Apám

1950

 

 

 

 

 

Megidézés

Köhögnek az őszi ködben.
Piros-eres levél röppen,
elémhull a szederfáról.
Kukorít a kakas messze,
füstölgő ganaj-rakásról.
Köhögnek, megint köhögnek,
száraz levelek csörögnek.
Léptek alatt, vagy a széltől?
De hisz szellőcske se rebben,
kopaszodó ág se moccan,
csak a kezem kezd remegni,
a szívem ver egyre jobban.
Távol megint köhögetnek,
elfutok a kerítéshez,
megfordulok, már mögöttem
zengenek a köhögések.
Ő volna itt, ő járna itt,
apám volna, aki lassan
imbolyog e köd-havasban?
Már az ujjam hegye reszket
a sűrű szívdobogástól,
futkosok, mint anyját-vesztett
csibe sírva-csipogatva.
Bolond gyerek, bolond gyerek,
itt keresed az apádat?
Leülök a fa tövéhez,
nézem a köd-havas fákat.
Mint a pamacs ritka szőrén
a havasan habzó szappan,
állnak a fák köd-habosan.
Reszketeg és mozdulatlan.
Mellettem egy fonnyadt virág
csipke-csontváz koronája,
bogárka zúg, s iderebben
az elszáradt bogos ágra,
rezeg még kis hártya-szárnya.
A ködön túl szekér zörög,
kutya ugat távolabbra.
Harangszóval hív az isten.
Harangoznak vasárnapra.
Lassan megint köhögetnek,
kopogás jár a nyomában.
Fölriadok, eh, bolondság,
cigány járhat kinn az utcán,
botorkálva görcs-botjával.
Föltekintek, ekkor látom,
fölmerűl a ködből arca,
ő az, ő az, ő jön erre,
látom, épp a pince felől
int, hogy jön már, csak egy percre
dolga van még, hogy megvárom.
Fölmelegszem mosolyától.
Hogy repdes a szívem mostan,
mint a köd fölött a fecske!
Botját lassan kopogtatva,
jön már lassacskán bicegve.
Fején a vén micisapka,
jön egy bolyhos, bő kabátban,
térdig érő kék kötényben,
torka jól bebugyolálva.
A hordókat nézegette,
botjával megkocogtatta,
fején kicsit félrebillent
a tört-ellenzőjű sapka,
hosszú, fehér ujjai meg
ráfonódnak a vén botra.
Papa, Papa, még megfázol,
magadra mért nem vigyázol?
Jön, s csak int: „Te csacsi gyerek!”
Lehajol egy picit nyögve,
s fölemel a fű közül egy
aranyhátú falevelet.
„Nemsokára szüretelünk,
csak ez a köd, ez ne lenne!”
Leejti, s az billegetve
libeg a fonnyadt füvekre.
S fölemeli fehér ujját:
várj csak, fiam, megmutatom,
mit tudok még, s huncutkásan
fölborzolja szemöldökét.
Elindul a szoba felé,
megáll, köhög, lassan bólint,
mint egy kedves nagy gyerek, kit
rajtakaptak a csaláson.
S jön már vissza nagy vidáman
az öreg harmonikával.
„A mamának meg ne mondjad,
mit csinált a vén bolondja!”
Nyakába veszi a szíjat,
s billentyű-soron egy vígat
végigfuttat ujjaival.
S kezdi egy vidám danával,
a mama kedves dalával,
s énekel hozzá rekedten,
ebben a nagy őszi ködben,
vérét hullató fa alatt
énekeli önfeledten,
suttogva és meg-megállva:
„Szép az akácfa virága…”
Ráhajol a vén szerszámra,
húzza szomorú-vidáman,
egyre szomorúbban húzza,
egyre messzebb néz a ködbe,
beteg hátát nekidöntve
szederfa mohos törzsének,
néz a messzi fehér tájra,
s imbolyogni kezd fölötte
a vén fa tar koronája.
Eszébe mi juthatott most?
Ködös-napos ifjúsága?
Az a híres lakodalom,
s hajnalodó éjszakája?
Túl a dombok lágy hajlatán,
nem is nagyon messze innen,
januárban ültek lakzit,
muzsikálni őket hívták:
az égből a hó patakzik.
Őket, mint másokat inkább.
Híres volt a lakodalom,
micsoda egy vígadalom!
Szorongtak ott több, mint százan,
a négy nyitott nagy szobában,
éjfél felé sűrű párok
sutyorogtak a tornácon.
A ház előtt a szegény-nép
toporgott a hóesésben.
A falu ikrás rimája,
s a leggazdagabb legénye
lett egymás örök szegénye.
Csak a legénynek szegénynek
púptól dúdoros az inge.
A menyasszony gyönyörű volt,
szebb, mint a fönt fészkelő hold,
ezüst udvarát, ha szépen
hordozza a nyári égen.
Arca színe olyan pozsgás,
rózsapír mellette rozsdás.
Csipke-zuhatag fehérben,
telten, mint a buja rétek,
ült a roskadásig rakott
asztalfőnél és hallgatott.
Méla, finom pillantással
nézte a fiatal papot.
Mellette a gazdag gazda
szörcsögött, úgy kanalazta,
a levest, szálas tésztával.
Zsír csillant a bajuszában.
Vacsora után, hogy ültek,
hegedűsök hegedültek,
kidűlt a bor, szétszivárgott,
mint a vér a terítőkön.
Hadd ömöljön, nem kérték azt
senki bérestől se kölcsön!
Az ablakra rátapadva
a szegénység csak úgy falta
a vígalmat, a kurjantást.
Látni bizony alig láttak,
jég-pávafarkak, páfrányok,
bolyhos, sűrű dérvirágok
verték szirmuk a hidegben
az ablakra egyre többen.
Feketülő vércsöpp alvadt
a jéglapra, szegény-szájuk,
úgy meredtek, odafagyott
az üvegre szempillájuk.
Egyikének izgett-mozgott
szíve minden porcikája,
másikának pedig lassan
fehér rózsát csókolt a fagy
kisündörgő lábujjára.
Aztán sor került apámra,
kujtorgó harmonikára.
A menyecskét megpörgették,
buja farát megcsipkedték.
Elterpedt a kövér gazda,
a nádszékből majd kibuggyant.
Bíbor-gallér ült nyakára:
három-gyűrődés tokája.
Apró felhőcske kipöffent
a rézkupakos pipából.
Kavargott a vígadalom,
csodálatos lakodalom,
a menyasszony sokszor eltűnt,
dolga sűrűn akadt máshol,
egyre barnább pillantással
jött vissza a táncosokhoz,
szeme alatt egyre kékebb
árnyék szitált vérhálóban,
mint ha a nap fénye után
a kék este szétszivárog:
mély, sötétkék szarkalábak.
Gondolja az öreg egyszer,
hajnal felé járhatott már,
megkeresem a papomat,
beszélgessünk egy kicsikét.
Mulatozók elpihentek,
részegen a székre dűltek,
a zenészek is egymással
csipkelődtek boroskásan.
Keresi a papot, s előbb
nézi magát a tükörben.
Mint gyűrűző víztükörben,
ha megnyugszik a víz lassan,
s a villódzó képszilánkok
összeállnak egy világgá:
látja a hátsó szobában;
ezüstöző félhomályban,
ölelgeti a menyecskét
isten fölkent ifjú papja,
a menye meg kacarász, langy
nevetéssel-sikolyokkal,
s a pap fülét csókolgatja.
Visszatotyogott a székhez,
guta ütötte ott menten,
ült, mint fölfúvódott varangy
a megszeppent csődületben.
Eliszkolt a rokon, vendég,
ablak mellől a szegénység.
Elég volt a vígalomból,
asszony-csókból, habzó sörből.
Egymaga ült a szobában,
bíbornál is bíborabban.
Mint valami bűvös tóból
nézte magát a tükörből.
A zenésznek befogtak,
azok is eltakarodtak,
pedig förgeteg-idő volt,
fütyülve szállt az ég szirma!
Apám odaült a bakra,
a többiek vigyorogva
a szán derekába rogytak,
fagyos szalma melegére,
egymás hortyogó szívére.
Vágtatott két táltos-kanca,
gőzölgött a hóviharban,
apámnak most jött a kedve,
kurjongatni, énekelni,
úgy a szívből részegedni.
Mellén föltépte az inget,
a kabátját hátradobta,
s muzsikált a hóviharnak,
harmonikán sírt a nóta,
muzsikált a hóviharnak,
a sikoltó hófelhőknek,
énekelt és nem is hitte,
a halálnak húzza mostan.
Melle hó-gyapjat növesztett,
szempillája már jég-csipke.
Csilingelt az ezüst csengő,
a szán őket búgva vitte,
hópor szállongott nyomában.
Míg eltűntek a viharban,
hajnalodó éjszakában.
Már a szemem tele könnyel,
szivárványos mosolygással,
mennyi halál, mennyi élet
birkózik meg itt egymással!
„Gyújts rá, hallom, füstölgődre,
helyettem is a pipádra.”
Persze, egész elfeledtem,
jobbízű a csönd utána.
S fölnyúlok, hogy kedves kezét
szótlanul megsímogassam.
Jaj, de csak a nedves semmit,
a gomolygó aranypárát
fesülgeti bomlott ujjam.
Szétoszlott a semmiségbe,
itthagyott, vagy itt se volt tán?
Eltűnődök, hisz az előbb
játszott a vén harmonikán?
Fölállok, s a fényességben
állok, mint ki megvakultam.
Még az előbbi hab-kazlak
arany-tócsákká olvadtak.
A szilvafák ág-bokrai
kirajzolódnak az égre,
mint rézlapok, a levelek
mocorognak békességben.
Ökörnyál úszik fehéren,
s megakad a kerítésen.
Meglegyen a kívánsága:
rágyújtok hát a pipámra,
pipám füstje kicsi felhő,
száll, ahogy nézek utána.
Fönt a tűnő kék egekben
kering, kering ezer fecske.
Szétrebbennek, föltorlódnak,
hívják a szívem repesve.
Hullámzanak, keringenek,
mint szélben a falevelek,
búcsúznak az őszi tájtól,
a fészektől, ifjúságtól,
aztán nekivágnak délnek.
Ág-eres fejét a sok fa
ingatja az őszi szélnek.
Megkarcolja a kék eget,
kifeslik az, s kis felleget
ereszt, göndör, lágy pihéket.
Szállnak, mint a tűnt remények.
 

Estefelé

Hogy szállnak az őszi egek,
hogy röpülnek a fellegek!
Gazdag csordában a fecskék
szállnak, s meghozzák az estét.
Innen nézem az ablakból,
arcom két öklömre hajtom,
ahogy megy a délután és
lassan, ahogy jön az alkony.
Kazaltűz a nap nyugatra,
ködlő kék hamvakba roskad,
befestődik a szoba is
estét hirdető pirosra.
Kukorica-sereg veti
tollas sipkáját az égre,
piroslik sok cső-fogsora,
bólog árnyék-kerítése,
míg a csillagok szitálnak
aranyat a levelére.
Hegy-nagyságú parázs a nap,
előtte egy szekér zörög,
a kerekek, meg a lovak
hosszú árnyékokat vetnek,
parázsból a küllő-közök.
Az országérző nagy csöndben
hallom zaját a szívemnek.
Mennyi emlék, mennyi emlék
kering-köröz a szívemben,
menni készül, mint a fecskék.
Seregük magasra rebben.
Mintha madár a csőrével
csippenti a víz kék bőrét,
vagy a szárnyával suhintja,
a lelkem úgy bodrozódik.
Lelkem minden pillanatja.
Emlékek, ti kedves fecskék,
el ne szálljatok még tőlem!
El ne fussatok előlem,
míg odakötözi tollam
a tinta kék fonalával
lábatok a papiroshoz.
A szívemhez, a bolondhoz!
Nagyanyám most gyufát lobbant,
látom, megfénylik az arca,
hunyorog a fény-aranyban,
az üvegpocakú lámpa
ágyékszőrét föllobbantja,
rak oda láng-pávafarkat;
a rézcilindert kotorja,
ágaskodik és a lámpát
a fal-szögre fölakasztja.
Ráncok ezer pókhálója
szövi arcát át, meg által.
Megáll, fejét inogatja,
hangosan beszél magával.
Szemét olykor le-lehúnyja.
Ezer selyem-gyűrődéssel
vibrál fehér szemehéja.
Olyan, mint a töppedt almák,
amik ott a szekrénypolcon
ráncosodnak, illatoznak.
Kontya kis fehér csomócska,
árnyéka is, mint a cinke,
hogy azt hinnéd, mindenestül
elférne a tenyeredbe.
De nem botladozik bottal,
futása mint fiatalnak,
eldicsekszik vele minden
süldőlánynak, vénasszonynak.
Azt a kedves pillanatot
soha nem tudom feledni!
Kondította a harangszó:
„Hívő, misére kell menni!”
Azokat a sóhajokat,
azt a bájos rémületet!
Kisszékre ült cipőt húzni,
ránc-csomó keze reszketett.
„Megbolondultál te cipő?”
„Te is dagadozol, lábam?”
„No, hát én is készülhetek
fiatalon a halálba.”
Ráncigálta a szűk cipőt,
csóvált, sóhajtozott váltig.
„Úgylátszik, megöregedtem.”
„Istenkém, ha nincsen másik.”
Lába nem fért a cipőbe,
húzogatta, de hiába.
Makk-bütykös lábfeje, lába,
mint a húsvéti szentgyertya,
arany-dióval kirakott
rózsaszín-eres faggyú-fa.
Mikor aztán észrevette,
hogy ez nem az ő cipője,
a lányáé, úgy mosolygott,
meleg lett a szoba tőle!
Úgy elillant, olyan gyorsan,
olyan csöndes boldogságban,
mire néztem, fényes porban
repkedett az országúton,
az ezüst-kéve sugárban.
A falon festék-virágok,
világoskék kelyhű álmok,
porosodott sarkú képek,
üveg alá zárt beszédek.
Elém más képet idéznek.
Nagyapám egy fakó képen,
világháborús emléken,
tört kerekű társzekerek,
még-füstölgő ágyúk között,
bojtos kardját előrántva,
ágaskodó paripán ül.
A ló széles szügye előtt,
szétálló két lába között,
iszonyattól hátracsukló
három cári közlegény nyög.
Zubbonyuk a vértől piros,
a havas föld tőlük véres.
Csakhogy az a kép nyomtatvány,
alul germán aranyírás
és a huszár feje helyén
karikában egy kivágás.
Oda meg a nagyapámnak
fényképe van beragasztva.
Gyönyörűszép pödört-bajszú
nagyapám néz mosolygósan,
komoly szeme felém csillan,
mintha mondaná a képen:
nem én vagyok, aki tiprat
a nem-is-volt ellenségen.
(Ugyanez a kép van ott kinn,
réztokban a temetőben.
Fölhólyagzott, elmosódott
mosolya a sok esőben.
Mintha pedig örök volna
az a sírkő, örök őre:
megkövesült kagyló, csiga
ősvilági temetője.)
Mellette egy csorbult szélű,
farózsás kis képkeretben:
Mária a Kisjézussal,
szűz galambnál szelídebben.
Kicsikéjét most szoptatja,
égi arccal megitatja,
tejjel habzó mellbimbóját
két ujja közt fogva tartja,
duzzadt kis szájba gyömködi.
Szebbek, mint a friss virágok,
világít a glóriájuk.
Falra szögelt öreg naptár
bóbiskol a fél-árnyékban:
kéményseprő szurtos arcán
csillám-fehér nevetés van.
Ujjbögy zsíros rece-rajza
a felgyűrődött lapokban.
Nagymama most kosárkát vesz,
odamegy a fényességhez,
petróleumlámpa-fénynél
keresi a tűt, a cérnát,
rázogatja a kosárkát.
Arcát fölhajtja a fénynek,
azt a kedves fehér arcát,
őszirózsa a nap felé
fordítja így arcocskáját,
nyújtogatja bóbitáját.
Próbálja a tűt befűzni,
sűrűn pislog a lámpára,
mint a zápor fonalában
a gúnárok metszett szárnya,
csapkod, verdes könnyek között
töredezett réz-pillája.
Repedt, tömpe ujjaiban
úgy tartja a finom fémet,
mintha faágak közt látnál
gyémánt-csillám jégszilánkot.
Kezét egészen fölnyújtja
a sugárzó üveg elé.
Nézem e két bütykös kezet:
átderengnek rózsaszínben,
mint reggel az ablaküveg.
Mint a járomban cammogó
tehenek, oly nehézkesek.
Nyújtogatja szirom-arcát,
igazítja föl a fénynek,
megnyálazza, rágja, pödri
sudarát a cérnavégnek:
borzolja az kotlós-tollát,
föltaréjlik kis sörénye,
nem bújna át a tű fokán,
nem, az egek istenének!
Két göcsörtös árnyék-kezet
látok a falon mozogni:
most elsiklik a tű mellett,
mint ravasz kígyó, a cérna.
Ágaskodik, kunkorodik,
hurkokat vet, dudorodik,
mintha csak egy kígyó volna.
Nézem viaskodó kezét,
meglapulok féloldalvást,
látom, a fény hóporában
gyűlik benne a haragvás.
Egyszerre csak idelobban,
olyan kedves-haragosan:
„Nem hagyta ezt szegény apád,
kínlódjon az öreganyád,
becsülte ő az öreget,
akinek a keze remeg,
szótlan befűzte a cérnát,
nem kellett őt kérni arra,
vele nem ért ilyen szégyen!”
S sóhajtott a szép emléken.
Apám? Mint a harangkongás,
zendül bennem a szorongás.
Apám? Mintha bennem lakna:
a kezemben, homlokomban,
egy-egy teljesebb szavamban.
Hogyha szólok, ő szól bennem,
vére iramlik szívemben,
szemeimet tőle kaptam,
mosolyát is tőle loptam.
Akarjátok tudni, ki volt?
Lessétek meg a tűz-mosolyt
csillag-jelű szemeimben.
Nézzétek meg kezeimet,
tapintsátok meg az arcom,
szemöldököm sűrű ívét,
selyem-érintésű bajszom.
Mindúntalan ráébredek:
ő vezeti életemet,
hordom jegyét száz alakban,
élőn és megfoghatatlan.
Lehajolok: ő hajolt így,
fölnevetek: hangja csendül,
fát hasítok, fűrészelek:
karom, mint az övé, lendül,
futok hitvesem elébe:
mintha ő futna anyámhoz!
Ezer mozdulatból, szóból
rakódik ki kedves lénye.
Hogy hasonlított fiához!
S belémhasít a fájdalom,
legnehezebb pillanatom!
Férfivá én akkor értem,
azon a dermedt éjszakán!
Ott feküdt a ravatalon,
szemfödő alatt az apám.
Hej, te virágos szemfedő!
Hej, te hímzett, fehér fátyol!
Utólszor hadd szóljak neki,
menjetek ki a szobából!
Meglibben a mécs kis nyelve,
hajlong sárga fény-rózsája.
Ez utolsó mulatsága!
Homloka komor redőkben,
szája körül mosoly játszik.
Ki érti e kettős titkot:
miért ez, ha ott a másik?
Mintha emelkedne melle,
szeme, mintha rámszegődne.
Mondd apám, hogy bolondság ez,
hogy így egyedűl maradtam.
A koszorúk mért zörögnek
tavaszesti fuvallatban?
Ó, negyvennégy éves halott,
te tűnődő gyerek-férfi!
Rozsda-szőrű kórócsontváz
a szívemből mért nőttél ki?
Gyökereid, nagy körmeid
a múltamat behálózzák,
csontlegyezős csontágaid
a jövőmet beárnyazzák.
Ravatal fölött egy fénykép,
ezüst-kagylós díszű keret.
Elszáradt virágot tűztek
oda e már kihűlt kezek.
A szerelmes ifjúságé
ez a kép, a boldogságé!
Hátúl a kép hátterében
festett kastély csipketornya,
elől anyám ül egy széken
rejtett-sugárzó-mosolyban,
fehér ruhában, cipőben.
A ruha bodrai oldalt
leomlanak bő redőkben,
mint a kőangyalok szárnya,
Nike hártyamárvány-leple,
mint a gótikus Madonnák
ezer-ráncú kő-ruhája.
Mögötte áll délceg apám,
sudár kőműves legény volt,
pihe-fények korom-haján,
hófehér a nyakkendője.
Egyik keze anyám vállán,
a másik a szék karfáján.
Fénygyűrűk anyám szemében,
sejtelmesen szíve alatt
sejlik már a domborulat.
Szíven talán akkor rúgta
első-rúgással az élet,
amikor ezt csináltatták,
négy hónappal a pap után
az esküvői fényképet.
S átfutja testem a sejtés,
mint vihar jele a kertet!
Te iszony-mosolyba dermedt:
én voltam az első gyermek!
 

Tíz év

Tíz éven át csak köhögött,
köhögött hajnali ötkor,
álmában is úgy köhögött,
mint este, vagy virradatkor.
Nem kellett a csörgő-óra,
pontosabban, mint a csörgés,
köhögéssel jelezte, hogy
ideje van, föl kell kelni.
A kakas is akkor rikkant,
mikor ő köhögni kezdett,
a szárnyasok lesuhogtak
a kerítés sorfaláról,
csak azután harangoztak,
ahogy betegen kizengett
a tüdeje a szobából!
Anyám fölkelt, rőzsetűzön
melengette meg a tésztát,
a vacsora-maradékot,
a legízesebb falatot.
Bizony az volt, az a legjobb!
Apám leült az ágyszélre,
a párolgó dunna mellé,
onnan nézte, az udvaron
bíborban fut a derengés.
Ott fűzte be a cipőjét,
rázta hátát a köhögés.
Rágyújtott még ott az ágyon,
s elmerengett a világon.
Tán azt hitte, az ő vére
gőzölög az udvar alján,
az ő vére harmatozik
a fahasábon, a baltán,
az ablak vér-ködös tőle,
az csapódik le cseppekben
a pirosló óltetőre.
Addigra mi, az öcsémmel
már az ágyában kucogtunk,
hentergőztünk toll-özönben,
a vele való örömben.
Aztán kiment a konyhába,
mi meg, usgyé, ki utána!
Úgy röpködtünk ágyról-ágyra,
az öcsémmel székről-székre,
mint a borzas, arany-csipás
kis verebek, csak gatyában.
Hűlhetett már álmunk fészke!
Mellünkön a barna virág
összeráncolódott-fonnyadt:
mit nekünk a hideg világ,
aki benn marad, bolond az!
A köhögés-szünetekben
förgeteges vidám kedvvel
dudorászott, fütyörészett.
Fogadta a madár-népet.
Gubbasztottunk ott a széken,
s csücsörögtünk pötty-szájunkkal
mi is fiók-madár-képpen.
Tükröt az asztalra tette,
öcskösömmel ketten fogtuk,
borostáján szappan habzott,
borotváját odaadtuk,
ruháján a mély ráncokat
símogattuk, lapogattuk,
kotorásztunk a zsebében:
filléreket, rossz gombokat.
Dohány meg verejték-illat
keveredett a ruhában.
Ki fürdött már izgalmasabb,
férfiasabb boldogságban?
Mama addig fésülködött,
haja leért derekáig,
vastag fekete-vízesés
lezuhogott az ölébe,
lefolyt az asztalra, székre,
hattyú-vállán végigömlött,
végiggöngyölgött érc-karján.
Zenélt hajában a fésű,
fölszikrázott a lámpafény
fésűt forgató csuklóján.
De füttyögött már a vonat,
széttúrta a hajnal fényét.
Apám fogta a csomagot
és görnyedten elballagott.
Hallottam lassúcska léptét,
a hetedik utcából is
hallottam a köhögését!
Estefelé hogy futottam,
köhögését meghallottam,
robbantam vígan elébe!
Milyen boldogan cipeltem
én a csomagot helyette.
Kalapját kicsit fölbökte
öklével, bal-szemöldöke
fölállt, mint a kakastaréj.
Anyám futott a ház elé,
már messziről integetett.
A könnyű akácok zúgni,
zokogni kezdtek fölötte.
Vonattal járt Budapestre,
altiszt volt egy festékgyárban,
tíz éven át onnan hozta
haza a mocskolt ruhákat!
Festék-alvadt kabátokat,
csupa-vérfolt törülközőt.
Tíz éven át más szennyesét
cipelgette ferde vállán,
tíz éven át a hó-tisztát
vitte hajnalonta vissza.
Ötvenkilós csomagokban,
köhögve, nyögve, szuszogva.
Nem volt az a törülköző,
nem volt Veronika-kendő!
Nem Krisztus vér-harmat arcát
mutatták a gyűrött rongyok.
Az arany vérétől foltos
kezet törültek azokba.
Anyám meg csak mosta, mosta.
Fonnyadt ujjából estére
lassan kiserkedt a vére,
a lúgtól csipkésre rágott
körme tövén vér szivárgott.
Ha rágondolok kezére,
szennytől fehér tenyerére:
vízhólyagok, vérhólyagok
koszorúit látom abban.
Elmerülnek a sok habban.
Rotyogott a nagy cinfazék,
ültem egy szennyes-kupacon,
a venyigét tördeltem és
raktam a láng habja közé.
Sírt a görcsös kis venyige,
sírt, mint a hegedű-ének,
buborékot szült a lángban,
hogy nyüszített zöld kínjában!
Most is hallom, tíz éven át,
ahogy betölti a szobát
a sikáló-kefe hangja,
a víztócsák nehéz fénye.
Anyám ott áll a tócsában,
sikálja a ruhát estig,
sűrűdző gőzben verekszik
a mocsokkal egész estig.
Én az ezüst vizet hordtam,
kidöntöttem az udvaron,
az égen meg ámuldoztam:
ott is vastag szappanhabok.
A sikáló kefe, mint egy
sárga, ezer-fogú állat,
a szennyest fehérre ette,
s ette lassan az anyámat.
Futkosott, mint a százlábú,
mállt, mint a tengeri-csillag,
mint rágomolygó polipok
halat hártyásra kiszívnak,
tenyerére rátapadva
szívta, mint a kövér pókok:
telt-asszony karját fonnyadtra,
hátát gyertya-eltűnőre,
hervadt rózsába a mellét,
szívéből a vért kiitta,
szemét karikásra szívta,
éj-haja fakó lett tőle.
Néztem, ahogy rí és futkos,
gyökér-lábával rikoltoz
a szappanozott ruhákon.
S este, mint egy sárga hernyó
terül el a teknő alján,
kövér-fényű szőrös-sárgán.
Anyám fölött gőz-szivárvány.
Mosás után a kékítős
dézsában mennyit fürödtünk.
Kisöcsémmel, mint zöldbékák
a széliről betoccsantunk,
s a szennyes-kék vízi-mélyből
bugyborékot eregettünk.
Ruhát mennyit teregettünk,
olyankor aztán nevettünk!
Csattogtak, mint fehér zászlók
szanaszét a fonalakon.
Egyszer elszédűlt a gáztól,
anyám, a sok vasalástól.
Feküdt a kövön meredten,
én sikoltozni se mertem,
csókolgattam fakó arcát,
nyitott kezét húzogattam,
csukott szemét símogattam.
Kint a varjak gomolyogtak,
az alkony ér-rendszerében,
leszálltak a szilvafákra,
károgtak és fölrebbentek,
belepték az egész kertet,
csattogtak fekete nyállal.
A kis ablakon betódúlt
a tejút zöld foszfor-nyájjal.
Aztán fölkelt, vizes kendőt
kötözött a homlokára.
Vasalt tovább, néha-néha
a vasalót meglóbálta.
Már ekkor a csönd sötét volt,
a vasaló orrlikain
sercegett az izzó parázs.
Mintha egy láng-belű lovat
fogna anyám, az óriás!
Olyan volt, mint nyáron a tűz-
sudarú csillag-suhanás.
Ruha-havasok szikráztak
mindenütt az egész házban:
széken, a szekrényen, ágyon,
s a bölcső-ruhakosárban.
Tíz éven át apám hozta,
anyám a ruhát kimosta,
kivasalta, apám vitte,
s másikat hozott helyette.
Micsoda lánc! Négy pengőért!
Az emberibb levegőért!
Apám a bort de szerette,
de sokszor jött inni kedve!
Ki tudná, hogy mért lett részeg?
Szorították nehéz évek!
Reszkettünk, mint tócsán csillag.
Ki tudná már elzokogni
fájdalmunkat, kínjainkat?
Egyszer a cseresznyefába
sebet vágtam gyermekésszel,
aranyat könnyezett a fa,
gyantát csipázott sebéből.
Szúnyog repűlt arra éppen,
beleragadt cérna-lába,
zizegett, míg belefulladt
szeme, hangja, selyem-szárnya.
De a fa csak sírt, sírt egyre,
könnye buggyant a tetemre,
míg a hasadás beforradt.
És most a megkövűlt mézben,
ott a szúnyog a kő-méhben,
olyan, mintha most is szállna,
koponya toll-bóbitája:
mint két kőpihe-kőrózsa,
aranydrótfésű-tölgylevél,
mint két homlokból-nőtt gyík-kéz,
síron kristály-pikkely cédrus,
iker sárga pikkelypamacs,
két kristályszálka-halcsontváz,
az áttetsző méz-aranyban,
maga is már kővé válva!
A fájdalmak is így vannak,
jönnek, aztán megkövűlnek,
mint gyantában a szúnyogot,
látod még, de tudod, nincs már:
az élet nagyobb a kínnál.
Tudod, hogy élt, de már köves,
golyóival föl nem sebez,
tudod, hogy fájt, de már nem fáj,
már nem ríkat, nem is éget.
Igy hordjuk mi, megkövülve,
idő-kristályba temetve,
dologban és szerelemben
a fájdalmakat szívünkben!
Tíz év, többet nem idézlek,
Nyugodjatok, elmúlt évek,
maradjatok, békességben.
Én pedig más emlék után
kutatok a messzeségben.
 

Három emlék

 

A vihar

Ifjúkoromban de sokszor
beszélgettünk a bor mellett,
koccintgattunk olykor-olykor,
apám lassan énekelget.
Gyöngyözött a bor szép lassan,
őszidőben, tavaszonta,
a madarak a magasban
sikoltoztak, kavarogtak.
Lám, az én bajszom kiserkedt,
a te hajad őszbe-hervadt,
szájam fölött arany-selymek:
kiütköző vércse-tollak.
A fejeden elvegyültek
fehérrel a sötét szálak,
gyémánt hóporral behintett
sövény szemöldököd szára.
A szemedben fakó pettyek
alvadt csillagot idéznek,
az enyémben csillag-kövek
tüzelnek, mint réz-hegységek.
Tavasz, meg ősz így ül együtt,
hó, s az éjfekete holló:
én sarjadó, te a begyűlt
deres réthez vagy hasonló.
Borozgattunk, beszélgettünk,
csitítgattuk egymás kedvét,
vagy a csönd beszélt helyettünk,
s vártuk a közelgő estét.
Arany-reszketés a nyárfák
zizegő, nagy koronája,
cigarettafüst kis fátyla
göndörödött a világra.
Beszélgettük apám álmát,
a volt, s a jövő időket,
a gazdagok boldogságát
és a sokszor köhögőket.
De sokszor mesélte nékem
azt a vihart, volt-időben,
nevetgélt, bár a szemérem
pirította arcát bőven.
Gyerek volt még akkor apám,
holtáig is emlegette,
hogy csöndes vacsora után
poharát rám emelgette.
Vacsora-csillag eljöttén
hadd szóljak hát a viharról!
Szavak varázslója lettél
fiú, pörgesd ki ujjadból
a fekete förgeteget,
dörgést, villám-bokraival,
idézd meg a múlt éveket:
gomolyogj hát elő, vihar!
Szebb lenne, ha te mondanád,
akadozva, meg-megállva,
a tűnődés szép nyugalmát
terítve, mint füstöt szádra.
Szájadban már föld és füvek,
rajtad harmatos virágok,
átszőtték hajszálgyökerek
szíved, s a szemgolyó-lángot.
Izzó parázs a régi nyár,
sorvad a lomb, lanyhán kókad,
olvad, gőzölög a határ,
az árnyékok zsugorodnak,
mint a megperzselt szőrszálak
göndörödnek a fűszálak,
bőg a barom, sír a vad kos,
szimatol, búj bak a bakhoz.
Vakít, szinte elszáll, reszket
láng-ködökben a messzeség,
elvesznek az útkeresztek,
röptében lepereg a méh,
mint égett bőr, fölhólyagzik
a föld, pattog, cserép-bimbó,
tücsök cirregése csapzik,
már esőt hívó harangszó.
Beleszáradnak a tóba
a zöld-szeplős pettyű békák,
ráncba töpped, sült bogyóba,
meredt szemük. Aszalt tócsák
ráncos bőrén só virágzik.
Lecsüng arany-tüskés háza
a búzának, földre hajlik.
Izzik az arany-koponyák
tű-bajsza, gyökér-szakálla.
Alszik vékony árnyék-rácsa.
A porba még csöpp se hullik,
érzik, bár levél se rebben,
hidegével már ott búvik
a vihar a levelekben.
Néni kijön a ház elé,
a fehér egekbe kémlel,
keresztet vet, megy befelé,
siet pettyegetett-lépte.
Csipogatja a csibéit,
kötényével hessentgeti,
a kotlós kék csőre fénylik,
kering, szárnyát teregeti,
csipegeti a földet, a
nyakát borzolja, rikoltoz.
Sötétűl már az ég alja,
fekete alvadt-vér foltos.
Mintha kékes madár-árnyék
riadna közelbe, távol,
látja a csősz, rápipál még,
gombát fúj ki a pipából:
moccan és megleng könnyedén,
bizsergeti a lomb magát,
majd hánytorog a sok levél,
rázza ezer zöld taraját.
Mintha óriás kakasok
tollát borzolná a vihar,
repkednek a fák, kavarog
tollazatuk, karmuk kapar.
Nyög és sikongat tekergő
koronájuk égig dörög,
részegűlt a nyárfaerdő,
s zöldből ezüstbe hömpölyög.
Emlős-sárkány hányja-veti
magát: a bősz kukorica,
eres szárnyát zizegteti,
arany a tőgy kúp-fogsora.
Habzó álom örvénylik ott,
a búza, fa körött csurran,
föl-fölcsapnak szálkás habok
a fa körűl koszorúban.
Az a kis fa menne, szállna,
elvágyódó-madár-képpen,
egyszerre teljesül álma,
fönt gyűrűzik már az égen.
Veri a szél fehér haját,
görnyed a csősz szörny-időben,
imával éleszti magát
a kunyhóba elmenőben.
Tereli juhász a nyáját,
jönnek a hegyről gomolyban,
lökdösődik a sok bárány,
béget a fölkavart porban.
Pillantásnál jobb iramban
kövér gyapjával elömlik
a vihar, s a szennyes habban
dörgés dörgésre könyöklik.
Piszkos szőrcsomó-hasával,
mint egy megbőszült vad kecske,
ráhasal az egész tájra,
hánykolódik, morog teste.
Döfköd villám-szarvaival,
gyémánt-ágú vad fejével,
hirtelen itt-ott is csattan,
sistereg a dörgő szélben.
Tömött tőgyét rázza, rázza,
s habzik-fröcsköl a tetőkön,
vastag fehér tej-sugárban
az eső, a szikkadt földön.
Langy tócsa gyűlik, s a színén
buborék pattan, s elúszik,
elbődül hosszan egy tehén,
hátát a vad ég öntözi.
Föltúrja a kis falucskát
a gyémánt-csápú szőr-állat,
kimásznak a földből a fák,
összeroppannak a házak,
a tetők, mint foszló baglyok
elszállnak nyikorgó kéjjel,
kazlak égnek, az állatok
rínak, futnak szanaszéjjel.
Ott egy asszonyt görget a szél,
mint egy dinnyét, nincs már tusa,
a feje már ütődött-vér,
mint a dinnyebél vér-húsa.
Ott valaki lopakodik,
milyen ismerős az arca,
gyerek még, hogy iparkodik,
széllel mekkora a harca!
Az intéző kertje felé,
nincs isten, hogy most meglessék!
A kert az esőtől fehér,
szél táncoltatja kis testét.
Már ott van az almafánál,
tépi az almát sietve,
pedig a földet bő-sárgán
a szél almával beverte.
Leveszi a gatyát, inget,
alul összeköti szárát,
riadtan körűltekintget,
abba szedi be az almát.
Pucér rózsaszínű testén
fröcsköl a víz, fénylik szára,
suhog, mint a korbácsütés,
csattogó tej-fonalával.
Mint a tyúkok teli bögye,
az ing dereka kibuggyan,
s iszonyatos dörgés közben
tündökletes szikra lobban.
A levelek cakkos széle
élesen kirajzolódik,
villám földöntúli fénye
mutatja a kert lakóit:
csigát karóhoz tapadva,
lecsuklott-kelyhű virágot.
Föllobogott az almafa,
arany-csipkebokra lángolt.
Futott a gyerek ruhátlan,
otthagyta a gazdag zsákmányt
a zengő arany-sugárban,
feledve vélt boldogságát.
 

Virtuskodók

Rázta őket a nevetés,
virtuskodtak ott a téren,
virágzottak a hársak és
felhők kószáltak az égen.
Tej-arcú és szakáll-ütött
legények pörge kalapban,
mezítláb, a nadrág fölött
kékstráfos ingük kibuggyan.
A nadrág madzaggal, szíjjal
majd a mell-rózsáig kötve,
virágbanyílt alma-ág van
kalapszalagjukba bökve.
Kezük zsebben, úgy nevettek,
álltak vastag karikába,
a gyűrűben napon edzett
legény, szétterped a lába.
Térde roggyadt, arca fölfújt,
játszik rózsából lilába,
kocsitengelyt emel, fakúlt
száján buborékzik nyála.
Már a feje fölé nyomta
a vastengelyt, cingár karján
ránganak, mint sózott béka
izomcsomók, s hóna alján.
De hirtelen végigreszket
vékony testén a gyöngeség,
s lehull a vas lassan zengve.
Viselheti már szégyenét!
„Mutasd a nadrágod koma,
kimoshatja, menj anyádhoz!”
Csapkodják a térdüket, a
foguk közűl fény szívárog.
Egyszerre csak befagy szájuk,
mint hártyázó tócsa télen.
Setteng irigység és ámúlt
vágy a legények szemében.
Egy-egy fütty röppen magasra,
surrantja gyorsan a nyelvük,
szájaszélit végignyalja,
fölcsetteget némelyikük:
gyönyörűszép lovat vezet
feléjük egy gazdalegény.
Kék mellénye majd szétreped,
csizmáján elporlik a fény.
Egész a ló pofájánál
markolja meg az istrángot,
peckes a ló, foltos hátán
napfényből font piros lángok.
Tágul a kör, táncol a ló,
nyihog, kapál, visszahőköl
a tömegtől, tűzből való
barna-fehér foltos csődör.
Fehér farán barna szeplők,
háta fehér-pettyes, tarka,
lábán, a patája fölött
szakáll-sarkantyú rőt rojtja.
Megereszti a kötelet
a legény, ujjával csettint,
körbefut a csődör, nevet.
A legényen feszül az ing.
Kering a hosszú kötélen,
fölágaskodik, megtorpan,
láng a szempillán, sörényen,
vicsorog a nagyhajú kan,
reszket orrlika fehéren
a füstölgő ezüst porban.
„No, ki ülné meg a lovat?”
Szótlanok a mezítlábak.
„Egy pengő-forint jár annak!”
– dünnyög kedve a csizmásnak.
S mellényzsebből cigarettát
húz elő és rágyújt lassan,
ereget kék füstkarikát.
Füstgyűrű széled a napban.
„Hát én megülöm a csődört!”
A többiek fölnevetnek,
alig ült rá, már a földön
csücsült a harmatos gyermek.
Most az a kékszemű legény,
aki a vasat emelte,
ül a lovon, szeme kemény,
de rázkódik már a lelke!
Fejét a szügyébe vágja,
horkan, fölmered sörénye,
forog a ló, farát hányja,
duzzad buja vérerszénye.
Toporzékol, ágaskodik,
söpri a földet a farka,
kövér combja dudorodik,
nyakát veri jobbra-balra.
Két lábra áll, úgy cicázik,
hogy a mellsőket leássa,
rubint-uborkája játszik,
reng zacskós iker-tojása.
Kering, fut a téren körbe,
kis terhével viaskodik,
tajtékos már combja töve.
Köröttük por kavarodik.
A virágzó hársfák mögűl
lányszem villan, csak egy percre.
Fut a teli-tarka csődör,
de a legény észrevette!
Dehogy bírná már ledobni,
vértűz-testéről lehányni!
Levegőtől dagad az ing,
égszínkék szeme világít.
Lassan szelídül az állat,
fakó feje lejjebb konyúl,
zenélnek a tömött hársak,
piros a por, lealkonyúl.
Tántorog a pettyes-szügyű,
aranykoronás-szemű ló,
a csillaghínár-üstökű,
csődör-haja véres zászló.
Lépked körbe-körbe lassan
a csődör a legénykével,
virágos kis alma-ág van
kalapján, láng a szemében.
Megáll a ló, csillag-tű-fény
szikrázik az alkonyatban.
Rajta ül a legszebb legény,
mezítláb, s pörge kalapban.
 

Kezek

Már a harmadik emléket
én is éltem, én is láttam.
Visszaforgatok öt évet:
ülünk a hideg szobában.
A hóporos dombokon túl
új falut szülnek a lángok,
fölötte nagy füstkoszorú:
temetik a múlt-világot!
Lódögök, füstölgő romok,
a nádasban lehányt ruhák,
vízzel beszívárgott nyomok
kanyarognak gyöngy-jégen át.
A dombokon hóval befújt
csoport hever, volt-katonák,
vak szél lobogtatja hajuk,
kezek görcsben, merev-lilák.
Az egyik tört szemüvegén
fehér-rajzú jégvirágok,
alvadt vér-rózsa a fején.
Fölűl varjú-sereg károg.
Leszállnak a holt-csoportra,
kukoricaszárra ülnek,
sírnak, feketén lobogva,
a levelek hegedűlnek.
Vadnyúl, meg őz együtt futnak
át a dombon, meg-megállnak,
itt is, ott is őzek, nyulak
csordába verődnek, állnak.
Megszagolják a holtakat,
karikát fújnak a hóba,
lövés csattan, ágaskodnak,
s elsuhan a nyúlszív-csorda.
Füstöl a hópor utánuk.
Nem is látni már az eget,
fekete falkában károg.
Éhes varjú-felhő lebeg.
Mondanád most is nevetve,
hogyha élnél, a fiadnak:
„Emlékszel a gyerekekre,
vajon ők most hol is vannak?”
Nevükre már nem emlékszem,
hárman voltak, három barát,
jöttek egy kis teher-gépen,
jöttek a vidám katonák.
Puffogott, s zötyögve torpant
a kis autó az udvaron,
azután még egyet horkant.
Néztük őket hallgatagon.
Apám oltottmész-fehéren
mosolygott és szűzdohánnyal
kínálgatta őket szépen,
mutogatós-tudománnyal.
Ők a tenyerüket fújták,
integettek az apámnak:
vágja a fát, sokkal inkább
használ azzal a világnak!
Elkezdett hát fűrészelni,
tüdeje sípolt erősen.
Hogy tudott ott énekelni,
a fűrész a fagyos görcsben!
Vascsipke-fogával ette,
falta a fát a vén szerszám,
s fűrészpor csillag-permetje
sárgált a kézfejen, baltán.
Sírt a fűrész, s a tüdeje
zenélt hozzá, szörnyű ének!
S egyszerre csak köhögetve
dűlt a havas kerítésnek.
Hogy ugatott, a verejték
kiütődött homlokára!
Szomorú az a fényesség,
halál-közelt jelző pára!
Ők hárman már ott teremtek,
csitítgatták, támogatták,
aszpirinnel integettek,
megcsinálják ők a munkát.
S vágták már a fát helyette,
ölben hozták a szobába.
„Emlékszel a gyerekekre?”
Rájuk úgy, mint az apámra!
Arcukra már nem emlékszem,
a nevük hiába kérded!
De a kezükre egészen,
azok lecsüngve meséltek!
Az a hat kéz a szívemben,
mint kőben őshüllő nyoma,
ősrák-címer a kőzetben,
csontváz, ősember-koponya
ott él már örök-időtlen.
Szívem e hat kéz otthona.
Mennyit beszéltek e kezek,
történelmet, mégis szótlan.
Visszanéz az emlékezet,
lehalkulva, mosolygóban.
Az egyiket szóba öntöm:
láng-szeplőkkel pettyegetett
tömpe kezek, kagylós körmök,
az ujj-tövek rézvörösek.
Egyszerűek, mint kalapács,
vaskosak, mint öreg tölgyek,
a kérgük csupa hasadás,
olaj-foltosak a völgyek.
A másikat fölidézem:
zsengék, mint a fű tavasszal,
jegygyűrű csillog a kézen.
Gyermek-kezek, tej-patakkal.
Csecsemő-arc, márvány-felhő,
halántéka hitvesemnek,
kék erekben átderengő,
mint e nem-felejtett kezek.
Bal mutatóujja csonka,
mint a görcsnél letört faág,
körül lecsurog, mint gyanta
az ujj-tőre a forradás.
Most a harmadikat mondom:
húsgyökér-forradás-csillag
a tenyéren, s a kézháton
kék vadhús-tengericsillag.
Magát nem tudja becsukni,
rövid ujjai vastagok.
Kinyílnak rücsök-szirmai,
mint a rózsa, gyöngy-polipok.
Este, mint egy szelíd család
ültük körűl a nagy asztalt,
a hat kéz, a három barát,
lefekvés elől marasztalt.
Mutogató kezünk beszélt,
néha kísértük csak szóval,
ékesebb volt az a beszéd,
mint a leggyönyörűbb szózat!
Tenyér, ujj, ököl mutatta
a szív-küldte szép szavakat.
Meggörbűltek, hajlongtak a
mondatok kő-súlya alatt.
Apám megtört szirom-kezét
odanyújtotta eléjük,
úgy mutatta, mint szégyenét,
amiről ne is beszéljünk.
Kezéből ezt olvashattad:
„Halál, nyomor: ez a tőke,
rothadunk, mint ázott asztag,
korom szállott a tüdőre.”
S ráfeleltek: „Tévedsz papa!
(A kéz-ábra kristály-sáska!)
Ez a hat kéz idehozta
a csönd gyertyáit e tájra.”
Így beszéltünk a kezekkel,
magunkat még most is látom,
szónál biztosabb jelekkel,
első szabad éjszakánkon.
 

Vergődés

Dáliák és őszirózsák
között ült, sugaras őszben.
Körűldöngte méh a fejét,
ült egy széken, nagykabátban,
krákogott és köpött néha,
játszadozott a botjával,
álmodott egy unokával.
Ölében vastag könyv, olykor
lapogatta, olvasgatott,
köszönt az utcán menőknek.
Egész napokat hallgatott.
Könyvet addig nem olvasott.
A Tolnai Világlapját
hozta haza szombatonként,
abban is csak a képeket
nézte, s máris elfeledte,
énekelt inkább helyette.
Táncolt inkább, s a fröccs-gőzben
hallgatta a rezesbandát.
Mit neki a betű-hadak,
hasas-szarvas nyüzsgő hangyák!
A könyv sose volt az élet!
Hazugság az: rongy beszédek,
köd-alakok, könnyű álmok,
le-nem-téphető virágok.
Az élet: a munka, a bor,
a szerelem, tiszta ének,
a gyerekek jövendője,
a küzdelmek vér-esője,
verejtékes ing, háború,
beteg tüdő, a koszorú,
orvosok és tiszta egek,
fák, virágok, tél, fellegek!
Apám! Hogy tudott szeretni,
rekedt-szépen énekelni,
hangszer-billentyűket túrni,
füstből karikákat fújni!
Dolgozni mindünknél jobban.
Munkában ő volt az első!
Ha kapáltunk, lemaradtunk
ötven lépésre is tőle.
Pedig mi is igyekeztünk,
ő csak futott, ment előre.
Mikor fölállt, s körülkémlelt,
visszanevetett, hogy mi csak
ott tartunk még az anyámmal.
Serénykedtünk, de hiába,
soha nem értünk nyomába!
Vele öröm volt a munka,
s belűl egy picinyke szégyen.
Ha szögelt, milyen örömmel
adtam neki szöget, lécet.
Munka közben fütyörészett.
Vele soha nem fáradtam,
vele csak vidám maradtam,
vasárnap, ha egész estig
ástuk a zöld-inas kertet,
vágtuk a fát, fölsöpörtünk,
s meg-megálltunk egy-egy percet,
akkor megkínált dohánnyal,
éppúgy, mint a férfiakat!
Szívütő volt a pillanat!
Éremnél nagyobb dícséret,
a legnagyobb fizetség ez!
Hogy nem kellett már titokban,
bújva, mint gyermekkoromban,
vadgesztenye-héj pipából
kukoricabajuszt szívni.
Hanem tőle, az apámtól
a dohány jutalmát bírni.
Láttam őt nagy állványokon,
fejem égnek fordítottam,
ott csapkodta a habarcsot
a pirosló téglafalra.
Kőmívesnek is a legjobb,
köztük is a legelső volt!
Láttam őt a kártolóban,
állt a habzó vatta-hóban,
villanylámpák fénykörében
libegtek a gyapjú-pelyhek.
Láttam hajnali háromkor:
öleli a buja gyapjut,
s akkor is csak énekelget.
Soha-el-nem fáradóan
állt a fölcsillámló hóban,
bolyhosan a fehér száltól,
fehéren az éjszakától,
tömte gyapjúval a gépet.
Zabálta az a vas-állat
a habkönnyű eleséget.
Ott is ő volt a legelső,
a legjobb munkás apám volt.
Féltüdeje énekelt, mint
őszi szélben piros bokrok.
Szóljak-e rólatok, évek,
két tétlen év, keserűség?
Elég keserű az ének!
Inkább nap-meleget vinnék,
fényt hordanék a dalomban,
hegyeknél nagyobb halomban.
Megakad a tollam, mint a
kerékagyig sűllyedt szekér.
Gyerünk lovam, Pegazusom,
gyerünk derűsebb ég felé!
Fröcsköl, tocsog a sár-tinta,
szárnyas lovam nem tud szállni,
verdes a köd-ló két szárnya,
vergődik, lobog ezüstben.
Jutsz-e melegebb világra?
Szívemben úgy tolonganak
az emlékek, sűrű rajban,
dobogva, mint réműlt barmok,
mikor rájuk ég a pajta,
a szűk ajtón kitörnének.
Üszkösödnek, benne égnek.
Szóljak-e rólatok évek,
két tétlen év, keserűség?
Hol találok menedéket
előled, te két szörnyű év?
Mi lett belőled óriás
zöld-szárnyú fekete cédrus!
Gyöngykagyló-kérgű ágaid
a habos eget tartották,
zöld vas-szövevény szárnyaid
világ tüdején a bordák.
Félvállasan meggörnyedtél,
hátad jobbfele behorpadt,
bordáival olyan volt, mint
denevér esernyő-szárnya.
Mintha hordanál keresztet:
válladon a világ fája.
Láthatatlan gyökerével
kapaszkodva szívbe, májba,
hátadból kinőtt a halál
égigérő üvegfája.
Üveg-lombja űrben reszket,
benne madarak, angyalok,
sasok, keselyűk és pávák,
sármányok, harkályok, csókák.
Levelei: ősök arca,
bajszos anyókák, apókák.
A százezer ősarc-levél,
mint kép a tiszta szobában
ünnepélyesen kifakul
keretezett mosolyával.
Ott fészkel a sárkány-csikó,
a rák-sógor, hüllő-testvér,
gomolyog ős-gyöngykorbácsod.
Ágain a jelenések,
arany-kürtökkel ítélő
aranyszárnyú véres kések.
Lombjaiban hét mennydörgés,
hét csillag, hét gyertyatartó,
ott a harag hét pohara,
három jaj, hét trombitaszó,
a tizenkét pecsétes könyv,
s a könyvet-megevő János.
Ott ül a négy lelkes állat,
sír a fehér ló, veres ló,
nyihog a sárga halál-ló,
üvegtenger partján zokog
titok-arcú asszony-csorda,
s a hét-szemű bárány körül
isten-hárfás angyal-horda.
Nem csoda, hogy meggörnyedtél,
ha cipeled a világot,
csontváz-arcú csontszárnyakat,
óriás gyökér-keresztet.
Mi lett belőled, te árva?
Előbb még kint az udvaron
dolgozgatott meg-megállva,
fél-tüdejét a láz ette,
kedvét sorvasztotta bánat.
Szöget ütött kerítésbe:
„Hej, ha építhetnék házat!”
A fal repedését tömte,
cinegetve a kanállal:
„Emeletes palotákat!”
Magot szórt a kiscsibéknek:
„Itt kell csipognom halálig!”
Söprögetett estelente:
„Jobb lenne, ha elpusztulnék!”
Amikor kiült a napra,
messziről könnyezve néztem,
ült, derékig meztelenűl
a gyógyító napsütésben.
Háta, mint besüppedt sírdomb:
piros kagylóhéj-horpadás.
Ránőve a halál szárnya:
fekete-tollú forradás.
Mert egy óriási sebhely
hímezte rá virágait,
az elmúlás ráhelyezte
tüskés vérkorall-ágait.
Lapockától a csípőig
rózsaszínű sebhely-páfrány,
fekete-fogsorú fésű
nőtt a horpadás határán.
Ó, iszonyú fogsor-nyomok,
ó, elmetszett-tollú bordák,
mint fogatlan száj az a hát,
mint egy lápba-sűllyedt ország!
Féltüdejű viasz-virág,
kétéltű ős. Ült, mint akit
krokodílus harapott át:
Ragadozó-Magyarország,
Krokodílus-Magyarország!
Jaj, fuldoklás, jaj féltüdő!
Jaj, hűtlen szerszámok, dolgok!
Nem énekelt, már csak morgott,
sóhajtott a munka után,
néha könny gyűlt a szemébe,
sírt magában, sírt az apám.
Szombatonként pártnapokra
el-eljárt lassan köhögve,
s aztán reggelig mesélte
anyámnak a hallottakat.
Jaj, rekedt-mámorú szavak!
Levelet írt a fiúknak,
göcsörtös betűkkel írta.
Nézem most a leveleket,
könny-mázas, olvadt a tinta.
S aztán lefeküdt az ágyba,
mint műanyag-héjú óra:
szervei már kitetszettek,
üveg-sír mélyén ketyegtek.
S úgy olvasott, mint akinek
olvasás a mestersége.
Hej, te a halált megsejtő
tulajdonság változása!
Ült az ágyban, nyakán kendő,
háta alatt kövér párna.
Hangját elvesztette régen.
Már csak szájával formálja
a szavakat, s a szemében
hervadnak a puha fények.
Én itt a városban éltem,
de itt is csak félig éltem,
félig otthon az apámmal,
vele éltem én egészen!
Köhögését, suttogását
hallottam vad éjszakákon,
láz-tejútról hívott engem
ibolyán-túli szavakkal.
Mikor lefeküdni mentem,
a tücsök-cirpelő csöndben,
nem tudtam, az én szívem ver,
vagy ő suttog a szívemben?
Mikor hazamentem, szemmel
ölelt meg, mint más karjával.
Láttam, ő már nem is ember.
Betelt isten mosolyával.
„Hogy vagy fiam?” Suttogott. Várt.
„Ülj le ide az ágyamra.”
S kicsit elhúzta a dunnát,
s finom-pikkelyű kezével
simította, lapogatta,
figyelt gyermeki szavamra.
Mosolyogva nézte arcom,
mint a saját boldogságát,
kérdezte, hogy nem haragszom,
amiért nem tud beszélni?
Hogy tudtam akkor remélni!
Intett, nyissam ki az ajtót,
vacsora-gőzt kiszellőzni,
mutatta, hogy mit is olvas,
úgy kérlelt, mint okos gyermek:
olvassam neki a verset,
beszéljek a nagyvilágról,
munkáról, politikáról.
Én csak ültem az ágyszélen,
a könnyeim belűl folytak,
láttam: hatalmas a lélek!
Szótlan szavai ragyogtak,
lelkét gyújtották a vágyak,
mint kölykök a szénakazlat.
Mint egy lobogó, nagy fáklya,
amely önmagát emészti,
öntudata és halála
láng-bokrokban falta testét.
Már nem ember, egyetlen vágy,
halál-előtti tűz-ének,
az volt apám ott az ágyban,
elénk bomló csillag-élet.
Én csak ültem az ágyszélen,
nagy léggyökér-kezét néztem,
az óriás üveg-pókot,
légbe-mozgó üveg-ágat,
óriás tarajosgőte
gumikezéhez hasonló
kezét néztem, ahogy száradt.
A nagy-körmű halál-ollót.
Kezére a készülődés
celofán-kesztyűket húzott.
Én csak ültem az ágyszélen,
benne már a halált néztem,
a halál egyszülött fiát,
a fűgyökeres koponyát.
Néztem verejtékes haját,
izzó kristály-kehely-szemét,
fekete-kérgű fogsorát.
Magát mikor kitakarta
létemben-reszketve néztem,
szalmából-font bábú-ember
feküdt a verejték-fészken,
lüktető óriásgyík-bőr:
törékeny sejtcsipke-ruha,
hártyával-bevont üresség,
a négy fölfújt pikkely-kesztyű,
s a dobogó hártya-toka.
Jáde-gyökér-csokor volt ő,
óriás-denevér csontváz,
denevérszárny-csontkezei,
mint óriás-madár lábak.
Néztem, az alkonyi zöld űr
gyötrött Veronika-kendő:
apám vér-arcát mutatja,
a megváltó-halhatatlant.
Megváltó-megválthatatlant.
A halálod, s a halálom.
Az alkony vad, véres álom:
apám eltorzúlt vér-arca
végigcsorog a világon.
Jaj, hogy kimondani mertem!
Fehér kezét nem felejtem,
nehézkesen állt a tollhoz.
Sárga-erű viasz-virág
sírta görcsösen-remegve
legszebb versét életemnek:
„Fiacskám, vigyázz magadra!”
„Ügyelj mindegyik szavadra!”
„Építsetek olyan házat…”
„Gyógyítsátok a világot!”
„Nekem messzire kell menni…”
„Ne felejtsd soha apádat…”
„Gyerek dolgozni akarok!”
„Az embereket szeretni…”
„Most jönnek a legszebb napok.”
„Anyátokat szeressétek!”
„A szívemben féreg lakik…”
„Fiam, nagyon szép az élet…”
„Botom tedd a koporsómba,
tudod, amit még te hoztál…”
„Engemet már nagyon várnak…”
„Tüdő, szappanhab leszárad…”
 

Jövendő

A dombokról könnyű felleg
sodródik és tiszta ének.
Rubint-ménesek dörögnek,
hűvösek a kaszált rétek.
Nehéz volt e harminc napom,
már az emlék-húr elhallgat.
Állok itt és dúdolgatom
én is e kis dalt magamnak.
Könnyű az ég, könnyű, bennem
lassan elcsitul a lélek,
üres, bár melegét érzem,
szívem, mint a madárfészek.
Repűlj madár, repűlj messze,
szólok, tenyerem nyitva ki,
s ujjaim között szememre
hullnak a fény szalagai.
Gyermekláncfű fejét tépem,
ráfújok és messze nézek,
pihe-koszorúja szépen
elszáll, mint a volt-emlékek.
Fájdalmaim, már e versek
soraihoz kötve vagytok,
mint kőbe a félig metszett,
derékig kibontott szobrok.
Deréktól a kőbe forrva
rejteztek el az anyagban,
a kéz, a fej, szív csiszolva
él örök-megbonthatatlan.
Maradj hát te kettős szépség:
tapintható, s láthatatlan,
őrizd a fájdalmak képét
láthatóan és titokban.
Veled már nem maradhatok,
nekem más útra kell mennem!
Készűlj szerszám, már új dalok
fogantak meg a szívemben.
A réten túl épületek
bomlanak a habos égre,
vas-állványok íve lebeg,
csillog finom erezése.
Kőművesek fönt a fényben
sürögnek, rakják a falat,
száll a vödör a kötélen,
kiloccsan az ezüst-habarcs.
Dohog a gép, küldi egyre
szalag nyelvén föl a téglát,
mintha vércsöppeket vinne,
vértadó-nép ajándékát.
Ránt az öröm forgószele,
s pörget föltoronyló lázban:
épűlj hazám üveg-szíve,
épűlj országos nagy házam.
Napfényben aranyló szobák,
épűljetek munkatermek,
gyárak, kórházak, iskolák,
munkából fakadt szerelmek.
Épűlj áttetsző szép ország,
sorsommal én megáldalak!
Mondjam nem-köhögő sorsát.
Mondjátok el téglafalak!
Kőművesek, kőművesek,
drága építő apáim,
ne legyen itt többé beteg
senki, senki e hazában!
Odafutok, akkor látom,
fönt a fény-ködös magasban
most veszi le a kabátot,
fölnevetve, sugarasan,
s rakja már a téglát apám,
keni a maltert kanállal,
fönt az állvány fény-havasán,
rakja a falat vidáman.
Fém-pókháló erezésű
állványokon hajol bátran,
a sugarak, mint a fésű
végigszántanak hajában.
Föl se néz, csak rakja, rakja,
kezei: galambok, szállnak,
meg nem állnak pillanatra,
csak forognak a kanállal.
Fehér kezei suhannak,
haja meglobog fehéren.
Elmerülnek, fölvillannak
kezei a ködlő fényben.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]