Az út

Gyémánt-foga kihúllt a kuvasz-hidegnek,
vad szőre vedlik, ideje lejár.
A köd kis rongyai libegnek,
párás a tó, a tors tavaszra vár.
Kopasz bokor, tarlott faág
árnyéka áll a párolgó vizen.
Munkába ott megy át, a hídon,
a gyönge ködben minden reggelen.
Mint gyöngyöző ablakra, ha télen
merengve rajzolsz kúsza rajzokat;
a tófenéken, vagy talán az égen
találhatsz mohos fa-rajzokat.
Áttetsző koronájuk közt a kékség
bodrot vet néha, játszik, s elpihen.
Munkába ott megy át, a hídon,
a gyönge ködben minden reggelen.
Csörög az ősz avar, madár csivít,
s ha átlibeg a ködgöngyölegen,
hulló levélnek vélnéd szárnyait;
gallyától válva pörög csöndesen.
Sikoltva surran a tófenéki fák közt,
s árnyéka száll a kék egen?
Munkába ott megy át, a hídon,
a gyönge ködben minden reggelen.
Zörög a kék avar gyors léptei nyomán,
a százados fák zúgni kezdenek,
imbolyog, zeng a szél a koronán,
a víz színén gyöngy-pelyhek rengenek.
A tóparton megáll, pihen,
nevet a fákra és tovább megyen.
Munkába ott megy át, a hídon,
a gyönge ködben minden reggelen.
A víz partján megáll, pihen,
kontyot babrálnak fehér ujjai,
szoknyája: lángpiros kehely,
harmatos, mint a hajnal kútjai.
Követ hajít, s a gyűrűs fodrozás
arany-pókhálót feszít a vizen.
Munkába ott megy át, a hídon,
a gyönge ködben minden reggelen.
A felhők fehér rózsái virúlnak,
a habos szirmok vízre csüngenek,
tavasz készül, a napra tódúlnak
nagy, zöld bogarakként a rügyek.
A szűzi fűz barkái, mint bolyhos
csibék, szoronganak az ághegyen.
Munkába ott megy át, a hídon,
a gyönge ködben minden reggelen.
Gőzöl a tó, mint lovak az esőben,
tollasodnak a lekopasztott fák.
Lábnyomát a harmat remegően
várja, a víz, illegesse magát.
S ha elment már, alakja fénybe tűnt már,
szivárvány nő a harmaton, vizen.
Munkába ott megy át, a hídon,
a gyönge ködben minden reggelen.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]