Az út

Gyémánt-foga kihúllt a kuvasz-hidegnek, vad szőre vedlik, ideje lejár. A köd kis rongyai libegnek, párás a tó, a tors tavaszra vár. Kopasz bokor, tarlott faág árnyéka áll a párolgó vizen. Munkába ott megy át, a hídon, a gyönge ködben minden reggelen. Mint gyöngyöző ablakra, ha télen merengve rajzolsz kúsza rajzokat; a tófenéken, vagy talán az égen találhatsz mohos fa-rajzokat. Áttetsző koronájuk közt a kékség bodrot vet néha, játszik, s elpihen. Munkába ott megy át, a hídon, a gyönge ködben minden reggelen. Csörög az ősz avar, madár csivít, s ha átlibeg a ködgöngyölegen, hulló levélnek vélnéd szárnyait; gallyától válva pörög csöndesen. Sikoltva surran a tófenéki fák közt, s árnyéka száll a kék egen? Munkába ott megy át, a hídon, a gyönge ködben minden reggelen. Zörög a kék avar gyors léptei nyomán, a százados fák zúgni kezdenek, imbolyog, zeng a szél a koronán, a víz színén gyöngy-pelyhek rengenek. A tóparton megáll, pihen, nevet a fákra és tovább megyen. Munkába ott megy át, a hídon, a gyönge ködben minden reggelen. A víz partján megáll, pihen, kontyot babrálnak fehér ujjai, szoknyája: lángpiros kehely, harmatos, mint a hajnal kútjai. Követ hajít, s a gyűrűs fodrozás arany-pókhálót feszít a vizen. Munkába ott megy át, a hídon, a gyönge ködben minden reggelen. A felhők fehér rózsái virúlnak, a habos szirmok vízre csüngenek, tavasz készül, a napra tódúlnak nagy, zöld bogarakként a rügyek. A szűzi fűz barkái, mint bolyhos csibék, szoronganak az ághegyen. Munkába ott megy át, a hídon, a gyönge ködben minden reggelen. Gőzöl a tó, mint lovak az esőben, tollasodnak a lekopasztott fák. Lábnyomát a harmat remegően várja, a víz, illegesse magát. S ha elment már, alakja fénybe tűnt már, szivárvány nő a harmaton, vizen. Munkába ott megy át, a hídon, a gyönge ködben minden reggelen.