Köhögnek, megint köhögnek, |
száraz levelek csörögnek. |
Léptek alatt, vagy a széltől? |
De hisz szellőcske se rebben, |
csak a kezem kezd remegni, |
a szívem ver egyre jobban. |
megfordulok, már mögöttem |
Ő volna itt, ő járna itt, |
Már az ujjam hegye reszket |
futkosok, mint anyját-vesztett |
Bolond gyerek, bolond gyerek, |
Mint a pamacs ritka szőrén |
állnak a fák köd-habosan. |
Reszketeg és mozdulatlan. |
|
Mellettem egy fonnyadt virág |
csipke-csontváz koronája, |
rezeg még kis hártya-szárnya. |
|
A ködön túl szekér zörög, |
Harangszóval hív az isten. |
Lassan megint köhögetnek, |
Fölriadok, eh, bolondság, |
cigány járhat kinn az utcán, |
botorkálva görcs-botjával. |
|
Föltekintek, ekkor látom, |
int, hogy jön már, csak egy percre |
dolga van még, hogy megvárom. |
|
Hogy repdes a szívem mostan, |
mint a köd fölött a fecske! |
Botját lassan kopogtatva, |
jön már lassacskán bicegve. |
jön egy bolyhos, bő kabátban, |
térdig érő kék kötényben, |
fején kicsit félrebillent |
|
Papa, Papa, még megfázol, |
magadra mért nem vigyázol? |
Jön, s csak int: „Te csacsi gyerek!” |
Lehajol egy picit nyögve, |
csak ez a köd, ez ne lenne!” |
libeg a fonnyadt füvekre. |
várj csak, fiam, megmutatom, |
mit tudok még, s huncutkásan |
megáll, köhög, lassan bólint, |
mint egy kedves nagy gyerek, kit |
|
S jön már vissza nagy vidáman |
„A mamának meg ne mondjad, |
mit csinált a vén bolondja!” |
s billentyű-soron egy vígat |
S kezdi egy vidám danával, |
ebben a nagy őszi ködben, |
suttogva és meg-megállva: |
Ráhajol a vén szerszámra, |
egyre messzebb néz a ködbe, |
szederfa mohos törzsének, |
néz a messzi fehér tájra, |
s imbolyogni kezd fölötte |
|
Eszébe mi juthatott most? |
Túl a dombok lágy hajlatán, |
nem is nagyon messze innen, |
Őket, mint másokat inkább. |
Szorongtak ott több, mint százan, |
a négy nyitott nagy szobában, |
A ház előtt a szegény-nép |
lett egymás örök szegénye. |
Csak a legénynek szegénynek |
A menyasszony gyönyörű volt, |
szebb, mint a fönt fészkelő hold, |
Arca színe olyan pozsgás, |
rózsapír mellette rozsdás. |
telten, mint a buja rétek, |
asztalfőnél és hallgatott. |
szörcsögött, úgy kanalazta, |
a levest, szálas tésztával. |
Zsír csillant a bajuszában. |
|
Vacsora után, hogy ültek, |
kidűlt a bor, szétszivárgott, |
Hadd ömöljön, nem kérték azt |
senki bérestől se kölcsön! |
a szegénység csak úgy falta |
a vígalmat, a kurjantást. |
Látni bizony alig láttak, |
jég-pávafarkak, páfrányok, |
verték szirmuk a hidegben |
|
a jéglapra, szegény-szájuk, |
fehér rózsát csókolt a fagy |
A menyecskét megpörgették, |
buja farát megcsipkedték. |
a nádszékből majd kibuggyant. |
Bíbor-gallér ült nyakára: |
|
a menyasszony sokszor eltűnt, |
dolga sűrűn akadt máshol, |
egyre barnább pillantással |
jött vissza a táncosokhoz, |
árnyék szitált vérhálóban, |
mély, sötétkék szarkalábak. |
|
Gondolja az öreg egyszer, |
hajnal felé járhatott már, |
beszélgessünk egy kicsikét. |
részegen a székre dűltek, |
Mint gyűrűző víztükörben, |
ha megnyugszik a víz lassan, |
s a villódzó képszilánkok |
isten fölkent ifjú papja, |
a menye meg kacarász, langy |
s a pap fülét csókolgatja. |
|
Visszatotyogott a székhez, |
ült, mint fölfúvódott varangy |
a megszeppent csődületben. |
Eliszkolt a rokon, vendég, |
ablak mellől a szegénység. |
asszony-csókból, habzó sörből. |
|
fütyülve szállt az ég szirma! |
Vágtatott két táltos-kanca, |
apámnak most jött a kedve, |
úgy a szívből részegedni. |
Mellén föltépte az inget, |
s muzsikált a hóviharnak, |
Melle hó-gyapjat növesztett, |
szempillája már jég-csipke. |
Csilingelt az ezüst csengő, |
hópor szállongott nyomában. |
|
Már a szemem tele könnyel, |
szivárványos mosolygással, |
mennyi halál, mennyi élet |
birkózik meg itt egymással! |
„Gyújts rá, hallom, füstölgődre, |
Persze, egész elfeledtem, |
S fölnyúlok, hogy kedves kezét |
Jaj, de csak a nedves semmit, |
Szétoszlott a semmiségbe, |
itthagyott, vagy itt se volt tán? |
játszott a vén harmonikán? |
Fölállok, s a fényességben |
állok, mint ki megvakultam. |
|
pipám füstje kicsi felhő, |
száll, ahogy nézek utána. |
kering, kering ezer fecske. |
Szétrebbennek, föltorlódnak, |
mint szélben a falevelek, |
búcsúznak az őszi tájtól, |
kifeslik az, s kis felleget |
ereszt, göndör, lágy pihéket. |
Szállnak, mint a tűnt remények. |
|
|
Hogy szállnak az őszi egek, |
hogy röpülnek a fellegek! |
Gazdag csordában a fecskék |
szállnak, s meghozzák az estét. |
arcom két öklömre hajtom, |
lassan, ahogy jön az alkony. |
ködlő kék hamvakba roskad, |
piroslik sok cső-fogsora, |
míg a csillagok szitálnak |
Hegy-nagyságú parázs a nap, |
hosszú árnyékokat vetnek, |
Az országérző nagy csöndben |
hallom zaját a szívemnek. |
Mennyi emlék, mennyi emlék |
kering-köröz a szívemben, |
menni készül, mint a fecskék. |
csippenti a víz kék bőrét, |
vagy a szárnyával suhintja, |
Lelkem minden pillanatja. |
|
Emlékek, ti kedves fecskék, |
el ne szálljatok még tőlem! |
A szívemhez, a bolondhoz! |
|
Nagyanyám most gyufát lobbant, |
látom, megfénylik az arca, |
hunyorog a fény-aranyban, |
ágyékszőrét föllobbantja, |
a fal-szögre fölakasztja. |
szövi arcát át, meg által. |
Szemét olykor le-lehúnyja. |
Olyan, mint a töppedt almák, |
amik ott a szekrénypolcon |
Kontya kis fehér csomócska, |
árnyéka is, mint a cinke, |
hogy azt hinnéd, mindenestül |
De nem botladozik bottal, |
süldőlánynak, vénasszonynak. |
|
„Hívő, misére kell menni!” |
Kisszékre ült cipőt húzni, |
ránc-csomó keze reszketett. |
„Megbolondultál te cipő?” |
„Te is dagadozol, lábam?” |
„No, hát én is készülhetek |
csóvált, sóhajtozott váltig. |
„Úgylátszik, megöregedtem.” |
„Istenkém, ha nincsen másik.” |
Makk-bütykös lábfeje, lába, |
mint a húsvéti szentgyertya, |
rózsaszín-eres faggyú-fa. |
a lányáé, úgy mosolygott, |
Úgy elillant, olyan gyorsan, |
olyan csöndes boldogságban, |
mire néztem, fényes porban |
|
még-füstölgő ágyúk között, |
bojtos kardját előrántva, |
A ló széles szügye előtt, |
szétálló két lába között, |
három cári közlegény nyög. |
Zubbonyuk a vértől piros, |
a havas föld tőlük véres. |
Csakhogy az a kép nyomtatvány, |
fényképe van beragasztva. |
Gyönyörűszép pödört-bajszú |
nagyapám néz mosolygósan, |
komoly szeme felém csillan, |
nem én vagyok, aki tiprat |
a nem-is-volt ellenségen. |
|
(Ugyanez a kép van ott kinn, |
Fölhólyagzott, elmosódott |
megkövesült kagyló, csiga |
|
Mellette egy csorbult szélű, |
farózsás kis képkeretben: |
szűz galambnál szelídebben. |
Kicsikéjét most szoptatja, |
tejjel habzó mellbimbóját |
két ujja közt fogva tartja, |
duzzadt kis szájba gyömködi. |
Szebbek, mint a friss virágok, |
|
Falra szögelt öreg naptár |
bóbiskol a fél-árnyékban: |
kéményseprő szurtos arcán |
csillám-fehér nevetés van. |
Ujjbögy zsíros rece-rajza |
|
Nagymama most kosárkát vesz, |
Arcát fölhajtja a fénynek, |
azt a kedves fehér arcát, |
fordítja így arcocskáját, |
a gúnárok metszett szárnya, |
csapkod, verdes könnyek között |
úgy tartja a finom fémet, |
mintha faágak közt látnál |
gyémánt-csillám jégszilánkot. |
Nézem e két bütykös kezet: |
átderengnek rózsaszínben, |
mint reggel az ablaküveg. |
Nyújtogatja szirom-arcát, |
megnyálazza, rágja, pödri |
borzolja az kotlós-tollát, |
Két göcsörtös árnyék-kezet |
most elsiklik a tű mellett, |
mint ravasz kígyó, a cérna. |
mintha csak egy kígyó volna. |
|
Egyszerre csak idelobban, |
„Nem hagyta ezt szegény apád, |
szótlan befűzte a cérnát, |
nem kellett őt kérni arra, |
vele nem ért ilyen szégyen!” |
S sóhajtott a szép emléken. |
|
Apám? Mint a harangkongás, |
zendül bennem a szorongás. |
Apám? Mintha bennem lakna: |
egy-egy teljesebb szavamban. |
Hogyha szólok, ő szól bennem, |
Akarjátok tudni, ki volt? |
Lessétek meg a tűz-mosolyt |
tapintsátok meg az arcom, |
hordom jegyét száz alakban, |
fölnevetek: hangja csendül, |
karom, mint az övé, lendül, |
|
Hej, te virágos szemfedő! |
Hej, te hímzett, fehér fátyol! |
Utólszor hadd szóljak neki, |
Meglibben a mécs kis nyelve, |
hajlong sárga fény-rózsája. |
szája körül mosoly játszik. |
miért ez, ha ott a másik? |
szeme, mintha rámszegődne. |
Mondd apám, hogy bolondság ez, |
hogy így egyedűl maradtam. |
|
Ó, negyvennégy éves halott, |
Rozsda-szőrű kórócsontváz |
a szívemből mért nőttél ki? |
|
Ravatal fölött egy fénykép, |
ezüst-kagylós díszű keret. |
festett kastély csipketornya, |
rejtett-sugárzó-mosolyban, |
mint a kőangyalok szárnya, |
Nike hártyamárvány-leple, |
sudár kőműves legény volt, |
Fénygyűrűk anyám szemében, |
|
S átfutja testem a sejtés, |
mint vihar jele a kertet! |
Te iszony-mosolyba dermedt: |
én voltam az első gyermek! |
|
|
Tíz éven át csak köhögött, |
mint este, vagy virradatkor. |
Nem kellett a csörgő-óra, |
pontosabban, mint a csörgés, |
ideje van, föl kell kelni. |
A kakas is akkor rikkant, |
|
Anyám fölkelt, rőzsetűzön |
melengette meg a tésztát, |
Bizony az volt, az a legjobb! |
|
Rágyújtott még ott az ágyon, |
az csapódik le cseppekben |
már az ágyában kucogtunk, |
hentergőztünk toll-özönben, |
Úgy röpködtünk ágyról-ágyra, |
az öcsémmel székről-székre, |
mint a borzas, arany-csipás |
kis verebek, csak gatyában. |
Hűlhetett már álmunk fészke! |
összeráncolódott-fonnyadt: |
mit nekünk a hideg világ, |
aki benn marad, bolond az! |
dudorászott, fütyörészett. |
Gubbasztottunk ott a széken, |
s csücsörögtünk pötty-szájunkkal |
Tükröt az asztalra tette, |
öcskösömmel ketten fogtuk, |
borostáján szappan habzott, |
filléreket, rossz gombokat. |
Dohány meg verejték-illat |
Ki fürdött már izgalmasabb, |
|
lefolyt az asztalra, székre, |
hattyú-vállán végigömlött, |
végiggöngyölgött érc-karján. |
fölszikrázott a lámpafény |
De füttyögött már a vonat, |
széttúrta a hajnal fényét. |
és görnyedten elballagott. |
Hallottam lassúcska léptét, |
|
fölállt, mint a kakastaréj. |
|
már messziről integetett. |
|
Vonattal járt Budapestre, |
altiszt volt egy festékgyárban, |
csupa-vérfolt törülközőt. |
Tíz éven át más szennyesét |
köhögve, nyögve, szuszogva. |
Nem Krisztus vér-harmat arcát |
mutatták a gyűrött rongyok. |
Anyám meg csak mosta, mosta. |
a lúgtól csipkésre rágott |
körme tövén vér szivárgott. |
szennytől fehér tenyerére: |
|
Rotyogott a nagy cinfazék, |
ültem egy szennyes-kupacon, |
raktam a láng habja közé. |
Sírt a görcsös kis venyige, |
sírt, mint a hegedű-ének, |
buborékot szült a lángban, |
hogy nyüszített zöld kínjában! |
|
Most is hallom, tíz éven át, |
|
Anyám ott áll a tócsában, |
Én az ezüst vizet hordtam, |
ott is vastag szappanhabok. |
|
a szennyest fehérre ette, |
s ette lassan az anyámat. |
Futkosott, mint a százlábú, |
mállt, mint a tengeri-csillag, |
halat hártyásra kiszívnak, |
szívta, mint a kövér pókok: |
telt-asszony karját fonnyadtra, |
hervadt rózsába a mellét, |
|
Néztem, ahogy rí és futkos, |
S este, mint egy sárga hernyó |
kövér-fényű szőrös-sárgán. |
Anyám fölött gőz-szivárvány. |
|
dézsában mennyit fürödtünk. |
Kisöcsémmel, mint zöldbékák |
a széliről betoccsantunk, |
s a szennyes-kék vízi-mélyből |
|
Ruhát mennyit teregettünk, |
olyankor aztán nevettünk! |
Csattogtak, mint fehér zászlók |
|
Egyszer elszédűlt a gáztól, |
nyitott kezét húzogattam, |
csukott szemét símogattam. |
Kint a varjak gomolyogtak, |
az alkony ér-rendszerében, |
leszálltak a szilvafákra, |
károgtak és fölrebbentek, |
belepték az egész kertet, |
csattogtak fekete nyállal. |
a tejút zöld foszfor-nyájjal. |
Aztán fölkelt, vizes kendőt |
Már ekkor a csönd sötét volt, |
sercegett az izzó parázs. |
Mintha egy láng-belű lovat |
Olyan volt, mint nyáron a tűz- |
mindenütt az egész házban: |
széken, a szekrényen, ágyon, |
|
s másikat hozott helyette. |
Micsoda lánc! Négy pengőért! |
|
de sokszor jött inni kedve! |
Ki tudná, hogy mért lett részeg? |
Reszkettünk, mint tócsán csillag. |
fájdalmunkat, kínjainkat? |
|
sebet vágtam gyermekésszel, |
gyantát csipázott sebéből. |
Szúnyog repűlt arra éppen, |
zizegett, míg belefulladt |
szeme, hangja, selyem-szárnya. |
De a fa csak sírt, sírt egyre, |
könnye buggyant a tetemre, |
És most a megkövűlt mézben, |
ott a szúnyog a kő-méhben, |
olyan, mintha most is szállna, |
aranydrótfésű-tölgylevél, |
mint két homlokból-nőtt gyík-kéz, |
síron kristály-pikkely cédrus, |
iker sárga pikkelypamacs, |
két kristályszálka-halcsontváz, |
az áttetsző méz-aranyban, |
|
A fájdalmak is így vannak, |
jönnek, aztán megkövűlnek, |
mint gyantában a szúnyogot, |
látod még, de tudod, nincs már: |
az élet nagyobb a kínnál. |
Tudod, hogy élt, de már köves, |
tudod, hogy fájt, de már nem fáj, |
már nem ríkat, nem is éget. |
Igy hordjuk mi, megkövülve, |
a fájdalmakat szívünkben! |
|
Tíz év, többet nem idézlek, |
Nyugodjatok, elmúlt évek, |
|
|
beszélgettünk a bor mellett, |
koccintgattunk olykor-olykor, |
Gyöngyözött a bor szép lassan, |
Lám, az én bajszom kiserkedt, |
a te hajad őszbe-hervadt, |
szájam fölött arany-selymek: |
gyémánt hóporral behintett |
sövény szemöldököd szára. |
alvadt csillagot idéznek, |
az enyémben csillag-kövek |
tüzelnek, mint réz-hegységek. |
Tavasz, meg ősz így ül együtt, |
deres réthez vagy hasonló. |
|
Borozgattunk, beszélgettünk, |
csitítgattuk egymás kedvét, |
vagy a csönd beszélt helyettünk, |
s vártuk a közelgő estét. |
Arany-reszketés a nyárfák |
azt a vihart, volt-időben, |
nevetgélt, bár a szemérem |
Gyerek volt még akkor apám, |
hogy csöndes vacsora után |
|
hadd szóljak hát a viharról! |
dörgést, villám-bokraival, |
gomolyogj hát elő, vihar! |
|
Szebb lenne, ha te mondanád, |
terítve, mint füstöt szádra. |
Szájadban már föld és füvek, |
átszőtték hajszálgyökerek |
szíved, s a szemgolyó-lángot. |
|
sorvad a lomb, lanyhán kókad, |
mint a megperzselt szőrszálak |
bőg a barom, sír a vad kos, |
szimatol, búj bak a bakhoz. |
Vakít, szinte elszáll, reszket |
láng-ködökben a messzeség, |
elvesznek az útkeresztek, |
mint égett bőr, fölhólyagzik |
a föld, pattog, cserép-bimbó, |
tücsök cirregése csapzik, |
a zöld-szeplős pettyű békák, |
ráncba töpped, sült bogyóba, |
meredt szemük. Aszalt tócsák |
ráncos bőrén só virágzik. |
Lecsüng arany-tüskés háza |
a búzának, földre hajlik. |
tű-bajsza, gyökér-szakálla. |
Alszik vékony árnyék-rácsa. |
|
A porba még csöpp se hullik, |
érzik, bár levél se rebben, |
keresztet vet, megy befelé, |
a kotlós kék csőre fénylik, |
kering, szárnyát teregeti, |
nyakát borzolja, rikoltoz. |
fekete alvadt-vér foltos. |
|
Mintha kékes madár-árnyék |
látja a csősz, rápipál még, |
moccan és megleng könnyedén, |
majd hánytorog a sok levél, |
tollazatuk, karmuk kapar. |
s zöldből ezüstbe hömpölyög. |
|
Emlős-sárkány hányja-veti |
arany a tőgy kúp-fogsora. |
Habzó álom örvénylik ott, |
a búza, fa körött csurran, |
föl-fölcsapnak szálkás habok |
Az a kis fa menne, szállna, |
fönt gyűrűzik már az égen. |
|
görnyed a csősz szörny-időben, |
|
jönnek a hegyről gomolyban, |
béget a fölkavart porban. |
|
Pillantásnál jobb iramban |
a vihar, s a szennyes habban |
dörgés dörgésre könyöklik. |
Piszkos szőrcsomó-hasával, |
mint egy megbőszült vad kecske, |
hánykolódik, morog teste. |
Döfköd villám-szarvaival, |
hirtelen itt-ott is csattan, |
sistereg a dörgő szélben. |
Tömött tőgyét rázza, rázza, |
s habzik-fröcsköl a tetőkön, |
vastag fehér tej-sugárban |
az eső, a szikkadt földön. |
|
Langy tócsa gyűlik, s a színén |
buborék pattan, s elúszik, |
elbődül hosszan egy tehén, |
|
a gyémánt-csápú szőr-állat, |
kimásznak a földből a fák, |
a tetők, mint foszló baglyok |
elszállnak nyikorgó kéjjel, |
rínak, futnak szanaszéjjel. |
Ott egy asszonyt görget a szél, |
mint egy dinnyét, nincs már tusa, |
mint a dinnyebél vér-húsa. |
gyerek még, hogy iparkodik, |
nincs isten, hogy most meglessék! |
szél táncoltatja kis testét. |
Már ott van az almafánál, |
fröcsköl a víz, fénylik szára, |
suhog, mint a korbácsütés, |
|
Mint a tyúkok teli bögye, |
s iszonyatos dörgés közben |
tündökletes szikra lobban. |
lecsuklott-kelyhű virágot. |
arany-csipkebokra lángolt. |
|
Futott a gyerek ruhátlan, |
otthagyta a gazdag zsákmányt |
feledve vélt boldogságát. |
|
|
virtuskodtak ott a téren, |
felhők kószáltak az égen. |
Tej-arcú és szakáll-ütött |
mezítláb, a nadrág fölött |
kékstráfos ingük kibuggyan. |
A nadrág madzaggal, szíjjal |
majd a mell-rózsáig kötve, |
Kezük zsebben, úgy nevettek, |
legény, szétterped a lába. |
Térde roggyadt, arca fölfújt, |
kocsitengelyt emel, fakúlt |
a vastengelyt, cingár karján |
ránganak, mint sózott béka |
izomcsomók, s hóna alján. |
vékony testén a gyöngeség, |
s lehull a vas lassan zengve. |
kimoshatja, menj anyádhoz!” |
foguk közűl fény szívárog. |
Egyszerre csak befagy szájuk, |
mint hártyázó tócsa télen. |
Setteng irigység és ámúlt |
vágy a legények szemében. |
Egy-egy fütty röppen magasra, |
surrantja gyorsan a nyelvük, |
Kék mellénye majd szétreped, |
csizmáján elporlik a fény. |
markolja meg az istrángot, |
peckes a ló, foltos hátán |
napfényből font piros lángok. |
|
Tágul a kör, táncol a ló, |
nyihog, kapál, visszahőköl |
barna-fehér foltos csődör. |
Fehér farán barna szeplők, |
háta fehér-pettyes, tarka, |
szakáll-sarkantyú rőt rojtja. |
a legény, ujjával csettint, |
körbefut a csődör, nevet. |
A legényen feszül az ing. |
láng a szempillán, sörényen, |
|
„No, ki ülné meg a lovat?” |
„Egy pengő-forint jár annak!” |
– dünnyög kedve a csizmásnak. |
S mellényzsebből cigarettát |
húz elő és rágyújt lassan, |
Füstgyűrű széled a napban. |
„Hát én megülöm a csődört!” |
alig ült rá, már a földön |
csücsült a harmatos gyermek. |
|
Most az a kékszemű legény, |
ül a lovon, szeme kemény, |
horkan, fölmered sörénye, |
forog a ló, farát hányja, |
nyakát veri jobbra-balra. |
Két lábra áll, úgy cicázik, |
reng zacskós iker-tojása. |
Kering, fut a téren körbe, |
tajtékos már combja töve. |
|
lányszem villan, csak egy percre. |
Dehogy bírná már ledobni, |
vértűz-testéről lehányni! |
Lassan szelídül az állat, |
fakó feje lejjebb konyúl, |
zenélnek a tömött hársak, |
Tántorog a pettyes-szügyű, |
csődör-haja véres zászló. |
Lépked körbe-körbe lassan |
kalapján, láng a szemében. |
Megáll a ló, csillag-tű-fény |
szikrázik az alkonyatban. |
Rajta ül a legszebb legény, |
mezítláb, s pörge kalapban. |
|
|
én is éltem, én is láttam. |
|
új falut szülnek a lángok, |
fölötte nagy füstkoszorú: |
a nádasban lehányt ruhák, |
vízzel beszívárgott nyomok |
kanyarognak gyöngy-jégen át. |
csoport hever, volt-katonák, |
vak szél lobogtatja hajuk, |
kezek görcsben, merev-lilák. |
alvadt vér-rózsa a fején. |
Leszállnak a holt-csoportra, |
Vadnyúl, meg őz együtt futnak |
át a dombon, meg-megállnak, |
itt is, ott is őzek, nyulak |
csordába verődnek, állnak. |
lövés csattan, ágaskodnak, |
s elsuhan a nyúlszív-csorda. |
Nem is látni már az eget, |
|
Mondanád most is nevetve, |
vajon ők most hol is vannak?” |
Nevükre már nem emlékszem, |
hárman voltak, három barát, |
jöttek egy kis teher-gépen, |
Puffogott, s zötyögve torpant |
azután még egyet horkant. |
mosolygott és szűzdohánnyal |
vágja a fát, sokkal inkább |
használ azzal a világnak! |
Elkezdett hát fűrészelni, |
Hogy tudott ott énekelni, |
a fűrész a fagyos görcsben! |
falta a fát a vén szerszám, |
s fűrészpor csillag-permetje |
sárgált a kézfejen, baltán. |
Sírt a fűrész, s a tüdeje |
zenélt hozzá, szörnyű ének! |
S egyszerre csak köhögetve |
Ők hárman már ott teremtek, |
csitítgatták, támogatták, |
megcsinálják ők a munkát. |
S vágták már a fát helyette, |
„Emlékszel a gyerekekre?” |
Rájuk úgy, mint az apámra! |
|
Arcukra már nem emlékszem, |
Az a hat kéz a szívemben, |
mint kőben őshüllő nyoma, |
csontváz, ősember-koponya |
Szívem e hat kéz otthona. |
Mennyit beszéltek e kezek, |
történelmet, mégis szótlan. |
|
láng-szeplőkkel pettyegetett |
tömpe kezek, kagylós körmök, |
Egyszerűek, mint kalapács, |
vaskosak, mint öreg tölgyek, |
|
zsengék, mint a fű tavasszal, |
jegygyűrű csillog a kézen. |
Gyermek-kezek, tej-patakkal. |
Csecsemő-arc, márvány-felhő, |
mint e nem-felejtett kezek. |
mint a görcsnél letört faág, |
körül lecsurog, mint gyanta |
|
Most a harmadikat mondom: |
húsgyökér-forradás-csillag |
kék vadhús-tengericsillag. |
Magát nem tudja becsukni, |
Kinyílnak rücsök-szirmai, |
mint a rózsa, gyöngy-polipok. |
|
Este, mint egy szelíd család |
ültük körűl a nagy asztalt, |
a hat kéz, a három barát, |
lefekvés elől marasztalt. |
néha kísértük csak szóval, |
ékesebb volt az a beszéd, |
mint a leggyönyörűbb szózat! |
Tenyér, ujj, ököl mutatta |
a szív-küldte szép szavakat. |
Meggörbűltek, hajlongtak a |
|
Apám megtört szirom-kezét |
úgy mutatta, mint szégyenét, |
„Halál, nyomor: ez a tőke, |
rothadunk, mint ázott asztag, |
korom szállott a tüdőre.” |
|
S ráfeleltek: „Tévedsz papa! |
(A kéz-ábra kristály-sáska!) |
a csönd gyertyáit e tájra.” |
|
Így beszéltünk a kezekkel, |
magunkat még most is látom, |
szónál biztosabb jelekkel, |
|
|
|
között ült, sugaras őszben. |
ült egy széken, nagykabátban, |
krákogott és köpött néha, |
Ölében vastag könyv, olykor |
köszönt az utcán menőknek. |
Egész napokat hallgatott. |
|
Könyvet addig nem olvasott. |
hozta haza szombatonként, |
nézte, s máris elfeledte, |
Táncolt inkább, s a fröccs-gőzben |
hasas-szarvas nyüzsgő hangyák! |
A könyv sose volt az élet! |
Hazugság az: rongy beszédek, |
köd-alakok, könnyű álmok, |
|
fák, virágok, tél, fellegek! |
|
Apám! Hogy tudott szeretni, |
hangszer-billentyűket túrni, |
Dolgozni mindünknél jobban. |
Ha kapáltunk, lemaradtunk |
ő csak futott, ment előre. |
Mikor fölállt, s körülkémlelt, |
visszanevetett, hogy mi csak |
ott tartunk még az anyámmal. |
|
s belűl egy picinyke szégyen. |
Ha szögelt, milyen örömmel |
adtam neki szöget, lécet. |
Munka közben fütyörészett. |
vele csak vidám maradtam, |
ástuk a zöld-inas kertet, |
vágtuk a fát, fölsöpörtünk, |
s meg-megálltunk egy-egy percet, |
akkor megkínált dohánnyal, |
éppúgy, mint a férfiakat! |
Éremnél nagyobb dícséret, |
a legnagyobb fizetség ez! |
Hogy nem kellett már titokban, |
bújva, mint gyermekkoromban, |
|
Láttam őt nagy állványokon, |
ott csapkodta a habarcsot |
köztük is a legelső volt! |
|
állt a habzó vatta-hóban, |
villanylámpák fénykörében |
libegtek a gyapjú-pelyhek. |
s akkor is csak énekelget. |
állt a fölcsillámló hóban, |
bolyhosan a fehér száltól, |
a legjobb munkás apám volt. |
őszi szélben piros bokrok. |
|
két tétlen év, keserűség? |
Inkább nap-meleget vinnék, |
fényt hordanék a dalomban, |
hegyeknél nagyobb halomban. |
|
kerékagyig sűllyedt szekér. |
Gyerünk lovam, Pegazusom, |
gyerünk derűsebb ég felé! |
Fröcsköl, tocsog a sár-tinta, |
szárnyas lovam nem tud szállni, |
verdes a köd-ló két szárnya, |
vergődik, lobog ezüstben. |
Jutsz-e melegebb világra? |
|
dobogva, mint réműlt barmok, |
Üszkösödnek, benne égnek. |
|
két tétlen év, keserűség? |
előled, te két szörnyű év? |
zöld-szárnyú fekete cédrus! |
zöld vas-szövevény szárnyaid |
Félvállasan meggörnyedtél, |
hátad jobbfele behorpadt, |
bordáival olyan volt, mint |
Mintha hordanál keresztet: |
kapaszkodva szívbe, májba, |
Üveg-lombja űrben reszket, |
sasok, keselyűk és pávák, |
sármányok, harkályok, csókák. |
mint kép a tiszta szobában |
Ott fészkel a sárkány-csikó, |
a rák-sógor, hüllő-testvér, |
gomolyog ős-gyöngykorbácsod. |
aranyszárnyú véres kések. |
Lombjaiban hét mennydörgés, |
hét csillag, hét gyertyatartó, |
három jaj, hét trombitaszó, |
a tizenkét pecsétes könyv, |
s a könyvet-megevő János. |
Ott ül a négy lelkes állat, |
sír a fehér ló, veres ló, |
titok-arcú asszony-csorda, |
s a hét-szemű bárány körül |
isten-hárfás angyal-horda. |
Nem csoda, hogy meggörnyedtél, |
csontváz-arcú csontszárnyakat, |
Mi lett belőled, te árva? |
|
Előbb még kint az udvaron |
dolgozgatott meg-megállva, |
kedvét sorvasztotta bánat. |
„Hej, ha építhetnék házat!” |
Magot szórt a kiscsibéknek: |
„Itt kell csipognom halálig!” |
„Jobb lenne, ha elpusztulnék!” |
messziről könnyezve néztem, |
Háta, mint besüppedt sírdomb: |
piros kagylóhéj-horpadás. |
rózsaszínű sebhely-páfrány, |
Ó, iszonyú fogsor-nyomok, |
ó, elmetszett-tollú bordák, |
mint fogatlan száj az a hát, |
mint egy lápba-sűllyedt ország! |
kétéltű ős. Ült, mint akit |
|
Jaj, fuldoklás, jaj féltüdő! |
Jaj, hűtlen szerszámok, dolgok! |
Nem énekelt, már csak morgott, |
néha könny gyűlt a szemébe, |
sírt magában, sírt az apám. |
|
Szombatonként pártnapokra |
el-eljárt lassan köhögve, |
Jaj, rekedt-mámorú szavak! |
|
könny-mázas, olvadt a tinta. |
|
S aztán lefeküdt az ágyba, |
szervei már kitetszettek, |
üveg-sír mélyén ketyegtek. |
S úgy olvasott, mint akinek |
Hej, te a halált megsejtő |
Ült az ágyban, nyakán kendő, |
|
Hangját elvesztette régen. |
Már csak szájával formálja |
|
de itt is csak félig éltem, |
hallottam vad éjszakákon, |
láz-tejútról hívott engem |
a tücsök-cirpelő csöndben, |
nem tudtam, az én szívem ver, |
vagy ő suttog a szívemben? |
|
Mikor hazamentem, szemmel |
ölelt meg, mint más karjával. |
Láttam, ő már nem is ember. |
„Hogy vagy fiam?” Suttogott. Várt. |
S kicsit elhúzta a dunnát, |
figyelt gyermeki szavamra. |
mint a saját boldogságát, |
kérdezte, hogy nem haragszom, |
Hogy tudtam akkor remélni! |
|
Intett, nyissam ki az ajtót, |
vacsora-gőzt kiszellőzni, |
mutatta, hogy mit is olvas, |
úgy kérlelt, mint okos gyermek: |
beszéljek a nagyvilágról, |
|
Én csak ültem az ágyszélen, |
a könnyeim belűl folytak, |
láttam: hatalmas a lélek! |
Szótlan szavai ragyogtak, |
lelkét gyújtották a vágyak, |
mint kölykök a szénakazlat. |
Mint egy lobogó, nagy fáklya, |
láng-bokrokban falta testét. |
Már nem ember, egyetlen vágy, |
az volt apám ott az ágyban, |
elénk bomló csillag-élet. |
|
Én csak ültem az ágyszélen, |
nagy léggyökér-kezét néztem, |
kezét néztem, ahogy száradt. |
A nagy-körmű halál-ollót. |
celofán-kesztyűket húzott. |
|
Én csak ültem az ágyszélen, |
benne már a halált néztem, |
izzó kristály-kehely-szemét, |
létemben-reszketve néztem, |
szalmából-font bábú-ember |
feküdt a verejték-fészken, |
törékeny sejtcsipke-ruha, |
hártyával-bevont üresség, |
a négy fölfújt pikkely-kesztyű, |
Jáde-gyökér-csokor volt ő, |
denevérszárny-csontkezei, |
Néztem, az alkonyi zöld űr |
Megváltó-megválthatatlant. |
Az alkony vad, véres álom: |
|
Jaj, hogy kimondani mertem! |
|
Fehér kezét nem felejtem, |
nehézkesen állt a tollhoz. |
legszebb versét életemnek: |
„Fiacskám, vigyázz magadra!” |
„Ügyelj mindegyik szavadra!” |
„Gyógyítsátok a világot!” |
„Nekem messzire kell menni…” |
„Ne felejtsd soha apádat…” |
„Gyerek dolgozni akarok!” |
„Most jönnek a legszebb napok.” |
„A szívemben féreg lakik…” |
„Fiam, nagyon szép az élet…” |
„Botom tedd a koporsómba, |
tudod, amit még te hoztál…” |
„Engemet már nagyon várnak…” |
„Tüdő, szappanhab leszárad…” |
|
|
A dombokról könnyű felleg |
Nehéz volt e harminc napom, |
már az emlék-húr elhallgat. |
én is e kis dalt magamnak. |
Könnyű az ég, könnyű, bennem |
szívem, mint a madárfészek. |
Repűlj madár, repűlj messze, |
szólok, tenyerem nyitva ki, |
Gyermekláncfű fejét tépem, |
elszáll, mint a volt-emlékek. |
|
mint kőbe a félig metszett, |
derékig kibontott szobrok. |
rejteztek el az anyagban, |
a kéz, a fej, szív csiszolva |
Maradj hát te kettős szépség: |
tapintható, s láthatatlan, |
Veled már nem maradhatok, |
nekem más útra kell mennem! |
Készűlj szerszám, már új dalok |
fogantak meg a szívemben. |
|
sürögnek, rakják a falat, |
kiloccsan az ezüst-habarcs. |
szalag nyelvén föl a téglát, |
mintha vércsöppeket vinne, |
s pörget föltoronyló lázban: |
épűlj országos nagy házam. |
Napfényben aranyló szobák, |
gyárak, kórházak, iskolák, |
munkából fakadt szerelmek. |
Épűlj áttetsző szép ország, |
Mondjam nem-köhögő sorsát. |
ne legyen itt többé beteg |
|
fönt a fény-ködös magasban |
s rakja már a téglát apám, |
fönt az állvány fény-havasán, |
állványokon hajol bátran, |
Föl se néz, csak rakja, rakja, |
kezei: galambok, szállnak, |
meg nem állnak pillanatra, |
csak forognak a kanállal. |
|
|
|
|