Nagymama

Ó, milyen fiatal nagymama, a drága, pedig nyílik körülötte kilenc unokája. Futkos, mint a szellő, ki hinné, a kedves közeledik már a hetvenkilenchez. Reggel, mikor fodros rékliben mosakszik, amikor a ház még hortyog, mélyen alszik, s az ég kék ingéből ugrálnak a csillagok, mint bolhák, a nap az ablakhoz nyomja tüzes orrát, begyújt, föltűzdeli kicsi, fehér kontyát, sürög, forog, gyorsan fölmossa a konyhát, repked ki az ajtón, megfejni a kecskét, feje fölött bukdosnak, csivognak a fecskék. A ház előtt a kukoricák kardjai csörögnek, a kotlósra kiált: „Te, a babot ne edd meg!” Pelyhes kis csibéi kiáltoznak: csíp-csép, s a kéklő pocsolyába hímezik a csipkét. Egész nap kapálgat, krumplit, kukoricát, kötözi a szőlőt, megszídja a kutyát, szusszant, sóhajtozik: „Jó uram, szegényke, jaj, csak szállhatnék már hozzád föl az égbe.” Mikor hazamegyek, őszidőn, ha járok, s fogadnak a kertben dérverte virágok, elémfut nevetve: „Te csavargó fölhő, csókolj meg már kócos kommonista költő.”