Szárnyas csikó

1946–1949

 

 

 

 

Arany

Gyér haja kontyát babrálja
az asszony, aztán hangosan fölnevet,
széttárt, mocskos praclijukba
kanalat ad és kenyeret.
A sok cingár nyak, mint
víz fölé a rózsák
a párolgó tányérra hajol,
illatokban füröszti piros orrát.
És míg e ködben szemük csillaga
ragyog, mint tíz külön világ,
lent a levesben
úszkálnak az arany-karikák.

 

 

 

Ezüst

Az utazó csak áll a nagy hidegben,
körülötte csipás és álmos öregek.
Bajusza jégcsap, pillája ezüst
félgömb, mint másnak senkinek.
Csak áll, az állatokat nézi,
ahogy fölporzik a hó a paták alatt,
a millió bolygóval teleszórt
csillogó és véges tejutakat.
Két füle ezüst, haja is ezüstből.
A lovak sörénye, farka lobog,
bársonyos orrlika, tompora füstöl.

 

 

 

Halak is vannak

Hínárnak látják már a füstöt,
víznek a felhőt és eget.
Szálkavékony bordájuk ketrecében
hólyag van tüdő helyett.
Üstökük széthull, szemük kimered.
Tátogatnak az éhes porontyok,
orrlikuk, szemük, szájuk szinte
bugyborékol, s mint a pontyok
néma és riadt csordája libegnek.
Hiszen csak víz a világ!
És mint óriás buborékok
fölszállnak a házak és a fák.

 

 

 

Mária

Mint hasas tehénke, együgyűen
bámul és álldogál a réten,
az ég alján az ezüsthasú
hold apadni készül éppen,
apadni készülnek a tengerek.
Eszébe jut a sok gyerek,
akik a szobába zárva bőgnek,
az ablakrács kockáin kidugják
fejüket és leskelődnek,
pillájuk véreres rózsaszirom.
Lassan elindul, hallgat,
mint hasas tehénke rózsaszín
hátulját ringatva ballag,
fölötte sziporkáznak a csillagok.
Szíve szörnyű hangosan dobog,
de ezt maga sem érti,
megáll, magára néz: belülről
apró lábak rúgásait érzi.

 

 

 

Álmából fölsír a csecsemő

Az asszonyka pillája lobog,
mint függöny a szélben, fölül,
kibontja mellét, mosolyog.
Aztán susogni kezd, édesen
susog, mint a hűvös pálmák
a bimbón csámcsogó fejecske fölött.
Mikor meghozta szuszogó álmát
s az aranyos csöppségnek két
csipkés szeme leragad,
hangosan ásít! Pár pillanat
és hallgatózva elalszik megint.
Alszik a vasrács, fűszálon
a lepkék. Örök törvények szerint.

 

 

 

Öregek

Apám vért köp és mosolyog,
nem ismeri a bánatot,
tüdejét kőpor ette meg.
Anyám akár az őszi alkonyok.
Ülnek a padon, öregek,
két hulló vadrózsaszirom.
Sziporkázó fényességben
üldögélnek, mint egy csillagon.

 

 

 

Isten tehénkéje

Megellett az Isten tehénkéje,
papnak szült most fiút a cselédje.
Káromkodnak három szűz legények,
fölnéznek a hegyes jegenyékre.
Márika szoptat, fiacskája döfköd, a pofácska
horpad, dagad, ahogy a tej bugyog.
Jézus lovon lekocog az égből,
a csillagok lucskos pata-nyomok.
Kényes csillag fényeskedik bután,
messziről jöttek a három királyok,
nevetgélnek, s fejük búbján
csillog-villog aranykoronájuk.
Istállószagot hozott a János,
Miska túrócskát, kicsike lisztet,
az öreg Ábel pipára gyújt,
s kék füstkarikákat pöfögtet.

 

 

 

Ibolyaszemű

Ibolyaszemű kishúgommal
megüzentem, hogy hazamegyek,
rendbehozom a kerítést is,
bekötözöm a rózsafákat.
Mondják, anyám kalácsot sütött,
összeszitált egy kicsike lisztet,
zsák aljából, fiók fenekéből,
lisztes kötényét leporolta.
Az asztalra mosott terítőt tett,
bögrébe meleg kecsketejet,
fehér ingem fényesre vasaltan,
kiterítve várt az ágyon.
Apám leveles dohányt vágott,
eregessek bodros füstöt,
kórót, faháncsot kosárba szedett,
befűtött, hogy ne dideregjek:
hidegtől nem véd fehér papiros.
Már kora reggel a kapuba álltak,
toporogtak és köhögettek,
az eget nézték, az utca végét,
a csordás gyerekre ránevettek,
csokorba szedtek dermedt őszirózsát.
S hogy nem jöttem, dérütötten álltak,
sóhajuk hullott csak zizegve,
fejükre sűrű zuzmót hintett
a bokrosodó őszi szél.

 

 

 

Rozika

Mikor hazamentem, kukoricát fosztottak éppen,
leültem én is fosztogatni, pirosodtak a kukoricák,
este volt, a tyúkok elaludtak a kerítésen,
macskánk ölembe ült, kezemet nyalogatta.
Vacsorára főtt krumplit ettem, sót és kenyeret,
megkérdeztem: nagymama hogy van, haja fehérül-e szépen?
Azt mondták, nemsokára dér lesz, dunyhaciha
kellene, meleg takaró, s havazáskor feltétlen hazajöjjek.
Eres kis lábait áztatta anyám, tyúkszemesek és dagadoznak.
Mama, mondtam, megmosnám a lábad,
s fölnéztem rá könnyes szemekkel.
Öreg harmonikámat is előkotortam, kicsit nyekergettem,
aztán Rozika jött, a szomszédba hívott csicseregve.
Én dalolni kezdtem, őszirózsát téptem a hajába,
mert hajnalig beszélgettünk az eperfa alatt.

 

 

 

Csikóellés

Májusi rózsák nyíltak éppen,
bodza bomlott és orgonák,
mikor a ló elleni készült.
Sokszor pihent, döcögve járt.
Pöttöm legényke jártatta lassan
virágos réten és dalolt.
Mire fáradtan hazaértek
az ég kék vállán ült a hold.
Az istállóban, puha almon,
tajték verte ki, remegett,
szuszogtak, fújtak, fekve nézték
szétterűlt hasú tehenek.
Amikor a kazlak is aludtak,
s a göncöl rúdja délnek állt,
a ló megellett. Sokáig nyalta
leragadt szemű csikaját.
Anyja mellett aludt a jövevény,
dunnából kiszakadt pehely.
Sose terűlt a szalma szebben,
nem aludt így a hó, a tej.
Piros kalappal jött a hajnal,
intett és aztán elfutott.
A csikó fölállt, csomós kis lába
reszketett, akár a habok.
S hogy az ablakon bedugta kék orrát
a reggel, s rájukszagolt,
anyja hasát döfködte vidáman,
hamvas pofával megszopott.
Lombok susogtak össze-vissza,
tyúkok kotortak, boldogok,
irígységükben elhervadtak
az arany-szirmú csillagok.

 

 

 

A hajnal fagyos rózsái nyílnak

A hajnal fagyos rózsái nyílnak,
lehullt a bádog hold az égről,
 
a kakas taréja lila láng,
vonat sípol a messzeségből.
A lovak farára dér csapódik,
ezüst bodor a lehelet,
 
kóró, bogáncs lehajtja fejét,
meghalni készül, s megremeg.
Zörögve hullnak le a lombok,
szállnak a szélben a levelek.
 
Szerelmünk lombjait fosztogatják
a csípős őszi hidegek.
Akár a fák, égbenyúló karral
állunk majd, s hogy ez ne fájjon,
 
a jeges szépség, meg a tél
fehér gyapjat növeszt a tájon.
A villanydróton fecskecsorda.
Most hirtelen magasba röppen.
 
Cineg a drót, mi lesz veled? A fecskék
örvénylenek a kék ködökben.

 

 

 

Aranyborjú

Szakállas Mózes, mikor negyven
nap után Sión hegyéről lejött,
két kőtáblával a hóna alatt,
s a bujaságon megütközött,
mert amíg ő éhesen véste ott a sziklát,
verejtéke, mint babszem gyöngyözött,
tülekedve, meztelen imádták
a felvirágzott homlokú dögöt,
vad haragjában a csőcseléket
a táblával csatázva verte szét,
letörte a kis bika heréit, bár Áron
fölfújódott, mint a szappanbuborék,
szétzúzta az öntött aranyborjút,
megátkozta a büszke főpapot!
Halljátok, e hegyen voltam én is,
megtisztúltam, és most itt vagyok.
A parancsokat kőtáblára írtam,
összetöröm a múlt bálványait.
Építő világot hirdessen a dal,
mire a munka és népem tanít!

 

 

 

Névtelen ének

Apjukat még sohase látták
Anyjuk krumpliért futott
A konyhában ültek összebújva
Robbant rezegtek az ablakok
Apjukat még sohase látták
Tizennégy éves volt a kislány
Öccse dundi szőke kis bolond
Fürödni készült a virágot
Meglocsolják majd a harmatok
Tizennégyéves volt a kislány
A fazékban sírt sírt a víz
A gőz a födőt már feszegette
Az ajtó bedobbant hol van apád
Rémülten néztek a gyilkos szemekre
A fazékban sírt sírt a víz
Apámat én még sose láttam
Ne hazudj ringyó bestia
No gyere csibém lefektették
Anyja még most se jött haza
Apámat én még sose láttam
Meredt szemében tükröződtek
Fényes puskák esti fények
Zokogott gyűrték meggyalázták
Részeg zöld-arcú legények
Meredt szemében tükröződtek
Az egyik ordított ne bőgj gyerek
Ne bőgj mert a vízbe fojtlak
A sikoltó kölyköt a fazékba nyomta
A locska csöppek sustorogtak
Az egyik ordított ne bőgj gyerek
A szőke fürtök fönt lebegtek
Sírt a víz az ég hallgatott
Csöpp orrlikán sötét véres hab
Buggyant ki már nem sikított
A szőke fürtök fönt lebegtek
A fortyogó nagy cínfazékban
Ki látta mint a répa úszott
Ki látta hogy kis tüdejéből
Szálltak a véres bugyborékok
A fortyogó nagy cínfazékban
Nyíltak az őszi margaréták
A lányt a dunapartra vitték
Hörgő vonagló halmok között
Röhögve a lépcsőre lökték
Nyíltak az őszi margaréták
Öreg pléh-Krisztus nézte őket
Mind az öt sebe kivirágzott
Mind az öt sebe könnyet ejtett
Körül a föld vérben ázott
Öreg pléh-Krisztus nézte őket
Mikor leszállt az esti harmat
Élve-holtan még ott hevertek
Nyöszörgött a melle vérzett
Legyek csordában zümmögettek
Mikor leszállt az esti harmat
Aztán mi volt már nem is tudom
Csak egyszer sírt fel a néma éj
Anyám szívemben még egy szív dobog
Anyám dagadok mint a kenyér
Aztán mi volt már nem is tudom
Mondják egy deportált-vagónban
Szülte meg kínnal gyerekét
Mellette mész vödörből klozet
Görcsben egy hulla fogta a kezét
Mondják egy deportált-vagónban
Akkor már tél volt nagy hideg
Szappanos víz és húgy habja megfagyott
A csupasz lábak ostyásra fagytak
Megdermedtek a csillagok
Akkor már tél volt nagy hideg
Az ablakon drótrács-bokron át
Szőrös arcok tág éhes szemek
Bámultak míg ő szoptatott
Nézték a futó kék eget
Az ablakon drótrács-bokron át
Kutyák csaholtak föl a holdra
Gránát pukkant bomba zuhant
A békét várta aki menekült
Elevenre is hullott már a hant
Kutyák csaholtak föl a holdra
Már béke van a házak pipálnak
A földben érik az új kenyér
A gyárkémények füstös ujja
A fodros fellegekig ér
Már béke van a házak pipálnak
Tavaszi szellő bontja selymét
Milliók mennek egy ütemre
Milliók együtt énekelnek
Mintha a vas mind lábrakelne
Tavaszi szellő bontja selymét
Sokat szenvedtem sírtam én is
Mégis őt néztem hátha látom
Aki apját még sose látta
Túl van-e vagy innen halálon
Sokat szenvedtem sírtam én is
A májusi menetben ott ment ő is
A májusi menetben a zászlót vitte
Viaskodott a szél a lobogóval
Megfeszült szép erős teste
A májusi menetben ott ment ő is
Milliókkal együtt a fényben
Menetelt s míg énekeltek
Szabadok vagyunk proletárok
Jövőjük felé meneteltek
Milliókkal együtt a fényben

 

 

 

Te ekével, te kalapáccsal, tollal

Te ekével, te kalapáccsal, tollal,
a rózsa, amely a kórházak
udvarán terem,
igen, a rózsa illatával,
te ekével, te kalapáccsal, tollal,
a gőzfűrész ferde fém-fogával,
a vas az erejével,
a felhő azzal, hogy esőt ad a földnek,
a föld azzal, hogy kenyeret terem,
teljes erejéből,
ki ekével, ki kalapáccsal, tollal,
a rózsa, amely a kórházak
udvarán terem,
igen, a rózsa illatával,
kinek karja van, a két kezével,
kinek karja nincs, a mosolyával,
a nap csobogó sugarával,
teljes erejéből,
kinek fényes a lelke, szép szavával,
akire hallgatnak a vizek,
az dalával
szelidítse meg a vizeket,
az erős gyúrja meg a fémet,
adjon lelket a lelkes anyagnak,
teljes erejéből,
ki ekével, ki kalapáccsal, tollal,
építse, építse, építse ezt a hazát!

 

 

 

Görögök

Kisfiát a szívére szorítja,
fut az asszony, nem tudja hova.
Motor bőg a fémszínű magasban,
bomba hull és jól tudja, hova.
Füst-lombok és láng-rózsák az égen,
bekormozott lábos ott a nap,
kövekből és apró háztetőkből
fölcsaptak most a szökőkutak.
Rakáson, mint elhullott legyek,
kezek, törzsek, ágakon belek,
habzó pofájú autók, tüzet
okádó házak és gépfegyverek.
Harmatos virágok, rügyező sebek
nyiladoznak itt szanaszéjjel,
piros zászlók lengenek: a felhők,
lobognak a sziklák fölött vérrel.
Hellasz földjén készűl a szabadság,
gyerekhadnagy fekszik a búzában,
oldalához öleli a puskát.
Halántékán halványkék virág van.

 

 

 

Kis dal

Lányok fürödnek a folyóban,
a mellük bimbónyi még,
két gyönge domb trikójuk alatt.
De a szemük az csodaszép!
Ülnek a vízben, énekelnek.
Ezek a lányok gyárba járnak,
s megszépülnek vasárnapra,
fürdés után a fűre feküsznek,
kiteregetik hajukat a napra,
s jövendő gyermekeikről álmodoznak.

 

 

 

Ének hazámról

Meleg, sós könnye hiába hullott
azoknak, kik bűneid zokogták,
kinek kezéből kitépted a tollat,
te konok Magyarország.
Mámorban hörgő vak uraid
testedet naponta eladták,
s te osztoztál velük a vigalomban,
te bűnös Magyarország.
Idegen érdekek hirdették fennen,
hogy ím, itt a szabadság.
Germán lobogók keresztje alatt
görnyedtél Magyarország.
Szabad volt megdögleni éhen,
siratni összezúzott bordát,
s mikor a csürhe szívedbe tiport,
jajongni Magyarország.
Szuronyok hegyén fönnakadni küldted
a katonákat, s mint a csordát,
a védteleneket a halál karámaiba
terelted Magyarország.
De ím, a fehérlő csontok mezejére,
elsöpörve a sötétség-hordát,
keletről jött, miként a nap,
szabadságod Magyarország!
Szívünk nehéz volt, mint a vasharang,
most zeng, dalolja sorsát!
Szabad vagy hazám, újra épülő,
ifjúdó Magyarország.
Hazám, lobogj, miként a csillagok,
mikor szikra-kelyhüket kibontják.
Lobogj és égess konok tüzeddel,
te szabad Magyarország!

 

 

 

Katonák

Csákójukon rózsával mentek
meghalni mind a vitéz katonák.
A számított halál kaszája suhant,
s lehulltak rendre, mint a búzák.
Búcsúzáskor püfögtek dobok,
rikoltoztak rézkelyhű trombiták,
asszonykák zsebkendőt lobogtattak,
mert meghalni mentek a katonák.
Én tudom, csapzott szívekkel
dőzsölt akkor a lakkcsizmás világ,
virúlt a csőd, bánat és nyomor,
s meghaltak mind a katonák.
Ott alvadt rózsa volt a szív,
a csatatér szétfröccsent málnaág,
madár dalolni vastövisre ült,
hol szótlan hevertek a katonák.
A gőgös rend letiporva kushad,
s megvédeni ezt az új hazát,
föltűzött szuronnyal menetelnek
a halál ellen mind a katonák.
Hej, más most a sorsuk, mosolyognak
a rózsás arcú fiatal bakák.
Puskájuk csövén játszik a napfény.
Fényesedik az igazi világ!

 

 

 

Fecske

A tintakék égbe,
mint suszterszögecske
fúródik a kemény
magasba a fecske.
Csapkod, cikkan, s ahogy
megvillan a teste,
elolvad, mint kézben
jégeső-szemecske.
Szabadság madara,
bársonyszárnyú lélek,
ó, de boldog vagyok,
hogy szabadon élek.
Nézem most a fecskét,
kiáltok repesve:
ni, hogy cikkan, röpdös,
testvérem a fecske.
Anyám, kinek gyönge
szívéből szakadtam,
rabnak szült: már dalom
szállhat szabadabban.
Este, mikor szagos
párnámra feküdtem,
s nyakig az örömbe
bújva elmerültem,
az ablakon át, mint égő
búzaszemecske,
csillag szállt az égről
kemény tenyerembe.
Vele beszélgettem,
halkan, énekelve,
s megláttam, a tükrön
ott alszik a fecske.
No, te égi pajtás,
gyermeke a rendnek,
fészek helyett most a
szívemen pihensz meg?
Szóltam, s odavettem
magamhoz az ágyba,
pötty szívével vert a
szívem dobogása.
Reggel, ahogy lángban
lobogott az ablak,
a fecske kiröppent,
nekiszállt a napnak,
S én szóltam, szabadság
forró szerelemben,
soha, soha, soha
ne veszíts el engem!

 

 

 

Tíz hold föld

Tíz hold földet kapott a földosztásnál
Madár bácsi, az öreg cseléd.
A szerelemgyerek, béresek fattya
deresedő fejjel csak most született.
Első vetését nézi, megáll, lehajol,
a búzák szállnak a szőke szélben,
mosolyától derül még az ég is,
a felhők cipóként dagadoznak.
Kis tehene, ekéje, kocsija van,
egy kisleánya, aki vakon született,
s mint szarvacskáival a csiga, tapogat,
s álmos rózsákat szagolgat a kertben.
Költők, Madár bácsiról énekeljetek,
s csodaszép dalt fakaszt citerátok!
Bár helyettetek, mint anya nagyfiát
dícsérhetné őt a szövetkezet.

 

 

 

Dal a traktorról

Hulljatok térdre jámbor lovacskák,
a szövetkezet új traktort kapott.
Egy zöldrefestett, 30 lóerős,
gumikerekű nagy motort.
Vasárnap még körülállták, mosolygó
szemmel nézték az öregek,
simogatták, vas-nyergébe ültek,
forgatták a kormánykereket.
Hétfőn már szántott is vidáman,
egyszerre négy ekét húzott,
fényes orrából párolgott a víz,
füstkarikákat durrogott.
Hulljatok térdre jámbor lovacskák,
csillagos fejű kis lovak.
Tüzes vascsikó a traktor.
Benzint eszik, meg olajat.
Szántunk most a hamvas földön,
fölöttünk pacsirta énekel,
felhők futnak a kék szélben,
s a szívünk vidáman énekel.
Dél van, pihenünk a traktor meg én,
homlokomra kék virág hajol.
Egy foltos kis tehén jön a rétről,
megáll mellettem, s megszagol.

 

 

 

Örömének

Bözsike szőke fiatalasszony, fonalkészítő a gyárban,
sokszor pihen és sokszor mosolyog mostanában.
Reggel vonatra ül és vonattal megy haza este,
lassan bizony a szíve alatt a ruhába dagad már a teste.
Reggel vonatra ül, nézi a töltésen pirosan lecsorgó virágokat,
a lökdösődve hömpölygő tehéncsordát a zengő vashíd alatt.
Este vonatra ül, s amit vágyott, ti szöszke gyöngyök,
az ég lágy szövetébe tűzve hogyan tündököltök!
A szomszéd fülkében szájharmonikáznak a szövőlegények,
a szerelemről szól, s a buksi holdról az az ének.
Itt az idő már, itt az idő már, hümmögnek a vének,
itt az idő már, énekelnek a lágy szövőlegények.
A sínek zúgnak, sikoltoznak, a sínek énekelnek,
hogy szülessen meg, szülessen meg már az a gyermek!

 

 

 

Gyerekkor

Éhes vagyok, szóltam.
Éhes vagyok, éhes vagyok én is,
gagyogott öcsém.
Mama ránknézett szomorú szemével,
suttogott:
kellene kenyér is,
tüzelő, ruha, télire cipő.
Kikutatta még a szekrény alját,
de semmit se vett elő.
Megnézte, hol tudta,
semmi nincsen,
s keze már ott volt
a kilincsen:
menjetek játszani, majd
ha este hazajöttök,
az asztal telve lesz mindenféle jóval,
könnyezett,
no, menjetek drága kölykök.
Dél volt,
szóltak a harangok,
a szomszédban kanál csörömpölt,
zsírszag terpedt,
a kocsmában itták a fröccsöt,
s az égen vattákat,
fehér boglyákat sodort a szél.
Játszani kedve kinek van,
ha éhes,
s ki ne játszana, ha gyomra tele van?
Tépett, marcangolt, megcibált az éhség,
gallyacska csontom, nyakig-nőtt hajam
volt, s a könnyűségtől
azt hittem, mindjárt
a kék egekbe szállok.
Öcsém kis kezét kezembe vettem
mondom, most világgá megyünk.
Sírt a kis boldogtalan.
S mentünk,
suhogó kukoricaföldeken,
krumplitáblákon át,
aztán sokáig tapostuk
a perzselő országút porát,
meztelen kis lábunk csillagnyomait
homokkal futotta be a szél.
A rétre értünk.
Tenyérnyi nagy virágok között
kóboroltunk sírva, éhesen,
vállunkig ért a virágtenger,
hullámzott lágyan, édesen.
Széttárt kelyhével néha egy virág
arcul csapott,
s könnytől, himportól maszatosan
lerogytunk,
szemünkben gomolygó szürke ködök,
s tányérnyi sárga virágok
libegtek,
hajladoztak a fejünk fölött.
De ím, mi ez?
Valahol messze, vagy talán közel,
lágy szuszogás.
Mi rémített meg pihegő kis szívem?
Összebújtunk,
kicsire, mint a búzaszem.
Jaj!
A szuszogás fölállt!
Egy kecske volt, szakállas, öreg,
s aztán lefeküdt újra.
Virágok között talált fekhelyet.
Egy kecske, suttogtam remegve,
egy kecske, felelte öcsém.
Szopjuk meg!
Szopjuk meg, volt a visszhang,
de te kezdd, én nem merem.
Te bolond, mitől félsz,
hisz nem látja senkisem?
Dél volt,
az égen vattákat,
fehér boglyákat sodort a szél.
Lassan odakúsztunk,
hát itt a zsíros, édes kenyér!
Lágy hasára szinte odatapadtunk,
s szívtuk a drága eledelt,
a telt, habzó csöcsöket szoptuk,
boldogabb nálunk ki lehetett?
Mint mohó gyermek
a teli anyaemlőt,
habzsoltuk, faltuk, mint bort a részegesek,
fuldokolva ittuk a fröcskölő,
ömlő, édes tejet.
S mikor már orrlikunk is habzott,
s mint a csecsemőnek,
szánkon kibuggyant a tej,
vánkosnál puhább vánkoson aludtunk,
a tőgyet ölelve aludtunk boldogan.
Éreztük, a béke
szívünkre lép egy percre, s elsuhan.
A nap messze szállt,
aranymadár,
pihenni megállt két hegy között.
Aludtunk.
S tányérnyi sárga virágok
libegtek,
hajladoztak a szívünk fölött.

 

 

 

Két öreg

Bodrokban száll a kék füst,
hallgatag úsznak a felhők,
micsoda gyöngy-madárhad
viszi az éjt suhogva!
Mama az ablaknál foltoz,
papa már alszik a széken,
zizegve hull az ujság
megfakult kezéből.
Eliszkolt innen az ínség,
a múlt köhög a széken,
álmában unokák ülnek,
ölében játszadoznak.
Gyomlálja haját a fésű,
mama kinéz az égre,
tündöklő tollú sereg
viszi az éjt suhogva.

 

 

 

Te gyermekasszony

Te gyermekasszony, ha hazajössz este
fénnyel telik meg a szoba körben,
mintha csillag suhanna leülni a székre,
csupa fény az asztal vacsora közben.
Ha lefutsz a lépcsőn, zsákkal a fáshoz,
mert sötét van már, nem lehet holnap,
a lépcsőházban a vasvirágok
derengenek és föllobognak.
Az edényeket, ha rakosgatod,
azok tűnődve fölragyognak,
amikor este megveted az ágyat
a párnák fényesen dagadoznak.
Micsoda lélek lobog tebenned,
micsoda szerelem, az áldott?
Vettem neked, mert szeretlek nagyon,
nézd, egy csokor szenvedést, virágot.

 

 

 

Rogyásig vagyok

Rogyásig vagyok szerelemmel,
ez a nagy bőség egész betemet.
Rogyásig vagyok ragyogással,
alig bírom már gyémánt tüzemet.
Hajnali réten megyünk, kéz a kézbe,
lobog a hajad, pedig szél se jár,
rogyásig hulljon rád a harmat,
te boldog asszony, te csupa nyár.
Jaj, milyen nehéz cipelni bennem,
ahogyan ver, ver a szívem.
Mint a harang kongat: szeretlek!
Ging-gang, kongat szüntelen.

 

 

 

Részegen

Augusztusban, mikor születtem,
a ködös nyári ég
hullatta ezer csillagát.
Fénylett a vidék.
Mint zsákból a búzát, az ég
öntötte ezer csillagát.
Ahogy hullt, csengve, zúgva
mind a földre szállt.
A küszöb, az ablak, a kerítés
mind csillaggal lett tele,
az ágakra szállt a kéklő égi fák
gyémánt levele.
Éjfélig mosott anyám, s mikor
a teknő mellől jajongni ágyba húllt,
e ragyogásban szült meg engem,
nagyobbik fiút.
Így születtem, tudjátok-e?
Nem fénytelen!
S aludtam emlői barna csillagán
a tejtől részegen.

 

 

 

Ballada a tizenkét rózsaszálról

Zörögtek. Mint alvadt érc állt megmeredve.
Aranyhold úszott a habzó kék vizekben.
Az asszony sikoltva omlott ki az ágyból.
Csendőrtoll libbent. „A gyerekre vigyázol!”
Aranyhold úszott a habzó kék vizekben.
Csokorba kötve álltak tizenketten.
„Barmok!” Puskatus zuhant a koponyákra.
Az egyik elesett. Fölcibálták. „Nem éltünk hiába!”
Elindultak, szuronykerítés hasított a holdba,
tizenkét szál rózsák, vért harmatozva.
„Holnap a gyalú hiába vár, az asszony keze gyönge,
görcsös a fa, sikong könyörögve.”
„Elvtársak, a kínok kit gyötörnek?”
S már zúgott is: „Föl, föl: ti rabjai a földnek!”
Tizenkét szál rózsák rogytak le hörögve,
fény esett akkor, láng a fagyos rögre.
A gödörből Bencsik még fölkiáltott:
„Harcoljatok! A végsőkig, proletárok!”
Fogni a fegyvert, gyalút, kalapácsot,
mint a vasak állunk, proletárok!

 

 

 

Minden virágok nélkül

Minden virágok és hatalmas szavak nélkül
mondom, hogy szeretlek, te fáradt kicsi asszony,
nézem, ahogy nehéz napi munkád után
fekszel az ágyban, s pillád már készül lecsukódni.
Kemény idő, s kemény munka szerelmét
adta jutalmúl nekünk ez a század,
hogy már fényben szülessen meg eljövendő gyermekünk.
Szeretlek, s lásd, nélküled immár olyan vagyok,
mint fegyverük nélkül a kemény katonák!
Mert harcosok vagyunk minden dolgozók itt,
akikre a jövendő nagy korok feküsznek.
Hát aludj most, s reggelre vidáman ébredj te fáradt,
kicsi asszony, folytatni a szerelmet, a harcot tovább.
Mert van, aki szépségünk eltiporná gazúl!
De azok számára nincsen kegyelem!

 

 

 

Ének az esőhöz

Eső, eső, te szálashajú,
csöppekre osztod szét magad,
testvéreid, zúgnak a fák is.
Hullj csak, hullj csak,
jaj, csak zuhogjál,
öntsd szét éltető nedveidet,
a búzákra, kukoricákra,
fészkelő kotlós krumplibokorra.
Ó eső, te ezüsthajú asszony,
itasd meg a csecsemő földet
csordultig telt emlőid tejével.
Ó hullj, ó zuhogj nehezen csapódva,
te omlóhajú, könnyes szerelemben.
Kicsattanó, tömött bimbóidra várnak
a göröngyök, mint a tátottszáj-babák.
Eső, eső, hullj, zuhogj csak,
legyen kenyere, termése bőven
ennek a szabad, harcos, építő hazának!

 

 

 

Szárnyas csikó

Szárnyas csikóm, Pegazusom tegnap
nyihogni kezdett,
piros orrlikai fújtak, remegtek, gyémánt
patái szikrát vetettek.
Hátára kaptam, s szinte szédített
ahogyan suhant,
mint csillag röpültünk a kék űrön át,
fölzúgva boldogan.
Nyakához símultam, le ne hulljak,
hogy süvített a fény!
S ahogy lenéztem, szívem ragyogni kezdett,
majd meghasadt szegény.
Mint anya gondos kezétől a gyermek,
földíszítve a sár:
gyapjas fej sem sűrűbb a hajtól, mint itt
gyapottól a kopár.
Folyók kék pántlikái fölött csillogtak
tömör, nagy hidak,
s mint háló fogták össze a tájat
a vasútvonalak.
Csikóm leszállt, alig bírta szusszal
ezt a nagy utat.
Miféle bolygóra kerültél költő,
kérdeztem magamat.
E sok, egyformán fénylő sárgolyó közt
tán eltévedt lovad?
Mi vagy te, lélegző göröngy, esendő földi szív,
hogy ily sok csoda fogad?
Körűlnéztem, az utcák villanyfényben úsztak,
közben este lett,
traktorok jöttek dübörögve,
egész sereg.
A házak előtt fény-árnyban játszó
özön virág,
s ott láttam meg a húszezredik
állami iskolát.
Egy házba kopogtam. Az asszony dalolva
altatta kövér gyerekét,
s a szekrényen megláttam Marxnak, Leninnek
minden kötetét.
A gyermek rámnézett, de soha még ennél
ragyogóbb szemet,
megláttam szétnyíló mosolyában
jövendő gyermekemet.
Leültem, s akkor vettem észre,
hogy otthon vagyok.
Feküdj le Ferkó, szólt rám feleségem,
már a nap ragyog.
S mint a nap, elöntött az öröm, hogy ez
nem álom csupán.
Hisz tudod, megvalósul
az első ötéves terv után!

 

 

 

Egy költőhöz

Barátom voltál, egy ágyban aludtunk,
kiabálsz, hogy mindez nem haszon.
Ködből varrtál ruhát magadnak,
szétfoszlott, most itt állsz csupaszon.
Panaszkodsz, hogy földi dolgok vernek,
szeretnél a világ szemébe köpni.
Boldogtalan vagy? Nem én akartam
jégvirágot koszorúba kötni!
Mi bajod hát? Egy a fontos: népünk
jövője, gondja, boldogulása!
Pegazusa roggyon össze annak,
kit nem érdekel épülő hazája.
Vaksi kis gebéd ágaskodik, horkan,
fölrepülne, de tört már a szárnya,
gőzfelhőt fúj két rózsaszín orrlikából.
Elsöpri egy csillag ragyogása.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]