A jégvirág kakasa

1951

S a kiváncsi világ azt kérdi: mi van meg?

Hegyezd füledet

Kiváncsi világ!

Lantom neked elzengendi: mi vanmeg?

Ó nagyon is jó szívű közönség,

Különösen ti,

Szép lyánykái hazámnak,

Kiket annyira szeretek én,

Hanem akiktől

Nem nyerek egy makulányi szerelmet,

Ha szépen kérlek benneteket!

Ugye nem fogtok haragudni reám.

Ne kárhoztassátok a jámbort!

A gondviselésnek

Választott embere ő.

Petőfi Sándor: A helység kalapácsa

Első ének

amely nyúlfarknyi csak, de elég ahhoz, hogy a költő fohászkodjon egyet

Hol is kezdjem hát történetem? De

tán innék előbb, hisz

hosszúra nyúlik beszédem, mint

a nyári napok, s kibírná

egy becsületes férfi száraz torokkal

a tikkasztó melegben csak egy napig is?

Nekem pedig boldogabb, szabad

életünkről kell zengeni most,

gyönyörű dalt, tanúságúl

jövendő koroknak, hogy ükunokáim,

ha megérem azt az időt,

s mint az őszi bogyók, levelek,

ráncba zsugorodva, töpörödve,

megfáradt karral ülök a nap sugarában,

s az álmos őszi legyek dongását

hallgatom,

mondom, ha majd a világ

minden népe szabad lesz,

s a kommunizmus emberi fényében fürdik

a föld,

ükunokáim akkor, vigyázva, hogy

arcomra

árnyékot ne vessen

a testük;

azt mondják nekem: „Öreg,

éneked most is teljes fényében ragyog,

s mulatságúl szolgál, s meséd

igazsága igazunk ma is.”

Jobb hát, ha megöblögetem

torkomat, hogy

lemosogassam

a füstöt, a nikotint, a nyál

buborékos hálóit, mint

a friss tavaszi zápor a kémény

kormát, pókhálóit.

Jobb, ha lemosogatom, mielőtt még

nekilátnék, ha megadom

neki is, a Toroknak,

ami jár,

s a sör virágzó habját

szopogatva

elmerengek egy percre a hőseimen.

Rágyújtok még egy cigarettára,

eregetek egy

kis ezüstöt.

Ne féljetek, azután nekilátok!

Második ének

amelyben Szilveszter éjszakáját énekli meg a költő

A hold, mint óriás

rubint korong

kereng a zajtalan égen,

s rózsaszín ködöket süt a tetőkre.

Gyökig jár a gyalogos a hóban!

Ott is! Átevickél valaki

egy hókötegen,

s mintha sercegő szappanhabban

járna,

dereka körűl perceg

bokra a hónak.

De ni!

A kocsma előtt megáll,

aminek

ablakain, mint

tizenkét tömör aranykocka

ugrik ki a fény,

s némi zene is szívárog.

De hisz a szövetkezet

jónevű kocsmája ez! Ahol

ropog a talp a szilveszteri bálban.

Benyit az ivóba,

s mintha tűz volna odabent,

feketén csap ki a füst

a fehér éjszakába.

Persze, hogy tűz van! A

jókedv tüze

ropogtatja, mint a gallyat, a csontot,

s a szesz

lángjaitól fő a koponyákban

az agy.

De sebaj!

Húzzák a füstös cigányok!

Mint fekete tücskök:

cirreg

az öt hegedűs.

Mint szénaszállal a füsti

fecskék, röpdös kezük a vonóval,

hogy a hangok szálaival

fölépítsék a hangulat épületét.

A cimbalom veszettűl

pönög,

s a nagybőgő, mint

egy óriás barna varangy

ümmöget:

umm-ümm-umm-ümmögi egyre!

Ropog a tánc,

porzik a padló,

gomolyog a por

csillag-világa a fényben,

s a lehelet borízű gőzei

tolongnak.

Fényes bakancsok, csizmák,

cipők topognak egymás mellett,

s a verejték csillámló

gyöngyszemei

nőnek a

halántékokon.

A legények ingben ropják

a táncot, kabátjuk az ablakra akasztva.

Ingük egy lucsok,

már a nadrágtartójuk is

átfényesedett

a verítéktől.

Kanyarítják a cigányok,

s a vállak,

mint reggeli széltől rengő

víz mozognak,

s mint egy-egy tátogó

hal

csapódik a bicegő fejek fölé a kurjantás.

A pénztáros lesi, s kajánúl

elcsípi

a titokban besurranókat,

akik fanyalogva

kotorják elő a motyóból

a forintot.

Fiatal házasok

surrannak titokban

ki az ajtón

s pilledt mosollyal

térnek vissza a táncba.

S észre sem veszik, hogy

mindent elárúl

a hátukon rezgő

aranyos szalmaszál.

A mennyet

rengeti

a vidámság,

vagyis a mennyezetet,

mert sokaknak

már

csillagnak látszik

a villany

sziporkázó

üvegbuborékja!

De miért ne látszana, hiszen

jó munka után

mulatnak itt,

az ó-évet siratni nem kell,

sem az újat, amelyik, ím, egy

traktoros képében az ivóba lép!

Nagy elhatározások hozták ide

Török Ferkót,

nemcsak a mulatság!

Amelyek, amíg

ide nem ért

pezsegtek benne, mint

a must,

amikor borrá érik, vagy a

szódavíz gyöngyszeme.

Az álmodozás ilyen gyöngyszemei

szálltak lelkében

fölfelé, kergetve egymást,

hogy aztán eltűnjenek

a valóság

komor gyomrában!

Teca Kati kezét jött megkérni ő,

úgy táncközben megmondani neki,

hogy szereti, s végül is

feleségűl szeretné.

De ami künn, a roppantó

hidegben csiklandva részegítette,

az itt, a füst melegében

úgy lehűlt,

hogy köszönni is alig tudott,

mintha bedagadt volna a gigája!

Mert bár a legjobb traktoros

büszke nevét viseli

Török Ferkó,

a szerelem dolgában olyan

gyámoltalan a

komám,

mint az először fürdetett csecsemő.

Az ivóban összecsomósodott a

sok ember, mint a halikra,

kezükben csillog

a pohár, s kilocsog.

A füst kékes vattája az orrlikakat,

füleket betömi.

Szent Laji, a bolond,

akit gyerekkorában tűz perzselt

simára,

s most koponyája, mint a tojáshéj,

a pultnak dűlve

pislog szőrtelen szemhéjaival.

Nézi a csöpögő csapot,

a sörhabot, ami, mint

tálból a tészta, a korsóból

fehéren kidagad,

s hogy a zengő ricsajok

közepette ő is tegyen

valamit,

két szippantásra tövig

szívja bagóját, s füstköröket ereget.

Ferkónk

megszeppenve áttolja öles alakját

a füstön, s embereken,

s hogy a terembe lép,

szíve megfagy,

mint a

télire ittrekedt fecske,

s mélyre

lekoppan.

Katija ott pirúl a táncban!

Arany-füsttel átszőtt haja,

mint hajnalban

az arany-levelű bokor reszket,

s most feléje vet egy emésztő

pillantást!

De pillantása fekete pillangója

már másfelé csapong

kacéran.

Ferkó

a gyámoltalanság

gipszbe löttyintett szobraként

áll,

vár még vagy három táncot,

addig komoran körűlnéz.

De méltán elvigyorodik, amikor

feléje tartván, az ősz Öreg

Balázs

Kocsis Bözsi

feszes körte-felét

meglapogatja.

Csak nézi Katit, s látja,

Mamója

a kályha mellett szunyókál.

Arca áttetsző, s eres, akár a

megérett őszi levél,

s úgy összegyűrte az

idő

ujja, mint a

reszelős ujjak a

cigarettapapírt.

Aztán hordósra szívja

mellkasát levegővel,

s a negyedik táncnál lekéri

a lányt.

Csak látnátok ezt a délceg legényt!

Meredt szemekkel néz

Kati nyaka mögött a

semmibe.

Bár

látja a lány nyakán

a kis állatként pihegő erecskét,

s testét átfutja a bizsergő áram, ami

Kati telt derekából a szívébe szalad.

Egy szót sem tud kinyögni,

s amikor Katalin

megszorítja kicsit melegebben a vállát,

s szemével a szemét keresi,

őszi-vörösre pirúl, szíve

a tarkóján próbál kiugrani.

Mit tegyünk most e szemérmes

legénnyel, hova bújjunk

szégyenünkben, mi,

az asszonyok perzselő

pillantását bátran kiálló

férfiak?

Ferkónk feszeng, izgúl, mint

a robbanni készülő rakéta,

hogy sisteregve

elfüstölögjön.

De reménytelen jókedv mindenütt!

De mégis! A pillanat

szeszélyes fortélya megadja nekünk,

hogy Ferkót egy tollvonással

férfihoz méltó

cselekedetekben mutassuk, hogy

előttünk szégyenben ne maradjon,

s lesújtva azt ne mondjuk végűl:

„Micsoda szende glóbuson

született

szűzi,

szelíd

szegfű ez a szerelmes?!”

Hirtelen női sikolyok,

férfi-kiáltások förgeteges lávája

buggyan a terem közepéből,

szétömlik az utolsó zugig, sőt

behömpölyög az ivóba,

s a melléktermek füst-kévéibe is.

Az öt hegedűs reszket, mint

nyárfák az alkonyi szélben.

Pohár csattan, s tán a bicska

villáma is cikkan fehéren.

S a zsivajgó, nyakakat

nyújtogató csődület gyűrűjében

két suttyó legényke

ugrál és topog,

borzolt taréjjal,

mint a fiatal kakasok.

Jó alkalom ez! Ferkó,

Katiját eleresztve

átfurakodik a karikába

csomósodott embereken,

s két tenyerét a torzsalkodók

vállára rakva megkérdi:

„Mi baj?”

Fortyog, buborékzik a vészes

hangulat, mint az üstben

a paradicsom, de Ferkó öles

alakjától lassan lenyugszik,

bár a két toporgó kakas szemével

hunyorgó csillag-jeleket küld

egymásnak: „Tán

együtt ugornánk

e behemót legénynek,

amiért dolgunkba

avatkozik?”

De egy roppantás a vállpereceken

s szemének fölöttük tündöklő,

derűt sugárzó csillag-jegyei

megértetik:

„Kakaskodni itt lehetetlen!”

Ha tudná traktorosunk,

Teca Kati milyen

féltő szerelemmel

kíséri útját!

De alig sejti!

S azt még kevésbé sejti barátunk,

hogy Katalin féltő szeme mögött

két tüzes szempár

öleli vállas alakját.

Kié ez a két homlok, amely alatt

e szerelmes szemek tüzei ragyognak?

Nem áruljuk el előre,

hiszen

e szemek tündöklő üstökösei

láng-csóváikkal

föllobognak még

a homlokok konok égboltja alatt.

Lesz idő még beszélni róluk eleget!

Annyit elárúlhatunk talán, hogy

sötét, fondorlatos tervek

mérgezett üstje az egyik,

s az ártatlanság

szelíd kék bogyója a másik,

mint a harmattól hamvas kökény.

Visszatér-e Katihoz Ferkó?

Nem!

A szappanhabként foszló csődületet

odahagyva elkomorúl újra,

s kifelé indúl.

Ám Gereben Lajos, a párttitkár

mosolyog messziről feléje, s integet,

S Ferkónk már

derűl, mint

az esőcsöppektől

szikrázó rét, ha

kibukkan a nap.

Kezet ráz vele,

s asztalhoz ül.

Koccintanak,

s máris országos dolgokról folyik a beszéd.

Hiába, ilyenek ők!

Legelőbb ezt forgatja meg a

nyelvük.

Terveket szőnek, nagy álmokat

gomolyítanak, s mérlegelik

a múlt, s a jövő esztendők erejét.

Ferkónk meg, búját

feledve

könyököl,

s terveiből

hegyeket

épít.

De feszegeti már ragacsos tokját,

mint a rügy, megint

a szomorú szerelem,

s a szótlanság mézgája újra

bevonja aranyával.

Mit tegyen?

Jobb, ha lefekszik.

Föláll, elbúcsúzik,

s bánatát rejtve

haza indúl.

Zizeg a hó, s a mulatozók

is kurjongatva hazatántorodnak.

A csiccses férfiak sárga

jeleket írnak a hóba.

A magasban, mintha ludakat

kopasztana, a fagy

jég-keze

tépdesi a kövér felhők

gyönge

tollát,

s a földre leszórja.

De a zizegő tollpihék sűrűjén már

átüt a derengés.

Ferkó túrja a havat fütyörészve,

kezét Katalin

ujja-nyoma perzseli, mint a sebek.

Szíve helyén csalánbokrokat

érez,

amelyek csipkés levelükkel

hólyagosra égetik a

mellét.

És mi fogadja otthon

a legjobb traktoros büszke nevét

viselő Török Ferkót?

A búra megint csak öröm!

Apja, az öregebb

Török

le se feküdt tán?

Karjára dűlve bóbiskol

az asztalnál.

A félig már hamvadt pipából

kis kék göngyöleg

kanyarog fátylasan,

mint az üszkös házak

romjaiból a füst.

Keze, mint ropogós

dohánylevél,

az asztalon kiterítve.

S Ferkó koponyáján átcikkan

a sejtés:

„Számolt az öreg!”

Az asztalon kockás füzetlapokra,

újságszélekre

nyállal rászáradt ceruzafesték.

Számok.

Virágok, levelek, a kajla

szarvú tehén, kéményeikkel füstölgő

kicsi házak csillogó rajza.

Még az ablak jégvirágain is

körömmel rótt

számok gyöngyei.

S a jégvirágok kristály-levelén

körömmel karcolt

repkedő-farkú, csipkés-taréjú kakas

kristályosodik

újra

virággá.

Dúlt csatatér a konyha!

Nyomai szanaszét.

A nyál, s ceruzafesték alvadt

vércsöppjei,

az áthúzott számok puffadt

hasú hullái hevernek a tájon.

S a betűk törött kerekű

ágyúi

rokkantan feküsznek

a papíros havas

mezőin.

Hej! Nagyot kurjant Ferkónk

az örömtől,

s az öregebb

Török,

a kisgazdaság vesztes hadvezére

fölemeli fejét,

körűlnéz,

s hogy visszadöbben,

hogy immár végleg legyőzetett: fiára

fortyog mogorván, míg

bütykös ujjával halántékát

tapogatja:

„A számítás azt hozta ki.

Belekényszerítik az embert a

közösbe.”

De Ferkó már hányja magáról

a ruhát,

s nevetve a hűs ágyba huppan,

míg kintről a tehénke kis piros kürtje

hívja a reggelt,

s a kakas kukorít,

totyog gatyásan a hóban.

Szerelmesünk

meg az orrlikak harsonáival

jelzi, hogy megtalált

kedvesével

cicázik

az álom mezőin.

Harmadik ének

amelyben a költő sokáig altatja hősét

A sötétség deszkáit

gyémánt-szögekkel verte az éj a tájra.

Beszögezte a völgyet, mint

valami ládát. De

a hajnal a nap arany fejszéivel

szétforgácsolja, hasogatja

a sötétség ropogó deszkafödelét,

hogy a szögek is elkajszúlnak.

Csak úgy zeng,

harsog a táj e küzdelemben!

S a reggel, mint egy piros tehén

a völgybe ballag,

s érdes nyelvével pirosra

nyalja az ablak üvegét,

rászuszog

a fákra,

s a virágzó körtefák szirma

lassan lepereg.

A kútban, a pocsolyákon,

a vályú vizén úszkál a fehér szirom.

Ferkónk forog az ágyban, de

valamibe döccen!

Behúnyt szemekkel fölül, csontjait

ropogtatja, aztán pilláit

fölnyitja óvatosan.

Pislog vagy kettőt, s szeme kerekre

mered.

Teca Kati telt, asszonyi karját

pillantja meg derekához közel.

Kócos fejét a párnákba fúrva

alszik,

tarkóján csillog a szőke pihe.

A csodát maga sem érti! Tán

álmodja az egészet, vagy

megfordúlt vele a világ?

S vaskos nagyujját, amire

a munka örök anyajegyét írta

az olaj, lassan Katalin hátához

érinti

és gyorsan visszahúzza.

Katalin süt, mint a kályha!

Aztán aranyló fejét

traktorosunk oldalához

dúrva

lélegzetének két kis fujtatójával

szítja férfiúnkban

a szívet,

a szerelem parazsát, s szempilláival

verdesi oldalát, mint

vizet a fecskeszárny.

Te, e versek olvasója, ne

mulass ismét jámbor

barátunkon, azt se hidd,

hogy vele valami csoda

esett.

Csodák hívői, s hirdetői

nem vagyunk mi,

sem égi jelek, bódító csillag-képletek

jegyesei!

Hirdeti azt falunk bővérű papja

eleget!

Aki most ájtatos reggelijét

költi éppen.

Lágy tojás, főtt kolbász, ecetes

torma csiklandozza kegyes kis

orrát, rándítja arcát, tar

üstökét, amire úgy ráfeszűlt

a bőr,

mint uborkásüvegre a celofán.

Mondom, feje akár a szárított

tökhéj,

csak a vérbő erezet áttetsző

pókhálója tarkítja, mint

valami kék

pamutból kötött

hálósapka.

Papunk nyakára

szalvétát csomóz

s csipegetve nekilát

az eledelnek.

Légy száll az asztalra.

S szerelem-részegen döng rá a másik.

Ülnek. Szárnyuk gyémántos, bolyhuk

csillog a fényben. Villog

óriás, dülledt szemük.

Ó, részeg pillanat töredéke!

S már szétszakad kettős árnyuk.

Kristóf atya mosolyogna,

de dühében hirtelen elfúl,

öklétől csattan

az asztal.

A tojás sárgája kilottyan, s a kolbász

szortyogva nagyot ugrik.

Vasárnap lévén, eszébe jutott,

hogy kevesen voltak

a reggeli misén.

S ha így megy tovább is, a közöny

mocsarába fúl tanítása!

Pukkadozik, aztán földerűl arca,

ájtatosan vet egy keresztet,

fölkel,

s a harmóniumhoz ül.

Nevetnek a sípok, s papunk

elandalodik

a keringő lágy ütemén.

Olyannyira, hogy

a széket hátra taszítva

két ujjal fölcsippenti oldalt

reverendája

fekete szegélyét,

s megbillent fejjel pörög

kecsesen.

A szentek egymásra kacsintanak

a falon,

s vigyorognak a nap melegében.

De Kristóf, a bővérű pap,

hirtelen elvörösűl,

lábával toppant a padlón és

a gőg szalmaszálán

fölfújja a gyűlölet, mint a

szappanbuborékot.

Ám haragja úgy szétpattan, mint

ez a sokszor használt hasonlat,

amikor

Kocsis Bözsi

tolja be gyönyörű

termetét az ajtón

Kezében jácint-csokor, s iszonyú

tűz a szemében.

„Dicsértessék” – köszön a láng-szemű

leányzó

és tekintete ájtatosan

a papra tapad.

S Ferkóval mi van?

Ne mulass ámulatán

betűt böngésző

barátom!

Csak mi altattuk íly hosszú

ideig Török Ferkót,

ki falujában a legjobb traktoros

büszke nevét viseli!

Kiérdemelte ő a becsülést

megint!

Míg mi a költészet

mákonyával altattuk

hosszú időn:

nem aludt ő igazában!

Hatalmas holdakat írt tele

a puffogó masinával,

barázdált meg az ekékkel,

mint szorgalmas költő

tolla a

papírt.

A tavasz is megjött azóta,

ragyogva roskadt a hó,

zsírosodott

a rög.

Az átlátszó erdők tisztásain

már a nap

arany csikói legelésztek,

a rügyek tojáshéját

feltörte a nedvesség

lágy ujja

és pelyheztek a barkák sárga

csibéi.

Az öregebb Török is befogta lovát,

kis tehenét a saroglyához kötötte.

A szekér elindúlt, s mintha

a szívét húzná

kesely lova,

oly bánatosan baktatott a tavaszi

sárban.

A tehénke búsan trombitált

kapura.

Török Ferkó apja, az öregebb

Török, csak szívta pipáját

a bakon,

s elöntötte a

szomorúság, mint

vadvizek a tavaszi rétet.

„No, húzd csak te

kesely, ne szomorkodj,

röhögj a pofáddal, mert

a szívem szakad, ha

így látlak!

Ma vagy utoljára az enyém,

az öreg Töröké!

Te se bőgj Suska, szőke

kis tehénkém, ne sirass,

hogy így egyedűl maradtam.”

Igy beszélt az öreg,

s tán a könnye is csordúlt

titokban.

De csak szívta pipáját,

s nézte a ló

füleit.

Alkonyúlt, s a

fölízzó parázstól

arca piroslott.

Az öregebb Török így

ért a szövetkezetbe!

S ott ki fogadta?

Teca Kati, a szövetkezet első

brigádosa!

De nézzük Katalint!

Egyre csak Ferkó jár a fejében.

Szóra hogyan bírja,

az asszonyi csel

milyen fogójával húzza ki

belőle a

vallomást?

Vagy ő szóljon neki, vallja

meg szerelmét?

Ez a szégyen csak nem esik

rajta?

Micsoda jámbor legény!

Katalinban forrni kezd

a szerelem, s már

olyan veszettűl

csapkodja kapáját

a földbe,

hogy a vas alól

lomhán fölrebbennek

a por szürke

madarai.

Bezzeg Katalin nem álmodozott! Nem

szőtte az álmodozás

ködpuha fátylát

a merengés

szövőszékén!

Nem azért hívták Teca Katalinnak,

nem azért hasította szilánkká a

fahasábot

egyetlen dördülő csapással

a férfiak

ámulatára!

Nem!

Szóra bírja még

szemérmes traktorosunkat!

S nála az elhatározást mindíg

a tett követi!

Így fonta, csomózta

a csel

hálóját

egy kora reggelen is,

munka előtt még, a szövetkezet

kihalt udvarán.

Hajnali madárka volt

Katalinunk,

arca is olyan, mint a

hajnalmadarak

szárnya.

Hajnalban kelt, nézte a harmatos

leveleket,

s a munkáján

tűnődött.

És akkor mit lát?

Az öregebb Török lopakodik

suttyomban

az istállóba.

A gőzölgő ajtóban megáll, körűlnéz,

s megnyugszik.

Csak a tyúkok kárálnak, verebek

csivognak,

kacsák hápognak zenekarban.

Behúzza maga után az ajtót

mosolyodva.

Katalin pedig csöndben

odalopakszik,

s az ajtórésen figyeli az

öregebb Törököt.

Apónk Suska tehenét

keféli

mély áhítattal.

Becézi, döcögteti a tehenet,

a szügyét, a lapockáját,

a nyakát

simogatja gyönyörködve.

Mintha a kefe helyett

szíve volna a tenyerében,

úgy tisztogatja

a magáét.

Suska meg nyalint

egyet

az öreg kezefején,

örömében, hogy ím,

kifényesedett, mint a lámpaüveg.

Aztán lovához megy, orron

döccenti kesely

paripánkat,

s ott folytatja a műveletet.

Ha szólni tudna a többi ló,

s tehén!

Bizonyosan irígykedve

mordúlnának

az öregre, aki most

lopva megint körűlnéz,

aztán két vella zöldet

szór

Suskának, s a paripának.

S jóízűen megpödri bajuszát,

amikor ropogtatni

kezdik a tiltott eledelt.

(Éva

harsogtatta

így az almát

a paradicsomban!)

Hümmög egyet, megveregeti

a csillagok

ragyogó farát,

s kifelé indúl.

Katalin sem állja mosolygás

nélkül

a látottakat, de homlokát

redőkbe rántva

benyit.

Állnak egymással szemben

a küszöbön.

„Hát te?” – motyog az öreg.

„Tán előre

dolgozik kend?” – felel Katalin

szigorúan.

Pironkodik az öregebb Török,

vakarja kopasz

fejebúbját,

s az udvarra lép.

Sokáig beszélnek még

az udvaron, s apónk

csak pirosodik

Katalin szavai

sugarától,

mint nyári naptól a paradicsom.

Mint fölfújt tollú galambok,

fehér virágban

állnak a fák, s szirmuk

Kati hajába pereg.

A tehenész itatni

tereli

állatait.

Szörcsögve iszik

a barom,

lehelletével

megolvasztja

a vizen

a szirmok habzó

hókristályait.

S mikor cuppogva

fejét emeli,

orrára, orrlikába

a szirmok kis lepke-szárnya

ragad.

S a lágyan mozgó szájakról,

mint az olvadt üveg,

csillogva szálazik a nyál, s leng, mint cérnaszakáll.

Mint a jégcsapok

kristályosodó tű-szakálla,

szálkásan lenyúlik a vízbe, ott hurkosan ragyog.

Szemük kék tojása égő gyertya!

Szemük sarkából kövér

arany csorog,

mint az olvadó gyertya

üveg-méhű lávája,

mint Krisztus lándzsavert szívéből

a vér-víz sárga pépje.

S egyikében

légy dönög

veszettűl.

Szempillák,

farkak,

fülek

legyeznek.

Pirongatja Katalin az öregebb

Törököt,

de az nem állja,

hogy úgy féloldalt

föl ne mérje

Teca Kati

rengő

termetét.

Hogy történt mégis,

hogy erről

másutt szó sem esett?

Ki a megmondhatója?

Ára volt ennek is!

Mondom, csak mi altattuk

a legjobb traktoros

büszke nevét viselő

Török Ferkót íly hosszú ideig!

Most ül az ágyban,

s ámúldozik

szerencséjén.

Ámúldozik?

Viháncolnak ott, mint a

csikók.

Katalin

az ágyból kipattan,

s nevetve akkorát csap

Ferkó széles

lapockájára,

hogy cseng a szoba tőle.

A konyhában

az öregebb Török

áll a tükör előtt, s magát

illegeti.

Csonthegyet szántogat csontekével.

Vagyis fésülködik.

Mert feje, mint a kopár

szikláktól csontos hegy,

olyan.

Csak ritkán terem ott

a hajzat giz-gazza,

az is oly satnyán,

mint sziklán a virág.

A csontekébe akasztja

ujjainak szikár

lovait,

s nekivág a dúdoroknak.

Ó, nincs mit szántani azon, nem

termi az már a haj

barna gyapját!

Így szántogatja a hajszálak

gyér barázdáit,

s hirtelen a tükörből

meglátja Teca Kati rengő

alakját.

Nyel egyet, s bajszát pödörinti.

De Zsófia néném, aki észrevette

ezt a pödrést,

nyelintést,

hangosan ekképp bölcselkedik:

„Vén trotty!

Vedlett kakas! Talán

még te is csipegetnél

a húsosából?”

S berzenkedve

kitotyog a konyhából,

mint egy kotlós.

„Vén trotty?” – dohog

magában az öreg

Zsófia néném nagybecsű

jelzőjén.

„Vedlett kakas?” – hogy ő,

az öregebb Török

volna az?

Így becézi őt az asszony,

akinek megadott minden

becsülést, szerelmet?

Majd megmutatja még,

hogy nemesebb,

férfiasabb

bece-szók koronázzák

tarlott fejét!

S derekát kihúzza, ingeujját

fölgyűri legényesen,

a kertbe megy,

s pipázgatva nézi a

virágzó fákat.

S lám, Kocsis Bözsi

csapja be a kisajtót!

A paptól idejött

egyenest.

Katalinnal kíván beszélni

a brigádról.

Persze igazi szándéka nem ez!

Megáll a kiskapuban,

testén lágyan babrál a napfény.

Könnyű ruháján

átver a nap sugara, mint

a ködön, hogy

megsejlik combja, fölizzanak melle

domborulatján

pattogzó, szőrpihés fekete tálban duzzadó

csecs-rózsái.

Csak nézi az öregebb Török

Kocsis Bözsi érett

alakját.

Derekát kifeszíti,

kéken lombozik pipája.

Bözsi megremeg lágyan, mint a

levelek, s szemével falja

az öreget.

Sötét, fondorlatos tervek mérgezett

üstje a szeme,

amelybe még apónk is

belekábúl.

Talán az utolsó lobbanás ez! De

bánja is ő!

Szíve, mint az üszkösödő fahasábok

a széltől,

lángralobban,

s ez a láng szétcsap

ereiben.

Mint a tűz piciny virága,

amely fölperzseli az öreg erdőt,

úgy lobbantotta föl öregünkben

Bözsi szeme

a szerelmet.

S mint az öreg erdő, amelyben

már csak a közelgő

újabb gyerekkor madarainak

szelíd csacsogása hallik,

már ropogva, zengve égett az öreg.

S mint a füsttől kergetett

őzek, nyulak, madarak:

agyából csörtetve robogtak,

csapongtak visongva

józan gondolatai.

Ám, hagyjuk őket, s fejezzük be

dalunkat rövidesen.

Le is raknánk mi a

tollat

hamarosan, de Ferkó házassága

titkát kutatjuk.

Ki tudná megmondani nekünk,

szende barátunk felesége

hogyan lett Teca Katalin?

Hej, ezt a titkok koporsófödele födi!

Mi is csak annyit mondhatunk,

hogy egyszer

fölvirágzott traktorokkal

vonúlt a násznép

a lakodalomra.

Püfögött, verte a port

a hat masina.

Húzták a cigányok!

Török Ferkó, aki falujában

a legjobb traktoros büszke nevét viseli,

olyan mereven ült

Teca Katalin, a szövetkezet első

brigádosa mellett,

mint egy rozsdás

csapszeg!

S Katalin, szemének

oldalsó pillantásaival

olajozta néha ragyogóra.

Ki tudna többet? Tán az

öregebb Török? Ám ő

szótlan, mint a pünkösdi rózsa.

Vagy Szent Laji.

De Laji feje sose

termékenyűl meg.

Nincs abba a termékenység

csírája!

Lajosunk fejét,

amely akár a

tojáshéj,

sohasem töri föl a gondolat

csirkéje,

hogy a világra csipogjon.

Mert Szent Laji feje örökre

néma, mint a

záptojás.

Negyedik ének

amelyben a költő Ámor rabszolgájaként futkos

Ó, fut az idő!

Elfáradna, ha ujjain

számlálná az ember a napokat!

S minek számolná

tűnődve,

s meg-megállva ujja görcsein,

a futó napokon?

Ha csak nem azért, hogy

kiderítse:

mikorra lesz az aratás?

Mert reng a búzatábla,

s zöldből aranyba alvad

a kalász.

Szárán, s hegyesedő szakállán

e kettős keverék.

Mint őszülni kezdő férfi, kinek

félezüst már a bajsza,

haja, szakálla:

így ez is!

Egyik tüskéje már arany,

míg a másik,

mintha árnyéka lenne: zöld.

S a tejes szemek

már ércesednek

az ásványok,

esők,

a nap

parancsára.

Mint az ökörnyál finom

pántlikái,

elnyúló, szálkás felhők

tömörödnek

márvány-fejekké

az égen.

S egyhangúan cirpel

a prücsök.

A pipacsok tűz-arca

bólog.

S mint mézben a muslica,

a kocsonyásra olvadt

ég üvegében

áll a gólya.

Párja a tó mocsaras

szélén merevűl, lába,

mint két piros fonál.

Most csőrére szögez egy békát,

s lomha szárnycsapással

útnak indúl.

Elnyúlva kering a magasban.

S a tóban tükörképe

vele köröz.

S a láncfűpehely kis

szálkagömb-csontváza

zörög a meleg fúvallatban.

Katalin is úgy telik

meg az új élettel, mint

napsugarak

tűz-örömével a gyümölcs.

Szeme ragyogó, akár

a napsugár ecsetétől

fényesre lakkozott

meggy.

Büszkén hordja gyönyörű

terhét, a Legifjabb

Törököt.

Mert fiú lesz bizonyosan!

Kemény, kis barna

kölyök!

Mindnyájuk szemefénye!

Boldog egük

vörös,

sistergő-bömbölő

csecsszopó-csillaga!

S lám, még itt sincs a

haszontalan, máris

előre küldi

eljövetele

jeleit!

Mint vízalatti növények

szirma, levele

a tóba néző arc

szelíd tükörképe mögött,

Katalin arcán úgy

sejtteti magát a Legifjabb

Török.

Mert Katalin arcán a májfoltok,

szeplők, barna pettyek

áttetsző rajza sejlik.

Mozgása lágyabb,

s pillantása

a mindenséget pólyába

göngyölő.

Most már egy szóra is pirúl.

S mellének barna

virágain

a tej harmatcsöppjei

nőnek,

s átütnek ingén,

ruháján sárga liliom-folttal.

Mert oly gazdag ez a forrás,

habzó, édes itallal

feszes tömlő, hogy

bőven csorog majd Legifjabb

Törökünk

torkába.

Még nincs itt a

szomjúhozó,

de már ki-kiserken ez a

forrás

fehér italával!

Ó, hányszor nézi Katalin

az ágy szélén ülve

este

Őt,

aki már látható,

s mégis

láthatatlan!

Olykor a lámpa, s a tükör

között vizsgálja

magát, mint

tojást a gyertyaláng

előtt!

Hátha átviláglik!

Hátha meglátja őt,

homályosan

a tükörben!

Teca Katalin, a szövetkezet első

brigádosa

az ágyban ül, s merengve

nézi magát.

Mint a magokkal áldott föld,

amelyben

a búzaszemecske feszeng,

mozog,

hogy a napra törjön,

mozog benne a kicsinyke!

S Katalin, ahogy tenyerével

lágyan kitapintja,

magában hangosan beszél:

„Ez a pici lába,

ez a homloka,

ez a kis feneke itt.”

Ezalatt a férfiak, már

úgy a korosabbak,

a szövetkezeti

tehenészet udvarán

ülnek

a nagy diófa alatt.

Pipáznak,

köpködnek szótlanúl.

A pipafüst

ezüst

virága

nyílik,

s a füst bojt-rózsával,

szőr-ágával, kék pihepamacs-levelével

a lomb közt

bámészkodó holdig

nyúlik.

Óriás ezüst-pók a hold!

Csillagokból hálót

köt az égre,

s ha egy-egy csillag leszalad,

az egész háló belereng,

s mint ősz hajszál,

csillogva hull az űrbe

a tűzsugár.

A csillag-pókhálóba akadt

denevérek visonganak.

Lüktet az ég,

száll a pipafüst.

A tehenek rázzák

nyakukat,

láncuk csörög.

A holdfényben

ezüst oszlop

áll szúnyogokból.

Apónk is, az öregebb

Török, ott ül, pipázgat csöndesen.

Nem szól.

Csak fülel.

De a lomb se moccan, levél

se rezeg. Csak a bőregerek

bársonyos suhogása

kavarja lágyan

a csillagfényt.

Mint ludak a port.

S most? Most földerűl arca!

Valami suhog! Denevér?

Ó, másfajta suhogás ez!

Szoknyák csöndes zenéje!

Lombsusogásnak hinné az ember!

S a kazal közelében

egy szempár iker-bolygója

sugárzik?

Vagy tán a szentjánosbogarak

egymást kergető zöldkristály parazsa

száll ott

donogva?

Apónk markába veri

pipáját,

a hamut szótlan leszórja,

s föláll.

„Jójcakát” – mondja,

s lassan elindúl.

Ó, részegítő szerelem!

Ó, bolondító nyár!

Ó, szerencsétlen költő!

Minek is idézte bolond tollad

ezt a történetet!

Minek is szegődtél Ámor

vesszőhordozójának?

Te, aki előre látsz már az idők

szövedékén,

miért nem vágtad tollad

az asztalba, hogy

hegye szétnyíljon, mint a

fecskefarok!

Átkozd ostoba fejedet, döngesd

konok koponyádat dühös

ököllel!

Mert percegő tolladból

most menthetetlenűl

megszületik

a tragédia!

Már téged is hatalmába

kerített ez a mérgezett rózsa-nyilakat

lődöző rózsaszín,

duzzadó, csipkekoronás

iker-körteként szétálló csöcsű

bestia!

Most már tombolni akar!

S csak surrantja

szerelem-mézzel mérgezett nyilait.

Bánja is ő, hová! Csak nevet

és haja röpköd a szélben. Szemét

behumja, s szórja

nyilait. Röpűlj kicsi

vessző, ki tudja, hol

állsz meg! Ki tudja, hová

ütődik balzsamos

tüskéd!

„Te Gyöngy-izmú Szűz,

Szerelem Gyermeke, állj meg,

ha mondom” – kiáltok,

de szeme már vérben

forog.

Sikítanak a nyilak!

Tüdőm kiapad,

szívem meglazúl,

térdeim rogyadoznak,

de ő csak

tombol nevetve.

S én futkosok, s hordom neki

a vesszőt.

Rózsaágat metszek

bicsakommal,

s hordom tegzébe nyalábbal.

Ó, kicsi Harmat Annus!

Most a te szívedben

állt meg egy vesszőcske

remegve.

Rezeg még a vessző

aranyos farka-tolla,

mint a gyertyaláng

Ó, kicsi Harmat Annus!

Akinek az ártatlanság szelíd

bogyója a szeme,

mint a harmattól hamvas kökény.

Miért kerültél

tollam elébe?

Mert toll van a te kezedben is!

Bolond poéta; tedd hát

a Parancs szerint.

Szólj, s engedd láttatni őket,

de magad ne mutatkozz!

Fölcsapom hát a varázslat

köd-süvegét

kobakomra,

vállamra kanyarítom

pára-subámat, s hopp! – már

pára-semmivé

foszlott alakom,

mint a nap sugarától a vízcsöpp.

S Annuska háta mögűl

kukkantok

a papirosra.

Rágja a tollszárat a kicsi

lányka, mint őzek

a zsenge hajtást.

Csak eszi róla a zománcot!

De uramfia! Mit ír?

Szerelmes levelet!

S kinek?

Török Ferkónak! Ferkónknak

bizony, aki falujában a legjobb

traktoros büszke nevét viseli!

Előbb csak egy darab

papirosra

rajzolja kövér betűit;

a levelet.

De hiszen még csak a címzésnél

tart a kicsinyke!

Hányféle megszólítás:

„Kedves Ferkó!”

„Drága Ferkó!”

„Szerelmem!”

„Kedves Török elvtárs!”

S áthúzva mind egy tünde

vonással

és csokorba kötve

a tinta kék madzagjával.

Most fölugrik, a tükörhöz

szalad,

s nézi magát.

Arcát oldalt; babrálja haját,

s a homlokára legyez egy

gyűrűs tincset.

S zsenge melleit símogatja,

nőnek-e már?

Inge alá néz: asszonyossá mikor

érik cicikéje,

gyönge, tejes kukoricához hasonló

kicsi teste?

S a tükörhöz úgy

odahajol, hogy

lélegzetétől bepárásodik az ezüst-arcú üveg,

mintha a fagy

a tó ikrás tükrére lehel.

Pedig az első

tavasz ő,

Annácska,

Harmat Anna!

S a párás tükörre írja

rózsás ujjacskáival:

„Ferkó+Anna.”

„Szeretlek.”

És egy szívet is rajzol mellé,

átlőve nyíllal,

éppúgy, mint az udvar vén

körtefáján, amire

apja írta késsel hajdanán

a szerelem

örök jegyét.

Aztán gyűrűs-ujjára néz,

amin olcsó,

mű-köves vasgyűrű

csillog fáradtan.

Még a búcsúba vette.

Ó, ha az karikagyűrűvé válna!

Aztán újra a tükörbe.

S most az írás közében

egy piros rügyecskét

vesz észre

homlokán.

S mégegyet.

S újra kettőt.

Mert homlokán, mint

az égbolton este,

tolongva virágzik

a süldőkor rózsaszín csillag-világa.

Ó, te csillag-ködökkel terhes űr,

te szikrázó búborék,

amit a teremtés fújt a Föld,

e ragyás sárcsomó köré,

hogy a légzőszervekkel

megvert halandóknak

lelke legyen,

miért nem szakadsz a

tollat görcsösen hajszoló

kezemre,

mért nem pattansz szét,

hogy sípolva, hörögve

száradjon

bogyóvá létezőivel a Föld, mint

ereivel az aszú cseresznye!

Te az űr vizében céltalan

kódorgó üstökös,

gyémánt-kopoltyús, csillag-köd-sűrű-

uszonyú, s farkú,

mindenható

Harcsa,

miért nem rohansz ide,

egeket rengető

uszony-csapásaiddal

megkavarva a világmindenséget,

hogy bekapjad a Földet,

mint egy megmerevűlt békát,

vagy, mint béka

a legyet!

Mért is maradsz nyugodtan

e reménytelen,

s ártatlan

gyermeki szerelem

láttán?

Neked is, szószátyár

költő;

mit ér a szavad itt?

Szólj neki, világosítsd föl

ártatlan elméjét

a csöppségnek!

De mit tehetnék?

Köd-köpönyegem tőle eltakar,

s szerelmes vagyok magam is.

Szerelmes bizony!

Most Annának elgörbűl

kicsi szája,

s egy könnycsepp

potyog

a tükörre.

S újra az asztalhoz ül.

Szipog még, ruhája

ujjába törli

orrát.

De mit tesz a gyermek!

Fölnevet, s arcán

a bosszú, s a cselszövés

asszonyi

felhője fut át.

Előveszi a trafikban vett

dohányszagú

levélpapirost,

s karcolja már buggyos

betűit. Mintha

a betűknek lenne csillogó, rojtos,

kék bugyogója.

Íme a levél:

„Édes Ferkó!

Én még sohasem mondtam

neked, de tudhattad

volna, hogy

szeretlek.

Szilveszterkor is annyit néztelek

a bálban. Te észre se

vettél, mert büszke vagy

arra, hogy a legjobb traktoros vagy.

És elvetted feleségűl

a Katit,

aki olyan kövér, mint

egy kopasztott lúd.

És azt is tudom, hogy édesapádnak

Kocsis Bözsi a szeretője.

A múltkor láttam, amikor

ment a temetőbe.

Ott várta a Bözsi a kálváriánál,

a Jézus alatt. Pedig

az a pap szeretője is. Ezt onnan

tudom, hogy csipkés szélű

bugyogót csináltatott magának.

És a varrónő mondta.

És biztos te is

annak a candrának

vagy a szeretője. Szégyelljed

magad.

Olyan én is vagyok.

Ezt nem mondom meg Zsófia

nénémnek, ha

eljössz a tó mellé

szerda este.

Csókol örök szerelmed.”

De a nevét már nem írta oda.

Nézte még a telerótt

papirost.

S két galambot rajzolt

a címzés fölé, ahogy

csőrükkel

csókolódzanak.

És kuncogott magában.

Aztán a levelet a borítékba

tette vigyázva,

megnyalta, leragasztotta,

s futva vitte

a melegben óriás

szívként remegő,

piros

postaláda felé.

Mit tegyünk most? Zárjuk le

pilláinkat

sietve,

míg a gyötrő álom

teríti ránk

tenyerét.

Addig ismételjük el sűrű

egymásután: „Nem igaz!”

Míg magunk is elhisszük,

avagy az álom

elhiteti velünk, hogy tán

nem is volt igaz

az egész.

Ötödik ének

amelyben a Sors a kártyákat teljesen összekeveri

Lám, mi történt, amíg mi

aludtunk?

Az öregebb Töröknek

megfájdúlt a foga.

Iszonyúan sajog az a

bütyöknagy zápfog

a száj

sarkában!

Zsófia néném csicsíjgatva

felkötötte

állát

egy zsebkendővel az öregnek,

s így szólt: „Ülj ki a napra apó.

Ott tán eláll a sajgás.

Jó lesz a nap melege, hisz

a vénség eszi már csontjaidat,

mint a szú az ágy

lábát.”

Fölmérgesűlt az öreg erre,

s kalapját a vedlett fejebúbján

ágaskodó görcsre csapva

elment a szövetkezetbe.

S ott ült a napra.

Mintha madarat őrízne

a fején,

a kalap alól

csücske kilógott

a zsebkendőnek. Mint

a kókadt galambszárny.

„Bolond asszony! Csak járatja

száját.

Beszélhet a fejének! Úgyse

soká hallgatja már

ezt.

Mert elveszi Bözsit feleségűl.

Új életet kezd hamarosan.

Mint az öreg fába az új hajtást,

életébe úgy

oltja Bözsit.

Tán terem az még ifjú gyümölcsöt!”

Ült egy farönkön,

s töprengett szerelmén.

Egy száraz ágat vett

föl a földről,

s vele a porba írta

Bözsi nevét.

S körűlnéz óvatosan:

nem látta valaki tettét?

De senki közel.

Csak az istállóból száll ide

emberi hang.

Nézi merengve azt

a nevet.

Kezére katicabogár száll.

Föl-fölcsapja pettyes szárnyfödelét,

mozgatja lemezes barna csáprózsáit, aztán

hártyaszárnyait kilövi s

elrepül zúgva.

Öregünk néz utána.

S töpreng tovább:

„A szövetkezetből is kilép!

Mert nem élet ez! Itt

semmisem az övé.

Azelőtt ura volt magának,

most neki más parancsol.

A koldusok!

De sebaj!

Új házat épít

Bözsivel, lesz tehene,

földje. S a földjét

maga

műveli.

Hisz mi történt még

tavaly is?

Mi lett a közösen termelt

dohányból? Elkótyavetyélte

azt valaki.

A dohányfelelős!

Míg a többiek fáradoztak

a kenyérért,

ő a dohányföld szélén

feküdt a fa alatt;

pipázott.

S két nagy dohánylevéllel

legyezte arcát

két kicsi lány.

Hajtották

a levegőben

csillagként rezgő

nagy

arany-zöld

dongókat.

Fiai meg otthon:

ültek a szobában,

s a legszebb sárga

levelekből

óriás szivarokat csavartak,

s szivaroztak

hajnalig.

ült a szobában

a két suttyó

a földön,

eregette a füst

fehér

fáit.

Míg megsárgult mindkettő!

Talptól a hajszálakig

olyan sárga

lett a két lókötő,

mint a sárga lép.

S két napig okádtak!”

„Neki bíz nem kell a közösből!

Megvolt azelőtt is.

Jobb egyedűl! Amit

termel az legalább

a magáé.

Veszi, eladja kedve

szerint.”

S ahogy így tűnődik öregünk,

elréved

a pávák szerelmén.

A szövetkezet büszke

két madarán.

Kújtorog, szalad a nőstény,

s hímje utána topog.

Reszket karcsú fején

a tollkorona.

Majd az első letorpan,

földugja arany farát, s kakasa

körötte táncol

kecsesen.

S rábukik szerelemben.

Szivárványos farkát szétlegyezgeti,

szárnyát, rajzos zománc-páfrány

farka-tollát, mint a

szerelem jeleivel telehímzett fátyolt

szétteregeti

e remegő szerelemre.

Ó, ifjú, bolond szerelem,

ne tépd most öregünk

szívét!

Apónk nézi a két

madarat,

s a porban az írást.

Foga fájása

eláll.

De gyerünk dologra.

Ott valaki jön.

Az írást

eltapossa vigyázva.

De a fog,

vagy a szív:

megint csak elkezd sajogni.

De hagyjuk bolond

apónkat,

hadd járjon az álmodozás,

a hűtlenség

fellegeket habaró

lován!

Amíg az igazság,

s a józan ítélet orron

nem koppantja

kemény ujjával!

Ohó! Megállj csak öreg,

szól majd,

szigorú szemöldökét

összevonva. És apónk, az öregebb

Török pirúlva

elóldalogna. Csak hagyjuk!

Eljön még ez a

pillanat is!

Míg

e sorokat róttuk

tele szorgalommal

és kesernyés

mosollyal,

zord

csillagrendszerünk is fordúlt

egyet, mint az óra

számlapján a mutató.

Mert olyan az is, mint

egy óraszerkezet:

az égitestek finom fogaskerekei

egymásba kapaszkodva

zajtalanúl

forognak az űrben.

S az óra számlapján, a földön,

a világosság és sötétség

mutatják

az időt.

Alkonyodik. Az emberek,

az állatok,

a gépek a földről

lassan hazatérnek.

Csak Szent Laji őgyeleg

kint a határban.

Bámúlja

a természetet. Mit is

tehetne mást?

Ott kódorog most a tó

partján, a réten.

Néha megáll,

lehajol,

fűszálat tép, szájába

teszi.

Tán ő is szerelmes?

Ki tudja?

Ne kérdezzük!

Lila-habos az ég, megnyúlik

hosszan az árnyék.

Zsong a mező. Párjukkal összeragadt

bogarak röpűlnek,

zúgatják az alkonyi

csöndet.

A fű közt, s a fűszálakon

pettyes és halálfejes

rajzú

piros temetőbogarak ülnek

összetapadva.

A szerelmes

békák, mint kétfejű,

zöld kristályok ragyognak.

A víz fölött, mint

röpködő gyémántok,

összeragadt szitakötők

rezegnek.

A gémek szárnyukat

lobogtatva

állnak a nád közelében.

Csőrükkel csípnek a nap

aranyából,

vagy rózsaszín

tollukban bogarásznak.

Vadréce sír,

a párját hívja

a nádban.

És a rét, a rét!

Csillagos eget játszik!

Kigyúl, sistereg, ragyog.

Itt-ott is sejtelmes,

villogó, szikrázó, parázsló kék, piros, arany

pettyek.

Mintha milliárd villogó

szem nyílna ki most.

Mintha a virágok szárán

kehely helyett

csillogó szemek

néznék Lajit.

Mintha láthatatlan mozdony

robogna át a tájon

szikra-égboltot köpve:

falkában zúgnak a szentjánosbogarak.

Gőzöl a föld a kövér

csillagokig.

Szent Laji bámúlja

e csodát,

s érzi, ahogy az este

sötét hamuját a tájra

szórja.

Feljön a hold, s foncsort

ken a tó

lapjára.

Laji a partról a vízre

hajol:

bámúlja

hegyes

fejét.

De hirtelen

oldalt a nádasba

lép!

Mi történt?

Megijedt kománk?

Vagy tán tündér lejt a homályban

errefelé?

Nem tündér bizony az!

Kocsis Bözsi

jön dudorászva.

S jöttében nádszállal

borzolja a vizet.

Lajiban megáll a szív,

szeme,

mint napfogyatkozáskor

a nap,

elhomályosúl.

Áll a pocsogós vízben,

a nád közt,

mint elvadúlt tájon

egy régi szobor.

Nadrágja combig fölgyűrve,

térdein parázsló zöld vizilencse-koszorú.

Néha hal ütődik

a nádtorsnak alúl,

s zizegni kezd a nád

bojtja,

levele.

Lába körűl vartyogó lepedék.

Békák úsznak csomóban.

Lebuknak,

kidugják fejüket

újra.

Rémséges pokol!

Mint kis ördögök

bugyborognak a vízben.

Kidülledt szemük

villany-gyümölcs.

Laji csak áll mereven.

Figyel!

Bözsi megáll,

nyújtózik egyet,

s hangosan nevet.

Ruháiból lassan

kibújva, bugyogóját lehúzva

a vízbe lép.

Nevet újra.

S megy tovább a vízben

dudorászva.

Aztán karjait

a hold felé emelve

nagyot sóhajt.

Áll ott kétszeresen:

megduplázódva

a tó tükrében.

Magában gyönyörködik.

Vizipók szalad el,

hajszálredőket

kotorva, nyitott biztosító-tű-lábaival,

s csillámlik, mint salétrom

a gyűrűző, finom redő-háló.

A lány most kicsit

sikolt;

hal surrant el szőr-rózsa szívtövű combjai között

üveg-érintéssel,

ütődött derekának

gumi-szájjal.

Aztán nyakig

a tóba ereszkedik,

s nézi a holdfényben

párázó vizet.

Majd föláll,

két tenyeréből

csészét formálva

mer a tóból,

s a magasból

kemény csecseire locsogtatja.

Telt alakja

szikrázik, mint

a só.

Ó, komor végzet!

Ó, szörnyű véletlen!

Minek hozod

barátunkat,

Török Ferkót

errefelé?

Térdre hullva esengek hozzád:

állj elébe, tömören

fölmagasodva a holdig,

s szólj traktorosunkra:

„Itt megállj!

Ne tovább!

Fordítsd két fakódat

másfelé,

s úgy térj hitvesedhez haza!”

De nem!

Nem szól, s Ferkónk, aki

falujában a legjobb traktoros

büszke nevét viseli,

jön, s fütyörész.

Illetve megáll.

Megmered.

Mint az enyv.

A csodálat enyve

ragasztotta talpát

a talajra.

Az a kép:

a tó,

s a tóban a lány,

aki már kifelé gázol

a hold ezüstjében.

Két csöcse: iker-aranyserleg.

Ágyékszőre: harmatos húsevő virág.

Csapkodja a bőrére

pihéző szúnyogokat.

Kiér, fölveszi ruháját,

s haját fésüli. Bugyogója kezében.

Ferkónk megembereli magát,

lassan odaléptet,

s köszön:

„Jóestét.”

„Jaj! Mit akar!” – sikolt a lány,

de aztán hangja

meglágyúl, traktorosunkhoz

közelebb lép:

„Te vagy az, Ferkó? Hát

mégis csak

keresel engem?”

S ujja már

ámúldozó

barátunk

hajában

kotorász.

Szegény Laji! Izgalmában

nyeldekel, s törli

verejtékét.

Ropog a nád

kemény markában, s pépesre

rág egy vizililiomot.

Most megdühödik,

a töltésről

egy rögöt emel, hogy

odavágja.

De arca eltorzúl hirtelen,

homlokán a verejték

újabb koszorúja!

A rögöt elejti, s mint aki

parázsba markolt, s az hólyagosra

szívta tenyerét:

sziszegve rázza kezét.

Göröngy helyett kövér

varangyot markolt

a kománk.

Réműlten kitör

nem-sejtett rejtekéből,

s karjait lóbázva futni kezd.

A part alján,

nyirkos büdösbürkök,

s lapulevelek közt

bukdácsol lihegve,

s fölfújt, szerelmes varangyok

durrannak lába alatt,

mint a disznó hólyagja,

vagy az elhasznált villanykörte

és csigák ropognak nyálasan,

mint az éretlen dió,

vagy a mézes-üveg.

Kicsi Harmat Anna!

Miért vagy tanúja

te is e pillanatnak!

Te, aki első,

s ártatlan találkádra

jöttél a tóhoz.

Mondd, mit zúg az ezüstnyárfa

csillogó lombja?

Mit susog a fű

megtépett

lelkednek?

Annuska a nyárfa ezüst

törzsének

dűlve

zokog.

S fönt a levelek vele

zokognak.

Vele sír

a hold fényében

ezer lapjával

evező

ezüst levél.

A fölriadt vadkacsa

háp-ja is vele zokog,

s csapkod szárnyával

a csillagokkal zsongó

magasban.

Megfordúl hirtelen

kis Annánk

és sírva szalad

a semminek ő is, halállal.

Mint a hulló csillag.

Mert szívében úgy

szétolvadt most a remény,

mint a nap

arany-csókjaitól

tavasszal

a hóember.

Hatodik ének

amely csonka maradt, de keserű fohász nagy hallgatás után

Uramfia!

Szentséges ég!

Ördög és pokol!

Most mit csináljak?

Micsoda kavarodás! Mindezt

kibogozni lesz-e erőm? Rendet

tenni e belső gomolyban? Mert

ítélni kell, bölcsen, s józan

megfontolással. Kit erre, kit

arra, már a becsület

törvénye szerint.

S a java csak most következik!

De lusta voltam. Lusta

bizony! Öt hónapig sárgulni

hagytam a papírt,

a sarokba vágtam a tollat,

tintám beszáradt,

asztalom a pók tanyája volt.

Most aztán fogom a fejem. Kapkodok

ide-oda, mint kutya

a légy után.

S még csak nem is panaszkodhatok:

munka, meg család, meg miegymás.

Hát micsoda költő

vagyok én, ha efféle dolgok

megállítják

kezemben

a tollat?

Hűtlen elfeledtem hőseimet.

Most aztán ők is elhagytak engem,

mint madarak az őszi

vidéket.

Mert ősz van immár, finom

őszi csillogás. Lepergő lombok

és hűvösség.

S csak a bolond kiabál az

őszi szélnek: „Hol van a tavasz?”

No, meg a költő.

Hát hol vagytok, hőseim:

Teca Katalin,

Török Ferkó, Zsófia néném, Szent

Laji és a többiek?

Szívemben micsoda

kavarodás volt! Micsoda tenger!

S mit tett vele

az idő?

Most sziklás pusztaság belűl.

Mint az őskori kőzetekbe

kristályosodott

csigák, halak, virágok

korát a kövek:

őrzi neveteket.

Megéledtek-e újra?

Kopogtatom, kongatom,

tapogatom a kő-halmot: szívemet.

Legyetek elevenné!

Kövekbe zárt lelkek: feszítsétek

szét e börtönt!

Idő! Fordítsd vissza napokkal

megrakott

taligádat!

Mi lesz velem? Mi lesz

veletek?

A kétségbeesés partján

állok, mint

Ádám

a madáchi álom után.

S már-már a semmibe

vetem

magam.

De ni!

Valami belső moraj,

pezsgés, ropogás, a kövekből

meleg

áramlat

indúl az égnek.

Porzik, ropog a kő, eleven

csillogás

vidítja szemem; s itt állnak

már előttem újra;

ki, ahogy volt,

csak a nyári naptól

kicsit pirosabban.

Hogy volt?

No, folytassuk szaporán!

Hetedik ének

amelyben különös dolgok történnek és hervadni kezd Kristóf atya királysága

Szent Habakuk! Elmondjam-e

ami ezután következik? Még

magam se hinném, ha

nem Zsófia néném

pergő nyelve

irányítaná a tollat. De megmondta:

ki ne feledjem,

mert megpacskolja az

én szájamat is papucsával, mint

Kristóf-papét.

Mert megtette bizony azt; dagadtra

verte az ájtatos-szemű

szentatya száját

Öreg Balázs hosszú századokig

híres temetésén!

Úgy bizony!

Csak úgy csattant a papi szájon

a papucs, mindenki rémületére.

De előre szaladtunk

nagyon.

Előbb

is akad mondanivalónk.

Erről a napról; hisz a temetés csak

koronája e napnak!

De micsoda koronája!

Zengő harsonák, a magasság

iszonyú

dörrenései, bődült

trombiták és cintányércsattogások

közepett tétetett

e nap fejére,

hogy aztán messzi időkig

hirdesse:

e faluban ki élt, mi volt?

Már kora délután kövér

falkában gyülekeztek a felhők

az égen.

Apróbb morajok

zavarták a rekkenő csöndet,

mintha,

a fellegek sűrű, fekete

kóca mögűl

disznócsorda készülne

kitörni.

A levelek fonnyadtan lógtak

az ágakon,

a tetők

szinte füstölögtek

a melegben.

Alacsonyan

kavarogtak

a fecskék.

Kristóf, a pap, litániára

harangoztatott.

Sok dolga volt most neki!

S micsoda tervek fűtötték ördögi

lelkét!

Munkája mennyi!

Nyakig ül a maga fundálta

sok dologban, mint

az üdítő forró vízben.

Mik is?

Kocsis Bözsit gyóntatja meg majd.

Litániát tart.

Azon a bűnös

emberi nemről beszél zengedezve.

S utolsó útjára kíséri Öreg

Balázst, akinek furcsa

halála volt, mondhatom!

Suttogják szanaszét: nagy

bűne lehetett öregünknek, hogy

ily csúf halállal

verte meg az ég.

Hogy neve így lett az emlékezés

fényes könyvébe arany-tollal

beleírva!

Mert jámbor ember volt az öreg,

mint a tücsök.

Csecsemő-korában is csak akkor

szopott,

ha hárman kínálták neki

a nagy-diós anyaemlőt.

Ha közben el nem aludt. Hát

ilyen szuszimuszi férfi volt

Öreg Balázs.

Asszonyt is úgy kommendáltak

neki, s olyan

szótlan volt

a szegény

megnyúlt életében, mint

e versben itt. Hisz

csak az elején említettem valahol,

eddig nem volt mit mondani

róla.

De most!

Nagyhírű halott lett,

el nem feledhetem. Ilyen is

minden száz évben

akad egy!

Hej, sor kerűl mindenkire!

Ő is kiadta lelkét. Illetve

kétszer szállt

lelke

a magasba,

ahogy mondják.

Mert tetszhalott volt először. De

holtnak találta a falu doktora őt,

s a szomszédék

tudós öreganyja is odatartotta

a tükröt

hűlt szája elé.

Nem párázta be azt a lehelet!

Hiába! Mint kirohadt-állatú

üres csigahéj,

lélek

nélkül a száraz test már!

Megmosták,

ráhúzták molyrágta,

aranyzsinóros,

kék huszárdolmányát.

Fogai hártyásak, sárgák,

végükön reszelős kis-fogsorral, mint a kacsák csőre.

Körmei sárgák, hajlottak,

mint az öreg ló foga.

Kezei, mint a vén libák lába:

csontszalmák, bütykök, porcogók,

hártyák, ásatag kagyló-karmok kőlegyezője.

Sajnálták nagyon,

de a krumpli-nagy zsebórát

is becsúsztatták a lajbizsebbe.

Így rendelte még életében

az öreg. Tudni akarja

ott is az időt.

S aztán a koporsóba tették.

A tükröt is betakarták

fekete

kendővel.

Mécset is tettek feje mellé.

Szenteltvizet a borospohárba.

A vízbe rozmaring-ágat.

S amíg öregünk

bajszán, szigorú

arcán a szenteltvíz

csöppjei szikráztak a

szemfödél alatt,

a virrasztók csöndesen

iszogattak

bánatukban.

A kéményen kiabált a halálmadár.

S a lajbizsebben

finoman

ketyegett

a zsebóra.

De mozdúl a halott! Fölül!

„Addide Julis a pipámat.”

Rettenetes sikoltozás,

kavarodás

kezdődött erre. Ajtók

csapódtak, lábak dobogtak, hörgés,

nyöszörgés dúlta az éjjeli

csöndet.

A holt is úgy megijedt

attól, hogy él, hogy

pukkantani kezdett, mint az

ágyúlövés.

Hogy végül is, hátúl szállt

ki belőle a szusz

maradéka.

Rémületében kifingotta a lelkét.

Elég! Elég! – mondod

majd e sorok láttán, Te, a

versek

széplelkű olvasója! De mit

tegyek, ha e komor

fekete napon

a szíveket csapás csapásra éri

a nagyvilág ámulatára?

Nem hagyhatja abba, míg

pennát markolni

tud e kéz,

míg meg nem mutatja neked

is a valóság fondorlatos,

tekergő,

s az igazság tündöklő kapujába

torkolló útjait.

Nyugodj meg: gyújts rá, ha pipázol,

vagy tekerj egyet a

dózni szálkás aranyából,

melegítsd tenyereddel

a borospoharat, hörpintsd föl

egy szuszra fenékig, s ha már

testedben szétszívárgott

a tűz,

s komoly szemedben is növelte a

lángot, kezdj újra hozzá!

Gondold meg: mit ér a pohár, amibe

csak nyelved hegyével nyalhatsz,

mit ér a dal, ha abbamarad?

Különösen az oly furcsa,

esendő, mint az enyém?

Mondom, amíg Kristóf

atya Öreg Balázs

hosszú századokig híres halálán

tűnődött,

csak szólt a kis harang:

bim-bam-ging-gang-bim-gang,

csalogatta

a szelíd lelkeket

ájtatosságra.

Az ám! Csodálatos papunk

lelkében is nagy elhatározások értek!

Újra teleülteti ő

az Úrnak Szelíd Kertjét

a hívő lelkek

könnyektől harmatos

virágaival.

Mert lassan már csak

egy-két vénasszony

lézeng

az isteni tiszteleten!

S a persely piros bársonyzacskója is

egészen lappadt már, mint a

koplalós

tyúkok bögye!

Csavaros terveket eszelt ki

ezért papunk!

S ezentúl

reggeltől estig kongat

a kicsi harang.

Nyalja a mázsás bronz-nyelv

a harang érc-szájaszélét

és zeng a vidék!

S velőt, agyat, szívet, a gyomrot

összerázó,

a fáradt lelkeket reggelig

háborító, hatalmas

prédikációk

döngetik mostanság az ájtatos

templomi csöndet.

És suttogják szanaszét a

faluban, hogy a szövetkezet

a bűnök

buja

barlangja!

Hogy ott mindenki mindenkivel!

Mert ami közös, az közös!

Reszketős vénasszonyok sutyorognak

az utcasarkon

összehajolva.

Ingatják fejüket, mutogatnak.

S tiszta életüket

idézik.

Ha lábdobogást vélnek hallani

valamerre,

fölkapják csontos fejüket,

mint öreg

lovak a neszre.

A falu volt hentese is

ott áll a kiskapuban

pipáját

szortyogtatva,

s a kapukeretet egészen

kitölti.

Arca, mint a frissen-boncolt állat tüdeje:

hártyás, nyálkás, szinte lucskos a vértől.

Áll, pislog, liheg

a melegben

a hársfa alatt,

mint egy hatalmas piros varangy

a lapu

zöld árnyékában.

S megszólítja az arramenőket:

„No, kell a közös?”

Szuszog és nevet, hogy

reng kármin

tokája.

És zsibog az egész falu! Mint a

hangyák, ha

otromba láb a bolyra lépett.

De várjunk!

Még szól a kicsi harang.

S az ég fényes

homloka egyre komorúl!

Temetetlen még Öreg Balázs!

Szent Laji kódorog

csak az utcán

egyedűl.

Meg a kántor kutyája.

A jegenyénél megáll,

jelzi, hogy itt járt.

Laji gondol egyet, s a templomba

megy.

Hűvösebb ott a templomi

csönd.

Lélek alíg.

S a gyóntatószékbe ül.

Ott még hűvösebb.

Ott alhatik egyet!

A templom üres.

Csak az örökmécs

hunyorog

arany-szemével.

A fényesre csókolt lábú

Antal

mereng

magában.

S fogja pocakját.

Fején már rozsdás a glória.

Pattogzik

a fakó

freskó.

Még a reggeli tömjénfüst

nehéz illatát ontják

a Máriás-lobogók.

Csak a sekrestyéből hallatszik

valami ropogás!

A két ministráns ropogtatja

ott a jóízű

ostyát, mint az

abrakot a csikók.

Szájuk szinte habzik, s csillog

gyermeki szemük,

ahogy fogaik közt ropog az

isteni eledel.

S nagyokat húznak rá

a szentelt borból.

A sekrestye szentéletű

kezelője hagyhatta

a szekrényben a kulcsot

két lurkónk legnagyobb örömére.

Habzsolják habos szájjal az ostyát, s már az

üvegben alig kotyog

a nedű!

De fölhajtják még, fejüket

hátsójuk felé dűtve, hogy a szalagzó szent bor

egész a köldökükig

csurog.

Azonban dörrenve becsapódik

a templomajtó!

Lépés

kopog

a köveken.

Mi lesz most?

Két csínytevőnk

szíve

a gyomornál lejjebb szalad, a kis tökzacskóba,

reszketni kezdenek a térdek.

Micsoda vacogás!

Bűvölten állnak egy percig,

aztán:

iszki

az oltár mögé!

S egymást

lökögetve

a pókhálós

deszkák közé

bújnak.

De mi ez?

Egy zsák!

Egy tömött zsák!

Illata varázsos!

Megtapogatják.

Ropog.

Tán ostya?

Szagolgatják.

Dohány!

Ráhajtják fejüket,

s már hortyog

is az egyik, míg a másik

laposakat pislant e férfi-szagú

rejteken.

De már az ő szemét is leragasztja

az álom mézes taknya,

s lelke szárnyakat bontva

lebeg a mámor

verejtékező, ökrendező egében.

Kocsis Bözsi volt

az ajtó dörrentője. Megáll,

körűlnéz óvatosan, aztán a

rácsos gyóntatószékhez lépdel

lábujjhegyen. Letérdepel, fejét

a rácshoz hajtja, s hallgat.

Csönd.

Bözsi feszeng, szeme lesütve

áhítatosan. De testén remegés fut

át a belső indulattól.

„Atyám” – szól száját

csücsörítve.

Felelet nem jön a széki

homályból.

De ott az a kéz, az a kedves!

No, nem baj, jön még onnan is

válasz búgó

szavára!

„Atyám! Lelkem bűnökkel teljes.

Sok az én vétkem

nagyon.

Nem tudtam eloltani a test

tüzeit.

Mert bennem iszonyú

nagy a vágyakozás.

Többekkel vétkezett az én

esendő testem.

De a legtöbb szövetkezeti

férfiú volt.

Csak Szent Lajira nem vitt

rá a lelkiismeret.

A két Török is leszedte már az

örömök virágát. Pedig nagyon

öreg az öregebbik.

De az mindíg csak szedni

akar.”

Csönd.

„Úgy érzem, vétkeztem sokat.

Bár Te mondtad, kedves

lesz ez az Úrnak.

Mégis éget a bűn

lángja engem.

Oldozd föl a te lányod,

hisz Te az Úr földi

helynöke vagy.”

Rebegné tovább is lelke

tisztulását Bözsi, de

érintést érez a vállán. Ki

meri háborítani ilyenkor?

Hátranéz lassan, s látja: egy szikrázó

ujj pihen vállperecén. Tán isten

intő ujja lenne az? – kérdi

a szív, remegve picinykét,

s már arca pirúl, de mikor

följebb emeli fejét, egy

ájtatos arc kerek holdvilága

mosolyog le rá.

A Kristóf-papé!

„Lányom, mit teszel itt?”

„Gyónok” – hebegi elhűlten

a megrettent leányzó.

„Kinek, te legédesebb gyermeke

a Teremtőnek?”

„Atyámnak én, aki az előbb

még a rács mögött hallgatta

bűnös szavam.”

„Én?” – fordul meg a nagylelkű

atyában a világ, s hirtelen kirántja

vaskos ajtaját

a gyóntatószéknek.

Szeme kitágúl és iszonyodva

hőköl egy darabig. Aztán előrelép,

megtántorodik, mint akit

ménkű ütött.

Majd a méreg bíborba

önti füleit, tokáját, mint a

szárított paprikát.

Lehajol, s megrántja az édesdeden

szunnyadó

Laji

lábát.

Laji szemhéja vibrál

szemgolyóján, mint gyűrt aranycsésze szemhéja

a bódúlt csirkének a napon. Elmosolyodik,

de amikor

meglátja az átoktól fuldokló

szentatya

paradicsomszínű fejét, a döbbenet kék

darazsa szívébe

mártja fullánkját!

Ugrana, ám hova? Bújna, de

hova? Mit tegyen? Ijedtében

vet egy keresztet.

Kristóf atya ütésre emeli

illatos jobbját, lelkében Krisztus

és a kalmárok példázata

háborog. Mégis, leereszti

kezét: nem teheti. Ki tudja miért,

de dühe csillapúl, mint

bugyborgó pezsgése a vizesfazéknak,

ha a kályháról a

földre teszik.

Lajinak

ajtót

mutat!

Laji behúzott

nyakkal

kifele indúl.

A férfiszem gyönyöre: Kocsis Bözsi

pedig aléltan

rogy

a gyóntatózsámolyra.

Naca néni, a csodalátó

öregasszony

hátrafordúl

a padban.

De addigra már

eloszlott a jelenés!

Visszafordúl hát,

s révületében

nézi tovább

az imakönyv sárga

lapjára préselt

muslicát: az aranyhajszálcsipkevázat,

az aranyfonálcsillagpáfrányt.

Papunk meg mázsás

lépteit

kongatja

a százados

köveken,

s a sekrestyébe siet.

De mi ez? Megkergűlt az egész

világ? Ahogy belép, térdrehull a

sekrestye szentéletű kezelője, két

kezét magasba emelve

jajongani kezd: „Atyám

az ostyát megették! Megitták az

Úr fölszentelt vérét! Kiraboltak.

Ördög dúlta e házat!” – s hunyori

szeméből patakzik a könny.

„Még csillog itt a kövön a csurgás,

mint a kiskutya vizelete.

S szanaszét a drága ostyatörek,

akár a polyva. Ó, hogy az Úr!” – de

Kristóf vállonragadja, rázza a jámbor

ostyaőrt, hogy két fogsora

összekoccan.

Az csak sír

és locsog

a kövekre

a könny.

Aztán elereszti

és egy iszonytatót rúg

hátúljába

a sekrestye

szentéletű kezelőjének.

S dühében

pattog,

mint egy

óriás

kövér

bolha.

Folytassuk-e rajzát a pap

sekrestyebeli

dühöngéseinek? Rövidesen

végét kanyaríthatnánk

e történetnek, s vele a kenetes

lelkű Kristófot is a

betűk sírjába temetnénk, ha

máskép rendezi a sors!

A Sors? Nagy Rendező! Huncut

Mester! Nem foghatok ki

rajta! Ha nem akarom, hogy

keserű torzóként

meredjen rám

az ostoba

befejezetlenség!

Mert ő mindíg teljes

sorsot ad szereplőinek!

Bővérű papunknak is akad

helye még e történetben.

S micsoda helye!

Reszket még az indulattól,

mikor a szószék

lépcsőjét recsegteti.

A nagyorrú kántor

búgatja az

orgonát.

Kórusban mormognak az

oltáriegylet tisztes

aggszűzei.

Papunk a szószékről

körűlnéz.

Egy-két tar fej, megfáradt

öreg kéz

tarkítja csak

a szűzeken kívül

a padsorokat.

S a sekrestye megrúgdosott

kezelője

járja a padsorokat

a csengettyűs

persellyel.

Csöng az aranytorkú

kis csengettyű,

s a jámbor

sekrestyeőr

a botra szerelt

csöngettyűs zacskót

a hívek

orra alá

dugja.

A hívek

szótlanúl

beledobják

a fillért.

Dolga végeztével

az oltárhoz megy,

letérdepel, két kezét

összeteszi,

s dülledt-szemű zöld imádkozó-sáskaként

mered a feszületre.

A Megváltó szögekkel

átvert lábaira.

Mert rézsút arra

esik a nap

sugara.

De csak egy pillanatig, mert

hirtelen besötétűl.

Az ég begyömködte

az ablakokat kénszagú fekete

rongyaival.

Fölkel hát és meggyújtogatja

sorra az oltár

gyertyáit.

Zokog az orgona sípja,

nyomogatja a kopott

billentyűket

a nagyorrú kántor,

s épp énekbe

kezdene, mikor

a szószékről ideszúró

két sörény-dús szemöldök

megállítja ujjai

komor játékát.

Ének helyett így csak

orrlikát fúvogatja;

nagyokat trombitál

a kockás zsebkendőbe.

Kint dörög! S hogy teljes

legyen az összhang,

papunk is dörgedelmes szózatba

kezd. Csak úgy visszhangzanak

a falak. Arról beszél, hogy a

Sátán

tiporja patás lábaival

most ezt a világot. Mi lesz

veled, te bűnös emberiség? Aki

szótlanúl hagyod letaposni

istennek

szelíd virágoskertjét. Aki elveszed

másét, mondván, tőled

bitorolták

ezt eddig! És merész

fordulattal ecsetelte a Föld

parányiságát.

Hogy a porszemek milliárdjaiként

nyüzsgő mindenségben

milliárdnál

milliárdabb

picínységű a Föld! Kevés ez neked,

bűnös lélek! Mert csak az Úr teste

osztható örökké, s az mégis

oszthatatlan! Ezen már csak

az isten segíthet.

Úgy talán, hogy a Teremtő

egy hűlt kráterbe dugna

hatalmas szalmaszálat, s fölfújná

a Földet, mint a szappanbuborékot,

hogy nagyobb legyen!

Naca néni fölzokogott

a padban, már

látta az Urat, amint

teli tüdővel

fújja a földet!

De töprengésre ideje nem volt,

mert iszonyú csattogás, dörgés

következett erre!

A szószék alja

recsegve levált, s sűrű

port eresztve a templomi

kőre zuhant.

Kristóf atya pedig, hasonlóan

az összecsukott szárnyú

denevérhez,

ott lógott a szentlélek

fába faragott galambszárnyaiba

kapaszkodva,

fekete lebernyegével

a mennyezeten.

S kétségbeesetten pislogott

az alatta

ugráló, zokogó, sikoltozó

csődületre.

Most látszott csak, micsoda hűség

rejtezik lelkében

a sekrestye szentéletű

kezelőjének! Fuldokolva rohant

a helybeli tűzoltóság itthon

őrködő tagjaiért. De oly zavarosan

hadarta el

a szörnyű csapást, hogy

azok hasukat fogva

nevettek.

Összetett kezekkel könyörgött a

jámbor, hisz azóta tán

a tűz borjai

nyalják már

isten házát! – hogy azok is megszeppentek

kicsinykét,

s réz-tarajú csákójukat fejükre

csapták, fölráncigálták

piros

zubbonyukat, s rohantak

isten háza felé nagy léptekkel, mint a kakasok.

Csak az úton vették észre a pillanat

hősei, hogy

a csizmát otthon feledték!

De a templomba érve újra

beléjük bújt az

ördög,

s nevetni kezdtek veszettűl.

A fényes templomi

oszlopnak dűlve

röhögött

a helybeli tűzoltóság

három vezére.

Meztelen talpuk csattogott

a kövön,

réz-tarajú csákójuk szikrázott,

mint csillag

a homályban.

Menjünk tovább, hisz nem

értünk még történetünk hegycsúcsára!

Innen már látni ugyan

a csúcs mindenképp ünnepi

fönnségét, de nagy még az út

odáig! Percnyi veszíteni való

időm sincs, bár lélegzetem

kifogy e kapaszkodón. Zihál

a tüdő, mégis, nincs megállás! Majd

ott a hegy tetején, ahol immár

derűs szemmel figyelhetem

a lenti világot, s a legyőzött

magasságot! ott majd

megpihenhetek!

De itt? Sietni kell! Feketén

háborog az ég, kavarja

a szél a port, dörögnek

a nehéz

lombok.

Az iskola kéményén

nyikorog,

pörög

a rozsdás szélkakas!

A ludak is

megbolondúltak. Futkosnak,

csapkodnak szárnyaikkal. Viszi

a kihullott tollat

a szél! A béka-zenekar is

elhallgatott a tóban. Csak az

eperfa ágaskodó, csipkés

levelei között énekel

a levelibéka.

Óriás, zöld

esőcseppként ül egy levélen,

fölfújja sárga

tokáját,

s hirdeti a vihart! A villámfényben

villog a levelek sejtes zöld fonata.

Az öregebb Török is azon

tűnődik, elmenjen-e

a temetésre? Veszett idő ez!

Jobb otthon ilyenkor! Hisz

a határból is jönnek

már a szekerek! A tisztesség

viszont mégiscsak tisztesség. Meg

kell adni az Öreg Balázsnak!

Különben sem lehetne

tovább a ravatalon már. A jég

nem használ a koporsó

alatt. Nyár van! Az ember sem

áll el mostanság

sokáig.

Megromlik, mint a hal.

Szaga lesz, mint vízben a virágszárnak.

Kalapot, szoknyát fogva gyűlik

már a temetési népség

Öreg Balázs

megárvúlt háza

udvarán. Pislog a magasság

felé a gyászoló közönség, hümget,

rázza fejét. Nem jó vége

lesz ennek!

Csattog a koszorúkon a fekete

szalag.

Nézi öregebb Törökünk is a

hömpölygő eget; gondol

egyet, mégis elindúl.

Jobb is! Jobb is, hogy elmegy

öregünk! Nagyobb vihar

paskolná itt fényesre

borotvált arcát. Mert készűl a

leszámolás! Mintha az idő is

egy kis haladékot

adna apónknak!

Mert ahogy eltűnik alakja

az utca

porában,

jön a postás. Beadja épp

csak a levelet, köszön,

siet tovább. Kihordja még

ami van. Tán

eljut még ő is a

temetésre.

Ki kapta meg a levelet? Mit

gondolsz, Te, e sorok tisztes

olvasója?

Teca Katalin, a szövetkezet

első brigádosa, (tán még el

nem feledted?) felesége

Török Ferkónak, aki falujában

a legjobb traktoros büszke

nevét viseli.

Mért kapta volna más? Természetes

dolog ez! Így írták mindíg

a regények, én sem töröm

meg hát a törvényt. S tudom

magamról is:

sose kapta meg szerelmes

levelem kedvesem. Volt

hát példa, tanúlság

elég!

Katalinunk épp lábait

mosta, s elmerengett

a nagyujjára nőtt

szivárványszínű

iker-buborékon.

De hol van Zsófia nénénk?

A sipogó csibéket

tereli

az ólba.

Katalin fogja a levélkét. Nézi:

mi lehet ez? Aztán föltépi

gyors mozdulattal.

S olvasni kezdi.

Ó, szégyen ilyenkor a költő sorsa:

mit tegyen, ha e

pillanatot leírni ereje

kevés? Hogy

mondjam el, mi töltötte

be Katalinunk lelkét egy

pillanat alatt?

Elsápad először, elpirúl,

újra sápad, újra

pirúl. Nincs erre hasonlat!

Keze reszketni kezd,

a levelet a szappanos

vízbe ejti.

Majd egy könnycsepp szalad

pillái alá,

s onnan a vízbe

pottyan.

„Megfojtom azt a cafrát!”

„Kikaparom a szemét!”

„Ó, én szerencsétlen!”

„Eddig tartott csak a szerelem?”

„Jaj, én bolond!”

„Jobb, ha a kútba ugrok.”

„Az a vén disznó!”

„Hát ezért aludt mostanában

annyit az a csirkefogó?”

„Megyek, fölakasztom magam!”

„Szerencsétlen porontyom!”

„Az a ronda kis béka?”

„Ezt érdemeltem csak?”

„Az a híres traktoros!”

„Az a vén fullajtár!”

Zokogni kezd, abbahagyja,

újra zokog.

Lelke oly szétdúlt, mint

jégeső után a vetés.

S pörögnek könnyei, mint

jégvert kalászokból

a búzaszemek.

Temetésre szól a harang, idáig

elszáll a szélben a

gyászének. Zsófia néném lép

most a konyhába nevetve. De

elkomorúl, látván

Katalin

vörösre dagadt szemhéját,

könnyektől deres

arcát.

S csodálkozva megkérdi: „Tán

félsz a vihartól?”

De Katalin újra csak

sírni kezd, az asztalra

borúl.

Zsófia nénénk áll tehetetlen,

vígasztaló szókat

keres magában, s észreveszi

a lavórban

a levélkét.

Fölveszi, olvassa a mázas,

habos írást.

Egyszerre csak az asztalra csap,

hogy cincogva

ugrálni kezdenek

a fiókban a kanalak,

a vellák, mint a szöcskék. Még a szú

is abbahagyja ijedtében

a fában a rágást.

„A vén disznó! Így csúffá

tenni engem! Még kell neki

a hececáré! Majd adok

én neked, te trotty

lókötő! Így megszégyeníteni

tisztes fejem! Munkában,

becsületben

öregedtem én meg,

nem a farom ringattam,

mint az a céda! Na

megállj csak!” Se szó, se

beszéd többet, pördűl egyet,

s már a kiskapú csapódik

utána;

már a harmadik utcában

csattog

nagyhírű papucsa!

Ó, Véletlen, mit tegyek, ha

úgy rendezted, hogy a kicsi Harmat

Annus, szoknyáját összefogva

épp itt szalad

hazafelé?

Követem hát útjaidat! Kis zöld

káposztalepkeként sodorja a

szél Annuskát a magányos

utcában. De most olyat

dörög, s villámlik hozzá,

hogy ijedtében

a legközelebbi

házba szalad. Hová?

Törökékhez bizony, szíve még

nagyobb

rémületére!

Futna már inkább

a viharnak, de Katalin

kinyitja az ajtót.

Ó, te ártatlan kicsi

jószág!

Mi lesz most?

Sárgával szegett szájú fecske szíve nem ver

ily hangosan, gyorsan,

mikor már tudja,

hogy nincs

menekülés!

Annuska reszketve

áll a küszöbön.

A frissen

esett hónál

fehérebb.

Katalin rámered a

kis szűzre, aztán elfordul.

„Gyere be. Még megfázol.”

Annuska

belép.

Meglátja

ázott

levelét

az asztalon.

Most elpirúl, hogy

szűzecske-pattanásai

fehér szeplőknek

tetszenek

arcán.

De már sír is: gyémántos szitakötő-vállát

rázza a vad

zokogás.

„Kati néni, én

olyan szomorú

vagyok,” – csuklik az

angyali gyermek.

Már Katalin szemében

is fénylik a könny,

gömb-emlői alá vonja

Annuska

fejét.

S ketten sírnak.

Ám Annuska fölemeli

copfos fejét,

arca

ragyogni kezd, mint

a harmat a hajnali

naptól.

„Rúgott,” – mondja

mosolyogva.

Az anyaság napja

ragyogtatja

Harmat Annus

Katalin szíve

alá harmatként

csöppent

gyémántszív-szitakötőfejét.

De hova lett Zsófia nénénk?

Nagy iramban siet a temető

felé.

„Megszégyenítem én azt a

gazembert mindenki

előtt. Elverem, világ

csúfjára, ha már így szégyenbe

hozott!” Így motyog öregebb

Törökünk

felesége. S mint a felbőszített

pulyka, ha bőr-szakállában

a bíbor

méz duzzad, s tolúl, hogy szinte lucsog, mint

a hentes kezében a tüdő,

s kurrogva a kölyköt zavarja:

szalad anyónk.

Mert a menet már a temetőbe

ért. S Zsófia néném

keresi szemével

öregét. De szeme a pap

tekintetével találkozik. Elmosolyodik

nyájasan a falu bővérű

papja, s anyónknak odaszól:

„Lányom, mi történt veled?” De az

volt ám a válasz! Hosszú századokig

híressé tette ezt a napot! Zsófia

nénénk még jobban megdühödött

erre, már maga sem

tudta, mit tesz. „Még te kérded,

csirkefogó!” – fújta ki mérgét, s papucsát

leemelve Kristóf atya

szájára vert vagy kettőt! Aztán

még kettőt, s már záporozott

a papi szájon a kemény

papucs!

Kristóf atya csak állt,

vörösödött,

mint cékla-lében a torma,

de nem merte

eldobni

a keresztet.

Múzsám, most adj erőt! Döbbenetes

csönd fogadta Zsófia néném

nagyhírű tettét.

A gyászolók összenéztek,

kacsintottak, egymást

böködték könyökükkel. Majd

a menet végiben

vihogni kezdett valaki. Úgy

terjedt át ez a röhögés, fejről

fejre, mint szél, ha

a fákra hajol, s teli szájjal

fújni kezdi az erdőt. Előbb

a szélibe borzong, majd végigszalad

a fákon. Már rengette is az

egész menetet a harsogó

nevetés.

Csak a sekrestye szentéletű

kezelője nem nevetett.

Hű testőrként állt ura mellett.

Jámbor lelkében pezsegni

kezdett a düh, s szembefordúlt

a dülöngélő

menetnek. Orrával

majdnem megbökte az

egyik lámpavivő

orrát. De az röhögött, hogy

jámbor sekrestyeőrünk ájtatos

légypotroh-arcát

teliföcskölte tűfoknyi

nyálbuborékkal.

Arca vértelen volt,

mint az éhes szúnyog hasa.

De a lámpavivő

orrába

mélyesztette tekintete

szívócsövét,

s teleszívta magát

a düh pirosával,

mint a szúnyog

vérrel.

S arcán átizzott

a piros méreg,

mint a szúnyog áttetsző

potrohán a vér.

Sekrestyeőrünk iszonyatos erejű

pofont kavart a lámpahordó

fejére.

No, lett erre ribillió! Dulakodás

kezdődött menten.

„Te lekvár! Te ostyafaló! Te

fapofájú!” – csattant a

vissza-pofon. „Igaza van!” „Üsd

ahol éred!” „Lépj a nyakára!”

„Hol egy kereszt?” – zúgott

a kiáltás, puffant

az ütés.

Már egyetlen fekete

gomolyagként

kavarodott

a gyászközönség.

Az ég is nevetni kezdett

e csodára.

Rezgett

a táj a nevetéstől.

Nevettében kicsordúlt

a könnye:

zuhogott az eső!

De nem maradt abba a

verekedés! Öreg Balázst

feledve verte egymást a tömeg.

Fejfákat téptek a

sírokról, azokkal ütötték

egymást, s letaposták

a sírok

virágait.

A rettenetes erejű sírásó

pedig fölkapta

Öreg Balázs híres

koporsóját

e gomolygásban, mint

hangya a bábot. S gyorsan a

sírba eresztette. Ám most ő is

kapott egy hatalmasat a nyakára,

megfordúlt hát és tépázni kezdte

a népet.

Csak most jön a ráadás!

A gyászkocsi

kocsisa, akinek nagy,

kidülledt szeme volt, mint a

szitakötőnek,

kiemelte a farzsebből

a pálinkásbutykost.

Nagyot húzott a gyémánt-harmatból,

s vigyorogva nézte a csatát.

Ő pártatlan maradt! Bár

szakadt az eső, a kabát

alatt rágyújtott a pipára. Csak

ez kellett az égnek! Cikkanó

villámot küldött

sistergés, rotyogás közben,

egyenest kocsisunk

pipájába!

A koporsó! Az még befödetlen!

Zeng tetején

az eső. Szinte libeg már,

annyi a sírban a víz. Kopog

a koporsófödélen a vízcsöpp,

s buborékzik, fröccsen

a síri tóban. Kis

varasbéka kapaszkodik a hantra,

onnan a koporsótetőre

ugrik.

Épp a rászögezett, domborított aranypapír-feszületre.

Ott pislog a viharban.

A két ló meg kocsisát

a sárban hagyva iramlik

a koszorúkkal,

s a gyászkocsival.

Itt-ott elejt

egy

koszorút.

Vágtat a két gyászhajú

gyász-kanca

át árkon, mezőn, s megáll

a búzában.

Egyetlen kék kristály-habzás köröttük

minden. Térdüknek, a fekete

kerekeknek csapódik

a kalász. Hátukról, farkukról, fejükről, farukról

vastag sugárban

ömlik a víz. Halottas bóbitájuk,

mint az ázott

kakasfarok.

Ropog a gyászkocsi leple,

s a vihar ezernyi

ezüst ujja

a koszorúk virágait

tépdesi.

A lovak csak állnak,

nyihognak,

gőzölögnek

a búzában.

Villog és forog

kidülledt,

tűzszeplős,

vérarany,

tojásnagy szemük.

Nyolcadik ének

amelyben zeng már a győzelem kéttorkú harsonája

Hol van a nyár? Azok a híres

napok? Megőszült azóta

a vidék! Mint az öregek.

Fehér hajjal állnak a fák.

De nem tavaszi

virágban! Nem is a méhek rajzanak szőrös

gyémánt-rögként csillogva körülöttük. Nem!

A hópihék darazsai

zizegnek sűrű

rajokban. A kútnak is szakálla

nőtt. Jégből. Kövér csapokban

csordul a jég

a káváról. Az ablakokon

újra jégvirágok

nyitnak reggelre. S olvadni

kezdenek a melegtől, vagy

ha ráfúj a gyerek.

A tó! Mint tejszínű csipke

mered! Megfagytak ágaskodó

kis taréjai. S a domb! Aszott

csontos archoz hasonló. Amin

kiütközött a sűrű fehér szőrzet.

Hej, soká lesz még,

hogy leborotválja azt a

nap fényes borotvája!

S a tavaszi eső

rápermetezi

frissítő szagosvizét!

Hol van a nyár? Hol a nyári

vihar? Elült. Megnyugodott.

Mi lett a szívek szerelmet-ökrendő,

villogó dárdáktól ütött

mély sebeivel?

Beforrtak. Még fölszakadoznak

néha a hegek, de mi ez

a kínhoz,

ami akkor volt?

Az idő belemártotta a feledés

balzsamába

jótevő mutatóujját, s bekenegette

a sebzett

szíveket.

S azok lassan begyógyultak,

mint az elmetszett

ujj.

Öregebb Törökünk se gondol

már a szerelemre. Nagyon

megcsöndesűlt azóta! Fejére

több ezüstport szórt

az öregség. Bajusza is megnőtt.

Majdnem az inggombig

ér. Mirigyes, piros-foglalatú galamb-szeme is

könnyes mindíg, mintha tavaszi

tájakon feledett

ifjúságát

siratná.

Ott hajtja most a csikorgó

kocsiúton

a szekeret. Ropog a kerekek

alatt a fagyott hó. Szalmát

hord az öreg a határból

a szövetkezet

udvarába. Mert még most is

töpreng öregünk: hol jobb?

Itt, vagy ott?

De nem gondol már az új

házasságra! Rég bölcsebb

annál. Megérttette

vele az idő, no meg

Zsófia néném, hogy

mi a bolondság!

Hullajtja a szekér

a szalmaszálat, a ló a füstölgő

zöld széna-tojást.

S a verebek

zsibongva örülnek.

Apónk ballag a

szekér mellett, szájában

pipa. Most előveszi gyufáját,

lobbant egy szálat,

s tódul a füst

a magasba.

Hol van a nyár? Mi lett

hőseinkkel?

Mit mondhatna még a tarka

események jámbor krónikása?

Torka berekedt már, s lassan

letéteti vele a tollat a

gyorsan pergő

befejezés.

Mert gondolhatod, Te,

a dal oly híres fordulatán

szörnyűlködött olvasóm, hogy

Öreg Balázs hosszú századokig híres

temetése után

minden kiderűlt. Mint

ha a háló egy szeme kipattan,

s a többi már magától utána

szalad,

így történt a faluban is.

Nekem

elhiheted!

Hajnalig bömbölt még a vihar

a temetés után.

Marták a szél bőszűlt

komondorai a fákat, recsegtették

a tetőket, mint

a csontot. De hajnalig

nevetett az egész

falu. Csak a két gyerek

nem volt sehol!

Keresték

őket, az esőnek

kiabálva. A zuhogó

víz ezüstfalába

viharlámpákkal verve arany

éket, kiabáltak:

„Pisti! Lajos!”

Végűl mégiscsak

horogra kerűlt

a két

halacska.

Reggel a templomi

ajtó bunkós kilincsét

feszegette,

s vacogott a két

kijózanodott ostyaevő!

Még most is rémíszti

őket az éjjeli élmény.

A bagolyhuhogás

a toronyban!

Krisztus foszforos bordái, horgas

csontváz-ujjperecei!

Rettenetes vacogás,

pislogás közben

vallotta be tettét

két apróbb hősünk.

A dohányt is!

Kristóf atya hiába

bizonygatta a helybeli rendőrség

jókedvű tagjainak, hogy

csoda történt. Hogy a

dohányt

a mennyből alálebegő

angyalok tették oda. Hogy

az Úr tette próbára

őt. Látta papunk már a történet

kigomolygását!

Kocsis Bözsi is hiába várta öregebb

Törökünket harmadnapon

a temetődombon. Csak

állt a két lator között, a

Jézus alatt. Kezében

rózsa.

Hátha eljön?

De Bözsi elszontyolodott,

mint akinek szájában

epe és ecet.

Mint óriás gyémánt-légy

fölszállt a hold a hegyek mögűl.

Amerre szállt,

az űrbe csillagokat

petézett.

Messzire elnyúlt a három

kereszt árnyéka

a dombon.

Az ércből öntött

két Megkötözött,

s az Odaszögezett

villogott a holdfényben.

Ekkor megszólalt

a lélekharang. Bözsit verni

kezdte a hideg. Futott

hazáig. Reggelig

vacogott az ágyban!

Reggel pedig? Röpűlt

a szövetkezetből! Hullócsillagnak

sem reménytelenebb a

zuhanása! Hiába sívalkodta

sírva a férfiszem gyönyöre, hogy

bár ő sincs fából, Kristóf atya

bujtogatta bűnös

cselekedetre.

Kristóf atya? Érte harangoztak

az este. A méltó büntetés

elől jobb létre

szenderűlt. Legendaként hirdeti

ugyan az Úr Naca néni

porhüvelyébe bújt angyala, hogy

Ő vitte el Őt

e zord földi pokolból.

Ő látta bizony a két

angyalt is, mikor

a papházba

mentek. Égő szárnyuk a földig

leért.

Jeleket írt a porba, mint a gúnárok

lelógó, nehéz szárnya.

Aztán elsuhogtak a csillagok

felé Kristóf atya

üdvözűlt

lelkével.

És Törökéknél?

Szavam kevés

leírni azt a vihart!

Földúltan, tépett kabáttal

robogott

haza az öreg Török,

hogy

számonkérje Zsófia néném

vészes

cselekedetét.

De hagyjuk!

Kevés az erőm!

Bolhává zsugorodott

benne menten az

elefánt-önérzet, hogy

hazaért!

S váltig erősgette

Zsófia nénémnek, hogy tudta

ugyan, mégis kipróbálta: ki jobb?

De akkora pofont kapott

feleletűl a lekvárkeverőkanállal

ártatlanság-bizonyító öregünk,

hogy egy hétig

duzzadt-vörös-eres volt félorcája,

mint a véreshurka.

Zsófia nénénk csapkodott,

dúlt hetekig még!

Aztán? Megnyugodott. Legyőzte

a múlt, meg az emlék benne

a haragvást. Mondjuk el,

mi történt vele?

Mondjuk!

Minap is, feküdt este

az ágyban, de nem tudott

aludni. Aztán elszenderűlt

mégis. Örege mellette pipázott

a másik ágyban,

öreg

szokás szerint. Mondom,

elaludt Zsófia nénénk

hosszú

hánykódás után. De megint

csak fölébredt nyugtalanúl.

Odakünn

zúgott az őszi

szél.

Idebenn vert,

bongott

a falióra.

Zsófia nénémnek eszébe

jutott ifjúsága.

Ifjú szerelme. Mikor még

csak érte

lobogott

ez a vén csapodár!

Meglágyúlt anyónk

szíve nagyon, s immár teljes

volt benne a megbocsájtás.

Gondolta, megsímogatja

lassan bűneiért bűnhődött

öregünk

hátát.

S átnyúlt a másik

ágyba. De az ágy

üres!

Hol van örege? Dolgára

ment? Vagy megszökött

megint? Az ágyból

kilépett,

s a sötétben a gyufát

kereste. Meggyújtotta a

lámpát.

Senki!

Csak a macska dörgölődzött

dorombolva papucsos

lábához. Villogtatta

zöld, arany-sarlós

szemét.

A lámpa mellett

lógott

a tükör.

Zsófia néném meglátta

benne

arcát. A ráncokat. Fehér

haja téli lobogóját.

Szemhéjain a sűrű, halmazos

vérpettyeket.

„Öreg vagy te már, Zsófi!”

sóhajtott

szomorúan, s tán

könnyét is törűlte.

De megfordúlt benne a

gondolat,

hirtelen kendőt terített

vállára, s elindúlt öregét

keresni.

Ott találta az öregebb

Törököt a

kamrában. Olvasott a

gyertya mellett. Nem is

olvasott: aludt. S kezében

a szívütés ujjhegyig futó

áramától

reszkettek és zizegtek a

könyv lapjai, mint öreg

fa lombja a szélben.

És Ferkóval mi volt?

Gereben Lajos alaposan megmosta

fejét barátunknak!

Meg bizony! Pirúlt, szégyenkezett

a párttitkár előtt

barátunk,

Török Ferkó, aki falujában a

legjobb traktoros büszke nevét

viseli.

Kati előtt lesütötte

szemét, járt-kelt szótlanúl

hetekig

a történet után. Később

szomorú szemmel

kereste Katalinunk fekete

pillantását, de mindíg

elsiklott előle az a gyászholdas gyászarany

tekintet.

De most? Már köztük is

békesség!

Hisz apa már Török Ferkó!

És micsoda apa! Két lánygyermek

apja! Két apró szuszogás melegíti

most apai szívét, ha

a munkából hazatér

este.

Mert ikreket szült Teca Katalin

a táltos-fogával fákat

roppantó december középső

napján.

Ferkó a konyhában ült, homlokáról

a verejték szikrázó borsószemeit

törülte.

Az öregebb Török meg vágta

a fát rendületlenűl.

Végre! Vékonyka sírás

jelezte a szobából, hogy

megszületett!

Nagyot kurjantott a boldog

apa, s épp a szobába

indúlt, amikor Zsófia néném

kiszólt az ajtón

sietve: „Várj még!”

Miért? – kérdezte volna barátunk,

ha e pillanatban

száját be nem varrja, nyál-cérnával,

villogó tűjét

csillantva a megrőkönyödés!

Mert most újabb cingár torkocska

zengette, hogy az első

nincs egyedűl! S a szobából

kijött a szomszédasszony. Nap

nem ragyog úgy, ahogy

az ő arca!

„Két lány!” – tündökölte

megdermedt traktorosunk

felé, s cuppogó csókot

nyomott

orcáira.

Ferkó szédűlni kezdett,

s nagy léptekkel a szobába ment.

Öregebb Törökünk pedig,

aki nagy sejtelmektől indíttatva

abbahagyta a favágást

és deres bajusszal a konyhába lépett,

a hír hallatára káromkodni

kezdett, mint a

jégeső.

„Hogy őt ilyen szégyen még nem érte!”

Megfordúlt, becsapta maga

után az ajtót,

s vágta a fát morogva. Be se

jött estig.

Piszmogott inkább,

a rönkre

ült, pipázott.

Nézte a rubint-fejű

kakast, ahogy kergeti

a kendermagosokat

a hóban.

Cicerészik, aztán

megrázza szárnyát,

rikkant.

Topog, csillag-jeleket

nyomva a hóba.

Hol van a nyár? Öreg Balázs

hosszú századokig híres

temetése után

ő sem élt sokáig. Lassan

sárgulni kezdtek a lombok. A porban

megfáradt lepkék lihegtek,

öreg hernyó szőr-kérdőjele

hullámzott, halódó

bogarak pórusos háta csillogott

utoljára.

Aztán rőt-pettyes lett a

fák levele, mintha valaki

telepontozta volna

őket piros tintaceruzával.

Ritkúlt az erdő,

mint a vének

haja.

Az elszáradt dudvákon

üres csigahéjak zörögtek, mint kis koponyák.

A diófa foszlott lombja közt

ugrált a veréb, s lezörgette

a leveleket. Elmentek a

fecskék, a vándormadarak.

Jöttek a varjak! Az örvénylő varjú-koszorúk!

És jött az őszi köd! Csöpögtek a ködtől

nyálas fák. Ha veréb repűlt,

se láttad, csak a

szárnyzsurrogásból tudtad:

veréb volt.

És jött az őszi eső! Megteltek a

keréknyomok vízcsipkével, vízbuborékkal,

az úton, csillogott a lovak,

tehenek pata-nyomában

a víz.

És jött a dér! Halcsontvázként

meredtek az akácok.

Alattuk az ezüst

pikkely.

Dermedtek a piros

ecetfák.

És jött a fagy! A tócsákon

bőrzött a víz, mint a

tej, ha kihűl, s levelesre

fagyott

a keréknyomokban, mint

a hájaspogácsa.

A tó fölött

fehéren

sírtak

a sirályok.

És most itt a tél!

De kanyarodjunk vissza e hosszú

kitérő után öregebb

Törökünkhöz,

aki tán ezeken gondolkozik,

míg ballag a szekér

mellett pipázva.

Fújja a füstöt, s játszik

az ostorral

a hóban.

Megáll a ló most, ingatja vörösréz-sétálóját

és sustorogva eregeti gőzölgő,

vastag arany-sugarát.

Fütyül az öregebb Török

a heréltnek,

csillog az arany-habos

tócsa az úton.

Apónk gondol egyet,

a kerék felé fordúl,

a likgatni kezdi

ő is a letaposott havat

a küllő-közön

az aranydróttal.

De ismerős szoknyasuhogás

riasztja

öregünket. Rámordúl

a keselyre, indúl

a ló,

apónk utána,

s nézi a csizma hegyét.

Kocsis Bözsi

pirúlva

sompolyog a sötétnek.

Mondom, fölszakadoznak néha

a szerelem-hegek még, de minek

ezt emlegetni? Az öregebb

Török is gyorsan elfelejti

nehéz

pillanatát. Más foglalja

le most fejét

egészen! A holnapi

disznóvágás! Mert az lesz

holnap! Torkába böki a kést

reggel a kocának. S mesteri torral

ünneplik a méltó ünnepelnivalót:

a két csecsemőt!

Hadd mondjam el ezt is, mielőtt

végleg letenném a

tollat, s fáradt fejemet

a nyugalom csalogató

párnáira hajtanám,

ezt az estét!

Pillám rózsaködbe ragad olykor, s már

kéménynél feketébb

lehet

légzőcsövem a füsttől,

de ehhez

összeszedem még

maradék-erőm!

Hosszú csillag-pilláim megnyálazom,

szájamba teszek egy kis

füstrudacskát.

Nagy nap volt az! Már kora

hajnalban sürgött az

egész ház. Gőzölgött az üstben a

víz, az asztalon sorban

a köszörűlt

kések.

S kivonúlt a ház népe az ól

elé. A koca, mintha megérezte

volna a Végzet Ujját, ami

rövidesen a torkára szorúl! Hiába

csalogatták, nem akart kijönni

az ólból.

Zsófia néném csalétekűl kukoricát

szórt az ól elé a kötényből. Ez

volt veszte

kocánknak! Mert erre kijött!

Elkapta öregebb Törökünk bal

lábát a göndör

Örömnek, s a földre

döntötte. Sikoltozhat már! Gyorsan

leborotválta a torkáról

a szőrt, s aztán!

A szomszédék

kisfia mezítláb,

s ingben kifutott

a sikoltásra a hóba.

Leguggolt a kerítés

mellett, s fölcicomázta

a havat piros zsinórral, mint

a mézeskalács-huszár

sárga hab-lovát, nadrágját, sipkáját,

mentéjét piros hurok-csontvázzal

a cukrász.

Nézte szorongva

a nagy eseményt,

füstölgő barna-csillagos,

alma-piros

fenékkel.

„Jézusom, jössz be!”

kiáltott

anyja a gyereknek,

s futott feléje.

Zsófia néném a vért

kavarta a fazékban.

Ferkó szalmát

teregetett.

Már a láng arany

bokraiban pirúl

a disznó. S mikor rózsásra

sült a bőre és ropogós

pirosra a fülek,

a farok,

a rémfára akasztják.

Hassal kifelé,

fejjel

a földnek.

Sürög az öregebb

Török,

mosolyog

jókedvében.

A disznót

rózsa-erszénytől tokáig,

csöcstől a fejig

egy vágással

fölmetszi. Serceg

a szalonna, s a

belső-rész a kis

teknőbe

gőzölve kifordúl.

Így szorgoskodtak estig, de

én azt el nem

mondom! Elégedjünk meg

ennyivel is. De este! Micsoda

terített asztal várt a dologban

fáradt

gyomrokra! S a vendégekre! Mert

jöttek a sógorok, komák, testvérek,

meg az új

keresztszülők. Topogva verték a

havat a csizmáról, cipőről,

lapogatták a kendőről, kalapról,

s köszöntek. Széles kedvvel

dörzsölték tenyerüket a jószagok

isteni bódulatában!

Mi kerűlt az asztalra! Micsoda

ajándék az ínynek, a pazar

örömökre éhes gyomornak! Leves, amin

a zsír aranypénzei sűrűzve úszkáltak,

mint nyüzsgő aranyhalak,

főtt hús gőzölgött a tálban, mellette ecetes

torma. Majd a sültek! A rézragyogású

hosszú kolbász tekervényekben, véres és

májas hurkák: kövér

ragyogással tespedő Buddha-szobrok.

Sistergett még

a tepsiben a zsír, ahogy

az asztalra tették. A pirosarcú

bordák, karajok mellett a harmattól

teljes ecetes paprika, meg a ragyás

uborka! Micsoda ünnep! Végűl:

a hamvas, leveles hájaspogácsa! Meg

a túrósrétes! Ropogósan fölkunkorúlt

finom levele, mint Síva istennő sok arany-keze,

omlósan kicsordúlt

a kapros túró. S kövér gyöngyökben

reszketett rajt a zsír,

meg a tejföl.

Falt a lakmározó népség

vidáman, s dicsérte a szakácsok kezét.

Az öregebb Török

egyre sűrűbben

szaladt a pincébe

a kancsóval.

Más nem mehetett oda!

De mindíg pityókásabban

jött vissza

a rövid útról

a párás boredénnyel.

Csillogott

a kancsó csillag-ködén

az ujj rózsa-erezete, erezet-emlékpajzsa.

Épp a lakoma közepén

tartott az ikreket íly dúsan

megünneplő rokonság, mikor

bizonytalan topogás zavarta meg

az ajtó előtt

a csöndet.

Ki lehet az? Ferkó

kimegy, s bevezeti nevetve

a két vak kosarast. Mert ők

voltak a bizonytalankodók! Járják

a házakat: „Kell-e kosár?” Itt

hogyne kellene a két

újszülöttnek? Leültetik

hát vígadozva a komákat

az asztalhoz. Hely még

nekik is jut. Egyenek! Esznek is

somolyogva. Fagyos fülük

lila lesz a melegben,

mint fagyon a hattyúk hártyás talpa.

Könnyes

szemhéjuk

tátog

kármin-béléssel,

mint a hal kopoltyúja,

ahogy isznak,

s a borgőz

arcuk finomítja.

S ekkor? Fölsír a két csecsemő

a szobában. Mint a győzelem kéttorkú

harsonája zeng

a két pólyás. Katalin

szoptatni

bemegy. Hol az egyiket, hol

a másikat csitítja,

emeli

a vastag, pihés tőgyecskékhez. Arcán

a szent verejték! Ferkónk is

besündörög a szobába, leül

a kályha

mellé. S nézi a dupla

csatát.

Katalin

kis tejet föccsent

arcukra most:

szépüljenek.

Zsibog a tor népe, a vakok énekelnek, s kint

zizeg a hó. Az ablakkereszt

keretezte fény, mint

nyolc arany-ceruza ír az utca

havára

boldogságot.

Harmat Annuska kapkodja

lábait

fázósan, s összehúzza

a kendőt magán. Az ablak

előtt megáll egy percre,

s tovább siet.

Szent Laji is most megy

éppen

hazafelé.

Hóna alatt

képeskönyv.

A villanylámpa alatt

megáll, s a szikrázó magasba

néz. Sűrűzve

rajzanak az ég

kristály-darazsai.

Rágyújt,

leveszi kajla kalapját,

s tojáshéj-fejére

száll a kristály-darázs.

Szikrázik bolyhos potrohuk.

Mint méhecske,

ha mákgubóra

ül pihenni.

Zsong, zümmög,

dünnyög

a magasság.

Laji fölteszi kalapját,

elindúl. Már

el is tűnt

a villogó hó-sötétben.

Nagy lábnyomát

lassan

belepi

a hó.

Kilencedik ének

amelyben a költő hálát ad a Mindeneknek és leteszi megvékonyúlt hegyű tollát

Bevégeztem hát nagyhírű

munkámat! Ki tudja, lesz-e még

ilyen erőm? Lesz-e még ekkora

hatalmam a történet

kanyarításában, s a szavak fölött?

Nyugtalan mégse

vagyok! Napként ragyog bennem

a bizonyosság:

sem a rozsda-feledés,

sem az emlék-penész,

sem az idő-por

nem lepi dalomat vastag

közönyével soha. S ha majd

múló porhüvelyem fölött

itéletet mond

a halál, s ami élt, lüktetett,

a dal örök-emésztő tüzében égett:

a szívet mord ujjával

örökre porba rontja, s lázas szemem

gyémánt-tekintetétől harmatként enyész,

s testi-mivoltom

emlékét is hamuként szórja szét a szél:

a halhatatlanság derűs egébe

emel dalom nem-múló

szárnyaival.

Mégis, mielőtt végleg letenném

megvékonyúlt hegyű tollam s a száraz,

füstös gégét megöntözném férfimódra

egy kis itallal, hogy a nagy munka

után verejtékes ne legyen

az álom: hálát hadd mondjak én

a Mindeneknek

búcsúzóúl!

Hála nektek Testvéreim: fű, föld, virág, csillag,

növényi, állati, s csillag-világ,

akik pazar kézzel hoztátok elém

a hasonlatot!

Hála neked Idő, Szabadító Erő, aki

megengedted, hogy történetem

suta torzó ne maradjon!

Hála neked Hamvas-fiatalság,

aki lelket, s erőt adtál e sorokhoz,

s áldás nektek Apám, s Anyám,

akik

az űri szelek közt

porszemként pörgő

bolygóra

nemzettétek

dal-kedvű fiatokat!

Hörpintek egyet,

s lefekszem.

Jobb is!

Bár a hold rézkiflije

még ablakomba

lóg:

keleten már

hajnali derengés.