Szárnyas csikó

Szárnyas csikóm, Pegazusom tegnap nyihogni kezdett, piros orrlikai fújtak, remegtek, gyémánt patái szikrát vetettek. Hátára kaptam, s szinte szédített ahogyan suhant, mint csillag röpültünk a kék űrön át, fölzúgva boldogan. Nyakához símultam, le ne hulljak, hogy süvített a fény! S ahogy lenéztem, szívem ragyogni kezdett, majd meghasadt szegény. Mint anya gondos kezétől a gyermek, földíszítve a sár: gyapjas fej sem sűrűbb a hajtól, mint itt gyapottól a kopár. Folyók kék pántlikái fölött csillogtak tömör, nagy hidak, s mint háló fogták össze a tájat a vasútvonalak. Csikóm leszállt, alig bírta szusszal ezt a nagy utat. Miféle bolygóra kerültél költő, kérdeztem magamat. E sok, egyformán fénylő sárgolyó közt tán eltévedt lovad? Mi vagy te, lélegző göröngy, esendő földi szív, hogy ily sok csoda fogad? Körűlnéztem, az utcák villanyfényben úsztak, közben este lett, traktorok jöttek dübörögve, egész sereg. A házak előtt fény-árnyban játszó özön virág, s ott láttam meg a húszezredik állami iskolát. Egy házba kopogtam. Az asszony dalolva altatta kövér gyerekét, s a szekrényen megláttam Marxnak, Leninnek minden kötetét. A gyermek rámnézett, de soha még ennél ragyogóbb szemet, megláttam szétnyíló mosolyában jövendő gyermekemet. Leültem, s akkor vettem észre, hogy otthon vagyok. Feküdj le Ferkó, szólt rám feleségem, már a nap ragyog. S mint a nap, elöntött az öröm, hogy ez nem álom csupán. Hisz tudod, megvalósul az első ötéves terv után!