|
S a kiváncsi világ azt kérdi: mi van meg? |
Lantom neked elzengendi: mi vanmeg? |
|
Ó nagyon is jó szívű közönség, |
Kiket annyira szeretek én, |
Nem nyerek egy makulányi szerelmet, |
Ha szépen kérlek benneteket! |
Ugye nem fogtok haragudni reám. |
|
Ne kárhoztassátok a jámbort! |
|
Petőfi Sándor: A helység kalapácsa
|
amely nyúlfarknyi csak, de elég ahhoz, hogy a költő fohászkodjon egyet
Hol is kezdjem hát történetem? De |
hosszúra nyúlik beszédem, mint |
egy becsületes férfi száraz torokkal |
a tikkasztó melegben csak egy napig is? |
Nekem pedig boldogabb, szabad |
életünkről kell zengeni most, |
jövendő koroknak, hogy ükunokáim, |
s mint az őszi bogyók, levelek, |
ráncba zsugorodva, töpörödve, |
megfáradt karral ülök a nap sugarában, |
s az álmos őszi legyek dongását |
s a kommunizmus emberi fényében fürdik |
ükunokáim akkor, vigyázva, hogy |
azt mondják nekem: „Öreg, |
éneked most is teljes fényében ragyog, |
s mulatságúl szolgál, s meséd |
|
Jobb hát, ha megöblögetem |
a füstöt, a nikotint, a nyál |
a friss tavaszi zápor a kémény |
Jobb, ha lemosogatom, mielőtt még |
elmerengek egy percre a hőseimen. |
Rágyújtok még egy cigarettára, |
Ne féljetek, azután nekilátok! |
|
|
amelyben Szilveszter éjszakáját énekli meg a költő
s rózsaszín ködöket süt a tetőkre. |
Gyökig jár a gyalogos a hóban! |
s mintha sercegő szappanhabban |
tizenkét tömör aranykocka |
|
ropog a talp a szilveszteri bálban. |
|
s mintha tűz volna odabent, |
|
ropogtatja, mint a gallyat, a csontot, |
lángjaitól fő a koponyákban |
|
Húzzák a füstös cigányok! |
Mint szénaszállal a füsti |
fecskék, röpdös kezük a vonóval, |
fölépítsék a hangulat épületét. |
|
umm-ümm-umm-ümmögi egyre! |
|
csillag-világa a fényben, |
Fényes bakancsok, csizmák, |
cipők topognak egymás mellett, |
a táncot, kabátjuk az ablakra akasztva. |
mint reggeli széltől rengő |
csapódik a bicegő fejek fölé a kurjantás. |
|
A pénztáros lesi, s kajánúl |
|
De miért ne látszana, hiszen |
az ó-évet siratni nem kell, |
sem az újat, amelyik, ím, egy |
traktoros képében az ivóba lép! |
|
Nagy elhatározások hozták ide |
amikor borrá érik, vagy a |
Az álmodozás ilyen gyöngyszemei |
fölfelé, kergetve egymást, |
|
Teca Kati kezét jött megkérni ő, |
úgy táncközben megmondani neki, |
hidegben csiklandva részegítette, |
hogy köszönni is alig tudott, |
mintha bedagadt volna a gigája! |
Mert bár a legjobb traktoros |
a szerelem dolgában olyan |
mint az először fürdetett csecsemő. |
|
|
Az ivóban összecsomósodott a |
sok ember, mint a halikra, |
A füst kékes vattája az orrlikakat, |
|
akit gyerekkorában tűz perzselt |
s most koponyája, mint a tojáshéj, |
pislog szőrtelen szemhéjaival. |
tálból a tészta, a korsóból |
szívja bagóját, s füstköröket ereget. |
|
megszeppenve áttolja öles alakját |
Katija ott pirúl a táncban! |
Arany-füsttel átszőtt haja, |
az arany-levelű bokor reszket, |
s most feléje vet egy emésztő |
|
De pillantása fekete pillangója |
|
gipszbe löttyintett szobraként |
vár még vagy három táncot, |
|
De méltán elvigyorodik, amikor |
feléje tartván, az ősz Öreg |
|
Csak nézi Katit, s látja, |
a kályha mellett szunyókál. |
Arca áttetsző, s eres, akár a |
|
s a negyedik táncnál lekéri |
Csak látnátok ezt a délceg legényt! |
a kis állatként pihegő erecskét, |
s testét átfutja a bizsergő áram, ami |
Kati telt derekából a szívébe szalad. |
|
Egy szót sem tud kinyögni, |
megszorítja kicsit melegebben a vállát, |
s szemével a szemét keresi, |
őszi-vörösre pirúl, szíve |
a tarkóján próbál kiugrani. |
|
Mit tegyünk most e szemérmes |
pillantását bátran kiálló |
Ferkónk feszeng, izgúl, mint |
a robbanni készülő rakéta, |
|
De reménytelen jókedv mindenütt! |
szeszélyes fortélya megadja nekünk, |
hogy Ferkót egy tollvonással |
cselekedetekben mutassuk, hogy |
előttünk szégyenben ne maradjon, |
s lesújtva azt ne mondjuk végűl: |
|
férfi-kiáltások förgeteges lávája |
buggyan a terem közepéből, |
szétömlik az utolsó zugig, sőt |
s a melléktermek füst-kévéibe is. |
Az öt hegedűs reszket, mint |
nyárfák az alkonyi szélben. |
Pohár csattan, s tán a bicska |
villáma is cikkan fehéren. |
nyújtogató csődület gyűrűjében |
|
s két tenyerét a torzsalkodók |
|
Fortyog, buborékzik a vészes |
a paradicsom, de Ferkó öles |
alakjától lassan lenyugszik, |
bár a két toporgó kakas szemével |
hunyorgó csillag-jeleket küld |
De egy roppantás a vállpereceken |
s szemének fölöttük tündöklő, |
derűt sugárzó csillag-jegyei |
„Kakaskodni itt lehetetlen!” |
|
S azt még kevésbé sejti barátunk, |
hogy Katalin féltő szeme mögött |
|
Kié ez a két homlok, amely alatt |
e szerelmes szemek tüzei ragyognak? |
e szemek tündöklő üstökösei |
a homlokok konok égboltja alatt. |
Lesz idő még beszélni róluk eleget! |
Annyit elárúlhatunk talán, hogy |
sötét, fondorlatos tervek |
mérgezett üstje az egyik, |
szelíd kék bogyója a másik, |
mint a harmattól hamvas kökény. |
|
Visszatér-e Katihoz Ferkó? |
A szappanhabként foszló csődületet |
odahagyva elkomorúl újra, |
Ám Gereben Lajos, a párttitkár |
mosolyog messziről feléje, s integet, |
s máris országos dolgokról folyik a beszéd. |
Legelőbb ezt forgatja meg a |
Terveket szőnek, nagy álmokat |
gomolyítanak, s mérlegelik |
a múlt, s a jövő esztendők erejét. |
De feszegeti már ragacsos tokját, |
s a szótlanság mézgája újra |
|
Zizeg a hó, s a mulatozók |
is kurjongatva hazatántorodnak. |
|
A magasban, mintha ludakat |
De a zizegő tollpihék sűrűjén már |
|
Ferkó túrja a havat fütyörészve, |
ujja-nyoma perzseli, mint a sebek. |
Szíve helyén csalánbokrokat |
amelyek csipkés levelükkel |
|
a legjobb traktoros büszke nevét |
|
A félig már hamvadt pipából |
S Ferkó koponyáján átcikkan |
|
Az asztalon kockás füzetlapokra, |
nyállal rászáradt ceruzafesték. |
Virágok, levelek, a kajla |
szarvú tehén, kéményeikkel füstölgő |
kicsi házak csillogó rajza. |
Még az ablak jégvirágain is |
S a jégvirágok kristály-levelén |
repkedő-farkú, csipkés-taréjú kakas |
A nyál, s ceruzafesték alvadt |
az áthúzott számok puffadt |
hasú hullái hevernek a tájon. |
|
Hej! Nagyot kurjant Ferkónk |
a kisgazdaság vesztes hadvezére |
hogy immár végleg legyőzetett: fiára |
bütykös ujjával halántékát |
„A számítás azt hozta ki. |
Belekényszerítik az embert a |
|
De Ferkó már hányja magáról |
s nevetve a hűs ágyba huppan, |
míg kintről a tehénke kis piros kürtje |
meg az orrlikak harsonáival |
|
|
amelyben a költő sokáig altatja hősét
gyémánt-szögekkel verte az éj a tájra. |
Beszögezte a völgyet, mint |
a hajnal a nap arany fejszéivel |
szétforgácsolja, hasogatja |
a sötétség ropogó deszkafödelét, |
hogy a szögek is elkajszúlnak. |
harsog a táj e küzdelemben! |
|
S a reggel, mint egy piros tehén |
s érdes nyelvével pirosra |
s a virágzó körtefák szirma |
|
a vályú vizén úszkál a fehér szirom. |
|
Ferkónk forog az ágyban, de |
Behúnyt szemekkel fölül, csontjait |
ropogtatja, aztán pilláit |
Pislog vagy kettőt, s szeme kerekre |
Teca Kati telt, asszonyi karját |
pillantja meg derekához közel. |
Kócos fejét a párnákba fúrva |
tarkóján csillog a szőke pihe. |
A csodát maga sem érti! Tán |
|
S vaskos nagyujját, amire |
a munka örök anyajegyét írta |
az olaj, lassan Katalin hátához |
Katalin süt, mint a kályha! |
|
lélegzetének két kis fujtatójával |
a szerelem parazsát, s szempilláival |
|
Te, e versek olvasója, ne |
sem égi jelek, bódító csillag-képletek |
Hirdeti azt falunk bővérű papja |
Aki most ájtatos reggelijét |
Lágy tojás, főtt kolbász, ecetes |
torma csiklandozza kegyes kis |
orrát, rándítja arcát, tar |
üstökét, amire úgy ráfeszűlt |
mint uborkásüvegre a celofán. |
Mondom, feje akár a szárított |
csak a vérbő erezet áttetsző |
|
S szerelem-részegen döng rá a másik. |
Ülnek. Szárnyuk gyémántos, bolyhuk |
csillog a fényben. Villog |
Ó, részeg pillanat töredéke! |
S már szétszakad kettős árnyuk. |
de dühében hirtelen elfúl, |
A tojás sárgája kilottyan, s a kolbász |
|
Vasárnap lévén, eszébe jutott, |
S ha így megy tovább is, a közöny |
Pukkadozik, aztán földerűl arca, |
ájtatosan vet egy keresztet, |
Nevetnek a sípok, s papunk |
két ujjal fölcsippenti oldalt |
s megbillent fejjel pörög |
A szentek egymásra kacsintanak |
s vigyorognak a nap melegében. |
De Kristóf, a bővérű pap, |
lábával toppant a padlón és |
fölfújja a gyűlölet, mint a |
Ám haragja úgy szétpattan, mint |
ez a sokszor használt hasonlat, |
Kezében jácint-csokor, s iszonyú |
„Dicsértessék” – köszön a láng-szemű |
|
Csak mi altattuk íly hosszú |
ki falujában a legjobb traktoros |
Kiérdemelte ő a becsülést |
|
Hatalmas holdakat írt tele |
barázdált meg az ekékkel, |
A tavasz is megjött azóta, |
Az átlátszó erdők tisztásain |
arany csikói legelésztek, |
és pelyheztek a barkák sárga |
|
Az öregebb Török is befogta lovát, |
kis tehenét a saroglyához kötötte. |
A szekér elindúlt, s mintha |
oly bánatosan baktatott a tavaszi |
A tehénke búsan trombitált |
Török Ferkó apja, az öregebb |
Török, csak szívta pipáját |
vadvizek a tavaszi rétet. |
Ma vagy utoljára az enyém, |
hogy így egyedűl maradtam.” |
s tán a könnye is csordúlt |
|
Teca Kati, a szövetkezet első |
|
Egyre csak Ferkó jár a fejében. |
milyen fogójával húzza ki |
Vagy ő szóljon neki, vallja |
Ez a szégyen csak nem esik |
|
Bezzeg Katalin nem álmodozott! Nem |
Nem azért hívták Teca Katalinnak, |
nem azért hasította szilánkká a |
egyetlen dördülő csapással |
szemérmes traktorosunkat! |
S nála az elhatározást mindíg |
|
munka előtt még, a szövetkezet |
Hajnalban kelt, nézte a harmatos |
Az öregebb Török lopakodik |
A gőzölgő ajtóban megáll, körűlnéz, |
Csak a tyúkok kárálnak, verebek |
kacsák hápognak zenekarban. |
Behúzza maga után az ajtót |
s az ajtórésen figyeli az |
Becézi, döcögteti a tehenet, |
szíve volna a tenyerében, |
|
kifényesedett, mint a lámpaüveg. |
|
Aztán lovához megy, orron |
s ott folytatja a műveletet. |
Ha szólni tudna a többi ló, |
S jóízűen megpödri bajuszát, |
kezdik a tiltott eledelt. |
Hümmög egyet, megveregeti |
Katalin sem állja mosolygás |
a látottakat, de homlokát |
|
„Hát te?” – motyog az öreg. |
dolgozik kend?” – felel Katalin |
Pironkodik az öregebb Török, |
|
mint nyári naptól a paradicsom. |
|
Mint fölfújt tollú galambok, |
|
a szirmok kis lepke-szárnya |
S a lágyan mozgó szájakról, |
csillogva szálazik a nyál, s leng, mint cérnaszakáll. |
kristályosodó tű-szakálla, |
szálkásan lenyúlik a vízbe, ott hurkosan ragyog. |
|
Szemük kék tojása égő gyertya! |
mint Krisztus lándzsavert szívéből |
|
Pirongatja Katalin az öregebb |
|
Török Ferkót íly hosszú ideig! |
|
áll a tükör előtt, s magát |
Csonthegyet szántogat csontekével. |
Ó, nincs mit szántani azon, nem |
|
Így szántogatja a hajszálak |
Nyel egyet, s bajszát pödörinti. |
De Zsófia néném, aki észrevette |
hangosan ekképp bölcselkedik: |
|
„Vedlett kakas?” – hogy ő, |
Így becézi őt az asszony, |
|
S derekát kihúzza, ingeujját |
|
Katalinnal kíván beszélni |
Persze igazi szándéka nem ez! |
testén lágyan babrál a napfény. |
megsejlik combja, fölizzanak melle |
pattogzó, szőrpihés fekete tálban duzzadó |
|
Csak nézi az öregebb Török |
|
Bözsi megremeg lágyan, mint a |
levelek, s szemével falja |
Sötét, fondorlatos tervek mérgezett |
Talán az utolsó lobbanás ez! De |
Szíve, mint az üszkösödő fahasábok |
Mint a tűz piciny virága, |
amely fölperzseli az öreg erdőt, |
úgy lobbantotta föl öregünkben |
S mint az öreg erdő, amelyben |
újabb gyerekkor madarainak |
szelíd csacsogása hallik, |
már ropogva, zengve égett az öreg. |
S mint a füsttől kergetett |
agyából csörtetve robogtak, |
|
Ám, hagyjuk őket, s fejezzük be |
hamarosan, de Ferkó házassága |
Ki tudná megmondani nekünk, |
hogyan lett Teca Katalin? |
Hej, ezt a titkok koporsófödele födi! |
|
Mi is csak annyit mondhatunk, |
fölvirágzott traktorokkal |
Török Ferkó, aki falujában |
a legjobb traktoros büszke nevét viseli, |
Teca Katalin, a szövetkezet első |
|
szótlan, mint a pünkösdi rózsa. |
Nincs abba a termékenység |
sohasem töri föl a gondolat |
hogy a világra csipogjon. |
Mert Szent Laji feje örökre |
|
|
amelyben a költő Ámor rabszolgájaként futkos
számlálná az ember a napokat! |
s meg-megállva ujja görcsein, |
Szárán, s hegyesedő szakállán |
Mint őszülni kezdő férfi, kinek |
|
mintha árnyéka lenne: zöld. |
|
Most csőrére szögez egy békát, |
Elnyúlva kering a magasban. |
zörög a meleg fúvallatban. |
|
Mert fiú lesz bizonyosan! |
sejtteti magát a Legifjabb |
Mert Katalin arcán a májfoltok, |
Most már egy szóra is pirúl. |
ruháján sárga liliom-folttal. |
Mert oly gazdag ez a forrás, |
bőven csorog majd Legifjabb |
|
Olykor a lámpa, s a tükör |
|
Teca Katalin, a szövetkezet első |
Mint a magokkal áldott föld, |
S Katalin, ahogy tenyerével |
|
szőr-ágával, kék pihepamacs-levelével |
|
s ha egy-egy csillag leszalad, |
A csillag-pókhálóba akadt |
|
Török, ott ül, pipázgat csöndesen. |
De a lomb se moccan, levél |
se rezeg. Csak a bőregerek |
|
S most? Most földerűl arca! |
Lombsusogásnak hinné az ember! |
egy szempár iker-bolygója |
Vagy tán a szentjánosbogarak |
egymást kergető zöldkristály parazsa |
a hamut szótlan leszórja, |
|
Minek is idézte bolond tollad |
Te, aki előre látsz már az idők |
hegye szétnyíljon, mint a |
Átkozd ostoba fejedet, döngesd |
kerített ez a mérgezett rózsa-nyilakat |
iker-körteként szétálló csöcsű |
szerelem-mézzel mérgezett nyilait. |
Bánja is ő, hová! Csak nevet |
és haja röpköd a szélben. Szemét |
állsz meg! Ki tudja, hová |
Szerelem Gyermeke, állj meg, |
S én futkosok, s hordom neki |
s hordom tegzébe nyalábbal. |
|
Akinek az ártatlanság szelíd |
mint a harmattól hamvas kökény. |
Mert toll van a te kezedben is! |
Szólj, s engedd láttatni őket, |
Fölcsapom hát a varázslat |
pára-subámat, s hopp! – már |
mint a nap sugarától a vízcsöpp. |
Rágja a tollszárat a kicsi |
Csak eszi róla a zománcot! |
Török Ferkónak! Ferkónknak |
bizony, aki falujában a legjobb |
traktoros büszke nevét viseli! |
|
De hiszen még csak a címzésnél |
|
Most fölugrik, a tükörhöz |
Arcát oldalt; babrálja haját, |
S zsenge melleit símogatja, |
Inge alá néz: asszonyossá mikor |
gyönge, tejes kukoricához hasonló |
lélegzetétől bepárásodik az ezüst-arcú üveg, |
a tó ikrás tükrére lehel. |
És egy szívet is rajzol mellé, |
éppúgy, mint az udvar vén |
apja írta késsel hajdanán |
|
Ó, ha az karikagyűrűvé válna! |
|
a süldőkor rózsaszín csillag-világa. |
|
Ó, te csillag-ködökkel terhes űr, |
amit a teremtés fújt a Föld, |
tollat görcsösen hajszoló |
bogyóvá létezőivel a Föld, mint |
ereivel az aszú cseresznye! |
Te az űr vizében céltalan |
gyémánt-kopoltyús, csillag-köd-sűrű- |
megkavarva a világmindenséget, |
mint egy megmerevűlt békát, |
|
Mért is maradsz nyugodtan |
|
Szólj neki, világosítsd föl |
Köd-köpönyegem tőle eltakar, |
s szerelmes vagyok magam is. |
|
Előveszi a trafikban vett |
a betűknek lenne csillogó, rojtos, |
Szilveszterkor is annyit néztelek |
arra, hogy a legjobb traktoros vagy. |
És azt is tudom, hogy édesapádnak |
Kocsis Bözsi a szeretője. |
Ott várta a Bözsi a kálváriánál, |
az a pap szeretője is. Ezt onnan |
tudom, hogy csipkés szélű |
bugyogót csináltatott magának. |
vagy a szeretője. Szégyelljed |
Ezt nem mondom meg Zsófia |
|
De a nevét már nem írta oda. |
|
Aztán a levelet a borítékba |
megnyalta, leragasztotta, |
|
Mit tegyünk most? Zárjuk le |
elhiteti velünk, hogy tán |
|
|
amelyben a Sors a kártyákat teljesen összekeveri
Zsófia néném csicsíjgatva |
egy zsebkendővel az öregnek, |
s így szólt: „Ülj ki a napra apó. |
Jó lesz a nap melege, hisz |
a vénség eszi már csontjaidat, |
Fölmérgesűlt az öreg erre, |
s kalapját a vedlett fejebúbján |
|
„Bolond asszony! Csak járatja |
Beszélhet a fejének! Úgyse |
Mert elveszi Bözsit feleségűl. |
Új életet kezd hamarosan. |
Mint az öreg fába az új hajtást, |
Tán terem az még ifjú gyümölcsöt!” |
|
Csak az istállóból száll ide |
|
Kezére katicabogár száll. |
Föl-fölcsapja pettyes szárnyfödelét, |
mozgatja lemezes barna csáprózsáit, aztán |
|
„A szövetkezetből is kilép! |
Azelőtt ura volt magának, |
Mi lett a közösen termelt |
dohányból? Elkótyavetyélte |
S két nagy dohánylevéllel |
óriás szivarokat csavartak, |
Míg megsárgult mindkettő! |
„Neki bíz nem kell a közösből! |
S ahogy így tűnődik öregünk, |
Kújtorog, szalad a nőstény, |
földugja arany farát, s kakasa |
Szivárványos farkát szétlegyezgeti, |
szárnyát, rajzos zománc-páfrány |
szerelem jeleivel telehímzett fátyolt |
|
Ó, ifjú, bolond szerelem, |
megint csak elkezd sajogni. |
|
hadd járjon az álmodozás, |
összevonva. És apónk, az öregebb |
elóldalogna. Csak hagyjuk! |
|
csillagrendszerünk is fordúlt |
az égitestek finom fogaskerekei |
S az óra számlapján, a földön, |
|
Lila-habos az ég, megnyúlik |
Zsong a mező. Párjukkal összeragadt |
A fű közt, s a fűszálakon |
piros temetőbogarak ülnek |
zöld kristályok ragyognak. |
Kigyúl, sistereg, ragyog. |
villogó, szikrázó, parázsló kék, piros, arany |
Mintha láthatatlan mozdony |
falkában zúgnak a szentjánosbogarak. |
|
Feljön a hold, s foncsort |
|
Vagy tán tündér lejt a homályban |
Nadrágja combig fölgyűrve, |
térdein parázsló zöld vizilencse-koszorú. |
Lába körűl vartyogó lepedék. |
|
kibújva, bugyogóját lehúzva |
|
kotorva, nyitott biztosító-tű-lábaival, |
s csillámlik, mint salétrom |
a gyűrűző, finom redő-háló. |
hal surrant el szőr-rózsa szívtövű combjai között |
kemény csecseire locsogtatja. |
|
Térdre hullva esengek hozzád: |
s úgy térj hitvesedhez haza!” |
falujában a legjobb traktoros |
|
Két csöcse: iker-aranyserleg. |
Ágyékszőre: harmatos húsevő virág. |
s haját fésüli. Bugyogója kezében. |
|
Ferkónk megembereli magát, |
„Jaj! Mit akar!” – sikolt a lány, |
meglágyúl, traktorosunkhoz |
|
kemény markában, s pépesre |
|
De arca eltorzúl hirtelen, |
A rögöt elejti, s mint aki |
parázsba markolt, s az hólyagosra |
|
s karjait lóbázva futni kezd. |
s fölfújt, szerelmes varangyok |
vagy az elhasznált villanykörte |
és csigák ropognak nyálasan, |
|
Mondd, mit zúg az ezüstnyárfa |
|
a semminek ő is, halállal. |
szétolvadt most a remény, |
|
|
amely csonka maradt, de keserű fohász nagy hallgatás után
Micsoda kavarodás! Mindezt |
kibogozni lesz-e erőm? Rendet |
tenni e belső gomolyban? Mert |
ítélni kell, bölcsen, s józan |
megfontolással. Kit erre, kit |
S a java csak most következik! |
bizony! Öt hónapig sárgulni |
a sarokba vágtam a tollat, |
asztalom a pók tanyája volt. |
Most aztán fogom a fejem. Kapkodok |
S még csak nem is panaszkodhatok: |
munka, meg család, meg miegymás. |
vagyok én, ha efféle dolgok |
Hűtlen elfeledtem hőseimet. |
Most aztán ők is elhagytak engem, |
Mert ősz van immár, finom |
őszi csillogás. Lepergő lombok |
S csak a bolond kiabál az |
őszi szélnek: „Hol van a tavasz?” |
Török Ferkó, Zsófia néném, Szent |
kavarodás volt! Micsoda tenger! |
Most sziklás pusztaság belűl. |
tapogatom a kő-halmot: szívemet. |
Kövekbe zárt lelkek: feszítsétek |
Idő! Fordítsd vissza napokkal |
pezsgés, ropogás, a kövekből |
Porzik, ropog a kő, eleven |
vidítja szemem; s itt állnak |
|
|
amelyben különös dolgok történnek és hervadni kezd Kristóf atya királysága
Szent Habakuk! Elmondjam-e |
ami ezután következik? Még |
irányítaná a tollat. De megmondta: |
én szájamat is papucsával, mint |
Mert megtette bizony azt; dagadtra |
Öreg Balázs hosszú századokig |
Csak úgy csattant a papi szájon |
a papucs, mindenki rémületére. |
|
Erről a napról; hisz a temetés csak |
Zengő harsonák, a magasság |
trombiták és cintányércsattogások |
e faluban ki élt, mi volt? |
|
falkában gyülekeztek a felhők |
zavarták a rekkenő csöndet, |
A levelek fonnyadtan lógtak |
Kristóf, a pap, litániára |
Sok dolga volt most neki! |
S micsoda tervek fűtötték ördögi |
Nyakig ül a maga fundálta |
Kocsis Bözsit gyóntatja meg majd. |
emberi nemről beszél zengedezve. |
S utolsó útjára kíséri Öreg |
Suttogják szanaszét: nagy |
bűne lehetett öregünknek, hogy |
Hogy neve így lett az emlékezés |
fényes könyvébe arany-tollal |
Mert jámbor ember volt az öreg, |
Csecsemő-korában is csak akkor |
Ha közben el nem aludt. Hát |
ilyen szuszimuszi férfi volt |
Asszonyt is úgy kommendáltak |
csak az elején említettem valahol, |
eddig nem volt mit mondani |
el nem feledhetem. Ilyen is |
|
Hej, sor kerűl mindenkire! |
Ő is kiadta lelkét. Illetve |
Mert tetszhalott volt először. De |
holtnak találta a falu doktora őt, |
tudós öreganyja is odatartotta |
Nem párázta be azt a lehelet! |
Hiába! Mint kirohadt-állatú |
nélkül a száraz test már! |
|
végükön reszelős kis-fogsorral, mint a kacsák csőre. |
Körmei sárgák, hajlottak, |
Kezei, mint a vén libák lába: |
csontszalmák, bütykök, porcogók, |
hártyák, ásatag kagyló-karmok kőlegyezője. |
de a krumpli-nagy zsebórát |
is becsúsztatták a lajbizsebbe. |
Így rendelte még életében |
S aztán a koporsóba tették. |
Mécset is tettek feje mellé. |
Szenteltvizet a borospohárba. |
|
A kéményen kiabált a halálmadár. |
|
De mozdúl a halott! Fölül! |
„Addide Julis a pipámat.” |
csapódtak, lábak dobogtak, hörgés, |
nyöszörgés dúlta az éjjeli |
pukkantani kezdett, mint az |
Hogy végül is, hátúl szállt |
Rémületében kifingotta a lelkét. |
|
majd e sorok láttán, Te, a |
széplelkű olvasója! De mit |
a szíveket csapás csapásra éri |
míg meg nem mutatja neked |
is a valóság fondorlatos, |
s az igazság tündöklő kapujába |
Nyugodj meg: gyújts rá, ha pipázol, |
a borospoharat, hörpintsd föl |
egy szuszra fenékig, s ha már |
s komoly szemedben is növelte a |
lángot, kezdj újra hozzá! |
Gondold meg: mit ér a pohár, amibe |
csak nyelved hegyével nyalhatsz, |
mit ér a dal, ha abbamarad? |
|
hosszú századokig híres halálán |
bim-bam-ging-gang-bim-gang, |
lelkében is nagy elhatározások értek! |
S a persely piros bársonyzacskója is |
egészen lappadt már, mint a |
|
Csavaros terveket eszelt ki |
Nyalja a mázsás bronz-nyelv |
|
S velőt, agyat, szívet, a gyomrot |
a fáradt lelkeket reggelig |
döngetik mostanság az ájtatos |
|
faluban, hogy a szövetkezet |
Hogy ott mindenki mindenkivel! |
Mert ami közös, az közös! |
|
Reszketős vénasszonyok sutyorognak |
Ingatják fejüket, mutogatnak. |
Ha lábdobogást vélnek hallani |
fölkapják csontos fejüket, |
Arca, mint a frissen-boncolt állat tüdeje: |
hártyás, nyálkás, szinte lucskos a vértől. |
mint egy hatalmas piros varangy |
|
S megszólítja az arramenőket: |
|
És zsibog az egész falu! Mint a |
otromba láb a bolyra lépett. |
|
Temetetlen még Öreg Balázs! |
|
Laji gondol egyet, s a templomba |
|
Fején már rozsdás a glória. |
|
Csak a sekrestyéből hallatszik |
A két ministráns ropogtatja |
Szájuk szinte habzik, s csillog |
ahogy fogaik közt ropog az |
két lurkónk legnagyobb örömére. |
Habzsolják habos szájjal az ostyát, s már az |
De fölhajtják még, fejüket |
hátsójuk felé dűtve, hogy a szalagzó szent bor |
Azonban dörrenve becsapódik |
|
a gyomornál lejjebb szalad, a kis tökzacskóba, |
reszketni kezdenek a térdek. |
Bűvölten állnak egy percig, |
|
laposakat pislant e férfi-szagú |
De már az ő szemét is leragasztja |
s lelke szárnyakat bontva |
verejtékező, ökrendező egében. |
|
az ajtó dörrentője. Megáll, |
körűlnéz óvatosan, aztán a |
rácsos gyóntatószékhez lépdel |
lábujjhegyen. Letérdepel, fejét |
a rácshoz hajtja, s hallgat. |
Bözsi feszeng, szeme lesütve |
áhítatosan. De testén remegés fut |
De ott az a kéz, az a kedves! |
|
No, nem baj, jön még onnan is |
|
„Atyám! Lelkem bűnökkel teljes. |
Nem tudtam eloltani a test |
Többekkel vétkezett az én |
De a legtöbb szövetkezeti |
Csak Szent Lajira nem vitt |
A két Török is leszedte már az |
örömök virágát. Pedig nagyon |
„Úgy érzem, vétkeztem sokat. |
|
érintést érez a vállán. Ki |
meri háborítani ilyenkor? |
Hátranéz lassan, s látja: egy szikrázó |
ujj pihen vállperecén. Tán isten |
intő ujja lenne az? – kérdi |
a szív, remegve picinykét, |
s már arca pirúl, de mikor |
ájtatos arc kerek holdvilága |
„Lányom, mit teszel itt?” |
„Gyónok” – hebegi elhűlten |
„Kinek, te legédesebb gyermeke |
„Atyámnak én, aki az előbb |
még a rács mögött hallgatta |
„Én?” – fordul meg a nagylelkű |
atyában a világ, s hirtelen kirántja |
|
Szeme kitágúl és iszonyodva |
hőköl egy darabig. Aztán előrelép, |
önti füleit, tokáját, mint a |
Lehajol, s megrántja az édesdeden |
szemgolyóján, mint gyűrt aranycsésze szemhéja |
a bódúlt csirkének a napon. Elmosolyodik, |
meglátja az átoktól fuldokló |
paradicsomszínű fejét, a döbbenet kék |
|
Ugrana, ám hova? Bújna, de |
hova? Mit tegyen? Ijedtében |
|
Kristóf atya ütésre emeli |
illatos jobbját, lelkében Krisztus |
háborog. Mégis, leereszti |
kezét: nem teheti. Ki tudja miért, |
bugyborgó pezsgése a vizesfazéknak, |
|
A férfiszem gyönyöre: Kocsis Bözsi |
|
muslicát: az aranyhajszálcsipkevázat, |
az aranyfonálcsillagpáfrányt. |
|
De mi ez? Megkergűlt az egész |
világ? Ahogy belép, térdrehull a |
sekrestye szentéletű kezelője, két |
az ostyát megették! Megitták az |
Úr fölszentelt vérét! Kiraboltak. |
Ördög dúlta e házat!” – s hunyori |
szeméből patakzik a könny. |
„Még csillog itt a kövön a csurgás, |
mint a kiskutya vizelete. |
S szanaszét a drága ostyatörek, |
akár a polyva. Ó, hogy az Úr!” – de |
Kristóf vállonragadja, rázza a jámbor |
ostyaőrt, hogy két fogsora |
|
Folytassuk-e rajzát a pap |
e történetnek, s vele a kenetes |
betűk sírjába temetnénk, ha |
A Sors? Nagy Rendező! Huncut |
rajta! Ha nem akarom, hogy |
|
Reszket még az indulattól, |
|
Egy-két tar fej, megfáradt |
|
S a sekrestye megrúgdosott |
|
s dülledt-szemű zöld imádkozó-sáskaként |
|
De csak egy pillanatig, mert |
az ablakokat kénszagú fekete |
|
Fölkel hát és meggyújtogatja |
|
Kint dörög! S hogy teljes |
papunk is dörgedelmes szózatba |
kezd. Csak úgy visszhangzanak |
a falak. Arról beszél, hogy a |
most ezt a világot. Mi lesz |
veled, te bűnös emberiség? Aki |
szótlanúl hagyod letaposni |
szelíd virágoskertjét. Aki elveszed |
fordulattal ecsetelte a Föld |
Hogy a porszemek milliárdjaiként |
picínységű a Föld! Kevés ez neked, |
bűnös lélek! Mert csak az Úr teste |
osztható örökké, s az mégis |
oszthatatlan! Ezen már csak |
Úgy talán, hogy a Teremtő |
hatalmas szalmaszálat, s fölfújná |
a Földet, mint a szappanbuborékot, |
|
De töprengésre ideje nem volt, |
mert iszonyú csattogás, dörgés |
|
Kristóf atya pedig, hasonlóan |
fába faragott galambszárnyaiba |
|
S kétségbeesetten pislogott |
ugráló, zokogó, sikoltozó |
Most látszott csak, micsoda hűség |
kezelőjének! Fuldokolva rohant |
a helybeli tűzoltóság itthon |
őrködő tagjaiért. De oly zavarosan |
Összetett kezekkel könyörgött a |
isten házát! – hogy azok is megszeppentek |
s réz-tarajú csákójukat fejükre |
isten háza felé nagy léptekkel, mint a kakasok. |
Csak az úton vették észre a pillanat |
a csizmát otthon feledték! |
|
s nevetni kezdtek veszettűl. |
|
Meztelen talpuk csattogott |
réz-tarajú csákójuk szikrázott, |
|
értünk még történetünk hegycsúcsára! |
a csúcs mindenképp ünnepi |
fönnségét, de nagy még az út |
odáig! Percnyi veszíteni való |
időm sincs, bár lélegzetem |
kifogy e kapaszkodón. Zihál |
a tüdő, mégis, nincs megállás! Majd |
ott a hegy tetején, ahol immár |
derűs szemmel figyelhetem |
a lenti világot, s a legyőzött |
De itt? Sietni kell! Feketén |
megbolondúltak. Futkosnak, |
csapkodnak szárnyaikkal. Viszi |
a szél! A béka-zenekar is |
elhallgatott a tóban. Csak az |
esőcseppként ül egy levélen, |
s hirdeti a vihart! A villámfényben |
villog a levelek sejtes zöld fonata. |
|
a temetésre? Veszett idő ez! |
Jobb otthon ilyenkor! Hisz |
már a szekerek! A tisztesség |
viszont mégiscsak tisztesség. Meg |
kell adni az Öreg Balázsnak! |
tovább a ravatalon már. A jég |
alatt. Nyár van! Az ember sem |
Szaga lesz, mint vízben a virágszárnak. |
|
Kalapot, szoknyát fogva gyűlik |
udvarán. Pislog a magasság |
felé a gyászoló közönség, hümget, |
Csattog a koszorúkon a fekete |
|
Nézi öregebb Törökünk is a |
Jobb is! Jobb is, hogy elmegy |
borotvált arcát. Mert készűl a |
leszámolás! Mintha az idő is |
|
Mert ahogy eltűnik alakja |
siet tovább. Kihordja még |
|
Ki kapta meg a levelet? Mit |
gondolsz, Te, e sorok tisztes |
Teca Katalin, a szövetkezet |
első brigádosa, (tán még el |
Török Ferkónak, aki falujában |
a legjobb traktoros büszke |
Mért kapta volna más? Természetes |
dolog ez! Így írták mindíg |
meg hát a törvényt. S tudom |
|
De hol van Zsófia nénénk? |
|
Katalin fogja a levélkét. Nézi: |
mi lehet ez? Aztán föltépi |
Ó, szégyen ilyenkor a költő sorsa: |
Elsápad először, elpirúl, |
pirúl. Nincs erre hasonlat! |
Majd egy könnycsepp szalad |
|
„Megfojtom azt a cafrát!” |
„Eddig tartott csak a szerelem?” |
„Jobb, ha a kútba ugrok.” |
„Hát ezért aludt mostanában |
„Megyek, fölakasztom magam!” |
„Szerencsétlen porontyom!” |
|
Zokogni kezd, abbahagyja, |
|
Temetésre szól a harang, idáig |
gyászének. Zsófia néném lép |
most a konyhába nevetve. De |
vörösre dagadt szemhéját, |
S csodálkozva megkérdi: „Tán |
|
Zsófia nénénk áll tehetetlen, |
keres magában, s észreveszi |
|
Fölveszi, olvassa a mázas, |
Egyszerre csak az asztalra csap, |
a vellák, mint a szöcskék. Még a szú |
„A vén disznó! Így csúffá |
tenni engem! Még kell neki |
lókötő! Így megszégyeníteni |
megállj csak!” Se szó, se |
beszéd többet, pördűl egyet, |
|
Ó, Véletlen, mit tegyek, ha |
úgy rendezted, hogy a kicsi Harmat |
Annus, szoknyáját összefogva |
Követem hát útjaidat! Kis zöld |
káposztalepkeként sodorja a |
dörög, s villámlik hozzá, |
Törökékhez bizony, szíve még |
|
Sárgával szegett szájú fecske szíve nem ver |
|
kis szűzre, aztán elfordul. |
„Gyere be. Még megfázol.” |
|
De már sír is: gyémántos szitakötő-vállát |
|
gyémántszív-szitakötőfejét. |
|
De hova lett Zsófia nénénk? |
Nagy iramban siet a temető |
csúfjára, ha már így szégyenbe |
hozott!” Így motyog öregebb |
felesége. S mint a felbőszített |
pulyka, ha bőr-szakállában |
méz duzzad, s tolúl, hogy szinte lucsog, mint |
s kurrogva a kölyköt zavarja: |
|
Mert a menet már a temetőbe |
tekintetével találkozik. Elmosolyodik |
papja, s anyónknak odaszól: |
„Lányom, mi történt veled?” De az |
volt ám a válasz! Hosszú századokig |
híressé tette ezt a napot! Zsófia |
nénénk még jobban megdühödött |
tudta, mit tesz. „Még te kérded, |
csirkefogó!” – fújta ki mérgét, s papucsát |
szájára vert vagy kettőt! Aztán |
még kettőt, s már záporozott |
|
mint cékla-lében a torma, |
|
Múzsám, most adj erőt! Döbbenetes |
csönd fogadta Zsófia néném |
böködték könyökükkel. Majd |
vihogni kezdett valaki. Úgy |
terjedt át ez a röhögés, fejről |
a fákra hajol, s teli szájjal |
fújni kezdi az erdőt. Előbb |
a szélibe borzong, majd végigszalad |
a fákon. Már rengette is az |
|
Csak a sekrestye szentéletű |
Hű testőrként állt ura mellett. |
kezdett a düh, s szembefordúlt |
orrát. De az röhögött, hogy |
jámbor sekrestyeőrünk ájtatos |
mint az éhes szúnyog hasa. |
Sekrestyeőrünk iszonyatos erejű |
pofont kavart a lámpahordó |
No, lett erre ribillió! Dulakodás |
„Te lekvár! Te ostyafaló! Te |
vissza-pofon. „Igaza van!” „Üsd |
ahol éred!” „Lépj a nyakára!” |
„Hol egy kereszt?” – zúgott |
|
feledve verte egymást a tömeg. |
sírokról, azokkal ütötték |
|
A rettenetes erejű sírásó |
hangya a bábot. S gyorsan a |
sírba eresztette. Ám most ő is |
kapott egy hatalmasat a nyakára, |
megfordúlt hát és tépázni kezdte |
kidülledt szeme volt, mint a |
Nagyot húzott a gyémánt-harmatból, |
s vigyorogva nézte a csatát. |
alatt rágyújtott a pipára. Csak |
ez kellett az égnek! Cikkanó |
sistergés, rotyogás közben, |
|
A koporsó! Az még befödetlen! |
az eső. Szinte libeg már, |
annyi a sírban a víz. Kopog |
a koporsófödélen a vízcsöpp, |
varasbéka kapaszkodik a hantra, |
Épp a rászögezett, domborított aranypapír-feszületre. |
|
át árkon, mezőn, s megáll |
|
Egyetlen kék kristály-habzás köröttük |
minden. Térdüknek, a fekete |
a kalász. Hátukról, farkukról, fejükről, farukról |
ömlik a víz. Halottas bóbitájuk, |
Ropog a gyászkocsi leple, |
|
|
amelyben zeng már a győzelem kéttorkú harsonája
Hol van a nyár? Azok a híres |
Fehér hajjal állnak a fák. |
virágban! Nem is a méhek rajzanak szőrös |
gyémánt-rögként csillogva körülöttük. Nem! |
rajokban. A kútnak is szakálla |
nőtt. Jégből. Kövér csapokban |
nyitnak reggelre. S olvadni |
kezdenek a melegtől, vagy |
|
A tó! Mint tejszínű csipke |
mered! Megfagytak ágaskodó |
kis taréjai. S a domb! Aszott |
csontos archoz hasonló. Amin |
kiütközött a sűrű fehér szőrzet. |
|
Hol van a nyár? Hol a nyári |
vihar? Elült. Megnyugodott. |
Mi lett a szívek szerelmet-ökrendő, |
Beforrtak. Még fölszakadoznak |
|
Az idő belemártotta a feledés |
jótevő mutatóujját, s bekenegette |
S azok lassan begyógyultak, |
|
Öregebb Törökünk se gondol |
megcsöndesűlt azóta! Fejére |
az öregség. Bajusza is megnőtt. |
ér. Mirigyes, piros-foglalatú galamb-szeme is |
könnyes mindíg, mintha tavaszi |
|
Ott hajtja most a csikorgó |
a szekeret. Ropog a kerekek |
alatt a fagyott hó. Szalmát |
udvarába. Mert még most is |
töpreng öregünk: hol jobb? |
|
a szalmaszálat, a ló a füstölgő |
|
pipa. Most előveszi gyufáját, |
|
Mit mondhatna még a tarka |
események jámbor krónikása? |
Torka berekedt már, s lassan |
a dal oly híres fordulatán |
szörnyűlködött olvasóm, hogy |
Öreg Balázs hosszú századokig híres |
ha a háló egy szeme kipattan, |
s a többi már magától utána |
így történt a faluban is. |
|
Hajnalig bömbölt még a vihar |
komondorai a fákat, recsegtették |
|
viharlámpákkal verve arany |
|
Krisztus foszforos bordái, horgas |
|
bizonygatta a helybeli rendőrség |
angyalok tették oda. Hogy |
őt. Látta papunk már a történet |
|
Kocsis Bözsi is hiába várta öregebb |
állt a két lator között, a |
De Bözsi elszontyolodott, |
fölszállt a hold a hegyek mögűl. |
|
a lélekharang. Bözsit verni |
|
a szövetkezetből! Hullócsillagnak |
zuhanása! Hiába sívalkodta |
sírva a férfiszem gyönyöre, hogy |
bár ő sincs fából, Kristóf atya |
|
Kristóf atya? Érte harangoztak |
az este. A méltó büntetés |
szenderűlt. Legendaként hirdeti |
porhüvelyébe bújt angyala, hogy |
mentek. Égő szárnyuk a földig |
Jeleket írt a porba, mint a gúnárok |
Aztán elsuhogtak a csillagok |
|
Földúltan, tépett kabáttal |
Zsófia nénémnek, hogy tudta |
ugyan, mégis kipróbálta: ki jobb? |
feleletűl a lekvárkeverőkanállal |
ártatlanság-bizonyító öregünk, |
duzzadt-vörös-eres volt félorcája, |
|
Zsófia nénénk csapkodott, |
Aztán? Megnyugodott. Legyőzte |
a múlt, meg az emlék benne |
aludni. Aztán elszenderűlt |
mégis. Örege mellette pipázott |
hánykódás után. De megint |
csak fölébredt nyugtalanúl. |
|
szíve nagyon, s immár teljes |
volt benne a megbocsájtás. |
lassan bűneiért bűnhődött |
|
Csak a macska dörgölődzött |
|
Szemhéjain a sűrű, halmazos |
„Öreg vagy te már, Zsófi!” |
vállára, s elindúlt öregét |
|
olvasott: aludt. S kezében |
a szívütés ujjhegyig futó |
|
Gereben Lajos alaposan megmosta |
Meg bizony! Pirúlt, szégyenkezett |
Török Ferkó, aki falujában a |
legjobb traktoros büszke nevét |
szemét, járt-kelt szótlanúl |
kereste Katalinunk fekete |
elsiklott előle az a gyászholdas gyászarany |
Hisz apa már Török Ferkó! |
És micsoda apa! Két lánygyermek |
apja! Két apró szuszogás melegíti |
Mert ikreket szült Teca Katalin |
roppantó december középső |
Ferkó a konyhában ült, homlokáról |
a verejték szikrázó borsószemeit |
Az öregebb Török meg vágta |
Nagyot kurjantott a boldog |
indúlt, amikor Zsófia néném |
Miért? – kérdezte volna barátunk, |
száját be nem varrja, nyál-cérnával, |
csillantva a megrőkönyödés! |
Mert most újabb cingár torkocska |
nincs egyedűl! S a szobából |
kijött a szomszédasszony. Nap |
s nagy léptekkel a szobába ment. |
aki nagy sejtelmektől indíttatva |
és deres bajusszal a konyhába lépett, |
a hír hallatára káromkodni |
„Hogy őt ilyen szégyen még nem érte!” |
Megfordúlt, becsapta maga |
s vágta a fát morogva. Be se |
|
Hol van a nyár? Öreg Balázs |
sárgulni kezdtek a lombok. A porban |
megfáradt lepkék lihegtek, |
öreg hernyó szőr-kérdőjele |
bogarak pórusos háta csillogott |
fák levele, mintha valaki |
őket piros tintaceruzával. |
üres csigahéjak zörögtek, mint kis koponyák. |
A diófa foszlott lombja közt |
ugrált a veréb, s lezörgette |
fecskék, a vándormadarak. |
Jöttek a varjak! Az örvénylő varjú-koszorúk! |
És jött az őszi köd! Csöpögtek a ködtől |
nyálas fák. Ha veréb repűlt, |
szárnyzsurrogásból tudtad: |
És jött az őszi eső! Megteltek a |
keréknyomok vízcsipkével, vízbuborékkal, |
az úton, csillogott a lovak, |
És jött a dér! Halcsontvázként |
És jött a fagy! A tócsákon |
tej, ha kihűl, s levelesre |
|
De kanyarodjunk vissza e hosszú |
aki tán ezeken gondolkozik, |
Fújja a füstöt, s játszik |
|
Megáll a ló most, ingatja vörösréz-sétálóját |
és sustorogva eregeti gőzölgő, |
|
De ismerős szoknyasuhogás |
|
Mondom, fölszakadoznak néha |
a szerelem-hegek még, de minek |
ezt emlegetni? Az öregebb |
Török is gyorsan elfelejti |
disznóvágás! Mert az lesz |
holnap! Torkába böki a kést |
reggel a kocának. S mesteri torral |
ünneplik a méltó ünnepelnivalót: |
|
Hadd mondjam el ezt is, mielőtt |
Pillám rózsaködbe ragad olykor, s már |
Hosszú csillag-pilláim megnyálazom, |
|
Nagy nap volt az! Már kora |
egész ház. Gőzölgött az üstben a |
|
S kivonúlt a ház népe az ól |
elé. A koca, mintha megérezte |
volna a Végzet Ujját, ami |
rövidesen a torkára szorúl! Hiába |
csalogatták, nem akart kijönni |
Zsófia néném csalétekűl kukoricát |
szórt az ól elé a kötényből. Ez |
kocánknak! Mert erre kijött! |
Elkapta öregebb Törökünk bal |
döntötte. Sikoltozhat már! Gyorsan |
|
a havat piros zsinórral, mint |
sárga hab-lovát, nadrágját, sipkáját, |
mentéjét piros hurok-csontvázzal |
|
füstölgő barna-csillagos, |
|
a disznó. S mikor rózsásra |
|
Így szorgoskodtak estig, de |
ennyivel is. De este! Micsoda |
terített asztal várt a dologban |
gyomrokra! S a vendégekre! Mert |
jöttek a sógorok, komák, testvérek, |
keresztszülők. Topogva verték a |
havat a csizmáról, cipőről, |
lapogatták a kendőről, kalapról, |
s köszöntek. Széles kedvvel |
dörzsölték tenyerüket a jószagok |
Mi kerűlt az asztalra! Micsoda |
ajándék az ínynek, a pazar |
örömökre éhes gyomornak! Leves, amin |
a zsír aranypénzei sűrűzve úszkáltak, |
főtt hús gőzölgött a tálban, mellette ecetes |
torma. Majd a sültek! A rézragyogású |
hosszú kolbász tekervényekben, véres és |
ragyogással tespedő Buddha-szobrok. |
az asztalra tették. A pirosarcú |
bordák, karajok mellett a harmattól |
teljes ecetes paprika, meg a ragyás |
uborka! Micsoda ünnep! Végűl: |
a hamvas, leveles hájaspogácsa! Meg |
a túrósrétes! Ropogósan fölkunkorúlt |
finom levele, mint Síva istennő sok arany-keze, |
a kapros túró. S kövér gyöngyökben |
|
vidáman, s dicsérte a szakácsok kezét. |
|
az ujj rózsa-erezete, erezet-emlékpajzsa. |
|
tartott az ikreket íly dúsan |
megünneplő rokonság, mikor |
bizonytalan topogás zavarta meg |
|
kimegy, s bevezeti nevetve |
a két vak kosarast. Mert ők |
voltak a bizonytalankodók! Járják |
a házakat: „Kell-e kosár?” Itt |
nekik is jut. Egyenek! Esznek is |
mint fagyon a hattyúk hártyás talpa. |
|
S ekkor? Fölsír a két csecsemő |
a szobában. Mint a győzelem kéttorkú |
bemegy. Hol az egyiket, hol |
a vastag, pihés tőgyecskékhez. Arcán |
a szent verejték! Ferkónk is |
besündörög a szobába, leül |
|
Zsibog a tor népe, a vakok énekelnek, s kint |
zizeg a hó. Az ablakkereszt |
nyolc arany-ceruza ír az utca |
|
megáll, s a szikrázó magasba |
|
Szikrázik bolyhos potrohuk. |
|
|
amelyben a költő hálát ad a Mindeneknek és leteszi megvékonyúlt hegyű tollát
munkámat! Ki tudja, lesz-e még |
ilyen erőm? Lesz-e még ekkora |
kanyarításában, s a szavak fölött? |
vagyok! Napként ragyog bennem |
közönyével soha. S ha majd |
a halál, s ami élt, lüktetett, |
a dal örök-emésztő tüzében égett: |
örökre porba rontja, s lázas szemem |
gyémánt-tekintetétől harmatként enyész, |
emlékét is hamuként szórja szét a szél: |
a halhatatlanság derűs egébe |
Mégis, mielőtt végleg letenném |
megvékonyúlt hegyű tollam s a száraz, |
füstös gégét megöntözném férfimódra |
egy kis itallal, hogy a nagy munka |
után verejtékes ne legyen |
az álom: hálát hadd mondjak én |
Hála nektek Testvéreim: fű, föld, virág, csillag, |
növényi, állati, s csillag-világ, |
akik pazar kézzel hoztátok elém |
Hála neked Idő, Szabadító Erő, aki |
megengedted, hogy történetem |
Hála neked Hamvas-fiatalság, |
aki lelket, s erőt adtál e sorokhoz, |
s áldás nektek Apám, s Anyám, |
|
|
|
|