Fecske

A tintakék égbe, mint suszterszögecske fúródik a kemény magasba a fecske. Csapkod, cikkan, s ahogy megvillan a teste, elolvad, mint kézben jégeső-szemecske. Szabadság madara, bársonyszárnyú lélek, ó, de boldog vagyok, hogy szabadon élek. Nézem most a fecskét, kiáltok repesve: ni, hogy cikkan, röpdös, testvérem a fecske. Anyám, kinek gyönge szívéből szakadtam, rabnak szült: már dalom szállhat szabadabban. Este, mikor szagos párnámra feküdtem, s nyakig az örömbe bújva elmerültem, az ablakon át, mint égő búzaszemecske, csillag szállt az égről kemény tenyerembe. Vele beszélgettem, halkan, énekelve, s megláttam, a tükrön ott alszik a fecske. No, te égi pajtás, gyermeke a rendnek, fészek helyett most a szívemen pihensz meg? Szóltam, s odavettem magamhoz az ágyba, pötty szívével vert a szívem dobogása. Reggel, ahogy lángban lobogott az ablak, a fecske kiröppent, nekiszállt a napnak, S én szóltam, szabadság forró szerelemben, soha, soha, soha ne veszíts el engem!