Koraesti ének

Szeretek én így, munka után, amikor elnehezűl a kar és komor háborgásaiban elcsitúl a lélek, könyökleni még sokáig szótalan, a füst kis lobogói mellett, lassan elmerengni, mikor a fák már feketéllnek. Amikor a szelíd, koraesti fényben a nehéz, rézből vert levelek lélekzetét hallom, s köztük, mint szív kigyúl, s verdes az első piros csillag, s az úton lágy döccenéssel rengeti feszes tőgyét a csorda, amikor lealkonyúl. Ha arcomra pöccen egy-egy estéli bogár, múlatok rajta, fölemelem, s útjára küldöm a búgó kicsi vándort, az esti homálynak, s figyelem, ahogy röpűl, mint pici lámpás, s nekiszáll a nagy éji sötétnek, szerelmes párját keresni. Keresni téged, így indúltam én is, a mellemen átparázsló szívvel, vakon, de tudtam, egyszer mégis megtalállak! Nem rejthet el a sötét két egy-fényű bolygót, testvér-vonzású testet a kéken lehulló esti árnyak. Virrasztani így, még munka után, szeretek merengni, hallani, hogy kezedtől az este lágy zajai szállnak, a férfi-felelősség súlyát mérni bennem, s figyelni lassan szárnya csattogását, részeg rikoltását a ködben elhúzó vadmadárnak.