Új versek

 

 

 

 

Tájkép, 1951

A dombokon az őszi hervadás,
harmatosak a roskadt zsupptetők,
fészkébe tér a nap, arany-darázs,
felhőt habarnak fönn a repülők.
Az úton fekete kő-Krisztusok,
a porban terélő, gágogó libák,
a dombokon túl vontató pufog,
a kis tanítónő veri a zongorát.
Jönnek a krumplis, sarjús-szekerek,
a tehenek himbálnak, a kerék nyekereg.
Vezetik szikkadt, szótlan magyarok.
Köszönnek, s mennek. Arcuk poros márvány.
De szívükben a thermopylei csatánál
is vadabb küzdelem kavarog.

 

 

 

Freskórészlet, 1951

A petróleum-lámpa kormoz, füstölög,
az asztalon fröccs, üveg sörök,
rum, kétdeci. Az asztalra csap
valaki: „Gyöngyvirág van a kala..p..p”
– s abbahagyja. „No, halló, picike,
töltse meg újra, Gizike, Gizike!”
A helybeli kovács, a bognár, az ács,
szótlan parasztok, s a félcédulás
Pista bácsi hajlong, csuklik, remeg,
bömböl, kavarog, s a füst szennyes és meleg
tajtékjában már csak csontos, nagy kezek,
szőrös arcok, meztelen lábak, tar
koponyák, szakadt ingek, forradásos kar,
kalapok merülnek el, s buknak föl újra.
Egyik táncol, a másik a magáét fújja:
szó-bugyborékok, dal-torzók, sóhajok, nevek,
a szőke Gizike kacsint és nevet,
a föllobbanó gyufa belobogja
a bajszokat, orrokat, de már gomolyogva
a füst újabb tömege tódul a füst
közé az orrlikakból, mely szálkás cseppkőként csügg
a mennyezetről, s meg se rezdűl.
Percnyi csönd, s hallani, míly veszettűl,
míly rémülten, szinte félelmesen nyekereg
a tücskök őszi dudája, s az ajtókeret
négyszögében a csillag, mint milliárd bogár zsizseg.
S most, mint komor angyalok: látni e bűnt,
betömik a keret-fogta űrt
feleségek, lány-arcok, s lábuknál a kört,
hol még a bűzhödt fény szilánkja kitört
a tiszta éjbe, szoknyába fogódzó gyerekek.
Ártatlan szemük, mint a szitakötő szeme dülledve mered.
Szólnának, de csak, kezüket a kötény alá dugva,
mint akik kővé váltak nyomban,
néznek e füstben, gőzben, nótában, szitokban,
parázsban villogó, sistergő, mennydörgős pokolba.

 

 

 

Dombormű, 1944

Füst, korom és iszonyú villogás
és tűz és tűz és tűz, réműlt
bégetés, ugatás, az iszonyat mekegése.
A házak, mint megtépett hajú,
lucskos, betört koponyák.
Tűz és tűz és tűz, kavargó
füst, lábak dobogása! Lángoló
juhok robognak tülekedve. Fölfúvódott
barmok, áttetsző viasz-merev
arcok, kezek hevernek szanaszét.
A havon sötétlő rozsdafoltok.
Fölfordult ló, lábai égnek merednek,
deresek óriás szempillái.
Tűz és tűz és tűz, ropogó nyalábok,
s az úton a sötétnek döntve fejét, mint
vakok serege torlódva, tolongva, kis
motyójukat csomóba kötve, rozoga
kordékkal, dunnás tragacsokkal vonúl a nép.
S most megáll, fönt repülők! a tűz
rezes fényében, mint dombormű megmerevedve!
A sötétből fél-karok, görcsbe fúlt arcok,
batyutól görnyedő nénikék, kibuggyant
emlőkre tapasztott csecsemő-fej,
ökrök szelíd fara, botra
fonódó eres kézfejek állnak ki kővé-
váltan, s az iszonyat érc-hidege
önti őket bonthatatlan-eggyé, mint
a téboly rángó-merev dombormű-csoportját.
Repülő hull le lángolva, pörögve.
E tájba öntve állnak mindörökre.

 

 

 

Őszi táj, traktorokkal

Mint izzó égi rózsa,
aranykelyhű virág
kisüt az őszi nap,
ragyognak már a fák.
Megcsillan a tócsa,
arany lángot vetve,
fű hegyén a vízcsöpp,
benn az ég rezegve.
Ökrös szekér viszi a
kukoricaszárat.
A kis ökrök párologva
trombitálnak.
Amott meg egy asszony
cuppog a nagy sárban,
boldog jövendőjét viszi
fehér batyujában.
Őszi felhők jönnek,
őszi felhők mennek,
a hegy csúcsán, mint a juhok,
nagy csomóba gyűlnek.
Nyolc nagy traktor indúl
csillogva, zörögve,
mintha még az ég is
velük dübörögne.
Olajosan, büszkén,
fordúlva a szélnek,
nyolc traktoros dalol.
Hogy száll az az ének!
Fekete a szántás,
hó majd betakarja.
Napraforgó árván
fordúl a magasba.
Itt már a nép keze
gondozza a földet!
Lesz is aranycsipketornya
a kis búzaszemnek.
Egyik traktoroslány
föláll most a gépen.
Aranyhaja zászló:
száll a nedves szélben.

 

 

 

Nagymama

Ó, milyen fiatal
nagymama, a drága,
pedig nyílik körülötte
kilenc unokája.
Futkos, mint a szellő,
ki hinné, a kedves
közeledik már a
hetvenkilenchez.
Reggel, mikor fodros
rékliben mosakszik,
amikor a ház még
hortyog, mélyen alszik,
s az ég kék ingéből ugrálnak
a csillagok, mint bolhák,
a nap az ablakhoz
nyomja tüzes orrát,
begyújt, föltűzdeli
kicsi, fehér kontyát,
sürög, forog, gyorsan
fölmossa a konyhát,
repked ki az ajtón,
megfejni a kecskét,
feje fölött bukdosnak,
csivognak a fecskék.
A ház előtt a kukoricák
kardjai csörögnek,
a kotlósra kiált: „Te,
a babot ne edd meg!”
Pelyhes kis csibéi
kiáltoznak: csíp-csép,
s a kéklő pocsolyába
hímezik a csipkét.
Egész nap kapálgat,
krumplit, kukoricát,
kötözi a szőlőt,
megszídja a kutyát,
szusszant, sóhajtozik:
„Jó uram, szegényke,
jaj, csak szállhatnék már
hozzád föl az égbe.”
Mikor hazamegyek,
őszidőn, ha járok,
s fogadnak a kertben
dérverte virágok,
elémfut nevetve:
„Te csavargó fölhő,
csókolj meg már kócos
kommonista költő.”

 

 

 

Hova tűntetek gyermekkori tájak

Hova tűntetek gyermekkori tájak:
te zúgó erdő, s ti zengő vadlibák?
Már férfi vagyok, mögöttem
csillag-ködökben száll az ifjúság.
Húsz évem könnyen elsuhant, nemrég
még mezítláb futkostam a réten,
rózsaszín tehénkét legeltettem estig,
s fölnevettem minden semmiségen.
Hova lettél te, rokkant kis Mariska,
ki mankón bicegtél, s fogtad a kezem,
mert, mint Mózes lángoló csipkebokra
szívünkben kigyúlt az első szerelem?
A szőke búzatáblák közt, hajolva, s meg-megállva,
nagy csokor pipacsot téptem énekelve.
Mint reszkető szívet vittem nagyanyámnak,
ki az élő fáról már a gallyat szedte.
Már férfi vagyok, ifjú és erős.
Köröttem sorra zeng az érces férfiének.
Ó, boldog, ezerszer boldog itt az ember,
akit egy nép vall édes gyermekének!

 

 

 

Áll még a ház, ahol születtem

Áll még a ház, ahol születtem,
 
hol anyám dajkált és szoptatott,
állnak a kéklő, görcsös szilvafák.
 
S fürtökben fönt a csillagok.
Két szülőm fejét a tél már behavazta.
 
Ha megölelnek, mint nagy fiút,
nézzük a lombot és a kicsi kertet,
 
s az útat, amely messze fut.
Ők szültek dalra, s a dalt már sose adnám!
 
Szívemből szakad és egy velem.
Ó, amíg élek, zengjen énekemben:
 
szabadság, munka, öröm, szerelem.

 

 

 

Délnek húz a fecske, délnek

Délnek húz a fecske, délnek.
Feszítik szárnyuk a szélnek
az őszi vándormadarak.
Kövér rajokban égre kelnek,
s az őszi légben énekelnek
a lassan szálló ég alatt.
A fű kiégett, ősz van újra,
s az ember újra megtanúlja
becsülni a meleg nyarat.
A ködben úszó völgytorokban
a csorda bőg, s az ezüst porban
a hegynek fölfelé halad.
De fájt a szívem mindíg ősszel!
Most nem sajdítja ismerősen
szívemet ez a fájdalom!
A dér bolyhait hogyha látom
mályvalevélen, rózsafákon,
szempillákon és bajszokon.
Az idő itt az őszt mutatja.
De népem minden mozdulatja
az ifjúságot hirdeti.
Hömpölyöghet a piros erdő,
s hullhatnak mohos, tekergő
ágai közt levelei.
Népem és én egy vagyunk már,
szebbek a legbuzgóbb tavasznál,
virágzók és egy akarat.
Hiába húz a fecske délnek
és sikolt az esti vadlúd-ének,
hirdetvén jeget és havat.
Kövér rajokban égre kelnek,
s az őszi légben énekelnek
az őszi vándormadarak.
Keringenek még a magasban.
Nem a tél jön, itt tavasz van
és mindörökre az marad.

 

 

 

Az ablakon át, látod: lobban a tűz

Az ablakon át, látod: lobban a tűz,
bemennél kicsit melegedni,
de fagy terít fátylat az üvegre.
Csönd van. Egy asszony kendőbe csavart
gyerekét viszi,
lehelete, akár a füst, kavarog.
Feleséged, aki félig gyerek még,
babos párnák közt alszik.
Álmában ki tudja, merre jár?
Áldott egy asszony szerelme,
mondod, s munkába sietsz,
halkan fütyörészve.
Fölötted, ahol tegnap még
kék vásznakat fodrozott a szél, most
fehér hegyek, hallgatag havasok magasodnak.
Kis csoportban tehenek mennek,
lepényük potyog, füstöl a hidegben.
Mint most a szíved, olyan szelíd ez a táj
és a távol.
Asszonyodra gondolsz és észre sem veszed,
hogy nagy pöttyökben hajadba száll,
a földre ül, a kazlak tetejére
a magasság szirma.
Esik a hó.

 

 

 

Növények hadjárata

A völgyben hogy sorakoznak,
délcegen magasodnak
a kukoricák!
Zöld egyenruhában,
bajszosan, feszes vigyázz-ban,
mint a bakák.
Szuronyuk csillog-villan,
tüzel az arany napban,
villantja élét.
Szőke bab nézi őket,
mint falun átmenőket
a fehérnép.
Mellettük krumplibokrok,
mint muníciós-oszlop,
bársonyos-kövér had.
Arany kürtjükkel tökök,
a megfáradt kürtösök
módosan kocognak.
Aztán a napraforgók,
a megfigyelő-golyhók,
a fényre éhesek!
Állnak rengeteg sorban,
csipke-gallérral, zordan,
e hadsereg.
Meghajlott fejjel, vállal,
érces kecskeszakállal
az öreg rozsok.
Bíbor-dolmányú hadsor:
répák, csákójukon toll,
zöld levél ropog.
Végül millió szárral,
zúgva, bár nem halállal,
sűrű fényporban,
a búza megindúl,
bronz-tarkója megrándúl,
a csatasorban.
Hát menjetek csak, rajta!
A végső viadalra
hű katonák!
Bő vérig jutó harcra,
könnyekig ható sarcra
készül e világ.
Foglaljátok el a város,
a falvak kicsi, sáros
szobájú házait.
A fazekak, a konyhák,
a táskák, a tarisznyák
homályait.
Mint parancsnok, dombon állok,
könnyezve kiabálok
a seregemnek.
Fények kardja közt, dombon
állok, fúj a szél bolondon.
Indulnak, mennek!
Asszonyom átkarolva,
köszöntöm őt dalolva,
áldott népem.
A poron, mint arany ködön
át nézem őket. Gyönyörködöm
a menetelésben.

 

 

 

Húsz éves voltál

Húsz éves voltál, most alig
 
két éve volt,
hogy a szerelem, mint lomb a patakra,
 
föléd hajolt.
Meglátta benned tündöklő arcát,
 
üszkét a nap.
Úgy verted vissza, mint a lélek harcát
 
esendő szavak.
Elfújta volna lámpását a nap is,
 
nem lehetett!
Tündökletes-szép fénnyel koszorúzta
 
a fejedet.
Pihéivel futkosva-szállva,
 
zölden a rét,
telt örömével hogy szállt fölöttünk!
 
S a gyapjas ég!
Kiderűlt-beborúlt arcod, szíved.
 
Gyötrelem-öröm
vívódtak benned. Verejték hamva lepett
 
meg, s a közöny.
Mellettünk a rozs ringatta fejét,
 
tajték-ezüst.
Az úton villanó-combú lovak röpültek,
 
s a pata-füst.
Mint záporverte táj, zengett tested.
 
A szerelem!
Karjaid, mint pihés virágszárak
 
vergődtek szüntelen.
A gyűrt füvek között, akkor,
 
mint csata után,
reszketett-csillant piros harmat.
 
Könny is talán!
Piros nyoknyádat elrendezted, aztán
 
mentél a réten át.
Vissza se nézel. De mégis, megállsz, intesz
 
és mész tovább.

 

 

 

Mint tollfosztó néni a tollat

Mint tollfosztó néni a tollat,
lekopasztotta a fákat az ősz.
De gyémánt porával a tél beszórta
 
csöndesen a tájat.
Madár hasítja ketté az eget.
Egy villanás, s a téli nap ragyog.
A hegyek szikláin szikrázik
 
keményen december.
Piros a nap. A pásztor
juhait hajtja a hegyről.
Bégetve hömpölyög a nyáj,
 
arany-köd fölötte.
Kemény tél, s komorabb szerelem
tájaira értünk. Nézz szét a tájon.
Micsoda roppant tűz ropog
 
ifjú szívünkben?

 

 

 

Beszélgetés

Aranyos ősz szitál a tájra,
vedlik a lomb, lassan kopog,
levél táncol és röptiben
megkoccantja az ablakot.
Az égen felhő nincs semerre,
aranytábla az ablaküveg.
Hatan üljük körűl az asztalt:
Jani bácsi, s az öt gyerek.
Szálas füst foszlik fátylas tej-köddé,
sok bokra súlytalan libeg,
gyufa sercen, lobban, s elalszik,
olykor a szekrény, a szék recseg.
Mennyit beszél e szótalanság,
egymásnak e kedves szivek!
Hatan üljük körűl az asztalt:
Jani bácsi, s az öt gyerek.
A tükör fölött egy öreg fénykép:
mint csibéivel, nagyanyám
az öt gyerekkel ül merengve,
az első temetés után.
A tükrön rajzos pávatollak,
ezüstje hólyagos, pereg.
Hatan üljük körűl az asztalt:
Jani bácsi, s az öt gyerek.
Tuskós öklét most fölemeli
és könnyet dörzsöl szét szemén,
a többiek meg egyre jönnek,
lefutnak állán, a kezén.
Megülnek a napos szakállon,
mint torson a harmatszemek.
Hatan üljük körűl az asztalt:
Jani bácsi, s az öt gyerek.
Értjük ezt mi, jaj, nagyon értjük,
nem kellenek ide szavak.
Bólintunk sorra, mintha szélben
a virágok meginganak.
De már a mosoly szemről-szemre
fut, mintha tócsán nap remeg.
Hatan üljük körűl az asztalt:
Jani bácsi, s az öt gyerek.
Csak ülünk így estig szótlanúl.
Tücsök cirpel az ágy alatt.
Dohány parázslik néha-néha,
s rézbe önti az arcokat.
Csillagsugár a messzi űrből
a füstön át fehéren rezeg.
Hatan üljük körűl az asztalt:
Jani bácsi, s az öt gyerek.

 

 

 

Tündér, varázslat

A hosszú úton, zörgő szekéren
mentünk a párás hajnali fényben,
ostor pöccintette néha a lovat,
nehéz por fröccsent a paták alatt.
Arany-vállrózsás kukoricák,
kövér lapuk, poros útmenti fák
kísérték a lassú szekeret.
A nap fölött nagy réti sas lebegett.
A kocsis pipált, én meg azalatt
lestem a kis katicabogarat.
Mint kiserkedt vércsöpp ült ujjam hegyén,
fátyol-szárnyait rezgetve könnyedén.
Elszállt! És ahogy utána néztem,
egy traktort láttam, lány ült a gépen.
A gépet vezette. Gondoltam, intek.
Mosolygott rám és visszaintett.
S megcsapott ekkor, hogy tán varázslat
volt ez az egész, látomás csak!
Az a kis vércsöpp, ki ujjamon volt,
s elszállt: géppé, lánnyá bomlott!
Vércsöpp kristályúlt rubintkővé,
a rubintkő éledt elevenné,
katicabogár szállt, s mint mesében:
lett belőle lány a gépen!
Ha akkor tudom, hogy mit vesztettem,
bizony megfogom, nem eresztem!
Mert aki ujjamról elrepűltél,
az voltál, szív-rabló, modern tündér.
A kanca horkant, ágaskodott, hőkölt,
a szekér billegett, fogtam a lőcsöt.
Mit bántam én! Mint szivárványra
bámúltam a tündér-lányra.
Tündér, varázslat, megfoghatatlan!
Az ujjamon ült bogár-alakban.
S mint az a madár az ég ködében,
eltűnt a párás hajnali fényben.

 

 

 

Üstökös-látók

Egy vak-nyugalmú nyári éjszakán
kocogtattak a házunk ablakán:
„Halljátok, gyertek, gyertek hamar,
az égen valami nagy csoda van.”
S ugrottunk ijedten, mi is lehet?
Valami titkos, égi üzenet?
Én megfogtam anyám meleg kezét,
tenyeremben éreztem riadt szívét.
Mezitláb, ingben, fehér gatyában
álltak a szegények a hűs éjszakában,
a réműlt anyókák álom-fehéren
dermedtek a csudálatos fényben.
Utcára tódúlt mind a szegény-nép,
asszony a mellén összefogta ingét,
roggyadt térddel néztek föl az égre:
testet öltött jóslatra, mesére.
A domb fölött, a csillag-köves égen,
kazaltűznél is nagyobb fényességben
gyémánt-hajú szárnyas csődör áll,
arany csődörfején tűz-sörény, vér-uszály.
Én szorongattam anyám kezét,
még most is érzem teste melegét,
apám ujjával mutatta fönt
az elgomolygó csődör-tűzözönt.
Elszállt a házak fölött kevélyen,
mi csak álltunk fény-bűvöletében,
s utána még nagyobb lett a sötétség.
Üstökös-sors, káprázat, reménység!

 

 

 

A vén fa alatt

Hogyha élne, ma negyvenöt éves
lenne és én hajolnék kezéhez,
eres kezét hosszan simogatnám,
megcsókolnám, kezemben forgatnám.
Szótlanul, vagy egyszerűbb szavakkal
szólnék hozzá, pörölve magammal.
Itt ülnénk a vén fa alatt ketten,
anyám meg ott motozna a kertben,
estefelé, öntözne, dúdolna,
s lazán omló fehér fonalakban
permetezné a víz a virágot,
s habos fejjel túrna apró árkot.
Az asztalon, mint annyiszor régen,
a levelek árnyék-sűrűjében
bor csillanna a csorbúlt pohárban,
villogna az alkonyi sugárban.
Mosoly ülne apám kék szemében,
s mennyivel több volna az enyémben.
Megbeszélnénk a világ sok dolgát,
mindannyiunk teljesedő sorsát,
s orrunkból kék füst-növényt növesztve
ülnénk, míg ő lassan fölnevetne.
Estig ülnénk, s én elnézném hosszan,
ahogy ökle az asztalon moccan.
A poharat sűrűn kocogtatnánk,
az is lehet, hogy eldalolgatnánk,
öregesen, hümmögetve, lassan,
míg a Göncöl fénylik a magasban,
s tűnődnénk, hogy szívünkből az ének,
mint könnyű füst emelkedik égnek.
Néha egy-egy gyümölcs hull a fáról,
nagyot toccsan, amikor aláhull,
kárál a tyúk, kapirgál a dombon.
Keserűség fojtogatja torkom.
Mintha apám köhögne a ködben,
figyelek a szívverés-közökben.
Nem, bolondság, tavasszal temették,
azóta már hűsebbek az esték,
azóta már szigorúbb az ének,
de a hangom nélküle szegényebb.
Erő kell, hogy magam kidaloljam.
Égitestek vezessétek tollam!

 

 

 

Mácsonya

Szedtem a borsót az úrnak,
a perzselő határban.
Most is érzem, hogy szúrnak
tüskéi a virágnak.
Szedtem huszadmagammal,
mácsonya erdejében,
zörgött, mint kavics a borsó
az aszott kis tok-tenyérben.
Tüskéi szőrzetével,
mint tűhegyű ráspolyával,
csapkodta levelével
a karjaim, a vállam.
Korbácsolta az arcom,
végigreszelte hátam.
Már nem is a borsóval,
birkóztam mácsonyával.
A tüskék a bőrömbe álltak,
mint a sün, olyan voltam,
orrlikam, fülem, szájam,
szempillám nyiluktól borzas.
Százezer picinyke seb nyílt
testemen, vért szivárgott.
De tépni kellett a borsót,
mosolyogni a ráspolyt.
Szedtem huszadmagammal,
de hirtelen eső jött,
s már a kukoricás vak
pengéi közt füstölgött.
Emlékszem, csigát találtam,
vérszemcsés kezemre tettem,
a csiga bevonta nyállal,
hogy házából kiénekeltem.
Szemét a homlokából,
mint bunkós öklöt kigyűrte.
És fátylazott a zápor,
a levelek pönögtek.
Csókolta hűsével testem,
a rögön bugyborékolt.
Az élet egy pillanatra,
az élet ott de szép volt!
S koppanva elhalt a zápor,
szivárvány nőtt az égre,
a borsóföld közepéről
ívelt a hegy ködébe.
Mint ötpántú tűzabroncs,
az ég homlokára verve.
Néztük, a szivárványban
egy réti sas keringett.
Az álmokból szőtt híd volt,
könnyekből kirakott út!
Elmegyek, gondoltam, rajta,
tán szebb lesz a hídon túl.
De mordúlt a cseléd csősze,
s faltak újra a lángok.
Cibáltuk, ki sem látszott
testünk a mácsonyából.

 

 

 

Juhász Gyulához

Az én fáim is a jegenyék,
az én egem is ez a csillagos ég.
A tápai lagzi, a bőgő brummogása,
az én földemen is zúgott zokogása.
Testvér-neved nekem a hűség,
nekem a példa, az egyszerűség.
Hányszor volt nekem intő üzenet
képen lehajló szép szakállas fejed!
Dalaid rőt rőzse-lángja mellett
melengettem az elzsibbadt lelket.
Körűl a fagy roppantott egy népet:
csontot, velőt, nehéz emberséget.
Dózsa kínját te hányszor elsírtad,
nevét vérrel homlokomra írtad.
Szívig ette magát az írás,
ne feledjem, mi volt az a kínzás!
Egyhangú volt, mondják, a nóta,
a tücsöké is egy-jegyű kóta,
de tőle zeng az alkony, az arany,
de mégis örök és ezer színe van.

 

 

 

Merengő

Tüdőszín csillag-darazsak
zúgnak, zsonganak, rajzanak.
Ülök az udvar közepén,
körben a fehér lámpafény.
Ropogós dohánylevelet
morzsolgatok és tördelek,
elrévedve megcsavarom,
megnyálazom a papírom.
Lámpaüveg karimáján
megszívom, míg a füst szitál.
A fákra esti szivárvány:
kévékben száll a holdsugár.
Könyökölök az asztalon,
a cigarettámat szívom.
A füst a sötétet bontja,
kibomlik ezüstös kontya,
szétesik hártyás köddé,
volt és már nincs is többé.
Körűl a lámpa fénye
olvasztja a sötétet.
Reszket a diófa lombja,
megcsendűl lágy harangja.
Fönt a csillagok zsongnak:
tüdőszín darázs-falka.
Látom az árnyék-résen,
ott túl a kerítésen:
megcsillámlik a gaz, a por,
a bársony salátabokor.
S ahol egy marok holdsugár
ikrás tömbje remegve áll,
ott tódulva hömpölyögnek,
mint a fölszikrázó pelyhek
és nekimennek a fáknak,
mint gyémánt-hegedűk, szállnak
a szúnyogok, rengve cicáznak
és sírnak és muzsikálnak.
A hitves messze van, messze.
Ó, hogy éri őt az este?
Fölsóhajtok, nem is tudom,
s már kedves dalát dúdolom.
Nem alhatok én nélküle,
hisz olyan egy vagyok vele,
ha derekát nem ölelem
és nem piheg a szívemen.
Ülök itt inkább reggelig,
füstölgetek és dúdolok,
amíg arannyal megtelik
a föld. Pirulva földobog.
Nélküle csak nyirkos gödör
az ágy, jeges tűzzel gyötör.
Vele csókok nyíló bokra,
csikó-kedvünk kél birokra.
S azután de szép az álom,
járni léten-túli tájon,
s azután de szép a reggel,
kelni csillogó szemekkel!
Piros virág a láng, libeg,
kis fuvalom jön melegen,
muslicák, meg dongó legyek
percennek meg az üvegen.
Tekerek, újra rágyújtok,
szívembe új erőt gyűjtök,
mert úgy rakódik rá a kín,
mint ujjamra a nikotin.
Dünnyögök, de abbahagyom,
felbőg helyettem a barom.
Mi is lenne velem, hogyha
sohase jöhetne vissza?
Nem csitítna, símogatna,
intene asszonyi szóval?
Könyökölök egymagamba,
kínommal, a roskadóval.
A lámpára harmat koppant,
kormos üvege elroppant,
a fa is, mintha ősz volna:
lepergetett egy tyúktollat.
A Göncölszekér fölöttem
kifogva áll. Meglepődtem.
Észre most vettem először,
hogy a rémület előtört:
hát hol a ló, hol a kocsis?
Ősidőktől fogja a kannát
és itatja azóta is
a két örökszomjú kancát.

 

 

 

Az út

Gyémánt-foga kihúllt a kuvasz-hidegnek,
vad szőre vedlik, ideje lejár.
A köd kis rongyai libegnek,
párás a tó, a tors tavaszra vár.
Kopasz bokor, tarlott faág
árnyéka áll a párolgó vizen.
Munkába ott megy át, a hídon,
a gyönge ködben minden reggelen.
Mint gyöngyöző ablakra, ha télen
merengve rajzolsz kúsza rajzokat;
a tófenéken, vagy talán az égen
találhatsz mohos fa-rajzokat.
Áttetsző koronájuk közt a kékség
bodrot vet néha, játszik, s elpihen.
Munkába ott megy át, a hídon,
a gyönge ködben minden reggelen.
Csörög az ősz avar, madár csivít,
s ha átlibeg a ködgöngyölegen,
hulló levélnek vélnéd szárnyait;
gallyától válva pörög csöndesen.
Sikoltva surran a tófenéki fák közt,
s árnyéka száll a kék egen?
Munkába ott megy át, a hídon,
a gyönge ködben minden reggelen.
Zörög a kék avar gyors léptei nyomán,
a százados fák zúgni kezdenek,
imbolyog, zeng a szél a koronán,
a víz színén gyöngy-pelyhek rengenek.
A tóparton megáll, pihen,
nevet a fákra és tovább megyen.
Munkába ott megy át, a hídon,
a gyönge ködben minden reggelen.
A víz partján megáll, pihen,
kontyot babrálnak fehér ujjai,
szoknyája: lángpiros kehely,
harmatos, mint a hajnal kútjai.
Követ hajít, s a gyűrűs fodrozás
arany-pókhálót feszít a vizen.
Munkába ott megy át, a hídon,
a gyönge ködben minden reggelen.
A felhők fehér rózsái virúlnak,
a habos szirmok vízre csüngenek,
tavasz készül, a napra tódúlnak
nagy, zöld bogarakként a rügyek.
A szűzi fűz barkái, mint bolyhos
csibék, szoronganak az ághegyen.
Munkába ott megy át, a hídon,
a gyönge ködben minden reggelen.
Gőzöl a tó, mint lovak az esőben,
tollasodnak a lekopasztott fák.
Lábnyomát a harmat remegően
várja, a víz, illegesse magát.
S ha elment már, alakja fénybe tűnt már,
szivárvány nő a harmaton, vizen.
Munkába ott megy át, a hídon,
a gyönge ködben minden reggelen.

 

 

 

Csontos paraszti kezed

Apró kezed a könyveken,
zendűl a toll, a ceruza.
Csontos paraszti kezeden
tintafolt, szeplő, forradás nyoma.
Ráncokon, pihén, ereken
a fény szilánkja szendereg.
Ujjaidban a rejtelem:
százhúsz csivitelő gyerek.
Látom, krétával száll a táblán,
mint fecske csapong, verdes az ujjad;
s mint hajnal, dereng a sejtelem.
S a gyermek-agyak pezsegnek, forrnak.
S formát kap, vésőtől a márvány,
a jövő: a munka, értelem.

 

 

 

Fáklya

A diákjai nagyobbak nála,
szűz mellükig ér ibolya-válla.
Azok a lányok először most gyúlnak
a szerelemre, az ifjúságra.
Lobog kiscsontú termetével,
a padsorok utána hajolnak.
Közöttük ő látszik gyereknek,
s a lányok megtelt asszonyoknak.
Bár zsenge kis mellük csak most keményszik,
bennük a tűz csak most növekszik,
a copfot, csábító bodorba,
most eresztik titokban fodorba.
És ő, az érett, tiszta asszony
egy percre megáll, kinéz a tájra.
Füzetlapok zenéje közben
gondol az első ifjúságra.
Az ablak alatt mozdonyok tolatnak,
sűrű gőztől felhős most az ablak,
de látni már a távoli hegyek
kék álmait, s a gyárkéményeket.
S ő verset olvas, hangja hogy árad!
A huszonhat copfos, csitri lánynak,
a szerelemről, a szabadságról,
amit Júliának mondott egykor Sándor.
S lángban a terem, tavaszi lángban,
méhektől koppan az ablaktábla.
Már nem is ő, egy fáklya áll ott,
lobogni jövőt, ifjúságot!

 

 

 

Százhúsz szűz hegedű

Mint térképet néztem eddig a kezed,
de titkát megfejteni csak ma tudtam:
a bogok, a görcsök, a hálós erezet
csöpp csomóit a lányos hajlatokban.
Mint ménes, ha horkanva vágtat a pusztán,
s útján a füvet ragyásra tapossa,
köd-seregével így robogott az idő puhán,
pata-nyomát a kezedre taposta.
Eddig csak engem zendítettek egyszerű
és konok paraszti-ujjaid,
most egy nemzedéket, hány szívet, koponyát!
Vasöntők, kövezők, ácsok lányait.
Ujjaidtól naponta százhúsz szűz hegedű
cseng kristály-dalt. S zeng fél-évszázadon át.

 

 

 

Koraesti ének

Szeretek én így, munka után, amikor elnehezűl
a kar és komor háborgásaiban elcsitúl a lélek,
könyökleni még sokáig szótalan, a füst kis lobogói
mellett, lassan elmerengni, mikor a fák már feketéllnek.
Amikor a szelíd, koraesti fényben a nehéz, rézből
vert levelek lélekzetét hallom, s köztük, mint szív kigyúl,
s verdes az első piros csillag, s az úton lágy döccenéssel
rengeti feszes tőgyét a csorda, amikor lealkonyúl.
Ha arcomra pöccen egy-egy estéli bogár, múlatok rajta,
fölemelem, s útjára küldöm a búgó kicsi vándort, az esti
homálynak, s figyelem, ahogy röpűl, mint pici lámpás,
s nekiszáll a nagy éji sötétnek, szerelmes párját keresni.
Keresni téged, így indúltam én is, a mellemen átparázsló
szívvel, vakon, de tudtam, egyszer mégis megtalállak!
Nem rejthet el a sötét két egy-fényű bolygót,
testvér-vonzású testet a kéken lehulló esti árnyak.
Virrasztani így, még munka után, szeretek merengni,
hallani, hogy kezedtől az este lágy zajai szállnak,
a férfi-felelősség súlyát mérni bennem, s figyelni lassan
szárnya csattogását, részeg rikoltását a ködben elhúzó vadmadárnak.

 

 

 

Tág napló

 

Bia, 1949

Szülőfalum, te: görbe utcák, fák, sárból
ragasztott házak, ferde tetők sokasága!
A tar, dérverte jegenyék, mint menyasszonyok
futnak a kék ég elébe.
Feljön a nap! S most a láng arany-
tócsáiban fürdik a táj. E kék-arany
lobogásból ökrösszekér fordúl
lassan az útnak. S fagyott göröngyökön
porzik a kecskenyáj tovább.
Tülök szól, kondúl a harang zuhogva.
Falum, te: ki húsz éven át
ringattad emlőiden fiad,
fogadj magadba, légy, mint második anyám!
Magasra tartva, te is, mint tenyerén
apa fiát, derűlsz e boldog időben.
Körűlfognak a fények, s egyre tisztább,
egyre magasabb fények felé nyújt
hazám, míg magad is
fényleni kezdesz e teljes ragyogásban.
 

Tavasz-elő

Habosra elbágyadt
a jégfényű ég,
olvadt ragyogásban
a lenti vidék,
a kopasz faárnyék
kéklik a havon,
friss patak csillámlik
a kocsiúton,
a kakas a hóban
rikkant egy nagyot,
piros farka tolla,
mint rubint ragyog,
olvadoz a zuzmó
a fűszál hegyén,
s rengedez már csilló
harmat a helyén.
 

Fekete taréjú szántás

Fekete taréjú szántás,
 
aranyos taréjú felhő,
friss füvek, rügy az ágon,
 
tócsákat ringat a szellő.
Foltokban hó a földön.
 
Ibolya ömlik a völgybe:
mintha csak kék zománccal
 
lenne a domb leöntve.
 

Fiatal házasok, virágzó fák

„Nézd az alkonyt, a hegyek üszkét,
a tajtékos fák fehér-ezüstjét
hordja a szél, a sok virágot.
De szeretem az ifjúságot!”
Emlékszel? Álltunk ott a szélben,
részegűlten még, s hófehéren,
együtt már negyven évesek!
S tűnődtünk, lassan megöregszünk?
Évek? Új hazát teremtünk!
S ki sajnálná, hogy haja fehér lesz,
ha egy nép ifjodik meg vele?
 

Hallod, énekelnek a biai legények

Hallod, énekelnek a biai legények,
csapatban mennek a lányok után.
Május van, csillagig száll most az ének:
„Sej orgona nyílik, meg sej tulipán.”
Megrakott szekér ring az út porában,
kinyújtott nyakkal húzzák a bivalyok.
Mint villára tűzött almát viszik
szarvuk hegyén az arany napot.
Hej, trilla-tralla, harmonikáznak.
Mennek a lányok és visszanevetnek.
Rózsaág hajlik át a kerítésen,
vállára épp a Fekete gyereknek.
 

Születésnapomon

Ha készűlnek, hogy lefogjanak
a végső ujjak, két szemem,
s a halál lovai nyihognak
ajtóm előtt a vér-gyepen,
s a tollal telerótt lapokat
utoljára megforgatom,
azt kívánom, ó, nem sokat,
csak adasson ezt mondanom:
„Emberfia meg ne sirasson!
Életem nem volt délibáb,
mert harcunkról egy igaz sort,
egy örök sort írtam legalább.”
 

Áldás

A fáról a körte lehull,
toccsan a földön kövéren,
a fákon a körte pirul,
terped az árnyék kövéren.
Totyog a kácsa a porban,
nyomot hagy, habot fehéren.
Hápognak, danásznak sorban,
villog a tolluk fehéren.
Csattog a körte a földön,
aranyban áznak a dombok,
puffan a körte a földön,
körtéket ráznak a lombok.
Süldőlány szedi kosárba,
hajlong, a combja fehérlik,
húzódik könnyű ruhája
egész a combja feléig.
 

Esthajnalcsillag

Csak sír és mosolyog
majdnem egy hete már,
mikor Heszpérosz föllobog,
majdnem egy hete már.
Azt a zöld-kedvű csillagot
majdnem egy hete már
nézi és sír és mosolyog,
majdnem egy hete már.
Mire December beköszönt,
addigra, ki tudja, már
valaki sír és beköszönt,
valaki jól tudja már.
Mikor Heszpérosz föllobog,
majdnem egy hete már
nézi és sír és mosolyog,
majdnem egy hete már.
 

Táj

Hangya-ember az óriás szervezetben,
állok e tájon megbűvölt-meredten
az ég roppant mellkasa alatt,
s átsejlenek, mint roppant csontozat
részei, a nyálkás sziklafalak,
s a csomós, ágas, kacsos, fekete
fák: e test idegzete, erezete,
s a tüdő bizsergő, habos fürtjei,
lüktetnek, libegnek levegővel teli:
a táguló-roskadó, s újratáguló
felhők, s a szél, a tovafutó,
e szervezet gigászi lélegzete.
Csillog, ég, lüktet, vibrál, csobog,
pezseg, forr, hűl, kigyúl, zsibog,
habzik, szárad, fúvódik, bugyog,
reng, rezeg, füsttelen lángban ropog
minden itt, s vagy száz lépésre ide,
amitől e szervezet mozog,
a völgyet betöltőn sistereg, ragyog
az alkonyi nap, a föld parázsló, óriás szíve!
 

Esztergom

Csöpögve száll a gyapjas ég,
vergődnek a kopasz jegenyék,
eső csillan a fonnyadt levélen,
varjú kavarog fönn, a szélben.
Bivalyok, szügyig süllyedve a sárban,
a mennykő a kocsis ostorában!
Ráfújnak a fénylő pocsolyákra,
gyűrűzve fut a víz, karikába.
Óriás eső-buborék: a Bazilika.
Egy régi világ van temetve oda.
S a dombon túl, gyakorlatozó katonák
fegyverén villog az új világ.
 

A kertekre leszállt a dér

 
A kertekre leszállt a dér,
kékűlten pereg a levél,
 
rozsdásra váltak a rétek,
üres a madárfészek.
 
Lassú, nehéz esők jönnek
és megcsapkodják a földet,
 
s ha a vén felhők elfogynak
a sárban barmok tocsognak.
 
Nézd, ez az ősz. De jön a tél.
Hulló tollától a föld fehér.
 
Hártyás a víz, ez már a jég.
Kék füst száll, csöndes a vidék.
 

Szemlőhegy utca, december

December 14. Házasságom napja.
Ez már a harmadik tél, bizony a harmadik.
A zord december csak fújja ködét
a hegyre. Ködben a házak, a fák.
Az ágak csillogva, dermedt-fehéren, mint
rongyokat a kéz, tartják a ködöt.
Omlatag fehér, s csikorgó hideg: a táj!
Szemetes kordé fordúl
most az útnak. Fújtat a ló,
gőzöl a konok hidegben.
A postás deres bajuszát megtörli, megáll,
aztán elindúl. Fölfelé tart a hegynek.

 

 

 

Játék az ősszel

 

Utólsó vihar

Vihart fest az alkony a tájra,
villám-ecsetét huzigálja.
De dörög az ég, kékülten rivall,
letörli a fényt felhő-rongyaival.
 

Komor szélben dörögnek a lombok

Komor szélben dörögnek a lombok.
 
Ez mi lenne más,
mint az ősz, az ősz elleni bomlott,
 
örök tiltakozás!
 

Reszket az ezüstnyárfasor

Reszket az ezüstnyárfasor,
 
szikrázó tollazattal
 
rebbenne, szállna a hold előtt
 
elhúzó vadludakkal.
A nyárfák zokognak, zokognak,
 
rázkódik gyenge vállok.
 
Asszony-sorsot siratnak így
 
vert-ezüst hajú vénleányok.
 

Zsarnok

Mint beteg zsarnok csördíti ostorát,
a szél és dühöng és fúj és vért okád,
s borzolt arannyal, vinnyogva, remegve
bújnának a fák ködökbe, fellegekbe.
 

Himnusz

A réten, a réten fölzendűl este
az ős-zenekar, föld lelke: tücsök!
Ős-himnuszát zengi, s rá feleletre
csillag-fátyolával az este köszönt.
Bőregér riog, csapong, ráng, levélnek
csapódik, a levelek, mint fémlapok zenélnek,
ereszkedik harmat a füvekre,
s fönt vadliba ver ezüstből ködöt.
 

Fut a hajnali ég fehéren

Fut a hajnali ég fehéren,
a könnyű akác is int a szélben,
poros levele hullni készen.
Neki már mindegy: reggel, este,
lazúltan billeg kicsi teste.
Az ősz pipázva ül egy dombon,
esőhajtó szelekkel játszik,
azért csak ül és néz, pipázik,
mereng az égett barna torson,
s a csonttá aszott tehénlepényen.

 

 

 

Levéltöredék a távoli hitveshez

Suttyó-korom nyáréjszakái,
a hűs fuvalmak, vasárnap-esték,
azok jutnak eszembe ismét.
Sejtelmes, fehér ragyogással
a holdfényben futó országút fái.
Ó, hányszor hittem: valaki vár ma,
epedve értem, s tiszta szemekkel
néz a szikrázó éjszakába,
mert füstöl, serceg a csillag-fáklya.
Sejtelmes, fehér ragyogással
hallgat a táj, gőzölve száradnak
eső után a szénakazlak.
Ott állok én, hajnalig várom,
álmodva őt, s vad dobogással,
kit annyi arcból, annyi szemből
formáltam magamnak öntudatlan:
húsból, szavakból, fellegekből,
álmaimból és a szívemből.
Álmodva őt, s vad dobogással,
a hársfák nehéz illatában,
hajnalig várom, de hiába,
csak nem jön értem az az asszony!
S én sóhajtok a sűrű hárssal,
hazamegyek, vacogva, fázva,
mert már a kakas kukorít akkor,
harmatos szárnyát a holdfénybe rázza,
s tűzvészt hoz kukorékolása.
Mert már a kakas kukorít akkor,
szivárvány-tollán csillog a harmat.
S a fülledt nyári éjek halnak,
s születnek újra. Nélküle mindég!
Kilép a vágy a gyermek-alakból:
így álmodlak ma újra téged,
aki vagy, s mégse vagy, mert távol
ködök sűrűje födözi fényed,
s legyőzni nem tudom a messzeséget.
Tenélküled mi volnék magam?
Két arc voltunk, kétfajta szándék,
meteorok, melyeken más ragyogás ég,
másszínű tűz, de összefonódni vágytak,
mert magában mindkettő boldogtalan.
Két üstökös-csillag összefutott,
egy-sorssá olvadt az ég delelőjén,
kettős-futásuk egy ívbe jutott,
s hulltuk is egy lesz, egy mélybe suhog.
Te a távol, alföldi alkonyon
merengsz most a hold özönében,
míg én itt, a zord városi fényben
neonok között lesek az égre:
eligazodni a csillagokon.
A csillagok ott is nagyobbak?
Őrködni ránk mi küldtük őket!
Úgy égnek, szinte ropognak,
fűzöld üstökkel lobognak.

 

 

 

Vihar, délibáb

Tanyák. Bivalyok. Poros csipkefák.
Mesét ringat a messzi délibáb.
Libát pásztorló gyerek őgyeleg.
Felhők álmodnak Alpeseket.
Ott, lágy remegés tüzes ködében
a csorda lebeg, a távoli fényben.
Por szállong, biciklin öreg kaszások,
pipázva hajtanak, peng a kaszájuk.
Alföld. Méla csönd. Jegenyék.
Pocsolyán békák gyémánt-feje ég.
Harang szól. Ló horkan. Zörög a kocsi.
Béke. Telt nyár. De micsoda vihar
dúl itt e tájon: e pipás magyar
lelkében is! Harc. Héroszi!

 

 

 

Rozsdás lombot ráz az őszi alkony

Rozsdás lombot ráz az őszi alkony,
messzi egek szárazon dörögnek,
réce sír a nádban, a magasból
arany-legyek: hűlt csillagok pörögnek.
Aranyszőrű csorda megy a porban,
a szívemet sajdítja kolompja.
Hej, ifjúság, ifjú, aki voltam,
lányok, dalok jókedvű bolondja!

 

 

 

Az erdőkből a hűvösség a rétre hömpölyög

Az erdőkből a hűvösség a rétre hömpölyög,
imbolyognak egekig tömött, fehér ködök,
a süppedt kazlak sora is fáradtan gőzölög,
a disznócsorda hazafut, tolong, robog, röfög.
Az erdőből, mint búborék, lassan fölszáll a hold,
ki fújta, milyen óriás, milyen tüdeje volt?
Legény kaszál a hegy alatt, a sarjú hogy ropog!
Kaszája, mint az evező, a rendek, mint habok.
Ökrös szekér ring, döcögős, mikor ér a faluig?
A barmok szarva űrbe szúr, árnyékuk messze nyúlik.
A szekér előtt öreg paraszt, pipázik, bandukol,
a szekér mögött leány, mezítláb, a két szeme pokol.
Forog a táj fölött a hold, szikrázik már a rét,
az erdő lassan zúgni kezd és önti hűvösét.
Meleg a por még, s a szekér oly módosan zörög.
Gomolyognak egekig tömött, fehér ködök.

 

 

 

Az ősz a rétre kék tavat varázsolt

Az ősz a rétre kék tavat varázsolt,
pedig tegnap még csupa hamvadás volt,
kikericsek, kikericsek kékje
borzolódik, néz a hamvas égre.
Libák ülnek benne, mint a tóban,
ringanak és alszanak csomóban,
csillag-szemmel a napra vigyáznak,
vagy a tollaik közt bogarásznak.
S ím, egyszerre rikoltva zendűlnek,
mit tudom én miért? fölrepűlnek.
Lobognának, de nehezek, lomhák,
hasukkal a fodrokat sodorják,
s csillog, habzik, gőzöl, mint a víz,
lábaiktól a sok kikerics.
S csillog, habzik, gőzöl, mint a víz,
szárnyaiktól a sok kikerics.

 

 

 

Kikericsektől lila most a rét

Kikericsektől lila most a rét,
kikerics, kikerics, utolsó üzenet!
Libegnek könnyedén a könnyű jegenyék,
vacognak álmosan a zsibbadt levelek.
A párás őszi légben fecskék koszorúja,
a rét kinyitja még ezer szemét,
kikerics, kikerics, kék lángba borúlva
ropog a rét és füstöl a rét.
Mint óriás arany-lúd száll a nap,
örök vándor, örök vágyakra éhes
és szór a tájra arany tollakat,
a reggel-tojásból kibúvó estére vén lesz!
A kikericsek közt a réten át
szekér jön, ballagó jámbor tehenek,
csipegetik a füvet a libák,
gyerek kiált: „Kikericsek, ni, kikericsek!”
Vadlibák gág-ja fönt az őszi fényben,
s felelnek rá a lenti libák,
nyújtott nyakkal, ők is szállni készen
lebegtetik szárnyukat és szól a gág, a gág!
S fölrebbennek lomha szárnyveréssel,
az égbe vágyó tolluk hogy zizeg!
S csobbannak, mint a víz, ha éjjel
vadlúd veri: a kikericsek, a kikericsek.

 

 

 

A rezi várban

Itt ülök a rezi várban,
alattam a fecskék gyűlnek.
Látcsővel figyelem őket:
hogy cikkannak, hogy röpűlnek!
Lent a szelíd, sárga tájak,
jegenyék és kaszált rétek,
lombhullató öreg erdők,
köderesztő messzeségek.
Lesi a bukdosó fecskét
megnyúlt szemgolyóm két csápja!
Látcső lencséjébe fogom:
igézetes üveg-várba.
S csodálatos varázserő,
modern mágusi varázslat!
Oly közel jön, hogy már szinte
pupillám verik a szárnyak.
Már itt bukdos, már itt merűl,
ível, forog, zuhan, lebben:
egész-bennem, könnyedén, s a
széltől egyre részegebben.
Érzem a tüdő mozgását,
motorját a könnyű szívnek,
csontozatot, tollat, farkat:
szabályozóit az ívnek.
Nem is ő, már én repülök!
Mit is tehet ez a lencse!
Én kavargok, én merülök,
néző-magamat feledve.
Már én vagyok a kis fecske,
aki pörög. Ó, ti fecskék!
Engem emel, engem ölel
mérhetetlen végtelenség.
Az én szívem nőtt madárrá,
tollasúlt meg, kapott szárnyat,
hogy én is a végtelenség
áramai között szálljak.
Csodálatos repülés ez:
boldog, fájó, könnyes, édes.
Forog a szív, nincs határa,
egyre közelebb az éghez.
S érzem, őt még ez is köti,
a látcső merev, nagy szeme,
szabadúlna ettől és már
csőrével mintha intene.
S kiszakadt a lencse-körből
egy óvatlan pillanatban.
Hol vagy fecske, hol van a szív?
Messze húznak már csapatban.
S kutatom a végtelen, kék
semmit látcső-mozdulatlan.
Körűl csak a végtelenség.
Mi az! Szív nélkűl maradtam?

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]