Hajnaltól estig

Hajnalodik. Harmat koppan a levélen,
megrezzen a nyárfa hűs hajnali szélben.
Kék-szürke derengés ömlik el a tájon,
a fényre fölúszó zöld kukoricákon.
Izzó gyöngyszem ragyog lóhere-levélen,
földereng a pipacs lángoló szívében,
ért csöppként csillog az ezüstös kalászon,
gyémánt tüze ragyog meszes csigaházon.
Állok itt a dombon. Végre ideértem.
(Vonatfütty hal el a ködlő messzeségben.)
Kis kék füst csavarog, majd eloszlik lassan.
Csak egy madár kering iszonyú magasban.
Nézem ezt a tájat. Ó, ismerős érem!
Itt hancúroztam át kora-gyermekségem,
itt szedtem virágot, nagy csokorba kötve,
izzó nap égetett tulipán-vörösre.
És alig, hogy (csöppecske,) fölcseperedtem,
(nem tudom, nyolc, talán tízéves lehettem,)
borsót szedtem olcsón a nagy uraságnak,
lettem megátkozott kölyke a kasznárnak!
Hátamon ott érzem még ostorcsapását,
arcomon a szégyent, fogam csikorgását!
Könnyeim maszatos kis öklömbe martak,
– amikor, a rossz erőt! haza zavartak!
Ó, ha akkor tüzet fakasztani tudok,
vagy varázserővel égig magasodok:
azt a gőgös kasznárt holtig elemésztem,
ostor ne suhogjon többet a szegényen!
Mentem hazafelé, húzta kín a vállat,
görnyesztett a szégyen, meghajtott a bánat.
Tarló fölvérezte, sebbé verte lábam,
tüske hasogatta, csalán tüze állam.
Mint most itt e harmat, vérem csöppje csillant,
reszketett a torson, míg kéken megalvadt.
Akkor úgy láttam én, gyönge vérem árad,
sötéten a táj zöld peremére szárad.
Otthon! Pironkodtam. Megmondjam? Ne mondjam?
Míg végűl jó anyám ölében zokogtam.
Apámban pirosra forrt akkor a méreg!
Homlokát veti már csipke-szemfödélnek.
Az a pár fillér is jó lett volna babra,
kenyérre, sóra, hamvas őszibarackra,
teltebb lett volna a hámló, sárga szekrény.
Pirosodtunk volna ropogós cseresznyén!
Reggel, mikor csiga-csordát legeltettem,
nedves lapuk, mályvák között kint a kertben!
Mintha én is tömött jószágot terelnék,
kövér tehéncsorda birtokosa lennék!
Micsoda játék volt, micsoda izgalom!
Fűszállal, virággal érintém homlokon:
s tíz csiga egyszerre behúzta a szarvát!
(Hát tudnának ilyet az igazi marhák?)
S mint ha kamasz-rügy szűz vérlánggal földuzzad,
mint begyűrt kesztyű-ujj, ha fúvod, kiduzzad:
tarkó-hőmérőit kifújva dülleszti,
s higany-szemgolyóit száron fölereszti.
S ha érinted visszatódúl begyűrődve,
zajtalan omolva szétálló két tőgye,
majd bugyogó peremmel magát fölontva
a kicsücsörödő bélés lesz két gomba,
s fölszáll az agy a csápvégi koponyába,
a here fölúszik fölfúvódott zsákba,
s riadtan alászáll, majd fölrebben száron,
mint kiszívott tojás héja vízsugáron,
s megtelik a torony-hagyma szemgolyókkal,
mint lopótök eres hólyagja kék borral,
kúszik föl a szárban, tökfejben növekszik,
s hólyagot kitöltve végig megüllepszik,
majd meg a szem vissza zúdulva iramlik,
a gomb beszívódik, gyűrű beáramlik,
s szem után a tornyok önmagukba vonva.
Ó, hányszor figyeltem félelmük szorongva!
Az első szerelem! Itt ért, itt e tájon!
(Csitítgatom a szívemet, hogy ne fájjon.)
Mint a zsenge fácskát, meglepett virággal.
Ó, hogy megbékültem akkor a világgal!
Dalolva fürödtünk pucéran a tóban,
néztük a kék eget, hanyatt, elfutóban,
a szálló felleget aranyozott égen,
a szívünk vele szállt tollasodva kéken.
Kéz a kézben, együtt mennyit csatangoltunk,
erdőkön, tó mellett mennyit barangoltunk,
csipkedtünk virágot, kergetőztünk réten:
a csillagos ég volt Mariska szemében.
És azok az arcok! Soha nem felejtem.
A széltől cibáltan, vad esőtől verten.
És azok a kezek! Tuskósak, kemények,
repedezettek, mint fán a barna kéreg.
Öreg Lajos, mint kiszáradt eres hártya,
akinek folt hátán folt volt a kabátja,
szederfa alatt állt, támaszkodva botra,
körülötte kéken szállt a pipa bodra.
Csinált nekem ustort, csattogót, sudárral,
kis seprűt és jármot, rézből vert csigával.
Este, ha a jószág bőgve-tülekedve
porzott hazafelé, s megjött a vén kedve,
leült a kispadra, a ház árnyékában,
(micsoda illat volt akkor a pipában!)
a nyomorról mesélt, megállva, szuszogva,
szemét irányítva a zöld csillagokra.
És a többiek is, fölmerülő arcok.
Veletek vívtam meg ezt a kemény harcot!
(Tollas kis hajak a gallérra hajolva.)
A sírból szép hangjuk mintha most is szólna.
És azok a házak, a szalmatetősek,
az ég ereszére rakott fecskefészkek!
A tetők is rájuk ferdén odacsapva,
mint a részeg kocsis megbillent kalapja.
Szép Pistát, emlékszem, egyik téli este
a két kakastollas halálig kereste!
Meg is fogták akkor, (valaki besúgta.)
S indult Pista, indult a jézusi útra.
Pista a két zsandár bika-válla között,
ment az árva, a hős, ment a megkötözött.
Két tollas árnyék a házat betakarta,
szuronyuk a hideg csillagot kavarta.
Konok, kemény arcok utána fordultak,
keserűség lobbant, mikor megszólaltak.
Kicsordúlt a könny is, törölték titokban.
Mért meleg az arcom? Hát az enyém csurran.
*
A nap, aranykakas, berzenkedik éppen,
sarkantyúja villog a hajnal gőzében,
elindul egy felhőn, csillagokat szedve,
mintha gyémánt-héjú búzát csipegetne.
Megy az ég tetején láng-tollal ropogva,
megy a kék mezőben, egyre tollasodva,
arany farka-tollát mégis csak elejti,
hol a tó vizében, hol réten felejti.
Alkonytájt, mikor az árnyak sokasodnak,
a völgyek, az erdők kéken árnyasodnak,
s csillag-óra szerint vége már a napnak,
ő is a szürkület hamujába hamvad.
*
De hová sietek? A reggel szaporán
nyargal át a réten rózsaszínű lován.
Itt-ott gőzöl a föld, csip-csup köd göngyölög,
az első szekér köd-úton elhömpölyög.
A sürüdző fénybe, párolgó lucsokba
néha egy-egy madár hangja belecsobban,
az égbe pacsirta fölsajog, ott megáll.
Rámpattan egy tücsök és zengve tovaszáll.
Aprócska szél indul, megborzolja fürtöm,
(e széllel dalomat a világra küldöm,)
alattam aranyvállbojtos kukoricák,
példás rendben állnak, mint a kis katonák.
Száll, verdes a búza, áttört csipkekendő,
dombról le a völgybe, borzolja a szellő.
Kalászok verődnek érccel súlyosodva,
magok dagadoznak, mint lány pironkodva.
Ott, egy veteményest körülszegve körben,
napraforgó-nénik fodros főkötőben.
Mint kofák, ha szótlan a vevőre várnak,
kezüket kötényük alá dugva állnak.
Ott egy patakocska. Ficánkol, megugrik,
hol egy mohos kőbe, hol kóróba botlik,
partjain, szétszórva a bársonyos gyöpre,
a kamilla, ezer fejét fölvetette.
Túl a bársony réten egy szép sárga pejkó,
dús sörénye, farka kövéren leomló,
füvet harap, bőre megrángó viola,
tompora aranyhagyma-templomkupola.
Most fölüti fejét, horkan, rengve repked,
vérbuján viháncol, aztán füvet csipked.
Gólya rebben onnan, lassú szárnycsapással,
úszik a magasban kiterjesztett szárnnyal.
Fecskék bukfenceznek a kék levegőben.
Repülőgép jön, már egyre dörmögőbben.
Repülőgép? Talán már valahol traktor
búg íly kora reggel, rózsa-virradatkor?
Távolabb, karéjban, idekéklő hegyek,
fölöttük a vonuló bárányfellegek,
átütve látni még az ezüst-fül holdat,
ahogy a fellegek utána loholnak.
És közelebb a tó villódzó nagy tükre,
szinébe a fecskék karikákat ütnek,
locska kis hullámok lanyhán fodrosodnak,
hol a smaragd-pikkelyű halak ragyognak.
Szélein hápogó kacsák lubickolnak,
billentve a farkuk, a víz alá buknak,
szép zsíros tollukról, mint a gyöngy pereg le
a kék víz szikrázó számtalan kis csöppje.
Tó mellett a falu, már piros-cserepes.
Füst tünődik kéken. Kihajt a tehenes.
Szekér porzik, ló nyög a kanyargó úton.
Ott egy lány vizet húz, elpihen a kúton.
Most látom csak, túl a dombon három traktor,
pöfög nagy vidáman, de nem úgy, mint akkor!
Rázkódik az ég is, (füstölheti püspök!)
mint zászlót, lengeti a fekete füstöt.
*
Állok itt a dombon, nézem ezt a tájat,
hallgatom énekét nyíló pacsirtának.
Az ég deszkáiba, mint szög beledermed,
s énekel. Hát az ő szíve nem reped meg?
Állok itt a tájon. Dalolni szeretnék.
Mint az a pacsirta! Ha úgy énekelnék!
Rólad drága népem és rólad szabadság!
Azokról, akik a szabadságot adták.
Az ébredő világ ezer moccanással,
ezer zizzenéssel, ezer suhanással
ér el a szívemig, millió varázzsal.
Nyüzsögve kisér a szikrázó madárdal.
Egyszerre úgy érzem, mintha szárnyam nőne,
emel a boldogság föl a levegőbe!
Mert nem csak a tájat, az egész hazámat
látom magam alatt. Hogy zúgnak a szárnyak!
Ó, hazám, te drága, te gyönyörűséges,
boldogság fényétől tündöklő, te fényes,
munka szép lázában pirosodó, ékes,
virágzó alma-ág, gyümölcsosztó, édes!
Mint mikor sas kering a nap közelében,
hol elmerül, hol meg fölbukkan a fényben:
így szállok fölötted, kertje az örömnek!
Szavaimmal, (mondd hát!) neked hogy köszönjek?
Hazám! Hazám, csuklódon tartom kezemet,
hallgatom, hogyan ver, ver-e az ütered?
Ha gyöngén, töprengek egyre komorabban,
ha tisztán ver, egy nép van a mosolyomban.
Fájó sebeidet lassan kitapintom,
ujjaim hegyével megérintem titkon.
És fölgyúlok! A sebek szépen beforrnak.
Költő, ideje lesz, fogj a boldog dalnak!
*
Elindulok lassan, mint a vándorfelhő.
(Szivacsos ingem nem szárítja a szellő.)
Tömör arany bika a nap fönt az égen,
fúj, okádja tüzét, veszi verejtékem.
A vetések között az útra letérek,
hűs eperfa vár ott, árnya tömény zöldnek,
patak vize csobban, lehűteni arcom,
hideg kortya belsőm. Csöpörög a bajszom.
Patak fodra között, a kákicsos foncsor
mutatja az arcom, alatta fény-foszfor.
Ó, mennyi, de mennyi ránc fut rajta által!
Több vagyok magammal, kevesebb apámmal.
Mennyi év, mennyi nyár, vidám-borús reggel
vonult át szívemen dübörgő sereggel!
Hol virágos ágat tartott a kezében,
hol meg szomorúság, lobogója szégyen.
Megyek már az úton, ismerősök jönnek,
integetek nekik, ők visszaköszönnek.
Asszonyok batyuval, kocsik egymásután,
bottal öreg Sándor, fehér-hajú cigány.
Megyek a nap alatt, szétvetett kabáttal,
mint régen, ha mentem, vállamon kapával,
húnyó tüze alatt haza-bandukoltam,
lábam recés nyoma ott maradt a porban.
Már a falu első házait is látom,
meszelt kis oldaluk visszaveri lángom.
Az ismerős házak mind szemembe tűnnek.
Rozzant jelei a régi, nehéz bűnnek.
Az ablakok itt még vályúból kivágva,
ráhajlik az eresz rothadt gerendája.
Kerítés? Az nincsen! Ide minek kellett,
amikor még rongyra, cipőre se tellett?
Terpedt-lombú nyárfa áll itt az útszélen,
alatta a dudvák száradt sűrűjében
poros szarkalábak, silány kis virágok.
Köztük csibe pityeg, öreg kotlós károg.
Félig korhadt kereszt rádől az útszélre,
Jézus rászögezve, bodza nő szívére.
Lábaihoz kötve száradó virágok.
Körülötte vasrács, lapu-lepett árok.
A libák a rácson bedugják fejüket,
tépdesik a füvet, elejtik pöttyüket,
vagy árnyat keresve, mint hófoltok ülnek,
szárnyat szétterítve ott letelepülnek.
Az öregebbek meg hosszú türelemmel
nézik a kék eget, ferdén tartott fejjel,
néha rikoltozva lomhán fölrepülnek
és nagy port kavarva ismét csak elülnek.
Pelyhes kicsinyeik fényes pocsolyában
tocsognak, csicsegve turkálnak a sárban,
talpukkal a sárba arany-csillagokat
nyomkodnak, az fénylik a kis tócsa alatt.
A falut átmetszi innen a Fő utca,
Horthy út volt régen, most Szabadság útja.
Közepén a rácsos Szentháromság térrel,
megszórva szalmával és tehénlepénnyel.
Szentháromság-szobor! Öreg galambfészek.
Oszlop, kőgalambbal. A szálló szentlélek!
Alul a kőszentek mogorva csoportja
ácsorog és néz föl galambpettyes arccal.
Búcsú idején itt sűrű fehér sátrak,
verklik, dinnyés kocsik sokasodva állnak.
A vak cigány itt ül, elcincogat estig,
a hold-fényű fillért kalapjába ejtik.
Itt ámúlnak lakzit, temetés-gyászfüstöt.
(Csomóba verődnek az asszonyok, prücskök,
a férfiak meg a borbély ablakából
néznek ki nevetve, mint másik világból.)
Az iskola, templom, régi községháza,
a kocsma, a pék és a pap sárga háza
jegenyesor mögött mereng egymás mellett.
Hangya-bolt helyén: Földművesszövetkezet.
És a Kastély rézből kivert cifra tornyán
már a szabadság szép lobogója ormány.
Az iskola-ablakból politikus-kép
plakát-üzenete mosolyog feléd.
*
Már egy csillag reszket a nyugati égen,
mint mikor bogárka vergődik a vízben,
piciny lábaival evickél és közben
körötte fut a víz, szétnyíló körökben.
Ő az első csillag, a Hajnalka-bálvány.
Aranyhajú, kedves, sugárzó kis szűzlány.
Utána a többi is föltűnik lassan,
rengeti kis csöcsét sejtelmes magasban.
Csillagocska, kedves, hajnalka-virágom,
aranyszemű csillag, arany virágszálam,
ó, ha onnan téged letépni tudnálak,
gomblukamba tűzni harmatos virágnak.
Nézem rebbenését, nézem lángolását,
szende szőkefényű, szelíd ragyogását,
a barnával futott dombok fölött repdes,
mégis milyen közel táncol a szívemhez.
S ott a dombon félig alvadó sötétben,
félig fölragyogva a hűs csillagfényben,
ökrös szekér ballag lassan hazafelé.
Áthallik a szó is: „Hó, te Julcsa, Csálé!”
*
Sántháékhoz megyek, keresztelőt adnak.
Látom már messziről, világít az ablak.
Vacsorára, borra, kis beszélgetésre,
hajnalig is tartó kedves szóbeszédre.
Ó, de nagyon régen, talán már öt éve
nem tettem kezemet széles tenyerébe:
Józsi bácsiéba, Juli néniébe,
Rózsika nem futott nevetve elémbe.
Vajon mi lett velük, talán meg is haltak,
vagy az örömükről szólni nem akartak?
Úgy megyek, szorongva, mint haza a gyermek,
aki elcsavargott, s most érte üzentek.
Gondolataimra mért nem kötök béklyót?
Zsebemben őrzöm a kedves borítékot.
Benne kúsza írás, melengető pár szó:
„Keresztelő van ma, gyere haza Ferkó!”
Csillagfényes este. Árnyék-sokaságon
lépek át. A tyúkok alusznak a fákon.
Néha fölkárálnak. Mit álmodnak, szépet?
Hetven csibét, bolyhos, tojással telt fészket?
Ismerős zajt hallok. Kanna verődése.
Vályúnál a barmok nehéz szürcsölése.
Kisajtó nyikorog, legény fehér ingben
fut a lányhoz, szótlan merengni holdfényben.
A tehenek, lovak csillag-kását isznak,
reng-ráng a víz, ahogy lágyan rászuszognak,
aztán ringatózva istállóba mennek,
kérődzenek, állva reggelig pihennek.
Orrukra és bársony-rózsa orrlikukra
rátapadt sok csillag, az angyal tűz-tolla,
ha fújnak, ha vicsorogva felröhögnek,
föllángolnak, vagy mint levél lepörögnek.
Most feljön a hold is, kemény lesz az árnyék,
(mintha erdő mélyén egymagamban járnék,)
mint egy köcsög tejet, fényét önti széjjel,
az szikrázik már az akácfalevéllel.
A ház előtt percre tűnődöm, megállok,
(a benti beszéd a holdfényre szívárog,)
hajam bizony most is szamár-sörény, kócos,
mint kölyökkoromban, angyal-boglya, drótos!
Aztán bekopogok. „Tessék. Bújj be. Lehet.
Nyomd le a kilincset, mért remeg a kezed?”
Az ajtó kinyílik világító szájjal:
Józsi bácsi áll ott, átfog mosolyával.
*
Micsoda lobogás volt az ölelésben,
micsoda mosolygás hunyorgó szemében,
micsoda bíztatás erős tenyerében,
micsoda melegség mellem közepében!
Juli néni barna, napszítta arcáról,
micsoda szeretet szállott a szavából!
A kis Pisti ugrott rögtön a nyakamba.
Hogy megnőttél gyerek! Tornyoztam magasra.
Jani csontos arcú, az idő nagyújja
viasz orra-alját bajuszosra gyúrta!
És Ábrahám bácsi! Erzsike ó-asszony!
Ölelem már őket, szívemen marasztom.
Kondor Ferkó? Hát te? Fölragyog vidáman:
„Már két éve vagyok Rózsika-igában.”
És Rózsika? Csönd, csönd, benn van a szobában!
Tán alszik a babos keresztelő-ágyban.
Lábujjhegyen, mintha galambok tipegnek,
úgy megyünk be, ahol szundít a lágy gyermek!
„Rózsika! Te, Rózsa, meg sem ismernélek,
ha szemed gömbjei nem delejeznének!”
„Csitulj már, te Ferkó,” – oltogat az ágyból,
fehér, csipke-fodros újabb otthonából.
„Nem látod, hogy alszik, tőgyet döfölt éppen!”
Nézi, s pirúl, mint a Jézus szíve, képen.
Juli néni ott áll, nevet, az ágyvégen,
Józsi bácsi füstöl, pipa a kezében.
Fölfortyan az asszony: „Menj már a pipával,
árt neki, hogy vessz meg azzal a dohánnyal.”
„Hát a szenteltvíztől, mit a pap rádöntött,
öklömnyi fejére mormogva ráöntött,
attól nem izzadt meg?” – vág vissza nevetve
a büdös öreg bak lilát pöfögtetve.
„Istenem, te pogány nem szégyelled magad?
Hogy úton-útfélen, mindíg rámszóljanak?
Hogy verjen az Isten? No már megint kezded,
deres ágyékkal az eszedet vesztetted?”
Alszik? Dehogy alszik. Nézzétek csak, rámnéz.
Lány! Micsoda szemek! Kormos csillag ám ez!
De már sír is, habzik nyál a kopasz szájban,
anyja oldalánál sikít a pólyában.
És Rózsika lassan fölül most az ágyban,
(a csillaghalmazok érett mosolyában!)
emlőjét az ingből szótlan kibuggyantja,
a kis erőszakos fejet rászorítja.
Rágja, elereszti, eljátszik a csöccsel,
mint bálnából a gőz, cici-tej felszökdel.
Néha meg-megrebben hosszú szempillája,
megáll, újra mozog habos kicsi szája.
Mint méhecske ha száll kitárúlt virágra,
döngicsélve bukik illatos porába:
túrja a nagy kupac csipkebogyós ikrát.
Az anya-tenyérben göndör, puha fejhát.
*
Nem ismeritek ti Sántha Ábrahámot,
aki elindúlt, hogy lássa a világot?
De visszakergették, ne tanuljon, lásson!
Gyökig meghajolva köszönjön alássan.
Itt ül az asztalnál, mint hófödte hegység,
(csupa erő, szőrhab, zordon elevenség,)
mint hegy, ki homlokát üti a felhőnek.
Szólván hangja dördül, akár a mennykőnek.
Úgy hordja vállán huszonhatezer estjét,
(most is utána néz lágyan a hevesség,)
mint zsákot. Könnyedén birkózik a téllel.
Haját az festette vastagra fehérrel.
Mellette, mint pöttöm fa a sziklaparton,
felesége, ráncos Erzsike ó-asszony.
Foga mind kihullott, alig van már kettő,
bosszantja is néha Pisti, a tekergő.
Szeme le-lecsuklik, szinte észrevétlen
ül itt a férfiak testes seregében.
Két kis virág-kezét, az elfonnyadókat,
kulcsolja az ölén, hallgatja a szókat.
Ülünk az asztalnál, gazdag terítéknél,
keresztelő-ünnep, vidám estebédnél.
Kondorné nászasszony, Kondor Ferenc gépész,
férjek, feleségek, (tizennyolc nehéz kéz.)
Emlékezünk, kortyolva néha a borból.
Bánat virágai, megfosztva a portól!
Mint viasz-lép mézzel, kis cellákba fejtve:
tele múlttal az agy milliárd agysejtje.
Bor! Dús fürtök csöppje, aranyszínű áldás!
Csobog ahogy öntöd, fürge gyöngye szálldos.
Mint a szőlőszemek naptól megrepednek
és a cukros csöppek levélre peregnek:
kezemre úgy perdül most csöpp a pohárból.
Nézem ezt a csöppet, míg gördül, aláhull.
Nézem, (elmerengek,) de nem hagy magamra,
Juli néni csődör-csikó fejem fogja.
Mögöttem áll, szól már: „Fiacskám, de régen
nem láttalak.” Látom, könny ül a szemében.
A bor szeme csöppen, vagy a könnye koppan,
vagy csak az a macska moccant a sarokban?
Pisti ujja zsíros, orra hegye fénylik,
evett a sült húsból vagy három tenyérnyit.
Pupillája rátágul a szemfehérre,
mint szűz korom-csillag, hümmög a beszédre.
Gazdag nagy csomókba száll a füst a mennynek,
eloszlik, füst-pálmák újra tekerednek
a pipából, mintha a madár a tűztől
rikoltoz és rebben parázsló fészkéről.
A görcsös asztalon tömpe, vaskos kezek.
Megmoccannak néha. Nehéz rönkök ezek!
Bütykök, repedések, áldottak, kemények.
A válladon mégsem érzed azt nehéznek.
Ó, hányszor, de hányszor bíztattak erősen,
(most is felém nyúlnak, szótlan, ismerősen,)
állam fölemelték, intve ostoroztak,
nehéz lendülettel kenyeret osztottak.
Kondor bácsi, igyunk! Jani, koccints velem!
És a poharamat magasra emelem.
Igyunk hát e szép nap legszebb örömére:
legöregebb és legifjabb Erzsikére!
De Ábrahám bácsi int roppant kezével,
szól, mint ősi tölgyek beszélnek a széllel.
Föláll és poharát úgy fogja marokban,
hogy azt hinnéd, rögtön száz szilánkra roppan.
Pohara a tenger világítótornya!
Fölénk magaslik, mint hegyek jeges orma.
Áll, a fölcsillanó bort rendülve nézi,
szemöldöke, látom, a múltat idézi:
„Igyunk? Igyunk, igyunk arra a csöppségre,
igyunk a ragyogó fekete szemére!
Hogy mondjam el nektek, mi van a szívemben,
milyen is az érzés, hogy dédapa lettem?
Igyunk? Igyatok, a bortól én se félek,
iszom, ameddig csak szuszog itt a lélek.
De az örömről nem szólni volna vétek,
amely úgy beborít, mint zöld a vidéket,
amely úgy behímez, mint virág a fákat,
tavasszal és híre az az ifjúságnak!
Hisz én öreg fejre csak most tavaszodtam,
lélekben emberré csak most magasodtam.”
Szólt és a pohár bort fölitta egy szuszra,
(a bor gyöngye ráült a fehér bajuszra.)
Erzsike ó-asszony rezgőn, mint a kender
rázta fejét: jaj, mit csinál ez az ember?
Az öreg meg leült, fölvette pipáját,
megmarkolta görcsös, vékony, hosszú szárát,
markába a vén hamut kiveregette,
s aprított dohánnyal jól teletömködte.
Gyufa lobbant és már pici felhő-bodra
szállt a pipának, de elillant a fodra.
Újra sercent és robbant kéken a lángja,
mint a hullócsillag arany-trombitája.
Hallgatag ült, sűrű füstöt teregetve.
Pisti báván nézte, szemét kidüllesztve,
mint ha tapsifüles nyúl komor hegyet lát,
s fönt a verőfényben szikrázik a hegyhát!
Ült, mint aki nem szól többet életében,
hatalmasan, zordan, vakító-fehéren.
Ült, mint hatalmas hegy, amely téli, fehér
üstökével a szűz csillag-térdekig ér.
*
Vastag füst gomolyog szerte a szobában,
pipák forrósodnak a tenyér-kupákban.
A dohány füstje száll, kéken tekerődve,
a homlokok táján csüng már sűrű tőgye.
Józsi bácsi hosszan rámnéz és már mondja:
(tuskódad kezével bajszát simogatja,)
„Édes fiam, költő vagy te, író ember,
a fejed dolgozik, akár a gőzhenger,
írjál már meg minket, a mi életünket,
(hát mit írtok, költők?) a görcsös kezünket,
hogy mi történt velünk, élünk boldogabban!
Rólunk ne maradjon semmi leíratlan!”
 

A szegénysoron

Körűl lángban állott egész Magyarország.
Egyetlen temető voltál Magyarország.
Aki nézett, annak szeme megtelt könnyel.
Csak a gyilkos horda tépett még közönnyel.
Fölvágott erekkel hevert már az ország.
Hej, ezek a lángok az eget nyaldosták,
hej, ezek a lángok a csillagig értek,
a tejútig csapott áradatja vérnek!
De seregét küldte a Keleti fáklya,
ó, Hazám, azóta borúltál virágba!
Úri világ bűnét, söpörni a szennyét,
lecsuklott fejedet emelni, magyar nép!
A házak tetején hó-taraj üveglett,
(a kéményekből füst szakállt nem eresztett,)
mint kis kupak ült meg a kerítéslécen
a hó csillagszirma és a kútkeréken.
A hótól terhes ág hajlott-mozdulatlan
lógatta le szárnyát, legyező alakban.
Halott, üres utca, töpörödött házak,
a szűz hó szőnyegén a bolyhok szikráztak.
Fagyasztó a csönd is. Holt táj, holt vidék ez?
A rigó se rebben ablak ereszéhez.
Mintha csak egy kihűlt csillag zord vidéke
vetné téli arcát a jég-szemű égre.
Az egyik ház mellett, óvatosan, lassan,
(mégis élnek itten!) most egy fej kibukkan.
De visszahúzódott másik pillanatban,
a zord űrtől, mint az angyal megriadtan.
A szomszéd kapuban ráncoktól vert arcot
villantott meg a nap, tömött, ezüst bajszot.
Amott meg egy kislány göndörödő fürtjén
ömlött el hidegen aranysisak-napfény.
Most egy pötty legényke, (rongyokban a lába,
veréb-láb hóport szórt horpadt kalapjára,)
kimerészkedett az utca közepéig.
A nagy hóba puhán belesüppedt, térdig.
Aztán egy vén okos, mint egy kimúlt rendjel,
jött ki a ház elé pislogató szemmel.
Botorkált a bottal. Köhécselve, lassan
átment a szomszédhoz. Csak kívül nyugodtan!
De azért az utca benépesűlt mégis,
(most talán melegebb lett a téli ég is!)
„Itt az orosz.” „Láttad?” „Akkor honnan tudod?”
Tárgyalták topogva a nagy pillanatot.
Most az utca végén, (hát lakik itt élő?
a széttaposott hó szótalan-beszélő!:)
egy katona tűnt fel, jött az úton erre,
de már ekkor embert nem láttál semerre.
A géppisztoly ferdén melle előtt függött,
a sapkája alól egy hajfürt kicsüngött.
Megállt és egy kapu felé intett aztán.
A csillag deres volt a ferde kis sapkán.
Fölnevetett, intett, kezével mutatta,
mutatta, hogy szomjas, hogy inni akarna.
„Vodu” – mondta. Újra csak nevetni kezdett.
„Vajon mit integet? E szó mit jelenthet?”
„Vizet kér.” S egy öreg asszony elhalóan
vitt egy bögre vizet csoszogva a hóban.
Lötyögött a bögre hervadt kis kezében.
vajon mit is forgat gyászkendős fejében?
„Én már öreg vagyok, már nem is kár értem,
életemet az Úr kedve szerint éltem.”
Zöld csupa-ránc szája ezt motyogta egyre,
amíg odaért és nyújtotta remegve.
„Mamka, mamka”, – szólt a kékszemű katona,
és úgy futott szét az arcán a mosolya,
mint amikor a víz gyűrűzik a tóban,
tágas nagy körökben, simúl szétfutóban.
Mintha simogatna aszalódott almát,
simogatta az öreg szűz aszott állát.
Az meg földerűlt, mint havas rét napfényben.
Nagy szeretet volt e simító tenyérben.
Már ő is mosolyogott, (ó, azok a ráncok!)
Arcán ezernyi ránc járt öreges táncot.
„Szomjas vagy, katona?” – szólt és a szavában,
egy könnycsepp reszketett a szeme sarkában.
Körülöttük bozsgó, élő koszorúban,
(észre alig vették futó mosolyukban,)
a fejek fürtjei, fölragyogó arcok:
nézték a katonát, fölmérték a harcot.
Megfogták a karját, élő, eleven ez!
Nézték az érmeket. „Ezután már jobb lesz?”
Ő, mintha értené, (zengett mint fém a szó!)
nevetve válaszolt: „Harasó. Harasó.”
*
Ó, a tavasz, a tavasz is megjött végre,
sugárzó lábával rálépett a jégre,
nagy arany ujját a kis tetőkre tette
és a hó megroggyant, lecsúszott recsegve.
Jégcsapok tüskéi szikrázva csöpögtek,
a csöppek a hóba likakat ütöttek.
Sürűn szállt a felhő, lágy szelek hajtották.
Lágy tavaszi fényben ocsúdott az ország.
Az emberek itt-ott már munkához láttak,
fürészeltek, ástak, szöget kalapáltak,
toldozták-foldozták, mint hiányt a bánat,
az ólat, ablakot, háztetőn a nádat.
Csak a Józsi nem jött, csak nem akart jönni,
csak nem akart végre ő is beköszönni.
„Talán már meg is halt. Tán el is temették,
vadidegen földön nyirkos lukba tették?”
De egyszer mégis csak zörögtek az ajtón.
„Jézusom, ki lehet?” Már leszállt az alkony.
„Julis, meg se ismersz?” Ők már a nyakában.
Sántha József állt ott halszagú ruhában.
„Leszereltél? – mondd csak.” „Nem, hazaengedtek.”
„Kik?” „Hát azok, akik rajtam csak nevettek.”
„Tavasz van.” „Már béke.” A szót így osztották.
„Te, ezek nekünk a tavaszt is elhozták.”
*
Borús volt a reggel, de a nap egyszerre
göndör felhő-nyáját északnak terelte,
mint juhász, ha nyája farát a botjával
ütögeti, úgy ő arany-dorongjával.
Torlódva-tolongva tódultak a felhők,
az ég mezőiben szanaszét tekergők.
Gyapjuk lágyan fénylett, zsírosan szikrázott,
le-lemaradoztak az apró bárányok.
Harang kondúlt és a harang bronz-könnycseppje
szamárbőr-dörejjel keveredett össze.
Ütő pörgött, mint a zápor falevélen.
Hivatalos fény a kisbíró szemében.
Az ütő most megáll. Széles papirost von,
szavalja az írást, mint ujságot otthon:
„Akinek föld kell, az jelentse be rögtön,
holnapután osztás lesz az úri földön.”
Szólt és csontos ujját a magasba lökte,
zsíros kalapját a tarkójára bökte.
Ment odébb egy utcát, ahol megint verte
a kis dobot. Hangját haranggal keverte.
*
„Föld! Föld! Te iratsz? Hát én bizony nem mernék!
Nem jó végű lesz ez! No miért ne vennék?”
Csomókba verődve imígy tanakodtak,
hol már mosolyogtak, hol meg marakodtak.
Mint méhek a virágzó szilvafaágon,
utcán összegyűltek, egy sziromba három,
zsibongtak, hemzsegve lökdösték tagjukat.
Töprengték a jövő jó, vagy rossz napokat.
„Föld? Föld? A máséból én bizony nem kérek,
inkább maradjak meg örökké szegénynek.
Hogy majd elvigyenek, mint hajdan Szép Pistát?
Mit is akarhatnak majd a kommunisták?!”
„Föld! Föld! Végre nekünk is jut már hely azon,
hisz eddig nem éltünk, csak korpán, meg babon!
Föld! A tiéd! Enyém! Nem az uraságé,
a jó fekete föld a szegény világé!”
„Föld! Hát asszony értsd meg, lesz majd kenyér bőven,
dagaszthatod reggel kis hársfateknőben.
Többé nem bámulunk könnyet keseregve,
mint csillag egymásra, s az üres levesre.”
„Föld! No, kéne ingyen az a koszosoknak!”
A módosak egymás között így morogtak.
„Föl se tudják túrni, ha nem az orrukkal!
Mehetnek is azok a piros rongyukkal!”
Sántháék is este ültek a szobában,
szótlan és súlyosan, eltűnődve, lágyan.
Józsi bácsi a holnapot ábrándozta,
könyökére dűlve bámúlt az asztalra.
Juli néni meg a sűrűsödő gondba
készűlt már betörni vérrel háborogva.
Mint zápor csapkodni ezen a vad tájon,
tisztúljon a por, dús taréja ne szálljon.
A nagy szótlanságot addig-addig nyelte,
míg egyszer csak fölsírt az urára törve,
bár előbb úgy hitte, szép szó a jó henger:
jaj, csak föl ne mérgesedjen ez az ember!
„Mért irattál földet? Rossz vége lesz ennek!
Hogy sohase legyen nyugta az embernek?
Nem szeretem én azt, mire nem szolgáltam,
megöregszünk úgy is, a rendes munkában!”
„Megszolgáltuk mi azt! Julis hidd, ha mondom,
Ne kárálgass mint a kotlós csibe-dombon!
Elég verejtékünk hullt az uraságnak,
neked, nagyapádnak, az ő nagyapjának!”
„Jézus! Vérrel, vízzel teleszívott spongya!
Kommunista lennél, más urak bolondja?!
Hát te sose akarsz tisztességes lenni,
dolgozni, vasárnap a templomba menni?”
„No, most aztán hallgass, érthettél a szóból,
ha neked, hát nekem elég volt a jóból!”
Juli néni most már hallgatna is régen,
látta, vihar készül, az ember szemében.
Józsi bácsi mérgét ajkába harapta,
fogta a kalapját, kiment az udvarra.
Cigarettát csavart, ezüst horgonyokat
fújva nézte a nagy, hűvös csillagokat.
*
Harmadnapon reggel a piaci-fénnyel
összegyűlt mindenki, aki csak igényel.
Volt ki foltozottan, volt ki ünneplőben,
mások szép fényesre vasalt fehér ingben.
A gallér a nyakon piros csíkot vágott,
fölállt suta szárnya, de a gomb világolt.
Érzik is a gallér ilyen izgalomban,
ilyen országos, nagy szívreható gondban!
Ott feszengtek füstölögve füsttel, szókkal,
elnyűtt kalapokban, baltákkal, karókkal.
A karót szeliden úgy fogták az ölbe,
mintha mindegyikük gyereket ölelne.
„No emberek, menjünk, megjött a bizottság.”
Elindúltak, hogy a földeket kiosszák.
Ezt a drága földet, ezt a bőven termőt.
A jussukat végre, mindnek elegendőt.
*
Ó, éreztél-e már, valamikor, régen,
mikor gázoltál az ősi gyermekségben,
ha láttál virágzó hegyet, vagy vidéket,
vagy viharban nyögő, árva jegenyéket:
valami szorongást, belűl a szívedben,
valami reszketést torkodban, kezedben,
valami nagy tüzet, rajtad végigsöprőt,
valami mosolygást, mégis olyan gyötrőt?
Mintha virágzó fát a májusi szelek
verik, a fa borzong és szirma lepereg:
e férfisereg most úgy áll itt a szélben,
most virágját-bontott, első-életében.
Áll, majd könnye csordul, nézi ezt a tájat,
szeme, mint a csikó torpan, táncol, vágtat.
Szíve döng. A sereg áll szótlan, meredten,
kiáltana már, mint boldog szerelemben.
Tél nem renget így meg komor fenyőerdőt!
(No, költő töröld le könnyed, a csöpörgőt!)
Ki kezét lógatja, szívére szorítja,
ki meg mozdulatlan a tájat mutatja.
Levetett kalappal állnak egy csapatban,
új honfoglalók, mint bronzcsoport a napban.
Kis lobogók! Hajak. Barnák, hol fehérek,
ágaskodnak, taréjt formálva a szélnek.
És az arcok. Ó, a szikárak, kemények,
tar fejek, homlokon kerék-nyoma fénynek!
Nézik diadallal a legyőzött sárkányt,
az üszkös ugarból ívelő szivárványt.
Állnak moccanatlan. Fiatalok, vének.
Mint rakéta fölszáll szívükből az ének,
sisteregve fénylik, bejárja a földet,
a csillagpályákat: „Föl rabjai a földnek!”
*
Már osztják a földet, mérik szét a tájat,
mint szövetet szabó, ha szab ruha-vállat.
Hajolva, megállva, homlokuk törölve,
aztán megint oda-görnyedve a rögre.
Szétmetszik a tájat, rendezik, beszélik,
maguk-készítette mércéjükkel mérik.
Micsoda erővel, milyen biztonsággal
birkóznak a gazvert, hatalmas határral!
Suhan a kisbalta, ezüst fénye villan,
a cövek remegve megáll a talajban.
Aki a magáén áll már, az szünetlen
nézi csak a földjét, pillája se rezzen.
Józsi bácsi is ott áll a földje szélén,
majdnem a nyugati ég vörheny szegélyén.
Eltűnődve, nyaka is a mosoly ága,
mintha arca lenne a nap fény-virága.
Lehajol, egy marok földet nyögve tép fel,
morzsolgatja lassan, nehéz töprengéssel,
S nehéz ujjai közt lassan átcsurgatja
bütykös tenyerébe, reszkető kupacba.
„Jó föld” – és zsebéből papirt és meglágyúlt
dohányt kotor ki, megcsavarja és rágyújt.
De ni csak, az úton lassan lépegetve
Juli néni jön és mintha integetne.
Ideér az asszony, kosarát leteszi,
kendőjét leveszi, a kosárra teszi.
„Egyél.” „Ez a földünk.” Ennyit szólnak ketten,
haragos-csituló, kurta szerelemben.
Juli néni szemét szétviszi a tájon,
az ezüst-madárként csattogó baltákon.
Ameddig a szem lát, hosszú láncban állnak
az újgazdák, foglalói a határnak.
Alkonyodik, hűs lesz, a madár elhallgat,
koppan nemsokára, hull az esti harmat.
Eresedik az ég roppant szemealja,
rezes tajték dagad, isten vére alvad.
A szétosztott földön, (így igaz a törvény!)
állnak a szegények, (most-fölkerült örvény.)
Az utolsó osztók kis csoportja, messze,
mintha a nap izzó korongjába veszne.
„A mi földünk?” – kérdi meg az asszony végűl
és már félrefordúl, nem birja vitézűl.
Köténye sarkával a szemét törölni,
ökle hátával a könnyet leemelni.
Ráncaiban bujkál, hogy már nem is bánja,
talán ezt a két nap civódást is szánja,
hogy már az övé is a töviskes hét hold,
hogy ez talán mindíg is csak az övé volt!
„A mienk.” És a szemükkel úgy vigyáznak,
mintha bölcső fölé hajolva állnának.
Nehezen tűnődve állnak, tervezgetnek:
ide mit is raknak, oda mit is vetnek?
Földbe tojást-ontó vén zöld strucc-csoportot,
madár-hessentőnek szélre napraforgót,
ide herét, oda töklevél-esernyőt,
zöld habban hemzsegő kukorica-sellőt.
Józsi bácsi fogja a kis jelzőtáblát,
ráköp és ujjával szétkeni a nyálát,
körömhegyig érő tintaceruzával
rója nagy betüit, befestve a nyállal.
Ráírja a nevét. A karót leszúrja.
Hazaindulnak, de megfordúlnak újra.
Nézik a kis táblát, (milyen pillanat volt!)
csak nézik: Sántha József újgazda 7 hold.
*
Fordúl a barázda, fekete hullámok.
Csontos tehenével Sántha József szántott.
Ballagott, rádűlve az ekeszarvára,
hóha, szólt szeliden olykor a jószágra.
Kalapját ferdén szemöldökére tolta,
ment az eke után, napfényben botolva.
Néha megállt, szusszant, homlokát törölte,
a homloka gyöngyét a barna ökölre.
A fényben a legyek zizzenve cikáztak,
megcikkantak zölden, a tehénre szálltak,
nagy, nedves orrára, vér-szirmú farára,
szeme köré nyüzsgő csípős karikába.
Hegyes farát nézte az árva tehénnek,
szólott volna, el ne sodorja, a szélnek,
el ne döntse itt a szántás közepében!
Mekkora aggódás ifjúló szívében!
A barmot elől a kis Pisti vezette,
de ő inkább fákon madárfészket lesne!
Nem is tudja, mi van az apja eszében:
a magáén először szánt életében!
*
És a vetés! Mikor először vetettek!
Mennyit tanakodtak, mennyit veszekedtek!
Szótlan körül-ülték a vacsora-jászolt,
fejük zöld árnyéka a falakon táncolt.
Józsi bácsi súlyos ujjával mutatta
az asztalon, mintha térképen mutatna,
számolta mi lesz itt, oda mit vet, mondja,
mint akinek egész ország már a gondja.
Még be sem vetette, beszél a föld-ínynek,
látja, mint szög-sorok zöld fogak kijönnek.
Magában komoran vizsgálja az eget,
a szelek hoznak-e hűs esőt, eleget?
Reggel, még kormos volt pereme az égnek,
harmat-hűs és nyoma semerre a szélnek,
vén kötényét a nyakába akasztotta,
búzát öntött bele, nagyot fohászkodva
belemarkolt és egy széles lendülettel
hintette a magot, vigyázó szép szemmel.
Szórta meg-megállva, hulltak gyolcsszalagok.
Kezéből nőtt, elhalt arany-pávafarok.
*
Zengő hajnali hír verte föl a csöndet,
égre-tátott torkú kakasok köszöntek.
Itt-ott jószág bődűlt, ló nyerített, fecske
surrant, és az eget fércelte-metszette.
Jani itatott már, (egy tehén könyörgött!)
Ki-kiloccsantotta lábára a vödröt,
Józsi bácsi villán hordta ki a trágyát,
Pisti most húzta föl az ingét, gatyáját.
Rózsi magot szórt a kotyogó tyúkoknak,
(billegve-totyogva köréje futottak,)
Juli néni kenyeret, hagymát, szalonnát
csavart egy kendőbe, Pistinek két almát.
„Jaj gyertek már enni,” – habzott mérge forrva
és habzó tejet mért a három csuporba.
Kenyeret tördeltek a tejbe, kanállal
meregették, falnak támaszkodva vállal.
Sárit befogták, s a hűs reggeli csöndbe
nyikorgott a szekér, (csörömpölt a vödre.)
Ment a lassú szekér, szikrát vert kevélyen
a nap köszörűköve a kaszaélen.
A tó mellett, ahol a kaszálók állnak
kikötöttek, fenték élét a kaszának,
Jani, Józsi bácsi. Pisti a tehenet
fogta ki és majszolt egy karéj kenyeret.
„Kösd a saroglyához a Sárit, te Pisti,
ha szárad a harmat, hadd legeljen, oldd ki,
fara faggyasodjon, szügye jól megteljen,
hisz ő a mindenünk, eleget tejeljen.”
És már nekidűltek a nedves, nagy fűnek,
suhantak a kaszák, néha megpendűltek.
Dűlnek szagos rendek, a csomós szár sercen,
sorakoznak, mint írás gyerek-füzetben.
De Pisti nem birta a nagy nyugodalmat,
(sipkáján, kézfején csillogott a harmat,)
lefutott a tóhoz a békákat lesni,
a parton nyáladzó csigákat keresni.
Mint babaszem, égő, nagy a harmat gyöngye,
mint isten száradó lábánál szűz könnye,
a tök sárga kürtjén, érdes töklevélen,
a krumplilevelek bársonyos tövében.
A tehén szuszogott, csapkodott farkával,
kirúgott és harcolt a böglyök hadával.
Megrázta a fejét, farát megringatta,
a gyöngéden font istrángot eloldotta.
Farát legyezgetve messze elcsatangolt,
valahol a kövér herében bitangolt,
dögig ette magát a lucskos zöld lánggal,
fölsistergő elektromos arany-ággal.
Mire észrevették, kocsihoz vezették,
már fölfújódott, mint a szappanbuborék.
Libegett, mint levegővel telt hab-gömbök,
eres hasa majdnem a földig lecsüngött.
Dinnye-gyöngy szemében rózsa, csillag zendűl,
tőgye szétduzzad, mint fölfújt gumikesztyű,
mint szelepen a nyál sírva buborékzik,
a dülledt csöcsökön a tej kihólyagzik.
Hirtelen felbődült, fordúlván a szélnek,
nedves fénye kihűlt zöld-alma szemének,
s fölfordúlt, patáit az ég felé verve.
Oldalt kilógott nagy, piros-szivacs nyelve.
Beborúlt. Tündöklő-póklábú villámok
vastag nyalábokban megszőtték a záport.
Nyikorgott a zöld toll, tószéli jegenye,
sűrű buborékot lángolt a tó vize.
Ők meg gubbasztottak, mint a hal hasában,
kopoltyúszörcsögésben, zöld, rideg nyálban.
Eres halhólyag a templom kettős gombja,
tócsán buborék-domb, mint nagy halom ikra.
Ott ültek a csurgó kocsi alatt hárman,
nézték a hűlt dögöt: nagy feje a sárban.
S mire szempilláján fönnakadt az eső,
a tejút űrbe nőtt, mint kukoricacső.
*
Azóta háromnak, vagy talán négy évnek
suhant el fölöttünk szárnya, az időnek!
Mintha galamb szárnya suhog el fölötted,
fölnézel, de már csak az ég van körötted.
Megállsz, föltekintesz: galamb szőke szárnya
hol verdes a fényben? Nem látod, hiába.
Intesz, már megérted, az idő az, ami
szíveden legyintett, zúgását hallani.
Megtapintod lassan kezed, szemed, bajszod,
nem az vagy, ki voltál, nem a régi arcod!
Más az ég, más a táj, fénye más a napnak.
Csipogása másképp szól a madaraknak.
(Én is a férfikor tájaira értem,
meghatódva állok, föllobogva nézem;
virágzó korok, dús tájak és vidékek
fogadnak és érzem, boldog, boldog évek!)
Nem! Az idő nem azt hozott, öregséget!
Népemnek viruló férfi-teljességet!
Kushadj kuporogva, legyőzött vén idő!
Hazám nem vénülő. Újuló-építő!
*
No, de Sántháékról miért nem beszélek?
(Kezemből kihullott fonalad, te ének?)
Ennyi év! Nagy idő! Hogy elszállt fölöttünk!
Hogy éltek, amíg én nem voltam közöttük?
Az ősszel megülték Rózsi lakodalmát.
Most már pirosodik, mint lomb közt az almák,
mint a hasas korsók: gömbölyödik szépen.
Fényvakító lángok örvénye szemében!
Otthon tesz-vesz, intéz apró-cseprő dolgot,
foltozza az inget, fölvarrja a gombot.
De neki mégis csak ő a legtöbb gondja,
aki hamar eljön, nevén szólítgatja.
Nézi a kis inget, főkötő kis sátrát,
madárcsontok zsákját, cinkeláb-harisnyát.
Hogy ilyen picinyke lehetett ő régen?
El se hiszi, ahogy tartja a kezében.
Mikor elsőt döfött térdével a magzat,
szíve alatt moccant, fészkelődött, rugdalt,
hajnalig figyelte az eresz csurgását,
hallgatta a férje vashab-szuszogását.
„Istenem, megrúgott,” – szólt egyszer nevetve
az anyjához, vödör vízzel cipekedve.
De látszott is rajta, sokkal inkább sírna,
mályvás arca, mint a pipacs érett szirma.
Rászólt Juli néni: „Tedd le azt a vödröt,
meg ne nyomd a félig megérett gyümölcsöt!
Miért cipekednél, mint én, ó, te boldog,
amikor az apád teveled beoltott.”
*
És mikor a földön először arattak!
(Költő, légy tanuja te a pillanatnak!)
Suhogtak a kaszák: arany-százlábuak
rángtak, hemzsegtek és rúgdosták lábukat.
Titkos borzongás, te hajló kalász, kedves,
kövér szép fejeddel bújj a tenyeremhez.
(Józsi bácsi magában ezt mormolgatta,
amikor a kalászt széjjelmorzsolgatta.)
Ezt mondta magában. (Nálam egyszerűbben!)
Valamikor régen jaj, de keserűbben!)
Mennyi biztonság volt már e mozdulatban,
mennyi öntudat e szikár, szép alakban!
A rend végén megállt egy-két szusszanatra,
inge ujjával a gyöngyét fölitatta.
A csöcsös korsóból ivott, nézte árnyát,
a marokszedőket, köröző sas szárnyát.
Mikor Juli néni először dagasztott,
(gyér gyertyavilágnál, mezitláb dagasztott,)
könnyezve a lisztet szitálta-osztotta,
még a hulló könnyét is bedagasztotta.
*
Lassan befejezném. Megfáradt a tollam.
Életükről mindent, mindent eldaloltam?
Nem! Nem, ne aludj ki csillagom! Ragyogj még!
Új tűzzel lobogj föl hervadó fényesség!
Mintha valaki hegy tetejére ér fel
és nem tud betelni a lenti vidékkel:
úgy nézem életük legszebb állomását,
a tudatos jövő gazdag ragyogását.
*
Mint harangvirág kelyhe, borúlt rá az ég
a falura. A tavon páfrányos kékség.
Május volt, habos, kék májusi vasárnap.
Lágyak a langy szélben reszkető fa-árnyak.
A nap-szitakötő szállt gyémántzománccal,
kotorta a vízet sokszorozott szárnnyal,
mint gálya-evezőktől a víz fodrai,
elektromos szikrát lőttek hab-csokrai.
Vasárnap reggel volt, Erzsi néni éppen
a templomba készült, pipiskedve szépen.
Az elrongyolt szélű imakönyvet fogta,
ment is már köszönve, vén hattyú, totyogva.
Ábrahám bácsi meg a kapu elé ült,
megtömte pipáját, könyökölve révült,
nézett a fodros tó aranyláng vizére,
hol a tóra, hol a magasságos égre.
Juli néni főzött, Rózsi haját mosta,
Pisti csatangolni ment az Iharosba.
Ferkó, (Rózsi férje), traktoros ruhában
egy könyvet olvasott a tiszta szobában.
Józsi bácsi meg az árnyék közepében
asztal mellett ült, a körtefa tövében.
Fente borotváját, előtte tükör volt,
tördelt-szélű, akár csak a csorba félhold.
A tükörből visszanézett rá az arca,
pattogzó fehér hab az álla, a bajsza.
„Julis” (szólt feszengve kis mozdulat közben,
fénypontok táncoltak a vedlő tükörben,)
„este oda voltam, sokat gondolkoztam,
az éjjel magamban meg úgy határoztam,
ott az én helyem is, (légy szállt el donogva,)
bemegyek én is a termelőcsoportba.”
„Te! Még mit nem képzelsz!” Felelt kiabálva
felesége, már a küszöb előtt állva.
„Csajkára! Közösbe? Rögtön olyat mondok!
Ne járassad velem, öreg, a bolondot!
Megkaptad a földet, most meg odaadnád,
hízlalnád a mások hízott öreganyját?
No, ti aztán jó kis kommunisták vagytok,
mindíg valami mást, újabbat akartok!”
„Hát persze, hogy újat, mindíg jobb világot,
a fiadnak göncöt, neked boldogságot.
A Sári megdöglött, igám nincs, se pénzem,
ezután a traktor szánt majd az egészen.”
„Boldogságot? Hát nem ver veled az Isten?”
Sustorgott mint gyujtózsinór láng-hevesen.
Ferkó lapozgatott, ő már régen tudja,
hogy hova is vezet Józsi bácsi útja.
Rózsika a kezét hasán összefonta,
szél-árnyékban ült és mindíg mosolyogva.
Haját szárogatni kiült a melegre,
kanca-haját vállán széjjelteregette.
Apja nézte érem-kopott, rezes állát,
nevetett és összecsukta borotváját.
Lódarázs dörmögött, a lomb szivacsfején
átszívta zöldüveg tűz-csápjait a fény.
*
Tizenkét tehene volt már a csoportnak.
A kopott szemgolyók fényben dúslakodtak
nézvén a jószágot: tizenkét kövér nap!
Büszkeségük az a tizenkét nap-csillag!
Esténként, ha jöttek haza árnyék-árván,
Sántha József, Szikra Sándor, Juhász Ádám
és Szomorú István, (nevük fölsoroljam?)
szelíden pipázva ballagtak a porban,
a nagy istállóba de sokszor betértek!
Szólni mit is kellett ott a tehenésznek?
Mennyi tejet adtak, kaptak-e bő almot?
Szinte szemükkel is hízlalták a barmot.
Símogatták őket érdes tenyerükkel,
tomporuk verdesték görcsös, nagy kezükkel.
„No, te, te bolondos” – becézgették őket,
ha egyik kirúgott, vagy megcsapta őket.
Ott álltak szép sorban, tarkák meg fehérek.
De jó kedve van annak a feketének!
Megrázta a láncot, oldalát megnyalta,
a többi meredten bámúlt a jászolra.
Egyik este éppen az udvaron álltak,
(a csillagok alatt denevérek szálltak,
rikoltva csapkodták a bársonyos estét,
hol a holdat, hol a kalapot verdesték,)
kiáltás hallatszott: „Megindult a Kajla!”
„Gyertek már!” – szállt újra. Tán senki se hallja?
Hogy futottak oda, milyen izgalommal,
(jaj, baja ne essék!) micsoda nagy gonddal!
Kajla lefeküdt és hosszan hátranézett,
újra fölállt, szarván megcsúsztak a fények.
A többi tehén nagy zöld szemét lecsukta,
kérődzött, vagy gyűrűs sarát potyogtatta.
„No, húzzátok” – és a karok megfeszültek,
(hatalmas szerencse, most ne hagyj el minket!)
A zajtól kirebbent sár-kasból a fecske,
csivogatott és a nyugalmat kereste.
Végre megszületett! Ott gőzöl a szalmán,
most-terített szalma szagos csillag-halmán.
Anyja a nyelvével fésülgette sírva,
korpával behintett szőrét szárogatta.
„No, no, már fölállnál!” – kis farát földugta,
föltérdelt és fölállt, lassan, rogyadozva.
De csak visszahuppant a nyálkás szalmára,
vér-tölcsér orrlikán kis köd pántlikája.
Sűrűn körülállták a csoportbeliek,
ámulták a borjút. „Nézzétek, hogy liheg.”
Dicsérték, nevették, de boldogok voltak!
A kis újszülöttel ők is tántorogtak.
Belül a torokban, a gége csövében
valamit éreztek, gombot a tövében.
„A mienk.” Mint kő hullott ki nehéz szavuk,
hiszen ő az első közös tulajdonuk.
Szőrös, kemény arcok, napégett mosolyok:
nézték a kis borjút, figyelték, hogy szuszog.
Kizendűlt a földből a tavasz zöld kése,
szívükben a jövő gyönyörű vetése.
 

Hajnali zápor

Éneklő madarak köszöntik a hajnalt,
rigók, cinkék, fecskék, egyre nagyobb jajjal.
Kakas kukorít és rá visszafelelnek
a többi kakasok, harmatján a kertnek.
Állok a ház előtt, várom hajnal jöttét.
Bent súlyosan alvók, gőzölgő verejték.
A békák a tóban vígan zengedeznek,
csillagfények között vartyognak, brekegnek.
Nem tudnék aludni. Ó, hogy zúg a szívem!
Milyen öröm feszít és telíti szívem?
Állok a ház előtt, fölsejlenek csodák.
Előttem a táj; a tó, a domb és a fák.
De hirtelen felhők futják be az eget,
egy villanás és már a zápor megered!
Hulló ezüst hajával száll a tájon át,
rágja a szél sűrű, fehér asszonyhaját.
Kövér hólyagokat, sűrűdző karikát
hány a tó, zöld lándzsáit meghajtja a nád.
Szétporlik a lombon az ég vizelete.
Rángó buborékok, rakás hólyag-pete.
Elhallgatnak, s újra koppannak a csöppek,
a hulló szálaktól levelek zörögnek,
csipkézik a tócsán az elfutó eső,
madár rebben, az ég füst-gyapjába vesző.
Zúg a zápor! De ahogy jött, már el is áll.
Gőzöl fehéren a tető, kert, a fűszál.
A nap, piros csődör, tök-zsákja rengve jár.
Nyitja arany-rojtú szemhéját föl a nyár.
Babszemnyi kis békák lepik el az utcát,
csiga indúl lassan, s jelöli az útját
csillogó ezüst nyál a lapulevélen.
Fecskék bukdosnak a fönti, párás fényben.
Most ébred a falu. Az álom lehámlik.
A távoli hegyek csúcsa ködbe mállik.
Szívemmel látom: a hegyen túl a földek
termő-ágyékába a nappalok dőlnek,
látom a tanyák és a falvak százait,
látom habarcs-városaid, fény-halmaid
Hazám, s veszi konok, nehéz lélegzetét,
s újúl újabb tettre szorgosan ez a nép.
Látom: sustorog, forr, tajtékzik szüntelen
sorsod, kicsi Ország, erő és értelem!
A legkisebb édes fiad szól most neked:
hallom, hogy ver, csattog, zúg óriás-szíved!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]