Mácsonya

Szedtem a borsót az úrnak, a perzselő határban. Most is érzem, hogy szúrnak tüskéi a virágnak. Szedtem huszadmagammal, mácsonya erdejében, zörgött, mint kavics a borsó az aszott kis tok-tenyérben. Tüskéi szőrzetével, mint tűhegyű ráspolyával, csapkodta levelével a karjaim, a vállam. Korbácsolta az arcom, végigreszelte hátam. Már nem is a borsóval, birkóztam mácsonyával. A tüskék a bőrömbe álltak, mint a sün, olyan voltam, orrlikam, fülem, szájam, szempillám nyiluktól borzas. Százezer picinyke seb nyílt testemen, vért szivárgott. De tépni kellett a borsót, mosolyogni a ráspolyt. Szedtem huszadmagammal, de hirtelen eső jött, s már a kukoricás vak pengéi közt füstölgött. Emlékszem, csigát találtam, vérszemcsés kezemre tettem, a csiga bevonta nyállal, hogy házából kiénekeltem. Szemét a homlokából, mint bunkós öklöt kigyűrte. És fátylazott a zápor, a levelek pönögtek. Csókolta hűsével testem, a rögön bugyborékolt. Az élet egy pillanatra, az élet ott de szép volt! S koppanva elhalt a zápor, szivárvány nőtt az égre, a borsóföld közepéről ívelt a hegy ködébe. Mint ötpántú tűzabroncs, az ég homlokára verve. Néztük, a szivárványban egy réti sas keringett. Az álmokból szőtt híd volt, könnyekből kirakott út! Elmegyek, gondoltam, rajta, tán szebb lesz a hídon túl. De mordúlt a cseléd csősze, s faltak újra a lángok. Cibáltuk, ki sem látszott testünk a mácsonyából.