Dombormű, 1944

Füst, korom és iszonyú villogás és tűz és tűz és tűz, réműlt bégetés, ugatás, az iszonyat mekegése. A házak, mint megtépett hajú, lucskos, betört koponyák. Tűz és tűz és tűz, kavargó füst, lábak dobogása! Lángoló juhok robognak tülekedve. Fölfúvódott barmok, áttetsző viasz-merev arcok, kezek hevernek szanaszét. A havon sötétlő rozsdafoltok. Fölfordult ló, lábai égnek merednek, deresek óriás szempillái. Tűz és tűz és tűz, ropogó nyalábok, s az úton a sötétnek döntve fejét, mint vakok serege torlódva, tolongva, kis motyójukat csomóba kötve, rozoga kordékkal, dunnás tragacsokkal vonúl a nép. S most megáll, fönt repülők! a tűz rezes fényében, mint dombormű megmerevedve! A sötétből fél-karok, görcsbe fúlt arcok, batyutól görnyedő nénikék, kibuggyant emlőkre tapasztott csecsemő-fej, ökrök szelíd fara, botra fonódó eres kézfejek állnak ki kővé- váltan, s az iszonyat érc-hidege önti őket bonthatatlan-eggyé, mint a téboly rángó-merev dombormű-csoportját. Repülő hull le lángolva, pörögve. E tájba öntve állnak mindörökre.