Délnek húz a fecske, délnek

Délnek húz a fecske, délnek. Feszítik szárnyuk a szélnek az őszi vándormadarak. Kövér rajokban égre kelnek, s az őszi légben énekelnek a lassan szálló ég alatt. A fű kiégett, ősz van újra, s az ember újra megtanúlja becsülni a meleg nyarat. A ködben úszó völgytorokban a csorda bőg, s az ezüst porban a hegynek fölfelé halad. De fájt a szívem mindíg ősszel! Most nem sajdítja ismerősen szívemet ez a fájdalom! A dér bolyhait hogyha látom mályvalevélen, rózsafákon, szempillákon és bajszokon. Az idő itt az őszt mutatja. De népem minden mozdulatja az ifjúságot hirdeti. Hömpölyöghet a piros erdő, s hullhatnak mohos, tekergő ágai közt levelei. Népem és én egy vagyunk már, szebbek a legbuzgóbb tavasznál, virágzók és egy akarat. Hiába húz a fecske délnek és sikolt az esti vadlúd-ének, hirdetvén jeget és havat. Kövér rajokban égre kelnek, s az őszi légben énekelnek az őszi vándormadarak. Keringenek még a magasban. Nem a tél jön, itt tavasz van és mindörökre az marad.