Gyerekkor

Éhes vagyok, szóltam. Éhes vagyok, éhes vagyok én is, gagyogott öcsém. Mama ránknézett szomorú szemével, suttogott: kellene kenyér is, tüzelő, ruha, télire cipő. Kikutatta még a szekrény alját, de semmit se vett elő. Megnézte, hol tudta, semmi nincsen, s keze már ott volt a kilincsen: menjetek játszani, majd ha este hazajöttök, az asztal telve lesz mindenféle jóval, könnyezett, no, menjetek drága kölykök. Dél volt, szóltak a harangok, a szomszédban kanál csörömpölt, zsírszag terpedt, a kocsmában itták a fröccsöt, s az égen vattákat, fehér boglyákat sodort a szél. Játszani kedve kinek van, ha éhes, s ki ne játszana, ha gyomra tele van? Tépett, marcangolt, megcibált az éhség, gallyacska csontom, nyakig-nőtt hajam volt, s a könnyűségtől azt hittem, mindjárt a kék egekbe szállok. Öcsém kis kezét kezembe vettem mondom, most világgá megyünk. Sírt a kis boldogtalan. S mentünk, suhogó kukoricaföldeken, krumplitáblákon át, aztán sokáig tapostuk a perzselő országút porát, meztelen kis lábunk csillagnyomait homokkal futotta be a szél. A rétre értünk. Tenyérnyi nagy virágok között kóboroltunk sírva, éhesen, vállunkig ért a virágtenger, hullámzott lágyan, édesen. Széttárt kelyhével néha egy virág arcul csapott, s könnytől, himportól maszatosan lerogytunk, szemünkben gomolygó szürke ködök, s tányérnyi sárga virágok libegtek, hajladoztak a fejünk fölött. De ím, mi ez? Valahol messze, vagy talán közel, lágy szuszogás. Mi rémített meg pihegő kis szívem? Összebújtunk, kicsire, mint a búzaszem. Jaj! A szuszogás fölállt! Egy kecske volt, szakállas, öreg, s aztán lefeküdt újra. Virágok között talált fekhelyet. Egy kecske, suttogtam remegve, egy kecske, felelte öcsém. Szopjuk meg! Szopjuk meg, volt a visszhang, de te kezdd, én nem merem. Te bolond, mitől félsz, hisz nem látja senkisem? Dél volt, az égen vattákat, fehér boglyákat sodort a szél. Lassan odakúsztunk, hát itt a zsíros, édes kenyér! Lágy hasára szinte odatapadtunk, s szívtuk a drága eledelt, a telt, habzó csöcsöket szoptuk, boldogabb nálunk ki lehetett? Mint mohó gyermek a teli anyaemlőt, habzsoltuk, faltuk, mint bort a részegesek, fuldokolva ittuk a fröcskölő, ömlő, édes tejet. S mikor már orrlikunk is habzott, s mint a csecsemőnek, szánkon kibuggyant a tej, vánkosnál puhább vánkoson aludtunk, a tőgyet ölelve aludtunk boldogan. Éreztük, a béke szívünkre lép egy percre, s elsuhan. A nap messze szállt, aranymadár, pihenni megállt két hegy között. Aludtunk. S tányérnyi sárga virágok libegtek, hajladoztak a szívünk fölött.