Tájkép, 1951
| A dombokon az őszi hervadás, |
| harmatosak a roskadt zsupptetők, |
| fészkébe tér a nap, arany-darázs, |
| felhőt habarnak fönn a repülők. |
|
| Az úton fekete kő-Krisztusok, |
| a porban terélő, gágogó libák, |
| a dombokon túl vontató pufog, |
| a kis tanítónő veri a zongorát. |
|
| Jönnek a krumplis, sarjús-szekerek, |
| a tehenek himbálnak, a kerék nyekereg. |
| Vezetik szikkadt, szótlan magyarok. |
|
| Köszönnek, s mennek. Arcuk poros márvány. |
| De szívükben a thermopylei csatánál |
| is vadabb küzdelem kavarog. |
|
|
Freskórészlet, 1951
| A petróleum-lámpa kormoz, füstölög, |
| az asztalon fröccs, üveg sörök, |
| rum, kétdeci. Az asztalra csap |
| valaki: „Gyöngyvirág van a kala..p..p” |
| – s abbahagyja. „No, halló, picike, |
| töltse meg újra, Gizike, Gizike!” |
| A helybeli kovács, a bognár, az ács, |
| szótlan parasztok, s a félcédulás |
| Pista bácsi hajlong, csuklik, remeg, |
| bömböl, kavarog, s a füst szennyes és meleg |
| tajtékjában már csak csontos, nagy kezek, |
| szőrös arcok, meztelen lábak, tar |
| koponyák, szakadt ingek, forradásos kar, |
| kalapok merülnek el, s buknak föl újra. |
| Egyik táncol, a másik a magáét fújja: |
| szó-bugyborékok, dal-torzók, sóhajok, nevek, |
| a szőke Gizike kacsint és nevet, |
| a föllobbanó gyufa belobogja |
| a bajszokat, orrokat, de már gomolyogva |
| a füst újabb tömege tódul a füst |
| közé az orrlikakból, mely szálkás cseppkőként csügg |
| a mennyezetről, s meg se rezdűl. |
| Percnyi csönd, s hallani, míly veszettűl, |
| míly rémülten, szinte félelmesen nyekereg |
| a tücskök őszi dudája, s az ajtókeret |
| négyszögében a csillag, mint milliárd bogár zsizseg. |
| S most, mint komor angyalok: látni e bűnt, |
| betömik a keret-fogta űrt |
| feleségek, lány-arcok, s lábuknál a kört, |
| hol még a bűzhödt fény szilánkja kitört |
| a tiszta éjbe, szoknyába fogódzó gyerekek. |
| Ártatlan szemük, mint a szitakötő szeme dülledve mered. |
| Szólnának, de csak, kezüket a kötény alá dugva, |
| mint akik kővé váltak nyomban, |
| néznek e füstben, gőzben, nótában, szitokban, |
| parázsban villogó, sistergő, mennydörgős pokolba. |
|
Dombormű, 1944
| Füst, korom és iszonyú villogás |
| és tűz és tűz és tűz, réműlt |
| bégetés, ugatás, az iszonyat mekegése. |
| A házak, mint megtépett hajú, |
| lucskos, betört koponyák. |
| Tűz és tűz és tűz, kavargó |
| füst, lábak dobogása! Lángoló |
| juhok robognak tülekedve. Fölfúvódott |
| barmok, áttetsző viasz-merev |
| arcok, kezek hevernek szanaszét. |
| A havon sötétlő rozsdafoltok. |
| Fölfordult ló, lábai égnek merednek, |
| deresek óriás szempillái. |
| Tűz és tűz és tűz, ropogó nyalábok, |
| s az úton a sötétnek döntve fejét, mint |
| vakok serege torlódva, tolongva, kis |
| motyójukat csomóba kötve, rozoga |
| kordékkal, dunnás tragacsokkal vonúl a nép. |
| S most megáll, fönt repülők! a tűz |
| rezes fényében, mint dombormű megmerevedve! |
| A sötétből fél-karok, görcsbe fúlt arcok, |
| batyutól görnyedő nénikék, kibuggyant |
| emlőkre tapasztott csecsemő-fej, |
| fonódó eres kézfejek állnak ki kővé- |
| váltan, s az iszonyat érc-hidege |
| önti őket bonthatatlan-eggyé, mint |
| a téboly rángó-merev dombormű-csoportját. |
| Repülő hull le lángolva, pörögve. |
|
| E tájba öntve állnak mindörökre. |
|
|
Őszi táj, traktorokkal
| a hegy csúcsán, mint a juhok, |
|
| Lesz is aranycsipketornya |
|
|
Nagymama
| s az ég kék ingéből ugrálnak |
| a csillagok, mint bolhák, |
|
| jaj, csak szállhatnék már |
|
|
Hova tűntetek gyermekkori tájak
| Hova tűntetek gyermekkori tájak: |
| te zúgó erdő, s ti zengő vadlibák? |
| Már férfi vagyok, mögöttem |
| csillag-ködökben száll az ifjúság. |
|
| Húsz évem könnyen elsuhant, nemrég |
| még mezítláb futkostam a réten, |
| rózsaszín tehénkét legeltettem estig, |
| s fölnevettem minden semmiségen. |
|
| Hova lettél te, rokkant kis Mariska, |
| ki mankón bicegtél, s fogtad a kezem, |
| mert, mint Mózes lángoló csipkebokra |
| szívünkben kigyúlt az első szerelem? |
|
| A szőke búzatáblák közt, hajolva, s meg-megállva, |
| nagy csokor pipacsot téptem énekelve. |
| Mint reszkető szívet vittem nagyanyámnak, |
| ki az élő fáról már a gallyat szedte. |
|
| Már férfi vagyok, ifjú és erős. |
| Köröttem sorra zeng az érces férfiének. |
| Ó, boldog, ezerszer boldog itt az ember, |
| akit egy nép vall édes gyermekének! |
|
|
Áll még a ház, ahol születtem
| Áll még a ház, ahol születtem, |
|
hol anyám dajkált és szoptatott, |
| állnak a kéklő, görcsös szilvafák. |
|
S fürtökben fönt a csillagok. |
|
| Két szülőm fejét a tél már behavazta. |
|
Ha megölelnek, mint nagy fiút, |
| nézzük a lombot és a kicsi kertet, |
|
s az útat, amely messze fut. |
|
| Ők szültek dalra, s a dalt már sose adnám! |
|
Szívemből szakad és egy velem. |
| Ó, amíg élek, zengjen énekemben: |
|
szabadság, munka, öröm, szerelem. |
|
|
Délnek húz a fecske, délnek
| Délnek húz a fecske, délnek. |
| Feszítik szárnyuk a szélnek |
| Kövér rajokban égre kelnek, |
| s az őszi légben énekelnek |
| a lassan szálló ég alatt. |
|
| A fű kiégett, ősz van újra, |
| s az ember újra megtanúlja |
| A ködben úszó völgytorokban |
| a csorda bőg, s az ezüst porban |
|
| De fájt a szívem mindíg ősszel! |
| Most nem sajdítja ismerősen |
| A dér bolyhait hogyha látom |
| mályvalevélen, rózsafákon, |
| szempillákon és bajszokon. |
|
| Az idő itt az őszt mutatja. |
| De népem minden mozdulatja |
| Hömpölyöghet a piros erdő, |
| s hullhatnak mohos, tekergő |
|
| Népem és én egy vagyunk már, |
| szebbek a legbuzgóbb tavasznál, |
| Hiába húz a fecske délnek |
| és sikolt az esti vadlúd-ének, |
| hirdetvén jeget és havat. |
|
| Kövér rajokban égre kelnek, |
| s az őszi légben énekelnek |
| Keringenek még a magasban. |
| Nem a tél jön, itt tavasz van |
|
|
Az ablakon át, látod: lobban a tűz
| Az ablakon át, látod: lobban a tűz, |
| bemennél kicsit melegedni, |
| de fagy terít fátylat az üvegre. |
| Csönd van. Egy asszony kendőbe csavart |
| lehelete, akár a füst, kavarog. |
| Feleséged, aki félig gyerek még, |
| babos párnák közt alszik. |
| Álmában ki tudja, merre jár? |
| Áldott egy asszony szerelme, |
| mondod, s munkába sietsz, |
| Fölötted, ahol tegnap még |
| kék vásznakat fodrozott a szél, most |
| fehér hegyek, hallgatag havasok magasodnak. |
| Kis csoportban tehenek mennek, |
| lepényük potyog, füstöl a hidegben. |
| Mint most a szíved, olyan szelíd ez a táj |
| Asszonyodra gondolsz és észre sem veszed, |
| hogy nagy pöttyökben hajadba száll, |
| a földre ül, a kazlak tetejére |
|
Növények hadjárata
| A völgyben hogy sorakoznak, |
| bajszosan, feszes vigyázz-ban, |
|
| Szuronyuk csillog-villan, |
|
| csipke-gallérral, zordan, |
|
| Meghajlott fejjel, vállal, |
|
| Hát menjetek csak, rajta! |
|
| Mint parancsnok, dombon állok, |
| Fények kardja közt, dombon |
| állok, fúj a szél bolondon. |
|
| A poron, mint arany ködön |
| át nézem őket. Gyönyörködöm |
|
|
Húsz éves voltál
| Húsz éves voltál, most alig |
| hogy a szerelem, mint lomb a patakra, |
|
| Meglátta benned tündöklő arcát, |
| Úgy verted vissza, mint a lélek harcát |
|
| Elfújta volna lámpását a nap is, |
| Tündökletes-szép fénnyel koszorúzta |
|
| Pihéivel futkosva-szállva, |
| telt örömével hogy szállt fölöttünk! |
|
| Kiderűlt-beborúlt arcod, szíved. |
| vívódtak benned. Verejték hamva lepett |
|
| Mellettünk a rozs ringatta fejét, |
| Az úton villanó-combú lovak röpültek, |
|
| Mint záporverte táj, zengett tested. |
| Karjaid, mint pihés virágszárak |
|
| A gyűrt füvek között, akkor, |
| reszketett-csillant piros harmat. |
|
| Piros nyoknyádat elrendezted, aztán |
| Vissza se nézel. De mégis, megállsz, intesz |
|
|
Mint tollfosztó néni a tollat
| Mint tollfosztó néni a tollat, |
| lekopasztotta a fákat az ősz. |
| De gyémánt porával a tél beszórta |
|
| Madár hasítja ketté az eget. |
| Egy villanás, s a téli nap ragyog. |
| A hegyek szikláin szikrázik |
|
| Bégetve hömpölyög a nyáj, |
|
| Kemény tél, s komorabb szerelem |
| tájaira értünk. Nézz szét a tájon. |
| Micsoda roppant tűz ropog |
|
|
Beszélgetés
| Aranyos ősz szitál a tájra, |
| vedlik a lomb, lassan kopog, |
| Az égen felhő nincs semerre, |
| Hatan üljük körűl az asztalt: |
| Jani bácsi, s az öt gyerek. |
|
| Szálas füst foszlik fátylas tej-köddé, |
| sok bokra súlytalan libeg, |
| gyufa sercen, lobban, s elalszik, |
| olykor a szekrény, a szék recseg. |
| Mennyit beszél e szótalanság, |
| egymásnak e kedves szivek! |
| Hatan üljük körűl az asztalt: |
| Jani bácsi, s az öt gyerek. |
|
| A tükör fölött egy öreg fénykép: |
| mint csibéivel, nagyanyám |
| az öt gyerekkel ül merengve, |
| A tükrön rajzos pávatollak, |
| Hatan üljük körűl az asztalt: |
| Jani bácsi, s az öt gyerek. |
|
| Tuskós öklét most fölemeli |
| és könnyet dörzsöl szét szemén, |
| a többiek meg egyre jönnek, |
| Megülnek a napos szakállon, |
| mint torson a harmatszemek. |
| Hatan üljük körűl az asztalt: |
| Jani bácsi, s az öt gyerek. |
|
| Értjük ezt mi, jaj, nagyon értjük, |
| Bólintunk sorra, mintha szélben |
| De már a mosoly szemről-szemre |
| fut, mintha tócsán nap remeg. |
| Hatan üljük körűl az asztalt: |
| Jani bácsi, s az öt gyerek. |
|
| Csak ülünk így estig szótlanúl. |
| Tücsök cirpel az ágy alatt. |
| Dohány parázslik néha-néha, |
| Csillagsugár a messzi űrből |
| a füstön át fehéren rezeg. |
| Hatan üljük körűl az asztalt: |
| Jani bácsi, s az öt gyerek. |
|
|
Tündér, varázslat
| A hosszú úton, zörgő szekéren |
| mentünk a párás hajnali fényben, |
| ostor pöccintette néha a lovat, |
| nehéz por fröccsent a paták alatt. |
|
| Arany-vállrózsás kukoricák, |
| kövér lapuk, poros útmenti fák |
| kísérték a lassú szekeret. |
| A nap fölött nagy réti sas lebegett. |
|
| A kocsis pipált, én meg azalatt |
| lestem a kis katicabogarat. |
| Mint kiserkedt vércsöpp ült ujjam hegyén, |
| fátyol-szárnyait rezgetve könnyedén. |
|
| Elszállt! És ahogy utána néztem, |
| egy traktort láttam, lány ült a gépen. |
| A gépet vezette. Gondoltam, intek. |
| Mosolygott rám és visszaintett. |
|
| S megcsapott ekkor, hogy tán varázslat |
| volt ez az egész, látomás csak! |
| Az a kis vércsöpp, ki ujjamon volt, |
| s elszállt: géppé, lánnyá bomlott! |
|
| Vércsöpp kristályúlt rubintkővé, |
| a rubintkő éledt elevenné, |
| katicabogár szállt, s mint mesében: |
| lett belőle lány a gépen! |
|
| Ha akkor tudom, hogy mit vesztettem, |
| bizony megfogom, nem eresztem! |
| Mert aki ujjamról elrepűltél, |
| az voltál, szív-rabló, modern tündér. |
|
| A kanca horkant, ágaskodott, hőkölt, |
| a szekér billegett, fogtam a lőcsöt. |
| Mit bántam én! Mint szivárványra |
| bámúltam a tündér-lányra. |
|
| Tündér, varázslat, megfoghatatlan! |
| Az ujjamon ült bogár-alakban. |
| S mint az a madár az ég ködében, |
| eltűnt a párás hajnali fényben. |
|
|
Üstökös-látók
| Egy vak-nyugalmú nyári éjszakán |
| kocogtattak a házunk ablakán: |
| „Halljátok, gyertek, gyertek hamar, |
| az égen valami nagy csoda van.” |
|
| S ugrottunk ijedten, mi is lehet? |
| Valami titkos, égi üzenet? |
| Én megfogtam anyám meleg kezét, |
| tenyeremben éreztem riadt szívét. |
|
| Mezitláb, ingben, fehér gatyában |
| álltak a szegények a hűs éjszakában, |
| a réműlt anyókák álom-fehéren |
| dermedtek a csudálatos fényben. |
|
| Utcára tódúlt mind a szegény-nép, |
| asszony a mellén összefogta ingét, |
| roggyadt térddel néztek föl az égre: |
| testet öltött jóslatra, mesére. |
|
| A domb fölött, a csillag-köves égen, |
| kazaltűznél is nagyobb fényességben |
| gyémánt-hajú szárnyas csődör áll, |
| arany csődörfején tűz-sörény, vér-uszály. |
|
| Én szorongattam anyám kezét, |
| még most is érzem teste melegét, |
| apám ujjával mutatta fönt |
| az elgomolygó csődör-tűzözönt. |
|
| Elszállt a házak fölött kevélyen, |
| mi csak álltunk fény-bűvöletében, |
| s utána még nagyobb lett a sötétség. |
| Üstökös-sors, káprázat, reménység! |
|
|
A vén fa alatt
| Hogyha élne, ma negyvenöt éves |
| lenne és én hajolnék kezéhez, |
| eres kezét hosszan simogatnám, |
| megcsókolnám, kezemben forgatnám. |
| Szótlanul, vagy egyszerűbb szavakkal |
| szólnék hozzá, pörölve magammal. |
|
| Itt ülnénk a vén fa alatt ketten, |
| anyám meg ott motozna a kertben, |
| estefelé, öntözne, dúdolna, |
| s lazán omló fehér fonalakban |
| permetezné a víz a virágot, |
| s habos fejjel túrna apró árkot. |
|
| Az asztalon, mint annyiszor régen, |
| a levelek árnyék-sűrűjében |
| bor csillanna a csorbúlt pohárban, |
| villogna az alkonyi sugárban. |
| Mosoly ülne apám kék szemében, |
| s mennyivel több volna az enyémben. |
|
| Megbeszélnénk a világ sok dolgát, |
| mindannyiunk teljesedő sorsát, |
| s orrunkból kék füst-növényt növesztve |
| ülnénk, míg ő lassan fölnevetne. |
| Estig ülnénk, s én elnézném hosszan, |
| ahogy ökle az asztalon moccan. |
|
| A poharat sűrűn kocogtatnánk, |
| az is lehet, hogy eldalolgatnánk, |
| öregesen, hümmögetve, lassan, |
| míg a Göncöl fénylik a magasban, |
| s tűnődnénk, hogy szívünkből az ének, |
| mint könnyű füst emelkedik égnek. |
|
| Néha egy-egy gyümölcs hull a fáról, |
| nagyot toccsan, amikor aláhull, |
| kárál a tyúk, kapirgál a dombon. |
| Keserűség fojtogatja torkom. |
| Mintha apám köhögne a ködben, |
| figyelek a szívverés-közökben. |
|
| Nem, bolondság, tavasszal temették, |
| azóta már hűsebbek az esték, |
| azóta már szigorúbb az ének, |
| de a hangom nélküle szegényebb. |
| Erő kell, hogy magam kidaloljam. |
| Égitestek vezessétek tollam! |
|
|
Mácsonya
| Szedtem a borsót az úrnak, |
| Most is érzem, hogy szúrnak |
|
| zörgött, mint kavics a borsó |
| az aszott kis tok-tenyérben. |
|
| mint tűhegyű ráspolyával, |
|
| A tüskék a bőrömbe álltak, |
| mint a sün, olyan voltam, |
| szempillám nyiluktól borzas. |
|
| Százezer picinyke seb nyílt |
| testemen, vért szivárgott. |
| De tépni kellett a borsót, |
|
| Emlékszem, csigát találtam, |
| vérszemcsés kezemre tettem, |
| hogy házából kiénekeltem. |
|
| mint bunkós öklöt kigyűrte. |
|
| az élet ott de szép volt! |
|
| S koppanva elhalt a zápor, |
|
| Az álmokból szőtt híd volt, |
| Elmegyek, gondoltam, rajta, |
| tán szebb lesz a hídon túl. |
|
| De mordúlt a cseléd csősze, |
| Cibáltuk, ki sem látszott |
|
|
Juhász Gyulához
| Az én fáim is a jegenyék, |
| az én egem is ez a csillagos ég. |
| A tápai lagzi, a bőgő brummogása, |
| az én földemen is zúgott zokogása. |
|
| Testvér-neved nekem a hűség, |
| nekem a példa, az egyszerűség. |
| Hányszor volt nekem intő üzenet |
| képen lehajló szép szakállas fejed! |
|
| Dalaid rőt rőzse-lángja mellett |
| melengettem az elzsibbadt lelket. |
| Körűl a fagy roppantott egy népet: |
| csontot, velőt, nehéz emberséget. |
|
| Dózsa kínját te hányszor elsírtad, |
| nevét vérrel homlokomra írtad. |
| Szívig ette magát az írás, |
| ne feledjem, mi volt az a kínzás! |
|
| Egyhangú volt, mondják, a nóta, |
| a tücsöké is egy-jegyű kóta, |
| de tőle zeng az alkony, az arany, |
| de mégis örök és ezer színe van. |
|
|
Merengő
| Tüdőszín csillag-darazsak |
| zúgnak, zsonganak, rajzanak. |
| körben a fehér lámpafény. |
| morzsolgatok és tördelek, |
| megszívom, míg a füst szitál. |
| kévékben száll a holdsugár. |
|
| volt és már nincs is többé. |
| megcsendűl lágy harangja. |
| Fönt a csillagok zsongnak: |
|
| megcsillámlik a gaz, a por, |
| S ahol egy marok holdsugár |
| ikrás tömbje remegve áll, |
| ott tódulva hömpölyögnek, |
| mint a fölszikrázó pelyhek |
| mint gyémánt-hegedűk, szállnak |
| a szúnyogok, rengve cicáznak |
| és sírnak és muzsikálnak. |
|
| A hitves messze van, messze. |
| Fölsóhajtok, nem is tudom, |
| s már kedves dalát dúdolom. |
| hisz olyan egy vagyok vele, |
| Ülök itt inkább reggelig, |
| a föld. Pirulva földobog. |
|
| Nélküle csak nyirkos gödör |
| az ágy, jeges tűzzel gyötör. |
| csikó-kedvünk kél birokra. |
| S azután de szép az álom, |
| s azután de szép a reggel, |
| kelni csillogó szemekkel! |
| Piros virág a láng, libeg, |
| muslicák, meg dongó legyek |
|
| szívembe új erőt gyűjtök, |
| mert úgy rakódik rá a kín, |
| Dünnyögök, de abbahagyom, |
| felbőg helyettem a barom. |
| Mi is lenne velem, hogyha |
|
| A lámpára harmat koppant, |
| a fa is, mintha ősz volna: |
| lepergetett egy tyúktollat. |
| kifogva áll. Meglepődtem. |
| Észre most vettem először, |
| hát hol a ló, hol a kocsis? |
|
|
Az út
| Gyémánt-foga kihúllt a kuvasz-hidegnek, |
| vad szőre vedlik, ideje lejár. |
| A köd kis rongyai libegnek, |
| párás a tó, a tors tavaszra vár. |
| Kopasz bokor, tarlott faág |
| árnyéka áll a párolgó vizen. |
| Munkába ott megy át, a hídon, |
| a gyönge ködben minden reggelen. |
|
| Mint gyöngyöző ablakra, ha télen |
| merengve rajzolsz kúsza rajzokat; |
| a tófenéken, vagy talán az égen |
| találhatsz mohos fa-rajzokat. |
| Áttetsző koronájuk közt a kékség |
| bodrot vet néha, játszik, s elpihen. |
| Munkába ott megy át, a hídon, |
| a gyönge ködben minden reggelen. |
|
| Csörög az ősz avar, madár csivít, |
| s ha átlibeg a ködgöngyölegen, |
| hulló levélnek vélnéd szárnyait; |
| gallyától válva pörög csöndesen. |
| Sikoltva surran a tófenéki fák közt, |
| s árnyéka száll a kék egen? |
| Munkába ott megy át, a hídon, |
| a gyönge ködben minden reggelen. |
|
| Zörög a kék avar gyors léptei nyomán, |
| a százados fák zúgni kezdenek, |
| imbolyog, zeng a szél a koronán, |
| a víz színén gyöngy-pelyhek rengenek. |
| A tóparton megáll, pihen, |
| nevet a fákra és tovább megyen. |
| Munkába ott megy át, a hídon, |
| a gyönge ködben minden reggelen. |
|
| A víz partján megáll, pihen, |
| kontyot babrálnak fehér ujjai, |
| szoknyája: lángpiros kehely, |
| harmatos, mint a hajnal kútjai. |
| Követ hajít, s a gyűrűs fodrozás |
| arany-pókhálót feszít a vizen. |
| Munkába ott megy át, a hídon, |
| a gyönge ködben minden reggelen. |
|
| A felhők fehér rózsái virúlnak, |
| a habos szirmok vízre csüngenek, |
| tavasz készül, a napra tódúlnak |
| nagy, zöld bogarakként a rügyek. |
| A szűzi fűz barkái, mint bolyhos |
| csibék, szoronganak az ághegyen. |
| Munkába ott megy át, a hídon, |
| a gyönge ködben minden reggelen. |
|
| Gőzöl a tó, mint lovak az esőben, |
| tollasodnak a lekopasztott fák. |
| Lábnyomát a harmat remegően |
| várja, a víz, illegesse magát. |
| S ha elment már, alakja fénybe tűnt már, |
| szivárvány nő a harmaton, vizen. |
| Munkába ott megy át, a hídon, |
| a gyönge ködben minden reggelen. |
|
|
Csontos paraszti kezed
| tintafolt, szeplő, forradás nyoma. |
|
| a fény szilánkja szendereg. |
| százhúsz csivitelő gyerek. |
|
| Látom, krétával száll a táblán, |
| mint fecske csapong, verdes az ujjad; |
| s mint hajnal, dereng a sejtelem. |
|
| S a gyermek-agyak pezsegnek, forrnak. |
| S formát kap, vésőtől a márvány, |
| a jövő: a munka, értelem. |
|
|
Fáklya
| A diákjai nagyobbak nála, |
| szűz mellükig ér ibolya-válla. |
| Azok a lányok először most gyúlnak |
| a szerelemre, az ifjúságra. |
|
| Lobog kiscsontú termetével, |
| a padsorok utána hajolnak. |
| Közöttük ő látszik gyereknek, |
| s a lányok megtelt asszonyoknak. |
|
| Bár zsenge kis mellük csak most keményszik, |
| bennük a tűz csak most növekszik, |
| a copfot, csábító bodorba, |
| most eresztik titokban fodorba. |
|
| És ő, az érett, tiszta asszony |
| egy percre megáll, kinéz a tájra. |
| gondol az első ifjúságra. |
|
| Az ablak alatt mozdonyok tolatnak, |
| sűrű gőztől felhős most az ablak, |
| de látni már a távoli hegyek |
| kék álmait, s a gyárkéményeket. |
|
| S ő verset olvas, hangja hogy árad! |
| A huszonhat copfos, csitri lánynak, |
| a szerelemről, a szabadságról, |
| amit Júliának mondott egykor Sándor. |
|
| S lángban a terem, tavaszi lángban, |
| méhektől koppan az ablaktábla. |
| Már nem is ő, egy fáklya áll ott, |
| lobogni jövőt, ifjúságot! |
|
|
Százhúsz szűz hegedű
| Mint térképet néztem eddig a kezed, |
| de titkát megfejteni csak ma tudtam: |
| a bogok, a görcsök, a hálós erezet |
| csöpp csomóit a lányos hajlatokban. |
|
| Mint ménes, ha horkanva vágtat a pusztán, |
| s útján a füvet ragyásra tapossa, |
| köd-seregével így robogott az idő puhán, |
| pata-nyomát a kezedre taposta. |
|
| Eddig csak engem zendítettek egyszerű |
| és konok paraszti-ujjaid, |
| most egy nemzedéket, hány szívet, koponyát! |
|
| Vasöntők, kövezők, ácsok lányait. |
| Ujjaidtól naponta százhúsz szűz hegedű |
| cseng kristály-dalt. S zeng fél-évszázadon át. |
|
|
Koraesti ének
| Szeretek én így, munka után, amikor elnehezűl |
| a kar és komor háborgásaiban elcsitúl a lélek, |
| könyökleni még sokáig szótalan, a füst kis lobogói |
| mellett, lassan elmerengni, mikor a fák már feketéllnek. |
|
| Amikor a szelíd, koraesti fényben a nehéz, rézből |
| vert levelek lélekzetét hallom, s köztük, mint szív kigyúl, |
| s verdes az első piros csillag, s az úton lágy döccenéssel |
| rengeti feszes tőgyét a csorda, amikor lealkonyúl. |
|
| Ha arcomra pöccen egy-egy estéli bogár, múlatok rajta, |
| fölemelem, s útjára küldöm a búgó kicsi vándort, az esti |
| homálynak, s figyelem, ahogy röpűl, mint pici lámpás, |
| s nekiszáll a nagy éji sötétnek, szerelmes párját keresni. |
|
| Keresni téged, így indúltam én is, a mellemen átparázsló |
| szívvel, vakon, de tudtam, egyszer mégis megtalállak! |
| Nem rejthet el a sötét két egy-fényű bolygót, |
| testvér-vonzású testet a kéken lehulló esti árnyak. |
|
| Virrasztani így, még munka után, szeretek merengni, |
| hallani, hogy kezedtől az este lágy zajai szállnak, |
| a férfi-felelősség súlyát mérni bennem, s figyelni lassan |
| szárnya csattogását, részeg rikoltását a ködben elhúzó vadmadárnak. |
|
|
Tág napló
| Szülőfalum, te: görbe utcák, fák, sárból |
| ragasztott házak, ferde tetők sokasága! |
| A tar, dérverte jegenyék, mint menyasszonyok |
| Feljön a nap! S most a láng arany- |
| tócsáiban fürdik a táj. E kék-arany |
| lobogásból ökrösszekér fordúl |
| lassan az útnak. S fagyott göröngyökön |
| porzik a kecskenyáj tovább. |
| Tülök szól, kondúl a harang zuhogva. |
| Falum, te: ki húsz éven át |
| fogadj magadba, légy, mint második anyám! |
| Magasra tartva, te is, mint tenyerén |
| apa fiát, derűlsz e boldog időben. |
| Körűlfognak a fények, s egyre tisztább, |
| egyre magasabb fények felé nyújt |
| fényleni kezdesz e teljes ragyogásban. |
|
| friss füvek, rügy az ágon, |
|
tócsákat ringat a szellő. |
|
| mintha csak kék zománccal |
|
|
Fiatal házasok, virágzó fák
| „Nézd az alkonyt, a hegyek üszkét, |
| a tajtékos fák fehér-ezüstjét |
| hordja a szél, a sok virágot. |
| De szeretem az ifjúságot!” |
| Emlékszel? Álltunk ott a szélben, |
| részegűlten még, s hófehéren, |
| együtt már negyven évesek! |
| S tűnődtünk, lassan megöregszünk? |
| Évek? Új hazát teremtünk! |
| S ki sajnálná, hogy haja fehér lesz, |
| ha egy nép ifjodik meg vele? |
|
Hallod, énekelnek a biai legények
| Hallod, énekelnek a biai legények, |
| csapatban mennek a lányok után. |
| Május van, csillagig száll most az ének: |
| „Sej orgona nyílik, meg sej tulipán.” |
|
| Megrakott szekér ring az út porában, |
| kinyújtott nyakkal húzzák a bivalyok. |
| Mint villára tűzött almát viszik |
| szarvuk hegyén az arany napot. |
|
| Hej, trilla-tralla, harmonikáznak. |
| Mennek a lányok és visszanevetnek. |
| Rózsaág hajlik át a kerítésen, |
| vállára épp a Fekete gyereknek. |
|
|
| Ha készűlnek, hogy lefogjanak |
| a végső ujjak, két szemem, |
| s a halál lovai nyihognak |
| ajtóm előtt a vér-gyepen, |
| s a tollal telerótt lapokat |
| azt kívánom, ó, nem sokat, |
| csak adasson ezt mondanom: |
| „Emberfia meg ne sirasson! |
| mert harcunkról egy igaz sort, |
| egy örök sort írtam legalább.” |
|
| toccsan a földön kövéren, |
| terped az árnyék kövéren. |
| nyomot hagy, habot fehéren. |
| Hápognak, danásznak sorban, |
| Csattog a körte a földön, |
| körtéket ráznak a lombok. |
| hajlong, a combja fehérlik, |
|
| mikor Heszpérosz föllobog, |
| Azt a zöld-kedvű csillagot |
|
| Mikor Heszpérosz föllobog, |
|
|
| Hangya-ember az óriás szervezetben, |
| állok e tájon megbűvölt-meredten |
| az ég roppant mellkasa alatt, |
| s átsejlenek, mint roppant csontozat |
| részei, a nyálkás sziklafalak, |
| s a csomós, ágas, kacsos, fekete |
| fák: e test idegzete, erezete, |
| s a tüdő bizsergő, habos fürtjei, |
| lüktetnek, libegnek levegővel teli: |
| a táguló-roskadó, s újratáguló |
| felhők, s a szél, a tovafutó, |
| e szervezet gigászi lélegzete. |
| Csillog, ég, lüktet, vibrál, csobog, |
| pezseg, forr, hűl, kigyúl, zsibog, |
| habzik, szárad, fúvódik, bugyog, |
| reng, rezeg, füsttelen lángban ropog |
| minden itt, s vagy száz lépésre ide, |
| amitől e szervezet mozog, |
| a völgyet betöltőn sistereg, ragyog |
| az alkonyi nap, a föld parázsló, óriás szíve! |
|
| Csöpögve száll a gyapjas ég, |
| vergődnek a kopasz jegenyék, |
| eső csillan a fonnyadt levélen, |
| varjú kavarog fönn, a szélben. |
|
| Bivalyok, szügyig süllyedve a sárban, |
| a mennykő a kocsis ostorában! |
| Ráfújnak a fénylő pocsolyákra, |
| gyűrűzve fut a víz, karikába. |
|
| Óriás eső-buborék: a Bazilika. |
| Egy régi világ van temetve oda. |
| S a dombon túl, gyakorlatozó katonák |
| fegyverén villog az új világ. |
|
|
A kertekre leszállt a dér
|
A kertekre leszállt a dér, |
|
rozsdásra váltak a rétek, |
|
| és megcsapkodják a földet, |
|
s ha a vén felhők elfogynak |
| a sárban barmok tocsognak. |
|
|
Nézd, ez az ősz. De jön a tél. |
| Hulló tollától a föld fehér. |
|
Hártyás a víz, ez már a jég. |
| Kék füst száll, csöndes a vidék. |
|
|
Szemlőhegy utca, december
| December 14. Házasságom napja. |
| Ez már a harmadik tél, bizony a harmadik. |
| A zord december csak fújja ködét |
| a hegyre. Ködben a házak, a fák. |
| Az ágak csillogva, dermedt-fehéren, mint |
| rongyokat a kéz, tartják a ködöt. |
| Omlatag fehér, s csikorgó hideg: a táj! |
| most az útnak. Fújtat a ló, |
| A postás deres bajuszát megtörli, megáll, |
| aztán elindúl. Fölfelé tart a hegynek. |
|
|
Játék az ősszel
| Vihart fest az alkony a tájra, |
| villám-ecsetét huzigálja. |
| De dörög az ég, kékülten rivall, |
| letörli a fényt felhő-rongyaival. |
|
Komor szélben dörögnek a lombok
| Komor szélben dörögnek a lombok. |
| mint az ősz, az ősz elleni bomlott, |
|
Reszket az ezüstnyárfasor
| Reszket az ezüstnyárfasor, |
|
rebbenne, szállna a hold előtt |
|
| A nyárfák zokognak, zokognak, |
|
Asszony-sorsot siratnak így |
|
vert-ezüst hajú vénleányok. |
|
|
| Mint beteg zsarnok csördíti ostorát, |
| a szél és dühöng és fúj és vért okád, |
| s borzolt arannyal, vinnyogva, remegve |
| bújnának a fák ködökbe, fellegekbe. |
|
| A réten, a réten fölzendűl este |
| az ős-zenekar, föld lelke: tücsök! |
| Ős-himnuszát zengi, s rá feleletre |
| csillag-fátyolával az este köszönt. |
| Bőregér riog, csapong, ráng, levélnek |
| csapódik, a levelek, mint fémlapok zenélnek, |
| ereszkedik harmat a füvekre, |
| s fönt vadliba ver ezüstből ködöt. |
|
| Fut a hajnali ég fehéren, |
| a könnyű akác is int a szélben, |
| poros levele hullni készen. |
| Neki már mindegy: reggel, este, |
| lazúltan billeg kicsi teste. |
|
| Az ősz pipázva ül egy dombon, |
| esőhajtó szelekkel játszik, |
| azért csak ül és néz, pipázik, |
| mereng az égett barna torson, |
| s a csonttá aszott tehénlepényen. |
|
|
|
Levéltöredék a távoli hitveshez
| Suttyó-korom nyáréjszakái, |
| a hűs fuvalmak, vasárnap-esték, |
| azok jutnak eszembe ismét. |
| Sejtelmes, fehér ragyogással |
| a holdfényben futó országút fái. |
| Ó, hányszor hittem: valaki vár ma, |
| epedve értem, s tiszta szemekkel |
| néz a szikrázó éjszakába, |
| mert füstöl, serceg a csillag-fáklya. |
|
| Sejtelmes, fehér ragyogással |
| hallgat a táj, gőzölve száradnak |
| Ott állok én, hajnalig várom, |
| álmodva őt, s vad dobogással, |
| kit annyi arcból, annyi szemből |
| formáltam magamnak öntudatlan: |
| húsból, szavakból, fellegekből, |
| álmaimból és a szívemből. |
|
| Álmodva őt, s vad dobogással, |
| a hársfák nehéz illatában, |
| hajnalig várom, de hiába, |
| csak nem jön értem az az asszony! |
| S én sóhajtok a sűrű hárssal, |
| hazamegyek, vacogva, fázva, |
| mert már a kakas kukorít akkor, |
| harmatos szárnyát a holdfénybe rázza, |
| s tűzvészt hoz kukorékolása. |
|
| Mert már a kakas kukorít akkor, |
| szivárvány-tollán csillog a harmat. |
| S a fülledt nyári éjek halnak, |
| s születnek újra. Nélküle mindég! |
| Kilép a vágy a gyermek-alakból: |
| így álmodlak ma újra téged, |
| aki vagy, s mégse vagy, mert távol |
| ködök sűrűje födözi fényed, |
| s legyőzni nem tudom a messzeséget. |
|
| Tenélküled mi volnék magam? |
| Két arc voltunk, kétfajta szándék, |
| meteorok, melyeken más ragyogás ég, |
| másszínű tűz, de összefonódni vágytak, |
| mert magában mindkettő boldogtalan. |
| Két üstökös-csillag összefutott, |
| egy-sorssá olvadt az ég delelőjén, |
| kettős-futásuk egy ívbe jutott, |
| s hulltuk is egy lesz, egy mélybe suhog. |
|
| Te a távol, alföldi alkonyon |
| merengsz most a hold özönében, |
| míg én itt, a zord városi fényben |
| neonok között lesek az égre: |
| eligazodni a csillagokon. |
| A csillagok ott is nagyobbak? |
| Őrködni ránk mi küldtük őket! |
| Úgy égnek, szinte ropognak, |
| fűzöld üstökkel lobognak. |
|
|
Vihar, délibáb
| Tanyák. Bivalyok. Poros csipkefák. |
| Mesét ringat a messzi délibáb. |
| Libát pásztorló gyerek őgyeleg. |
| Felhők álmodnak Alpeseket. |
|
| Ott, lágy remegés tüzes ködében |
| a csorda lebeg, a távoli fényben. |
| Por szállong, biciklin öreg kaszások, |
| pipázva hajtanak, peng a kaszájuk. |
|
| Alföld. Méla csönd. Jegenyék. |
| Pocsolyán békák gyémánt-feje ég. |
| Harang szól. Ló horkan. Zörög a kocsi. |
|
| Béke. Telt nyár. De micsoda vihar |
| dúl itt e tájon: e pipás magyar |
| lelkében is! Harc. Héroszi! |
|
|
Rozsdás lombot ráz az őszi alkony
| Rozsdás lombot ráz az őszi alkony, |
| messzi egek szárazon dörögnek, |
| réce sír a nádban, a magasból |
| arany-legyek: hűlt csillagok pörögnek. |
|
| Aranyszőrű csorda megy a porban, |
| a szívemet sajdítja kolompja. |
| Hej, ifjúság, ifjú, aki voltam, |
| lányok, dalok jókedvű bolondja! |
|
|
Az erdőkből a hűvösség a rétre hömpölyög
| Az erdőkből a hűvösség a rétre hömpölyög, |
| imbolyognak egekig tömött, fehér ködök, |
| a süppedt kazlak sora is fáradtan gőzölög, |
| a disznócsorda hazafut, tolong, robog, röfög. |
| Az erdőből, mint búborék, lassan fölszáll a hold, |
| ki fújta, milyen óriás, milyen tüdeje volt? |
| Legény kaszál a hegy alatt, a sarjú hogy ropog! |
| Kaszája, mint az evező, a rendek, mint habok. |
| Ökrös szekér ring, döcögős, mikor ér a faluig? |
| A barmok szarva űrbe szúr, árnyékuk messze nyúlik. |
| A szekér előtt öreg paraszt, pipázik, bandukol, |
| a szekér mögött leány, mezítláb, a két szeme pokol. |
| Forog a táj fölött a hold, szikrázik már a rét, |
| az erdő lassan zúgni kezd és önti hűvösét. |
| Meleg a por még, s a szekér oly módosan zörög. |
|
| Gomolyognak egekig tömött, fehér ködök. |
|
|
Az ősz a rétre kék tavat varázsolt
| Az ősz a rétre kék tavat varázsolt, |
| pedig tegnap még csupa hamvadás volt, |
| kikericsek, kikericsek kékje |
| borzolódik, néz a hamvas égre. |
| Libák ülnek benne, mint a tóban, |
| ringanak és alszanak csomóban, |
| csillag-szemmel a napra vigyáznak, |
| vagy a tollaik közt bogarásznak. |
| S ím, egyszerre rikoltva zendűlnek, |
| mit tudom én miért? fölrepűlnek. |
| Lobognának, de nehezek, lomhák, |
| hasukkal a fodrokat sodorják, |
| s csillog, habzik, gőzöl, mint a víz, |
| lábaiktól a sok kikerics. |
| S csillog, habzik, gőzöl, mint a víz, |
| szárnyaiktól a sok kikerics. |
|
Kikericsektől lila most a rét
| Kikericsektől lila most a rét, |
| kikerics, kikerics, utolsó üzenet! |
| Libegnek könnyedén a könnyű jegenyék, |
| vacognak álmosan a zsibbadt levelek. |
| A párás őszi légben fecskék koszorúja, |
| a rét kinyitja még ezer szemét, |
| kikerics, kikerics, kék lángba borúlva |
| ropog a rét és füstöl a rét. |
| Mint óriás arany-lúd száll a nap, |
| örök vándor, örök vágyakra éhes |
| és szór a tájra arany tollakat, |
| a reggel-tojásból kibúvó estére vén lesz! |
| A kikericsek közt a réten át |
| szekér jön, ballagó jámbor tehenek, |
| csipegetik a füvet a libák, |
| gyerek kiált: „Kikericsek, ni, kikericsek!” |
| Vadlibák gág-ja fönt az őszi fényben, |
| s felelnek rá a lenti libák, |
| nyújtott nyakkal, ők is szállni készen |
| lebegtetik szárnyukat és szól a gág, a gág! |
| S fölrebbennek lomha szárnyveréssel, |
| az égbe vágyó tolluk hogy zizeg! |
| S csobbannak, mint a víz, ha éjjel |
| vadlúd veri: a kikericsek, a kikericsek. |
|
A rezi várban
| alattam a fecskék gyűlnek. |
| hogy cikkannak, hogy röpűlnek! |
|
| Lent a szelíd, sárga tájak, |
| jegenyék és kaszált rétek, |
|
| megnyúlt szemgolyóm két csápja! |
|
| Oly közel jön, hogy már szinte |
| pupillám verik a szárnyak. |
|
| Már itt bukdos, már itt merűl, |
| ível, forog, zuhan, lebben: |
| egész-bennem, könnyedén, s a |
| széltől egyre részegebben. |
|
| motorját a könnyű szívnek, |
| csontozatot, tollat, farkat: |
|
| Nem is ő, már én repülök! |
| Mit is tehet ez a lencse! |
|
| Már én vagyok a kis fecske, |
| aki pörög. Ó, ti fecskék! |
|
| Az én szívem nőtt madárrá, |
| tollasúlt meg, kapott szárnyat, |
|
| boldog, fájó, könnyes, édes. |
| Forog a szív, nincs határa, |
|
| S érzem, őt még ez is köti, |
| a látcső merev, nagy szeme, |
|
| S kiszakadt a lencse-körből |
| Hol vagy fecske, hol van a szív? |
| Messze húznak már csapatban. |
|
| S kutatom a végtelen, kék |
| semmit látcső-mozdulatlan. |
| Körűl csak a végtelenség. |
| Mi az! Szív nélkűl maradtam? |
|
|
|