| Köhögnek, megint köhögnek, |
| száraz levelek csörögnek. |
| Léptek alatt, vagy a széltől? |
| De hisz szellőcske se rebben, |
| csak a kezem kezd remegni, |
| a szívem ver egyre jobban. |
| megfordulok, már mögöttem |
| Ő volna itt, ő járna itt, |
| Már az ujjam hegye reszket |
| futkosok, mint anyját-vesztett |
| Bolond gyerek, bolond gyerek, |
| Mint a pamacs ritka szőrén |
| állnak a fák köd-habosan. |
| Reszketeg és mozdulatlan. |
|
| Mellettem egy fonnyadt virág |
| csipke-csontváz koronája, |
| rezeg még kis hártya-szárnya. |
|
| A ködön túl szekér zörög, |
| Harangszóval hív az isten. |
| Lassan megint köhögetnek, |
| Fölriadok, eh, bolondság, |
| cigány járhat kinn az utcán, |
| botorkálva görcs-botjával. |
|
| Föltekintek, ekkor látom, |
| int, hogy jön már, csak egy percre |
| dolga van még, hogy megvárom. |
|
| Hogy repdes a szívem mostan, |
| mint a köd fölött a fecske! |
| Botját lassan kopogtatva, |
| jön már lassacskán bicegve. |
| jön egy bolyhos, bő kabátban, |
| térdig érő kék kötényben, |
| fején kicsit félrebillent |
|
| Papa, Papa, még megfázol, |
| magadra mért nem vigyázol? |
| Jön, s csak int: „Te csacsi gyerek!” |
| Lehajol egy picit nyögve, |
| csak ez a köd, ez ne lenne!” |
| libeg a fonnyadt füvekre. |
| várj csak, fiam, megmutatom, |
| mit tudok még, s huncutkásan |
| megáll, köhög, lassan bólint, |
| mint egy kedves nagy gyerek, kit |
|
| S jön már vissza nagy vidáman |
| „A mamának meg ne mondjad, |
| mit csinált a vén bolondja!” |
| s billentyű-soron egy vígat |
| S kezdi egy vidám danával, |
| ebben a nagy őszi ködben, |
| suttogva és meg-megállva: |
| Ráhajol a vén szerszámra, |
| egyre messzebb néz a ködbe, |
| szederfa mohos törzsének, |
| néz a messzi fehér tájra, |
| s imbolyogni kezd fölötte |
|
| Eszébe mi juthatott most? |
| Túl a dombok lágy hajlatán, |
| nem is nagyon messze innen, |
| Őket, mint másokat inkább. |
| Szorongtak ott több, mint százan, |
| a négy nyitott nagy szobában, |
| A ház előtt a szegény-nép |
| lett egymás örök szegénye. |
| Csak a legénynek szegénynek |
| A menyasszony gyönyörű volt, |
| szebb, mint a fönt fészkelő hold, |
| Arca színe olyan pozsgás, |
| rózsapír mellette rozsdás. |
| telten, mint a buja rétek, |
| asztalfőnél és hallgatott. |
| szörcsögött, úgy kanalazta, |
| a levest, szálas tésztával. |
| Zsír csillant a bajuszában. |
|
| Vacsora után, hogy ültek, |
| kidűlt a bor, szétszivárgott, |
| Hadd ömöljön, nem kérték azt |
| senki bérestől se kölcsön! |
| a szegénység csak úgy falta |
| a vígalmat, a kurjantást. |
| Látni bizony alig láttak, |
| jég-pávafarkak, páfrányok, |
| verték szirmuk a hidegben |
|
| a jéglapra, szegény-szájuk, |
| fehér rózsát csókolt a fagy |
| A menyecskét megpörgették, |
| buja farát megcsipkedték. |
| a nádszékből majd kibuggyant. |
| Bíbor-gallér ült nyakára: |
|
| a menyasszony sokszor eltűnt, |
| dolga sűrűn akadt máshol, |
| egyre barnább pillantással |
| jött vissza a táncosokhoz, |
| árnyék szitált vérhálóban, |
| mély, sötétkék szarkalábak. |
|
| Gondolja az öreg egyszer, |
| hajnal felé járhatott már, |
| beszélgessünk egy kicsikét. |
| részegen a székre dűltek, |
| Mint gyűrűző víztükörben, |
| ha megnyugszik a víz lassan, |
| s a villódzó képszilánkok |
| isten fölkent ifjú papja, |
| a menye meg kacarász, langy |
| s a pap fülét csókolgatja. |
|
| Visszatotyogott a székhez, |
| ült, mint fölfúvódott varangy |
| a megszeppent csődületben. |
| Eliszkolt a rokon, vendég, |
| ablak mellől a szegénység. |
| asszony-csókból, habzó sörből. |
|
| fütyülve szállt az ég szirma! |
| Vágtatott két táltos-kanca, |
| apámnak most jött a kedve, |
| úgy a szívből részegedni. |
| Mellén föltépte az inget, |
| s muzsikált a hóviharnak, |
| Melle hó-gyapjat növesztett, |
| szempillája már jég-csipke. |
| Csilingelt az ezüst csengő, |
| hópor szállongott nyomában. |
|
| Már a szemem tele könnyel, |
| szivárványos mosolygással, |
| mennyi halál, mennyi élet |
| birkózik meg itt egymással! |
| „Gyújts rá, hallom, füstölgődre, |
| Persze, egész elfeledtem, |
| S fölnyúlok, hogy kedves kezét |
| Jaj, de csak a nedves semmit, |
| Szétoszlott a semmiségbe, |
| itthagyott, vagy itt se volt tán? |
| játszott a vén harmonikán? |
| Fölállok, s a fényességben |
| állok, mint ki megvakultam. |
|
| pipám füstje kicsi felhő, |
| száll, ahogy nézek utána. |
| kering, kering ezer fecske. |
| Szétrebbennek, föltorlódnak, |
| mint szélben a falevelek, |
| búcsúznak az őszi tájtól, |
| kifeslik az, s kis felleget |
| ereszt, göndör, lágy pihéket. |
| Szállnak, mint a tűnt remények. |
|
|
| Hogy szállnak az őszi egek, |
| hogy röpülnek a fellegek! |
| Gazdag csordában a fecskék |
| szállnak, s meghozzák az estét. |
| arcom két öklömre hajtom, |
| lassan, ahogy jön az alkony. |
| ködlő kék hamvakba roskad, |
| piroslik sok cső-fogsora, |
| míg a csillagok szitálnak |
| Hegy-nagyságú parázs a nap, |
| hosszú árnyékokat vetnek, |
| Az országérző nagy csöndben |
| hallom zaját a szívemnek. |
| Mennyi emlék, mennyi emlék |
| kering-köröz a szívemben, |
| menni készül, mint a fecskék. |
| csippenti a víz kék bőrét, |
| vagy a szárnyával suhintja, |
| Lelkem minden pillanatja. |
|
| Emlékek, ti kedves fecskék, |
| el ne szálljatok még tőlem! |
| A szívemhez, a bolondhoz! |
|
| Nagyanyám most gyufát lobbant, |
| látom, megfénylik az arca, |
| hunyorog a fény-aranyban, |
| ágyékszőrét föllobbantja, |
| a fal-szögre fölakasztja. |
| szövi arcát át, meg által. |
| Szemét olykor le-lehúnyja. |
| Olyan, mint a töppedt almák, |
| amik ott a szekrénypolcon |
| Kontya kis fehér csomócska, |
| árnyéka is, mint a cinke, |
| hogy azt hinnéd, mindenestül |
| De nem botladozik bottal, |
| süldőlánynak, vénasszonynak. |
|
| „Hívő, misére kell menni!” |
| Kisszékre ült cipőt húzni, |
| ránc-csomó keze reszketett. |
| „Megbolondultál te cipő?” |
| „Te is dagadozol, lábam?” |
| „No, hát én is készülhetek |
| csóvált, sóhajtozott váltig. |
| „Úgylátszik, megöregedtem.” |
| „Istenkém, ha nincsen másik.” |
| Makk-bütykös lábfeje, lába, |
| mint a húsvéti szentgyertya, |
| rózsaszín-eres faggyú-fa. |
| a lányáé, úgy mosolygott, |
| Úgy elillant, olyan gyorsan, |
| olyan csöndes boldogságban, |
| mire néztem, fényes porban |
|
| még-füstölgő ágyúk között, |
| bojtos kardját előrántva, |
| A ló széles szügye előtt, |
| szétálló két lába között, |
| három cári közlegény nyög. |
| Zubbonyuk a vértől piros, |
| a havas föld tőlük véres. |
| Csakhogy az a kép nyomtatvány, |
| fényképe van beragasztva. |
| Gyönyörűszép pödört-bajszú |
| nagyapám néz mosolygósan, |
| komoly szeme felém csillan, |
| nem én vagyok, aki tiprat |
| a nem-is-volt ellenségen. |
|
| (Ugyanez a kép van ott kinn, |
| Fölhólyagzott, elmosódott |
| megkövesült kagyló, csiga |
|
| Mellette egy csorbult szélű, |
| farózsás kis képkeretben: |
| szűz galambnál szelídebben. |
| Kicsikéjét most szoptatja, |
| tejjel habzó mellbimbóját |
| két ujja közt fogva tartja, |
| duzzadt kis szájba gyömködi. |
| Szebbek, mint a friss virágok, |
|
| Falra szögelt öreg naptár |
| bóbiskol a fél-árnyékban: |
| kéményseprő szurtos arcán |
| csillám-fehér nevetés van. |
| Ujjbögy zsíros rece-rajza |
|
| Nagymama most kosárkát vesz, |
| Arcát fölhajtja a fénynek, |
| azt a kedves fehér arcát, |
| fordítja így arcocskáját, |
| a gúnárok metszett szárnya, |
| csapkod, verdes könnyek között |
| úgy tartja a finom fémet, |
| mintha faágak közt látnál |
| gyémánt-csillám jégszilánkot. |
| Nézem e két bütykös kezet: |
| átderengnek rózsaszínben, |
| mint reggel az ablaküveg. |
| Nyújtogatja szirom-arcát, |
| megnyálazza, rágja, pödri |
| borzolja az kotlós-tollát, |
| Két göcsörtös árnyék-kezet |
| most elsiklik a tű mellett, |
| mint ravasz kígyó, a cérna. |
| mintha csak egy kígyó volna. |
|
| Egyszerre csak idelobban, |
| „Nem hagyta ezt szegény apád, |
| szótlan befűzte a cérnát, |
| nem kellett őt kérni arra, |
| vele nem ért ilyen szégyen!” |
| S sóhajtott a szép emléken. |
|
| Apám? Mint a harangkongás, |
| zendül bennem a szorongás. |
| Apám? Mintha bennem lakna: |
| egy-egy teljesebb szavamban. |
| Hogyha szólok, ő szól bennem, |
| Akarjátok tudni, ki volt? |
| Lessétek meg a tűz-mosolyt |
| tapintsátok meg az arcom, |
| hordom jegyét száz alakban, |
| fölnevetek: hangja csendül, |
| karom, mint az övé, lendül, |
|
| Hej, te virágos szemfedő! |
| Hej, te hímzett, fehér fátyol! |
| Utólszor hadd szóljak neki, |
| Meglibben a mécs kis nyelve, |
| hajlong sárga fény-rózsája. |
| szája körül mosoly játszik. |
| miért ez, ha ott a másik? |
| szeme, mintha rámszegődne. |
| Mondd apám, hogy bolondság ez, |
| hogy így egyedűl maradtam. |
|
| Ó, negyvennégy éves halott, |
| Rozsda-szőrű kórócsontváz |
| a szívemből mért nőttél ki? |
|
| Ravatal fölött egy fénykép, |
| ezüst-kagylós díszű keret. |
| festett kastély csipketornya, |
| rejtett-sugárzó-mosolyban, |
| mint a kőangyalok szárnya, |
| Nike hártyamárvány-leple, |
| sudár kőműves legény volt, |
| Fénygyűrűk anyám szemében, |
|
| S átfutja testem a sejtés, |
| mint vihar jele a kertet! |
| Te iszony-mosolyba dermedt: |
| én voltam az első gyermek! |
|
|
| Tíz éven át csak köhögött, |
| mint este, vagy virradatkor. |
| Nem kellett a csörgő-óra, |
| pontosabban, mint a csörgés, |
| ideje van, föl kell kelni. |
| A kakas is akkor rikkant, |
|
| Anyám fölkelt, rőzsetűzön |
| melengette meg a tésztát, |
| Bizony az volt, az a legjobb! |
|
| Rágyújtott még ott az ágyon, |
| az csapódik le cseppekben |
| már az ágyában kucogtunk, |
| hentergőztünk toll-özönben, |
| Úgy röpködtünk ágyról-ágyra, |
| az öcsémmel székről-székre, |
| mint a borzas, arany-csipás |
| kis verebek, csak gatyában. |
| Hűlhetett már álmunk fészke! |
| összeráncolódott-fonnyadt: |
| mit nekünk a hideg világ, |
| aki benn marad, bolond az! |
| dudorászott, fütyörészett. |
| Gubbasztottunk ott a széken, |
| s csücsörögtünk pötty-szájunkkal |
| Tükröt az asztalra tette, |
| öcskösömmel ketten fogtuk, |
| borostáján szappan habzott, |
| filléreket, rossz gombokat. |
| Dohány meg verejték-illat |
| Ki fürdött már izgalmasabb, |
|
| lefolyt az asztalra, székre, |
| hattyú-vállán végigömlött, |
| végiggöngyölgött érc-karján. |
| fölszikrázott a lámpafény |
| De füttyögött már a vonat, |
| széttúrta a hajnal fényét. |
| és görnyedten elballagott. |
| Hallottam lassúcska léptét, |
|
| fölállt, mint a kakastaréj. |
|
| már messziről integetett. |
|
| Vonattal járt Budapestre, |
| altiszt volt egy festékgyárban, |
| csupa-vérfolt törülközőt. |
| Tíz éven át más szennyesét |
| köhögve, nyögve, szuszogva. |
| Nem Krisztus vér-harmat arcát |
| mutatták a gyűrött rongyok. |
| Anyám meg csak mosta, mosta. |
| a lúgtól csipkésre rágott |
| körme tövén vér szivárgott. |
| szennytől fehér tenyerére: |
|
| Rotyogott a nagy cinfazék, |
| ültem egy szennyes-kupacon, |
| raktam a láng habja közé. |
| Sírt a görcsös kis venyige, |
| sírt, mint a hegedű-ének, |
| buborékot szült a lángban, |
| hogy nyüszített zöld kínjában! |
|
| Most is hallom, tíz éven át, |
|
| Anyám ott áll a tócsában, |
| Én az ezüst vizet hordtam, |
| ott is vastag szappanhabok. |
|
| a szennyest fehérre ette, |
| s ette lassan az anyámat. |
| Futkosott, mint a százlábú, |
| mállt, mint a tengeri-csillag, |
| halat hártyásra kiszívnak, |
| szívta, mint a kövér pókok: |
| telt-asszony karját fonnyadtra, |
| hervadt rózsába a mellét, |
|
| Néztem, ahogy rí és futkos, |
| S este, mint egy sárga hernyó |
| kövér-fényű szőrös-sárgán. |
| Anyám fölött gőz-szivárvány. |
|
| dézsában mennyit fürödtünk. |
| Kisöcsémmel, mint zöldbékák |
| a széliről betoccsantunk, |
| s a szennyes-kék vízi-mélyből |
|
| Ruhát mennyit teregettünk, |
| olyankor aztán nevettünk! |
| Csattogtak, mint fehér zászlók |
|
| Egyszer elszédűlt a gáztól, |
| nyitott kezét húzogattam, |
| csukott szemét símogattam. |
| Kint a varjak gomolyogtak, |
| az alkony ér-rendszerében, |
| leszálltak a szilvafákra, |
| károgtak és fölrebbentek, |
| belepték az egész kertet, |
| csattogtak fekete nyállal. |
| a tejút zöld foszfor-nyájjal. |
| Aztán fölkelt, vizes kendőt |
| Már ekkor a csönd sötét volt, |
| sercegett az izzó parázs. |
| Mintha egy láng-belű lovat |
| Olyan volt, mint nyáron a tűz- |
| mindenütt az egész házban: |
| széken, a szekrényen, ágyon, |
|
| s másikat hozott helyette. |
| Micsoda lánc! Négy pengőért! |
|
| de sokszor jött inni kedve! |
| Ki tudná, hogy mért lett részeg? |
| Reszkettünk, mint tócsán csillag. |
| fájdalmunkat, kínjainkat? |
|
| sebet vágtam gyermekésszel, |
| gyantát csipázott sebéből. |
| Szúnyog repűlt arra éppen, |
| zizegett, míg belefulladt |
| szeme, hangja, selyem-szárnya. |
| De a fa csak sírt, sírt egyre, |
| könnye buggyant a tetemre, |
| És most a megkövűlt mézben, |
| ott a szúnyog a kő-méhben, |
| olyan, mintha most is szállna, |
| aranydrótfésű-tölgylevél, |
| mint két homlokból-nőtt gyík-kéz, |
| síron kristály-pikkely cédrus, |
| iker sárga pikkelypamacs, |
| két kristályszálka-halcsontváz, |
| az áttetsző méz-aranyban, |
|
| A fájdalmak is így vannak, |
| jönnek, aztán megkövűlnek, |
| mint gyantában a szúnyogot, |
| látod még, de tudod, nincs már: |
| az élet nagyobb a kínnál. |
| Tudod, hogy élt, de már köves, |
| tudod, hogy fájt, de már nem fáj, |
| már nem ríkat, nem is éget. |
| Igy hordjuk mi, megkövülve, |
| a fájdalmakat szívünkben! |
|
| Tíz év, többet nem idézlek, |
| Nyugodjatok, elmúlt évek, |
|
|
| beszélgettünk a bor mellett, |
| koccintgattunk olykor-olykor, |
| Gyöngyözött a bor szép lassan, |
| Lám, az én bajszom kiserkedt, |
| a te hajad őszbe-hervadt, |
| szájam fölött arany-selymek: |
| gyémánt hóporral behintett |
| sövény szemöldököd szára. |
| alvadt csillagot idéznek, |
| az enyémben csillag-kövek |
| tüzelnek, mint réz-hegységek. |
| Tavasz, meg ősz így ül együtt, |
| deres réthez vagy hasonló. |
|
| Borozgattunk, beszélgettünk, |
| csitítgattuk egymás kedvét, |
| vagy a csönd beszélt helyettünk, |
| s vártuk a közelgő estét. |
| Arany-reszketés a nyárfák |
| azt a vihart, volt-időben, |
| nevetgélt, bár a szemérem |
| Gyerek volt még akkor apám, |
| hogy csöndes vacsora után |
|
| hadd szóljak hát a viharról! |
| dörgést, villám-bokraival, |
| gomolyogj hát elő, vihar! |
|
| Szebb lenne, ha te mondanád, |
| terítve, mint füstöt szádra. |
| Szájadban már föld és füvek, |
| átszőtték hajszálgyökerek |
| szíved, s a szemgolyó-lángot. |
|
| sorvad a lomb, lanyhán kókad, |
| mint a megperzselt szőrszálak |
| bőg a barom, sír a vad kos, |
| szimatol, búj bak a bakhoz. |
| Vakít, szinte elszáll, reszket |
| láng-ködökben a messzeség, |
| elvesznek az útkeresztek, |
| mint égett bőr, fölhólyagzik |
| a föld, pattog, cserép-bimbó, |
| tücsök cirregése csapzik, |
| a zöld-szeplős pettyű békák, |
| ráncba töpped, sült bogyóba, |
| meredt szemük. Aszalt tócsák |
| ráncos bőrén só virágzik. |
| Lecsüng arany-tüskés háza |
| a búzának, földre hajlik. |
| tű-bajsza, gyökér-szakálla. |
| Alszik vékony árnyék-rácsa. |
|
| A porba még csöpp se hullik, |
| érzik, bár levél se rebben, |
| keresztet vet, megy befelé, |
| a kotlós kék csőre fénylik, |
| kering, szárnyát teregeti, |
| nyakát borzolja, rikoltoz. |
| fekete alvadt-vér foltos. |
|
| Mintha kékes madár-árnyék |
| látja a csősz, rápipál még, |
| moccan és megleng könnyedén, |
| majd hánytorog a sok levél, |
| tollazatuk, karmuk kapar. |
| s zöldből ezüstbe hömpölyög. |
|
| Emlős-sárkány hányja-veti |
| arany a tőgy kúp-fogsora. |
| Habzó álom örvénylik ott, |
| a búza, fa körött csurran, |
| föl-fölcsapnak szálkás habok |
| Az a kis fa menne, szállna, |
| fönt gyűrűzik már az égen. |
|
| görnyed a csősz szörny-időben, |
|
| jönnek a hegyről gomolyban, |
| béget a fölkavart porban. |
|
| Pillantásnál jobb iramban |
| a vihar, s a szennyes habban |
| dörgés dörgésre könyöklik. |
| Piszkos szőrcsomó-hasával, |
| mint egy megbőszült vad kecske, |
| hánykolódik, morog teste. |
| Döfköd villám-szarvaival, |
| hirtelen itt-ott is csattan, |
| sistereg a dörgő szélben. |
| Tömött tőgyét rázza, rázza, |
| s habzik-fröcsköl a tetőkön, |
| vastag fehér tej-sugárban |
| az eső, a szikkadt földön. |
|
| Langy tócsa gyűlik, s a színén |
| buborék pattan, s elúszik, |
| elbődül hosszan egy tehén, |
|
| a gyémánt-csápú szőr-állat, |
| kimásznak a földből a fák, |
| a tetők, mint foszló baglyok |
| elszállnak nyikorgó kéjjel, |
| rínak, futnak szanaszéjjel. |
| Ott egy asszonyt görget a szél, |
| mint egy dinnyét, nincs már tusa, |
| mint a dinnyebél vér-húsa. |
| gyerek még, hogy iparkodik, |
| nincs isten, hogy most meglessék! |
| szél táncoltatja kis testét. |
| Már ott van az almafánál, |
| fröcsköl a víz, fénylik szára, |
| suhog, mint a korbácsütés, |
|
| Mint a tyúkok teli bögye, |
| s iszonyatos dörgés közben |
| tündökletes szikra lobban. |
| lecsuklott-kelyhű virágot. |
| arany-csipkebokra lángolt. |
|
| Futott a gyerek ruhátlan, |
| otthagyta a gazdag zsákmányt |
| feledve vélt boldogságát. |
|
|
| virtuskodtak ott a téren, |
| felhők kószáltak az égen. |
| Tej-arcú és szakáll-ütött |
| mezítláb, a nadrág fölött |
| kékstráfos ingük kibuggyan. |
| A nadrág madzaggal, szíjjal |
| majd a mell-rózsáig kötve, |
| Kezük zsebben, úgy nevettek, |
| legény, szétterped a lába. |
| Térde roggyadt, arca fölfújt, |
| kocsitengelyt emel, fakúlt |
| a vastengelyt, cingár karján |
| ránganak, mint sózott béka |
| izomcsomók, s hóna alján. |
| vékony testén a gyöngeség, |
| s lehull a vas lassan zengve. |
| kimoshatja, menj anyádhoz!” |
| foguk közűl fény szívárog. |
| Egyszerre csak befagy szájuk, |
| mint hártyázó tócsa télen. |
| Setteng irigység és ámúlt |
| vágy a legények szemében. |
| Egy-egy fütty röppen magasra, |
| surrantja gyorsan a nyelvük, |
| Kék mellénye majd szétreped, |
| csizmáján elporlik a fény. |
| markolja meg az istrángot, |
| peckes a ló, foltos hátán |
| napfényből font piros lángok. |
|
| Tágul a kör, táncol a ló, |
| nyihog, kapál, visszahőköl |
| barna-fehér foltos csődör. |
| Fehér farán barna szeplők, |
| háta fehér-pettyes, tarka, |
| szakáll-sarkantyú rőt rojtja. |
| a legény, ujjával csettint, |
| körbefut a csődör, nevet. |
| A legényen feszül az ing. |
| láng a szempillán, sörényen, |
|
| „No, ki ülné meg a lovat?” |
| „Egy pengő-forint jár annak!” |
| – dünnyög kedve a csizmásnak. |
| S mellényzsebből cigarettát |
| húz elő és rágyújt lassan, |
| Füstgyűrű széled a napban. |
| „Hát én megülöm a csődört!” |
| alig ült rá, már a földön |
| csücsült a harmatos gyermek. |
|
| Most az a kékszemű legény, |
| ül a lovon, szeme kemény, |
| horkan, fölmered sörénye, |
| forog a ló, farát hányja, |
| nyakát veri jobbra-balra. |
| Két lábra áll, úgy cicázik, |
| reng zacskós iker-tojása. |
| Kering, fut a téren körbe, |
| tajtékos már combja töve. |
|
| lányszem villan, csak egy percre. |
| Dehogy bírná már ledobni, |
| vértűz-testéről lehányni! |
| Lassan szelídül az állat, |
| fakó feje lejjebb konyúl, |
| zenélnek a tömött hársak, |
| Tántorog a pettyes-szügyű, |
| csődör-haja véres zászló. |
| Lépked körbe-körbe lassan |
| kalapján, láng a szemében. |
| Megáll a ló, csillag-tű-fény |
| szikrázik az alkonyatban. |
| Rajta ül a legszebb legény, |
| mezítláb, s pörge kalapban. |
|
|
| én is éltem, én is láttam. |
|
| új falut szülnek a lángok, |
| fölötte nagy füstkoszorú: |
| a nádasban lehányt ruhák, |
| vízzel beszívárgott nyomok |
| kanyarognak gyöngy-jégen át. |
| csoport hever, volt-katonák, |
| vak szél lobogtatja hajuk, |
| kezek görcsben, merev-lilák. |
| alvadt vér-rózsa a fején. |
| Leszállnak a holt-csoportra, |
| Vadnyúl, meg őz együtt futnak |
| át a dombon, meg-megállnak, |
| itt is, ott is őzek, nyulak |
| csordába verődnek, állnak. |
| lövés csattan, ágaskodnak, |
| s elsuhan a nyúlszív-csorda. |
| Nem is látni már az eget, |
|
| Mondanád most is nevetve, |
| vajon ők most hol is vannak?” |
| Nevükre már nem emlékszem, |
| hárman voltak, három barát, |
| jöttek egy kis teher-gépen, |
| Puffogott, s zötyögve torpant |
| azután még egyet horkant. |
| mosolygott és szűzdohánnyal |
| vágja a fát, sokkal inkább |
| használ azzal a világnak! |
| Elkezdett hát fűrészelni, |
| Hogy tudott ott énekelni, |
| a fűrész a fagyos görcsben! |
| falta a fát a vén szerszám, |
| s fűrészpor csillag-permetje |
| sárgált a kézfejen, baltán. |
| Sírt a fűrész, s a tüdeje |
| zenélt hozzá, szörnyű ének! |
| S egyszerre csak köhögetve |
| Ők hárman már ott teremtek, |
| csitítgatták, támogatták, |
| megcsinálják ők a munkát. |
| S vágták már a fát helyette, |
| „Emlékszel a gyerekekre?” |
| Rájuk úgy, mint az apámra! |
|
| Arcukra már nem emlékszem, |
| Az a hat kéz a szívemben, |
| mint kőben őshüllő nyoma, |
| csontváz, ősember-koponya |
| Szívem e hat kéz otthona. |
| Mennyit beszéltek e kezek, |
| történelmet, mégis szótlan. |
|
| láng-szeplőkkel pettyegetett |
| tömpe kezek, kagylós körmök, |
| Egyszerűek, mint kalapács, |
| vaskosak, mint öreg tölgyek, |
|
| zsengék, mint a fű tavasszal, |
| jegygyűrű csillog a kézen. |
| Gyermek-kezek, tej-patakkal. |
| Csecsemő-arc, márvány-felhő, |
| mint e nem-felejtett kezek. |
| mint a görcsnél letört faág, |
| körül lecsurog, mint gyanta |
|
| Most a harmadikat mondom: |
| húsgyökér-forradás-csillag |
| kék vadhús-tengericsillag. |
| Magát nem tudja becsukni, |
| Kinyílnak rücsök-szirmai, |
| mint a rózsa, gyöngy-polipok. |
|
| Este, mint egy szelíd család |
| ültük körűl a nagy asztalt, |
| a hat kéz, a három barát, |
| lefekvés elől marasztalt. |
| néha kísértük csak szóval, |
| ékesebb volt az a beszéd, |
| mint a leggyönyörűbb szózat! |
| Tenyér, ujj, ököl mutatta |
| a szív-küldte szép szavakat. |
| Meggörbűltek, hajlongtak a |
|
| Apám megtört szirom-kezét |
| úgy mutatta, mint szégyenét, |
| „Halál, nyomor: ez a tőke, |
| rothadunk, mint ázott asztag, |
| korom szállott a tüdőre.” |
|
| S ráfeleltek: „Tévedsz papa! |
| (A kéz-ábra kristály-sáska!) |
| a csönd gyertyáit e tájra.” |
|
| Így beszéltünk a kezekkel, |
| magunkat még most is látom, |
| szónál biztosabb jelekkel, |
|
|
|
| között ült, sugaras őszben. |
| ült egy széken, nagykabátban, |
| krákogott és köpött néha, |
| Ölében vastag könyv, olykor |
| köszönt az utcán menőknek. |
| Egész napokat hallgatott. |
|
| Könyvet addig nem olvasott. |
| hozta haza szombatonként, |
| nézte, s máris elfeledte, |
| Táncolt inkább, s a fröccs-gőzben |
| hasas-szarvas nyüzsgő hangyák! |
| A könyv sose volt az élet! |
| Hazugság az: rongy beszédek, |
| köd-alakok, könnyű álmok, |
|
| fák, virágok, tél, fellegek! |
|
| Apám! Hogy tudott szeretni, |
| hangszer-billentyűket túrni, |
| Dolgozni mindünknél jobban. |
| Ha kapáltunk, lemaradtunk |
| ő csak futott, ment előre. |
| Mikor fölállt, s körülkémlelt, |
| visszanevetett, hogy mi csak |
| ott tartunk még az anyámmal. |
|
| s belűl egy picinyke szégyen. |
| Ha szögelt, milyen örömmel |
| adtam neki szöget, lécet. |
| Munka közben fütyörészett. |
| vele csak vidám maradtam, |
| ástuk a zöld-inas kertet, |
| vágtuk a fát, fölsöpörtünk, |
| s meg-megálltunk egy-egy percet, |
| akkor megkínált dohánnyal, |
| éppúgy, mint a férfiakat! |
| Éremnél nagyobb dícséret, |
| a legnagyobb fizetség ez! |
| Hogy nem kellett már titokban, |
| bújva, mint gyermekkoromban, |
|
| Láttam őt nagy állványokon, |
| ott csapkodta a habarcsot |
| köztük is a legelső volt! |
|
| állt a habzó vatta-hóban, |
| villanylámpák fénykörében |
| libegtek a gyapjú-pelyhek. |
| s akkor is csak énekelget. |
| állt a fölcsillámló hóban, |
| bolyhosan a fehér száltól, |
| a legjobb munkás apám volt. |
| őszi szélben piros bokrok. |
|
| két tétlen év, keserűség? |
| Inkább nap-meleget vinnék, |
| fényt hordanék a dalomban, |
| hegyeknél nagyobb halomban. |
|
| kerékagyig sűllyedt szekér. |
| Gyerünk lovam, Pegazusom, |
| gyerünk derűsebb ég felé! |
| Fröcsköl, tocsog a sár-tinta, |
| szárnyas lovam nem tud szállni, |
| verdes a köd-ló két szárnya, |
| vergődik, lobog ezüstben. |
| Jutsz-e melegebb világra? |
|
| dobogva, mint réműlt barmok, |
| Üszkösödnek, benne égnek. |
|
| két tétlen év, keserűség? |
| előled, te két szörnyű év? |
| zöld-szárnyú fekete cédrus! |
| zöld vas-szövevény szárnyaid |
| Félvállasan meggörnyedtél, |
| hátad jobbfele behorpadt, |
| bordáival olyan volt, mint |
| Mintha hordanál keresztet: |
| kapaszkodva szívbe, májba, |
| Üveg-lombja űrben reszket, |
| sasok, keselyűk és pávák, |
| sármányok, harkályok, csókák. |
| mint kép a tiszta szobában |
| Ott fészkel a sárkány-csikó, |
| a rák-sógor, hüllő-testvér, |
| gomolyog ős-gyöngykorbácsod. |
| aranyszárnyú véres kések. |
| Lombjaiban hét mennydörgés, |
| hét csillag, hét gyertyatartó, |
| három jaj, hét trombitaszó, |
| a tizenkét pecsétes könyv, |
| s a könyvet-megevő János. |
| Ott ül a négy lelkes állat, |
| sír a fehér ló, veres ló, |
| titok-arcú asszony-csorda, |
| s a hét-szemű bárány körül |
| isten-hárfás angyal-horda. |
| Nem csoda, hogy meggörnyedtél, |
| csontváz-arcú csontszárnyakat, |
| Mi lett belőled, te árva? |
|
| Előbb még kint az udvaron |
| dolgozgatott meg-megállva, |
| kedvét sorvasztotta bánat. |
| „Hej, ha építhetnék házat!” |
| Magot szórt a kiscsibéknek: |
| „Itt kell csipognom halálig!” |
| „Jobb lenne, ha elpusztulnék!” |
| messziről könnyezve néztem, |
| Háta, mint besüppedt sírdomb: |
| piros kagylóhéj-horpadás. |
| rózsaszínű sebhely-páfrány, |
| Ó, iszonyú fogsor-nyomok, |
| ó, elmetszett-tollú bordák, |
| mint fogatlan száj az a hát, |
| mint egy lápba-sűllyedt ország! |
| kétéltű ős. Ült, mint akit |
|
| Jaj, fuldoklás, jaj féltüdő! |
| Jaj, hűtlen szerszámok, dolgok! |
| Nem énekelt, már csak morgott, |
| néha könny gyűlt a szemébe, |
| sírt magában, sírt az apám. |
|
| Szombatonként pártnapokra |
| el-eljárt lassan köhögve, |
| Jaj, rekedt-mámorú szavak! |
|
| könny-mázas, olvadt a tinta. |
|
| S aztán lefeküdt az ágyba, |
| szervei már kitetszettek, |
| üveg-sír mélyén ketyegtek. |
| S úgy olvasott, mint akinek |
| Hej, te a halált megsejtő |
| Ült az ágyban, nyakán kendő, |
|
| Hangját elvesztette régen. |
| Már csak szájával formálja |
|
| de itt is csak félig éltem, |
| hallottam vad éjszakákon, |
| láz-tejútról hívott engem |
| a tücsök-cirpelő csöndben, |
| nem tudtam, az én szívem ver, |
| vagy ő suttog a szívemben? |
|
| Mikor hazamentem, szemmel |
| ölelt meg, mint más karjával. |
| Láttam, ő már nem is ember. |
| „Hogy vagy fiam?” Suttogott. Várt. |
| S kicsit elhúzta a dunnát, |
| figyelt gyermeki szavamra. |
| mint a saját boldogságát, |
| kérdezte, hogy nem haragszom, |
| Hogy tudtam akkor remélni! |
|
| Intett, nyissam ki az ajtót, |
| vacsora-gőzt kiszellőzni, |
| mutatta, hogy mit is olvas, |
| úgy kérlelt, mint okos gyermek: |
| beszéljek a nagyvilágról, |
|
| Én csak ültem az ágyszélen, |
| a könnyeim belűl folytak, |
| láttam: hatalmas a lélek! |
| Szótlan szavai ragyogtak, |
| lelkét gyújtották a vágyak, |
| mint kölykök a szénakazlat. |
| Mint egy lobogó, nagy fáklya, |
| láng-bokrokban falta testét. |
| Már nem ember, egyetlen vágy, |
| az volt apám ott az ágyban, |
| elénk bomló csillag-élet. |
|
| Én csak ültem az ágyszélen, |
| nagy léggyökér-kezét néztem, |
| kezét néztem, ahogy száradt. |
| A nagy-körmű halál-ollót. |
| celofán-kesztyűket húzott. |
|
| Én csak ültem az ágyszélen, |
| benne már a halált néztem, |
| izzó kristály-kehely-szemét, |
| létemben-reszketve néztem, |
| szalmából-font bábú-ember |
| feküdt a verejték-fészken, |
| törékeny sejtcsipke-ruha, |
| hártyával-bevont üresség, |
| a négy fölfújt pikkely-kesztyű, |
| Jáde-gyökér-csokor volt ő, |
| denevérszárny-csontkezei, |
| Néztem, az alkonyi zöld űr |
| Megváltó-megválthatatlant. |
| Az alkony vad, véres álom: |
|
| Jaj, hogy kimondani mertem! |
|
| Fehér kezét nem felejtem, |
| nehézkesen állt a tollhoz. |
| legszebb versét életemnek: |
| „Fiacskám, vigyázz magadra!” |
| „Ügyelj mindegyik szavadra!” |
| „Gyógyítsátok a világot!” |
| „Nekem messzire kell menni…” |
| „Ne felejtsd soha apádat…” |
| „Gyerek dolgozni akarok!” |
| „Most jönnek a legszebb napok.” |
| „A szívemben féreg lakik…” |
| „Fiam, nagyon szép az élet…” |
| „Botom tedd a koporsómba, |
| tudod, amit még te hoztál…” |
| „Engemet már nagyon várnak…” |
| „Tüdő, szappanhab leszárad…” |
|
|
| A dombokról könnyű felleg |
| Nehéz volt e harminc napom, |
| már az emlék-húr elhallgat. |
| én is e kis dalt magamnak. |
| Könnyű az ég, könnyű, bennem |
| szívem, mint a madárfészek. |
| Repűlj madár, repűlj messze, |
| szólok, tenyerem nyitva ki, |
| Gyermekláncfű fejét tépem, |
| elszáll, mint a volt-emlékek. |
|
| mint kőbe a félig metszett, |
| derékig kibontott szobrok. |
| rejteztek el az anyagban, |
| a kéz, a fej, szív csiszolva |
| Maradj hát te kettős szépség: |
| tapintható, s láthatatlan, |
| Veled már nem maradhatok, |
| nekem más útra kell mennem! |
| Készűlj szerszám, már új dalok |
| fogantak meg a szívemben. |
|
| sürögnek, rakják a falat, |
| kiloccsan az ezüst-habarcs. |
| szalag nyelvén föl a téglát, |
| mintha vércsöppeket vinne, |
| s pörget föltoronyló lázban: |
| épűlj országos nagy házam. |
| Napfényben aranyló szobák, |
| gyárak, kórházak, iskolák, |
| munkából fakadt szerelmek. |
| Épűlj áttetsző szép ország, |
| Mondjam nem-köhögő sorsát. |
| ne legyen itt többé beteg |
|
| fönt a fény-ködös magasban |
| s rakja már a téglát apám, |
| fönt az állvány fény-havasán, |
| állványokon hajol bátran, |
| Föl se néz, csak rakja, rakja, |
| kezei: galambok, szállnak, |
| meg nem állnak pillanatra, |
| csak forognak a kanállal. |
|
|
|
|