Ének hazámról

Meleg, sós könnye hiába hullott azoknak, kik bűneid zokogták, kinek kezéből kitépted a tollat, te konok Magyarország. Mámorban hörgő vak uraid testedet naponta eladták, s te osztoztál velük a vigalomban, te bűnös Magyarország. Idegen érdekek hirdették fennen, hogy ím, itt a szabadság. Germán lobogók keresztje alatt görnyedtél Magyarország. Szabad volt megdögleni éhen, siratni összezúzott bordát, s mikor a csürhe szívedbe tiport, jajongni Magyarország. Szuronyok hegyén fönnakadni küldted a katonákat, s mint a csordát, a védteleneket a halál karámaiba terelted Magyarország. De ím, a fehérlő csontok mezejére, elsöpörve a sötétség-hordát, keletről jött, miként a nap, szabadságod Magyarország! Szívünk nehéz volt, mint a vasharang, most zeng, dalolja sorsát! Szabad vagy hazám, újra épülő, ifjúdó Magyarország. Hazám, lobogj, miként a csillagok, mikor szikra-kelyhüket kibontják. Lobogj és égess konok tüzeddel, te szabad Magyarország!