Növények hadjárata

A völgyben hogy sorakoznak, délcegen magasodnak a kukoricák! Zöld egyenruhában, bajszosan, feszes vigyázz-ban, mint a bakák. Szuronyuk csillog-villan, tüzel az arany napban, villantja élét. Szőke bab nézi őket, mint falun átmenőket a fehérnép. Mellettük krumplibokrok, mint muníciós-oszlop, bársonyos-kövér had. Arany kürtjükkel tökök, a megfáradt kürtösök módosan kocognak. Aztán a napraforgók, a megfigyelő-golyhók, a fényre éhesek! Állnak rengeteg sorban, csipke-gallérral, zordan, e hadsereg. Meghajlott fejjel, vállal, érces kecskeszakállal az öreg rozsok. Bíbor-dolmányú hadsor: répák, csákójukon toll, zöld levél ropog. Végül millió szárral, zúgva, bár nem halállal, sűrű fényporban, a búza megindúl, bronz-tarkója megrándúl, a csatasorban. Hát menjetek csak, rajta! A végső viadalra hű katonák! Bő vérig jutó harcra, könnyekig ható sarcra készül e világ. Foglaljátok el a város, a falvak kicsi, sáros szobájú házait. A fazekak, a konyhák, a táskák, a tarisznyák homályait. Mint parancsnok, dombon állok, könnyezve kiabálok a seregemnek. Fények kardja közt, dombon állok, fúj a szél bolondon. Indulnak, mennek! Asszonyom átkarolva, köszöntöm őt dalolva, áldott népem. A poron, mint arany ködön át nézem őket. Gyönyörködöm a menetelésben.