|
| S a kiváncsi világ azt kérdi: mi van meg? |
| Lantom neked elzengendi: mi vanmeg? |
|
| Ó nagyon is jó szívű közönség, |
| Kiket annyira szeretek én, |
| Nem nyerek egy makulányi szerelmet, |
| Ha szépen kérlek benneteket! |
| Ugye nem fogtok haragudni reám. |
|
| Ne kárhoztassátok a jámbort! |
|
Petőfi Sándor: A helység kalapácsa
|
amely nyúlfarknyi csak, de elég ahhoz, hogy a költő fohászkodjon egyet
| Hol is kezdjem hát történetem? De |
| hosszúra nyúlik beszédem, mint |
| egy becsületes férfi száraz torokkal |
| a tikkasztó melegben csak egy napig is? |
| Nekem pedig boldogabb, szabad |
| életünkről kell zengeni most, |
| jövendő koroknak, hogy ükunokáim, |
| s mint az őszi bogyók, levelek, |
| ráncba zsugorodva, töpörödve, |
| megfáradt karral ülök a nap sugarában, |
| s az álmos őszi legyek dongását |
| s a kommunizmus emberi fényében fürdik |
| ükunokáim akkor, vigyázva, hogy |
| azt mondják nekem: „Öreg, |
| éneked most is teljes fényében ragyog, |
| s mulatságúl szolgál, s meséd |
|
| Jobb hát, ha megöblögetem |
| a füstöt, a nikotint, a nyál |
| a friss tavaszi zápor a kémény |
| Jobb, ha lemosogatom, mielőtt még |
| elmerengek egy percre a hőseimen. |
| Rágyújtok még egy cigarettára, |
| Ne féljetek, azután nekilátok! |
|
|
amelyben Szilveszter éjszakáját énekli meg a költő
| s rózsaszín ködöket süt a tetőkre. |
| Gyökig jár a gyalogos a hóban! |
| s mintha sercegő szappanhabban |
| tizenkét tömör aranykocka |
|
| ropog a talp a szilveszteri bálban. |
|
| s mintha tűz volna odabent, |
|
| ropogtatja, mint a gallyat, a csontot, |
| lángjaitól fő a koponyákban |
|
| Húzzák a füstös cigányok! |
| Mint szénaszállal a füsti |
| fecskék, röpdös kezük a vonóval, |
| fölépítsék a hangulat épületét. |
|
| umm-ümm-umm-ümmögi egyre! |
|
| csillag-világa a fényben, |
| Fényes bakancsok, csizmák, |
| cipők topognak egymás mellett, |
| a táncot, kabátjuk az ablakra akasztva. |
| mint reggeli széltől rengő |
| csapódik a bicegő fejek fölé a kurjantás. |
|
| A pénztáros lesi, s kajánúl |
|
| De miért ne látszana, hiszen |
| az ó-évet siratni nem kell, |
| sem az újat, amelyik, ím, egy |
| traktoros képében az ivóba lép! |
|
| Nagy elhatározások hozták ide |
| amikor borrá érik, vagy a |
| Az álmodozás ilyen gyöngyszemei |
| fölfelé, kergetve egymást, |
|
| Teca Kati kezét jött megkérni ő, |
| úgy táncközben megmondani neki, |
| hidegben csiklandva részegítette, |
| hogy köszönni is alig tudott, |
| mintha bedagadt volna a gigája! |
| Mert bár a legjobb traktoros |
| a szerelem dolgában olyan |
| mint az először fürdetett csecsemő. |
|
|
| Az ivóban összecsomósodott a |
| sok ember, mint a halikra, |
| A füst kékes vattája az orrlikakat, |
|
| akit gyerekkorában tűz perzselt |
| s most koponyája, mint a tojáshéj, |
| pislog szőrtelen szemhéjaival. |
| tálból a tészta, a korsóból |
| szívja bagóját, s füstköröket ereget. |
|
| megszeppenve áttolja öles alakját |
| Katija ott pirúl a táncban! |
| Arany-füsttel átszőtt haja, |
| az arany-levelű bokor reszket, |
| s most feléje vet egy emésztő |
|
| De pillantása fekete pillangója |
|
| gipszbe löttyintett szobraként |
| vár még vagy három táncot, |
|
| De méltán elvigyorodik, amikor |
| feléje tartván, az ősz Öreg |
|
| Csak nézi Katit, s látja, |
| a kályha mellett szunyókál. |
| Arca áttetsző, s eres, akár a |
|
| s a negyedik táncnál lekéri |
| Csak látnátok ezt a délceg legényt! |
| a kis állatként pihegő erecskét, |
| s testét átfutja a bizsergő áram, ami |
| Kati telt derekából a szívébe szalad. |
|
| Egy szót sem tud kinyögni, |
| megszorítja kicsit melegebben a vállát, |
| s szemével a szemét keresi, |
| őszi-vörösre pirúl, szíve |
| a tarkóján próbál kiugrani. |
|
| Mit tegyünk most e szemérmes |
| pillantását bátran kiálló |
| Ferkónk feszeng, izgúl, mint |
| a robbanni készülő rakéta, |
|
| De reménytelen jókedv mindenütt! |
| szeszélyes fortélya megadja nekünk, |
| hogy Ferkót egy tollvonással |
| cselekedetekben mutassuk, hogy |
| előttünk szégyenben ne maradjon, |
| s lesújtva azt ne mondjuk végűl: |
|
| férfi-kiáltások förgeteges lávája |
| buggyan a terem közepéből, |
| szétömlik az utolsó zugig, sőt |
| s a melléktermek füst-kévéibe is. |
| Az öt hegedűs reszket, mint |
| nyárfák az alkonyi szélben. |
| Pohár csattan, s tán a bicska |
| villáma is cikkan fehéren. |
| nyújtogató csődület gyűrűjében |
|
| s két tenyerét a torzsalkodók |
|
| Fortyog, buborékzik a vészes |
| a paradicsom, de Ferkó öles |
| alakjától lassan lenyugszik, |
| bár a két toporgó kakas szemével |
| hunyorgó csillag-jeleket küld |
| De egy roppantás a vállpereceken |
| s szemének fölöttük tündöklő, |
| derűt sugárzó csillag-jegyei |
| „Kakaskodni itt lehetetlen!” |
|
| S azt még kevésbé sejti barátunk, |
| hogy Katalin féltő szeme mögött |
|
| Kié ez a két homlok, amely alatt |
| e szerelmes szemek tüzei ragyognak? |
| e szemek tündöklő üstökösei |
| a homlokok konok égboltja alatt. |
| Lesz idő még beszélni róluk eleget! |
| Annyit elárúlhatunk talán, hogy |
| sötét, fondorlatos tervek |
| mérgezett üstje az egyik, |
| szelíd kék bogyója a másik, |
| mint a harmattól hamvas kökény. |
|
| Visszatér-e Katihoz Ferkó? |
| A szappanhabként foszló csődületet |
| odahagyva elkomorúl újra, |
| Ám Gereben Lajos, a párttitkár |
| mosolyog messziről feléje, s integet, |
| s máris országos dolgokról folyik a beszéd. |
| Legelőbb ezt forgatja meg a |
| Terveket szőnek, nagy álmokat |
| gomolyítanak, s mérlegelik |
| a múlt, s a jövő esztendők erejét. |
| De feszegeti már ragacsos tokját, |
| s a szótlanság mézgája újra |
|
| Zizeg a hó, s a mulatozók |
| is kurjongatva hazatántorodnak. |
|
| A magasban, mintha ludakat |
| De a zizegő tollpihék sűrűjén már |
|
| Ferkó túrja a havat fütyörészve, |
| ujja-nyoma perzseli, mint a sebek. |
| Szíve helyén csalánbokrokat |
| amelyek csipkés levelükkel |
|
| a legjobb traktoros büszke nevét |
|
| A félig már hamvadt pipából |
| S Ferkó koponyáján átcikkan |
|
| Az asztalon kockás füzetlapokra, |
| nyállal rászáradt ceruzafesték. |
| Virágok, levelek, a kajla |
| szarvú tehén, kéményeikkel füstölgő |
| kicsi házak csillogó rajza. |
| Még az ablak jégvirágain is |
| S a jégvirágok kristály-levelén |
| repkedő-farkú, csipkés-taréjú kakas |
| A nyál, s ceruzafesték alvadt |
| az áthúzott számok puffadt |
| hasú hullái hevernek a tájon. |
|
| Hej! Nagyot kurjant Ferkónk |
| a kisgazdaság vesztes hadvezére |
| hogy immár végleg legyőzetett: fiára |
| bütykös ujjával halántékát |
| „A számítás azt hozta ki. |
| Belekényszerítik az embert a |
|
| De Ferkó már hányja magáról |
| s nevetve a hűs ágyba huppan, |
| míg kintről a tehénke kis piros kürtje |
| meg az orrlikak harsonáival |
|
|
amelyben a költő sokáig altatja hősét
| gyémánt-szögekkel verte az éj a tájra. |
| Beszögezte a völgyet, mint |
| a hajnal a nap arany fejszéivel |
| szétforgácsolja, hasogatja |
| a sötétség ropogó deszkafödelét, |
| hogy a szögek is elkajszúlnak. |
| harsog a táj e küzdelemben! |
|
| S a reggel, mint egy piros tehén |
| s érdes nyelvével pirosra |
| s a virágzó körtefák szirma |
|
| a vályú vizén úszkál a fehér szirom. |
|
| Ferkónk forog az ágyban, de |
| Behúnyt szemekkel fölül, csontjait |
| ropogtatja, aztán pilláit |
| Pislog vagy kettőt, s szeme kerekre |
| Teca Kati telt, asszonyi karját |
| pillantja meg derekához közel. |
| Kócos fejét a párnákba fúrva |
| tarkóján csillog a szőke pihe. |
| A csodát maga sem érti! Tán |
|
| S vaskos nagyujját, amire |
| a munka örök anyajegyét írta |
| az olaj, lassan Katalin hátához |
| Katalin süt, mint a kályha! |
|
| lélegzetének két kis fujtatójával |
| a szerelem parazsát, s szempilláival |
|
| Te, e versek olvasója, ne |
| sem égi jelek, bódító csillag-képletek |
| Hirdeti azt falunk bővérű papja |
| Aki most ájtatos reggelijét |
| Lágy tojás, főtt kolbász, ecetes |
| torma csiklandozza kegyes kis |
| orrát, rándítja arcát, tar |
| üstökét, amire úgy ráfeszűlt |
| mint uborkásüvegre a celofán. |
| Mondom, feje akár a szárított |
| csak a vérbő erezet áttetsző |
|
| S szerelem-részegen döng rá a másik. |
| Ülnek. Szárnyuk gyémántos, bolyhuk |
| csillog a fényben. Villog |
| Ó, részeg pillanat töredéke! |
| S már szétszakad kettős árnyuk. |
| de dühében hirtelen elfúl, |
| A tojás sárgája kilottyan, s a kolbász |
|
| Vasárnap lévén, eszébe jutott, |
| S ha így megy tovább is, a közöny |
| Pukkadozik, aztán földerűl arca, |
| ájtatosan vet egy keresztet, |
| Nevetnek a sípok, s papunk |
| két ujjal fölcsippenti oldalt |
| s megbillent fejjel pörög |
| A szentek egymásra kacsintanak |
| s vigyorognak a nap melegében. |
| De Kristóf, a bővérű pap, |
| lábával toppant a padlón és |
| fölfújja a gyűlölet, mint a |
| Ám haragja úgy szétpattan, mint |
| ez a sokszor használt hasonlat, |
| Kezében jácint-csokor, s iszonyú |
| „Dicsértessék” – köszön a láng-szemű |
|
| Csak mi altattuk íly hosszú |
| ki falujában a legjobb traktoros |
| Kiérdemelte ő a becsülést |
|
| Hatalmas holdakat írt tele |
| barázdált meg az ekékkel, |
| A tavasz is megjött azóta, |
| Az átlátszó erdők tisztásain |
| arany csikói legelésztek, |
| és pelyheztek a barkák sárga |
|
| Az öregebb Török is befogta lovát, |
| kis tehenét a saroglyához kötötte. |
| A szekér elindúlt, s mintha |
| oly bánatosan baktatott a tavaszi |
| A tehénke búsan trombitált |
| Török Ferkó apja, az öregebb |
| Török, csak szívta pipáját |
| vadvizek a tavaszi rétet. |
| Ma vagy utoljára az enyém, |
| hogy így egyedűl maradtam.” |
| s tán a könnye is csordúlt |
|
| Teca Kati, a szövetkezet első |
|
| Egyre csak Ferkó jár a fejében. |
| milyen fogójával húzza ki |
| Vagy ő szóljon neki, vallja |
| Ez a szégyen csak nem esik |
|
| Bezzeg Katalin nem álmodozott! Nem |
| Nem azért hívták Teca Katalinnak, |
| nem azért hasította szilánkká a |
| egyetlen dördülő csapással |
| szemérmes traktorosunkat! |
| S nála az elhatározást mindíg |
|
| munka előtt még, a szövetkezet |
| Hajnalban kelt, nézte a harmatos |
| Az öregebb Török lopakodik |
| A gőzölgő ajtóban megáll, körűlnéz, |
| Csak a tyúkok kárálnak, verebek |
| kacsák hápognak zenekarban. |
| Behúzza maga után az ajtót |
| s az ajtórésen figyeli az |
| Becézi, döcögteti a tehenet, |
| szíve volna a tenyerében, |
|
| kifényesedett, mint a lámpaüveg. |
|
| Aztán lovához megy, orron |
| s ott folytatja a műveletet. |
| Ha szólni tudna a többi ló, |
| S jóízűen megpödri bajuszát, |
| kezdik a tiltott eledelt. |
| Hümmög egyet, megveregeti |
| Katalin sem állja mosolygás |
| a látottakat, de homlokát |
|
| „Hát te?” – motyog az öreg. |
| dolgozik kend?” – felel Katalin |
| Pironkodik az öregebb Török, |
|
| mint nyári naptól a paradicsom. |
|
| Mint fölfújt tollú galambok, |
|
| a szirmok kis lepke-szárnya |
| S a lágyan mozgó szájakról, |
| csillogva szálazik a nyál, s leng, mint cérnaszakáll. |
| kristályosodó tű-szakálla, |
| szálkásan lenyúlik a vízbe, ott hurkosan ragyog. |
|
| Szemük kék tojása égő gyertya! |
| mint Krisztus lándzsavert szívéből |
|
| Pirongatja Katalin az öregebb |
|
| Török Ferkót íly hosszú ideig! |
|
| áll a tükör előtt, s magát |
| Csonthegyet szántogat csontekével. |
| Ó, nincs mit szántani azon, nem |
|
| Így szántogatja a hajszálak |
| Nyel egyet, s bajszát pödörinti. |
| De Zsófia néném, aki észrevette |
| hangosan ekképp bölcselkedik: |
|
| „Vedlett kakas?” – hogy ő, |
| Így becézi őt az asszony, |
|
| S derekát kihúzza, ingeujját |
|
| Katalinnal kíván beszélni |
| Persze igazi szándéka nem ez! |
| testén lágyan babrál a napfény. |
| megsejlik combja, fölizzanak melle |
| pattogzó, szőrpihés fekete tálban duzzadó |
|
| Csak nézi az öregebb Török |
|
| Bözsi megremeg lágyan, mint a |
| levelek, s szemével falja |
| Sötét, fondorlatos tervek mérgezett |
| Talán az utolsó lobbanás ez! De |
| Szíve, mint az üszkösödő fahasábok |
| Mint a tűz piciny virága, |
| amely fölperzseli az öreg erdőt, |
| úgy lobbantotta föl öregünkben |
| S mint az öreg erdő, amelyben |
| újabb gyerekkor madarainak |
| szelíd csacsogása hallik, |
| már ropogva, zengve égett az öreg. |
| S mint a füsttől kergetett |
| agyából csörtetve robogtak, |
|
| Ám, hagyjuk őket, s fejezzük be |
| hamarosan, de Ferkó házassága |
| Ki tudná megmondani nekünk, |
| hogyan lett Teca Katalin? |
| Hej, ezt a titkok koporsófödele födi! |
|
| Mi is csak annyit mondhatunk, |
| fölvirágzott traktorokkal |
| Török Ferkó, aki falujában |
| a legjobb traktoros büszke nevét viseli, |
| Teca Katalin, a szövetkezet első |
|
| szótlan, mint a pünkösdi rózsa. |
| Nincs abba a termékenység |
| sohasem töri föl a gondolat |
| hogy a világra csipogjon. |
| Mert Szent Laji feje örökre |
|
|
amelyben a költő Ámor rabszolgájaként futkos
| számlálná az ember a napokat! |
| s meg-megállva ujja görcsein, |
| Szárán, s hegyesedő szakállán |
| Mint őszülni kezdő férfi, kinek |
|
| mintha árnyéka lenne: zöld. |
|
| Most csőrére szögez egy békát, |
| Elnyúlva kering a magasban. |
| zörög a meleg fúvallatban. |
|
| Mert fiú lesz bizonyosan! |
| sejtteti magát a Legifjabb |
| Mert Katalin arcán a májfoltok, |
| Most már egy szóra is pirúl. |
| ruháján sárga liliom-folttal. |
| Mert oly gazdag ez a forrás, |
| bőven csorog majd Legifjabb |
|
| Olykor a lámpa, s a tükör |
|
| Teca Katalin, a szövetkezet első |
| Mint a magokkal áldott föld, |
| S Katalin, ahogy tenyerével |
|
| szőr-ágával, kék pihepamacs-levelével |
|
| s ha egy-egy csillag leszalad, |
| A csillag-pókhálóba akadt |
|
| Török, ott ül, pipázgat csöndesen. |
| De a lomb se moccan, levél |
| se rezeg. Csak a bőregerek |
|
| S most? Most földerűl arca! |
| Lombsusogásnak hinné az ember! |
| egy szempár iker-bolygója |
| Vagy tán a szentjánosbogarak |
| egymást kergető zöldkristály parazsa |
| a hamut szótlan leszórja, |
|
| Minek is idézte bolond tollad |
| Te, aki előre látsz már az idők |
| hegye szétnyíljon, mint a |
| Átkozd ostoba fejedet, döngesd |
| kerített ez a mérgezett rózsa-nyilakat |
| iker-körteként szétálló csöcsű |
| szerelem-mézzel mérgezett nyilait. |
| Bánja is ő, hová! Csak nevet |
| és haja röpköd a szélben. Szemét |
| állsz meg! Ki tudja, hová |
| Szerelem Gyermeke, állj meg, |
| S én futkosok, s hordom neki |
| s hordom tegzébe nyalábbal. |
|
| Akinek az ártatlanság szelíd |
| mint a harmattól hamvas kökény. |
| Mert toll van a te kezedben is! |
| Szólj, s engedd láttatni őket, |
| Fölcsapom hát a varázslat |
| pára-subámat, s hopp! – már |
| mint a nap sugarától a vízcsöpp. |
| Rágja a tollszárat a kicsi |
| Csak eszi róla a zománcot! |
| Török Ferkónak! Ferkónknak |
| bizony, aki falujában a legjobb |
| traktoros büszke nevét viseli! |
|
| De hiszen még csak a címzésnél |
|
| Most fölugrik, a tükörhöz |
| Arcát oldalt; babrálja haját, |
| S zsenge melleit símogatja, |
| Inge alá néz: asszonyossá mikor |
| gyönge, tejes kukoricához hasonló |
| lélegzetétől bepárásodik az ezüst-arcú üveg, |
| a tó ikrás tükrére lehel. |
| És egy szívet is rajzol mellé, |
| éppúgy, mint az udvar vén |
| apja írta késsel hajdanán |
|
| Ó, ha az karikagyűrűvé válna! |
|
| a süldőkor rózsaszín csillag-világa. |
|
| Ó, te csillag-ködökkel terhes űr, |
| amit a teremtés fújt a Föld, |
| tollat görcsösen hajszoló |
| bogyóvá létezőivel a Föld, mint |
| ereivel az aszú cseresznye! |
| Te az űr vizében céltalan |
| gyémánt-kopoltyús, csillag-köd-sűrű- |
| megkavarva a világmindenséget, |
| mint egy megmerevűlt békát, |
|
| Mért is maradsz nyugodtan |
|
| Szólj neki, világosítsd föl |
| Köd-köpönyegem tőle eltakar, |
| s szerelmes vagyok magam is. |
|
| Előveszi a trafikban vett |
| a betűknek lenne csillogó, rojtos, |
| Szilveszterkor is annyit néztelek |
| arra, hogy a legjobb traktoros vagy. |
| És azt is tudom, hogy édesapádnak |
| Kocsis Bözsi a szeretője. |
| Ott várta a Bözsi a kálváriánál, |
| az a pap szeretője is. Ezt onnan |
| tudom, hogy csipkés szélű |
| bugyogót csináltatott magának. |
| vagy a szeretője. Szégyelljed |
| Ezt nem mondom meg Zsófia |
|
| De a nevét már nem írta oda. |
|
| Aztán a levelet a borítékba |
| megnyalta, leragasztotta, |
|
| Mit tegyünk most? Zárjuk le |
| elhiteti velünk, hogy tán |
|
|
amelyben a Sors a kártyákat teljesen összekeveri
| Zsófia néném csicsíjgatva |
| egy zsebkendővel az öregnek, |
| s így szólt: „Ülj ki a napra apó. |
| Jó lesz a nap melege, hisz |
| a vénség eszi már csontjaidat, |
| Fölmérgesűlt az öreg erre, |
| s kalapját a vedlett fejebúbján |
|
| „Bolond asszony! Csak járatja |
| Beszélhet a fejének! Úgyse |
| Mert elveszi Bözsit feleségűl. |
| Új életet kezd hamarosan. |
| Mint az öreg fába az új hajtást, |
| Tán terem az még ifjú gyümölcsöt!” |
|
| Csak az istállóból száll ide |
|
| Kezére katicabogár száll. |
| Föl-fölcsapja pettyes szárnyfödelét, |
| mozgatja lemezes barna csáprózsáit, aztán |
|
| „A szövetkezetből is kilép! |
| Azelőtt ura volt magának, |
| Mi lett a közösen termelt |
| dohányból? Elkótyavetyélte |
| S két nagy dohánylevéllel |
| óriás szivarokat csavartak, |
| Míg megsárgult mindkettő! |
| „Neki bíz nem kell a közösből! |
| S ahogy így tűnődik öregünk, |
| Kújtorog, szalad a nőstény, |
| földugja arany farát, s kakasa |
| Szivárványos farkát szétlegyezgeti, |
| szárnyát, rajzos zománc-páfrány |
| szerelem jeleivel telehímzett fátyolt |
|
| Ó, ifjú, bolond szerelem, |
| megint csak elkezd sajogni. |
|
| hadd járjon az álmodozás, |
| összevonva. És apónk, az öregebb |
| elóldalogna. Csak hagyjuk! |
|
| csillagrendszerünk is fordúlt |
| az égitestek finom fogaskerekei |
| S az óra számlapján, a földön, |
|
| Lila-habos az ég, megnyúlik |
| Zsong a mező. Párjukkal összeragadt |
| A fű közt, s a fűszálakon |
| piros temetőbogarak ülnek |
| zöld kristályok ragyognak. |
| Kigyúl, sistereg, ragyog. |
| villogó, szikrázó, parázsló kék, piros, arany |
| Mintha láthatatlan mozdony |
| falkában zúgnak a szentjánosbogarak. |
|
| Feljön a hold, s foncsort |
|
| Vagy tán tündér lejt a homályban |
| Nadrágja combig fölgyűrve, |
| térdein parázsló zöld vizilencse-koszorú. |
| Lába körűl vartyogó lepedék. |
|
| kibújva, bugyogóját lehúzva |
|
| kotorva, nyitott biztosító-tű-lábaival, |
| s csillámlik, mint salétrom |
| a gyűrűző, finom redő-háló. |
| hal surrant el szőr-rózsa szívtövű combjai között |
| kemény csecseire locsogtatja. |
|
| Térdre hullva esengek hozzád: |
| s úgy térj hitvesedhez haza!” |
| falujában a legjobb traktoros |
|
| Két csöcse: iker-aranyserleg. |
| Ágyékszőre: harmatos húsevő virág. |
| s haját fésüli. Bugyogója kezében. |
|
| Ferkónk megembereli magát, |
| „Jaj! Mit akar!” – sikolt a lány, |
| meglágyúl, traktorosunkhoz |
|
| kemény markában, s pépesre |
|
| De arca eltorzúl hirtelen, |
| A rögöt elejti, s mint aki |
| parázsba markolt, s az hólyagosra |
|
| s karjait lóbázva futni kezd. |
| s fölfújt, szerelmes varangyok |
| vagy az elhasznált villanykörte |
| és csigák ropognak nyálasan, |
|
| Mondd, mit zúg az ezüstnyárfa |
|
| a semminek ő is, halállal. |
| szétolvadt most a remény, |
|
|
amely csonka maradt, de keserű fohász nagy hallgatás után
| Micsoda kavarodás! Mindezt |
| kibogozni lesz-e erőm? Rendet |
| tenni e belső gomolyban? Mert |
| ítélni kell, bölcsen, s józan |
| megfontolással. Kit erre, kit |
| S a java csak most következik! |
| bizony! Öt hónapig sárgulni |
| a sarokba vágtam a tollat, |
| asztalom a pók tanyája volt. |
| Most aztán fogom a fejem. Kapkodok |
| S még csak nem is panaszkodhatok: |
| munka, meg család, meg miegymás. |
| vagyok én, ha efféle dolgok |
| Hűtlen elfeledtem hőseimet. |
| Most aztán ők is elhagytak engem, |
| Mert ősz van immár, finom |
| őszi csillogás. Lepergő lombok |
| S csak a bolond kiabál az |
| őszi szélnek: „Hol van a tavasz?” |
| Török Ferkó, Zsófia néném, Szent |
| kavarodás volt! Micsoda tenger! |
| Most sziklás pusztaság belűl. |
| tapogatom a kő-halmot: szívemet. |
| Kövekbe zárt lelkek: feszítsétek |
| Idő! Fordítsd vissza napokkal |
| pezsgés, ropogás, a kövekből |
| Porzik, ropog a kő, eleven |
| vidítja szemem; s itt állnak |
|
|
amelyben különös dolgok történnek és hervadni kezd Kristóf atya királysága
| Szent Habakuk! Elmondjam-e |
| ami ezután következik? Még |
| irányítaná a tollat. De megmondta: |
| én szájamat is papucsával, mint |
| Mert megtette bizony azt; dagadtra |
| Öreg Balázs hosszú századokig |
| Csak úgy csattant a papi szájon |
| a papucs, mindenki rémületére. |
|
| Erről a napról; hisz a temetés csak |
| Zengő harsonák, a magasság |
| trombiták és cintányércsattogások |
| e faluban ki élt, mi volt? |
|
| falkában gyülekeztek a felhők |
| zavarták a rekkenő csöndet, |
| A levelek fonnyadtan lógtak |
| Kristóf, a pap, litániára |
| Sok dolga volt most neki! |
| S micsoda tervek fűtötték ördögi |
| Nyakig ül a maga fundálta |
| Kocsis Bözsit gyóntatja meg majd. |
| emberi nemről beszél zengedezve. |
| S utolsó útjára kíséri Öreg |
| Suttogják szanaszét: nagy |
| bűne lehetett öregünknek, hogy |
| Hogy neve így lett az emlékezés |
| fényes könyvébe arany-tollal |
| Mert jámbor ember volt az öreg, |
| Csecsemő-korában is csak akkor |
| Ha közben el nem aludt. Hát |
| ilyen szuszimuszi férfi volt |
| Asszonyt is úgy kommendáltak |
| csak az elején említettem valahol, |
| eddig nem volt mit mondani |
| el nem feledhetem. Ilyen is |
|
| Hej, sor kerűl mindenkire! |
| Ő is kiadta lelkét. Illetve |
| Mert tetszhalott volt először. De |
| holtnak találta a falu doktora őt, |
| tudós öreganyja is odatartotta |
| Nem párázta be azt a lehelet! |
| Hiába! Mint kirohadt-állatú |
| nélkül a száraz test már! |
|
| végükön reszelős kis-fogsorral, mint a kacsák csőre. |
| Körmei sárgák, hajlottak, |
| Kezei, mint a vén libák lába: |
| csontszalmák, bütykök, porcogók, |
| hártyák, ásatag kagyló-karmok kőlegyezője. |
| de a krumpli-nagy zsebórát |
| is becsúsztatták a lajbizsebbe. |
| Így rendelte még életében |
| S aztán a koporsóba tették. |
| Mécset is tettek feje mellé. |
| Szenteltvizet a borospohárba. |
|
| A kéményen kiabált a halálmadár. |
|
| De mozdúl a halott! Fölül! |
| „Addide Julis a pipámat.” |
| csapódtak, lábak dobogtak, hörgés, |
| nyöszörgés dúlta az éjjeli |
| pukkantani kezdett, mint az |
| Hogy végül is, hátúl szállt |
| Rémületében kifingotta a lelkét. |
|
| majd e sorok láttán, Te, a |
| széplelkű olvasója! De mit |
| a szíveket csapás csapásra éri |
| míg meg nem mutatja neked |
| is a valóság fondorlatos, |
| s az igazság tündöklő kapujába |
| Nyugodj meg: gyújts rá, ha pipázol, |
| a borospoharat, hörpintsd föl |
| egy szuszra fenékig, s ha már |
| s komoly szemedben is növelte a |
| lángot, kezdj újra hozzá! |
| Gondold meg: mit ér a pohár, amibe |
| csak nyelved hegyével nyalhatsz, |
| mit ér a dal, ha abbamarad? |
|
| hosszú századokig híres halálán |
| bim-bam-ging-gang-bim-gang, |
| lelkében is nagy elhatározások értek! |
| S a persely piros bársonyzacskója is |
| egészen lappadt már, mint a |
|
| Csavaros terveket eszelt ki |
| Nyalja a mázsás bronz-nyelv |
|
| S velőt, agyat, szívet, a gyomrot |
| a fáradt lelkeket reggelig |
| döngetik mostanság az ájtatos |
|
| faluban, hogy a szövetkezet |
| Hogy ott mindenki mindenkivel! |
| Mert ami közös, az közös! |
|
| Reszketős vénasszonyok sutyorognak |
| Ingatják fejüket, mutogatnak. |
| Ha lábdobogást vélnek hallani |
| fölkapják csontos fejüket, |
| Arca, mint a frissen-boncolt állat tüdeje: |
| hártyás, nyálkás, szinte lucskos a vértől. |
| mint egy hatalmas piros varangy |
|
| S megszólítja az arramenőket: |
|
| És zsibog az egész falu! Mint a |
| otromba láb a bolyra lépett. |
|
| Temetetlen még Öreg Balázs! |
|
| Laji gondol egyet, s a templomba |
|
| Fején már rozsdás a glória. |
|
| Csak a sekrestyéből hallatszik |
| A két ministráns ropogtatja |
| Szájuk szinte habzik, s csillog |
| ahogy fogaik közt ropog az |
| két lurkónk legnagyobb örömére. |
| Habzsolják habos szájjal az ostyát, s már az |
| De fölhajtják még, fejüket |
| hátsójuk felé dűtve, hogy a szalagzó szent bor |
| Azonban dörrenve becsapódik |
|
| a gyomornál lejjebb szalad, a kis tökzacskóba, |
| reszketni kezdenek a térdek. |
| Bűvölten állnak egy percig, |
|
| laposakat pislant e férfi-szagú |
| De már az ő szemét is leragasztja |
| s lelke szárnyakat bontva |
| verejtékező, ökrendező egében. |
|
| az ajtó dörrentője. Megáll, |
| körűlnéz óvatosan, aztán a |
| rácsos gyóntatószékhez lépdel |
| lábujjhegyen. Letérdepel, fejét |
| a rácshoz hajtja, s hallgat. |
| Bözsi feszeng, szeme lesütve |
| áhítatosan. De testén remegés fut |
| De ott az a kéz, az a kedves! |
|
| No, nem baj, jön még onnan is |
|
| „Atyám! Lelkem bűnökkel teljes. |
| Nem tudtam eloltani a test |
| Többekkel vétkezett az én |
| De a legtöbb szövetkezeti |
| Csak Szent Lajira nem vitt |
| A két Török is leszedte már az |
| örömök virágát. Pedig nagyon |
| „Úgy érzem, vétkeztem sokat. |
|
| érintést érez a vállán. Ki |
| meri háborítani ilyenkor? |
| Hátranéz lassan, s látja: egy szikrázó |
| ujj pihen vállperecén. Tán isten |
| intő ujja lenne az? – kérdi |
| a szív, remegve picinykét, |
| s már arca pirúl, de mikor |
| ájtatos arc kerek holdvilága |
| „Lányom, mit teszel itt?” |
| „Gyónok” – hebegi elhűlten |
| „Kinek, te legédesebb gyermeke |
| „Atyámnak én, aki az előbb |
| még a rács mögött hallgatta |
| „Én?” – fordul meg a nagylelkű |
| atyában a világ, s hirtelen kirántja |
|
| Szeme kitágúl és iszonyodva |
| hőköl egy darabig. Aztán előrelép, |
| önti füleit, tokáját, mint a |
| Lehajol, s megrántja az édesdeden |
| szemgolyóján, mint gyűrt aranycsésze szemhéja |
| a bódúlt csirkének a napon. Elmosolyodik, |
| meglátja az átoktól fuldokló |
| paradicsomszínű fejét, a döbbenet kék |
|
| Ugrana, ám hova? Bújna, de |
| hova? Mit tegyen? Ijedtében |
|
| Kristóf atya ütésre emeli |
| illatos jobbját, lelkében Krisztus |
| háborog. Mégis, leereszti |
| kezét: nem teheti. Ki tudja miért, |
| bugyborgó pezsgése a vizesfazéknak, |
|
| A férfiszem gyönyöre: Kocsis Bözsi |
|
| muslicát: az aranyhajszálcsipkevázat, |
| az aranyfonálcsillagpáfrányt. |
|
| De mi ez? Megkergűlt az egész |
| világ? Ahogy belép, térdrehull a |
| sekrestye szentéletű kezelője, két |
| az ostyát megették! Megitták az |
| Úr fölszentelt vérét! Kiraboltak. |
| Ördög dúlta e házat!” – s hunyori |
| szeméből patakzik a könny. |
| „Még csillog itt a kövön a csurgás, |
| mint a kiskutya vizelete. |
| S szanaszét a drága ostyatörek, |
| akár a polyva. Ó, hogy az Úr!” – de |
| Kristóf vállonragadja, rázza a jámbor |
| ostyaőrt, hogy két fogsora |
|
| Folytassuk-e rajzát a pap |
| e történetnek, s vele a kenetes |
| betűk sírjába temetnénk, ha |
| A Sors? Nagy Rendező! Huncut |
| rajta! Ha nem akarom, hogy |
|
| Reszket még az indulattól, |
|
| Egy-két tar fej, megfáradt |
|
| S a sekrestye megrúgdosott |
|
| s dülledt-szemű zöld imádkozó-sáskaként |
|
| De csak egy pillanatig, mert |
| az ablakokat kénszagú fekete |
|
| Fölkel hát és meggyújtogatja |
|
| Kint dörög! S hogy teljes |
| papunk is dörgedelmes szózatba |
| kezd. Csak úgy visszhangzanak |
| a falak. Arról beszél, hogy a |
| most ezt a világot. Mi lesz |
| veled, te bűnös emberiség? Aki |
| szótlanúl hagyod letaposni |
| szelíd virágoskertjét. Aki elveszed |
| fordulattal ecsetelte a Föld |
| Hogy a porszemek milliárdjaiként |
| picínységű a Föld! Kevés ez neked, |
| bűnös lélek! Mert csak az Úr teste |
| osztható örökké, s az mégis |
| oszthatatlan! Ezen már csak |
| Úgy talán, hogy a Teremtő |
| hatalmas szalmaszálat, s fölfújná |
| a Földet, mint a szappanbuborékot, |
|
| De töprengésre ideje nem volt, |
| mert iszonyú csattogás, dörgés |
|
| Kristóf atya pedig, hasonlóan |
| fába faragott galambszárnyaiba |
|
| S kétségbeesetten pislogott |
| ugráló, zokogó, sikoltozó |
| Most látszott csak, micsoda hűség |
| kezelőjének! Fuldokolva rohant |
| a helybeli tűzoltóság itthon |
| őrködő tagjaiért. De oly zavarosan |
| Összetett kezekkel könyörgött a |
| isten házát! – hogy azok is megszeppentek |
| s réz-tarajú csákójukat fejükre |
| isten háza felé nagy léptekkel, mint a kakasok. |
| Csak az úton vették észre a pillanat |
| a csizmát otthon feledték! |
|
| s nevetni kezdtek veszettűl. |
|
| Meztelen talpuk csattogott |
| réz-tarajú csákójuk szikrázott, |
|
| értünk még történetünk hegycsúcsára! |
| a csúcs mindenképp ünnepi |
| fönnségét, de nagy még az út |
| odáig! Percnyi veszíteni való |
| időm sincs, bár lélegzetem |
| kifogy e kapaszkodón. Zihál |
| a tüdő, mégis, nincs megállás! Majd |
| ott a hegy tetején, ahol immár |
| derűs szemmel figyelhetem |
| a lenti világot, s a legyőzött |
| De itt? Sietni kell! Feketén |
| megbolondúltak. Futkosnak, |
| csapkodnak szárnyaikkal. Viszi |
| a szél! A béka-zenekar is |
| elhallgatott a tóban. Csak az |
| esőcseppként ül egy levélen, |
| s hirdeti a vihart! A villámfényben |
| villog a levelek sejtes zöld fonata. |
|
| a temetésre? Veszett idő ez! |
| Jobb otthon ilyenkor! Hisz |
| már a szekerek! A tisztesség |
| viszont mégiscsak tisztesség. Meg |
| kell adni az Öreg Balázsnak! |
| tovább a ravatalon már. A jég |
| alatt. Nyár van! Az ember sem |
| Szaga lesz, mint vízben a virágszárnak. |
|
| Kalapot, szoknyát fogva gyűlik |
| udvarán. Pislog a magasság |
| felé a gyászoló közönség, hümget, |
| Csattog a koszorúkon a fekete |
|
| Nézi öregebb Törökünk is a |
| Jobb is! Jobb is, hogy elmegy |
| borotvált arcát. Mert készűl a |
| leszámolás! Mintha az idő is |
|
| Mert ahogy eltűnik alakja |
| siet tovább. Kihordja még |
|
| Ki kapta meg a levelet? Mit |
| gondolsz, Te, e sorok tisztes |
| Teca Katalin, a szövetkezet |
| első brigádosa, (tán még el |
| Török Ferkónak, aki falujában |
| a legjobb traktoros büszke |
| Mért kapta volna más? Természetes |
| dolog ez! Így írták mindíg |
| meg hát a törvényt. S tudom |
|
| De hol van Zsófia nénénk? |
|
| Katalin fogja a levélkét. Nézi: |
| mi lehet ez? Aztán föltépi |
| Ó, szégyen ilyenkor a költő sorsa: |
| Elsápad először, elpirúl, |
| pirúl. Nincs erre hasonlat! |
| Majd egy könnycsepp szalad |
|
| „Megfojtom azt a cafrát!” |
| „Eddig tartott csak a szerelem?” |
| „Jobb, ha a kútba ugrok.” |
| „Hát ezért aludt mostanában |
| „Megyek, fölakasztom magam!” |
| „Szerencsétlen porontyom!” |
|
| Zokogni kezd, abbahagyja, |
|
| Temetésre szól a harang, idáig |
| gyászének. Zsófia néném lép |
| most a konyhába nevetve. De |
| vörösre dagadt szemhéját, |
| S csodálkozva megkérdi: „Tán |
|
| Zsófia nénénk áll tehetetlen, |
| keres magában, s észreveszi |
|
| Fölveszi, olvassa a mázas, |
| Egyszerre csak az asztalra csap, |
| a vellák, mint a szöcskék. Még a szú |
| „A vén disznó! Így csúffá |
| tenni engem! Még kell neki |
| lókötő! Így megszégyeníteni |
| megállj csak!” Se szó, se |
| beszéd többet, pördűl egyet, |
|
| Ó, Véletlen, mit tegyek, ha |
| úgy rendezted, hogy a kicsi Harmat |
| Annus, szoknyáját összefogva |
| Követem hát útjaidat! Kis zöld |
| káposztalepkeként sodorja a |
| dörög, s villámlik hozzá, |
| Törökékhez bizony, szíve még |
|
| Sárgával szegett szájú fecske szíve nem ver |
|
| kis szűzre, aztán elfordul. |
| „Gyere be. Még megfázol.” |
|
| De már sír is: gyémántos szitakötő-vállát |
|
| gyémántszív-szitakötőfejét. |
|
| De hova lett Zsófia nénénk? |
| Nagy iramban siet a temető |
| csúfjára, ha már így szégyenbe |
| hozott!” Így motyog öregebb |
| felesége. S mint a felbőszített |
| pulyka, ha bőr-szakállában |
| méz duzzad, s tolúl, hogy szinte lucsog, mint |
| s kurrogva a kölyköt zavarja: |
|
| Mert a menet már a temetőbe |
| tekintetével találkozik. Elmosolyodik |
| papja, s anyónknak odaszól: |
| „Lányom, mi történt veled?” De az |
| volt ám a válasz! Hosszú századokig |
| híressé tette ezt a napot! Zsófia |
| nénénk még jobban megdühödött |
| tudta, mit tesz. „Még te kérded, |
| csirkefogó!” – fújta ki mérgét, s papucsát |
| szájára vert vagy kettőt! Aztán |
| még kettőt, s már záporozott |
|
| mint cékla-lében a torma, |
|
| Múzsám, most adj erőt! Döbbenetes |
| csönd fogadta Zsófia néném |
| böködték könyökükkel. Majd |
| vihogni kezdett valaki. Úgy |
| terjedt át ez a röhögés, fejről |
| a fákra hajol, s teli szájjal |
| fújni kezdi az erdőt. Előbb |
| a szélibe borzong, majd végigszalad |
| a fákon. Már rengette is az |
|
| Csak a sekrestye szentéletű |
| Hű testőrként állt ura mellett. |
| kezdett a düh, s szembefordúlt |
| orrát. De az röhögött, hogy |
| jámbor sekrestyeőrünk ájtatos |
| mint az éhes szúnyog hasa. |
| Sekrestyeőrünk iszonyatos erejű |
| pofont kavart a lámpahordó |
| No, lett erre ribillió! Dulakodás |
| „Te lekvár! Te ostyafaló! Te |
| vissza-pofon. „Igaza van!” „Üsd |
| ahol éred!” „Lépj a nyakára!” |
| „Hol egy kereszt?” – zúgott |
|
| feledve verte egymást a tömeg. |
| sírokról, azokkal ütötték |
|
| A rettenetes erejű sírásó |
| hangya a bábot. S gyorsan a |
| sírba eresztette. Ám most ő is |
| kapott egy hatalmasat a nyakára, |
| megfordúlt hát és tépázni kezdte |
| kidülledt szeme volt, mint a |
| Nagyot húzott a gyémánt-harmatból, |
| s vigyorogva nézte a csatát. |
| alatt rágyújtott a pipára. Csak |
| ez kellett az égnek! Cikkanó |
| sistergés, rotyogás közben, |
|
| A koporsó! Az még befödetlen! |
| az eső. Szinte libeg már, |
| annyi a sírban a víz. Kopog |
| a koporsófödélen a vízcsöpp, |
| varasbéka kapaszkodik a hantra, |
| Épp a rászögezett, domborított aranypapír-feszületre. |
|
| át árkon, mezőn, s megáll |
|
| Egyetlen kék kristály-habzás köröttük |
| minden. Térdüknek, a fekete |
| a kalász. Hátukról, farkukról, fejükről, farukról |
| ömlik a víz. Halottas bóbitájuk, |
| Ropog a gyászkocsi leple, |
|
|
amelyben zeng már a győzelem kéttorkú harsonája
| Hol van a nyár? Azok a híres |
| Fehér hajjal állnak a fák. |
| virágban! Nem is a méhek rajzanak szőrös |
| gyémánt-rögként csillogva körülöttük. Nem! |
| rajokban. A kútnak is szakálla |
| nőtt. Jégből. Kövér csapokban |
| nyitnak reggelre. S olvadni |
| kezdenek a melegtől, vagy |
|
| A tó! Mint tejszínű csipke |
| mered! Megfagytak ágaskodó |
| kis taréjai. S a domb! Aszott |
| csontos archoz hasonló. Amin |
| kiütközött a sűrű fehér szőrzet. |
|
| Hol van a nyár? Hol a nyári |
| vihar? Elült. Megnyugodott. |
| Mi lett a szívek szerelmet-ökrendő, |
| Beforrtak. Még fölszakadoznak |
|
| Az idő belemártotta a feledés |
| jótevő mutatóujját, s bekenegette |
| S azok lassan begyógyultak, |
|
| Öregebb Törökünk se gondol |
| megcsöndesűlt azóta! Fejére |
| az öregség. Bajusza is megnőtt. |
| ér. Mirigyes, piros-foglalatú galamb-szeme is |
| könnyes mindíg, mintha tavaszi |
|
| Ott hajtja most a csikorgó |
| a szekeret. Ropog a kerekek |
| alatt a fagyott hó. Szalmát |
| udvarába. Mert még most is |
| töpreng öregünk: hol jobb? |
|
| a szalmaszálat, a ló a füstölgő |
|
| pipa. Most előveszi gyufáját, |
|
| Mit mondhatna még a tarka |
| események jámbor krónikása? |
| Torka berekedt már, s lassan |
| a dal oly híres fordulatán |
| szörnyűlködött olvasóm, hogy |
| Öreg Balázs hosszú századokig híres |
| ha a háló egy szeme kipattan, |
| s a többi már magától utána |
| így történt a faluban is. |
|
| Hajnalig bömbölt még a vihar |
| komondorai a fákat, recsegtették |
|
| viharlámpákkal verve arany |
|
| Krisztus foszforos bordái, horgas |
|
| bizonygatta a helybeli rendőrség |
| angyalok tették oda. Hogy |
| őt. Látta papunk már a történet |
|
| Kocsis Bözsi is hiába várta öregebb |
| állt a két lator között, a |
| De Bözsi elszontyolodott, |
| fölszállt a hold a hegyek mögűl. |
|
| a lélekharang. Bözsit verni |
|
| a szövetkezetből! Hullócsillagnak |
| zuhanása! Hiába sívalkodta |
| sírva a férfiszem gyönyöre, hogy |
| bár ő sincs fából, Kristóf atya |
|
| Kristóf atya? Érte harangoztak |
| az este. A méltó büntetés |
| szenderűlt. Legendaként hirdeti |
| porhüvelyébe bújt angyala, hogy |
| mentek. Égő szárnyuk a földig |
| Jeleket írt a porba, mint a gúnárok |
| Aztán elsuhogtak a csillagok |
|
| Földúltan, tépett kabáttal |
| Zsófia nénémnek, hogy tudta |
| ugyan, mégis kipróbálta: ki jobb? |
| feleletűl a lekvárkeverőkanállal |
| ártatlanság-bizonyító öregünk, |
| duzzadt-vörös-eres volt félorcája, |
|
| Zsófia nénénk csapkodott, |
| Aztán? Megnyugodott. Legyőzte |
| a múlt, meg az emlék benne |
| aludni. Aztán elszenderűlt |
| mégis. Örege mellette pipázott |
| hánykódás után. De megint |
| csak fölébredt nyugtalanúl. |
|
| szíve nagyon, s immár teljes |
| volt benne a megbocsájtás. |
| lassan bűneiért bűnhődött |
|
| Csak a macska dörgölődzött |
|
| Szemhéjain a sűrű, halmazos |
| „Öreg vagy te már, Zsófi!” |
| vállára, s elindúlt öregét |
|
| olvasott: aludt. S kezében |
| a szívütés ujjhegyig futó |
|
| Gereben Lajos alaposan megmosta |
| Meg bizony! Pirúlt, szégyenkezett |
| Török Ferkó, aki falujában a |
| legjobb traktoros büszke nevét |
| szemét, járt-kelt szótlanúl |
| kereste Katalinunk fekete |
| elsiklott előle az a gyászholdas gyászarany |
| Hisz apa már Török Ferkó! |
| És micsoda apa! Két lánygyermek |
| apja! Két apró szuszogás melegíti |
| Mert ikreket szült Teca Katalin |
| roppantó december középső |
| Ferkó a konyhában ült, homlokáról |
| a verejték szikrázó borsószemeit |
| Az öregebb Török meg vágta |
| Nagyot kurjantott a boldog |
| indúlt, amikor Zsófia néném |
| Miért? – kérdezte volna barátunk, |
| száját be nem varrja, nyál-cérnával, |
| csillantva a megrőkönyödés! |
| Mert most újabb cingár torkocska |
| nincs egyedűl! S a szobából |
| kijött a szomszédasszony. Nap |
| s nagy léptekkel a szobába ment. |
| aki nagy sejtelmektől indíttatva |
| és deres bajusszal a konyhába lépett, |
| a hír hallatára káromkodni |
| „Hogy őt ilyen szégyen még nem érte!” |
| Megfordúlt, becsapta maga |
| s vágta a fát morogva. Be se |
|
| Hol van a nyár? Öreg Balázs |
| sárgulni kezdtek a lombok. A porban |
| megfáradt lepkék lihegtek, |
| öreg hernyó szőr-kérdőjele |
| bogarak pórusos háta csillogott |
| fák levele, mintha valaki |
| őket piros tintaceruzával. |
| üres csigahéjak zörögtek, mint kis koponyák. |
| A diófa foszlott lombja közt |
| ugrált a veréb, s lezörgette |
| fecskék, a vándormadarak. |
| Jöttek a varjak! Az örvénylő varjú-koszorúk! |
| És jött az őszi köd! Csöpögtek a ködtől |
| nyálas fák. Ha veréb repűlt, |
| szárnyzsurrogásból tudtad: |
| És jött az őszi eső! Megteltek a |
| keréknyomok vízcsipkével, vízbuborékkal, |
| az úton, csillogott a lovak, |
| És jött a dér! Halcsontvázként |
| És jött a fagy! A tócsákon |
| tej, ha kihűl, s levelesre |
|
| De kanyarodjunk vissza e hosszú |
| aki tán ezeken gondolkozik, |
| Fújja a füstöt, s játszik |
|
| Megáll a ló most, ingatja vörösréz-sétálóját |
| és sustorogva eregeti gőzölgő, |
|
| De ismerős szoknyasuhogás |
|
| Mondom, fölszakadoznak néha |
| a szerelem-hegek még, de minek |
| ezt emlegetni? Az öregebb |
| Török is gyorsan elfelejti |
| disznóvágás! Mert az lesz |
| holnap! Torkába böki a kést |
| reggel a kocának. S mesteri torral |
| ünneplik a méltó ünnepelnivalót: |
|
| Hadd mondjam el ezt is, mielőtt |
| Pillám rózsaködbe ragad olykor, s már |
| Hosszú csillag-pilláim megnyálazom, |
|
| Nagy nap volt az! Már kora |
| egész ház. Gőzölgött az üstben a |
|
| S kivonúlt a ház népe az ól |
| elé. A koca, mintha megérezte |
| volna a Végzet Ujját, ami |
| rövidesen a torkára szorúl! Hiába |
| csalogatták, nem akart kijönni |
| Zsófia néném csalétekűl kukoricát |
| szórt az ól elé a kötényből. Ez |
| kocánknak! Mert erre kijött! |
| Elkapta öregebb Törökünk bal |
| döntötte. Sikoltozhat már! Gyorsan |
|
| a havat piros zsinórral, mint |
| sárga hab-lovát, nadrágját, sipkáját, |
| mentéjét piros hurok-csontvázzal |
|
| füstölgő barna-csillagos, |
|
| a disznó. S mikor rózsásra |
|
| Így szorgoskodtak estig, de |
| ennyivel is. De este! Micsoda |
| terített asztal várt a dologban |
| gyomrokra! S a vendégekre! Mert |
| jöttek a sógorok, komák, testvérek, |
| keresztszülők. Topogva verték a |
| havat a csizmáról, cipőről, |
| lapogatták a kendőről, kalapról, |
| s köszöntek. Széles kedvvel |
| dörzsölték tenyerüket a jószagok |
| Mi kerűlt az asztalra! Micsoda |
| ajándék az ínynek, a pazar |
| örömökre éhes gyomornak! Leves, amin |
| a zsír aranypénzei sűrűzve úszkáltak, |
| főtt hús gőzölgött a tálban, mellette ecetes |
| torma. Majd a sültek! A rézragyogású |
| hosszú kolbász tekervényekben, véres és |
| ragyogással tespedő Buddha-szobrok. |
| az asztalra tették. A pirosarcú |
| bordák, karajok mellett a harmattól |
| teljes ecetes paprika, meg a ragyás |
| uborka! Micsoda ünnep! Végűl: |
| a hamvas, leveles hájaspogácsa! Meg |
| a túrósrétes! Ropogósan fölkunkorúlt |
| finom levele, mint Síva istennő sok arany-keze, |
| a kapros túró. S kövér gyöngyökben |
|
| vidáman, s dicsérte a szakácsok kezét. |
|
| az ujj rózsa-erezete, erezet-emlékpajzsa. |
|
| tartott az ikreket íly dúsan |
| megünneplő rokonság, mikor |
| bizonytalan topogás zavarta meg |
|
| kimegy, s bevezeti nevetve |
| a két vak kosarast. Mert ők |
| voltak a bizonytalankodók! Járják |
| a házakat: „Kell-e kosár?” Itt |
| nekik is jut. Egyenek! Esznek is |
| mint fagyon a hattyúk hártyás talpa. |
|
| S ekkor? Fölsír a két csecsemő |
| a szobában. Mint a győzelem kéttorkú |
| bemegy. Hol az egyiket, hol |
| a vastag, pihés tőgyecskékhez. Arcán |
| a szent verejték! Ferkónk is |
| besündörög a szobába, leül |
|
| Zsibog a tor népe, a vakok énekelnek, s kint |
| zizeg a hó. Az ablakkereszt |
| nyolc arany-ceruza ír az utca |
|
| megáll, s a szikrázó magasba |
|
| Szikrázik bolyhos potrohuk. |
|
|
amelyben a költő hálát ad a Mindeneknek és leteszi megvékonyúlt hegyű tollát
| munkámat! Ki tudja, lesz-e még |
| ilyen erőm? Lesz-e még ekkora |
| kanyarításában, s a szavak fölött? |
| vagyok! Napként ragyog bennem |
| közönyével soha. S ha majd |
| a halál, s ami élt, lüktetett, |
| a dal örök-emésztő tüzében égett: |
| örökre porba rontja, s lázas szemem |
| gyémánt-tekintetétől harmatként enyész, |
| emlékét is hamuként szórja szét a szél: |
| a halhatatlanság derűs egébe |
| Mégis, mielőtt végleg letenném |
| megvékonyúlt hegyű tollam s a száraz, |
| füstös gégét megöntözném férfimódra |
| egy kis itallal, hogy a nagy munka |
| után verejtékes ne legyen |
| az álom: hálát hadd mondjak én |
| Hála nektek Testvéreim: fű, föld, virág, csillag, |
| növényi, állati, s csillag-világ, |
| akik pazar kézzel hoztátok elém |
| Hála neked Idő, Szabadító Erő, aki |
| megengedted, hogy történetem |
| Hála neked Hamvas-fiatalság, |
| aki lelket, s erőt adtál e sorokhoz, |
| s áldás nektek Apám, s Anyám, |
|
|
|
|