Fáklya

A diákjai nagyobbak nála, szűz mellükig ér ibolya-válla. Azok a lányok először most gyúlnak a szerelemre, az ifjúságra. Lobog kiscsontú termetével, a padsorok utána hajolnak. Közöttük ő látszik gyereknek, s a lányok megtelt asszonyoknak. Bár zsenge kis mellük csak most keményszik, bennük a tűz csak most növekszik, a copfot, csábító bodorba, most eresztik titokban fodorba. És ő, az érett, tiszta asszony egy percre megáll, kinéz a tájra. Füzetlapok zenéje közben gondol az első ifjúságra. Az ablak alatt mozdonyok tolatnak, sűrű gőztől felhős most az ablak, de látni már a távoli hegyek kék álmait, s a gyárkéményeket. S ő verset olvas, hangja hogy árad! A huszonhat copfos, csitri lánynak, a szerelemről, a szabadságról, amit Júliának mondott egykor Sándor. S lángban a terem, tavaszi lángban, méhektől koppan az ablaktábla. Már nem is ő, egy fáklya áll ott, lobogni jövőt, ifjúságot!