Hova tűntetek gyermekkori tájak

Hova tűntetek gyermekkori tájak: te zúgó erdő, s ti zengő vadlibák? Már férfi vagyok, mögöttem csillag-ködökben száll az ifjúság. Húsz évem könnyen elsuhant, nemrég még mezítláb futkostam a réten, rózsaszín tehénkét legeltettem estig, s fölnevettem minden semmiségen. Hova lettél te, rokkant kis Mariska, ki mankón bicegtél, s fogtad a kezem, mert, mint Mózes lángoló csipkebokra szívünkben kigyúlt az első szerelem? A szőke búzatáblák közt, hajolva, s meg-megállva, nagy csokor pipacsot téptem énekelve. Mint reszkető szívet vittem nagyanyámnak, ki az élő fáról már a gallyat szedte. Már férfi vagyok, ifjú és erős. Köröttem sorra zeng az érces férfiének. Ó, boldog, ezerszer boldog itt az ember, akit egy nép vall édes gyermekének!