Ballada a tizenkét rózsaszálról

Zörögtek. Mint alvadt érc állt megmeredve. Aranyhold úszott a habzó kék vizekben. Az asszony sikoltva omlott ki az ágyból. Csendőrtoll libbent. „A gyerekre vigyázol!” Aranyhold úszott a habzó kék vizekben. Csokorba kötve álltak tizenketten. „Barmok!” Puskatus zuhant a koponyákra. Az egyik elesett. Fölcibálták. „Nem éltünk hiába!” Elindultak, szuronykerítés hasított a holdba, tizenkét szál rózsák, vért harmatozva. „Holnap a gyalú hiába vár, az asszony keze gyönge, görcsös a fa, sikong könyörögve.” „Elvtársak, a kínok kit gyötörnek?” S már zúgott is: „Föl, föl: ti rabjai a földnek!” Tizenkét szál rózsák rogytak le hörögve, fény esett akkor, láng a fagyos rögre. A gödörből Bencsik még fölkiáltott: „Harcoljatok! A végsőkig, proletárok!” Fogni a fegyvert, gyalút, kalapácsot, mint a vasak állunk, proletárok!