Tündér, varázslat

A hosszú úton, zörgő szekéren mentünk a párás hajnali fényben, ostor pöccintette néha a lovat, nehéz por fröccsent a paták alatt. Arany-vállrózsás kukoricák, kövér lapuk, poros útmenti fák kísérték a lassú szekeret. A nap fölött nagy réti sas lebegett. A kocsis pipált, én meg azalatt lestem a kis katicabogarat. Mint kiserkedt vércsöpp ült ujjam hegyén, fátyol-szárnyait rezgetve könnyedén. Elszállt! És ahogy utána néztem, egy traktort láttam, lány ült a gépen. A gépet vezette. Gondoltam, intek. Mosolygott rám és visszaintett. S megcsapott ekkor, hogy tán varázslat volt ez az egész, látomás csak! Az a kis vércsöpp, ki ujjamon volt, s elszállt: géppé, lánnyá bomlott! Vércsöpp kristályúlt rubintkővé, a rubintkő éledt elevenné, katicabogár szállt, s mint mesében: lett belőle lány a gépen! Ha akkor tudom, hogy mit vesztettem, bizony megfogom, nem eresztem! Mert aki ujjamról elrepűltél, az voltál, szív-rabló, modern tündér. A kanca horkant, ágaskodott, hőkölt, a szekér billegett, fogtam a lőcsöt. Mit bántam én! Mint szivárványra bámúltam a tündér-lányra. Tündér, varázslat, megfoghatatlan! Az ujjamon ült bogár-alakban. S mint az a madár az ég ködében, eltűnt a párás hajnali fényben.