Üstökös-látók

Egy vak-nyugalmú nyári éjszakán kocogtattak a házunk ablakán: „Halljátok, gyertek, gyertek hamar, az égen valami nagy csoda van.” S ugrottunk ijedten, mi is lehet? Valami titkos, égi üzenet? Én megfogtam anyám meleg kezét, tenyeremben éreztem riadt szívét. Mezitláb, ingben, fehér gatyában álltak a szegények a hűs éjszakában, a réműlt anyókák álom-fehéren dermedtek a csudálatos fényben. Utcára tódúlt mind a szegény-nép, asszony a mellén összefogta ingét, roggyadt térddel néztek föl az égre: testet öltött jóslatra, mesére. A domb fölött, a csillag-köves égen, kazaltűznél is nagyobb fényességben gyémánt-hajú szárnyas csődör áll, arany csődörfején tűz-sörény, vér-uszály. Én szorongattam anyám kezét, még most is érzem teste melegét, apám ujjával mutatta fönt az elgomolygó csődör-tűzözönt. Elszállt a házak fölött kevélyen, mi csak álltunk fény-bűvöletében, s utána még nagyobb lett a sötétség. Üstökös-sors, káprázat, reménység!