Freskórészlet, 1951

A petróleum-lámpa kormoz, füstölög, az asztalon fröccs, üveg sörök, rum, kétdeci. Az asztalra csap valaki: „Gyöngyvirág van a kala..p..p” – s abbahagyja. „No, halló, picike, töltse meg újra, Gizike, Gizike!” A helybeli kovács, a bognár, az ács, szótlan parasztok, s a félcédulás Pista bácsi hajlong, csuklik, remeg, bömböl, kavarog, s a füst szennyes és meleg tajtékjában már csak csontos, nagy kezek, szőrös arcok, meztelen lábak, tar koponyák, szakadt ingek, forradásos kar, kalapok merülnek el, s buknak föl újra. Egyik táncol, a másik a magáét fújja: szó-bugyborékok, dal-torzók, sóhajok, nevek, a szőke Gizike kacsint és nevet, a föllobbanó gyufa belobogja a bajszokat, orrokat, de már gomolyogva a füst újabb tömege tódul a füst közé az orrlikakból, mely szálkás cseppkőként csügg a mennyezetről, s meg se rezdűl. Percnyi csönd, s hallani, míly veszettűl, míly rémülten, szinte félelmesen nyekereg a tücskök őszi dudája, s az ajtókeret négyszögében a csillag, mint milliárd bogár zsizseg. S most, mint komor angyalok: látni e bűnt, betömik a keret-fogta űrt feleségek, lány-arcok, s lábuknál a kört, hol még a bűzhödt fény szilánkja kitört a tiszta éjbe, szoknyába fogódzó gyerekek. Ártatlan szemük, mint a szitakötő szeme dülledve mered. Szólnának, de csak, kezüket a kötény alá dugva, mint akik kővé váltak nyomban, néznek e füstben, gőzben, nótában, szitokban, parázsban villogó, sistergő, mennydörgős pokolba.