A vén fa alatt

Hogyha élne, ma negyvenöt éves lenne és én hajolnék kezéhez, eres kezét hosszan simogatnám, megcsókolnám, kezemben forgatnám. Szótlanul, vagy egyszerűbb szavakkal szólnék hozzá, pörölve magammal. Itt ülnénk a vén fa alatt ketten, anyám meg ott motozna a kertben, estefelé, öntözne, dúdolna, s lazán omló fehér fonalakban permetezné a víz a virágot, s habos fejjel túrna apró árkot. Az asztalon, mint annyiszor régen, a levelek árnyék-sűrűjében bor csillanna a csorbúlt pohárban, villogna az alkonyi sugárban. Mosoly ülne apám kék szemében, s mennyivel több volna az enyémben. Megbeszélnénk a világ sok dolgát, mindannyiunk teljesedő sorsát, s orrunkból kék füst-növényt növesztve ülnénk, míg ő lassan fölnevetne. Estig ülnénk, s én elnézném hosszan, ahogy ökle az asztalon moccan. A poharat sűrűn kocogtatnánk, az is lehet, hogy eldalolgatnánk, öregesen, hümmögetve, lassan, míg a Göncöl fénylik a magasban, s tűnődnénk, hogy szívünkből az ének, mint könnyű füst emelkedik égnek. Néha egy-egy gyümölcs hull a fáról, nagyot toccsan, amikor aláhull, kárál a tyúk, kapirgál a dombon. Keserűség fojtogatja torkom. Mintha apám köhögne a ködben, figyelek a szívverés-közökben. Nem, bolondság, tavasszal temették, azóta már hűsebbek az esték, azóta már szigorúbb az ének, de a hangom nélküle szegényebb. Erő kell, hogy magam kidaloljam. Égitestek vezessétek tollam!