Versek és époszok

Szárnyas csikó

1946–1949

Arany

Gyér haja kontyát babrálja

az asszony, aztán hangosan fölnevet,

széttárt, mocskos praclijukba

kanalat ad és kenyeret.

A sok cingár nyak, mint

víz fölé a rózsák

a párolgó tányérra hajol,

illatokban füröszti piros orrát.

És míg e ködben szemük csillaga

ragyog, mint tíz külön világ,

lent a levesben

úszkálnak az arany-karikák.

Ezüst

Az utazó csak áll a nagy hidegben,

körülötte csipás és álmos öregek.

Bajusza jégcsap, pillája ezüst

félgömb, mint másnak senkinek.

Csak áll, az állatokat nézi,

ahogy fölporzik a hó a paták alatt,

a millió bolygóval teleszórt

csillogó és véges tejutakat.

Két füle ezüst, haja is ezüstből.

A lovak sörénye, farka lobog,

bársonyos orrlika, tompora füstöl.

Halak is vannak

Hínárnak látják már a füstöt,

víznek a felhőt és eget.

Szálkavékony bordájuk ketrecében

hólyag van tüdő helyett.

Üstökük széthull, szemük kimered.

Tátogatnak az éhes porontyok,

orrlikuk, szemük, szájuk szinte

bugyborékol, s mint a pontyok

néma és riadt csordája libegnek.

Hiszen csak víz a világ!

És mint óriás buborékok

fölszállnak a házak és a fák.

Mária

Mint hasas tehénke, együgyűen

bámul és álldogál a réten,

az ég alján az ezüsthasú

hold apadni készül éppen,

apadni készülnek a tengerek.

Eszébe jut a sok gyerek,

akik a szobába zárva bőgnek,

az ablakrács kockáin kidugják

fejüket és leskelődnek,

pillájuk véreres rózsaszirom.

Lassan elindul, hallgat,

mint hasas tehénke rózsaszín

hátulját ringatva ballag,

fölötte sziporkáznak a csillagok.

Szíve szörnyű hangosan dobog,

de ezt maga sem érti,

megáll, magára néz: belülről

apró lábak rúgásait érzi.

Álmából fölsír a csecsemő

Az asszonyka pillája lobog,

mint függöny a szélben, fölül,

kibontja mellét, mosolyog.

Aztán susogni kezd, édesen

susog, mint a hűvös pálmák

a bimbón csámcsogó fejecske fölött.

Mikor meghozta szuszogó álmát

s az aranyos csöppségnek két

csipkés szeme leragad,

hangosan ásít! Pár pillanat

és hallgatózva elalszik megint.

Alszik a vasrács, fűszálon

a lepkék. Örök törvények szerint.

Öregek

Apám vért köp és mosolyog,

nem ismeri a bánatot,

tüdejét kőpor ette meg.

Anyám akár az őszi alkonyok.

Ülnek a padon, öregek,

két hulló vadrózsaszirom.

Sziporkázó fényességben

üldögélnek, mint egy csillagon.

Isten tehénkéje

Megellett az Isten tehénkéje,

papnak szült most fiút a cselédje.

Káromkodnak három szűz legények,

fölnéznek a hegyes jegenyékre.

Márika szoptat, fiacskája döfköd, a pofácska

horpad, dagad, ahogy a tej bugyog.

Jézus lovon lekocog az égből,

a csillagok lucskos pata-nyomok.

Kényes csillag fényeskedik bután,

messziről jöttek a három királyok,

nevetgélnek, s fejük búbján

csillog-villog aranykoronájuk.

Istállószagot hozott a János,

Miska túrócskát, kicsike lisztet,

az öreg Ábel pipára gyújt,

s kék füstkarikákat pöfögtet.

Ibolyaszemű

Ibolyaszemű kishúgommal

megüzentem, hogy hazamegyek,

rendbehozom a kerítést is,

bekötözöm a rózsafákat.

Mondják, anyám kalácsot sütött,

összeszitált egy kicsike lisztet,

zsák aljából, fiók fenekéből,

lisztes kötényét leporolta.

Az asztalra mosott terítőt tett,

bögrébe meleg kecsketejet,

fehér ingem fényesre vasaltan,

kiterítve várt az ágyon.

Apám leveles dohányt vágott,

eregessek bodros füstöt,

kórót, faháncsot kosárba szedett,

befűtött, hogy ne dideregjek:

hidegtől nem véd fehér papiros.

Már kora reggel a kapuba álltak,

toporogtak és köhögettek,

az eget nézték, az utca végét,

a csordás gyerekre ránevettek,

csokorba szedtek dermedt őszirózsát.

S hogy nem jöttem, dérütötten álltak,

sóhajuk hullott csak zizegve,

fejükre sűrű zuzmót hintett

a bokrosodó őszi szél.

Rozika

Mikor hazamentem, kukoricát fosztottak éppen,

leültem én is fosztogatni, pirosodtak a kukoricák,

este volt, a tyúkok elaludtak a kerítésen,

macskánk ölembe ült, kezemet nyalogatta.

Vacsorára főtt krumplit ettem, sót és kenyeret,

megkérdeztem: nagymama hogy van, haja fehérül-e szépen?

Azt mondták, nemsokára dér lesz, dunyhaciha

kellene, meleg takaró, s havazáskor feltétlen hazajöjjek.

Eres kis lábait áztatta anyám, tyúkszemesek és dagadoznak.

Mama, mondtam, megmosnám a lábad,

s fölnéztem rá könnyes szemekkel.

Öreg harmonikámat is előkotortam, kicsit nyekergettem,

aztán Rozika jött, a szomszédba hívott csicseregve.

Én dalolni kezdtem, őszirózsát téptem a hajába,

mert hajnalig beszélgettünk az eperfa alatt.

Csikóellés

Májusi rózsák nyíltak éppen,

bodza bomlott és orgonák,

mikor a ló elleni készült.

Sokszor pihent, döcögve járt.

Pöttöm legényke jártatta lassan

virágos réten és dalolt.

Mire fáradtan hazaértek

az ég kék vállán ült a hold.

Az istállóban, puha almon,

tajték verte ki, remegett,

szuszogtak, fújtak, fekve nézték

szétterűlt hasú tehenek.

Amikor a kazlak is aludtak,

s a göncöl rúdja délnek állt,

a ló megellett. Sokáig nyalta

leragadt szemű csikaját.

Anyja mellett aludt a jövevény,

dunnából kiszakadt pehely.

Sose terűlt a szalma szebben,

nem aludt így a hó, a tej.

Piros kalappal jött a hajnal,

intett és aztán elfutott.

A csikó fölállt, csomós kis lába

reszketett, akár a habok.

S hogy az ablakon bedugta kék orrát

a reggel, s rájukszagolt,

anyja hasát döfködte vidáman,

hamvas pofával megszopott.

Lombok susogtak össze-vissza,

tyúkok kotortak, boldogok,

irígységükben elhervadtak

az arany-szirmú csillagok.

A hajnal fagyos rózsái nyílnak

A hajnal fagyos rózsái nyílnak,

lehullt a bádog hold az égről,

a kakas taréja lila láng,

vonat sípol a messzeségből.

A lovak farára dér csapódik,

ezüst bodor a lehelet,

kóró, bogáncs lehajtja fejét,

meghalni készül, s megremeg.

Zörögve hullnak le a lombok,

szállnak a szélben a levelek.

Szerelmünk lombjait fosztogatják

a csípős őszi hidegek.

Akár a fák, égbenyúló karral

állunk majd, s hogy ez ne fájjon,

a jeges szépség, meg a tél

fehér gyapjat növeszt a tájon.

A villanydróton fecskecsorda.

Most hirtelen magasba röppen.

Cineg a drót, mi lesz veled? A fecskék

örvénylenek a kék ködökben.

Aranyborjú

Szakállas Mózes, mikor negyven

nap után Sión hegyéről lejött,

két kőtáblával a hóna alatt,

s a bujaságon megütközött,

mert amíg ő éhesen véste ott a sziklát,

verejtéke, mint babszem gyöngyözött,

tülekedve, meztelen imádták

a felvirágzott homlokú dögöt,

vad haragjában a csőcseléket

a táblával csatázva verte szét,

letörte a kis bika heréit, bár Áron

fölfújódott, mint a szappanbuborék,

szétzúzta az öntött aranyborjút,

megátkozta a büszke főpapot!

Halljátok, e hegyen voltam én is,

megtisztúltam, és most itt vagyok.

A parancsokat kőtáblára írtam,

összetöröm a múlt bálványait.

Építő világot hirdessen a dal,

mire a munka és népem tanít!

Névtelen ének

Apjukat még sohase látták

Anyjuk krumpliért futott

A konyhában ültek összebújva

Robbant rezegtek az ablakok

Apjukat még sohase látták

Tizennégy éves volt a kislány

Öccse dundi szőke kis bolond

Fürödni készült a virágot

Meglocsolják majd a harmatok

Tizennégyéves volt a kislány

A fazékban sírt sírt a víz

A gőz a födőt már feszegette

Az ajtó bedobbant hol van apád

Rémülten néztek a gyilkos szemekre

A fazékban sírt sírt a víz

Apámat én még sose láttam

Ne hazudj ringyó bestia

No gyere csibém lefektették

Anyja még most se jött haza

Apámat én még sose láttam

Meredt szemében tükröződtek

Fényes puskák esti fények

Zokogott gyűrték meggyalázták

Részeg zöld-arcú legények

Meredt szemében tükröződtek

Az egyik ordított ne bőgj gyerek

Ne bőgj mert a vízbe fojtlak

A sikoltó kölyköt a fazékba nyomta

A locska csöppek sustorogtak

Az egyik ordított ne bőgj gyerek

A szőke fürtök fönt lebegtek

Sírt a víz az ég hallgatott

Csöpp orrlikán sötét véres hab

Buggyant ki már nem sikított

A szőke fürtök fönt lebegtek

A fortyogó nagy cínfazékban

Ki látta mint a répa úszott

Ki látta hogy kis tüdejéből

Szálltak a véres bugyborékok

A fortyogó nagy cínfazékban

Nyíltak az őszi margaréták

A lányt a dunapartra vitték

Hörgő vonagló halmok között

Röhögve a lépcsőre lökték

Nyíltak az őszi margaréták

Öreg pléh-Krisztus nézte őket

Mind az öt sebe kivirágzott

Mind az öt sebe könnyet ejtett

Körül a föld vérben ázott

Öreg pléh-Krisztus nézte őket

Mikor leszállt az esti harmat

Élve-holtan még ott hevertek

Nyöszörgött a melle vérzett

Legyek csordában zümmögettek

Mikor leszállt az esti harmat

Aztán mi volt már nem is tudom

Csak egyszer sírt fel a néma éj

Anyám szívemben még egy szív dobog

Anyám dagadok mint a kenyér

Aztán mi volt már nem is tudom

Mondják egy deportált-vagónban

Szülte meg kínnal gyerekét

Mellette mész vödörből klozet

Görcsben egy hulla fogta a kezét

Mondják egy deportált-vagónban

Akkor már tél volt nagy hideg

Szappanos víz és húgy habja megfagyott

A csupasz lábak ostyásra fagytak

Megdermedtek a csillagok

Akkor már tél volt nagy hideg

Az ablakon drótrács-bokron át

Szőrös arcok tág éhes szemek

Bámultak míg ő szoptatott

Nézték a futó kék eget

Az ablakon drótrács-bokron át

Kutyák csaholtak föl a holdra

Gránát pukkant bomba zuhant

A békét várta aki menekült

Elevenre is hullott már a hant

Kutyák csaholtak föl a holdra

Már béke van a házak pipálnak

A földben érik az új kenyér

A gyárkémények füstös ujja

A fodros fellegekig ér

Már béke van a házak pipálnak

Tavaszi szellő bontja selymét

Milliók mennek egy ütemre

Milliók együtt énekelnek

Mintha a vas mind lábrakelne

Tavaszi szellő bontja selymét

Sokat szenvedtem sírtam én is

Mégis őt néztem hátha látom

Aki apját még sose látta

Túl van-e vagy innen halálon

Sokat szenvedtem sírtam én is

A májusi menetben ott ment ő is

A májusi menetben a zászlót vitte

Viaskodott a szél a lobogóval

Megfeszült szép erős teste

A májusi menetben ott ment ő is

Milliókkal együtt a fényben

Menetelt s míg énekeltek

Szabadok vagyunk proletárok

Jövőjük felé meneteltek

Milliókkal együtt a fényben

Te ekével, te kalapáccsal, tollal

Te ekével, te kalapáccsal, tollal,

a rózsa, amely a kórházak

udvarán terem,

igen, a rózsa illatával,

te ekével, te kalapáccsal, tollal,

a gőzfűrész ferde fém-fogával,

a vas az erejével,

a felhő azzal, hogy esőt ad a földnek,

a föld azzal, hogy kenyeret terem,

teljes erejéből,

ki ekével, ki kalapáccsal, tollal,

a rózsa, amely a kórházak

udvarán terem,

igen, a rózsa illatával,

kinek karja van, a két kezével,

kinek karja nincs, a mosolyával,

a nap csobogó sugarával,

teljes erejéből,

kinek fényes a lelke, szép szavával,

akire hallgatnak a vizek,

az dalával

szelidítse meg a vizeket,

az erős gyúrja meg a fémet,

adjon lelket a lelkes anyagnak,

teljes erejéből,

ki ekével, ki kalapáccsal, tollal,

építse, építse, építse ezt a hazát!

Görögök

Kisfiát a szívére szorítja,

fut az asszony, nem tudja hova.

Motor bőg a fémszínű magasban,

bomba hull és jól tudja, hova.

Füst-lombok és láng-rózsák az égen,

bekormozott lábos ott a nap,

kövekből és apró háztetőkből

fölcsaptak most a szökőkutak.

Rakáson, mint elhullott legyek,

kezek, törzsek, ágakon belek,

habzó pofájú autók, tüzet

okádó házak és gépfegyverek.

Harmatos virágok, rügyező sebek

nyiladoznak itt szanaszéjjel,

piros zászlók lengenek: a felhők,

lobognak a sziklák fölött vérrel.

Hellasz földjén készűl a szabadság,

gyerekhadnagy fekszik a búzában,

oldalához öleli a puskát.

Halántékán halványkék virág van.

Kis dal

Lányok fürödnek a folyóban,

a mellük bimbónyi még,

két gyönge domb trikójuk alatt.

De a szemük az csodaszép!

Ülnek a vízben, énekelnek.

Ezek a lányok gyárba járnak,

s megszépülnek vasárnapra,

fürdés után a fűre feküsznek,

kiteregetik hajukat a napra,

s jövendő gyermekeikről álmodoznak.

Ének hazámról

Meleg, sós könnye hiába hullott

azoknak, kik bűneid zokogták,

kinek kezéből kitépted a tollat,

te konok Magyarország.

Mámorban hörgő vak uraid

testedet naponta eladták,

s te osztoztál velük a vigalomban,

te bűnös Magyarország.

Idegen érdekek hirdették fennen,

hogy ím, itt a szabadság.

Germán lobogók keresztje alatt

görnyedtél Magyarország.

Szabad volt megdögleni éhen,

siratni összezúzott bordát,

s mikor a csürhe szívedbe tiport,

jajongni Magyarország.

Szuronyok hegyén fönnakadni küldted

a katonákat, s mint a csordát,

a védteleneket a halál karámaiba

terelted Magyarország.

De ím, a fehérlő csontok mezejére,

elsöpörve a sötétség-hordát,

keletről jött, miként a nap,

szabadságod Magyarország!

Szívünk nehéz volt, mint a vasharang,

most zeng, dalolja sorsát!

Szabad vagy hazám, újra épülő,

ifjúdó Magyarország.

Hazám, lobogj, miként a csillagok,

mikor szikra-kelyhüket kibontják.

Lobogj és égess konok tüzeddel,

te szabad Magyarország!

Katonák

Csákójukon rózsával mentek

meghalni mind a vitéz katonák.

A számított halál kaszája suhant,

s lehulltak rendre, mint a búzák.

Búcsúzáskor püfögtek dobok,

rikoltoztak rézkelyhű trombiták,

asszonykák zsebkendőt lobogtattak,

mert meghalni mentek a katonák.

Én tudom, csapzott szívekkel

dőzsölt akkor a lakkcsizmás világ,

virúlt a csőd, bánat és nyomor,

s meghaltak mind a katonák.

Ott alvadt rózsa volt a szív,

a csatatér szétfröccsent málnaág,

madár dalolni vastövisre ült,

hol szótlan hevertek a katonák.

A gőgös rend letiporva kushad,

s megvédeni ezt az új hazát,

föltűzött szuronnyal menetelnek

a halál ellen mind a katonák.

Hej, más most a sorsuk, mosolyognak

a rózsás arcú fiatal bakák.

Puskájuk csövén játszik a napfény.

Fényesedik az igazi világ!

Fecske

A tintakék égbe,

mint suszterszögecske

fúródik a kemény

magasba a fecske.

Csapkod, cikkan, s ahogy

megvillan a teste,

elolvad, mint kézben

jégeső-szemecske.

Szabadság madara,

bársonyszárnyú lélek,

ó, de boldog vagyok,

hogy szabadon élek.

Nézem most a fecskét,

kiáltok repesve:

ni, hogy cikkan, röpdös,

testvérem a fecske.

Anyám, kinek gyönge

szívéből szakadtam,

rabnak szült: már dalom

szállhat szabadabban.

Este, mikor szagos

párnámra feküdtem,

s nyakig az örömbe

bújva elmerültem,

az ablakon át, mint égő

búzaszemecske,

csillag szállt az égről

kemény tenyerembe.

Vele beszélgettem,

halkan, énekelve,

s megláttam, a tükrön

ott alszik a fecske.

No, te égi pajtás,

gyermeke a rendnek,

fészek helyett most a

szívemen pihensz meg?

Szóltam, s odavettem

magamhoz az ágyba,

pötty szívével vert a

szívem dobogása.

Reggel, ahogy lángban

lobogott az ablak,

a fecske kiröppent,

nekiszállt a napnak,

S én szóltam, szabadság

forró szerelemben,

soha, soha, soha

ne veszíts el engem!

Tíz hold föld

Tíz hold földet kapott a földosztásnál

Madár bácsi, az öreg cseléd.

A szerelemgyerek, béresek fattya

deresedő fejjel csak most született.

Első vetését nézi, megáll, lehajol,

a búzák szállnak a szőke szélben,

mosolyától derül még az ég is,

a felhők cipóként dagadoznak.

Kis tehene, ekéje, kocsija van,

egy kisleánya, aki vakon született,

s mint szarvacskáival a csiga, tapogat,

s álmos rózsákat szagolgat a kertben.

Költők, Madár bácsiról énekeljetek,

s csodaszép dalt fakaszt citerátok!

Bár helyettetek, mint anya nagyfiát

dícsérhetné őt a szövetkezet.

Dal a traktorról

Hulljatok térdre jámbor lovacskák,

a szövetkezet új traktort kapott.

Egy zöldrefestett, 30 lóerős,

gumikerekű nagy motort.

Vasárnap még körülállták, mosolygó

szemmel nézték az öregek,

simogatták, vas-nyergébe ültek,

forgatták a kormánykereket.

Hétfőn már szántott is vidáman,

egyszerre négy ekét húzott,

fényes orrából párolgott a víz,

füstkarikákat durrogott.

Hulljatok térdre jámbor lovacskák,

csillagos fejű kis lovak.

Tüzes vascsikó a traktor.

Benzint eszik, meg olajat.

Szántunk most a hamvas földön,

fölöttünk pacsirta énekel,

felhők futnak a kék szélben,

s a szívünk vidáman énekel.

Dél van, pihenünk a traktor meg én,

homlokomra kék virág hajol.

Egy foltos kis tehén jön a rétről,

megáll mellettem, s megszagol.

Örömének

Bözsike szőke fiatalasszony, fonalkészítő a gyárban,

sokszor pihen és sokszor mosolyog mostanában.

Reggel vonatra ül és vonattal megy haza este,

lassan bizony a szíve alatt a ruhába dagad már a teste.

Reggel vonatra ül, nézi a töltésen pirosan lecsorgó virágokat,

a lökdösődve hömpölygő tehéncsordát a zengő vashíd alatt.

Este vonatra ül, s amit vágyott, ti szöszke gyöngyök,

az ég lágy szövetébe tűzve hogyan tündököltök!

A szomszéd fülkében szájharmonikáznak a szövőlegények,

a szerelemről szól, s a buksi holdról az az ének.

Itt az idő már, itt az idő már, hümmögnek a vének,

itt az idő már, énekelnek a lágy szövőlegények.

A sínek zúgnak, sikoltoznak, a sínek énekelnek,

hogy szülessen meg, szülessen meg már az a gyermek!

Gyerekkor

Éhes vagyok, szóltam.

Éhes vagyok, éhes vagyok én is,

gagyogott öcsém.

Mama ránknézett szomorú szemével,

suttogott:

kellene kenyér is,

tüzelő, ruha, télire cipő.

Kikutatta még a szekrény alját,

de semmit se vett elő.

Megnézte, hol tudta,

semmi nincsen,

s keze már ott volt

a kilincsen:

menjetek játszani, majd

ha este hazajöttök,

az asztal telve lesz mindenféle jóval,

könnyezett,

no, menjetek drága kölykök.

Dél volt,

szóltak a harangok,

a szomszédban kanál csörömpölt,

zsírszag terpedt,

a kocsmában itták a fröccsöt,

s az égen vattákat,

fehér boglyákat sodort a szél.

Játszani kedve kinek van,

ha éhes,

s ki ne játszana, ha gyomra tele van?

Tépett, marcangolt, megcibált az éhség,

gallyacska csontom, nyakig-nőtt hajam

volt, s a könnyűségtől

azt hittem, mindjárt

a kék egekbe szállok.

Öcsém kis kezét kezembe vettem

mondom, most világgá megyünk.

Sírt a kis boldogtalan.

S mentünk,

suhogó kukoricaföldeken,

krumplitáblákon át,

aztán sokáig tapostuk

a perzselő országút porát,

meztelen kis lábunk csillagnyomait

homokkal futotta be a szél.

A rétre értünk.

Tenyérnyi nagy virágok között

kóboroltunk sírva, éhesen,

vállunkig ért a virágtenger,

hullámzott lágyan, édesen.

Széttárt kelyhével néha egy virág

arcul csapott,

s könnytől, himportól maszatosan

lerogytunk,

szemünkben gomolygó szürke ködök,

s tányérnyi sárga virágok

libegtek,

hajladoztak a fejünk fölött.

De ím, mi ez?

Valahol messze, vagy talán közel,

lágy szuszogás.

Mi rémített meg pihegő kis szívem?

Összebújtunk,

kicsire, mint a búzaszem.

Jaj!

A szuszogás fölállt!

Egy kecske volt, szakállas, öreg,

s aztán lefeküdt újra.

Virágok között talált fekhelyet.

Egy kecske, suttogtam remegve,

egy kecske, felelte öcsém.

Szopjuk meg!

Szopjuk meg, volt a visszhang,

de te kezdd, én nem merem.

Te bolond, mitől félsz,

hisz nem látja senkisem?

Dél volt,

az égen vattákat,

fehér boglyákat sodort a szél.

Lassan odakúsztunk,

hát itt a zsíros, édes kenyér!

Lágy hasára szinte odatapadtunk,

s szívtuk a drága eledelt,

a telt, habzó csöcsöket szoptuk,

boldogabb nálunk ki lehetett?

Mint mohó gyermek

a teli anyaemlőt,

habzsoltuk, faltuk, mint bort a részegesek,

fuldokolva ittuk a fröcskölő,

ömlő, édes tejet.

S mikor már orrlikunk is habzott,

s mint a csecsemőnek,

szánkon kibuggyant a tej,

vánkosnál puhább vánkoson aludtunk,

a tőgyet ölelve aludtunk boldogan.

Éreztük, a béke

szívünkre lép egy percre, s elsuhan.

A nap messze szállt,

aranymadár,

pihenni megállt két hegy között.

Aludtunk.

S tányérnyi sárga virágok

libegtek,

hajladoztak a szívünk fölött.

Két öreg

Bodrokban száll a kék füst,

hallgatag úsznak a felhők,

micsoda gyöngy-madárhad

viszi az éjt suhogva!

Mama az ablaknál foltoz,

papa már alszik a széken,

zizegve hull az ujság

megfakult kezéből.

Eliszkolt innen az ínség,

a múlt köhög a széken,

álmában unokák ülnek,

ölében játszadoznak.

Gyomlálja haját a fésű,

mama kinéz az égre,

tündöklő tollú sereg

viszi az éjt suhogva.

Te gyermekasszony

Te gyermekasszony, ha hazajössz este

fénnyel telik meg a szoba körben,

mintha csillag suhanna leülni a székre,

csupa fény az asztal vacsora közben.

Ha lefutsz a lépcsőn, zsákkal a fáshoz,

mert sötét van már, nem lehet holnap,

a lépcsőházban a vasvirágok

derengenek és föllobognak.

Az edényeket, ha rakosgatod,

azok tűnődve fölragyognak,

amikor este megveted az ágyat

a párnák fényesen dagadoznak.

Micsoda lélek lobog tebenned,

micsoda szerelem, az áldott?

Vettem neked, mert szeretlek nagyon,

nézd, egy csokor szenvedést, virágot.

Rogyásig vagyok

Rogyásig vagyok szerelemmel,

ez a nagy bőség egész betemet.

Rogyásig vagyok ragyogással,

alig bírom már gyémánt tüzemet.

Hajnali réten megyünk, kéz a kézbe,

lobog a hajad, pedig szél se jár,

rogyásig hulljon rád a harmat,

te boldog asszony, te csupa nyár.

Jaj, milyen nehéz cipelni bennem,

ahogyan ver, ver a szívem.

Mint a harang kongat: szeretlek!

Ging-gang, kongat szüntelen.

Részegen

Augusztusban, mikor születtem,

a ködös nyári ég

hullatta ezer csillagát.

Fénylett a vidék.

Mint zsákból a búzát, az ég

öntötte ezer csillagát.

Ahogy hullt, csengve, zúgva

mind a földre szállt.

A küszöb, az ablak, a kerítés

mind csillaggal lett tele,

az ágakra szállt a kéklő égi fák

gyémánt levele.

Éjfélig mosott anyám, s mikor

a teknő mellől jajongni ágyba húllt,

e ragyogásban szült meg engem,

nagyobbik fiút.

Így születtem, tudjátok-e?

Nem fénytelen!

S aludtam emlői barna csillagán

a tejtől részegen.

Ballada a tizenkét rózsaszálról

Zörögtek. Mint alvadt érc állt megmeredve.

Aranyhold úszott a habzó kék vizekben.

Az asszony sikoltva omlott ki az ágyból.

Csendőrtoll libbent. „A gyerekre vigyázol!”

Aranyhold úszott a habzó kék vizekben.

Csokorba kötve álltak tizenketten.

„Barmok!” Puskatus zuhant a koponyákra.

Az egyik elesett. Fölcibálták. „Nem éltünk hiába!”

Elindultak, szuronykerítés hasított a holdba,

tizenkét szál rózsák, vért harmatozva.

„Holnap a gyalú hiába vár, az asszony keze gyönge,

görcsös a fa, sikong könyörögve.”

„Elvtársak, a kínok kit gyötörnek?”

S már zúgott is: „Föl, föl: ti rabjai a földnek!”

Tizenkét szál rózsák rogytak le hörögve,

fény esett akkor, láng a fagyos rögre.

A gödörből Bencsik még fölkiáltott:

„Harcoljatok! A végsőkig, proletárok!”

Fogni a fegyvert, gyalút, kalapácsot,

mint a vasak állunk, proletárok!

Minden virágok nélkül

Minden virágok és hatalmas szavak nélkül

mondom, hogy szeretlek, te fáradt kicsi asszony,

nézem, ahogy nehéz napi munkád után

fekszel az ágyban, s pillád már készül lecsukódni.

Kemény idő, s kemény munka szerelmét

adta jutalmúl nekünk ez a század,

hogy már fényben szülessen meg eljövendő gyermekünk.

Szeretlek, s lásd, nélküled immár olyan vagyok,

mint fegyverük nélkül a kemény katonák!

Mert harcosok vagyunk minden dolgozók itt,

akikre a jövendő nagy korok feküsznek.

Hát aludj most, s reggelre vidáman ébredj te fáradt,

kicsi asszony, folytatni a szerelmet, a harcot tovább.

Mert van, aki szépségünk eltiporná gazúl!

De azok számára nincsen kegyelem!

Ének az esőhöz

Eső, eső, te szálashajú,

csöppekre osztod szét magad,

testvéreid, zúgnak a fák is.

Hullj csak, hullj csak,

jaj, csak zuhogjál,

öntsd szét éltető nedveidet,

a búzákra, kukoricákra,

fészkelő kotlós krumplibokorra.

Ó eső, te ezüsthajú asszony,

itasd meg a csecsemő földet

csordultig telt emlőid tejével.

Ó hullj, ó zuhogj nehezen csapódva,

te omlóhajú, könnyes szerelemben.

Kicsattanó, tömött bimbóidra várnak

a göröngyök, mint a tátottszáj-babák.

Eső, eső, hullj, zuhogj csak,

legyen kenyere, termése bőven

ennek a szabad, harcos, építő hazának!

Szárnyas csikó

Szárnyas csikóm, Pegazusom tegnap

nyihogni kezdett,

piros orrlikai fújtak, remegtek, gyémánt

patái szikrát vetettek.

Hátára kaptam, s szinte szédített

ahogyan suhant,

mint csillag röpültünk a kék űrön át,

fölzúgva boldogan.

Nyakához símultam, le ne hulljak,

hogy süvített a fény!

S ahogy lenéztem, szívem ragyogni kezdett,

majd meghasadt szegény.

Mint anya gondos kezétől a gyermek,

földíszítve a sár:

gyapjas fej sem sűrűbb a hajtól, mint itt

gyapottól a kopár.

Folyók kék pántlikái fölött csillogtak

tömör, nagy hidak,

s mint háló fogták össze a tájat

a vasútvonalak.

Csikóm leszállt, alig bírta szusszal

ezt a nagy utat.

Miféle bolygóra kerültél költő,

kérdeztem magamat.

E sok, egyformán fénylő sárgolyó közt

tán eltévedt lovad?

Mi vagy te, lélegző göröngy, esendő földi szív,

hogy ily sok csoda fogad?

Körűlnéztem, az utcák villanyfényben úsztak,

közben este lett,

traktorok jöttek dübörögve,

egész sereg.

A házak előtt fény-árnyban játszó

özön virág,

s ott láttam meg a húszezredik

állami iskolát.

Egy házba kopogtam. Az asszony dalolva

altatta kövér gyerekét,

s a szekrényen megláttam Marxnak, Leninnek

minden kötetét.

A gyermek rámnézett, de soha még ennél

ragyogóbb szemet,

megláttam szétnyíló mosolyában

jövendő gyermekemet.

Leültem, s akkor vettem észre,

hogy otthon vagyok.

Feküdj le Ferkó, szólt rám feleségem,

már a nap ragyog.

S mint a nap, elöntött az öröm, hogy ez

nem álom csupán.

Hisz tudod, megvalósul

az első ötéves terv után!

Egy költőhöz

Barátom voltál, egy ágyban aludtunk,

kiabálsz, hogy mindez nem haszon.

Ködből varrtál ruhát magadnak,

szétfoszlott, most itt állsz csupaszon.

Panaszkodsz, hogy földi dolgok vernek,

szeretnél a világ szemébe köpni.

Boldogtalan vagy? Nem én akartam

jégvirágot koszorúba kötni!

Mi bajod hát? Egy a fontos: népünk

jövője, gondja, boldogulása!

Pegazusa roggyon össze annak,

kit nem érdekel épülő hazája.

Vaksi kis gebéd ágaskodik, horkan,

fölrepülne, de tört már a szárnya,

gőzfelhőt fúj két rózsaszín orrlikából.

Elsöpri egy csillag ragyogása.

A Sántha család

1950

Hajnaltól estig

Hajnalodik. Harmat koppan a levélen,

megrezzen a nyárfa hűs hajnali szélben.

Kék-szürke derengés ömlik el a tájon,

a fényre fölúszó zöld kukoricákon.

Izzó gyöngyszem ragyog lóhere-levélen,

földereng a pipacs lángoló szívében,

ért csöppként csillog az ezüstös kalászon,

gyémánt tüze ragyog meszes csigaházon.

Állok itt a dombon. Végre ideértem.

(Vonatfütty hal el a ködlő messzeségben.)

Kis kék füst csavarog, majd eloszlik lassan.

Csak egy madár kering iszonyú magasban.

Nézem ezt a tájat. Ó, ismerős érem!

Itt hancúroztam át kora-gyermekségem,

itt szedtem virágot, nagy csokorba kötve,

izzó nap égetett tulipán-vörösre.

És alig, hogy (csöppecske,) fölcseperedtem,

(nem tudom, nyolc, talán tízéves lehettem,)

borsót szedtem olcsón a nagy uraságnak,

lettem megátkozott kölyke a kasznárnak!

Hátamon ott érzem még ostorcsapását,

arcomon a szégyent, fogam csikorgását!

Könnyeim maszatos kis öklömbe martak,

– amikor, a rossz erőt! haza zavartak!

Ó, ha akkor tüzet fakasztani tudok,

vagy varázserővel égig magasodok:

azt a gőgös kasznárt holtig elemésztem,

ostor ne suhogjon többet a szegényen!

Mentem hazafelé, húzta kín a vállat,

görnyesztett a szégyen, meghajtott a bánat.

Tarló fölvérezte, sebbé verte lábam,

tüske hasogatta, csalán tüze állam.

Mint most itt e harmat, vérem csöppje csillant,

reszketett a torson, míg kéken megalvadt.

Akkor úgy láttam én, gyönge vérem árad,

sötéten a táj zöld peremére szárad.

Otthon! Pironkodtam. Megmondjam? Ne mondjam?

Míg végűl jó anyám ölében zokogtam.

Apámban pirosra forrt akkor a méreg!

Homlokát veti már csipke-szemfödélnek.

Az a pár fillér is jó lett volna babra,

kenyérre, sóra, hamvas őszibarackra,

teltebb lett volna a hámló, sárga szekrény.

Pirosodtunk volna ropogós cseresznyén!

Reggel, mikor csiga-csordát legeltettem,

nedves lapuk, mályvák között kint a kertben!

Mintha én is tömött jószágot terelnék,

kövér tehéncsorda birtokosa lennék!

Micsoda játék volt, micsoda izgalom!

Fűszállal, virággal érintém homlokon:

s tíz csiga egyszerre behúzta a szarvát!

(Hát tudnának ilyet az igazi marhák?)

S mint ha kamasz-rügy szűz vérlánggal földuzzad,

mint begyűrt kesztyű-ujj, ha fúvod, kiduzzad:

tarkó-hőmérőit kifújva dülleszti,

s higany-szemgolyóit száron fölereszti.

S ha érinted visszatódúl begyűrődve,

zajtalan omolva szétálló két tőgye,

majd bugyogó peremmel magát fölontva

a kicsücsörödő bélés lesz két gomba,

s fölszáll az agy a csápvégi koponyába,

a here fölúszik fölfúvódott zsákba,

s riadtan alászáll, majd fölrebben száron,

mint kiszívott tojás héja vízsugáron,

s megtelik a torony-hagyma szemgolyókkal,

mint lopótök eres hólyagja kék borral,

kúszik föl a szárban, tökfejben növekszik,

s hólyagot kitöltve végig megüllepszik,

majd meg a szem vissza zúdulva iramlik,

a gomb beszívódik, gyűrű beáramlik,

s szem után a tornyok önmagukba vonva.

Ó, hányszor figyeltem félelmük szorongva!

Az első szerelem! Itt ért, itt e tájon!

(Csitítgatom a szívemet, hogy ne fájjon.)

Mint a zsenge fácskát, meglepett virággal.

Ó, hogy megbékültem akkor a világgal!

Dalolva fürödtünk pucéran a tóban,

néztük a kék eget, hanyatt, elfutóban,

a szálló felleget aranyozott égen,

a szívünk vele szállt tollasodva kéken.

Kéz a kézben, együtt mennyit csatangoltunk,

erdőkön, tó mellett mennyit barangoltunk,

csipkedtünk virágot, kergetőztünk réten:

a csillagos ég volt Mariska szemében.

És azok az arcok! Soha nem felejtem.

A széltől cibáltan, vad esőtől verten.

És azok a kezek! Tuskósak, kemények,

repedezettek, mint fán a barna kéreg.

Öreg Lajos, mint kiszáradt eres hártya,

akinek folt hátán folt volt a kabátja,

szederfa alatt állt, támaszkodva botra,

körülötte kéken szállt a pipa bodra.

Csinált nekem ustort, csattogót, sudárral,

kis seprűt és jármot, rézből vert csigával.

Este, ha a jószág bőgve-tülekedve

porzott hazafelé, s megjött a vén kedve,

leült a kispadra, a ház árnyékában,

(micsoda illat volt akkor a pipában!)

a nyomorról mesélt, megállva, szuszogva,

szemét irányítva a zöld csillagokra.

És a többiek is, fölmerülő arcok.

Veletek vívtam meg ezt a kemény harcot!

(Tollas kis hajak a gallérra hajolva.)

A sírból szép hangjuk mintha most is szólna.

És azok a házak, a szalmatetősek,

az ég ereszére rakott fecskefészkek!

A tetők is rájuk ferdén odacsapva,

mint a részeg kocsis megbillent kalapja.

Szép Pistát, emlékszem, egyik téli este

a két kakastollas halálig kereste!

Meg is fogták akkor, (valaki besúgta.)

S indult Pista, indult a jézusi útra.

Pista a két zsandár bika-válla között,

ment az árva, a hős, ment a megkötözött.

Két tollas árnyék a házat betakarta,

szuronyuk a hideg csillagot kavarta.

Konok, kemény arcok utána fordultak,

keserűség lobbant, mikor megszólaltak.

Kicsordúlt a könny is, törölték titokban.

Mért meleg az arcom? Hát az enyém csurran.

A nap, aranykakas, berzenkedik éppen,

sarkantyúja villog a hajnal gőzében,

elindul egy felhőn, csillagokat szedve,

mintha gyémánt-héjú búzát csipegetne.

Megy az ég tetején láng-tollal ropogva,

megy a kék mezőben, egyre tollasodva,

arany farka-tollát mégis csak elejti,

hol a tó vizében, hol réten felejti.

Alkonytájt, mikor az árnyak sokasodnak,

a völgyek, az erdők kéken árnyasodnak,

s csillag-óra szerint vége már a napnak,

ő is a szürkület hamujába hamvad.

De hová sietek? A reggel szaporán

nyargal át a réten rózsaszínű lován.

Itt-ott gőzöl a föld, csip-csup köd göngyölög,

az első szekér köd-úton elhömpölyög.

A sürüdző fénybe, párolgó lucsokba

néha egy-egy madár hangja belecsobban,

az égbe pacsirta fölsajog, ott megáll.

Rámpattan egy tücsök és zengve tovaszáll.

Aprócska szél indul, megborzolja fürtöm,

(e széllel dalomat a világra küldöm,)

alattam aranyvállbojtos kukoricák,

példás rendben állnak, mint a kis katonák.

Száll, verdes a búza, áttört csipkekendő,

dombról le a völgybe, borzolja a szellő.

Kalászok verődnek érccel súlyosodva,

magok dagadoznak, mint lány pironkodva.

Ott, egy veteményest körülszegve körben,

napraforgó-nénik fodros főkötőben.

Mint kofák, ha szótlan a vevőre várnak,

kezüket kötényük alá dugva állnak.

Ott egy patakocska. Ficánkol, megugrik,

hol egy mohos kőbe, hol kóróba botlik,

partjain, szétszórva a bársonyos gyöpre,

a kamilla, ezer fejét fölvetette.

Túl a bársony réten egy szép sárga pejkó,

dús sörénye, farka kövéren leomló,

füvet harap, bőre megrángó viola,

tompora aranyhagyma-templomkupola.

Most fölüti fejét, horkan, rengve repked,

vérbuján viháncol, aztán füvet csipked.

Gólya rebben onnan, lassú szárnycsapással,

úszik a magasban kiterjesztett szárnnyal.

Fecskék bukfenceznek a kék levegőben.

Repülőgép jön, már egyre dörmögőbben.

Repülőgép? Talán már valahol traktor

búg íly kora reggel, rózsa-virradatkor?

Távolabb, karéjban, idekéklő hegyek,

fölöttük a vonuló bárányfellegek,

átütve látni még az ezüst-fül holdat,

ahogy a fellegek utána loholnak.

És közelebb a tó villódzó nagy tükre,

szinébe a fecskék karikákat ütnek,

locska kis hullámok lanyhán fodrosodnak,

hol a smaragd-pikkelyű halak ragyognak.

Szélein hápogó kacsák lubickolnak,

billentve a farkuk, a víz alá buknak,

szép zsíros tollukról, mint a gyöngy pereg le

a kék víz szikrázó számtalan kis csöppje.

Tó mellett a falu, már piros-cserepes.

Füst tünődik kéken. Kihajt a tehenes.

Szekér porzik, ló nyög a kanyargó úton.

Ott egy lány vizet húz, elpihen a kúton.

Most látom csak, túl a dombon három traktor,

pöfög nagy vidáman, de nem úgy, mint akkor!

Rázkódik az ég is, (füstölheti püspök!)

mint zászlót, lengeti a fekete füstöt.

Állok itt a dombon, nézem ezt a tájat,

hallgatom énekét nyíló pacsirtának.

Az ég deszkáiba, mint szög beledermed,

s énekel. Hát az ő szíve nem reped meg?

Állok itt a tájon. Dalolni szeretnék.

Mint az a pacsirta! Ha úgy énekelnék!

Rólad drága népem és rólad szabadság!

Azokról, akik a szabadságot adták.

Az ébredő világ ezer moccanással,

ezer zizzenéssel, ezer suhanással

ér el a szívemig, millió varázzsal.

Nyüzsögve kisér a szikrázó madárdal.

Egyszerre úgy érzem, mintha szárnyam nőne,

emel a boldogság föl a levegőbe!

Mert nem csak a tájat, az egész hazámat

látom magam alatt. Hogy zúgnak a szárnyak!

Ó, hazám, te drága, te gyönyörűséges,

boldogság fényétől tündöklő, te fényes,

munka szép lázában pirosodó, ékes,

virágzó alma-ág, gyümölcsosztó, édes!

Mint mikor sas kering a nap közelében,

hol elmerül, hol meg fölbukkan a fényben:

így szállok fölötted, kertje az örömnek!

Szavaimmal, (mondd hát!) neked hogy köszönjek?

Hazám! Hazám, csuklódon tartom kezemet,

hallgatom, hogyan ver, ver-e az ütered?

Ha gyöngén, töprengek egyre komorabban,

ha tisztán ver, egy nép van a mosolyomban.

Fájó sebeidet lassan kitapintom,

ujjaim hegyével megérintem titkon.

És fölgyúlok! A sebek szépen beforrnak.

Költő, ideje lesz, fogj a boldog dalnak!

Elindulok lassan, mint a vándorfelhő.

(Szivacsos ingem nem szárítja a szellő.)

Tömör arany bika a nap fönt az égen,

fúj, okádja tüzét, veszi verejtékem.

A vetések között az útra letérek,

hűs eperfa vár ott, árnya tömény zöldnek,

patak vize csobban, lehűteni arcom,

hideg kortya belsőm. Csöpörög a bajszom.

Patak fodra között, a kákicsos foncsor

mutatja az arcom, alatta fény-foszfor.

Ó, mennyi, de mennyi ránc fut rajta által!

Több vagyok magammal, kevesebb apámmal.

Mennyi év, mennyi nyár, vidám-borús reggel

vonult át szívemen dübörgő sereggel!

Hol virágos ágat tartott a kezében,

hol meg szomorúság, lobogója szégyen.

Megyek már az úton, ismerősök jönnek,

integetek nekik, ők visszaköszönnek.

Asszonyok batyuval, kocsik egymásután,

bottal öreg Sándor, fehér-hajú cigány.

Megyek a nap alatt, szétvetett kabáttal,

mint régen, ha mentem, vállamon kapával,

húnyó tüze alatt haza-bandukoltam,

lábam recés nyoma ott maradt a porban.

Már a falu első házait is látom,

meszelt kis oldaluk visszaveri lángom.

Az ismerős házak mind szemembe tűnnek.

Rozzant jelei a régi, nehéz bűnnek.

Az ablakok itt még vályúból kivágva,

ráhajlik az eresz rothadt gerendája.

Kerítés? Az nincsen! Ide minek kellett,

amikor még rongyra, cipőre se tellett?

Terpedt-lombú nyárfa áll itt az útszélen,

alatta a dudvák száradt sűrűjében

poros szarkalábak, silány kis virágok.

Köztük csibe pityeg, öreg kotlós károg.

Félig korhadt kereszt rádől az útszélre,

Jézus rászögezve, bodza nő szívére.

Lábaihoz kötve száradó virágok.

Körülötte vasrács, lapu-lepett árok.

A libák a rácson bedugják fejüket,

tépdesik a füvet, elejtik pöttyüket,

vagy árnyat keresve, mint hófoltok ülnek,

szárnyat szétterítve ott letelepülnek.

Az öregebbek meg hosszú türelemmel

nézik a kék eget, ferdén tartott fejjel,

néha rikoltozva lomhán fölrepülnek

és nagy port kavarva ismét csak elülnek.

Pelyhes kicsinyeik fényes pocsolyában

tocsognak, csicsegve turkálnak a sárban,

talpukkal a sárba arany-csillagokat

nyomkodnak, az fénylik a kis tócsa alatt.

A falut átmetszi innen a Fő utca,

Horthy út volt régen, most Szabadság útja.

Közepén a rácsos Szentháromság térrel,

megszórva szalmával és tehénlepénnyel.

Szentháromság-szobor! Öreg galambfészek.

Oszlop, kőgalambbal. A szálló szentlélek!

Alul a kőszentek mogorva csoportja

ácsorog és néz föl galambpettyes arccal.

Búcsú idején itt sűrű fehér sátrak,

verklik, dinnyés kocsik sokasodva állnak.

A vak cigány itt ül, elcincogat estig,

a hold-fényű fillért kalapjába ejtik.

Itt ámúlnak lakzit, temetés-gyászfüstöt.

(Csomóba verődnek az asszonyok, prücskök,

a férfiak meg a borbély ablakából

néznek ki nevetve, mint másik világból.)

Az iskola, templom, régi községháza,

a kocsma, a pék és a pap sárga háza

jegenyesor mögött mereng egymás mellett.

Hangya-bolt helyén: Földművesszövetkezet.

És a Kastély rézből kivert cifra tornyán

már a szabadság szép lobogója ormány.

Az iskola-ablakból politikus-kép

plakát-üzenete mosolyog feléd.

Már egy csillag reszket a nyugati égen,

mint mikor bogárka vergődik a vízben,

piciny lábaival evickél és közben

körötte fut a víz, szétnyíló körökben.

Ő az első csillag, a Hajnalka-bálvány.

Aranyhajú, kedves, sugárzó kis szűzlány.

Utána a többi is föltűnik lassan,

rengeti kis csöcsét sejtelmes magasban.

Csillagocska, kedves, hajnalka-virágom,

aranyszemű csillag, arany virágszálam,

ó, ha onnan téged letépni tudnálak,

gomblukamba tűzni harmatos virágnak.

Nézem rebbenését, nézem lángolását,

szende szőkefényű, szelíd ragyogását,

a barnával futott dombok fölött repdes,

mégis milyen közel táncol a szívemhez.

S ott a dombon félig alvadó sötétben,

félig fölragyogva a hűs csillagfényben,

ökrös szekér ballag lassan hazafelé.

Áthallik a szó is: „Hó, te Julcsa, Csálé!”

Sántháékhoz megyek, keresztelőt adnak.

Látom már messziről, világít az ablak.

Vacsorára, borra, kis beszélgetésre,

hajnalig is tartó kedves szóbeszédre.

Ó, de nagyon régen, talán már öt éve

nem tettem kezemet széles tenyerébe:

Józsi bácsiéba, Juli néniébe,

Rózsika nem futott nevetve elémbe.

Vajon mi lett velük, talán meg is haltak,

vagy az örömükről szólni nem akartak?

Úgy megyek, szorongva, mint haza a gyermek,

aki elcsavargott, s most érte üzentek.

Gondolataimra mért nem kötök béklyót?

Zsebemben őrzöm a kedves borítékot.

Benne kúsza írás, melengető pár szó:

„Keresztelő van ma, gyere haza Ferkó!”

Csillagfényes este. Árnyék-sokaságon

lépek át. A tyúkok alusznak a fákon.

Néha fölkárálnak. Mit álmodnak, szépet?

Hetven csibét, bolyhos, tojással telt fészket?

Ismerős zajt hallok. Kanna verődése.

Vályúnál a barmok nehéz szürcsölése.

Kisajtó nyikorog, legény fehér ingben

fut a lányhoz, szótlan merengni holdfényben.

A tehenek, lovak csillag-kását isznak,

reng-ráng a víz, ahogy lágyan rászuszognak,

aztán ringatózva istállóba mennek,

kérődzenek, állva reggelig pihennek.

Orrukra és bársony-rózsa orrlikukra

rátapadt sok csillag, az angyal tűz-tolla,

ha fújnak, ha vicsorogva felröhögnek,

föllángolnak, vagy mint levél lepörögnek.

Most feljön a hold is, kemény lesz az árnyék,

(mintha erdő mélyén egymagamban járnék,)

mint egy köcsög tejet, fényét önti széjjel,

az szikrázik már az akácfalevéllel.

A ház előtt percre tűnődöm, megállok,

(a benti beszéd a holdfényre szívárog,)

hajam bizony most is szamár-sörény, kócos,

mint kölyökkoromban, angyal-boglya, drótos!

Aztán bekopogok. „Tessék. Bújj be. Lehet.

Nyomd le a kilincset, mért remeg a kezed?”

Az ajtó kinyílik világító szájjal:

Józsi bácsi áll ott, átfog mosolyával.

Micsoda lobogás volt az ölelésben,

micsoda mosolygás hunyorgó szemében,

micsoda bíztatás erős tenyerében,

micsoda melegség mellem közepében!

Juli néni barna, napszítta arcáról,

micsoda szeretet szállott a szavából!

A kis Pisti ugrott rögtön a nyakamba.

Hogy megnőttél gyerek! Tornyoztam magasra.

Jani csontos arcú, az idő nagyújja

viasz orra-alját bajuszosra gyúrta!

És Ábrahám bácsi! Erzsike ó-asszony!

Ölelem már őket, szívemen marasztom.

Kondor Ferkó? Hát te? Fölragyog vidáman:

„Már két éve vagyok Rózsika-igában.”

És Rózsika? Csönd, csönd, benn van a szobában!

Tán alszik a babos keresztelő-ágyban.

Lábujjhegyen, mintha galambok tipegnek,

úgy megyünk be, ahol szundít a lágy gyermek!

„Rózsika! Te, Rózsa, meg sem ismernélek,

ha szemed gömbjei nem delejeznének!”

„Csitulj már, te Ferkó,” – oltogat az ágyból,

fehér, csipke-fodros újabb otthonából.

„Nem látod, hogy alszik, tőgyet döfölt éppen!”

Nézi, s pirúl, mint a Jézus szíve, képen.

Juli néni ott áll, nevet, az ágyvégen,

Józsi bácsi füstöl, pipa a kezében.

Fölfortyan az asszony: „Menj már a pipával,

árt neki, hogy vessz meg azzal a dohánnyal.”

„Hát a szenteltvíztől, mit a pap rádöntött,

öklömnyi fejére mormogva ráöntött,

attól nem izzadt meg?” – vág vissza nevetve

a büdös öreg bak lilát pöfögtetve.

„Istenem, te pogány nem szégyelled magad?

Hogy úton-útfélen, mindíg rámszóljanak?

Hogy verjen az Isten? No már megint kezded,

deres ágyékkal az eszedet vesztetted?”

Alszik? Dehogy alszik. Nézzétek csak, rámnéz.

Lány! Micsoda szemek! Kormos csillag ám ez!

De már sír is, habzik nyál a kopasz szájban,

anyja oldalánál sikít a pólyában.

És Rózsika lassan fölül most az ágyban,

(a csillaghalmazok érett mosolyában!)

emlőjét az ingből szótlan kibuggyantja,

a kis erőszakos fejet rászorítja.

Rágja, elereszti, eljátszik a csöccsel,

mint bálnából a gőz, cici-tej felszökdel.

Néha meg-megrebben hosszú szempillája,

megáll, újra mozog habos kicsi szája.

Mint méhecske ha száll kitárúlt virágra,

döngicsélve bukik illatos porába:

túrja a nagy kupac csipkebogyós ikrát.

Az anya-tenyérben göndör, puha fejhát.

Nem ismeritek ti Sántha Ábrahámot,

aki elindúlt, hogy lássa a világot?

De visszakergették, ne tanuljon, lásson!

Gyökig meghajolva köszönjön alássan.

Itt ül az asztalnál, mint hófödte hegység,

(csupa erő, szőrhab, zordon elevenség,)

mint hegy, ki homlokát üti a felhőnek.

Szólván hangja dördül, akár a mennykőnek.

Úgy hordja vállán huszonhatezer estjét,

(most is utána néz lágyan a hevesség,)

mint zsákot. Könnyedén birkózik a téllel.

Haját az festette vastagra fehérrel.

Mellette, mint pöttöm fa a sziklaparton,

felesége, ráncos Erzsike ó-asszony.

Foga mind kihullott, alig van már kettő,

bosszantja is néha Pisti, a tekergő.

Szeme le-lecsuklik, szinte észrevétlen

ül itt a férfiak testes seregében.

Két kis virág-kezét, az elfonnyadókat,

kulcsolja az ölén, hallgatja a szókat.

Ülünk az asztalnál, gazdag terítéknél,

keresztelő-ünnep, vidám estebédnél.

Kondorné nászasszony, Kondor Ferenc gépész,

férjek, feleségek, (tizennyolc nehéz kéz.)

Emlékezünk, kortyolva néha a borból.

Bánat virágai, megfosztva a portól!

Mint viasz-lép mézzel, kis cellákba fejtve:

tele múlttal az agy milliárd agysejtje.

Bor! Dús fürtök csöppje, aranyszínű áldás!

Csobog ahogy öntöd, fürge gyöngye szálldos.

Mint a szőlőszemek naptól megrepednek

és a cukros csöppek levélre peregnek:

kezemre úgy perdül most csöpp a pohárból.

Nézem ezt a csöppet, míg gördül, aláhull.

Nézem, (elmerengek,) de nem hagy magamra,

Juli néni csődör-csikó fejem fogja.

Mögöttem áll, szól már: „Fiacskám, de régen

nem láttalak.” Látom, könny ül a szemében.

A bor szeme csöppen, vagy a könnye koppan,

vagy csak az a macska moccant a sarokban?

Pisti ujja zsíros, orra hegye fénylik,

evett a sült húsból vagy három tenyérnyit.

Pupillája rátágul a szemfehérre,

mint szűz korom-csillag, hümmög a beszédre.

Gazdag nagy csomókba száll a füst a mennynek,

eloszlik, füst-pálmák újra tekerednek

a pipából, mintha a madár a tűztől

rikoltoz és rebben parázsló fészkéről.

A görcsös asztalon tömpe, vaskos kezek.

Megmoccannak néha. Nehéz rönkök ezek!

Bütykök, repedések, áldottak, kemények.

A válladon mégsem érzed azt nehéznek.

Ó, hányszor, de hányszor bíztattak erősen,

(most is felém nyúlnak, szótlan, ismerősen,)

állam fölemelték, intve ostoroztak,

nehéz lendülettel kenyeret osztottak.

Kondor bácsi, igyunk! Jani, koccints velem!

És a poharamat magasra emelem.

Igyunk hát e szép nap legszebb örömére:

legöregebb és legifjabb Erzsikére!

De Ábrahám bácsi int roppant kezével,

szól, mint ősi tölgyek beszélnek a széllel.

Föláll és poharát úgy fogja marokban,

hogy azt hinnéd, rögtön száz szilánkra roppan.

Pohara a tenger világítótornya!

Fölénk magaslik, mint hegyek jeges orma.

Áll, a fölcsillanó bort rendülve nézi,

szemöldöke, látom, a múltat idézi:

„Igyunk? Igyunk, igyunk arra a csöppségre,

igyunk a ragyogó fekete szemére!

Hogy mondjam el nektek, mi van a szívemben,

milyen is az érzés, hogy dédapa lettem?

Igyunk? Igyatok, a bortól én se félek,

iszom, ameddig csak szuszog itt a lélek.

De az örömről nem szólni volna vétek,

amely úgy beborít, mint zöld a vidéket,

amely úgy behímez, mint virág a fákat,

tavasszal és híre az az ifjúságnak!

Hisz én öreg fejre csak most tavaszodtam,

lélekben emberré csak most magasodtam.”

Szólt és a pohár bort fölitta egy szuszra,

(a bor gyöngye ráült a fehér bajuszra.)

Erzsike ó-asszony rezgőn, mint a kender

rázta fejét: jaj, mit csinál ez az ember?

Az öreg meg leült, fölvette pipáját,

megmarkolta görcsös, vékony, hosszú szárát,

markába a vén hamut kiveregette,

s aprított dohánnyal jól teletömködte.

Gyufa lobbant és már pici felhő-bodra

szállt a pipának, de elillant a fodra.

Újra sercent és robbant kéken a lángja,

mint a hullócsillag arany-trombitája.

Hallgatag ült, sűrű füstöt teregetve.

Pisti báván nézte, szemét kidüllesztve,

mint ha tapsifüles nyúl komor hegyet lát,

s fönt a verőfényben szikrázik a hegyhát!

Ült, mint aki nem szól többet életében,

hatalmasan, zordan, vakító-fehéren.

Ült, mint hatalmas hegy, amely téli, fehér

üstökével a szűz csillag-térdekig ér.

Vastag füst gomolyog szerte a szobában,

pipák forrósodnak a tenyér-kupákban.

A dohány füstje száll, kéken tekerődve,

a homlokok táján csüng már sűrű tőgye.

Józsi bácsi hosszan rámnéz és már mondja:

(tuskódad kezével bajszát simogatja,)

„Édes fiam, költő vagy te, író ember,

a fejed dolgozik, akár a gőzhenger,

írjál már meg minket, a mi életünket,

(hát mit írtok, költők?) a görcsös kezünket,

hogy mi történt velünk, élünk boldogabban!

Rólunk ne maradjon semmi leíratlan!”

A szegénysoron

Körűl lángban állott egész Magyarország.

Egyetlen temető voltál Magyarország.

Aki nézett, annak szeme megtelt könnyel.

Csak a gyilkos horda tépett még közönnyel.

Fölvágott erekkel hevert már az ország.

Hej, ezek a lángok az eget nyaldosták,

hej, ezek a lángok a csillagig értek,

a tejútig csapott áradatja vérnek!

De seregét küldte a Keleti fáklya,

ó, Hazám, azóta borúltál virágba!

Úri világ bűnét, söpörni a szennyét,

lecsuklott fejedet emelni, magyar nép!

A házak tetején hó-taraj üveglett,

(a kéményekből füst szakállt nem eresztett,)

mint kis kupak ült meg a kerítéslécen

a hó csillagszirma és a kútkeréken.

A hótól terhes ág hajlott-mozdulatlan

lógatta le szárnyát, legyező alakban.

Halott, üres utca, töpörödött házak,

a szűz hó szőnyegén a bolyhok szikráztak.

Fagyasztó a csönd is. Holt táj, holt vidék ez?

A rigó se rebben ablak ereszéhez.

Mintha csak egy kihűlt csillag zord vidéke

vetné téli arcát a jég-szemű égre.

Az egyik ház mellett, óvatosan, lassan,

(mégis élnek itten!) most egy fej kibukkan.

De visszahúzódott másik pillanatban,

a zord űrtől, mint az angyal megriadtan.

A szomszéd kapuban ráncoktól vert arcot

villantott meg a nap, tömött, ezüst bajszot.

Amott meg egy kislány göndörödő fürtjén

ömlött el hidegen aranysisak-napfény.

Most egy pötty legényke, (rongyokban a lába,

veréb-láb hóport szórt horpadt kalapjára,)

kimerészkedett az utca közepéig.

A nagy hóba puhán belesüppedt, térdig.

Aztán egy vén okos, mint egy kimúlt rendjel,

jött ki a ház elé pislogató szemmel.

Botorkált a bottal. Köhécselve, lassan

átment a szomszédhoz. Csak kívül nyugodtan!

De azért az utca benépesűlt mégis,

(most talán melegebb lett a téli ég is!)

„Itt az orosz.” „Láttad?” „Akkor honnan tudod?”

Tárgyalták topogva a nagy pillanatot.

Most az utca végén, (hát lakik itt élő?

a széttaposott hó szótalan-beszélő!:)

egy katona tűnt fel, jött az úton erre,

de már ekkor embert nem láttál semerre.

A géppisztoly ferdén melle előtt függött,

a sapkája alól egy hajfürt kicsüngött.

Megállt és egy kapu felé intett aztán.

A csillag deres volt a ferde kis sapkán.

Fölnevetett, intett, kezével mutatta,

mutatta, hogy szomjas, hogy inni akarna.

„Vodu” – mondta. Újra csak nevetni kezdett.

„Vajon mit integet? E szó mit jelenthet?”

„Vizet kér.” S egy öreg asszony elhalóan

vitt egy bögre vizet csoszogva a hóban.

Lötyögött a bögre hervadt kis kezében.

vajon mit is forgat gyászkendős fejében?

„Én már öreg vagyok, már nem is kár értem,

életemet az Úr kedve szerint éltem.”

Zöld csupa-ránc szája ezt motyogta egyre,

amíg odaért és nyújtotta remegve.

„Mamka, mamka”, – szólt a kékszemű katona,

és úgy futott szét az arcán a mosolya,

mint amikor a víz gyűrűzik a tóban,

tágas nagy körökben, simúl szétfutóban.

Mintha simogatna aszalódott almát,

simogatta az öreg szűz aszott állát.

Az meg földerűlt, mint havas rét napfényben.

Nagy szeretet volt e simító tenyérben.

Már ő is mosolyogott, (ó, azok a ráncok!)

Arcán ezernyi ránc járt öreges táncot.

„Szomjas vagy, katona?” – szólt és a szavában,

egy könnycsepp reszketett a szeme sarkában.

Körülöttük bozsgó, élő koszorúban,

(észre alig vették futó mosolyukban,)

a fejek fürtjei, fölragyogó arcok:

nézték a katonát, fölmérték a harcot.

Megfogták a karját, élő, eleven ez!

Nézték az érmeket. „Ezután már jobb lesz?”

Ő, mintha értené, (zengett mint fém a szó!)

nevetve válaszolt: „Harasó. Harasó.”

Ó, a tavasz, a tavasz is megjött végre,

sugárzó lábával rálépett a jégre,

nagy arany ujját a kis tetőkre tette

és a hó megroggyant, lecsúszott recsegve.

Jégcsapok tüskéi szikrázva csöpögtek,

a csöppek a hóba likakat ütöttek.

Sürűn szállt a felhő, lágy szelek hajtották.

Lágy tavaszi fényben ocsúdott az ország.

Az emberek itt-ott már munkához láttak,

fürészeltek, ástak, szöget kalapáltak,

toldozták-foldozták, mint hiányt a bánat,

az ólat, ablakot, háztetőn a nádat.

Csak a Józsi nem jött, csak nem akart jönni,

csak nem akart végre ő is beköszönni.

„Talán már meg is halt. Tán el is temették,

vadidegen földön nyirkos lukba tették?”

De egyszer mégis csak zörögtek az ajtón.

„Jézusom, ki lehet?” Már leszállt az alkony.

„Julis, meg se ismersz?” Ők már a nyakában.

Sántha József állt ott halszagú ruhában.

„Leszereltél? – mondd csak.” „Nem, hazaengedtek.”

„Kik?” „Hát azok, akik rajtam csak nevettek.”

„Tavasz van.” „Már béke.” A szót így osztották.

„Te, ezek nekünk a tavaszt is elhozták.”

Borús volt a reggel, de a nap egyszerre

göndör felhő-nyáját északnak terelte,

mint juhász, ha nyája farát a botjával

ütögeti, úgy ő arany-dorongjával.

Torlódva-tolongva tódultak a felhők,

az ég mezőiben szanaszét tekergők.

Gyapjuk lágyan fénylett, zsírosan szikrázott,

le-lemaradoztak az apró bárányok.

Harang kondúlt és a harang bronz-könnycseppje

szamárbőr-dörejjel keveredett össze.

Ütő pörgött, mint a zápor falevélen.

Hivatalos fény a kisbíró szemében.

Az ütő most megáll. Széles papirost von,

szavalja az írást, mint ujságot otthon:

„Akinek föld kell, az jelentse be rögtön,

holnapután osztás lesz az úri földön.”

Szólt és csontos ujját a magasba lökte,

zsíros kalapját a tarkójára bökte.

Ment odébb egy utcát, ahol megint verte

a kis dobot. Hangját haranggal keverte.

„Föld! Föld! Te iratsz? Hát én bizony nem mernék!

Nem jó végű lesz ez! No miért ne vennék?”

Csomókba verődve imígy tanakodtak,

hol már mosolyogtak, hol meg marakodtak.

Mint méhek a virágzó szilvafaágon,

utcán összegyűltek, egy sziromba három,

zsibongtak, hemzsegve lökdösték tagjukat.

Töprengték a jövő jó, vagy rossz napokat.

„Föld? Föld? A máséból én bizony nem kérek,

inkább maradjak meg örökké szegénynek.

Hogy majd elvigyenek, mint hajdan Szép Pistát?

Mit is akarhatnak majd a kommunisták?!”

„Föld! Föld! Végre nekünk is jut már hely azon,

hisz eddig nem éltünk, csak korpán, meg babon!

Föld! A tiéd! Enyém! Nem az uraságé,

a jó fekete föld a szegény világé!”

„Föld! Hát asszony értsd meg, lesz majd kenyér bőven,

dagaszthatod reggel kis hársfateknőben.

Többé nem bámulunk könnyet keseregve,

mint csillag egymásra, s az üres levesre.”

„Föld! No, kéne ingyen az a koszosoknak!”

A módosak egymás között így morogtak.

„Föl se tudják túrni, ha nem az orrukkal!

Mehetnek is azok a piros rongyukkal!”

Sántháék is este ültek a szobában,

szótlan és súlyosan, eltűnődve, lágyan.

Józsi bácsi a holnapot ábrándozta,

könyökére dűlve bámúlt az asztalra.

Juli néni meg a sűrűsödő gondba

készűlt már betörni vérrel háborogva.

Mint zápor csapkodni ezen a vad tájon,

tisztúljon a por, dús taréja ne szálljon.

A nagy szótlanságot addig-addig nyelte,

míg egyszer csak fölsírt az urára törve,

bár előbb úgy hitte, szép szó a jó henger:

jaj, csak föl ne mérgesedjen ez az ember!

„Mért irattál földet? Rossz vége lesz ennek!

Hogy sohase legyen nyugta az embernek?

Nem szeretem én azt, mire nem szolgáltam,

megöregszünk úgy is, a rendes munkában!”

„Megszolgáltuk mi azt! Julis hidd, ha mondom,

Ne kárálgass mint a kotlós csibe-dombon!

Elég verejtékünk hullt az uraságnak,

neked, nagyapádnak, az ő nagyapjának!”

„Jézus! Vérrel, vízzel teleszívott spongya!

Kommunista lennél, más urak bolondja?!

Hát te sose akarsz tisztességes lenni,

dolgozni, vasárnap a templomba menni?”

„No, most aztán hallgass, érthettél a szóból,

ha neked, hát nekem elég volt a jóból!”

Juli néni most már hallgatna is régen,

látta, vihar készül, az ember szemében.

Józsi bácsi mérgét ajkába harapta,

fogta a kalapját, kiment az udvarra.

Cigarettát csavart, ezüst horgonyokat

fújva nézte a nagy, hűvös csillagokat.

Harmadnapon reggel a piaci-fénnyel

összegyűlt mindenki, aki csak igényel.

Volt ki foltozottan, volt ki ünneplőben,

mások szép fényesre vasalt fehér ingben.

A gallér a nyakon piros csíkot vágott,

fölállt suta szárnya, de a gomb világolt.

Érzik is a gallér ilyen izgalomban,

ilyen országos, nagy szívreható gondban!

Ott feszengtek füstölögve füsttel, szókkal,

elnyűtt kalapokban, baltákkal, karókkal.

A karót szeliden úgy fogták az ölbe,

mintha mindegyikük gyereket ölelne.

„No emberek, menjünk, megjött a bizottság.”

Elindúltak, hogy a földeket kiosszák.

Ezt a drága földet, ezt a bőven termőt.

A jussukat végre, mindnek elegendőt.

Ó, éreztél-e már, valamikor, régen,

mikor gázoltál az ősi gyermekségben,

ha láttál virágzó hegyet, vagy vidéket,

vagy viharban nyögő, árva jegenyéket:

valami szorongást, belűl a szívedben,

valami reszketést torkodban, kezedben,

valami nagy tüzet, rajtad végigsöprőt,

valami mosolygást, mégis olyan gyötrőt?

Mintha virágzó fát a májusi szelek

verik, a fa borzong és szirma lepereg:

e férfisereg most úgy áll itt a szélben,

most virágját-bontott, első-életében.

Áll, majd könnye csordul, nézi ezt a tájat,

szeme, mint a csikó torpan, táncol, vágtat.

Szíve döng. A sereg áll szótlan, meredten,

kiáltana már, mint boldog szerelemben.

Tél nem renget így meg komor fenyőerdőt!

(No, költő töröld le könnyed, a csöpörgőt!)

Ki kezét lógatja, szívére szorítja,

ki meg mozdulatlan a tájat mutatja.

Levetett kalappal állnak egy csapatban,

új honfoglalók, mint bronzcsoport a napban.

Kis lobogók! Hajak. Barnák, hol fehérek,

ágaskodnak, taréjt formálva a szélnek.

És az arcok. Ó, a szikárak, kemények,

tar fejek, homlokon kerék-nyoma fénynek!

Nézik diadallal a legyőzött sárkányt,

az üszkös ugarból ívelő szivárványt.

Állnak moccanatlan. Fiatalok, vének.

Mint rakéta fölszáll szívükből az ének,

sisteregve fénylik, bejárja a földet,

a csillagpályákat: „Föl rabjai a földnek!”

Már osztják a földet, mérik szét a tájat,

mint szövetet szabó, ha szab ruha-vállat.

Hajolva, megállva, homlokuk törölve,

aztán megint oda-görnyedve a rögre.

Szétmetszik a tájat, rendezik, beszélik,

maguk-készítette mércéjükkel mérik.

Micsoda erővel, milyen biztonsággal

birkóznak a gazvert, hatalmas határral!

Suhan a kisbalta, ezüst fénye villan,

a cövek remegve megáll a talajban.

Aki a magáén áll már, az szünetlen

nézi csak a földjét, pillája se rezzen.

Józsi bácsi is ott áll a földje szélén,

majdnem a nyugati ég vörheny szegélyén.

Eltűnődve, nyaka is a mosoly ága,

mintha arca lenne a nap fény-virága.

Lehajol, egy marok földet nyögve tép fel,

morzsolgatja lassan, nehéz töprengéssel,

S nehéz ujjai közt lassan átcsurgatja

bütykös tenyerébe, reszkető kupacba.

„Jó föld” – és zsebéből papirt és meglágyúlt

dohányt kotor ki, megcsavarja és rágyújt.

De ni csak, az úton lassan lépegetve

Juli néni jön és mintha integetne.

Ideér az asszony, kosarát leteszi,

kendőjét leveszi, a kosárra teszi.

„Egyél.” „Ez a földünk.” Ennyit szólnak ketten,

haragos-csituló, kurta szerelemben.

Juli néni szemét szétviszi a tájon,

az ezüst-madárként csattogó baltákon.

Ameddig a szem lát, hosszú láncban állnak

az újgazdák, foglalói a határnak.

Alkonyodik, hűs lesz, a madár elhallgat,

koppan nemsokára, hull az esti harmat.

Eresedik az ég roppant szemealja,

rezes tajték dagad, isten vére alvad.

A szétosztott földön, (így igaz a törvény!)

állnak a szegények, (most-fölkerült örvény.)

Az utolsó osztók kis csoportja, messze,

mintha a nap izzó korongjába veszne.

„A mi földünk?” – kérdi meg az asszony végűl

és már félrefordúl, nem birja vitézűl.

Köténye sarkával a szemét törölni,

ökle hátával a könnyet leemelni.

Ráncaiban bujkál, hogy már nem is bánja,

talán ezt a két nap civódást is szánja,

hogy már az övé is a töviskes hét hold,

hogy ez talán mindíg is csak az övé volt!

„A mienk.” És a szemükkel úgy vigyáznak,

mintha bölcső fölé hajolva állnának.

Nehezen tűnődve állnak, tervezgetnek:

ide mit is raknak, oda mit is vetnek?

Földbe tojást-ontó vén zöld strucc-csoportot,

madár-hessentőnek szélre napraforgót,

ide herét, oda töklevél-esernyőt,

zöld habban hemzsegő kukorica-sellőt.

Józsi bácsi fogja a kis jelzőtáblát,

ráköp és ujjával szétkeni a nyálát,

körömhegyig érő tintaceruzával

rója nagy betüit, befestve a nyállal.

Ráírja a nevét. A karót leszúrja.

Hazaindulnak, de megfordúlnak újra.

Nézik a kis táblát, (milyen pillanat volt!)

csak nézik: Sántha József újgazda 7 hold.

Fordúl a barázda, fekete hullámok.

Csontos tehenével Sántha József szántott.

Ballagott, rádűlve az ekeszarvára,

hóha, szólt szeliden olykor a jószágra.

Kalapját ferdén szemöldökére tolta,

ment az eke után, napfényben botolva.

Néha megállt, szusszant, homlokát törölte,

a homloka gyöngyét a barna ökölre.

A fényben a legyek zizzenve cikáztak,

megcikkantak zölden, a tehénre szálltak,

nagy, nedves orrára, vér-szirmú farára,

szeme köré nyüzsgő csípős karikába.

Hegyes farát nézte az árva tehénnek,

szólott volna, el ne sodorja, a szélnek,

el ne döntse itt a szántás közepében!

Mekkora aggódás ifjúló szívében!

A barmot elől a kis Pisti vezette,

de ő inkább fákon madárfészket lesne!

Nem is tudja, mi van az apja eszében:

a magáén először szánt életében!

És a vetés! Mikor először vetettek!

Mennyit tanakodtak, mennyit veszekedtek!

Szótlan körül-ülték a vacsora-jászolt,

fejük zöld árnyéka a falakon táncolt.

Józsi bácsi súlyos ujjával mutatta

az asztalon, mintha térképen mutatna,

számolta mi lesz itt, oda mit vet, mondja,

mint akinek egész ország már a gondja.

Még be sem vetette, beszél a föld-ínynek,

látja, mint szög-sorok zöld fogak kijönnek.

Magában komoran vizsgálja az eget,

a szelek hoznak-e hűs esőt, eleget?

Reggel, még kormos volt pereme az égnek,

harmat-hűs és nyoma semerre a szélnek,

vén kötényét a nyakába akasztotta,

búzát öntött bele, nagyot fohászkodva

belemarkolt és egy széles lendülettel

hintette a magot, vigyázó szép szemmel.

Szórta meg-megállva, hulltak gyolcsszalagok.

Kezéből nőtt, elhalt arany-pávafarok.

Zengő hajnali hír verte föl a csöndet,

égre-tátott torkú kakasok köszöntek.

Itt-ott jószág bődűlt, ló nyerített, fecske

surrant, és az eget fércelte-metszette.

Jani itatott már, (egy tehén könyörgött!)

Ki-kiloccsantotta lábára a vödröt,

Józsi bácsi villán hordta ki a trágyát,

Pisti most húzta föl az ingét, gatyáját.

Rózsi magot szórt a kotyogó tyúkoknak,

(billegve-totyogva köréje futottak,)

Juli néni kenyeret, hagymát, szalonnát

csavart egy kendőbe, Pistinek két almát.

„Jaj gyertek már enni,” – habzott mérge forrva

és habzó tejet mért a három csuporba.

Kenyeret tördeltek a tejbe, kanállal

meregették, falnak támaszkodva vállal.

Sárit befogták, s a hűs reggeli csöndbe

nyikorgott a szekér, (csörömpölt a vödre.)

Ment a lassú szekér, szikrát vert kevélyen

a nap köszörűköve a kaszaélen.

A tó mellett, ahol a kaszálók állnak

kikötöttek, fenték élét a kaszának,

Jani, Józsi bácsi. Pisti a tehenet

fogta ki és majszolt egy karéj kenyeret.

„Kösd a saroglyához a Sárit, te Pisti,

ha szárad a harmat, hadd legeljen, oldd ki,

fara faggyasodjon, szügye jól megteljen,

hisz ő a mindenünk, eleget tejeljen.”

És már nekidűltek a nedves, nagy fűnek,

suhantak a kaszák, néha megpendűltek.

Dűlnek szagos rendek, a csomós szár sercen,

sorakoznak, mint írás gyerek-füzetben.

De Pisti nem birta a nagy nyugodalmat,

(sipkáján, kézfején csillogott a harmat,)

lefutott a tóhoz a békákat lesni,

a parton nyáladzó csigákat keresni.

Mint babaszem, égő, nagy a harmat gyöngye,

mint isten száradó lábánál szűz könnye,

a tök sárga kürtjén, érdes töklevélen,

a krumplilevelek bársonyos tövében.

A tehén szuszogott, csapkodott farkával,

kirúgott és harcolt a böglyök hadával.

Megrázta a fejét, farát megringatta,

a gyöngéden font istrángot eloldotta.

Farát legyezgetve messze elcsatangolt,

valahol a kövér herében bitangolt,

dögig ette magát a lucskos zöld lánggal,

fölsistergő elektromos arany-ággal.

Mire észrevették, kocsihoz vezették,

már fölfújódott, mint a szappanbuborék.

Libegett, mint levegővel telt hab-gömbök,

eres hasa majdnem a földig lecsüngött.

Dinnye-gyöngy szemében rózsa, csillag zendűl,

tőgye szétduzzad, mint fölfújt gumikesztyű,

mint szelepen a nyál sírva buborékzik,

a dülledt csöcsökön a tej kihólyagzik.

Hirtelen felbődült, fordúlván a szélnek,

nedves fénye kihűlt zöld-alma szemének,

s fölfordúlt, patáit az ég felé verve.

Oldalt kilógott nagy, piros-szivacs nyelve.

Beborúlt. Tündöklő-póklábú villámok

vastag nyalábokban megszőtték a záport.

Nyikorgott a zöld toll, tószéli jegenye,

sűrű buborékot lángolt a tó vize.

Ők meg gubbasztottak, mint a hal hasában,

kopoltyúszörcsögésben, zöld, rideg nyálban.

Eres halhólyag a templom kettős gombja,

tócsán buborék-domb, mint nagy halom ikra.

Ott ültek a csurgó kocsi alatt hárman,

nézték a hűlt dögöt: nagy feje a sárban.

S mire szempilláján fönnakadt az eső,

a tejút űrbe nőtt, mint kukoricacső.

Azóta háromnak, vagy talán négy évnek

suhant el fölöttünk szárnya, az időnek!

Mintha galamb szárnya suhog el fölötted,

fölnézel, de már csak az ég van körötted.

Megállsz, föltekintesz: galamb szőke szárnya

hol verdes a fényben? Nem látod, hiába.

Intesz, már megérted, az idő az, ami

szíveden legyintett, zúgását hallani.

Megtapintod lassan kezed, szemed, bajszod,

nem az vagy, ki voltál, nem a régi arcod!

Más az ég, más a táj, fénye más a napnak.

Csipogása másképp szól a madaraknak.

(Én is a férfikor tájaira értem,

meghatódva állok, föllobogva nézem;

virágzó korok, dús tájak és vidékek

fogadnak és érzem, boldog, boldog évek!)

Nem! Az idő nem azt hozott, öregséget!

Népemnek viruló férfi-teljességet!

Kushadj kuporogva, legyőzött vén idő!

Hazám nem vénülő. Újuló-építő!

No, de Sántháékról miért nem beszélek?

(Kezemből kihullott fonalad, te ének?)

Ennyi év! Nagy idő! Hogy elszállt fölöttünk!

Hogy éltek, amíg én nem voltam közöttük?

Az ősszel megülték Rózsi lakodalmát.

Most már pirosodik, mint lomb közt az almák,

mint a hasas korsók: gömbölyödik szépen.

Fényvakító lángok örvénye szemében!

Otthon tesz-vesz, intéz apró-cseprő dolgot,

foltozza az inget, fölvarrja a gombot.

De neki mégis csak ő a legtöbb gondja,

aki hamar eljön, nevén szólítgatja.

Nézi a kis inget, főkötő kis sátrát,

madárcsontok zsákját, cinkeláb-harisnyát.

Hogy ilyen picinyke lehetett ő régen?

El se hiszi, ahogy tartja a kezében.

Mikor elsőt döfött térdével a magzat,

szíve alatt moccant, fészkelődött, rugdalt,

hajnalig figyelte az eresz csurgását,

hallgatta a férje vashab-szuszogását.

„Istenem, megrúgott,” – szólt egyszer nevetve

az anyjához, vödör vízzel cipekedve.

De látszott is rajta, sokkal inkább sírna,

mályvás arca, mint a pipacs érett szirma.

Rászólt Juli néni: „Tedd le azt a vödröt,

meg ne nyomd a félig megérett gyümölcsöt!

Miért cipekednél, mint én, ó, te boldog,

amikor az apád teveled beoltott.”

És mikor a földön először arattak!

(Költő, légy tanuja te a pillanatnak!)

Suhogtak a kaszák: arany-százlábuak

rángtak, hemzsegtek és rúgdosták lábukat.

Titkos borzongás, te hajló kalász, kedves,

kövér szép fejeddel bújj a tenyeremhez.

(Józsi bácsi magában ezt mormolgatta,

amikor a kalászt széjjelmorzsolgatta.)

Ezt mondta magában. (Nálam egyszerűbben!)

Valamikor régen jaj, de keserűbben!)

Mennyi biztonság volt már e mozdulatban,

mennyi öntudat e szikár, szép alakban!

A rend végén megállt egy-két szusszanatra,

inge ujjával a gyöngyét fölitatta.

A csöcsös korsóból ivott, nézte árnyát,

a marokszedőket, köröző sas szárnyát.

Mikor Juli néni először dagasztott,

(gyér gyertyavilágnál, mezitláb dagasztott,)

könnyezve a lisztet szitálta-osztotta,

még a hulló könnyét is bedagasztotta.

Lassan befejezném. Megfáradt a tollam.

Életükről mindent, mindent eldaloltam?

Nem! Nem, ne aludj ki csillagom! Ragyogj még!

Új tűzzel lobogj föl hervadó fényesség!

Mintha valaki hegy tetejére ér fel

és nem tud betelni a lenti vidékkel:

úgy nézem életük legszebb állomását,

a tudatos jövő gazdag ragyogását.

Mint harangvirág kelyhe, borúlt rá az ég

a falura. A tavon páfrányos kékség.

Május volt, habos, kék májusi vasárnap.

Lágyak a langy szélben reszkető fa-árnyak.

A nap-szitakötő szállt gyémántzománccal,

kotorta a vízet sokszorozott szárnnyal,

mint gálya-evezőktől a víz fodrai,

elektromos szikrát lőttek hab-csokrai.

Vasárnap reggel volt, Erzsi néni éppen

a templomba készült, pipiskedve szépen.

Az elrongyolt szélű imakönyvet fogta,

ment is már köszönve, vén hattyú, totyogva.

Ábrahám bácsi meg a kapu elé ült,

megtömte pipáját, könyökölve révült,

nézett a fodros tó aranyláng vizére,

hol a tóra, hol a magasságos égre.

Juli néni főzött, Rózsi haját mosta,

Pisti csatangolni ment az Iharosba.

Ferkó, (Rózsi férje), traktoros ruhában

egy könyvet olvasott a tiszta szobában.

Józsi bácsi meg az árnyék közepében

asztal mellett ült, a körtefa tövében.

Fente borotváját, előtte tükör volt,

tördelt-szélű, akár csak a csorba félhold.

A tükörből visszanézett rá az arca,

pattogzó fehér hab az álla, a bajsza.

„Julis” (szólt feszengve kis mozdulat közben,

fénypontok táncoltak a vedlő tükörben,)

„este oda voltam, sokat gondolkoztam,

az éjjel magamban meg úgy határoztam,

ott az én helyem is, (légy szállt el donogva,)

bemegyek én is a termelőcsoportba.”

„Te! Még mit nem képzelsz!” Felelt kiabálva

felesége, már a küszöb előtt állva.

„Csajkára! Közösbe? Rögtön olyat mondok!

Ne járassad velem, öreg, a bolondot!

Megkaptad a földet, most meg odaadnád,

hízlalnád a mások hízott öreganyját?

No, ti aztán jó kis kommunisták vagytok,

mindíg valami mást, újabbat akartok!”

„Hát persze, hogy újat, mindíg jobb világot,

a fiadnak göncöt, neked boldogságot.

A Sári megdöglött, igám nincs, se pénzem,

ezután a traktor szánt majd az egészen.”

„Boldogságot? Hát nem ver veled az Isten?”

Sustorgott mint gyujtózsinór láng-hevesen.

Ferkó lapozgatott, ő már régen tudja,

hogy hova is vezet Józsi bácsi útja.

Rózsika a kezét hasán összefonta,

szél-árnyékban ült és mindíg mosolyogva.

Haját szárogatni kiült a melegre,

kanca-haját vállán széjjelteregette.

Apja nézte érem-kopott, rezes állát,

nevetett és összecsukta borotváját.

Lódarázs dörmögött, a lomb szivacsfején

átszívta zöldüveg tűz-csápjait a fény.

Tizenkét tehene volt már a csoportnak.

A kopott szemgolyók fényben dúslakodtak

nézvén a jószágot: tizenkét kövér nap!

Büszkeségük az a tizenkét nap-csillag!

Esténként, ha jöttek haza árnyék-árván,

Sántha József, Szikra Sándor, Juhász Ádám

és Szomorú István, (nevük fölsoroljam?)

szelíden pipázva ballagtak a porban,

a nagy istállóba de sokszor betértek!

Szólni mit is kellett ott a tehenésznek?

Mennyi tejet adtak, kaptak-e bő almot?

Szinte szemükkel is hízlalták a barmot.

Símogatták őket érdes tenyerükkel,

tomporuk verdesték görcsös, nagy kezükkel.

„No, te, te bolondos” – becézgették őket,

ha egyik kirúgott, vagy megcsapta őket.

Ott álltak szép sorban, tarkák meg fehérek.

De jó kedve van annak a feketének!

Megrázta a láncot, oldalát megnyalta,

a többi meredten bámúlt a jászolra.

Egyik este éppen az udvaron álltak,

(a csillagok alatt denevérek szálltak,

rikoltva csapkodták a bársonyos estét,

hol a holdat, hol a kalapot verdesték,)

kiáltás hallatszott: „Megindult a Kajla!”

„Gyertek már!” – szállt újra. Tán senki se hallja?

Hogy futottak oda, milyen izgalommal,

(jaj, baja ne essék!) micsoda nagy gonddal!

Kajla lefeküdt és hosszan hátranézett,

újra fölállt, szarván megcsúsztak a fények.

A többi tehén nagy zöld szemét lecsukta,

kérődzött, vagy gyűrűs sarát potyogtatta.

„No, húzzátok” – és a karok megfeszültek,

(hatalmas szerencse, most ne hagyj el minket!)

A zajtól kirebbent sár-kasból a fecske,

csivogatott és a nyugalmat kereste.

Végre megszületett! Ott gőzöl a szalmán,

most-terített szalma szagos csillag-halmán.

Anyja a nyelvével fésülgette sírva,

korpával behintett szőrét szárogatta.

„No, no, már fölállnál!” – kis farát földugta,

föltérdelt és fölállt, lassan, rogyadozva.

De csak visszahuppant a nyálkás szalmára,

vér-tölcsér orrlikán kis köd pántlikája.

Sűrűn körülállták a csoportbeliek,

ámulták a borjút. „Nézzétek, hogy liheg.”

Dicsérték, nevették, de boldogok voltak!

A kis újszülöttel ők is tántorogtak.

Belül a torokban, a gége csövében

valamit éreztek, gombot a tövében.

„A mienk.” Mint kő hullott ki nehéz szavuk,

hiszen ő az első közös tulajdonuk.

Szőrös, kemény arcok, napégett mosolyok:

nézték a kis borjút, figyelték, hogy szuszog.

Kizendűlt a földből a tavasz zöld kése,

szívükben a jövő gyönyörű vetése.

Hajnali zápor

Éneklő madarak köszöntik a hajnalt,

rigók, cinkék, fecskék, egyre nagyobb jajjal.

Kakas kukorít és rá visszafelelnek

a többi kakasok, harmatján a kertnek.

Állok a ház előtt, várom hajnal jöttét.

Bent súlyosan alvók, gőzölgő verejték.

A békák a tóban vígan zengedeznek,

csillagfények között vartyognak, brekegnek.

Nem tudnék aludni. Ó, hogy zúg a szívem!

Milyen öröm feszít és telíti szívem?

Állok a ház előtt, fölsejlenek csodák.

Előttem a táj; a tó, a domb és a fák.

De hirtelen felhők futják be az eget,

egy villanás és már a zápor megered!

Hulló ezüst hajával száll a tájon át,

rágja a szél sűrű, fehér asszonyhaját.

Kövér hólyagokat, sűrűdző karikát

hány a tó, zöld lándzsáit meghajtja a nád.

Szétporlik a lombon az ég vizelete.

Rángó buborékok, rakás hólyag-pete.

Elhallgatnak, s újra koppannak a csöppek,

a hulló szálaktól levelek zörögnek,

csipkézik a tócsán az elfutó eső,

madár rebben, az ég füst-gyapjába vesző.

Zúg a zápor! De ahogy jött, már el is áll.

Gőzöl fehéren a tető, kert, a fűszál.

A nap, piros csődör, tök-zsákja rengve jár.

Nyitja arany-rojtú szemhéját föl a nyár.

Babszemnyi kis békák lepik el az utcát,

csiga indúl lassan, s jelöli az útját

csillogó ezüst nyál a lapulevélen.

Fecskék bukdosnak a fönti, párás fényben.

Most ébred a falu. Az álom lehámlik.

A távoli hegyek csúcsa ködbe mállik.

Szívemmel látom: a hegyen túl a földek

termő-ágyékába a nappalok dőlnek,

látom a tanyák és a falvak százait,

látom habarcs-városaid, fény-halmaid

Hazám, s veszi konok, nehéz lélegzetét,

s újúl újabb tettre szorgosan ez a nép.

Látom: sustorog, forr, tajtékzik szüntelen

sorsod, kicsi Ország, erő és értelem!

A legkisebb édes fiad szól most neked:

hallom, hogy ver, csattog, zúg óriás-szíved!

Apám

1950

Megidézés

Köhögnek az őszi ködben.

Piros-eres levél röppen,

elémhull a szederfáról.

Kukorít a kakas messze,

füstölgő ganaj-rakásról.

Köhögnek, megint köhögnek,

száraz levelek csörögnek.

Léptek alatt, vagy a széltől?

De hisz szellőcske se rebben,

kopaszodó ág se moccan,

csak a kezem kezd remegni,

a szívem ver egyre jobban.

Távol megint köhögetnek,

elfutok a kerítéshez,

megfordulok, már mögöttem

zengenek a köhögések.

Ő volna itt, ő járna itt,

apám volna, aki lassan

imbolyog e köd-havasban?

Már az ujjam hegye reszket

a sűrű szívdobogástól,

futkosok, mint anyját-vesztett

csibe sírva-csipogatva.

Bolond gyerek, bolond gyerek,

itt keresed az apádat?

Leülök a fa tövéhez,

nézem a köd-havas fákat.

Mint a pamacs ritka szőrén

a havasan habzó szappan,

állnak a fák köd-habosan.

Reszketeg és mozdulatlan.

Mellettem egy fonnyadt virág

csipke-csontváz koronája,

bogárka zúg, s iderebben

az elszáradt bogos ágra,

rezeg még kis hártya-szárnya.

A ködön túl szekér zörög,

kutya ugat távolabbra.

Harangszóval hív az isten.

Harangoznak vasárnapra.

Lassan megint köhögetnek,

kopogás jár a nyomában.

Fölriadok, eh, bolondság,

cigány járhat kinn az utcán,

botorkálva görcs-botjával.

Föltekintek, ekkor látom,

fölmerűl a ködből arca,

ő az, ő az, ő jön erre,

látom, épp a pince felől

int, hogy jön már, csak egy percre

dolga van még, hogy megvárom.

Fölmelegszem mosolyától.

Hogy repdes a szívem mostan,

mint a köd fölött a fecske!

Botját lassan kopogtatva,

jön már lassacskán bicegve.

Fején a vén micisapka,

jön egy bolyhos, bő kabátban,

térdig érő kék kötényben,

torka jól bebugyolálva.

A hordókat nézegette,

botjával megkocogtatta,

fején kicsit félrebillent

a tört-ellenzőjű sapka,

hosszú, fehér ujjai meg

ráfonódnak a vén botra.

Papa, Papa, még megfázol,

magadra mért nem vigyázol?

Jön, s csak int: „Te csacsi gyerek!”

Lehajol egy picit nyögve,

s fölemel a fű közül egy

aranyhátú falevelet.

„Nemsokára szüretelünk,

csak ez a köd, ez ne lenne!”

Leejti, s az billegetve

libeg a fonnyadt füvekre.

S fölemeli fehér ujját:

várj csak, fiam, megmutatom,

mit tudok még, s huncutkásan

fölborzolja szemöldökét.

Elindul a szoba felé,

megáll, köhög, lassan bólint,

mint egy kedves nagy gyerek, kit

rajtakaptak a csaláson.

S jön már vissza nagy vidáman

az öreg harmonikával.

„A mamának meg ne mondjad,

mit csinált a vén bolondja!”

Nyakába veszi a szíjat,

s billentyű-soron egy vígat

végigfuttat ujjaival.

S kezdi egy vidám danával,

a mama kedves dalával,

s énekel hozzá rekedten,

ebben a nagy őszi ködben,

vérét hullató fa alatt

énekeli önfeledten,

suttogva és meg-megállva:

„Szép az akácfa virága…”

Ráhajol a vén szerszámra,

húzza szomorú-vidáman,

egyre szomorúbban húzza,

egyre messzebb néz a ködbe,

beteg hátát nekidöntve

szederfa mohos törzsének,

néz a messzi fehér tájra,

s imbolyogni kezd fölötte

a vén fa tar koronája.

Eszébe mi juthatott most?

Ködös-napos ifjúsága?

Az a híres lakodalom,

s hajnalodó éjszakája?

Túl a dombok lágy hajlatán,

nem is nagyon messze innen,

januárban ültek lakzit,

muzsikálni őket hívták:

az égből a hó patakzik.

Őket, mint másokat inkább.

Híres volt a lakodalom,

micsoda egy vígadalom!

Szorongtak ott több, mint százan,

a négy nyitott nagy szobában,

éjfél felé sűrű párok

sutyorogtak a tornácon.

A ház előtt a szegény-nép

toporgott a hóesésben.

A falu ikrás rimája,

s a leggazdagabb legénye

lett egymás örök szegénye.

Csak a legénynek szegénynek

púptól dúdoros az inge.

A menyasszony gyönyörű volt,

szebb, mint a fönt fészkelő hold,

ezüst udvarát, ha szépen

hordozza a nyári égen.

Arca színe olyan pozsgás,

rózsapír mellette rozsdás.

Csipke-zuhatag fehérben,

telten, mint a buja rétek,

ült a roskadásig rakott

asztalfőnél és hallgatott.

Méla, finom pillantással

nézte a fiatal papot.

Mellette a gazdag gazda

szörcsögött, úgy kanalazta,

a levest, szálas tésztával.

Zsír csillant a bajuszában.

Vacsora után, hogy ültek,

hegedűsök hegedültek,

kidűlt a bor, szétszivárgott,

mint a vér a terítőkön.

Hadd ömöljön, nem kérték azt

senki bérestől se kölcsön!

Az ablakra rátapadva

a szegénység csak úgy falta

a vígalmat, a kurjantást.

Látni bizony alig láttak,

jég-pávafarkak, páfrányok,

bolyhos, sűrű dérvirágok

verték szirmuk a hidegben

az ablakra egyre többen.

Feketülő vércsöpp alvadt

a jéglapra, szegény-szájuk,

úgy meredtek, odafagyott

az üvegre szempillájuk.

Egyikének izgett-mozgott

szíve minden porcikája,

másikának pedig lassan

fehér rózsát csókolt a fagy

kisündörgő lábujjára.

Aztán sor került apámra,

kujtorgó harmonikára.

A menyecskét megpörgették,

buja farát megcsipkedték.

Elterpedt a kövér gazda,

a nádszékből majd kibuggyant.

Bíbor-gallér ült nyakára:

három-gyűrődés tokája.

Apró felhőcske kipöffent

a rézkupakos pipából.

Kavargott a vígadalom,

csodálatos lakodalom,

a menyasszony sokszor eltűnt,

dolga sűrűn akadt máshol,

egyre barnább pillantással

jött vissza a táncosokhoz,

szeme alatt egyre kékebb

árnyék szitált vérhálóban,

mint ha a nap fénye után

a kék este szétszivárog:

mély, sötétkék szarkalábak.

Gondolja az öreg egyszer,

hajnal felé járhatott már,

megkeresem a papomat,

beszélgessünk egy kicsikét.

Mulatozók elpihentek,

részegen a székre dűltek,

a zenészek is egymással

csipkelődtek boroskásan.

Keresi a papot, s előbb

nézi magát a tükörben.

Mint gyűrűző víztükörben,

ha megnyugszik a víz lassan,

s a villódzó képszilánkok

összeállnak egy világgá:

látja a hátsó szobában;

ezüstöző félhomályban,

ölelgeti a menyecskét

isten fölkent ifjú papja,

a menye meg kacarász, langy

nevetéssel-sikolyokkal,

s a pap fülét csókolgatja.

Visszatotyogott a székhez,

guta ütötte ott menten,

ült, mint fölfúvódott varangy

a megszeppent csődületben.

Eliszkolt a rokon, vendég,

ablak mellől a szegénység.

Elég volt a vígalomból,

asszony-csókból, habzó sörből.

Egymaga ült a szobában,

bíbornál is bíborabban.

Mint valami bűvös tóból

nézte magát a tükörből.

A zenésznek befogtak,

azok is eltakarodtak,

pedig förgeteg-idő volt,

fütyülve szállt az ég szirma!

Apám odaült a bakra,

a többiek vigyorogva

a szán derekába rogytak,

fagyos szalma melegére,

egymás hortyogó szívére.

Vágtatott két táltos-kanca,

gőzölgött a hóviharban,

apámnak most jött a kedve,

kurjongatni, énekelni,

úgy a szívből részegedni.

Mellén föltépte az inget,

a kabátját hátradobta,

s muzsikált a hóviharnak,

harmonikán sírt a nóta,

muzsikált a hóviharnak,

a sikoltó hófelhőknek,

énekelt és nem is hitte,

a halálnak húzza mostan.

Melle hó-gyapjat növesztett,

szempillája már jég-csipke.

Csilingelt az ezüst csengő,

a szán őket búgva vitte,

hópor szállongott nyomában.

Míg eltűntek a viharban,

hajnalodó éjszakában.

Már a szemem tele könnyel,

szivárványos mosolygással,

mennyi halál, mennyi élet

birkózik meg itt egymással!

„Gyújts rá, hallom, füstölgődre,

helyettem is a pipádra.”

Persze, egész elfeledtem,

jobbízű a csönd utána.

S fölnyúlok, hogy kedves kezét

szótlanul megsímogassam.

Jaj, de csak a nedves semmit,

a gomolygó aranypárát

fesülgeti bomlott ujjam.

Szétoszlott a semmiségbe,

itthagyott, vagy itt se volt tán?

Eltűnődök, hisz az előbb

játszott a vén harmonikán?

Fölállok, s a fényességben

állok, mint ki megvakultam.

Még az előbbi hab-kazlak

arany-tócsákká olvadtak.

A szilvafák ág-bokrai

kirajzolódnak az égre,

mint rézlapok, a levelek

mocorognak békességben.

Ökörnyál úszik fehéren,

s megakad a kerítésen.

Meglegyen a kívánsága:

rágyújtok hát a pipámra,

pipám füstje kicsi felhő,

száll, ahogy nézek utána.

Fönt a tűnő kék egekben

kering, kering ezer fecske.

Szétrebbennek, föltorlódnak,

hívják a szívem repesve.

Hullámzanak, keringenek,

mint szélben a falevelek,

búcsúznak az őszi tájtól,

a fészektől, ifjúságtól,

aztán nekivágnak délnek.

Ág-eres fejét a sok fa

ingatja az őszi szélnek.

Megkarcolja a kék eget,

kifeslik az, s kis felleget

ereszt, göndör, lágy pihéket.

Szállnak, mint a tűnt remények.

Estefelé

Hogy szállnak az őszi egek,

hogy röpülnek a fellegek!

Gazdag csordában a fecskék

szállnak, s meghozzák az estét.

Innen nézem az ablakból,

arcom két öklömre hajtom,

ahogy megy a délután és

lassan, ahogy jön az alkony.

Kazaltűz a nap nyugatra,

ködlő kék hamvakba roskad,

befestődik a szoba is

estét hirdető pirosra.

Kukorica-sereg veti

tollas sipkáját az égre,

piroslik sok cső-fogsora,

bólog árnyék-kerítése,

míg a csillagok szitálnak

aranyat a levelére.

Hegy-nagyságú parázs a nap,

előtte egy szekér zörög,

a kerekek, meg a lovak

hosszú árnyékokat vetnek,

parázsból a küllő-közök.

Az országérző nagy csöndben

hallom zaját a szívemnek.

Mennyi emlék, mennyi emlék

kering-köröz a szívemben,

menni készül, mint a fecskék.

Seregük magasra rebben.

Mintha madár a csőrével

csippenti a víz kék bőrét,

vagy a szárnyával suhintja,

a lelkem úgy bodrozódik.

Lelkem minden pillanatja.

Emlékek, ti kedves fecskék,

el ne szálljatok még tőlem!

El ne fussatok előlem,

míg odakötözi tollam

a tinta kék fonalával

lábatok a papiroshoz.

A szívemhez, a bolondhoz!

Nagyanyám most gyufát lobbant,

látom, megfénylik az arca,

hunyorog a fény-aranyban,

az üvegpocakú lámpa

ágyékszőrét föllobbantja,

rak oda láng-pávafarkat;

a rézcilindert kotorja,

ágaskodik és a lámpát

a fal-szögre fölakasztja.

Ráncok ezer pókhálója

szövi arcát át, meg által.

Megáll, fejét inogatja,

hangosan beszél magával.

Szemét olykor le-lehúnyja.

Ezer selyem-gyűrődéssel

vibrál fehér szemehéja.

Olyan, mint a töppedt almák,

amik ott a szekrénypolcon

ráncosodnak, illatoznak.

Kontya kis fehér csomócska,

árnyéka is, mint a cinke,

hogy azt hinnéd, mindenestül

elférne a tenyeredbe.

De nem botladozik bottal,

futása mint fiatalnak,

eldicsekszik vele minden

süldőlánynak, vénasszonynak.

Azt a kedves pillanatot

soha nem tudom feledni!

Kondította a harangszó:

„Hívő, misére kell menni!”

Azokat a sóhajokat,

azt a bájos rémületet!

Kisszékre ült cipőt húzni,

ránc-csomó keze reszketett.

„Megbolondultál te cipő?”

„Te is dagadozol, lábam?”

„No, hát én is készülhetek

fiatalon a halálba.”

Ráncigálta a szűk cipőt,

csóvált, sóhajtozott váltig.

„Úgylátszik, megöregedtem.”

„Istenkém, ha nincsen másik.”

Lába nem fért a cipőbe,

húzogatta, de hiába.

Makk-bütykös lábfeje, lába,

mint a húsvéti szentgyertya,

arany-dióval kirakott

rózsaszín-eres faggyú-fa.

Mikor aztán észrevette,

hogy ez nem az ő cipője,

a lányáé, úgy mosolygott,

meleg lett a szoba tőle!

Úgy elillant, olyan gyorsan,

olyan csöndes boldogságban,

mire néztem, fényes porban

repkedett az országúton,

az ezüst-kéve sugárban.

A falon festék-virágok,

világoskék kelyhű álmok,

porosodott sarkú képek,

üveg alá zárt beszédek.

Elém más képet idéznek.

Nagyapám egy fakó képen,

világháborús emléken,

tört kerekű társzekerek,

még-füstölgő ágyúk között,

bojtos kardját előrántva,

ágaskodó paripán ül.

A ló széles szügye előtt,

szétálló két lába között,

iszonyattól hátracsukló

három cári közlegény nyög.

Zubbonyuk a vértől piros,

a havas föld tőlük véres.

Csakhogy az a kép nyomtatvány,

alul germán aranyírás

és a huszár feje helyén

karikában egy kivágás.

Oda meg a nagyapámnak

fényképe van beragasztva.

Gyönyörűszép pödört-bajszú

nagyapám néz mosolygósan,

komoly szeme felém csillan,

mintha mondaná a képen:

nem én vagyok, aki tiprat

a nem-is-volt ellenségen.

(Ugyanez a kép van ott kinn,

réztokban a temetőben.

Fölhólyagzott, elmosódott

mosolya a sok esőben.

Mintha pedig örök volna

az a sírkő, örök őre:

megkövesült kagyló, csiga

ősvilági temetője.)

Mellette egy csorbult szélű,

farózsás kis képkeretben:

Mária a Kisjézussal,

szűz galambnál szelídebben.

Kicsikéjét most szoptatja,

égi arccal megitatja,

tejjel habzó mellbimbóját

két ujja közt fogva tartja,

duzzadt kis szájba gyömködi.

Szebbek, mint a friss virágok,

világít a glóriájuk.

Falra szögelt öreg naptár

bóbiskol a fél-árnyékban:

kéményseprő szurtos arcán

csillám-fehér nevetés van.

Ujjbögy zsíros rece-rajza

a felgyűrődött lapokban.

Nagymama most kosárkát vesz,

odamegy a fényességhez,

petróleumlámpa-fénynél

keresi a tűt, a cérnát,

rázogatja a kosárkát.

Arcát fölhajtja a fénynek,

azt a kedves fehér arcát,

őszirózsa a nap felé

fordítja így arcocskáját,

nyújtogatja bóbitáját.

Próbálja a tűt befűzni,

sűrűn pislog a lámpára,

mint a zápor fonalában

a gúnárok metszett szárnya,

csapkod, verdes könnyek között

töredezett réz-pillája.

Repedt, tömpe ujjaiban

úgy tartja a finom fémet,

mintha faágak közt látnál

gyémánt-csillám jégszilánkot.

Kezét egészen fölnyújtja

a sugárzó üveg elé.

Nézem e két bütykös kezet:

átderengnek rózsaszínben,

mint reggel az ablaküveg.

Mint a járomban cammogó

tehenek, oly nehézkesek.

Nyújtogatja szirom-arcát,

igazítja föl a fénynek,

megnyálazza, rágja, pödri

sudarát a cérnavégnek:

borzolja az kotlós-tollát,

föltaréjlik kis sörénye,

nem bújna át a tű fokán,

nem, az egek istenének!

Két göcsörtös árnyék-kezet

látok a falon mozogni:

most elsiklik a tű mellett,

mint ravasz kígyó, a cérna.

Ágaskodik, kunkorodik,

hurkokat vet, dudorodik,

mintha csak egy kígyó volna.

Nézem viaskodó kezét,

meglapulok féloldalvást,

látom, a fény hóporában

gyűlik benne a haragvás.

Egyszerre csak idelobban,

olyan kedves-haragosan:

„Nem hagyta ezt szegény apád,

kínlódjon az öreganyád,

becsülte ő az öreget,

akinek a keze remeg,

szótlan befűzte a cérnát,

nem kellett őt kérni arra,

vele nem ért ilyen szégyen!”

S sóhajtott a szép emléken.

Apám? Mint a harangkongás,

zendül bennem a szorongás.

Apám? Mintha bennem lakna:

a kezemben, homlokomban,

egy-egy teljesebb szavamban.

Hogyha szólok, ő szól bennem,

vére iramlik szívemben,

szemeimet tőle kaptam,

mosolyát is tőle loptam.

Akarjátok tudni, ki volt?

Lessétek meg a tűz-mosolyt

csillag-jelű szemeimben.

Nézzétek meg kezeimet,

tapintsátok meg az arcom,

szemöldököm sűrű ívét,

selyem-érintésű bajszom.

Mindúntalan ráébredek:

ő vezeti életemet,

hordom jegyét száz alakban,

élőn és megfoghatatlan.

Lehajolok: ő hajolt így,

fölnevetek: hangja csendül,

fát hasítok, fűrészelek:

karom, mint az övé, lendül,

futok hitvesem elébe:

mintha ő futna anyámhoz!

Ezer mozdulatból, szóból

rakódik ki kedves lénye.

Hogy hasonlított fiához!

S belémhasít a fájdalom,

legnehezebb pillanatom!

Férfivá én akkor értem,

azon a dermedt éjszakán!

Ott feküdt a ravatalon,

szemfödő alatt az apám.

Hej, te virágos szemfedő!

Hej, te hímzett, fehér fátyol!

Utólszor hadd szóljak neki,

menjetek ki a szobából!

Meglibben a mécs kis nyelve,

hajlong sárga fény-rózsája.

Ez utolsó mulatsága!

Homloka komor redőkben,

szája körül mosoly játszik.

Ki érti e kettős titkot:

miért ez, ha ott a másik?

Mintha emelkedne melle,

szeme, mintha rámszegődne.

Mondd apám, hogy bolondság ez,

hogy így egyedűl maradtam.

A koszorúk mért zörögnek

tavaszesti fuvallatban?

Ó, negyvennégy éves halott,

te tűnődő gyerek-férfi!

Rozsda-szőrű kórócsontváz

a szívemből mért nőttél ki?

Gyökereid, nagy körmeid

a múltamat behálózzák,

csontlegyezős csontágaid

a jövőmet beárnyazzák.

Ravatal fölött egy fénykép,

ezüst-kagylós díszű keret.

Elszáradt virágot tűztek

oda e már kihűlt kezek.

A szerelmes ifjúságé

ez a kép, a boldogságé!

Hátúl a kép hátterében

festett kastély csipketornya,

elől anyám ül egy széken

rejtett-sugárzó-mosolyban,

fehér ruhában, cipőben.

A ruha bodrai oldalt

leomlanak bő redőkben,

mint a kőangyalok szárnya,

Nike hártyamárvány-leple,

mint a gótikus Madonnák

ezer-ráncú kő-ruhája.

Mögötte áll délceg apám,

sudár kőműves legény volt,

pihe-fények korom-haján,

hófehér a nyakkendője.

Egyik keze anyám vállán,

a másik a szék karfáján.

Fénygyűrűk anyám szemében,

sejtelmesen szíve alatt

sejlik már a domborulat.

Szíven talán akkor rúgta

első-rúgással az élet,

amikor ezt csináltatták,

négy hónappal a pap után

az esküvői fényképet.

S átfutja testem a sejtés,

mint vihar jele a kertet!

Te iszony-mosolyba dermedt:

én voltam az első gyermek!

Tíz év

Tíz éven át csak köhögött,

köhögött hajnali ötkor,

álmában is úgy köhögött,

mint este, vagy virradatkor.

Nem kellett a csörgő-óra,

pontosabban, mint a csörgés,

köhögéssel jelezte, hogy

ideje van, föl kell kelni.

A kakas is akkor rikkant,

mikor ő köhögni kezdett,

a szárnyasok lesuhogtak

a kerítés sorfaláról,

csak azután harangoztak,

ahogy betegen kizengett

a tüdeje a szobából!

Anyám fölkelt, rőzsetűzön

melengette meg a tésztát,

a vacsora-maradékot,

a legízesebb falatot.

Bizony az volt, az a legjobb!

Apám leült az ágyszélre,

a párolgó dunna mellé,

onnan nézte, az udvaron

bíborban fut a derengés.

Ott fűzte be a cipőjét,

rázta hátát a köhögés.

Rágyújtott még ott az ágyon,

s elmerengett a világon.

Tán azt hitte, az ő vére

gőzölög az udvar alján,

az ő vére harmatozik

a fahasábon, a baltán,

az ablak vér-ködös tőle,

az csapódik le cseppekben

a pirosló óltetőre.

Addigra mi, az öcsémmel

már az ágyában kucogtunk,

hentergőztünk toll-özönben,

a vele való örömben.

Aztán kiment a konyhába,

mi meg, usgyé, ki utána!

Úgy röpködtünk ágyról-ágyra,

az öcsémmel székről-székre,

mint a borzas, arany-csipás

kis verebek, csak gatyában.

Hűlhetett már álmunk fészke!

Mellünkön a barna virág

összeráncolódott-fonnyadt:

mit nekünk a hideg világ,

aki benn marad, bolond az!

A köhögés-szünetekben

förgeteges vidám kedvvel

dudorászott, fütyörészett.

Fogadta a madár-népet.

Gubbasztottunk ott a széken,

s csücsörögtünk pötty-szájunkkal

mi is fiók-madár-képpen.

Tükröt az asztalra tette,

öcskösömmel ketten fogtuk,

borostáján szappan habzott,

borotváját odaadtuk,

ruháján a mély ráncokat

símogattuk, lapogattuk,

kotorásztunk a zsebében:

filléreket, rossz gombokat.

Dohány meg verejték-illat

keveredett a ruhában.

Ki fürdött már izgalmasabb,

férfiasabb boldogságban?

Mama addig fésülködött,

haja leért derekáig,

vastag fekete-vízesés

lezuhogott az ölébe,

lefolyt az asztalra, székre,

hattyú-vállán végigömlött,

végiggöngyölgött érc-karján.

Zenélt hajában a fésű,

fölszikrázott a lámpafény

fésűt forgató csuklóján.

De füttyögött már a vonat,

széttúrta a hajnal fényét.

Apám fogta a csomagot

és görnyedten elballagott.

Hallottam lassúcska léptét,

a hetedik utcából is

hallottam a köhögését!

Estefelé hogy futottam,

köhögését meghallottam,

robbantam vígan elébe!

Milyen boldogan cipeltem

én a csomagot helyette.

Kalapját kicsit fölbökte

öklével, bal-szemöldöke

fölállt, mint a kakastaréj.

Anyám futott a ház elé,

már messziről integetett.

A könnyű akácok zúgni,

zokogni kezdtek fölötte.

Vonattal járt Budapestre,

altiszt volt egy festékgyárban,

tíz éven át onnan hozta

haza a mocskolt ruhákat!

Festék-alvadt kabátokat,

csupa-vérfolt törülközőt.

Tíz éven át más szennyesét

cipelgette ferde vállán,

tíz éven át a hó-tisztát

vitte hajnalonta vissza.

Ötvenkilós csomagokban,

köhögve, nyögve, szuszogva.

Nem volt az a törülköző,

nem volt Veronika-kendő!

Nem Krisztus vér-harmat arcát

mutatták a gyűrött rongyok.

Az arany vérétől foltos

kezet törültek azokba.

Anyám meg csak mosta, mosta.

Fonnyadt ujjából estére

lassan kiserkedt a vére,

a lúgtól csipkésre rágott

körme tövén vér szivárgott.

Ha rágondolok kezére,

szennytől fehér tenyerére:

vízhólyagok, vérhólyagok

koszorúit látom abban.

Elmerülnek a sok habban.

Rotyogott a nagy cinfazék,

ültem egy szennyes-kupacon,

a venyigét tördeltem és

raktam a láng habja közé.

Sírt a görcsös kis venyige,

sírt, mint a hegedű-ének,

buborékot szült a lángban,

hogy nyüszített zöld kínjában!

Most is hallom, tíz éven át,

ahogy betölti a szobát

a sikáló-kefe hangja,

a víztócsák nehéz fénye.

Anyám ott áll a tócsában,

sikálja a ruhát estig,

sűrűdző gőzben verekszik

a mocsokkal egész estig.

Én az ezüst vizet hordtam,

kidöntöttem az udvaron,

az égen meg ámuldoztam:

ott is vastag szappanhabok.

A sikáló kefe, mint egy

sárga, ezer-fogú állat,

a szennyest fehérre ette,

s ette lassan az anyámat.

Futkosott, mint a százlábú,

mállt, mint a tengeri-csillag,

mint rágomolygó polipok

halat hártyásra kiszívnak,

tenyerére rátapadva

szívta, mint a kövér pókok:

telt-asszony karját fonnyadtra,

hátát gyertya-eltűnőre,

hervadt rózsába a mellét,

szívéből a vért kiitta,

szemét karikásra szívta,

éj-haja fakó lett tőle.

Néztem, ahogy rí és futkos,

gyökér-lábával rikoltoz

a szappanozott ruhákon.

S este, mint egy sárga hernyó

terül el a teknő alján,

kövér-fényű szőrös-sárgán.

Anyám fölött gőz-szivárvány.

Mosás után a kékítős

dézsában mennyit fürödtünk.

Kisöcsémmel, mint zöldbékák

a széliről betoccsantunk,

s a szennyes-kék vízi-mélyből

bugyborékot eregettünk.

Ruhát mennyit teregettünk,

olyankor aztán nevettünk!

Csattogtak, mint fehér zászlók

szanaszét a fonalakon.

Egyszer elszédűlt a gáztól,

anyám, a sok vasalástól.

Feküdt a kövön meredten,

én sikoltozni se mertem,

csókolgattam fakó arcát,

nyitott kezét húzogattam,

csukott szemét símogattam.

Kint a varjak gomolyogtak,

az alkony ér-rendszerében,

leszálltak a szilvafákra,

károgtak és fölrebbentek,

belepték az egész kertet,

csattogtak fekete nyállal.

A kis ablakon betódúlt

a tejút zöld foszfor-nyájjal.

Aztán fölkelt, vizes kendőt

kötözött a homlokára.

Vasalt tovább, néha-néha

a vasalót meglóbálta.

Már ekkor a csönd sötét volt,

a vasaló orrlikain

sercegett az izzó parázs.

Mintha egy láng-belű lovat

fogna anyám, az óriás!

Olyan volt, mint nyáron a tűz-

sudarú csillag-suhanás.

Ruha-havasok szikráztak

mindenütt az egész házban:

széken, a szekrényen, ágyon,

s a bölcső-ruhakosárban.

Tíz éven át apám hozta,

anyám a ruhát kimosta,

kivasalta, apám vitte,

s másikat hozott helyette.

Micsoda lánc! Négy pengőért!

Az emberibb levegőért!

Apám a bort de szerette,

de sokszor jött inni kedve!

Ki tudná, hogy mért lett részeg?

Szorították nehéz évek!

Reszkettünk, mint tócsán csillag.

Ki tudná már elzokogni

fájdalmunkat, kínjainkat?

Egyszer a cseresznyefába

sebet vágtam gyermekésszel,

aranyat könnyezett a fa,

gyantát csipázott sebéből.

Szúnyog repűlt arra éppen,

beleragadt cérna-lába,

zizegett, míg belefulladt

szeme, hangja, selyem-szárnya.

De a fa csak sírt, sírt egyre,

könnye buggyant a tetemre,

míg a hasadás beforradt.

És most a megkövűlt mézben,

ott a szúnyog a kő-méhben,

olyan, mintha most is szállna,

koponya toll-bóbitája:

mint két kőpihe-kőrózsa,

aranydrótfésű-tölgylevél,

mint két homlokból-nőtt gyík-kéz,

síron kristály-pikkely cédrus,

iker sárga pikkelypamacs,

két kristályszálka-halcsontváz,

az áttetsző méz-aranyban,

maga is már kővé válva!

A fájdalmak is így vannak,

jönnek, aztán megkövűlnek,

mint gyantában a szúnyogot,

látod még, de tudod, nincs már:

az élet nagyobb a kínnál.

Tudod, hogy élt, de már köves,

golyóival föl nem sebez,

tudod, hogy fájt, de már nem fáj,

már nem ríkat, nem is éget.

Igy hordjuk mi, megkövülve,

idő-kristályba temetve,

dologban és szerelemben

a fájdalmakat szívünkben!

Tíz év, többet nem idézlek,

Nyugodjatok, elmúlt évek,

maradjatok, békességben.

Én pedig más emlék után

kutatok a messzeségben.

Három emlék

A vihar

Ifjúkoromban de sokszor

beszélgettünk a bor mellett,

koccintgattunk olykor-olykor,

apám lassan énekelget.

Gyöngyözött a bor szép lassan,

őszidőben, tavaszonta,

a madarak a magasban

sikoltoztak, kavarogtak.

Lám, az én bajszom kiserkedt,

a te hajad őszbe-hervadt,

szájam fölött arany-selymek:

kiütköző vércse-tollak.

A fejeden elvegyültek

fehérrel a sötét szálak,

gyémánt hóporral behintett

sövény szemöldököd szára.

A szemedben fakó pettyek

alvadt csillagot idéznek,

az enyémben csillag-kövek

tüzelnek, mint réz-hegységek.

Tavasz, meg ősz így ül együtt,

hó, s az éjfekete holló:

én sarjadó, te a begyűlt

deres réthez vagy hasonló.

Borozgattunk, beszélgettünk,

csitítgattuk egymás kedvét,

vagy a csönd beszélt helyettünk,

s vártuk a közelgő estét.

Arany-reszketés a nyárfák

zizegő, nagy koronája,

cigarettafüst kis fátyla

göndörödött a világra.

Beszélgettük apám álmát,

a volt, s a jövő időket,

a gazdagok boldogságát

és a sokszor köhögőket.

De sokszor mesélte nékem

azt a vihart, volt-időben,

nevetgélt, bár a szemérem

pirította arcát bőven.

Gyerek volt még akkor apám,

holtáig is emlegette,

hogy csöndes vacsora után

poharát rám emelgette.

Vacsora-csillag eljöttén

hadd szóljak hát a viharról!

Szavak varázslója lettél

fiú, pörgesd ki ujjadból

a fekete förgeteget,

dörgést, villám-bokraival,

idézd meg a múlt éveket:

gomolyogj hát elő, vihar!

Szebb lenne, ha te mondanád,

akadozva, meg-megállva,

a tűnődés szép nyugalmát

terítve, mint füstöt szádra.

Szájadban már föld és füvek,

rajtad harmatos virágok,

átszőtték hajszálgyökerek

szíved, s a szemgolyó-lángot.

Izzó parázs a régi nyár,

sorvad a lomb, lanyhán kókad,

olvad, gőzölög a határ,

az árnyékok zsugorodnak,

mint a megperzselt szőrszálak

göndörödnek a fűszálak,

bőg a barom, sír a vad kos,

szimatol, búj bak a bakhoz.

Vakít, szinte elszáll, reszket

láng-ködökben a messzeség,

elvesznek az útkeresztek,

röptében lepereg a méh,

mint égett bőr, fölhólyagzik

a föld, pattog, cserép-bimbó,

tücsök cirregése csapzik,

már esőt hívó harangszó.

Beleszáradnak a tóba

a zöld-szeplős pettyű békák,

ráncba töpped, sült bogyóba,

meredt szemük. Aszalt tócsák

ráncos bőrén só virágzik.

Lecsüng arany-tüskés háza

a búzának, földre hajlik.

Izzik az arany-koponyák

tű-bajsza, gyökér-szakálla.

Alszik vékony árnyék-rácsa.

A porba még csöpp se hullik,

érzik, bár levél se rebben,

hidegével már ott búvik

a vihar a levelekben.

Néni kijön a ház elé,

a fehér egekbe kémlel,

keresztet vet, megy befelé,

siet pettyegetett-lépte.

Csipogatja a csibéit,

kötényével hessentgeti,

a kotlós kék csőre fénylik,

kering, szárnyát teregeti,

csipegeti a földet, a

nyakát borzolja, rikoltoz.

Sötétűl már az ég alja,

fekete alvadt-vér foltos.

Mintha kékes madár-árnyék

riadna közelbe, távol,

látja a csősz, rápipál még,

gombát fúj ki a pipából:

moccan és megleng könnyedén,

bizsergeti a lomb magát,

majd hánytorog a sok levél,

rázza ezer zöld taraját.

Mintha óriás kakasok

tollát borzolná a vihar,

repkednek a fák, kavarog

tollazatuk, karmuk kapar.

Nyög és sikongat tekergő

koronájuk égig dörög,

részegűlt a nyárfaerdő,

s zöldből ezüstbe hömpölyög.

Emlős-sárkány hányja-veti

magát: a bősz kukorica,

eres szárnyát zizegteti,

arany a tőgy kúp-fogsora.

Habzó álom örvénylik ott,

a búza, fa körött csurran,

föl-fölcsapnak szálkás habok

a fa körűl koszorúban.

Az a kis fa menne, szállna,

elvágyódó-madár-képpen,

egyszerre teljesül álma,

fönt gyűrűzik már az égen.

Veri a szél fehér haját,

görnyed a csősz szörny-időben,

imával éleszti magát

a kunyhóba elmenőben.

Tereli juhász a nyáját,

jönnek a hegyről gomolyban,

lökdösődik a sok bárány,

béget a fölkavart porban.

Pillantásnál jobb iramban

kövér gyapjával elömlik

a vihar, s a szennyes habban

dörgés dörgésre könyöklik.

Piszkos szőrcsomó-hasával,

mint egy megbőszült vad kecske,

ráhasal az egész tájra,

hánykolódik, morog teste.

Döfköd villám-szarvaival,

gyémánt-ágú vad fejével,

hirtelen itt-ott is csattan,

sistereg a dörgő szélben.

Tömött tőgyét rázza, rázza,

s habzik-fröcsköl a tetőkön,

vastag fehér tej-sugárban

az eső, a szikkadt földön.

Langy tócsa gyűlik, s a színén

buborék pattan, s elúszik,

elbődül hosszan egy tehén,

hátát a vad ég öntözi.

Föltúrja a kis falucskát

a gyémánt-csápú szőr-állat,

kimásznak a földből a fák,

összeroppannak a házak,

a tetők, mint foszló baglyok

elszállnak nyikorgó kéjjel,

kazlak égnek, az állatok

rínak, futnak szanaszéjjel.

Ott egy asszonyt görget a szél,

mint egy dinnyét, nincs már tusa,

a feje már ütődött-vér,

mint a dinnyebél vér-húsa.

Ott valaki lopakodik,

milyen ismerős az arca,

gyerek még, hogy iparkodik,

széllel mekkora a harca!

Az intéző kertje felé,

nincs isten, hogy most meglessék!

A kert az esőtől fehér,

szél táncoltatja kis testét.

Már ott van az almafánál,

tépi az almát sietve,

pedig a földet bő-sárgán

a szél almával beverte.

Leveszi a gatyát, inget,

alul összeköti szárát,

riadtan körűltekintget,

abba szedi be az almát.

Pucér rózsaszínű testén

fröcsköl a víz, fénylik szára,

suhog, mint a korbácsütés,

csattogó tej-fonalával.

Mint a tyúkok teli bögye,

az ing dereka kibuggyan,

s iszonyatos dörgés közben

tündökletes szikra lobban.

A levelek cakkos széle

élesen kirajzolódik,

villám földöntúli fénye

mutatja a kert lakóit:

csigát karóhoz tapadva,

lecsuklott-kelyhű virágot.

Föllobogott az almafa,

arany-csipkebokra lángolt.

Futott a gyerek ruhátlan,

otthagyta a gazdag zsákmányt

a zengő arany-sugárban,

feledve vélt boldogságát.

Virtuskodók

Rázta őket a nevetés,

virtuskodtak ott a téren,

virágzottak a hársak és

felhők kószáltak az égen.

Tej-arcú és szakáll-ütött

legények pörge kalapban,

mezítláb, a nadrág fölött

kékstráfos ingük kibuggyan.

A nadrág madzaggal, szíjjal

majd a mell-rózsáig kötve,

virágbanyílt alma-ág van

kalapszalagjukba bökve.

Kezük zsebben, úgy nevettek,

álltak vastag karikába,

a gyűrűben napon edzett

legény, szétterped a lába.

Térde roggyadt, arca fölfújt,

játszik rózsából lilába,

kocsitengelyt emel, fakúlt

száján buborékzik nyála.

Már a feje fölé nyomta

a vastengelyt, cingár karján

ránganak, mint sózott béka

izomcsomók, s hóna alján.

De hirtelen végigreszket

vékony testén a gyöngeség,

s lehull a vas lassan zengve.

Viselheti már szégyenét!

„Mutasd a nadrágod koma,

kimoshatja, menj anyádhoz!”

Csapkodják a térdüket, a

foguk közűl fény szívárog.

Egyszerre csak befagy szájuk,

mint hártyázó tócsa télen.

Setteng irigység és ámúlt

vágy a legények szemében.

Egy-egy fütty röppen magasra,

surrantja gyorsan a nyelvük,

szájaszélit végignyalja,

fölcsetteget némelyikük:

gyönyörűszép lovat vezet

feléjük egy gazdalegény.

Kék mellénye majd szétreped,

csizmáján elporlik a fény.

Egész a ló pofájánál

markolja meg az istrángot,

peckes a ló, foltos hátán

napfényből font piros lángok.

Tágul a kör, táncol a ló,

nyihog, kapál, visszahőköl

a tömegtől, tűzből való

barna-fehér foltos csődör.

Fehér farán barna szeplők,

háta fehér-pettyes, tarka,

lábán, a patája fölött

szakáll-sarkantyú rőt rojtja.

Megereszti a kötelet

a legény, ujjával csettint,

körbefut a csődör, nevet.

A legényen feszül az ing.

Kering a hosszú kötélen,

fölágaskodik, megtorpan,

láng a szempillán, sörényen,

vicsorog a nagyhajú kan,

reszket orrlika fehéren

a füstölgő ezüst porban.

„No, ki ülné meg a lovat?”

Szótlanok a mezítlábak.

„Egy pengő-forint jár annak!”

– dünnyög kedve a csizmásnak.

S mellényzsebből cigarettát

húz elő és rágyújt lassan,

ereget kék füstkarikát.

Füstgyűrű széled a napban.

„Hát én megülöm a csődört!”

A többiek fölnevetnek,

alig ült rá, már a földön

csücsült a harmatos gyermek.

Most az a kékszemű legény,

aki a vasat emelte,

ül a lovon, szeme kemény,

de rázkódik már a lelke!

Fejét a szügyébe vágja,

horkan, fölmered sörénye,

forog a ló, farát hányja,

duzzad buja vérerszénye.

Toporzékol, ágaskodik,

söpri a földet a farka,

kövér combja dudorodik,

nyakát veri jobbra-balra.

Két lábra áll, úgy cicázik,

hogy a mellsőket leássa,

rubint-uborkája játszik,

reng zacskós iker-tojása.

Kering, fut a téren körbe,

kis terhével viaskodik,

tajtékos már combja töve.

Köröttük por kavarodik.

A virágzó hársfák mögűl

lányszem villan, csak egy percre.

Fut a teli-tarka csődör,

de a legény észrevette!

Dehogy bírná már ledobni,

vértűz-testéről lehányni!

Levegőtől dagad az ing,

égszínkék szeme világít.

Lassan szelídül az állat,

fakó feje lejjebb konyúl,

zenélnek a tömött hársak,

piros a por, lealkonyúl.

Tántorog a pettyes-szügyű,

aranykoronás-szemű ló,

a csillaghínár-üstökű,

csődör-haja véres zászló.

Lépked körbe-körbe lassan

a csődör a legénykével,

virágos kis alma-ág van

kalapján, láng a szemében.

Megáll a ló, csillag-tű-fény

szikrázik az alkonyatban.

Rajta ül a legszebb legény,

mezítláb, s pörge kalapban.

Kezek

Már a harmadik emléket

én is éltem, én is láttam.

Visszaforgatok öt évet:

ülünk a hideg szobában.

A hóporos dombokon túl

új falut szülnek a lángok,

fölötte nagy füstkoszorú:

temetik a múlt-világot!

Lódögök, füstölgő romok,

a nádasban lehányt ruhák,

vízzel beszívárgott nyomok

kanyarognak gyöngy-jégen át.

A dombokon hóval befújt

csoport hever, volt-katonák,

vak szél lobogtatja hajuk,

kezek görcsben, merev-lilák.

Az egyik tört szemüvegén

fehér-rajzú jégvirágok,

alvadt vér-rózsa a fején.

Fölűl varjú-sereg károg.

Leszállnak a holt-csoportra,

kukoricaszárra ülnek,

sírnak, feketén lobogva,

a levelek hegedűlnek.

Vadnyúl, meg őz együtt futnak

át a dombon, meg-megállnak,

itt is, ott is őzek, nyulak

csordába verődnek, állnak.

Megszagolják a holtakat,

karikát fújnak a hóba,

lövés csattan, ágaskodnak,

s elsuhan a nyúlszív-csorda.

Füstöl a hópor utánuk.

Nem is látni már az eget,

fekete falkában károg.

Éhes varjú-felhő lebeg.

Mondanád most is nevetve,

hogyha élnél, a fiadnak:

„Emlékszel a gyerekekre,

vajon ők most hol is vannak?”

Nevükre már nem emlékszem,

hárman voltak, három barát,

jöttek egy kis teher-gépen,

jöttek a vidám katonák.

Puffogott, s zötyögve torpant

a kis autó az udvaron,

azután még egyet horkant.

Néztük őket hallgatagon.

Apám oltottmész-fehéren

mosolygott és szűzdohánnyal

kínálgatta őket szépen,

mutogatós-tudománnyal.

Ők a tenyerüket fújták,

integettek az apámnak:

vágja a fát, sokkal inkább

használ azzal a világnak!

Elkezdett hát fűrészelni,

tüdeje sípolt erősen.

Hogy tudott ott énekelni,

a fűrész a fagyos görcsben!

Vascsipke-fogával ette,

falta a fát a vén szerszám,

s fűrészpor csillag-permetje

sárgált a kézfejen, baltán.

Sírt a fűrész, s a tüdeje

zenélt hozzá, szörnyű ének!

S egyszerre csak köhögetve

dűlt a havas kerítésnek.

Hogy ugatott, a verejték

kiütődött homlokára!

Szomorú az a fényesség,

halál-közelt jelző pára!

Ők hárman már ott teremtek,

csitítgatták, támogatták,

aszpirinnel integettek,

megcsinálják ők a munkát.

S vágták már a fát helyette,

ölben hozták a szobába.

„Emlékszel a gyerekekre?”

Rájuk úgy, mint az apámra!

Arcukra már nem emlékszem,

a nevük hiába kérded!

De a kezükre egészen,

azok lecsüngve meséltek!

Az a hat kéz a szívemben,

mint kőben őshüllő nyoma,

ősrák-címer a kőzetben,

csontváz, ősember-koponya

ott él már örök-időtlen.

Szívem e hat kéz otthona.

Mennyit beszéltek e kezek,

történelmet, mégis szótlan.

Visszanéz az emlékezet,

lehalkulva, mosolygóban.

Az egyiket szóba öntöm:

láng-szeplőkkel pettyegetett

tömpe kezek, kagylós körmök,

az ujj-tövek rézvörösek.

Egyszerűek, mint kalapács,

vaskosak, mint öreg tölgyek,

a kérgük csupa hasadás,

olaj-foltosak a völgyek.

A másikat fölidézem:

zsengék, mint a fű tavasszal,

jegygyűrű csillog a kézen.

Gyermek-kezek, tej-patakkal.

Csecsemő-arc, márvány-felhő,

halántéka hitvesemnek,

kék erekben átderengő,

mint e nem-felejtett kezek.

Bal mutatóujja csonka,

mint a görcsnél letört faág,

körül lecsurog, mint gyanta

az ujj-tőre a forradás.

Most a harmadikat mondom:

húsgyökér-forradás-csillag

a tenyéren, s a kézháton

kék vadhús-tengericsillag.

Magát nem tudja becsukni,

rövid ujjai vastagok.

Kinyílnak rücsök-szirmai,

mint a rózsa, gyöngy-polipok.

Este, mint egy szelíd család

ültük körűl a nagy asztalt,

a hat kéz, a három barát,

lefekvés elől marasztalt.

Mutogató kezünk beszélt,

néha kísértük csak szóval,

ékesebb volt az a beszéd,

mint a leggyönyörűbb szózat!

Tenyér, ujj, ököl mutatta

a szív-küldte szép szavakat.

Meggörbűltek, hajlongtak a

mondatok kő-súlya alatt.

Apám megtört szirom-kezét

odanyújtotta eléjük,

úgy mutatta, mint szégyenét,

amiről ne is beszéljünk.

Kezéből ezt olvashattad:

„Halál, nyomor: ez a tőke,

rothadunk, mint ázott asztag,

korom szállott a tüdőre.”

S ráfeleltek: „Tévedsz papa!

(A kéz-ábra kristály-sáska!)

Ez a hat kéz idehozta

a csönd gyertyáit e tájra.”

Így beszéltünk a kezekkel,

magunkat még most is látom,

szónál biztosabb jelekkel,

első szabad éjszakánkon.

Vergődés

Dáliák és őszirózsák

között ült, sugaras őszben.

Körűldöngte méh a fejét,

ült egy széken, nagykabátban,

krákogott és köpött néha,

játszadozott a botjával,

álmodott egy unokával.

Ölében vastag könyv, olykor

lapogatta, olvasgatott,

köszönt az utcán menőknek.

Egész napokat hallgatott.

Könyvet addig nem olvasott.

A Tolnai Világlapját

hozta haza szombatonként,

abban is csak a képeket

nézte, s máris elfeledte,

énekelt inkább helyette.

Táncolt inkább, s a fröccs-gőzben

hallgatta a rezesbandát.

Mit neki a betű-hadak,

hasas-szarvas nyüzsgő hangyák!

A könyv sose volt az élet!

Hazugság az: rongy beszédek,

köd-alakok, könnyű álmok,

le-nem-téphető virágok.

Az élet: a munka, a bor,

a szerelem, tiszta ének,

a gyerekek jövendője,

a küzdelmek vér-esője,

verejtékes ing, háború,

beteg tüdő, a koszorú,

orvosok és tiszta egek,

fák, virágok, tél, fellegek!

Apám! Hogy tudott szeretni,

rekedt-szépen énekelni,

hangszer-billentyűket túrni,

füstből karikákat fújni!

Dolgozni mindünknél jobban.

Munkában ő volt az első!

Ha kapáltunk, lemaradtunk

ötven lépésre is tőle.

Pedig mi is igyekeztünk,

ő csak futott, ment előre.

Mikor fölállt, s körülkémlelt,

visszanevetett, hogy mi csak

ott tartunk még az anyámmal.

Serénykedtünk, de hiába,

soha nem értünk nyomába!

Vele öröm volt a munka,

s belűl egy picinyke szégyen.

Ha szögelt, milyen örömmel

adtam neki szöget, lécet.

Munka közben fütyörészett.

Vele soha nem fáradtam,

vele csak vidám maradtam,

vasárnap, ha egész estig

ástuk a zöld-inas kertet,

vágtuk a fát, fölsöpörtünk,

s meg-megálltunk egy-egy percet,

akkor megkínált dohánnyal,

éppúgy, mint a férfiakat!

Szívütő volt a pillanat!

Éremnél nagyobb dícséret,

a legnagyobb fizetség ez!

Hogy nem kellett már titokban,

bújva, mint gyermekkoromban,

vadgesztenye-héj pipából

kukoricabajuszt szívni.

Hanem tőle, az apámtól

a dohány jutalmát bírni.

Láttam őt nagy állványokon,

fejem égnek fordítottam,

ott csapkodta a habarcsot

a pirosló téglafalra.

Kőmívesnek is a legjobb,

köztük is a legelső volt!

Láttam őt a kártolóban,

állt a habzó vatta-hóban,

villanylámpák fénykörében

libegtek a gyapjú-pelyhek.

Láttam hajnali háromkor:

öleli a buja gyapjut,

s akkor is csak énekelget.

Soha-el-nem fáradóan

állt a fölcsillámló hóban,

bolyhosan a fehér száltól,

fehéren az éjszakától,

tömte gyapjúval a gépet.

Zabálta az a vas-állat

a habkönnyű eleséget.

Ott is ő volt a legelső,

a legjobb munkás apám volt.

Féltüdeje énekelt, mint

őszi szélben piros bokrok.

Szóljak-e rólatok, évek,

két tétlen év, keserűség?

Elég keserű az ének!

Inkább nap-meleget vinnék,

fényt hordanék a dalomban,

hegyeknél nagyobb halomban.

Megakad a tollam, mint a

kerékagyig sűllyedt szekér.

Gyerünk lovam, Pegazusom,

gyerünk derűsebb ég felé!

Fröcsköl, tocsog a sár-tinta,

szárnyas lovam nem tud szállni,

verdes a köd-ló két szárnya,

vergődik, lobog ezüstben.

Jutsz-e melegebb világra?

Szívemben úgy tolonganak

az emlékek, sűrű rajban,

dobogva, mint réműlt barmok,

mikor rájuk ég a pajta,

a szűk ajtón kitörnének.

Üszkösödnek, benne égnek.

Szóljak-e rólatok évek,

két tétlen év, keserűség?

Hol találok menedéket

előled, te két szörnyű év?

Mi lett belőled óriás

zöld-szárnyú fekete cédrus!

Gyöngykagyló-kérgű ágaid

a habos eget tartották,

zöld vas-szövevény szárnyaid

világ tüdején a bordák.

Félvállasan meggörnyedtél,

hátad jobbfele behorpadt,

bordáival olyan volt, mint

denevér esernyő-szárnya.

Mintha hordanál keresztet:

válladon a világ fája.

Láthatatlan gyökerével

kapaszkodva szívbe, májba,

hátadból kinőtt a halál

égigérő üvegfája.

Üveg-lombja űrben reszket,

benne madarak, angyalok,

sasok, keselyűk és pávák,

sármányok, harkályok, csókák.

Levelei: ősök arca,

bajszos anyókák, apókák.

A százezer ősarc-levél,

mint kép a tiszta szobában

ünnepélyesen kifakul

keretezett mosolyával.

Ott fészkel a sárkány-csikó,

a rák-sógor, hüllő-testvér,

gomolyog ős-gyöngykorbácsod.

Ágain a jelenések,

arany-kürtökkel ítélő

aranyszárnyú véres kések.

Lombjaiban hét mennydörgés,

hét csillag, hét gyertyatartó,

ott a harag hét pohara,

három jaj, hét trombitaszó,

a tizenkét pecsétes könyv,

s a könyvet-megevő János.

Ott ül a négy lelkes állat,

sír a fehér ló, veres ló,

nyihog a sárga halál-ló,

üvegtenger partján zokog

titok-arcú asszony-csorda,

s a hét-szemű bárány körül

isten-hárfás angyal-horda.

Nem csoda, hogy meggörnyedtél,

ha cipeled a világot,

csontváz-arcú csontszárnyakat,

óriás gyökér-keresztet.

Mi lett belőled, te árva?

Előbb még kint az udvaron

dolgozgatott meg-megállva,

fél-tüdejét a láz ette,

kedvét sorvasztotta bánat.

Szöget ütött kerítésbe:

„Hej, ha építhetnék házat!”

A fal repedését tömte,

cinegetve a kanállal:

„Emeletes palotákat!”

Magot szórt a kiscsibéknek:

„Itt kell csipognom halálig!”

Söprögetett estelente:

„Jobb lenne, ha elpusztulnék!”

Amikor kiült a napra,

messziről könnyezve néztem,

ült, derékig meztelenűl

a gyógyító napsütésben.

Háta, mint besüppedt sírdomb:

piros kagylóhéj-horpadás.

Ránőve a halál szárnya:

fekete-tollú forradás.

Mert egy óriási sebhely

hímezte rá virágait,

az elmúlás ráhelyezte

tüskés vérkorall-ágait.

Lapockától a csípőig

rózsaszínű sebhely-páfrány,

fekete-fogsorú fésű

nőtt a horpadás határán.

Ó, iszonyú fogsor-nyomok,

ó, elmetszett-tollú bordák,

mint fogatlan száj az a hát,

mint egy lápba-sűllyedt ország!

Féltüdejű viasz-virág,

kétéltű ős. Ült, mint akit

krokodílus harapott át:

Ragadozó-Magyarország,

Krokodílus-Magyarország!

Jaj, fuldoklás, jaj féltüdő!

Jaj, hűtlen szerszámok, dolgok!

Nem énekelt, már csak morgott,

sóhajtott a munka után,

néha könny gyűlt a szemébe,

sírt magában, sírt az apám.

Szombatonként pártnapokra

el-eljárt lassan köhögve,

s aztán reggelig mesélte

anyámnak a hallottakat.

Jaj, rekedt-mámorú szavak!

Levelet írt a fiúknak,

göcsörtös betűkkel írta.

Nézem most a leveleket,

könny-mázas, olvadt a tinta.

S aztán lefeküdt az ágyba,

mint műanyag-héjú óra:

szervei már kitetszettek,

üveg-sír mélyén ketyegtek.

S úgy olvasott, mint akinek

olvasás a mestersége.

Hej, te a halált megsejtő

tulajdonság változása!

Ült az ágyban, nyakán kendő,

háta alatt kövér párna.

Hangját elvesztette régen.

Már csak szájával formálja

a szavakat, s a szemében

hervadnak a puha fények.

Én itt a városban éltem,

de itt is csak félig éltem,

félig otthon az apámmal,

vele éltem én egészen!

Köhögését, suttogását

hallottam vad éjszakákon,

láz-tejútról hívott engem

ibolyán-túli szavakkal.

Mikor lefeküdni mentem,

a tücsök-cirpelő csöndben,

nem tudtam, az én szívem ver,

vagy ő suttog a szívemben?

Mikor hazamentem, szemmel

ölelt meg, mint más karjával.

Láttam, ő már nem is ember.

Betelt isten mosolyával.

„Hogy vagy fiam?” Suttogott. Várt.

„Ülj le ide az ágyamra.”

S kicsit elhúzta a dunnát,

s finom-pikkelyű kezével

simította, lapogatta,

figyelt gyermeki szavamra.

Mosolyogva nézte arcom,

mint a saját boldogságát,

kérdezte, hogy nem haragszom,

amiért nem tud beszélni?

Hogy tudtam akkor remélni!

Intett, nyissam ki az ajtót,

vacsora-gőzt kiszellőzni,

mutatta, hogy mit is olvas,

úgy kérlelt, mint okos gyermek:

olvassam neki a verset,

beszéljek a nagyvilágról,

munkáról, politikáról.

Én csak ültem az ágyszélen,

a könnyeim belűl folytak,

láttam: hatalmas a lélek!

Szótlan szavai ragyogtak,

lelkét gyújtották a vágyak,

mint kölykök a szénakazlat.

Mint egy lobogó, nagy fáklya,

amely önmagát emészti,

öntudata és halála

láng-bokrokban falta testét.

Már nem ember, egyetlen vágy,

halál-előtti tűz-ének,

az volt apám ott az ágyban,

elénk bomló csillag-élet.

Én csak ültem az ágyszélen,

nagy léggyökér-kezét néztem,

az óriás üveg-pókot,

légbe-mozgó üveg-ágat,

óriás tarajosgőte

gumikezéhez hasonló

kezét néztem, ahogy száradt.

A nagy-körmű halál-ollót.

Kezére a készülődés

celofán-kesztyűket húzott.

Én csak ültem az ágyszélen,

benne már a halált néztem,

a halál egyszülött fiát,

a fűgyökeres koponyát.

Néztem verejtékes haját,

izzó kristály-kehely-szemét,

fekete-kérgű fogsorát.

Magát mikor kitakarta

létemben-reszketve néztem,

szalmából-font bábú-ember

feküdt a verejték-fészken,

lüktető óriásgyík-bőr:

törékeny sejtcsipke-ruha,

hártyával-bevont üresség,

a négy fölfújt pikkely-kesztyű,

s a dobogó hártya-toka.

Jáde-gyökér-csokor volt ő,

óriás-denevér csontváz,

denevérszárny-csontkezei,

mint óriás-madár lábak.

Néztem, az alkonyi zöld űr

gyötrött Veronika-kendő:

apám vér-arcát mutatja,

a megváltó-halhatatlant.

Megváltó-megválthatatlant.

A halálod, s a halálom.

Az alkony vad, véres álom:

apám eltorzúlt vér-arca

végigcsorog a világon.

Jaj, hogy kimondani mertem!

Fehér kezét nem felejtem,

nehézkesen állt a tollhoz.

Sárga-erű viasz-virág

sírta görcsösen-remegve

legszebb versét életemnek:

„Fiacskám, vigyázz magadra!”

„Ügyelj mindegyik szavadra!”

„Építsetek olyan házat…”

„Gyógyítsátok a világot!”

„Nekem messzire kell menni…”

„Ne felejtsd soha apádat…”

„Gyerek dolgozni akarok!”

„Az embereket szeretni…”

„Most jönnek a legszebb napok.”

„Anyátokat szeressétek!”

„A szívemben féreg lakik…”

„Fiam, nagyon szép az élet…”

„Botom tedd a koporsómba,

tudod, amit még te hoztál…”

„Engemet már nagyon várnak…”

„Tüdő, szappanhab leszárad…”

Jövendő

A dombokról könnyű felleg

sodródik és tiszta ének.

Rubint-ménesek dörögnek,

hűvösek a kaszált rétek.

Nehéz volt e harminc napom,

már az emlék-húr elhallgat.

Állok itt és dúdolgatom

én is e kis dalt magamnak.

Könnyű az ég, könnyű, bennem

lassan elcsitul a lélek,

üres, bár melegét érzem,

szívem, mint a madárfészek.

Repűlj madár, repűlj messze,

szólok, tenyerem nyitva ki,

s ujjaim között szememre

hullnak a fény szalagai.

Gyermekláncfű fejét tépem,

ráfújok és messze nézek,

pihe-koszorúja szépen

elszáll, mint a volt-emlékek.

Fájdalmaim, már e versek

soraihoz kötve vagytok,

mint kőbe a félig metszett,

derékig kibontott szobrok.

Deréktól a kőbe forrva

rejteztek el az anyagban,

a kéz, a fej, szív csiszolva

él örök-megbonthatatlan.

Maradj hát te kettős szépség:

tapintható, s láthatatlan,

őrizd a fájdalmak képét

láthatóan és titokban.

Veled már nem maradhatok,

nekem más útra kell mennem!

Készűlj szerszám, már új dalok

fogantak meg a szívemben.

A réten túl épületek

bomlanak a habos égre,

vas-állványok íve lebeg,

csillog finom erezése.

Kőművesek fönt a fényben

sürögnek, rakják a falat,

száll a vödör a kötélen,

kiloccsan az ezüst-habarcs.

Dohog a gép, küldi egyre

szalag nyelvén föl a téglát,

mintha vércsöppeket vinne,

vértadó-nép ajándékát.

Ránt az öröm forgószele,

s pörget föltoronyló lázban:

épűlj hazám üveg-szíve,

épűlj országos nagy házam.

Napfényben aranyló szobák,

épűljetek munkatermek,

gyárak, kórházak, iskolák,

munkából fakadt szerelmek.

Épűlj áttetsző szép ország,

sorsommal én megáldalak!

Mondjam nem-köhögő sorsát.

Mondjátok el téglafalak!

Kőművesek, kőművesek,

drága építő apáim,

ne legyen itt többé beteg

senki, senki e hazában!

Odafutok, akkor látom,

fönt a fény-ködös magasban

most veszi le a kabátot,

fölnevetve, sugarasan,

s rakja már a téglát apám,

keni a maltert kanállal,

fönt az állvány fény-havasán,

rakja a falat vidáman.

Fém-pókháló erezésű

állványokon hajol bátran,

a sugarak, mint a fésű

végigszántanak hajában.

Föl se néz, csak rakja, rakja,

kezei: galambok, szállnak,

meg nem állnak pillanatra,

csak forognak a kanállal.

Fehér kezei suhannak,

haja meglobog fehéren.

Elmerülnek, fölvillannak

kezei a ködlő fényben.

A jégvirág kakasa

1951

S a kiváncsi világ azt kérdi: mi van meg?

Hegyezd füledet

Kiváncsi világ!

Lantom neked elzengendi: mi vanmeg?

Ó nagyon is jó szívű közönség,

Különösen ti,

Szép lyánykái hazámnak,

Kiket annyira szeretek én,

Hanem akiktől

Nem nyerek egy makulányi szerelmet,

Ha szépen kérlek benneteket!

Ugye nem fogtok haragudni reám.

Ne kárhoztassátok a jámbort!

A gondviselésnek

Választott embere ő.

Petőfi Sándor: A helység kalapácsa

Első ének

amely nyúlfarknyi csak, de elég ahhoz, hogy a költő fohászkodjon egyet

Hol is kezdjem hát történetem? De

tán innék előbb, hisz

hosszúra nyúlik beszédem, mint

a nyári napok, s kibírná

egy becsületes férfi száraz torokkal

a tikkasztó melegben csak egy napig is?

Nekem pedig boldogabb, szabad

életünkről kell zengeni most,

gyönyörű dalt, tanúságúl

jövendő koroknak, hogy ükunokáim,

ha megérem azt az időt,

s mint az őszi bogyók, levelek,

ráncba zsugorodva, töpörödve,

megfáradt karral ülök a nap sugarában,

s az álmos őszi legyek dongását

hallgatom,

mondom, ha majd a világ

minden népe szabad lesz,

s a kommunizmus emberi fényében fürdik

a föld,

ükunokáim akkor, vigyázva, hogy

arcomra

árnyékot ne vessen

a testük;

azt mondják nekem: „Öreg,

éneked most is teljes fényében ragyog,

s mulatságúl szolgál, s meséd

igazsága igazunk ma is.”

Jobb hát, ha megöblögetem

torkomat, hogy

lemosogassam

a füstöt, a nikotint, a nyál

buborékos hálóit, mint

a friss tavaszi zápor a kémény

kormát, pókhálóit.

Jobb, ha lemosogatom, mielőtt még

nekilátnék, ha megadom

neki is, a Toroknak,

ami jár,

s a sör virágzó habját

szopogatva

elmerengek egy percre a hőseimen.

Rágyújtok még egy cigarettára,

eregetek egy

kis ezüstöt.

Ne féljetek, azután nekilátok!

Második ének

amelyben Szilveszter éjszakáját énekli meg a költő

A hold, mint óriás

rubint korong

kereng a zajtalan égen,

s rózsaszín ködöket süt a tetőkre.

Gyökig jár a gyalogos a hóban!

Ott is! Átevickél valaki

egy hókötegen,

s mintha sercegő szappanhabban

járna,

dereka körűl perceg

bokra a hónak.

De ni!

A kocsma előtt megáll,

aminek

ablakain, mint

tizenkét tömör aranykocka

ugrik ki a fény,

s némi zene is szívárog.

De hisz a szövetkezet

jónevű kocsmája ez! Ahol

ropog a talp a szilveszteri bálban.

Benyit az ivóba,

s mintha tűz volna odabent,

feketén csap ki a füst

a fehér éjszakába.

Persze, hogy tűz van! A

jókedv tüze

ropogtatja, mint a gallyat, a csontot,

s a szesz

lángjaitól fő a koponyákban

az agy.

De sebaj!

Húzzák a füstös cigányok!

Mint fekete tücskök:

cirreg

az öt hegedűs.

Mint szénaszállal a füsti

fecskék, röpdös kezük a vonóval,

hogy a hangok szálaival

fölépítsék a hangulat épületét.

A cimbalom veszettűl

pönög,

s a nagybőgő, mint

egy óriás barna varangy

ümmöget:

umm-ümm-umm-ümmögi egyre!

Ropog a tánc,

porzik a padló,

gomolyog a por

csillag-világa a fényben,

s a lehelet borízű gőzei

tolongnak.

Fényes bakancsok, csizmák,

cipők topognak egymás mellett,

s a verejték csillámló

gyöngyszemei

nőnek a

halántékokon.

A legények ingben ropják

a táncot, kabátjuk az ablakra akasztva.

Ingük egy lucsok,

már a nadrágtartójuk is

átfényesedett

a verítéktől.

Kanyarítják a cigányok,

s a vállak,

mint reggeli széltől rengő

víz mozognak,

s mint egy-egy tátogó

hal

csapódik a bicegő fejek fölé a kurjantás.

A pénztáros lesi, s kajánúl

elcsípi

a titokban besurranókat,

akik fanyalogva

kotorják elő a motyóból

a forintot.

Fiatal házasok

surrannak titokban

ki az ajtón

s pilledt mosollyal

térnek vissza a táncba.

S észre sem veszik, hogy

mindent elárúl

a hátukon rezgő

aranyos szalmaszál.

A mennyet

rengeti

a vidámság,

vagyis a mennyezetet,

mert sokaknak

már

csillagnak látszik

a villany

sziporkázó

üvegbuborékja!

De miért ne látszana, hiszen

jó munka után

mulatnak itt,

az ó-évet siratni nem kell,

sem az újat, amelyik, ím, egy

traktoros képében az ivóba lép!

Nagy elhatározások hozták ide

Török Ferkót,

nemcsak a mulatság!

Amelyek, amíg

ide nem ért

pezsegtek benne, mint

a must,

amikor borrá érik, vagy a

szódavíz gyöngyszeme.

Az álmodozás ilyen gyöngyszemei

szálltak lelkében

fölfelé, kergetve egymást,

hogy aztán eltűnjenek

a valóság

komor gyomrában!

Teca Kati kezét jött megkérni ő,

úgy táncközben megmondani neki,

hogy szereti, s végül is

feleségűl szeretné.

De ami künn, a roppantó

hidegben csiklandva részegítette,

az itt, a füst melegében

úgy lehűlt,

hogy köszönni is alig tudott,

mintha bedagadt volna a gigája!

Mert bár a legjobb traktoros

büszke nevét viseli

Török Ferkó,

a szerelem dolgában olyan

gyámoltalan a

komám,

mint az először fürdetett csecsemő.

Az ivóban összecsomósodott a

sok ember, mint a halikra,

kezükben csillog

a pohár, s kilocsog.

A füst kékes vattája az orrlikakat,

füleket betömi.

Szent Laji, a bolond,

akit gyerekkorában tűz perzselt

simára,

s most koponyája, mint a tojáshéj,

a pultnak dűlve

pislog szőrtelen szemhéjaival.

Nézi a csöpögő csapot,

a sörhabot, ami, mint

tálból a tészta, a korsóból

fehéren kidagad,

s hogy a zengő ricsajok

közepette ő is tegyen

valamit,

két szippantásra tövig

szívja bagóját, s füstköröket ereget.

Ferkónk

megszeppenve áttolja öles alakját

a füstön, s embereken,

s hogy a terembe lép,

szíve megfagy,

mint a

télire ittrekedt fecske,

s mélyre

lekoppan.

Katija ott pirúl a táncban!

Arany-füsttel átszőtt haja,

mint hajnalban

az arany-levelű bokor reszket,

s most feléje vet egy emésztő

pillantást!

De pillantása fekete pillangója

már másfelé csapong

kacéran.

Ferkó

a gyámoltalanság

gipszbe löttyintett szobraként

áll,

vár még vagy három táncot,

addig komoran körűlnéz.

De méltán elvigyorodik, amikor

feléje tartván, az ősz Öreg

Balázs

Kocsis Bözsi

feszes körte-felét

meglapogatja.

Csak nézi Katit, s látja,

Mamója

a kályha mellett szunyókál.

Arca áttetsző, s eres, akár a

megérett őszi levél,

s úgy összegyűrte az

idő

ujja, mint a

reszelős ujjak a

cigarettapapírt.

Aztán hordósra szívja

mellkasát levegővel,

s a negyedik táncnál lekéri

a lányt.

Csak látnátok ezt a délceg legényt!

Meredt szemekkel néz

Kati nyaka mögött a

semmibe.

Bár

látja a lány nyakán

a kis állatként pihegő erecskét,

s testét átfutja a bizsergő áram, ami

Kati telt derekából a szívébe szalad.

Egy szót sem tud kinyögni,

s amikor Katalin

megszorítja kicsit melegebben a vállát,

s szemével a szemét keresi,

őszi-vörösre pirúl, szíve

a tarkóján próbál kiugrani.

Mit tegyünk most e szemérmes

legénnyel, hova bújjunk

szégyenünkben, mi,

az asszonyok perzselő

pillantását bátran kiálló

férfiak?

Ferkónk feszeng, izgúl, mint

a robbanni készülő rakéta,

hogy sisteregve

elfüstölögjön.

De reménytelen jókedv mindenütt!

De mégis! A pillanat

szeszélyes fortélya megadja nekünk,

hogy Ferkót egy tollvonással

férfihoz méltó

cselekedetekben mutassuk, hogy

előttünk szégyenben ne maradjon,

s lesújtva azt ne mondjuk végűl:

„Micsoda szende glóbuson

született

szűzi,

szelíd

szegfű ez a szerelmes?!”

Hirtelen női sikolyok,

férfi-kiáltások förgeteges lávája

buggyan a terem közepéből,

szétömlik az utolsó zugig, sőt

behömpölyög az ivóba,

s a melléktermek füst-kévéibe is.

Az öt hegedűs reszket, mint

nyárfák az alkonyi szélben.

Pohár csattan, s tán a bicska

villáma is cikkan fehéren.

S a zsivajgó, nyakakat

nyújtogató csődület gyűrűjében

két suttyó legényke

ugrál és topog,

borzolt taréjjal,

mint a fiatal kakasok.

Jó alkalom ez! Ferkó,

Katiját eleresztve

átfurakodik a karikába

csomósodott embereken,

s két tenyerét a torzsalkodók

vállára rakva megkérdi:

„Mi baj?”

Fortyog, buborékzik a vészes

hangulat, mint az üstben

a paradicsom, de Ferkó öles

alakjától lassan lenyugszik,

bár a két toporgó kakas szemével

hunyorgó csillag-jeleket küld

egymásnak: „Tán

együtt ugornánk

e behemót legénynek,

amiért dolgunkba

avatkozik?”

De egy roppantás a vállpereceken

s szemének fölöttük tündöklő,

derűt sugárzó csillag-jegyei

megértetik:

„Kakaskodni itt lehetetlen!”

Ha tudná traktorosunk,

Teca Kati milyen

féltő szerelemmel

kíséri útját!

De alig sejti!

S azt még kevésbé sejti barátunk,

hogy Katalin féltő szeme mögött

két tüzes szempár

öleli vállas alakját.

Kié ez a két homlok, amely alatt

e szerelmes szemek tüzei ragyognak?

Nem áruljuk el előre,

hiszen

e szemek tündöklő üstökösei

láng-csóváikkal

föllobognak még

a homlokok konok égboltja alatt.

Lesz idő még beszélni róluk eleget!

Annyit elárúlhatunk talán, hogy

sötét, fondorlatos tervek

mérgezett üstje az egyik,

s az ártatlanság

szelíd kék bogyója a másik,

mint a harmattól hamvas kökény.

Visszatér-e Katihoz Ferkó?

Nem!

A szappanhabként foszló csődületet

odahagyva elkomorúl újra,

s kifelé indúl.

Ám Gereben Lajos, a párttitkár

mosolyog messziről feléje, s integet,

S Ferkónk már

derűl, mint

az esőcsöppektől

szikrázó rét, ha

kibukkan a nap.

Kezet ráz vele,

s asztalhoz ül.

Koccintanak,

s máris országos dolgokról folyik a beszéd.

Hiába, ilyenek ők!

Legelőbb ezt forgatja meg a

nyelvük.

Terveket szőnek, nagy álmokat

gomolyítanak, s mérlegelik

a múlt, s a jövő esztendők erejét.

Ferkónk meg, búját

feledve

könyököl,

s terveiből

hegyeket

épít.

De feszegeti már ragacsos tokját,

mint a rügy, megint

a szomorú szerelem,

s a szótlanság mézgája újra

bevonja aranyával.

Mit tegyen?

Jobb, ha lefekszik.

Föláll, elbúcsúzik,

s bánatát rejtve

haza indúl.

Zizeg a hó, s a mulatozók

is kurjongatva hazatántorodnak.

A csiccses férfiak sárga

jeleket írnak a hóba.

A magasban, mintha ludakat

kopasztana, a fagy

jég-keze

tépdesi a kövér felhők

gyönge

tollát,

s a földre leszórja.

De a zizegő tollpihék sűrűjén már

átüt a derengés.

Ferkó túrja a havat fütyörészve,

kezét Katalin

ujja-nyoma perzseli, mint a sebek.

Szíve helyén csalánbokrokat

érez,

amelyek csipkés levelükkel

hólyagosra égetik a

mellét.

És mi fogadja otthon

a legjobb traktoros büszke nevét

viselő Török Ferkót?

A búra megint csak öröm!

Apja, az öregebb

Török

le se feküdt tán?

Karjára dűlve bóbiskol

az asztalnál.

A félig már hamvadt pipából

kis kék göngyöleg

kanyarog fátylasan,

mint az üszkös házak

romjaiból a füst.

Keze, mint ropogós

dohánylevél,

az asztalon kiterítve.

S Ferkó koponyáján átcikkan

a sejtés:

„Számolt az öreg!”

Az asztalon kockás füzetlapokra,

újságszélekre

nyállal rászáradt ceruzafesték.

Számok.

Virágok, levelek, a kajla

szarvú tehén, kéményeikkel füstölgő

kicsi házak csillogó rajza.

Még az ablak jégvirágain is

körömmel rótt

számok gyöngyei.

S a jégvirágok kristály-levelén

körömmel karcolt

repkedő-farkú, csipkés-taréjú kakas

kristályosodik

újra

virággá.

Dúlt csatatér a konyha!

Nyomai szanaszét.

A nyál, s ceruzafesték alvadt

vércsöppjei,

az áthúzott számok puffadt

hasú hullái hevernek a tájon.

S a betűk törött kerekű

ágyúi

rokkantan feküsznek

a papíros havas

mezőin.

Hej! Nagyot kurjant Ferkónk

az örömtől,

s az öregebb

Török,

a kisgazdaság vesztes hadvezére

fölemeli fejét,

körűlnéz,

s hogy visszadöbben,

hogy immár végleg legyőzetett: fiára

fortyog mogorván, míg

bütykös ujjával halántékát

tapogatja:

„A számítás azt hozta ki.

Belekényszerítik az embert a

közösbe.”

De Ferkó már hányja magáról

a ruhát,

s nevetve a hűs ágyba huppan,

míg kintről a tehénke kis piros kürtje

hívja a reggelt,

s a kakas kukorít,

totyog gatyásan a hóban.

Szerelmesünk

meg az orrlikak harsonáival

jelzi, hogy megtalált

kedvesével

cicázik

az álom mezőin.

Harmadik ének

amelyben a költő sokáig altatja hősét

A sötétség deszkáit

gyémánt-szögekkel verte az éj a tájra.

Beszögezte a völgyet, mint

valami ládát. De

a hajnal a nap arany fejszéivel

szétforgácsolja, hasogatja

a sötétség ropogó deszkafödelét,

hogy a szögek is elkajszúlnak.

Csak úgy zeng,

harsog a táj e küzdelemben!

S a reggel, mint egy piros tehén

a völgybe ballag,

s érdes nyelvével pirosra

nyalja az ablak üvegét,

rászuszog

a fákra,

s a virágzó körtefák szirma

lassan lepereg.

A kútban, a pocsolyákon,

a vályú vizén úszkál a fehér szirom.

Ferkónk forog az ágyban, de

valamibe döccen!

Behúnyt szemekkel fölül, csontjait

ropogtatja, aztán pilláit

fölnyitja óvatosan.

Pislog vagy kettőt, s szeme kerekre

mered.

Teca Kati telt, asszonyi karját

pillantja meg derekához közel.

Kócos fejét a párnákba fúrva

alszik,

tarkóján csillog a szőke pihe.

A csodát maga sem érti! Tán

álmodja az egészet, vagy

megfordúlt vele a világ?

S vaskos nagyujját, amire

a munka örök anyajegyét írta

az olaj, lassan Katalin hátához

érinti

és gyorsan visszahúzza.

Katalin süt, mint a kályha!

Aztán aranyló fejét

traktorosunk oldalához

dúrva

lélegzetének két kis fujtatójával

szítja férfiúnkban

a szívet,

a szerelem parazsát, s szempilláival

verdesi oldalát, mint

vizet a fecskeszárny.

Te, e versek olvasója, ne

mulass ismét jámbor

barátunkon, azt se hidd,

hogy vele valami csoda

esett.

Csodák hívői, s hirdetői

nem vagyunk mi,

sem égi jelek, bódító csillag-képletek

jegyesei!

Hirdeti azt falunk bővérű papja

eleget!

Aki most ájtatos reggelijét

költi éppen.

Lágy tojás, főtt kolbász, ecetes

torma csiklandozza kegyes kis

orrát, rándítja arcát, tar

üstökét, amire úgy ráfeszűlt

a bőr,

mint uborkásüvegre a celofán.

Mondom, feje akár a szárított

tökhéj,

csak a vérbő erezet áttetsző

pókhálója tarkítja, mint

valami kék

pamutból kötött

hálósapka.

Papunk nyakára

szalvétát csomóz

s csipegetve nekilát

az eledelnek.

Légy száll az asztalra.

S szerelem-részegen döng rá a másik.

Ülnek. Szárnyuk gyémántos, bolyhuk

csillog a fényben. Villog

óriás, dülledt szemük.

Ó, részeg pillanat töredéke!

S már szétszakad kettős árnyuk.

Kristóf atya mosolyogna,

de dühében hirtelen elfúl,

öklétől csattan

az asztal.

A tojás sárgája kilottyan, s a kolbász

szortyogva nagyot ugrik.

Vasárnap lévén, eszébe jutott,

hogy kevesen voltak

a reggeli misén.

S ha így megy tovább is, a közöny

mocsarába fúl tanítása!

Pukkadozik, aztán földerűl arca,

ájtatosan vet egy keresztet,

fölkel,

s a harmóniumhoz ül.

Nevetnek a sípok, s papunk

elandalodik

a keringő lágy ütemén.

Olyannyira, hogy

a széket hátra taszítva

két ujjal fölcsippenti oldalt

reverendája

fekete szegélyét,

s megbillent fejjel pörög

kecsesen.

A szentek egymásra kacsintanak

a falon,

s vigyorognak a nap melegében.

De Kristóf, a bővérű pap,

hirtelen elvörösűl,

lábával toppant a padlón és

a gőg szalmaszálán

fölfújja a gyűlölet, mint a

szappanbuborékot.

Ám haragja úgy szétpattan, mint

ez a sokszor használt hasonlat,

amikor

Kocsis Bözsi

tolja be gyönyörű

termetét az ajtón

Kezében jácint-csokor, s iszonyú

tűz a szemében.

„Dicsértessék” – köszön a láng-szemű

leányzó

és tekintete ájtatosan

a papra tapad.

S Ferkóval mi van?

Ne mulass ámulatán

betűt böngésző

barátom!

Csak mi altattuk íly hosszú

ideig Török Ferkót,

ki falujában a legjobb traktoros

büszke nevét viseli!

Kiérdemelte ő a becsülést

megint!

Míg mi a költészet

mákonyával altattuk

hosszú időn:

nem aludt ő igazában!

Hatalmas holdakat írt tele

a puffogó masinával,

barázdált meg az ekékkel,

mint szorgalmas költő

tolla a

papírt.

A tavasz is megjött azóta,

ragyogva roskadt a hó,

zsírosodott

a rög.

Az átlátszó erdők tisztásain

már a nap

arany csikói legelésztek,

a rügyek tojáshéját

feltörte a nedvesség

lágy ujja

és pelyheztek a barkák sárga

csibéi.

Az öregebb Török is befogta lovát,

kis tehenét a saroglyához kötötte.

A szekér elindúlt, s mintha

a szívét húzná

kesely lova,

oly bánatosan baktatott a tavaszi

sárban.

A tehénke búsan trombitált

kapura.

Török Ferkó apja, az öregebb

Török, csak szívta pipáját

a bakon,

s elöntötte a

szomorúság, mint

vadvizek a tavaszi rétet.

„No, húzd csak te

kesely, ne szomorkodj,

röhögj a pofáddal, mert

a szívem szakad, ha

így látlak!

Ma vagy utoljára az enyém,

az öreg Töröké!

Te se bőgj Suska, szőke

kis tehénkém, ne sirass,

hogy így egyedűl maradtam.”

Igy beszélt az öreg,

s tán a könnye is csordúlt

titokban.

De csak szívta pipáját,

s nézte a ló

füleit.

Alkonyúlt, s a

fölízzó parázstól

arca piroslott.

Az öregebb Török így

ért a szövetkezetbe!

S ott ki fogadta?

Teca Kati, a szövetkezet első

brigádosa!

De nézzük Katalint!

Egyre csak Ferkó jár a fejében.

Szóra hogyan bírja,

az asszonyi csel

milyen fogójával húzza ki

belőle a

vallomást?

Vagy ő szóljon neki, vallja

meg szerelmét?

Ez a szégyen csak nem esik

rajta?

Micsoda jámbor legény!

Katalinban forrni kezd

a szerelem, s már

olyan veszettűl

csapkodja kapáját

a földbe,

hogy a vas alól

lomhán fölrebbennek

a por szürke

madarai.

Bezzeg Katalin nem álmodozott! Nem

szőtte az álmodozás

ködpuha fátylát

a merengés

szövőszékén!

Nem azért hívták Teca Katalinnak,

nem azért hasította szilánkká a

fahasábot

egyetlen dördülő csapással

a férfiak

ámulatára!

Nem!

Szóra bírja még

szemérmes traktorosunkat!

S nála az elhatározást mindíg

a tett követi!

Így fonta, csomózta

a csel

hálóját

egy kora reggelen is,

munka előtt még, a szövetkezet

kihalt udvarán.

Hajnali madárka volt

Katalinunk,

arca is olyan, mint a

hajnalmadarak

szárnya.

Hajnalban kelt, nézte a harmatos

leveleket,

s a munkáján

tűnődött.

És akkor mit lát?

Az öregebb Török lopakodik

suttyomban

az istállóba.

A gőzölgő ajtóban megáll, körűlnéz,

s megnyugszik.

Csak a tyúkok kárálnak, verebek

csivognak,

kacsák hápognak zenekarban.

Behúzza maga után az ajtót

mosolyodva.

Katalin pedig csöndben

odalopakszik,

s az ajtórésen figyeli az

öregebb Törököt.

Apónk Suska tehenét

keféli

mély áhítattal.

Becézi, döcögteti a tehenet,

a szügyét, a lapockáját,

a nyakát

simogatja gyönyörködve.

Mintha a kefe helyett

szíve volna a tenyerében,

úgy tisztogatja

a magáét.

Suska meg nyalint

egyet

az öreg kezefején,

örömében, hogy ím,

kifényesedett, mint a lámpaüveg.

Aztán lovához megy, orron

döccenti kesely

paripánkat,

s ott folytatja a műveletet.

Ha szólni tudna a többi ló,

s tehén!

Bizonyosan irígykedve

mordúlnának

az öregre, aki most

lopva megint körűlnéz,

aztán két vella zöldet

szór

Suskának, s a paripának.

S jóízűen megpödri bajuszát,

amikor ropogtatni

kezdik a tiltott eledelt.

(Éva

harsogtatta

így az almát

a paradicsomban!)

Hümmög egyet, megveregeti

a csillagok

ragyogó farát,

s kifelé indúl.

Katalin sem állja mosolygás

nélkül

a látottakat, de homlokát

redőkbe rántva

benyit.

Állnak egymással szemben

a küszöbön.

„Hát te?” – motyog az öreg.

„Tán előre

dolgozik kend?” – felel Katalin

szigorúan.

Pironkodik az öregebb Török,

vakarja kopasz

fejebúbját,

s az udvarra lép.

Sokáig beszélnek még

az udvaron, s apónk

csak pirosodik

Katalin szavai

sugarától,

mint nyári naptól a paradicsom.

Mint fölfújt tollú galambok,

fehér virágban

állnak a fák, s szirmuk

Kati hajába pereg.

A tehenész itatni

tereli

állatait.

Szörcsögve iszik

a barom,

lehelletével

megolvasztja

a vizen

a szirmok habzó

hókristályait.

S mikor cuppogva

fejét emeli,

orrára, orrlikába

a szirmok kis lepke-szárnya

ragad.

S a lágyan mozgó szájakról,

mint az olvadt üveg,

csillogva szálazik a nyál, s leng, mint cérnaszakáll.

Mint a jégcsapok

kristályosodó tű-szakálla,

szálkásan lenyúlik a vízbe, ott hurkosan ragyog.

Szemük kék tojása égő gyertya!

Szemük sarkából kövér

arany csorog,

mint az olvadó gyertya

üveg-méhű lávája,

mint Krisztus lándzsavert szívéből

a vér-víz sárga pépje.

S egyikében

légy dönög

veszettűl.

Szempillák,

farkak,

fülek

legyeznek.

Pirongatja Katalin az öregebb

Törököt,

de az nem állja,

hogy úgy féloldalt

föl ne mérje

Teca Kati

rengő

termetét.

Hogy történt mégis,

hogy erről

másutt szó sem esett?

Ki a megmondhatója?

Ára volt ennek is!

Mondom, csak mi altattuk

a legjobb traktoros

büszke nevét viselő

Török Ferkót íly hosszú ideig!

Most ül az ágyban,

s ámúldozik

szerencséjén.

Ámúldozik?

Viháncolnak ott, mint a

csikók.

Katalin

az ágyból kipattan,

s nevetve akkorát csap

Ferkó széles

lapockájára,

hogy cseng a szoba tőle.

A konyhában

az öregebb Török

áll a tükör előtt, s magát

illegeti.

Csonthegyet szántogat csontekével.

Vagyis fésülködik.

Mert feje, mint a kopár

szikláktól csontos hegy,

olyan.

Csak ritkán terem ott

a hajzat giz-gazza,

az is oly satnyán,

mint sziklán a virág.

A csontekébe akasztja

ujjainak szikár

lovait,

s nekivág a dúdoroknak.

Ó, nincs mit szántani azon, nem

termi az már a haj

barna gyapját!

Így szántogatja a hajszálak

gyér barázdáit,

s hirtelen a tükörből

meglátja Teca Kati rengő

alakját.

Nyel egyet, s bajszát pödörinti.

De Zsófia néném, aki észrevette

ezt a pödrést,

nyelintést,

hangosan ekképp bölcselkedik:

„Vén trotty!

Vedlett kakas! Talán

még te is csipegetnél

a húsosából?”

S berzenkedve

kitotyog a konyhából,

mint egy kotlós.

„Vén trotty?” – dohog

magában az öreg

Zsófia néném nagybecsű

jelzőjén.

„Vedlett kakas?” – hogy ő,

az öregebb Török

volna az?

Így becézi őt az asszony,

akinek megadott minden

becsülést, szerelmet?

Majd megmutatja még,

hogy nemesebb,

férfiasabb

bece-szók koronázzák

tarlott fejét!

S derekát kihúzza, ingeujját

fölgyűri legényesen,

a kertbe megy,

s pipázgatva nézi a

virágzó fákat.

S lám, Kocsis Bözsi

csapja be a kisajtót!

A paptól idejött

egyenest.

Katalinnal kíván beszélni

a brigádról.

Persze igazi szándéka nem ez!

Megáll a kiskapuban,

testén lágyan babrál a napfény.

Könnyű ruháján

átver a nap sugara, mint

a ködön, hogy

megsejlik combja, fölizzanak melle

domborulatján

pattogzó, szőrpihés fekete tálban duzzadó

csecs-rózsái.

Csak nézi az öregebb Török

Kocsis Bözsi érett

alakját.

Derekát kifeszíti,

kéken lombozik pipája.

Bözsi megremeg lágyan, mint a

levelek, s szemével falja

az öreget.

Sötét, fondorlatos tervek mérgezett

üstje a szeme,

amelybe még apónk is

belekábúl.

Talán az utolsó lobbanás ez! De

bánja is ő!

Szíve, mint az üszkösödő fahasábok

a széltől,

lángralobban,

s ez a láng szétcsap

ereiben.

Mint a tűz piciny virága,

amely fölperzseli az öreg erdőt,

úgy lobbantotta föl öregünkben

Bözsi szeme

a szerelmet.

S mint az öreg erdő, amelyben

már csak a közelgő

újabb gyerekkor madarainak

szelíd csacsogása hallik,

már ropogva, zengve égett az öreg.

S mint a füsttől kergetett

őzek, nyulak, madarak:

agyából csörtetve robogtak,

csapongtak visongva

józan gondolatai.

Ám, hagyjuk őket, s fejezzük be

dalunkat rövidesen.

Le is raknánk mi a

tollat

hamarosan, de Ferkó házassága

titkát kutatjuk.

Ki tudná megmondani nekünk,

szende barátunk felesége

hogyan lett Teca Katalin?

Hej, ezt a titkok koporsófödele födi!

Mi is csak annyit mondhatunk,

hogy egyszer

fölvirágzott traktorokkal

vonúlt a násznép

a lakodalomra.

Püfögött, verte a port

a hat masina.

Húzták a cigányok!

Török Ferkó, aki falujában

a legjobb traktoros büszke nevét viseli,

olyan mereven ült

Teca Katalin, a szövetkezet első

brigádosa mellett,

mint egy rozsdás

csapszeg!

S Katalin, szemének

oldalsó pillantásaival

olajozta néha ragyogóra.

Ki tudna többet? Tán az

öregebb Török? Ám ő

szótlan, mint a pünkösdi rózsa.

Vagy Szent Laji.

De Laji feje sose

termékenyűl meg.

Nincs abba a termékenység

csírája!

Lajosunk fejét,

amely akár a

tojáshéj,

sohasem töri föl a gondolat

csirkéje,

hogy a világra csipogjon.

Mert Szent Laji feje örökre

néma, mint a

záptojás.

Negyedik ének

amelyben a költő Ámor rabszolgájaként futkos

Ó, fut az idő!

Elfáradna, ha ujjain

számlálná az ember a napokat!

S minek számolná

tűnődve,

s meg-megállva ujja görcsein,

a futó napokon?

Ha csak nem azért, hogy

kiderítse:

mikorra lesz az aratás?

Mert reng a búzatábla,

s zöldből aranyba alvad

a kalász.

Szárán, s hegyesedő szakállán

e kettős keverék.

Mint őszülni kezdő férfi, kinek

félezüst már a bajsza,

haja, szakálla:

így ez is!

Egyik tüskéje már arany,

míg a másik,

mintha árnyéka lenne: zöld.

S a tejes szemek

már ércesednek

az ásványok,

esők,

a nap

parancsára.

Mint az ökörnyál finom

pántlikái,

elnyúló, szálkás felhők

tömörödnek

márvány-fejekké

az égen.

S egyhangúan cirpel

a prücsök.

A pipacsok tűz-arca

bólog.

S mint mézben a muslica,

a kocsonyásra olvadt

ég üvegében

áll a gólya.

Párja a tó mocsaras

szélén merevűl, lába,

mint két piros fonál.

Most csőrére szögez egy békát,

s lomha szárnycsapással

útnak indúl.

Elnyúlva kering a magasban.

S a tóban tükörképe

vele köröz.

S a láncfűpehely kis

szálkagömb-csontváza

zörög a meleg fúvallatban.

Katalin is úgy telik

meg az új élettel, mint

napsugarak

tűz-örömével a gyümölcs.

Szeme ragyogó, akár

a napsugár ecsetétől

fényesre lakkozott

meggy.

Büszkén hordja gyönyörű

terhét, a Legifjabb

Törököt.

Mert fiú lesz bizonyosan!

Kemény, kis barna

kölyök!

Mindnyájuk szemefénye!

Boldog egük

vörös,

sistergő-bömbölő

csecsszopó-csillaga!

S lám, még itt sincs a

haszontalan, máris

előre küldi

eljövetele

jeleit!

Mint vízalatti növények

szirma, levele

a tóba néző arc

szelíd tükörképe mögött,

Katalin arcán úgy

sejtteti magát a Legifjabb

Török.

Mert Katalin arcán a májfoltok,

szeplők, barna pettyek

áttetsző rajza sejlik.

Mozgása lágyabb,

s pillantása

a mindenséget pólyába

göngyölő.

Most már egy szóra is pirúl.

S mellének barna

virágain

a tej harmatcsöppjei

nőnek,

s átütnek ingén,

ruháján sárga liliom-folttal.

Mert oly gazdag ez a forrás,

habzó, édes itallal

feszes tömlő, hogy

bőven csorog majd Legifjabb

Törökünk

torkába.

Még nincs itt a

szomjúhozó,

de már ki-kiserken ez a

forrás

fehér italával!

Ó, hányszor nézi Katalin

az ágy szélén ülve

este

Őt,

aki már látható,

s mégis

láthatatlan!

Olykor a lámpa, s a tükör

között vizsgálja

magát, mint

tojást a gyertyaláng

előtt!

Hátha átviláglik!

Hátha meglátja őt,

homályosan

a tükörben!

Teca Katalin, a szövetkezet első

brigádosa

az ágyban ül, s merengve

nézi magát.

Mint a magokkal áldott föld,

amelyben

a búzaszemecske feszeng,

mozog,

hogy a napra törjön,

mozog benne a kicsinyke!

S Katalin, ahogy tenyerével

lágyan kitapintja,

magában hangosan beszél:

„Ez a pici lába,

ez a homloka,

ez a kis feneke itt.”

Ezalatt a férfiak, már

úgy a korosabbak,

a szövetkezeti

tehenészet udvarán

ülnek

a nagy diófa alatt.

Pipáznak,

köpködnek szótlanúl.

A pipafüst

ezüst

virága

nyílik,

s a füst bojt-rózsával,

szőr-ágával, kék pihepamacs-levelével

a lomb közt

bámészkodó holdig

nyúlik.

Óriás ezüst-pók a hold!

Csillagokból hálót

köt az égre,

s ha egy-egy csillag leszalad,

az egész háló belereng,

s mint ősz hajszál,

csillogva hull az űrbe

a tűzsugár.

A csillag-pókhálóba akadt

denevérek visonganak.

Lüktet az ég,

száll a pipafüst.

A tehenek rázzák

nyakukat,

láncuk csörög.

A holdfényben

ezüst oszlop

áll szúnyogokból.

Apónk is, az öregebb

Török, ott ül, pipázgat csöndesen.

Nem szól.

Csak fülel.

De a lomb se moccan, levél

se rezeg. Csak a bőregerek

bársonyos suhogása

kavarja lágyan

a csillagfényt.

Mint ludak a port.

S most? Most földerűl arca!

Valami suhog! Denevér?

Ó, másfajta suhogás ez!

Szoknyák csöndes zenéje!

Lombsusogásnak hinné az ember!

S a kazal közelében

egy szempár iker-bolygója

sugárzik?

Vagy tán a szentjánosbogarak

egymást kergető zöldkristály parazsa

száll ott

donogva?

Apónk markába veri

pipáját,

a hamut szótlan leszórja,

s föláll.

„Jójcakát” – mondja,

s lassan elindúl.

Ó, részegítő szerelem!

Ó, bolondító nyár!

Ó, szerencsétlen költő!

Minek is idézte bolond tollad

ezt a történetet!

Minek is szegődtél Ámor

vesszőhordozójának?

Te, aki előre látsz már az idők

szövedékén,

miért nem vágtad tollad

az asztalba, hogy

hegye szétnyíljon, mint a

fecskefarok!

Átkozd ostoba fejedet, döngesd

konok koponyádat dühös

ököllel!

Mert percegő tolladból

most menthetetlenűl

megszületik

a tragédia!

Már téged is hatalmába

kerített ez a mérgezett rózsa-nyilakat

lődöző rózsaszín,

duzzadó, csipkekoronás

iker-körteként szétálló csöcsű

bestia!

Most már tombolni akar!

S csak surrantja

szerelem-mézzel mérgezett nyilait.

Bánja is ő, hová! Csak nevet

és haja röpköd a szélben. Szemét

behumja, s szórja

nyilait. Röpűlj kicsi

vessző, ki tudja, hol

állsz meg! Ki tudja, hová

ütődik balzsamos

tüskéd!

„Te Gyöngy-izmú Szűz,

Szerelem Gyermeke, állj meg,

ha mondom” – kiáltok,

de szeme már vérben

forog.

Sikítanak a nyilak!

Tüdőm kiapad,

szívem meglazúl,

térdeim rogyadoznak,

de ő csak

tombol nevetve.

S én futkosok, s hordom neki

a vesszőt.

Rózsaágat metszek

bicsakommal,

s hordom tegzébe nyalábbal.

Ó, kicsi Harmat Annus!

Most a te szívedben

állt meg egy vesszőcske

remegve.

Rezeg még a vessző

aranyos farka-tolla,

mint a gyertyaláng

Ó, kicsi Harmat Annus!

Akinek az ártatlanság szelíd

bogyója a szeme,

mint a harmattól hamvas kökény.

Miért kerültél

tollam elébe?

Mert toll van a te kezedben is!

Bolond poéta; tedd hát

a Parancs szerint.

Szólj, s engedd láttatni őket,

de magad ne mutatkozz!

Fölcsapom hát a varázslat

köd-süvegét

kobakomra,

vállamra kanyarítom

pára-subámat, s hopp! – már

pára-semmivé

foszlott alakom,

mint a nap sugarától a vízcsöpp.

S Annuska háta mögűl

kukkantok

a papirosra.

Rágja a tollszárat a kicsi

lányka, mint őzek

a zsenge hajtást.

Csak eszi róla a zománcot!

De uramfia! Mit ír?

Szerelmes levelet!

S kinek?

Török Ferkónak! Ferkónknak

bizony, aki falujában a legjobb

traktoros büszke nevét viseli!

Előbb csak egy darab

papirosra

rajzolja kövér betűit;

a levelet.

De hiszen még csak a címzésnél

tart a kicsinyke!

Hányféle megszólítás:

„Kedves Ferkó!”

„Drága Ferkó!”

„Szerelmem!”

„Kedves Török elvtárs!”

S áthúzva mind egy tünde

vonással

és csokorba kötve

a tinta kék madzagjával.

Most fölugrik, a tükörhöz

szalad,

s nézi magát.

Arcát oldalt; babrálja haját,

s a homlokára legyez egy

gyűrűs tincset.

S zsenge melleit símogatja,

nőnek-e már?

Inge alá néz: asszonyossá mikor

érik cicikéje,

gyönge, tejes kukoricához hasonló

kicsi teste?

S a tükörhöz úgy

odahajol, hogy

lélegzetétől bepárásodik az ezüst-arcú üveg,

mintha a fagy

a tó ikrás tükrére lehel.

Pedig az első

tavasz ő,

Annácska,

Harmat Anna!

S a párás tükörre írja

rózsás ujjacskáival:

„Ferkó+Anna.”

„Szeretlek.”

És egy szívet is rajzol mellé,

átlőve nyíllal,

éppúgy, mint az udvar vén

körtefáján, amire

apja írta késsel hajdanán

a szerelem

örök jegyét.

Aztán gyűrűs-ujjára néz,

amin olcsó,

mű-köves vasgyűrű

csillog fáradtan.

Még a búcsúba vette.

Ó, ha az karikagyűrűvé válna!

Aztán újra a tükörbe.

S most az írás közében

egy piros rügyecskét

vesz észre

homlokán.

S mégegyet.

S újra kettőt.

Mert homlokán, mint

az égbolton este,

tolongva virágzik

a süldőkor rózsaszín csillag-világa.

Ó, te csillag-ködökkel terhes űr,

te szikrázó búborék,

amit a teremtés fújt a Föld,

e ragyás sárcsomó köré,

hogy a légzőszervekkel

megvert halandóknak

lelke legyen,

miért nem szakadsz a

tollat görcsösen hajszoló

kezemre,

mért nem pattansz szét,

hogy sípolva, hörögve

száradjon

bogyóvá létezőivel a Föld, mint

ereivel az aszú cseresznye!

Te az űr vizében céltalan

kódorgó üstökös,

gyémánt-kopoltyús, csillag-köd-sűrű-

uszonyú, s farkú,

mindenható

Harcsa,

miért nem rohansz ide,

egeket rengető

uszony-csapásaiddal

megkavarva a világmindenséget,

hogy bekapjad a Földet,

mint egy megmerevűlt békát,

vagy, mint béka

a legyet!

Mért is maradsz nyugodtan

e reménytelen,

s ártatlan

gyermeki szerelem

láttán?

Neked is, szószátyár

költő;

mit ér a szavad itt?

Szólj neki, világosítsd föl

ártatlan elméjét

a csöppségnek!

De mit tehetnék?

Köd-köpönyegem tőle eltakar,

s szerelmes vagyok magam is.

Szerelmes bizony!

Most Annának elgörbűl

kicsi szája,

s egy könnycsepp

potyog

a tükörre.

S újra az asztalhoz ül.

Szipog még, ruhája

ujjába törli

orrát.

De mit tesz a gyermek!

Fölnevet, s arcán

a bosszú, s a cselszövés

asszonyi

felhője fut át.

Előveszi a trafikban vett

dohányszagú

levélpapirost,

s karcolja már buggyos

betűit. Mintha

a betűknek lenne csillogó, rojtos,

kék bugyogója.

Íme a levél:

„Édes Ferkó!

Én még sohasem mondtam

neked, de tudhattad

volna, hogy

szeretlek.

Szilveszterkor is annyit néztelek

a bálban. Te észre se

vettél, mert büszke vagy

arra, hogy a legjobb traktoros vagy.

És elvetted feleségűl

a Katit,

aki olyan kövér, mint

egy kopasztott lúd.

És azt is tudom, hogy édesapádnak

Kocsis Bözsi a szeretője.

A múltkor láttam, amikor

ment a temetőbe.

Ott várta a Bözsi a kálváriánál,

a Jézus alatt. Pedig

az a pap szeretője is. Ezt onnan

tudom, hogy csipkés szélű

bugyogót csináltatott magának.

És a varrónő mondta.

És biztos te is

annak a candrának

vagy a szeretője. Szégyelljed

magad.

Olyan én is vagyok.

Ezt nem mondom meg Zsófia

nénémnek, ha

eljössz a tó mellé

szerda este.

Csókol örök szerelmed.”

De a nevét már nem írta oda.

Nézte még a telerótt

papirost.

S két galambot rajzolt

a címzés fölé, ahogy

csőrükkel

csókolódzanak.

És kuncogott magában.

Aztán a levelet a borítékba

tette vigyázva,

megnyalta, leragasztotta,

s futva vitte

a melegben óriás

szívként remegő,

piros

postaláda felé.

Mit tegyünk most? Zárjuk le

pilláinkat

sietve,

míg a gyötrő álom

teríti ránk

tenyerét.

Addig ismételjük el sűrű

egymásután: „Nem igaz!”

Míg magunk is elhisszük,

avagy az álom

elhiteti velünk, hogy tán

nem is volt igaz

az egész.

Ötödik ének

amelyben a Sors a kártyákat teljesen összekeveri

Lám, mi történt, amíg mi

aludtunk?

Az öregebb Töröknek

megfájdúlt a foga.

Iszonyúan sajog az a

bütyöknagy zápfog

a száj

sarkában!

Zsófia néném csicsíjgatva

felkötötte

állát

egy zsebkendővel az öregnek,

s így szólt: „Ülj ki a napra apó.

Ott tán eláll a sajgás.

Jó lesz a nap melege, hisz

a vénség eszi már csontjaidat,

mint a szú az ágy

lábát.”

Fölmérgesűlt az öreg erre,

s kalapját a vedlett fejebúbján

ágaskodó görcsre csapva

elment a szövetkezetbe.

S ott ült a napra.

Mintha madarat őrízne

a fején,

a kalap alól

csücske kilógott

a zsebkendőnek. Mint

a kókadt galambszárny.

„Bolond asszony! Csak járatja

száját.

Beszélhet a fejének! Úgyse

soká hallgatja már

ezt.

Mert elveszi Bözsit feleségűl.

Új életet kezd hamarosan.

Mint az öreg fába az új hajtást,

életébe úgy

oltja Bözsit.

Tán terem az még ifjú gyümölcsöt!”

Ült egy farönkön,

s töprengett szerelmén.

Egy száraz ágat vett

föl a földről,

s vele a porba írta

Bözsi nevét.

S körűlnéz óvatosan:

nem látta valaki tettét?

De senki közel.

Csak az istállóból száll ide

emberi hang.

Nézi merengve azt

a nevet.

Kezére katicabogár száll.

Föl-fölcsapja pettyes szárnyfödelét,

mozgatja lemezes barna csáprózsáit, aztán

hártyaszárnyait kilövi s

elrepül zúgva.

Öregünk néz utána.

S töpreng tovább:

„A szövetkezetből is kilép!

Mert nem élet ez! Itt

semmisem az övé.

Azelőtt ura volt magának,

most neki más parancsol.

A koldusok!

De sebaj!

Új házat épít

Bözsivel, lesz tehene,

földje. S a földjét

maga

műveli.

Hisz mi történt még

tavaly is?

Mi lett a közösen termelt

dohányból? Elkótyavetyélte

azt valaki.

A dohányfelelős!

Míg a többiek fáradoztak

a kenyérért,

ő a dohányföld szélén

feküdt a fa alatt;

pipázott.

S két nagy dohánylevéllel

legyezte arcát

két kicsi lány.

Hajtották

a levegőben

csillagként rezgő

nagy

arany-zöld

dongókat.

Fiai meg otthon:

ültek a szobában,

s a legszebb sárga

levelekből

óriás szivarokat csavartak,

s szivaroztak

hajnalig.

ült a szobában

a két suttyó

a földön,

eregette a füst

fehér

fáit.

Míg megsárgult mindkettő!

Talptól a hajszálakig

olyan sárga

lett a két lókötő,

mint a sárga lép.

S két napig okádtak!”

„Neki bíz nem kell a közösből!

Megvolt azelőtt is.

Jobb egyedűl! Amit

termel az legalább

a magáé.

Veszi, eladja kedve

szerint.”

S ahogy így tűnődik öregünk,

elréved

a pávák szerelmén.

A szövetkezet büszke

két madarán.

Kújtorog, szalad a nőstény,

s hímje utána topog.

Reszket karcsú fején

a tollkorona.

Majd az első letorpan,

földugja arany farát, s kakasa

körötte táncol

kecsesen.

S rábukik szerelemben.

Szivárványos farkát szétlegyezgeti,

szárnyát, rajzos zománc-páfrány

farka-tollát, mint a

szerelem jeleivel telehímzett fátyolt

szétteregeti

e remegő szerelemre.

Ó, ifjú, bolond szerelem,

ne tépd most öregünk

szívét!

Apónk nézi a két

madarat,

s a porban az írást.

Foga fájása

eláll.

De gyerünk dologra.

Ott valaki jön.

Az írást

eltapossa vigyázva.

De a fog,

vagy a szív:

megint csak elkezd sajogni.

De hagyjuk bolond

apónkat,

hadd járjon az álmodozás,

a hűtlenség

fellegeket habaró

lován!

Amíg az igazság,

s a józan ítélet orron

nem koppantja

kemény ujjával!

Ohó! Megállj csak öreg,

szól majd,

szigorú szemöldökét

összevonva. És apónk, az öregebb

Török pirúlva

elóldalogna. Csak hagyjuk!

Eljön még ez a

pillanat is!

Míg

e sorokat róttuk

tele szorgalommal

és kesernyés

mosollyal,

zord

csillagrendszerünk is fordúlt

egyet, mint az óra

számlapján a mutató.

Mert olyan az is, mint

egy óraszerkezet:

az égitestek finom fogaskerekei

egymásba kapaszkodva

zajtalanúl

forognak az űrben.

S az óra számlapján, a földön,

a világosság és sötétség

mutatják

az időt.

Alkonyodik. Az emberek,

az állatok,

a gépek a földről

lassan hazatérnek.

Csak Szent Laji őgyeleg

kint a határban.

Bámúlja

a természetet. Mit is

tehetne mást?

Ott kódorog most a tó

partján, a réten.

Néha megáll,

lehajol,

fűszálat tép, szájába

teszi.

Tán ő is szerelmes?

Ki tudja?

Ne kérdezzük!

Lila-habos az ég, megnyúlik

hosszan az árnyék.

Zsong a mező. Párjukkal összeragadt

bogarak röpűlnek,

zúgatják az alkonyi

csöndet.

A fű közt, s a fűszálakon

pettyes és halálfejes

rajzú

piros temetőbogarak ülnek

összetapadva.

A szerelmes

békák, mint kétfejű,

zöld kristályok ragyognak.

A víz fölött, mint

röpködő gyémántok,

összeragadt szitakötők

rezegnek.

A gémek szárnyukat

lobogtatva

állnak a nád közelében.

Csőrükkel csípnek a nap

aranyából,

vagy rózsaszín

tollukban bogarásznak.

Vadréce sír,

a párját hívja

a nádban.

És a rét, a rét!

Csillagos eget játszik!

Kigyúl, sistereg, ragyog.

Itt-ott is sejtelmes,

villogó, szikrázó, parázsló kék, piros, arany

pettyek.

Mintha milliárd villogó

szem nyílna ki most.

Mintha a virágok szárán

kehely helyett

csillogó szemek

néznék Lajit.

Mintha láthatatlan mozdony

robogna át a tájon

szikra-égboltot köpve:

falkában zúgnak a szentjánosbogarak.

Gőzöl a föld a kövér

csillagokig.

Szent Laji bámúlja

e csodát,

s érzi, ahogy az este

sötét hamuját a tájra

szórja.

Feljön a hold, s foncsort

ken a tó

lapjára.

Laji a partról a vízre

hajol:

bámúlja

hegyes

fejét.

De hirtelen

oldalt a nádasba

lép!

Mi történt?

Megijedt kománk?

Vagy tán tündér lejt a homályban

errefelé?

Nem tündér bizony az!

Kocsis Bözsi

jön dudorászva.

S jöttében nádszállal

borzolja a vizet.

Lajiban megáll a szív,

szeme,

mint napfogyatkozáskor

a nap,

elhomályosúl.

Áll a pocsogós vízben,

a nád közt,

mint elvadúlt tájon

egy régi szobor.

Nadrágja combig fölgyűrve,

térdein parázsló zöld vizilencse-koszorú.

Néha hal ütődik

a nádtorsnak alúl,

s zizegni kezd a nád

bojtja,

levele.

Lába körűl vartyogó lepedék.

Békák úsznak csomóban.

Lebuknak,

kidugják fejüket

újra.

Rémséges pokol!

Mint kis ördögök

bugyborognak a vízben.

Kidülledt szemük

villany-gyümölcs.

Laji csak áll mereven.

Figyel!

Bözsi megáll,

nyújtózik egyet,

s hangosan nevet.

Ruháiból lassan

kibújva, bugyogóját lehúzva

a vízbe lép.

Nevet újra.

S megy tovább a vízben

dudorászva.

Aztán karjait

a hold felé emelve

nagyot sóhajt.

Áll ott kétszeresen:

megduplázódva

a tó tükrében.

Magában gyönyörködik.

Vizipók szalad el,

hajszálredőket

kotorva, nyitott biztosító-tű-lábaival,

s csillámlik, mint salétrom

a gyűrűző, finom redő-háló.

A lány most kicsit

sikolt;

hal surrant el szőr-rózsa szívtövű combjai között

üveg-érintéssel,

ütődött derekának

gumi-szájjal.

Aztán nyakig

a tóba ereszkedik,

s nézi a holdfényben

párázó vizet.

Majd föláll,

két tenyeréből

csészét formálva

mer a tóból,

s a magasból

kemény csecseire locsogtatja.

Telt alakja

szikrázik, mint

a só.

Ó, komor végzet!

Ó, szörnyű véletlen!

Minek hozod

barátunkat,

Török Ferkót

errefelé?

Térdre hullva esengek hozzád:

állj elébe, tömören

fölmagasodva a holdig,

s szólj traktorosunkra:

„Itt megállj!

Ne tovább!

Fordítsd két fakódat

másfelé,

s úgy térj hitvesedhez haza!”

De nem!

Nem szól, s Ferkónk, aki

falujában a legjobb traktoros

büszke nevét viseli,

jön, s fütyörész.

Illetve megáll.

Megmered.

Mint az enyv.

A csodálat enyve

ragasztotta talpát

a talajra.

Az a kép:

a tó,

s a tóban a lány,

aki már kifelé gázol

a hold ezüstjében.

Két csöcse: iker-aranyserleg.

Ágyékszőre: harmatos húsevő virág.

Csapkodja a bőrére

pihéző szúnyogokat.

Kiér, fölveszi ruháját,

s haját fésüli. Bugyogója kezében.

Ferkónk megembereli magát,

lassan odaléptet,

s köszön:

„Jóestét.”

„Jaj! Mit akar!” – sikolt a lány,

de aztán hangja

meglágyúl, traktorosunkhoz

közelebb lép:

„Te vagy az, Ferkó? Hát

mégis csak

keresel engem?”

S ujja már

ámúldozó

barátunk

hajában

kotorász.

Szegény Laji! Izgalmában

nyeldekel, s törli

verejtékét.

Ropog a nád

kemény markában, s pépesre

rág egy vizililiomot.

Most megdühödik,

a töltésről

egy rögöt emel, hogy

odavágja.

De arca eltorzúl hirtelen,

homlokán a verejték

újabb koszorúja!

A rögöt elejti, s mint aki

parázsba markolt, s az hólyagosra

szívta tenyerét:

sziszegve rázza kezét.

Göröngy helyett kövér

varangyot markolt

a kománk.

Réműlten kitör

nem-sejtett rejtekéből,

s karjait lóbázva futni kezd.

A part alján,

nyirkos büdösbürkök,

s lapulevelek közt

bukdácsol lihegve,

s fölfújt, szerelmes varangyok

durrannak lába alatt,

mint a disznó hólyagja,

vagy az elhasznált villanykörte

és csigák ropognak nyálasan,

mint az éretlen dió,

vagy a mézes-üveg.

Kicsi Harmat Anna!

Miért vagy tanúja

te is e pillanatnak!

Te, aki első,

s ártatlan találkádra

jöttél a tóhoz.

Mondd, mit zúg az ezüstnyárfa

csillogó lombja?

Mit susog a fű

megtépett

lelkednek?

Annuska a nyárfa ezüst

törzsének

dűlve

zokog.

S fönt a levelek vele

zokognak.

Vele sír

a hold fényében

ezer lapjával

evező

ezüst levél.

A fölriadt vadkacsa

háp-ja is vele zokog,

s csapkod szárnyával

a csillagokkal zsongó

magasban.

Megfordúl hirtelen

kis Annánk

és sírva szalad

a semminek ő is, halállal.

Mint a hulló csillag.

Mert szívében úgy

szétolvadt most a remény,

mint a nap

arany-csókjaitól

tavasszal

a hóember.

Hatodik ének

amely csonka maradt, de keserű fohász nagy hallgatás után

Uramfia!

Szentséges ég!

Ördög és pokol!

Most mit csináljak?

Micsoda kavarodás! Mindezt

kibogozni lesz-e erőm? Rendet

tenni e belső gomolyban? Mert

ítélni kell, bölcsen, s józan

megfontolással. Kit erre, kit

arra, már a becsület

törvénye szerint.

S a java csak most következik!

De lusta voltam. Lusta

bizony! Öt hónapig sárgulni

hagytam a papírt,

a sarokba vágtam a tollat,

tintám beszáradt,

asztalom a pók tanyája volt.

Most aztán fogom a fejem. Kapkodok

ide-oda, mint kutya

a légy után.

S még csak nem is panaszkodhatok:

munka, meg család, meg miegymás.

Hát micsoda költő

vagyok én, ha efféle dolgok

megállítják

kezemben

a tollat?

Hűtlen elfeledtem hőseimet.

Most aztán ők is elhagytak engem,

mint madarak az őszi

vidéket.

Mert ősz van immár, finom

őszi csillogás. Lepergő lombok

és hűvösség.

S csak a bolond kiabál az

őszi szélnek: „Hol van a tavasz?”

No, meg a költő.

Hát hol vagytok, hőseim:

Teca Katalin,

Török Ferkó, Zsófia néném, Szent

Laji és a többiek?

Szívemben micsoda

kavarodás volt! Micsoda tenger!

S mit tett vele

az idő?

Most sziklás pusztaság belűl.

Mint az őskori kőzetekbe

kristályosodott

csigák, halak, virágok

korát a kövek:

őrzi neveteket.

Megéledtek-e újra?

Kopogtatom, kongatom,

tapogatom a kő-halmot: szívemet.

Legyetek elevenné!

Kövekbe zárt lelkek: feszítsétek

szét e börtönt!

Idő! Fordítsd vissza napokkal

megrakott

taligádat!

Mi lesz velem? Mi lesz

veletek?

A kétségbeesés partján

állok, mint

Ádám

a madáchi álom után.

S már-már a semmibe

vetem

magam.

De ni!

Valami belső moraj,

pezsgés, ropogás, a kövekből

meleg

áramlat

indúl az égnek.

Porzik, ropog a kő, eleven

csillogás

vidítja szemem; s itt állnak

már előttem újra;

ki, ahogy volt,

csak a nyári naptól

kicsit pirosabban.

Hogy volt?

No, folytassuk szaporán!

Hetedik ének

amelyben különös dolgok történnek és hervadni kezd Kristóf atya királysága

Szent Habakuk! Elmondjam-e

ami ezután következik? Még

magam se hinném, ha

nem Zsófia néném

pergő nyelve

irányítaná a tollat. De megmondta:

ki ne feledjem,

mert megpacskolja az

én szájamat is papucsával, mint

Kristóf-papét.

Mert megtette bizony azt; dagadtra

verte az ájtatos-szemű

szentatya száját

Öreg Balázs hosszú századokig

híres temetésén!

Úgy bizony!

Csak úgy csattant a papi szájon

a papucs, mindenki rémületére.

De előre szaladtunk

nagyon.

Előbb

is akad mondanivalónk.

Erről a napról; hisz a temetés csak

koronája e napnak!

De micsoda koronája!

Zengő harsonák, a magasság

iszonyú

dörrenései, bődült

trombiták és cintányércsattogások

közepett tétetett

e nap fejére,

hogy aztán messzi időkig

hirdesse:

e faluban ki élt, mi volt?

Már kora délután kövér

falkában gyülekeztek a felhők

az égen.

Apróbb morajok

zavarták a rekkenő csöndet,

mintha,

a fellegek sűrű, fekete

kóca mögűl

disznócsorda készülne

kitörni.

A levelek fonnyadtan lógtak

az ágakon,

a tetők

szinte füstölögtek

a melegben.

Alacsonyan

kavarogtak

a fecskék.

Kristóf, a pap, litániára

harangoztatott.

Sok dolga volt most neki!

S micsoda tervek fűtötték ördögi

lelkét!

Munkája mennyi!

Nyakig ül a maga fundálta

sok dologban, mint

az üdítő forró vízben.

Mik is?

Kocsis Bözsit gyóntatja meg majd.

Litániát tart.

Azon a bűnös

emberi nemről beszél zengedezve.

S utolsó útjára kíséri Öreg

Balázst, akinek furcsa

halála volt, mondhatom!

Suttogják szanaszét: nagy

bűne lehetett öregünknek, hogy

ily csúf halállal

verte meg az ég.

Hogy neve így lett az emlékezés

fényes könyvébe arany-tollal

beleírva!

Mert jámbor ember volt az öreg,

mint a tücsök.

Csecsemő-korában is csak akkor

szopott,

ha hárman kínálták neki

a nagy-diós anyaemlőt.

Ha közben el nem aludt. Hát

ilyen szuszimuszi férfi volt

Öreg Balázs.

Asszonyt is úgy kommendáltak

neki, s olyan

szótlan volt

a szegény

megnyúlt életében, mint

e versben itt. Hisz

csak az elején említettem valahol,

eddig nem volt mit mondani

róla.

De most!

Nagyhírű halott lett,

el nem feledhetem. Ilyen is

minden száz évben

akad egy!

Hej, sor kerűl mindenkire!

Ő is kiadta lelkét. Illetve

kétszer szállt

lelke

a magasba,

ahogy mondják.

Mert tetszhalott volt először. De

holtnak találta a falu doktora őt,

s a szomszédék

tudós öreganyja is odatartotta

a tükröt

hűlt szája elé.

Nem párázta be azt a lehelet!

Hiába! Mint kirohadt-állatú

üres csigahéj,

lélek

nélkül a száraz test már!

Megmosták,

ráhúzták molyrágta,

aranyzsinóros,

kék huszárdolmányát.

Fogai hártyásak, sárgák,

végükön reszelős kis-fogsorral, mint a kacsák csőre.

Körmei sárgák, hajlottak,

mint az öreg ló foga.

Kezei, mint a vén libák lába:

csontszalmák, bütykök, porcogók,

hártyák, ásatag kagyló-karmok kőlegyezője.

Sajnálták nagyon,

de a krumpli-nagy zsebórát

is becsúsztatták a lajbizsebbe.

Így rendelte még életében

az öreg. Tudni akarja

ott is az időt.

S aztán a koporsóba tették.

A tükröt is betakarták

fekete

kendővel.

Mécset is tettek feje mellé.

Szenteltvizet a borospohárba.

A vízbe rozmaring-ágat.

S amíg öregünk

bajszán, szigorú

arcán a szenteltvíz

csöppjei szikráztak a

szemfödél alatt,

a virrasztók csöndesen

iszogattak

bánatukban.

A kéményen kiabált a halálmadár.

S a lajbizsebben

finoman

ketyegett

a zsebóra.

De mozdúl a halott! Fölül!

„Addide Julis a pipámat.”

Rettenetes sikoltozás,

kavarodás

kezdődött erre. Ajtók

csapódtak, lábak dobogtak, hörgés,

nyöszörgés dúlta az éjjeli

csöndet.

A holt is úgy megijedt

attól, hogy él, hogy

pukkantani kezdett, mint az

ágyúlövés.

Hogy végül is, hátúl szállt

ki belőle a szusz

maradéka.

Rémületében kifingotta a lelkét.

Elég! Elég! – mondod

majd e sorok láttán, Te, a

versek

széplelkű olvasója! De mit

tegyek, ha e komor

fekete napon

a szíveket csapás csapásra éri

a nagyvilág ámulatára?

Nem hagyhatja abba, míg

pennát markolni

tud e kéz,

míg meg nem mutatja neked

is a valóság fondorlatos,

tekergő,

s az igazság tündöklő kapujába

torkolló útjait.

Nyugodj meg: gyújts rá, ha pipázol,

vagy tekerj egyet a

dózni szálkás aranyából,

melegítsd tenyereddel

a borospoharat, hörpintsd föl

egy szuszra fenékig, s ha már

testedben szétszívárgott

a tűz,

s komoly szemedben is növelte a

lángot, kezdj újra hozzá!

Gondold meg: mit ér a pohár, amibe

csak nyelved hegyével nyalhatsz,

mit ér a dal, ha abbamarad?

Különösen az oly furcsa,

esendő, mint az enyém?

Mondom, amíg Kristóf

atya Öreg Balázs

hosszú századokig híres halálán

tűnődött,

csak szólt a kis harang:

bim-bam-ging-gang-bim-gang,

csalogatta

a szelíd lelkeket

ájtatosságra.

Az ám! Csodálatos papunk

lelkében is nagy elhatározások értek!

Újra teleülteti ő

az Úrnak Szelíd Kertjét

a hívő lelkek

könnyektől harmatos

virágaival.

Mert lassan már csak

egy-két vénasszony

lézeng

az isteni tiszteleten!

S a persely piros bársonyzacskója is

egészen lappadt már, mint a

koplalós

tyúkok bögye!

Csavaros terveket eszelt ki

ezért papunk!

S ezentúl

reggeltől estig kongat

a kicsi harang.

Nyalja a mázsás bronz-nyelv

a harang érc-szájaszélét

és zeng a vidék!

S velőt, agyat, szívet, a gyomrot

összerázó,

a fáradt lelkeket reggelig

háborító, hatalmas

prédikációk

döngetik mostanság az ájtatos

templomi csöndet.

És suttogják szanaszét a

faluban, hogy a szövetkezet

a bűnök

buja

barlangja!

Hogy ott mindenki mindenkivel!

Mert ami közös, az közös!

Reszketős vénasszonyok sutyorognak

az utcasarkon

összehajolva.

Ingatják fejüket, mutogatnak.

S tiszta életüket

idézik.

Ha lábdobogást vélnek hallani

valamerre,

fölkapják csontos fejüket,

mint öreg

lovak a neszre.

A falu volt hentese is

ott áll a kiskapuban

pipáját

szortyogtatva,

s a kapukeretet egészen

kitölti.

Arca, mint a frissen-boncolt állat tüdeje:

hártyás, nyálkás, szinte lucskos a vértől.

Áll, pislog, liheg

a melegben

a hársfa alatt,

mint egy hatalmas piros varangy

a lapu

zöld árnyékában.

S megszólítja az arramenőket:

„No, kell a közös?”

Szuszog és nevet, hogy

reng kármin

tokája.

És zsibog az egész falu! Mint a

hangyák, ha

otromba láb a bolyra lépett.

De várjunk!

Még szól a kicsi harang.

S az ég fényes

homloka egyre komorúl!

Temetetlen még Öreg Balázs!

Szent Laji kódorog

csak az utcán

egyedűl.

Meg a kántor kutyája.

A jegenyénél megáll,

jelzi, hogy itt járt.

Laji gondol egyet, s a templomba

megy.

Hűvösebb ott a templomi

csönd.

Lélek alíg.

S a gyóntatószékbe ül.

Ott még hűvösebb.

Ott alhatik egyet!

A templom üres.

Csak az örökmécs

hunyorog

arany-szemével.

A fényesre csókolt lábú

Antal

mereng

magában.

S fogja pocakját.

Fején már rozsdás a glória.

Pattogzik

a fakó

freskó.

Még a reggeli tömjénfüst

nehéz illatát ontják

a Máriás-lobogók.

Csak a sekrestyéből hallatszik

valami ropogás!

A két ministráns ropogtatja

ott a jóízű

ostyát, mint az

abrakot a csikók.

Szájuk szinte habzik, s csillog

gyermeki szemük,

ahogy fogaik közt ropog az

isteni eledel.

S nagyokat húznak rá

a szentelt borból.

A sekrestye szentéletű

kezelője hagyhatta

a szekrényben a kulcsot

két lurkónk legnagyobb örömére.

Habzsolják habos szájjal az ostyát, s már az

üvegben alig kotyog

a nedű!

De fölhajtják még, fejüket

hátsójuk felé dűtve, hogy a szalagzó szent bor

egész a köldökükig

csurog.

Azonban dörrenve becsapódik

a templomajtó!

Lépés

kopog

a köveken.

Mi lesz most?

Két csínytevőnk

szíve

a gyomornál lejjebb szalad, a kis tökzacskóba,

reszketni kezdenek a térdek.

Micsoda vacogás!

Bűvölten állnak egy percig,

aztán:

iszki

az oltár mögé!

S egymást

lökögetve

a pókhálós

deszkák közé

bújnak.

De mi ez?

Egy zsák!

Egy tömött zsák!

Illata varázsos!

Megtapogatják.

Ropog.

Tán ostya?

Szagolgatják.

Dohány!

Ráhajtják fejüket,

s már hortyog

is az egyik, míg a másik

laposakat pislant e férfi-szagú

rejteken.

De már az ő szemét is leragasztja

az álom mézes taknya,

s lelke szárnyakat bontva

lebeg a mámor

verejtékező, ökrendező egében.

Kocsis Bözsi volt

az ajtó dörrentője. Megáll,

körűlnéz óvatosan, aztán a

rácsos gyóntatószékhez lépdel

lábujjhegyen. Letérdepel, fejét

a rácshoz hajtja, s hallgat.

Csönd.

Bözsi feszeng, szeme lesütve

áhítatosan. De testén remegés fut

át a belső indulattól.

„Atyám” – szól száját

csücsörítve.

Felelet nem jön a széki

homályból.

De ott az a kéz, az a kedves!

No, nem baj, jön még onnan is

válasz búgó

szavára!

„Atyám! Lelkem bűnökkel teljes.

Sok az én vétkem

nagyon.

Nem tudtam eloltani a test

tüzeit.

Mert bennem iszonyú

nagy a vágyakozás.

Többekkel vétkezett az én

esendő testem.

De a legtöbb szövetkezeti

férfiú volt.

Csak Szent Lajira nem vitt

rá a lelkiismeret.

A két Török is leszedte már az

örömök virágát. Pedig nagyon

öreg az öregebbik.

De az mindíg csak szedni

akar.”

Csönd.

„Úgy érzem, vétkeztem sokat.

Bár Te mondtad, kedves

lesz ez az Úrnak.

Mégis éget a bűn

lángja engem.

Oldozd föl a te lányod,

hisz Te az Úr földi

helynöke vagy.”

Rebegné tovább is lelke

tisztulását Bözsi, de

érintést érez a vállán. Ki

meri háborítani ilyenkor?

Hátranéz lassan, s látja: egy szikrázó

ujj pihen vállperecén. Tán isten

intő ujja lenne az? – kérdi

a szív, remegve picinykét,

s már arca pirúl, de mikor

följebb emeli fejét, egy

ájtatos arc kerek holdvilága

mosolyog le rá.

A Kristóf-papé!

„Lányom, mit teszel itt?”

„Gyónok” – hebegi elhűlten

a megrettent leányzó.

„Kinek, te legédesebb gyermeke

a Teremtőnek?”

„Atyámnak én, aki az előbb

még a rács mögött hallgatta

bűnös szavam.”

„Én?” – fordul meg a nagylelkű

atyában a világ, s hirtelen kirántja

vaskos ajtaját

a gyóntatószéknek.

Szeme kitágúl és iszonyodva

hőköl egy darabig. Aztán előrelép,

megtántorodik, mint akit

ménkű ütött.

Majd a méreg bíborba

önti füleit, tokáját, mint a

szárított paprikát.

Lehajol, s megrántja az édesdeden

szunnyadó

Laji

lábát.

Laji szemhéja vibrál

szemgolyóján, mint gyűrt aranycsésze szemhéja

a bódúlt csirkének a napon. Elmosolyodik,

de amikor

meglátja az átoktól fuldokló

szentatya

paradicsomszínű fejét, a döbbenet kék

darazsa szívébe

mártja fullánkját!

Ugrana, ám hova? Bújna, de

hova? Mit tegyen? Ijedtében

vet egy keresztet.

Kristóf atya ütésre emeli

illatos jobbját, lelkében Krisztus

és a kalmárok példázata

háborog. Mégis, leereszti

kezét: nem teheti. Ki tudja miért,

de dühe csillapúl, mint

bugyborgó pezsgése a vizesfazéknak,

ha a kályháról a

földre teszik.

Lajinak

ajtót

mutat!

Laji behúzott

nyakkal

kifele indúl.

A férfiszem gyönyöre: Kocsis Bözsi

pedig aléltan

rogy

a gyóntatózsámolyra.

Naca néni, a csodalátó

öregasszony

hátrafordúl

a padban.

De addigra már

eloszlott a jelenés!

Visszafordúl hát,

s révületében

nézi tovább

az imakönyv sárga

lapjára préselt

muslicát: az aranyhajszálcsipkevázat,

az aranyfonálcsillagpáfrányt.

Papunk meg mázsás

lépteit

kongatja

a százados

köveken,

s a sekrestyébe siet.

De mi ez? Megkergűlt az egész

világ? Ahogy belép, térdrehull a

sekrestye szentéletű kezelője, két

kezét magasba emelve

jajongani kezd: „Atyám

az ostyát megették! Megitták az

Úr fölszentelt vérét! Kiraboltak.

Ördög dúlta e házat!” – s hunyori

szeméből patakzik a könny.

„Még csillog itt a kövön a csurgás,

mint a kiskutya vizelete.

S szanaszét a drága ostyatörek,

akár a polyva. Ó, hogy az Úr!” – de

Kristóf vállonragadja, rázza a jámbor

ostyaőrt, hogy két fogsora

összekoccan.

Az csak sír

és locsog

a kövekre

a könny.

Aztán elereszti

és egy iszonytatót rúg

hátúljába

a sekrestye

szentéletű kezelőjének.

S dühében

pattog,

mint egy

óriás

kövér

bolha.

Folytassuk-e rajzát a pap

sekrestyebeli

dühöngéseinek? Rövidesen

végét kanyaríthatnánk

e történetnek, s vele a kenetes

lelkű Kristófot is a

betűk sírjába temetnénk, ha

máskép rendezi a sors!

A Sors? Nagy Rendező! Huncut

Mester! Nem foghatok ki

rajta! Ha nem akarom, hogy

keserű torzóként

meredjen rám

az ostoba

befejezetlenség!

Mert ő mindíg teljes

sorsot ad szereplőinek!

Bővérű papunknak is akad

helye még e történetben.

S micsoda helye!

Reszket még az indulattól,

mikor a szószék

lépcsőjét recsegteti.

A nagyorrú kántor

búgatja az

orgonát.

Kórusban mormognak az

oltáriegylet tisztes

aggszűzei.

Papunk a szószékről

körűlnéz.

Egy-két tar fej, megfáradt

öreg kéz

tarkítja csak

a szűzeken kívül

a padsorokat.

S a sekrestye megrúgdosott

kezelője

járja a padsorokat

a csengettyűs

persellyel.

Csöng az aranytorkú

kis csengettyű,

s a jámbor

sekrestyeőr

a botra szerelt

csöngettyűs zacskót

a hívek

orra alá

dugja.

A hívek

szótlanúl

beledobják

a fillért.

Dolga végeztével

az oltárhoz megy,

letérdepel, két kezét

összeteszi,

s dülledt-szemű zöld imádkozó-sáskaként

mered a feszületre.

A Megváltó szögekkel

átvert lábaira.

Mert rézsút arra

esik a nap

sugara.

De csak egy pillanatig, mert

hirtelen besötétűl.

Az ég begyömködte

az ablakokat kénszagú fekete

rongyaival.

Fölkel hát és meggyújtogatja

sorra az oltár

gyertyáit.

Zokog az orgona sípja,

nyomogatja a kopott

billentyűket

a nagyorrú kántor,

s épp énekbe

kezdene, mikor

a szószékről ideszúró

két sörény-dús szemöldök

megállítja ujjai

komor játékát.

Ének helyett így csak

orrlikát fúvogatja;

nagyokat trombitál

a kockás zsebkendőbe.

Kint dörög! S hogy teljes

legyen az összhang,

papunk is dörgedelmes szózatba

kezd. Csak úgy visszhangzanak

a falak. Arról beszél, hogy a

Sátán

tiporja patás lábaival

most ezt a világot. Mi lesz

veled, te bűnös emberiség? Aki

szótlanúl hagyod letaposni

istennek

szelíd virágoskertjét. Aki elveszed

másét, mondván, tőled

bitorolták

ezt eddig! És merész

fordulattal ecsetelte a Föld

parányiságát.

Hogy a porszemek milliárdjaiként

nyüzsgő mindenségben

milliárdnál

milliárdabb

picínységű a Föld! Kevés ez neked,

bűnös lélek! Mert csak az Úr teste

osztható örökké, s az mégis

oszthatatlan! Ezen már csak

az isten segíthet.

Úgy talán, hogy a Teremtő

egy hűlt kráterbe dugna

hatalmas szalmaszálat, s fölfújná

a Földet, mint a szappanbuborékot,

hogy nagyobb legyen!

Naca néni fölzokogott

a padban, már

látta az Urat, amint

teli tüdővel

fújja a földet!

De töprengésre ideje nem volt,

mert iszonyú csattogás, dörgés

következett erre!

A szószék alja

recsegve levált, s sűrű

port eresztve a templomi

kőre zuhant.

Kristóf atya pedig, hasonlóan

az összecsukott szárnyú

denevérhez,

ott lógott a szentlélek

fába faragott galambszárnyaiba

kapaszkodva,

fekete lebernyegével

a mennyezeten.

S kétségbeesetten pislogott

az alatta

ugráló, zokogó, sikoltozó

csődületre.

Most látszott csak, micsoda hűség

rejtezik lelkében

a sekrestye szentéletű

kezelőjének! Fuldokolva rohant

a helybeli tűzoltóság itthon

őrködő tagjaiért. De oly zavarosan

hadarta el

a szörnyű csapást, hogy

azok hasukat fogva

nevettek.

Összetett kezekkel könyörgött a

jámbor, hisz azóta tán

a tűz borjai

nyalják már

isten házát! – hogy azok is megszeppentek

kicsinykét,

s réz-tarajú csákójukat fejükre

csapták, fölráncigálták

piros

zubbonyukat, s rohantak

isten háza felé nagy léptekkel, mint a kakasok.

Csak az úton vették észre a pillanat

hősei, hogy

a csizmát otthon feledték!

De a templomba érve újra

beléjük bújt az

ördög,

s nevetni kezdtek veszettűl.

A fényes templomi

oszlopnak dűlve

röhögött

a helybeli tűzoltóság

három vezére.

Meztelen talpuk csattogott

a kövön,

réz-tarajú csákójuk szikrázott,

mint csillag

a homályban.

Menjünk tovább, hisz nem

értünk még történetünk hegycsúcsára!

Innen már látni ugyan

a csúcs mindenképp ünnepi

fönnségét, de nagy még az út

odáig! Percnyi veszíteni való

időm sincs, bár lélegzetem

kifogy e kapaszkodón. Zihál

a tüdő, mégis, nincs megállás! Majd

ott a hegy tetején, ahol immár

derűs szemmel figyelhetem

a lenti világot, s a legyőzött

magasságot! ott majd

megpihenhetek!

De itt? Sietni kell! Feketén

háborog az ég, kavarja

a szél a port, dörögnek

a nehéz

lombok.

Az iskola kéményén

nyikorog,

pörög

a rozsdás szélkakas!

A ludak is

megbolondúltak. Futkosnak,

csapkodnak szárnyaikkal. Viszi

a kihullott tollat

a szél! A béka-zenekar is

elhallgatott a tóban. Csak az

eperfa ágaskodó, csipkés

levelei között énekel

a levelibéka.

Óriás, zöld

esőcseppként ül egy levélen,

fölfújja sárga

tokáját,

s hirdeti a vihart! A villámfényben

villog a levelek sejtes zöld fonata.

Az öregebb Török is azon

tűnődik, elmenjen-e

a temetésre? Veszett idő ez!

Jobb otthon ilyenkor! Hisz

a határból is jönnek

már a szekerek! A tisztesség

viszont mégiscsak tisztesség. Meg

kell adni az Öreg Balázsnak!

Különben sem lehetne

tovább a ravatalon már. A jég

nem használ a koporsó

alatt. Nyár van! Az ember sem

áll el mostanság

sokáig.

Megromlik, mint a hal.

Szaga lesz, mint vízben a virágszárnak.

Kalapot, szoknyát fogva gyűlik

már a temetési népség

Öreg Balázs

megárvúlt háza

udvarán. Pislog a magasság

felé a gyászoló közönség, hümget,

rázza fejét. Nem jó vége

lesz ennek!

Csattog a koszorúkon a fekete

szalag.

Nézi öregebb Törökünk is a

hömpölygő eget; gondol

egyet, mégis elindúl.

Jobb is! Jobb is, hogy elmegy

öregünk! Nagyobb vihar

paskolná itt fényesre

borotvált arcát. Mert készűl a

leszámolás! Mintha az idő is

egy kis haladékot

adna apónknak!

Mert ahogy eltűnik alakja

az utca

porában,

jön a postás. Beadja épp

csak a levelet, köszön,

siet tovább. Kihordja még

ami van. Tán

eljut még ő is a

temetésre.

Ki kapta meg a levelet? Mit

gondolsz, Te, e sorok tisztes

olvasója?

Teca Katalin, a szövetkezet

első brigádosa, (tán még el

nem feledted?) felesége

Török Ferkónak, aki falujában

a legjobb traktoros büszke

nevét viseli.

Mért kapta volna más? Természetes

dolog ez! Így írták mindíg

a regények, én sem töröm

meg hát a törvényt. S tudom

magamról is:

sose kapta meg szerelmes

levelem kedvesem. Volt

hát példa, tanúlság

elég!

Katalinunk épp lábait

mosta, s elmerengett

a nagyujjára nőtt

szivárványszínű

iker-buborékon.

De hol van Zsófia nénénk?

A sipogó csibéket

tereli

az ólba.

Katalin fogja a levélkét. Nézi:

mi lehet ez? Aztán föltépi

gyors mozdulattal.

S olvasni kezdi.

Ó, szégyen ilyenkor a költő sorsa:

mit tegyen, ha e

pillanatot leírni ereje

kevés? Hogy

mondjam el, mi töltötte

be Katalinunk lelkét egy

pillanat alatt?

Elsápad először, elpirúl,

újra sápad, újra

pirúl. Nincs erre hasonlat!

Keze reszketni kezd,

a levelet a szappanos

vízbe ejti.

Majd egy könnycsepp szalad

pillái alá,

s onnan a vízbe

pottyan.

„Megfojtom azt a cafrát!”

„Kikaparom a szemét!”

„Ó, én szerencsétlen!”

„Eddig tartott csak a szerelem?”

„Jaj, én bolond!”

„Jobb, ha a kútba ugrok.”

„Az a vén disznó!”

„Hát ezért aludt mostanában

annyit az a csirkefogó?”

„Megyek, fölakasztom magam!”

„Szerencsétlen porontyom!”

„Az a ronda kis béka?”

„Ezt érdemeltem csak?”

„Az a híres traktoros!”

„Az a vén fullajtár!”

Zokogni kezd, abbahagyja,

újra zokog.

Lelke oly szétdúlt, mint

jégeső után a vetés.

S pörögnek könnyei, mint

jégvert kalászokból

a búzaszemek.

Temetésre szól a harang, idáig

elszáll a szélben a

gyászének. Zsófia néném lép

most a konyhába nevetve. De

elkomorúl, látván

Katalin

vörösre dagadt szemhéját,

könnyektől deres

arcát.

S csodálkozva megkérdi: „Tán

félsz a vihartól?”

De Katalin újra csak

sírni kezd, az asztalra

borúl.

Zsófia nénénk áll tehetetlen,

vígasztaló szókat

keres magában, s észreveszi

a lavórban

a levélkét.

Fölveszi, olvassa a mázas,

habos írást.

Egyszerre csak az asztalra csap,

hogy cincogva

ugrálni kezdenek

a fiókban a kanalak,

a vellák, mint a szöcskék. Még a szú

is abbahagyja ijedtében

a fában a rágást.

„A vén disznó! Így csúffá

tenni engem! Még kell neki

a hececáré! Majd adok

én neked, te trotty

lókötő! Így megszégyeníteni

tisztes fejem! Munkában,

becsületben

öregedtem én meg,

nem a farom ringattam,

mint az a céda! Na

megállj csak!” Se szó, se

beszéd többet, pördűl egyet,

s már a kiskapú csapódik

utána;

már a harmadik utcában

csattog

nagyhírű papucsa!

Ó, Véletlen, mit tegyek, ha

úgy rendezted, hogy a kicsi Harmat

Annus, szoknyáját összefogva

épp itt szalad

hazafelé?

Követem hát útjaidat! Kis zöld

káposztalepkeként sodorja a

szél Annuskát a magányos

utcában. De most olyat

dörög, s villámlik hozzá,

hogy ijedtében

a legközelebbi

házba szalad. Hová?

Törökékhez bizony, szíve még

nagyobb

rémületére!

Futna már inkább

a viharnak, de Katalin

kinyitja az ajtót.

Ó, te ártatlan kicsi

jószág!

Mi lesz most?

Sárgával szegett szájú fecske szíve nem ver

ily hangosan, gyorsan,

mikor már tudja,

hogy nincs

menekülés!

Annuska reszketve

áll a küszöbön.

A frissen

esett hónál

fehérebb.

Katalin rámered a

kis szűzre, aztán elfordul.

„Gyere be. Még megfázol.”

Annuska

belép.

Meglátja

ázott

levelét

az asztalon.

Most elpirúl, hogy

szűzecske-pattanásai

fehér szeplőknek

tetszenek

arcán.

De már sír is: gyémántos szitakötő-vállát

rázza a vad

zokogás.

„Kati néni, én

olyan szomorú

vagyok,” – csuklik az

angyali gyermek.

Már Katalin szemében

is fénylik a könny,

gömb-emlői alá vonja

Annuska

fejét.

S ketten sírnak.

Ám Annuska fölemeli

copfos fejét,

arca

ragyogni kezd, mint

a harmat a hajnali

naptól.

„Rúgott,” – mondja

mosolyogva.

Az anyaság napja

ragyogtatja

Harmat Annus

Katalin szíve

alá harmatként

csöppent

gyémántszív-szitakötőfejét.

De hova lett Zsófia nénénk?

Nagy iramban siet a temető

felé.

„Megszégyenítem én azt a

gazembert mindenki

előtt. Elverem, világ

csúfjára, ha már így szégyenbe

hozott!” Így motyog öregebb

Törökünk

felesége. S mint a felbőszített

pulyka, ha bőr-szakállában

a bíbor

méz duzzad, s tolúl, hogy szinte lucsog, mint

a hentes kezében a tüdő,

s kurrogva a kölyköt zavarja:

szalad anyónk.

Mert a menet már a temetőbe

ért. S Zsófia néném

keresi szemével

öregét. De szeme a pap

tekintetével találkozik. Elmosolyodik

nyájasan a falu bővérű

papja, s anyónknak odaszól:

„Lányom, mi történt veled?” De az

volt ám a válasz! Hosszú századokig

híressé tette ezt a napot! Zsófia

nénénk még jobban megdühödött

erre, már maga sem

tudta, mit tesz. „Még te kérded,

csirkefogó!” – fújta ki mérgét, s papucsát

leemelve Kristóf atya

szájára vert vagy kettőt! Aztán

még kettőt, s már záporozott

a papi szájon a kemény

papucs!

Kristóf atya csak állt,

vörösödött,

mint cékla-lében a torma,

de nem merte

eldobni

a keresztet.

Múzsám, most adj erőt! Döbbenetes

csönd fogadta Zsófia néném

nagyhírű tettét.

A gyászolók összenéztek,

kacsintottak, egymást

böködték könyökükkel. Majd

a menet végiben

vihogni kezdett valaki. Úgy

terjedt át ez a röhögés, fejről

fejre, mint szél, ha

a fákra hajol, s teli szájjal

fújni kezdi az erdőt. Előbb

a szélibe borzong, majd végigszalad

a fákon. Már rengette is az

egész menetet a harsogó

nevetés.

Csak a sekrestye szentéletű

kezelője nem nevetett.

Hű testőrként állt ura mellett.

Jámbor lelkében pezsegni

kezdett a düh, s szembefordúlt

a dülöngélő

menetnek. Orrával

majdnem megbökte az

egyik lámpavivő

orrát. De az röhögött, hogy

jámbor sekrestyeőrünk ájtatos

légypotroh-arcát

teliföcskölte tűfoknyi

nyálbuborékkal.

Arca vértelen volt,

mint az éhes szúnyog hasa.

De a lámpavivő

orrába

mélyesztette tekintete

szívócsövét,

s teleszívta magát

a düh pirosával,

mint a szúnyog

vérrel.

S arcán átizzott

a piros méreg,

mint a szúnyog áttetsző

potrohán a vér.

Sekrestyeőrünk iszonyatos erejű

pofont kavart a lámpahordó

fejére.

No, lett erre ribillió! Dulakodás

kezdődött menten.

„Te lekvár! Te ostyafaló! Te

fapofájú!” – csattant a

vissza-pofon. „Igaza van!” „Üsd

ahol éred!” „Lépj a nyakára!”

„Hol egy kereszt?” – zúgott

a kiáltás, puffant

az ütés.

Már egyetlen fekete

gomolyagként

kavarodott

a gyászközönség.

Az ég is nevetni kezdett

e csodára.

Rezgett

a táj a nevetéstől.

Nevettében kicsordúlt

a könnye:

zuhogott az eső!

De nem maradt abba a

verekedés! Öreg Balázst

feledve verte egymást a tömeg.

Fejfákat téptek a

sírokról, azokkal ütötték

egymást, s letaposták

a sírok

virágait.

A rettenetes erejű sírásó

pedig fölkapta

Öreg Balázs híres

koporsóját

e gomolygásban, mint

hangya a bábot. S gyorsan a

sírba eresztette. Ám most ő is

kapott egy hatalmasat a nyakára,

megfordúlt hát és tépázni kezdte

a népet.

Csak most jön a ráadás!

A gyászkocsi

kocsisa, akinek nagy,

kidülledt szeme volt, mint a

szitakötőnek,

kiemelte a farzsebből

a pálinkásbutykost.

Nagyot húzott a gyémánt-harmatból,

s vigyorogva nézte a csatát.

Ő pártatlan maradt! Bár

szakadt az eső, a kabát

alatt rágyújtott a pipára. Csak

ez kellett az égnek! Cikkanó

villámot küldött

sistergés, rotyogás közben,

egyenest kocsisunk

pipájába!

A koporsó! Az még befödetlen!

Zeng tetején

az eső. Szinte libeg már,

annyi a sírban a víz. Kopog

a koporsófödélen a vízcsöpp,

s buborékzik, fröccsen

a síri tóban. Kis

varasbéka kapaszkodik a hantra,

onnan a koporsótetőre

ugrik.

Épp a rászögezett, domborított aranypapír-feszületre.

Ott pislog a viharban.

A két ló meg kocsisát

a sárban hagyva iramlik

a koszorúkkal,

s a gyászkocsival.

Itt-ott elejt

egy

koszorút.

Vágtat a két gyászhajú

gyász-kanca

át árkon, mezőn, s megáll

a búzában.

Egyetlen kék kristály-habzás köröttük

minden. Térdüknek, a fekete

kerekeknek csapódik

a kalász. Hátukról, farkukról, fejükről, farukról

vastag sugárban

ömlik a víz. Halottas bóbitájuk,

mint az ázott

kakasfarok.

Ropog a gyászkocsi leple,

s a vihar ezernyi

ezüst ujja

a koszorúk virágait

tépdesi.

A lovak csak állnak,

nyihognak,

gőzölögnek

a búzában.

Villog és forog

kidülledt,

tűzszeplős,

vérarany,

tojásnagy szemük.

Nyolcadik ének

amelyben zeng már a győzelem kéttorkú harsonája

Hol van a nyár? Azok a híres

napok? Megőszült azóta

a vidék! Mint az öregek.

Fehér hajjal állnak a fák.

De nem tavaszi

virágban! Nem is a méhek rajzanak szőrös

gyémánt-rögként csillogva körülöttük. Nem!

A hópihék darazsai

zizegnek sűrű

rajokban. A kútnak is szakálla

nőtt. Jégből. Kövér csapokban

csordul a jég

a káváról. Az ablakokon

újra jégvirágok

nyitnak reggelre. S olvadni

kezdenek a melegtől, vagy

ha ráfúj a gyerek.

A tó! Mint tejszínű csipke

mered! Megfagytak ágaskodó

kis taréjai. S a domb! Aszott

csontos archoz hasonló. Amin

kiütközött a sűrű fehér szőrzet.

Hej, soká lesz még,

hogy leborotválja azt a

nap fényes borotvája!

S a tavaszi eső

rápermetezi

frissítő szagosvizét!

Hol van a nyár? Hol a nyári

vihar? Elült. Megnyugodott.

Mi lett a szívek szerelmet-ökrendő,

villogó dárdáktól ütött

mély sebeivel?

Beforrtak. Még fölszakadoznak

néha a hegek, de mi ez

a kínhoz,

ami akkor volt?

Az idő belemártotta a feledés

balzsamába

jótevő mutatóujját, s bekenegette

a sebzett

szíveket.

S azok lassan begyógyultak,

mint az elmetszett

ujj.

Öregebb Törökünk se gondol

már a szerelemre. Nagyon

megcsöndesűlt azóta! Fejére

több ezüstport szórt

az öregség. Bajusza is megnőtt.

Majdnem az inggombig

ér. Mirigyes, piros-foglalatú galamb-szeme is

könnyes mindíg, mintha tavaszi

tájakon feledett

ifjúságát

siratná.

Ott hajtja most a csikorgó

kocsiúton

a szekeret. Ropog a kerekek

alatt a fagyott hó. Szalmát

hord az öreg a határból

a szövetkezet

udvarába. Mert még most is

töpreng öregünk: hol jobb?

Itt, vagy ott?

De nem gondol már az új

házasságra! Rég bölcsebb

annál. Megérttette

vele az idő, no meg

Zsófia néném, hogy

mi a bolondság!

Hullajtja a szekér

a szalmaszálat, a ló a füstölgő

zöld széna-tojást.

S a verebek

zsibongva örülnek.

Apónk ballag a

szekér mellett, szájában

pipa. Most előveszi gyufáját,

lobbant egy szálat,

s tódul a füst

a magasba.

Hol van a nyár? Mi lett

hőseinkkel?

Mit mondhatna még a tarka

események jámbor krónikása?

Torka berekedt már, s lassan

letéteti vele a tollat a

gyorsan pergő

befejezés.

Mert gondolhatod, Te,

a dal oly híres fordulatán

szörnyűlködött olvasóm, hogy

Öreg Balázs hosszú századokig híres

temetése után

minden kiderűlt. Mint

ha a háló egy szeme kipattan,

s a többi már magától utána

szalad,

így történt a faluban is.

Nekem

elhiheted!

Hajnalig bömbölt még a vihar

a temetés után.

Marták a szél bőszűlt

komondorai a fákat, recsegtették

a tetőket, mint

a csontot. De hajnalig

nevetett az egész

falu. Csak a két gyerek

nem volt sehol!

Keresték

őket, az esőnek

kiabálva. A zuhogó

víz ezüstfalába

viharlámpákkal verve arany

éket, kiabáltak:

„Pisti! Lajos!”

Végűl mégiscsak

horogra kerűlt

a két

halacska.

Reggel a templomi

ajtó bunkós kilincsét

feszegette,

s vacogott a két

kijózanodott ostyaevő!

Még most is rémíszti

őket az éjjeli élmény.

A bagolyhuhogás

a toronyban!

Krisztus foszforos bordái, horgas

csontváz-ujjperecei!

Rettenetes vacogás,

pislogás közben

vallotta be tettét

két apróbb hősünk.

A dohányt is!

Kristóf atya hiába

bizonygatta a helybeli rendőrség

jókedvű tagjainak, hogy

csoda történt. Hogy a

dohányt

a mennyből alálebegő

angyalok tették oda. Hogy

az Úr tette próbára

őt. Látta papunk már a történet

kigomolygását!

Kocsis Bözsi is hiába várta öregebb

Törökünket harmadnapon

a temetődombon. Csak

állt a két lator között, a

Jézus alatt. Kezében

rózsa.

Hátha eljön?

De Bözsi elszontyolodott,

mint akinek szájában

epe és ecet.

Mint óriás gyémánt-légy

fölszállt a hold a hegyek mögűl.

Amerre szállt,

az űrbe csillagokat

petézett.

Messzire elnyúlt a három

kereszt árnyéka

a dombon.

Az ércből öntött

két Megkötözött,

s az Odaszögezett

villogott a holdfényben.

Ekkor megszólalt

a lélekharang. Bözsit verni

kezdte a hideg. Futott

hazáig. Reggelig

vacogott az ágyban!

Reggel pedig? Röpűlt

a szövetkezetből! Hullócsillagnak

sem reménytelenebb a

zuhanása! Hiába sívalkodta

sírva a férfiszem gyönyöre, hogy

bár ő sincs fából, Kristóf atya

bujtogatta bűnös

cselekedetre.

Kristóf atya? Érte harangoztak

az este. A méltó büntetés

elől jobb létre

szenderűlt. Legendaként hirdeti

ugyan az Úr Naca néni

porhüvelyébe bújt angyala, hogy

Ő vitte el Őt

e zord földi pokolból.

Ő látta bizony a két

angyalt is, mikor

a papházba

mentek. Égő szárnyuk a földig

leért.

Jeleket írt a porba, mint a gúnárok

lelógó, nehéz szárnya.

Aztán elsuhogtak a csillagok

felé Kristóf atya

üdvözűlt

lelkével.

És Törökéknél?

Szavam kevés

leírni azt a vihart!

Földúltan, tépett kabáttal

robogott

haza az öreg Török,

hogy

számonkérje Zsófia néném

vészes

cselekedetét.

De hagyjuk!

Kevés az erőm!

Bolhává zsugorodott

benne menten az

elefánt-önérzet, hogy

hazaért!

S váltig erősgette

Zsófia nénémnek, hogy tudta

ugyan, mégis kipróbálta: ki jobb?

De akkora pofont kapott

feleletűl a lekvárkeverőkanállal

ártatlanság-bizonyító öregünk,

hogy egy hétig

duzzadt-vörös-eres volt félorcája,

mint a véreshurka.

Zsófia nénénk csapkodott,

dúlt hetekig még!

Aztán? Megnyugodott. Legyőzte

a múlt, meg az emlék benne

a haragvást. Mondjuk el,

mi történt vele?

Mondjuk!

Minap is, feküdt este

az ágyban, de nem tudott

aludni. Aztán elszenderűlt

mégis. Örege mellette pipázott

a másik ágyban,

öreg

szokás szerint. Mondom,

elaludt Zsófia nénénk

hosszú

hánykódás után. De megint

csak fölébredt nyugtalanúl.

Odakünn

zúgott az őszi

szél.

Idebenn vert,

bongott

a falióra.

Zsófia nénémnek eszébe

jutott ifjúsága.

Ifjú szerelme. Mikor még

csak érte

lobogott

ez a vén csapodár!

Meglágyúlt anyónk

szíve nagyon, s immár teljes

volt benne a megbocsájtás.

Gondolta, megsímogatja

lassan bűneiért bűnhődött

öregünk

hátát.

S átnyúlt a másik

ágyba. De az ágy

üres!

Hol van örege? Dolgára

ment? Vagy megszökött

megint? Az ágyból

kilépett,

s a sötétben a gyufát

kereste. Meggyújtotta a

lámpát.

Senki!

Csak a macska dörgölődzött

dorombolva papucsos

lábához. Villogtatta

zöld, arany-sarlós

szemét.

A lámpa mellett

lógott

a tükör.

Zsófia néném meglátta

benne

arcát. A ráncokat. Fehér

haja téli lobogóját.

Szemhéjain a sűrű, halmazos

vérpettyeket.

„Öreg vagy te már, Zsófi!”

sóhajtott

szomorúan, s tán

könnyét is törűlte.

De megfordúlt benne a

gondolat,

hirtelen kendőt terített

vállára, s elindúlt öregét

keresni.

Ott találta az öregebb

Törököt a

kamrában. Olvasott a

gyertya mellett. Nem is

olvasott: aludt. S kezében

a szívütés ujjhegyig futó

áramától

reszkettek és zizegtek a

könyv lapjai, mint öreg

fa lombja a szélben.

És Ferkóval mi volt?

Gereben Lajos alaposan megmosta

fejét barátunknak!

Meg bizony! Pirúlt, szégyenkezett

a párttitkár előtt

barátunk,

Török Ferkó, aki falujában a

legjobb traktoros büszke nevét

viseli.

Kati előtt lesütötte

szemét, járt-kelt szótlanúl

hetekig

a történet után. Később

szomorú szemmel

kereste Katalinunk fekete

pillantását, de mindíg

elsiklott előle az a gyászholdas gyászarany

tekintet.

De most? Már köztük is

békesség!

Hisz apa már Török Ferkó!

És micsoda apa! Két lánygyermek

apja! Két apró szuszogás melegíti

most apai szívét, ha

a munkából hazatér

este.

Mert ikreket szült Teca Katalin

a táltos-fogával fákat

roppantó december középső

napján.

Ferkó a konyhában ült, homlokáról

a verejték szikrázó borsószemeit

törülte.

Az öregebb Török meg vágta

a fát rendületlenűl.

Végre! Vékonyka sírás

jelezte a szobából, hogy

megszületett!

Nagyot kurjantott a boldog

apa, s épp a szobába

indúlt, amikor Zsófia néném

kiszólt az ajtón

sietve: „Várj még!”

Miért? – kérdezte volna barátunk,

ha e pillanatban

száját be nem varrja, nyál-cérnával,

villogó tűjét

csillantva a megrőkönyödés!

Mert most újabb cingár torkocska

zengette, hogy az első

nincs egyedűl! S a szobából

kijött a szomszédasszony. Nap

nem ragyog úgy, ahogy

az ő arca!

„Két lány!” – tündökölte

megdermedt traktorosunk

felé, s cuppogó csókot

nyomott

orcáira.

Ferkó szédűlni kezdett,

s nagy léptekkel a szobába ment.

Öregebb Törökünk pedig,

aki nagy sejtelmektől indíttatva

abbahagyta a favágást

és deres bajusszal a konyhába lépett,

a hír hallatára káromkodni

kezdett, mint a

jégeső.

„Hogy őt ilyen szégyen még nem érte!”

Megfordúlt, becsapta maga

után az ajtót,

s vágta a fát morogva. Be se

jött estig.

Piszmogott inkább,

a rönkre

ült, pipázott.

Nézte a rubint-fejű

kakast, ahogy kergeti

a kendermagosokat

a hóban.

Cicerészik, aztán

megrázza szárnyát,

rikkant.

Topog, csillag-jeleket

nyomva a hóba.

Hol van a nyár? Öreg Balázs

hosszú századokig híres

temetése után

ő sem élt sokáig. Lassan

sárgulni kezdtek a lombok. A porban

megfáradt lepkék lihegtek,

öreg hernyó szőr-kérdőjele

hullámzott, halódó

bogarak pórusos háta csillogott

utoljára.

Aztán rőt-pettyes lett a

fák levele, mintha valaki

telepontozta volna

őket piros tintaceruzával.

Ritkúlt az erdő,

mint a vének

haja.

Az elszáradt dudvákon

üres csigahéjak zörögtek, mint kis koponyák.

A diófa foszlott lombja közt

ugrált a veréb, s lezörgette

a leveleket. Elmentek a

fecskék, a vándormadarak.

Jöttek a varjak! Az örvénylő varjú-koszorúk!

És jött az őszi köd! Csöpögtek a ködtől

nyálas fák. Ha veréb repűlt,

se láttad, csak a

szárnyzsurrogásból tudtad:

veréb volt.

És jött az őszi eső! Megteltek a

keréknyomok vízcsipkével, vízbuborékkal,

az úton, csillogott a lovak,

tehenek pata-nyomában

a víz.

És jött a dér! Halcsontvázként

meredtek az akácok.

Alattuk az ezüst

pikkely.

Dermedtek a piros

ecetfák.

És jött a fagy! A tócsákon

bőrzött a víz, mint a

tej, ha kihűl, s levelesre

fagyott

a keréknyomokban, mint

a hájaspogácsa.

A tó fölött

fehéren

sírtak

a sirályok.

És most itt a tél!

De kanyarodjunk vissza e hosszú

kitérő után öregebb

Törökünkhöz,

aki tán ezeken gondolkozik,

míg ballag a szekér

mellett pipázva.

Fújja a füstöt, s játszik

az ostorral

a hóban.

Megáll a ló most, ingatja vörösréz-sétálóját

és sustorogva eregeti gőzölgő,

vastag arany-sugarát.

Fütyül az öregebb Török

a heréltnek,

csillog az arany-habos

tócsa az úton.

Apónk gondol egyet,

a kerék felé fordúl,

a likgatni kezdi

ő is a letaposott havat

a küllő-közön

az aranydróttal.

De ismerős szoknyasuhogás

riasztja

öregünket. Rámordúl

a keselyre, indúl

a ló,

apónk utána,

s nézi a csizma hegyét.

Kocsis Bözsi

pirúlva

sompolyog a sötétnek.

Mondom, fölszakadoznak néha

a szerelem-hegek még, de minek

ezt emlegetni? Az öregebb

Török is gyorsan elfelejti

nehéz

pillanatát. Más foglalja

le most fejét

egészen! A holnapi

disznóvágás! Mert az lesz

holnap! Torkába böki a kést

reggel a kocának. S mesteri torral

ünneplik a méltó ünnepelnivalót:

a két csecsemőt!

Hadd mondjam el ezt is, mielőtt

végleg letenném a

tollat, s fáradt fejemet

a nyugalom csalogató

párnáira hajtanám,

ezt az estét!

Pillám rózsaködbe ragad olykor, s már

kéménynél feketébb

lehet

légzőcsövem a füsttől,

de ehhez

összeszedem még

maradék-erőm!

Hosszú csillag-pilláim megnyálazom,

szájamba teszek egy kis

füstrudacskát.

Nagy nap volt az! Már kora

hajnalban sürgött az

egész ház. Gőzölgött az üstben a

víz, az asztalon sorban

a köszörűlt

kések.

S kivonúlt a ház népe az ól

elé. A koca, mintha megérezte

volna a Végzet Ujját, ami

rövidesen a torkára szorúl! Hiába

csalogatták, nem akart kijönni

az ólból.

Zsófia néném csalétekűl kukoricát

szórt az ól elé a kötényből. Ez

volt veszte

kocánknak! Mert erre kijött!

Elkapta öregebb Törökünk bal

lábát a göndör

Örömnek, s a földre

döntötte. Sikoltozhat már! Gyorsan

leborotválta a torkáról

a szőrt, s aztán!

A szomszédék

kisfia mezítláb,

s ingben kifutott

a sikoltásra a hóba.

Leguggolt a kerítés

mellett, s fölcicomázta

a havat piros zsinórral, mint

a mézeskalács-huszár

sárga hab-lovát, nadrágját, sipkáját,

mentéjét piros hurok-csontvázzal

a cukrász.

Nézte szorongva

a nagy eseményt,

füstölgő barna-csillagos,

alma-piros

fenékkel.

„Jézusom, jössz be!”

kiáltott

anyja a gyereknek,

s futott feléje.

Zsófia néném a vért

kavarta a fazékban.

Ferkó szalmát

teregetett.

Már a láng arany

bokraiban pirúl

a disznó. S mikor rózsásra

sült a bőre és ropogós

pirosra a fülek,

a farok,

a rémfára akasztják.

Hassal kifelé,

fejjel

a földnek.

Sürög az öregebb

Török,

mosolyog

jókedvében.

A disznót

rózsa-erszénytől tokáig,

csöcstől a fejig

egy vágással

fölmetszi. Serceg

a szalonna, s a

belső-rész a kis

teknőbe

gőzölve kifordúl.

Így szorgoskodtak estig, de

én azt el nem

mondom! Elégedjünk meg

ennyivel is. De este! Micsoda

terített asztal várt a dologban

fáradt

gyomrokra! S a vendégekre! Mert

jöttek a sógorok, komák, testvérek,

meg az új

keresztszülők. Topogva verték a

havat a csizmáról, cipőről,

lapogatták a kendőről, kalapról,

s köszöntek. Széles kedvvel

dörzsölték tenyerüket a jószagok

isteni bódulatában!

Mi kerűlt az asztalra! Micsoda

ajándék az ínynek, a pazar

örömökre éhes gyomornak! Leves, amin

a zsír aranypénzei sűrűzve úszkáltak,

mint nyüzsgő aranyhalak,

főtt hús gőzölgött a tálban, mellette ecetes

torma. Majd a sültek! A rézragyogású

hosszú kolbász tekervényekben, véres és

májas hurkák: kövér

ragyogással tespedő Buddha-szobrok.

Sistergett még

a tepsiben a zsír, ahogy

az asztalra tették. A pirosarcú

bordák, karajok mellett a harmattól

teljes ecetes paprika, meg a ragyás

uborka! Micsoda ünnep! Végűl:

a hamvas, leveles hájaspogácsa! Meg

a túrósrétes! Ropogósan fölkunkorúlt

finom levele, mint Síva istennő sok arany-keze,

omlósan kicsordúlt

a kapros túró. S kövér gyöngyökben

reszketett rajt a zsír,

meg a tejföl.

Falt a lakmározó népség

vidáman, s dicsérte a szakácsok kezét.

Az öregebb Török

egyre sűrűbben

szaladt a pincébe

a kancsóval.

Más nem mehetett oda!

De mindíg pityókásabban

jött vissza

a rövid útról

a párás boredénnyel.

Csillogott

a kancsó csillag-ködén

az ujj rózsa-erezete, erezet-emlékpajzsa.

Épp a lakoma közepén

tartott az ikreket íly dúsan

megünneplő rokonság, mikor

bizonytalan topogás zavarta meg

az ajtó előtt

a csöndet.

Ki lehet az? Ferkó

kimegy, s bevezeti nevetve

a két vak kosarast. Mert ők

voltak a bizonytalankodók! Járják

a házakat: „Kell-e kosár?” Itt

hogyne kellene a két

újszülöttnek? Leültetik

hát vígadozva a komákat

az asztalhoz. Hely még

nekik is jut. Egyenek! Esznek is

somolyogva. Fagyos fülük

lila lesz a melegben,

mint fagyon a hattyúk hártyás talpa.

Könnyes

szemhéjuk

tátog

kármin-béléssel,

mint a hal kopoltyúja,

ahogy isznak,

s a borgőz

arcuk finomítja.

S ekkor? Fölsír a két csecsemő

a szobában. Mint a győzelem kéttorkú

harsonája zeng

a két pólyás. Katalin

szoptatni

bemegy. Hol az egyiket, hol

a másikat csitítja,

emeli

a vastag, pihés tőgyecskékhez. Arcán

a szent verejték! Ferkónk is

besündörög a szobába, leül

a kályha

mellé. S nézi a dupla

csatát.

Katalin

kis tejet föccsent

arcukra most:

szépüljenek.

Zsibog a tor népe, a vakok énekelnek, s kint

zizeg a hó. Az ablakkereszt

keretezte fény, mint

nyolc arany-ceruza ír az utca

havára

boldogságot.

Harmat Annuska kapkodja

lábait

fázósan, s összehúzza

a kendőt magán. Az ablak

előtt megáll egy percre,

s tovább siet.

Szent Laji is most megy

éppen

hazafelé.

Hóna alatt

képeskönyv.

A villanylámpa alatt

megáll, s a szikrázó magasba

néz. Sűrűzve

rajzanak az ég

kristály-darazsai.

Rágyújt,

leveszi kajla kalapját,

s tojáshéj-fejére

száll a kristály-darázs.

Szikrázik bolyhos potrohuk.

Mint méhecske,

ha mákgubóra

ül pihenni.

Zsong, zümmög,

dünnyög

a magasság.

Laji fölteszi kalapját,

elindúl. Már

el is tűnt

a villogó hó-sötétben.

Nagy lábnyomát

lassan

belepi

a hó.

Kilencedik ének

amelyben a költő hálát ad a Mindeneknek és leteszi megvékonyúlt hegyű tollát

Bevégeztem hát nagyhírű

munkámat! Ki tudja, lesz-e még

ilyen erőm? Lesz-e még ekkora

hatalmam a történet

kanyarításában, s a szavak fölött?

Nyugtalan mégse

vagyok! Napként ragyog bennem

a bizonyosság:

sem a rozsda-feledés,

sem az emlék-penész,

sem az idő-por

nem lepi dalomat vastag

közönyével soha. S ha majd

múló porhüvelyem fölött

itéletet mond

a halál, s ami élt, lüktetett,

a dal örök-emésztő tüzében égett:

a szívet mord ujjával

örökre porba rontja, s lázas szemem

gyémánt-tekintetétől harmatként enyész,

s testi-mivoltom

emlékét is hamuként szórja szét a szél:

a halhatatlanság derűs egébe

emel dalom nem-múló

szárnyaival.

Mégis, mielőtt végleg letenném

megvékonyúlt hegyű tollam s a száraz,

füstös gégét megöntözném férfimódra

egy kis itallal, hogy a nagy munka

után verejtékes ne legyen

az álom: hálát hadd mondjak én

a Mindeneknek

búcsúzóúl!

Hála nektek Testvéreim: fű, föld, virág, csillag,

növényi, állati, s csillag-világ,

akik pazar kézzel hoztátok elém

a hasonlatot!

Hála neked Idő, Szabadító Erő, aki

megengedted, hogy történetem

suta torzó ne maradjon!

Hála neked Hamvas-fiatalság,

aki lelket, s erőt adtál e sorokhoz,

s áldás nektek Apám, s Anyám,

akik

az űri szelek közt

porszemként pörgő

bolygóra

nemzettétek

dal-kedvű fiatokat!

Hörpintek egyet,

s lefekszem.

Jobb is!

Bár a hold rézkiflije

még ablakomba

lóg:

keleten már

hajnali derengés.

Óda a repüléshez

1951–1953

Új versek

Tájkép, 1951

A dombokon az őszi hervadás,

harmatosak a roskadt zsupptetők,

fészkébe tér a nap, arany-darázs,

felhőt habarnak fönn a repülők.

Az úton fekete kő-Krisztusok,

a porban terélő, gágogó libák,

a dombokon túl vontató pufog,

a kis tanítónő veri a zongorát.

Jönnek a krumplis, sarjús-szekerek,

a tehenek himbálnak, a kerék nyekereg.

Vezetik szikkadt, szótlan magyarok.

Köszönnek, s mennek. Arcuk poros márvány.

De szívükben a thermopylei csatánál

is vadabb küzdelem kavarog.

Freskórészlet, 1951

A petróleum-lámpa kormoz, füstölög,

az asztalon fröccs, üveg sörök,

rum, kétdeci. Az asztalra csap

valaki: „Gyöngyvirág van a kala..p..p”

– s abbahagyja. „No, halló, picike,

töltse meg újra, Gizike, Gizike!”

A helybeli kovács, a bognár, az ács,

szótlan parasztok, s a félcédulás

Pista bácsi hajlong, csuklik, remeg,

bömböl, kavarog, s a füst szennyes és meleg

tajtékjában már csak csontos, nagy kezek,

szőrös arcok, meztelen lábak, tar

koponyák, szakadt ingek, forradásos kar,

kalapok merülnek el, s buknak föl újra.

Egyik táncol, a másik a magáét fújja:

szó-bugyborékok, dal-torzók, sóhajok, nevek,

a szőke Gizike kacsint és nevet,

a föllobbanó gyufa belobogja

a bajszokat, orrokat, de már gomolyogva

a füst újabb tömege tódul a füst

közé az orrlikakból, mely szálkás cseppkőként csügg

a mennyezetről, s meg se rezdűl.

Percnyi csönd, s hallani, míly veszettűl,

míly rémülten, szinte félelmesen nyekereg

a tücskök őszi dudája, s az ajtókeret

négyszögében a csillag, mint milliárd bogár zsizseg.

S most, mint komor angyalok: látni e bűnt,

betömik a keret-fogta űrt

feleségek, lány-arcok, s lábuknál a kört,

hol még a bűzhödt fény szilánkja kitört

a tiszta éjbe, szoknyába fogódzó gyerekek.

Ártatlan szemük, mint a szitakötő szeme dülledve mered.

Szólnának, de csak, kezüket a kötény alá dugva,

mint akik kővé váltak nyomban,

néznek e füstben, gőzben, nótában, szitokban,

parázsban villogó, sistergő, mennydörgős pokolba.

Dombormű, 1944

Füst, korom és iszonyú villogás

és tűz és tűz és tűz, réműlt

bégetés, ugatás, az iszonyat mekegése.

A házak, mint megtépett hajú,

lucskos, betört koponyák.

Tűz és tűz és tűz, kavargó

füst, lábak dobogása! Lángoló

juhok robognak tülekedve. Fölfúvódott

barmok, áttetsző viasz-merev

arcok, kezek hevernek szanaszét.

A havon sötétlő rozsdafoltok.

Fölfordult ló, lábai égnek merednek,

deresek óriás szempillái.

Tűz és tűz és tűz, ropogó nyalábok,

s az úton a sötétnek döntve fejét, mint

vakok serege torlódva, tolongva, kis

motyójukat csomóba kötve, rozoga

kordékkal, dunnás tragacsokkal vonúl a nép.

S most megáll, fönt repülők! a tűz

rezes fényében, mint dombormű megmerevedve!

A sötétből fél-karok, görcsbe fúlt arcok,

batyutól görnyedő nénikék, kibuggyant

emlőkre tapasztott csecsemő-fej,

ökrök szelíd fara, botra

fonódó eres kézfejek állnak ki kővé-

váltan, s az iszonyat érc-hidege

önti őket bonthatatlan-eggyé, mint

a téboly rángó-merev dombormű-csoportját.

Repülő hull le lángolva, pörögve.

E tájba öntve állnak mindörökre.

Őszi táj, traktorokkal

Mint izzó égi rózsa,

aranykelyhű virág

kisüt az őszi nap,

ragyognak már a fák.

Megcsillan a tócsa,

arany lángot vetve,

fű hegyén a vízcsöpp,

benn az ég rezegve.

Ökrös szekér viszi a

kukoricaszárat.

A kis ökrök párologva

trombitálnak.

Amott meg egy asszony

cuppog a nagy sárban,

boldog jövendőjét viszi

fehér batyujában.

Őszi felhők jönnek,

őszi felhők mennek,

a hegy csúcsán, mint a juhok,

nagy csomóba gyűlnek.

Nyolc nagy traktor indúl

csillogva, zörögve,

mintha még az ég is

velük dübörögne.

Olajosan, büszkén,

fordúlva a szélnek,

nyolc traktoros dalol.

Hogy száll az az ének!

Fekete a szántás,

hó majd betakarja.

Napraforgó árván

fordúl a magasba.

Itt már a nép keze

gondozza a földet!

Lesz is aranycsipketornya

a kis búzaszemnek.

Egyik traktoroslány

föláll most a gépen.

Aranyhaja zászló:

száll a nedves szélben.

Nagymama

Ó, milyen fiatal

nagymama, a drága,

pedig nyílik körülötte

kilenc unokája.

Futkos, mint a szellő,

ki hinné, a kedves

közeledik már a

hetvenkilenchez.

Reggel, mikor fodros

rékliben mosakszik,

amikor a ház még

hortyog, mélyen alszik,

s az ég kék ingéből ugrálnak

a csillagok, mint bolhák,

a nap az ablakhoz

nyomja tüzes orrát,

begyújt, föltűzdeli

kicsi, fehér kontyát,

sürög, forog, gyorsan

fölmossa a konyhát,

repked ki az ajtón,

megfejni a kecskét,

feje fölött bukdosnak,

csivognak a fecskék.

A ház előtt a kukoricák

kardjai csörögnek,

a kotlósra kiált: „Te,

a babot ne edd meg!”

Pelyhes kis csibéi

kiáltoznak: csíp-csép,

s a kéklő pocsolyába

hímezik a csipkét.

Egész nap kapálgat,

krumplit, kukoricát,

kötözi a szőlőt,

megszídja a kutyát,

szusszant, sóhajtozik:

„Jó uram, szegényke,

jaj, csak szállhatnék már

hozzád föl az égbe.”

Mikor hazamegyek,

őszidőn, ha járok,

s fogadnak a kertben

dérverte virágok,

elémfut nevetve:

„Te csavargó fölhő,

csókolj meg már kócos

kommonista költő.”

Hova tűntetek gyermekkori tájak

Hova tűntetek gyermekkori tájak:

te zúgó erdő, s ti zengő vadlibák?

Már férfi vagyok, mögöttem

csillag-ködökben száll az ifjúság.

Húsz évem könnyen elsuhant, nemrég

még mezítláb futkostam a réten,

rózsaszín tehénkét legeltettem estig,

s fölnevettem minden semmiségen.

Hova lettél te, rokkant kis Mariska,

ki mankón bicegtél, s fogtad a kezem,

mert, mint Mózes lángoló csipkebokra

szívünkben kigyúlt az első szerelem?

A szőke búzatáblák közt, hajolva, s meg-megállva,

nagy csokor pipacsot téptem énekelve.

Mint reszkető szívet vittem nagyanyámnak,

ki az élő fáról már a gallyat szedte.

Már férfi vagyok, ifjú és erős.

Köröttem sorra zeng az érces férfiének.

Ó, boldog, ezerszer boldog itt az ember,

akit egy nép vall édes gyermekének!

Áll még a ház, ahol születtem

Áll még a ház, ahol születtem,

hol anyám dajkált és szoptatott,

állnak a kéklő, görcsös szilvafák.

S fürtökben fönt a csillagok.

Két szülőm fejét a tél már behavazta.

Ha megölelnek, mint nagy fiút,

nézzük a lombot és a kicsi kertet,

s az útat, amely messze fut.

Ők szültek dalra, s a dalt már sose adnám!

Szívemből szakad és egy velem.

Ó, amíg élek, zengjen énekemben:

szabadság, munka, öröm, szerelem.

Délnek húz a fecske, délnek

Délnek húz a fecske, délnek.

Feszítik szárnyuk a szélnek

az őszi vándormadarak.

Kövér rajokban égre kelnek,

s az őszi légben énekelnek

a lassan szálló ég alatt.

A fű kiégett, ősz van újra,

s az ember újra megtanúlja

becsülni a meleg nyarat.

A ködben úszó völgytorokban

a csorda bőg, s az ezüst porban

a hegynek fölfelé halad.

De fájt a szívem mindíg ősszel!

Most nem sajdítja ismerősen

szívemet ez a fájdalom!

A dér bolyhait hogyha látom

mályvalevélen, rózsafákon,

szempillákon és bajszokon.

Az idő itt az őszt mutatja.

De népem minden mozdulatja

az ifjúságot hirdeti.

Hömpölyöghet a piros erdő,

s hullhatnak mohos, tekergő

ágai közt levelei.

Népem és én egy vagyunk már,

szebbek a legbuzgóbb tavasznál,

virágzók és egy akarat.

Hiába húz a fecske délnek

és sikolt az esti vadlúd-ének,

hirdetvén jeget és havat.

Kövér rajokban égre kelnek,

s az őszi légben énekelnek

az őszi vándormadarak.

Keringenek még a magasban.

Nem a tél jön, itt tavasz van

és mindörökre az marad.

Az ablakon át, látod: lobban a tűz

Az ablakon át, látod: lobban a tűz,

bemennél kicsit melegedni,

de fagy terít fátylat az üvegre.

Csönd van. Egy asszony kendőbe csavart

gyerekét viszi,

lehelete, akár a füst, kavarog.

Feleséged, aki félig gyerek még,

babos párnák közt alszik.

Álmában ki tudja, merre jár?

Áldott egy asszony szerelme,

mondod, s munkába sietsz,

halkan fütyörészve.

Fölötted, ahol tegnap még

kék vásznakat fodrozott a szél, most

fehér hegyek, hallgatag havasok magasodnak.

Kis csoportban tehenek mennek,

lepényük potyog, füstöl a hidegben.

Mint most a szíved, olyan szelíd ez a táj

és a távol.

Asszonyodra gondolsz és észre sem veszed,

hogy nagy pöttyökben hajadba száll,

a földre ül, a kazlak tetejére

a magasság szirma.

Esik a hó.

Növények hadjárata

A völgyben hogy sorakoznak,

délcegen magasodnak

a kukoricák!

Zöld egyenruhában,

bajszosan, feszes vigyázz-ban,

mint a bakák.

Szuronyuk csillog-villan,

tüzel az arany napban,

villantja élét.

Szőke bab nézi őket,

mint falun átmenőket

a fehérnép.

Mellettük krumplibokrok,

mint muníciós-oszlop,

bársonyos-kövér had.

Arany kürtjükkel tökök,

a megfáradt kürtösök

módosan kocognak.

Aztán a napraforgók,

a megfigyelő-golyhók,

a fényre éhesek!

Állnak rengeteg sorban,

csipke-gallérral, zordan,

e hadsereg.

Meghajlott fejjel, vállal,

érces kecskeszakállal

az öreg rozsok.

Bíbor-dolmányú hadsor:

répák, csákójukon toll,

zöld levél ropog.

Végül millió szárral,

zúgva, bár nem halállal,

sűrű fényporban,

a búza megindúl,

bronz-tarkója megrándúl,

a csatasorban.

Hát menjetek csak, rajta!

A végső viadalra

hű katonák!

Bő vérig jutó harcra,

könnyekig ható sarcra

készül e világ.

Foglaljátok el a város,

a falvak kicsi, sáros

szobájú házait.

A fazekak, a konyhák,

a táskák, a tarisznyák

homályait.

Mint parancsnok, dombon állok,

könnyezve kiabálok

a seregemnek.

Fények kardja közt, dombon

állok, fúj a szél bolondon.

Indulnak, mennek!

Asszonyom átkarolva,

köszöntöm őt dalolva,

áldott népem.

A poron, mint arany ködön

át nézem őket. Gyönyörködöm

a menetelésben.

Húsz éves voltál

Húsz éves voltál, most alig

két éve volt,

hogy a szerelem, mint lomb a patakra,

föléd hajolt.

Meglátta benned tündöklő arcát,

üszkét a nap.

Úgy verted vissza, mint a lélek harcát

esendő szavak.

Elfújta volna lámpását a nap is,

nem lehetett!

Tündökletes-szép fénnyel koszorúzta

a fejedet.

Pihéivel futkosva-szállva,

zölden a rét,

telt örömével hogy szállt fölöttünk!

S a gyapjas ég!

Kiderűlt-beborúlt arcod, szíved.

Gyötrelem-öröm

vívódtak benned. Verejték hamva lepett

meg, s a közöny.

Mellettünk a rozs ringatta fejét,

tajték-ezüst.

Az úton villanó-combú lovak röpültek,

s a pata-füst.

Mint záporverte táj, zengett tested.

A szerelem!

Karjaid, mint pihés virágszárak

vergődtek szüntelen.

A gyűrt füvek között, akkor,

mint csata után,

reszketett-csillant piros harmat.

Könny is talán!

Piros nyoknyádat elrendezted, aztán

mentél a réten át.

Vissza se nézel. De mégis, megállsz, intesz

és mész tovább.

Mint tollfosztó néni a tollat

Mint tollfosztó néni a tollat,

lekopasztotta a fákat az ősz.

De gyémánt porával a tél beszórta

csöndesen a tájat.

Madár hasítja ketté az eget.

Egy villanás, s a téli nap ragyog.

A hegyek szikláin szikrázik

keményen december.

Piros a nap. A pásztor

juhait hajtja a hegyről.

Bégetve hömpölyög a nyáj,

arany-köd fölötte.

Kemény tél, s komorabb szerelem

tájaira értünk. Nézz szét a tájon.

Micsoda roppant tűz ropog

ifjú szívünkben?

Beszélgetés

Aranyos ősz szitál a tájra,

vedlik a lomb, lassan kopog,

levél táncol és röptiben

megkoccantja az ablakot.

Az égen felhő nincs semerre,

aranytábla az ablaküveg.

Hatan üljük körűl az asztalt:

Jani bácsi, s az öt gyerek.

Szálas füst foszlik fátylas tej-köddé,

sok bokra súlytalan libeg,

gyufa sercen, lobban, s elalszik,

olykor a szekrény, a szék recseg.

Mennyit beszél e szótalanság,

egymásnak e kedves szivek!

Hatan üljük körűl az asztalt:

Jani bácsi, s az öt gyerek.

A tükör fölött egy öreg fénykép:

mint csibéivel, nagyanyám

az öt gyerekkel ül merengve,

az első temetés után.

A tükrön rajzos pávatollak,

ezüstje hólyagos, pereg.

Hatan üljük körűl az asztalt:

Jani bácsi, s az öt gyerek.

Tuskós öklét most fölemeli

és könnyet dörzsöl szét szemén,

a többiek meg egyre jönnek,

lefutnak állán, a kezén.

Megülnek a napos szakállon,

mint torson a harmatszemek.

Hatan üljük körűl az asztalt:

Jani bácsi, s az öt gyerek.

Értjük ezt mi, jaj, nagyon értjük,

nem kellenek ide szavak.

Bólintunk sorra, mintha szélben

a virágok meginganak.

De már a mosoly szemről-szemre

fut, mintha tócsán nap remeg.

Hatan üljük körűl az asztalt:

Jani bácsi, s az öt gyerek.

Csak ülünk így estig szótlanúl.

Tücsök cirpel az ágy alatt.

Dohány parázslik néha-néha,

s rézbe önti az arcokat.

Csillagsugár a messzi űrből

a füstön át fehéren rezeg.

Hatan üljük körűl az asztalt:

Jani bácsi, s az öt gyerek.

Tündér, varázslat

A hosszú úton, zörgő szekéren

mentünk a párás hajnali fényben,

ostor pöccintette néha a lovat,

nehéz por fröccsent a paták alatt.

Arany-vállrózsás kukoricák,

kövér lapuk, poros útmenti fák

kísérték a lassú szekeret.

A nap fölött nagy réti sas lebegett.

A kocsis pipált, én meg azalatt

lestem a kis katicabogarat.

Mint kiserkedt vércsöpp ült ujjam hegyén,

fátyol-szárnyait rezgetve könnyedén.

Elszállt! És ahogy utána néztem,

egy traktort láttam, lány ült a gépen.

A gépet vezette. Gondoltam, intek.

Mosolygott rám és visszaintett.

S megcsapott ekkor, hogy tán varázslat

volt ez az egész, látomás csak!

Az a kis vércsöpp, ki ujjamon volt,

s elszállt: géppé, lánnyá bomlott!

Vércsöpp kristályúlt rubintkővé,

a rubintkő éledt elevenné,

katicabogár szállt, s mint mesében:

lett belőle lány a gépen!

Ha akkor tudom, hogy mit vesztettem,

bizony megfogom, nem eresztem!

Mert aki ujjamról elrepűltél,

az voltál, szív-rabló, modern tündér.

A kanca horkant, ágaskodott, hőkölt,

a szekér billegett, fogtam a lőcsöt.

Mit bántam én! Mint szivárványra

bámúltam a tündér-lányra.

Tündér, varázslat, megfoghatatlan!

Az ujjamon ült bogár-alakban.

S mint az a madár az ég ködében,

eltűnt a párás hajnali fényben.

Üstökös-látók

Egy vak-nyugalmú nyári éjszakán

kocogtattak a házunk ablakán:

„Halljátok, gyertek, gyertek hamar,

az égen valami nagy csoda van.”

S ugrottunk ijedten, mi is lehet?

Valami titkos, égi üzenet?

Én megfogtam anyám meleg kezét,

tenyeremben éreztem riadt szívét.

Mezitláb, ingben, fehér gatyában

álltak a szegények a hűs éjszakában,

a réműlt anyókák álom-fehéren

dermedtek a csudálatos fényben.

Utcára tódúlt mind a szegény-nép,

asszony a mellén összefogta ingét,

roggyadt térddel néztek föl az égre:

testet öltött jóslatra, mesére.

A domb fölött, a csillag-köves égen,

kazaltűznél is nagyobb fényességben

gyémánt-hajú szárnyas csődör áll,

arany csődörfején tűz-sörény, vér-uszály.

Én szorongattam anyám kezét,

még most is érzem teste melegét,

apám ujjával mutatta fönt

az elgomolygó csődör-tűzözönt.

Elszállt a házak fölött kevélyen,

mi csak álltunk fény-bűvöletében,

s utána még nagyobb lett a sötétség.

Üstökös-sors, káprázat, reménység!

A vén fa alatt

Hogyha élne, ma negyvenöt éves

lenne és én hajolnék kezéhez,

eres kezét hosszan simogatnám,

megcsókolnám, kezemben forgatnám.

Szótlanul, vagy egyszerűbb szavakkal

szólnék hozzá, pörölve magammal.

Itt ülnénk a vén fa alatt ketten,

anyám meg ott motozna a kertben,

estefelé, öntözne, dúdolna,

s lazán omló fehér fonalakban

permetezné a víz a virágot,

s habos fejjel túrna apró árkot.

Az asztalon, mint annyiszor régen,

a levelek árnyék-sűrűjében

bor csillanna a csorbúlt pohárban,

villogna az alkonyi sugárban.

Mosoly ülne apám kék szemében,

s mennyivel több volna az enyémben.

Megbeszélnénk a világ sok dolgát,

mindannyiunk teljesedő sorsát,

s orrunkból kék füst-növényt növesztve

ülnénk, míg ő lassan fölnevetne.

Estig ülnénk, s én elnézném hosszan,

ahogy ökle az asztalon moccan.

A poharat sűrűn kocogtatnánk,

az is lehet, hogy eldalolgatnánk,

öregesen, hümmögetve, lassan,

míg a Göncöl fénylik a magasban,

s tűnődnénk, hogy szívünkből az ének,

mint könnyű füst emelkedik égnek.

Néha egy-egy gyümölcs hull a fáról,

nagyot toccsan, amikor aláhull,

kárál a tyúk, kapirgál a dombon.

Keserűség fojtogatja torkom.

Mintha apám köhögne a ködben,

figyelek a szívverés-közökben.

Nem, bolondság, tavasszal temették,

azóta már hűsebbek az esték,

azóta már szigorúbb az ének,

de a hangom nélküle szegényebb.

Erő kell, hogy magam kidaloljam.

Égitestek vezessétek tollam!

Mácsonya

Szedtem a borsót az úrnak,

a perzselő határban.

Most is érzem, hogy szúrnak

tüskéi a virágnak.

Szedtem huszadmagammal,

mácsonya erdejében,

zörgött, mint kavics a borsó

az aszott kis tok-tenyérben.

Tüskéi szőrzetével,

mint tűhegyű ráspolyával,

csapkodta levelével

a karjaim, a vállam.

Korbácsolta az arcom,

végigreszelte hátam.

Már nem is a borsóval,

birkóztam mácsonyával.

A tüskék a bőrömbe álltak,

mint a sün, olyan voltam,

orrlikam, fülem, szájam,

szempillám nyiluktól borzas.

Százezer picinyke seb nyílt

testemen, vért szivárgott.

De tépni kellett a borsót,

mosolyogni a ráspolyt.

Szedtem huszadmagammal,

de hirtelen eső jött,

s már a kukoricás vak

pengéi közt füstölgött.

Emlékszem, csigát találtam,

vérszemcsés kezemre tettem,

a csiga bevonta nyállal,

hogy házából kiénekeltem.

Szemét a homlokából,

mint bunkós öklöt kigyűrte.

És fátylazott a zápor,

a levelek pönögtek.

Csókolta hűsével testem,

a rögön bugyborékolt.

Az élet egy pillanatra,

az élet ott de szép volt!

S koppanva elhalt a zápor,

szivárvány nőtt az égre,

a borsóföld közepéről

ívelt a hegy ködébe.

Mint ötpántú tűzabroncs,

az ég homlokára verve.

Néztük, a szivárványban

egy réti sas keringett.

Az álmokból szőtt híd volt,

könnyekből kirakott út!

Elmegyek, gondoltam, rajta,

tán szebb lesz a hídon túl.

De mordúlt a cseléd csősze,

s faltak újra a lángok.

Cibáltuk, ki sem látszott

testünk a mácsonyából.

Juhász Gyulához

Az én fáim is a jegenyék,

az én egem is ez a csillagos ég.

A tápai lagzi, a bőgő brummogása,

az én földemen is zúgott zokogása.

Testvér-neved nekem a hűség,

nekem a példa, az egyszerűség.

Hányszor volt nekem intő üzenet

képen lehajló szép szakállas fejed!

Dalaid rőt rőzse-lángja mellett

melengettem az elzsibbadt lelket.

Körűl a fagy roppantott egy népet:

csontot, velőt, nehéz emberséget.

Dózsa kínját te hányszor elsírtad,

nevét vérrel homlokomra írtad.

Szívig ette magát az írás,

ne feledjem, mi volt az a kínzás!

Egyhangú volt, mondják, a nóta,

a tücsöké is egy-jegyű kóta,

de tőle zeng az alkony, az arany,

de mégis örök és ezer színe van.

Merengő

Tüdőszín csillag-darazsak

zúgnak, zsonganak, rajzanak.

Ülök az udvar közepén,

körben a fehér lámpafény.

Ropogós dohánylevelet

morzsolgatok és tördelek,

elrévedve megcsavarom,

megnyálazom a papírom.

Lámpaüveg karimáján

megszívom, míg a füst szitál.

A fákra esti szivárvány:

kévékben száll a holdsugár.

Könyökölök az asztalon,

a cigarettámat szívom.

A füst a sötétet bontja,

kibomlik ezüstös kontya,

szétesik hártyás köddé,

volt és már nincs is többé.

Körűl a lámpa fénye

olvasztja a sötétet.

Reszket a diófa lombja,

megcsendűl lágy harangja.

Fönt a csillagok zsongnak:

tüdőszín darázs-falka.

Látom az árnyék-résen,

ott túl a kerítésen:

megcsillámlik a gaz, a por,

a bársony salátabokor.

S ahol egy marok holdsugár

ikrás tömbje remegve áll,

ott tódulva hömpölyögnek,

mint a fölszikrázó pelyhek

és nekimennek a fáknak,

mint gyémánt-hegedűk, szállnak

a szúnyogok, rengve cicáznak

és sírnak és muzsikálnak.

A hitves messze van, messze.

Ó, hogy éri őt az este?

Fölsóhajtok, nem is tudom,

s már kedves dalát dúdolom.

Nem alhatok én nélküle,

hisz olyan egy vagyok vele,

ha derekát nem ölelem

és nem piheg a szívemen.

Ülök itt inkább reggelig,

füstölgetek és dúdolok,

amíg arannyal megtelik

a föld. Pirulva földobog.

Nélküle csak nyirkos gödör

az ágy, jeges tűzzel gyötör.

Vele csókok nyíló bokra,

csikó-kedvünk kél birokra.

S azután de szép az álom,

járni léten-túli tájon,

s azután de szép a reggel,

kelni csillogó szemekkel!

Piros virág a láng, libeg,

kis fuvalom jön melegen,

muslicák, meg dongó legyek

percennek meg az üvegen.

Tekerek, újra rágyújtok,

szívembe új erőt gyűjtök,

mert úgy rakódik rá a kín,

mint ujjamra a nikotin.

Dünnyögök, de abbahagyom,

felbőg helyettem a barom.

Mi is lenne velem, hogyha

sohase jöhetne vissza?

Nem csitítna, símogatna,

intene asszonyi szóval?

Könyökölök egymagamba,

kínommal, a roskadóval.

A lámpára harmat koppant,

kormos üvege elroppant,

a fa is, mintha ősz volna:

lepergetett egy tyúktollat.

A Göncölszekér fölöttem

kifogva áll. Meglepődtem.

Észre most vettem először,

hogy a rémület előtört:

hát hol a ló, hol a kocsis?

Ősidőktől fogja a kannát

és itatja azóta is

a két örökszomjú kancát.

Az út

Gyémánt-foga kihúllt a kuvasz-hidegnek,

vad szőre vedlik, ideje lejár.

A köd kis rongyai libegnek,

párás a tó, a tors tavaszra vár.

Kopasz bokor, tarlott faág

árnyéka áll a párolgó vizen.

Munkába ott megy át, a hídon,

a gyönge ködben minden reggelen.

Mint gyöngyöző ablakra, ha télen

merengve rajzolsz kúsza rajzokat;

a tófenéken, vagy talán az égen

találhatsz mohos fa-rajzokat.

Áttetsző koronájuk közt a kékség

bodrot vet néha, játszik, s elpihen.

Munkába ott megy át, a hídon,

a gyönge ködben minden reggelen.

Csörög az ősz avar, madár csivít,

s ha átlibeg a ködgöngyölegen,

hulló levélnek vélnéd szárnyait;

gallyától válva pörög csöndesen.

Sikoltva surran a tófenéki fák közt,

s árnyéka száll a kék egen?

Munkába ott megy át, a hídon,

a gyönge ködben minden reggelen.

Zörög a kék avar gyors léptei nyomán,

a százados fák zúgni kezdenek,

imbolyog, zeng a szél a koronán,

a víz színén gyöngy-pelyhek rengenek.

A tóparton megáll, pihen,

nevet a fákra és tovább megyen.

Munkába ott megy át, a hídon,

a gyönge ködben minden reggelen.

A víz partján megáll, pihen,

kontyot babrálnak fehér ujjai,

szoknyája: lángpiros kehely,

harmatos, mint a hajnal kútjai.

Követ hajít, s a gyűrűs fodrozás

arany-pókhálót feszít a vizen.

Munkába ott megy át, a hídon,

a gyönge ködben minden reggelen.

A felhők fehér rózsái virúlnak,

a habos szirmok vízre csüngenek,

tavasz készül, a napra tódúlnak

nagy, zöld bogarakként a rügyek.

A szűzi fűz barkái, mint bolyhos

csibék, szoronganak az ághegyen.

Munkába ott megy át, a hídon,

a gyönge ködben minden reggelen.

Gőzöl a tó, mint lovak az esőben,

tollasodnak a lekopasztott fák.

Lábnyomát a harmat remegően

várja, a víz, illegesse magát.

S ha elment már, alakja fénybe tűnt már,

szivárvány nő a harmaton, vizen.

Munkába ott megy át, a hídon,

a gyönge ködben minden reggelen.

Csontos paraszti kezed

Apró kezed a könyveken,

zendűl a toll, a ceruza.

Csontos paraszti kezeden

tintafolt, szeplő, forradás nyoma.

Ráncokon, pihén, ereken

a fény szilánkja szendereg.

Ujjaidban a rejtelem:

százhúsz csivitelő gyerek.

Látom, krétával száll a táblán,

mint fecske csapong, verdes az ujjad;

s mint hajnal, dereng a sejtelem.

S a gyermek-agyak pezsegnek, forrnak.

S formát kap, vésőtől a márvány,

a jövő: a munka, értelem.

Fáklya

A diákjai nagyobbak nála,

szűz mellükig ér ibolya-válla.

Azok a lányok először most gyúlnak

a szerelemre, az ifjúságra.

Lobog kiscsontú termetével,

a padsorok utána hajolnak.

Közöttük ő látszik gyereknek,

s a lányok megtelt asszonyoknak.

Bár zsenge kis mellük csak most keményszik,

bennük a tűz csak most növekszik,

a copfot, csábító bodorba,

most eresztik titokban fodorba.

És ő, az érett, tiszta asszony

egy percre megáll, kinéz a tájra.

Füzetlapok zenéje közben

gondol az első ifjúságra.

Az ablak alatt mozdonyok tolatnak,

sűrű gőztől felhős most az ablak,

de látni már a távoli hegyek

kék álmait, s a gyárkéményeket.

S ő verset olvas, hangja hogy árad!

A huszonhat copfos, csitri lánynak,

a szerelemről, a szabadságról,

amit Júliának mondott egykor Sándor.

S lángban a terem, tavaszi lángban,

méhektől koppan az ablaktábla.

Már nem is ő, egy fáklya áll ott,

lobogni jövőt, ifjúságot!

Százhúsz szűz hegedű

Mint térképet néztem eddig a kezed,

de titkát megfejteni csak ma tudtam:

a bogok, a görcsök, a hálós erezet

csöpp csomóit a lányos hajlatokban.

Mint ménes, ha horkanva vágtat a pusztán,

s útján a füvet ragyásra tapossa,

köd-seregével így robogott az idő puhán,

pata-nyomát a kezedre taposta.

Eddig csak engem zendítettek egyszerű

és konok paraszti-ujjaid,

most egy nemzedéket, hány szívet, koponyát!

Vasöntők, kövezők, ácsok lányait.

Ujjaidtól naponta százhúsz szűz hegedű

cseng kristály-dalt. S zeng fél-évszázadon át.

Koraesti ének

Szeretek én így, munka után, amikor elnehezűl

a kar és komor háborgásaiban elcsitúl a lélek,

könyökleni még sokáig szótalan, a füst kis lobogói

mellett, lassan elmerengni, mikor a fák már feketéllnek.

Amikor a szelíd, koraesti fényben a nehéz, rézből

vert levelek lélekzetét hallom, s köztük, mint szív kigyúl,

s verdes az első piros csillag, s az úton lágy döccenéssel

rengeti feszes tőgyét a csorda, amikor lealkonyúl.

Ha arcomra pöccen egy-egy estéli bogár, múlatok rajta,

fölemelem, s útjára küldöm a búgó kicsi vándort, az esti

homálynak, s figyelem, ahogy röpűl, mint pici lámpás,

s nekiszáll a nagy éji sötétnek, szerelmes párját keresni.

Keresni téged, így indúltam én is, a mellemen átparázsló

szívvel, vakon, de tudtam, egyszer mégis megtalállak!

Nem rejthet el a sötét két egy-fényű bolygót,

testvér-vonzású testet a kéken lehulló esti árnyak.

Virrasztani így, még munka után, szeretek merengni,

hallani, hogy kezedtől az este lágy zajai szállnak,

a férfi-felelősség súlyát mérni bennem, s figyelni lassan

szárnya csattogását, részeg rikoltását a ködben elhúzó vadmadárnak.

Tág napló

Bia, 1949

Szülőfalum, te: görbe utcák, fák, sárból

ragasztott házak, ferde tetők sokasága!

A tar, dérverte jegenyék, mint menyasszonyok

futnak a kék ég elébe.

Feljön a nap! S most a láng arany-

tócsáiban fürdik a táj. E kék-arany

lobogásból ökrösszekér fordúl

lassan az útnak. S fagyott göröngyökön

porzik a kecskenyáj tovább.

Tülök szól, kondúl a harang zuhogva.

Falum, te: ki húsz éven át

ringattad emlőiden fiad,

fogadj magadba, légy, mint második anyám!

Magasra tartva, te is, mint tenyerén

apa fiát, derűlsz e boldog időben.

Körűlfognak a fények, s egyre tisztább,

egyre magasabb fények felé nyújt

hazám, míg magad is

fényleni kezdesz e teljes ragyogásban.

Tavasz-elő

Habosra elbágyadt

a jégfényű ég,

olvadt ragyogásban

a lenti vidék,

a kopasz faárnyék

kéklik a havon,

friss patak csillámlik

a kocsiúton,

a kakas a hóban

rikkant egy nagyot,

piros farka tolla,

mint rubint ragyog,

olvadoz a zuzmó

a fűszál hegyén,

s rengedez már csilló

harmat a helyén.

Fekete taréjú szántás

Fekete taréjú szántás,

aranyos taréjú felhő,

friss füvek, rügy az ágon,

tócsákat ringat a szellő.

Foltokban hó a földön.

Ibolya ömlik a völgybe:

mintha csak kék zománccal

lenne a domb leöntve.

Fiatal házasok, virágzó fák

„Nézd az alkonyt, a hegyek üszkét,

a tajtékos fák fehér-ezüstjét

hordja a szél, a sok virágot.

De szeretem az ifjúságot!”

Emlékszel? Álltunk ott a szélben,

részegűlten még, s hófehéren,

együtt már negyven évesek!

S tűnődtünk, lassan megöregszünk?

Évek? Új hazát teremtünk!

S ki sajnálná, hogy haja fehér lesz,

ha egy nép ifjodik meg vele?

Hallod, énekelnek a biai legények

Hallod, énekelnek a biai legények,

csapatban mennek a lányok után.

Május van, csillagig száll most az ének:

„Sej orgona nyílik, meg sej tulipán.”

Megrakott szekér ring az út porában,

kinyújtott nyakkal húzzák a bivalyok.

Mint villára tűzött almát viszik

szarvuk hegyén az arany napot.

Hej, trilla-tralla, harmonikáznak.

Mennek a lányok és visszanevetnek.

Rózsaág hajlik át a kerítésen,

vállára épp a Fekete gyereknek.

Születésnapomon

Ha készűlnek, hogy lefogjanak

a végső ujjak, két szemem,

s a halál lovai nyihognak

ajtóm előtt a vér-gyepen,

s a tollal telerótt lapokat

utoljára megforgatom,

azt kívánom, ó, nem sokat,

csak adasson ezt mondanom:

„Emberfia meg ne sirasson!

Életem nem volt délibáb,

mert harcunkról egy igaz sort,

egy örök sort írtam legalább.”

Áldás

A fáról a körte lehull,

toccsan a földön kövéren,

a fákon a körte pirul,

terped az árnyék kövéren.

Totyog a kácsa a porban,

nyomot hagy, habot fehéren.

Hápognak, danásznak sorban,

villog a tolluk fehéren.

Csattog a körte a földön,

aranyban áznak a dombok,

puffan a körte a földön,

körtéket ráznak a lombok.

Süldőlány szedi kosárba,

hajlong, a combja fehérlik,

húzódik könnyű ruhája

egész a combja feléig.

Esthajnalcsillag

Csak sír és mosolyog

majdnem egy hete már,

mikor Heszpérosz föllobog,

majdnem egy hete már.

Azt a zöld-kedvű csillagot

majdnem egy hete már

nézi és sír és mosolyog,

majdnem egy hete már.

Mire December beköszönt,

addigra, ki tudja, már

valaki sír és beköszönt,

valaki jól tudja már.

Mikor Heszpérosz föllobog,

majdnem egy hete már

nézi és sír és mosolyog,

majdnem egy hete már.

Táj

Hangya-ember az óriás szervezetben,

állok e tájon megbűvölt-meredten

az ég roppant mellkasa alatt,

s átsejlenek, mint roppant csontozat

részei, a nyálkás sziklafalak,

s a csomós, ágas, kacsos, fekete

fák: e test idegzete, erezete,

s a tüdő bizsergő, habos fürtjei,

lüktetnek, libegnek levegővel teli:

a táguló-roskadó, s újratáguló

felhők, s a szél, a tovafutó,

e szervezet gigászi lélegzete.

Csillog, ég, lüktet, vibrál, csobog,

pezseg, forr, hűl, kigyúl, zsibog,

habzik, szárad, fúvódik, bugyog,

reng, rezeg, füsttelen lángban ropog

minden itt, s vagy száz lépésre ide,

amitől e szervezet mozog,

a völgyet betöltőn sistereg, ragyog

az alkonyi nap, a föld parázsló, óriás szíve!

Esztergom

Csöpögve száll a gyapjas ég,

vergődnek a kopasz jegenyék,

eső csillan a fonnyadt levélen,

varjú kavarog fönn, a szélben.

Bivalyok, szügyig süllyedve a sárban,

a mennykő a kocsis ostorában!

Ráfújnak a fénylő pocsolyákra,

gyűrűzve fut a víz, karikába.

Óriás eső-buborék: a Bazilika.

Egy régi világ van temetve oda.

S a dombon túl, gyakorlatozó katonák

fegyverén villog az új világ.

A kertekre leszállt a dér

A kertekre leszállt a dér,

kékűlten pereg a levél,

rozsdásra váltak a rétek,

üres a madárfészek.

Lassú, nehéz esők jönnek

és megcsapkodják a földet,

s ha a vén felhők elfogynak

a sárban barmok tocsognak.

Nézd, ez az ősz. De jön a tél.

Hulló tollától a föld fehér.

Hártyás a víz, ez már a jég.

Kék füst száll, csöndes a vidék.

Szemlőhegy utca, december

December 14. Házasságom napja.

Ez már a harmadik tél, bizony a harmadik.

A zord december csak fújja ködét

a hegyre. Ködben a házak, a fák.

Az ágak csillogva, dermedt-fehéren, mint

rongyokat a kéz, tartják a ködöt.

Omlatag fehér, s csikorgó hideg: a táj!

Szemetes kordé fordúl

most az útnak. Fújtat a ló,

gőzöl a konok hidegben.

A postás deres bajuszát megtörli, megáll,

aztán elindúl. Fölfelé tart a hegynek.

Játék az ősszel

Utólsó vihar

Vihart fest az alkony a tájra,

villám-ecsetét huzigálja.

De dörög az ég, kékülten rivall,

letörli a fényt felhő-rongyaival.

Komor szélben dörögnek a lombok

Komor szélben dörögnek a lombok.

Ez mi lenne más,

mint az ősz, az ősz elleni bomlott,

örök tiltakozás!

Reszket az ezüstnyárfasor

Reszket az ezüstnyárfasor,

szikrázó tollazattal

rebbenne, szállna a hold előtt

elhúzó vadludakkal.

A nyárfák zokognak, zokognak,

rázkódik gyenge vállok.

Asszony-sorsot siratnak így

vert-ezüst hajú vénleányok.

Zsarnok

Mint beteg zsarnok csördíti ostorát,

a szél és dühöng és fúj és vért okád,

s borzolt arannyal, vinnyogva, remegve

bújnának a fák ködökbe, fellegekbe.

Himnusz

A réten, a réten fölzendűl este

az ős-zenekar, föld lelke: tücsök!

Ős-himnuszát zengi, s rá feleletre

csillag-fátyolával az este köszönt.

Bőregér riog, csapong, ráng, levélnek

csapódik, a levelek, mint fémlapok zenélnek,

ereszkedik harmat a füvekre,

s fönt vadliba ver ezüstből ködöt.

Fut a hajnali ég fehéren

Fut a hajnali ég fehéren,

a könnyű akác is int a szélben,

poros levele hullni készen.

Neki már mindegy: reggel, este,

lazúltan billeg kicsi teste.

Az ősz pipázva ül egy dombon,

esőhajtó szelekkel játszik,

azért csak ül és néz, pipázik,

mereng az égett barna torson,

s a csonttá aszott tehénlepényen.

Levéltöredék a távoli hitveshez

Suttyó-korom nyáréjszakái,

a hűs fuvalmak, vasárnap-esték,

azok jutnak eszembe ismét.

Sejtelmes, fehér ragyogással

a holdfényben futó országút fái.

Ó, hányszor hittem: valaki vár ma,

epedve értem, s tiszta szemekkel

néz a szikrázó éjszakába,

mert füstöl, serceg a csillag-fáklya.

Sejtelmes, fehér ragyogással

hallgat a táj, gőzölve száradnak

eső után a szénakazlak.

Ott állok én, hajnalig várom,

álmodva őt, s vad dobogással,

kit annyi arcból, annyi szemből

formáltam magamnak öntudatlan:

húsból, szavakból, fellegekből,

álmaimból és a szívemből.

Álmodva őt, s vad dobogással,

a hársfák nehéz illatában,

hajnalig várom, de hiába,

csak nem jön értem az az asszony!

S én sóhajtok a sűrű hárssal,

hazamegyek, vacogva, fázva,

mert már a kakas kukorít akkor,

harmatos szárnyát a holdfénybe rázza,

s tűzvészt hoz kukorékolása.

Mert már a kakas kukorít akkor,

szivárvány-tollán csillog a harmat.

S a fülledt nyári éjek halnak,

s születnek újra. Nélküle mindég!

Kilép a vágy a gyermek-alakból:

így álmodlak ma újra téged,

aki vagy, s mégse vagy, mert távol

ködök sűrűje födözi fényed,

s legyőzni nem tudom a messzeséget.

Tenélküled mi volnék magam?

Két arc voltunk, kétfajta szándék,

meteorok, melyeken más ragyogás ég,

másszínű tűz, de összefonódni vágytak,

mert magában mindkettő boldogtalan.

Két üstökös-csillag összefutott,

egy-sorssá olvadt az ég delelőjén,

kettős-futásuk egy ívbe jutott,

s hulltuk is egy lesz, egy mélybe suhog.

Te a távol, alföldi alkonyon

merengsz most a hold özönében,

míg én itt, a zord városi fényben

neonok között lesek az égre:

eligazodni a csillagokon.

A csillagok ott is nagyobbak?

Őrködni ránk mi küldtük őket!

Úgy égnek, szinte ropognak,

fűzöld üstökkel lobognak.

Vihar, délibáb

Tanyák. Bivalyok. Poros csipkefák.

Mesét ringat a messzi délibáb.

Libát pásztorló gyerek őgyeleg.

Felhők álmodnak Alpeseket.

Ott, lágy remegés tüzes ködében

a csorda lebeg, a távoli fényben.

Por szállong, biciklin öreg kaszások,

pipázva hajtanak, peng a kaszájuk.

Alföld. Méla csönd. Jegenyék.

Pocsolyán békák gyémánt-feje ég.

Harang szól. Ló horkan. Zörög a kocsi.

Béke. Telt nyár. De micsoda vihar

dúl itt e tájon: e pipás magyar

lelkében is! Harc. Héroszi!

Rozsdás lombot ráz az őszi alkony

Rozsdás lombot ráz az őszi alkony,

messzi egek szárazon dörögnek,

réce sír a nádban, a magasból

arany-legyek: hűlt csillagok pörögnek.

Aranyszőrű csorda megy a porban,

a szívemet sajdítja kolompja.

Hej, ifjúság, ifjú, aki voltam,

lányok, dalok jókedvű bolondja!

Az erdőkből a hűvösség a rétre hömpölyög

Az erdőkből a hűvösség a rétre hömpölyög,

imbolyognak egekig tömött, fehér ködök,

a süppedt kazlak sora is fáradtan gőzölög,

a disznócsorda hazafut, tolong, robog, röfög.

Az erdőből, mint búborék, lassan fölszáll a hold,

ki fújta, milyen óriás, milyen tüdeje volt?

Legény kaszál a hegy alatt, a sarjú hogy ropog!

Kaszája, mint az evező, a rendek, mint habok.

Ökrös szekér ring, döcögős, mikor ér a faluig?

A barmok szarva űrbe szúr, árnyékuk messze nyúlik.

A szekér előtt öreg paraszt, pipázik, bandukol,

a szekér mögött leány, mezítláb, a két szeme pokol.

Forog a táj fölött a hold, szikrázik már a rét,

az erdő lassan zúgni kezd és önti hűvösét.

Meleg a por még, s a szekér oly módosan zörög.

Gomolyognak egekig tömött, fehér ködök.

Az ősz a rétre kék tavat varázsolt

Az ősz a rétre kék tavat varázsolt,

pedig tegnap még csupa hamvadás volt,

kikericsek, kikericsek kékje

borzolódik, néz a hamvas égre.

Libák ülnek benne, mint a tóban,

ringanak és alszanak csomóban,

csillag-szemmel a napra vigyáznak,

vagy a tollaik közt bogarásznak.

S ím, egyszerre rikoltva zendűlnek,

mit tudom én miért? fölrepűlnek.

Lobognának, de nehezek, lomhák,

hasukkal a fodrokat sodorják,

s csillog, habzik, gőzöl, mint a víz,

lábaiktól a sok kikerics.

S csillog, habzik, gőzöl, mint a víz,

szárnyaiktól a sok kikerics.

Kikericsektől lila most a rét

Kikericsektől lila most a rét,

kikerics, kikerics, utolsó üzenet!

Libegnek könnyedén a könnyű jegenyék,

vacognak álmosan a zsibbadt levelek.

A párás őszi légben fecskék koszorúja,

a rét kinyitja még ezer szemét,

kikerics, kikerics, kék lángba borúlva

ropog a rét és füstöl a rét.

Mint óriás arany-lúd száll a nap,

örök vándor, örök vágyakra éhes

és szór a tájra arany tollakat,

a reggel-tojásból kibúvó estére vén lesz!

A kikericsek közt a réten át

szekér jön, ballagó jámbor tehenek,

csipegetik a füvet a libák,

gyerek kiált: „Kikericsek, ni, kikericsek!”

Vadlibák gág-ja fönt az őszi fényben,

s felelnek rá a lenti libák,

nyújtott nyakkal, ők is szállni készen

lebegtetik szárnyukat és szól a gág, a gág!

S fölrebbennek lomha szárnyveréssel,

az égbe vágyó tolluk hogy zizeg!

S csobbannak, mint a víz, ha éjjel

vadlúd veri: a kikericsek, a kikericsek.

A rezi várban

Itt ülök a rezi várban,

alattam a fecskék gyűlnek.

Látcsővel figyelem őket:

hogy cikkannak, hogy röpűlnek!

Lent a szelíd, sárga tájak,

jegenyék és kaszált rétek,

lombhullató öreg erdők,

köderesztő messzeségek.

Lesi a bukdosó fecskét

megnyúlt szemgolyóm két csápja!

Látcső lencséjébe fogom:

igézetes üveg-várba.

S csodálatos varázserő,

modern mágusi varázslat!

Oly közel jön, hogy már szinte

pupillám verik a szárnyak.

Már itt bukdos, már itt merűl,

ível, forog, zuhan, lebben:

egész-bennem, könnyedén, s a

széltől egyre részegebben.

Érzem a tüdő mozgását,

motorját a könnyű szívnek,

csontozatot, tollat, farkat:

szabályozóit az ívnek.

Nem is ő, már én repülök!

Mit is tehet ez a lencse!

Én kavargok, én merülök,

néző-magamat feledve.

Már én vagyok a kis fecske,

aki pörög. Ó, ti fecskék!

Engem emel, engem ölel

mérhetetlen végtelenség.

Az én szívem nőtt madárrá,

tollasúlt meg, kapott szárnyat,

hogy én is a végtelenség

áramai között szálljak.

Csodálatos repülés ez:

boldog, fájó, könnyes, édes.

Forog a szív, nincs határa,

egyre közelebb az éghez.

S érzem, őt még ez is köti,

a látcső merev, nagy szeme,

szabadúlna ettől és már

csőrével mintha intene.

S kiszakadt a lencse-körből

egy óvatlan pillanatban.

Hol vagy fecske, hol van a szív?

Messze húznak már csapatban.

S kutatom a végtelen, kék

semmit látcső-mozdulatlan.

Körűl csak a végtelenség.

Mi az! Szív nélkűl maradtam?

Óda a repüléshez

Munka közben kinéztem

ablakomon, a kavargó hószilánkok

sűrűjébe, s az üvegen át is hallottam,

hulltukban sustorognak, s egymáshoz ütődve

zengnek a jégpihék: s eszembe te jutottál

barátném, mert a szirmokkal roskadó magasban

repülő búgott, valami árút, vagy utasokat

szállító repülőgép. Barna barátném, eszembe te jutottál:

férjed pilóta, s mesélted szerelmes rettegésed!

S míg elképzeltem fönt a gépet, ahogy

a légcsavar a havat szikrázva kavarja,

s a gép vezetőjét, aki műszereire, majd

a fehér éjbe tekint; vad gyermekkorom

lobbant föl újra szívemben; mert

pilóta akartam lenni én is! Repülő, aki

nevetve legyőzi a lét, a föld vonzerejét.

Ó, én is az akartam lenni, mint a te férjed!

Repülő, egeket szántó, hatalmas! Hány

játék, hány fulladt kisérlet, hány füzet

őrzi jegyét? Szállani én is akartam;

már az iskola udvarán, ahol kitárt

karokkal, berregve futottam, nagyobb

port rebbentve, mint a libák!

S hogy bongani kezdte az iskola-harang

a tudomány aznapi befejeztét, haza is

kitárt karokkal szálltam. Ó, hányszor is!

S a padlás pókhálói mögűl előkotort

rossz esernyővel, mely mint

a bőregér szárnya feszűlt szét,

a dudvás, lapuleveles pincetetőről,

mint nagy denevér huhogtam alá,

s már azt hittem, az űrben kavargó vad

madár vagyok, a percnyi zuhanásban.

Míg a lazuló kövek fekete réseiből

előbújt izzadó varangyosbéka nézte

suta kis repülésem, tyúkok

figyelték, az éter húrjain henytergő

fecskék, suhanó nagy galambok!

De észre nem térített a földrecsapódás!

Nem volt nyugalmam! A kácsaszárny szerkezetét,

amivel anyám a tojásfehért mázolta

szét a húsvéti kalácson, igen, azt figyelve,

kipergett lúdtollat gyűjtve halomba; s tollaim

két szárnnyá ragasztva szurokkal; gondoltam,

lomha, nagy csapással útnak indulok,

s fönn, a meteorokkal sistergő magasban

kristály-homlokkal repülök, zúgva, tündökölve,

új meteorként az űr orkánjaiban.

Új Ikarusként fölszállni vágytam a tiszta egekbe!

S ha ez sem sikerűl, hát sárkányt ragasztok,

fából, papírból, hozzákötözöm magam

dróttal, zsineggel, s vele szállok legalább a holdig!

S később, hogy államon kiütött már a

zsenge fű és sebhelyes homlokomon

a rakéta-erővel telített kamaszkor pattanása:

ó, hogy figyeltem, milyen izgalommal a legyek,

méhek, szitakötők párafinom rece-szárnyát,

míg kint kóboroltam a tavaszi rétek,

virágzó szőlők, a nyári erdők hűvös rengetegjén,

s este, otthon, a vacsorát be sem fejezve,

a kamra lámpa-rózsálló ködében

izgatott tervek, számítások, suta algebra-

tételek között rajzolgattam új madaram

szárnyát, alakját, s rajzaim úgy hordtam

aztán izgatott szívem fölött, mint

a szomszédban Laci a szerelmes levelet.

S később! Ó, ti oly nehezen összekuporgatott

fillérek, melyekre az apai verejték sója

tapadt! Ó, ti szaklapok, a repüléstechnika

könyvei! Ó, ti izgatott vasárnapok!

Óh, apám, te emlékedben áldott, aki büszke

mosollyal hoztad a lapokat havonként

madártestű, madár-szívű fiadnak; mert

csontozatom is oly finom, könnyű volt,

mint a madárnak. Ó, hogy ismertem én

a gépek fajtáit, a motorokat, olajokat,

az irányító szerkezetet, ideges műszereket,

a repülés egész történetét!

S terveztem új rakétát, mely a végtelent

bejárja, de le sose száll a földre velem.

Ködgyűrűs, harmatos csillag sose lesz

dörögve suhanó gépem kikötője:

csak száll, suhan, gyönyörű ívben repűl,

s tán pillanatra néha lebegve megáll;

kinyitom a rakéta gömb-ablakát, s hallgatom a

csengve összekoccanó csillagok zenéjét,

s ha ott halok is, a mindenségben

suhanó koporsóm legyen a rakéta,

s hűlt szívemmel, csontvázammal,

porommal szántsa az űrt időtlenűl.

Ó, repülés! Ifjúi vágyam! Erősebb a

tűz-szerelemnél! De megigézted a lelkem,

s de nagyot zuhantál! Mint porban hangya-nyom,

a szívben csak annyi maradt belőled!

Mikor a rideg repülő-orvos a buta test

vizsgája után elvágta reményem!

Tíz év vágy-repülője zuhant keserű ívben

akkor a földre! S hányszor mondtam

azóta a kiégett, füstölgő roncsokon

elégiát? Romjain hányszor zokogtam?

Csak a test? Miért nem nézte a lelket,

a vágyat? Az esztendők erején

izmosodó vágyakozást?

Hát nem lettem pilóta, de költő!

S már nem fáj úgy, nem éget vágya

a testi repülésnek! Nagyobb szárnyakat

kaptam azóta. Bár nem nő ki vállaimból,

tollait, pihéit nem látjátok begyűrve az ingem alatt.

A Múzsa adott szárnyakat nekem, a Múzsa!

Ó, hányszor merengtem azóta a kalászba

fakadó nyári ég alatt, hallgatva

éteri zizegését. Hányszor tűnődtem:

az a vágy miért volt? Hajnalig heverve

az udvar gyepén, hányszor

gondoltam ifjú koromra? Miért

akartam elrepülni innen, micsoda vággyal,

hogy azt hivém, boldog akkor leszek csak,

már ha a földet gőzökben kerengni

látom alattam, nyomorú, vak csillagot,

ahol vad elnyomás, butaság, gőg

ül vérrel bemocskolt trónján,

s a szégyen a koronája!

S átkoztalak is, repülőgép! Keserű

átkokat nyüszítve a ropogó

egekre, vacogtam, megszégyenűlt,

tehetetlen állat; a fölborzolt idegzet,

a félelmükben elszabadúlt, kifordulni akaró

szervek, a borzalom ökrendezése

még mindíg kisért! Csontjaimban érzem még

a bombák sikolyát, s azt a képet recehártyámról

le nem törüli senki: a szelíd kukoricák közt

a bombázó romjait; s előbb még a lángolva

szétfröccsenő gépből, mint könnyű búborékok,

kifoszlottak az ejtőernyők,

sodortatván a hömpölygő egektől. S a földön,

a napraforgók tövében csomósra összesűlt

katonák, üszkös facsonkok, égett hús,

perzselt szőr szaga száll, s mint a nap

arany verejték-csöppjei, tömzsi kis darazsak

dörmögnek a napraforgók között,

potrohukon bolyhos, fekete karimával.

Ó, hogy átkoztalak akkor, te vad kór,

ifjúi vágyam: repülőgép; nem akartam

hallani se rólad!

Hát nem lettem pilóta, de költő!

S már nem sajnálom a magam-nem-akarta

cserét! Mert nem lettem volna soha költő.

Ó, nem akartam én költő soha lenni!

A Múzsa adott szárnyakat nekem, a Múzsa!

Eget is ő adott, vad csillagzatokkal teltet!

S most, hogyha szárnyrakelek, hatalmas

suhogással, útam nem állítja

semmi! Úgy repülök az emberek

lüktető szív-csillagai közt, hogy szárnyam

zeng a forró szélben! Szívről szívre,

mint vadméh a virágra, szállok, fölszedni

termékenyítő porát, mást termékenyiteni véle!

Repülök gyönyörű suhogással, ha néha

felhőbe, ködbeveszőn is, a dal

szárnyain, s hirdetem, az eddig

meg nem ismert, de most már megértett

hatalmad, szabadság!

Áprilisi elégia

Égetik a kertekben, temetőkben a tavalyi gazt,

a tavalyi lombot, a krumpliszárat.

Asszonyok, sírásók gereblyézik a sírokat, ágyasokat,

fekete rudakban nyúlik a füst, akár a bánat;

a fekete rudakat szétzilálja az alkonyi szél,

a gyors eső előtt a földre csapódnak verdesve, leomolva,

fekete madarak szárnyaként a kertekben, temetőkben,

a ropogó máglyák lombjai, a madarak tolla;

nehezen tavaszodik, de ezen a tavaszon már

a szó is nehezebb, mint a só, kristályokban

a szívre rakódik az elhallgatott, a kimondhatatlan,

s epévé válik a kenyér a szájban, a nyál a torokban;

s a félelem is, hogy lassan megöregszünk, s mit se tettünk,

hisz tavaszodik újra, s hol van a tegnapi tavasz, a régi?

A tegnapi kamaszok lázasan csókolnak ma este,

a tegnapi fruska szája ma vérmes, csókjait cseréli,

s új rügyek ülnek a fákra, az új homlokokra,

rózsaszín-lilás gyűrűivel tekereg az úton a giliszta,

madarak bandája zeng már a hajnali kertben,

s virágban a barackfák, a kert a tavaszi harmatot issza;

s halnak az öregek, a tegnapi délceg férfiak sorra,

az asszony-falók ma már a napra ülnek, a szájuk pepel csak,

a tegnapi bűnök a semmibe szállnak, a tegnapi öröm

elvirágzott, a fájdalom is, el a tegnapi vágyak;

a tegnapi holtak csontjai ma már a partra hányva,

a koponyán hangya-karaván hurcolja tojását; forogtak

a tegnapi égitestek, ma már az űrbe omolnak,

a tegnapi sírásók helyett ma új sírásók dalolnak;

a tegnapi szó ma nehezebb már, kimondani

a kínt nehezebb már, az álmot, s a valót,

a velőben a félelem akkor apad csak,

ha görcseit oldja a hitvesi csók!

Ó, hova lettek a tegnapi álmok, a gyönyörök,

hova vitték a gyerekkori drága nyugalmat?

Hamu-vázként leromlottak a húsz évig épített

mese-várak, rothadnak a tündérek, a tegnapi fogalmak.

Nehezen tavaszodik, de már a barackfa kivirágzott,

nagy máglyafüstök feketednek, szállnak az égig,

a keserű füstben már a barackfa illata érzik.

Csak a lélek komorlik süketen, üresen, véresen, mint tavasz előtt

a barbár hordáktól gázolt üszkös, dérvert mezők.

Komor dal

Harangszót hoz felém az alkony,

nyáreleji meleg fuvalmat,

friss fű szagát görgeti lassan,

a fűszagban áldott nagy nyugalmat.

A kertész leteszi kapáját,

kislány öntözi a palántát,

öregember a ház elé áll, az égre sóhajt.

Az udvar gyöpén kurrogva sétál,

hátát görbíti a fekete macska,

barlangjából a tücsök kibúvik,

gyúl a gyepen sok sugaracska:

a szentjánosbogár útrakél,

röpdös, sípol a denevér,

s áradva gyertya gyullad ki a magasba.

Csöpög a viasz, serceg a csillag-kanóc,

mint óriás koporsófedőn.

Nagy sárga tűz-virág a hold,

kinyílt a szomszéd háztetőn.

A macska nyivákol, szerelmes,

a kémény fölött a bagoly verdes,

magányos kutya kóborol a holt, fehér mezőn.

Ősz, szüret előtt

Mint elfáradt kis üszők,

mert húzza őket a tőgy,

állnak püffedt csülökkel,

legyeznek zöld fülekkel.

A szélben a levelek:

százezer fül lebeg.

Roskad szinte a tőke,

kék porba ér a tőgye.

Ragyog a duzzadástól.

Őrzi őket a pásztor:

a kettős-szemű égbolt,

a láng-nap, a zord jég-hold.

Álltukban mocorognak,

mint farkok, kacsok mozognak.

Zsurrogó, lila szárnnyal

köztük a szöcske szárnyal.

Mint zöld kristály szilánkja,

az áldozatát várja,

összetett kezekkel állva

az imádkozó sáska.

Az égen héja kering,

árnya a forrásba ring,

hol is zöld csobogással,

lapuló csillogással,

villámló pikkelyű vad-

ként fickándozik a hab:

buggyanó patakocska.

Füvet nyalint a fodra.

A mohában a békák,

mint a ragyás uborkák.

A vízben vizi virágok,

mint ingben fürdőző lányok.

Lovacska legel a parton,

illatozik az alkony.

A szőke szénakazlak

kúpjai sugaraznak.

Itt meg a diót verik,

zúzzák a leveleit,

a fiú odatoppan,

hol a dió lekoppan.

Valahol hordót mosnak,

a hegyek visszhangoznak.

Dünnyögve, dörmögve jár

lódarázs, szarvasbogár.

Aztán a lovat befogják,

a zsákot a kocsira dobják,

hazafelé poroznak,

vége a mai dolognak.

A fáradt kis üszők is,

legeltek tavasztól őszig,

duzzadva, feszűlve egyre,

készűlnek a szüretre.

Már ezalatt az este

a tájat befestette,

vándormadarak szólnak,

a darvak kiáltoznak,

rikácsolnak a csókák,

sandán osonnak rókák,

a baglyok is huhognak,

röptükben suhognak,

s a holdsütötte réten,

téli hóesésképen,

szúnyogok gomolyokba

szikráznak gomolyogva.

A holdsütötte réten

ballag, botja kezében,

megáll, toporog, elidőz,

s baktat tovább a csősz.

Novemberi elégia

A józanság szörnyű mérce! Nem gondolok másra.

Lelket bénít az őszi eső sívár kopogása.

A nyúlós őszi eső a repkény kocsányain szálkás

csöppekben ül: ég, föld, házeresz nyálkás,

beteg, köhögős. Nehéz idő, nem-sejtett idő!

Nem tudok elaludni, az elme, a sasszárnyú velő

parázsban, láng a lepedő, takaró,

hánytorgok kínban, s lent, a Dunán sípol a hajó,

s az utcai lámpa vörhenyes, révűlt lobogása

lombokat rajzol a falra, a székre, a kályhán a rácsra,

s a képkeretből kilépteti, az egyik fölnyerít,

egy jóbarát festette kép csontos lovait.

Átölelve a feleséget készülök megnyugodni már,

s ujjaimban a vers ritmusa, az ő lélekzete jár,

ütemét számolom meg-megállva a szív-robaj alatt,

de az álom se jön, a ritmus is sánta, félreszalad.

Ideje nincs most az álomnak, a könnyű tiszta dalnak:

végig-nem-gondolt eszmék, át-nem-élt forradalmak,

lázak, emlékek, vágyak örvénylenek a szív csatakos

mélyeiben, ellentmondások patája tapos!

Mint kénszagú nyáréji vihar után a növényzet

páráz kövéren, fülledt a föld, úgy a lélek.

Fölugrok, az ablakhoz állok, morajlik tompa dübörgés,

s mintha hallanék csecsemő-sírást, jajongást, állati hörgést,

s bokrokban villog a város üllepedő füstje alattam,

s most érzem míly egyedűl, míly egyedűl maradtam.

Csak villamos-szikra volt, éjféli villamos a hídon,

ami dübörgött, ami villogott, hogy jelt az esőbe írjon.

S most, mintha valaki lassan menne a szobán által,

kasza ütődne a falnak. De semmi, csak a fülem csal.

Lefekszem újra. Pihenni kéne. Erő a hajszolt

agynak, idegeknek. A szívnek is, a szívnek is, bolondnak!

Ég a szemem, nem tudok elaludni. S ha elalszom

is, ki tudja, mire ébredek holnap?

Betyárok sírja

Ledőlök porosan, szomjasan a süppedt sír füvére,

arcomra árnyékot vet a sírkő elfeketűlt lapja,

onnan nézek a szikrázó, fellegtelen égre,

sólyom repűl magányosan, szárnyait lassan mártogatva.

A hegyen a várrom: köd-ménjeiken ott hajkurásszák

a rablott asszonyokat a barbár urak, suhognak korbácsütések.

A tarlón az árva búzaszálak földbeszúrt arany-lándzsák,

vagy lecsüggő fejű Jézusok, vagy szakállas vén vitézek.

S mint gyors zápor búborékjai a tó szinét rajozva,

a rétet ellepik, kinyílnak, s foszlanak már

a kikericsek s a leheletnyi szélben sokasodva

e sok kék hajócska egymást löködve úszkál.

Betyárok csontjai lázas és nyughatatlan szívem alatt,

s tán a csontok mellett a rozsdás, tölcséres csövű puska.

És cirregés a réten, a zenélő-szárnyú bogarak

elnémúlnak, s rákezdenek egy vad, vihar-előtti tusra.

És lódobogás rengeti a földet, látom, vágtatva jönnek

át a mezőn, csapzottan, villogó szemmel a betyárok,

a szakadt ing alatt a húsban véreb-körömnek,

vadrózsatüskének sarkantyú-nyomából vér szívárog.

Hajuk zsíros csomókban csüng nyakukra, a szőrös arcon

forradás, lóharapás kettős félholdja világit.

Hőkölnek, nincs kiút semerre! Hát veszni kell a harcon?

Körűl dübögni hallják pandur-lovak patáit.

Pandur-lovak? Zsandárok pisztolya körben? Tegnap még

Vak Illés múlatott, a félszemű, a bort kurjantva itta,

mint lámpást ölelte a terebélyes, világító-húsú Billege Böskét,

s szabadon kószált csikajával a szomorú Kölykes Pista.

Pandur-lovak? Málnaszín és szalmaszín csikók,

tajtékos mennykövek, a pusztulást a hátatokon hordók,

megnyergelt sátánok, hát mit hoztok? Bitót,

golyót, vagy inakat rothasztó, kőből rakott koporsót.

Mint páncélos, bajuszos sáska-fej (csupa él, szöglet, kidülledt szem,

csőr-áll, sziklás halánték) zsandár-arc ragyog a napon.

Dörrentsd el homlokodon a pisztolyt! Nem! De mégsem!

Vágd a fokost szívedbe, de halj meg szabadon!

Ó, az az arc! S egy régi kunyhó, esti tűz emléke sajog,

zúg a nád, s rojtos fekete kendő száll az égen: vándormadarak.

Zsandár-arc? Mint őskori lávaömlés, kő-özön, szikla-zuhatagok!

– de iker-láng. S pisztolyát a földnek fordítja a betyár, a fiatalabb.

Egy-csecs gombját marcangoló testvér-gödölye, mi lettél?

Vadászsólyom! Vaskesztyűs úri kézről röppenő. Sólyom? Dögkesely!

De téged is az nevelt, az a csont-torkú tél, az a pusztai szél!

És elkomorúl a betyár és lő, arcát füst lepi el.

Zsandár-fejek? (Lapúl az áruló a sásban vacogva, nyögve.)

Dögöljetek meg! S hosszú kék láng csap ki a pisztoly csövén.

Feleselnek egymással a fegyverek füstölve, dörögve.

Ó, erdő, farkas-magány, seb-gyógyító csönd, elérhetetlen remény!

S az erdőben a harc zaját riadva az édes őszi légbe szimatol

egy falka szarvas, gubanc-agancsú bika, meszelt-farú ünő,

s gázolva egymást, futni kezd, úszik a sárga habon,

míg összecsap a láng, a láng mögötte, az őszi, zizzenő.

Meghalni, hisz ez lehetetlen! A jószág követ nyal,

éhség, üszkös rongy, kíntól legörnyedt táj, amerre látsz.

Az úr kölyke játszik lófejnyi rubinttal, arannyal,

a mienk meg könnyű, s üresbelű, mint magtalan kalász.

Meghalni? S az egyik betyár a ló nyakára omlik

és vérbe mázolódik megőszült hajatincse.

A ló fehér hasán a fekete tasakkal, tátott pofával föltoronylik,

mint roppant sas, ha szállni készűl, s elzuhan nyerítve.

S égbe szökik a kövér ló, a másik, kapál, merev farkára ül,

s úgy pörög a betyárral. Füstölgő fustély a kézben,

amíg a földre hull és elfakúl, a betyár-szem kihűl,

s lova nyihog, a szemgolyó-fehérje látszik, kering a réten.

Egy dörrenés, a győztes, az utolsó. A pandur a levegőbe lőtt.

Füstcsíkot húzva száll a golyó a néma űrön át.

Ledöntve már a meg-nem-alkuvók, a szabadság-szeretők,

a megszelidűlt vad fejek nagy, véres, bomlott dáliák.

Az ellobbant vulkán-szívűek, habvert futó szablyái

az emberi reménynek, az úri szügybe dúló lándzsák,

a nyomor kelyhét örömmel beporzók, a szegénység ordasai,

kik egy testbe gyúrva hordozták a föld nyögését, zokogását!

A betyárok, puszták sólymai, mennydörgési a rengetegnek,

a reménytelenségnek komor máglyákkal üzenők,

csillagsugarak kévébe kötői, rozmaringoktól-kegyeltek,

csüdig gazdag rémületbe gázolók, szeretők keblén pihenők!

Egy dörrenés. Szívem volt? Autó az úton? Vadász az erdőn? Semmi?

Betyárok… ifjúság… szerelem… nyár… erős nép!

Fejemet fölkapom. Izzik a himlőhelyes rét, a fű elkezd zizegni,

s az alvadt égen átsuhan egy lökhajtásos repülőgép.

Téli földek

A téli földeken

jár a szél mérgesen,

kóró suhog,

bogáncsok sziszegnek,

vadkaktuszok.

Jeges a hó, palás,

bádogos villogás

a jégfedőn.

Eperfa karmolász

a dombtetőn.

A kukoricaszár

zörög, ropogva száll

a levele.

Hánykódik a szélben

réz-címere.

Nyúl tapsikol, mered.

Fölül, füle lebeg,

megy, tovább fut.

Bogyó ott a havon

és lilás luk.

Rebben a nagy madár,

lebeg, károg, leszáll,

szárnya verdes.

Ugrál a göröngyön,

szemet keres.

Vacog, nyüszít a táj,

dörög az ég kopár

kopassza.

Emberek, gondoltok-e

a tavaszra?

Búcsú az ifjúságtól

Nem az évek teszik az ifjúságot:

a tizenhat, a húsz, a huszonhat!

Az ifjúság selyemszövésű báb volt,

rostjai oszladoznak.

Hernyó, vagy lepke? Hímes virágú?

Mi vagyok hát, hogy fényre értem?

Rágcsáló csak, vagy könnyű szárnyú

futó lepke? Mi hát az érdem?

A felelősség, mi a koponyagömbből

a szívig borzong és kering:

mint dióbélből, a velőből

a hullámzó borda-ágakig ring

a nedvesség! No, látod,

a férfinak már az a dolga!

Nem az évek teszik az ifjúságot,

a húsz éves is a férfit lobogja,

ha gondja, baja nemcsak a magáé!

Mert férfi-kar, férfi-szív kell ahhoz,

hogy álld a sarat, akkor is, ha bármi

erő késztet: légy hűtlen magadhoz!

Nem az évek teszik az ifjúságot!

A férfikort se! Nem! Nem a negyven!

Ifjú fővel is deres lángok

rejtőzhetnek a szemedben!

Egyedűl te tudod ezt, aki voltál

hűs ér, ha pihegve lerogytam.

Ha sírtam, akkor átkaroltál,

s szemedbe könny jött, ha robogtam.

Nem! Nem az évek! A felelősség

szól a gyerekre: ez férfi immár!

A valóság választja ki hősét:

s egy perc alatt férfi-úton jár.

De úgy élj, hogy nem mindegy neked se,

se a világnak, ha nyomorgat

majd a halál: bűzös zsír föccsen belőled,

vagy szárnyadról ujján aranypor marad.

Alkonyi tópart

Vastag aranypor gomolyába

mekeg, döbög a kecskecsorda,

ottmarad hasított patája

nyoma a lisztes nyári porba,

ím, leszáll az alkony.

Tömör tőgyüket rengve rázzák,

úti szekérre ágaskodnak,

a saroglyán a bíbort rágják,

zöldjét zabálják a bokornak

a kecskék a parton.

Ringatja bársonyos bunkóit

a buzogány, lebben a sás is,

sünként lapúl, bokrokban izzik

smaragd tüskéivel a kákics,

vadgalambok krúgnak.

Derengnek a szelíd vadrépák,

üvegcsipke-tányéruk lázban,

a sekélyesben kecskebékák,

sűrűn, mint a lencse a tálban,

fuvalkodván búgnak.

Rezes füstként püffed a nádas,

égig dagad, fújódva szállna,

mérges gőzöket lehel árnyas

mélyeiből a magasságra,

szállnak szitakötők.

Lehull a nap, millió csövével

sziszegve csap rá, szívja, rágja,

loppad, aszik, fakúl a napfej,

ragyog a nádszál, rubint-pálca.

Lebbeg a laputök.

Terpedt lábbal futnak a kecskék,

duzzadt tőgyük tejet csorogtat.

Áll a kanász, hívja az estét,

tülkébe fúj, hívja a holdat

és a hold elindúl.

Hirtelen, tán a tülökszóra,

sippogó madarak némúlnak,

faluban üt a toronyóra.

Megy a kanász, már tülke hallgat.

Foszfor-csorda vonúl.

A fűz alatt horgász a fényben,

moccanatlan zsinegje, botja.

Vízrengés a zsineg tövében:

kirántja. Üres. Visszadobja

a horgot sugárba.

Pirceg a tücsök: cirr, hiába!

Messze vödör ütődik kútra.

Falkában szúnyogok danája.

Ül a horgász. Parázslik kurta

rózsafapipája.

Templom Bulgáriában

A batak-i templomban 1876-ban 4000 bolgárt öltek meg a törökök

Földbe-szőtt kő-koporsó ez a templom,

soha-el-nem-oszló kő-buborék:

mely fölszállni vágyna könnyed libegéssel,

de önnön súlyától a talajba szakadt,

s míg szilárd anyagát hajszálgyökerekkel

rágja, magához is köti az anyaföld.

Mint eleven díszétől megfosztott lófej,

vigyorgó fogsorú múlt,

amit a húmusz még el nem födött egészen,

a húmusz, a föld, a tojás-alakú termőtalaj,

amely pörög velünk, robog az űr izzó porában.

S mit őriz magában, mit hord magában,

akár az emberi szívbe, oda mi van betemetve,

mit hurcol magában kimondhatatlan

év-milliók óta szótlanúl, panasztalan?

Csontot, csigolyát, koponyát, önnön verejtékét,

páfrányokat, szenet és érceket

és ismeretlen rétegekbe kristályosúlt ősállatokat,

hajdani virágok, halak rajzát a kövekben,

régi himnuszokat és elfeledett époszok töredékét

és megint csak csontot, csigolyát, koponyát

és hány milliárd porhanyós szemet,

őshalak rothadékát, gázokat, olajokat,

leomlott városok szobrait, márvány-cirádáit,

avas és új rétegekben, hogy szinte már kiszúrnak a földből

és lávát, folyékony tüzet, amit kedve jön néha kiokádni.

Termeli, s leszárítja újra, mint gondolkodó fő

a verejtéket, roppant agy gondolatait,

határtalan időkig.

Föld, amin állok, véráztatta kőpadlózat itt,

nem ások lejjebb, nem kutatom én tovább a te múltad.

Elég a tanúlság, amit a vértől korhadt gerenda mond,

az ember-ész fújta kő-koponya, s a terhétől meggörnyedt falak,

amik, mint ősz öreg vállai, már sűllyednek

a föld fele újra, oda, belebukni. Ahonnan vétetett a kő,

meg az ember, oda, ahonnan hajdanán kivetődött, mint

vízből a hal, s fölötte a por elsimúl rezzenéstelen,

fodrot nem vet, gyűrűt se, csak legörög dübörögve.

Mert itt is: csontok, csigolyák, koponyák egy tükör-

belű márványkoporsóban sárga halomban,

csontok, csigolyák, koponyák. És látni van itt, mint

apró vízgyöngy, mész-bugyborék: fehér csecsemőfej váza,

öregemberé, mely mint a fekete göröngy,

picíny lábszárcsont, mely görcsös és

üres és sárga, mint a szalmaszál, kövér és szuvas

csigolya-csillag, ujjperecek bütykös maradéka,

koponya, golyóktól átlukgatott, mely, akár

a féreg-fúrta gyümölcs, csomós pálcához

hasonló szűzecske térdfej, szálkás kupacban,

mint cölöpökre hányt kazal a tó közepén,

mert a koporsó gyomor-fala, a tükör,

ezerszer visszavetíti, egyetlen tanúlságként

a csontot, csigolyát, koponyát.

Hát mi volt itt? Mit példáz ez a jelvény,

mit hirdet itt a templom közepén ez a hajdanán

lélek, s velő-lakta diadém?

Az önzés, a hatalom, a gőg őrületét! És fenségét

a dacnak, a meg-nem-alázható szerelemnek,

érted, te föld, te a bensőből ki-nem-szakítható

Szabadság!

A dacnak, mely pillantását a sziklába fúrja,

de nem mosolyog a zsarnok előtt.

A gyönyörű és oly emberi dacnak,

amely nyelvét inkább habosra harapja,

de a nyomorúságért nem mond köszönetet.

A hősiességnek, mely lány-mellét inkább kitárja,

mellét, amely ember-nem-járta havas csúcsokhoz hasonló,

kitárja villogó handzsárnak, jatagánnak,

de kimondja még, hogy: „Átkozott vagy gyilkos!”

A becsületnek, mely bozontos mellét odatartja,

férfi-mellét, mely izmosabb a ló szügyénél,

odatartja a golyónak, de tekintetétől retteg az uralom!

E templomban reszketve fejbúbig állt a vér,

piros gőzétől lett harmatos a kupola, az ablak,

e kiszáradt belsejű szitakötő-szem,

itt állt fekete kocsonyában a félelemből

leöldökölt hazafiak vére:

asszonyoké, férfiaké, gyerekeké, akik

hallgattak, s összevont szemöldökkel figyelték

a hatalom dáridóját.

Mert sokat kibír az emberi szív,

de vaspántjait nem tudja viselni örökre:

s egyszercsak lobot vet, mint a csillag,

haragja, mint a tűzhányók mérge villogva kitüremlik!

Ezt tették ők is, az örökre-elnyomottak,

karjukat, tekintetüket fölemelték az elnyomóra!

Ó, tudta már az, hogy a játéknak vége,

a játszma elveszett, a kocka halálosra fordúlt!

Hát mielőtt réműlve a lósörényre borúlna,

s eliramlana a hajsztól kimeredt-orrliku, csupa-ér,

borszínű tajtéktól csöpögő paripákon menekűlve,

végső tort rendezett itt, iszonyú lakomát!

Mert azt akart még, emberhúst zabálni, párolgó

rubint-italtól lenni részeg, az egy-bendő Táltos.

És telecsurgatta, mint áldozati kupát e kő-kelyhet vérrel.

s ó, azóta történelem lett e barbár hörbölés, e kő-áldozat!

Ó, fölperzselt falvak, lángoló viskók

kardokba döntött szűzek, márvány-asszonytestek,

rombusz-alakú dárda-sebektől éktelenítettek,

bemocskolt liliomok,

lucskos szilvaként csillogó kiszúrt szemek!

Úgy vonúltok már egy későbbi század gyermeke előtt,

mint csillámaival a végtelen tejút.

S most itt csontok, csigolyák, koponyák halomban,

szent emlékeztető és tanúlság

e kővé iszonyodott templomban előttem.

Csontok, csigolyák, koponyák! Elég! Eszméletem,

bírod-e még, hogy befogadd tobzódva

rakásra dobott képeit e borzalomnak?

Hát van-e még a testnek porcikája,

melyet az undor át nem itatott?

Van-e a léleknek egy csöppje is, amelyet

föl nem emelt ez a nagyság?

Hát van-e még benned egy porszemnyi szégyen,

költő, hogy szégyelld magad,

aki itt állsz fehér ingben, nyári fehér ruhában

e templom kövén, 1952 augusztusában?

A halhatatlanságra vágyó királyfi

Mesék

1952–1953

A csillagszemű juhász

1

Végtelen a puszta, ahol a juhász élt.

Most már száraz kórót rázogat ott a szél:

csontvázát hajdani levélnek, virágnak,

örömét egykor a juhász szamarának.

Közepén egy akác tűnődik magában,

kis halom mereng az akác árnyékában,

a halmon egy madár, tolla deres, vásott,

nézi a ködöktől nyomott pusztaságot.

Itt élt a juhász egy szamárral, egy bottal,

bámulta, hogy az ősz a lombot lefosztja.

Már föld a subája, föld a feje-alja,

csontjait talán e kis halom takarja.

Ennek a juhásznak, így van a mesében,

az esteli csillag lángolt a szemében:

két szeme csillag volt, máglya-lobogás, vad,

mint nyáron a legszebb ragyogású csillag.

Nem lehetett annak közepébe nézni,

szemével akárkit meg tudott igézni!

A mezei vadnak, égi madaraknak,

szemével parancsolt lepkéknek, halaknak.

Alkonytájt kedvese gyalogolt ki hozzá,

hogy étel-italát másnapra kihozná:

s hitte, jánosbogár szelíd sugárzása,

pásztortűz távoli, révűlt lobogása,

vacsorafüst-esti Vénusz-csillag ég ott

messze. De a földre költözött az égbolt?

Pedig csak a juhász két szeme világolt,

hiszen a sötétben kétszeresen lángolt.

A juhász a pusztán állt, vagy heverészett,

(szamara ezalatt vígan legelészett,)

csudálta tájait túl a délibábnak,

vagy földi szikráit a szíksóvirágnak,

s amíg mohó nyája a füvet harapta,

tolúlva fehéren, mint zöld tenger habja,

karját botra dűtve nézte a világot,

vagy ha kedvesére gondolt: furulyázott.

Mérhetetlen nyáját szemével terelte,

reggel a fa alól, a fa alá este.

Hánykódott enélkűl a nyáj a pusztában

mint csillag s tű nélkűl hajók óceánban.

A rágott mezőről ha arrébb tódúltak,

hol a fű húsosabb, más nem maradt ott, csak

ganéjuk, körömnyom tiporva ganéjba,

hol vasszínű szöcskék sisteregnek sírva.

Terelte a nyájat szeme sugarával,

alkonyidőn ha tért nyugodni a nyájjal.

A fa alatt állt és onnan nézett messze,

s indúlt a vezérkos csillagtól vezetve.

S ömlik már a többi, kövéren, mint láva,

farkát leszorítva, a másikra állva,

kigyűrődik a gőz lapos orrlikából,

mint a csiga szarva puha homlokából.

Világít a szeme, s a fa föllobogva

piroslik, akár a tüdő egyik bokra,

s apad-árad a nyáj, irányítja szemmel,

akárcsak a holdtól lélegzik a tenger.

2

Bősz buborék-fi volt az ország királya,

uralmától népe reszketett, mint nyárfa,

folyton fuvalkodék, átalkodott ördög,

nyelve egyre járt, mint tűzkor a harangtök.

Amolyan szikár volt, ritkás a szakálla,

ezüstös szakállán átfénylett az álla,

mint dértől nehezűlt nádas alatt a jég,

vagy mint szálkás alkony-felhők mögött az ég.

A király öröme, s egyben bosszúsága,

orra volt, arcának egyetlen rózsája.

Sarlós orra, mint a fogyó-hold magában,

mint hóban a rózsa, úgy égett arcában.

Mint ha nagy mezőben kis parázs-domb virít,

s körűl az ég ejti kék kristály-szirmait:

arca hó-pusztáján úgy izzott az az orr.

Boldog és szomorú ezért volt a botor!

Szomorú azért volt, hogy ilyen orra van!

Boldog is azért volt, hogy ilyen orra van:

mert ahányszor prüszkölt, pedig sokszor prüszkölt,

küldött népe közé több falka vad testőrt.

Csillogva, dobogva, szúnyogsűrű rajban

száguldott a hadnép (tán valami baj van?)

hírűl vinni: újra tüsszentett a király!

S az ország népe már tudta, erre mi jár!

Ahol a paripák fújva megtorpantak,

s vérüktől égetve prüsszögtek, forogtak,

a toronyló testőr szavát meg se várták:

„Jó egészségére!” – gyorsan kiabálták.

Mert aki nem mondta, annak már vége volt,

iszonyú bűnéért rút halállal lakolt!

Igy hát valahányszor prüszkölt a nép feje,

egy ország zengte, hogy: „Jó egészségére!”

3

Ősz volt már, bizony ősz, csillogott a puszta,

a Tejútat egyik reggel csak lehúzta,

kásánál sűrűbb köd hömpölygött a fűre,

nem látszott a messzi torony I-betűje.

Kopasz az akácfa, magtokja zörög csak,

a juhász hallgatja: madarak vonúlnak,

madarak a ködben, szárnyuk ki se látszik,

hallgatja: suhognak, énekük virágzik.

Áll a fa törzsének dűlve egymagában,

mellette hó-szőrű szamara vidáman,

körötte a nyája béget és tülekszik,

a szőrük nedves, hisz a köd rátelepszik.

Egyszer csak dobogás dúlja föl a csöndet,

köd-ikra gyűrődik, a bárányka csönget,

az utolsó levél lepörög a fáról,

mint ha egy gyufaszál hirtelen kilángol.

Gyűrűzik, topog a birkanyáj bégetve,

ezer fej-buborék, mintha eső lenne,

nyüzsög, alámerűl, emelkedik ismét,

gejzírként tornyosúl a sok szuszogás itt,

s előbb két gőzoszlop melegétől félnek,

azután egy lófej, aztán a lótérdek,

azután a ló-szügy, aztán a ló háta

zúdúl ki a ködből kövér lovasával.

S megkövűl félúton a kanca remegve,

mintha hátsó fele neki nem is lenne,

nyakán, a combjain kiállnak az erek,

mint a levél hátsó falán az erezet.

Szól a kövér lovas, a király szolgája:

„Tüsszentett a király, add áldásod rája.

Mondd: Jó egészséget! Másra nincs is gondom.”

Fölnéz rá a juhász: „Ugyan dehogy mondom!”

Ahogy a juhász a vad vitézre nézett,

rosszúl érezte az magát íly kövérnek.

A ló és a lovas perc alatt lehűltek,

mint kutya a csonttól, úgy megszelidűltek.

A harmatos füvet a ló nyalni kezdte,

a lovas meg bámúlt nagy szemet meresztve,

de eszébe jutott a király parancsa,

fejet fordított és lovát megugratta.

Ő maga most ködben, most már rikolt, bömböl,

hisz csak a ló-tompor látszik ki a ködből.

„Megkeserülöd ezt!” – s elvágtatott fújva,

a vastag ködbe a lóval lukat fúrva.

4

Délben, hogy a köd már lassan szerteszéledt,

a fű is fölszáradt, a szél is megéledt,

fura lovascsapat iramlott a fához!

Iramlik, de megáll, nem jön a juhászhoz!

Vérmes lovaikat megfordítják zajjal,

jönnek már, de hogyan: nem fejjel, de farral!

Látni, hogy a csapat szörnyű bosszút forral,

hőkölteti vissza lovait tomporral.

Hernyó-lassan másznak a hátúl-vitézek,

hátukon a páncél pikkelyei égnek,

mint a hal oldalán a pénzek ragyognak.

Farolnak a csikók, már-már bokrosodnak.

Húsz lófarok verdes, ahogy közelednek,

a vitézi nyakak bambán merevednek,

hátra egy se néz, hisz tán villámlás támad!

Majdnem nekimennek hátsótól a fának.

Lecsúsznak most lassan sorra a nyeregből,

a pusztát bámúlván vitézi-merevűl,

menedéket a ló-has alatt keresnek,

s a hátsó combok közt vigyázva kilesnek:

hát a juhász ott az öreg fa tövében

édesdeden alszik, alszik csuda-mélyen.

Tán úgy aludt el, az ég hattyúit mérve,

a tar ágak között az eget szemlélve.

Kis kancáik alól négykézláb és hason

odakúsznak hozzá. (Hogy nyugton alhasson!)

Nyelnek, vörösödnek, a szemek düllednek,

hisz nem szuszognak, még pihegni se mernek.

S hátulról a juhász álmodó fejére

egy fekete zsákot ráncigálnak félve.

És már a nyak körűl szorúl a zsák szája,

fekete zsákban a juhász koponyája!

A juhász fölsóhajt, persze hogy fölébredt!

Bolond táncot járnak körűl a vitézek.

Reng nagy nevettében a mord, hájas hadfi:

„No juhász, érdemes volt-e, mondd, hallgatni?”

„Viszünk a királyhoz, odaviszünk téged,

sirathat a babád, vagy a feleséged.

Még ma este leszel a halál babája!”

Emelték, s szamarát hajtották alája.

A fehér szamáron, feje zsákba kötve,

kocog a juhász, a testőrök körötte.

Nem látja, csak hallja, magasan fölötte

zokog egy kis madár, zokogás a röpte.

A fekete szövet érdes, sűrű rostján

átsüt a szeme, mint gyertyaláng a rostán.

Mint kormos üvegen át a napot nézed,

fényét úgy láttad csak derengni szemének.

Arra gondol, hova züllik most a nyája,

s szívének miféle föld lesz a tanyája?

Alkonyúl, rózsaszín lesz a lovak szőre.

Keresheti már a juhászt szeretője!

A lovak ügetnek, fújtatva, dübögve,

Tejútként parázsló bogarat söpörve

vad lélegzetükkel, mint komor tűzhányók,

tűzesőt köpködvén, fuvallván a lángot.

Keresheti már, szét hiába tekinget,

messze parázslanak a páncélos ingek.

Tán sejti, a könnye azért kezd kitörni,

kedvesét ott viszik, a rabot, megölni.

Áll a fa alatt, sír, a távolt kutatja,

hogy valami jelt a nagy puszta mutatna.

Messze a sárkány-kan véres foga villog,

dög-agyar, kard, vértvas, tűzkorona, csillag?

5

Hajnalra értek el a királyi várba,

a hús-rózsa-orrú király alig várta

jöttét a juhásznak, tüsszögni alig mert:

„No, most ne éltessen, ha ismer egy istent!”

Fél éjjel virrasztott és az utat leste,

szeme körűl a bőr tottyadt levelesre,

mint öreg tyúkoknak, a bőr-taraj sárga

a mirigy-szemhéjon, mint egy fej saláta.

Hozták is a juhászt, porosan, vitézűl,

hogy a csillagait elrabolták végűl.

A lándzsahegyekkel böködték, löködték,

szamarát meg egy kőszoborhoz kötötték.

A király a juhászt fogadni nem merte,

a szomszéd szobából szóval ezt üzente,

prüsszögve háromszor: „Az isten segítsen!

Mondd, juhász: a királyt éltesse az isten!”

„A nyájam őgyeleg árván a pusztában,

hol is csatangolhat aranyszőrű nyájam?” –

felel a rab. Hápog, sipog a bíborban

fuldokló király: „Én nem ezt parancsoltam!

Vigyétek, dobjátok a medve-tömlöcbe,

de vad táltos-szeme ne legyen bekötve,

hadd lássa a fickó, mint kapja meg jussát,

a medve hogy tépi csontjáról a húsát!”

Vitték is, dobták is, utána is köptek;

lakóját döfködték karddal a tömlöcnek.

Tápászkodik már a medve mordúltában,

foga szikrázik a fekete pofában.

Szakállas karjait lóbázva, kinyújtva,

mintha egy mohos, vén tölgyfa megindúlna,

tappog, bőg az állat, de megtör a fénytől,

a juhász szelíden sugárzó szemétől.

Totyog nagy zavartan, hátrálni igyekszik,

azután a juhász lába elé fekszik,

kezét nyalni kezdi, menten a haragtól,

szelídre bűvölve a két ős-csillagtól.

Az meg előveszi kedves furulyáját,

fújja, fúvogatja kedvese nótáját,

olyan szépen fújja és olyan vidáman:

a cseléd-nép szeme fölragyog a várban!

Rőt, szőrcsomós testét ringatja a medve,

föláll, táncol már, a dallal ingerkedve,

a furulyaszónak ellent úgyse állhat,

hogyan a ráhulló két vad csillag-lángnak?

Cselédek, testőrök mind odatódúlnak,

a táncoló medve láttán elámúlnak.

De a juhász csak a furulyáját fújja,

billeg a síp-likon, táncol varázs-ujja.

6

A király pedig most újabb üzenettel

űzi katonáit: „Meg úgysem menekszel

a haláltól, míg nem éltetsz, ha tüsszentek!

Te csoda-juhász, egy gyilkos kútba vetlek!”

„A rózsám hol lehet, nem fakad örömre,

talán már a pusztát elöntötte könnye,

szeretője nélkűl merre is kószálhat,

kedve, mint lomb ősszel a fáról, leszárad.”

Lohol a mord testőr, kifúlva meséli,

urának a hallott dolgot elbeszéli.

Az csomókat tép a gyönge, gyér szakállból,

mint tollat forrázott lúd arany-pajzsából.

Dűti nyálkás, sárgás, eres szemgolyóját,

habog, alíg tudván nyögni mondókáját,

rázza kicibált, ősz, vércsöppes szakállát,

mint őszi szél deres galagonya ágát.

„Messük, szabdaljuk szét darabokra testét,

juhászt kasza-gyomrú átok-kútba vessék!”

S szemüket lesütve, mellre ejtett fővel

lökték kasza-kútba, iszonyú erővel.

Halála nem esett, baja ott se történt!

Csak a kútból láttak szállni sötét örvényt.

Mert csomókban, mint a pilledt falevelek

lógtak a kút falán alvó bőregerek.

Mert csillag-szemétől oly ragyogás támadt:

a szárnyas egerek cincogva fölszálltak.

Füstöt sóhajt a fal, az egér kilobban,

mint füst száll a kútból, fekete oszlopban.

Fekete bodrokban vijjogva és sírva

csapongtak a fönti fénytől megbódúlva,

töklevél-nagy pernyék kavarogtak rángva,

fürtökben csapódtak rá a csupasz fákra.

Szenes levelekként visongtak az ágon,

vad, fekete lepkék lihegtek a fákon,

mint a tiszavirág meteorköd-útja

hulltak fára, falra szörnyedve-tódúlva.

A királyt s cselédit a hideg kirázta,

rémítette a föld nehéz sóhajtása,

hogy a könnyű égbolt e nyögéstől párás.

Szörnyű „tavasz” volt ez, fekete virágzás!

Világított szeme a szegény juhásznak,

így hát látta, híja hol van a kaszáknak,

úgy kalimpálódzott, oda esett éppen.

Ül nagy szomorúan, álla tenyerében.

Füle cseng, borongja ezt a fene sorsot,

dohánya nincs, így a pipa nyállal szortyog.

Baja ott sem esett, csak ahova pottyant

lába alatt a föld erőseket pukkant:

az ütéstől a kút szeplős uborkái

durrogtak és kezdtek nyekkenve elmállni,

vizenyővel, léggel tömlős kis pukkantók,

zöld ékkövek, tömzsi, ótvaros varangyok.

Fölnéz a magasba, ugyan ott mit láthat,

az eget csak egy kis kéklő karikának!

Ríkatni kezdi hát újra furulyáját,

a szíve szomorú, keserű nótáját.

Kesereg kis sípja, bámúl a magasba,

jobb lenne talán, ha lelke megszakadna!

Bámúlt, míg az égkör, kék szabadság-rózsa

vált tűzvészpirosra, később csillagosra.

Ha valaki most a gyilkos kútba nézne,

hinné: ott az ég és fönt csak a visszfénye,

vagy a hűlt ős-erek új vizet csurgatnak,

a csillag-árnyékok ott azért lobognak.

Amíg a juhász a bánatát kisírja,

búját leheli a kis faragott sípba:

szomorú szamara a szobornál ásít,

nyalogatja a kő-tündér lábikráit.

Mint egy havas bokor, hógyapjútól áldott,

álldigált a szamár, egymagában állt ott.

Gazdája penészes, mély verembe lökve,

maga egy kő-asszony lábaihoz kötve.

A kőlábak előtt füleit lesúnyta,

de a szobor magát szótlanúl nem únta.

Ordított a szamár, ordított, s a csorba

vártorony tekerte kő-nyakát köd-gyolcsba.

7

Akármilyen bősz volt az ország királya,

annál talán nagyobb volt a hiúsága.

Legszebb daliának, karcsú tündér-hősnek

tudta ő magát, vad asszony-szédítőnek!

Hitte: úgy ragyog, mint meteor, ég-lámpás,

vére süt, a lénye végtelenség-izzás,

tekintete bűvöl, szava a sors szárnya,

pillogása bájol, mint rovart mécs lángja.

Hitte: tündökletes, akár a verőfény,

a Szűzanya mellett lehetne ő vőfély,

bő mámorba bódúl, ha ki látja testét,

hitte, benne forog az egész mindenség!

Magát nézegette reggeli időben

egy titkos szobában, a doboz-tükörben:

padló, mennyezet és a falak tükörből,

szabadúlni alig tudott a bűvkörből.

Orrát látta ekkor harmatos rózsának,

magát hóval lepett délceg fenyőfának,

egyik szemét napnak, a másikat holdnak,

nagy füleit égő vadrózsabokornak.

Itt piperkézett, mint egy szende kisasszony,

hogy aki majd látja, az könnyet fakasszon,

arcára rizsport szórt, szakállát fésűlte,

úgy csodálta magát, szinte megkerűlte.

Nem is kellett neki magát megkerülni,

száz alakban látta testét tündökölni:

fejtetőn és talpon, búb-nézetben, törpén,

száz király mosolygott, nyitott legyezőként.

Alíg pitymallott még, a kakas alíg szólt,

deres szárnyát rázva kétszer kukorékolt,

mint a tótükörben tollait a páva,

cicomázta magát a tükörszobába.

Aranyhímes, bíbor palástja a vállat

súllyal lehúzta, mint póknyál darázs-szárnyat,

fején koronája ült salak-fehéren,

mint bél-mocskos gólyafészek a kéményen.

Mint finom jéghártyán, lépdelt a szobában,

valami dalt dúdolt maga-ámúltában,

mikor egy vitéze jelenti, s egy másik;

„Nem halt meg a juhász, ott lenn furulyázik!”

„Furulyázik, él, ki állt be cinkosának?

Szemébe nézek én annak a juhásznak!

Hozzátok ide, s ha az igaz nem leszen,

nehéz pallossal ma fejeteket veszem!”

Parancsa süvöltő: lángolva rohannak,

pedig a vitézek talpig vasban vannak.

Iszkoltak, testükön gyűrűs vashüvellyel,

vas-árnyékuk szinte előttük futott el.

8

A juhász nem tudta, kötelet mivégre

eresztenek kasza-pokla fenekére?

Miért, ha nem azért, hogy rajta fölmásszon?

Föl a harcra, fényre, mint pók a fonálon!

Világít a szeme mohát, kő-varangyot,

rázza a kötelet, mint a pók a hálót!

Mikor fölér, rikkant, körűlnéz vidáman:

de mintha csak maga állna a pusztában.

Üres az udvar, a fák deresen állnak,

a kőkockák közűl kiserkedt fűszálak

szakálla is őszűl, a varjú kiáltoz.

Kiáltanak neki: menjen a királyhoz!

Fürgén megindúl hát a lépcsőn kaptatva,

a visszhang a léptét kétszer visszaadja,

előtte, mintha csak maguktól nyílnának,

csikorogva lapozódnak ajtószárnyak.

S fütyörészve belép a tükörszobába,

köszön, s szemét veti az álnok királyra:

az meg futna, de csak áll, liheg esetten,

sikoltana, de már nincs amit tehessen!

Sűllyedne a földbe, illanna, mint pára:

átlát ez a húson, a csontot is látja!

Hisz ez a szív barlang-nyirkát kikutatja,

pince-lámpásként a hüllőt megmutatja!

Didereg a király, a juhász-szem éget!

Görnyed, forog, nem lel sehol menedéket,

mintha űrben lógna, súlytalan libegve,

s láng-foltok, tej-fürtök, köd-csigák körötte.

Mint hat köré-dagadt szitakötő-szemben,

száznyolcvanezer tűz-sejtű fényveremben,

a tűz aranytüske-bozót-barlangjában:

vergődött a juhász-szemű tűz-szobában.

„Eresszétek, menjen” – nyögte s összeroskadt,

tüdejét, bordáit vak lelke, a poshadt

alíghogy mozgatta, a feje lecsuklott,

szakálla, mint mésztej, a tükörre csurgott.

A juhász elindúlt, belűl dudorászott,

csillag-tüzű szeme most duplán sugárzott,

tűzkristály-bolygó: cikázott pillantása,

a testőrt mert jó lesz, ha mégis vigyázza!

De azok szép sorban a falnak fordúlva

lapúltak a félsztől szörnyen megindúlva.

Nézték, kő mit izzadt, eső rá mit rajzolt?

Ős-százlábúak a kőre tapadt bajszok.

A szamár, hogy urát kijönni meglátta,

örömében hát egy iszonyút kiálta:

jobb a pusztán szalmavirágot harapni,

mint e kőszív-asszony gőgjében tikkadni!

Igaz, a puszta most, mint szikkadt, ősz sörte

aggastyánarcon és burkolódzik ködbe.

De a szabadságot nem lehet feledni,

öröm csak a pusztán, csak ott tud teremni!

Fölűlt szamarára, s farát ütögetve

elporoszkált lassan a juhász a ködbe.

Ahol járt, a zúzos fák is zúgni kezdtek,

aszott karjaikkal hosszan integettek.

A szegény lány, aki arany virágot lépik

1

Volt egy szegényember, a temetővégen

nyűtte a napokat mély keserűségben.

Ontotta porontyát sűrűn a feleség,

mint arany-könnyeit az augusztusi ég.

Alíg szült az asszony, temetett az ember.

De a Kaszás nem bírt a két legkisebbel.

Úgy virúltak ki a gazverte nyomorba,

mint besüppedt síron liliom és rózsa.

Tegnap az asszonynak ásták meg a vermet,

a nyers koporsóba útipénzt is tettek.

Egy szál csipásodó gyertyánál siratták,

s másnap szikkadt testét át a földnek adták.

Vitték a koporsót, kinn a temetőben

nyesték rá a földet nehéz zöld esőben,

a sírgödör füstölt, hogy a hant legörgött,

koporsón rög s eső váltakozva zörgött.

Egyik sűrű vékony, vastag hang a másik.

Súg az eső, még a szomszéd sír se látszik.

Öklendte a vizet, mint eresz szakálla,

az ember kalapja, ázott a két árva.

Amikor elment a súja az esőnek,

szivárvány kötötte két csücskét a földnek.

Kövér a sárgája, így ez esztendőben

kukorica lesz a termésben majd bőven.

De nem a szegénynek! Tudniillik annak

reményei csak a szivárványban vannak!

Szárazon áll a két tehene egy éve,

szivárvány múltával elfoszlik vetése.

Alighogy hazaért, s égette a szalmát,

amin felesége nyerte el nyugalmát,

jött egy özvegyasszony, önmagának pósta,

kövér, mint egy tojás, szép, mint a csicsóka.

Az ember meg nézi: ezt mi lőtte épp ma?

Ilyen időben mi lehet jötte célja?

Tán részvétet hozott, tejet a kölyöknek?

Hozott azt is, ámde ennél sokkal többet!

S szólt az özvegyasszony: „No, te özvegyember!

Feleséged lennék teljes mindenemmel,

gyerekeid tejbe és vajba fürösztöm.”

A beleegyezést meg is kapta rögtön.

„Ha maga a Sátán, a sánta Pulútó

ajánlkozna, attól sem futnék, a rúttól!

Nem rád alkalmazom, özvegy, én e példát,

magyarázom tetted gyönyörűszép voltát.”

Mert eszébe jutott a megözvegyűltnek,

gyerekei eddig min is kövérűltek?

Levegőn s harmaton éltek, mint a lepkék,

tán az esti fehér réti ködöt ették.

S az új család szépen élt, a boldogabbik,

gyereket amíg szült az új asszony, addig.

S akkor azt mondotta az urának egy nap:

„Törd ketté a szárát e két liliomnak!”

S hogy az nem értette a rejtett beszédet,

rondán ráförmedt, a jobb megértés végett:

„Pusztítsd el a lányod, a fiad is menten,

különben a víznek megyünk mind a ketten.”

Nézte, neki fának jó lesz tán a kútág,

könny verte ki testét. (Ricsajgott a rútság.)

Befogott hát lassan, s amit sose tett meg,

orrába rúgott a bamba teheneknek.

Fölültette lányát, fiát a szekérre,

csaholva a kutya tolúlt a kerékre.

Az öreg Kóró-nyak a szégyentől vérdús.

Vonta a szekeret a Hattyú, a Cídrus.

Az erdőbe vitte elveszteni őket,

s ahhoz közeledvén szíve vert erőset.

Mint barlang az erdő, sűrű a homálya,

s közepén ráakadt egy vén kalibára.

Oda csukta őket, fehérűlve, mondván:

„Rakok egy derék fát, addig várjatok tán.”

S hazafelé tartott szekerét megrakva.

A fejsze fokával a fákat csapkodta.

Hogy azt higgyék, fát dönt, azért ez a lárma:

ugatott az erdő agyatlan kutyája!

A roppant zöld csöndet rettegve botorgott,

s lassan pettyezték a barmot arany foltok.

S azontúl úgy járkált, mint az Orbán lelke.

Ült, mint a csigahéj, összetekeredve.

Látta az erdőt és szűz mosolyba révedt,

s kis bolyhos légy dúlta szét a tiszta képet.

A lány s a legényke éldegélt magában

a rengő lomb alatt, rozzant kalibában.

A lány teljes szépség, ifjú virágos fa,

a fiú arcában anyját visszahozta.

Egy nap az erdőben duplán kóborolva

ráakadtak egy szép fényes kaszálóra,

Közepén egy boglya, oda kiköltöztek,

s mint két fehér hattyú, a napban fürdőztek.

Este boglya-tőnél langy almon pihennek,

egymás kezét fogva szépen énekelnek.

Nagy, nehéz sáskáktól nyög a rét, vadlúd húz,

kék lángot fúj Sánta Kata: a Szíriusz.

Egyszer a királyfi egymaga vadászott,

fölverték az erdőt pata-ropogások.

Csörög a lomb, csörtet a vad, nyí és retteg,

vékony csaholása karcsú-fejű ebnek,

hallik őz futása, a kürt rivalgása,

menekülő medve habos szuszogása.

Habos futócsillag: kis őz-far elvillan,

s királyfi egy réten lovával megtorpan.

Gondolta, pihenni jó lesz ez a boglya.

A busa csikót az érzés odavonta.

Hökken vissza a ló, ámúl a királyfi,

neki ily szépet még nem volt módja látni:

alszik egy lány, s mellén, karjaiba zárva,

mint liliom kelyhén tűz-bundás bogárka,

mint hófúvás alján aranygyapjas kis kos,

tejen bodzacsillag, szendereg az öcskös.

Térdfején egy hangya vonúlt a bábjával,

mint sátoros szekér torzonborz lovával,

mint kóborló cigány hómezőn magában,

tiporva a puszta szikrás szűz havában.

Fölnyerített a ló, fölijedt a kislány,

az öccs szótlan pislog láncsa, csikó láttán.

„Mező lilioma, légy a feleségem”;

így szólt a királyfi pirosodva szépen.

Erre a liliom lett azonnal rózsa,

s szólt, hogy ne maradjon a szónak adósa:

„Nem lehetek én a maga felesége,

nem hagyhatom itten a kedves öcsémet.”

S elővett egy fából-kifaragott fésűt,

s hajából két arany virágot kifésűlt.

Talán két szál lángot, egy kicsit, egy nagyot.

A virág a napnál vérzőbben ragyogott.

S az arany virágot a vadásznak adta:

tegye a pohárba, azzal az ablakba,

s hogyha másnap jönne érte a vadász úr,

vele menne, s vinné öccsét hozományúl.

2

Másnap jöttek is, de másnap az már ősz volt,

iker-udvara a holdnak esőt jósolt,

tőcsmadár kiáltott, az is csak kiáltott,

nem várta meg ő sem az üveges záport.

Másnap jöttek is, de közben egész évszak,

amit takar a két vers-szak közti hézag:

egy kis háborúval. A harci seregek

páncélos ménjei, mint kalász zizegtek.

No és a királyfi régóta járt jegyben,

boszorkány lányával készűlt élni frigyben.

Ezt elrendezni sem tellett kis időbe!

Ezért, hogy a vadász visszajött, de őszre.

Mikor az erdőbe fordúlt a sok fegyver,

cifra ló és cifra hintó, cifra ember,

megeredt az eső, hűvösen, vastagon,

szétrobbant a fákon, hintókon, lovakon.

Roskadt a tarka lomb csomókban lemállva,

sújtotta a fehér víz őszi sas-szárnya,

eltűnt az esőben a lánykérő menet,

nyögve rázta a fa a piros levelet.

S elvitték a lányt és el a testvéröccsét,

hogy a lakodalmat már szárazon töltsék,

hisz a hideg eső ömlik tán egy évig,

nemhogy vékonyodna, de inkább megérik.

Mentek, mintha minden volna most már rendben.

Csakhogy a boszorkány ott volt a menetben

és az erdő szélén (a köd is segélte),

lányát a másikkal gyorsan kicserélte.

Lányára adta a szegény lány ruháját,

a királyfi mellé ültette a lányát.

A kábúlt kis szűz két tűz-szemét kivette,

tejes testét meg egy nádashoz kötötte.

Minden hajaszálát egy nádhoz csomózta,

a lány hajával a nádast behálózta,

óriás pókhálót kötött a hajából.

S fölzúgott az eső rémes kacajától.

Hajával a nádhoz szőtt lány fölsikoltott,

a szélben a nádas megdőlt, föltajtékzott,

zizegve hullt a víz, mint a sárga szalma,

s a cifra násznépet végleg betakarta.

S otthon a menyasszonyt, már a kicseréltet,

nagy csődület várta, lakodalmi étek.

Ám a kiérdemelt lakoma előtt még

azt a fésülködést látni is szeretnék!

A nagy trónteremben egymáshoz szorúlva

az ember, akár a kévében a búza.

A lány reszketve a fésülködést kezdi,

az egy tömeg ezer szemét kimereszti.

Fésülködik a lány, sárga haja repdes.

„Pisz” se volt egy percig. Azután: „A tetves!”

Mert a kis menyasszony kövér tetűt fésűlt,

tépte haját, mígnem viasszá fehérűlt.

Majd sötét vér tolúlt lassan az arcába,

s rikoltva csapkodta a fésűt hajába,

potyogtak a tetvek, mint a fenyőtobzok.

A násznép márvány lett, majd nyersen fölhabzott.

S mint a sas, ha földhöz verdesi a szárnyát,

szilajon rikoltva, szétlegyezve tollát:

a lila lány rikácsolva átkozódik,

reng a dúlt üstök és sárgán föltoronylik.

De azért a lagzit megtartották mégis.

Duhaj a királyfi, mulat csakazértis!

Vijjogva röpdösött tánca, mint a héja,

lángot köpve csengett sarkantyú-taréja.

S hogy lecsillapúlt a királyi ház kedve,

búsúlt a királyfi, búvott röstelkedve.

„Tán beteg, motyogta, tán mindezt álmodtam,

rózsabimbó helyett kórót szakasztottam.”

A nádhoz kötött lány pedig sírt azóta,

csurgott szemgödréből a könny a kis tóba,

mert a nádas mellett egy zöldlángú tó volt,

ahol késő őszig a béka kuruttyolt.

De már bőrbundáját degeszre nem fújta,

ott ült dülledt szemmel a mocsárba bújva,

kásásodott a víz, a buzogány pölyhe

csomókban hullt, mint az öreg kutya szőre.

Eddig szúnyog csípte, ráforrtak mohóan,

úgy álltak a bőrén, mint gémek a tóban,

vöröshasú ménes legelészett karján,

szőlőtőkként értek vulkánok hegyalján.

Most a hódarától őszűlt a nád foglya,

ködöt szőtt a hajnal, s a fákra aggatta.

Szólt a tél villogó ezüst trombitája,

s fehér hattyú-sereg telepűlt a tájra.

Most a tél gyalázta, a leányt ellepték

kristály-bolhái, rápattogtak és csípték.

Fölötte vadludak keringtek zajongva,

hasukkal a havas nádbojtot súrolva.

Rítt a lány lobogva, ha a nád hullámzott,

pókhálóban a légy jár ily hoppsza-táncot!

Vajon ki ne félné a tél vonítását,

ki hallaná a lány árva zokogását?

Egy roskadt, vén kovács járt ide halászni:

(télen meríteni, nyaranta pecázni,)

a lányt ő vitte el, ölében, mintha csak

vinne levegővel-telt csontú madarat.

Ő vitte el a lányt. Állt a ködös parton,

haja fehér kazal a céklaszín tarkón.

Délceg torony volt ő, még ifjú erőben,

most, mint havas kunyhó a téli mezőben.

Áll a ködös parton, megy a ködös jégen,

s csöndes zokogást hall a köd sűrűjében,

fut csúszva-botolva, piros orra gőzöl,

s mint egy kígyófészek előtt, visszahőköl:

ott röpköd a nádas, sziszeg a magosba,

mint egy fészek arany-dárda-testű kobra,

s fönnakadva egy lány deres szövevényben,

nem is lány, egy gyertya lobog ott fehéren!

Fehér inge rongyban, látni szívszakasztó,

a két kicsi vulkán, tej-lángot fakasztó,

pőrén kiviláglik, (behavazott mályva.)

Vállába mart a tél hó-szőrű kutyája.

Reszkető vén ujjal üstökét eloldta

a lánynak, (irháját a köd is elhordta,)

rálehelt szívére, parazsat így szított,

lágyan döcögetve a csúcsos kis tornyot.

Aztán becsavarta a lányt a subába,

s földet alíg ért rossz, márvány-izmú lába.

Mire hazaért, épp a déli harang szólt,

s az udvar havában húsz ló toporzékolt.

A nádtól elkötött sápadt, vak virágszál,

itt élt a szegény lány a szegény kovácsnál,

a műhely-melegben érezte a lángot,

mit a parázsból a fújtató kiváltott.

Nem látta, csak tudta a kesernyés szagból:

pörköli a patát az izzó vaspatkó.

Arcára ha szikra hullt, úgy megremegett,

mint a föld, ha rá az égből csillag esett.

Mint borzolt kis madár az ablakpárkányon

gubbaszt és a hóban háromágú lábnyom:

vak arcát szorítva a műhely-ablakra

ült a lány, s a kovács szótlan símogatta.

Kezén a vasszilánk, a szén bőre alatt

ült, mint szikla hegyben, mint szén a föld alatt,

szikra úgy fúródott húsába füstölve,

mint a meteorkő lángolva a földbe.

Egyszer a szegény lány kért vala egy fésűt,

s hajából két arany virágot kifésűlt,

napnál nagyobb-fényű két arany virágot,

üveg-arca tőlük kapott szinte lángot.

„Táti (úgymond a lány), vigye a városba

ezt a két virágot: tolong majd úr, szolga,

ha szekér aranyat is igérnek érte,

de váltságúl csak a balszememet kérje.

Mondja: a báránykám sétált az erdőben,

kiütötte szemét egy kis sziklakőben,

aki balszemet ad az én báránykámnak,

tulajdonosa az lesz a két virágnak.”

S elindúlt az öreg, volt kövér havazás,

kezében a virág fénylett, mint a lámpás.

Hull a hó, a tar fák meresztik magukat,

égre fölfordítják borzas szakállukat.

És úgy történt éppen, ahogy a lány mondta,

csődűlt köréje az izgága úr, szolga.

Egymást licitálták topogva a hóban,

de az öreg egyszer sem mondta, hogy „Jól van.”

A virággal ott állt az embercsomóban,

az meg üvöltözve alkuszik mohóan.

A csődület egymást tapodta és hágta,

volt, ki fújt, mint a cet, s gyapját markolászta.

Meghallja a hírt az öreg boszorkányné,

s fut lányához, hogy a virágot megvenné:

„Nincs itthon az urad, szerencse ért minket,

azt hiszi majd, hogy a fejedből fésűlted.”

Egyszer alkuszik a királyasszony: ím, ma!

Hebeg, igér vagyont, sír, lepi láng pírja.

„Báránykám balszemét kérem én cserébe.”

Igy az öreg, az meg mered a kezére.

Két szolgáját küldi anyjához az asszony.

A boszorka veszi a kemence-sutból

balszemét a lánynak, akit kiraboltak.

A szolgák a szemmel üvöltve loholtak.

Üres a tér, a sok hóember elolvadt.

A kovács a szemet nézte, mint a holdat:

a nagy szemgolyóban arany-bércek voltak,

kristály-kráterek, alvadt tűz-tavak szóltak.

Az öreg a szemről a port lecsókolta,

picit rá is pökve kicsinosította,

s zsebkendő sarkába kötte, mint a fillért.

S fehér téli éjben hazaindúlt tüstént.

Történt pedig ekkor, fele éjféltájban,

a szegény lány apja vacogott az ágyban,

egyszer csak fölugrott, szaladt a kamrába,

onnan egy lámpával ki a havazásba.

Rohant, feje fölött a lámpát kinyújtva,

körűl a havazást rózsaszínre gyújtva.

Messziről úgy látszott lüktető kis lángja:

kis fénybogár akadt a pók hálójába.

Az erdőben megállt, kiáltozott sírva,

a lángszemű farkas ráfelelt vonítva.

Futott fától fáig, a kristályban gázolt,

a fény pupillája megszűkűlt-kitágúlt.

Udvarában a hó szikrázott nyüzsögve.

Megállt az ember a kíntól lenyügözve,

s fagyos leheletét, mely mint kövér tejzsír,

föl-föllövellte, mint víztornyát a gejzír.

Cikázó árva fény, kölykeit kereste,

űzte a lélekhang: „Te ocsmány, te beste!”

Kutatta nyomukat a fehér parázsban.

Aztán elveszett a nehéz havazásban.

3

Mikor hazatért a zuzmós-bajszú posta,

szemét a vak lány egy könnycseppel megmosta,

a helyére tette, s hétszer szebben látott,

s örömében lépett két arany virágot.

Azontúl jó kedve volt a szegény lánynak.

Február épp akkor mondta Januárnak:

„Ha oly erőm volna, mint neked, egy éjre,

megfagyasztanám a borjat a tehénbe.”

Tehát múlt a tél és tűnt a szomorúság.

A lány kettőt lépett, tüzelte bolondság,

két arany virágot lépett a szegény lány,

szirmuk, mint a Vénusz, kövér szikrákat hány.

„Táti (úgymond a lány,) vigye a városba

ezt a négy virágot, eseng majd úr, szolga,

tíz szekér aranyat is igérnek érte,

de váltságúl csak a jobbszememet kérje.

Mondja: a báránykám sétált az erdőben,

kiütötte szemét egy kis sziklakőben,

aki jobbszemet ad az én báránykámnak,

azé a négy virág, nem adhatom másnak.”

Markába szorítva a négy szál virágot,

ment a kovács: s itt a szem, a madárlátott.

Most is csak úgy történt a piaci alkú!

Ne szaporodj, mondat, vers légy kurtafarkú.

Ám az utolsó éj hosszabb volt egy jajjal,

mint özönvíz előtt Noénak a hajnal,

ki nem fogyott a lány a mély sóhajtásból,

ablakon jégvirág rajzolódott abból:

„Szóljatok, kakasok, isten trombitái,

zúgjatok, kakasok, Szent Péter bikái,

csengjetek, kakasok, mennyei harangok!”

S öklendezének már tüzet a kakasok.

Mikor a jobbszemét vér-gödrébe tette,

virradati lángban úgy megnőtt a kedve:

hívta a kovácsot, hívta az anyókát,

táti feleségét, kedves fele-sorsát.

S szólt: „Édes szülőim, megfizetek nektek,

de előbb titeket szépen megpörgetlek.”

S mint a búgócsigát a gyerek tavaszkor,

pörgette őket a lány: az aranyostor.

Mint a pók a dongót potroha nyálával,

betekerte őket csillogó pólyával.

Csak amíg a pók a belső-részt kiszívja,

a lány csontjukra a múlt-időt csavarta.

Nagy suhogás hallott, ahogyan forogtak,

köröttük ködgyűrű, mint a Szaturnusznak.

Amikor szédűlten egymásra rábuktak,

összecsókolództak: húszévesek voltak.

S a lány az udvarban lépegetni kezdett,

nyomában a virág sűrűsége rezgett,

végűl annyi virág kócodott ott egybe,

mint a zsír csillaga a gazdag levesbe.

Ugrott dupla lábbal, kis veréb módjára,

s arany-liliom nőtt pettyegő nyomába,

táncikált egylábon, ringott mórikálva,

s iker-aranyrózsát fakasztott a lába.

Aztán páros lábbal a konyhába ugrált,

sarka virágot lőtt, szirmaiban duplát,

s nagy arany-virággal ragyogott a konyha,

mintha a Tejút az égről ide folyna.

Ráadásúl edényt, teknőt, szalmazsákot

telefésűlt, rázta az arany virágot.

Zsenge kis almafa rázza bő virágát:

ilyennek látta az ifjú pár vett lányát.

S akkor incselkedve fordúlt a friss párhoz:

„No, Nyanya és Táti, fogjunk búcsúzáshoz,

van miből élniük öreg napjaikra.”

S búcsúvétel után indúlt a városba.

Ahogy odaért a király kapujához,

kiszólt a szakácsné az őgyelgő lányhoz,

(a szakácsné zsíros, mint a juhászbunda):

„Elszegődhetnél te a mi udvarunkba.”

El is szegődött, de öröme leplezett,

a zsíros szakácsné mellett segédkezett.

Egyszer a főzésnél, majd kibökve titkát,

kérte, hadd süssön ő is egy palacsintát.

S az ő süttetébe titkon begöngyölte,

a királyfitól nyert gyűrűt elhelyezte,

s mivel az a fiú elé kerűlt éppen,

annak farkasfoga kicsorbúlt az ércen.

Az a gyűrűt veszi, fűti a pirosság,

a konyhába fut le, büntesse a rosszát!

Átkozta a tolvajt, kezét a gonosznak:

„Megérdemelné, hogy fésüljék a Rosszak!”

Kérdi az asszonyt: „Te főztél palacsintát?”

A szakácsné bólint és kinyögi: „Én hát.”

„Senki más?” „Hm, csak én.” Végűl is bevallja,

a lány sütötte meg, ami maradt alja.

Ekkor a királyfi a lány fele fordúl,

s mint valami ágyú, hátrálva fölmordúl:

„Te is főztél, kislány?” Ráfelel az: „Én nem.”

Erre egy pofontot kapott tőle bőven.

A szolgáló pedig nevetett erősen,

s kétszer kettőt lépett piros jókedvében.

Hát a nyoma után négy arany virág nőtt,

földi szem nem látott soha olyan fénylőt.

A lányt a királyfi menten megismerte,

kartőn fogta párját, s az asztalhoz vitte.

A boszorkányt s lányát nyomban kifaggatták:

vajon a szegény lány öccsét hova rakták?

Kőfalban a fiú, be oda falazták,

begubászkodott már, fájt a hosszú hapták.

Azonnal a nyirkos oduból kivették.

A két csúf boszorkányt pedig elégették.

Volt hát sürgős lagzi, csók, tanács, ajándék.

Megindúlt a menet, rikoltott násznép.

Kakas orrlyukába fűztek madzag-gyeplőt,

az haladt az élen, kukorítva kettőt.

Köröttük, mint bolha ugrál a sok rajkó,

a füstös putrikból visongva kirajzó.

Arany virág szagát érzi már az orra,

szeme fényes, mintha ki vón suvickolva.

Lesik a menyasszonyt, arany-léptű jön ma!

A vőfély rézpénzt szór, azt szedik csalódva,

mert a lány nyomában nem fakadt ott semmi.

Ezért kezdett egy kis füstös pityeregni.

Erre a szegény lány lépik egy erőset,

lépik egy virágot a kis pityergősnek,

arany-liliomot, lapulevél-szirmút.

Föcskölt föl a porból, mint arany-szökőkút.

Az tűzzel-átsütve áll a liliommal.

Zeng körűl a rajkó, keveredik porral,

a vaskos sziromhoz kapkod, mint a lánghoz.

Hol is a nászmenet? Már hasának áldoz!

A szakácsné ragyog, mit egy tiszta lámpa.

Finnyás a menyasszony, kotorász a tálba.

Kappanhúst is ehet, csak lakodalmába

hurkát ne egyen, mert eres lesz a lába.

A Nap és a Hold elrablása

Ős-ezerráncú szoknyában,

ottlakó fehér bolhában

volt egy vár, annak királya:

bajszától nem látszik szája.

Csillag-szép volt a családja:

három fia, három lánya.

De nem örűlt a fiúknak,

lányra, ha néz, egyre búsabb,

valahányszor rájuk pislant,

hull a könnye szakadatlan.

Odaborúl az asztalra,

könnyeit a deszka issza.

Kérdik tőle: „Mért sír, apjuk,

okát miért nem tudhatjuk?”

De nem felel rá az öreg,

sír, vállán palástja remeg,

szemhéja már dagadt, piros,

bajusza a könnytől csomós,

könnyzacskói megpüffedtek,

piros pettyel pettyesedtek,

pufók arca összelottyadt,

vér-hínár bőre beloppadt,

tar fején kis aranyvára:

csáléra állt koronája.

De a szeppent faggatásra,

hogy arcát egyik se lássa,

szól az öreg, int az ujja:

„Országom a Sárkány dúlja!

A lányokat követeli,

bendője még nincsen teli.

Az egyiket első napon,

másikat a másodikon!

Mind elfogytak már a lányok,

a dög szemén nincsen hályog,

titeket kell odaadni,

árván kell nekem maradni!

A Sárkány megfenyegetett,

mind fölhörböli a vizet,

ha lányt nem kap vacsorára.

Igy szólt a dög a királyra!

Oda titeket nem adlak,

inkább cukromba tikkadjak,

rászáradjak csontvázamra,

mint magra az aszalt szilva.”

A lányok sorra ájúltak,

a mozaik-kőre hulltak,

pötty szájuk alíg lihegett,

keblecskéjük nem pihegett.

Amikor föllocsolódtak,

rittak, összecsókolództak.

A három lány egymáson nyög,

könnyből nőttek gyöngyfüggönyök.

Apjuk fejük símogatta,

lapickájuk lapogatta,

fejét csóválva, szepegve,

majd a földig meggörnyedve,

a szines, nagy ablakokon

átderengő fényfoltokon.

Reggelre források, kutak,

szárazak voltak a tavak,

a pocsogós tófenéket

hemzsegték és evickéltek,

vonaglottak nyálkás halak,

s ami kevés víz megmaradt,

elpárolgott egy nap alatt,

s a tátogó békák, halak,

teknőcök, csigák, piócák,

kék ragadozó szem-rózsák,

búvárharang-pókok, kagylók,

szitakötő-lárvák, siklók,

álcák, taknyos ebihalak,

páncélos vizibogarak

száradtak, sűltek rakásra,

fortyogván, akár a kása.

Fátylas-foszlósra aszúltak,

mint pókhálók ráfeszűltek

a száradó sárra égett

indák, hűs vizinövények.

A kútban üresen kongtak

a vödrök, hüllőt kotortak,

hozták a víz maradékát,

nyálat, tüzeshasú békát.

S mást a király mit tehetett,

sárkányszájnak szűzlányt vetett,

gidát, tejszirmú planétát,

s táncos-léptű büszke pávát

utolsónak a bús sorban,

s apa-bú ázott a borban!

De negyedik nap a Sárkány

falánkabb volt, mint a sátán,

bömbölt tizenkét torkával,

üzent tűz-arany-orkánnal:

„A király, rusnyája, restje,

adjon új lányt, itt lesz este!

Ha nem ad, hát ma vagy holnap

elviszi a napot, holdat,

mint a hangyász a hangyákat

fölszippantja, el se fárad,

a tűz-arcú csillagokat,

lángjuk a gyomrában lohad.”

Ekkor a királyfik, látván,

hogy dúl, pusztít itt a Sárkány,

a fejüket összedugták,

s rövid idő múlva tudták,

mint csinálnak: halnak inkább,

de a nagy dögöt kiirtják!

Első nap elment az egyik,

a délceg, a legnagyobbik.

Kardot kötött, fogott kopját,

pejcsikaján elporoszkált.

Azután a második nap

a középső is elnyargalt.

Amikor elment az első,

kerekedett sűrű felhő,

s mire elfoszlott fehéren,

a nap már nem volt az égen.

A földre áradt a kékség,

szurokként csurgó sötétség,

a népek vaksin topogtak,

kovából szikrát csiholtak,

futkostak, donogtak, sírtak,

fáklyákkal sötétbe írtak.

Amikor a második ment,

segítségűl kérve istent,

látták meg a kerek holdat,

tetők holdfényben ragyogtak,

útra dobták sokasodott

árnyukat a szélkakasok,

az úton a pata-vert por

meglebbenő ezüst-fátyol.

És a holdat sisteregve

elnyelte a Sárkány kedve,

a csillagok sustorogva

dűltek a sárkány-torokba.

Botorkált az ember, állat,

madarak nem kiabáltak,

csak a baglyok, denevérek

böngtek, sorvadt a növényzet.

Nem jött fel a nap, se a hold.

A két fiú is rég megholt.

Amikor a legkisebbik

készűlt venni gyilkos kedvit,

mint üstökös, az ég hátán

megjelent a sötét Sárkány.

Tohonya, behemót teste.

megállapodott lebegve

a vén király háza fölött,

minden feje lángot lökött,

szétterpedt pikkelyes szárnya,

farka lecsapott a fákra,

a lombot zúzta, kavarta,

ütött pikkely-dorong farka.

A tüzet köpte, okádta

a tornyos királyi házra,

s a tető most lángot fogott,

cserép hólyagzott, pattogott

az iszonyú pörzsöléstől,

a gomolygó kénes gőztől

a fák izzadva megsűltek,

zsugorodva keserűltek.

Üvegbőrük varangyos lett,

szemük üregükbe töppedt,

égtek és sültek sercegve,

háromszorosra püffedve

pukkantak, mint a petárdák,

a fán a levelibékák.

Gyapjas füst és korom, pernye

tódúlt lánggal keveredve.

A király a házban égett,

vele sültek a cselédek.

A királyfi futott, futott,

magáról tán nem is tudott.

A Sárkány meg mikor már a

tüzet okádni megúnta,

s földig pörzsölte a házat,

lomhán csattogva elszárnyalt.

A királyfi futott, futott,

mígnem egy erdőbe jutott!

Botorkált mezőn, vetésen,

hegyen, völgyön, sziklarésen

csúszott hasmánt és zokogva,

vak módjára tapogatva

nyirkos sziklát és reves fát,

harapta a lucskos mohát,

gyökerekben, göröngyökben,

gázolt patakban, jegesben,

folyót úszott át vaktában,

kortyolt vizet fulladtában,

vadrózsatüske a vállát,

csalán harapta bokáját.

Vergődött őspók-hínárban,

porvihar zord szakállában,

ezer-ágú jég-körömben,

vízözönben, tűzözönben.

Alig pihegett már szegény,

daganat-búbok a fején,

futott, zokogott magában,

az örökös éjszakában,

csak a fülét, tapintását

használva, őz-inú lábát.

Nap nem jött, se hold, se csillag.

Vége nem lesz kínjainak?

Futtában egyszer csak hallja,

finom bongást üt a talpa.

Lába alatt a föld csendűlt,

vagy csak sarkantyúja zendűlt?

Nekiütődik egy fának,

az ütéstől zene támad,

leheletfinom kék zengés,

lágydallamú, hosszú pengés!

Áll, tűnődik, szikrát csihol,

s torkában a csuklás csahol:

ezüsterdő, amiben volt,

azért, hogy oly szép zene szólt.

Csipkefinom ezüstlombok,

ezer ezüsttücsök dongott.

S előtte egy ezüstpajta,

ezüstből a szalma rajta.

Pajta előtt ezüst őz áll.

A pajtából ezüst gőz száll.

Ajtót nyit most félve, lopva,

fáradtában majd lerogyva,

újra kohol egy kis szikrát,

hátrahőköl, vajon mit lát?

Ott egy ló a csikajával

ezüstszalmát kevert nyállal,

ropogtatta, harsogatott.

Farkuk ezüst legyet csapott.

A királyfit régi búja

zokogtatni kezdte újra.

Nekidűlt a ló farának,

dűlt a könnye, rítt magának,

homlokát sírva görgette,

a ló farán hempergette.

Szusszal, könnyel alig bírta,

a lovat lucskosra sírta.

Kérdi a ló: „Mi bajod van?

Segíthetnék a bajodban?”

A fiú szipogva hallgat,

hangot nem ad ki a garat,

kétség csípi, mint a bolha,

búját lónak panaszolja?

Neki a ló nem segíthet

megölni a sárkány-istent,

testvéreit visszahozni,

napot, holdat égre dobni.

De aztán mégiscsak mondja

a sírástól fuldokolva:

„Országunkat Sárkány dúlta,

házunkra bősz lángját fújta,

a lányokat elragadta,

kis hugaimat befalta,

vizünk szürcsölve fölitta,

ember, állat hörög, tikkad,

a nyirkosabb sarat nyalja,

őrzi azt a gödrök alja.

Elvitte a napot, holdat,

azóta sötétben borzad,

topog vaksin barom, ember,

nyitott, mégis levarrt szemmel!

Alszik, sorvad fű, fa, termés,

nincs az égen csöpp derengés.

A hidegben kövűl, reped

a föld, kifagynak gyökerek,

levél helyett fán a dér lóg,

ágat földig húzó csimbók.

Elfogyott a faggyú, szurok,

mivel a nép világított.

Hogy tudnál te segíteni,

országunkat megmenteni?”

A ló a kis királyfinak

így válaszolt: „Homlokomat

ha háromszor megcsókolod,

én, mint a nap, világítok:

árasztok ős-fényt egész nap.

Ha meg a vedlő csikómat

friss szalmával megtisztítod,

s szemére adsz három csókot,

csikóm éjjelente ragyog,

akár a hold s a csillagok.”

A királyfi úgy tett, mint a

táltós-ló azt parancsolta:

a pajta elé kilépett,

a tetőről szalmát tépett,

a csikót megcsutakolta,

a ló fejét megcsókolta.

S lett olyan nagy ragyogás benn,

akár az isten szemében!

Nap volt a jászolhoz kötve!

Fényét a táltós-ló lökte,

vakított a fény-kristály ló,

a patája is sugárzó,

orrlikából a fény tódúlt,

fülében is fényesség gyúlt,

minden szőrszála derengett,

körötte tűz-mámor lengett,

aki csak a lóra nézett,

szeme hólyagosra égett.

A királyfi úgy elszédűlt,

megtántorgott, a falnak dűlt,

tenyerét szemére csapta:

megvakúlt tán? Nem is tudta.

S ujjrése közűl figyelte

nap-lovát, holtra ijedve.

S szeme előtt tenyerével,

árnyékot osztva a fénnyel,

bár ingó volt még a világ,

s táncoltak kis tűzkarikák,

kivezette a nap lovat:

s röpűltek, mint a gondolat!

Úgy cikáztak ide-oda,

mint a villám tűz-ágboga,

világ-újító reményben,

elektromos létezésben.

S fölújult a szemre süket,

vakok dörzsölték szemüket,

támolyogtak vak-bódultan,

pislogtak félig vakúltan,

hunyorogtak csirízes-vak

szemek, gyulladásos héjak.

S föléledtek csipás, dagadt

szemű állatok, madarak,

gyíkok, bárányok és lovak,

kutyák, sündisznók, bogarak,

rókák, sasok, bikák, nyulak,

pacsirták és százlábúak.

A gyökér-fogú apókák,

a pók-szakállú anyókák

ölelték, egymást csókolták:

kiszakállasodott fejfák.

A legény a sötét csűrben,

suhogott az üres űrben:

nappal a nap-lovon nyargalt,

éjjel a hold-csikón nyargalt.

A királyfi fáradtságát

rágta, nyelte ájulását,

táltost ült ő éjjel-nappal,

küszködött a sugarakkal:

hogy a fény legomolyogjon,

lóból csikart hold borongjon.

Lett is mindíg világosság:

lángjuk a táltosok osztják.

Sokáig ez nem tartott így,

a gonosz Sárkány is irígy,

fújódik a leffedt mirigy,

bíborzik nyakain, s emígy

ordít vén csont-bőr anyjára,

büdös-tollú boszorkára:

„Hozd el a két táltos-lovat,

félik ők a hatalmadat!”

A királyfi is elfáradt

és a fény-sörényre bágyadt.

Most már az emberek láttak,

de ő indúlt vakulásnak,

égette a táltos háta,

mint átforrósodott lámpa.

Elfáradt a két fény-bója:

a táltos és a csikója,

a legénynek nincs ép porca,

szőrös mész-álarc az arca,

vért ereszt a lába körme,

keze vér-fa, vér a könnye,

két combja véresre törve.

Iszonyú álmosság ölte.

A ló-fény nem melegített,

nem élesztett gyökereket,

attól felhő nem sűrűdött,

víz nem fakadt, bárhogy sütött

(a fiút ez szomorgatta,)

ez csak a halált mutatta:

(világ ettől meg nem éledt!)

fagyott, aszott, holt vidéket.

S lelvén egy-éji sírjukat,

lecsukták szempillájukat.

Hajnalfelé, hajnaltájban

elaludtak mind a hárman.

A boszorkány, Sárkány anyja

fölkapott a piszkavasra,

s heherészve, fölkacagva,

maga után nagy bűzt hagyva

átrepűlt a mindenségen,

s leszállt az alvóknál éppen.

Fölneszelt a táltos nyomban,

de a fiú mély álomban.

S a banya a lovak lángját

lecsavarta, mint a lámpát,

s táltosok körűl röpdösvén,

mint denevér holdas estén,

cikkant, nyelvet öltve rájuk:

eztán ő lesz az arájuk!

S kötőfékjüket megfogta,

ráugrott a piszkavasra,

s kénes lángokat pukkantva

elsuhant a Sárkány anyja.

A két engedelmes táltos

elszállt vele a Sárkányhoz.

Hajnalt nem adtak, hold-éjfélt.

Lőn újra verem-sötétség!

Fölugrott a huhogásra,

de lovait nem találta

a királyfi, szólt, kiáltott,

hangja a sötétben elfolyt,

föld elnyelte, lég megitta,

vissza nem verte azt szikla.

Rítt egy sort, aztán megfordúlt,

óvatosan lépve indúlt,

a lovat, csikót keresni,

nap-holdat visszaszerezni,

bátyáit, három szűz hugát,

büszke lányok elrablóját,

a Sárkányt megölni végűl!

Szíve azzal meg is békűl.

Alig mehetett egy órát,

lát egy világító rózsát.

Tömött feje körűl sárga

karimában a fénypára,

feje ide-oda libben,

úszik zöldtűzű fényködben.

Odamegy, hát látja, egy sír,

ami fölött a rózsa sír,

a fejfa szivaccsá korhadt,

s lent a rovar is elrothadt,

őszűlt gaz, csóvány a síron,

csigahéjak a csóványon.

A sziromhoz ér, de onnan

tüzes füst száll, kék láng lobban,

szárát töri, de nem hajlik,

a tüskéből könny patakzik,

töri, de a tövisekből

a könny annál inkább fröcsköl.

Húzza, de nem jön, hiába

tépi, rángatja, cibálja!

Gyökerét tán ördög fogja,

csont-kézzel halál markolja?

Föcsögött a könny, míg végre

a rózsát tőből kitépte.

Csuda-erejű a rózsa,

a királyfit rántja, húzza.

Ujja forrt rózsa tövéhez,

rózsatő a tenyeréhez.

Szívja a legényt tüdővel,

hatalmas mágus-erővel.

S így mennek az éjszakába:

földet alig ér a lába

a fiúnak, megy sebesen,

szakadék fölött és vizen

Jézus-lábbal átgyalogol,

rózsával lihegve lohol.

Elől a kis fénybogár száll,

a tenyérhez forrt rózsaszál:

tüdő-csillag, rózsa-fáklya,

hervadatlan fényű gyertya.

Mehettek vagy három napot:

rózsából láng kiropogott,

könny bugyogott a tüskéből,

s kihúllt a fiú kezéből.

A királyfi ámulatban:

rózsa ragyog hervadatlan!

S ameddig a derengés ér,

ott a rózsafény szélinél

egy kő-pántú vasajtót lát,

ajtón vaskos vaskarikát.

Az ajtón vert vasvirágok:

vicsorgó pikkelypáfrányok,

göndör-körmű kan-sárkányok,

vasfüst-mellű oroszlánok,

emberevő tündéranyák,

vas-agyarú virág-banyák!

Tátott szájuk elvigyorúl,

bő vasnyáluk csak úgy csordúl.

Lehajol nagy izgalomban,

fölnyitja az ajtót nyomban,

s szívének kél bizodalma:

ez a Sárkány birodalma!

Előtte, mint kripta tátog

zord sötétség, mord morgások

morajlanak föl a mélyből,

s tódúl a dohos sötétből

kénszag, füst, bűz, gomolyogva,

a fiú orrát facsarva.

Veszi a rózsát és indúl,

kardját markolászva döndűl

a lépcsőkön. A fény kósza,

alíg világít a rózsa.

Elszántan lefelé dördűl,

sarkantyúja cincog-rendűl,

lábát csúsztatja síkosság:

kígyók, varangyok, gyíkocskák

sziszegnek, tappodnak, másznak,

tapos rajtuk, kaparásznak.

Sárban cuppog, őszidőben

úgy, mint most e dög hüllőkben.

Néha izzó szembogarak

gyúlnak, aztán elvillannak.

S végén a hemzsegő éjnek

óriási fáklyák égnek,

sercegnek, mint áram-központ,

nyers lángjuk sziszegve ráront

az útra: hőséget hánynak,

védelméűl a Sárkánynak.

De a rózsától a láng-vad

sok-ágú rácsa megalvad.

Kettéválnak, merevűlnek,

rézrojtokká hidegűlnek.

S a láng-szikla hasadékon,

mint szakadék-mélyi úton

vadászt ha csikója röpít,

rózsa úgy a kis királyfit

könnyedén átröpítette,

láng-koszorún átemelte.

Ő pedig a rézlángot a

kardjával megkocogtatta.

S túl a búrjánzó rézlángon,

ott áll, tornya hetvenhárom,

ott a Sárkány ólomvára,

hová a nap van bezárva,

nap, hold, csillag, három huga,

két gyöngyzuzmó-arcú bátyja,

halomban, mint rovarbábok

moccanatlanúl a lányok,

göndör hajuk lágy halomba,

mint madár hátán a tolla.

És a nap-hold helyettesek,

fogja őket istráng, cövek:

üszkös kukoricacsövek,

fogukról a tajték csepeg!

Ahogy a lángból kilépett,

szállt fülébe csuda-ének,

ujra bömbölt a lángorkán,

odaugrott a boszorkány,

nyakán lila-méreg-kassal,

kezében egy vaskakassal.

De a rózsa lánnyá vedlett,

a banyának szótlan intett,

s tátogott nagy iszonyodva,

megkövűlt a vén boszorka,

kővé váltan tárta karját,

kő-átkait már nem hallják!

A vaskakas kukorékolt,

isten-hangon háromszor szólt,

vas-szárnyait csattogtatta,

vastaraját lobogtatta,

s kettérepedt, mint a dió:

kakashéjban a táltos-ló,

akár a bél a dióban,

ott a ló, csikó a lóban.

Egymásból hogy kiugrottak,

nyerítettek, ficánkoltak.

A Sárkány a kakas-hangra

fölébredt fújva, szuszogva,

tizenkét fejét kidugta

tizenkét ablakon, mintha

meredne tizenkét kobra,

hold-nagy szemeit forgatta,

hörgött, bőgött, lángot pökött,

várból pikkely-láva kitört.

A táltos a királyfinak

szólt most: „Gazdám, orrlikamat

szippantsd csak meg hamarjába,

s azután menj a Sárkányra!”

Ugrott a királyfi, szája

tapadt táltos orrlikára,

tüdejét degeszre szívta,

táltos erejét megitta.

S táltos-erejű lett menten,

tűz robogott az erekben,

kirántotta kardját, és a

feje fölött suhogtatta,

s jól használva az ércpengét:

elvette a Sárkány kedvét

nap-rablástól, el örökre!

Rohant a behemót dögre,

láng nem fogta, vágta, döfte,

pillantás alatt megölte!

A nagy dög utolsót szusszant,

végsőt hörgött, majd ellopadt.

Kardheggyel hasát döfködte,

pikkely-hónaljait bökte,

ráállt zöld szemgolyójára,

mint egy hordó kocsonyára,

mint egy óriás-almára

a tűz-eres pupillára,

arany gyökér-koronára,

megalvadt nap-robbanásra,

süppedt a pupilla-mézen,

mint gyerek tavaszi jégen,

vágta, mint korcsolyaéllel,

csizma arany-levelével

a szem-tojás lágy zöld jegét:

sercegett, fröcskölt szanaszét.

Botlott kiálló szem-érben,

mint gubancos fagyökérben,

csimpaszkodott pillaszőrbe,

azt cibálta: végleg holt-e?

De a Sárkány már nem moccant,

füstölögve elnyúlt hosszan.

Röpűl a fiú a várba,

mintha volna neki szárnya,

a pincéket sorra nyitni,

rabokat szabadítani!

De nem találja a kulcsot,

s már kedvét veszítve kullog,

mikor is megszólal a kulcs:

„Hé, te, mellettem el ne fuss,

pókhálók közt, a sarokban

nem tudom, mióta lógtam,

itt vagyok, lásd, s mellettem a

telhetetlen mély tarisznya.”

Mikor az elsőt kinyitja,

majd megvakúl, hőköl vissza!

Kardja hirtelen elolvadt:

ott látja a napot, holdat!

Tenyérbe köp, napot veszi,

s holddal tarisznyába teszi.

Mikor nyitja a középsőt,

csurog, elönti a lépcsőt

a csillag: a láng meglódúlt,

a királyfi majd elbódúlt.

Ott ráng a fénytajték-tömeg,

gubanc aranypolip-hegyek.

Mennyezetig fölpúpozva,

akár a csűrben a búza,

ragyog, tündöklik a csillag,

sziporog, hunyorog, pillog.

Lapáttal azt is behányja

a fiú a tarisznyába.

És a harmadik barlangban

hevertek pőre kupacban

az országból rablott lányok,

belőlük egy sem hiányzott,

hajuk égő selyem-boglya,

a kék csöndet belángolta,

ágyékszőrük aranypókok,

hónaljszőrük aranyzászlók,

csecseik kis aranylabdák,

térdeik kis kristály-almák.

Ott horkolt a két vitéz is,

a három gyümölcsös szűz is.

Őket föl is ébresztette:

fölültek, szemet meresztve.

Akkor a királyfi fordúlt,

nappal, holddal hazaindúlt,

fölűlt a nap-huga ménre,

a világ-megváltó fényre,

a rózsa-lányt ölbekapta:

haja a mént betakarta,

mint harci mént füstgomolygás,

feledhetetlen tűz-omlás,

csatában az ágyúk füstje.

Nem is látszik táltos-teste.

A testvérek a ló-öccsre

pattannak, mint nagycomb-szöcske,

nőttek pikkelyfák csikóra,

s a lányok rózsa-lány szóra

váltak könnyű madarakká,

csivitelő víg csapattá,

s szálltak haza boldog ékben,

mint a vadludak az égen,

két lobogó pántlikában,

a két táltos-ős nyomában.

S amikor hazajutottak,

szárnyak, mint hab lefoszlottak,

s a királyfi füttyent olyat,

mint a mozdony, mikor tolat,

s földobja a napot, holdat,

dobálja a csillagokat.

A csillagot úgy dobálja,

markolván a tarisznyába,

mint tyúknak ha magot szórnak.

Ujjai közűl a csillag

kipottyant néha a földre,

s ugrált a porban pönögve.

Egy tyúk rácsavarta szemét,

fölcsípett egyet, de bögyét

kiégette egy perc alatt,

s füstölgő böggyel elszaladt.

A másik is nyelt csillagot,

fehér lángcsipkés tűzmagot:

abból meg a tűz kidagadt,

húsából a láng-áradat,

s lett arany-kérgű ős-dió,

tűz-buborék, nagy fénygolyó,

az űr-éjszakába mászó

óriás arany-sündisznó!

Dobja, dobja a magasba,

szállnak sírva, sugarazva,

zümmögnek, mint a darazsak

tűzgomolyok, tűzsugarak.

Susog, pezseg a magasság,

ébred álmából az ország,

nézi: nap, hold, csillag végre

illeszkedik a helyére.

Áradnak föl tűztengerek,

fény-ősök, világszigetek,

izzó mindenség-halmazok,

tűzgömb-csomók, foszfor-rajok,

terhes világ-apák: dagadt

szülni kész hím csikóhalak.

A Fiastyúk újra fénylik,

hívja sipogó csibéit,

bátran csillagzik a Medve,

a Rák hátrál az egekre.

Két űrt betöltő testével,

tűz-kesztyűs asszony-kezével

száll az ősvilágok őse:

tűzpettyes tarajosgőte!

Rohan sziporkázva, égve,

most egy üstökös az égre,

világnagy kristály-ebihal,

farka még földi port kavar.

A vak világra fény omlott,

s akik eddig, mint vakondok

éltek, vaksin pislogattak,

most örömükben zokogtak.

A barmok az égre bőgtek,

vastag felhők sürgölődtek,

madarak vígan csapongtak,

bogarak cikázva zsongtak,

víz bugyogott, eső zúgott,

tócsa újra buborékzott,

kutak, tavak vízzel teltek,

folyók újra hömpölyögtek,

bennük halak fickándoztak,

vérbarlangok tátogattak.

Az erdők megtollasodtak,

hatszor több levelet hoztak.

A gombák, mint sziklafalak,

hús-kalapjuk csöndje alatt

pihentek az őzek, nyulak,

medvék és az égi vadak.

A fű, mint a kukorica,

kukorica, mint a cserfa.

A növényzet repedt, lángolt,

kék hús-lángokkal burjánzott.

A föld, mint a vulkán gőzölt,

az élő kábán ődöngött.

A szőlő most már nem töpped,

levelei, mint a töknek,

annál nagyobbak lehettek,

elefántfülként lebegtek.

Fürtök, mint a bivalyfejek,

almánál is nagyobb szemek

zsíros bőrén dereng az ér,

s a mag, kering a hűs zöld vér.

A tegnap sorvadt diónak

lapu-levelei lógtak,

akár a dinnye a dió,

a dinnye, akár a hordó,

babhüvelyek, mint a kardok,

a tök-nagy paradicsomok,

mint óriás-testben a kék

máj, a szív, a tüdők, vesék

lilán dagadozva lógtak,

vér-arcuk a porba kókadt.

És a napraforgó-fejek?

Mint óriás-rovar szemek:

ős-szitakötő-koponyák

figyelték a nap uszonyát.

Krumpli született rakásra,

mint az ősmadár tojása.

S másnap reggel, csuda fényben,

(smaragd harmat tőn, levélen,)

királyfi a tündérlánnyal:

egybekelt az érc a lánggal!

S férjhez mentek, mind ahány volt,

a sárkány-rablotta lányok.

Ökrök sültek, új-bort hoztak,

zsírban malacok rotyogtak,

nyalták a lábost a lángok,

rózsák húsosodtak: fánkok,

kürtök búgtak, ríttak fruskák,

durrogtak ünnepi puskák.

S csaptak, mint kik sose halnak,

kurjongatós lakodalmat!

Fábólfaragott Antal

Sírnak a fán a levelibékák,

a smaragd-kutyák mélyen vakognak.

Eső készűl. Farag egy kis fejfát

a napszámos, beszél a csibuknak.

Felesége ríddogál, s a kertet

járja, csipkedi a petrezselymet.

Mint ezüst bogár, halk koppanással

esőcsöpp száll az új levelekre,

ott ül csillogó, áttetsző háttal,

s már susog, sustorog közel, messze.

S támad a vízcsöppek porbafúltán

a porban füstölgő ezer vulkán.

Koppan a csöpp levélre remegve,

újra koppan súlyosan a másik,

perc, s a földet bokáig ellepve

kupac ezüst bogár hemzseg, mászik.

Mint ezüstsarkantyús galamblábak,

a tócsán ezüstszálak ugrálnak.

Fut az asszony, fut a zengő kertből,

könnye sűrűbb, mint ez a vízfátyol,

kezében a szagos levelekből

harmatos csokor, rőzsét nyalábol.

Sír a férje is, bajuszát tépi,

az eső-csavargó fecskét nézi.

Tavasz van, de ők csak búslakodnak,

a bánattól szívük egyre kókad,

száraz kóró módján szomorkodnak:

foganatja nincs náluk a csóknak,

nem áldódik meg az asszony magja,

virág nélkül zörög, mint száraz fa.

Füstöl, döng a zápor a tetőkről,

de reggelre már a tető füstöl,

tündöklik a kert, a vén kút gőzöl,

mintha gőz türemlene rézüstből.

Csőrök nyögnek, tollak kunkorodnak,

hártyatalpak lágyan nyikorognak.

Reggelre a szomorú napszámos,

kacsintott, vidáman fütyörészett,

nevetett az asszony, az urához

szólván többször, az meg heherészett.

Bugyborgott a nevetés magától:

nincs gyerek? Hát farag egyet fából!

Tarisznyát vett, fogta a kisbaltát,

a kis bicskát a zsebébe dugta,

ősz fejére tette vén kalapját,

s elindúlt a nagy erdei útra.

Lábujja közt a sár levelezik,

gilisztanyomok a sárt erezik.

Nem messze a hegy, mint bivaly gőzöl,

mered, páráz fekete bozontja,

háta itt-ott foltos csak a szőrtől,

szikla-fejét fellegekbe nyomja.

Gondol egyet, átvág itt a réten:

megy köldököt verő vad füvében.

Ahogy gázolt fűben és virágban,

maga után ezüst útat hagyva,

beszélgetett, nevetgélt magában

a fa-ember készülődő apja.

Kövér lepkék, darazsak cikáztak,

bibékbe túrtak, s együtt cicáztak.

Az erdőben szarvasbikák futnak,

avar zörög, a moha páráló,

madár-kiáltás, galambok búgnak,

szikrázik a harmatos pókháló.

Lassú zöld zsongás az egész erdő,

gomba pezseg, a levél csepergő.

Levél-résen, ág-közön át látja,

tűz lobog nem messze, egy tisztáson,

pipacskehelyként rezeg szét lángja.

Széthajtja a lombot, jobban lásson:

a tűz körűl favágók hevertek,

falatoztak, pipáztak, pihentek.

Elrévedt egy percig, mit csináljon,

lába fényes nagyujját figyelve,

vakart egyet a borostás állon,

az ezüst-szőr dúlódott sercegve,

mintha öt bivaly tiporna tarlón,

öt ujja így a rég-kaszált állon.

Odamegy, hát látja, a favágók

nem a földön, levegőn hevernek,

a föld fölött susognak a lángok,

pipáznak, a levegőn lebegnek.

Kolbászt húznak ki a levegőből,

nagy cipót a lángok közepéből.

Réműlten lekapja a kalapját,

ijedtében gyürmöli kezében,

köszön, hebeg. Azok meg csak hagyják,

mondja a magáét, hadd beszéljen.

A napszámos meg elmondta sorra,

mit keres itt, mi is az ő gondja.

ldquor;Egy hasáb fát, ha nekem adnátok,

nektek én azt nagyon megköszönném,

hadd faragnék magamnak családot,”

s szégyenkezett kicsorduló könnyén.

Bámúlt árván a likas kalapra,

körmével a zsírját vakargatta.

ldquor;No, atyafi, kaphatsz fát mitőlünk,

az a hasáb épp jó lesz fiadnak,”

szólt az egyik, ki a levegőn ült,

a többiek egy fára mutattak:

csomós, görcsös, vizes, öreg fára,

lucskos fűben, jövendő fiára.

ldquor;De itt éjjel kell azt kifaragnod,

a sötétben csillag-fáklya nélkűl!

S ha nem tudod, kétszer kell meghalnod,

ha sikerűl is, meghalsz te végűl.

Lelket fújsz fa-fiadba te otthon,

megéled a fa, te halsz, ha mondom!”

Rágta bajszát az öreg napszámos,

öreg szeme szárazon parázslott,

szíve ledöfött orrszarvú, bukdos,

ezer ránc nőtt arcán és virágzott

szeme alatt ibolyaszín csillag,

nagy jele az iszonyatos kínnak.

Könyörögni kezdett a napszámos,

azok meg csak pipáztak és ettek.

Az egyik, mint aki nagyon álmos,

szundított. Rá se hederítettek.

Áll az öreg és lassan elhallgat.

Orra előtt lebegtek a talpak.

Mit tehetett, fogta a hasábfát,

sóhajtott és elkezdte faragni.

De amikor hasogatta háncsát,

vihar kezdte a fákat csavarni:

nyögött az erdő, a bokrok sírtak,

a fűszálak kígyókká változtak!

Hajlongtak, gyűrűztek és sziszegtek,

lábujjai köré csavarodtak,

lábszárán, combján föltekeredtek,

ágyékáig fújva kavarodtak.

S sűrű, nehéz sötétség lett nyomban,

mintha elsűllyedt volna szurokban.

Eltűntek a favágók, s a máglya:

csali-csillag, a semmibe oszlott.

A napszámos hasította, vágta,

s sikoltozni kezdett a faoszlop!

Sírni, mint a csecsemő magába

magára hagyva az éjszakában.

S iszonyodva a dühödt gonosztól,

faragta a vén fát rendületlen.

Ám ekkor, mint orkánban a kis toll,

megpörgetve, szörnyű lendületben:

fölkapta, pörgette zöld légörvény,

s szállt a fát a szívéhez ölelvén.

De ölelte, de nem eresztette

a fát, röptében is csak faragta,

s cibálván, az ujjait metszette.

Vonaglott a fa, karvaly harapta

szíve táját szutykosra röptében.

Eleven lett a kés a kezében.

S lezuhanván, a kettős ütéstől:

a földtől, s a fától, elbódúlva,

s csillagosra szurkálva a késtől,

sípoló tüdővel, nyomorúlva

szorította melléhez a kincset,

karja, ujjai, mint a bilincsek.

S ekkor, mintha száraz levél hullna

őszidőn, az őszi szélben szállna,

rikoltott, habargott megvadúlva

a bőregér, arcát verte szárnya,

mint százezer, bűzös, rút lebernyeg,

s ocsúdott az ütéstől elernyedt.

Faragta a fát tovább az éjben,

s fa, kés mint a szénparázs sütöttek.

Ujja hegyén, öreg tenyerében

szenes bütykök, tűzhólyagok nőttek.

Most meg valami kéz fujtogatta,

mint dió, ropogott gégeporca.

Most meg, mintha télen a jég durrog,

megrepedt a föld, hörgés, jajongás

örvénylett föl lába előtt: fortyog

lába alatt a vérátok romlás!

Egy lucsokban, vakon is faragta,

tapodván a fát, ember-alakra.

Tapogatta: lába, feje, orra

formálódik már a szenvedéstől!

Alakúlnak egymás után sorra

a fülek is a konokabb késtől.

S hajnalra, a favágó bár félholt,

forgácsok közt szobor-fia kész volt!

Sakkló-fejjel, csigaház-fülekkel,

csomós, ragyás, vastag krumpliorral,

bütykös, csipkés kézzel, tuskó-törzzsel,

cincér-álca, szúrágta tomporral:

ott a fia! Búbtól talpig rajta

csomók, erek, az évgyűrűk rajza.

Hajnal-harmat ragyogott a fákon,

a madarak vígan énekeltek,

aranylepke lihegett virágon,

a fényben rézbogarak rezegtek.

A kíntól a csontokig megrágva

a napszámos ráborúlt fiára.

Zokogott, mint hegyi sziklaforrás,

zokogott, mint vihartépte erdő,

zokogott, mint nehéz sziklaomlás,

zokogott, mint orkán-űzött felhő,

zokogott, mint meggyalázott asszony,

zokogott, mint hófúvásos alkony.

Haja fehérebb az első hónál,

bőre csontjára tapadt, mint hártya,

szíve, gyomra nehezebb a sónál.

Körötte véres a fa forgácsa.

A ruhája cafat, ujja égett!

Testén, kezén ezer éji bélyeg!

S föltérdepelt, lassan körűlnézett,

nyoma sehol a vad éji harcnak!

Túl az erdőn a birkanyáj béget,

hallatszik nagy érce a harangnak.

S fiát átölelve elvánszorgott:

kínszenvedett, boldogtalan boldog!

Hazatántorgott a fa-fiúval,

nyalábolván roskadozva vitte:

öröme párzik keserű búval,

az éjszakát tán még most se hitte!

Kecmergett a fűben és az úton.

Réti sas pihent a gémeskúton.

Amikor már vinni alig bírta

fiát, húzta, mint a száraz ágat.

A fa-ujjak sárga betűt írtak

a porba, nyikorogtak a lábak.

Kő, kavics reszelte, ette, nyeste

a lábakat villogó fényesre.

A kis ember a nap aranyában

evickélt az áldott fa-teherrel,

pillék keringtek lassú nyomában.

Száraz Krisztus emberfa-kereszttel!

Meg-megállítva térde rogyását,

cipelte, mint hangya a tojását.

Mire hazaért, a déli árnyék

araszra rövidűlt és a fecske,

rovar után csavarogni vár még,

sár-odujában pihent pihegve.

Háza előtt sűrűzve, tolongva

az ember, mintha temetés volna.

Susogtak, trécseltek és rajoztak,

mint a napra gyűlt halak a tóban,

a fényhártya gyűrűzött, ahol csak

nyüzsgés támadt, testben, akár szóban.

S hogy az utca végén jönni látták,

elnémúltak, lássák a csodát hát!

Meredt ezer szem a napszámosra:

méreg-tüzű, s áhitatos csillag.

Az a fejét mélyre horgasztotta,

az a fiát érezte most kínnak!

S most, mint kakas-szög a puskaporban,

egy röhögés és láng-golyót robbant

a megkövűlt csődület nyers kedve:

röhögés, nyerítés, vihogás és

hahaházás lobbant az egekbe,

a lombokat pörzsölte e zengés!

S mire lángja roskadt, füstje oszlott

a gúnynak, már Orion virrasztott.

S jött az éjjel, a legnagyobb próba!

Az asszony még szipogott az ágyban.

Kettejük közt feküdt, csak famódra,

a fiú, nem szuszogott magában.

Tücsök sírt, szú percegett a tokban,

hálóját pók szőtte a sarokban.

A napszámos szeme égre tárúl:

lomb-közben egy csillag sziporkázik.

Zöld-bozontú csillag, dobog, lágyúl

lángja, keményedik, fakúl, játszik.

Mozog a lomb, ragyog kúpja, széle,

néha levél száll csillag elébe.

Nézi azt a csillagot, hisz tudja,

utoljára látja azt ma éjjel!

Nem is nézi, a csillagba hullva

búcsúzik, számot vet életével.

Nézi, nézi, tört pillája verdes,

s örvénylik egy sóhaja, keserves!

Nézi azt a csillagot! Egyszerre

futni kezdett, nőni az a fényszem!

Szén-hamu-köd-árnyékot perzselve

süvített az ablakhoz keményen.

Oly hatalmas zöld fénnyel kiáltott:

a szúnyog szív-lüktetése látszott!

ldquor;Fiadnak most életet kell adnod,”

szólt, s a hangja fehér kristály-orkán.

ldquor;Nem volt elég azt csak kifaragnod!”

süvöltötte ős-zöld csillag-orkán.

ldquor;Leheld emberré!” S lett újra fényszem,

pislákoló tűz-pont ott az égen.

Fölzokogott a napszámos ekkor,

fa-fiát maga fölé emelte.

Más véget gondolt magának egykor!

Rázta, rázta a fát keseregve.

S aztán: ldquor;Nohát, e fát miért rázom.

Talán játék, őrület ez, álom?”

S csókolni kezdte fiát, a száján,

de ajkát a fa már nem engedte,

rátapadt mint pióca. Szivárvány

nőtt ekkor, s köröttük állt lebegve.

Szívta a fa, szívta a napszámost,

annak orrlikán a lélek rángott.

S egyszerre a fa párázni kezdett,

sisteregni, sírni, mint a tűzben.

Bronz-lángok között így énekelnek

a hasábok. És az ember-tűzben

sárga tajték a fiából áradt,

majd egy pillanat alatt elszáradt.

S aztán, mintha apró vulkán lenne

a szív táján, elkezdett remegni

a fa: s lassan, mintha jegesedne

a víz, vagy a jég, ha kezd olvadni:

a holt anyag változott élővé,

ami fa volt, most hússá, velővé!

Mint béka-has, varangy-toka, lassan

pihegett, dobogott mellkas, hastáj.

S föllángolt a szem fény-kocsonyásan,

előbb fa volt, fa után lett kristály.

Hajzat serkedt, ujjai mozogtak,

üterei lassacskán doboltak.

S sikoltva elvált az öreg szájtól,

sírt hiszen már élő csecsszopó volt!

Fölriadt az asszony, s a csodától

észre sem vette, hogy ura rég holt!

Lámpát gyújtott kapkodva, remegve,

sírt, s a fiát csöcseire tette.

Szólt urához, nevetgélve, vígan,

s mérgelődött, hogy tán nem is hallja?

Megérinti ujjával, hát uram

isten! ura könnyű, mint a szalma!

Mint gyíkbőr, mint üres lárva fekszik,

mint a szappanbúborék áttetszik.

Lódarázs ilyen, ha csak a héja

marad meg a rece-erű vázon,

repülőgépmodell-vázon cérna-

hálózatú ráfeszített vászon!

Sikoltva, zokogva kifutott hát

a házból és fölverte az utcát.

A napszámost másnap eltemették.

Oly könnyű volt, mint az arany toklász,

szét ne törjön, könnyeden emelték.

Gyászra öröm, örömre jutott gyász!

S keresztelték a fiút is annak,

apja után: Faragott Antalnak.

Csuda fiú volt ám ez az Antal:

csupa ér, bütyök, csont, májfolt, lencse!

Csunyácska, no! Pillantása kancsal.

Itt se kedvezett neki szerencse.

Ami fában ér, bütyök, rücsök volt,

az kék ér lett, csontbütyök és májfolt.

Feje, lába, orra bár otromba,

anyja mutogatni nem rühellte.

Antal nőtt, mint eső után gomba,

szinte látszott, nyúlik, telik teste.

Mirigyei, míg aludt, nagyjában

dolgoztak combtövén, hónaljában,

s füle mögött. És három nap múlva

suttyó legény lett a fából-éledt!

Nézte magát egyre komorúlva

a vályú-tükörbe, míg sötét lett.

Beszéde, mint öregemberé, ki

már a hetvenedik nyarát éli.

S negyedik nap kért özvegy anyjától

nyolc fillért, s elment a kardmesterhez.

S olyan vidám lett a műhely-lángtól,

mint madár, ki bogarakért repdes.

A fujtató nagy bőrtüdejével,

túrta a lángot leheletével.

Réz, opál-petty, zafír-csík, rubint-ér

burjánzott a lángok levelében,

tűz-darázs szállt és mire földet ért

szén-darázs lett a szikra a fényben.

Kalapács hullt, vas hűlt, üllő csengett,

a tűz-dongó sziszegve keringett.

A kovács, szakállas öreg mester,

kérdi, mi járatban volna erre?

ldquor;Első kardját szeretném én Mester,

nagy szükségem volna a fegyverre!

Az elsőt, mit még ifjúkorában

kalapált, tán annál is korábban!”

ldquor;Arany, ezüst, gyémánt-kardot kaphatsz,

ingyen adom, minek az az első?

Szőrös vashab-rozsda eszi már azt!

Nézd csak ezt!” s egy pompás, csillag-esőt-

szóró kardot mutatott Antalnak.

De csak az a vaskard kellett annak!

Igy hát előkeresték a kardot,

kardok közűl első-kalapáltat.

Ropogott, mint bádog, mikor hajlott,

bőrköténye a vén kardkovácsnak.

Széthányta, mint tollat, a kardhalmot:

s ott találták tokjával a kardot.

Antal fölkötötte derekára:

mintha csípőjéből serkedt volna!

Megfizette. Búcsúzott. És már a

sátánokat szelte a pokolba.

Gondolatban, persze! S hazaindúlt,

s rikoltott, hogy a kapun befordúlt:

ldquor;Anyám, anyám, menjünk a vásárba,

ilyen sokadalmat sose láttam!”

ldquor;Menjünk?” s rámosolygott csúf fiára

az özvegy. Sipogtak a kosárban

apró csibék. Napra vitte éppen.

ldquor;Mehetünk, csak fölveszem kötényem.”

Nyüzsgött, zsivajgott a hetivásár:

fazekasok, rőfösök, a pékek,

kalaposok kiabáltak. Rászáll

légy a húsra, suttyomba petéket

rak. Durrogás, szamár-bőgés, por száll,

aranygomolyban a népség kószál.

Libák nyakat meresztve sziszegnek,

kölykök cukorkakasokat nyalnak,

karóhoz kötött gidák mekegnek.

Trombita szól. Vitézek nyargalnak.

Vak citerás cincog, szája reszket,

cigánypurdék görögdinnyét esznek.

Mint nagy lepke-szárnyak, ott a sátrak.

Faros kis menyecskék szeme villog,

a legények, persze, aki bátrabb!

topogják őket, mint kangalambok.

Lacikonyha-gőz ínyre habot csal,

sistereg a tepsiben a sült hal.

Pukkantó szól. Hajóhinta lendül.

A körforgó kering nyikorogva,

festett fa-lovain mereven ül

lány, legénnyel. Pislognak szorongva.

Egyszóval itt akkora a sürgés:

kavarog test, illat, ökörbőgés!

De a legnagyobb csődület ott volt,

vad tolongás a vásári zajban:

löködték, taposták, egymást orron

bökték könyökkel ott a ricsajban;

egy kis tisztás körűl, ahol árva

diófa állt, s aranypettyes árnya.

Mint légypapír édes ragacsában

zizeg, evickél, bozsog, vonaglik

legyek tűköteggömb-szeme, szárnya,

egymás hegyén-hátán zeng, fuldoklik:

ideragadva itt annyi ember!

Karimában zúg, rezeg, nagyot nyel:

a fa alatt kövér aranyláncon

két aranyökör egymáshoz kötve!

Ficánkolt mindenki, ő is lásson,

hápog a nép, levegőben ökle.

Mint két izzó villanykörte, úgy áll,

csontvázuk az elektromos fényszál.

Aranyszügyük, széles aranyhátuk,

göndör arany-szőrük a homlokban,

arany-csülkük, arany-vaszorájuk,

tekert szarvuk végződik gombokban.

Gerincük ragyogott arany-tűzben,

még lepényük is arany a fűben!

Aki kettévágja ezt a láncot,

egy-ütéssel, egy kardsuhintással:

azé a két ökör! Ó, hogy játszott

az izgalom higanya, nagy lázzal!

Törtek a kardok, a tömeg hörgött:

s kullogott a megszégyenűlt ördög.

Mert már a tört pengék, hegyek, végek,

mintha sásban állnának az ökrök,

a tömör arany-szügyekig érnek!

Most egy legény meg, markába köpköd,

iszonytatót suhint! De ez is csak

pirúl, fejét csüggesztve elballag.

S lám, most Antal áll oda elébük!

Hökkent csönd. Mit akar ez a nyápic?

A vad arany-lángban hogy megszépűlt!

Ez is kard? Ez szúnyog-láb, ez kákics!

Az ökörfej: mint két mohos szikla,

a lánc, mint a szakadék-mély hídja.

Homlokával alig ért a láncig,

pedig ő sem egy-két centiméter!

Rozsdás kardját emeli és látszik

nem ügyel, nem számol erejével.

A négy óriás orrlik fölötte

forró gőzét arcába sütötte,

lassan ködlött, mint négy arany-kráter.

Egyet vágott, könnyedén csak, mintha

pölyhet fújna. De könyelmű fráter!

Node, mi lehet ennek a titka?

S indúlt előbb erős csengés-bongás,

majd sziszegés, ámúldozó morgás.

Úgy elvágta Antal azt a láncot,

mint pamutot, vége hát a frigynek!

A lánc-csengés tengerig hallatszott,

s bacillusként szapora irigynek

acsargása is, a renyhe, restnek!

S dicsérő szava az öregeknek.

De sok szűz-szem tapadt most Antalra,

de sok tenyér veregette vállát!

Barnalencsés, csontos arcát anyja

csókolgatta, sírt a mosolyán át.

De egy pillanat és megfordúltak,

eget, földet rengetve robogtak

az ökrök, mintha földrengés támad,

fújva, fejük fölszegve, kevélyen.

Antal, usgyi! Anyja is utánuk.

Félfüllel hallották, épphogy-éppen

a volt-gazda hangját: ldquor;Hát, ne vess meg,

öcsém ezek csak parazsat esznek!”

Hátrafordúlt Antal, intett: érti

szavát, nem is fogja elfeledni!

S látta, a diófa alatt férfi

férfit cibál, porköd tódúlt, semmi:

s guggolván, négykézláb kavarogtak,

a maradék kincsért civakodtak.

Mire hazaértek, már az ökrök

az udvar-gyöp szőnyegén szuszogtak.

Körülöttük donogtak a böglyök,

bronz-golyókként röpdöstek, forogtak,

mert a nyugati ég hajlatán nyál,

alig csillogott valami fényszál,

az is eltűnt, s rózsaszín, mélybíbor,

sötétlila, mélykék lett, s ezüstre

vált a mennyhártya, a pásztor-síp szólt,

lassan fölszállt a mezők zöld füstje,

s jött a hold, s udvara is köréje,

mint a tojás sárgája, s fehérje.

S amennyi fát össze tudott szedni

Antal, mind egy nagy halomba hordta.

Máglyát gyújtott, s mikor szenesedni

kezdett a fa: rönk, kerítés-borda,

a parazsat, csurgott bár a háta,

vödrökkel az ökrök elé hányta.

S a két ökör ette, falta, nyelte

a parazsat, mohón fölzabálta.

Turkálta, mint a szénát, csemcsegve,

csillámlott szálkázó arany-nyála.

S fölharapták egy pillanat alatt

a pattogó, ropogó parazsat.

S mikor a parazsat mind megették

és körbe a füvet is fölnyalták,

az üszkös fű füstölt, sercegett még,

s szájuk szélét, orruk körűlnyalták,

már behemót testük vált parázsra,

a két aranyökör, mint vaskályha

hóförgeteg-decemberben, izzott,

felbőgött a ködoldó nagy holdra,

maga körűl hirtelen megforgott.

S megindúltak döndűlve, robogva,

egy-útú iker-üstökösök, csak

egyik keletnek, másik nyugatnak.

Reggel, mikor a napkorong forgott

hajnalködben, s indúlt ki a csorda,

tülkölt a kanász, s a nehéz porból

tehén-fej, borjú-far szúrt ragyogva

ki, mint hal-fej, hal-uszony a vízből,

s bogár éledt a hűvös nap-tűztől,

Antal nyújtózott és anyját hívta:

odamentek a kapuhoz aztán,

mosoly-szótlanúl és Antal itt a

nagyujjával a kapu két sarkán

lukat ütött a fekete fába,

mintha kést döfne disznó-tokába!

S a likakból éles, sűrű ívvel

fröcskölt a lé, sustorogva ömlött,

mint sziklából, ha hegyesen ível

a víz, úgy tódúlt, szinte füstölgött.

Az egyik luk-szájból vörösbor jött,

szomszéd fa-torok pálinkát köpköd.

ldquor;Anyám, édesanyám ide mostan

asztalt tegyen, poharakat, korsót,

ihatik itt, aki akar, hoztam

italt, míg nem látja a koporsót!”

S ugró-röptében fogott egy szöcskét,

de nem nyomorgatta meg a testét.

S odament az ólmelletti szánhoz,

az ősz asszony réműlve utána,

szólni nem is tudott a fiához,

talán a kicsurgó szeszt is bánta!

S ott két combjánál a nagy zöld szöcskét

összefogta, lába le ne essék!

S így szólt: ldquor;Anyám, akárcsak a darvak

hűvösödő ég alól elszállnak,

megyek én is csillag-útamon, csak

megyek, amíg hordoznak a lábak.

Lök, taszít valami végtelenség,

kívánjon hát anyám jószerencsét!

Ezt a szöcskét tegye az asztalra,

pohár alá, ott hadd muzsikáljon,

ha már fa lesz üveg-teste, bajsza,

s nyikorog csak két pettyes facombon,

ha ez a szán az ajtó elé áll,

s mint a kutya az ajtón kapirgál,

s a két kapu-lik magát átváltja,

s a bor helyett sűrű vér csobog majd,

pálinka helyett epe ikrája,

anyám, édesanyám tudja a bajt,

akkor én már holt vagyok, dög-szívvel,

sirasson meg anya-szerelemmel!

Üljön föl a szánra, s az elhozza

oda, ahol kő-mereven fekszem.”

Antal anyja búcsúzott zokogva:

ldquor;Jaj e bútól meg nem is menekszem?”

S adta fia a szöcskét, a kincset.

S elindúlt. Az útról visszaintett.

A borszagra összegyűlt a népség:

nagyüllepű, vastagtorkú vének,

cigányok, csavargók, ringyók és még

isten tudja kicsoda-szegények!

És az is, kiben hűlt már a lélek.

Ittak, mint a száraz föld. Gödények!

Pohár, kancsó, tökhéj, köcsög, bögre,

lábos, vödör telt, csurgott a szeszlé.

Gagya-dana, kurjantás, hörögve

kiszakadó részeg sóhaj: testvér!

Este gyertya, mécs-láng mellett ittak,

a kapu-lik bizony el nem tikkadt!

Akinek nem jutott merőszerszám,

az a földre hasalva szürcsölte,

akik nyüzsögtek ott többezerszám,

mint patak vizét, a szeszt hörbölte.

Mert hát arra már a bűn se gondolt,

amikor itt vak gúny-vihar tombolt!

Csak az asszony nem tudott nyugodni,

torkán nem csúszott le szesz egy csöpp sem!

Férje után elkezdett vágyódni,

fia után pedig különösen!

Pedig lassan már az ősz is megjött,

a bivalyhegy fölött az ősz ködlött.

Emlékei: vadmadarak szállnak,

őszi fényben, mint elhúzó darvak.

Tiszta égen csattognak a szárnyak,

nyakat nyújtva lomhán elsuhannak.

Sírva nézi darvak vonulását,

hallgatja, hogy jajgat a magasság.

Nagy aranya lobogott az ősznek,

köd borongott, levél hullt merengve,

gyönge szarva elhullott az őznek,

rétek fölött a bikanyál lengett.

Hírt nem hozott a közel, a távol

semmit, fábólfaragott fiáról.

Zörgeti az őszi szél a lombot,

űzi a szél, hajtja a levelet,

csattognak, mint a penészes csontok

az ágak, ezüstkürt a lehelet.

Antal azóta ki tudja hol jár?

Édesen alszik? Nyomában por száll?

Összecsap két öreg tölgy a szélben,

csattog, kopog száraz koronájuk.

Reng a föld is és habzik fehéren

a magasság. Ereje meglágyult.

Mint két szarvasbika dúlakodnak,

az ág-csontok hasadnak, ropognak.

Vándormadár elszállt, hogy itt volt, csak

üres fészek mutatja a fákon,

a nádasban, tövén a rézrúdnak,

bolyhos, fehér tollpihe a nádon,

rézlevélen száraz mésztej-pettye.

Róka sunyít éhes-settenkedve.

Fogyott az ősz, megjött a tél lassan,

de az iszákosok bíz nem fogytak!

Ittak szélben, jégben és csatakban,

mígnem belső-gyulladtan lerogytak:

ezer szőrös, püffedt, részeg sárkány,

kék szájukból tűz lövellt, kék szeszláng.

Lenyírta a nap aranyszakállát,

borotvával símára kaparta

a fagy, fogná rózsaszínű állát

a nap, de a keze jégbe fagyva.

Az özvegy a jégvirágos ablak

előtt álldogál, szöcske-szót hallgat.

Áll, mereng, fejét rázza hitetlen,

lehelet-holdat fúj jégvirágra,

az olvadás-holdon át meredten

néz a hóban hentergő világra:

a kutyák is részegen csaholnak,

a kakasok őrűlten forognak.

De, mint szaru horzsolást, benőtte

a jégvirág újra azt a foltot.

Lehelt újra és a gyásztól őszre

töppedt özvegy lángolva sikoltott!

Látja: a zenélő pettyes betű

fa már, a zöld ősüveg-hegedű!

Pohár alatt a fa-szöcske húzza,

fa-combjait reszeli fa-tollhoz,

fa a szárnya, feje, csáp-bajúsza,

nyikorog az asszony bánatához:

szárny-ere fa-reszelő, fa-olló

csattog. Szántól kaparog az ajtó.

Bomlottan kifutott az udvarra,

de már sehol a közelben ember!

Réműlten eliszkolt a jó borra,

pálinkára szomjas sok gazember!

Sötét vér fröcskölt az egyik lukból,

zöldes epe nyálzott a másikból,

mint mézga a fa-sebből. Szörcsögött

a két fa-torok, vadúl okádta

a vért, s epét. A kopasz fa mögött

piros nyúl-szem a nap karimája.

A likakat a bűnnel pörölve,

kukoricacsutakkal betömte.

Mert Antal új legény-szíve abban

a percben állt meg, akár az óra-

ketyegés, ha hajszálrugó pattan.

Jós-szava miért is vált valóra?

Ott ő is a vércsatakos réten,

nyiszált testek között holtfehéren!

Mert amikor vándorolni indúlt,

csúf bolygócska, nyughatatlan csillag,

s elért már hetvenhét városon túl,

alkonyodott, szállt alkonyi illat,

mint a hal karmazsín kopoltyúja,

ha liheg, a sziklacsont mögött a

nap dobogott. S Antal egy erdőben

lepihent, az úton szedett gombát

sütögette. Végleg lemenőben

a nap. Antal nyálszárító szomját

oltani egy forrást keresett és

hallgatta, az alkony csupa zengés:

rádöntötte parazsát a fákra,

s attól kezdett füstölni, ropogni

az erdő. Az ág, levél parázsban,

s tüzének nincs égetése semmi!

Fekete füst gomolygott az égig.

Nem is füst az! Nem! Csak már sötétlik!

És hömpölygött, mint a zöld csillagok

új tejútja: a szentjánosbogár!

Vak, világító-szívű vándorok

új-szerelemre vágyó hada jár.

Koppannak a fatörzsön, levélen,

zöld harmatként csüngnek fű hegyében.

Ült a tűz mellett és lassan köd-zsák

nyelte el, s tán félig már bóbiskolt,

s a tűz másik oldalára kő-zsák

roskadt: egy vitéz. Ez honnan iszkolt?

A nagy lihegéstől még beszélni

is alig tudott a borzas férfi.

ldquor;Katonáim verik a csatában,

mint a kaszált sarjú, rendre hullnak!

Új seregért futnék, de a lábam

nem bírja már! Ó, hogy szabadúljak

a szégyentől? Gyerek segíts rajtam,

vidd hírűl, hogy elhullottunk rajban!”

Antal válasza pár röpke szó volt:

ldquor;Bátyám ne jajgasson semmi percig!

Elintézem hamar ezt a dolgot,

rövid idő, s ellenség nem lesz itt!”

Verejtéktől puhúlt a vért-vas meg,

mire a vérlatyak-völgyhöz értek.

A völgyben zúg, kavarog a harcos,

a völgy-tölcsért félig töltik holtak.

S hull bár a hó, nehéz, ferde-kardos:

győzelem-rivalgások, doboltak,

rikoltottak a győzelmi kürtök,

sárga a sok hulla, mint a sülttök.

S Antal kirántotta rozsdás kardját,

a lator-fejeket nyeszetelte,

mintha rázna fáról piros almát.

Szíven, derékon, nyakon metszette,

aprította, mint a marharépát,

az ldquor;ellenség” öntelt ivadékát.

S indúlt a völgyben újra nagy bolygás,

kardcsattogás, rogyadozás testben,

hó-förgetegben szörnyű zsivajgás,

koponya-gömb, mint a tojás reccsen.

S ellepte a havat a fej, mint a

sekélyest békalencse, halikra.

S Antal nyakig szemgolyóban, térdben,

szív-cafatban, velőben és bélben,

kardja ropog e kocsonya lében,

mint mocsári fűszál leng a szélben:

ködöt kaszál, az éjszakát metszi,

rozsdás élét a szélben füröszti.

Mikor kardja eltört, fölkiáltott,

mint a sáskacombokat, úgy tépte

a föléje ömlő sokaságot:

kart, lábakat. De őt is elérte

a halál: feje nyakáról elvált,

mint szalmáról hab-búborék elszállt.

S akkor változott otthon a szöcske

fává, kaparta a szán az ajtót,

a két kaputorok akkor köpte

holt-jeleit. Már nem szeszt, nem óbort!

S anyja akkor szaladt ki sikoltva,

hogy a vérző kapufát eloltsa!

Fölűlt a szánra és az megindúlt,

röpűlt, mintha köd-keselyek húznák!

Anya-szívben vas-sereglő kín dúlt!

Röpűlt a két nagy köd-csődör, úgy szállt

a szán, mintha fehér szárnya lenne.

S köd-ló-nyakban mintha csöngő csöngne.

Hogy röpűlt a ló-nem-húzta szánkó,

rúdján a vasalás fölszikrázott!

Szikrázva szállt, s örvénylett kék porhó

röpte után. Itt-ott kánya károg.

Völgyön, dombon, havas, nagy mezőben

futott a szán, nem roskadt erőben.

S ekkor, tán a nyugati ég alján,

nagy hótölcsér sziszegett pörögve,

mint taréjos ősgyík, fehér sárkány,

ahol szálltak, lezúgott a völgybe,

s szőrzsák szájával őket lenyelte,

püffedt, dagadt, hánykódott sziszegve.

Gyomrában a szánkó és az asszony!

Szédűlt az a szörnyű csavarástól!

S hogy az özvegyből könnyet fakasszon,

még vadabb lett a bősz kavargástól.

Tű-orkán, gomolygó darázsfészek

a hó-gyomor, hasogató kések!

Egy perc alatt jól körűlgyömködte

nagy torony hó-vattával a vihar:

rángott fuldokolva a hó-ködbe,

mint légy pamacspárna-lábaival,

a szán. S lett az ég is fehér márvány.

Eztán odábbgörgött a hó-sárkány.

Az asszony kimászott a hóhegyből,

kukac módján alagútat fúrva

a kásában, mint féreg a meggyből,

köpte a havat, prüszkölve túrta.

S látja, a hóhavasok tövében

csipkebogyó-bokor reng a szélben.

Nyúl tapsikolt el a bokor mellett,

öreg varjak keringve röhögtek,

a nap-gőz, mint vak aranylehelet,

néha a bogyók földre pörögtek.

Hát aranyszivacsú, aranycsipkés,

aranyszegélyű a hó amott és

a bokor körűl megroskadt, olvadt,

mintha kirágott kenyérbél volna.

S látja, a bokron levél se sorvadt,

a bogyók füstölnek, párolognak.

S látja, azok nem bogyók: vércsöppek!

Reszketnek bársonyosan, lüktetnek.

Szól a nyúlhoz: ldquor;Mondjad csak nyulacskám,

fábólfaragott fiam nem láttad?”

Kérdi a varjútól: ldquor;Madaracskám,

holt arcát nem érintette szárnyad?”

De a nyúl csak továbbfut dobogva,

károg a varjú is gomolyogva.

De mikor a bokorhoz szólt volna,

a vércsöppek sorra kiabáltak:

ldquor;Itt van. Itt van. Itt van!” Apró torka

ad íly hangcsipkét tökös madárnak.

S a bokor egy domb felé hajlott, mint

ha a szél döntögetné ágait.

Derékig besűllyedve a hóba,

mint kagyló homokba, tófenéken,

elindúlt az özvegy, föl a dombra,

szemvakító téli verőfényben.

Ment, a hóban gyémánt-útat vágott,

mögötte a táj vas-kéken lángolt!

A dombtetőn szörnyű gyász-világ volt,

a völgyet pereméig megtöltve,

feküdtek, mint havas fahasábok

a holtak, jeges a szakáll, sörte.

Mint deres szalma, fehér kupacban.

Söpört a szél rajtuk nyughatatlan.

Mint gyermek, ha valamit elvesztett,

s sírva keresi az úti porban:

az özvegy is sírt, kotorni kezdett

a hóban, a holt-fehér pokolban.

Emelte, mint jeges fahasábot

az egyiket, a másikat: ám ott

megtalálni fiát ki is tudná?

Ebben a nagy fehér temetőben?

Remény-vesztve állt, nézte a pudvás,

szőrös arcokat a gyász-mezőben.

Foltos köténye szélben csattogó

fekete zászló, vad gyászlobogó.

Ám ekkor, mintha nyári menny dörren,

s az ég márvány-tömbjei repednek,

mint két arany-mennykő csattog, csörren

a két aranyökör. Fújva jönnek.

Lerobognak a fényhabos égről:

egyik nyugatról, másik keletről,

mint két kövér, szuszogó meteor,

két fénypetty, két darázs, szikla-bálvány.

Bálna-vízsugárként lövellvén forr

orrukból a gőz, két pára-páfrány.

A néma völgyperemig robognak,

az ég kárpitjai szakadoznak!

S szarvukkal a völgyet túrni kezdik,

zizeg a holt, mint a fagyos szalma!

És a túrás-nyom alján ott fekszik

Antal. Ráhull, sikolt, zokog anyja.

Feje külön és külön a törzse,

mint a körtecsutak és a körte.

Most az egyik ökör lassan így szólt

a másikhoz: ldquor;Hát te mit tudsz pajtás?”

ldquor;Én összeragasztom!” ldquor;Én meg a holt

lelkét élesztem, mint fagyos hajtást!”

És az egyik összeragasztotta

Antalt, a másik a lelkét hozta.

S egyik ökör sziklatömb-patája

a fejet a nyakcsonkhoz görgette.

Nyálzott mint pók-potroh, sűrű nyála

csurgott nyak-csonkra, fej-alja sebre.

S a beforrt seb aranycsipkelánca:

buggyant aranypép, az ökör nyála.

A másik ökör az égbe búgott,

örvénylett ég-tartó két füstoszlop!

Arany hasa, oldala fújódott,

mint ősisten-varangynak, ráomlott

szájával a tátott kopasz szájra,

s a lelket a fiúba okádta.

Az asszony meg csókolta, ölelte,

remény-vesztett fiát könnyel mosta.

Fagyos szívét melegre lehellte,

mellén átsütött: hályogon rózsa!

Az ökrök, mint pihébe betúrták

fejüket a hóba, égig fújták

a hó-alpest a befulladt szánról.

Elé-álltak. Fölült Antal, s anyja,

s elrobogtak. Dűlt az ökör-szájból

forró pára az alkony-hamvakba.

Körülöttük izzó sugárkéve:

szárny nőtt csillag-ökrök gerincére.

Mi az ott? Két villanykörte lángja?

Alkonyúl. Hóra csillag-láng csöppen.

Ereszkedik sűrű köd a tájra,

kövér a köd, mint tej a köcsögben.

Mire oszlott, eltűntek az éjben.

Tán ők a négy, csillag ott az égen.

A halhatatlanságra vágyó királyfi

Mikor született, se a nap, se a hold

jelt nem adott. Csak királyfi volt.

Üstökös-fényszót nem írt az ég,

láng-szózatot a csillag-messzeség.

Növekedett a királyi várban,

mint az ország jövendő királya.

Szerette nézni az őszi ködöt

a vár mögött, az erdő fölött.

Bolyongani az őszi nádasokban,

szerette hallgatni, ámúlni titokban

a nádcső-roppanást, levélzörejt,

madár-örvényt, csobbanó vizet,

különösen a rézveretű nádban,

ha köd göngyölög, az ősz-homályban

deres pókhálót, rezgő bóbitát,

hallgatni, hogy a vadlúd hogy kiált,

nézni, merre száll a könnyű alkonyatban,

merre suhog a vadvizek vad lelke

a táj fölött, hol mint üllepedett

méz, ikrás-szárnyú már a napfény,

kristály-sárkány növekszik: az alkony,

s följebb áttetsző fénye lebeg

a halott napnak, a nyugati parton,

s a hold kirajzolódik a nagy-pórusú űrön,

mint halvány ceruzarajz a bőrön,

s mikor már a tócsillám se látszik,

hogy az ég felé a pásztor-füst virágzik,

vagy télen a lehelet ezüst ágát,

pillanat-nyíló ezüst-virágát,

ha szirmát, levelét kibontja,

s oszlik, mint a füst virág-gyapja.

De azért mindíg vidám volt,

múlatott, nyargalt és táncolt.

Látta ezt apja, a vén király,

s hogy valamit tenni kéne már,

tudta azt is, s úgy határozott,

tanuljon a fiú tudományt, jogot,

könyvlapokba-szedett bölcseséget,

tapasztaljon két, vagy három évet.

S a királyfit más országba küldte,

s azóta a szívét bánat ülte.

S ott a királyfi három évig

tanult, kóborolt. S míg lelke érik,

s a szűz koponya lassan beépűl,

mint ős-vidék frissen-rakott házzal,

filozófiával, tudománnyal,

orra alatt lány-szív-ejtő ékűl,

dús, fekete bajusz fakadt ki,

hó-keblecske érte meg tudott szakadni!

Tejes csontjai megkeményedtek,

vonásai is kiteljesedtek.

Az időtől mohos lett az arca,

a nagyvilág emberré avatta.

S visszajött három nagy láda könyvvel,

az uralkodás iránt közönnyel,

bánat-szemmel, szomorkás mosollyal,

mindíg-ráncos, kérdező homlokkal.

Tünődött, búsúlt a király, az öreg,

sorvadozott a gondtól megütötten:

világjárt fiának baja mi lehet,

lelkét mi rágja, miféle szándék,

szívét milyen bánat-dögkeselyek

dúlják, s a gazdag téli ködben

miért is kószál, mint a farkas-árnyék?

A hóviharban kószál egyedűl,

ha bogáncs süvít, száraz gally repűl,

tar fa sikít, bokor suhog,

ember, állat búvík, vacog

és láng mellett múlat kedvesével, dallal

más ifjú. Vagy vérmes, kövér lovakkal

citerát verve szánon suhannak

lányok, vitézek a kristály-verőfényben,

s az arany-arcú hajnal vár piros sáska-mellényben,

s a penge-hidegben a lovak pofája,

lányok pillája, fiúk bajuszkája

dér-sós lesz a fagyott lélekzettől,

a zúzmara-szárnyú temetés-ünneptől,

mint akik cukorba mártva vannak.

S nyak, fülecske, orr, tokácska,

mintha répából volna kivágva,

vagy parázsból gyúrva, rézből verve:

izzik az ifjúság tűz-kelyhe.

S mikor a vitézek vadra vadásznak,

ő a bronz-darázsnak figyelgeti röptét,

mikor szöcske-léptű lovakon cicáznak

vitézi tornán, hogy egymást böködnék,

izmokat-buggyantó kő-nehéz dárdával

ő a csillagoknak ámulja nyüzsögtét;

paripák pattannak porfürtös patával,

merev lovasukkal Ájtatos Manóként,

kövér, mázsás combjuk sáskacomb-rugalmú,

tombolnak feszülő farokkal, tomporral,

s villog a sisak-búb, rajt-repkedő tollal,

s sisak-rostély mögűl villogó-nyugalmú

szemek pattintanak szikrát a nagy éjbe,

s öltöznek a lányok csipke-harang fehérbe,

s lobog a bő köpeny, feketén-fehéren

a szökve-tusakvó kő-karú vitézen,

pezseg a bírákból gyűrűben az „éljen”

a holdat sápasztó öblös fáklyafényben:

ő a múlandóság ábráit kutatja,

egy lepkeszárny rajzát, pikkelyét múlatja.

Mikor a legények röhögése nyers-nagy,

s állati szerelem-lakomán vidúlnak,

s a lángoló-szájú pejkó diadalma

kigyűrődik mint a csigabiga szarva,

s a tajtékos lovat két szolga vigyázza:

kötél foszlik, véres zabla-karikája,

s szőr alatt az izmok vas-kötege játszik,

s lúdtojás-nagy szeme, mint a hold szikrázik,

s cicomás vitézek vihogó bandában

bámulják a részeg, ágaskodó csődör

diadalát a rengő-farú kancán,

mikor az rubint-dárdával előtör,

s orrlikából a gőz ütemesen robban:

ő a levélhullást figyeli titokban,

s elmereng a harmat könnyű csillag-arcán.

S ha a várudvarban buja vígalom van,

s borvirágos-orrú, puffadt, vén szakácsok

fácánpecsenyéje ragyog ott halomban,

s a rézbozont-mellű vad csaposlegények

görgetik a hordót; s nyársra-rántott tulok

vér-máglyaláng fölött sisteregve izzad,

s kemény, hegyes csecsű vígadalmi lányok

torkából patakzik sűrű-vérű ének,

s visongva futnak, ha gömbjüket markolni

dévaj-lángtól bódúlt ijjász is fölugrik:

tömött csöcsük reng, mint fiatal kecskének;

s vastagon kicsurog a párás kancsóból

a sörhab a fakó, százéves szakállra,

csurog, mint a viasz, ahogy a vén kortyol,

s piros orra, mint a kanóc hegyes lángja,

s mikor deli ifjak kecses-párosával

hegedűvel, síppal, dobbal és dudával

csikart összhang mellett lejtik a szép táncot

a tág oszlopcsarnok márványkő-kockáin,

mint sakktábla páros-színű figurái:

ő a vártoronyban a nagy, hártya-lombú

könyvet lapozgatja, pingál betű-láncot.

Múltkor is, fiát ott találta

a toronyszobában, mikor a kakas szólt.

A láng a gyertyát már csonkig lerágta,

homloka gondtól sugaras volt:

a rácson át a messzi ködbe nézett,

mint árbóckosárban a tengerészek,

a hold, mint fövenyre-vetett tengeri-csillag: száraz,

s nézte, a ködös vidék, mint hold-arc

nehéz gőzökben borong, gomolyog,

s villogó tüske szúr ki abból, gyémánt

tornyok merülnek, arany-mosolyok

buggyannak, mint bővízű forrás.

Egy sas keringett, azt nézte némán:

alámerült, s fölbukott oldalvást.

Persze a királyt a tömérdek

kiváncsiság, mint almát kicsi féreg,

tölgyet vas-állkapcsú álca:

keresztűl-kasúl fúrkálta, rágta.

S elindúlt a fiát kifaggatni,

róla, mint csúf köpenyt leszaggatni

a bánatot, a nem-királyi gondot,

s vett dühhel a vártoronyba rontott.

De a fiú helyett csak üresség

fogadta tág, beszuszogó testét.

Olvadt gyertyacsonk, remegve

viaszba ragadt kis éji lepke.

Mint szenesre sűlt fekete féreg

a kanóc, görbítvén az éj kérdőjelének

sűlt izeit; pipa-hamú, dohánypor dombja,

a királyfi egyik köpenye-gombja

az asztalon, s egy viaszból gyúrt, zord

cseppkő-szakállas ember-szobor.

S egy papír is volt ott kiterítve,

rajta az írás gonddal kerekítve:

„Nem tudtam a szívemet megcsalni,

azt hazudni, nem fogok meghalni,

mikor minden emberre halál vár,

halál-tűzben mállik az ember-sár,

mikor élet-lovam istállója

a jövendő nagy koponya-tornya,

mikor szívünkben lapul az ármány,

a halál, a jég-tüdejű sárkány!

Ne keress apám, meg úgyse találnál!

Találok én jobbat a halálnál!

Nem kell nekem asszony, kincs, királyság,

elindúltam, hogy szemeim lássák

azt a földet, ahol nem hal senki,

(vajon onnan lehet-e üzenni?)

halandó az örök élet halmát,

a halhatatlanság birodalmát!”

A vén király nagy búja kiáradt

torkán, porig döngölte alázat,

üvöltött a fájdalomtól, pörgött

kínjában, jajongott és süvöltött,

verte, (zúgott nem-emberi szóval,)

szíve-táját a gyertyatartóval.

Futárokat küldött, s azok sorba

visszajöttek, megtörve, lefogyva.

A fiú már nagyon messze járhat.

Maradt utána iszonyú bánat!

Ment a királyfi rendületlen,

eleinte még egy-lendületben,

s lassan elhagyván a lakott vidéket,

valamilyen nagy sivatagba tévedt.

Fejét csüggesztve gyalogolt és éhen

és szomjan, sivatag-bíró teveképpen

ringatta testét a süppeteg homokban.

Föl se nézett, nem is tudta, hol van.

Nem látta, hogy ritkul a növényzet,

egy-két bokor feszűl csak a szélnek,

s ritkás fűcsomó leng, (lassan az sincs,)

mint borotvált fejen hagyott hajtincs.

S elmarad az is, csak homok és homok,

redőzött aranypor süti ki konok

tüzét és tüzel föntről az ég,

s láng-tollat növeszt az arany dombvidék.

Megy a királyfi, íly útnak készületlen,

semmit-tudón és boldog-révületben,

s nem érzi, hogy kiszáradt torka porhínáros,

mint szikkadt agyag, szíksótól virágos,

ajka és nyelve cserepes, sebes,

hogy karja, lába már csontváz-üveges,

a fényt szúrják a bordaszögek,

mint szöcske lábszár-tüskéi, s a mellkas-csontszögek,

pórusain a vízgyöngy kipezseg,

s apad róla a hús, s lassan csak az erek

csomós, kiálló hálója tartja

(mint kötélzet körűlcsavarja

a lábszárat, combokat, karokat, nyakat

és őrülten lüktet a csontokra-tapadt!)

e csont és bőr és szőrzet-hordó lelket,

aki immár láztól énekelget!

S térdrehull egyszer, eldől a porban,

e láng-robbanó por-arany pokolban

és naptól-aszult fejét fölemelve,

mert szájába dagadt rügyes agyagkorsó-nyelve,

fölzokog, látván, hova jutott.

S ím, a közelben óriás kaktuszok!

És odakúszott a homokot habarva,

testét, mint kígyó tekerve, csavarva,

fekete ujjaival az izzó elemet

kaparván csúszott és evezett,

a homokba porfelhőt lihegve,

tűz-lombú por-fát hörögve.

S az óriás tüskékbe kapaszkodva

fölhúzta testét, megállt rogyadozva,

s valahogy tőből egy húsos levelet

lemetszett, mint egy szőrös, nagy fület.

S a vérző-gödörben fölgyűlt levet

szürcsölvén, enyhűlt a csontig-elepedt.

És meglátott akkor ott egy koponyát

a kaktusz tövében, s bordacsontokat.

Fölvette: szem-gödrön, nyak-likon át

pergett a homok, mint sótartóból a só!

S hogy kirázta a gömbből a homok-agyat,

fölkiáltott: „Te írtóztató

halál!” S az agy, a szemek hajdani házát,

az eszmélet hó-vigyorú vázát

a csigolyalukon az ujjára tűzte,

megpörgette, s beszélt, mint a tűzbe:

„Hatalmad hova lett te csont-buborék,

amit a teremtés fújt vala a nyakra,

szappanhab-gömbnél is romlandóbb agyag,

hova lett világ-rendező agyad?

Pitypang pelyhét a könnyű szél, a tűz-ujjú nyári ég

nehezebben rontja szét, mint téged az idő,

az ember-szívet megkeserítő!”

S aztán a hab-héjat a kaktuszhoz csapta,

s indúlt új erővel a tűz-sivatagnak.

De már kis csücske látszott csak a napnak,

s rá vacogtató nagy éjszaka szakadt.

Körötte a puszta, mint tenger-fodrú só,

fölötte a hold, mint lassú tündérhajó.

S ment tovább, térdig a sóban, a hóban,

bizakodván az égi hajóban.

De reggelre újra csak lerogyott,

s vergődve alighogy továbbjutott.

És egyszer csak rettenetes nagy árnyát

lebbentve föléje, ott lebegett,

kitárva ronda, nehéz szárnyát

a dögmadár. Keringett, s fölnevetett.

És vijjogva és dögszagot ontva

lecsapott a nagy madár a porba,

a homokhoz verdeste kő-szárnyát,

büdös tollai, mint a hasábfák.

Két lába, mint két pikkelyes dárda

befúródott a királyfi-vállba,

sarlós, toll-szakállas sarkantyúját

a lapocka-alji lágy részekbe túrta,

s meglebbentve szárnyát a nagy útra,

rikoltott és emelte a zsákmányt.

Elalélt a királyfi, a zúzott,

a madár meg csattogva elúszott.

Nyakát kinyújtva szállt az égen,

majd eltűnt a felhők sűrűjében,

s a felhők fölött, a végtelenség

tűz-köreibe mártva testét

csak szállt, csak úszott, boldogan keringett,

arany-nyálban fürdetve a kincset,

amikor a napból, (azt ki tudja?)

tollaranyrögként süvítve, lebukva,

előtte kőkérgű-csőrével fölmered,

csillagkarmú-szárnyait kitárva lebeg

egy másik madár! S már csap is fejével,

mint rönkre favágó fejsze-éllel,

a toll-karimás kesely-szügybe,

a szőr-koronás kesely-bögybe

és tépi róla nagy cafatokban

a tollat, a húst, s mint szirmot a rózsa,

a fej a véres tollat ejti,

a pikkely-szakáll vércsokrot lövell ki,

s a mellkast marja a köröm-tüskerózsa,

s a toll libegve száll, alvadt csomókban.

Egyetlen tollas, bűzhödt gomolyag

a két madár, rikolt és harap.

Egymást szárnnyal ölelik, csőrrel marják,

s szorítván egymást eszik, csavarják.

S ím, lazúl a szörnyű kapocs a vállban

és hull a királyfi nagy sugárban,

felhőt-átütve hull a meggyötört,

ki előbb még a homokkal pörölt,

ki előbb még ott szállt az ősgyíknyakú-sassal,

összenőve a kesely-hassal:

egy szalmakazal közepébe,

s a kazal durrogva, zenélve

füstöt vet, zengő arany-lángot,

mint tó, mibe a ménkű vágott.

A suhogásra kifutott a háznép,

a baromfi sipog, kotkodál még,

a ludak szárnyukat suhogtatva

táncolnak, görbűlten fúj a macska,

kutya szőrét fölborzolva vinnyog,

istállóban a ló idegesen tappog,

futkos a virágzó fák alatt a páva,

úszik utána kan-hímű palástja,

tódul ki a házakból a nép, köp:

mi hullt, angyalkönny, isten-vércsöpp,

tűz-rög, az ég ejtett kormos követ?

Találgatják, hogy mi lehetett?

Behorpadt-szemhéjú vak koldusok,

falábon-bicegő vén harcosok,

rongyos csavargók, szikár kőművesek,

szikkadt sírásók, hájnyakú hentesek,

iparosok zsírtól fényes arccal,

púpos banyák ritkás, nagy bajusszal,

bőrszagú tímárok, gyantaszagú ácsok,

szikra-kráteres kezű kovácsok,

s egy kolduló barát is jön totyogva,

mint kétlábú nagy gyík, szuszogva,

mint pipacs kelyhében a fekete bibe:

golyva-rózsán ül napégett feje.

S ahol legikrásabb a sok csődület-hős

áll, mint a hold, a szivárvány-gallérú emlős:

a kocsmárosné, az asszonyok éke,

hisz kocsma ez itt, a bánat menedéke!

Húsa fehér, orcáin pirosság,

a fülei Krisztus-képű ostyák,

kontya lazán a nyakára omlik,

orrtövén egy-két szeplő piroslik.

S körülötte hökkenten-vidáman

zúg a népség, nagy ámulatában.

S rikkant egyet az egyik csavargó:

„Nézzétek csak, füst száll a kazalból!”

Valóban, a mohos kazal felett,

apró, aranyrojtos felhő lebeg.

S már özönlenek is, a létrán tolongnak,

mint akik várat ostromolnak,

néznek a füstölgő kazal-lukba,

ott a királyfi, fejjel lebukva.

A kocsmárosné, (hogy kihúzták onnan,)

a királyfiba szeretett nyomban,

bár csúf volt kesely-tépetten, barnán:

a töprengés-tűz átsütött szőr-álarcán.

Rongyait róla levetette,

sebeit tejföllel kenegette,

borbéllyal szakállát nyiratta,

fejét emelve maga itatta,

borogatta töretett testét,

itatott vele tyúkleveskét,

fehér húsát a gyönge tyúknak

szálakra tépte a fiúnak,

s tetézte mindezt vörösborral.

És virágot tett az ágy mellé csokorral.

S mikor már sebei beforrtak

valamelyest a királyfi-vándornak:

nappal a kertben vetett neki ágyat,

árnyékában az almafának.

Feje habos párnákba süppedt,

a puha toll körűl fölpüffedt,

testére árnyék-levelek lebegtek,

fehér szirom-cserepek peregtek,

s korona-bóbitás fejjel a hím-páva

rikoltott és rengett nehéz gyöngy-ruhája

az ágy körűl. Lehúnyt szemén

rezgett és táncolt az aranypetty lombszűrte fény.

Egyszer még föl is nevetett:

egy féllábú kereplősáska bicegett

a takarón, mozgatta állkapcsát, mint a kecske,

lihegett és sántikált bicegve.

Düllesztve sokszögűre köszörűlt piros kristálytojás-szemét

megállt, s szájszerv-kopoltyús rózsaszín csuka-fejét

forgatta mereven, majd egy roppant

ívben, kékpettyes félcombját kirúgva elpattant.

De ára volt ám a nagy jóságnak!

Mikor a varratok leszáradának

a sebekről, s könnyed volt újra lépte

a fiúnak, az asszony odaállt elébe.

A kertben álltak, az esti lobogásban,

a rejtelmes árnyék-suhogásban,

zengett a fű közt a hars-torkú alkony,

cincogott az űrben kék denevér-bársony,

óriás-árnyéka volt a virágoknak,

levele izzott a ribizkebokornak,

egy-egy bogár szállt még vakon a fénybe,

bódúltan kerengett, búsan zöngicsélve,

egy tehénke bőgött, gőzölt a föld lassan.

Ott állt a szép asszony szendén, illatosan,

s nézte a királyfit, majdnemhogy fölitta,

pilláira a könny víz-bogyóit csalta,

tüzelt a szerelem gyönyörű szemében,

fátylával nem födte mélyét a szemérem,

átizzott telt testén remegve, fehéren,

mint az esti láng a nagy eperlevélen.

„Maradj égi küldött, csillag-fi, angyaltoll,

nem kérdem ki voltál, születtél akárhol,

tán a napnak vagy te arany-robbanása,

tán a hajnalcsillag üvegtüske-lába,

talán a világfa letört arany-ága,

tán a hold könnycseppje, a mindenség lángja,

maradj velem!” Szólt és a kezét kereste,

nagy buja lángokat lövellt szeme, teste.

A királyfi bámúl megigézetten,

a fa törzsének dűlve, az asszony előtt,

körűl gőzöl a növény halál-mérgezetten,

szagosan lihegi ágyék-tüzét a föld,

az égre tojást vert az este:

udvarával a sárga holdat,

arany-nyál csurog a levelekre,

füvek, virágok mocorognak.

Mint óriás cserebogár csápja:

réz-levelekkel zizeg a kis nyárfa.

Nézi az asszonyt, mintha kénes lángok

közé révedne, de bele kell hullni:

vadkanca-szeméből nőttek arany-karmok.

Szíve így vergődött, félt megszabadulni!

A hús, a hús örvénye ilyen még sose volt,

nem igézett így kórost a hold,

bűnöst a bűn, öngyilkost folyó,

hazudozót a nem-hazudozó!

Csókolja az asszony, sebez kanca-csókja.

Denevérek szállnak visongva a holdra.

De kitépi magát a nyers ölelésből,

futna, mint akit kerget a halál

és részegen még a láng-dühöngéstől

tántorog lihegve, s bódultan elindúl.

„Nem maradhatok itt, ne tartóztass engem,

nekem messzire kell mennem,

messzebbre, mint az az izgága csillag,

ahol a halhatatlanok laknak,

engem egy nagyobb vágy vándorútja vár!”

Felel a fiú, s a kapun kifordúl.

A kocsmárosné szemét zöld villámok

erezik, de sóhajtva így felel,

s szava hidegebb, mint az üveg-virágok:

„Nem tartalak, a szívem viszed el!

Te angyal-csődör, hogy néha eszedbe jussak

egy csizmát adok, lábadra azt vedd:

Sárkány szíve-bőréből készítettet,

Sátán fitymájából készítettet,

Halál-asszony szűzhártyájából szabottat,

Óriás szemhéjából kiszabottat,

Víziszellem úszóhártyájából varrottat,

Ördög-anya dobhártyájából varrottat!

Te kesely-hányadéka, sas-okádta csillag,

lehetnék árnyékod, forró tajték-lepled!

Árnyékod lennék, ki nő, töpörödik,

s megkettőzi magát, ha a fény úgy kivánja,

a hosszú úton veled ki törődik,

kertem égből hullott rózsaszála?”

A hold-csiga az űr szélére kimászott,

nyújtva a semmibe négy fényvirág-csápot,

s a holdezüst-nyálas, harmatos fűben,

asszony láb-kar-gyökerektől szabadúltan,

nőstény-polip gyöngy-ölelésétől szabadúltan,

szabadságtól részegűlten

ment a királyfi a jegenyék alatt,

az űr terített rá csillag-szárnyakat.

Lábán új csizma. Nekiütődtek,

tejútként nyüzsgölődtek

hemzsegve, zúgva tűzarany-vadak:

a zöld kristályfényt izzadó szentjánosbogarak.

Ment a királyfi dalolva a porban,

arcát fürdetve a napban, a holdban,

gyalogolt völgyeken át és városokon,

hóförgetegben szikrázó ormokon.

S ím, érzi egyszer: süt a csizma szára,

talpa vas-kagyló, éget a varrása!

Leül, de abban a pillanatban

döndűlve két talpára pattan,

mint jancsiszög, ha oldalára döntik:

vastű-szárával megint fölágaskodik!

Megállna, de a csizma megy tovább,

égeti, szorítja, rágja, mint a láng,

lecibálná: ha hozzáér, tüzet köp,

mint vulkán, fölcsinált anya-ördög,

térde körűl a csizma szára

lángot lő, mint a sárkány pikkely-szája.

Vas lett a csizma, ami bőr volt nemrég,

pörzsöli belűl e rettenetes emlék

és viszi tovább és meg nem áll vele,

gyötri, a húsát sorvasztja le

a befelé-ágú vastövis-csizma,

a vastüske-csizma szaggatja, marja,

mint két ezer-fogú habos, forró szájban

vonaglik a csizmák páncél-fogsorában,

mintha két krokodil-fej rágná lábaszárát,

az ágyékig nyomva csőr-állkapcsát,

csupa harapásnyom a comb, a lábszárhús,

falánk a csizma-vaskrokodílus!

Eszi a lábát, a teste egy lucsok,

a vér a csizmából fölül kibugyog,

mint elvágott tehéntorok

gégenyílásán vérkéve sustorog,

mint fölszakadt ütőér-kehely:

a csizma-száj vér-zsurlót lövell.

Fut a vérpettyes csont-zsiráf,

fut a csizma és vele a láb!

A gyopár-szakállú koponya-kölyök,

mint kókadt kalász, száradtan zörög,

A csizma most már sziklán dübörög,

hogy borzonganak a barlangi dögök,

szikláról sziklára ugrál, mint a zerge,

s onnan lerohan a csizma a völgybe,

fut a pusztán, át a vetésen,

úton és úttalan idegen vidéken.

A vascsizmából kifröccsen a vér,

a királyfi már megváltó-fehér,

szakálla sárgúl, fut a vérüveg-kan,

habos szájjal fut a boldogtalan.

Már csak két bütykös üvegbot a lába:

pókháló fut ott vascsizmába!

Fut a vérsörényű, a sárkány-szívbőre-csizmás,

az átok-harisnyás, sátánfityma-csizmás,

halál-asszony szűzhártyájából-varrt-csizmás,

óriás-szemhéjából-varrt-csizmás,

viziszellem-úszóhártya-csizmás,

az ördöganya-dobhártya-csizmás.

Arca tűzhólyagos, szőrei szén-zászlók,

vesszőjéből vér dől, a szájából átok!

Futtában alszik, mint a vak lovak,

kínjában füvet rág, faháncsot harap.

A semmihez fordúlt kegyelemért,

mikor egy gazdag vidékre ért,

s egy patak partján ájultan lerogyott,

fél-arccal a mohos vízbe bukott,

s míg kortyolt a száj, a sárgára pállott,

a csizma kristálybot lábáról lemállott.

Alkony volt most is, a réti madárhad

futkosott a fűben, borzolva a szárnyat,

hold-szerelemtáncot lejteni a fényben,

kakas-viadalmat fogyó-hold tüzében.

Izzott a varangy, a sündisznóhátú föld.

Elhalt a vízalji növény remegése,

kocsonya-zászlós ebihal, tarajosgőte tüzes toka-pihegése

élt csak a vízben, a tűzpontú vad és sűrű zöld

párát ontott a rét, a sáslepett víz fölött zömök

üvegszárnyú arany-gombostűk szálltak: a szitakötők.

Hajnalban ocsúdván fölül dideregve,

söpri magáról a harmatot merengve,

s szeme a meggyötört lábakra téved:

két lába két korcs fa, sziklákból kitépett,

zöld-körmű csont-gyökér, vérmohás pikkelyfa,

nagykarmú Jézus-láb, kereszten aszalva!

Lábfején fürtösen lógnak az erek,

mint hullán csontszakáll-fűgyökerek,

a lila érgubanc feszűl és lüktet és dobog,

mint egy fészek toboz-gyíkhas, gyíktorok.

Ujjain bütykök, most-fakadt rügyek, csontcsomók,

fehér gyökér-pupillájú pikkelykorsó-szemgolyók,

ujjait, talpát sűrűn beborítják

a tyúkszemek, mint kis sárga rózsák.

Lábát áztatja a zöld-szakállas patakban,

sebeit dúdolva mosogatja,

s tűnődik lassan, merre, hol van

a halhatatlanság birodalma?

Locsolgatja a láng-kelyhű sebeket,

szisszen és nyög és dúdolgat rekedten,

egyszer fölnéz és meglátja az eget:

tengerzöld az és ebbe beleretten!

S a dombról, a mocsaras réten át

tömzsi lovakon vágtatva jönnek

a hírhozók, s harapdálva a lovak dagadt farát

utánuk a sáskák özönölnek.

Suhognak, mint a Hír jaj-szárnyai, a Bánat viharszele,

s a mezőn a lovak kagylós patanyomát,

mint szemet a könny, vadvíz futja be.

Rettegi már a föld a Büntetés sáska-fogsorát!

Csapzott lósörényre borúlva száll a görnyedt

hír: „A sáskák, a sáskák, meneküljetek!”

S mögöttük harsogva, ropogva ömölnek

a sáskák, méregzöld szájszerv-felhő lebeg.

A tömzsi lovak robognak a réten,

szügyük habos, rajtuk a lovas fekete zászló!

Zöld Angyalt retteg a gyászbóbitás ló.

A kancák, csődörök tajtéktól fehéren

versenyeznek a Rettenettel.

A zöldszárnyú Óriás-angyallal, páncélsisakú Sáska-Itélettel.

Iramlanak, szinte időtlenűl,

most őskori barlangfestményeken a szarvasok.

A szem véresen kidagad, mint eres csőr előre szúr a fül:

mögöttük iszonyú sáskahad ropog.

A kantár, a nyereg, a haspánt-aranyabroncs izzad,

szállnak a lovasok tépett lobogóként.

A lovak vicsorgó pofája hab-rózsát potyogtat,

eres combjukon, derekukon tekeredik a tajték,

mint arany-kígyó kúszik sietve,

mint fát a folyondár, oszlopot a repkény,

szederinda-bozont: őket csavarodva belepte.

Hab-kígyó, tajték-gyík hemzseg a Rémület testén.

Zúgnak az óriás sáska-tollú szárnyak!

Zokog a hírhozó véres-arcú Bánat,

s a csődörök vesszője habosan csattog a tokban,

vagy csomós véggel fityeg a tokból,

mint görcsével fekete cérna tű-fokból.

S a sáska-orkán a tájra lobban.

Röpülnek a lovak és nyomukban a sáskák,

tomporukon csípik, eszik a szőrt,

lobogó, tömött farkukat rágják,

nyihog a réműlt ló, a lovas üvölt.

Mert az Ítélet jött el, a zöld-koponyájú Harag!

A sáskák, mint viadalhoz fölkészített lovak

és fejükön karcsú arany-koronák

és kezük karoló smaragdtüske-ág

és arcuk akár az emberek arca

és homlok-bajszuk két arany-giliszta

és hajuk akár az asszonyok haja

és foguk, mint az oroszlán foga

és puha szügyükön tüskés vas-mellvértek

és térdük, mint a csontváz-térdek

és szárnyuk zúgása, mint vasszárnyú hadak

és szemük két óriás kristályrózsa-daganat

és skorpió-farkuk van és fullánkjuk

és mint a csecsemőknek, lágy a gigájuk

és fejükben csontállat-rózsák mozognak

és füstöt és tüzet és kénkövet szuszognak!

Szállnak, szállnak a lovak az izzó réten át:

fekete kürtök, véres harsonák,

zuzmarás jajongó halál-hegedűk,

vinni a hírt, az özönvizi-bűnt!

A Rémület trombitái a gyors lovasok,

víjjogva-hörögve elhúzó sasok,

az édeni tájat gyújtogató jelenés-szikrák,

félelem-lábú rohanó pók-sziklák.

Fekete gyászének, fekete jajongás, fekete zokogás ez,

s ahova érnek, a táj zöld ropogás-lobogás lesz.

Suhan a hat tömzsi ló, hat puskagolyó,

fütyűl a légörvény-zsák mögöttük,

pukkan a föld a párosan-ropogó

paták alatt, izzik verejték-szárnyú röptük.

Ó, lovasok, lovasok, a Pusztulás vérbojtú gyászdalai!

Ó, paripák, paripák, az Átok habvert kis fekete lovai!

Amerre ti fecske-mód átlebegtek,

fölszállnak a búzatáblák, a csöcsös venyigék, a kertek!

Ó, lovak, a nyereg alól fekete vér szívárog,

a sarkantyú-sebből is, mint kezéből a Megfeszítettnek.

Megváltást-sohasem-hozó lovak, hajdani cigányok:

az orrlyukak habzó fekete szőr-kelyhek,

s a szügy, a szív-alakú, az izomkévékkel-kidagadó,

az eres has, az érhínáros tompor csupa hab, habzik az izom-dió.

Testükön alvadtvér-páncél, mögöttük őrület-sörényű zokogás,

véres a fű, a föld vérhabos, a lovason tajték-palást.

A lovasok! Mint roppant gyöngy-köpeny, zöld fátyol,

lobog mögöttük a sáska-vész:

zöld tűzvész, húsüveg-robbanás, köpeny pusztulásból!

Lerogyna már a ló, a szívük oly nehéz!

S ím botlik a ló, lerogy, nagy fogsora villan,

majd fölszökik reszketve, új futásra,

de lávaként (milliárd merev szem csillan,)

fortyogva köréjük ömlik a sáska, a sáska!

Szikrázva pattog a föld, az ég, a sáska-tömény,

zöld füst, zöld jég, zöld sár a világ,

potroh, csáp, mozgó-száj hínár-szövevény,

fejszék esője: nyüzsögve ráng.

Zöld örvényben kavarog a fekete ló,

lovasa nyakára borúlva hörög,

míg elönti végleg a sáska-folyó!

S társ-paripák robajától reszket a rög.

S a lóra, lovasra ráborúl az Angyal,

a Hatalmas-arcú, vicsorgó fogakkal,

fodrozódik eres gyöngy-hártya szoknyája,

vergődik zöld-tejút sáska-tollú szárnya,

növényfátyol-inge fölgyűrve combjára,

fénylik tőr-fogsorú csontoszlop-lábszára,

koponya-kévéje, nagy csápkoronája:

aranygyökér-haja ráhull a világra!

Őshajó-potrohán lélegző-ablakok,

roppant borda-ívek közt rezgő bőrdobok,

zöld dongák, szelvények hernyója hánytorog,

zöld gumi-tokája páncélok közt dobog,

óriás-potroha, mint vulkán-hegysorok,

zöld szőr-kráterekből cukros zöld nedv bugyog,

mint égig-nyúló zöld kukoricacsövet,

beburkolják zöld kukoricalevelek,

s mintha nemzené a földet csődör-tűzben:

lüktetve vonaglik tompora az űrben,

s angyal-kanca feje már a lovast rágja,

a fej százmillió páncél-bokor szája,

forgatja a lovat üveg-kezeivel,

szorítja nyikorgó farönk-térdeivel,

a zöld Sáska-asszony minden része sáska,

minden sejtje sáska, minden moccanása,

mint zöld vas-szögekből forrasztott ős-szobor,

dörgő vasszög-szárnya tűz-gömbhalmazt kotor,

a zöld Sáska-angyal, az Úr Óriása:

százmillió gyomor, csont ló-ajakcimpa,

százmillió torok, toka-páncél, szárny-fog,

a test minden része harap, nyel és csámcsog,

az Óriás-fejű a lovast forgatja,

lüktetve dolgozik milliárd állkapcsa,

a combja is eszik, lábszára is eszik,

a hasa is eszik, a nyaka is eszik,

csupa láb-koronás száj a koponyája,

matat az állkapcsok lábszár-koronája,

a gyomra csupa száj, ráng szuszogva, nyelve,

harap, rág milliárd gyöngylapát-szájszerve,

kicsüng nagy szájából a piros nyál-hínár,

bél, húscafat, sörény, szőr, köröm és szakáll,

óriás-szeme mint zöld zománc-kupola,

csiszolt zöld tüzének nincs könnye, mosolya,

nincs abban gyűlölet, indulat és szándék,

meg se rebben mikor borzongva továbblép,

leforrt kristály-rózsáit nem forgathatja,

mereven dűlled, mint sziklára nőtt szikla,

s a Halált-petéző, az Óriás-asszony

lép tovább, keresni amit fölhabzsoljon,

zöldlevél-szoknyáját fodrozva riszálja,

erei fénylenek, mint a villám ága,

mögötte ürülék, pillaszőr, köpenyrojt,

szép fehérre rágott embercsont és lócsont,

potroha alatt a pusztulás vigyora:

ember-koponya és fehér lókoponya.

A királyfi fölpattan, de lerogyik sziszegve.

S ömlik a tájra suhogva, zizegve,

mint megbőszült tenger zúdúl a tájra

ropogva, harsogva, zabálva a sáska.

Csattog, nyekereg, akár a kereplő,

recsegve csap le a zöld sáska-felhő.

És nem únja az ég, prüszkölve dobálja,

falkáit a vadnak hörögve okádja.

Ellepve mindent, mint a kiáradt

gonoszság, a pöffeteg útálat.

S ki teremtette őket ekkorának?

A pusztítás zöld páncél-lovának?

Zörögnek, mint hegyen a szekerek.

A páncélos fejek, e háromszögek

összeütődvén csattognak, pörögnek,

mint nehéz vasakkal pántolt kerekek.

Páncél-szoknyában dübörögnek.

Villog a szemük, mint a csődöröknek.

Mint szökdelő kukoricacsövek,

a még zöldek, tejesek, éretlenek,

mint lábrakelt zöld kukoricatábla

ugrik és röpköd és árad a sáska.

Zabálnak és döglenek rakásra.

Izzó kard-suhogás combjuk villanása.

És esznek és falnak, amit csak találnak,

a füvet, a szőlőt, a tököt, a lombot,

almát és fakérget, ugrálva zabálnak,

lezabálják a kalibákról a zsuppot,

eszik a szalmát, háztetőn a nádat,

epret, virágot, temetőkben a fákat,

borjakról a szőrt, kósza libákról a tollat

és lerágnák az égről a Napot, a Holdat!

Ugranak, ülnek, falnak, ugranak,

két lábuk közé fogván a zöldet, mint a nyulak

és utánuk csonk és üszök marad

és mindez szinte egyetlen pillanat!

A királyfi sikolt és réműlve látja,

előtte épp egy botnagy sáska

habzsol vad, részeg önkívületben,

összetett szemei csillognak meredten:

a soha-le-nem-húnyható gyémántvese-szemek,

a szempillátlanok, a szemhéjnélküliek,

a zöld csontsziklán nőtt csiszolt-sejtlapú kristálygombák,

a szemüreg-nélküli merev hatszöglet-üveghalmaz facetta-rózsák,

s a mellékszemek is, mint gombostűfejek,

amik díszítik a korona-fejűt, a páncélsisakos koponyát,

mint drágakövek a koronát,

s a szemgolyó mellett kinőtt csáp rezeg,

az űrt tapogatja a két csont-köcsögből fakadt bajusz-szál:

a homlok-nádszálak hajlongva szimatolnak,

a sok-ízű arany orrlikcsövek, a csápvégi orrlikak szagolnak

és zsugorodik a táj a mozgó állkapocsnál!

Nézi a lókoponya-alakú fejet,

s a kopoltyúként lihegő szájlebernyegeket,

a viaszrózsa-száj sziromállatként-szétnyíló ajak-páncéllemezei

közé a torokba eszelősen a tájat tömi,

mindent a mozgó fésű-fogsorok közé habar,

gyömködi torkába a tájat a száj kristálylevelibékakéz-pótlábaival,

mint mohó gyerek a foszlós kalácsot

és majszol mereven e jól-megácsolt

szerkezet, a gyöngy-tüskés mellkasra ölelve

vadzab kalászát, sohasem-betelve,

e szájig-homlok, ez eleven-rostú vassisak,

e kerge csont-láng, ugráló zöld bádog-bak!

Nézi, hogy mozog az orrliktalan-arcú zöld gumi-pontyszája,

az üvegpajzs-arcú vasálarcos csataló-koponyája:

tátog-becsukódik a zöld üveg-gumi-csontzsák,

az alsó és felső állkapcsok, az üvegkagyló-ajakcimpák.

És mozognak póklábak: a száj zöld üvegszakálla,

az állkapcsokat koszorúzó üvegkorona sokbütykű üveg-ága,

a fej több-izű üvegujjai, a koponya szájkörüli üveg-töviskoronája,

az alsó és felső, az oldalállkapcsok üveg-harapófogói,

a szájszervek sokcsuklós gyöngykerítés-karói

tömik a létet a zöld csontrózsalevél-alkatú szájba:

a gége-agancsok, toka-ágak, állkapocs-gyökerek,

bütykös üvegrudak, a szájnyílás polipkarjai, sok-könyökű pálcák,

hajlékony csuklós agyarak, lombtalan üveg-fák,

mint csuklónál levágott karok, kézfej-nélküliek,

a szájlábak bunkós üvegcsuklói a salátarózsa-szájat etetik,

mint csonka alsó-karú katona, ha eszik,

két csukló-bütykével fogja a falatot,

tömik a szájat a kéznélküli zöld üvegcsontvázkarok.

Nézi a szögletes, pántos-csatos fejet,

a kard-élű szárnyakat, a lábszár-töviseket,

a szemöldök-nélküli homlokot, fodros salátalevél-ajkait,

a felsőkar csontrügyeit, likacs-sorait,

s a mohos gallér, a csonttető alatt

a dobogó, puha zöld hártyanyakat.

Nézi a doboz-alakú, orrcimpátlan fejet,

fölül a lófülként mozgó füleket,

alul a csőrszerű rágószerveket,

honnan a levél nyálasan kifityeg.

Nézi, hogy villognak részeg

tüskés áglábak, csonttövis-ölelések!

S a tor gyűrűi, a csuklók, a forgók mozognak,

a ló-szájban a levelek ropognak,

s a potroh gyűrűs zöld dongái kinyílnak,

majd pikkelyesen összetapadnak,

a potroh fém-ize lazán kitágúl,

majd beszívódván összezárúl,

vájódnak a földbe zöld tövis-talpai,

sebzik a világot nagy sarlós-karmai,

csücsül a zöldháncsú, nagy kukoricacséve,

hónaljból szögell föl háromszög-pillére,

liheg a dög, akárcsak az ember,

lüktet a potroh, a cső-alakú szív ver,

s a szárny-ablakok csillognak meredten

és zabál és fal vad önkívületben!

S a halhatatlanságra-vágyó, a jajgató szégyen

vacogva elbújik a patak vízében,

mint téli-álmú hal, fehér halál-lárva

befúrja magát a vízmélyi vak sárba,

de még így is látja az űrbe földagadt

Világot-majszolót, Üvegcsontváz-vadat,

a Hártyaköpenyest, Zöldhernyó-potrohút,

A Föld-urát, zöld-eres Hártyalevél-szárnyút,

a Zöldüveg-testűt, dühöngő üveg Rovar-óriást,

redős legyezőszárnyain zöld pergamen-palást,

látja, ahogy eszi a tejútat, mint lombot,

rágja mindazt, amit a teremtés kigondolt,

hat lába hat csuklós tüskés üveg-oszlop,

a térd-izületet, a zöld könyök-csontot,

látja a bőr alatt az üveg izomfonadékot,

bőrben a sejtrendszert, kis légbuborékot,

tüzel az izgatott, a többször-ujjászületett, az áthasonúlt, a vedlett,

ahol kőgyökér-lábai a has és oldallemez-csatlakozásnál izesülnek,

s a lábak izei: a csípő, tompor, comb, lábszárcsontok,

a több-izű lábfej, a karom-izeken az üreges karmok

ragyognak, mint izzó zöld égi jelenések,

a hátsó-comb-belsőn a csapos kitinlécek,

ragyog a szárny-fogsor, a cirpelő-ér üvegfogacskái,

ragyognak a külső lábszár-él tüskéi,

a csontfürészek, szárnyak, áttetsző comb-izmok,

a szárnyfedő tövén az érszegélyű bőrtükör-dob,

látja a potroh-vég zöld-zománc fűrészfogú kardja,

fölmered ragyogva, mint a sárkány taréjos sarló-farka,

látja a zöld-bordás potroh dobog lágyan,

rángatja izgatott, lüktető, forró vér-áram,

az első szelvény két oldalán két fül van:

dobhártyák feszűlnek csontüveg-kagylóban,

látja a hatalmas zöld üveg-dög testében

kering a zöld vér, ezer gyökér-bolyhú véredényben,

a Nyitott-érrendszerű testében hogy él, hogy zubog

a nyálmirigy, idegrendszer, a szív, áramlanak a hormonok,

dagad a bélcsatorna, a mirigyes középbél, a zúzógyomor,

(belső felületén százezer kitinfogacska-sor,)

dolgoznak a légzésközpontok, mozgásközpontok, bél-idegek,

a garat-alatti dúcok, hasdúcláncok, Malpighi-edények,

lüktetnek a repülőizmok, a torban ráng a csípőizomzat,

izzanak a szárnyba-nőtt idegek, csapkodnak a hártyalevél-tollak,

dolgoznak aranygyökerek, kristálygyökerek, kristálygyökérfonadékok,

lüktető aranyfák, gyémántvenyigék, érc-kígyók, arany-gyökérgubancok,

látja a világ zöld pépje áramlik le a tápcsatornán

és ürít a Világ-evő, fekete salak-kukac gyűrűzik ki a bélcsatornán,

s látja a mohó, a vad, az óriás Zöld Üveghús-állat

testszelvényein a hunyorgó, zárható, lélegző-stigmákat,

mint halak oldalvonalát: az átlyuggatott pikkelyeket, pikkelynyílásokat,

az oldalcsatorna pórusait, köröcske s pontsorozat-orrnyílásokat,

roppant testének légzőnyílásait, légcsőrendszerét,

ahogy szétágazik halál-húsában a légcsővezeték:

minden légzőnyílástól lefelé, oldalvást, fölfelé,

egyre finomodva, egyre titkosabb rétegek felé,

testében szétágazik a rengeteg kopasz zöld üvegcső-fa,

mindíg finomabb légcsövekké ágazódik üveg-ága,

s a legvékonyabb üveg-ágak, mint kis legyezőcskék

a szervekbe üveghajszálcső-gubanccá bomlanak szét.

És látja nyakán az óriás zöld orrszarvú-koponyát,

az arany-patkányfarok-csáp szimatolgató orrlikát,

a homlokcsontra-forrt arany-csontkesztyűből kiágazó szagló-karokat,

a homlokcsontdudorból kinyúló csigolyás orrlikat,

s a csontra-nőtt kristály-daganatot, a szemhéjnélküli oldal-szemet:

a zöldgyémántszíveken a millió hatoldalura csiszolt sejt-felületet,

ahogy a homlok gyémánt-rügyei izzanak: a stemmák,

az óriás zöld facetta-napraforgók fölött a kristály-levelibékák,

s látja a nyakpajzs zöld zománc-gerincét, a tarkó páncél-nyergét

és látja a zöld tokát, a bőrre tapadó gégét,

mint öves páncélosegér-csontváz far-páncélja: zöld zománccsődör-arca,

rejtelmes és szótalan, mint azték napisten arany-álarca.

És látja a fej mohó kagylóit, a nyílókat-bezárulókat,

a csont-ajakcimpákat, az alsó és felső állkapocs-pajzsokat,

mint Siva-isten hónaljból-nőtt karjai a szájlemez-pótlábak,

dolgoznak az arccsontba-gyökerező zöld-koszorús kukoricaszárak,

zabál a Zöld Templom-állat, Állat-katedrális, Sáska-Notre-Dame-csoda,

a kő-rost, kő-ág, kő-rügy, kő-gyökér üvegablak-kupola

és látja, hogy átrágta magát már egy másik világba,

csillaghalmazokat ropogtat csontlevél-állat szája

és mint az áttetsző Zöld Ítélet, mutatja belsejét és érzi,

ez a mindenséget, a halhatatlanságot is megemészti!

Érzi tüdeje elpukkan, szeme kidurran. Kimászik a patakból.

És fölzokog, amit lát, elege van abból!

S a patakba ugrik újra a királyfi,

arcát a hűs, néma mocsárba rejti,

de szusz fogytán fejét kidugja,

s reszketve lebukik a víz alá újra.

Madár, földi vad sikongva menekűl,

a vakond a földben a tűz-asszony felé merűl,

emberek az eget átkozva zokognak,

bottal vervén a sáskát, hadakoznak.

Sátánt fenyegetnek, istent megátkoznak.

Körűl iszonyú nagy tüzek lobognak.

És habzsolnak zengve, ropogva a sáskák,

ülnek meredten, mint kisebb zöld hasábfák,

mozaik-szemük kidűlled, mint a lovaknak,

hemzsegnek, ránganak, híznak és harapnak.

S röpítik őket a szörnyű combok,

s pusztít e részeg áradás, e bomlott,

a sáskák, a sáskák, sodródó zöld levelek,

föltámadt, s megfiadzott egyiptomi istenek,

csőr-fejű kajánok, agár-fejű rémek,

lüktető harmonika-hasú zöld mének,

a sáskák, a sáskák, a sáskák, a sáskák,

rágcsáló botok, emésztő zöld pálcák,

szakállas zöld manók, dühöngő bolondok,

szárnyas bendők, páncélos zöld gyomrok,

suhogva röpködő zöld kardok,

szökellő zöld kések, ugráló zöld torkok,

harsogva perzselő zöld lángok

eszik és falják az egész világot!

Merednek a földön, mint sünön a tüskék,

s a hasakba vonúl a növényzet tüstént,

tömik az örökre-zabálni-kész testet,

nyelik a zöldet, egy se tesped!

Izgága ménes, tengernyi zöld ló,

vándorló gally-mámor, a földet letarló.

Mint egyetlen Ítélet millió zöld fogai

tépik, hasogatják, ahol még van valami,

nyüzsögne, az útat eltorlaszolják,

s tébolyúltan már egymást falják

és emberhez hasonlít ez isten verése:

a ziháló gége alatt a potroh pihegése!

Villogó fogak, szárnyas koporsók,

pezsegve egymást lökdöső orsók,

amik zúgván magukra pörgetik

az eleven tájat, fölgöngyölgetik!

És üszköt és csonkot és torsot és halált

hagy ez a zöld horda, amerre járt.

Nyomort és bűnt és kárhozatot

e csupa-gyomor, csupa-szem botok!

Mikor a királyfi újra kidugta

fejét, egy kis sáska-szagú szuszra,

rendekben ott hevert a sok falánk,

(némelyiknek még szárnya, feje ráng,

s combja tüskéje nyálzik letörten,)

mint kaszált csalamádé, dögölten.

Zabálván egyszercsak kimúlt,

s a maradék suhogva elvonúlt.

És elindúl a szomorú vidéken,

a letarolt földön, a fölhabzsolt réten.

Biceg, a térde meg-megcsuklik,

olykor egy sáska-kazalba botlik.

Fehér fák, levélcafatok, rostok,

csonkok, meredő, árva csontok!

És sír a fiú, mi volt itt, jaj, nagy ég!

Húsos és buja, lágy reszkető vidék,

a gyümölcsösöktől az ég is szagos volt!

Helyette itthagyták ezt a poklot!

S elért egy faluhoz bicegve,

mint egy gubancos-szőrű kecske.

Jajgat a nép, jajong a madár is,

rútnak érzi magát a szűzlány is.

Komor a férfi, sír, jajong az asszony,

tömődik az ég a keserű panasztól.

Villákkal boglyába hányják a sáskát,

s hallgatják a lángban zsíros pattogását

a páncélos dögöknek: akik a lángokban

föltaréjosodnak, s eldurrannak nyomban.

Bőrük fölhólyagzik, testük zöld daganat,

zöld fátyluk elolvad, arcuk lángban rohad,

a tűzarany-fogsor eszi már a sáskát,

nagy szemét kirágja, a potroh-dobhártyát.

Merednek a tűzbe a szegény parasztok,

olvadnak, fúvódnak, mint üvegpalackok

a sáskák a tűz vad vér-leheletétől!

Elvette ami volt az ég a szegénytől!

Egyik tébolyúltan elrohan nevetve,

csak a kányák ülik a tort, csipegetve

egy fejet, egy szárnyat. Sír a rigó, cinke,

virág nincs, amire rászállna a lepke!

De lepke sincs, azt is megette a sáska,

élőt, holtat vágyott óriás-harapása.

Egy lány foltos göncét letépi testéről,

sikoltoz, nem is tud a meztelenségről,

szalad a semminek, hogy e bűnt megváltsa,

hosszú combjával ugrálva, mint a sáska.

Bűzlenek a máglyák, száz fekete oszlop

tódul az ég felé, sírnak a parasztok.

Szekerekkel hordják a sáskát a lángra,

van ahol térdig jár a ló a sáskába.

Van aki földjén a dögöket beszántja,

ami büntetés volt, legyen zsíros trágya.

Sántikál lassan a fiú, szinte görnyed,

szíve alig bírja viselni e terhet,

amikor egy öreg megfenyegeti,

s könnyeit nyeldesve odaszól neki:

„Hé, te fiú, merre haladsz itt,

mért nem jajongsz, mért nem maradsz itt?

Ránk az Ítélet nagyon haragszik,

a Pusztulás ült itt ma lagzit!

Hallod, odébb még hallatszik,

mint jégverés, ami itt parazslik!”

S egy asszony kiált feléje, rázva öklét:

„Tán undorában hányt ki az öröklét,

hé, te nyomorfi, te bámész,

hová bicegsz, mondd, hová mész?

Téged is megrágott, s kiköpött a bánat,

s azután újra lenyelt az útálat!

Tán a Sátán vagy te, szemedben nagy a láng,

tán te hoztad ezt a pusztulást miránk?”

A királyfi megállt, majd leroskadt,

nem szólhat ő, nem is zokoghat,

ha mondaná, hogy szívét jég-gyökerekbe fonva

jeges marokkal, a bánat szorítja,

ha mondaná, hogy benne milyen gond van:

vasvillákkal kergetnék meg nyomban!

Egy nép, akit pusztított a sáska,

nem vágyik a halhatatlanságra!

Hát mit tegyen végűl?

Jobb, ha hallgatván, velük kibékűl.

S elsántikált szőrösen, fehéren,

rogyadozván, megbillenvén térdben.

Körűl a pusztulás van fölírva,

bicegett a kis királyfi sírva,

könny-ragacsos, sáska-büdös szőre kóca lángja,

zúzott lábú madár, mint ama kabóca, vagy kereplősáska.

Meg nem állt, csak ment. Megjött az este,

sötétjével a fiút keresve.

Könnye füstöt lobbantott a porban,

arcát megmosta a csillagokban.

Ki tudja, hányszor ballagott a Medve,

a Kos, meg a Rák az égbolton át,

hányszor váltotta föl apró fillérekre

ősarany-pénzét a Nap: a csillagokra?

Hányszor kalapálta sarlóvá a Holdat

az idő kovácsa, a csillag-szakállú?

Hányszor ejtett az űr izzó arany-tollat,

mindenség-szárnyából, az ősmadár-árnyú?

A királyfi fejét-csüggesztve sántikált,

rá-rádűlve egy zöld, frissen-metszett botra.

Kedve holt, a tájra nemigen tekintget,

nem tudta ő, hogy a nappalt, az éjszakát

váltogatja a Föld, mint halandó az inget.

Csak ment, csak ment, s már nagymesszire ére,

mikor föltekintett egy fa tetejére.

Illetve fölnézett, a fa még messzi volna,

tán az ég csúcsáig ér kövér, zöld tornya,

s tetején a fának tán a nap pihenne,

vagy a torony-csúcson aranysas libegne?

Óriás gyertyaként lángol a hatalmas

ős-fa, dühös lángja ropogó aranysas.

Közelebb megy, látja, a roppant zöld oszlop

tetején aranysas rugdalkózva csillog.

Szárnyával, tollával olykor elborítja,

(mint tenger-tajtékban elmerűl a szikla,

s újra csak kibukkan,) tetejét a fának,

föllebben, s sodrával újra nekitámad.

Forgácsokban az ág, nagy pernyékben, törve

hull a levél, sastoll pengve áll a földbe.

Ágak és levelek rongya között itt-ott

sastollak, a földből kilövellő lángok.

Lábával rúgdossa a fát, a sas ottan,

szárnyával szaggatja, farkával veri,

csőrével dúlja. Zokog a fa, cafatokban

peregnek zöld könnyei: levelei.

Ám lebukik a sas, a királyfi előtt

emberré változik, sas-volta leforr,

vénember-lénye álcáját leveti,

lefoszlik a csőr, a karom, a toll.

És ott hever véres gőzölgő kupacba:

toll-ruha, toll-sisak, nagykörmű pikkelycsizma,

toll-szakállas csőr-álarc, a fejből-kinőtt.

És rézszínű szakállát símogatva

(félkeze szőrhabban nagy-makkú csődör-csengőjét rejtegeti,)

kérdi a fiútól, akárcsak az apja:

„Te bőrdob, szőrzsák, eres disznótökzacskó,

csontvirág, gyümölcsként megaszalt tacskó,

csonthegedű, a halál citerája,

mit bámúlsz itt, hol hányt ki a föld?

Mint a sovány gyíknak, gyűrve lötyög bőröd,

mint a vén törpéknek, fehér ágyék-szőröd,

tested csiga-kéreg, füled sáskamell-zöld,

mi dolgod erre? Hasonlítsz a halálra!

Ha te volnál az, boldogan üdvözöllek,

tán előbb kapok kedvedtől kegyelmet!”

Szólni se tud a hökkent vándor,

csak néz a szakállas, kedves öregre,

aki nem irtózik, íme a haláltól,

várja, hogy a csontja előtte zörög meg.

Sírni-nevetni volna mostan kedve.

Mi teremtménye lehet ez a földnek?

Aki pőrén bújt ki a vér-szagú sasból,

mint krokodíl-kölyök krokodíl-tojásból,

csecsemő-ráncosan, rojtos bak-szakállal:

s máris találkozni akar a halállal!

„A halál elől futok jó öreg,

mint árvíz elől a megréműlt vadak.

Hova is fussak, ki mondaná meg,

hogy el ne érjen a csontkezű-pillanat?

Neked ami jóság lenne, nekem átok,

ami neked börtön, szabad ég nekem,

befutottam már a fél világot,

de azt a földet sehol sem lelem!

Kerestem a halhatatlanságot,

de eddig csak a szenvedést találtam,

de ha már a combtövemen járok,

akkor sem nyugszom meg a halálban.

Tán az öröklét hírnöke vagy,

korcs reményem első szép virága?

Szívj magadba, mint harmatot a nap,

ha tested nem hallgat a halálra!”

Így válaszolt a fiú az öregnek,

a kötekedő, sas-volt vénembernek.

És a vénség felelt a fiúnak,

aki fejét csüggesztette búnak:

„Harmatnak koszos vagy, kecskének okos,

büdös vagy, mint virág, min mezei poloska párzott,

rétegekben áll húsodon a kosz,

de szemedből a csillag a szívemre mászott!

Fény nem vagyok, de már csak derengés,

leheletemtől lángot nem vet asszony,

mint parázsló fa, erőm kevés,

hogy belőlük virágot fakasszon.

Sas-képében kell szétdúlnom e fát,

porrá zúznom, mint sulyok márványtömböt,

s addig élek és nem hal a család

és elkerűl messze a kaszás ördög.

Míg tövestől ki nem rúgdostam innen,

a halál nem fogja irhám elvinni!

Maradj velünk, nem élünk ingyen,

csak egy dolgod lesz: enni-inni!

Hatszáz évig tart a sas-fa harca,

ítéltettem hosszú kárhozatra.

Hatszáz év! Addig pudvás lesz a lélek!

Itt a kezem, többet nem beszélek!”

„Azután mégis csak meg kell halni.”

Felelt a fiú. „Nem maradhatok!”

„No, azért gyere, valamicskét falni,

megnyírlak és egy rend ruhát adok,

s egy aranytollat, ha két ujjad közé fogod,

repűlni tudsz, mint a lángész-gondolat,

olykor talán még használhatod,

hogy a halálnak el ne add magad.

S ha rostjaid kis zsírt szoptak magukba,

mint levéltetű rózsalevél cukrát,

mint hangyák levéltetű cukor-tőgyét szopva,

eredj tovább te nem-ember-szívű,

halál-elől-futó, tűzvész-tekintetű,

keresd az öröklét birodalmát.”

S a vén, faduló sas házába értek.

(Elől a pucér király-bogár, leng óriás hőscincér-bajusza,

két tenyere alatt gyöngyruha-ágyék-baziliszkusza.)

Ott elmúlatott szépen a királyfi.

Csinosodott. A nagy ivások, evések

után füstöltek a férfiak pipái.

A legkisebb lány úgy megszerette,

hogy alig bírt aludni este.

De a fiú szíve mástól részeg,

bizony nem a szerelemtől félszeg!

S egy reggel, mikor a kertet járta,

(harmattól görnyedt a virág, a mályva,

a gyümölcsfák, tűzvirág-szökőkutak,

s a szomorúfűz növény-kecskebak,)

egy virággal épp a kezében

megállt a harmatos fényben.

Szíve elszorúlt, dobta a virágot,

s vette a tollat, a szelíd arany-lángot,

két ujja közé csípte, mint szalmát a fecskék

csőrükbe és kifeszítve testét

búcsúzás nélkül az űrbe fölugrott.

A lombot súrolva fölugrott a napba.

(A gyümölcsfa harmat-ingecskét leoldott.)

Zsugorodott már a Földgolyó alatta!

Kifut a kislány, reszket még a lomb,

nézi a virágot, pereg a szirom.

Szívére szorítja azt a kis virágot,

s nézi zokogva a fénykő-magasságot.

Akár a gondolat, annál sebesebben,

röpűlt a királyfi, fogta a toll-lángot,

cikázott az égen, mint csuka a vízben,

húzott maga után fénybuborék-zsákot.

Aki az előbb még bukdácsolt göröngyben,

száll mint izzó bolygó tűzarany-gyűrűkben.

Őszi vándormadár száll íly suhogással,

fütyűlve a vadlúd, sípolva a szárcsa,

szív-bénító, könnyes, édes csattogással,

mikor az ősz-eget evezi a szárnya.

Röpűlt puszta fölött, árnya ott a földön,

párás rengetegek fölött elbódulva,

ahonnan a lomb-gőz örvénylett tömötten,

útjából vadmadár menekűlt rikoltva,

röpűlt esőben és röpűlt márvány-ködben,

tavak fölött kettős-testtel, át a völgyön,

viharban villámok közt ragyogva szökkent,

füst és mennykőszagú fekete rongyok közt,

villám-gerincű nagy bivalyok közt röppent,

utánozván ősasszony-hajú üstököst,

mint apró zöld légy és nem akart leszállni,

ha csak nem a Napra, a bivaly egy szemére,

röpűlt míg egy roppant nagy hegy fölé ére.

S látja ám, a hegyről nagy kosárral hordja

egy kopasz vénember lefelé a földet.

Ásóval, kapával a kosarat pakolja,

a celofán-manó ropogva meggörnyed.

Leszáll itt, gondolta, legyen is akármi!

A kopasz lihegve jött föl az ösvényen,

s szólt a fiúhoz, ki ott csücsült a földön:

„Tán egy sas pöttyentett ifjú szép vitézem,

hogy azt bámulod, az időm mivel töltöm?

Tán angyal fosott ki, tündérlány röptében,

s madár-ürülékként áthulltál az égen,

s idetottyantál te véres csattanással,

sorsom elé hulltál meszes lottyanással,

talán kiökrendett a Griff-anya szája,

vagy a Hattyú-asszony piros bőr-rózsája?

Mit koslatsz itt, hol a madár is ritkán száll,

ember-ganéj, akit csak a lélek táplál,

rózsaszín mocsok, ki eteted a lelket,

a benned furakvó szusz-itatta férget!

Ne bámulj ha mondom, (rikkantott mérgesen,

s kosarát lecsapta,) mert a fejed veszem!”

A királyfi ezen jót nevetett,

pipáját megtömte, s fújta a füstöt.

Múlatta a tappogó, károgó öreget,

aki nagy kosarát csapkodva dühöngött.

Feje kopasz és nagy, nagy szeme kidűlled:

mint ezer kis szemből épített fény-bástya,

pikkelyes mellvértje zöld-ezüstben sűllyed,

áttetsző vér-fátyol füstből-szőtt palástja.

Olyan volt, akár egy nagy szitakötő.

A királyfi mellette gyökeres, sárga kő.

Mint fátyol-uszonyú tömpe szem-hal tátog.

Majd a kosárra ül, rágyújt a pipára,

öltöny-pikkelyén kis kék fényrobbanások,

körötte vér-ködként terűl a palástja.

„Uram vérmes csikó tánca csak ilyen gyors,

akit perzsel, hevít, cukros sűrű vére,

a te arcod szottyadt, kezed is varangyos,

mért nem parancsolsz hát lelked vak dühére?

Csak bábod csillogó, ahonnan a lélek,

mint fekete lepke, kiröppen az élet.

Bámulom, mit teszel, mért hordod a földet,

szürkével mért födöd odalenn a zöldet?”

Így a vidám kérdés, s a felelet rája:

„Ne hergelj te pimasz! Tejfölös a szája,

mint a kis verébnek! Puha még a csőröd,

pállott-sárga, csipás, lucskos veréb-kölyök!

Meg nem halhatok én, amíg el nem hordom

ezt a hegyet innen, azért lóg az orrom,

dühöm azért bőszül, mint pulyka bosszantásra,

mirigyem és tollam azért fuvalkodik!

Amúgy király volnék, egy ország királya!

Nyolcszáz év, az ember bárhogy iparkodik!”

S mérgében pipástól a levegőbe pattant,

s fátylával zizegve lassan visszahuppant.

A királyfi mostan még jobban elámúlt,

szava lassacskán, mint kő vízben, aláhúllt!

„Azt az országot keresem én,

ahol a halálnak nincsen hatalma,

szívemben levelet bont a remény,

talán te tudod az útat arra?

Életem, akár a szárított tökhéj,

amiben gyertyát visz a gyerek!

Bozontos koponya-barlangomban csillag-éj:

fényével betölti a héj-üreget.

Csak oda vágyom, az az én szerelmem,

uram irányíts hát amaz útra engem!”

„Lucskos tök, tökfej, az vagy vitézem!

Bár ott feküdnék a rög-alatti mélyben!

Te meg a halál elől szaladsz!

Élhetsz, bolond, ha itt maradsz,

legalább segíted kapálni a földet,

amit addig isten rám nem görget,

míg el nem hordom ezt a nagy hegyet.

No maradsz? Vagy az ég veled!”

S kabóca-inakkal fölpattant újra.

„Sietni kell, lassan, már megfújja

esti tülkét a kanász a lapályon,

s pásztortüzek füstje száll a tájon.”

„Nem maradhatok!” Felelt a királyfi.

„Akkor menj!” Bökött oda az öreg,

s a kosárral kezdett a völgybe-tántorogni.

De megállt. „Várj, haláltól-futó, mert szíved didereg,

egy gyűrűt adok, ha ujjadon megfordítod,

ott leszel éppen, ahol akarod.”

A gyűrűt odaadta, s futott a kosárral,

hogy lent kiborítsa, s itt fönn újra-töltse.

A királyfi a gyűrűt kisújjára húzta,

nézte: nő a völgyből az est növény-füstje,

lent a pásztor már a kürtjét meg is fújta,

s hemzsegett a zöld űr szőr-arany-virággal.

Melléből egy nehéz sóhaj kiszakadt,

a gyűrűt megfordította kisujja-tövén,

behúnyta szemét, s egy pillanat alatt

a világ végén volt, egy város közepén.

S megszólíta ott egy embert

a bozsgásból, épp egy őskékhajút:

„Mondd uram, sorsom hová vert,

s hová visz innen az út?”

„A kék király országa, ahol te vagy,

s ez az ország fővárosunk volna,

királyunk meghalt, a hajdani, nagy,

most a népet a kisasszony uralja.

Gyönge nyakát a korona lehúzza,

mint gólyahír szárát szirom-koszorúja.

Ő a holt király egyetlen leánya.”

„Hát hol van a kisasszony rezidenciája?”

„Ott ni, ott a tér túlsó felén,

ahol fénybóbita reng a tornyok aranybuborék-fején,

hol égbe szökik, mint könnyű füst, az oszlop.”

S eltűnt a férfi, mint aki eloszlott.

A királyfi mentéjét megpaskolta,

csillagport a szövetről lesodorta,

űzte a verejték, s mennykőszagot,

s lassan az épület felé ballagott.

Kő-liliomok tartják moccanatlan

a félgömböt, kockát, háromszöget,

kő-zsiráfnyakon a kő-koponyát,

kő-halak kő-bordás kő-uszonyát,

kő-elefántok kő-fülét, kő-majompofát,

kő-pávát, kő-párducot, kő-halált,

kő-orrszarvút, kő-vizilovat, kő-alligátort,

kő-indát, kő-levelet, kő-papagájt, kő-virágot,

a kupolát, tornyot: az épületet,

sok lándzsa-toronycsúcsa szikrázik a napban.

A lépcsők alján megállt, visszanézett,

egy kő-sellő kőpikkelyzsák-derekára ült merengve,

s szemét bűvölte a tér, mint az igézet:

ibolyafoltként libegve-rengve

kéklett az ember-tér kék hajjal, kék kezekkel,

kék ruhában és kék szemekkel.

A lépcsőkön, tűnődve, fölfele menet

csak a szikrázó, villogó követ

bámúlta. Árnyéka megtörve

púposan lopakodott mögötte.

Szívében kis fájdalom sajgott,

mintha a fogban az ideg rothadni kezd:

az otthoni ház, az otthoni halmok!

Érezte, boldog most már sose lesz!

„Ki vagy te idegen, ködként belopakvó,

kisasszony-szívemet mért vérzi föl jöttöd?

Ki vagy te mormogó, merengő, haragvó

csillagporos-ingű, hol ringott a bölcsőd?

Magányom kőhéját egy ujjal lerontod,

mint tajték-várkastélyt: e díszes szikla-vermet,

s mint ház-nélküli csiga pucéran borzongok.

Ki vagy, hogy előtted nagy lázban didergek?”

Csengettyű szól talán? Fölnéz a királyfi,

a grádicson a kis király-asszonyt látni,

árnyékban ül, védve az aranyszájú naptól,

a bőrre pettyeket sütő tűz-bozonttól.

Hímvarrószékén nyugszik kezecskéje,

szemében tűzkagylók: gyűrűinek fénye,

kék gyöngyháló tartja nyakán a kis kontyot,

kék gyíkbőr-mellény a két kicsi tej-tornyot,

kék gyönggyel taréjos apró cipellője,

csipke-árnyékot vet szempilla-seprője,

megismernéd őt a sok kapu-szoborban,

s pirúl, mint az abrosz, ha megázott borban.

Harangvirág-kehely ruháját a térde

kiböki picinykét, s kis gömbölyűsége.

„Szavam, mint nagy éj alatt a bogár-láng

erőtlen, holt fényével szépséged hogy dicsérje,

kisasszonyom ne nézz, mint gyász-szivárvány

haragvó szemmel a vándor-szegényre.”

Bókol a királyfi, s rá a kisasszony:

„Hazudsz! Hazudsz! Én nem haragszom!

Hadd esengek inkább édes idegen,

légy te uralkodóm, maradj itt velem!”

„A vándorút hosszú volt, kínokkal kövezett,

vad tövissel ékes, amíg ideértem,

urad és szolgád nem lehetek.”

Felelt a királyfi, főhajtva, térden.

„A halhatatlanságra vágyom én,

ahol sose lesz petyhűdt a bőr, a hús nyüves,

a szemhéjból sose rothad ki a pillaszőr, a szívből a remény,

s nem lesz a test földbe-pólyált, gyökér-köteges.

Ahol a koponya az elme súlyától lehorgad,

mint kalásztok a kövér búzától.

Ahol a halhatatlan ének szára sarjad,

s a halál élet-mögötti messzeségben lángol,

mint lárva-szájú csillag, mérgét csak mosolygom.

Bocsáss meg érte, hogy ezt itt kimondom.”

A királykisasszony ekkor a fiút

egy roppant, oszlopos terembe vezette,

a padlóba ott millió leszúrt

tű szikrázott, a napfényt rezegtette.

Úgy tele volt szurkálva a deszka,

hogy habzott a napfény a tenger-tűsörényen.

A terem tű-szakállas arca

mint hulla-arc fölmeredt keményen.

„Fagyos leheletével nem töppeszti testem

törtre, kocsonyásra, mint fagy a virágot

a halál, amíg el nem használtam

e sok tűt, s bár ujjam nem jár resten,

ezer évig tart e munka nálam,

csókomban lehet, meg is találod…”

S már hüppög, szipog a lány félreállva,

rázkódik, mint gyönge lomb a válla.

„Bocsásd meg, hogy betértem hozzád tündérrózsa,

szűz csillag, csalfa fényre virágzó barackfa.

Gyöngytoll-szavad lelkembe taposta

lényed, mint galamb lábnyomát a hóba.

De a hó sem őrzi örökre e tiszta rajzot:

fölnyalja a tavasz arany-nyelvével deres szívemről arcod!

A tavasz-tűzgömb halhatatlan vágyam!

Nem nyugodhatok meg a halálban!”

„No menj tűzarany csillag-szagú, ha szív helyett

fehér cseppkővirágot növesztett mellkasod.

Cseppkőrózsa-szívű, nem kaptál szívet,

de sárkány-köröm-nyomú, ősbordás, rákbajszos kőzetet,

a boldog vér, mely élni éltetett,

nem embert táplált, de vándorcsillagot!

Fehér üstököshöz hasonló a mag,

mely összecsap a testben, s megfogan.

Akit a köldökzsinórtól anyja sírva elharap

üstökös lesz és boldogtalan!”

S a lány a fiúnak egy kis pálcát adott:

ha megsuhintja, az ember-alak

változik azzá, amivé akarja:

lesz hüllő, vagy madár, vagy teknőc hasa-alja!

S egy csókot is, szelídet, homlokára.

S egy folyónál volt a fiú nemsokára.

A folyónál már leereszkednek

az ég kárpitjai, a tűz-selymek,

vastagon redőzik a kék függöny,

madár nincs, amely tovább repüljön,

bogár át nem rágja azt a fátylat,

ideje nincs ott csillaghullásnak.

Folyómentén megy föl a vándorló,

fehér köpenyt kap a pókhálótól,

rágicsálja a kákics új zöldjét.

Hol leli most az öröklét földjét?

Megy a folyó partján, kövér nádban,

evickél a zöld kard-tolulásban,

örvénylik a zöld növényhab-dárda,

térdig habzik föl a béka nyála.

A kis öböl, mint arany szűzhártya,

izzik körűl dudva-koronája,

a zöld vízlap: redőzés, sustorgás,

sikló tekeredik: foszfor-írás,

s sütkéreznek a nagy halak lomhán,

uszonyuk kilátszik fűrészformán,

a parton zöld kövek melegednek,

aztán lábuk nő, vízbe csöppennek:

kecskebékák, reng a vízi-élet,

szitakötők vígan cicerélnek,

a sekélyest merengve gázolja

rezgő tükörképpel egy vén gólya.

Aztán továbbmegy a folyóparton

és elámúl, amikor az alkony

holdja a folyóban, a kárpitban

hármas tükörképpel sárgán csillan.

Vagy, ha csillag hull, az nekikoccan,

s onnan megint e világra pattan,

s ha a madár vakon nekirepűl,

tört szárnyakkal ide visszaperdűl.

Egy reggel egy harmatos ligetben

pipázgatott, heverészve, csendben,

nézte, hogy a lomb alatt az ingó

füst míly furcsa foszló kacskaringó,

s tűnődött, hogy most mitévő lenne,

azután, hogy kicsit megpihenne?

Elindúlt és hogy a tömött lombok

kupolájából kilépett, romlott,

kedve földerűlt csudásan, bőven:

egy várat látott a levegőben!

Ott lógott a folyó fölött éppen,

árnyéka meg ott rezgett a vízben.

A kis aranypálcát megsuhintá,

s átváltozott gatyás gyöngygalambbá!

Fölrepűlt, só-szárnyát csillogtatva,

s leszállt a néptelen várudvarba.

Épp akkor nézett ki az ablakon

a királyné, reggeli álmából kelvén,

megtetszett neki a galamb nagyon:

villant a nap gatyás lába pelyhén.

S adott vala szigorú parancsot:

hozzák eléje a szép galambot!

S futottak katonái pikkelyes ruhába,

pikkelyesen, mint a kakas lába,

nagy hálókkal, hogy majd ráborítsák,

a galambot csapdába szorítsák.

De az magát emberré pörgeti!

Röhögnek a vár vas-legényei,

bökik ujjal a lapocka táját,

rángatják hitetlen a ruháját,

körűljárják, félszemmel sandítva:

s viszik már, a hálót ráborítva,

mint nagy harcsát, négyen, meggörnyedve,

fickándozik a királyfi benne.

A királyasszony előtt a királyfi

előadta ember-származását:

s tette pedig azért vándorútját,

(legyen a hölgy véleménye bármi,)

lázas szemei, hogy megpillantsák

a halhatatlanság birodalmát.

Csudálkozék a gyönyörű fehérnép,

s meghajtva könnyedén királynő-térdét,

a fiú fejét megsímogatta,

s a termen túl is körűlmutatva

szólott a vándornak válaszaképpen:

„Te űzött-szívű gyermekem, s cselédem,

aki úgy vágytad a halhatatlanságot,

hogy nem döglesztette meg e boldogtalan lángot

rühes reménytelenség, bűzös szenvedés,

mert e vágyat ölni ez mind kevés,

ki úgy akarja, nem fogja enyészet,

se vascsizma-fogsor, se zöld sáska-végzet,

se vérbozont asszony-öl, se gyöngyház-térdek,

célodat hát immáron elérted:

én az Élet és a Halhatatlanság

királynője vagyok, s itt a birodalmam!

Halld úrnőd egyszerű parancsát:

élvezd örökre nem-haló hatalmam!”

S a királyfit alkonytájt körűlvitte

birodalmán, hogy az megtekintse.

Hat lovas vont fölibük sáfrányszínű sátrat,

piros paripákon, aranyoszlopokként.

S ők megülték a vérszínű, ideges paripákat:

tomporuk bársony-belsejét, mint levelet erezték

a duzzadt idegek, hátukra arany-háló terítve,

arcukon arany-álarc, hajuk aranyporral behintve.

Csattogott a köveken a patkó,

s a patából szemfogként kihajló,

s visszagörbített patkószöget

kis holdnak hitték a kongó kövek.

Az éjszakát szépen elmúlatta

a királyfi, a vágyott-honába-tért.

Lángolt millió karóvastag gyertya,

cseppkő-ága csurgott, megalvadt fehéren,

mint borjak orrlika, szivacs-rózsa szája

nyálzott a sok gyertya, fénylett nyál-szakálla.

Táncolt a fiú a füstös fényben,

vígadván annak, hogy végre hazaért.

Ezer évig élt itt idejét múlatva,

s az elröpűlt, akár egy pillanat.

Ám egyszer álmot lát: „Pipázik az apja

fehéren az ágyban, csöndeskén múlat,

királyi anyja bütykeit áztatja,

a macska dorombol az ágy alatt.

S fönn a toronyban, annak ablakára

rászállott egy hímestollú páva,

s csőrével kétszer bekocogott,

s elszállt énekelve, libegett utána

kövér farkatolla, pávaszemű fátyla,

énekelt, s holtan a nádasba bukott.”

S fölül az ágyban, rettenetes sajgás

marja a szívét, rágja belül:

látja, a vár mögött ring a tömött sás,

a nádiveréb zöld-szeplős tojására ül.

Apja totyorász az udvaron morogva,

a kerti fák susognak, bókolván a szélnek,

füstöl az esti rét, száll tücsök-zokogva,

valahol egy síp szól, s méla lassú ének.

Nyihognak, röhögnek a kövér csődörök,

a konyhából gőz száll fodrosan, mint a bél,

s a libák szétlegyezett szárnya könyvlapként zörög,

érzi: zsíros illatával meglegyinti a szárny-levél.

S anyja zöldpettyes, fakuló-színű szemét,

a fénytelenedőt látja a sötétben,

s hogy kikericsektől sebhelyes a rét,

s a piciny jegenyesort a bivalyok szemében!

S látja magát is, ruhátlanúl

nyargal egy sárga csikón

és meztelen-csiga-szájú lányok terelik, ott túl

az úton a nyájat, csillagpermet fénylik a kocsiúton.

Megfoghatóbban a kőnél, az agyagnál

tapinthatóbban vonúlnak a képek.

Jön a belső hang is: „Mondd, hova szaladtál,

mért futottad meg e messzeséget?”

S utólérte a hazavágyódás,

annyira, hogy kiugrott az ágyból,

levelet írt, percegett a róvás,

repűlt a toll, szinte már magától:

„A hiúság úgy kihullt a szívemből,

mint kalászból a mag, mit bottal vernek,

nekem a halhatatlanság nem köll,

hazamegyek, királyné, embernek!”

S fölmászott a kőpikkely-toronyba,

mintha mászna a sárkány nyakában,

s kiállt a kőrózsa-toronyablakba,

mintha állna sárkány orrlikában.

S nem nézve az árnyék-vártaréjra

a hold felé ugrott, mint a béka.

Lent zsivajgás, fáklyák tülekedtek,

körülötte tüzes nyílvesszők sziszegtek:

hogy fölszögezzék, mint keresztfára,

arany-szögekkel az éjszakára,

mint ajtóra denevér moharongy-szárnyát,

drótlegyező bársony-istent, éj hártya-virágát.

Izzott a holdsarló C-betűje,

ágyában a toll elűlt kihűlve.

S a királyfi, a százszor megcsudált,

az aranytollal a földre visszaszállt.

Mikor a kék ország fővárosához ért,

gondolta befordúl egy kis italért.

Hát üres a város, kongó és visszhangzó,

fű sarjad a falból, nagyszőrű virág-kancsó,

ikra-fejű dudva, vérpettyes gaz leng merengve,

zizeg a vaskos, vas-álmú lomb lengve.

A királyi rezidenciában

pókháló, por, akár egy malomban,

a hálókban mohó szőr-csillagok ülnek,

nyál-harangban, csipke-toronyban csücsülnek,

nagybundás karokkal, táltos-szakállú szájjal,

lúdtojás-potrohhal, gyémánt-köves szőr-koponyával.

A lépcsők is kagylósra koptatva,

a kő, akár a föld kitaposva,

mint tenyéren a ráncok, vágások:

a talp-tálakban a fehér kő-rostok.

Belűl a vár bársony-gyászruhába,

lüktet a fal vak fekete nyála:

denevér-gyászposztó nyafog, vinnyog,

ránganak szemhéjak, kutya-orrok, karmok,

vastag-eres bőrfülek, szőrkagylók,

hártya-ernyős denevér-vakondok.

Lepi a falat rengeteg-csöcsű gyászrepkény-ruha,

bordás hártya-csomó, kutya-fogsorú moha.

A kisasszonyt a hímvarrószékre

borúlva a fiú ott találja,

foszlik a szép hímzés bárány-legelése.

Rút vénség lett, kezei kitárva.

Álla, mint az asszír kőszobroknak:

kő-halfarok. (Itt érte a halála.)

Orrából a földig szőr-patakok zuhognak,

ezüst gyökér-függöny vénasszony-szakálla.

Melle száraz varangy, kő-uszony mellkasa,

kiszáradt moha-kút kő-gyűrűs kis hasa,

hónalj, s ágyékszőre medúza-uszállyal

gyűrűzik a padlón, göndör csobogással,

eres kő-kopoltyú szőr-kút orrcimpája,

rothadó egérláb karmos szempillája,

kő-kagyló füléből szőr-szoknyák omolnak,

szőrvödör-szájából cseppkő-agyarak csorognak,

bütykös törpe kő-fa csont-gyökeres lába,

horgas lábujjai kő-rügyes kő-ágak,

oszló papucsát a láb-körmök áverték,

a szaru-gyökerek sarjadva kidöfték:

s mint óriás rugók, összegöndörödve

mennyezetig dagadt húsz köröm-tekercse,

a köröm-göngyöleg óriáscsiga-héj,

őskori tekercs-könyv, betekert kőlevél,

haja, mint az ősfák léggyökér-bozontja

a hatalmas termet fehéren befonta,

a púpos kőtörpe nagy szőr-koronája.

Gyökér-szökőkút kő-dió koponyája.

A koponyán ülő selyem-rózsa-állat

csápkévéivel a teremben szétárad.

A kő-fejből óriás gyermekláncfű nőtt ki,

fehér pihe-gömbje a termet betölti,

mint palackban a pók háló-gombolyagja

a várban gomolyog haja gyökér-lombja,

s a várablakokon kitörve leszakad

a repedt falakra az ősnyál-zuhatag.

S a tömpe ujjakon nagy hús-gombák,

dagadt, köves pikkelykörte-formák,

teknőc-nyak ujjakon kőpikkely-teknőc-csőrök:

csigaházként tekeredő körmök,

a pupillán hályog-borsó szárad,

bazsarózsák az ujjvégen, lencsék,

akárcsak a levelibékának.

S ott millió tűszúrás, lila kráterecskék.

Nemrég járhatott itt a halál.

A hüvelykujjból a végső tű kiáll,

mint szigony a bálna oldalából.

S millió moly szikrázik fehéren,

mint a hópehely a lámpafényben.

Fut a királyfi, fut a néma várból!

S az aranytollal a nagy hegyig repűlt,

hol egykor a bősz királlyal vitázott.

De a hegy helyén csak üszkös és kisűlt

pusztaság maradt, a bógáncs virágzott.

Ott fekszik a vén kopasz haptákban,

száradt varangy-keze katonásan

rásimúl a kék nadrágvarrásra.

Penészesen fekszik, mint deres hasábfa.

Zöld porladás haja, bajsza és szakálla,

szemhéja tengeri-csillag száradása.

Lábai pikkelykés galamblábak:

kék-kagylósak, horgasak, kopárak.

Mint önmagába-alvadt tócsa, melynek

zöld nyála porzik már, repedtre kiszáradt,

teste szőrhabszobor a kopasz királynak!

Redvesség, omlás, korhadás, kő-szivacs és restség!

Nézi a királyfi! Balján a kapája,

csonkig sorvadt a vas, kosara a jobbján:

rostjaira hullt szét. Körűl tücskök zengnek.

Egy zenélni kezd a király rothadt-gomba orrán,

dörzsöli két combját, csiholja a testét,

száll szárny-gyökerének fűrész-muzsikája:

talán a bánatnak kell most hangot adni.

Indúlt a királyfi, nem tudott maradni!

Az éj már behabzsolta ropogtatva, puhán,

mint denevér-száj hártyás bogarat,

a napot. Szállt a fiú újra,

égitestek tűz-ingébe bújva

bolond és bohó álma után,

szállt a csimbókos, roppant ég alatt.

De azt a nagy zöld tornyot se látja

hajnalban, csak forgácsai vannak!

Fekszik a sas, kiterítve szárnya,

foszladoznak immár a vas-tollak,

köztük a fű átüt, kihajt kéken.

Csőrét a földbe bevágta mélyen,

húsa foszlik kukac-erjedésben,

dorolják a legyek gyöngy-nyüzsgésben,

egymást csiholva, nyűve zöld csomókban.

A sas van a földdel örök csókban.

És ment tovább zord útján a fiú,

fejét lehajtva, paskolta a bú,

sehol egy ember, csak rengeteg-magány,

csak ment, csak ment, úgy az „orra után.”

S valami nagy pusztán látott egy lovat,

ott legelt szelíden, mint eszmén gondolat.

Vad gyapja nőtt a csontos öreg lónak,

ős-sörénye, farka a földet söpörte,

ringott a nagy fűben, mint zöld-nyálú csónak,

ős-békaszakállal rojtos hasa, csülke.

Deres combjai közt véres manó-szakáll.

Ropogtat a ló, a fiú megáll.

Nézte, aztán, hogy társa legyen,

fölpattant rá és elkocogott:

s zöld korall-szivacs ős-rengetegen

rágódott át az életet-lopott!

Sűrű volt itt a levél, az inda, a bozót!

Evickélt a ló, mint óriás tojáshéjpocakú pók!

Ám, amikor egy tisztáson fújtatva megálltak,

megúnván a lassú utazást,

eszébe jutott a gyűrű: a láthatatlan-szárnyak!

A gyűrűbe rejtett röpítő-palást!

És földerűlt arca, a tüskéktől szöges!

És megfordította a gyűrűt az ujján,

s tövis-robbanásként, mint a villám

a ló hátáról, szörny felhő-álmokon

áttörve, hazaszállt egyenest.

Nagy hóba csapódott az elmúlás fia,

mint égből hullott aranyliliom.

Az űrből izzó aranydrót ér a földig: röpte-nyoma.

Bömbölt a hóvihar, hó-lángja harapta

az otthoni tájat, földig hajolt a fa,

karmolászta nyögve a földet, sikongva.

Itt fölépűl a hó taréjos fény-tornya,

onnan meg ellebben, mint szikrázó fátyol,

s alázkodik a fű a szél haragjától.

Idegsokkos törpék vacognak: a bokrok,

a királyfi havat nyelve csetlett-botlott,

ami régen volt itt, nyoma sem maradt meg,

nyoma sem az élő, a vér-rózsás testnek.

Vak könnye lecsurgott, megfagyott szakállán,

előtte várfal nőtt hóból, mint a márvány,

s ellebbent jajongva, nézi a királyfi:

ami itt volt, abból már semmit se látni,

amit a ló tiport, a patanyomokban

kiütközött a fű, jégkérgű csomókban,

mint vén fülkagylóban a szőr mész-pamatja.

Ki tudja hol porlad anyja, édesapja?

A fán üres kosár a madarak fészke,

az eget nem böki a vár komor csücske.

Megy közelebb oda, elszakadt ahonnan,

könnyezve, lihegve, tű-örvény hóporban.

A vár fölbesűllyedt apástól-anyástól,

helyén egy hatalmas kénköves tó lángol,

kék lánggal ég, mint a szűz szilvapálinka,

hóval viaskodik a tó kék láng-fátyla.

Mint nagy lúdláb nyoma, bőrözve arannyal,

az elsűllyedt vár ős-lelke lobog jajjal.

Mint őssárkány nyoma, befolyva kék jajjal,

talpa nyomcsillaga elmúlás-hajnallal.

S ott egy kövön, éppen a kénes tó partján

ül a Halál, a hó átzúg köves csontján.

Csontkezén jégkesztyű, ágyékszőre: jéglomb,

hótollas gyöngy-sisak a csontbuborékon.

Lábánál egy kóró bukdácsol a szélben,

sziszegve szállnak rá fagy-dongók fehéren.

Ül a keshedt csontváz, borda-harangjában

kristály-méhcsaládok rajzanak vidáman.

Rá szikrázó, kövér hó-darazsak szállnak,

mintha porát kérnék a vén csontvirágnak!

Csontjain hó-taréj, vállain hó-szárnyak,

fogát aranyozzák a hideg tűz-árnyak.

Ott áll a királyfi a tó túlsó partján.

Rámorog a Halál foghegyről, mogorván,

s hangját nem győzi le a fehér-szívű szél:

„No, Haláltól-futó, ideje, hogy jöttél!

Éppen ezer éve futkosok utánad,

s most az ős-lúdlábnyom lángjainál várlak,

apád-anyád csontját a föld már kiköpte,

most elviszlek végre, betömlek a földbe!”

„Nem úgy Kaszás!” „Öcskös fél-bolond vagy!

Hol az Élet-asszony, akihez most szaladj?”

Rohant a fiú, a Halál ugrott rája,

vad gyémánt-suhintás világszél-kaszája,

vicsorgó Csont-tigris fújva rávetődött,

az öreg tél-medve toporgott és bőgött,

kavarogtak a kövér hópihék,

már messze volt a tó, a láng, a kék!

Talán egy tűz-szárnyú angyal szállt a tájra?

Nem! A tűz-suhogás: a Halál kaszája,

de rendekben szeli csak a havat!

A királyfi köpenyét eldobva szalad,

s utána a Halál, a gyászos Csont-öreg.

A királyfi megáll, köpköd és liheg,

veszi a tollat, száll, akár a sólyom,

mögötte a Halál fütyül, mint az ólom,

mit puskából lőttek a királyi vadra,

s űzi a Halál, a hóvihart elhagyva

a büszke fiút, az Ezer-évig-vártat.

Most zörögve, csattogva vágtat

a földön a Kaszás, méz-koronás réten.

A tollat vesztette a nagy űzetésben

a fiú, s a Halál már mögötte nyekereg!

Gondolja, a Csontost hadd tréfálja meg!

A kis aranypálcát megsuhogtatta,

köd lett hirtelen, s átszaladt rajta

az Üldöző. A királyfi visszaváltozik,

s nevet a Halálon: hogy csalatkozik!

Hogy, mint a liszt a szitákon

átfolyt az ostoba Halálon!

Ám a csalást a Halál észreveszi,

megfordúl és üldözi újra.

Röpűl a Bánatos, az iszony élteti,

lángbuborék-csokrot az űrbe kifújva!

Már sziklás, kopár vidéken szaladnak,

a fiúról izzó habfátylak szakadnak,

mint hajszolt lovakról, ha úsznak elnyúlva,

s orrukból a vérgőz ömlik ki tolúlva.

A sziklák között futnak tekeregve,

fut az Élni-vágyó, mögötte a Kerge,

ezer-villám-tollú fegyverével csapkod,

szikrát üt a kőbe a penge, kipattog.

S amikor a Halál félig utólérte,

a fiú a pálca segítségét kérte:

s lett az Árva, a Halált-búsongó

arany-bundás, gyász-szalagos dongó.

A moha-mellkasú szárnyas kis arany-rög

a csontszikla körűl zöngicsélt, dörmögött,

kristályszív darázsház-szemével mereven figyelte,

s gyűrűző hang-nyállal múmia-bábbá tekerte.

Ott cicázott a Halállal

kis arany-posztó kabátban,

a kulcs-csontjára ült, mint kis tábornok:

vállbojttal, arany-paszománttal.

Szőr-kráter hunyorog potrohában,

kék zománc-csikó-arcán ember-gondok.

Mint sziklák között arany-vihar,

mint cseppkőbarlangban a fáklyaláng,

keringett csontjai között

a Halált-utáló, az Üldözött.

A bordacsontok közt ki-be-ráng,

pihenni: ott a likacsos lapocka-fal!

A Halál kereste, mérgesen kapkodott,

de csak a semmit markolta, szorította,

csörrenve fejére csapott,

de a dongót őrzi varratos csont-kalicka!

Onnan az orrcsont-szakadékon a koponyába röpűlt,

s a koponya-buborék pórusos csont-éj belsejében

keringett, mint csillag a mindenségben.

A Halál mérgében egy sziklára ült,

zúgó fejét csont-kezébe hajtotta.

A királyfi pedig a szemgödrön át

kiröpűlt egy ködös sziklafokra.

S visszaváltozott és nevette a Halált.

Onnan a gyűrűtől segítve

a Tejútra szállt, utána a Halál is loholva!

S ott robogtak csillagot fröcskölve,

térdig csillag-lávában gázolva.

A Menekülő lábát égeti

a csillagsűrűség, de meg nem áll!

Véres csillagport rúg, s az ellepi

a megbőszűlt, az üldöző Halált.

Ellepik a lábszárat, a bordát

a fénypettyállatok, égi arany-bolhák.

A Csontos Mindenség-kaszája kicsorbúl

a gyémánt-tengeri-sün csillagokban,

de csak kaszál, de csak rohan zordúl:

mögöttük meteorok fény-falkája robban.

Sose volt még ilyen csillaghullás!

Futnak csillagpor-fényesen,

kocog a Halál csontja, a pudvás,

nem fojtja az űr arany-örvénye sem!

Tűztajték-dühöngés csap rá a Halálra,

s éget szén-gödröket az Ős-koponyára!

Arany-állkapoccsal a csontot harapja,

s eloszlik sötéten imbolygó gyász-farka.

Csattog ős-állkapcsa, az űrt bezabálja,

a Csont-átok a fényt üríti, vizeli, okádja.

Szikla-szakadék-orrából verejték-gőz zubog:

nagy-lázú csillag-permetek!

Redves csontváz-tornyán az űr átzuhog:

Csillag-halmazok és Naprendszerek.

S végűl, mint lőtt madár, lebukva

zuhan a királyfi, a Megégett-büszke.

Mögötte a Halál gőggel-vigyorogva,

a csontja kormos, büdös a füstje.

Ott már a vár, a világvégi fény,

az Élet-asszony ott vár elhagyottan,

a Halhatatlanság, az Elhagyott-remény

árnyéka rezeg a kék üveg-habokban.

Az aranyvessző híd lesz most előtte,

rohan át rajta, de visszatekint.

Nyomában a Halál, kaszáját ellökve

nyújtja csillagmohás, kormos karjait.

A várat övező kőfalra ugrik,

egy lába ott benn, kívűl a másik!

Megfogja a Halál. De íme, leintik!

De azért győztesen kacarászik!

A cítrusfák alatt, a nagy fal tövében

öntözgette éppen kedves virágait

a vár királynője, kis kanna kezében,

s guggolván csípkedte a gyom vér-szálait.

Mögötte karéjban sorakozva álltak

rózsa-csöcsű lányok, kő-combú vitézek,

pengették a citromszínű citerákat,

párázott torkukból zöld aranyfüst-ének.

„Megállj csak, enyim vagy!”: felbőgött a Csontkürt.

A dudvás fal mögűl csont-zene hallatszott.

Megszeppent az ének. A királyfi ott ült

a kőfalon, arcán verejték patakzott.

Csizmáján csillag-sár, lucskos haja lombja,

de mögötte a vak Halál is kibukkan:

óriás csont-kalász, hajlik, zörög csontja.

A királyfi üti, majdnemhogy elpukkan

a kőpont-hólyag a szálkás csigolya-ágon.

Fölnéz a királyné, elpirúl és toppant:

„Nagyon büszke vagy már Halál, én úgy látom!”

„Megfogtam a fiút, hozzá már jogom van!”

„Fele országomban!” „A másik markomban!”

S egyességet kötöttek egymással:

fölrúgja most a hetedik égbe

az asszony a fiút egy rúgással,

a szűz Hajnalcsillag köldökébe.

Útját oda-vissza mutatja foszfor-nyom,

várja Halál-ország, Élet-birodalom.

Ha a falon kívűl esik vissza,

vigye hát a fiút el az Alkony,

ha a várudvarba esik vissza,

vigye hát a királyfit az Asszony!

S kis lábát a combközbe illesztve

fölrúgta a királyfit az égbe,

s nézték egymást félve és remélve:

hova hull majd, kié a szerencse?

Köztük kőfal, farkasszemet néznek,

egymáson így mérik a világot!

A Halhatatlanság a Halálra nézett,

a Halál nézte a Halhatatlanságot.

A tékozló ország

1954

Egy ismeretlen vándor-költő krónikája 1514-ből

Ezekért sírok én; szememből, szememből víz folyik alá,

mert messze távozott tőlem a vigasztaló, aki megélesszen

engem; fiaim elvesztek, mert győzött az ellenség.

Jeremiás siralmai I, 16

Árva nép, puszta ország, téged ki fog majd méltón elsiratni?

Galambok, sasok, gödölyék, titeket ki fog elsiratni?

Ó, vassal-átvert-szívűek, ki fog titeket elsiratni?

Kő-csülköktől zúzott venyigék, ki tud titeket elsiratni?

Földbe visszataposott kalászok sírjatok magatokért!

Gubancos, tarackos árva földek sírjatok magatokért!

Fák, erdők, kiket nyársnak hegyeztek, sírjatok magatokért!

Kiket sátánok röhögve fölsebeztek, szűzek sírjatok magatokért!

Dárdanyelek, lándzsafejek, kicsorbult kardok szálljatok magasba,

kaszák és bunkók, érccsillagok, nyílhegyek rebbenjetek föl,

letaglózott fejek huhogjatok szakállasan, áradjon fény a szemekből,

fekete szálló tornyotok csavarodjon a nap felé, magasba.

Mint az istentől-űzött vándormadarak, jajgató, sötét oszlopokban,

kiket a belső-láng zavar és suhanni kell a rokon-tűz felé,

szálljatok el, megülve fákon, templomtornyokon az út felén,

ne lásson többé senki itt titeket, elnémult honotokban.

Sírjatok hazám lányai, vénei, lágycsontú, báva csecsszopók,

tejes virágok sírjatok, harmatos-vállú, árva kicsinyek,

hóhér-bárd villog felénk, sarkunkban nagyfogú sárga eb liheg,

ha kihajt e tar föld, virágai: hegyes, zöld karók.

Hadunk kardhegybe döntve, hitünk lealázva, földünk bevetetlen,

fölmagzik a növényi gonoszság eres, borzas levelekkel kövéren,

gyomok és indák, tüskék és nádak bozontos sűrű gyökerében

kering a fájdalom, s szívárog szét a reszkető levelekben.

Magányos ordasok vagyunk, ködös őszi erdők gőgös vándorai,

ki-kicsapunk még a síkra rikoltva, kócosan, szakállosan,

az üres falvakban hemzseg a róka, a mezőn bíbic fut magányosan;

halálra ítélt meteorok, még magunknak se merjük bevallani.

Állok a szirten fakó lovammal, sugarak súlytalan aranylemezei alatt,

mint lágy, dermedő üveghegy közepén, a csönd lávájába fúltan,

nélküled, remény, a magány teljes lángjától megvakúltam,

lovam eleresztlek a szélnek, vagy a szügyedbe mártom kardomat.

Legyen hüvelye tested, a karcsú, az engem hűséggel hordozó.

Minek a kard, az íjj, a könnyű dárda, a hirtelen-halált-hozó?

Majd befödi őket a lomha avar, a moha, a szigorú hó.

Indulj lovam, szükség van rád, lehetsz még éhes, fáradt igahúzó.

Gőzöl lent a mocsár, böffen bezabáltan, villog a bőre néha,

kúszik a moha, lencsefű, világít kürtös sziromba rejtezett lángja,

itt-ott egy talp, láb kiáll, mint a láp csontokra vedlett vázú virága,

mocsár-alatti-fejre csatolt, elhullott sisak a meleg sár nagy buboréka.

Zöld hínár-szakállasan, moszat-nyálasan csontváz ül kis nádszigeten,

róla a szenvedést fekete madarak zajongva, gyorsan leették,

nyesve a húst, mint fejszével ácsok a gerendát, belepték,

ragacsos vésőkkel kifaragták kocsonya-görcsödet, szem.

S a lágyabb, finomabb részt hagyták a dongóknak, legyeknek, bogaraknak,

akik fogókkal, csipeszekkel, reszelőkkel, állkapocs-fűrészekkel boncolták,

mozgó templomok, fénylettek torony-gömb szemek, tágultak picinyke bordák.

Iszonyú tor! Boldog zsibongása nagy volt a mámoros hadaknak.

Nincs rettenetesebb, mintha látsz emberhúst faló kicsi hangyát.

Feszülnek, tapadnak, ránganak, mozognak könyökök, csuklók, izomcsomók,

s kimetszik a hús-tömböt a fejbe ágyazott parányi páncélos ollók,

s a falattal a merev-szemű, szörny-erejű daruk az embert tipegve elhagyják.

S megy a boldog hír, csáp-antennákon, eleven-test-szülte áram küldi felétek

ti többiek, a boly-vár lakói, rajta hadi-népek,

hús, hús, emberi hús, védtelen hús vár, hogy bevegyétek,

hajcsárok, gürcölők, s indulnak már a búvársisak-fejű gépek.

Ime, a pusztulás! A befejezés! Magányos társaim ez lenne a mi sorsunk?

Sárga virágos láp ne kényszeríts engem e csontváz-feleletre.

Ne esküdjetek e légbe, rovar-gyomrokba széthordott testre.

Nem lehet, nem igaz, nem, hogy mi a halál elébe loholtunk!

Íme, a halál! Reszket a láp fény-fátylas, lüktető bőre.

Mélye, mint óriás anyaméh, telve iker-oszlású embrióval:

fegyverrel, katonával, szekerekkel, kölykökkel, fölpáncélozott lóval,

s ágyugolyóval, mely a mocsár-lét fölszálló vas-gyöngye.

Ó, nádas, bóbitás, bicegő, részeg csipogás tölti be mélyed.

S a szilánkos víz alatt állkapocs, koponya fekszik,

mint barlangba medve, szemgödrébe tüzeshasú béka menekszik,

a áttetsző, lüktető lárvákat rejtenek a foszlányos gyökér-szövevények.

Kis tocsogó, nádas-mély égbenyíló ablakai, a halál edénye:

a csigolyák csipkés alagútjában, oszlopok, pillérek közt lebeg

a kis tarajos, pettyes, cápa-pofájú hüllő, boltívek,

vízbe sűllyedt városok tornyai, kupolái fölött sáska ugrik a fénybe.

S mint széttárt kéz árnyéka a hóra, nagyító esti fényben:

a vizipók árnyéka lencsevégű küllős kerékként terűl,

oda épp, ahol réz karperec, s lánycsukló szenderűl

a víz alatt, nyílvessző vastollával a csukló kékszájú hüvelyében.

Ó, képzelet ne bontsd szét porcikákra ezt a néma tájat,

mint nagyító üveg, ne lássam minden boldogtalan titkát,

ne szőjj be pókfonaladdal, mutasd derűsebb sugarad útját,

ne dermesszen meg a halál-kobrától bűvölt nyúl-alázat.

Mert boldog az anyag felszíne, mélye, boldog a magasság,

párzás, osztódás, megtermékenyülés, peték, tojások, virágporok

hirdetik, hogy bensőnkben a mindenség tüze háborog,

szívünkre bár a némaság nagytalpú kő-gúláit rakassák.

A lét öröme húsos szirmokba türemlik, szinekben, száz alakban,

te boldog nemiség, szemérmetlen, bűntelen őskorok tiszta láza,

ember-előtti lét tudatlan, buja szerelmes magánya,

nekünk csak visszasajgó töredék-tudás, nekünk kimondhatatlan.

Csobog a nedv a sejtek között a tapintva-tudatos növényi szárban,

levél levél fölébe tolódik, rügy duzzad, mint anyaemlő,

húscsipke-tálból a légbe szökik rézsút millió fehér küllő

és kis üvegtenyerek ablakozzák be a félgömböt szivárvány-sugárban.

Boldog ez az építkezés, önmaga kőmívese, mérnöke, lakója,

önmagát tervezi, építi a mag szarkalábnak, fűnek, kutyatejnek,

tetők és kúpok, törzsek és lombok születnek, leomolnak, születnek,

egy sejtben milliárd madár-szív dobog, bombaként viszi magát a kis légi bója.

S új csillag épül, tömörűl az elporlott anyag, termékeny anyaméh lesz

és boldogan kering a boldog űrben, fordul a fény után,

boldog a kristály magánya, cseppkő-szakáll, a fény-kupán

boldog a habzó űr, hozzátartozik a boldog egészhez.

Boldog a láp, a hegy, az elhagyott, kigazosodott föld,

virágzik, magzik, szederinda, iszalag fonja be fejét,

liliom, sás lepi el a csobogók, patakok csillámló tejét.

Az elnyomott szabadság belőlük robbanva, kúszva kitört.

Részegen zsong a bogár, füvibolha, szöcske, szerelmes lepke.

Fal a hernyó, hernyót a gyík, gyíkot a vascsőrű karvaly.

Redőzik a toka, tágul a torok, pillog az elégűlt tolvaj.

A virágra kövér darázs süllyed dörögve-lebegve.

Kinyílt méhű csillag-kehely, kitárult szemérem boldogan fogadja,

bibék, porzók, mint havas fák, mint malom lisztes oszlopai,

lisztes fejű molnár a darázs, arany-harangok poros lábai.

Karcsú üveg-s-fém-masinák cikáznak hangtalan a magasba.

Ó, részvétlen, újratermelő zabálás, önelégűlt növényi zöld!

Csak az ember boldogtalan, látván az ember-alatti létet.

Mint borzas csavargók, behorpadt hassal alszanak az ugarok, rétek.

Boldogan, mert ölni akartak éhesen, de végül egy se ölt.

Hol az ember e tájról? Kihalt. Ha él, hát önmagába rejtve.

Miben higyjek még? A szabadság megperzselt, embertől-zabált húsában?

Csak puszta állati, növényi lét embertelen materializmusában?

Ösvény nem ismeri, talpa rögtől, növénytől-elfelejtve.

Hol az ember? A művelő, a gondozó, a rendező okosság?

Nyögi a göröngyöt holt szíve, borzongja a lenti sötétet,

körmét növeszti kard-hosszúra, hogy kikaparja magát elébed

ezrivel, néma vetésként, – hetyke butaság, gőgös gonoszság.

E táj, ha nézem, jobban éget, mint a nap, az arany-pupilla,

e táj, ha nézem, megfájdítja, vakítja szerelmes szemem:

gaz perlekedik az éggel, embercsont, zöld kardvas, lótetem,

s némán fölmagasodik, lánymellig ér zöld-lángú kínja.

Hemzseg az egér, futkos vidáman, éli a tort, a lagzit,

mozog a föld vakondtól, a fekete túrás, mint sátrak tábora,

sikló tekereg, s a homokban a tojásból kikelt fiak gyűrű-sora,

üres gyíkbőrön férfi-velőn elhízott rubint-légy mosakszik.

Falkában jár a nyúl, nem fél a csönd-léptű senki-vadásztól,

patakszélen, réteken üveg-rögökként békák milliárdjai párzanak,

s arany-pillanat! a tó arany-pillantásaként fölvetődnek a halak,

bár bottal üthetnéd a kövér madarat, nem fél a nincsen-vadásztól.

Vadkacsa, fácán, vizityúk: fekete táblák, fekete kúpok, fekete lombok;

zizegnek, sírnak, szaporodnak; a boldog kakasok kora ez,

egy asszonyért nem lesz taréjuk vérharmatos, nyakuk sebes!

Szaporodnak a rókák, farkasok, sasok, vakondok.

Trágyás tomporukkal kiszorulnak az erdőből a szarvasok is,

vessző-szakállukon, hús-szirmukon a húgy cseppkövei, bőgnek, szimatolnak,

ezres hadakban mozgó, tarka bozótként vonulnak.

Micsoda bőség, özönvíz-előtti, az ember bűne ez is!

Hol az ember? Magányos lovas, ha néha itt elrobog,

van akkor menekülés, özönvizi, szarvak gubanca, lihegés, torpanás!

De, mit is az ember! Hebeg a nemes szív, ellanyhul a futás

és nyugalmat hoznak, szerelmet a félelem-nélküli alkonyok.

Ó, csak akkor, csak akkor lesz emberivé e bakszagú táj,

ha alkony után indul a hold mosolyogva,

ha hajnal előtt ring a hold mosolyogva,

ha az űrben a félhold, mint szomorú fehér hattyú száll.

Ha a hold süt, csillogni kezd az árva, vad, néma ugar,

hajt fény-levelet, higany-kalászt, a virág jáspis, opál,

dereng a csülök-nyom, elhullott patkóvas, mint éji lepke száll,

ha a hold süt, smaragd tuskó a rög, mereng a csönd üveg-lombjaival.

Ha a hold süt, nagy, buja rózsákat nyitnak a kertek,

s a karókon szőlőfürt izzik föl jövendő-lángú borokkal,

s az üszkös házfalak megtelnek fénytáblás ablakokkal,

ha a hold süt, a gyöpös udvaron köd-húsú tündérek lebegnek.

Ha a hold süt, derengve röpködnek a tálba a répák,

lomb közül gyerekszem világít, hallsz pici hangot,

ha a nap süt, a füstös cserépen pislognak a bagzó varangyok,

tücsök alszik, a szemek izzó gyönggyé varázsolt levelibékák.

Ha a nap süt, a rögök a vér megalvadt, fekete csomói,

a karókon csecsemők feje szárad, leng fekete ruhafoszlány,

földúlt tűzhelyet lát az ablakon benéző bunda sörényű arany-oroszlán,

a falból gaz sűrűdzik, kő-fürtként csüggnek a szeder bogyói.

S lát meztelen asszonyt, aki nem födi pucér szemérmét,

köldökén katicabogár, haja virágban, dárdával van leszögezve,

mellén gálya ring, csigabiga, szem-árbócait a semmibe meresztve,

öléből pipacs hajt, s fűárnyék sakktáblázza be márvány térdét.

Nagy tábla csönd a bodza fehér virága, illata terjed a fényben,

szikla-bozontot idéz, de megreng a madárka-lábtól,

görnyed a fényből jött súly alatt, ragyog a füvön a virágpor,

kis pikkelyes madár-láb látszik csak, csivogás terjed a fényben.

Ó, hol az ember, a holtat sirató? A jajgató Jeremiás, az átkozó hol van?

Vén kecske lépeget, a holtat szagolja, telizabáltan elterűl.

Leng, reszket a bodza lepényvirága, s aranyba dermedve elcsöndesűl,

örvénylik a fény, amerre szállt, a madár láthatatlan.

Ember? Ne higyjetek neki! Káromlás, aljasság, nevetség!

Ember volt az is, aki e telt, fehér emlő alá vágta a dárdát,

repedt a hús-szövet, habos tüdő-vér buggyant, ropogtak a bordák.

Milyen hit éltet? Csak az, hogy ember és ember közt van különbség!

Hol a szabadság, az emberi? Csak percnyi volt, villám-fehér!

S jött utána a másik, a zöld tékozlás, az ember elleni,

szabad a paréj uralma, szabad a szarvastehénnek gidát elleni,

fogan a nőstény, s apró fogakat, csontokat épít a növényi láng, a vér.

S búvik az ember verembe, föld alá, s elbúvik önmagába,

mint remete a hajdani sziklaörvényből magasúlt kőpalotába,

mint madár az ős-cet megdermedt, bazalt-sípú fuvallatába,

mint a szem-torony a csigába, mint az ösztönös hús tekergős csigaházba.

Riadtság, rémület, s dac a szemekben, de több a néma alázat,

a félelem lombosodik, görnyeszti a vállperec gyönge ágát,

mint kígyó tekereg bennünk a döbbenet, viseljük a kín töviskoronáját,

pallosok tüze villan, ágyasul jegyzett minket a vasmellű bánat.

A szél, a szél karóbavertek hosszú, keserves jajgatását hozza,

kerékbetört parasztok csontja hasad a húsban szilánkra,

harmatos tüskéket hajt a lábszár, mint rózsafa ága,

vonítanak a keresztrefeszítettek, mint kutyák a holdra.

Én csontjaim, ti hasadoztok a küllők közt a tébolyúlt keréken,

én kezeim, ti vagytok nagy ácsszögekkel a szálkás gerendára szögezve,

én szemhéjam, téged gyaláz meg a csont-orrlikú, sárga madárcsőr csipegetve,

én lábaim, ti száradtok, mint tökinda a fehér napsütésben.

A szél? Ó, árva isten, nem a szél hozza e hörgést fülembe,

Zápolya mulat, mosolya fölött jérce-emlő, vállfodor csipkéje habzik,

mint pókháló csüng a karón a csontváz-mellkasú utolsó paraszt is,

s alatta lehullott ízei intenek a nagyobb fegyelemre.

De itt zúg örökre bennem, az érverés áramában e jajongás,

a málló lapocka hangját gerincem hordja örökre,

a végső pillantások rámtapadtak, mint kagylók a kikötő-cölöpre

és húsomban reszket a csatában fölszakadt újszülött-jajongás.

Hallom Dósa szavát, a keserűt, hallom sülni gyönyörű testét,

pupillámban hordom az izzó vas-trónt, rajt Dósa testét,

pupillámban hordom szakállas, koronás fejét, öklét, s jogarkeresztjét,

mint pupilla-tükrében a gyermek az ablak üvegtábláit, s keresztjét.

Ha a szemembe nézel, nem téged mutat a fekete lencse,

Dósát mutatják a fényes, fekete gömbablakok,

madár, ha köröz magasban, szememben belőle mit mutatok?

Egy keresztes teste csügg ott, kereszten aszalódva, kicsinyítve.

A szél? Majd esőt hoz, s ködöt, majd deresednek a hajnalok,

deresednek a rongyok a lábon, repedtre kifagynak a szegények lábai.

Fehér méneken jön a tél, zizegnek páncélos hadai.

A szél most dögszagot hoz, dögszagot hoz és virágszagot.

A szél? Beüvegezi majd az erdőt, kiszakítva lombfalait,

a tar ágak szeszélyes keretébe rak hűvös, kék üveget,

ablakkal teljes kupolák lesznek a fák, a törzsek közt táblaüvegek

eresztik át a fényt, mutatják a vadon elrejtett szentélyeit.

Ó, áttetsző erdő, szövevénye a sok kopasz, fekete ágnak,

rajtad át mutatja magát a végtelen, s a derengő erdei sötét,

az isten vonja el tőlünk tebenned végleg a szemöldökét,

tar erdő üvegcsarnoka: lámpája a kopónak, árulója a betyárnak.

Ó, őszi, téli erdőmély, kivilágosodsz, mint lánggal a lámpa:

föladva a benned, a körötted rejtező szakállas vadat,

farkas helyett az embert, szarvas helyett a maradék harcosokat.

Üvegbörtönné finomúl a bujdosók, a bujdosók rengő, zöld magánya.

Ó, jaj a betyárnak az üvegvár, az üvegpalota, az őszi erdő!

Az utolsó áruló! Ha felzúg a hitszegő, a tiszta őszi szélben,

azt mondja csak: itt vannak ők, a toprongyosok, itt, áttetsző szívében.

Ó, jaj neki, ha süt a nap, ha a hold derengve feljő.

Ha a virág tajtéka foszlik, s csak tüskés szerkezete marad,

küllők és gerendák esernyőváza s rongyok, cserepek törmeléke,

hol lesz akkor a bujdosó-magányosak, az árva-büszkék menedéke,

ha látni már a messzi várost a fák mögött, s a sugárzó csillag-oszlopokat?

Ha a nap a fák közé lerakja fény-dúcait, arany-pilléreit,

s így építi fel a zengő égi kupolát, fény-talpas templomát,

ha a hold a fák közé lerakja vaskos, fehér oszlopsorát,

mi lesz veled maradék-tisztaság, végső-dac, magadban-lobogó-hit?

Mert élni így is rettenet, e lázongó zöld szerelembe rejtve,

megadva magunkat a legcsöndesebb, fegyvertelen, növényi lázadásnak,

nézni higanyát a gyorsan növő, a fénybe toluló kalásznak,

zsíros rongyokban, elvadult szőrrel, csontváz-fejünket leejtve.

S míg fölépül bennünk a példa, nézni a szerelmes sáskát:

fémlemez, s üveg-gép öleli nagy vastöviskarokkal buja társát,

s eszi mohón a nő a hím fejét, mellkasát, hallod a csont ropogását,

nézni a pillátlan szem tüzét, a kérődző szájat, a csáp-dúcos fej bádogos villogását.

Igy fal minket is a magány, van velünk nagy szerelemben,

szerelmes áldozatok, pusztulunk magunkat odaadva,

roncs-apákká, szörnyek-szülőivé, szörny-roncsokká apadva.

Hátunkra feszül mereven a halál, s részesít nemző-kegyelemben.

S látomásként fölvázolja az égre a gyönyörű harcot a láz,

de a győztes csata képét szétrombolja egy fényben tántorgó pille,

s harmat esik üszkösödő, tüzes késsel kimetszett sebeinkre,

s már nem is tudjuk, dárdaseb az, vagy csak kígyómarás?

S szikkadt húsunkban a nyílhegy vándorol vas-szakállal,

mint tengerben a kardhal, mint az űr húsában az üstökös,

fáj, ha moccanunk, mert robbanva-kúszva szívünk felé lökös,

hogy találkozzon ott egy boldog pillanatban a halállal.

S rosszul forr össze a csontunk, ujjaink kampókká merevednek,

kaszát nem tud fogni már kezünk és forgatni soha kardot,

megszaggatott izmainkból a vadhús csúf levelet hajtott,

ércbunkótól bezúzott koponyánk: mint halma tarfüvű mészkőhegyeknek.

Az asszony? A gyerek? Ránk is, mint vadra vadásznak,

ha vadmacska-szem világít, hisszük sátán-pupilla tágúl,

ha őz sír (tán vadász-síp az?) nyögünk a keserves futástúl,

bicegve, nyögve, szőrösen lohol a maradék-had.

Büdös, fekete kacat a testen, kivillog a hát, a bőr, a borda:

tüskebozót az, bevonva őszi ökörnyál finom szövetével.

Fut a sánta, a béna-nyakú, a deres-szakállú kaszálva kezével,

fut mezitláb, lobogó tüskebozótként a rongyos, megriadt űzött-horda.

S van, ki csak magányosan, végső-bőszen bújja a sűrű nádast,

ha zörejt hall, odasújtja a dárdát az izompántokkal-sovány kar,

s van, aki törten megadja magát, meghibbantan csak bűnhődni akar,

s van, aki kiront még urat kaszálni, s hujjogva üli a tajtékos hátast.

Ó, ne lássátok e sereg-törmeléket, e végsőkig kifosztott ördögöket,

mint meteor szilánkjai a földön, feketén feküsznek az izzó-sors után,

az egy-test kigyúlt, suhant boldog-fényesen a lánggal-vidám!

Ó, ne lássátok e zülleni kényszerűlt fekete hősöket!

Hortyog az egyik, s bőre alatt kirajzolódik nyúlt-állú koponyája,

eget néz a másik, havas melleszőrét morzsolva-cibálva,

a harmadik a vízben áll, bámul szótlan a patakágyba,

fogna halat, hogy pikkelyestűl, uszonyostúl, pukkantóstúl bezabálja.

S egy keszeg csoport lefejtve épp az íjjal ejtett öreg szarvas bőrét

a testre mered; hártyától lakkos a kék hús, kiállnak szemgolyói,

a száradó bőr kék erei, mint térkép kúsza, bőráncú folyói.

Lakmározik, rajzik, zenél a boldogan pezsgő légy.

De kutya csahol, cserje ropog, kutya üvölt a bujdosó szagára,

prüszköl a ló, a tüdőbe nyílvessző vág, jött hangtalan suhanva,

s ugrik ezerfelé a hajszolt paraszt, a torzonborz banda.

A kopasz szarvas, a bőr, meg a holt az ottmarad magára.

Ez a hajsza! Ilyen sose-volt rettenetek! Az isten-átkozottak menekülése!

Vad sose félt így, üldözőt sose szorított így a belső-iszonyat prése,

sose volt büszkébb a menekülő, nem volt nagyobb a rend rettegése,

gyávább a büntető, konokabb az uralom vas-ölelése.

Mint szőlő a sajtolóban, e vaspánt-szorításban az ország,

kisajog leve majd, a rend kelyhében habzó cukros, édes alázat,

nyögjük a ránkfonódó érc-indájú, páncélbordázatú vázat.

Jaj, élni nekünk érdemes-e, vagy élni nekünk csak bánat és botorság?

Zápolya büntet. Tán még király lesz? Lehet belőle még király is!

Arany trónszéken ülni fog, belengi tömjénfüst, fény és dicsőség,

bearanyozott lábai alatt háborog a vér és az átokban-bőség.

Zápolya büntet. Lépte nyomán megüszkösödik még a virág is!

Aki ha jó, ujjával virágot fakaszthat, annak a madarak csicseregnek,

s nézik a halak, a felszínre dugván fejüket, a sasok a vállára szelidülnek.

De ő leheletétől a bő-mézű bimbók is szenesre összesülnek,

s a zöldtejű levelek ráncosan, sorvadtan, feketén leperegnek.

Zápolya pusztít, (haj nem volt elég?) inak és izmok, erek szakadnak,

a részeg tombolás fáj a holt, s az eleven anyagnak,

fáj a halálnak ez a szövetség. Sebek, vér-gejzirek fakadnak,

sebek és kínok, holtak és könnyek ki nem apadnak.

Fáj a vasnak, ha nyakszirtbe sujt, fáj a karónak, ha belekbe dúl,

fáj a nyílhegynek, ha a rengő szív kamrái, billentyűi közt megakad,

fáj a dorongnak hallani a csillag-zuhanásnál süvítőbb csonttörés-hangokat,

a föltépett tüdő csecsemő-sipításától a lándzsa-érc fölindúl.

És undorodik a légy, s a fehér hullabogár, csömörig jóllakott már,

s a medve fölborzolódik a zsíros, emberszagú erdei méz illatától,

a sujtásos, hímzett palástú lepke kábul a virág hulla-szagától:

bűzös abrosz ez a föld, a haza barbár áldozati oltár!

Fut a paraszt, a hajszolt betyár, fut a fekete, sánta gubancos,

ropog a csönd előtte-utána, freccsenti csengő szilánkjait,

tövis fúrja ki facsont-csőrrel széles, repedezett kérgű talpait,

fut a keresztes, a dac szeretője, feje a fény-gallyas éggel agancsos.

Fut ezerfelé a tíz nyomorúlt: a tisztás körül a sűrű csalitban,

mint megriadt hangya-csapat, ha rá a talp árnya vetűl.

Futkoz réműlten, kitudja-merre, neki-neki indúl tehetetlenűl

az egyik tétova, a hiába-mohó, s érzi a társak gerince-gégéje roppan.

De merev a térde, a húsban jeges szaggatás lángja, hiába serény,

hát fölüvölt hörögve hosszan a napsugarak ketrecrácsaiban,

(fölmered ágaskodva az óriás szem-gömb, csáp, mellcsont-gépezet, karjaiban

a semmi) ló-tekintet villan, ló-orrlik reszket, lobog a lósörény.

Bércfalként körötte az elzárt remény, föléje épűlt a döbbenet vára,

kék sziklák, tornyok rézkakassal: a lovak bóbitája,

s kiront az űrből a déli nap négy borjúnagy aranykutyája!

Ablaktalan magányban, fényfalak közt sziszegve vár a halálra.

S mint a zöld csillag-állat, önmaga parittyája, a kristály-létű szöcske,

bár féllába van csak, mert a másik combtőből leszakadt, olyan

iszonyút ugrik; ferdén a légbe zúdúlva üveg-rakéta-gép suhan;

mert a félcomb röpíti, e roppant parittya-gép, száll gyíktorok elől szökve:

ő is a csillagok felé ugrik, de lefogja vadrózsa-szövevény,

a tövig-metszőfog indabozót, e tekergő halál, mely a testén hordja fogát,

s nyáltól csillogó fogsorral rontanak rá a hatalmas kutyák,

s tág pupilla-poklok, nyelvek, eb-gőz örvényében forog a szökevény.

S már mit se lát, csak érzi, ágyéka körül csobog a láng,

szemgolyót pukkant, mirigyes szájlebernyeget tép a hüvelykujj bütyke,

s mint Krisztus keze szöggel, ő tenyere kutyafoggal átütve,

s a mellkas pinceboltját bontja már a másik, a szívre-falánk.

S ím, egyszerre elviharzik a sok csaholó sátán, messze lágy patadobaj

és ráhajol anyja, be különös ez, fogy a levegő, fogy a fény,

s ő ott áll csillogó vérttel, diadalban a győztes seregek elején,

majd csönd, majd moccan, bizsereg, tappog a talaj.

Nagy, leveles indákkal épít föléje a csönd boltozatot,

hallja, ahogy nő, kiserked, teljesedik semmi-lombja,

csönd-állatok lépegetnek körötte, megállnak rászagolva,

s vállára teszik mancsukat lágyan és csőrüket is a csönd-alakok.

S még egyszer a látás a pupillán vastag kévében kitódul:

látja, fölötte villámlón reszket a bolyhos hasú legyek zöld szőnyege.

A többiek, az egy-társ férfiak? A többiek? Az ég teteje

sziporkázni kezd ezüstösen, tűzcsík az űrbe lódul.

A többiek? Már az se fontos. Emlék? Jövő? Terjeng a sötét.

Mint roppant agancs a csillag-bozontú ég kinő a homlokából,

fény-ágak, láng-hegyek, csillag-görcsök időtlen gubanca világol.

Mint isten tartja homlokán a mindenség kecses fémszerkezetét.

Fekszik a magányos, mint beomlott épület, tetőtlen fal az éjben,

beomlott remények, tetőtlen vágyak megalvadt szívében,

szakállából a vér buzog, sárga csillagsugár konok szívében.

Settenkednek, lopakodnak a többiek is, magányosan az éjben.

Aludni volna jó, de őrködik a még szabad, lassankint hulldosó,

ha odvas fa foszforeszkál, vetve derengő könnyű fényt,

már rettegik a kölcsön-izzású, satnya, faalji növényt,

s a fénybogárt, nem fülel-e a mély ölén a felbőszült kopó?

És el-eltünődnek hallgatagon, büdösen, szőrösen, mezitláb:

törni a rögöt, vetni, nemzeni fiat volna érdemes inkább,

asszonyöl-máglyán hamvadni el, fakasztani csípőből rozmaringfát,

törni szagos cipót, kötni az ágra gyereknek könnyű hintát.

De így éljünk tovább? Hörögve, fuldokolva a némaság rétege alatt,

mint az élve eltemetettek, rángva, mint perzselő homokon halak,

mint hálóba bukott ünők, mint árvíz-időn a mezei vadak,

a templomtoronyba szorult lakók, a keresztre menekült madarak?

Dárdával ütünk le fácántyúkot, s gyöngyöző röptű apró cinegét,

kis várából kiszopjuk a csigabigát, hűs húsát, kitoluló szemét,

málnát, madártojást, s kitépett lepkeszárny tövén a méz gyöngyszemét,

s az ujjak recéi közt a csillogó szárnypor mutatja sorsunk szégyenét.

Ó, ki tette ezt velünk, miért vagyunk mi íly magányosak?

Ki hozta ránk e pusztulást? Felelj, egek szép Asszonya!

Az úr, az úri rettenet, s megváltó-fia: Zápolya!

Nem, nem voltunk mi íly esettek, hajdanán íly magányosak.

Hadak és hitek? Atomokra züllött menekülők, csiga-bátrak, szegénylegények.

Fölfaltuk Dósát, s széthullott az utolsó sereg is, a maradék.

Karók és bitók görbülnek ropogva, jajongva forog a kerék,

égő falvak fekete füstje borzolódik, kis pásztorkalyibák durrogva égnek.

Gida és bárány, galamb és fehér nyúl leöldösve feküsznek,

kis jérce, zsenge csecsű, zsendülő füvön nőtt fiatal anyakecske,

kőszáli sas és medvebocs, akinek kéne még a tejecske,

átfúrt szüggyel a szarvas, – a tejútat mossa szennye a füstnek.

Fekete kosok hempelyegnek a réten, habos nagy ludak szállnak:

a füst, a füst ez, fehér-fekete gyapjak és szárnyak,

küllők fölött, karók hegyén átkozott Jézusok kiabálnak;

a nagy Tor füstje ez, az urak vígadnak, a nemesek zabálnak.

Eszik a szegényt, tehetik újra, az is megette Vezérét!

Marja a szégyen! Nem az urat, a kócos lázadót magát.

Mért tódult ki a fényre, s aztán mért nyelte enmaga húsát?

Mért vágta le a sok rubint-fejű urat, mint az arany-ragyás bőrű jércét?

A paraszt? Gyáva rabló – így mondta a vajda, a fiatal Zápolya úr.

Az utolsó törmelék-hordát hogy lőtte szét a jószívű Gosztonyi úr?

Ronggyal és fűvel, szalmával lőtte szét őket püspök Gosztonyi úr.

S tapsolt vaskesztyűs tenyerével, mint a kislány, Zápolya úr.

Ó, sírni, sírni e szégyen után! Férfiak sírni ne szégyelljetek!

Gosztonyi úr szalmát, rongyot, füvet tömetett ágyúiba,

s a tömzsi ércbikák szalma-lángot, rongygombócot böfögtek oda,

ahol nem is voltak már a köd-paripájú köd-seregek.

Csak ennyi volt? Csak ez volt? A lázas velőben zúg a fájdalom.

Fű-lövedék zöld csomója rombolta szét az álmainkat?

S a nyárvégi nádas ágyúfüstöt, köd-lepedéket ingat,

s hálót sző a nád közt a vizenyős-testű, krisztus-jelű, kristály-lábú barom.

Te szent Lobogás, országos nyomor ágyékából feltört gyönyörű tűz,

termékeny veled csak a halál, a fekete-keblű lett?

Te szent Kavargás, emberi-Örvény elültél? Ti dinamit-hitűek

hova lettetek? S te, a magány-magzatát-kihordó, hova menekülsz?

Gyomrunkat üli a szörnyű falat, s csak így élhetünk tovább?

Rángó gyomorral, s cseppkő-nehéz szívvel, megalázva?

Nehezebb áldozatot ki hozott ránk? Testével felruházva

mint anyák nyögünk, magyarok, árvák, mostohák.

Ki élhet Vele, s Nélküle? Sólyomszárny, vasszarvú-járom,

köt és emel az áldozat, a léleknek gyötrő csöndje támad.

Kis mécs mellett, barlangba bújva, borzasan siratom hazámat,

magányosan, kiszikkadt szemmel, süvöltő éjszakámon.

Kis sárga mécsláng, elér az ulicsi mezőre fényed tiszta ága,

arany-lüktetés mögött, a láng méhében látom a nyári mezőt:

mocsárgőz terjeng lassan, mágusok füstje az áldozat előtt,

pöfög a sár, renyhe gyűrűket vet meleg, virágzó lazasága.

Gőzöl fehéren a láp ragyás, fekete bőre, füstölögnek az ingoványok,

vadvizek alján növényi füst, hínár, imbolygó halak,

nyüzsög az állati-lét: rovarok, kétéltűek, jeges tapintásúak.

Mocsaras erdők, nádasok, erecskék sejlenek, különös virágok.

S a két folyó is, s ahol összeér a két test boldog ölelésben,

ott a vár, a dacos erőd, a fekete-arcú issza a hajnali fényt,

kis léha felhőkre mutat temploma-bástyatornya isten kő-ujjaként,

bástyafokok, terraszok, szőlők nagy lomha levelekkel, boldog kiteljesedésben.

Mint fűben heverésző óriás asszony villogó két combja:

a két folyó, s a találkozásnál, ahol a buja ágyék gyapja után elindúl

lágy kapaszkodó, napfény-erezések, s a tetőn, a gyönyör édes lankáin túl

a vár, a kő-csókra éhes köldök; kőből rücskös pereme, gombja.

Köd lengi körűl, harmat és pára, csípőjén lenge ködfodor,

kő-pártában tündöklik a magasban a fekete kő-kisasszony.

És lent a mező és lent a mocsár, a tavalyi haraszton

leng az új fű, smaragd-rétegek redőzése a fű, a nádas, bokor.

Ott táborozott a had, a perzselő-diadalmas. Ott táborozik

a nyüzsgő-buborékzó emberi láva, a mélyből a fényre gyötört.

Zörögve, rikoltva, tódulva, áradva, lüktetve ide is betört

a sátánok sáskahada, a gubancos-fejű, kecskepatás pokol ott vígadozik.

Rettegve nézi a vár embere a füstölgő, hemzsegő óriási kört,

lándsájáról a fény villám-jelet küld vissza az űrbe,

lova fölnyihog, orrlikát növeszti, beleszagol a fölfele tóduló füstbe.

Vitázik szívével: „Ez az a horda, mely Budától Temesig mindent elsöpört?”

Lent fekete hemzsegés, nyüzsgő kupacokban a zsíros, csimbókos üstök,

sátrak, kalyibák, ágyúk, szekerek, lovak, ürük, szürke nyájak,

a folyóban asszonyok mosnak, sárgaréz-vértű zsoldosok dárdát hajigálnak,

a vár alatt vasba-öltözött lovak, lovasok ugrálnak, mint a fekete tücskök.

S a térben egymás mögött, egymást lepve, takarva végűl,

gyűrődik a végtelenig, mozog, lüktet a fekete tábor

és ködbe vész ki tudja mennyi még, mi tör elő a köd-nyalábból,

s szárnyat kap-e a vár, e kőmadár, hogy más földre szálljon menedékűl?

Kis füstgombák nőnek odalent, lovak isznak a víznél, habos nagy kortyolással,

vas-ingek állnak a füvön, ragyogván, mint kis templomok,

meztelen-mellű vitézek mosakosznak, Apolló-homlokú bika robog

hágni kis ünőt, az reszketve bőg, orrlikát nyalja, betelik virágzással.

S küld feleletet a vár embere, a gőgös úr, a kő-pokolba zárt:

levágott fejet kopjahegyen, csontkelyhű, fekete bóbitát.

Kis körszakáll, barna sörtesövény köríti az arc kúsza rajzolatát,

eres kő-csuklya födi a két szemet, rózsaszín agyag tapasztja át.

A hosszú haj a nyak alá leér, mint törpén fekete palást;

leng, mint a lófarok, a kopjarúd köré gyűrűzik csigákban,

e szörnyű gyertya viasza csorog, megalszik vastag erekkel, lávásan.

Nyújt-e a kő-koporsó tetszhalottinak e gyertyaláng vígasztalást?

Vígasztalást? Még bíztatást se ad! Új sírgödör fölött a fejfa az.

Önáltatás, a bűn kis fátyla, a dacra-ítéltek éneke.

Halottas ének száll majd nemsokára, zsoltár fekete, vad lebernyege.

És ömlik majd e sírgödört temetni, a tömzsi vas-kosokból majd a kő-vigasz!

Halotti máglyák füstje csap a gyöpre, gomolyog sötéten,

mint víjjogó sötét madár bolyhos, nehéz, fekete uszálya,

halotti füsttől borzong majd a fű, fuldoklik majd a kővirág, a sáska.

S fölzeng a győztes síkvidék, nagy örömtüzek közt énekel a réten.

De ott a várban még Báthory az úr, s küld feleletet úr-volta miatt:

„No, lázadók, ez lesz a béretek, tűz-bélűek, kén bűzét lehelők,

mint káposztákkal, letaglott üstökökkel ültetjük be a legelőt.

Ne mulassatok oly nagyon, ne vígadjatok csordában őgyelgő sátánfiak!”

„S te fej, egy suhintással elorozott, friss-szakállú, selymes megváltó-arc,

oly gyönge még, hogy ér-, s gégecsöves tövéből tán tej csobog, nem a vér,

neked mindegy már a pézsmarózsa, kankalin, kakukkfű, pipitér,

kis lovászfiú, jobbágygyerek, lovaid sírnak, te már sose szólhatsz.

Nagy emlők szagát, lágy fövenyét, a barna rózsát homlokodba zártad,

a tejhab ott szárad még a bajszodon, az őstengeri tajték

és nő majd új csikó, s nem láthatod, nő hattyú, liliom még,

de nem lesz szeretője, prüszkölő lovacskája sem a vén bakó fiának!

Mert addig kő lesz, kő-kopár e fönti gőg, villog a holdsugárban,

kő, kő, kő és csont és vas-üresség, egy-két száradék növény, virág!

E lágy belsejű, kő-szirmú rovart feltöri majd a dühödt kő-láng.

Elpusztúl ez, kő-ujjal eltöröljük, mert hinni kell a pusztulásban!

S csontvigyorod, az állkapocs-nélküli, hű őre lesz e némaságnak,

szikrázva leng a tél a kopjafa körül, kavarog hó-íbisze,

s a kopjafán nőtt csont-gomba lesz e kő-kert drága dísze.”

Igy üzent Dósa tekintete vissza a vár felhördülő urának.

Ó, ez a tekintet, a pupilla-űr, benne a mindenség reszket, füstölög pokla mélye,

benne a vár kőcsipkehabja, sok tornya, bástyája, meredélye,

s a tar, s őserdő-bozontú fejek százezer buborék-reménye,

ménesek futnak abban, érc-paták fénye villog, dörög sötét csülök-zenéje.

Mert most egy ménes fut Szeged alól, azt nézi gyönyörűséggel:

egymásra tóduló fejek, mint zengő kalász-özön vad lobogása,

nyak nyakra hajlik, fej fej fölött, tátikavirág-orrlikak lélekző égrenyílása,

nagy, kiálló szemek meleg, párolgó fénye vonul részeg rémületével.

S most a párás messzi tájat mutatja a fekete pupilla-kör:

mint ködből kitörő szirtek, áll Lippa, Solymos vára, a megalázott,

reszket a jegenyenyár, páfrányfenyők és felleg-állat-vonulások,

s a mocsár-úton súlyos sátras-szekeret von két fekete-szakállas vesszőjű ökör.

Áll Dósa, födetlen fővel, csillag-homloka fénylik, mint a bádog,

nehéz sisakél piros vonása metszi át az arccsontokat, a halántékeret,

áll ingben, pipázva a suttogva-annyiszor-megölt, a halál-után-is-rettegett,

szakálla loboncában kis piros-mozaikú lepke háborog, ken virágport.

S a lángocskát, a lüktetve-lihegő kis szent-József rajzú templomi lobogót

a poros indák közül a legnagyobb-síkú fényre szabadítja,

hólyag-szíve fölött megfogja málló-vakolatú szárnyát és kinyitja

két ujja roppant fogóját: s az tántorog, csapkod a fényben, mint a vakok.

Szabadság! Te egyetlen isten, az ész tág tartománya, te legvadabb mámor,

mi alázott szívünket fölemelő, mi perzselő vágyakozásunk,

kivont szablyánk tűz-érce te, mi húsunkba eddig befelé nőtt szárnyunk,

ellened mi les a pusztára épült pára-városokból, köd-palotákból?

Mikor ideért a milliárd lábú paraszt-üstökös, a lomha, nehéz eső elvirágzott;

a kelő nap a bádogfonál-zuhatagot, a gyöngy-omlást elvágta arany-ollajával,

s megtelt az ég virágok, rovarok, állati bőr, növény szagával,

s kéltek a légben párából lovak, s nagy, fehérkelyhű virágok.

S az elcsigázott nép gubbasztva ült egy percig itt a síkon,

fejét lógatva, remegő lábbal, döngve dőlt el a nedves füvön a barom,

s fönt áttetszett a vár, a kő húsa is, mint viasz-arc ravatalon,

s kinőtt a sűrű légből forgó kacsalábon az oltottmész-fehér semmi-rokon.

Kis torzonborz lovacskákon, nagycsontú barna méneken jött a sereg,

nagyfejű, pamat-sörényű kancákon, ökrökön, szamarakon

ömölt az éji áradat; csacsi húz kordét, suttyó ül fekete-szőrű bivalyon,

imbolygó-fejű ökrök visznek nagy, vaskoskerekű, vasalt szekeret.

Tömör szürke szügyükben mozog a faggyú, a csont, a zsír, az izom,

nagy leffedt bőrük a gégétől a szügy aljáig, e gályák vitorlája,

a szikes sárba lóg a szakállas vesszőtok szénnel odarajzolt szára.

Mint márvány-hajók úsznak lassan a süppeteg, lágy puszta-úton.

És cirpel a kerékagy, mint a tücsök, felhorkan egy ló néha-néha,

s a fényes esőbe bőg az állat, cuppog a nyúlós éjjeli szurok.

Esőtől fényes hajú anya ölében alvó vaskos-ikrájú csöppség szuszog.

S fölvillan messze hátul egy kaszaél, egy fémsisak gömbje-taréja.

Szekér, ló, ember végtelen pántlikában kígyózik át a pusztán

és ömlik az eső, özönvízkor volt tán íly duzzadt-emlőjű az ég

és víz és csapzott, lelógó szőrű barom, hemzsegő vassisak, mint esőbuborék

és vízfalak, harmatos szakáll-bokrok, előredőlt fejek az esőben úszván.

A sziklás, széles pofacsontok fölvillognak néha, s a fehér fogak,

csomókba összetapad a haj az asszonyok, vad-szemű férfiak fején,

a rongyokon, gatyákon, a csigolyáig lenőtt tarkóhajakon esőfény,

s alusznak a lovasok a lovon, s alszanak, lehúnyt szemmel mennek a lovak.

Alszik a jámbor ökör, lehúnyt szempillával ring a lomha bivaly

és ömlik csak az eső, a gyöngy-özön, alusznak vánszorogván a mezitlábasok,

s odvukba rozsdásodnak a tücskök is, a kis fekete gép-alkatok,

mint asztmás nyög a sátras szekér, csörög a laza mellvért, fegyveri zaj.

De az eső végtelen végekben omló, zöld üvegből szőtt szövetét

a hajnal szabója lemetszé, s lőn világosság újra, s derű,

s párolgott buján a laska levél, tollas, zöld szolga-fejét emelte a fű,

s akkor megállt a tábor az ulicsi mezőn, s körülhordozá roppant tekintetét.

Egy percre leroskadt – s új életre ébredt, megbolydúlt a tábor,

gőzölgött a rongy a vállon, a barmok teste, a csimbókos, barna koponya,

gőzölt a szekér-fa fehéren, s a mocsár, a virágzó zöld kocsonya,

kinyílt a virágok szemérme, száradt a méhek bolyhos farára tapadt virágpor.

Az ember-bozont kinőtt a síkon: teszi dolgát, ki ezt, ki azt.

Gunyhó épül, száradék gally lángol, tulkot nógat a jobbágy-sarjadék,

álgyúba csiszol kő-golyót a másik, hajába törli kőporos kezét,

s karéjló kurucok közt citerát bolygatva éneket mond egy vak, öreg paraszt.

Íme az ének:

„Szagos sarjú-fűben, félkönyökre dűlvén,

a tegnap-időket bolyongja az elmém.

Ím, a nap felszárnyal,

nyúl arany-ujjával

habos szakállomba – habos szakállomba.

Ha szememhez ér, e virágtalan tőhöl,

a tejes ujjacska onnan visszahőköl,

odva harmatozik,

vizet virágozik

a bánatok kútja – a bánatok kútja.

Vascsőrrel kivájták az én látásomat,

fonállal levarrták tuskós szemhéjamat.

Bár azóta látok

egy másik világot,

akár a próféták – akár a próféták.

Vasfejű madarak karma dúlt fejemen,

vas-torkú hahota dobzódott könnyemen,

kő-tű-lomb lakója,

zöld águnk hernyója

kövér parancsára – kövér parancsára.

Asztalán füstölgött gyér világú mécse,

tenger-zajlása volt a láng sercegése.

Homloka gyöngyezett,

kőpadon serlegek,

fekete olajjal – rózsa-szagú borral.

Krisztust is te vontad, csürhe-fi, keresztre;

az úr szöllőfáján, elhamvadt gerezdje,

a tőke kiszáradt,

szíve alá vágtad

sokszögű lándsádat – sokszögű lándsádat.

Gyöngyvirág-illatú testét kifacsartad,

eres disznóbélként napon szárítottad.

Te ezt tennéd újra

sátánfia-kurva, –

hörgött a nemes úr – hörgött a nemes úr.

Találsz te majd benne szelíd égi társat;

készítsetek neki tüske-csúcsú nyársat!

Előbb megvakítjuk,

fénytől elszakítjuk, –

s szemeim kifúrták – szemeim kifúrták.

Ám ekkor zsivajgás fülem megütötte,

s fölzokogtam, arccal a porba ledőlve.

Keresztesek jöttek,

sebeimre töttek

csókot és kenőcsöt – csókot és kenőcsöt.

S láték újra fényben, hadat és virágot,

úr-szakállt perzselő, zajló sokaságot,

az szegény-világot,

az Magyarországot

tejútként csobogni – sok ércben csobogni.

Hisz eddig mit ettünk? Gyökeret és sáskát,

néztük a vadludak őszi vonulását.

És csak töpörödtünk,

jajgattunk és nyögtünk,

nagy búslakodásban – nagy búslakodásban.

Robotban apadtunk, úr-csóktól száradtunk,

kereszten fonnyadtunk, csömölig jóllaktunk!

Hattyú-nyakú lovat,

szép kövér tulkokat

nékiek hajtottunk – nékiek hajtottunk.

Valamennyi lányunk: vas-illatú rózsa,

drága olaj fakad bőrükből a csókra.

De a nemes urak

metszőfogaikat

nyak-húsukba vájták – nyak-húsukba vájták.

S termő méhük kihűlt, mint a madártojás,

mert fertelmes néki az emberfogdosás.

Vagy bőven ontottak

félvér porontyokat,

mint béka petéket – mint a hal az ikrát.

Alig vastagodott magzataink csülke,

alig faggyasodott szűzeink szűz telke,

kaptak járom-rácsot,

s rágtak szálkás kórót,

mint szent-hátú szamár – isten-nyergű szamár.

De most a fizetség Budáig ellátszik,

a paraszt kaszája holdfényben szikrázik,

kő-lándsáink árnya,

a kastélyok lángja

el Budáig látszik – el Budáig látszik!

Sápadt virág-feje most a karón szárad

a nagy nemes úrnak, a jobbágy-pasának,

mint kő-lábak alatt,

kő-szenvedés alatt

a kék búzavirág – a kék búzavirág.

Jobb nekie ottan, mint a lányunk keblén,

jobb nekie ottan, mint szűzünk ágyékán!

Elszárad és zörög,

mint a napon a tök,

már nem gyaláz minket – már nem gyaláz minket.

Őseink kis, gyapjas paripákon jöttek,

apró ménjeiken új hazát szöröztek,

hazát mindnyájuknak,

harcosnak, hajdunak

egyaránt szöröztek – egyaránt szöröztek.

Lova csak az úrnak, a dölyfös nemesnek

van már újidőben, azok mézet esznek,

azok tejet isznak,

azok könnyet isznak.

Halljátok magyarok – tudjátok magyarok.

A nemes két karja gyönge bujaságtól,

bendője, mint hordó, borköves a bortól,

ágyéka kiapadt,

tokája megdagadt,

eres, mint a hurka – eres, mint a hurka.

Lábát megmosatja tejszagú lányunkkal,

bütykeit megtörli nagy, fátylas hajukkal,

régi példa szerént,

áhitatosan, mint

Jézus Magdolnával – Jézus Magdolnával.

Illatos olajat kenet a hajába,

török ellen kopját hajítani gyáva,

a vassisak alatt

úgy lekonyul a nyak,

mint láng kő-kalaptól – mint láng kő-kalaptól.

Zabál arany kácsát, orra csupa pára,

zsírtól fényes, ragyog buja nagy szakálla,

hágat csikó-lovat,

ráköt szent-szobrokat

csődör-kalapjára – virágkalapjára.

Fölkelt nép pusztítsd hát az urat vidáman,

gyomláld ki e földet mérgező fattyától,

írmagja se legyen,

se völgyön, se hegyen

a gonosz sátánnak – a gonosz sátánnak!

Szent dúlásod áldom, nagy lázad lemérem,

nap-csillagként izzik a te lázad, vérem.

Torkom már kiszáradt,

leteszem kifáradt

öreg citorámat – öreg citorámat.

Látomásaim vannak a te nagy jövődrűl,

mondok majd éneket a vár-dúló hősrűl,

az keresztesekrűl,

az gyalog-parasztról,

mint a folyam sodra – mint szél háborgása.

Vak szemembe zárva hordom én a várat,

a kő-ludat; tajték-fürtös paripákat,

arcok gyöngy-játékát,

buborék-virágát

a fölszálló mélyből – a mocsár-sötétből.

E hús-ajtó mögött ott a végtelenség:

érc-gőböleivel a tülekvő mennyég,

habos mezők, szőlők,

csecse-alakú fölyhők,

s édesanyám arca – édesanyám arca.

Vak arcom, előtted fekete űr játszik,

látó ujjaimtól homlokom sugárzik.

Nem a szemem őrzi,

ujjam hegye őrzi

fiam ábrázatját – fiam ábrázatját.

Szakálla kiserkedt, vas-mellényű harcos,

mióta csak bévűl világít a lámpás.

Káprázat-valóság,

kristály-lombú rózsák

dermednek szívemben – derengnek szívemben.

Ti hoztatok ide rajzó magatokkal.

Hadd derüljek én is a győztes napokkal.

Egyetlen nagy szem lesz,

egész lényem lát majd

titeket mindétig – titeket mindétig.”

S öreg keze a húrokról lehervadt, szem-odujából indúlt a könny csergedezése,

szakállát verte a friss szél, arcába zúdította a nap virág-esőjét,

homloka fényes volt, akár egy istené, – s ekkor Dósa szólította őrét:

adjon lovat! Portyára indult, kitudni azt, kikél-e majd a bosszú szép vetése?

Mikoron visszatért habzó paripáján, izzott melle vas-sátora,

vas-ingében a vezér szállt tajtékos, kicsi ménen,

vas-ízelt baljában őzgidát hozott, s a síkos tarisznya-mélyben

zsíros testű halat, s oldalán császármadarak fürtje bóloga.

Robog a kicsi mén, dübörg az érc-toronnyal, húzza fehér hab-uszályát,

megtorpan, áll és tátogatja feketebársony-belsejű, habzó virág-pofáját,

hátán az érc-lobogó: Dósa, vas-jegenye veti hosszú árnyát,

piros zománcozású legyek csillagzanak, lepik a ló fekete szeme-karimáját.

Felsír az őz, ver szeplőtelen szíve a vastenyér alatt,

a fejükbe zúdult vértől bódultan pihegnek az elfeketűlt taréjú madarak:

arany hold-vidékét, sátora-mélyét mutatja a sűrű-lombú nyak,

szemhéjuk föl-lecsukódik, billeg a szemgolyón, mint sárgarézkupak.

S a portya-zsákmányt leoldja gyorsan, asszony gondjára bízni,

dobot riaszt, kürtöt fuvat, sátorába hívja vezérit:

Lőrincet és az alvezéreket, s Gergelyt, testvér-ágát, anyja-szíve-vérit,

hivatja őket, gondot gondolattal, vágyat okos tervvel tetézni.

Jön a medve-tarkójú pap, a galamb-léptű kis szőke fiú,

a sátorlebernyeg lebben lágy lüktetéssel sorba,

s gyűlik a sátor méhiben a sok vezér: a tegnapi szolga,

bádog-mellényben a harctudó zsoldos, s csalán-ingben a rücskös-inú.

Leülnek, állnak, gubbasztanak, ki-ki néz magába, másra.

Ítélet ez a kép: ércben, szemekkel kivirágzott sátori mély,

arc arc mögött: csontig leszikkadt, virág-szelíd, urakra-kevély,

a másik tömzsi-nyakú, vas-arcélű, lemez-borítású, mint a sáska.

Egy arc: lapos, tömpe orr, fekete szakáll-hab, a szemvágat ferde.

A másik: csonttalan szinte, kékszemű, aranyban virágzó nagy pupillák.

A harmadik: mint bazalttájon sziklahordalék, vérpettyes szemhéjú pillák.

A negyedik: csontkúp az, s setét szurok zubog a vállnyeregre.

S Lőrinc: nyúlánk, fürge-tekintetű, homloka szirtfal.

És Gergely: zömök kis székely, kerekarcú, fénylik csepp szőke szakálla,

bokától ágyékig vasgyolcsba tekerve kövér-izmú lába,

nyak-ere ráng, dagad, elhólyagzik, mint kígyó, ha békát fal.

És Dósa a hallgatag emberi kör közepén: fekete kőszál,

fekete haja csigákban göndörödik nyakára, tiszta homlokára,

kihabzik az a sisak alól, nem fér szűk belső-borulatába.

Székelyföld fekete rózsája ő, pillantása a magány mélytengeréből fölszáll.

Okos, barna szemében derű, egyszerűen, lassú szóval mondja:

„Ez ingovány-vidék seregünk őre lesz, a telet ittfoghatjuk,

e kő-tetvet szétmorzsoljuk, két körmünk közt megroppantjuk,

Báthory muslinca-sírását majd a mi fülünkbe zsongja.”

És szól Gergely, ki úgy ült, térdeit felhúzva, mint a tücsök,

fölugrik könnyedén, s látszik, izmos, vaskos combja van, mint a tücsöknek:

„Elleneink tán nemsoká vasban e réten feldübögnek,

méltón őket kaszáljuk, ha e mezőn kivirágzanak a vas-üstökök.”

Egy vezér: „Igaz!” Gergely: „György, csak lepjük körül a várat,

öntsük köré a teljes bénaság szótalan vasfalát.”

Egy alvezér: „Se ki? Se be? Csurgassuk rá a bosszú kő-zuhatagát.”

Egy barát: „Báthory onnan utat csak Belzebúb honába találhat!”

S föllebbenté ekkor Dósa a sátor lenge selyemajtaját,

a vár felé mutat, áll szótalan, csak áll meredten:

alkonyodék, zöld-sárga gőz tódúl az ég felé ernyedten,

sipol, zeng, sír, jajgat a táj, alig bírja el az ég a madarak zaját.

Nagy falkában kavarog a vadlúd, récék fekete habja tölti az űrt,

sír a vizityúk, jajong a bíbic, rikolt a fácánkakas rekedten,

fekete várak épülnek fel, s omlanak el az űrben ijedten,

lüktet, szikrázik a rét: csöpp fény-lovak párzanak, búgnak kos-hegedűk.

A vezérek arcán réz-villogás, aztán csend. Néma a vár, a rút.

Buján virágzik a láp, az ég e roppant szerelmes nyárban.

Elcsöndesűl a széles tábor is. A vezérek virrasztanak hadi-tanácskozásban.

S átlövell az űrön, mint a szűz isten magömlése, a tejút.

A holnap? A jövő? Fény-híd, lávafüst, virágszag,

szenesre pörkölt kos-göndör fej, tündöklő kehely; ki-ki szívében.

Hajnalra pedig riad a százezer szunnyadó, az éden

várományosa. S vágyainak Dósa medret és határt szab.

„Hidat verünk a kis folyón, a vár mellye alá özönlünk,

a víz-övet öléről lecsatoljuk, derekát tesszük szabadnak,

álgyúink majd a büszke dög húsába marnak,

s a vár mögött kinyitja kapuit jövőnk, érc-ölű földünk.”

Terv tervet födöz, vágy vágy fölébe száll; – s hidat ver a nép,

hullhat özönnel a várból a szakállas golyó, a vaskalász,

gázol a vízbe, fúl a vízbe, tódul a hídra egy helyébe száz

és százat nyom sürögve tízezer keresztes: ömlik ember, hadigép.

A legnagyobb tett: a fegyelem! Ez az erő, a verhetetlenség.

Ezt meg kellett tanulni! Hisz az ember nem arra született,

hogy szétlobbanjon vágyai szerint, mint csillag-gőz, vagy repedt

tömlő ezer tűfoknyi vízcsápja. A halál: a szertelenség!

A halál: megadás, a csonttalan vágyak pondróhada.

A halál: a korláttalan lét, a tobzódó öntudatlan.

De ők az élet! S zuhog a várra már szabályos-szakadatlan

a kő, a vas. S tolong a túlsó partra lándsa, sisak, gőböl megtorló garmada.

Árad a nép! Hasal a vízben a hordóláncolatú híd,

mint óriás fahernyó hullámzik, gyűrődik a tömeg alatt,

hordó-ízei tágúlva-szűkűlve nyögnek, tömör, kristályos hab

lebben a magasba, mint fehér madár, kő-bomba visít.

A várból kő-béka ugrik a vízbe: ont sűrű vízpetét, szül vízoszlopot,

s kalimpál asztmásan tátogó hal, zöld nyál a vízkehelyben,

s visszahull az önmagából kitörő, buborék-lomb rebben,

száll föl a mélyből, a nádban eltévedt kis réce zokog.

Vasgolyó kövér tulkot üt homlokon: az szinte béget,

megugrik könnyedén, mint az üveg-álom szöcske, sokakat legázol,

s már bugyborog a lélek fehér hólyagokkal szivacsos-rózsás orrlikából,

dög-teste vízben hempelyeg. Urak, búsuljatok, ez: ostrom és ítélet!

Ostrom és ítélet! És ezentúl zuhog a kő. Egy hónapon át.

Meddig? Csak zuhog, csak zuhog, csak zuhog a várra,

kő-esőt küld az összegyűlt harag, félelmes zuhogása.

Hinnéd, a mindenség ellen lázad e megtébolyúlt világ.

Pedig a felnőtt értelem veri a vár elaggott fejébe a kő-logikát,

konokan, mint tanár az egyszeregyet a hülye gyereknek.

Szabályos ütemben a kő-magyarázat szavai peregnek,

mert nehezen lehet oktatni jóra a korcs szülők fiát.

Kő, kő, kő: hát nem értitek, utat míly egekbe vág

az alap? E tételekből oly nehéz a következtetés?

Nem értitek, hogy új nemzet javára érik kenyérré ez a kő-vetés?

De a Vár hallgat, pislog bután, elzárja vizenyős agyát.

Dósa ágyúi köpik a követ, istenem, míly csönd volt az elébb!

Lesöprik a tornyok bóbitáit, tépik a várfal kő-szövetét,

a fellegek felszíne fölé száll az ágyúk torkából a kő-bugyborék,

elbódúl a vár, amikor beszívja a sík kő-leheletét.

Nincs kegyelem! S tódúl a dombokon a nép, a várat bevenni:

loboncos fejek, dárdák, kasza-csápok, ekevas-orrú pikák.

S az ostor kő-sudara, a korbács kő-nyelve, ami odavág,

e fönti kutyát lapulva szolgálni, tisztességre nevelni!

Nincs kegyelem? Ha lenne, miért? Aki e haragot fölidézte,

csak szorítsa most szívére lánymellen elpuhult kezit.

Megadatott most a szolgálat bére, az úri derű most temetkezik.

De Báthory kiront érc-falkaként a várig-lombosodó merészre.

A vár is, mint sün, ezernyi kő-tüskét ereszt, csurgatni vért,

hull a falakról kő, vas és gerenda, nyílvesszők sziszegnek,

s puskagolyók hosszú füstcsíkot húzva az űrben ellebegnek.

Önmagáért hős ott fönn az úr is. Önmagáért. Nem a nemzetért!

Hemzseg a dombokon fölfele a keresztes, suhog a vadzab,

kiegyenesített kaszák örvénylő kígyója tekereg fenekedve,

ezer fémcsillámmal kúszik fölfelé, hogy megroppantsa rátekeredve

kő-testére, s lenyelje majd ez a csillámló-táguló, ezerszemű fekete madzag.

S lebukik vérben sok keresztes, lőporfüstös melle kivirágzik,

virágon vérberagadt bogár fuldoklik, készül a végső iszonyatra:

szárnyait, potrohgyűrűit, csáplemezeit zengetve-nyitogatva.

A légben füstpamatok úsznak. Testek emésztődnek. Nyakakról sok fej hiányzik.

Sisakos fejek gördülnek le a dombon, pillájuk mozog, szemük fehérje,

golyó csapódik, pattan el, perzsel fehér homályt a csillogó mellvértre,

rongy lobogók repkednek, kürtös hull kürtje rezére,

a várfalról bádog-vitéz szökik, hogy a magasban urát elérje.

És kő és kő és kő hull a várra, a lenti erősek áldomása,

rettenetesebb beteljesedéssel, mint János apostol látomása,

ontja a zúgó alvilág a fehér kő-petét rakásra,

derékig ér, nyüzsög az úr szöllejében a kereplő kő-sáska.

Isten kő-átka érte ezt a várat; a büntetést ki kérte?

Csurog fejére a vihogó sátán kénszagú kő-vizelete.

Kő-ikra: egyétek! Kő-tej: igyátok! Ez a föld kő-felelete!

Rátok a felforrt valóság rettenetes kő-ítéletét mérte.

Ezernyi kő-kecske ugrál a várfalakon, kőbak hág kőgidát,

tapos kő-patákkal, kő-legyek rajzanak, dúl a kő-vihar,

s milliárd kő-béka ugrál, ellep kertet és kutat vágyaival.

Ám, Dósa még nem készül lezárni e roppant nagy vitát.

Vitát? Ítéletet! Hisz ítéletre megérett e satnya és önző puhányság.

Mit akar még? Mire él? Örömet kinek oszt? Magának?

Vasbéklyói ők, nem sasszárnyai a magasba áhító hazának.

Ha szegik, kire szegik, míly húsba, csontba verik a kardot, a lándsát?

György megül kicsi ménjén, homlokára tapadnak a sisakból kinövő kacsok.

Föl-fölvágja karcsú fejét a mén, körötte füstbojtok, lángpamatok.

Zablájáról zöld hab csepeg, inyére húzza orrlyukas ajkát, nyerít, topog.

Orrán vasálarc, kidülledt szemeit kimutatják, körítik forró vasablakok.

Ahogy ott üli lovát, s nézi az ostromot moccanatlanul a Székely,

a gyeplőt visszafogja, a lófejet fölpeckeli vasszorítású kezével,

hogy nyitva a száj, mint a kancsóvirág, dühe csurog, mint alvadó fehér tej

és száguldana, de érc-kalodában a test, fém-lábak lakatában a derék pej.

Hát csak áll mereven. A lovas a füstölgő, gyötrődő várfokokra néz.

Tán a múltba, a jövőbe tán, érik az eddig ki-sose-mondott

gondolat, kint ember, füst gomolyog, belül emlékek, gondok,

s a kettő között Dósa a híd, s közeledik-e a beteljesedés?

E táj lesz a győzelem öle majd, vagy a remények lágy temetője?

E vár az élet kelyhe lesz, vagy a kudarcok sírköve majd?

Nem, nem, a halál nem rájuk méretett, e mocsárból kihajt,

e dús televényből a még kimondhatatlan tisztaság, az emberség jövője,

Szabadság! S ha itt vész valamennyi? Fel tud-e még éledni e nép?

Lesz még magyar, hordozni rejtett kincseit, ki nemzeni nem gyáva?

Vagy kövéren, a végső lélekzetét felböfögve összenő a láva

feje fölött, s feledik majd, mit rejt a mély, nem őrzik emlékezetét?

Hisz pusztul, árad, nő ez a sereg és rajzik szét e hazában,

győztesen, leverve, s újra győztesen az ölni-keseredett szegény.

S egy tetté összefogni őket lesz-e szabály, emberi, kemény?

Gubacsról jött a hír: holtak ezrei úsznak, mint nagy ecsetek a Dunában.

A vas-tajték a mezétláb-hadra zúdult, a nehéz lovasság,

jött, mint ezer egymás-hegyén-hátán nyüzsgő, bicegő-bólíntó gyerekjáték,

ami rugóra jár, mozog, bólogat szögletesen, jött a hemzsegő vas-árnyék;

s a parasztok belét a homokba, kalászba keverve taposták.

S hullt térdre ezerszám a megrettent lázadó és úgy könyörgött,

gyalázta magát, csókolta a földet, a vas-lovak patáit,

a király-küldötte urak csillogó, vassal-bekagylózott lábikráit.

S mi volt a felelet? Nincs kegyelem gyáva, gyalázatos ördög!

Futott a zöld bádoglevelű, nagyeres-lombú kukoricásban,

a maga-se-tudja-mért alázatos, a lét alá szorított könyörgő,

s döfte, buktatta őt a mennyekből nehéz zajjal ledörgő.

És csillant vér, szikkadt, fekete tarkó, üveges szem a fém-vonulásban.

Gyáva volt? Csak esett. És jaj, drága vérüket a föld hörbölve itta.

De gyalázat nem őket érte, de titeket Tomori Pál és Bornemissza.

Időkbe-látó szemetek nem volt, de kezetek, hogy a hazát a sírba taszítsa.

Jobb lett volna büszke vezérek gondolni erre, önző dühötök elcsitítva!

Irtástok irtóztató volt! Vasban zúdultatok védni a gyalázat jogát.

Nyestétek barbár kézzel a kivirúlt fa ezernyi rügyező ág-bogát.

És akadt áruló is, kis felkelő-vezér, ki megsarkantyúzta lovát

a vas-felleget mikor hempelyegni látta, futott és – megadta magát.

De futott a paraszt is, futott szegény a perzselő, sűllyedő homokon,

futott a víz felé fölemelt karral, mint lihegő, fekete vadon,

egymásra hágott nagy rémületében a vízben is, egymást tapodva agyon

és befogadta őket a zöld koporsó, vízberogyottakat kövér víztető nyom.

Egymásra bukva rángó rétegekben fekszik a keresztes alant,

hínár tekereg válla köré, zöld háló borítja, nyugtatja vizi hang,

lebeg fölötte pezsgő levegő-gömb, reng a víz, mint óriás harang,

mint vastag ezüst szögek, a bordák alá furódnak a halak.

Az emberi vértől hájasra hízott halak uszonyos hasa fehérlik,

átdereng a zúgó koporsófedő, zöld vizi-indák kúsznak a víztetőre,

búvár-csík bukik a felszín alá, vinni a hírt, ülvén a víz-szeretőre:

odafönt még a megalázottakat, a csillám-lelkűeket metélik.

Vízalatti rózsafák, megerednek majd, rövidesen kiújulnak,

ha a húst lemarta már a víz, s a halak is pukkanásig laktak;

a csontvázakra pikkelyes-sűrűn kagyló-tüskék tapadnak,

lesz rózsa-ág a csont, s hegyén a világító halak kis rózsái kigyúlnak.

Lent virágzás. De fönt a táj? Az a gubacsi táj: egy temető!

Törten lobog a legázolt kukoricás, a homok emel kis tornyokat,

láthatsz beomló láb- és patanyomokat, karókon ember-lombokat,

mint óriás varangyok sokasága pillog, ül a földön a levágott emberi fő.

Hogy azt hiszed egyszercsak tappogva megindul ez a vizenyős-vakarcsos menet

és elárasztja sűrűn a várost, e tündér kő-tüneményt!

Hogy azt hiszed, szíved szakad és üvöltenél az isten követeként!

Rekkenő nap aszal hólyagos-kunkorosra falevelet, áttetsző emberi fület.

Ott aszalódnak a karókon a paraszti hadnagyok: diákok, papok, csizmadiák,

hörögve, sírva, ordítozva, kiszakállasodva a keresztfán,

mint az az árva kis zsidó, a vastag-orrú, buja-ajkú emberi magány.

A kókkadt, lecsüngő lábak elfonnyadnak száradékká, mint a tökindák.

Ó, testvér-szenvedés, megváltó-verejték, hideg gyöngy-zápor!

Emberi szőlőtők, csepegtessétek lecsüngő fejemre borotokat.

Szívembe-kövesedő sóhajok, hordozzam örökre izzó kínotokat,

mint a föld az érc-ereket, kristályok ragyogását, messze a világtól.

Ó, légbe-markoló karmok, görcsös-ujjú kezek a nyári fényben,

ó, légy-lepett, darazsaktól fürtös, elvékonyodott arcok, légy-domb a térden!

Kínotok oldja szenvedésem, hisz a szegényen nem segít az a szégyen,

hogy legyek lepték Jézust is a fán, ott bozsogtak átvert tenyerében.

Lábak, amikre ágyékig úgy tekeredik az erezet, mint a szederinda,

besüppedt, kagylósra száradt medencék, korhadó dongájú mellkasok,

porcelánná száradt fülkagylók viselői: sziklákhoz kötözött sasok,

üszkös rózsák, hasig-fölhúzott-térdű magzatok, bólog a szörnyű hinta.

Mákszemnyi és babszemnyi színes legyek a szem körűl dulakodnak, szedik a harácsot,

zengenek kupacban a sebeken, mint a fosztogatók, gyors tudománnyal,

bolyhos bundába ágyazott szemekkel, dülledő, gyapjas koponyával,

tapadó-lencsés kezüket összedörzsölik, mint az elhízott uzsorások.

Ó, szörnyű légypapír: kiöltött nyelv. Fekete napraforgók, megnő az árnyuk,

a homokra vetődnek verdeső, repkedő, csüggedt hosszú rácsok.

Fekete cseppkövek a tenyerekben, az arcokon lila veríték-ragyogások

és szikkadván csúsznak lefelé, miközben nő körmük és szakálluk.

Ó, ez a nyögő liget a barka-potrohú, gyász-szalagos darazsaknak is ünnep!

De vihar söpör végig a tájon, a karok vibráló felhőkbe merülnek,

villám csókol szenesre jajgató fiút, a rabló-falkák menekülnek,

tátognak az esőben a holtak is, a még-elevenek felüdülnek.

Fölnyihog a ló, sárga füst borítja el, fojtja György révületét.

Arca egyre élesebb, szögletesebb, szeme alatt kék fájdalom holdudvara nő,

a szemgolyóban fölragyog a holdbeli kráterek kopár világa, palakő

csillám-szirterdeje mutatkozik, ahogy a füst visszaadja a fény helyét.

A lélekben is fény aranyozza be a füstöt, homályát kiszorítja,

fénytábla közepén áll a másfajta-harcok lankája, mezeje már,

jutnak eszébe a végek, hajnali portyák: ott még a régi-hűség embere jár

csepp sereg élén, híre hájasodóban, szépsége, karja-ereje ritka.

Jutalmat, bíbor-ruhát neki a király adott, asszony-szíveknek gyönyörűl,

lovagi bugyogót, málnaszín palástot, de nyelvet rajta köszörűl,

de hecc-kedvelő ficsúrok, gőg-vértű nyalkák dongták csipkedve körűl,

s gúnyolta-dorgálta Csáky is, a püspök, rablónak nevezé, nem könyörűl.

Rabló? Ti léha-nyálasok, ti harcolni-gyáva leányka-bóditók,

csöpp buja asszonyok perzselő ágyékát vadúl versengve hódítók,

szűzek oltár-ajtaját gyöngyözve, barbár-örömmel bezúdítók,

arany-csődört rajongva imádó kövér kanok, csecs-rózsát szagolók!

Férfiak? Szemetek körül csak a gyönyör kék Szaturnusz-gyűrűje örök,

szemetek buja-sötét, fénytelen, mint napfogyatkozáskor a láng-ostya,

fuvola-szóra billegő, hegedűszóra hörbölő sok lágy-izmú kanocska,

miféle gúny jogosa vagy te, az udvar kő-lombja hűsén pezsgő sok majom-kölök?

A te léted is védtem, te csipkebokorba-öltözött-nyakú, golyvás kukac,

te, a verejtékünk állóvizében tenyésző, zsírtól üveges húsú szúnyoglárva!

Téged nem harc robaja vidít, de zsíros böfögés, a részegi lárma,

legföljebb szűzek vére, nem a töröké, amit ujjadon fölmutatsz.

Krisztus könnye érted is hullt, Krisztus vére érted is csepegett?

Ne gyalázza őt a férfi, aki megvívott epeirosi Alival:

egymás fele pattog a két mén, lendül a lobogós kopja, a kétnyelvű zsivaj

hökken, s felgomolyog karikában: a két kopja suhogva ellebegett!

Nehéz szablyát villogtat Dósa, a török görbe nagy jatagánt,

a tébolyúlt-szemű mének ágaskodva egymást átölelik,

s már a földön ráng, mint besózott békaláb a vas-hernyó, látjátok ott Alit

félkarúan, sírva lerogyni, fehér lova elrobog bőszen, toronyiránt.

Dósa fejét veszi, dárdahegyen Ali feje már! Mikor is volt e viadal?

Még átlátszó erdők ón-csöndje mögött láttad a hold süvegét,

az enyhülés sakktáblát rajzolt a tájra, kockákat: fehéret, feketét,

hidegebb vizekre szállt a tél, február játszott a várak kő-sakkfiguráival.

De a föld szaga a szívet szorította, kábított az alkonyi lilában,

ha a tocsogók sebei behegedtek, s jéggé alvadt estig a víz csillogása,

de a derékig jégbefagyott füveknek már gömbölyödött viaszos kalásza,

s zöld rács övezte a nádat, edződött a téli rozsda-lángban.

És nedvek lágy illata, tavaszi fűszer, arany-gőz, terhes, édes-éden

lávája szédité a szeretni-kész világot, elég a dermedésből!

És cinke szólt, frissen festett bundájú méhe lövődött ki méz-hüvelyéből,

viasz-templomát elhagyva kóborolt az álszent lovag, sárga-csíkos öltözetében.

S a rügyek a napra ültek, lila tokával, mint kis püspökök,

pelyhedzett a kamasz föld, sajgott a gyönyörre-áhító patak

és megsűrűsödtek vágyaikban a levegőbe szagoló lovak,

s zsírosan omlani kezdtek, kövéren felragyogva a rögök.

Mit érzett ez a föld, hogy oly vadúl villódzva készült a tavaszra?

Hogy sikoltva szinte, sietve dobta le nehéz téli ruháit?

Jöjjön a tűz csókja, láng ölelése, bár a csontig lemállik

teste a nyers szerelemben? Hogy tán ez az utolsó teljes pillanatja?

Mit érzett ez a föld, e pőre csont-magány, e csont-bozót,

e csont-kelyhű messziség, e csont-villogású táj mit érzett?

Hogy zöld csipkét aggatott magára, eresztett mirigyeiből mézet,

sarjasztott illatos mosolyt a csont fölébe, áldást, szerelmet-hozót?

Mint megejtett kicsi szűz, duzzad a kutyatej lombja sárgán,

a tej-erek megdagadnak, lüktet az emlő a tej-zubogástól,

az őskor üzen százezer pettyes torokból az újraszületett sásból,

s páfrányok réz-cirádája, rézből hímezett tolla reszket a szilfák árnyán.

S míg alszik a madár, vagy fésüli búbját, nyak-köpenyét csőrrel,

benne kis házat épít az isten kőmívese, mész-kastélyt,

benne az anya-láz cellát növeszt a hold köré, meleg estét.

S lázadva feszíti a lomha föld sötétjét az arany-láng csíra-tőrrel.

S zöld, kék üzenet, lila örvény, láng-tócsa, zománc-hab minden,

csorog a völgybe, lobog a fákon, üli meg a dombok hajlatát,

a szikla se meddő, zöld ágat ereszt, tar fejére parókát, mohát,

büszke a kis fűz, illeg a víznél, zöld selyemingben.

Ez a föld mire készült? Virágot érzett itt az is: a holt kő, a kóc!

Roskadásig telt gyönyörrel a táj, mint serleg izzó gyönggyel.

Mit érzett ez a nép, hogy tódúlt, a szívből a szemekbe fölszálló könnyel

a kereszt alá, mikor kihirdeté a szent háborút Bakócz?

Gyűlt, gyűlt, gyűlt villám-szóró szemekkel, mint a fergeteg,

özönlött Rákos alá, megfakúlt templomi zászlók nyomában:

a megbolydúlt iszap-világ a méz-szagú mezőn, félig ruhátlan,

kötéllel átkötött ingben, bőrsisakkal, nagy zsíros üstökökkel pezseg.

Szúrágott, vén, fekete fa-Krisztusokat cipelve áradt a szenvedő:

fejükön virágkoszorú, az eres, fekete fa-lábakon szines pántlikák libegtek.

Mint vén sasok, nagy Krisztus-árnyak úsztak át a réten és megpihentek,

töviskorona árnyékában szoptatta kicsinyét egy tojás-csecsű kicsi nő.

Mária volt minden bizodalmuk:

„Urunk szülőanyja,

gyönyörűség fája,

Betlehem virága,

csillag-érc anyája,

Mária segíts,

Mária segíts.

Isten palotája,

ékesség vizsgája,

szépség arany-ága,

alabástrom ágya,

Mária segíts,

Mária segíts.

Termékenység völgye,

Jézusunk tömlője,

vas-derekú tölgye,

isten egy csepp könnye,

Mária segíts,

Mária segíts.

Te hűség csonttornya,

tisztesség jég-orma,

te Salamon lánya,

kristály-méhű bánya,

Mária segíts,

Mária segíts.

Vakok szeme-fénye,

könnyeink edénye,

te galamb epéje,

magyarok reménye,

Mária segíts,

Mária segíts.

Elefántcsont-ostor,

hold-keblű apostol,

rózsa csillagokból,

hínár arany-kacsból,

Mária segíts,

Mária segíts.

Vérző arany-kanca

szenvedésünk anyja,

jóság televénye,

anyák példaképe,

Mária segíts,

Mária segíts.

Te szeplőtelen szűz,

te megtisztító tűz,

erős trónodon ülsz,

bűnösön könyörülsz,

Mária segíts,

Mária segíts.

Isten citerája,

csodálatos hárfa,

tiszta méz kancsója,

tej-forrás kávája,

Mária segíts,

Mária segíts.

Te Jézust kihordtad,

bár bűnbe nem estél,

istent befogadtad,

mint víz napsugarat,

Mária segíts,

Mária segíts.

Te őt fölnevelted,

szájadból etetted,

mellyedből szoptattad,

csont-lombbal fésülted,

Mária segíts,

Mária segíts.

Te őt elsirattad,

holtan eltemetted,

lábait csókoltad,

a szöggel átvertet,

Mária segíts,

Mária segíts.

Oda rágörnyedtél,

a száradék lábra

és nem undorodtál

te a halál-szagtól,

Mária segíts,

Mária segíts.

Szomorúság lombja

te meg nem rázkódtál,

eres bőrre, csontra

gyöngyöt harmatoztál,

Mária segíts,

Mária segíts.

Fene török ellen

erőt adj karunkba,

izmunkat növeszd meg,

félelmünk fékezd meg,

Mária segíts,

Mária segíts.

Pogányt úgy levágni,

mint az öreg ökröt,

török tar fejével

vígan gurigázni.

Mária segíts,

Mária segíts.

Adj érc-inat nékünk,

bocsásd meg, ha vétünk,

őrizd cseppnyi létünk

a nyögő viharban.

Mária segíts,

Mária segíts.

Bátran el is vészünk

Jézus-istenünkért,

megváltó-fiadért

te csepp istenasszony.

Mária segíts,

Mária segíts.

Adj kenyeret nékünk

elszáradt hasunkba,

ne legyen mi gyomrunk,

mint égett kemence.

Mária segíts,

Mária segíts.

Fiunk, ha megérik,

mint a fekete kos,

lányunk kövéredvén

tehozzád hasonló,

Mária segíts,

Mária segíts.

Lovunk, hogyha bagzik,

barmunk üdzekedik,

legyen dupla csillag,

mikor virágozik.

Mária segíts,

Mária segíts.

Nemest zabolázd meg,

urat adóztasd meg,

halált tőlünk foszd meg,

kínod velünk oszd meg,

Mária segíts,

Mária segíts.

Roskaszd venyigénket,

jéggel ne veress meg.

Török szöllejében

búsán szüretelni.

Mária segíts,

Mária segíts.

Légy mi közbenjárónk,

te délceg fiadnál,

győzvén, térjünk vissza

messze tengerektűl.

Mária segíts,

Mária segíts.”

A lélek is, mint a tavaszi táj, hol fényben, hol barna borulatban.

Fénylik, ami édes, zordon, ami fáj! Vad áradás, hold-ezüst apály,

béna sziklavidék, habzó tengeráram, virágos völgy, siket aszály

villant egymás után; a halál, az élet Dósa szívében, megbonthatatlan.

Ó, ez a szövetség! Az egymást kiegészítő árulás-hűség,

a bűn, s kiengesztelés összefonódott gyönyöre-telje,

a magában-mindegyik-hazug, a csak egymást-átölelve

létezhető nagy szerelem, bonyolúlt-egyszerű, haragvó termékenység!

Virágok szaga alatt nem érzed-e a rothadás enyhe-édes illatát?

S a holtak árnya mögött a virágpor illata-olaja édes.

S ha csókkal érsz holt apád derengő, kék-eres, viaszgally-kezéhez,

a borzadályt? S hogy fiában győzte le a halál romlás-szagú gyalázatát?

Holt anya nem szült gyermeket még, de eleven belehalt már a szerelembe.

S fölsírt a vérben-lubickoló picíny, s a csillag-köd megalvadt,

temette anya fiát; a halálból jajongva kisarjadt

az ember, felnőni készen a szabad értelemre.

Kimondhatatlan titkú szépség: átzuhogsz te az időn,

gyöngyözve-habzó, csillogó, lángoló-hűs, robajló zuhatagban,

az anyaméhből a sírba, istenné teljesűlsz magadban.

És nincs több! Ez a legtöbb: az ember örök sugárt ver át a halál-ködön.

Az ember: a beteljesűlt szépség, értelme a világnak.

Az ember: a valóság megfogalmazója, a halál szügyébe vert dárda.

Az ember? György fölnéz a megtépett-szirmú, szikrázó kővirágra:

csepp lovon csepp harcos ül, a vár egy kő-levelén, mi holtakra vet árnyat.

Vértje szikrázik, sisakján szélkakas forog, mint a bűnös ég nagy csillaga,

zöld smaragd-szakállú fénnyel kakaskodik felhők magasában.

És reng a föld, s izom feszül tízezer paraszti lábban,

s konok arccal néz Erdély felé, Buda felé néz Báthory szatrapa.

Te kő-kalicka foglya, rabmadár, tán az égbe nyilalsz,

ha zárkád ajtaját kinyitja a szabadító bűn fekete angyala?

Báthory úr, csak lelked száll pacsirta-könnyedén! Száll? Hova?

Lebukik feketén. Nem védi úr-szíved se kő, se tűz, se pajzs!

Már egyszer megfutottál, habzó lovacskád eres nyakára borulva,

égett Csanád, szállt a tág egekbe szét az adós-levél, sorvadó pernye,

mint kaktuszlevél kimeredt tüskés-zölden Csáky, Telegdy nyelve.

Lám, nem-méltatlan az adósság-fizetés a szenvedésért szakállas kurva.

Mint köd-ménest a nyers őszi szél, a gyémánt-szabályok hírhozója,

a fákat földig görnyesztő, a vérszeplős száraz lombot az űrbe sodró,

mint a gyűrődző bőrű zöld tej, a tenger, homokvárat habjával lebontó:

szétfújtuk mi az úri hadat, s már Csanádra tűzve a láng lobogója.

Ej, az a harc; egymásra tóduló lovak, mint rángó kacsok sokasága,

nagy, zöldszemű idegek gubanca borzolódik feléd magasság,

villogó-hamvadó emberi-állati szemek buborékos lávája lüktetve ráng,

nyihog, sír, reszket a sík. Metszi a lovak védtelen hasát a felkelők kaszája.

Omlik a bél, a gyomor gőzben, kifordul a csontváz-kosárból,

velőt kever füvekkel egybe az eget-földet karcoló lópata,

mint vas a kovakőből, szikrát csihol égbe-csapódó villanata.

Vas-meteor pöccinti Báthoryt, rézsisakja tarkójába horpad, lefordul lováról.

Aztán csönd, derengő hold-magány, kisérteti táj, kvarc-fény,

patkós patafoglalatban emberszem csillog, mint gyűrüben ékkő,

sóhajok, tücskök, győzelmi hurrogás, csillag-kövek, s a kéklő

éjszakában döglovak fogsora csillan, holtak nemiszerve, a gesztenyehéj-erszény.

A reggel! A lovak dermedt, lila orrlika harmatos, darazsak, legyek dongják,

lándsák, kardok, vértek ezüstös folyama kövül a síkon.

S kúszik tejútként reszkető-sűrűn az ember-fém-kása az úton,

dárda, sisak, kaszahegy, lófej Temes felé. Hogy ott a végső szót kimondják!

Mint rajzó szárnyas hangyák özönöltek, rezesen csillogva, meteorsugárral:

fekete angyalok zúdultak ki az űrből, kezükben izzó virággal,

a kő-édent, Csanádot megostorozták tüzes rozmaringgal, tüskés vasággal,

e kőváza kőcsokrát eltaposták rettenthetetlen fekete lábbal.

S eltűnt a gőg vártemploma, por lett és hamu a bíbor büszkeség,

vele nem lett üresebb a föld, vele nem lett kevesebb az emberiség.

Mint hamvadó seb, ha vérben fölszakad, parázslik a város üszke még,

füstöl a cserepes föld, mint a kemence, aranylik füstben a rom-maradék.

György, a tengerszívű székely ítéletet ül, hozatja Telegdyt, Csákyt,

örvénylik dárda-kerités, jön a két rab, akinek nem jutott ló-menedék,

láthatod lüktetni, mint hőségben levelibékát a püspök zöld halántékerét,

a másik tántorog szinte. Egy sovány kutya légy után kap, leül, ásít.

Az érc-liliom homloka felhős, tüzel kékes-olajos göndörsége.

Körül hallgatag keresztesek, mint őszi kórók, cafatban, rongyban,

erekre, gégére-tikkadt nyakak, sebhelyes arcok, láng a szemöldökbozótban.

S kezek fonódnak, agyagból gyúrt, kiszáradt, otromba fogók a kaszanyélre.

Csönd. És újra csönd. Cikkanó tekintetek, suhanó arany-nyilak, pillantások.

Morajlik messziről a vonuló sereg, fém zörgése, paták dobogása.

És újra csönd, szemekkel-sűrű csönd, mint az űr, a mindenség lakása,

mint a föld sötét belében ásványok tüze, kéneső, tébolyúlt égitest-zuhogások.

De Csáky fölzokog könnytelenűl: „Váramat lealáztad, népemet lealáztad,

szívemet lealáztad, ki voltam az ország tartóoszlopa.

Te székely-vezér, pórhadak fekete arkangyala, nélkülem soha

csillagod föl nem ragyog! Bűnös volnék? Az isten is hibázhat!

Te isten trombitája, légy könyörületes, s szolgállak halálig,

jószágom legyen tiéd, elébed öntöm bőségem tekergős szarujából:

s hull lábad elé ökör, arany, hájas föld, nagycsöcsű asszony a javából,

csücsülhetsz a sűrű aranyiszapban, míg csontodból e fájdalom kiválik.”

Dósa fölemeli olajos fekete csigákba gyűrűződő gyapjas fejét,

s bíbor tűz szivárog fel a nyakába, a harag ad rá piros inget.

Némúl a püspök, lázas, kiálló béka-szemmel ide-oda tekintget.

Távol dobok peregnek, igazítják az elvonulók lába-ütemét.

„A néped? Fölemeltem! Az magát emelte!” „Föl, a bűn magasára!”

„Bűn? Testedben zsírba-pólyázva renyhülnek a csontok, a rostok!

Hitvány varangyok, ország-urak, kik az igazat szolgálni mindíg haboztok!

Szent hattyúszárny a nép, száll patyolat-tisztán a jövő hűs ormára.”

„A jövő? Nem győztél Dósa te még! Hova készűlsz, mit akarsz te?

Azt hiszed megbocsájt neked isten-király, s az ország-bíró nemesség?”

„Fecsegj csak püspök úr, korcs szavaid harcosim hadd nevessék.”

„Mefisztó-szárnyad e föld szennyét-bűzét az egekig keverte!”

„A jövő? Áldja majd minden szülőanya, világra-nyögve magzatát,

bátor karunk, s a tapodatlan-keblű szűz, ki gyönyörben most vétkezik.”

„Mert kanját mindegyik tebenned sejti, ha gömbölyödvén, levetkezik!”

S Csáky lábheggyel megpöndörinté az elébe sündörgő kutyát.

„Rabló voltál, háborgatád a szászokat, a bűn zsoldosa voltál,

s ország-rablóvá serdült föl szíved, nemes-sarjadék Dósa!”

„Te takony-szívű, púpos-lelkű, százezreket sanyargató, jobbágyok vérszopója!

Rabló az úr valamennyi, te anyád emlejéből is csergő aranyat szoptál!”

Ekkor egy tömzsi vén keresztes bök egyet lándzsaheggyel a püspöki vesén.

Az fölsipít, mint a csibecsőr-koppantástól a kis varangyosbéka:

zöld agyaggá merevűl, fölhólyagzik lila-pettyes tokabuboréka,

vakarcsa-ragyája kigyúl, mint a csillag, sikít az emberlábú ősállat-csökevény.

Üvölt: „Kutyák zabálják föl szíved, isten rohassza le szemérmed!”

György felhörög tág torokkal, zúg az ámulóknak: „Korpázd az bestyét!”

S vasbunkókkal megtöretik, s karóba vonják habzó, gyenge testét,

orrcimpája mozog, mint elmorzsolt pille szárnya. Telegdy a lúdtollnál fehérebb.

Ökrendezik a humanista, epét a kíntól, a látomástól:

tótágast sír a püspök, nagyfüstű szakálla arcára visszaborúl.

A perzselt földön satnya virágok merengnek, fölkunkorúl

hártyás ablakokkal a paréjlevél, zörög a nyáralji szélsuhogástól.

Nagy nyár, elevent emésztő, lángok abrosza, tikkadt pusztaság!

Zenél a földszin ropogós-száraz megadással, pattog eszelősen,

a puszta-vizek szinén megannyi ékkő, s porladó zöld nyál a gödörben,

ahol csordák után, mint rózsaszirom fölhajlik a sár, délibáb-csodák!

Sárga holdacskák a virágok, sáska hánykódik, milliárd,

óh, istenem, légtornász-hegedűk lengenek a semmi trapézain!

Telegdy elfog egy párducként lendülőt, az lüktet ujja kis melldombjain

szinte szerelmesen, rózsaág-lábszárát kirúgja, mozgatja csápidegdúcát.

A tudós feje sápadt, látása iszonyatos, szavában bolyongó őrület, s tudás:

„György fiam, mire törsz te? Istent, s hazát feledve

e romlott csőcselék vezére lettél, e szennyes tajtékra, istentelenekre

építve lelkedet? Nem látod, végzetünkbe visz a belső-marakodás?

Egymást faljuk föl, harapva, összetekeredve, mint a kígyók,

s harci-sziszegésünk csak a töröknek édes huri-zene!

Csak pusztulunk, s majd elveszünk, s nem lesz férfi, ki nemzene

boldog fiat, anyát jövendő nemzedéknek, fajtát, szárnyalni-bírót.

Mit akarsz te? Tökéletes világot? Ezekkel itt? Nem lehet gyöngy a sár!

Istent megcsúfolod, gőgöd hazátlan, hisz földi uralmunk csak képletes.

Gyarló az ember, de isten a legkisebb művében is tökéletes.

Nézd ezt a sáskát, a fejét, isteni-mértan alkotta ezt, emberentúli szabály.

Ez orrliktalan fej, e bádog emberarc, e kaucsuk álarc, guminyak,

a szemek: gyöngy-gombok, templom kettős gyöngykupolája, sziklán!

dupla gyöngy-torony: a csápok! A lángeszű emberi mű is mily hitvány!

S lejjebb, a pontosan záró csapóajtók, ahol beáramlanak

az anyagok a fej-várba, a homlok szirtfala alatt a csuklós várhidak!

S a tokából kifakadó gallyak, agancsok, amik a szájnak segítenek,

s a száj körül pici lábak: a száj kerítése, a szájat koszorúzó tenyerek

dolgoznak sebesen, ez üveg-lúdláb-örvény is segél éhes ámulat.

S bent egymást-metszve-mozgó csontgereblyék, csontkefék

szabdalják szét az isten ajándokát, rezegnek gyors fogsorok,

lehetetlen-pontos masinaként az egymásba-illő szaru-uszonyok.

Ó, kimondhatatlan-titkú arány, isten műszere, te, isteni-szép!”

„Ne folytasd háborult-agyú! E kicsiny barmot én is ismerem,

paraszti jószág, méla hegedűnk csillag-zúdító nyárvégi éjszakákon.

Ne bódíts meg szó-bűvöleteddel, mágiádat nincs idő kivárnom,

pusztítani teremté ezt az úr, a te istened nekem már nem istenem!

Urak, szószátyár fecsegők, törökre menni roggyant-ülepű vének!

E sáska-példa a pusztítás jelképe csak, az volt már az ősi imákban.

Ti urak, ti sáska-gyomrúak, zabáltatok, zabálni tudtatok hibátlan.

Mint a poshadt gyümölcs elmállik húsotok, ti bűzös boredények!

Nagy rajokban szálltatok életünkre, ti öncélu-zabálók,

a telhetetlen bendő csak korgott szüntelen, el-elbődűlt,

mint vad bika és dúlt a sáska-faj, az ember-alja, s az őrült

lakomákon a lányingek lándsára tűzve, mint diadalmi zászlók.”

„Európa összefog! Európa megvédi jogunk! Nem bocsánatos a vétek!”

„Szétrágtátok a nemzetet ti rondák. Béletek kavarja vaskanál.”

„Mit tudnék szólni, tenni még, ha el nem pusztítanál…”

A holt sáska kihull szikár Telegdy kezéből. Dósa: „Vigyétek!”

Igen! Meghalt nem-könnyű sebben! De micsoda vád

érheti haragos szívét, parancsot-osztó, büszke akaratát?

Micsoda nyomorúlt vádaskodás mocskolná e hattyú-hím tollazatát,

ki suhan az űrön át, követve isten-szépsége sugallatát?

A tegnap? Nyomor és megaláztatás, pusztulás és szótlan szenvedés,

a csontig-rothadt, korcs-eszményű vének dáridója,

éhhalál, karó, kettős-félelem, egyház és földesúr adója

és bujdosás, betyár-sors, ha tiltott vad szügyébe hullt a kés!

Mert vad az annyi volt, mint hajdanán a szelíd paradicsomban,

zöld, barna, veres csordákban, a holdig púposodó részeg rajokban

hömpölyögtek-szálltak földjeinkre, cafatos-zsoltáros károgó bolyokban,

s törvény tiltá öldösni őket, ha öltük, hát lesi-módra, titokban.

Égettünk trágyát, s ültünk reménytelenűl a ködös pusztaságban,

marta szemünket a füst, de odafönt a kő-darázsvárban

habzott a ser, a zsíros bor drága-mívü serlegekben, ónkupákban,

Bacchus imája szállt a hólyag-ablakú cellákból, csak mi voltunk hazátlan.

A török? Gondoltak ők a törökre? Meghalni egy se akart,

e posvány-lelkű népet élni csak egy tüzelte: a kapzsiság,

mondják, a fajta arany-ága ők, de elsorvadt már e szikrázó arany-ág,

bennük nem ismered föl Árpád, István fiát, a hajdani magyart!

Igen, a népben lesz erő, megvíni a török handsár-viharával

és lesz erő új évezredek felé törni fény-teli, nagy ablakot,

csak nélkületek romlott-hitűek, giliszta-létűek, a kéjtől púposok!

Bosszú? Bocsánat? Válasz a kemény ítélet, vita az istennel magával!

Igen! Édes borzongás, s hollószínű sejtés suhog át az ostromot-irányítón.

Ó, kévébe kötött pillanatok, mikben az ősidők mélyei sugaraznak.

Mióta tart e harc, egy perce csak, egy hónapja tán, e várra mióta havaznak

követ, vasat fellegei a szabad förgetegnek, az eget elámítón?

Mit hordoz az ember örökre magában, milyen hadat,

hogy le nem roskad észvesztő, lebírhatatlan óceán-legétől!

Az időt, a múltat, s a majd-eljövőt, mely a magasság felé tör.

Székely föltekint, feléje a füstön-ködön át egy katona szalad,

megáll, liheg, hasa szelvény-szívként mozog, mint a lélekző szöcskének,

jelenti, Erdélyből követ érkezett, mikor a füstből előrobog törpe

habos lován Gergely, dárdáját rázza, fut nagy-ívű körbe

nyihitva a ló, s megtorpan csepp fejét szügyébe törve. Hogy megörül öccsének!

A vaskos lovacska sörénye oly kövér, mint a cigánylányok zsíros kontya,

fark-uszálya kontyban, hasa habos, viasz-orrlyuka dupla hold, fehér,

a nyaka, a lába vastagon erezett, mint belső felével a töklevél.

Ropog az öccs válla, ragyog a szakálla, mikor az ölelésből magát kibontja.

A nappali fények tokjukba bújnak, az est citerái dalra kinyílnak,

a két ló is összehajlik, harap puha szájjal; röhögnek, egymásra fújnak,

György a viháncoló paripákat nézi, Gergely mosolya kivirrad,

csepp szakálla fénylik, mint a félhold, csepp szakálla ragyog, mint a csillag.

Vastag hamut szór az alkony a lombra, megüllepszik a hamvadás,

sötétlila, zöld, sárga, piros rétegek rakódnak egymás fölébe,

lassan a puszta mélye földereng, fölúszik a lárva hold az égre,

dobokon szamárbőr nyög, a rézkelyhet riogatja a méla trombitás.

György pihenőt fuvat, legyen idő a holtakat temetni,

legyen idő holtakat számbavenni, sebet kötözni, a gondokat feledni,

legyen idő a szerelem húmuszába olajos rózsamagvakat bevetni,

legyen idő sírásra, cicázásra, ürü-sütésre, a múltakat nevetni.

Hajnalra majd Lőrinc is visszatér, a lázító-útról, lobogva.

Gyönyörű lesz a fénylő kisasszonynak harmatos, szűzi virradása!

Elnyugszik a harc füstje, zaja most, a hold-idő kell örömre, másra.

Mint végtelen százlábú bogár vonul a holdfényben Dósa sok hadifoglya.

A roncsolt, üszkös várban Báthory virraszt magányos-árván,

az ezüst csönd vizén ringatódzó kő-hattyú hasában,

köpenyébe burkolódzva ül a tömjénittas, füstfoltos kápolnában,

fölötte Jézus Krisztus lebeg, vasból vert karjait, mint szárnyakat kitárván.

Fölcsillámlanak a szentek, kis faggyumécs vet a sötétbe sárga glóriát,

vihog a kuvik, suhog a denevér, az oltár mögött varangy kaparász,

könyököl Báthory, szakálla fekszik oltárasztalon, zörög, mint száradó kalász.

Nézi a csipkés lángnyelv köré fonódó szivárvány-karimát.

Töppedt, öreg arcán, tömpe, kanalas orrlikú orrán fény-tajték.

Beszivárog az ablakon sülthús-illat, pata-robaj, haldoklók nyögése,

gyomráig kavarog a vérszag, s a húsos virágok mérges illatömlése.

Világító állatkák röpdöznek, fénnyel ereződik a sívár isteni hajlék.

Levelet ír Zápolyának, a pöffeszkedő, törtető útálatosnak,

legyen hát béke köztük, de jöjjön az éltető, a fölmentő segítség,

s a királynak is, a pipotyának, mert egymást faljuk föl, akkora az ínség,

a pokol-tenger hullámai már e sziget szikláin átcsapdosnak!

Mert eszik a lovakat sorba, hadiméneket, igásokat, gyenge csikót,

lóbőr szárad a vár kőudvarán, eszik a verebet, levelibékát,

isszák a lóhugyot, csődörök tejét, eszik a büdös húsu sáskát,

s cafka áru lett, mirigyet lobbasztó, undokságot fakasztó az asszonyi csók.

Cseléd és céda-nemesasszony nincs nap hogy vígan ne hágnának,

bujálkodnak hajnalig, összetapadva, mint a csigabigák,

szikkad a gyönyörben a fehér liliom, égeti kór, bujaság,

vérpettyes combja belseje, mint az egyiptomi sáskának.

Mert lohad a hit már az emberekben, köpnek a feszületre,

mert gyáva, rongy a nemes is, ki e csőcseléket dúlni hagyja,

mert megérdemli, ha ez az istentagadó gyülevész-mocsok learatja,

esküszik, esküszik akár a vért-vizet folyató krisztusi sebekre!

S kitántorog a kápolna-homályából, hullákra, lerágott lócsontokra hág,

foszforos fényt vet a csonka, kútra-horgadó öreg diófa,

isten kis rézciterái sírnak, fölhallik a tánc-dobaj, víg ricsaj, a móka.

Fönt sárgán áll a hold, s lent ragyog, vibrál, mozog a mélytengeri világ!

Ó, micsoda mélység, a lét mélytengere tódulna föl szörnyeivel,

ez a nyomortól elváltozott, sötétben tündöklő valóság,

kiket a felszini halak aláhulló lombja, hamuja táplál és ravaszság.

Az éjszaka víztáblái alatt nyüzsög, világít csodálatos-alakú lényeivel.

Különös fényben él ott lent a mélység, növény-állatok csöndje:

tengeri csillagok, állat-tollak, tengeri rózsák, tengeri szekfük,

tűztestűek, reszkető liliomok, s medúzák, világít puha testük,

ezüstös bárdhalak libegnek, eleven kovatűk rubintpiros kürtje.

Csápvégek lámpásai kigyúlnak, szikráznak-sugaraznak suhanó pettyek,

violaszin, narancsvörös, gyöngyházfényű, világoskék pontozások.

Te titokzatos, te félelmetes lenti világ, ibolyaszín-ragadozások,

te rózsaszín-csönd, te halál-ölű csábítása a tündökletes pálcikakötegeknek!

Te kígyó-karú förtelem, medúza-nép, bénító mérget lövő torzsák,

te csupa-száj szörny, szemed a fél koponyát betölti, te csillag-átok,

az áldozatra szájadon kitűrt gyomrodat ráhúzod, mint a zsákot,

de lenyeled, s bőröd kitágúl, hogy látszik a gyomorban fél Magyarország.

Te, kinek lábát, ha tűfüggöny-fogsor letépi, azt gyorsan újranöveszted,

de megél a letépett láb is, szeme nő, tüdeje lesz annak akkor,

s megélsz úgy is, ha kell, hogy belső szerveid kilököd magadból!

Óh uram, míly teherrel versz meg, mit raksz ránk, milyen keresztet?

Elsűllyedünk, mint Atlantisz egykor, s fölöttünk összeborúl

zöld zengéssel a víz és nyoma sem marad boldog életünknek?

Csak iszonyú víztömbök és halál-némaság, átkos ünnep

s rajtunk ez egy-száj, világító-gyomor, fény-bóbita nép flórája virúl?

Ó, lenti világ, nyomorúság, különös alakzatba nyomorított!

Föl tud-e szökni egyszer még a mélyből, e ragadozók fogától?

Habos lovon, félig holtan szökött Báthory, a menekülni-bátor,

mikor Dósa fölapritá Csanád alatt a vasnégyszög-rendreutasítót.

Tarkóját nyomta a súlyos sisak, a nádasig kúszott vacogva,

s ott feküdt összetekeredve, mint vizisikló, hajnalig a nádban,

s akkor láta egy magányos lovat, ette a virágot a béna pusztaságban,

ráugrott eszelősen, szökött a ló égre-emelt fejjel a habokba.

Átúsztatott a folyón… Tán a halál… Sípszó tekereg a mélyből…

És visszafordul, kábúltan botorkál, a kápolna-mély tán kínját feloldja.

A kőújj int kopáran és fehéren az ellibegő holdra

és nyerítés, lóröhögés türemlik ki a kő-oltár belsejéből.

Tele lóval a kőgyomor, Mária köténye szelíd szénatartó,

az ablakon kihajló lófej ezüst kancsó, lófar az ajtóban,

egymásra torlik szorongva a maradék-konyha az isteni-ólban,

Báthory felhörög, mereven elzuhan, villámként nyilall a tarkó.

Odabent folyt a ló-szerelem, tág-orrlikú nagy lóvihogás,

roskadó gyönyör, a mécsfényben citerát vernek lándsás vitézek,

rengő csöcsü asszony táncol, szálkás, hosszú combja van, mint a szöcskének.

Odakint hajnalodik, arany tülkét megzengeti az égi kanász.

Hajnalodék… Virradt már a történelem legátkozottabb napja.

Az előre-nem-tudott, a néha-sejtett? A felsziszegve jósolt!

Sűrű, lisztes a levegő, tömött zöld árnyék, arannyal beroncsolt,

reszket Dósa sátrán, harmatos szárnyát a lepke napon szárogatja.

Rabló bögöly zöng, csiga mászik, aranyozott a Buddha-templom a hátán,

fecske suhan, mint gyermek gyors, szögletes ceruzavonása,

idehallik a nádból a vizimadár szerelmes-édes zokogása,

ágon aranykarimás-szemű levelibéka ragyog, mint zöldkő őskori bálvány.

Vadrécék pettyezik a sárga folyót, rebbennek, elülnek a pettycsomók,

pattognak kő-állatistenek, zöld dárdák, lilaszárnyas kosfejű aranyciterák,

zengenek tüskés-dúcú fürészbakok, repkedő feszületek, ugráló mértani ábrák,

a mocsár-erdők zöld csöndjében hallgatóznak a csontörvény-homlokú szarvasok.

Lovak nyakán a fény lilán sugárzik, isznak a folyónál,

nagy gégéjük mozog, ropog a torok, nyelésük nagy darabos,

puha kaktuszlevél-ajkuktól habos a víz, zöld-olajos,

béget, bőg, tülköl a partra áradó gulya, topogó nyáj.

Felhőtlen ég, béke. Béke? Csak a lét egy édes pillanata,

egy perc-töredék, meteorhullás az irgalmatlan éjben,

egyszer nyíló virág, bódító-kelyhű, minden századik évben!

Hova száll, míly hegyeken lobban át a sátra előtt álló Dósa gondolata?

Mit gondol ez a roncsaiból újraépülő nép, a most születő?

A vérben és szennyben is tiszta liliom, a csillag-álom,

aki már túl van és mégis innen az életadó halálon,

a föld magvába hajdanán bezúdult, tűzlelküvé kövesedett cédruserdő?

Ahogy az ősidőkben pálmák és páfrányrengetegek beomoltak

e csillagzat belébe, s a tűz-kása lett a gőzölgő temető,

úgy omlott ez a nép az elnyomás alá, e rángó-vonagló eső.

S a jövendő erejévé értek fénylő erekben a szén-álmú holtak.

Nézd, e mélyben-érett fejet, csecsemő-ártatlan tekintete,

kék révület, az elvékonyodott piros orr, a fekete arc ragyog,

mint egy darab szén szögletes-éles tömbjében a szénlapok.

S a másikat is, ő is az, a hallgatag-morajló mélység rokon üzenete.

Évmilliárdok sötét nyomása alatt gyötrődött, alakult ki

ez az érc, nemesfém, kristály-világ, igazzá nemesedve,

ásvány-derengés, piros és zöld kristály-sünök álmodtak betemetve,

szén-fák, arany-vizesések, érc-szenvedés akart fölszabadulni.

Székely meghordja tiszta tekintetét a bozsgó táboron,

meg-megakad szeme itt-ott, kis ágat választ pihenőül,

mint madár, a füst kis gallyát; az ég lassan megőszül,

roncs és üszök lesz e táj is nemsokára, csupa megadás, csupa korom.

Valami fanyar-édes sűrűség szivárog, valami elkövetkező.

Ó, boldog ősz, betakarított munka, mustszag, tarlók magánya,

mézet és viaszt verejtékező méhecskék halálos végű tánca,

eliramló fecskék, vonuló darvak, aranyveres lomb fölött sziklakő!

Készíti magát minden a halálra, a mindenség nyugodni készül:

méhe a viaszt, fiatal fecske szárnyát, lomb, hogy majd lehull,

ellomposodik a lepke szárnya, megkopik, cserepe omlik, mintája kifakul,

a fészek, hogy üresen marad, a lét, hogy a halállal újra kiegészül.

S a végtelen ágaira égitestekből sűrű hálót köt a tél,

mint a pók: beszövi fényeivel a mindenség ablakkeretét,

az megreszket, leng, ha érzi a világszél sátán-röhejét.

Mereng a tollpihe, s az útifű azt kérdi, mire születtél?

Halálra? Az életre talán! A világ, mint az emberfia teste

magát milliárd részre osztva, s osztódva szüntelen létezik,

nemz, tapad, terhesül, bomlik, fogan, bennünk jövendő ősök, ősökben fiaik.

A halál csak részleges. Ezért rikolt a madár, áll az égen csillag este.

És micsoda élet erjed itt, amiből a jövendő lángja kiforr!

Mocsárpárti táborozás és munka, a mocsarak lecsapolása,

pihenő, várakozás, szerelem, játék, kamaszok civakodása!

Ott tüzet gyújt egy asszony, amott egy legény lovat csutakol.

Szanaszét a földön ül, hever az ember, fekete gomolyagban,

van, aki ásít, szakállát vakarja, más az eget nézi karjait szétvetve,

van, aki mereven alszik a harmatos füvön, mint nappal az éji lepke,

van, aki leskelődik, szimatol, vadat keres a könnyező mocsárnyomokban.

Sütnek kis ökröt, birkát, tollát égetik a leölt madaraknak,

tarajos madárfejek kupacai, zárt csőrök, arany-sírdombú szemek,

lenyúzott bőrök párolognak, ülnek a földön nagyszarvú ökörfejek,

hideg-lombú agancsok, belek és gyomrok gőze száll a napnak.

Legény asszonyt néz fene nagy borzongással, remélni szeretne,

hattyú-keblű szűz körül rajzik a mohó férfi-darázsnép,

s ott, ahol vad ecetfák alatt már hűsebb a lomha árnyék

birkózók döngölődnek, a fénylő testek, mint kacsok összefonódva-tekeredve.

Harcos pajzsára dűlve hallgat, cigánynő jósol, kém rettegve fülel,

lovasok kopját törnek, a levegőt bökdösve egymásra rontanak,

nyílvesszővel íjjasok emberarcú, faragott tököt elborítanak,

kutyák iszkolnak könnyű csonttal, pocsolya melegében kérődző bivaly hever.

Cigánylány nagyvirágú mellyét tüzesíti rác fattyú szorongva,

koldus-barátok énekelnek vidáman a forró porban ülve,

falnak komor papok, zsíros ujjukat kövér szakállukba törülve,

mint nagy ludak, fehér lovak repdeznek az ég felé lobogva.

Dárdavetők célbadobnak: leng a dárda, mint a keselyűszárny,

nyögnek sebesültek, ágyékig-üszkös-lábúak, félvak fiúk,

feszes nyakú keresztes, nyakán, mint a holdban sok sárga kúp,

tűnődik vágyain, a vár fele tekint, füstölög a kő-sárkány.

Rothadó-veséjű férfi sikolt, szíve alatt is lándsa-ék seb-árnyéka,

könnyebb-sebű harcos hideg csigabigát rak az égő szövetre,

pókhálót terít a másik, pépes füvet a friss hegekre,

átmetszett gégéjű haldokló légcsöve szól, mint a levelibéka.

És citora szól, sípszó odébb, táncolnak koros parasztok,

táncolnak, mint nemes galambok, délcegen, aprókat tipegve,

villog a balta, kaszanyél reng, csapódik a talp dörögve,

rikoltoznak a körben-állók, mocorognak ők is, feszülnek a csattok.

Sűrű embercsomó, mint a haltej, sötétzöld árnyak alatt,

sültszárcsa ragyog, tolltorsa gyöngyözik, kopasz bárányok halomban,

csobog a bor tökhéjba, kupákba, néha a húsra is loccsan,

kormos lepények tornyai füstölögnek, szőlőpiramisok világítanak.

Félholdszakállú Gergely is ott ül, fogával húst tép a sűltkakasból,

marokra fogja, vígan ropogtatja, tömzsi tücsök-combját válláig húzva föl

mókázik, a tréfát ismeri, csepp szakálla tündököl.

Fecskecsivogás, keselyűsikoltás hallatszik a magasból.

A lakoma föld-asztalánál borzas, szőrös, torzonborz evők:

Jánosok, Pálok, Péterek, hasalva, térdepelve, könyökükre dülve.

Csak egy hely üres a középen, egy földkaréj, oda nem települ le

mord harcos, gubancos-arcú hahotázó elcsitúl az üres tér előtt.

Ez a földkaréj sugárzik, mint csillag, fölragyogtatja távol-sugarával

aki a mocsaras erdők ingatag útjain kószál kis lovával,

nagy lapuk, párázó indák között üget zöld és arany árnyaktól pettyes lovával,

vas-sűrűségen törtet át, üveg-homályt zúz, mocsarat gyöngyöz sűrű patával.

A Vezércsillag az erdőt, a nádast bújja, gyűjt a holnapra erőt,

a tőle-ragyogók, s a kisebb-tüzűek, a rokonként-felgyúló-szívűek pedig

virrasztva várják, víg lakomával, elmulatoznak tán estelig,

szelíden, nyersen, vad tréfákkal, szemérmes dalolással áldozva isten előtt.

Vacsoracsillag nincs még fönt az égen, mégis az utolsó vacsora ez:

sűrű fény-láva pép-derüjében, a rút-szép arcok, szakállas fejek,

valami sejtelem, s valami áldott-tiszta szépség az isten-követ arcokon remeg,

mint lomb-alatti tócsák mélyén a fény, ha a felszín arany-olaja lesz.

A várdomb oldalán törpe olajfák árnya kékül, törpül-nő az idővel,

lenge szőlősorok levelét emelgeti augusztus Golf-áramlata,

mint óriás cet libeg a vár a kék latyakban, nem moccan kő-uszonya,

de gőztornyot fúj, elúszna nagy csapkodással, ne találkozzon a szigonyvetővel.

És ez a földabrosz dúsan megterítve; lakoma, áldomás, vacsora-sejtelem,

s a tündöklő földsziget körül megtorlott emberfolyam:

jobbra Gergely csevegve, balra Lőrinc, a kopár szirt, komoran,

s gazdag változatban a harcos. Tán a legszebb pillanatod magyar történelem!

S páncélok, dárdák, sisakok fém-sziklavonulata, sűrűsége izzik

beláthatatlan vastagon: szirtek rézből, őserdők acélból kiverve,

s ez a fém-láva telt férfi-nevetéssel, asszony-gyöngyözéssel keverve,

s messzebb a szikrázó utak, sáskahemzsegő, füstölgő fehér szik.

Nádsíp édes búgása-buborékolása libeg-tekereg, lecsap, elhal,

ébresztgeti a nád szellemét ős-Orfeuszként a kis kanász,

orcája ki-bebugyog és fújja és fújja a sípot, homlokán vértolulás,

zsíros csimbókja repked. És illatozik sültkakas, sültökör, sülthal.

Eszik; szárnyakat, combokat rág a lakmározók sokasága;

szaggatják foggal, ujjal, szopogatják, csontot, birkakoponyát hajigálnak,

s félig lerágott, nyers-eres combot hajítanak a kutyáknak.

S a konyhák körül lehervadt taraj-lángú kakasfejek kupacai, mint a kikerics virága.

Szakálla merő zsír, szálkákat köpdös egy felgyűrt orrú vidám pap,

most aszalt birkahátra borúl, szakállával egészen beteríti.

Mint tüskés lábszárával a szárnyerekből a kabóca, hangot sikerít ki

a sánta hegedős a kopott hegedűből, s gajdol a lakmározóknak.

Halljátok csak:

„Ti hadi népek,

lándsás vitézek –

Eja!

Koszos parasztok,

megváltó arcok:

rám hallgassatok,

úgy vigadjatok”

Hej, jo jo jo jo!

Földet turkálók,

ganéjban hálók!

Eja!

Rágtatok lombot,

mint kecskebakok,

mast úgy röpdöztök,

mint sugár fecskék –

Hej, fa la la la!

Mint sasok szálltok,

eget víjjátok –

Eja!

Az isten lábát

tépitek csőrrel,

szárnyatok poros

az csillagfénytűl –

Hej, jo jo jo jo!

Sátán-szaporák,

konok katonák –

Eja!

Szőrös-gubancos,

fülig loboncos

mezitlábasok,

zsíros gatyások –

Hej, fa la la la!

Kaszátok bökdös,

úri-fej röpdös –

Eja!

Vinnyog az isten,

angyalok rínak,

szál karón szárad

a paraszt-bánat –

Hej, jo jo jo jo!

Győzelmünk messze

nincs már, mérföldre –

Eja!

Akkor lesz vígság,

végső mulatság,

dülünk az tánctól,

kisded is tapsol –

Hej, fa la la la!

És azután majd

nem lesz üres has –

Eja!

De teli bendő,

hájasan rengő,

nagy oszlop lábunk,

szép kövér lányunk –

Hej, jo jo jo jo!

Te keszeg bátya,

szálka és szálfa –

Eja!

Te szagos cídrus,

terebélyes cíprus,

megfadgyasodsz majd,

mint kocsmárosné –

Hej, fa la la la!

Kis árnyék-lányunk,

szeplős kis húgunk –

Eja!

Félhold csöcsödből

a tej kiföcsköl,

jó legelő lesz

mohó bornyúnak –

Hej, jo jo jo jo!

Te pásztor-legény,

útálló-szegény –

Eja!

Fadgyas nyakad lesz,

fényes, mint vascső,

az bikahústul,

az ürüsülttől –

Hej, fa la la la!

Gulyánk meghízik,

lágyan totyog csak –

Eja!

Ménesünk sűrü,

rengő nagy szügyü,

lovon száguldunk,

lányölbe hullunk –

Hej, jo jo jo jo!

Nem görbül ajkunk,

fejet nem hajtunk –

Eja!

Délcegen járunk,

mintha vón szárnyunk,

fényesen, tisztán,

mint a hold útján –

Hej, fa la la la!

Lányink innepnap

seregző hattyúk –

Eja!

Mi, mint kan-pávák,

seregző csillag,

topogunk-búgunk,

melléjük búvunk –

Hej, jo jo jo jo!

Adó nem görnyeszt,

robot nem rothaszt –

Eja!

Könnyű lesz léptünk,

teljes a létünk,

majd ezután mi

fogunk ám szállni –

Hej, fa la la la!

Megsokasodunk,

nem kopaszodunk –

Eja!

Büdös gyomruak,

sürgődő halak,

vaksi topogók

jó lesz majd a csók –

Hej, jo jo jo jo!

Karón nem függünk,

rongyként nem csüggünk –

Eja!

Bottal nem vernek,

vassal nem nyúznak,

de csak lányszemmel,

de csak virággal –

Hej, fa la la la!

Mast hát igyatok,

jól mulassatok –

Eja!

Az idő mondja,

György úr kiáltja:

fusson az bánot,

töltsd az pohárot –

Hej, jo jo jo jo!

Lakjatok bátran,

igyatok vígan –

Eja!

Gyócs tarczali bort,

mézes mádi bort.

Töltsed az pohárt,

ne lássunk több kárt –

Hej, fa la la la!

Mastan vigadjunk

mast ne alugyunk –

Eja!

Este fekügyünk,

ébren őrködjünk,

reggel ismétlen

harcoljunk szépen –

Hej, jo jo jo jo!

Mast hahotázzunk,

borral komázzunk –

Eja!

Holnap öldössünk,

harcra szökdössünk,

fürge dárdával

vesét átvessünk –

Hej, fa la la la!

György úr pedig, a csillag-homlokú, üget a sűrűségben, az ingoványra léptet,

zöld növényi hálók, indafüggönyök akasztják meg a ló szügyét,

lándsát döfköd ilyenkor, a növényi-merengést ércbunkóval veri szét,

s üget tovább, szablyával, gondolattal szétfejteni a párás sűrűséget.

Lágyan meghajlik néha a mocsár-út, alatta tán a földmagig kocsonyás tűz,

alatta tán a tojássárga-lágy csillag-középig réteges temető van:

csontok és fegyverek, edények, s lejjebb őshüllők, őssárkányok a sűrű lángban.

Te süppeteg sír, az emberiség anyja mégis, ki az űrben repülsz!

Te, az űr angyala, suhogó, vak asszony, a teremtésre-átkozott,

te fortyogó-érc-méhű ősanya, nap-lánya, naphoz kötözött rabmadár,

te világ-közép, száradó emlőjű világanya, a mindenség köldöke, sár,

te, amiért érdemes volt a létnek megszületni… György kis lován merengve kocog.

A kantárt elereszti, ha megroggyan a ló fara, a sörénybe fogódzik,

s ha térdig süpped a csepp-fejű mén, lába a penészt sodorja,

a patáktól pukkanó hólyagot vet a láp, víz gyűlik a nyomokba,

György is, a ló is csupa barna-sárga folt, a lombok kék-lila hiánya villódzik.

Zsombékok, nádas, kákics tömör tüske-rétje, csönd-elevenség,

surranó madarak, fölzajló szárcsák, gémek kréta-templomai állnak,

szarvas riad meg, fordul a zöld magányba, a homály látomása volt csak,

de szomorú arca ott függ még a csöndön, mint szövetre hímezett kép.

György megállítja lovát, leszáll, elengedi, harapja csak a lángot,

a tejes-mérgezett, méz-szagú zöldet, amit kisóhajtott a láp,

maga görcsös, egymásba-bonyolódott fák alá ül, arany penészes tisztásra lát.

Megmérni kell most a lélek álmait, s a bűnében háborgó világot.

Szitakötők lebegnek szinte mozdulatlan: üveges zöldek, vérpirosak,

kékek és feketék is, illatozik a lápliliomok néma szenvedése,

mint szűzek a máglyán… A nádmozgás selyem és fém zizegése…

Dósa vértjét kicsatolja, kardját leoldja, fürtjéről földre kerül a sisak.

A mohába ujjal betüket vés, hisz Ambrus pap írni tanítja…

De ő szablyával metszi ki most az éposz legszebb sorait!

Igen, mit is érez, furcsa-édeset, régit, visszahozhatatlan valamit

és elmosolyodik, hátát a fának dönti, szemét a nádon ugráló madár vidítja.

Ott, túl az erdők magányán, valahol arra lehet, valahol följebb

az ég mögött is, túl az időn, hegyek és fennsíkok édene: Erdély…

Onnan figyel az ifjúság, a rég-volt, onnan suhog: férfi vagy, teremjél,

magadat ne csak asszonyért, ne csak a bíbor-örömért öljed!

Az ifjúság? Vad volt és áldott, nyers, mint vadménesek, töretlen,

az a ház sas-tojás, az a báb angyal-szövésű, az a tölgy villámok fészke,

az a Mária-tiszta anyaméh, a beszáradt, nagyeres csukló, hova lett érverése?

Vad száguldás törpe lóval, testvér-karvalyok szárny-kavargása kamasz-ütközetekben!

Este, reggel… minden szép, ami volt, ami köd-országokban él tovább:

holdsarló vártoronyra tűzve, mint rézkakas, virágtól lecsorgó hegyoldalak,

medve-üldözés, vásárok buja forgatagja, sziklaúton kocogó szamarak,

s annyi magányos, elpazarolt év, aminél az isten se volt tékozlóbb, ostobább!

És annyi szorongás és annyi nyomor, lázadozás és megaláztatás

és annyi rettegés, magányos hősi küzdelem, sebekbe hulló leveretés!

Nagyapák meséje győztes nagy csatákról, gyerekszívet sajdító; merész

álmok és álnok igéretek; kamasz-áhítat, villámcsapás.

Hányszor ült ott a sziklatetőn, korcs, lapos-lombú fenyő ad tű-sátrat,

a völgyekben köd ragyog, s bezártak a völgy lakatai, a várak,

míg messze lent porzott lovassereg az úton, mint mikrobái a tájnak,

csillantak lándsák, sisakok vasgömbje sűrűdzött csomóba, mint petéi bogárnak.

Vágyak, istenem, nem volt repítőbb-vágyú nála senki, szilajabb!

És hősök: Hunyadi, Kinizsi, Mátyás… vihar-borzongás, ha jut eszébe

a hallott diadal, – s a rettegő, karókkal-fenyített világ keserűsége!

És annyi ifjú-mámor: isten angyala vagy, repűlj, ne hagyd magad!

Szavak, amit a lélek sara őriz, mint fagyott sár paták nyomait

és anyacsók, ami csillog a homlokon, mint fényes égitest örökké,

mint kőzetben csillám, eleven-tüzű a szívben a szó, nem vált korom-röggé,

s őrzi tán a növekvő fogsor harapásait a szent-rút emlő, az anya-hit.

Ha őrzi még! Jaj, tán soha többé nem érintheti csókkal a kezet,

s holt lábát se ujjal, s összezsugorodott halántékán a jég-ágakat sírva

és mennyi bűn, amit be kéne vallani, de nem lehet és jaj, ki bírja

magában hordani a dac-szűlte gonoszkodást, aprócska vétkeket?

Meg kéne mondani: „Mama, csak butaság volt, én nem is akartam

és mindenben igazad volt, bocsáss meg hát kis angyal.

Mert érthetetlen minden nélküled, nem élhetek a haragoddal,

súlyosodik egyre, mint a gyermek, a szív alatt a bűn, pedig már kihordtam.”

De ott fúl meg tátogva-vergődve a magzat, ott változik át kövesre

és sok iker-öccse is zárt ajakkal; hordjuk az utolsó viaskodásig,

mint az ős-tűzbe fúlt páncélos szörnyeket a föld, kő-tejbe zárt hüllő-totyogást is,

de nem tud e világra omlani a bűn, hogy önmagát jóvátehesse.

Meg kéne mondani… a világnak is: hogy fáj ez a rend, s azért van

öldöklés, dac-keserűség, új hitek mámora, harc, kegyetlen!

Megmondani? Hisz tudják ők magukban és hirdetik a temetetlen

holtak, hirdetik a karóra-száradt belű, hervadt-fejű parasztok bűze nyiltan.

A becsapottak nem tudnak szeretni, csak valami mást, vagy belehalnak!

Bakócz? A király? Hazugság, förtelem, ringyó-buják, fekélyek,

szavuk: a pokol, tettük: a tévedés, a bűn, jövendőjük: a csak-igéret.

Csak nélkülük lesz értelme, ha lesz, itt embernek és magyarnak.

György verejtékezik, megtörli homlokát, arca beszikkadt, homloka eres,

előtte épp egy sáska száll zörögve, mint bádog-Sátán, zöld legyezéssel,

nagy görbe ívvel ellebeg és eltünik szögletes-üveges fénytöréssel, –

de visszahull magába a Vezér és fénylik befelé. A nádon lenge nesz.

Rákos? Buda? Gomolygó képzeletek, keresztes-látomások.

Az út Cegléd felé: kétségek, növekvő gyűlölet, sejtelem, hadi-okosság.

De Cegléd: az már a fölismerés, az új látomás, teremtő-bizonyosság!

Az a beszéd: harag-örvény, új igék lobbanása! Az a nép: vas-vihar-átok!

Nekik: kő-csorda! Nekünk: láng-remény! Nekik: jég-okádék! Nekünk: éhség!

Nekik: a fortyogó kén! Nekünk: angyal-kavargás. Szent lázban a nép,

micsoda higanyszál tudná lemérni végtelent izzító hőmérsékletét?

Nekik: lázadás! Nekünk: csillagtól csillagig átzúgó lendület, Mefisztó-merészség.

Mert retteg az úr a gyülevészektől, csőcseléktől, kinnálló-betyároktól,

de ez a sáska-nép, pokol-csőcselék a világ értelme maga!

Akit a félelem bokrosít ölni, s rettent a test, a szakáll verejték-szaga

most mind ellened törne, cafatra tépné végtelen láncodat csillag-ostor!

De ez az angyal-sereg, ez a sok sátán-petéiből kikelt borzas, villogó-fogú,

kő-jegenyét vett kezébe, vas-cédrusokkal veri ezt a poklot.

És jajgat a céda nemesség, mint anya, kinek magzata a méhiben elfoszlott,

mert rothadnak szervei, a bűn miatt. Csak üss tépázó-ostorú!

Inkább a török? Inkább a karvaly-éhség, a szabad ragadozás,

az alkú, a szégyen, mint ez a nép, akit a nyomor ágyéka kiökrendezett?

A világ-segítség: majd özönlenek ide a vasdongájú, vasbuborék-fejű idegenek

és vasba tapossák gyötrött szemeidet féktelen mélyvilág-villogás?

Mint gáz, ha összesűrűsödik, s elektromos szikrától robban hirtelen,

a felgyűlt indulat kitört egy szikra-pillanattól. Gyönyörű robbanás!

Feldobta színes, lapos, cafat, s lebernyeg-alakú szörnyeit a vulkán-lobbanás,

a tenger-alatti tűz, s most, mint falevelek úsznak-nyüzsögnek a felszínen.

Temes vidéke. Ott fönn a vár, körűl a mocsaras csönd ragadozó-lapulása.

Vár? Csak kő-törmelék, elmázolt rovar utolsó rándulása.

Gyönyörű lesz a lázadó anyag utolsó, győztes feltódulása,

az értelem, s a fertőzött szenvedély nagy, teljes bajvívása.

Vagy ez a vár, mint húsevő virág növény-kancsója magába csalja

harcosait, akár e szelíd ragadozó a bogarakat, a boldog legyeket?

S e ragadozó-némaság a csönd fürtjeként tünődik, eleven üstöket lebegtet

a szár, láthatatlan lángtól izzik, a hangra les, hogy a hordozót befalja.

Pompázó csalétkek, méz-illatok bódítása, csapóajtó, mely befele billen,

a virág-verembe hull a fény szerelmese, vergődhet, a kancsószáj összezárúl,

mint a szüzek méhe ijedtségre, megráng a virág az áramütés villám-sudarátúl,

s a rab donogva sír, míg fáradtan lehull, ki nem röpülhet innen!

S növényi savat, mérget, lúgos váladékot választ ki az eres lila gyomor,

s reggelre legyek csontváza halomban, mellkasok roncsa e temető-kehelybe,

a kecses tömegsírban kiszopott-belsejű vázak, mit a levegő üvegez be

és virúl és kövérebb lesz e csönd-tigrisszáj, falánk szerelme forr!

A halál hányféle változata! Hányféle támadás, amely imának látszik:

csuklónál összetett virág-kezek, amik a semmi kelyhét tartják alázatosan,

cukrozott nyelvek, a légbe-nyíló fogsorok, amik összecsapódnak boldogan

a zsákmány fölött, imára kulcsolódnak, összeférceli őket az éhség a pusztulásig.

Eleven tüskekosarak, tűszatyor, ami összezárúl, mint a holtak fogsora,

húsörvény, pettyes, világító-húsú csupa-lebernyeg torok, növény-vizilófej,

tövisketrecek, amik a fogoly-szenvedés lágy részeit kiszürcsölik, szirom-delej,

hullaevő vadak, tündér-alakú mohóság: csal, hazudik mind, mert mostoha.

Vagy ez a láp, mint húsevő-tányér, amely csupa árammal telt tapadóakna,

halálos ragasztó, elevenre-éhes hamisság; ez fal be minket,

ez lepi el szemünket sötéttel, ebbe ágyazza a halál a szívünket?

Nem, nem lehet, a sors minket teremtett a halálnál makacsabbra!

Mi arra születtünk, hogy értelmet adjunk a magányos anyagnak,

hogy megváltsuk önmagunkat, mert más értünk keresztre nem feszűl.

Halál? Szolgánk lesz az is, szolgája annak, ami mibennünk megtestesűl!

György föláll, enyhül szigorú arca, már ferdén ver gyöngébb sugara a napnak.

S lát egy varangyot, aki szitakötőt fal: minden porcikája nyel, rezeg,

habzsolja a tündér-pillanatot, gyűrődik le torkán a porhanyó-üveg,

redőket vet húsa, tokája, a gyűrkőzésben majd megfúl, liheg

és eltűnnek a szem-óriások, üvegfátylak, hajlékony ízű üvegcső-szervezetek.

Ezen egy picit eltűnődik, aztán patalukat keres az ingoványban,

s a láp könnyével arcát megmossa, göndör fejére csatolja sisakját.

Füttyszóra jön a ló, röhög: indul Dósa, már alig látni alakját

a fény-lótuszokat nyitó, nap-érccel befont sötétzöld magányban.

Játszik a Székely a lósörénnyel, a lovacska laska levelek felé kapva poroszkál,

rázza fejét, fölhúzza orrlikát, megugrik, megvidámul a teste.

Friss lélekkel üli György a mént, megy hazafelé lágyan ügetve,

s mikor a síkra ér, vad vágtába kezd, kanyargós sugárban robog már.

Berobog a hemzsegő tábor közepébe, vágtában ugrik le a lóról, de az

megtorpan abban a pillanatban, ágaskodik, röhögve viháncol.

Fogadja vad ricsaj, boldog rivalgás a Vezércsillagot, utólja a táncból,

dülöngélés, hahota: épp csavarja, tépi egymást két meztelen kamasz.

Leül a szakállas kupac közepébe, enni kezd, nyújtanak neki

fácán húsát, kibelezett fajdkakast, mézes borral rengő kupát,

isznak is áldomást, György gégéje kortyra mozog, megoldja vért-vasát,

nem messze tőlük az árulás jutalmát egy karóba-húzott hadnagy hirdeti.

Mert aki könnyűnek találtatik, fölszáll, mint vízben az olaj,

a felszinen vet sárga tányért, nem tud a tisztasággal keveredni.

Igyatok fiúk, meg-nem-tört szárnyúak, de sokat kell még verekedni,

igyatok tücsök-hangú apókák! De mintha rengne, mozogna a só-álmú talaj…

Ó, te, az élet tábora, együtt a bűn és tisztaság, gyönyör és fertelem,

legyek felhői, szerelem, kaszák zúdulása, mocsár és tiszta ég,

gyönyörű bozsgás és csillag-nyugalom, páncélos, toprongyos kanok, gilicék,

tékozló szenvedély, keselyű-tánc, eszelősök és gazdag értelem.

Az értelem! Mert azt akarjuk, hogy ne vak ösztönök uralják szívünket,

ne az anyag ős-törvénye, láza, ős-bűne, vérengzése és bujasága,

ne a mindenség szállni-vágyó virágpora, az ágyék paráznasága,

az egymást-faló, s egymásban-boldog érzékiség igázzon le minket.

Ne a buja kristályok násza, csillagok tapadása, sejtelmek rettenete,

a sejtek kocsonya-láza, a világűr mibennünk, babonák varázsa,

ne a táltosok hazudozása, idegzetünk fény-érzékeny máza,

de a rendezésben rejlő értelem legyen az ember végső igézete!

Az ember legyen úrrá a mindenség magányán: ez a sorsa!

S az ember magányát oldja fel a mindenség hite.

Ó, tábor, te legszebb küldetés, háborgó angyal, a szegények özönvize,

szépséged rettentő-harag, te hited emésztő, hited az emberiség sorsa.

Ősz taták cirpelnek egy csomóban, mint a tücskök, ők imígyen mulatoznak,

tömör kerekű szekér alatt terhes anya fekszik, kisjézust álmodik szegény,

bő-vérű zsoldosok pipáznak, bor csurog mellyre-szakállra, olajlik vért tükörén,

pikkelyes madárlábak repdeznek, mint nagy szúnyogok, holtat mocsárba taposnak.

De jön a halál, tereli fekete hattyúdalát, senki se sejti,

úszik a fekete vizen, honnan tudod? Hisz csak a nyárfa levelét ejti,

honnan tudod, hisz árnya sincs, hírt nem hozott róla senki:

tereli nyüzsgő vasmadarát, ragályos nagy támadását kifejti.

De lódobajtól, patakopogástól zizegni kezd a fákon a levél,

valahol vasvértű lovaktól sebhelyes a föld, zörögnek vonulva, mint a sáskák,

páncélos mellűek, vas-bábból lövi a ló szem-villogását,

vasba-pólyált-karú vitézek kezében reng a fekete dárdanyél.

Dobszó és trombitaszó, tarram-tarram, vagy csak dögmadár víjjogása,

vagy csak fák tülekvése a forró szélben, ami idesír, az orkán foszlánya ez?

Paták dobogása, vagy csak az égre föltóduló meteorok sustorgása volna ez?

Seregek pora göngyölög messze, vagy csak a vándor-homok repűl, a kvarc-kása?

Vashabú gonoszság kúszik Ulics felé, árad ezer ágra oszolva,

a kukoricásban lovassereg törtet, alighogy kilátszik a lovasok sisakbúbja,

sárga habon ércludak úsznak, esőhólyagok a vas-csobogással vonúlva,

s jönnek az úton is, vastagon lecsorogva puszta mezőkre, rejtőzve sűrű porba.

György figyel, föláll, Gergelyre néz, Gergely öklével törli gyenge szakállát, –

messze porzik aprócska pont, lovassá tágul, ahogy száll közelebb,

s e tajtékos futócsillag Dósa elé robban, nyujt át neki álnok levelet,

levelet Zápolyától, hogy ideért, jött világra-segíteni György úr magzat-álmát.

Harsogva olvassa Ambrus a levelet, György arca egyre sötétebb villogású,

s ekkor a sűrű embercsomóból feléje evickél, elébe pattan, mint kabóca

egy rác fattyú hetykén, kérkedni kezd: a nagy hős, víjjon meg vele Dósa!

Áruló? Bolond? György lándsája pillanat-öklelésű, kardja halálos-csapású!

Egy pillanat, s a két mén összeugrik, egymásra omlik vas, ideg, hús,

egy pillanat és Dósa sok-élű lándsát az áruló álla alá akaszt:

kipöndörítette a nyeregből, s levágta, mint egy kevély kis kakast.

S felzúg az ámuló nép, terjed a kiáltás fodra: Jézus! Jézus!

Jézus! Jézus! Örvénylik a tábor, kavarog a szakállas-sisakos fej, csecsemők rínak.

Jézus! Jézus! Lovak nyihognak, fegyverek zörögnek, gyávák imádkoznak.

Jézus! Jézus! Dobok ropognak, ércmadarak: trombiták rikoltoznak.

Jézus! Jézus! Lovasok csomóba topognak, gyalogok vezérük köré ikrásodnak.

Jézus! Jézus! Most üssetek! Most dől el sorsotok fiúk, apák!

Jézus! Szűzanya szíve alatt érett, most hozz szerencsét a lenti magyarra.

Jézus, te ács fia, ülj lóra most, száguldj velünk, kezedet fond a lándsavasra,

hisz erejét ismered, hegyéről szívtál ecetes szivacsot, szíved az hasította át.

S föláll az angyal-hordalék a síkon, egyetlen akarattá kristályosodik,

középen Dósa lova táncol, vas-borítású csöpp fejét föl-fölveri,

áll a roppant gubancos-rongyos világ, megdőlve szinte, csak egyet kell inteni!

Ott túl, a puszta mélyén Zápolya hada, mint végtelen karéjú ezüst csík.

Aztán kis porpamat rebben odaát, s elindul a milliárd-ízű fémrovar.

György karját emeli, s robogni kezd, szembe a vaspók-nyüzsgésnek,

lándsáját előre nyújtva száll, a ló nyakára görnyed, készül a döfésnek,

a vastajték szembe árad, nő a lófej, dárdahegy, ollóit mozgatja a csupa-szem rovar.

És György után zúdul a többi is! És összetorlik a két sereg.

Jézus! – zúg itt is, ott is, kardok cikkannak, paták vöröslenek,

őrűlt lovak vért okádnak, tajtékot a keskeny fugájú fémálarc-pofalemezek,

ember arcára, állat hasára kiül vastag erekkel a gyíktorokként lüktető ideg.

Topognak nehézkesen vas-öltönyű lovak, habzik a vértek rése,

szügyek réz-mellénye, tomporok fém-burka alól fut aranysörényű tajték-patak.

Fém-látomás! Bádog-koponyákban kocsonya-rózsák, nagyszőrű üveges orrlikak,

a lágy részek élete oly finom, mint a lehúzott szilvahéj belsejének erezése.

Vérpikkelyek a tüdőbe taposódnak, mozognak, mint eleven kopoltyúk,

dárda reked meg paraszt nyakában, kaszahegy úri kobakban,

csikó nyihog, Gergely csillag-szakállát látod néha fényleni a vas-csatakban,

papok szoknyája emelkedik, kis baltáikat pörgetik a hajdúk.

Lőrinc tüskés vasbuzogánnyal tombol, s bíztatja katonáit,

homlokán megpattant egy ér az izgalomtól, úgy verekszik.

Csődörök egymás lágy tokját kiharapják, hasas kanca lihegve lefekszik.

És messze bent a vas-bolygás közepében György fehér vértje, sisakja világít.

Harc? Nem volt még nehezebb! Harc? Nem volt még keserűbb!

Mint lágy emlő reng a föld, tódul a sokaság előre-hátra,

megroggyan itt-ott Zápolya vasfala, hátrál a lázadók tüske-gátja.

Zápolya lovasai: rajzó kőrisbogarak, pajzsosai: rakáson hemzsegő tetűk.

Ó, ki ne tudná: ez az utolsó verekedés, a legnagyobb, könyörtelen!

Csak üssetek, csak öljetek fiúk, zúzzátok szét a gőgösök hitét.

Ha elveszünk, nem lesz többé magyar, megrothad, ami szép.

Nem volt elég a zsibbadt némaság, az embert lealjasító gyötrelem?

György? Vihog vasszoknyás kis lova, mint tészta bugyog a hab a vért nyílásain át.

György? Dúló isten-csillag! Pillants oldalra is, szablyáddal szelt hold-udvarodra!

A sűrűségből odapattog egy fém-Ájtatos Manó, dárdáját két marokra fogva,

s lesújt, a dárdaél a combtőn átszalad és átveri a Vezér kis lovát.

Eldől a ló a szörnyű sebtől, Dósa combja a lovához szögezve,

ahol a mellvértet a combra csatolják, ott szaladt be a bitang dárdahegy!

És viszik már Dósát megkötözve, a sas szárnya kókkadt, bicegve megy

lándsák koszorújában, utána Gergely tántorog fehéren, szakálla ragacsba keverve.

Vége? Nem! Jaj, mi lesz velünk? A könnyű lovasság megszalad.

Dósa fogoly. Már ökölharc dúl, vad mészárlás, zavarodott.

Hol a vezér? És Gergely merre jár, a szőke csillag halálba bukott?

Jézus! Jézus! Lőrinc üvölt: „Keresztes forgasd véres kardodat!”

Futás? Halál? Öldöklés? Félelem? Fut húszezer? Negyvenezer?

Fut a keresztes, fut az árva vesztes, tódul a mocsarak felé,

a folyó pezseg, ahogy rakáson fuldokolnak, fut, fut az élet felé

az árva paraszt, könyörög, térdrehull, s holt hány hever a síkon? Húszezer?

Ahogy a csillagról elűzött angyalok hemzsegve zúdultak le a mély verembe,

s kavargó sűrűségben szárnyak és arcok örvénye zuhant a lenti pép tüzébe,

úgy zuhantak ők a halálba át; a halál tejútja hull a semmiségbe.

S iramlik már a tábor is: ménesek, gulyák, nyájak rohannak bőgve-rengve.

Fut a törpe, zömök kis árnya is, ülepén-ugrálva szinte, élni siet,

biceg a sánta hegedős hátára kötött hegedűvel, gyér szakálla csupa hab,

lohol a cigánylány, hegyes csecsei ugrálnak, orrában rézkarika, ki ér hamarabb

a nádasok sűrűjébe, anyák zokogva hurcolják csöppségüket.

Sebesült-ágyékú vonszolja magát, mint parti homokon az ebihal,

habos paripán vén zsoldos menekűl, sisakját elhajította,

másik holtat tetet, mint a fűbogár, hátára fordult ló kapál nyihogva,

átlőtt halántékú harcos a ló nyakára dőlve nyargal.

A láp! A láp! A ménes a mocsárba zúdul, összetömörlik, sír, remeg,

orrlikak, fogsorok, szemek kazla, mint hangyakupac egymáson a lósokaság,

sűllyed, vergődik, ökrök fehér kásája remeg, bőgnek nyakig elsűllyedt bikák,

a fekete lángba taposódnak, kiállnak ökörszarvak, lófülek, tátogó lószemek.

Tán egymást a tűz-derengő földközépig letapossa a sok állat,

haldokló orrlikuk gyűrűket fúj a sárba, hánykódik a sár, ahogy merűlnek,

csillaggá csomósodott birkák úsznak a fekete mézben, forogva kergűlnek,

kis gyűrűs szarvuk után sár-hólyag marad a felszinen virágnak.

Hogy zabál a mocsár, fortyogva, böfögve befalja mind a menekülőt!

Gyomrában majd csontvázak csipketornyai, a halál csontkastélyai libegnek,

a csonttalan egysejtű, az ős-puhány így lesz csontvázzal több, mint a gyermek,

ha épül anyja méhiben, de most még kortyol, hemzseg a fuldokló barom, üvölt.

Ó, ez a menekülés! Özönvíz előtt nem volt íly futása a létnek.

Kis kordék robognak, szamárfogatok a lassan lehulló éjszakába,

sáska-lábszárú harcosok szaladnak bujdokolni, vagy a halálba,

foglyok kötegeit terelik, az elbukót lökik a lándsaélnek.

A láplukakban vergődnek nagy, nyúlós-szárnyú sárdenevérek:

szakállas férfiak, a némuló csatamezőn ló vizel, fáradt mén csatangol,

holtak közt sikítva szül egy asszony, harcban-megkergült gyerek barangol

és sűrű vad szaga terjed ragadósan a virágnak és a vérnek.

Zúgnak nehéz legyek, a várban beszélni kezd a kis harang,

nagy máglya kezd lobogni odafönt, Báthory népével zajongva levonúl,

vasvértű csődör kancára hág, de a roskadó bádog-örömről lefordúl,

fáradt szegény, virágja hervadt, tajtékban fürdik, hát inkább füvet harap.

Mocsarak, erdők? Sustorog a sok pudvás-levelű növény, zizeg a nád,

kit rejt a sűrű sír, kit rejt a vatta-velőjű bodzafa?

Lőrincet fáklyás lovascsapat keresi, világító szúnyogok gomolya.

De ő új harcot gyújtani száll gyors lovon, keresni új hazát.

Új hazát? Új hitet? Hát hova fusson, aki már idenőtt e röghöz?

Mit vétettünk, hogy íly bosszúval sújt az Úr, hogy leömlik ránk haragja?

Mi vétke volt szívünknek, hogy enszájunkkal megzabáltatja

nemző hitünk, hogy nagy ívben szállni nem tudunk öröm tiszta sugár-körödhöz?

A vízözön, talán az volt íly rettenet, íly értelmetlenűl galád,

tékozló pusztítás, kéjes tobzódás, szemérmetlen hazugság!

Ez a menekülés… Az a futás! Futnak a szarvasok, a cítrusfák,

s látom, robog a bölénycsorda, üget a hegyek felé százezer tevecsalád.

Zúdúl az űrbe bogár, rovar, vastag sugárban, mint a dárda,

varangyok, hüllők, pikkelyesek tódulnak egymáson, mint a láva,

együtt szalad a szelíden-legelésző, totyakos-tomporú, kígyó, galamb, hiéna, páva,

oroszlán, gazella, s mint óriás csorda virág a zsiráfok tündér-iramlása.

Együtt úszik cet és viziló, millió elefánt a városok fölötti latyakban,

madarak tű-csődülete száll, világ-menekülés, ember siralma,

torony csúcsán csigabiga ül, házán kisebb csiga szarvát hajlogatva,

mozognak rakáson, tódúl mind a csúcs fele, ott nyüzsögnek kupacban.

És ömlik a víz, s a világról lesodorja az embert! Szakadj meg látomás!

Tán egy őrült képzelet okádta embergyűlölő lelkét az ember-szívekre.

Szörnyűbb a mi halálunk, istennek nagyobb vétke nem lehetne!

Szöcske-ugrással szökdelt a viziló? A jövendő omlott össze tebenned utolsó-futás!

Hát hova fusson, akinek gyökerét csak ez a só élteti,

akinek lombját leperzseli a másfajta harmat, mint a láng?

Csak meghalni lehet e szörnyű földön? Csak eltűrni, ami bánt:

napok tőrét, a némaság gennyedző sebét, a kórt, ami tüdőnk elégíti?

Ó, ki tudna jobban sírni, mint az ember, aki megmaradt

a tékozlás után, hol az a Jeremiás, az az egy, aki az űrbe süvölti

bűnét az úrnak, mert maga is egy rondaság, nyálka, vér, szájából sár ömöl ki,

s körötte rothadó dögök, fölpuffadt tetemek, szárazon aszalódó őshalak.

Körötte iszap, moszat-üledék, zöld nyál lóg mindenütt, tenger haja,

halak hemzsegnek a kő-városokban, falakon kagylók, medúzák, mint sebek,

csigák fürtökben a kopaszágú fákon, vizinövények nyálkás lombja libeg

és nagy sószag, kábító és terjed láthatatlanúl a bűn, átok, nyavalya!

Ki tudna sírni, mint a próféta sírhatott a pusztulás után?

Jajgatni, húsát tébolyúltan tépve? Én láttam Dósa György halálát!

Hogy ették mellét, térde-ikráját, hogy ették bütykös lábát!

Karókon hörgött a haza. Én láttam Gergelyt az utolsó szívverés után!

Csillag-omlás volt, keselyek-dáridója, karók nagy napja, ünnepe:

elporlott a gyönyörű, világnagy-csillag, a kisérlet angyala elégett,

a szikla-fergeteg ledőlt, akinek homlokán arany-sasok raktak érc-indából fészket,

csillag-falók, mi, csak nyögünk és jajgatunk, mint a szegények istene.

Ó, nincs rettenetesebb, mintha látsz emberhúst faló embert!

Ahogy ökrendi-zabálja szegény tébolyúlt a szabadság eleven húsát,

a rondaságra kiéheztetett, a félelemtől önmagát elárúlt nyomorúság,

eszi és kiokádja, de újra harap, mert mások bűnétől nem vár kegyelmet.

Lovasok gyűrűje, papok bozsgó légy-dombjai, dárdával odaterelt csőcselék,

Máriás-lobogó, pörkölt ember-hús szaga, lándsák özöne mered:

György ráng a trónon, bőrén kinőnek, mint a szőrzet, megpattannak a hajszálerek.

Pajzson elébe teszik a megalvadt csillagot, Gergely viaszba-csöndesűlt fejét.

S jönnek tántorogva, az éhségtől szinte vakon a bódúlt bizalmasok

és Györgyre rohannak, eszik a lábát, marcangolják, mint a farkasok

és nádsíp szól, sír a kis-kanász, a sánta hegedős cibálja a vonót, zokog

és füttyszó és hajdútánc, s a hazában szanaszét kukorítanak a kakasok.

Halleluja, halleluja! – zúg a kidagadt-szemű papok víg kórusa.

Halleluja, halleluja! Te lázadó-király, en-kölkeid befalnak!

Halleluja, halleluja! Király húsa, mi kéne más a felbolydúlt parasztnak?

Zabáld csak önmagad te nép, vagy megérinti szíved melegét lándsánk hideg vasa!

Üvöltsd, hogy így jó ez, ahogy van! Trónnak jó lesz a máglya arany-kelyhe,

korona kell, másnak-még-sose volt? Hát tessék: az izzó ökörszájkosár!

Éhes vagy? Zabáld meg istened elevenen! Mi kell még: béke, nyáj?

No, hát egyél te dögevő egy-bendő nép, világűr-gyomrod még nincs betelve.

A sánta hegedős a hegedűt kiejti kezéből, könnyét törli, szipákol,

elszáradt lába viszketni kezd, hát a világot feledve megvakarja,

de odaugrik két izmos cigány, szakállát, haját markolva elvonszolja.

Megtébolyúlt hadnagy kacag, száján gyomra kifordul, át a halálba táncol.

Dósa? Egyetlen-átok! Felordít: „Farkasok, magam-nevelte vérebek!

Megesszük egymást mint a pókok!” De már nem gondol semmi mást,

szakálla melle-szőrébe omlik, a korona ölébe hull, elvégezte az isten-roncsolást.

Zápolya fölhajt egy kupa bort. György szívét lándsával megdöfik. Elvégeztetett.

Meghalt? Vele a remény bukott a sírba, vele a tavasz üszkösödött meg.

Nélküle hogy élhetünk? A gonosz föld mérget burjánzik, kvarcot sistereg.

Nézz szét e hazában: karók, keresztek, foszló ágyékok, nagykörmű lábfejek,

lábszárakat terem az ág: mint fát a repkény befonják nagy üveges viszerek.

Ott lóg a gajdos, a hegedű nyakába akasztva, legyek borítják, mint moha,

karón a másik is, kúsza görcsbe torzúlt, mint sziklába tekeredő fa-gyökér,

szakállas tüske, kicsavarodott ércköteg, összeaszott arc és tenyér,

izom és térd-gubanc, lapos arccsontú fej, rajt legyekből töviskorona.

A harmadik, mint szitakötőszárny, tündöklő légi üresség.

Ó, emberi szenvedés, legteljesebb magány, élők és holtak jutalma!

Eszembe jut a Grünewaldi kép: kicsavart húsgyökér, szakállas emberfa!

Itt korhadt lábak alatt egy anya ül, hagyja, hogy lándsások nevessék.

Ó, anyák, minden kín viselői, nem átkozzátok el áldott méhetek?

A gyönyört, a vétket, a férfi-bűnt, a nektek mindig szenvedést hozó bujaságot!

Hogy legyen méhetek, mint a sivatag, ezt érdemli csak a világ, nem virágot!

Testetek száraz kút, emlőtök mérgezett tejű, hisz rátok a halál ostora méretett.

Anyák, akik zokogva borúltok a viasz és üveg-fára, reménytelen-csönd fiatokra,

s csillag-nehéz fejét tartja öletek és nem értitek mi történt,

csak sírtok nyüszítve, nincs is már könnyetek és szültök újra, betöltve a törvényt,

mi, férfiak esdünk bocsánatért, anyák, hozzátok megtörten fölzokogva.

Meghalt? Megettük? Gyors cigány-kés ágyéktól szívig fölmetszé testét:

szívét kitépték, s azt is meg kellett enni a kergülten táncoló hajdúnak.

Fejét dárdára tűzik, s három lovas viszi robogva Szegedre Pálfynak.

Beleit megsütik, hogy röhögve velünk azt is megetessék.

Meghalt? És mi, kik ettük húsát, élünk tovább örök iszonyban?

Mert ettem én is, elárúlva hitét, s testének minden falatja

égeti szerveim, s megüli szívemet kopáran, mint a láva kihűlt habja.

Nélküle élhetünk? Az árulás nem oszlik el a lélekben és gyomorban.

Mint daganatot az idegek, erek, benövi szívünket a rettegés,

s végigcsorog bennünk a szenvedés fényes gyökerekkel, mint földben az érc-erek,

arany kín-zuhatagok, kristály-daganatok mibennünk izzanak, fémlenek.

S a belül-sebes valót gyógyítja-e a teljes-sugalmú fölismerés?

Meghalt? Mi zúdúlhatott át agyán egy pillanat-törmelék fény-viharában:

hát érdemes volt? Értük? Magamért? Szégyen? Igy maradt magára?

Övé a bűn? Hányszor kell még majd újrakezdeni? Talán hiába?

Meghalni? Ez a legkevesebb! A legtöbb: értelmet találni a halálban!

Mikor már csillag-tejek között suhant a félig-öntudatlan,

s körötte új világ: égitest-ikrák, fény-idő-halmazok, tejútak ár-apálya,

mozgó fénypetty-tömegek, gázfonalak, csillag-láncok, ködök bomlása-társulása,

óriás-csillagok forrósodása: te elveszett nép akkor sem voltál magadban!

Meghalt? S mi szétomlunk, mint a füst, eloszlunk értelmetlenül?

Fölfalt minket a régi hazugság, mint anyagot a vonuló termeszek?

Mint vöröshangyák az elefántot? Tömpe fogsor-halak módján a Zápolya-sereg?

Zápolya? Izelt-fém ujjaival mellvértjén dobolt, hitte már trónon ül.

Meghalt? A fecskék, a kis-könnyűek, hogy cikáztak a nyári égen,

bukdosva, felpörögve, egyhelyben állva, összetorlódva boldogan,

hab-csontú, fehér-hasú vidámak, míg nem jött a végső roham,

míg érezte: vas-dudvák, fémlevelek nőnek a pusztán s a trón tövében.

Meghalt? Nem volt íly szenvedés még e kölcsön-fényű, ősz égitesten;

mikor a forró nap-sárra az őseső csapódott, az volt íly fájdalom talán,

mikor robbant a tűzmocsár, óriás páfrány-földrészek nyögtek láng-záporán,

mikor taréjos őshüllők, pikkelyes-állatsziklák haldokoltak mennykőtől sebezetten.

Meghalt? De Lőrinc, mint a mocsarak lidérce nagy homlokával föl-föllobog

szerte a hazában, száll, mint az elűzött angyal, kezében tűzvirág,

csillagtól csillagig repűl, gyűjt hadat, hol itt, hol ott lobban még a láng,

bolyong a zord űrben magányosan, s hamvadnak a várak, templomok.

A mocsár? Megőrzi kövér lángjában az embert, gyomra, tüdeje betömve

nyüzsgő meleg kocsonyával, a ragacsban lebegnek fürtökben, mint a rovartojás,

alszanak álomtalanúl és léttelenűl, mint a csecsemők, fölöttük gyönge sás,

fölöttük jajgató haza, növényi bűn-orgiák, anyák hasztalan könnye.

Mert ez a föld buja bűn-tenyészet, itt úr az ördögök királya,

dudva, bürök, szamártövis, lapu zöld vas-üveg tajtékja borítja

és vad, fűszeres, halotti szagú virág lepi zsírosan, mint az ikra,

ez a föld varangyok, fürge viperák, gyíkok, szakállas-szügyű vadak hazája.

Üres megyék, ugarok, virágok méze, mérge… Jaj, belőled mi maradt

emberi remény? Csontok kepéi, koponyákon párzó szentjánosbogarak?

Szerelmes lepkék arany-palatetője, zsindely-kúpja a mécsfény alatt?

Virrasztó magányosak, loholva menekülők, elszálló vándormadarak?

Mert fut, menekül innen az élő: vándormadár-táblák, oszlopok

suhannak az űrben, vetkőzik a madaraktól-üres táj, a szárnyaktól-üres ég,

suhog a láp füve, mérgezett virága, a tüsketornyok zsindelye kiég,

megszarusodnak a rozsdás kaktuszok, a szitakötők szines köd-tánca ellobog.

A méhe viasz-koporsóba fekszik, szakállas remeteként,

a sárga-feketegyűrűs, üvegpalástú királynőt ablaktalan kristálypalotába

falazzák testőrei, s a testőr-gondolat magát befalazza viasz-koponyába:

iszap-sírba, viasz-cellába menekűl, aki már föladott minden reményt.

Menekűl? Ó, mért nem szállnak el a jajgató őszi vándormadarakkal

rebbenve a kis falvak, kő-csattogással a városok, a kőrisek, a tölgyek?

Mért nem tódulnak az űrbe a szarvasok, medvék, lovak, nagy abroszokban a földek,

hogy itt csak az üres űr maradjon, holt szív, átdöfve arany-dárdával, a nappal?

Mert a darázs, mint sírjából a Jézus, tavaszra megint föltámad,

bűzt és pinceszagot árasztva sírjából kiszáll pompában megújulva.

De ti, akik elnémúltan feküsztök a csüggedésbe, a mocsárba hullva,

mit keresnétek e sivatag földön? Mézet? Virágot? Röpülni szárnyat?

A kis hüllő, ha először vedlik, üveg-lángot szül, gyűri le magáról

a szenvedés pikkely-zsákját, kínját-verejtékét testéről lerángja lihegve,

hasa, lencsés torka ráng-dobog, egyetlen dülledés, foszforos foszlány a teste,

aztán megnyalja szájaszélét boldogan, – s nem fél a második vedlés iszonyától.

De mit vedlett le a mi testünk? A hitet? Az életet? A nyomort?

A kínlódva megvedlett ország Európa kövein liheg, nem újította meg magát!

Marad a még-mélyebb-lét, a tengerfenék tündöklő nyomora tovább?

S termelünk villany-sugarat, bozótos fény-dúcokat, sárga fényport?

Ó, mivé nyomorodtunk mi a kristálysírlapú, áttörhetetlen sírban:

vagyunk szörny-erdők odalent a mélyben, kocsonya-derengés, állat-virágok

korcs fájdalom-ligetek, lebegő idegkócok, félholdszemű lebernyeg-álmok,

rojtos szoknyaként libegő csápkoszorúk, ott rejtezünk a mohó fényzsírban.

Fölvettük növény, virág, csillag alakját, csaló, idegen formák

varázsa rejti szívünket, lettünk mérget lövellő tejútak, hús-ecetfák,

halálos szorítású rabló-hálók, hullaevő legyezők, dögevő-fénydárdák,

világító-fürtös gyomorláncok, foszforeszkáló hús-csillag-hordák.

Élünk tányérszerűen ellaposodva, fénylő koronggá alakulva,

egyikünk csupa ragyogó tapogatószál, a másiknak egyetlen óriás szem a koponyája.

Van elektromos fényünk, foszforeszkálnak idegdúcaink, szemünknek szép a lángja,

kitermeljük magunkból a fényt, szüljük a ragyogást az életért ellapulva.

Egyetlen-szem, egyetlen-gyomor, egyetlen-tapintás a mi létünk,

kisajtolták belőlünk a nem-emberi-lét milliárd változatát.

Csupa-ravaszság, csupa-rettenet, csupa-rejtőzés ez a világ

és mi lesz velünk és élni nem tudunk, ha e nyomorból kilépünk?

Beledöglünk, vagy testünk vért ereszt át, mint Krisztus homloka?

Szétdurranunk, vagy kiokádjuk szívünket, kilőjük gyomrunkat a csillagokra?

Léghólyagunk úgy kitágúl, hogy szájnyílásunkon át belső szerveink kinyomja?

Kiökrendezzük önmagunkat, kitüremlik a rejtett éhség szájunkon a homokra?

Mert a foszforos agyak, fénytermelő-csápjaink a levegőn eltaknyosodnak,

mert páncél-védekezésünk, puha-tündöklésünk elmállik odafönt?

Hisz oly sok a fény, oly tág az ég, a könnyűség oly roppant súllyal köszönt!

Mert másképp élni nem tudunk? Nem születtünk mi érc-csillagoknak?

Vagy, ha élünk, hordjuk tovább a szervekben, lélekben, idegekben

az idő bűnét, a nyomorúságot, s tovább adjuk ivadékainknak?

A fajta hordja tovább a korcs-reményt, élünk örök igézetében annak?

S őshalak rothadékát vágyjuk, cetek máj-maradékát, zsírját a lehulló belekben?

Ó, ember, a hitedet ne veszítsd el, őrízd meg a lélek nagy hitét!

Ki volna nálad nagyobb, nem lehetsz vágytalan, ne tűrd a szenvedést.

Ha kell, hát százszor újrakezdjük, vállalva ezt a legszebb küldetést,

mert a szabadság a legtöbb, amit adhat önmagának az emberiség!

A virágok hatalma

1954–1955

Látomásokkal áldott életem

Csodák, csodák és látomások,

vad víjjogások, zokogások!

Csodák, csodák, csodák ömölnek

két szememből, mint a könnyek.

Világot-rázó szél nyöszörög

csontvázam pillérei között.

A hús lombjait szüntelen rázza

a létezés lázas látomása.

Szívemet sárkány-foggal rágja

az elmúlás szörnyű csodája.

Halántékomban tűz dörömböl,

kiszakadna a vérkörömből,

ráomlana az éjszakára,

mint a csillagok vér-szakálla.

Tarkómban milliárd meteor hemzseg,

fém-ruhás seregek nyüzsögnek,

sisakos főkkel, vértezett lovakkal,

világ-újító akarattal.

Kínok kopár szikláit érzem,

virágja itt-ott a szemérem,

könny rezeg sóhaj növényi szárán,

átok énekem sebzett Jób-száján.

Pedig nem vágytam látomásra,

csak a magányra, soha másra.

Vágytam egyszerű, tiszta hitre,

ami az embert megsegítse.

Kifakadni, mint a virágok

és meghalni, mint a virágok.

Osztani magamat meg mással,

nem fölperzselni a látomással.

Élni derűsen a fényben

és becsukódni észrevétlen.

Szólni egyszerű, tiszta szókat,

elsiratni az elmúlókat,

ujjongani a születőket,

fagytól óvni a növekedőket,

lenni kosara piros, vak kölyöknek,

szalma-háza a kamasz-rózsatőknek.

Csak úgy, mint az én jó apám volt,

aki maga a tisztaság volt,

a fizetést mindíg haza adta

és volt egy ünneplő kalapja,

amíg a februári este

kezét a mellére szögezte,

orrát a halál kihegyezte,

mint a ceruzát ő, ha elment Pestre.

Volt tiszta könnycsepp, szelíd óhaj,

míg fölitatta a tüdőbaj.

De háborgok, akár a tenger

zöld nyála szikla-bálványokra fölver.

Mélyében látomások nyílnak,

foszforos-csodái a kínnak,

fényt-virágzó szörnyű-szépek,

lomha cápa-libbenések,

remegő, puha bánat-erdők,

világító kék álom-ernyők.

De szorítanak nagy adók,

tejútak kígyó-csontváza lóg

robbanva, derengve a szívemben,

kásásodva és ércesebben.

És téged tudnak csak áldani

végzetem arany-szárnyai,

szíved körűl a fogsorom,

mint bárányba vájt saskarom,

ki úgy viseled e csodát,

mint a tüzes vaskoronát,

mint láva-ömlést gyönge völgy,

te izzó asszony-Dózsa György!

Ki sorsodon úgy cipeled

vadló-sörényű fejemet,

mint viaszrózsát a csiga,

rajtunk mélytenger-éjszaka,

a csillag-rojtos homlokot,

s ujjaiddal elsimítod

a duzzadt, égő éveket,

mint nagyanyám a mirigyeket.

Kin átzúg ez a csoda-zavar,

mint kerten a nyári vihar,

ki ember-módra elviseled

látomásokkal áldott életemet.

Könyörgés középszerért

Falusi elégia

Elment a fecske is, a gólya, valamennyi vándormadár,

a gémek, a nád vadjai; a nyár tovatűnt, akár

az ifjúság, füstszínű egekben csillogva száll.

Panaszkodik a ködben a varjú, a veréb, a sirály.

A kőrózsa bujálkodik csak, a mályva, az ablakokban

a karácsonyi búza, rezdűl, ha a rigó odakoppan.

A kerítésen kakas ül, a szögekről lefolyik a rozsda,

mintha mindegyik léc átszögezett tenyér volna.

Deresedik a szomszéd vérmes kakasának kitépett

farktolla, a patkószeg, üvegcserép, a nyáron laposra lépett

elszáradt varangy, sárba dermedt csibe-nyom virágzik, a kóró,

gőzöl a kút, gomolyog bíbor ködökben a nap, hajdani szikraszóró.

A kőrózsa bujálkodik csak, a mályva, üres a fecskefészek, hol a lelke?

Az oszlopon Szent János mosolyog tenyerét égre emelve,

ujjain, arcán fehér madárpetty, madarak szennye szárad,

de kő-mosolyából sugárzik mégis a mennyei alázat.

Panaszkodik a ködben a varjú, a veréb, a sirály.

Készülődnek a lányok tüzesedve, este majd dünnyög a bál;

a fiúk udvarolják majd bódologva a holnapi menyecskét,

isznak is hejehujázva, míg a lányok, mint tócsából a fecskék.

Rövidülnek a napok, az éjszaka hosszabb, az öregek

kínja is az ágyban, pipáznak, az ihletett parázs fénye rezeg,

egy téli légy zümmög csak, a sóhajok a szobában,

az álom nem jön, de hosszú lesz, csontnyugtató a halálban.

Gomolyog arany ködökben a sarlós hold, a hajdani teljes,

idehallatszik a zene, a kurjantás a nyögve forgolódó öregekhez,

akik reggeli álomig epekednek, hümmögnek zeneszóra:

nekik nyit-e még az alma, a meggy, a kukacvirág, a rózsa?

Őszi intelem

Kékűlnek már az alkonyi dombok,

lilára válnak, mint fagyos orcák,

deresednek a kukoricabajszok,

őszi időbe fordul az ország.

Esti ezüstre válnak a rétek,

s barna-pirosra a tőkék levelestől.

Reggelre a vének haja is fehérebb,

melegszenek a ciberelevestől.

Szekerek, púpozva tengericsővel,

a kupacokon öreg parasztok.

Hó viaskodik fagyos esővel.

Sárga jegenyékbe ősz szele kapkod,

lósörényt borzol, a farkot cibálja:

szállna az füstként át a határon.

Ködöket pólyáz a didergő tájra.

Csak te ne dideregj, ifjúságom!

Minden ősz régi, minden ősz mégis

új keserűség, új szomorúság.

Ezen az őszön hűsebb az ég is.

Siet a madár, védeni húsát,

tüdejét, máját védeni fagytól,

csalóka téli gyémánt-derűtől,

friss pelyheit a fagy-sugaraktól.

Libeg az égből egy lassú darutoll.

Minden őszön csak jobban szeretlek,

ó, ne eressz el soha magadtól!

Mikor a deres kazlak merengnek,

jég-ragyogású láng-virradatkor.

Csókod is akkor édesebb, ha őszi

eső csattog, mint szíjj a malomban,

vasseprűjével a leveleket söpri,

buborékzik a kecskepata-nyomban.

Mondd, a szememben, mondd, a szavamban

csillog az ősz már? Ősz lehe látszik?

Tégy virulóbbá húsomban, csontomban,

hiszen az érc-idő lassan elvirágzik.

Látod, a szikes szikkadt hajcsomói

veresednek, aztán deresűlnek.

Ég a nádas. Füstöl, fölizzik még

üszke a vasúti töltésen a fűnek.

Rezi bordal

Ne sírj ifjúság múlásán,

zúgó idő szárnyalásán,

bárhogyan süvít!

Húsos lombok mind elasznak,

hulldogálnak rőt harasztnak.

Az öregség kövér hava mindent beborít.

Férfikor jön ifjúságra,

életed gyümölcsös ága,

az is elvirít.

Szirmát minden nap elejti,

táncát bármikép is lejti

évek rózsája a szélben, az is elvirít.

Tedd hát, amit tenni rendel

minden napod, türelemmel

végezd dolgaid!

Marad valami utánad,

ha nem marad, az se bánat,

hörböld dúdolván a borod, ha a bor vidít.

Nézd a rezi hegy üstökét,

zöld bozontját nyomja az ég,

rengő erdeit.

Ott ül esőboronálta

fején sziklakoronája.

Gőzoszlopok tömődnek a dús fellegekig.

Paták kongatták a sziklát,

társzekerek vasabroncsát

nyögte a fahíd.

A tornyokban őrök álltak,

hars kakasként kiabáltak,

s döngött tuloktól, bivalytól a felvonóhíd.

Testőrök, lányok, szakácsok,

íjjászok, fürge lovászok

sürgése volt víg!

Az udvaron szolga hemzseg,

hangyamódra cipekednek,

tömik a barbár-szakállú várúr vermeit.

Az erdőben vad futása,

sárga ebek csaholása,

kürt búgott, őz rítt!

Urak, vitézek, vadászok,

szűz-perzselő tobzódások

helyét fölverte a gaz, ki veresen virít.

Mint a szőrzet a hullából,

serked a kő-koponyából

a fű és sivít.

Gaz veri a csülök-nyomot,

nehéz kontyú kisasszonyok

flórát csipegető kezét, könnyű lépteit.

Mulandóság? Fene bánja!

Csak így szép az élet, hát ma

éljed napjaid.

Ne sírj ifjúság múlásán,

zúgó idő szárnyalásán,

borod mellett hallgasd: szárnya csattog és süvít.

Könyörgés középszerért egy éposz írása közben

Te boldog isten légy velem,

hadd éljem le kis életem,

csak egyszerűen, józanul,

napokat számlálatlanúl.

Csak úgy, akár a többiek,

akár a földi emberek:

ágyamat asszony vesse meg,

ágam okos kéz nyesse meg.

Termő legyek halálomig,

alvó, ki sosem álmodik,

ki estéig úgy fárad el,

hogy mosolya nem szárad el.

Add meg nekem e nagy kegyet:

vedd el tőlem e vad szívet!

Ha ki jégszirtet rakna rá,

azt is gőzzé lobbantaná.

Hisz te-szíved körűl suhan,

benne a poklok vára van,

lángtornyot az ha fellövell

a tejút fényét veszti el.

Köröd, hogy súroltam, kisült,

s húsomba eged érce sült,

s mint olvadt gyertya, ha buzog,

a fém a csípőmre csurog.

Szenes bordám, féloldalam,

szárnyamnak üszkös csonkja van

és így is csak feléd ütök,

mint légbe féllábú tücsök.

Mért hordom kormos csókodat,

érces nyomorúságomat?

Magához szív a sugarad,

mint áram zsenge ujjakat.

Te boldog isten add nekem,

csak legyen krumplim, kenyerem,

örömömet ne vedd zokon,

legyek jó testvér, jó rokon.

Legyek csak hallgatag, szerény,

mint a kiserkedt vetemény.

Így is díszítem kertedet,

hasznod így is növekedett.

Földembe ne vess több magot,

több aranylombú csillagot.

Nyakamra ne küldj több esőt:

látomást, poklot, temetőt.

Hallgasd meg végre panaszom:

e terhet én már nem birom.

Bennem a mindenség delel,

az űr, csöndjével, fényivel.

És én már úgy érzem magam,

mint anya, a boldogtalan,

hisz szülni régen joga van:

magzatának már foga van!

De nem jön meg a fájdalom

és fuldoklik és nyög nagyon,

s benne szakállt eresztve nő

homlokáig a csecsemő.

A mindenség szerelme

A csönd virága

A csönd elvirágzik levelet hajt a bánat nagy erekkel

Ne sikolts ne sikolts ne törj meg engem a szemeddel

Ne feszíts föl a jajgatásra eleven síró kötelekkel

Száradok húsomban szerveimben belep a halál döngő kék legyekkel

Mint a polip karjai idegeim a nyálas űrbe kinyúlnak

Csillag-halacskákra tekerődnek forró vérüktől ittasúlnak

Nyálkás zöld szem vagyok tengelyen forgó szenvedéseim kigyúlnak

Emelj ki mélyeimből üveges-közönyömtől ragadozó-álcámtól szabadúljak

Egy szarvast hallottam énekelni vándoroljunk arra a tájra

Ott csöndből vannak a levelek a némaság fái felszöknek sudárra

Ott piros madarak virágzanak ődöng a szelídség őz-sutája

Kihajt szívedből a szívem holdfényben nyit a csönd virága

Meggyötört szomorú arcod

Meggyötört, szomorú, fehér rom-arcodat, ha nézem,

még visszafáj az én nagy omlásom-büszkeségem,

fölszikrázik a kín, robbannak, gyúlnak galaktikák,

szívemből pernyét hord a szél, homlokom fehéren izzik át.

Mi volt? Zűrzavar? Kétség? Bűn? Kudarc? Kárhozat?

Esettség? Megfutás? Vizsgálom meggyötört, szomorú arcomat

és tudva tudom, mi nem hittünk hiába,

nem győzött rajtunk a megadás gyávasága.

Mi volt? Mi volt? Mi volt? Faggatom, akár az orvos kése

boncasztalon a hullát, hogy felelni nyíljon bőr-alatti része,

a viaszos, hideg-lucskos, fekete-erű volt-állapotot,

amit hitünk hamvasztótüze belőle meghagyott.

A szenvedés pengéje kibont újra új részleteket,

vizsgál vegetatív-magányt, vegetáció-jéghegyeket,

s már csak a késnek fáj a metszés, nem az anyagnak,

a holtak könnye ritka, azok magukból mindent odaadnak.

Azért kellett, hogy ki-nem-mondhatóan megalázzalak,

mert szerettelek? Hogy könnyeid fosztogatóimtól megváltsanak?

Hogy egy percre semmivé porladjon jövőm tebenned-bizakodása,

mint szitakötő lehullt, csillámos, száraz hártyaszárnya

ujjam alatt, mert romlott volt minden sejtje régen

büszke-nyomoromnak és elárúltatott az én emberségem?

Hisz szerettelek én akkor is, magamnál dacosabban.

Az volt a bűn, hogy fölépülni a te véreddel akartam.

Magamat ütöttem, s te sikoltoztál, én nem kiabáltam,

téged gyötörtelek, s én verdestem holtra-váltan,

mint fűben halacska, fuldokló tátogással, kopoltyú-nyiladozással.

Aláztalak, s te elfogadtad méregtelen, szerelmes-megadással,

mégis a te kezed dobott éltető, kristályos vizembe vissza,

a győzedelmes te voltál, a megújító, a tiszta.

Mert tövis-fát öleltél te bennem, sok rücskös medúza-kacsot,

s megváltó-ajkad csókomban harapott savanyú szivacsot.

Ó, én nyomorúságom! Szörny-szülött szárnyaid nyikorogva

lehulltak, a karmosak, bordásak, hártya-legyezősek a porba!

Szabad vagyok! Leoldották Erzsike tündér-ujjai,

nem kell már szőrös, rút terhüket vinnyogva-nyögve hordani.

S magamat boldognak nevezném, ha nem gonosznak,

hisz magamat megtalálni, utamat te mutattad

és tudom, hogy virágba borítja majd a koponyámat

a szerelmed Erzsike és ez a mohó század.

Mi volt? Mi volt? A kor mart énbelém is fehéren,

hogy hizlalódjon egy újabb páros-szenvedésen?

Hisz úgy roncsolódik szét a legtöbb emberi kapcsolat,

mint a derűs szerv, amit vernek rádióaktív-sugarak,

úgy mállik szét a szerelem, mint a molyrágta rongydarab,

s falják föl egymást, mint nászban a bogarak,

s sorsuktól-egybekötött iker-önzések, osztódó magányok.

Epésedik a csók, az ölelés lanyhán szétszívárog.

Akármi volt is, én most már megértem,

ha belém villám csapott, te szenesedtél fele-részben

és nem az a táj, amelynek fája fém, sója dér és só a virága,

s mint húsevő-virág csal, s méreg-gőzű zöld égitest-villogása.

S ha elfeledem is, megérzem egy pillanatnyi-részben,

hogy él a holt-fájdalom a már rothadó gőgös-önhittségben,

mint a hulla-szívből kimetszett kis szövetdarab

él, bizsereg, fal, szuszog, mint bálna fúj a mikroszkóp alatt.

Mi tudjuk: az ember dolga kiteljesűlni a tisztaságban

és kegyetlennek lenni a fölmagasztalásban.

Nem sírva ökrendezni dögig-zabáltan,

s életért könyörögni a bomlásban, ön-árulásban.

Az ember dolga: hogy embernek lenni érdem,

hogy végső-bátor legyen ez elrendeltetésben,

az elhullásban és a fölemelkedésben

és nem hihetünk másban, csak e küldetésben.

Meggyötört, szomorú, fehér rom-arcod újra megépűl,

halántékod lüktető fecske-lábacskája majd kiszépűl,

leszárad sárgán az idő omladékain, az évek repedésein

kiütközött szomorú-ernyős gond, növényt-utánzó kín.

Buzgó, meleg halmok, virágzó völgyek, lágy érverések

hirdetik majd a te áldottságod, a te dicsőséged.

S ha egyszer majd ifjú-korunkra merengve visszanézünk,

mint a hold, szeliden ragyogja be kertjeinket volt-szenvedésünk.

Tanya az Alföldön

Szikrázva,

sercegve,

füstölögve

omlik az éj a néma földre.

Üveg-virágok, üveg-lombok

izzanak,

mint a gondok.

Különös építményű zöld gazok

merengenek

félig homályba bújva,

fél-testüket a semmibe kinyújtva,

mint a lélek alján a sötét tenyészet.

A bűn és a szenvedés levelüket kigyújtja.

A részlet nem mutatja az egészet.

A derengés alján ott az enyészet.

Minden ragyog,

ami a sötétből kiáll:

egy háztető, egy jegenye,

a vályú pereme,

a madár, ahogy a hold fele száll

suhogva.

Arany-bánat a boglya.

A tarlón fácánok kergetőznek,

legelésznek az őzek,

megrettennek a nyúl nyitott szemétől.

Kiugranak a fényből.

A holdfény folyékony üveg,

amely vastagon a világra csurog,

anyagát e csönd dermeszti meg.

Üveg-tömbök,

üveg-tornyok,

üveg-liánok csengenek.

Ez mégis a csönd. Áttetsző bozótok,

sejtelem-szárú növényzetek

fonják, növik be az űr zaját,

s a szagos virágos-kerteket.

A ház meglapúl,

mint futóbogár,

érintésétől a pikkelyes-ujjú tejútnak.

A futóbab-szárban a nedvesség

lassan fölfele tolúl,

s az elszáradt bőr kivirúl,

lüktet és húzódni kezd láthatatlanúl,

csak teremve él, nem tudja sorsát.

Húsukat fémmel, kristállyal, vízzel teleszívják

a hüllő-bőrű uborkák.

S míg a nedvesség a sejteken átszívárog,

mint az embrió-testen az anya-vér,

odabent naprendszerek,

s azokban naprendszer-tömegek

keringenek zizegve.

Él az anyag lihegve.

Minden csillog, él, gondolkozik.

A hold arra gondol, hogy lassan megfogyatkozik,

a fa, hogy levelét veszteni kell,

a dinnye, hogy cukrosodik,

a paradicsom, hogy majd ecetben telel,

a kukorica, hogy szeme csontosodik,

mert már kifakadt,

mint csecsemő inyéből a fogak.

Állva, gondolat nélkül alszanak a lovak.

Álmukban tán kiballagnak a kútra

és fölnyihognak visszafutva.

Az anyakoca szuszogva szendereg.

Hasán hemzsegő kismalacok,

mint egy rakás

meleg vágyakozás,

rózsaszín mohóság.

Ércesednek a káposztatorzsák.

Zsupptetős dúcok alatt

kocsikerék, deszka, vasak.

Pókhálók csipke-városai lengenek.

A trágyadombon kacsák melegszenek.

A meleg-áramtól csalánok gyertyalángja ing,

mellettük kalász és rozmaring.

Kukoricák, tarlók, kender-táblák körűl.

Messzebb a sötét zengéssé tömörűl.

A holdfény nyájakat terel.

Az egérnek a varangyosbéka szikrázva felel.

Fekszem a harmatos füvön.

Fűszer-szagú virágokkal beszélnek szerveim.

Küllős-szerkezetű tányéruk: fémhab kihűlve.

A tarlók felől meleget hoz a föld feletti áram

és méz illatát.

Összekeverve,

s külön-külön.

Különös, vad, boldog éj ez.

Tárgytalan. Nem hasonlít a szenvedélyhez.

Nem érti égitest, növény, amit az ember érez.

Az ember is csak sejti, túl az értelem határán,

hogy egy anyag a kutyatej, s a márvány,

a bogarak merev szeme,

s a vér.

Mégis, ember vagyok.

Több, mint a csillag

és több, mint a harmat.

Csak engem emészt az emberi gond,

s a szerelem.

Ez ad nekem fájdalmat és hatalmat.

S míg a csönd alján tenyészik a sok buja vadság,

a csönd fölött a féktelen szabadság:

csillag-robbanás és tapadás,

sűrűsödés, társulás,

köddé-bomlás, párából érc-ikrásodás,

áttetsző ásvánnyá kristályosodás,

növényzetet sarjasztó kocsonyás

nemzés, fémmé forrás,

anyaggá vágyakozás,

fény-tajtékból szénné száradás,

szinesfém-olvadás,

forró kőzet-csobogás

bőgése, üvöltése,

izzása, rettegése,

érzéki marakodása, ölelése,

verejték-csordulása,

forr és buzog magányosan.

Szeretlek. S ezt tudhatod.

S ez mégis valami más,

mint a tehetetlen anyag szerelme.

Az anyagban nincs bizakodás,

nincs meteor, mely a szívemnek visszafelelne.

A férfi, aki a szobában alszik

sziszeg, mert csontja szaggat.

A konyhában a petróleumlámpa hunyorog.

Alatta bóbiskol az öregasszony,

nekidől a falnak,

bütykös kezén

arany-zománc a lámpafény.

Mindkettő meghalni készűl.

Ez is dolog.

Ős-sejtelmeket éreznek a rossz bútorok,

álmukban őket nedv járja át,

lombjuk van, s gyűrűiket növesztik,

nyöszörögve vissza-érzik az erdő-éjszakát.

Az ágy előtt kapca,

rongyos bakancs,

a falon kivágott ujság-kép

lapúl,

s egy árva zsebóra-lánc.

Egy könyv jajgat olvasatlanúl.

Most már tudom, mit eddig csak sejtve tudtam,

hogy értelmetlen lennél te magadban,

s én is csak hazátlan szenvedés,

bánat és ölelkezés.

Mert az állatnak nem úgy kell a másik,

hogy vele legyen a megszakadásig,

az eszik, szoptat, öl, párosúl, ürít, szül, retteg, vizel,

telve van érzékeivel,

épít, lapúl, az anyagra haragszik

és áldozza a vért,

s ha egy csillag más csillagba forr:

fémhab loccsan és kialszik,

egymásba alvadnak az érc-szenvedélyek

önmagukért,

csak szaporulni nemz a puhány, féreg.

Teveled van csak hinnem miben,

s nem lesz oly irgalmatlanúl

egyedűl szívem,

ha bomlani lehull.

Lassan új formákba izzik át

növény, virág.

A föld terem öntudatlanúl.

Szikráznak tetők, jegenyék, kukoricák.

S én nézem, hogy kúszik, szinte arcomra omolva,

mint világnagy, puha, pikkelyes hasú hüllő,

fejét ős-naprendszerek közé bedugva,

egy másik űrbe lecsüngő

farkával, rengeteg kocsonyás gyémánt-tömegével

horzsolva a bánatos kukoricát,

a tejút a világon át.

A mindenség szerelme

Kezdetben volt a csönd és nem tudta még,

hogy mért kiván szeretni,

kezdetben volt a hang és nem tudta még,

hogy mért kiván szeretni,

kezdetben volt a köd és nem tudta még,

hogy mért kiván szeretni,

kezdetben volt a láz és nem tudta még,

hogy miért kíván szeretni?

Kezdetben volt az egy-álmú anyag, a nyugalom, robaj,

mozdulat, tespedés,

lágy csömör és harsogó, sós hullámverés,

magányos dermedés méhe, fekete éjfél-olaj,

a lüktetni, izzani, hártyásodni, bőrzeni vágyó némaság,

kezdetben volt a vágy, az önmagát erező sűrű bujaság,

a vágy, amely nem ismerte még magát se,

csak egy célja volt, hogy anyagát szeresse,

idegen volt a forma, a rend,

csak a vágy volt,

hogy benépesítse a létével kitöltött végtelent,

önmagát megváltva, megosztva,

elemmé, dolgokká sokszorozva,

azonos képletek, azonos szerkezetek,

azonos űrök, közelségek és kövületek,

azonos sejt, atom és csillag-kör épületek

egy-törvénye szerint.

Törvény szerint, amely meg-nem-bontható, beteljesedő,

amely irgalmatlanúl szelíd

és nem tudja élni csak a saját életét,

de illatos, mint a csecsemők bőre

és szép, mint az ezer-mellbimbójú, köldökű, meztelen,

fiatal nyári rét.

Kezdetben volt a vágy, az önmagát-nemző, megáldó, terhesítő,

az önmagát-megszülő.

Egy-alakban a hím és nőstény-nemiszerv, a kétféle-indulat,

mint az osztódás-előtti boldog pillanat,

kos és juh, bak és gödölye, bika és tehén egy-örömben,

hímpáva s páva-tyúk, csődör és kanca, kakas és asszonya,

porzók és bibék, a nap bolygóival nem-különben.

A kétféle-ivarszerv egy testben teljesül ki

és még nem tud külön a másikra vágyni

és külön örülni,

még nem tud sodortatni bűnben, átokban, sejtelemben,

mint orrszarvú

dúlni a nőstény-szügyet foggal, pajzsos szarvval,

ernyesztő szerelemben,

pilledten lehullni, mint az árnyék

és felszökni, mint a vérzett vad lihegve,

kezdetben a vágy csak önmagára vár még,

lassan, tompán, mélyéből remegve.

Kezdetben nem voltál te sem,

csak a vágy volt, a csontváznélküli, reszkető, lágy indulat,

a szurok-sűrű, fortyogó, forró akarat,

világ-tűz, vízözön,

ismeretlen és titkos robbanások,

május-szagú álmok, test-nélküli vallomások,

halványkék-eres bőr, virág-szőr, nagy-pórusú verejtékes nyakak,

csillag-méz, szőrös virág-kocsonyák,

két-gömbű, telt asszony-szügyek táltos-látása,

forró, karvastag indák, idegek rózsaszín tekeredése,

kígyó-tekergése és kígyó-sziszegése,

polip-alattomosság, ragadozó, méla hidra-forgás,

pokol-tüzű szemek holdudvara, nyüzsögése,

kelyhek napfogyatkozása, taknyos-üveges izzás,

eleven kancsók vérömlése,

a titokzatosság selyem-zörgése, köpeny-lehullása,

vizicsibék, nádi-madarak zokogása,

a vérből-fakadt erdők holdfényes tisztáskörén

a fallikus ábrák fojtó, vad, buja, primitív tánca,

pajzsok és dárdák holdsütötte kerengő-lánca,

pajzsok és dárdák

fallikus ábrák

szöcske-szökdelése,

rikoltó fekete gégék, varázsdobok párducbőr-ütemére.

Bíborvörös és foszforos-fehér emlők, tomporok, szűz-kelyhek,

öngyilkos skorpiók krétarajz-naprendszere pörgött, gomolygott

és nem éltek még a vágy-nélküli dolgok,

csak a tűz-imádók, nap-imádók dermedt

révűlt arca

leste az eget,

s a láz-imádók szines maszkja, torz-álarca

imbolygott halálig,

comb-erdő hemzsegett.

Én nem kutattalak, mint a csillagász

az égen

egy új csillagot.

Matematikával, képlettel, logikával

számítva ki, hogy másutt sehol, csak ott

lehetsz, csak ott vagy, ott az idők-kezdetétől,

társak között, még láthatatlanúl.

Ott égsz sárga, vörös, vagy izzó fehér-szívvel,

vad-izzásban, vagy gyámoltalanúl,

nem ismerve még az ember hódító szemétől,

de föltündöklik egyszer gyönyörű tested,

vagy anyagod fénye ér el legalább

hozzánk, mert nincs hozzád hasonló,

a lélek ragyogása, megszépítve a szorongató estet

és agyagba, gyökerek, rovarok közé leomló

fénytelen szívünk alkonyát.

A csillagász

az űr szerelmese,

sejtelmét hitté növesztik egyenletek és képletek,

tűnődik lencsék, műszerek között a csillagtoronyban,

rádióaktív-gépezetek, csillag-térképek, fény-sziporkák, jelek

kivallják neki a lázban, fájdalomban

megfogant gondolat igazát.

S ha nem látja meg ő azt az űr-emlőt,

amit mohó gyermek-szeme szopna,

nem veszti el, amit megtalált hittel,

majd föllelik a tudomány-unokák,

tán kevesebb türelemmel, s tökéletesebb műszerekkel.

Én nem vágytalak

meghódítani téged,

mint a spanyolok Dél-Amerika aranyát,

lerombolva a Nap-isten kő-jegyű templomát,

a csillag-jegyek és nemzés-jegyek

kő-nyilait

és kő-falloszait.

A kaktuszos-magányban

az Eső-isten szobrát meggyalázva,

fölégetve a dzsungeleket, irtva a vadakat,

karddal leütve a tál-nagy lepkéket,

puskával lőve a görögdinnye-nagy, sárgadinnye-nagy

rovarokat,

a repdeső, zúgó eleven kristályokat,

a lihegő fém-lapokkal-nyíló hasú drágaköveket,

a gyönggyel-kitöltött szemű szárnyas-koponyákat,

kisebb-tölgy-csápú, lószügy-vért-orrszarvú, gyermekláb-agancsú

ásványokat.

Én nem kivántam ilyen dicsőséget,

hogy pusztítva hódítsalak meg téged,

hogy pusztítva hódítsak meg

boldog birodalmakat,

leöldösve a Napistentől-nemzett férfiakat,

kővé merevedő hús-karóba húzva

az arany-derekú asszonyokat!

Ó, hogy gyűlöllek

gyarmatokat rabló,

népeket megalázó

hódító idegenség!

Ó, hogy szeretlek emberi-szentség!

Én nem akartalak,

fölfedezni sem,

mint a tudós a dolgok lényegét,

a világ-űr szellemét, a tengerfenék vegetációját,

az ős-lények életét,

mint a cserje-szakállú hajós a viharnak döntve hajóját

bolyongott tengereken,

kutatva új fűszereket, idegen partokat.

És nem akartalak

megközelíteni, magammá-szeretni sem,

mint az ember most a Holdat,

a Sárga-Asszonyt, akit lát már az idő második

pillanatától,

akit imádott, s most szemlél ridegen,

mint a boldog utas az idegen

kínt, hisz oly messze van magától,

s hallgatja közömbösen, a szomszéd hogy panaszkodik,

míg cukorkát szopogat, versekben lapozgat.

Mint az isten agyát is fölépítő ember,

ki új bolygót rak az űrbe anyaggá higgadó tudatából,

s atom-tűzzel fellövi magát majd,

hozva új szerencsét, vagy még nagyobb bajt,

s tűszerű fémszivarokkal a holdra száll.

S ha ott

a gondolat fém-termése lehull,

az ember aluminium-üveg lepkéje lelobog,

s a kráterek között a lila porban fém-lábain megáll,

mint egy fém-gerincű gázlómadár,

vagy egy fémgyűrű-köteg óriás százlábú-bogár,

kiáltás zeng a por-lelkű csöndben: Meghódíttatott!

És boldog lesz, aki petét rak ott,

mint idegen-szervek közé a bogár,

mert onnan új csillagra suhan, azt beporozni,

hímporát elorozni,

s megtermékenyíti az űr virágait,

mint a rét virágait a darazsak.

Én nem voltam trubadúr-szívű, de ösztöneiben

vad, barbár lovag,

rabló, betyár.

Mert kezdetben nem voltál te sem,

csak a vágy volt, a kocsonyás csönd,

a köd-tüdejű, semmi-csontvázú, jégvirág-gerincű állapot,

kezdetben a Minden együtt lakott

és mégis éreztelek és mégis tudtalak,

robbanva törni készültem feléd, ragyogva vártalak,

de még csak reszketés,

sejtelem

voltál te is, voltam én is szívemben,

mégis tudtalak,

tündöklött bennem az eleve-bizonyosság,

hogy megszületsz gyöngéden, s félelmetesen,

mert hiszem, hogy van eleve-elrendelés,

mert ehhez az értelem kevés

és nem oly céltudatos a megismerés,

az elhatározás,

mint az órával mérhető idő,

s az órával felfogható elektromosság.

És mégis tudtalak,

fölfogtalak és vártalak,

te Csillag-méz, Tündöklés, Arany-hab,

te Fülemüle-ének, Árvácska,

Gyöngy-habú tej, Havas bérc,

te Villámló elektromosság, Atom-tűz,

Kék gerle, Havasi virág,

Puszták citerája, Tenger tüneménye,

te Kukorica-harmat, Vércse-vércsöpp,

Madár-topogás, Gyémánt-korsó,

Gida-szökdécselés, Kígyó-nyelv,

Szívemet-célzó arany-dárda,

Szügyembe-fúródott tüzes nyíl,

Virág-ajak, Zöld madárcsőr,

Csillag-fátyol, Óceán-palást,

tudtalak léttelenűl,

mert kezdetben közös volt minden elem,

mert kezdetben én is a csönd virága voltam,

mert kezdetben te is a csönd virága voltál,

kezdetben csak a vágy

volt, ahonnan fölszabadultál,

kezdetben nem voltál te sem.

És ím, a semmi földereng,

mint a gondolat,

hogy teremtsen formát és szavakat,

hogy létet adjon önmagának,

értelmet anyagának,

jövőt a múltnak, a jövőnek múltat.

A semmi majd megéled,

darabokra széled,

hogy boldogtalan, önző részekre törve,

egymás ebihal-farkát, gáz-uszályát söpörve,

egymástól taszítva, s a sorstól egymás felé lökve

vágyódjon, rebegjen,

nyomások között ércesedjen,

fortyogjon, sisteregjen,

halálig-énekeljen.

A semmi átdereng, átizzik a köd, fény-zsírtól ragyogó

bőrén kél az első jel, valami rebbenés, apró mocorgás,

mint a csönd alól fölkúszó mélyhegedű-morgás,

ősállatok vonulása, morajló messzi tenger, sárkány-talpak

tompa puffogása, rák-ollók nyikorgása, repülő-sárkányok

bőrernyő-suhogása, szines bordákba nőtt uszony-szárnyak

csapkodása, mirigyes forgókban toka-uszonyok forgása,

s az első-hang mögűl föltör a másik, a madár-sikoly,

a hegedű hőscincér-sírása, dörmögő, alkony-

mély, horgony-nagy szarvú szarvasbogarak

zörgése, üvöltözése közben a másik,

a pár-hegedű, a hím-hangszer rázokog,

a nőstény-hang testére lecsap, forog

a két sikoly, madarak, madarak,

hegedűk, hegedűk sikoltanak,

üveg-cédrusok zizegnek, párducok

sírnak, vas-oroszlánok bőgnek,

arany-bikák, földrészek

nyögnek, megszakadt tüdejű

égitestek köpnek ki alvadt

vérdarabokat,

s kinő e kúsza összevisszaságból,

mint az első virág,

dudvás, szőrös száron, tövissel veretett testen,

a fájdalom-szülötte, a kínok-nemzette dallam,

a tökéletesség törmeléke,

harmónia-foszlány,

a boldogság igérete,

az elsűllyedt éden csücske.

Kinő e fájdalmas összevisszaságból

az első áhitat.

De lezúzzák a csönd hálójára fölfutó gyenge kacsokat,

a harmat-velős, félig-lágy hang-csigolyák tornyát összetörik

újabb sikolyok, nyögések, fém-roppanások,

szarvas-kiáltozások, világrész-ropogások,

tejútcsontváz-töredezések.

Elmállasztja

a köd érccé-lobbanása,

>a hidrogén űr-robbanása,

nap-aranyhalak szétdurranása,

csillag-gerincek hegedű-roppanása,

hattyú-ködök méla úszása.

Mert a boldogságot, mint fémet a savak,

folyóba hullt férfit a fémgomb-szerű szárnyas halak,

sisteregve fölzabálják

a settenkedő, irígy, tűz-gyomrú, telhetetlen

fájdalom-dárdák,

csésze-szemű bűnök,

halálos-gyomorsavú pöffeteg-lárvák,

s mert nagyon fáj, azt hisszük elérhetetlen.

És ím, a semmin átremeg

az első döbbenet,

mint a ló bőrén a mozdulatlan indulat.

A csönd fölpúposodik, kihegyesedik,

mint a terhes anyák hasa,

hogy kitapintható a fej, a térdcsomó

és látható a végtagok mozdulata.

A csönd kihegyesedik,

mint a tojásban épülő madárcsőr,

az üveges hártya vékonyodva földagad,

csupa lüktetés, verdesés, csupa pezsgés a felszín alatt,

csupa dagadozás, embrió-szívverés, embrió-

lábrugdosás, reszketés, nyak-dobogás,

kopoltyú-ritmus,

sustorgás, csupa külön vágyakozás

a valaha-egység, a látszatra-egy,

de a tűzben már csupa különös-szenvedély,

külön-idegenség.

És a csönd feltörik, mint a tojáshéj,

s iszonyú sikollyal kiszakad

forró, gőzölgő méhéből az első, vörösbegy-

torkú, lágy, vér-udvarú szív, kéregtelen, vas-kocsonyás,

lüktető agy,

kiszáll az első dalra-ítélt angyal a sötétből,

szárnya lángból és emlője fényből,

s kiszáll a többi is, mint a tűzvirágok,

kiszökken énekelve,

és fölizzik kerengve,

s köpdösi ez a világnagy anyaméh a sok magányos álmot,

mint az arany-vértű, bíbor-köpenyű kis emlős halacska

hasa gombostűfejnyi kölykeit

a fénypettyel villogó,

zöld árnnyal derengő, álmodozó vizi-lugasba.

De ha jön a lomha, pettyes, zsíros veszély,

a nagy-tömbű, síkos, vitorla-uszonyú,

vagy csőr-állú rettenet,

nem védi meg a most-eszmélteket

az anya-hit,

mint a vitorla-szárnyú, emlős, kis rubint-halacska

fátyol-vitorlás picinyeit,

aki bekapja, szájába gyűjti őket,

mint gyerek a gombokat, a csillámként lebegőket,

s vész múltán, ha csönd teljessége támad,

kiköpdösi a csöpp pikkely-szíveket, az eleven kérgeket,

kieregeti szülötteit, mint a füstkarikákat.

A boldogság

a megvalósulás.

Ha boldogtalan is a teremtő,

az boldog, aki megtestesül.

Ez a törvény.

Tudod te is, hogy ezt tudni még nem elegendő.

Egymást-érintő szívünk nagy láng-bokrokkal kisül,

mint a nagyfeszültségű vezeték,

ha mozdony csápja éri, s lágy darázs-zenével

fölzúgnak odabent a motorok.

Nem a szorongás, ami összefog,

röpít minket,

de a szerelmes összetartozás.

Az egymásba-kapcsolódó tudat,

ami fölizzít lágy részeket,

ásvány-szigeteket,

s kiteljesíti az egymásban-rejtező álmokat.

Mint palántát asszony a földbe,

a szerelmes összetartozás

ültet az anyagba képzeteket,

s oldja az anyagot képzetekké.

Mi attól vagyunk tiszta virág-lobogás,

s attól váltunk könnyező sebekké.

És mégis boldogtalan,

puha, lágy, kérgesedő,

egymás-körűl-forgó

szívek és csillagzatok!

Magatokról ti mit tudtatok?

A csönd csigahéjából kibújt nyálkás és hűvös

égitestek?

A semmi csigahéjából kiköltözött tejút-szarvú

világ?

mit tud magáról?

Az űr kék lapulevelére kúszó,

fűszálaira mászó

katicabogarak

mért csillagzanak,

míg tartja őket a sok semmi-ág?

Milliárd föltört tojás az űr,

csupa szerelemre-éhes magány,

szeretni kész remény,

fény-gombák a csönd ezernyi rothadék-szigetén.

És szeret majd mohón és embertelenűl

egyenként valamennyi és tüzelve mindahány.

Szeret, mert ez a törvény,

a világ-akarat

és nem tudja még, hogy csókjából mi fakad,

nem tudja még, hogy minden ölelése

csak folytatás,

nem megvalósulás,

hogy az alap-elemek ölelkezése,

a csillagok násza, anyagok kéje,

atommag körül elektrón pörgése,

fémek csókja, sók egymásba-éledése,

a víz áteresedése, zsírok tespedése,

sejtek lüktetése, savak rétegzése,

atomok sűrűsödése, hők lebegése,

egysejtűek foszlása, amőbák oszlása,

napállatocskák napokká-robbanása,

élet-körök rügyezése, széttársulása,

mikrobák kráterszerű gőzös pöfögése,

ázalagok, koretrák, sodróállatkák

szerelmes ragyogása, bimbózása, magzása,

eutórinák, ostoros-állatkák virulása,

gyöngyszem-rákok ittasulása, tapadása,

szitakötők egymásba-csimpaszkodása,

bogarak egymásra-zúgása,

szerelmes halak liliom-forgása,

pete-ékkövezése, puha szájharapása,

állatok robajló lángolása,

madarak képletre-lobbanása,

ős-óriásemlősök riszálása

csak egymásra rakódó csigolyája

az idő gerincének,

a hüllők csókja csak tovább-áramlása

fém-ősök énekének,

a madarak szerelmes látomása,

kígyók csavarodása, egymásba-harapása

csak sejt a virágszárban,

amely az emberrel fog kiteljesedni,

amelynek én vagyok virága,

amelynek virága te vagy, Virágom,

mert mi ott fakadtunk,

kettős-ágú száron,

az isten-szagú szerelem-mocsárban,

a halálon és a halhatatlanságon.

Ó, áldott, boldog élet, benépesülő világ!

Boldog, mert él, a létezés, virúl, lebeg, nyüzsög és rág,

húsában, ösztönében együtt lakik a béke és a rettenet,

kocsányaiban ott csobog a megszülető, s az eltemetett.

Foszló gőzgyűrűk, pára-kagylók, gázburkok alól

már az önmagában boldog létezés szívtömlője szól,

a sistergő, olajos gyűrűket pöfögő, fortyogó, szinesedő, eresedő fém

hártyás, likacsokkal bőrző, ráncosodó, arany-ömléses felületén

már látszik, mint a csecsemő szirom-mellkasán, a szívverés,

s terjeng már boldog illatod, te léttel-beteljesedés!

Ó, boldog öntudatlanság, tested még meg-megnyiladozik,

s arany-zsíros forró virággal, mint pólyás, az űrbe húgyozik.

De hamusodik, mocsarasodik, kásásodik a vérpiros vas,

s esők, esők oldják a lángot, a föld szivárvány-karimás, ködsugaras.

Ó, befelé-nőtt tüdőszínű rózsa, földközépi jeges-üveges vas-velő,

föld izzó rózsája, élettel körülömlött, az űrbe szárasodó, gyökeresedő!

Ó, izzó rózsa, rád-ikrásodott, mint rákra millió tengeri rózsa

az eleven-élet, mint kavicsra halpete gyöngye, vírus-kristály a hernyóra.

Ó, boldog, boldog, egyedülvaló, nefelejcskék, mályvazöld tengerek,

hullámok dupla fogsorai, tajtékfátylak az égig lengenek,

ó, zengő, dörgő, teremtő elem, az áldás egyik részese,

kristályok, a föld veséi, fehér párák nemzés-lehelete.

Ó, forró, bugyogó, májszínű lápok első virágai,

a teremtés szőrös-szárú, szőrös-levelű, szőrös-ajkú álmai.

Ó, boldog bibék, virágok szív-fejű, csillámragacsos nemzőszervei,

sárgalisztes, karcsú növényi-falloszok, hosszan kilógó hangszálai

a mindíg-éneklő kehely-toroknak, többször ikresedett lónyakak,

egy-törzsből ágazók, kik orrlyuktalan fejeket csókra nyújtanak!

Virágok, nagy, vizenyős-törzsű, szőrös, tüskés-levelű, ragacsos

levél-comb-közű elsők. Virág, te boldog-illatos!

Kibújtok, mint a csigaszem, puhán, tétován, magányosan,

vagy, mint a láp ágyékai, vágyódtok tövissel-bokrosan.

Ó, boldog első-terhesség, gyönyörű első-anyaság,

fölépűlt teljesség, rendedben ott forog a jövendő világ:

te tűhegynyi lüktető takonycsepp, ott élnek tebenned

az idő álmai, csókok, amik lehullva ujjászületnek,

a baktériumok, algák, gyűrűs-férgek, szivacstűk, a csigák,

a medúzák, férgek, pörgekarúak, ízeltlábú Trilobiták,

háromkaréju-ősrákok, óriásrákok, ős-kelyhek, szivacsok, tömlős-állatok,

tebenned minden leendő, s halandó ott forog,

akár a csillag-rend, a korallok, szélesszárnyú-Euripteruszok,

a kopoltyúkkal lélekző skorpiók, tengeri almák, liliomok,

a csipkecsillag-állatok, tüskés-bőrű tengeri sünök, zöld csillagok,

mélyvizi uborkák, a városként világító virág-alakzatok,

a fejlábúak, a puhatestűek, a tintahal, a negyven-szemű polip,

az Egyenes-szarv tebenned a Selachiusokkal osztozkodik,

ott hemzsegnek az egyiptomi-napisten nevű Ammoniták,

a fedett-fejűek, gyökér-lábúak, mészvázasok, Fusulinák,

húsgyökér-kupacként a gyöngy-karók, csuklós-lábu sáskák, pókok,

az üveg-gyökér-százlábúak, a rézzel-kivert-szárnyú rovar-koporsók,

a kétéltűek, a hüllők, pofás-gyíkok, vérszínű Hattériák,

az eleven-szülő halgyíkok, mereng a hússal-élő ragadozó-virág,

ott leskelődik a Tigrisfogú, suhannak az elektromos Nyilak,

a virágkehely-fejű, fogsoros-porzójú, háromszögtoll-lebernyegű őshalak,

futkosnak, lihegnek, sziszeregnek teknőcök, gyíkok, krokodilusok,

mint kristály-kardok kaszabolnak a vízben az Ichthyosaurosok,

izzanak egymáson, mint szerelmes gyárak az óriásgyíkok,

sütkéreznek méz-pocsolyában a huszonhatméteres Diplodocusok,

rikácsolnak, ugrálnak kék görcsökként a suta, félig-vak

szárnyas-gyíkok, madárlábú-gyíkok, gyíkfarkú emlős-madarak,

fürge, kétlábon-futó szarvas-gyíkok jajgatva fogamzanak,

gyűrűznek csikószemű pikkely-hordók, bőrükön aranykehely-szavak,

százezres csapatban nászra vonúl a Zsarnok gyík-király,

a kacsacsőrű-gyík páfrányerdős iszapban ül, puhatestűeket zabál,

meregeti, mint levest kanállal, csőrével a termékeny, lázas iszapot,

mint kobalt-tűk szálaznak csőre végében a kefe-fogsorok,

mennek meghalni óriás-léptekkel a csecsemő-fejű Dinosaurusok,

vérrel megduzzadt óriás-tüdők a kőmirigy-szakállú sárkány-kakasok,

sárkányok nyögve tojnak, a nap-imádó sárkányanyák,

a fésűs-gyík nőstény a hímnek vinnyogva megadja magát,

hemperegnek nyafogva, roppant kőszivacs-tömbjük áttüzesedik,

a gerincből-fakadt kettős csont-liliomsor véresen hajladozik.

Mint őrűlt rajzai, megtöltik az űrt a Szárnyas-fogatlanok,

emlős-sárkányok, s az apró, hártyás repdező-gyíkok,

kis fátyolszárnyú gyémánt-szűzek cikkannak sziszegve,

szivárványos fátyolszárnyú emlősgyík kölykeit unszolja csecsekre.

És röpködnek ropogva, nyikorogva négyszárnyú zománc-rudak,

kristály-emlő-fejű szitakötő-anyák, gyökérfejű lovak,

csontváz-fejű páncél-atyák, gyöngydob-szemű sáska-süvegek,

mohos fekete esernyők, denevér-sátrak, fém-szárnyú ing-üvegek,

lihegő szőrernyős bársonykutyák, tövis-láb-gubancú zizegők,

fogsoros-csőrű drótvázasok, karmos-szárnyvégű pikkely-repülők,

a pikkelyes első-tollasok, a bóbita-fülűek, bíbor-uszályú toll-üstökösök,

éneklő ásvány-rózsák, arany-szemhéjú szivárvány-ködök,

kopasz ősmadarak, totyogó hártyavitorlák, nagy pikkelygömb-térdű gázlómadarak

és roppant hártya-talpasok, csápcsőrű csillagok, kibélelt vértorkúak.

Tebenned cápák nyüzsgölődnek, ősarany-arcú tigrisek,

üstökös-szakállú patások robognak, szelíd rágcsálók merengenek,

cammognak zizegő óriás-zsurlók alatt a szikla-állatok,

vulkánkő-hab testük gőzöl, izzanak gyűrt pikkelyrongy-hónaljak, comb-hajlatok,

cuppognak két-lábon az ember-szemű, gyík-fejű kocsonya-tornyok,

barna gumi-bőrükön sötétkék pettyek, láng-szeplők, arany-foltok,

narancspiros hasuk puhán lüktet, gyöngyházrongy-taréjuk lebeg,

s hínárfák zöld rongyait tépik a csecsemőcsuklós üveg-kezek

és csipogva totyognak a kék zománc-páncél-vértű óriás-kanok,

fejükön csont-töviskorona, hátukon csontszirom-fogsorok,

óriás csigabigák néznek ki páfrányok közűl kocsonya-hímvessző szemükkel,

óriás gőték, levelibékák pikkely-ágat fognak kék, zöld gumikesztyűs kezükkel,

tebenned asszony után sír a manó-szakállú rénszarvas-ősapa,

őrjöng telhetetlenül Síva isten párduc-pofájú angyala,

ősmadár csőr-fogsorában ropog a szárnyas gyémánt-királynő,

a gyapjas-orrszarvú taknyos-kelyhű mohos szikla-combok után lő,

álarc-tüskéje, mint az egyfogú boszorkány sárga zománc-agyara,

ragyog, mint Gábriel kardja fémgumós-gyökerű pajzs-tompora,

a bánat őseként figyel nagypórusú bőr-páncél arca,

mint Agamemnon király viaszcsöndre-gyűrt hártyaarany-álarca,

és ringanak csordában bársony álom-csigabigák: zsiráfok,

az aranykorona-szemű, pávafark-szempillás óriás állat-virágok,

zöld mámorban hemzsegnek, majmok, pávák, vadmacskák, papagájok,

mint tengeri rózsa csápjait, ingatják ormányukat a kőernyő-fülű, kőgatyás elefántok,

s ember-kezű béka-ősök ülnek a jövő partjain,

s asszony-szívű sasok ülnek sárkányok véres csontjain.

Tebenned ott kering az emberig-futó gyönyörű zene,

amelynek minden létező csak egy-egy üteme,

s így épül föl a nagyszerű harmónia-épület,

s mert összeomlik, nem hagyhatsz ki akár egy ütemet,

a hangból kinő a másik hang, a nála-teljesebb,

és arra rá a soronlevő, a mindíg-tökéletesebb,

tebenned ott vannak már az iszonyú ősállat-temetők,

egysejtűek kréta-halmazai, őskori állat-csontmezők,

tebenned ott vannak föloldva mind a kőzetek

és sejtté, hallá, sárkánnyá, madárrá sűrűsödve a csillag-tüzek!

Ó, boldog, boldog lét, a halál se pusztulás, csak folytatás,

s építő-folytatódó állapot a korhadás, poshadás, rothadás!

Mészkővé-sajtolt kagyló, s csigabigatömegek

csak téged hirdetnek, élet, a márvánnyá sajtolt mészkövek!

Ó, boldog, boldog vegetáció! Első növények, vajon

sejtettétek-e, kék kocsonyaszálak, zöld ondó-szálak a talajon,

hogy bennetek már az ember készülődik megváltani

az öntudatlan áramló világot, szerelmet vallani?

Növények, lombtalan tej-pálcikák, szívnélküliek,

tudtátok-e, mért legelik le majd óriás-unokáitok a Pikkelyesek?

Burjánzó, tömődő, osztódó-szervű, egyre-bonyolúltabb

növények, tudtátok-e, ha szirmaitok, leveleitek lehulltak,

ha együgyű-alkatotok több-szervüvé változik,

ha ön-szeretőből, ön-termékenyítőből nemekké foszladozik,

bolyhos dorongból ihletődött négy-porzójú ajakos-virágúak,

összenőtt szirmotokon a párta-cimpa felső és alsó-ajak,

tudtátok-e, hogy egyszer ott nyittok ki az én szívemben,

s vissza-tűnődve illatoztok emberi-énekemben?

Ó, boldog, boldog vegetáció! Feltörő, burjánzó, sűrűsüdő,

egymásra-nőtt, egymás-halálán fakadó-kiteljesedő,

penészes, barna, korhadó kuszaság, szárak, levelek,

indák, törzsek verejtékező szövevénye, gőzölgő rengetegek,

gyökerek, mirigyszőrök, virágok, illatok, zöld izomzat,

növényi-hártyával benőtt zöld érfutamok, zöld óriás-tollak,

nyakból-kinőttek, zöld hónalj-hártyák, bokába-beszőttek,

mézet nyálkázó kopasz gerincek, idegekbe-átevődtek,

lombot-hajtott kígyók, puha-kérgű nyelvek, görcsös inak,

párázó, szenesedő, bomló, rügyező zöld zuhatag,

hagymák és termők, csészék és bóbiták halála-születése,

ó, boldog, boldog szerelem növényi-megtestesülése!

És mégse tudjátok mi a szerelem,

a végzetes, vad tökéletesség,

az egymásért-marakodás,

a legnagyobb-elesettség,

a fájdalmas-kiáltozás,

a vérrel-permetezett

szelídség,

csók, amely kígyónyelv-lángolás,

csók, amely elrendeltetett.

Mit tudja azt a szeretve-öntudatlan a világ,

hogy benned minden kis atom

szeret, minden kis részecske egy velem,

mint egy megvalósult

boldog társadalom,

mint egy gyönyörű üzem,

amelyben fölzendíti a gépeket az áram,

s ragyogva énekel szerelmes-tudatában,

messze-világítván a holdtalan éjszakában.

Mit tudja azt

évmilliárdok vegetációja,

hogy a hozzád-tartozás

tisztít, vagy sorvaszt el engem,

s ha szerelmünk napjait merengem,

boldog azért vagyok,

mert általad vagyok

embernek is valami más,

lélek és anyag kettős teljessége, teveled-társulás

egyetlen-igazsága, törvénye a jövőnek,

az igazi-megvalósulás.

S szavaim, ha földemből kinőnek,

mint a magvat-hozó füvek,

a te véred öntözi meg

testüket, hogy erősödjenek az időnek.

Hogy szívemre-forrva hordozom szemed,

s az világítja be részeimet,

mint a lámpák a várost,

égitestek az eget.

S ha ellened valamit elkövettem,

a bűnökért naponta megfizettem,

mert tudom, hogy te úgy szeretsz már engem,

hogy haláloddal kiváltanád

létem a halálból,

s fölépítenéd lerombolt hitemet tested szép anyagából.

Mit tudja azt a tenger,

hogy én úgy szeretlek téged,

mint láng az olajat,

s tőled-táplálva,

sisteregve égek,

mert te egyre csak adod magad,

te örök-forrás,

nehéz, színes, sűrű gomolygás,

s tornyozó lángjaimban

valósítod meg tündöklő-önmagadat.

Mit tudja azt

az osztódó, megvalósuló anyag,

hogy mit is jelent az ember szerelme?

A férfiak könnytelen, só-nehéz zokogása,

asszonyok szenvedése

és mindent-odaadása?

Hogy öledben meghalnék énekelve,

mint a madár a mesében,

s elhamvadnék szótalanúl lángjaim szégyenében.

Mit tudja azt a tengerfenék,

rengeteg lénye,

állata, virága, növénye,

a habzó víz-omlatag,

s a létezés sós élet-edénye,

s benne a nyüzsgő milliárd szerelmes-akarat,

amely szeret csak állati, növényi-ösztönével,

de nem emberi-szívével,

mit tudják a fenéken-tapogató halak,

s a csönd tegezében tartott,

a ragadozás-íjjával kilőtt,

kötegekben-szálló Arany-nyilak,

a csigák, a kagylók, az élő-lepények,

a rák-szörnyetegek, hosszú-bajszú, ízelt vas-csavarok,

páncél-gombok, a vérrendszer a hátukra nőtt,

a zöld, karéjfogsoros-csővégű sás-levelek,

a rákokon a vérpiros tengerirózsa-telepek,

gyöngyház-csatok, lófejnyi-gyöngyök, alattomosan-lebegők,

a négy-ágú, gyöngy-bibés lila szirmok,

a lila, piros, kék, ezer ág-gubancú korallok,

az arany-pávatollak, fehér fénykoszorú-ligetek,

az izzó kákicskoronák, tengericsillag-éhségtömegek,

mit tudják azt a csupa-rojt, pántlika medúzák,

a kék, sárga, rózsaszín, erezett, lepkeszárny-mintás,

virág-rajzos, árvácska-arcú arany-tálak,

puhaüveg-korongok, indás-sárgadinnyét,

édes-tököt utánzó, csöndesen forgó, vigyorgó

daganat-rózsák,

mit tudják azt a rajzó kis neon-szálak,

az égő neoncső-halak,

melyekkel, mint a nagyvárosok este,

fénnyel telik meg a tengermély teste,

ó, ezek a vegyi-fények, villany-hirdetések,

fény-plakátok,

a villanyújságok fénypont-sorozatai az örök ébrenlét

jeleit adják a halálos éjszakának,

mit tudják azt a vér-pettyes, tigris-csíkos, tinta-kék,

rózsaszín-uszonyú, gyöngyházbicskanyél-szerű,

sárga has-szirmú, szivárvány-vitorlás, villanykörte-szemű,

napmintás, napfoltos, sárkány-szárnyú,

világító-gerincű, májfoltos, smaragd, villany-mozaik,

ezüst-bárd, bunkós dupla fény-szálú,

alvadtvér-tokájú,

rubint-nyilazású,

világoskék-farú, világoskék kopoltyú-tollazású,

tüske, bőr-lebernyeg, puha-korong, szines szálkabokros-pofájú

halacskák,

az üveghártya-olajban forgó szemű halacskák,

akik egymást pikkely-örvénnyé alakítják,

forgó, szerelmes hal-liliommá,

s míg egymás száját puhán harapják,

s képeznek sokasodván millió fajtát,

míg egymást ittasúlva körűllebegik,

s hasukkal a vízmélyi-levelekről a görcsöket lereszelik,

mit tudják, hogy az ember végzetesen szeret!

Mit tudják, hogy miért csak a te szemed

gyújt bennem olthatatlan csillag-fényeket,

s te-ujjad érintése

hűti le izzó homlokom?

Mit tudják azt a sötétség markában

forgó arany-tallérok,

a mélytengeri halak,

arany-pénzek,

amikkel a mélység fizet a szerelmes-szenvedésnek,

hogy amikor megláttalak,

úgy vágyódtam tehozzád,

mint a békességre az emberiség,

s féltettelek, mint a népek féltik,

hogy elorozzák

s boldogságban-reményét, hitét.

Az idő

nekem álmodott virágot.

Téged teremtett, te megoszthatatlan,

egyszer-létezőt, ki nem lesz sohatöbbé.

Öröktől-fogva gondolt ki téged, s én elgondollak majd örökké.

Én veled leszek hulló, s halhatatlan.

Az idő

mibennünk példázza a halandó világot,

s a halhatatlanság igéretét.

Ó, mindenség szerelme!

A mindenség csak vágyódott, szeretett,

megindúlt és bekövetkezett,

a csöndből kinőtt az égitest-vegetáció,

s a semmi-szárú ibolya-telep

csak nőtt, burjánzott, kövéredett,

míg egyszer fémmé iszamlott át,

a fém növénnyé forrt át,

kámforlevél-bordát épített a só,

halakká virúltak a szerelmes algák,

a halak kicsókoltak magukból sárkányokat,

a sárkányok öle madarakká izzott,

a madarak szerelme nemzett szarvasokat,

a mindenség bomlott, vérzett, magzott,

nőtt, csókolt, meghalt, erjedt, rothadt,

elmállt, virított, pusztúlt, telepedett

sustorgott, megalvadt, újra-áttüzesedett

és nem tudta még, hogy a kövecses,

pikkelyes, karmos gyík-kezek

emberi-kezekké vedlenek

és nem tudta még, hogy kő-margaréta-telepek,

kormosak, mocskosak, füstösek,

fakadnak majd a csókja-áramában,

a föld testén iszonyú kő-sebek

gennyedzenek förtelmes bűnöket,

nem tudta még, hogy szerelme-magvában

több-ágú porcellán-porzók nyitnak a vas-kocsányban,

amelyen áram-vezetékek

dongják az emberiséget,

hogy turbinák, beton-bibeszálak,

hidak fém-csontvázai, termonukleáris-üzemek,

űr-rakéták, konzervgyárak, elektromos,

vér, húgy, velő-szagú vágóhidak,

ahová a tehenek, bikák, borjak bőgve beözönlenek,

nem tudta még, hogy infravörös-sugarak,

repülőgépek, lomha óceánjárók,

vallások, háborúk, forradalmak

öleléséből kirajzanak.

Nem tudta még, hogy téged is ott hordoz magában

és én is ott keringek minden fokozatában,

de megszületünk a létezés egy pillanatában,

a virág-húst, uszonyokat, sárkány-fogakat,

a sárga halzacskós pelikáncsőrt, énekeshattyú-szárnyakat,

szarvas-agancsot, őseink alakját levetve,

mint a varázslatot a tündérek,

őseink parancsát követve,

engedelmeskedve a törvénynek,

apáink áhitatától megihletve,

anyáink testéből kitermékenyítve,

anyáink vérétől megváltva

megszületnek lelkeink,

hogy testtel ragyogjanak,

egymás-felé suhanjanak,

össze-robogó szerelmes szarvasokként,

egymásra-rontó mérgezett nyilakként,

halál helyett tündér-megváltást hozzanak,

hogy lemálljon a ránkvarázsolt szarvas-alak,

hogy valahára magunkra leljünk,

egymás-szívére törekvő,

önmagukból-lőtt, egymásra szökő nyilak.

Én bántottalak

és megaláztalak,

örömeidtől de sokszor megfosztottalak.

Nem tudom, jóvá hogyan tehetném

minden fájdalmas pillanatodat.

Pedig nagyon szeretném.

Kincseidből kiraboltalak,

pedig te volnál az a kaptár,

amelybe az idő méhecskéi

a mindenség mézét gyűjtögetik,

a kezdet óta konok szorgalommal.

Te mindent föláldoztál és mindent odaadtál,

mert benned a mindenség lakik,

s ott van az első mozdulatig

az egész teremtés.

Ó, micsoda zengés

söpör át szerveimen,

ha szív-verésed fölfogja fülem

és létem minden rezzenése:

az ős-szél zuhogása,

óriás-páfrányok lobogása,

s ha hagyom, hogy elmerengjen a világteremtő képzelet,

megsejtem, hogyan építtetett

tested a mindenség anyagából.

Látom az összetóduló boldog atomokat,

ahogy sugárzanak,

mint Grűnewald képén a Fölszálló testisége,

látom a sejteket, buzgó anyagokat,

akik készülődnek,

hogy összefogjanak,

szinesen ragyogjanak,

vágyván, hogy megvalósúljanak,

téged szolgáljanak.

S áldom a sejtet, amely

formáid megvalósította,

s áldom a vért, amely táplálta

hozzám-készülésed,

a babszemnyi vesék, hináros belek,

piros nyálbuborék-lombú tüdőlebernyegek,

gerlice-csontok, pacsirtatojás-koponya

tündér-vár építőjét,

az önmagát habarcsba-keverő,

az önmagából-építő

kőműves-vért

áldom és tudom, a mindenség nem önmagáért

szeretett,

a mindenség csak teveled teljes,

önmagában hazug a szerelme.

Ó, a bársonyos vér-iszapban

két egymást-evő kristály-pelikán

forog a hajszálér-gubancban,

majd, mint a jégvirág az ablakon,

kirajzolódik a csontváz-jégvirága

a lüktetve, dermedezve

terebélyesedő anyagon.

S énekel már a vércsöppnyi-hattyú, földobog,

tengerzúgást idéz a piros-mélyhegedű,

s nő, mint a virág a sötétben

a te tested, álmod és tudatod.

Mi nem lehetünk boldogtalanok.

A boldogságra megérett szívünk,

mi fájdalomban értünk igazakká.

És tudtuk akkor is: nem azért szenvedünk,

hogy elperegjen vérünk bíboros csatakká.

Mi hisszük egymást,

mint ahogy az emberek hisznek

a jóságban, élnek a jóra-való-vágyakozásban,

mint ahogy az elesettek hisznek

a megvalósuló világban,

mert ideje jön annak, hogy fölemelkedjen

a mindíg-jobbra érdemes emberiség.

A boldogságra jogosak vagyunk,

nem födi bánat a mindenség egét.

Én úgy képzelem,

ez a föld nem fal be minket,

mi nem hullunk szájába nyöszörögve.

De érgyökeres kezedre forrasztod kezem,

s elszállunk más csillag-körökbe.

S ha egykor majd egy világűr-utazó

új bolygón kiköt, s gépéből fáradtan kiszáll,

minket egymás szívére omolva ott talál,

mert mi sem élhettünk örökké.

Ott fekszünk romolhatatlan testtel,

nem-romló hússal, nem-rothadó szervekkel,

átizzadt testtel, mint a legendás király,

a virágok között, kiket úgy szerettünk.

Egekre néz a fényét-nem-vesztett tekintet,

s állatok pihennek körülöttünk

és liliom, kökörcsin, rezeda, busa rózsaszál

árnyékozza be méz-illatú, romlatlan szívünket.

A halottak éposza

A menekülő ember

N. L. az ajtót nyitva hagytad,

az űrbe futottál mezitláb.

Cipőd az ágy előtt leraktad,

földre szórtad a lúdtoll-szipkát.

Mezitláb? Ittmaradt a lábad.

A kocsányos, eres üvegből

kiserked lombja a halálnak:

a köröm és a zuzmarás szőr.

Magadat megosztottad önként,

elsuhantál és ittmaradtál.

Mint csiga, megsejtve a törvényt,

a csönd fűszálára tapadtál.

Mi mindnyájan elhagytunk téged,

az árvaságod letagadtuk.

S te csak adtad az emberséged,

mint fényük az űrbeli hattyuk.

Injekcióstű, vatta, hordágy,

végűl veled csak ők maradtak.

Míg eldermedének a bordák,

az ágyék medencecsontra horpadt.

Neked is sikerült meghalni,

beláthatod, nem oly nehéz az.

Nehezebb ölni, lopni, csalni.

Legyen legalább ez a vígasz.

Beláthatod, különb te sem vagy,

mint a mosónő bolond fia.

Akit egyszer az élet elhagy,

annak már nincs miért maradnia.

Leltárt veszünk az örökségről:

magányodat némán elosztjuk.

Nem mondunk le a rettegésről.

Még emlékeid is kifosztjuk.

Ülünk majd nélküled, mi, fattyuk.

Az isten se támaszt föl a csöndből.

S hangodat szorongva hallgatjuk

sercegve forgó hanglemezről.

A szivárványszínű cethal

A sírod besüppedt,

mint egykor a hátad,

ahonnan kivágták

késsel a bordákat.

Mondják, a koszorú

rothadt el fejednél,

megroskadt a deszka

elbomlott szívednél.

A sírod besüppedt,

les fekete szájjal.

Hordom rá a földet

nagy vesszőkosárral.

Amit este hordok,

beomlik reggelre,

amit reggel hordok,

letöpped estére.

Mintha csak te ennéd,

Vágyódó, a földet,

s kopasz fogsoroddal

törnél egyre följebb.

Korall-venyigékről

a só-tajték-lombot,

ami téged falt föl,

falod azt a hernyót.

Falod mohó Álca,

te hatalmas Lárva!

Telhetetlen szájad

tör a napvilágra.

Eszed az agyagot

mozgó állkapcsokkal.

Mit akarsz te köztünk

holt-akaratoddal?

Mit akarsz te köztünk

Koponya, Üresség?

Maradj csak magadra,

tanuld meg a leckét.

Te Cet, földben-úszó,

szivárványos-testű,

ne szegd meg a törvényt,

köt a lenti eskű!

A föld elnyelt téged,

te meg a világot.

Mindened, reményed,

értsd meg már, kilángolt.

Te Cet, zsíros, fújó,

te szivárvány-foltos,

ragadozó-voltod

nem méltó múltadhoz.

A bőrödön színes

mocsarak pöfögtek,

sárga gőzű gejzír

tornyocskák feltörtek.

Erjedtek húsodból

buborék-virágok,

forró füst-bóbiták,

víz-pikkelypáfrányok.

Te észre se vetted,

hogy megcsupaszodtál.

A fekete földbe

bele-zsírosodtál.

A hideg szemgolyók,

zöldkő-fenyők lakták,

elpukkantak, mint lágy

tengeri-uborkák.

Te azt nem is tudtad,

hogy ők elárultak,

júdás-aranyakért

szerveid eladtak.

Vissza-sose-szálló

vándor vágyaidnak

nyomai a légben

dérrel elporladtak.

Ami a szívedbe

lassan lerakódott,

az a kő most onnan

vízzel kioldódott.

Fogkő a fogadra,

bánat a szemedbe,

azt most az elmúlás

lassacskán leette.

Tanuld meg a leckét,

nem így kell remélni.

Aki egyszer meghalt,

ne akarjon élni!

Leszáradt már régen

kínom tövis-ága,

virágot hoz lassan

nem-léted zöld fája.

Ami sebet ütött

agyara a kannak,

a Fekete Kannak,

azok már lohadnak.

Mért nem addig voltál

ilyen konok-éhes,

amíg nem volt léted

halál-szövevényes?

Jogod nincsen kétszer

élni és szeretni!

Nem volna már erőm

másodszor temetni!

Tengered kiszáradt,

ne túrd hát meredten

a fekete habot

nincs-is tengeredben.

Lenyelnéd a napot,

mint aranyhalacskát?

Átszűrnéd fogad közt

a szagos ecetfát?

Te Fölfele-törő,

Csont-virág ne nyílj ki.

A holdfényben sárga

fogsorod ne dugd ki!

Szívemig ne edd föl

magadat Ős-lárva!

Hiányoddal élek,

Hiányok Hiánya.

Nélküled mi most már

elvagyunk nyugodtan.

Nyiss ki a halálos

vágyú liliomban.

A halottak éposza

A halottak felkiáltanak.

A halottak néven szólítanak.

A halottak

jégvirág-kezükbe szorítják homlokomat.

Körűl-nyüzsögnek tekintetükkel,

mint vízbe-dugott lámpát

a halak.

Kék, zöld, dohányszínű, kráteres-fekete,

arany-sziklás, görögdinnyebél-piros

szemek lebegik

körűl csoportosan

és magányosan,

sárga-uszályú meteorkőként elúszva,

nekiütődve,

sugarukat csápként visszahúzva,

nagy éjben virrasztó,

ragyogást izzasztó,

kettős-udvarral világító szívemet.

A holtak az élőket temetik.

A holtak kiszemeltek engemet.

Milliárd pupilla nyílt ki,

beláthatatlan-mélységű virág-fejekként

a temetők köldökéből,

az idő ősasszony-öléből

felnőtt átlátszó virág-kocsányon,

hártyás lúdláb-tarkójú,

sarkantyús-ajkú pupilla-fürtök

illatoznak a csöndből körém nőtt

inda-bozóton,

magányos, ragadozó-kacsú száron.

És rámtapadtak pióca-tömlőkként,

futni nem lehet.

A holtakban nincs könyörület.

Nekem az élőkről kell beszélni,

hagynám a holtakat.

De húsomba marták fogukat

és nem heggednek a metszőfog-sebek,

kék

lánggal ég

a holtak harapása.

A holtak, mint házat a házőrző ebek,

maguknak megőrzenek.

Ó, láttam őket,

láttam egyszer őket,

mert úgy vágyódtak énbennem remélni!

Nem szólt az Apokalipszis bomlott trombitája,

csillag se rendűlt meg az égen,

hogy a mindenség könnycseppjeként

hulljon a néma űrön által,

az osztódó-szügyű, mint az egysejtűek,

osztódással-szaporodó-fejű, égő-gyertyasor-gerincű,

rengő, fekete-heréjű vér-bika sem

dúlt gőzölgő lapockákkal,

angyal se jött a sejteken, csontokon át suhanva,

hogy hírűl adja

jöttüket, hold-sarlón lovagolva, pallossal, palásttal.

Az ezer-patájú idő sem robogott át rajban,

nem zengtek a bűn

vért és aranyat-okádó mámoros kürtjei,

mikor láttam őket elvonulni rajban

a zöld, véreres hold alatt.

A holtak meg nem bocsájtanak.

Az idő mélyéből két végtelen menet

hozott létéről üzenetet,

áramlott át a csöndes nyári égen,

a fülledt, elektromosság-szikrás

augusztusi éjben,

s én álltam csak az eperfának dőlve,

buja virágok túlvilág-szagában,

míg susogtak csöndesen

a földre-terűlt nagy árnyék-levelek.

A holtakhoz szólni nem lehet!

Ó, az a vonulás! Ó, az az áradat!

Áradt egymással szembe a két végtelen-farkú csapat.

Mint rajzó csukák,

előre nyújtott állal, egymást-billentve, sűrűen,

úsztak a Szótlanok, a tátogó-ajkú Tátikák,

a vágy két ujja nyomogatta nyílni dupla-koronás állkapcsukat,

úsztak az árnyék-vizinövényes,

tücsök-cirpeléssel-hínáros,

holdezüst-lombú, hold-alatti sűrűben.

Innen a Zsarnokok, a Megalázók jöttek.

Onnan a Megaláztatásba-száműzöttek.

És mindenki hozta vágyait,

vagy elmúlt-gyönyöreit.

Mint szivárvány, ha hét színben égve

fölkúszik az égre,

kúszott a világ két sarkából

egymás felé a foszforos-uszonyú, zöld-arcú csapat.

Hozta bűneit és álmait

és zúgta szótlanság-himnuszait

a véres hold alatt.

Csigolyából-rakott,

koponya-kerekű hintón,

mellére-nőtt ajakcimpával,

jött pucéran az Elnyomók Királya,

szüntelen önmagát okádva,

s lenyelve újra kiökrendezett szerveit.

Skarlát bőre kiürűl, s földagadozik.

A Világ Rimája,

mint püffedt tűpárna,

izzó szeméremtestek tűz-gombostűivel tűzdelve tele,

némán átkozódva közeledik.

A Vérszopó, a harmadik,

lába nagyujjára-forrt orrú karika,

vére forró, bűzös tocsakjában gurúl,

hajtja stóla-színű, nyúzott sakál-combbal verve őt

irgalmatlanúl,

hogy elérje az előtte-szökdelőt,

az akasztottként szájból-kiálló szőrös kígyó-nyelvű

Hazug Prédikátor,

aki, mint csiga síkos a nyáltól,

s néha a büdös húsba harap.

És lopakszik utána,

mint a csillagos űr,

ami egy emberben beteljesűl,

árnyéktalanúl a Gyáva,

a Szem-csillár, a Gyöngyből-fűzött-erszény,

a Szemgolyó-halmaz, a Szem-kupac,

szorongó-Szőlőfürt, könnyező-Kukoricacső,

a mindenütt-szemű, akinek, mint a szitakötőnek

két óriás pillátlan szem-ülep a koponyája,

s ruhátlan testét ellepik,

mint békafejek a mocsarat,

mint szőlőfürt növényi-érrendszerét a szőlőszemek,

totemet a belévert szögek,

egymás hegyén-hátán a szemhéjnélküli szemgolyók,

hogy nem látsz egy pelyhes bőrfelületet.

Mint gyönggyel-kirakott faszobor mered,

heréi is alma-nagy szemek,

szemgolyóból van a nyaka, ülepe, háta, lábszára,

cseppkőbarlang a szája,

s belűl is talpig szemgolyó.

Akár egy zacskó gyöngy, akár egy zsák zöld dió!

És mászik pukkadozva

mint bíbor buborék,

könnyező, ótvaros, csípás óriás-varangy

a Harácsoló,

szájában arany-fallosz,

ürülőgyűrűjében hatalmas, rücskös arany-dugó.

S ott elől,

önmaga-hosszát hússzor átugorva,

kabóca-szökdeléssel,

recés, zöld szárnyakká vált tenyerekkel

ugrik lelkiismerete elől

a Hazug Irástudó, páncéllá-aszott bőrrel,

kidülledt, téboly-merev szemekkel,

csak lágy hasa világít sárgán,

köldökébe-szúrt tollal,

s háborog az igazak láttán,

de orrlika, szája, végbélnyílása beforrt arany-oklevelekkel

nem ad szelet.

És jönnek mind a többiek,

kúszik az ezer-sejtű Bűn,

összemarakvó-akaratú Rettegés szenvedő szemekkel.

És szembe jön az igazi Sereg:

özönlenek

a pézsma-illatú, citromfa-szagú Tiszták,

a Sohasem-hűtlenek,

az Ember-kezdetétől-eredők.

Hozzák beteljesületlen vágyukat,

a most már beteljesedőt,

halálig-kuporgatott álmukat.

Rajzanak bánatosan,

mert csak az életben van öröm,

a holtak öröme csak a megadás.

Ó, áradó-torlódó, újra-áradó Szelídség,

tebenned nem volt hamisság,

te Megszomorítottság, te Ínség!

A mosónők szálkás, kimart, nyershús-színű keze

aranyba van öntve,

a takarítónők tenyeréből fakad arany-tulipán,

a szövőnők ér-rücskös lába

illatos olajjal van bekenegetve

és arany koronát hord a kis cselédleány.

A nagydobos, mint csiga a házát

hordja a hátára-nőtt ezüst nagydobot,

a koporsós evez arany-szarkofágban,

a postás arannyal-hímzett táskát kapott

és abban boldogító levelet,

a béres négy arany-ökröcskét, arany-szekeret,

a halász gyémánt-harcsán lovagol

és ropogós-léptű drágakő-lovon a harcos.

A tüdőbajos virágot hoz a kezében:

egészséges tüdőt,

a nyomorék ugrani tud, mint a tücsök,

átugorja az Időt,

a vak szeme látó liliom, csillag dörög a süket fülében,

a Vágyakozónak a titok ott a tenyerében,

csak belenéz, s ráncaiban a tudás televiziója.

Akinek mindíg a szíve fájt,

annak szíve romolhatatlan atom-óra.

És áradt, és áradt,

szomorú, csüggedetlen-szemekkel

ez a foszforos-menet,

hozva újabb és újabb rétegeket

a mélyből,

rabszolgákat és katonákat,

jobbágyokat és űzötteket,

megevetteket és megperzselteket,

síró szűzeket és kiszikkadt anyákat.

És mókával vidítani őket

előttük szállt két repülő-hal hegedűlve,

kopoltyúhoz szorították a hegedűket,

nyálkás, zöld uszonyuk a vonót cibálta,

s hanyatt egy hattyú szállt fehéren,

kottás-könyvet tartva talpaiban,

gyöngyvirág táncolt illat-csöngettyűkkel,

a kígyó magát spirál-formába dobálta

és szakállas-nyakú vén szarvas ügetett,

agancsa, mint karácsonyfa földíszítve szépen:

szaloncukorral, rózsaszín gyertyával, hosszú angyalhajjal,

csillagszóró rakéta-medúzái ragyogtak,

pamutfonálon üvegangyalkák zokogtak,

mézeskalács-huszár, csokoládé-toboz, arany-rojt libegett,

s ment esernyővel, szalmakalappal a kövér kos,

menyasszonyi fátyollal, mirtuszággal a kecske,

szaxofonozva, nagy robajjal

a viziló és a rinocérosz.

A pelikánnak torokzacskója volt a hegedűtokja,

de az is hegedűlt,

a sültkakas kukorékolt,

a mezei nyúl két hangon fütyűlt,

s a vonulást bezárva,

csőrében fehér liliommal,

gyöngy-ernyő szoknyával

riszálta magát a páva.

S mögöttük hömpölygött mosolytalanúl a fáradt,

igazabb emberiség.

Szivárványosan kúszott és egyre áradt

és a hold se hullt át gyötrött verejtékcsöppként

az űrön,

zenélt a lágy eperfa-mocorgás,

s milliárd szemével tükröt talált szememben

a zöld halott-gomolygás.

A holtak maguknak kiszemeltek engem.

Tőlem nem kértek tanácsot.

Tán lehetett volna könyörületesebben.

Te Holtakat-lázító, nem győz le lázadásod!

Az alkú nem ez volt!

De mindegy. Most már megértem.

Engem a halál is táplál emberi hitemben.

A halottak époszát megéltem.

S míg a holtakkal nem leszek egy-színű,

az élet-époszáért leszek tiszta, hű.

Velük élek, én is könyörtelenűl,

az életért mindíg szerelmesebben.

Krisztus lépesméze

Vándorolnak a temetők mint a madarak ősszel

Mint a tengerek vándorolnak mint a fellegek ősszel

Szállnak a holtak mint vonuló tiszavirág-raj

Áttetsző kezekkel üstökös-farkként szikrázó hajjal

Úsznak a csontvázak fehéren csattogva eveznek

Csillag-út tej-patak sereglő sirályok lesznek

Úsznak a föld alatt villogó csipke-vigyorral

Mit se törődve a fönti világgal és a pokollal

Hisz bennünk megépülnek ők szívünkben kivirágzanak

Hogy megéledve odabent boldogan fölfaljanak

Meleg valónkból kieszik a lüktető üveges anyagot

Ami lágyan élt rengett puhán rózsaszín tűzzel ragyogott

Az Elsuhanó belénk oltja eddig-érlelt reményét

Mint a homoki darázs amely hernyóba rakja petéjét

Az idegközpontot bénítva meg hogy magának élni ne tudjon

Csak lihegjen a buja ágy a kocsonya-kastély aludjon

S a szilárduló szervezet föleszi a vele-terhes anyát

Mint a sárga munkásasszonyok kopár szerveit a rák

Úsznak a kettős-éltűek kinyílnak mint a rózsák

Ős-jogaikat ellenünkre mibelőlünk kivívják

Míg vándorol a Föld egy ütemre és eszelősen

De hogy mi a szerelem mi a megadás nem tudja ő sem

Testében csont-galaktikák szuperóriás-koponyák

Csont-napszámosok csont-királyok csont-próféták csont-katonák

Ott lent a csont-szeretők egymáshoz lopakodnak

Találkát adnak az ős-apák az előre-ős rokonoknak

Beszélgetnek nagy szünetekkel vagy vígan verik a kártyát

S hallgatják az iramló föld komor nagy suhogását

Hallgatják mint súlyos gyümölcsök érnek ásványok drágakövek

Ős-gigász-csordák sóhaját ahogy érc-dzsungeleken átremeg

Ó te áradó-szívű te víg-szemöldökű hova siettél

Már te is e konok társadalom tagja lettél

Már te is ott vagy a más-síkú más-rendszerű időben

S csontjaid melengeted a föld-magból áramló hőben

Mert a Föld centruma akár a vér ott lágy izzó anyag van

Ott fekszel könyörtelenűl de egyre vidorabban

A fekete ruhában amit vasárnap én viseltem

Te Könyörtelen képlet Némaság kelyhe bánattal betelten

Te Becsület kardja Jóság lámpása Emberség mintaképe

Szegények szelíde Kocsmák arkangyala Krisztus lépesméze

Vakító szeplőtelenség Halálod-utáni-reményem

Anyáddal egy sírban megint a mama ölében

Anyáddal egy sírban aki épp a farsangi bálba készűlt

Cipellőn szalag-csokrot kötött megvonta haján a fésűt

De biccentett Csont-Úr s valcert lejteni vitte

Eltáncolt vele a földalatti fekete bálterembe

Zuhog-lebben a csipke-réteg a meggyvörös pruszlik kidagad

Csont-Úr az űrben pörgeti föl-lohaszt meteoritokat

Csont-Úr magához öleli mellény szakad a szoknya röpül

Csontfa ágán melle lüktető csúcsa mint tüdőszín levelibéka ül

Azok az emlők már elszáradtak bimbójuk por kukac-forgács

Iszap és zöld nyálka lett a zsírosan bugyogó forrás

A méh megkövűlt mint a kőzetek hala a medence fehér kereszt

A szemgolyó beszáradt a csigolyaszár fehér rózsát növeszt

De mégis tudom nem tudnál te beszélni másról

Mint arról a találkozásról és fogadtatásról

Hisz előlünk a csonttal-nyíló liliom ölébe buktál

Panaszod nem volt jó fiú nem zokogtál

Csak szomorú gyermek-fejedet a keblére szorítottad

Szakállal kivert foszforos arcodat kezére borítottad

És hallgattatok most minek is kéne beszélni

Az anya csak sír és csókol a gyerek ha férfi

Mert az ő öle fölépűlt erre a gyönyörű napra

Az ő szíve rég-holtát dobogva tagadta

A koponya-rózsában szemgolyó-harmatok remegtek

A fehér penész összesűrűdött csípőnek kezeknek

A kopár váz ragyogni kezdett ott a földben

Mint arany-hegedű fölzengett arany-hegedű könnyen

Arany-hegedű arany-hegedű föltajtékzott fölrítt a mélyben

Arany-hegedű átzúgott hangja a kő a szén a fém-sötéten

Lerobajlott a zengés a krétakorszakok alá zuhanva

Arany-hegedű arany-zuhatag arany-csobogás arany-hegedű hangja

S megéledt boldogan fölzendűlt a mélyből visszafelelt

Az egymásra rétegekben húllt idő az őskori tengerparti kert

Pikkelyfák zizegnek a kőben idáig suhognak a pecsétfák

Sziklákat horzsolnak az üveg-gombostűfej-szemű tohonya állat-tészták

Pólyásbaba-nagy szitakötők rezgetik angyalszárnyukat

Kámforfák babérfák magnóliák küldik a kőzetekből illatukat

Moccan mint a magzat a sok páncélos tüskés pettyes behemót lila hús-toboz

Stegosaurus Brontosaurus Tyrannosaurus Triceratops

Csipog bőg a kő-alvilág kő-álmát fölzavarta

Az arany-hegedű arany-hegedű arany-hegedű hangja

Megfényesednek a csontvázra-rozsdásodott vértű lovacskák

Szikráznak fújnak a gyopár-szőrű mohos-hasú törpe kancák

A nimfák kő-ujja kő-hárfát penget mozdulatlan

Üstdobok döngenek föl búgnak tovább a keményedő anyagban

A sellők ragyognak nedvesen a vizi-pikkely-arany-hegedűk

Mint réti virágot testükről szedegetik a rátapadt tengeri tetűt

Nyálkás lila medúzát kocsonyás rózsaszín kelyheket

Puha zöld koronghalat körszájú fogsoros könnycseppeket

Felbőgnek szarvas-fiúk a nap a hold agancsukra nőtt

Agancsuk hetven égő gyertyaszál tölgyesek bércek szűzei ők

És vissza-énekelnek kréta-várakba falazott Kőmíves Kelemennék

Hisz arany-hegedű arany-hegedű bolygatta föl nem-létük türelmét

A fiú visszatért a tékozló fiú őt üdvözölni kell

Arany-hegedű arany-hegedű búg s az alvilág felel

A fiú visszatért hát megzendűlt a fölfoghatatlan ősalap

Cetek és ráják farka évmilliárd-tajtékot dörögve csap

Ott fekszik már nem társtalan magából a magányt kilökve

Ott fekszel gyémánt-rózsaszál arany-hegedűre kötve

Ott fekszel körötted társak és ismerősök

És ringatja lassan e sok sárfalú bölcsőt

A Fehér Asszony ringatja sírotok dúdolva

Míg felnőtök szépen a férfi-halotti sorba

Amíg ott másodszor is megöregesztek

Százéves csecsemők férfiak tízezerévesnek

Ott lenn a csecsszopó korosabb mint élők közt a vénség

Hamis a sírkő amibe azt a tíz hónapot vésték

Ott fekszel és elborít kimondhatatlan bőség

És suhan a Föld ez az óriás repülőgép

Egy-egy temető ezen a gépen jól elzárt ablak

Honnan az utasok a tejsűrű űrbe kutatnak

Ott szoronganak az utasok az üvegre tapadva

Kőlándzsával árnyékában a mammut vadász jéghegybe fagyva

Pompeji kurtizán a lávától nőszve ruhátlan

Egyiptomi királylány zománcozott fa-bábban

A népvándorlás lovasa tömzsi paradicsom-szügyű lován

S a közkatonák közkatonák elomolva puhán

Bakák fű-színű köpönyegben virít a fémvirág golyó ezüstfog bajonét

Bakák szájukból kinő ibolya rozmaring jácint margarét

S száll ez a gép pilóta nélkül el sohase téved

Naprendszer-műszerek sugarukkal irányítják e gépet

Szigorú vonzások iránymutatók taszítások

Fém-villogású csillagfolt-órák lobogások

S nem száll le ez a gép soha repülőtéren

Mégis új utasok lépnek a testbe fagyottan fehéren

Útmenti temető te kis ablak mögötted csupa hős csupa rokon

Meszelt arccal nagyapa les ki bárány-öcsém az ablakon

Útmenti temető poros ecetfák kökényes árok

Üvegfa-bürkök zöld üvegernyője kéklángú csalánok

Meszelt sírkövek kápolna száradó koszorúk

Mosolygó temető űzöd a bánatot borút

Szalmavirágok zörögnek ugrik a páncélos-szügyű szöcske

Zizegnek szárazon létüket a semmibe lökösve

Mosolygó temető a falut a dombról vigyázza

Májszínű feketemárvány sírkövek megannyi megőrző dárda

Ott fekszel te is ha süt a hold vissza-szikrázik a kezed

Mint röntgen-képen a mellkas váza és a szervezet

Átsejlik ez a mozaik a Föld mellkasában láthatod

A fehér kalász-hadat az ismerőst és a rokont

A fehér falut ha süt a hold ünnepélyesen és boldogan

Mosolyognak ha az űrön át robajló izzó fém-szemgolyó zuhan

Ha egy-egy őscsillag fém-agyveleje kiloccsan

Ha az extra-galaktikák gyík-farkát valaki letépi gyorsan

S a csonka farok megépíti magát a galaktika-farok kinő

Ott fekszik a sok figyelő ott fekszik a múlt-idő

Rozika állig fehér csipke-fátyolba tekerve

A gróf úr frakkban-cilinderben mint a pingvin a fecske

Van akin alvadtvér-színű bársony a feszes mellény

Van aki aranylovas császárfejes medáliákat visel a mellén

Van ki az utolsó kenet olajával a kezén a lábán

Van kinek dolmánya illatos mint a sáfrány

Van kinek nyakán a kötél-nyom pántja piroslik

Van aki megnyugodván hogy ez a lét itt a jobbik

Van aki itt szoptatja viasz-bábú csecsemőjét

Van aki húsz éven át sikoltozott a levegőért

Van aki elé az asszonyok szárnyukat leejtve leborúltak

Van kibe hetyke kis vágyak bókok szorúltak

Van aki hitte az istent és van aki hitetlen

Van ki azt se hitte hogy álmodni lehetetlen

Itt fekszik a szűzlány mint fehér boríték fölbontatlan

A katona szalutálva vasutas kis zászlót tart nyugodtan

A villanyszerelő szívében húszezer volttal

A holdkóros labdázik az éj félszemével a holddal

A cigány álma beteljesűlt akár a csók

Gyémánt-hegedűt szorít a szívéhez gyémánt-vonót

Fehér virág nehéz akár a seb egész a szívig leeresztve

A bőgős arany bőgőre van szögezve mint Krisztus a keresztre

Itt fekszik a modellező-fiú kigondol új masinát

És Ómama is a fehér tulipán elhozta tót papucsát

Van aki úgy fekszik itt ahogy én sose halnék

Van kinek szájából foszforeszkál a nikkeles-lila tajték

Van aki már mint az úttesten gyerekek krétarajza

Van aki már földbe keverten mint babilón harcosok pajzsa

És egyikük se hason vagy oldalt mint a réten vagy az ágyban

De gerincen valamennyi valami együgyű mámoros nászban

És fölöttük repülőgép száll fut a felhő

Fölöttük kökörcsin vadzab és kutyatej nő

Ott fekszenek és fűszerezik mérgezik lassan a földet

A mirtuszok a legyezőfák tán tőlük oly zöldek

És mégis a kakas az Öt-sebű vállán kiabál reggel

Mikor a tűzmadár találkozik a megroskadt-inú testtel

A tehén ott legelészget szuszog szagolja a vadtormát

Testében pecsenye érik tőgyében cukrosodik a boldogság

Darázs pillangó brummog liheg sírról-sírra száll

Sándor a zuzmarás-szakállú itt hever pipázva fazekat kalapál

Szerelmesek sétálnak itt merengve kezüket lóbálva

A csősz a bodzafa alatt hűsöl arcán lila lepények levelek árnya

Öregasszonyok itt motoznak álldogálnak fekete madarak fekete fejfák

S ha a tél havat szór csillagok forgácsát meteor-pelyvát

A nyúl a róka a nádi farkas az őz vacogó szívét idehozza

Ide sereglik veréb cinke harkály rigó a kukacot bogyót elkobozza

Itt üvöltöznek a varjak is borzas és csipás fekete rongyok

Szamártövis Jézusfa sebeit só veri ki a havat vércsepp-gombok

Itt fekszel te is Tokba rozsdásodott tőr Zene hangjegybe zárva

És nem én vagyok te vagy a holt te vagy az árva

Ott fekszel magadban valami förtelmes titokkal

Meredek homlokoddal a máglya-fényűvel a konokkal

Én nem tudom elhinni most se tudom hogy az te volnál

Hisz az előbb a virágzó szilvafa alól nevetve szóltál

S épp kérni akartam tőled egy könnyű cigarettát

S látom szőrös hab-sörénnyel villog a borotvád

Mint ahogy azt se hiszem, hogy a deszkán kitakartan

Az a hüllő-érintésű gyíkbőr-arc amit símogattam

A cseppkő-ragyogású kéz a viasz-fény alatt a lila hínár-erezet

S a zöld körmök tövükben fehér rózsaszín holdak sejlenek

A gégére petyhüdt bőr sok pikkelye villog mint a halak oldala

Az összezárt bokák a páros-csöndű láb az arany-bütykű boka

Hogy ez a távolságot többé-sohasem-metsző fürge olló

A tiéd a tiéd a sáska sovány hosszú zöld combjához hasonló

Hogy ez a lábfej lábszár térd a csontokra száradt mozdulat

Amely egész az ágyék-szőrig a nemzőszervig fölszalad

S onnan a köldökig-futó sövény s a has a bádog horpadás

S a bordák kupola-vázán a mellkas-szőr a zuzmarás

Hogy az a tiéd nem hittem én legyek átkozott hitetlen

Te nem vagy ez te nem lehetsz a semmi partjára kivetetten

Miért meredtek úgy elém mint kardszájú halfejek

Páncélos fémes-zöld ragyogással krokodil-szájak lábfejek

Ó tenger sziklái havas virágok fagyott gödölyék lábfejek

Ó galambszárnyak liliomok szakállas gyertyák lábfejek

Ó jégkalászú kévék hattyúk pelikánok lábfejek

Üveg-rózsafák bütykösek tyúkszemesek ti lábfejek

Rovarfejek szagló-csipkefái dermedt halló-gyökerek

Krisztus kezének szögei világító angyal-fülek

Az űrbe lógó hídívek horgas csőrök ti lábfejek

Arany gálya-orrok zöldszínű árbócok lábfejek

A némaság őrtornyai a határ jelzőtáblái ti lábfejek

Az űrbe zúgó cserebogár nagy csápjai ti lábfejek

A titkot szállító vaggón arany-ütközői lábfejek

A semmi ágára átugró arany-sáska szarvai ti lábfejek

Bíbor korall-ágak éhes viaszrózsa-csápnyelek

Lomb-szarvú tengericsikók rákokból rügyezett szemek

Ó sárga légcsavarok holtat repítő propellerek

A bánat kristály-lombjai a csönd jégvirágai lábfejek

A megszólalás pajzsai elmondhatatlanság-címerek

Vicsorgó jáspis-kutyák király-őrök nagy körmű saskezek

A reménység ledőlt oszlopai térdek lábszárak lábfejek

Akasztófáim óramutatóim érthetetlenek könyörtelenek

Mért nem futok el mért állok itt ostoba türelemmel

Ki ez az üvegből-épített fa ki ez az üveg-óriás ki ez az üveg-ember

Ki ez a fehér-ingű ki ez a celofán-bábú ki ez a sztaniol-bohóc

Ki ez a Jézus-Krisztus ez a frissen-borotvált te se szólsz

Ó nem is értem illatos mint a forgács álla az égnek csapva

Merev akár egy dárda fülében orrlikában vatta

Ő az te volnál a halántékcsont fölött a haj akár a gyopár

Amely még nő majd akkor is ha az arc kréta-kopár

A tiéd a tiéd ez a szem a semmibe süllyedt

Amely világít zölden eszelősen valamit hirdet

Te volnál ott te árva te a halálra feszítve

Te fekszel itt te gyöngéd vérrel és harmattal szelíden behintve

Nem nem nem igaz nem igaz nem nem

Csak játékból csillog a könny a szememben

Én rólad nem hiszem el áloé megfagyott láng

Hogy hűtlen lehettél valaha hozzánk

Ó látomás ne kísérts tovább kotródj el ideje volna

Ó látomás hagyj engem ölelni menj a pokolba

Zöld sárkánygyík farkadra ülsz fölágaskodsz az égig

Sárga hasad pikkelye mozog hét fejed sziszeg kemény gyík

Lándzsámat pikkelyes szügyedbe vágom feltoronyló láthatatlan

S omlik a véred fekete véred öblös sugarakban

Láz világba-sugárzó csillapodj csillapíthatatlan

Csak álltam ott lábad előtt villanyfény-öntudatban

Ki látta kívülem szívedből hogy szállnak ki a dolgok

Fölszabadítottad életed te határaidban föloldott

A félig-csukott szemhéj alagút-kapuján fütyülve kirobog

A mozdony mint holdrakéták suhannak az űrbe a vonatok

Masírozik a fúvós-zenekar cintányér kürtök rezes ragyogás

Poros akták vonulnak mint a felhők sas köröz a kőműveskalapács

Gémkapcsok szúnyog-raja zizeg a dózni libeg mint palacsinta-hal

Szemedből sínpár fut a hold felé a kövek közt satnya virágaival

A kártyalapok zsírosak légypettyesek legyezőalakban vágnak a légnek

A piros tizes a zöld ász a vadász keze örül a gally tüzének

Mint hattyúk úsznak a fehér ingek lassan méltóságteljesen

A keménygallérok spirálköddé állnak össze függőlegesen

A csókok a falakra tapadnak testüket libegve magasba húzzák

Halvány-bíbor ibolyakék kocsonya-lepények medúzák

Tolonganak az ablak felé fröccsöspoharak borosüvegek

Mint szitakötők tüdők úsznak el lélegezve egészségesek

Áradnak ki a szemedből kórházi ágyak injekcióstűk orvosi műszerek

A fáradt hétköznapesték vasárnapok néha csak spiccesek

Kis lila-pettyes fehér méneken vágtat az űrbe szerelem bánat álom

Csillag-kelyhek sárga virágpora a csülkökön patákon

Ó nem az űrbe a szívembe áradnak a honfoglalók

Ide zsúfolódnak új bolygóra szállnak a vén-bolygó-lakók

Hűlt égitest fényed az időnek adtad de árva maradtál

Te köztünk-is-ember engem a nyomorból hallgatásból kiváltottál

A sokból eggyé aki szólni tud aranypénz életed mi más volt

Pedig nem akartad féltél a fölszabadítástól

Az élet aranypénz téged a halál markába dobott

Én elárúltalak papa szégyenkezem pironkodok

Nem lettem textilfestő se tisztviselő se műszerész

Nincs józan mesterségem s a család megélhetés eligéz

Szerdán az ágyad szélén ültem és újra elárúltalak

Meg fogsz halni gondoltam szorongva és megcsókoltalak

S harmadszor is mikor a kakas szólt most már beismerem

Egy percre elfogott előtted az irtózat és a félelem

Hisz én nem láttalak téged sohasem ruhátlan

Csak ott az öltöztetés előtt a szalmazsák-magányban

Te szegény szegény szegény te nálam is szegényebb

Te kifosztott te megrabolt vágytad a mindenséget

S csak a szívbe etted be magad álmodozó bűntelen

A bűnös én vagyok már jól tudom a semmit kérlelem

Hisz bűn még elgondolni is hogy az enyészet szorongat

Szikár szelídség lényedről minden külsőség leroskadt

A vér leszállt akár az alkony a test mély rétegeibe

Szíved májad ráköttetett gázbuborékok léggömbjeire

Nedveid forrni kezdenek mint a tenger a polipoktól

Sustorog habzik sistereg húsod a gyöngyház karoktól kacsoktól

Zöld szádból bíbor szivacs tódul ki gomolyogva

Ősgyík-fogsorod közűl kék buborék-rózsák nőnek ki forogva

Hőscincér-csápú orrlikadból fehér-tollkévés füledből

Aranyfüst láva-láng tör elő tűzkristály-szemedből

A szemlencse levált hull a szemgolyó mélyeire

Kristályosúlt levél a fáról hajó a tenger gödreibe

Mint gumikesztyű ha fújják élet-virágod földagad

Zöld tajték piros penész vagy csontjaid nyálzanak

Az epe elfakadt s más útra indulsz sietve

Az egymásra utalt elem elszabadúl mássá-elevenedve

Földalatti búzaszál megérik a magva kipereg

A sejt húzódik csobog bomlik lávásan pöfög sistereg

Boldog a zsír a víz a fehérje kolloidok remegnek ragyog a kálium

Sóhajt a szén hidrogén oxigén nitrogén kén nátrium kálcium

Boldog az elektrónok bolygó-pörgése világkatasztrófák

Szép robbanások hordozója lettél mindenség szabadság

Ó hol is vagy az Egyesben sramli-zene szól higany tör át a lugason

S rózsák nagy vércsöppje remeg tövises üveg-szárakon

Fölvirúlnak mint boldog tüdők az orgonák

A gyepen a konda leheveri a kamilla platina-csillagát

Jani bácsi vonatra megy s vele mennek a többiek

S a hajnali ködben a tegnapi fáradtság is velük siet

Mert a hátakra csapódott esőket nem lehet kialudni

Az ölelést a kerék-csattogást nem lehet kialudni

A vállon a harmonika súlyát nem lehet kialudni

A sárga virrasztásokat a civakodásokat nem lehet kialudni

Mint gyík a farkát maguk után húzzák a fáradalmat

S az egyre nő hosszabbodik végűl csak vánszorognak

Hol vagy te hűtelen adj jelt nekem hova repültél

Mert ezüstben csillogó rakéta volt amibe feküdtél

Eltünődve szájad egy picit nyitva is feledted

S a végső fegyelem szíjazta merevre a tested

Föl se néztél ránk földiekre mikor a kabintetőt rádcsavarták

Indúlhatsz az udvaron a jelző-zászlót lecsapták

Cikkan ide-oda suhan bőgve-zengve a gép

Pezsgő zöld lángcsóva mögötte csillag-bugyborék

Pedig még el akartam mondani hogy bánt nagyon szívem

Hogy egyszer az ágyba vittelek dúdoltál részegen

Vittelek két karomban mint a Fáról-leszedettet

Szakállában nyál méz epe vér piros legyek rezegtek

Vittelek két karomban mint verdeső óriás-halat

Mint ernyedt-szárnyú kócsagot ájult óriás-madarat

Vittelek két karomban vigyorgó halál-lárvát

Kamaszfiú-Szűzmária a világ megváltó-halálát

Lüktető átlátszó celofán-üveghártya-rézdrót Ős-sáska

Óriás-combja földig ér gyöngyház-gyökérzet szárnya

Vittelek két karomban Agáma sárga-pettyes torkú gyík

Nyaka feje farka tűzvörös teste lába acélkék hátán fényes fehér csík

Csonttalan gyöngyrongy-állat vittelek óriás-Varánusz

Pávaszemes gyík Galléros gyík lihegő Baziliszkusz

Hónaljig-érő pikkelykesztyűs ágyékig-érő pikkelycsizmás Hattéria

Lötyögő mozaik-ruhás zöld kék fekete sárga barna gyöngyből kirakva

Fejed a földig ért medúza-gyökér hajad

Lógattad földig gyíkkörmű kezeid nagykarmú gyík-lábadat

Vittelek lemosdatott lehorzsolt-arcú vér és sár-ragacs szőreidben

Ágyékodon törülköző meztelenséged buborék-könnyen

Zúzott sovány Meztelen sároddal véreddel kent keresztfád voltam

Hímvessződ betakartam könnyű nagy testeddel tántorogtam

Nevettem te is nevettél elaludtál nem értelek

Mért nem ütöttél arcúl hogy meg ne sértselek

Ha géped tejút-pókhálóba akad Szökevény üzenj csak

Kezembe-forrt rózsaszállal fölsuhanok kiszabadítlak

A virágok hatalma

Huszonhat évesen

Huszonhat év, ahhoz elég kevés, hogy ijedten

fölsikoltsak: „Koponyámat ezüstpapírba burkolta a dér!”

Pedig, hogy szerettem, átkozódtam, temettem!

És nem magamért.

Ad még nekem a sors, vagy akármi

annyi időt és hitemnek annyi erőt,

hogy elkiáltsam, ami csak nekem tud fájni,

a halál előtt.

Virágaim még harmatosak. Kórság nem rothaszt, nem öl.

Mezőimen topognak pávák, kövér bikák, tajték-szőrű csikók.

Konok vagyok. S naprendszereket szikráztat föl

szívemben a csók.

Virágaim tán szalmává száradnak maholnap,

vetésem kénkő, kőeső veri szét.

De addig csak hadd égjek-robogjak

az űr arany-ménjeként.

Meddig? Ki tudja? Ahhoz már mi közöm?

Élek. Tündöklő robbanás az életem.

S ha más égitest-tömegbe ütközöm,

útjából kivetem.

Mert más ki mondaná el helyettem

amit csak én tudok?

Amit, ha csak sejt is a szív, beleretten

és fölragyog.

Ne féltsetek. Elszánt vagyok és hajthatatlan.

S ha érdem ez, nekem elég.

Feltör ajkamról a kimondhatatlan

emberiség.

Könyörgés hűségért

Hozzád könyörgök néma holnap,

lehessek hű mindhalálig,

hogy sebeimbe ne pusztuljak,

egész a fölmagasztaltatásig.

Tüzes szigonyát a sátán

bordámba vágta nagy iszonnyal,

s ott vergődtem a habok hátán,

véres uszonnyal, mint a cethal.

De húsomból a vasat kitéptem,

mirigyet, zsírt, vért kirántva.

Ne legyen csak a seb a részem,

ne haljak a szigony vasába.

Könyörgök hozzád ismeretlen,

ne féljek attól, ami majd jön,

hogy jajgatni kell új sebekben,

újabb szigony, hogy ledöfjön.

Hisz hűséges szívem se gyáva,

hozzászokott a veréshez.

Legyek, hogy ne éljek hiába,

mint a kutya, oly hűséges.

Adj nyers erőt, hinnem abban,

élet-halál lesz a részem,

hogy magamat soha meg ne adjam,

semmi fölismerésben.

Hogy ha már csontjaim ropognak,

akkor is hű legyek hozzád,

(ne ahhoz, ki vas-szárnnyal szorongat!)

te legbiztosabb bizonyosság.

Legyek hűséges, mint a gyermek

hű a rágcsálható csecshez.

Add meg nekem a kegyelmet,

mert boldog, aki megkegyelmez.

Legyek hűséges, mint a rózsa

hű vérmes, nagy illatához,

bár a hűtlenség harapósa

bokámba mar és elátkoz.

Csatolj arany-páncélt szívemre,

arany-kagylókkal térdeim védjed.

Arany-sisakot gyapjas fejemre,

legyek a legbátrabb vitézed!

Akármi borzasztó kisértés

tekereg rám, bármi ördög

röhög szemembe, nem győz le vérzés,

hideglelősen nem üvöltök.

Ha rám sárkány-csodák robognak,

hűség légy pajzsom, kopjám, reményem.

A bősz rondákra hadd ugorjak

aranyvért-szügyű büszke ménen.

Emberszabású álmaink

A forró tájban szenvedés,

kinyílik a fölismerés.

Békakonty sorvad lázasan.

Ami volt, annak vége van.

Kókadnak mohó ösztönök.

Erezett celofán zörög.

Pilléres száron töklevél

rongya lóg, mint zöld denevér.

Itt bent is üveggé lohad,

leperzseli az öntudat

azt, ami dudvásan kinől

a létezés mélyeiből.

De nő a gondozott remény,

mint tengeri atom tüzén.

Ápolják józan hormonok,

tőle én el nem pártolok.

Az ember mégis maga dönt,

világos törvényt nemz a csönd.

Mert több az ember, mint a vad,

megérti, hogy miért szabad.

A sáska-hím, mikor szeret,

ad életet, s veszt életet.

Tűfoknyi állkapcsok kettős

fogsora váj a szervek közt,

a nőstény hímét zabálja:

a háromszög-fejben szája

fűrésze jár, a tűhegy-ív,

míg savak zsákmánya a szív.

Én is így vagyok már veled,

lettem megáldó-embered,

s mert termékenyít tudatom,

falsz, emberevő-korszakom!

Mint egy-egy forró vérdarab,

vet a fa lucskos árnyakat,

a petrezselyem zöldje rőt

árnyékból csipketerítőt.

A növendék-libák nagyok,

fagyos, sárga hájdarabok,

bőrük ikrás toll-pörsenés,

a zsíron vulkán-kitörés.

Rájuk kés villog, rám a gond,

késeivel szívemre ront.

Engem nem nyakaz le a kín,

túlnövök véres vágyain.

Gunnyaszt a ráncos elmúlás,

ölében imakönyv a gyász,

vert sárgaréz-feszületen

ujja, mint kis zöld gyík pihen.

Kislányom futkos, neki még

elég a pettyes labda, kék.

Kis lelke olykor befogad

emberszabású gondokat.

Mond furcsa, édes szavakat

és közérthető vágyakat.

Játszik, sír, nő, nevet, szalad

az idő-traverzek alatt.

Korunk lehetne emberi,

csak meg kellene menteni.

Már él, mint embrió, vakon,

a hermafrodita atom.

Anyám nyugágyban szendereg,

két szárnya pázsiton piheg.

Kigondol, miértünk sokat,

emberszabású álmokat.

Tyúkszemes, indás lábai:

mosókonyha virágai,

sóhaj-fa gyökér-álmai,

érző, fáj-rügyes ágai.

Átizzad a palatető,

fém-tarajos csatornacső.

Testemen zöld diófa-hűs,

fojt a kénszagú nyári tűz.

Vér-belű, sárga pillanat

a méreg-kelyhű vasárnap.

Asztalomon bor, szóda van.

Én nem oldozom föl magam.

Virágok hatalma

Jaj, Rózsa, Vizililiom, Nárcisz és Szarkaláb,

holdfény higany-tócsáiban derengő lenge Mák,

te bújdosó, te álmatag-vérű, lebegő rejtelem,

vérfoltos-arcú, májfoltos-bőrű hold a fény-szigeten,

mint terhes-anyák a hold alatt, állnak nyitott ablak előtt,

s érzik a szemgolyót, fogakat megtestesítő eljövőt

és ríddogálnak boldogan, könnyű ezüst harmat szakad,

mosván a tejtől-fájó, nehéz, fehér-nagy halmokat,

úgy állsz te itt, úgy álltok itt, reszkető kis csoport,

s hinti fejetekre az űr-golyó a foszforos sárga port.

Ó hold-lepény fehér gőzében merengő Nárciszok,

mint a tűnődés gyönge szárán kinyílt szerelmes alkonyok,

fogalmak, amik a gyönge, lágy merengés talaján kihajtanak,

csókok, amik a szerelmes ágy fény-foltos falára vetik árnyukat,

édes-gondolatok, amik a gond fém-sajgásából kiszállnak

és illatos-méhüket ölelik szelíd, növényi lepke-szárnyak,

vagytok-e más csillagon is, e földtől köröskörűl odább,

a megmérhetetlen messzeség mélyén, a lárva, báb-

csillagok rétjein, idegen holdak króm-habjában fürödve,

lélekző sejtekkel, ragacsos hónaljjal, buján gőzölögve,

hisz ez a föld a nagy tejút egy szélső vérbokra csak,

létével érzi, nem tudja bár a csigolya-húrt, a gerincvonalat,

s ha új csigolya nő az idő farkában, feltűntök-e ott,

mint sápadt, szomorú, nem-vándorolt partraszállt-vándorok?

Vagytok-e ott, az ember-nélküli, állat-előtti boldog magányban,

a most-alakúlt, vagy évmilliárdos magányos pusztaságban,

az alig-lehűlt anyag melegéből, piros enyvéből kikelve,

az ember-előtti állatok pikkely-pillérei közt illattal-énekelve?

Remegtek-e a páncél-fenyőből lehajló csöpp-orrlikú taknyos szuszogásban,

fáztok-e az eget elfödő madarak toll-ege alatt a bábeli kiáltozásban,

tündér-szemek, angyal-kezek, kis borjúszájak, csecsemő-fülek,

Estikék, Nárciszok, Csodás ibolyák, Mezei ördögszekerek?

Ón-szálakon ezüst csészék, a holdban remegők,

az idő fülei, az űr zaját kihallgatók, a hangot ellesők,

ti érthetetlenek, meghaló s megújuló csodák,

csonttalan-testű illatos agyak, zöld-gerincű álmok, Imolák,

a csönd harangjai, egy-lábú titkok, csupasz tüdők,

piros vese-szövevények, néma torkok, kik túléltétek az időt,

s nem tudjátok kivallani bennetek milyen titok van,

növényi-miriggyé, porzó-hangszálakká varázsolt torkotokban.

Csak itt éltek, ti, földre-átkozottak, élni-száműzöttek,

szépségre-ítéltek, e föld szövetébe gyökérrel-fűzöttek,

csak itt tudtok élni, másutt sehol, más-égitesten,

e föld vizétől duzzadozva, mint vízkórosok lucskosan-levesen,

e nap tüzét belélegezve, mely ragyog az atomok tejút-rendszerében,

s csillog, mint arany-istenszobrokon a több-élű bibéken,

csak e szivárvány-gallérú, virágtalan hold alatt,

mint másutt meg-nem-élő, meg-sem-születő gondolat?

Jaj, Rózsa, Vizililiom, Nárcisz és Szarkaláb,

holdfényes mezőkön foltokban reszkető méz-sűrű virág,

nehéz-gőzű tavak partján megikrásodott illatok,

mért fáj úgy a szívem, miért, ha rátok hallgatok?

Nekem ti vagytok a hazám, más földet nem ismerek,

mint e küldetésre-űzött savanyút, zsírosat, szíkeset,

én nem tudom más földön nyittok-e szirom-kosarat,

idegen bolygón van-e virág. Üstökös gyöngyike, Felálló iszalag,

Fehér mécsvirág, Piros mécsvirág, Ragadós mécsvirág, Ékes vasvirág,

Naprózsa, Fényes kutyatej, Tündérfátyol, Tornyos ikravirág?

Én nem tudom, más földön vagytok-e, hűségesek,

kigyúltok-e, ahol forró a víz, a nap-csillag lángja vérmesebb,

vagy hűségetek csak itt tolja szárát, levelét, szótlan szirmait

mindíg-újra, e-földhöz-hű-gyerekként, csókolva síkját, halmait?

Kis lila ernyők, néma haranglábak, bálványfejekkel-teli tornyok,

virág-koponyákkal aggatott ágak, sziromköcsög-fák, írott pecsét-ólmok,

por-csillagok, csillámfák, eres szirom-szemgolyók,

hab-golyvás zöld gyertyák, vércseppfürtök, horgonyzó űrhajók,

országutak lisztes árkaiban nyelve a nehéz por-ködöt,

ott égtek csüggedetlen robaj és csönd között,

s mint kő-malom oszlopát, gerendázatát a bazalt-moha,

létetek fehér por fedi, erjeszti autógumi, lópata,

s csak a harmat, a könnyű eső mossa meg arcotokat,

a tű-ujjú, eres levelet, a napszítta, rongyos lombokat.

Vasúti töltések partjain tenyésztek szikrában, gőzben, koromban,

ágaskodtok talpfák, sinek között a piros kő-folyamban,

kátrány, olaj taván úsztok kék hattyúk, növényi-gémek,

sárga-üstökű, piros koponyájú hódítók, hűséges jövevények,

kemény-szerkezetű, érces-lombú, puha-csontvázú bátrak,

ha tehervonat robog remegnek a húsos-dúcú, tejcsontú-sátrak.

Ó, salakdombok fekete habján világra-tört szüzek,

szemétdombok tündérei, a boldogságtokat ki érti meg?

Rongyok, cserepek, üvegtörmelékek közt, fazekak rozsdás lukjain

kitörve ringtok, mint jégzajlásban vitorláshajó, a mocsok óceánjain,

ujságpapír, barna drót-gubanc, fémforgács-hínár közében

éltek, mint korallok, hús-csillárok a tengermély édenében,

éltek, mint boldog halhatatlanok, halni-kész halandók,

tüske-ágak, csillagszóró-szépek, eres húskezű-kancsók,

áttörve döglött macskák foszló, olvadt, émelyítő húsán,

áttörve a halálon, ülve világító rothadék penészes trónusán,

egér-csontvázak roncs-gályáira halványkék-kagylókkal tapadva,

szirom-kopoltyúkkal mozgatva a fényt, zöld uszonnyal a lángot kavarva,

kigyúltok halotti méccsel az elvadúlt, árva temetőkben,

kis sárga méccsel a holtakkal elhagyott mezőben,

katonák viasz-csigahéj füle mellett, huszárok kék-sebű szívében,

dédapák szakállában, elásott magzatok fehér tenyerében,

mint zöld-viaszú gyertyák fölgyúltok a dámszarvasok nyomában,

alsó-állkapcsok félig-lemorzsolt kukoricacső-karéjában,

disznó-körmök, csibe-koponyák mellett a trágyadombon,

rozzant óltetők málló halpikkelye közt, fekete vas-lombon,

a repülő-roncsok szitakötő-fejében, műszerek földbe-kevert falán,

olajos, gumi-szagú fedő és hártyaszárnyak perzselt aluminium-halmazán,

foszfor-zöldes műszeretek az elsűllyedt zöld-taknyú bárkák gyöngygerincén

szelídkedik, s a légnyomástól fölfordúlt fehér-hasú halak uszonya-csücskén,

poshadt halfejek szigetein, bombák átok-uszonyain, ágyúlövedékek

ólom-magú réz-acél nemiszervei, sárgaréz hüvely-kelyhei közt égtek,

piros lámpásotok fölgyúl, fehér orcátok föltündököl

lótetemek szőrös bőrcafatjai alatt, hová a fény bedől,

erek nyúlós, vizenyős indáit, csontok őspilléreit megfestve,

fehér-fáklyák kigyúltok ott az ég felé repesve,

fölszálltok, mint az éji-csillag forogva, könnyesen, magában,

fölszálltok tündökletesek, kimondhatatlan-tisztaságban,

fölszálltok a rondaságból zöld szellemek, zöld szárnysuhogással,

fölszálltok fehér glóriában, gyönyörűséges-megadással,

fölszálltok megnyílt koponyák fekete, sárga kopasz aggyal,

fölszálltok fejrenőtt-szívűek, békével és haraggal.

Jaj, Rózsa, Vizililiom, Nárcisz és Szarkaláb,

ti bűntelenek, jól tudom, mi-szívünk mostohább,

ti erősek, hatalmasok, ti hangtalan-születők,

ti szótlan-meghalni-tudók, hősök, megadó szeretők,

minket annyi bűn szorít, bujaság, önzés, öncsalás,

a szenvedés elszomorít, hiúság fásít, ledönt a megadás

mert mi csak emberek vagyunk, veletek egy-alapanyag,

sírunk, ha születünk, sírunk, ha meghalunk, az élők sikoltanak.

Az állat is nyöszörög, liheg elfúlva, míg fészkére zúdítja kölykeit,

egy-láz a kis vörösbegy is, míg költi szeplős tojásait,

az asszony jajgat, ordít, átkozódik, mint tajték hánytorog,

amíg kitolja teste hüvelyéből a vér-lucskos, barna fejbúbot,

s fáj a magzatnak is ez a rettenetes, világ-szép viadal,

sikít nyálban, vérben, zsírban, a fájdalomtól elkékűl, mint a hal,

s hideg, sűrű gyönggyel veretik ki testem a legvégső vitámon,

míg fenakit-bálvánnyá alvadok ott a halálos ágyon,

de ti virágok, szótlanok, miért vagytok oly erősek,

vérttelenek, a föld idegszálai, az idővel-viselősek?

Megszülettek, akár a szerelem, elmúltok, mint a bánat,

együgyűek, sejtelmesek, kelyhei a magánynak,

sovány legelők törpe-szőrű halántékán, kaszálók kötényében,

ott biccentgettek karcsú-lábszárúak, sarkantyús-bokájúak a fényben,

viszeres-combúak, talptól-szárnyasok, csomós-hátúak, kígyó-körműek,

ott álmodoztok bütykös-derekúak, hólyagos levelibéka-levelűek,

hármas-nyelvű, dorongos-nyelvtövű, lila, lisztes nyelv-aljú szájak,

hatszirmú kajla fülek, fejnélküliek, deréktól fülkagylós vágyak,

lápok püffedt, vizenyős bőrén, vizenyők zöld tollbokraiban,

laza, kőomlás-köpenyű hegyoldalak palás-zuhatagaiban,

horhosok hájasan lefolyt, kiálló-gyökeres, száradékos hátán,

szíkesek só-ágyéka körűl, szürke-pamatú tikkadásán,

zöldpikkelyű, aranyfejű sellők tűnődtök a patakparti szivacsos pihenőkön,

puszták csülök-ajkaiban, savanyú hegyi legelőkön

ültök, ti Föld-hangszálai, mézes nyálmirigy-gumók, küllő-gerincűek,

tarkóra-nőtt lágy-fogsorúak, homlok-uszonyúak, hólyag-fülűek,

erdők kúszadékaiban, gombák és redves fatörzsek tövében,

kagylóval, csigával telepetézett mészkőtörmelék fény-övében,

ti szívemhez-kötött hallgatagok, ti tündér-nevűek,

Istenke-kesztyűk, Lisztes kankalinok, Kék mályvák, Bársonyos tüdőfüvek.

Itt égsz te bennem, öröm és bánatként, földem néma lelke,

Kikerics, Hólyagos habszegfű, Boglárka, Aranyveselke,

szívemet gyökérrel át-meg-átszövöd, rögömet befonod,

mert én ez a föld vagyok, termő-anyád, rabod,

mert nélküled lenni én se tudnék, ki élni küldtelek,

puszta-kopáran megavasodnék, de élsz, mert hittelek.

Ha fém és ásvány-siváran néznék az űrbe, mint a vakok,

ha meddő, szines por födné arcomat, miért vagyok?

Itt gyúl ki csillag-fejed, zöld ágad, tested kék ablaka,

Pitypang, Kabóca-fa, Tövises gilice, Holdviola,

itt élsz te bennem Hóvirág, Téltemető, Vérontófű, Gyöngyvirág,

Peremizs, Békaliliom, Gólyahír, te édes Búzavirág.

Ó, kimondhatatlan, bánat-oldó, mágus-nevű csoda:

Tőzike, Nadálytő, Ükörke, Zsióka, Janka-tarsóka, Ösztörűs veronika,

vad, vérmes, haragos Borzas vértő, Hússzínű kosbor, Kapotnyak,

lágy Salamonpecsét, Sárma, Sármányvirág, Papsajt, Kékcsillag,

itt bontod farkad csipke-sátrát arany-páva, Hölgy-páfrány,

emelgeted őskori-kócsag-lábaid szívemben Pikkelypárfány.

Itt merengsz szívem zöld árnyaiban sokfejű levelibéka-bálvány,

Karéjos vesepáfrány, zöldszárnyú Saspáfrány, Hólyagpáfrány,

óriás zöld szempillák, harmatos hajnalomban itt zizegtek,

Harasztok, Zsurlók kék csipke-árnyat gyökeres arcomra hímeztek,

megváltó-vérem ott lüktet zöld csuklótokban, a levélhónalj-erekben,

szirom-halántékotok kék ágaiban, a szőrös húsköcsög-fülekben,

növényi gyík-szakállal, varangy-fejjel hemzseg vérem növény-sündisznóháta,

a Fülemüleszittyó, Varangyszittyó, Gyíkpohár, Békakorsó, Harmatkása,

csillog, mint ősasszony ágyékszőre a tarka, hosszú bozontos-szőrű Vidrafű,

a Prémes kígyótárnics, reszket a Pólé veronika, Kolokán, Koldustetű.

Megváltó-véretek zöld gerincvelőtökben épűl, hónalj-májatokban buzog

ti zöld varázslók, virág-sámánok, virág-orvosok, gyönyörű gyógyítók,

eleven gyógyszerek, szívér-tágítók, légzőszerv-tisztítók,

ti tüdő-buzdítók, seb-forrasztók, fulladást-szüntetők, szemet-vidítók!

Virág-kobra, növény-skorpió, mérges virág-pók nem vagy, Élet-tűz:

Szélfű, Szemvidító, Csikorka, Kálmos, Ziliz!

Itt izzotok bennem, mint az angyalok arca, ti okosak, gyöngék, bánatosak,

merengésem legszebb árnyai, legcsodálatosabb éposz-szavak!

Álmomból törsz elő, fölkúszva csillagok pikkelyes szárnyaira

Csenkesz, Hólyagos csüdfű, Ebfojtó müge, Bársonykerep, szikár Gurgolya,

Füles hölgymál, Lepkeszeg, Pozdor, Dákoska, Borbálafű,

Kakasmandikó, Borzas szulák, Patkócím, Zsázsa, Ördögharaptafű.

És tódul álmaimból a zöld-taréjú, kehely-tökű virág-horda:

Fodros gólyaorr, Kopasz oroszlánfog, Pézsmaboglár, Vicsorgó, Galléros tarsóka,

az Olocsán, Szirtőr, Sarlós gamandor, Párkányos bangó, Bakszakáll,

a Pukkantó dudafürt, Meténg, Meddő rozsnok, Cickafark, Szalmagyopár,

tódulnak virág-hódítók, szelíd gyökérlábú keresztes-hadak,

a leigázni-nem-akarók, lábukkal-földbe-nőtt, csont-szárnyú virág-bogarak,

a Héricsek, Katángok, Hólyagfák, Sóvirágok, Dárdás labodák,

zöld pikkely-vértben, zöld pikkely-trombitával fátyolszárnyú virág-katonák,

a szelídség kürtösei, a lehetetlen-hódítók, a virág-madár, szirom-oroszlán:

a Kéküstökű csormolya, Keresztes galaj, Tátorján, Babér boroszlán,

a Szúnyoglábú bibircsvirág, Kígyótárnics, Csörgő kakascímer, Genyőte,

a Csába ire, Földi-tömjén, a Bóbitás küllőrojt, virág-tarajosgőte,

a Gatyás saláta, Fehérszőrű zanót, Jerikói lonc, Angyalgyökér,

az őszi Oroszlánfog, Enyves aggófű, Varjúköröm, Vitézvirág, Pipitér.

Ó, mi is lenne velem, ha megúnva lázas, gyötrött földemet

elhagyna minden virág, s elindulna az űr felé a virág-menet,

mint Jézus-kereső útjukon a Máriás-lobogós búcsúsok

hömpölyögnének a liliom-állatok, szirom-sárkányok, pikkelyes növény-gyíkok,

levél-pajzsos lábakkal, gyökér-karmokkal, virág-csődörfejekkel

vonulna a sereg, csillag-zenét figyelve zöld-dobhártyás fülekkel,

menne a Madársisak, Mente, Százszorszép, Deres fényperje, Prémes gyöngyperje,

a Harangvirág, Zsálya, Kökörcsin, Sáfrány, más-csillagdörgésre figyelve,

a Bürök gémorr, a Foszlár, Nenyúljhozzám, Subás farkasfog,

szállnának ágyék-koponyákkal tüzelve a feledés-kancsók,

az aranymirigy-fejű óriás Szümcső, a Pettyegetett lizinka:

a levél-hónalj-virágú, s a mirigyes-szélű rovarszáj-pártacimpa,

a Szakállas csormolya, Varjumák, Méreggyilok, Bábakalács,

a Kígyószisz, Ördögszem, Lándzsás aszat, Bogáncs, virág-madárvonulás!

Földem nem tudná kimondani virágtalan magányát,

kihányná arany szerveit, kiökrendené pusztító tűz-üvegvirágát!

Jaj, Rózsa, Liliom, Nárcisz és Szarkaláb:

legyetek konok őreim, ti korong-nyelvűek, szirvárvány-kocsonyák,

ti páfrány-csápú virág-lepkekoponyák, szívemből-kiszólítottak,

bársony-lángú zászlók, meghódíthatatlan-meghódítottak.

Szívem mohos üregeiből kiúszva uszonyos szájjal tátogtok,

óriás-szemgolyóm partjain zöld szakáll-bozonttal lobogtok.

S mind, ti meg-nem-nevezettek, ti föl-nem-igézettek,

mélyemben, ormaimon, lapályaimon ott rezegtek,

egy-helyi vándorok, akik az idő csönd-bércein törtetek át,

hozva magatokkal az ős-lét illat-örömét, édes bánatát,

kik születtetek a teremtés kezdete után, a meleg, higgadó sárban,

fémek húgai, ásványok lányai, szerelmes bujaságban,

ti csillag-tejű fény-emlők, lapos ikra-hattyúk, spirálköd-csigabigák

leszármazottai, elemek csecseit szopó mohó babák,

a foszfor, a vas, a bór, a réz, a kén tőgyét habzsoló zöld borjak,

sók idegdúcai, vulkánok vérrokonai, szilíciumból fakadó tollak,

nitrogén álmai, arany-anyaméhből kicsókolt érctelenek,

láng-nemzettjei, termő-köd embriói, szivárvány-üzenetek,

aluminium-sűrű, forró párák megbontói, kék esők

megfogant vágyai, nap-köldökzsinórral táplált sejtrögök,

zöld nyálkák, hártyák golyvás, szív-süvegű nyakai, unokái a nagy tüzeknek,

lágyabb öccsei a vérpiros, sárga, fekete, kék, mélyzöld kőzeteknek,

ti lányos öccsei a dörgő óceánoknak, nagy zsíros cethalak szépanyái,

rákok, tengerbe-topogó uszonyos hosszúnyakúak, gázlók iker-babái,

ti halak nővérei, sárkányok, ősgyíkok dédanyái,

rovarok nénéi, szarvasok, kígyók menyei, madarak ükanyái!

Te fém-tüzek jövendője, fortyogó vas-kása boszorka-szíve,

olajok anyja, szén nemzőszerve, csontok megváltó-hírnöke,

virág, aki vagy, s megjártad a megmérhetetlen időt,

zöld-csülkű, törékeny lábadon, te egyhelyre-nőtt!

Ó, virágok, mindenttudók, földem virágai,

a sejtetekben ott bőg még az ősi szél, a hajdani,

ott kering üvöltve a benti űrben, a protonok, neutronok

csillag-képei között, hirdetvén a megszületést, a boldogot,

mikor végigsuhant a szagos csöndben, a tűz és a nemzés határán,

s milliárd fejetek összekocódva sóhajtott boldog-árván,

s arany-istenek szálltak ki méheitekből, lisztes szellemek

és omló, sárga fátyol födte szabad szerelmetek,

virágok, a múltat-megéltek, mit tudtok ti rólam,

mit tudtok a szívemről, hogy mért él oly mohóan,

hogy mi fáj nekem, mért szép az áldott, büszke hit,

miért termi eszméletem nehéz-illatú, örök-szép virágait?

Virágok, ti időtlenek, s mégis-oly-könnyen-megtörhetők,

kocsonyás-csípőjűek, levelükkel vállban keskenyedők,

mirigy-homlokúak, gégérenőtt-ajkúak, gyengéd tüskéjűek,

virágaim, törékeny álmok, gyenge-bordájúak, lándzsás levelűek,

virágaim, fekete-nyelvűek, tej-vérkörűek, arany-gallérúak,

virágaim, hónaljba-nőtt kopasz-tüdejűek, zsiradék-koponyájúak,

virágaim, zsírhajú-laposfejűek, érkagylós-ádámcsutkájúak,

nyilt-sebű gégéből harangütőkként kilógó lisztes-hangszálúak,

virágaim, vizenyős-húsúak, tejtől-lucsogós derekúak,

az ember mit tegyen, ha álmodik és magára marad?

Virágaim, ti győztesek, elhullni sohasem szabad,

az ember álmodjon tovább, mert ember csak így marad!

Ti, zöld-ösztönök, éltek a zsenge levegőbe törve,

ívesen kigörbülő, bolyhos oszlopokon, ajak-csészékben tündökölve,

mint egymásból-nyíló ejtőernyők, a férfitestre-csatoltak,

ahogy hull át az űrön láncosan nyiladoznak,

úgy lebegtek ti át, nyitva újra s újra, évmilliókon,

örökre-nyíló, örökre-szálló ernyőkön, szárakon, gubókon.

Ti hallottátok a rák-rája-polip-medúza-nélküli tenger roppant loccsanásait,

láttátok a holdfényben nyüzsgő bálnák tornyos nagy gőzfújásait,

ahogy a sárga-uszonyú, bibeszál-nyakú, egér-fogsorú emlős-gyíkhalak,

a Plesiosaurusok, lila kocsonya-Tátikák, a tengeröbölben csókolódzanak,

a homokra kihányt rózsafejű-polip üveggé-száradásait,

a lágy, piros-hasú, páncél-kaktusz hüllők játékos szerelmeskedéseit,

hogy a kagyló-borítású combtőből lágy eres hagyma-harangnyelv lengedez,

kékhagyma-szőrfészkű, üvegszőrös bőrzsákban dinnyenagy here-pár rengedez.

Ti láttátok a Gigantosaurusok páncélos, véres harcait,

a króm-zöld, tüske-taréjú hüllők fogvicsorgásait,

ahogy a Három-szarvú pajzsos csont-pikáit tolja a Gyík-király szügyébe,

s omlik annak tüdő-csomókkal, zsírral kevert sárga-lila kövér vére,

suta, vinnyogó szárnycsapásait az első madaraknak,

zúgását hallottátok a teknőc-nagy bogaraknak,

éreztétek lepedőnyi, szerelem-jelű lepkék nemző-viharát,

láttátok teknőcök lomha vonulását, halálos sóhaját,

hallottátok suhogni az ember villámló érc-nyilát,

láttátok avar csecsemők különös-édes mosolyát,

hún hadak mokány lovait, az ezer-orrlikú, egy-szügyű förgeteget,

trák szűz mosta harmatotokban a vér-ínyű emlőhegyeket,

alúlról nézte szirmotok tengelyét szerelmes latin leány,

orrára csaptatok sárga szigetet, ha aranyüszög-csiklótokra hajolt a cigány,

ti hallottátok bőgni, makogni a magyarok barmait, tulkait,

mikor zúdultak, ők is üldözöttek, vágyván a bükkfák árnyait,

vesztett nagy csaták jajjait, hörgéseit őrzi porcikátok,

a kocsonya-apokalipszisben dárdák, pajzsok, balták, buzogányok

nyíltak, a csönd vas-virágai, üveg-nyelv-bibék, szőrös üvegek,

ti az átkok foganását, csókok puszta-tüzét őrzitek,

ájtatos rongy-cafat menetek porfátylú, zord siratóénekét,

akik a Második-Személyt viszik, a fára-szögezett Zöld Kő-epét,

a lázadók fájdalmas-bűzös kereszten-fonnyadásait,

a páncélos-mének deres zöld-takony ajak-cimpájú kupacait,

ti bombázó-gépek elbőgő gyors-árnyait is reszkettétek,

kő-erdők omlásait, embervér-permet a szirmotokra hólyagot éget,

ti hallottátok kemény poéták lágy beszédeit,

próféták átkait, szülőanyák eget-megrázó boldog sikongásait,

virágok, illat-üstök, itt a holdfényben remegők,

szikrázó-pénzűek, sejtelmesek, gyönge árnyat vetők,

ó, a hold-lepény fehér gőzében merengő Nárciszok,

tövükben kék gyíkok alszanak, a törpe-saurusok,

korcs-utódok, pillék, vagy szirmok, nem is tudom,

higanyos, kékes ragyogás ömlik el a kis patakon,

a nikkel-hártya alatt örök-mozgó zöld lombok alszanak,

köztük verdeső fehér tokával aprócska halak ringanak.

Csak azt tudom, hogy ember vagyok, hínáros ösztönök

forró ős-mocsarából kikelt, halandó és örök,

emberré-érdemesűlt sejt, lángban megtisztult tudat,

tudom, világ a dolgaid, s elrendezem a dolgomat,

ahogy kell, bátran és ahogy neked kell világ,

ti ezt már úgy sem értitek, Nefelejcsek és Ibolyák.

Ti azt már úgy sem értitek, hogy amit én nyitok,

az a virág beszélni tud és szebb, mint a holdas Nárciszok.

a szára föl az űrbe nő, a jövő-időnek illatozik,

porzóira száll az üstökös-idő, szirom-dongája nem hervadozik,

hogy bennem az első-tapadásig visszafáj az egyre-tisztuló láncolat,

hordok magamban pikkelyeket, sárkány-taréjokat, kopoltyúkat, uszonyokat,

tollakat, csillag-ködöket, tengert, növényt, tüzet, vasat, meszet,

ó, ezt ti holdban-remegő virágok úgy sem értitek!

Nem érted Rezeda, Zsoltina, pedig nálam te élsz tovább

Jajrózsa, Vizililiom, Nárcisz és Szarkaláb.

Harc a fehér báránnyal

1956–1965

A szarvassá változott fiú

A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából

Édes fiát az anyja hívta,

messziről kiáltott,

édes fiát az anyja hívta,

messziről kiáltott,

a ház elé ment, onnan kiáltott,

nehéz kontyát lebontotta,

szőtt abból sűrű rengő fátyolt,

bokáig-érő drága leplet,

szőtt súlyosan-lobbanó palástot,

fekete-rojtos zászlót a szélnek

a tűz-lucskos, vér-szagú alkony.

Ujjait csillag-kacsokba fonta,

arcát a hold habja bevonta

és úgy kiáltott édes fiának,

mint egykor édes gyermekének,

a ház elé ment és szólt a szélnek,

szólt az énekes madaraknak,

szólt a szerelmes vadludaknak,

odaszólt a didergő nádnak,

a holdban-lebzselő krumplivirágnak,

a földbe-nőtt here-fürtű bikáknak,

a kutat-árnyazó kis ecetfának,

odaszólt az ugráló halaknak,

a gyűrűknek, amik gyapjasan szaladnak:

hallgassatok madarak, ágak,

hallgassatok, mert fölkiáltok,

hallgassatok halak, virágok,

hallgassatok, mert szólni szeretnék,

hallgassatok föld mirigyei,

vibráló-uszonyok, égi-ernyők,

csöndesűlj nedvekbe ágyazott zsongás,

atomok mélyéből szívárgó zajongás,

érc-szemérmű szűzek, vatta-szügyű nyájak

hallgassatok, mert fölkiáltok,

fölkiáltok az én fiamnak!

Édes fiát az anyja hívta,

gyűrűzve szállt föl sikoltása,

szállt a mindenség-csigatekervényben,

oldala megvillant a fényben,

mint halak zsíros-pikkelyes háta,

utakon fém, só lázadása,

Édes fiát az anyja hívta:

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

én hívlak, a te édesanyád!

Gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

én hívlak, a te édes-öblöd,

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

én hívlak, a te hűs forrásod,

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

én hívlak, a te emlék-emlőd,

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

én hívlak, a te hervadt-sátrad,

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

én hívlak, a te félig-vak lámpád.

Gyere vissza édes fiam, én már mindennek nekiütődöm,

csupa sárga-kék folt a szemem-alja, homlokomon a bőröm,

a combom, lábam-szára,

a dolgok felöklelnek, mint a megbőszűlt kosok,

szarvával nekem-jön a karó, a szék, a kerítés,

megüt az ajtó, mint a részeg kamaszok,

a villany is rossz, megüt az áram,

eres bőrömön jön ki a vérem, mint a megdobott madarak csőrén,

az olló elúszik előlem, mint fémből-való rák,

veréb-lábak a gyufaszálak, a vödör foggantyújával visszavág,

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

én nem tudok futni már, mint a fiatal anyaszarvas,

vizenyő-indáktól érik a lábam,

csomós, lila növényzet borítja combjaimat,

lábujjaimon csont-épületek nőttek,

kezem-ujja merev, már a húsa is kagylós,

csigahéjas, pikkelyes, palás, mint a régi kőzetek,

minden ágam búcsúzni készűl, beteg,

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

mert én csak révülök,

szikáran betölt a benti-látomás,

szikrázik a korhadt, deres szerveken,

mint kerítésen lógó fagyott ingeken

a tél-reggeli kakaskukorékolás,

én hívlak, a te édesanyád,

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

a dolgoknak adj újra elrendelést,

a tárgyaknak fegyelmet, szelídítsd meg a kést,

a rakoncátlan fésű mutassa meg magát,

mert én már két ikrás, zöld szem vagyok,

áttetsző-könnyű, mint a szitakötő,

akinek, fiam, te jól ismered,

tarkója, s állkapcsa között

két kristály-alma tölti ki a koponya-üreget,

csak arc-nélküli két óriás-szem vagyok

és nem-földi dolgokat látok ezekkel.

Gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

igazíts el mindent a lélekzeteddel.

A fiú ezt meghallotta,

fejét hirtelen fölkapta,

szimatolt tág orr-vedrekkel,

lüktető lebernyegekkel,

fülelt erezett fülekkel,

síró hangra egész-testtel,

mint vadász nyálkás léptére,

erdő-tűz kondor füstjére,

mikor a füst szövetében

sír az erdő, vinnyog kéken.

Egész fejjel fordúlt arra,

hogy a régi hangot hallja,

s érzett ekkor riadalmat:

meglátta farán a gyapjat,

osztott patáit meglátta,

gyopár-csülkeit csudálta,

s ahol liliom világít

szőr-erszényű bak-almáit.

Futott a tóhoz robogva,

szüggyel a lombot kotorva,

teste már habos csatakban,

fehér tajték földre csattan,

két-pár fekete patája,

virágot sebez halálra,

gyíkocska mállik alatta,

hűl toka-szakálla, farka.

Amikor a tóhoz érne,

ránéz holdfényes vizére:

vízben rezeg holdas bükkfa,

tóból szarvas néz rá vissza!

Most látja csak, karcsú teste

vastag szőrrel van befedve,

fedi szőr a térgyét, combját,

rojtos-ajkú vesszőtokját,

feje agancsot rügyedzett,

csont-ág csontot leveledzett,

arcát állig szőr borítja,

ferde-vágatú orrlikja.

Fának veti dús agancsát,

nyakát hurkás erek fonják,

toporzékol, magát töri,

szeretne már kiáltani,

de csak szarvasé a hangja,

amit vissza-hall az anyja,

hullatna fiúi könnyet,

nem-látni fúj vizi-szörnyet,

hogy a szuszogás-örvényen

megragyognak vizi-éjben

virág-uszonyú halacskák,

buggyant-szemű gyémántocskák.

Mikor a víz tolla csappan

szarvas áll a hold-habokban.

A fiú most vissza-kiáltott

elbődűlt nyakát kinyújtva,

a fiú vissza-kiáltott,

szarvas-hangon búgott a ködben:

anyám, édesanyám,

nem mehetek vissza,

anyám, édesanyám,

ne csalogass engem,

anyám, édesanyám,

fölnevelő dajkám,

anyám, édesanyám,

szép habos forrásom,

növesztő-lakásom,

nagy-rügyű csecsbimbóm,

fagytól-óvó sátram,

anyám, édesanyám,

ne kívánd jöttömet,

anyám, édesanyám,

selyem-virágszálam,

anyám, édesanyám,

aranyfogú madár,

anyám, édesanyám,

ne csalogass engem!

Ha én visszamennék,

szarvamra vennélek,

szarv-hegyről szarv-hegyre

dobálnám a tested,

ha én visszamennék

földön görgetnélek,

eres kis emlődet

patámmal megtörném,

szarvval szurkálnálak,

foggal harapnálak,

ágyékod taposnám.

Ha én visszamennék,

anyám, édesanyám,

lelked kiontanám,

nagy zöld legyek dongnák,

csillagok ámúlnák

virág-szerveidet,

akik pedig engem

bőven melengettek,

zsíros ragyogással,

meleg-áramlással,

mint lágy szuszogással

Jézust a kis barmok.

Anyám, édesanyám,

ne akarj te engem,

bizony holtra válnál,

amikor meglátnád

fiad közeledni.

Szarvam minden ága

tekert aranyperec,

szarvam minden gallya

karos gyertyatartó,

szarvam minden hegye

szép ravatal-gyertya,

szarvam minden lombja

aranycsipke-oltár.

Bizony holtra válnál,

ha látnád az égen

röpülni a szarvam,

mint halottak napján

fénylő nagy temetőt,

gyertyaláng-leveles

kő-fát, a fejemet.

Anyám, édesanyám,

ha fölkeresnélek:

téged pörzsölnélek

fekete csutakká,

égetnélek zsíros

fekete agyaggá,

téged megsütnélek

szenes húscafattá.

Anyám, édesanyám,

ne kívánj te engem,

ha én visszamennék

téged fölfalnálak,

ha én visszamennék

házadat földúlnám,

a virágos-kertet

ezer agancs-ággal

össze-kaszabolnám,

kitépném a fákat

szarvas-fogaimmal,

kiinnám a kutat

egy nagy kortyintásra,

ha én visszamennék

házad fölgyújtanám,

akkor kiszaladnék

a temetőkertbe,

hegyes puha orral,

mind a négy patámmal

apámat kiásnám,

föltépném fogammal

koporsófödelét,

csontjait kiszórnám!

Anyám, édesanyám,

ne csalogass engem,

nem mehetek vissza.

Ha én visszamennék

halálod okoznám.

Szarvas-hangon a fiú így kiáltott,

s rá vissza-felelt, szólva az anyja:

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

én hívlak, a te édesanyád.

Gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

főzök majd savanyú-levest, vághatsz bele hagymát karikába,

ropog majd fogad alatt, mint a kő-falat az óriások fogsorában,

adok meleg tejet tiszta pohárból,

tüzeshasú békákkal ijesztő,

zöld óriásvarangy-pislogású pincémben

bort is csurgatok kócsag-nyakú üvegekbe,

dagasztok kenyeret kőzetes ökleimmel, tudok én, tudok én

habos-gyomrú cipót is sütni, ünnepre kalácsot,

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

rikácsoló libák eleven-bögyéből téptem dunnádba a tollat,

sírva téptem síró ludaimról, a tollfészek fehérre átolvadt

mellükön, mint a haldoklók szája,

napfényben mosdattam, fölrázogattam a szalmazsákot,

lépteid fölsöpört udvar, terített asztal várja.

Jaj anyám, édesanyám,

nem mehetek én oda vissza,

ne adj nekem te fonott-kalácsot,

édes kecsketejet virágos pohárba,

ne is vessed meg süppedősre ágyam,

ujjaiddal ne dúld föl a ludak mellét,

borod inkább öntsd ki, döntsd apád sírjára,

a vöröshagymákat fond be koszorúba,

tajték-belű lángost süss a kicsinyeknek.

Számban a meleg tej csak ecetté válna,

a kalács előttem kő-teknőccé válna,

borod poharamban piros vérré válna,

dunnád minden pelyhe válna kék lángokká,

itató kis bögréd kék kard-liliommá.

Jaj anyám, jaj anyám, én jó édesanyám,

a szülői házban nincsen maradásom,

nekem a zöld erdő lehet csak lakásom,

gubancos nagy szarvam nem férne házadba,

temető-agancsom nem fér udvarodba,

az én lombos szarvam dübörgő világ-fa,

csillag a levele, tejút a mohája,

csak szagos füveket vehetek szájamba,

első-szőrű gyepet fonhatok nyálamba,

nem ihatok én már virágos pohárból,

csak tiszta forrásból, csak tiszta forrásból!

Nem értem én, nem értem én a te különös, gyötrött szavadat, fiam,

szarvas-hangon beszélsz, szarvasok lelke költözött beléd, boldogtalan.

Ha gilice sír, gilice sír, madárka szól, madárka szól, fiam,

mért vagyok én, mért vagyok én a mindenségben boldogtalan?

Emlékszel-e még, emlékszel-e még kicsiny anyádra fiam?

Nem értem én, nem értem én gyötrött-szomorú szavaid, boldogtalan.

Emlékszel-e még hogy szaladtál, milyen boldogan hoztad haza a bizonyítványt

boncoltál kecskebékát, pettyes-hártyatenyerét a kerítésre szögezted,

bújtad a repülőgép-szakkönyveket, segítettél nekem a mosásnál,

szeretted B. Irénkét, V. J. és H. S. a kosbor-szakállú festő volt a barátod,

emlékszel-e még, szombaton este, ha megjött apád józanúl, hogy örültél?

Jaj anyám, édesanyám ne emlegesd a régi szeretőmet, barátaim

elúsznak mellettem, mint a hal hidegen, a pipacs-nyakú festő

ki tudja hol van édesanyám, ki tudja hol van az én ifjúságom?

Anyám, édesanyám ne emlegesd az én apámat, húsából kivirágzott,

kivirágzott a bánat, ne emlegesd az én apámat,

mert fölkel a sírból, sárguló csontjait összeszedi,

mert föltántorog a sírból, körmeit, szőrét visszanöveszti.

Jaj, jaj jött Wilhelm-bácsi, a koporsós, kis, baba-arcú ember,

azt mondta, fogjam meg a lábad és tegyünk szépen a koporsóba,

de ökrendezni kezdtem a félelemtől, épp akkor jöttem haza Pestről,

Pestre jártál te is vonattal, iroda-szolga, a sínek összecsavarodtak,

jaj, szaggattam volna magamat késsel, beárnyékozta síma arcod a gyertyaláng,

Laci borotválta, az új sógor, a borbély, a gyertya nyálzott, mint a csecsemők,

belseje kifordúlt csillogó belekkel, indákkal, át-ragyogó idegekkel

és körül-álltak a dalárdisták lila sapkában, hangosan sirattak

és megfogtam homlokodat, a hajad olyan eleven volt,

hallottam növését, láttam, ahogy álladon serkednek ki a sörték,

reggelre már fekete volt az állad, másnapra, mint kígyószisz szára a gégéd,

kiszőrösödött sárgadinnyeszelet, kék-káposztás bőrű, sárga hernyó a gégéd.

Jaj, azt hittem benövi a szobát, az udvart, lassan az egész világot

a hajad, a szakállad, benne a csillagok, mint a rovarok zúgnak.

Jaj, jaj nagy zöld eső volt, a gyászkocsi piros lovai rémülten röhögtek,

egyik fejed felé rúgott, a másik bambán vizelt, kicsúszott,

mint az akasztottak nyelve, lila szemérme, a kocsis káromkodott,

mosta a víz a rezesbanda hangját, fújták a cimborák zokogva,

fújták a cimborák a kápolna szamárkenyeres, tüskés falánál,

fújták a cimborák földagadt, fekete ajakkal, szállt a füstölgő ezüst-kosár,

fújták a cimborák kirepedt, vérző ajakkal, vérben-gomolygó szemekkel,

fújták a kártyapartikat, a fröccsöket, fölpüffedt, elszáradt asszonyokat,

fújták a borravaló címeres bolygóit föl az űrbe utánad,

kifújták a lerakódott reménytelenség üledékeit a cimborák zokogva,

tódúlt a villogó, merev, körajkú hangszerekből a hullaszagú űrbe,

tódúltak megkövesedett szeretők, rothadó asszonyok, korhadó baka-nagyapák,

kis házak, bölcsők, zománc-hasú, ezüsthagyma-köldökű zsebórák,

húsvéti harangok, megsokszorozódott megváltók, mint nyitott madárszárny,

tódúltak aktatáskák, vonatkerekek, tisztelgő sárga-pitykés közlegények,

fújták a cimborák rózsaszín fogakkal, mint megfeketedett duzzadt máj az ajkuk,

s te vezényelted őket, jól van fiúk, de szép, jaj el ne hallgassatok,

két kezed egymáson két arany-pók, ízelt nagy lábuk csuklós küllői szíveden,

a cipőd a szekrényben vár a rokonokra, kenyérhéj-kérgű lábadon fehér harisnya

fújták a cimborák a ropogó esőben, mint érc-ádámcsutkák csuklottak a billentyűk,

mint ősmadarak karmai, Carcharodon fogai, ragyogtak a sárgaréz-trombiták.

Jaj anyám, édesanyám, ne emlegesd az én apámat,

hagyd az én apámat, mert szemei, mint rügyek a földből kibújnak.

Édes fiát az anyja hívta,

messziről kiáltott:

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza,

hagyd azt a kő-világot,

kő-erdő szarvasa, füst-ködök, villany-hálózatok, vegyi-fények,

vas-hidak, villamosok habzsolják föl a véred,

rajtad naponta száz sebet ütnek, te sose ütsz vissza,

én hívlak, a te édesanyád,

gyere vissza édes fiam, ó, gyere vissza.

Ott állt az idő hegygerincén,

ott állt a mindenség torony-csücskén,

ott állt a titok kapujában,

szarva-hegye a csillagokkal játszott,

s szarvas-hangon a fiú így kiáltott,

vissza-kiáltott szülő-anyjának:

anyám, édesanyám, nem mehetek vissza,

száz sebem kiforr szín-arannyal,

naponta lerogyok, száz golyó szügyemben,

naponta fölkelek, százszor teljesebben,

naponta meghalok három-milliárdszor,

naponta születek három-milliárdszor,

szarvam minden hegye kettős-talpú vas-villanyoszlop,

szarvam minden ága magasfeszűltségű-áramvezeték,

szemem nagy kereskedelmi hajók kikötője, ereim fekete kábelek,

fogaim vas-hidak, szívemben tajtékzanak a szörnnyel-hemzsegő tengerek,

minden csigolyám nyüzsgő nagy-város, füstölgő kő-bárka a lépem,

minden sejtem nagy gyár, atomom naprendszer,

heregolyóim a nap-hold, a tejút gerincvelőm,

az űr minden pontja testem egy-egy része,

galaktika-fürtök agyam egy sejtése.

Te elveszett fiam, mégis gyere vissza,

szitakötő-szemű anyád virraszt érted.

Csak meghalni megyek, meghalni oda vissza,

meghalni megyek,

csak meghalni megyek édesanyám:

kiteríthetsz majd a szülői-házban,

eres kezeiddel megmoshatod testem,

mirigyes-szemhéjam lezárhatod csókkal.

S majd ha a húsom bomlik széjjel,

bűzben és virágban rothad a testem,

akkor leszek véred-ivó magzat,

akkor leszek a kisfiad újra,

mert az csak neked fáj, édesanyám,

jaj, csak neked fáj, édesanyám.

Fekete páva

Szögletek, horpadások, pontok, vonalak

egyensúlya ez a fej. Csiszolt, eres és egy-tömbbe maradt.

Az alsó szemhéjakat övezi bánatos, mély

bádogból-kalapált teknő-karéj.

Emlékszel-e Pista, sírt a havas éj:

– Vitte Jézus Krisztus is a maga zöld fáját!

– Más öleli Kormos Pista babáját.

Mint megdőlt régi sírkő, tünődve áll

asszonyok verdeső vállainál.

Ha könnye van: az gyöngyház-nyelű kés,

ha szava van: az lassan-felizzó ős-remegés.

Emlékszel-e Pista, édes öregem,

ültünk a dunaparti márvány-cöveken

és jajgatott és sírt a szerelem.

Apja nincs és anyja nincs neki.

Talán az isten őt gondolta ki,

hogy fölmentse a bűn alól magát.

Ha porba ér: nő ott Főnix-madár, fehér virág.

Emlékszel-e Pista, emlékszel-e még,

tél volt, villany-ujsággal tele ég,

sírtunk: ölelni, élni lehet-e még?

Szívén fekete páva sétál, fekete páva énekel.

Csak szólj neki: megdől merengve, nem felel.

Nem szól: a kényes páva lépteire fölfigyel.

Csak sír: a páva-hang igézi el.

Emlékszel-e Pista, édes öregem,

akkor egy üveg bor volt a szerelem,

holdas sínpár volt a szerelem.

Ne osztozkodjatok rajta asszonyok,

mint édes cipón éhező rabok.

Ne marakodjatok érte bánatok,

mint haldokló szerelmén vércse-asszonyok!

Emlékszel-e Pista, a múltkoriban

elmondtam, hogy elvesztem magam,

ha nincsen jogom arra, ami van.

Kik tudtok szeretni, szerelemért ölni,

ráértek őt akkor meggyűlölni,

ha szögletek, horpadások, pontok, vonalak

egyensúlyából csak a béna csönd marad.

Tenyésztett szomorúság

Krumplivirág, krumplivirág,

tenyésztett szép szomorúság.

Anyám kertjében némaság,

krumplivirág, krumplivirág.

Petrezselyem, zöldmák, kapor

álma mögött a krumplibokor,

krumplivirág, krumplivirág,

tenyésztett lágy szomorúság.

Nézném Páris, New-York tornyait,

s nézem sejtből-tódúlt tornyaid.

Nézném az óceán halait,

s nézem növényi-habjaid,

krumplivirág, krumplivirág,

szelíd rokonom, krumplivirág.

Alúl a bíborló agyag

sötétjében a duzzadó agyak,

s fölűl rezgő szomorúság,

krumplivirág, krumplivirág,

sok tikkadt mécsláng fuldokol,

zöld ravatal, krumplibokor,

zöld szerelem, sárga és lila

hús-zacskók szerelem-nyila

beszél az űr követével,

az ultraviola fénnyel.

Krumplivirág, krumplivirág,

kitenyésztett szomorúság,

te is csak az vagy, ami én,

halálos emberi-remény,

e kiszáradt tengerfenék

megművelt kertjében fény-kerék,

egy-törzsbe-forrt asszonycsokor,

krumplivirág, krumplibokor.

Benned is az a nedv sustorog,

a sejtek közt föl-lezuhog,

ami hajt boldog állatot,

embertelen ember-bánatot.

Lágy plazmák, dördülő magok

közt világítva fölsuhog

és merengve lebegteti szét

léted üveg-rongy szerkezetét

az értelmes szép lázadás,

a hidraulikus víznyomás.

Fénygyűjtő, okos tükreid

értik a hidrogén robbanásait,

s küldik tovább a robbanást,

használni a nap-pusztulást.

Páfrányok csókja, néma kor,

krumplivirág, krumplibokor,

te is a tenger álma vagy,

s most hűségem virága vagy,

benned a rózsa fölforog,

mállva és fojtva tántorog,

tapad az egyszemű huga,

az eszméletlenség csillaga.

Nézném London vas-hídjait,

s nézem hús-ívű szirmaid.

Te is csak az vagy, ami én,

halálos emberi-remény,

te is az ember álma vagy,

mert hűségem virága vagy,

kitenyésztett szomorúság,

krumplivirág, krumplivirág.

Éhség és gyűlölet

Ha volna isten, most már megtagadnám,

dög-arcába ütnék két ököllel

és vissza-sujtó kezét megharapnám

és lesnék rá zokogva, revolverrel,

szivárványkagylós üvegszilánkkal,

nemző-ágyékát hogy meggyalázzam,

döfnék belé izzó szenvedéssel,

hogy olajos vérét dőlni lássam.

Csimpaszkodnék tüskés lábszárába,

marcangolnám tajtékos pofával,

mint a kutya, tébolyúlt haraggal,

s kiharapnám szívét, mint ha cápa

horgon ficánkoló őshalat fal:

zsíros tokát kékpettyes uszonnyal.

Isten szájában

Szívem piros horgát kivetettem,

s ráharapott falánkúl az isten.

Állkapcsot tört át horog-szerelmem,

s megállt a hűs kocsonya-gyümölcsben.

S vasra-fűzött száját összezárva,

véres habot fújva pislog párom,

ver a nyak négy szitakötőszárnya.

Isten hal-szájába nőtt magányom.

Fáj e nyálkás, fog-szakállas ernyő!

Szívem: szájába nőtt korall-erdő.

Összetartozásunk sem üdvösség.

Foglya vagyok, s ő nekem rabom már,

s fogsora közt szívárog szines sár:

epe, vér, zsír, ének és büdösség.

Szerelmünk hattyúsorsa

Vers négy hangra, jajgatásra és könyörgésre, átoktalanúl

Csillag fordúl arany-csecsekkel, sisteregve,

vadnyulak szőre száll, tövis-szegények könnye dér,

jaj, hogy képzeled, kicsikém, hogy képzeled a halált, te,

hogy képzeled, az istenért!

Csillag forog, szemgolyók forognak dermedt üregükben csikorogva,

tébolyúlt szemgolyók, kristály-oltárokkal, ezüst-páfrányokkal szimatolva,

arany-bölénycsordákkal zokogva, részeg csődör-istenekkel nyihogva,

tajtékzó csillagok forognak, gőzzel oltva a nem-lét hidegét,

jaj, hogy képzeled kicsikém, hogy képzeled a halált, te,

hogy képzeled, az istenért!

A megőszűlt, kiszáradt-húsú, bütykös-bokájú füvecskék csülök-szakálla dér,

a mályvák szügye-szakálla, a nádtorsok tarkó-gyapja dér,

fehér halál a bógáncsok patája, krumpliszárak redve,

fehér penész szállt hattyúként a buzogány-fejekre,

jaj, hogy képzeled, kicsikém, hogy képzeled a halált, te,

hogy képzeled, az istenért!

Arany-lánc fonja át, meg át, tekeredve

az ezüst-orrszarvú homlokát, szügyét,

kék orrcimpája göngyölgeti fekete szalagokban a vért,

jaj, hogy képzeled, kicsikém, hogy képzeled a halált, te,

hogy képzeled, az istenért!

A föld, a föld átereszti húsán zajtalanúl a vért,

s az rászárad a frissen-szántott, alkonyuló rögökre,

jaj, hogy képzeled, kicsikém, hogy képzeled a halált, te,

hogy képzeled, az istenért!

Vacog a semmi, mint egy meztelen kis állat,

nem nyüszíthet, nem nyöszöröghet, nem bömbölhet, nem kiabálhat,

elkékűlt bőrén gennyedző fognyomok,

a mérgezett-szélű, fölpüffedt-peremű csillagok,

csak mi sírhatunk, halandóbb részei a semminek,

akiket a lét kitett,

mint egynapos, vak kutyakölyköket

a könyörtelen gazda a csontosodó hidegre

és mászkálnak rogyadozva forró hasért, piros csöcsért,

jaj, hogy képzeled, kicsikém, hogy képzeled a halált te,

hogy képzeled, az istenért!

Ó, ez a téli délután, ó, ez a téli éjszaka,

mint keményített inggallér oly fehér,

sejtjeim alján a megüllepedett növényi-rothadás szaga,

s mint rossz fazekakban a dérlepte dér

nő a magány az értelemben,

jaj, hogy képzeled, hogy magamra hagynál engem,

hogy képzeled, az istenért!

Mint beszáradt tojásban a töppedt-hártyás sárgája-fehérje,

atomjaim belső-falára rátapad terméketlen magányom minden éje,

s a deres űrt nem tölti ki a boldogság holdas meséje,

s a félig-üres héj ropog, megreped, mint tojás a fagyon,

a nélküled-hidegben megropog dermedő atomom,

ó, ne büntess engem így magamért,

hisz én már a holnap hajnalát derengem,

jaj, hogy képzeled, hogy magamra hagynál engem,

hogy képzeled, az istenért!

Ráhúztam napjaimra az alázat szörnyű titkát,

mint holtra inget, fehér harisnyát,

s vesszője, ágyék-gyapja ott érik kitakartan,

mint telt gyümölcs, nagy fehér hernyóval félig eltakartan,

a nem-lét fáján, a halál derétől megfenyítve,

mint nagy telt gyümölcs, eres húsában fonnyadásra intve,

míg lecsapja baltáival a szigor, a fehér.

Jaj, hogy képzeled, kicsikém, hogy képzeled a halált, te,

hogy képzeled, az istenért!

A köd vattája a holt ősz megnyúlt, zöld orrlikában,

álla deres tarlók kendőivel felkötve keményen,

az alkony zöld szemhéját az égre húzza szilárdan

a nap, az isten fillére, csak az én reményem.

Köd, köd, dög-rétek, hulla-tarlók, kukoricaszár-siralmak,

babérfák állnak őrt pikkelyes-sután,

azok fölött, akik már másodszor meg se halnak,

síró szarvasok futnak a holt réteken át,

dohányszínű őzek sírnak anya után,

mint minden eleven,

a kristálycukorral beszórt, rothadó sebeken,

a piros-emlőjű láz szoptatja sok mohó fiát,

a nappalok köhögnek, kék csillag-tüszőkkel az éjszakák,

álom-virág nyílik nyálkás kancsókkal a szívekre,

emberevő-virágok tátognak forogva, nyeldekelve a vért,

jaj, hogy képzeled, kicsikém, hogy képzeled a halált, te,

hogy képzeled, az istenért!

Azért, mert tél van, tél van kis szívem,

azért, mert tél van, nem lehetsz hitetlen,

azért, mert tél van, tél van kis szívem,

azért, mert tél van, szebb a lehetetlen.

Majd elkotródnak roggyant hadai, vézna

kancáira fölszállnak mosolygó hullafoltok,

majd sírnak vedlett csontos lovai, a horda

nyakában nyílvesszőkkel rohan, a föloldott.

A Boldog-Nyíl majd átlövi Roppant-Lovát a télnek,

s az fölénekel őszen, térdre-rogyva.

Boldogok, akik a haláltól félve-félnek,

s amíg élnek, nem élnek nyögve, iszonyodva!

Biztos-Dárdáját majd a Kéz a tél fehér szügyébe vágja,

s az elzuhan robogva, elveszetten

és remegő lágy virágot hajt a Halálos-Dárda,

illatos füvet a gyantás, mély sebekben.

Azért, mert tél van, tél van kis szívem,

azért, mert tél van, nem lehetsz hitetlen,

azért, mert tél van, tél van kis szívem,

azért, mert tél van, szép a lehetetlen!

Mégis, mégis vallani kell a reményt,

a Végső-Lehetetlent, a Tűz-Tisztát reméljük,

nem, nem lehet, hogy sorsunk a halál boltosa kimérje!

Júlia szép leány, egykoron kiméne

Búzavirág-szedni a búzamezőbe,

Búzavirág-szedni, koszorúba kötni,

Koszorúba kötni, magát ott mulatni.

Te beforrt-torkú virág, vas-nyelvű pacsirta,

te fekete hárfa, néma kis aranyhal,

te megrettent-szívű, mélytenger-csillaga,

ó, te átoktalan, miket énekelsz te?

Föl is föltekinte a magos egekbe,

Egy szép gyalog-ösvény hát ott jődögél le,

Azon ereszkedik fodor fehér bárány,

A napot, s a holdat szarva között hozván,

A fényes csillagot a homlokán hozta,

Két szép arany-perec, aj, a két szarvába,

Aj, a két oldalán két szép égő gyertya,

Mennyi szőre-szála, annyi csillag rajta.

Ne mondd, ne mondd, elkékűl már az ajkam,

megláttam én a fényes fehér bárányt,

beteljesűlt a Csillag sorsa rajtam,

a fájdalomból vonok én szivárványt.

Mint égitest, ragyogva fenn, ha úszik,

sajgó részeimből a fájdalom világít,

a szótlan űr, mint köd, atomjaimba kúszik,

s feszít a kín a Nagy-Fellobbanásig.

Beteljesűlt az ember sorsa rajtam,

nagy kés forog szívemben énekelve,

izzó kés pörög az őssel-dús talajban,

vassal füstölve, hússal sisteregve.

Nem játszom én, csak jajgatok szegénykém,

nem jajgatok, csak égek veled-árván,

míg lobban utolsót a szép nehéz-fény,

s porlik fény-fátyol, vér-permet, csönd-szivárvány.

Szóval mondja neki fodor fehér bárány:

Meg ne ijedj tőlem, Júlia szép leány!

Mert most esett híjja szűzek seregének,

Ha eljönnél velem, én oda vinnélek,

A mennyei karba, a szent szűzek közé,

Hogy betelnék veled azok kegyes rendje,

A mennyei kulcsot adnám a kezedbe,

Első kakas-szókor jőnék nézésedre,

Másod kakas-szókor téged megkérnélek,

Harmad kakas-szókor téged elvinnélek.

Jaj istenem, anyám! Én már mit beszélek,

ha eljönnél velem, én oda vinnélek,

ha eljönnél velem, számból etetnélek,

mint galamb a fiát, szépen etetnélek,

hidegülő lábad pokrócba tekerném,

gyönge-eres vállad szájammal lehelném,

a hajad, a hajad nevetve megmosnám,

te meg hideg vízzel súrolnád lapockám,

én meg befűtenék, citromot szereznék,

egész nap loholnék, sohasem pihennék.

Jaj istenem, anyám, jaj nekem, nekem már,

mire szültél te engem, mondd, boldogtalannak?

Csupa seb vagyok anyám, csupa zúzódás, csupa elveszettség,

árva madár, árva csillag, árva seb vagyok én.

Mint a szomszéd bankigazgató cselédje, magam ágyazok,

vetem meg este, vetem be reggel ágyam,

kenyeret veszek, lakbért fizetek, kitakarítok

és hangosan beszélek a sercegő magányban.

Kinyitom a szekrényt, aztán becsukom, befűtenék,

de kályhám hidegebb, mint a hullák keze vasárnap,

rám senkise vigyáz, csak a fegyelem, de az nem elég,

sokasodnak homlokom mögött, sokasodnak az árnyak.

Szobámba Páfrányok, Szauruszok telepednek mocorogva,

zizegnek éjszaka, néznek torz, ősi szörny-fejükkel,

meteorok ütődnek csavargó-lázzal homlokomba,

álmok itatnak, páncélos emlősgyíkok gyűrűsen rengő gazdag csecsükkel.

Jaj istenem, anyám, jaj nekem, nekem már,

mire szültél te engem, mondd, boldogtalannak?

Jaj anyám, árva vagyok, mama fáj, nagyon fáj, mama hidd el,

simíts álmot szememre megkövesedett, elgörbűlt, sárga kezeiddel.

Kezed sárga, mint a gyertya-láng, mint a gólyahír szirma,

mint kopasztott tyúkok olyan, mint libák csőre, talpa,

mint aranyozott faszobrok, régi levelezőlapok, mint piros halak,

mint kopott tetők, a kezeid, istenem téged is elhagytalak.

Sirass anyám, sirass, éltemben hadd halljam!

Hadd halljam éltemben, hogy siratsz holtomban!

Sirass anyám, sirass, sirasd meg fiadat,

hadd halljam éltemben, hogy tudsz te siratni!

Ó, anyák, ha szültök, miért nem örömre,

miért csak bánatra vagytok sokasodni?

Leányom, leányom! Virágos kertembe

Első raj méhemnek gyönge lépecskéje,

Gyönge lépecskének sárguló viasza,

Sárga viaszának földön-futó füstje,

Földön-futó füstje, s mennybe-ható lángja!

Sirass anyám, sirass, élve is sirathatsz,

sirass, amíg élek, aztán megtagadhatsz,

sirass anyám, sirass, ne mondd, hogy hiába,

hadd borúljon az ég súlyos ércbe, füstbe.

Mennyig-ható lángok, föld-szaggató kések,

mennytől-földig futó fényes repedések,

Rabló Fehér Bárány, kitől szívem retteg,

bundádon a csillag hemzseg, mint a tetvek,

mint a halak húsát a pikkely borítja

a te alakodat csillag palástolja,

te Ragyogó-Rabló, Ájtatos-Rühesség,

szédületes-fentről ballagó Ékesség,

te Fölcicomázott-Ravatal, mohó Dög,

arany-perec szarvú, rút-pofájú Ördög,

Fekete-Kos, aki lerohansz makogva,

álarcúl a napot és a holdat hozva,

Szikrázó-Bűn, tüskés, véres kopoltyúkkal

szörcsögő, s ember-húst nyeldeklő kövér Hal,

Telhetetlen-Átok, Settenkedő-Hívás,

Rejtelmes-Szó, csalfa Édes-Báránysírás,

te, a mi-szívünket Gyertyával-Kormozó,

Teljességet-Dúló, Hiányokat-Hozó,

én csak téged látlak fényesen ballagni,

napfény-füves égi úton leszaladni,

holdas éji-ösvény a jöttöd mutatja,

gyötrelmes álmomban ott táncolsz mulatva,

napjaim-ösvényén lépegetsz fehéren,

ágyam elé állsz és vakulok a fényben,

mint hegyi ösvényen botorkáló lámpa

ereszkedsz le lassan minden éjszakámba.

Vedd le róla, vedd le igéző-szemedet,

ne nyisd ki előtte bájoló-torkodat

széles-lángú csillag!

Menj vissza az égi ösvényen sietve,

oltsd ki fényeidet, gyertyáidat fújd el

fodor fehér bárány!

Jobb neked, jobb neked az égi pázsiton,

jobb neked, jobb neked szagos égi füvet

vígan legelészni!

Jobb neked, jobb neked göndör felhők fészkén,

az égi-akolban, bütyöktelen szalmán

telten heverészni!

Ne kívánjátok őt Ezékiel négyarcú szárnyasai:

ember-arcú, oroszlán-arcú, bika-arcú, sas-arcú angyalai,

az Itélet, a Rettegés összenőtt szörny-madarai!

Ittam a titok vérpoharát:

réműlve nézem szemekkel-kirakott talpatok égboltozatát,

jajgatva hallgatom világtakaró szárnyatok robaját.

Ne kívánjátok őt sók, gyökerek, éhes anyagok,

ne kívánjátok őt nedvek, elbizakodott rovarok,

pici férgek, föld hurkái: lárvák, zümmögő motorok: bogarak,

lágy gépezetek, áttetsző, finom anyagból fakadó ollók, kések, fűrészek,

ne kívánjátok őt hínárok, nyálkák, baktériumok, falánk létezők

kozmikus-világok, mikrokozmoszok, fölismert, s ismeretlen erők!

Parány-szívetek, hormonotok, idegrendszeretek, légzőcső-szövevényetek

ha nem is érti, megérzi tán, hogy nem lehet

megosztozni a nekem-szánt magányon.

Csöpp agyatok, izmotok-szövevénye, szívókátok, eleven-anyagotok,

az összetartozás-igénye, nyelvetlen-szájatok, fogsorotok,

testetek finom véredénye, az alakulás-tüze, a sejtfalak reménye

megsejti tán emberi, veletek-mégis-rokon-szívemet

és megsajnálja iszonyú hiányom.

Még várjatok

csillag-pályák, a mindenség tüdői, virágok nemzőszervei!

Még várj ércek-tengelye, puha rovar-szervek köré idomúlt kitin-váza!

Ti könnyezni-nem-tudó bogár-szemek,

mohóságotok ne gyalázza

nehéz reményem, ha már nem érti meg!

Ó, én nem tudok élni ilyen elveszetten!

Mint aki kocsmába tér be elkeseredetten

és leissza magát a sárga földig,

s fölzokog és egyre édesebben

lelkét a gyarló emlékek kitöltik,

s hirtelen pohara fölszáll, telve vérrel,

s a göthös, vas-orrú szódásüveg,

s az abrosz, az asztal, a szék viaskodik a térrel,

s a zenekar forogva a földről föllebeg,

nyüszít a sárga hegedű, mint földrengéskor a kutyák,

a trombitás délben-szidolozott trombitával repűl, mint arkangyal,

s rikoltva a részeg a semminek nekivág,

s lát paradicsom-színű madarakat zuhogni nagy zsivajjal,

lát fürtökben ördögöket csimpaszkodni a füst ágain,

csimbókos-mellű, csupasz-gyökerű ördögöket bakzani a homályban,

ördögöket vihogni a szétfolyt-arcú pincérek árnyain,

s halált szeret a parfőmös vászon-ibolyában:

előttem a dolgok sokszor elszabadúlnak,

széthull a rendjük, szilárd kapcsolatuk nem szítja fegyelem,

az összetartozó-világ kapcsai meglazulnak,

sátánok üzekednek, osztozva sebhedt szívemen,

fölszáll egy templomtorony a csillagos kakassal,

mint kő-nyílvessző, s belefúródik a holdba,

beszövi a zaj növényzete, amit agyam tapasztal,

s oldalamon megnyílik vért csurgatva éjeimben a borda,

lődörgők a csillagok között, mint szöcske fényszálról-fényszálra ugorva.

De a szétzüllött világot, mint nyájat, mégis födél alá terelem,

kutyám a hit, az lökdösi a dolgok oldalát csaholva,

s zizegve összeáll eggyé az atom, a részek csordája megint,

nem, nem bír a bomlás, nem bír a romlás velem!

Engem a te szemed mindíg kijózanít,

s föltáplál, mint kiéhezettet, mit szorongva adsz, a szerelem.

Valaki jár a kertembe,

Fekete galamb képibe,

Szedi virágomnak szinét,

Rozmaringomnak tetejét.

Miért beszélsz te, kis szívem, miért, miért beszélsz a fekete galambról?

Sötét madár, rabló madár, elszállt kacagva, gyászban fosztogatni.

Miért beszélsz te, kis szívem, miért, miért beszélsz a fekete galambról?

Fegyver dördűlt, s a virágnak, rozmaringnak kellett vérben fölfakadni.

Valaki jár a kertembe,

Fekete páva képibe,

Sírva ikráját folyatja,

Virágaim megríkatja.

Ó, szikkadjatok föl könnyező virágok, szikkadjatok föl szegények,

gyász-ruhában a páva énekelt hiába,

ne sírjatok ti illatos-szegények, örüljetek a tüneménynek,

rikácsolhat a páva bánatába.

Valaki jár a kertembe,

Fekete hattyú képibe,

Töri zöldemet karmával,

Arany-pikkelyes csizmával.

Bennem, mint növényben, az élet úgy kering szívecském,

mint növény a sejtjeit, csipkés szárát, kagylós tornyait, izomzatát,

zöld-íveit, törékeny boltjait, pihés ernyőzetét kibontja,

bennem így rakódik gyönyörű reménnyé szüntelen a halhatatlan-élet,

belőlem végtelenűl lombozik nagy-virágú, termékeny szívverésed,

csókjaid kihajtanak gondjaim ág-szövevényén dupla-sziromba.

Hiába csúszik, ugrik, repűl felém, hiába rág,

nagy életem hiába tépi csőrivel, hiába zsongja

nagy életem a sok szörnyeteg, rágcsáló, korcs nyomorúlt,

hernyó, ki hideg takonyba ágyazott szőrét fölborzolva nyal-fal,

s viszik tapadó-talpas, tömpe oszlopai, síró halál-lepke,

mérget izzadó páncélos rovar, gyilkos-szarvú, cincogó-csápú pusztulás!

Hiába készülnek, hogy húsomon osztozzanak

madárcsőrű-kancák, nyihogó-tündérek, izzó-mellrózsájú halak,

kidülledt-szemű bendők, arany-fogsorú púpok, sívár madarak,

aranyozott-bögyű dögevők, fejnélkül-görgő szemgolyók, lábat-eresztett fülek,

toppantós-csizmájú kacor-királyok, csörgős-farkú egerek,

márványasztalokra tapadó, leselkedő, alattomos polipok, akik elúsznak

olykor nedves szemekkel, nyolc-karú lebegéssel neon-plakátok zöld ritmusában.

Szívecském tisztán remegünk a bűnök nehéz forgatagában.

Valaki jár a kertembe,

Fekete sólyom képibe,

Súlyos, mint az arany-serleg,

Térdig nyomja be a földet,

Arany-sarkantyúval vágja,

Sírva rikoltoz magába,

Vér szökik lépte nyomába.

A fekete sólymot nyíl járta át,

virágba borúlt a kertem újra szépen,

illatozik a jácint, rozmaring,

mint a mindenség az isten tenyerében.

Virágaim csak te öntözheted,

szíved fölé csak te tűzheted,

te egyetlen a létezők között,

a lét hemzsegő áradatában,

a növénybe, állatba, csillagba, nőkbe öltözött

szenvedés hömpölygő vonulatában,

te egyetlen, akit a teremtés kiváltott,

hogy formáljon eggyé, kizárólagossá,

s hogy bebizonyítsd nekem a világot:

tett álmodóvá, széppé és okossá,

te egyetlen, aki beépítheted,

mint üres földeket a munkások sürögve,

hogy raksz bele hidakat, utakat, épületeket,

a csöndet is sürgésre ösztönözve,

aki betöltheted emberi hiányom.

Te egyetlen, aki beszőheted,

mint sejtet a mozgás, veled-egy magányom.

Te egyetlen, akivel okosan megértem,

hogy a halállal csak két egy tud szembeszegűlni,

hogy önmagában élni még nem érdem,

ha a szívnek nincs kihez menekűlni.

Te egyetlen, akivel megtanúltam,

hogy a létezők mind személyiségek,

s nem hűlnek holtként egymásra-hulltan,

de egymáshoz köti őket a szerelem, s az érdek.

Hogy nem dermedt dolgok halmaza a lét,

mely deresen egymást nyomja, fogja,

mint lebombázott város-törmelék.

Az éhség a dolgokat egymásba-fonja.

S a világ így, párosúlt-hiányok

összessége, egymásra-utalt vágyakozás,

csillag és ember, halak és lángok

lüktető lánca, rab-fönnmaradás.

Még elmondom, hogy vesztemet hozod,

szép rabságomat, ha föloldozod.

Ha a nem-létnek csúnyán eladod magad,

az én létem is a halál kutató-hálójába akad,

mint lapos tengermélyi halacska,

aki ott él a lenti nagyváros-éji ragyogásban ügyefogyottan,

mint lábasba-ütött tojás, remegőn-puhán, mégis összefogottan,

virágzó polipok, forgó méla hidrák társadalmában,

s tud ragyogni is, fölgyúlni elektromos-lázban.

A csönd ágán, mint piros cseresznye lebeg,

míg zizegnek körötte zöld hal-levelek

és boldog is talán, de ha kiemelik

fogsora között kihányja belső-részeit,

zsírosan, eresen bugyogva

tódúl ki száján a tüdeje, a gyomra.

Ha elmúlásod engem levegőre dobna,

rab-ágadról leszakítana,

aki vagyok ágad boldog foglya,

aki vagyok jövendőd hona,

kimúlnék, mint az a kis halacska,

aki magát kínban kifordítja,

mert nem tudok én magamba remélni,

önmagamért se halni, se élni.

Füst-ország

Virág mereng,

a gyötrelem virága.

A lét szívéből sarjadzik arany-pikkelyű szára,

a csüggedt bolygóra dől tűzkoronája,

mintát égetnek szememre

lehetetlen szirmai.

Lent,

fönt,

a tikkadt űrben,

s a kövér-szövetű bolygó-bőrben

virágtalan növényi-csönd.

Szikrázó fénytetők,

fuldokló temetők.

Kórók, növény-törpék, virágszárak,

kis tüskefák, növény-gyíkruhák,

virág-hernyók, tövis-csuhák

meredten állnak,

vedlő bőrrel,

vastag szőrrel:

tömegsír a föld.

A láthatatlan horda hol üget?

A kivégző-sereg?

Arany-lovakon az arany-bozontú tömeg?

Utána parázs, üszök maradt

és nagy kristálybőrű legyek.

Mint földbe-ásott emberek,

fejjel a földbe-ásott nép:

szőrös növény-lábszárak, nagykörmű virág-lábfejek,

pihés asszony-combok, tüskés csont-kefék,

piros-erszényű ágyékbundák, virág-talpak,

szárak, csülkök, bozontok

üszkösödnek,

csigolyák, csont-perecek, körmök lepörögnek,

égett bőrcafatok, hártyák lebegnek,

száradó comb-erdők zörögnek.

Meghalt a zöld.

Üszkös, fordított világ.

Fönt foszló-húsú lábak

emésztődnek a tűz fogsorában,

lent virág-agyak,

gilisztával telt virágszájak,

virág-koponyák

a szikkadó lucskos homályban.

A föld tűz-agya felé hull

gyökér-hajuk.

A tűz felé.

Mint gomolygó lábas-fejűek:

polipok, tintahalak,

kúszik e hulla-tömeg

ásványok virágzó kertje felé,

csönd-csillaghalmazok felé.

Virágzó kristály-társadalom felé

áramlanak.

És tücskök, sáskák, bogarak,

nyikorgó, recegő,

kopogó, reszelő

fém-vadak,

sok-karú isten-szobrok,

alumínium-szavak,

görögkeleti-templom-fejűek

nyüzsögnek,

csörögnek

a kígyóbőrű sírkövek között.

Jaj, hova jutottam?

Jaj, hova tévedtem?

Hol vannak a gyöngéd kicsi kések,

a buja virág-lihegések?

Hol van az édes kis ború?

Hol vannak a virágpor-agyú

illat-csillagszigetek?

Hol vannak a tejes, gyönge láncok,

pamút-dúcokon bordás fémszilánkok?

Hol a virág-rovar szerelem-háború,

növényi vattán csillagkoszorú?

Mivé lett az illatos vetés,

a mindenségben szagos ügetés,

boldog vadmadár-toll-zuhanás,

szárnycsont-nyikorgás,

vérsuhogás?

Fekszem a földön,

a sárga halálon.

Halálomat legyőzöm.

Ott lüktet a csont-virágon.

Füst, füst, füst.

Áttetsző gyíkok orrlikából tódul a füst

az árnyék-levelek kiszabott érce felé,

a lepke fehér utat vág a füstben,

mint csillag-kráterű szemgolyó-ragyogás

megreped a zöldpettyes pacsirtatojás,

eszméletlen pacsirták zuhannak a csont-kúszaságba,

s mint kígyócsontvázak halmaza

izzik a gyermekkori haza:

a topáz-sün kákicsbokor, a halcsontvázú sás.

Dombokra aggatott tarlók

tövis-kendői izzanak,

megsül, mint kígyó, a foszforpikkely-hátú patak,

virágzik a párducpettyes, sárga

tarajos-gőte, kecskebéka, vizipók

üveg-halála,

zöldbékák megrepednek, mint a zöld-köpenyű diók.

Ferdén lemetszett bütykös rézcsövek

füst-hajat növesztenek,

olvadó kén-nyalábok

bűzös sárkány-lehelete szívárog,

lángol a kén, buborék-beszéde zölden

fortyog, pöfög a fémszőrű gödörben,

lila halál csápjai játszanak gomolyogva,

mint a polip-király rengeteg gyöngyház-szívókorongú karja

a kepék

kék

árnyéka között.

Szívemet égeti a föld.

Sisteregnek füsttel a torzsák:

Füst-ország, Füst-ország, Füst-ország.

Hörög Jézus az útszéli keresztfán.

Szája füstölgő aranytál,

rábuggyan füstölgő aranymáj:

arany-bensőjét kiokádja

tüskés karóra, üveg-ágra,

krokodilbőrű bodzafára.

S görnyedve, mint a fára-szögelt isten

erjedő lába alatt az asszony-ágyékú anya:

falu fuldoklik a füstben.

Aztán a föld csillagától elfordúl,

az égitest belecsikordúl,

s átsüvít forró szele zordúl

szikkadt szívemen.

S a béka-rügyes, szagos tó mögött,

a hal-fogsorú, nyüzsgő víz fölött,

a lila-tüdő alkonyat alatt

egy tehén áll kéken,

dagadt tőgy-erezetében

halottak könnye kering.

Mint fölfújt lila ing

dagad

az alkonyat alatt,

fénylő nyála, mint üstökös-bozont

terűl a temető-világra.

Dereng a temető.

A létezés fehér.

Hüllő-kezet növeszt a kő.

Kócsag-szárnyat a vér.

Harangszó s trágyaszag

erjedten összecsap,

s felvinnyog, ahol odaér

büdösével a denevér.

Vánszorgó istálló-lámpa

rózsaszín makogása

a porban.

Megindul, s duzzad

a nyirok-keringés

az útmenti szoborban.

S a gyíkok sziszegve fellövődnek,

az űr csontjain összegyűlnek,

emlékezve a hártya-szárnyú csecsemő-korra.

S mint szigeten, lihegve, egymásra-sodorva

gyűrődik taréjuk, szaru-bársonyuk összetorlódva.

S beledermed a zöld sivatag-sóba

pikkelyes has, karom: gyíkláb-gyökérzet.

Függ fejem fölött a köröm-erjedés:

ropogó gyíküveghalmaz-dermedés.

Az állat-űrt, mint üvegkoporsó-fedőt tartja

fölém a csillagok arany-karma.

S jön a lét egy szép pillanata:

az égből kinőtt egy aranyalmafa.

Gyümölcsei: bőrbe-ágyazott hüllőszemek?

Az éj csupa bevérzett

arany-szemüreg.

Árnyék-templomtornyok. Kereszt és kakas.

A holtak odvaikból kimásznak,

mint a mámor-állkapcsú lárvák.

Bordáik között kotorásznak,

a medencecsonton kaparásznak.

Lubickolnak a tóban.

Foszforeszkál a kásás rothadás,

villognak csontok, elrothadt szívek,

s a koponyákon, mint zöld gomba-penész:

a tegnapok mohája,

s a fehér-barlangú szájba

buborék-csokrok alabástrom-virága

nő:

a múlt idő!

A lüktető véres verem:

a szerelem,

s a munka, a bűn, a szenvedés.

És a füst a földön,

és füst az égen.

Kicsurgassam a vérem?

Halálomat legyőzöm!

Megnyílt pórusaiból a föld

füstöt növeszt.

Csillag-pórusaiból az ég

füstöt ereszt.

A réz-sörényű füst-csődör zokog.

Rengeteg füst-nénje dobog.

Szívem remeg.

Elöntenek

a tóduló, eres-szügyű habok.

Mi lesz velem?

Mi lesz veled?

A füst ménest lángliliommal verd szét,

fújd szét e Füst-országot.

Hívd vissza a növényi lángot.

Hűtsd le a csillagok ércét.

Nagy, puha, habzó ajakcimpával

rámlihegnek a füst-állatok.

Erzsike, édesem, megfulladok!

Babonák napja, csütörtök: amikor a legnehezebb

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Ácsorgok mélázva e kő-villany-szigeten:

az Oktogonon.

Csütörtök este van.

Nem átkozom magam.

Nem siratom.

Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog.

Lábamnál olaj-szivárvány-patakok

és föltorlódott esőhólyagok.

Mint mozgékony-bőrű kaméleonok

agyag-csipkekorsó szeme forog

a nyüzsgő buborék-állatok

vízhártya-szeme.

Csillámbársony-bőrük gyűrődik, mozog,

színét cseréli szín után.

Egymáson másznak a piros-taréjú eső-gyíkok.

Ez a tér a virágzó kő-magány

Galapagos-szigete.

Magam vagyok.

A tér, mint kivilágított óriáskerék forog,

hajói: taxik, autóbuszok, villamosok,

ablakai: a kirakatok,

ringyói: a födetlen ivarszervű gladióluszok.

Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog.

Kiáltoznak az újságárusok.

Hallgatnak a virágárusok.

Fák, tetők, kémények fölé fémvázak emelik

a csönd állatfényvirágait,

az éj pillanat-lényeit,

elektromosság-szörnyeit.

Szívem az égre feszítve látja sorsát:

mint óriás szines agyvelő,

villany-térkép vibrál fölöttem:

Magyarország.

A fénypont-falvak, városok,

mint agysejtek, velő-dúcok,

a villanyfolyók: a kék erek,

tekervényei fénylenek.

Jaj, emberek!

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Nem átkozom magam.

Nem siratom.

S itt is, ott is az esőben kivirágzik

a tető, a fal, az ég:

fénypókhálóban fénypókocska,

s fény-sejttódulással mozogva

a hirdetések mimóza-levele

nyílik, elfordúl, összehúzódik,

mint mélytengeri rózsa-állat feje,

ha ringatózik,

tapogatózik.

Segíts meg, emberiség!

S az eső kristály-páfrányai alatt,

mint celofán-ősállatok:

nylon-köpenyek, gumikabátok,

átlátszó műanyag-zsákok

zizegnek, zörögnek, izzanak.

Gyíkbőrbe bújt asszonyok,

kígyóbőrbe bújt férfiak.

És éhesek.

És szomjasak.

Kék, zöld, sárga, piros arccal

tolonganak.

Ki tudja, hogy itt vacogva állok?

Kinek vegyek most virágot?

Hol vannak a jóbarátok?

Ki hallja meg, ha kiáltok?

Nézem az esőt

téged keresve.

Hívlak kékülő szavakkal.

És piros, sárga, zöld

fényvonalakkal

óriás söröskorsót

rajzol az esőbe az este.

Megszületik az elmúlásba esve.

Aranykorsóban aranysör pezseg,

aranykorsó okád villanyfürtöket.

Csurog a nyálkás kövezetre

a foszforhab, villanyfoszfor.

Hová megyek?

Mit énekelek?

„Ments meg uram engem a gonosztól!”

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

El kéne szaladni.

Itt kéne maradni.

Őgyelgek a villanysörhabon.

Bár ordítoznék, mint a gyerek, aki valamit szeretne,

ordítoznék, de mindenki kinevetne.

És fölmásznék rád villany-érháló-Magyarország,

feküdnék neon-agyadon,

hogy lássák az átsugárzott bordák

között megdagadt szívemet.

Amely tied.

De nem szabad. De nem lehet.

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Én nem kiáltok,

nem mondok átkot,

csak állok az esős szivárvány-vadonban,

szájamból nagyanyám szava lobban:

„Ments meg uram az Egyszarvú lótól, a Négymellű madártól,

ments meg uram a Pikkelyes kostól, a Vonító virágtól,

ments meg uram az Ugató békától, a Patás angyaltól,

ments meg uram engem, ments meg a gonosztól!”

De kinek motyogok, kinek beszélek?

Kit ment meg a haláltól az ének?

Hiszen én istent nevetve megtagadtam,

tövis-ággal vertem ágyékát, s elszaladtam.

Lángomat isten-nagyra csavartam:

világ-rovarok perzselődnek benne hártyás nyálazással,

zöld könny-sistergéssel, zöld buborékolással.

S most befonják fejemet

a piros, kék, zöld villany-gyökerek.

Villany-ember leomló lila szakálla rámfolyik,

mint csápnyaláb-köteg fojtogat, beborít.

Csak te segíthetsz rajtam, jól tudom.

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Mit akarok?

Mit akartam?

Magamat szívedbe kapartam,

mint akna-tűzben a föld-anya

hasába a bozontos-arcú kis katona:

fölötte fény-halálfejek,

fém-levelek,

körötte rubint-szökőkutak, vér-legyek,

hús-cseppkő-szakadékok, lüktető-eres liánok,

szivárvány-szemhéjak, forgó szemgolyó-virágok.

Mint embrió

kuporgok összecsavartan

lüktető, véres dzsungeledben:

ringatnak a lágyan-mozgó bordák,

verdes vér-zuhatagod sistergése,

a belek zsíros, fodros remegése,

hallgatom, hogy dolgozik, forr

a máj, a vese, a tüdő, a foszfor,

nyitott szemem látja belső éjedet,

s érzi átderengő testedet

tapogató-csáp-szemem.

Világűröm vagy, s mélytengerem.

Magam vagyok.

Veled vagyok.

Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog.

Kiforognak a mélyből a fény-állatok.

S a villany-medúza-Magyarország,

a tenger agya libeg fölöttem,

s úszik a világűr-medúza: a földgolyó

a tejút-öbölben.

Én elhiszem

hogy puha álcádat leveted,

megépűl hited,

s arany-mozaik szárnyaid kibontod,

kigöngyölöd a nyálas, puha ragacsból,

kitinszerkezete megszikkadt, megszilárdúl,

hártyája megszárad, kifeszűl,

hogy kilüktetsz a kékeres lucsokból,

s az idő méhe csöndesen bezárúl.

Mert tudom, hogy a sorsom a te sorsod.

Itt állok egyedűl.

Ázott fejemet lehajtom.

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Csütörtök este van.

Nem átkozom magam.

Nem siratom.

S elindulok hazafelé, ázottan, életre-szántan,

a kék, zöld, piros esőben, a szocializmus korszakában.

A sejtelem harangjai

Istenem fogj meleg szádba,

hogy ne legyek olyan árva,

hogy ne legyek olyan árva.

Nem hittelek, most se hiszlek.

Meg nem öllek, meg sem eszlek.

Hő-áramok feléd löknek.

Kellene már, hogy te fogj meg,

piros nyáladban forgass meg,

elevenen ropogtass meg.

Hogy ne legyek olyan árva

sírnék szád nagy odujába,

odvas fogak közé zárva.

Hogy ne legyek olyan árva,

hogy ne legyek olyan árva.

Kedd, szerda, csütörtök, péntek.

Szenvedésem úgysem érted.

Én sohasem éltem érted.

Vagyok mélyvizi kis halad,

sejtjeimben titkoltalak.

Szerveimben piros képlet.

Élem a testvériséget.

Kedd, szerda, csütörtök, péntek.

Vagyok idomtalan szörnyed.

Ki ejtene értem könnyet?

Csápvégen ülő szemgolyóm

dupla gyümölcsét rádnyitom,

feléd imbolyog szem-kacsom.

Hogy ne legyek olyan árva

rólad árván álmodozom.

Hogy ne legyek olyan árva,

hogy ne legyek olyan árva.

Zsák-szájamat tátogatom.

Zacskós-tokámban hordozom

családom és áldozatom.

Lepény-testem duzzadt kék gömb,

vagyok tengermélyi léggömb.

Félek, szívem fénybe fullad,

villanykoszorú kigyullad.

Kedd, szerda, vérmes csütörtök:

a Kék-nyíl felém süvöltött.

Rettegek, de nem üvöltök.

Pénteken a csönd szeret meg.

Virágállatok merednek.

Tapogatók bizseregnek.

Rabló szekfük szánakoznak.

Rőt hajfürtök omladoznak.

Korbács-fejek nyiladoznak.

Szombaton irgalmat hoznak.

A sejtelmek harangoznak.

Köpj ki, ha mérgem kiserked.

Falj föl istenem, szeress meg.

Fogj ős-odvas-fogú szádba,

hogy ne legyek olyan árva,

hogy ne legyek olyan árva.

Szerelmünk hattyúsorsa

Láttam az Éneket.

Madár volt, négymellű madár.

Négy tüzes kard húllt ki emlőiből,

s megállt a négy cet homlokában.

Csőre fogsorában kristály-hegedű,

feje a titokra kapcsolt fekete zár.

Asszony volt, köldöktől saskeselyű,

madár volt. Négymellű madár.

Nagy, forgó, piros kristálykeréken állt,

karmában a lüktető mindenség-háló,

vastüskés szemhéja alatt az emberiség.

És láttam az átváltozást is.

Az arcon semmi moccanás.

A szem fénycsomós polipkarjai a csöndre tapadtak,

az orrcimpán átderengett a bánat.

S a beapadt szájban szikráztak a fogak,

mint holdfényősz lápon a rothadó facsonkok,

s úgy totyogtak lassan elő a szavak,

mint hüllők a véres ősmocsárból,

míg virágok közt legeltek a csőrarcú emlősmadarak.

És ragacsos, nagytollú szárnyak rügyeztek ki a vállból.

Mondtam neked, jaj, mondtam neked!

Mondtam neked,

jaj mondtam neked, hogy ne igyál a bőszűlt hattyú vérnyomából,

aki hajnalban a lángokat rúgdossa!

Mondtam neked,

jaj, mondtam neked, hogy a kacér hattyú énekét ne hallgasd,

aki rászáll délben az aranyszarvú, kövér fekete kosra!

Mondtam neked,

jaj mondtam neked, hogy a gyászhattyú könnyével ágyékod ne öntözd,

aki ott sír éjjel a csonttarló fölött a holdmagányos szirten!

Mondtam neked, mondtam neked,

ne hagyd, hogy az űrre izzó kardokkal a hattyú fölfeszítsen!

Mert átok van a hattyútalp nyomában,

lépte után nyíló vérvirágban

és átok van a vadhattyú-danában,

átok a gyászhattyú-zokogásban.

Elhal, akit szárnyaival átfog

a Gyászhattyú, a vérléptű Átok.

Mért gubbasztottál a kopár szírt alatt,

a csontok kiszáradt városában?

A gerinc-csigolyák, állkapcsok, lábszárdudvák közt kifakadt,

derengő növényernyőkkel szagos egy-létű éjszakában?

Miért hurcoltad a büdös kost magaddal?

Szines rongyokat kötöttél szarva tekervényeire?

A hattyú is elátkozott. Elátkozottat magasztal.

Nem hallgatok az elmúlás érveire.

Láttam az átkot megszületni.

Csak a szemeket ismerem még.

Tollaival beborította a testet az ínség:

kezdtek a húson lágy, zsíros tollak kiserkedni,

elfolytak a testen a viaszos tollak

vastag szirmokban, mint gyertya, ha olvad,

a növény-építésű hosszú nyakat

benőtte pihés tollpikkelyborulat,

a karokból nagy szárnytollak tolódtak ki sírva

és már lélegeztek becsukódva-nyílva

és ellepte a mellet, a hátat, a combot, a vállat

a tollsziromözön, könnyű madár-hab,

a láb öltözött sárga pikkelyharisnyába

és felnyögött a lábujjak közt a hártya

és toll és toll és toll és toll bő levelekben

ropogva simúl a levegőcsontú testen,

s a magas gége pihetoll-levelezése,

s a liliomsisakú fej befejezése:

mint aranykanalak az egymást fedő ajkak.

Én nem akartam és te sem akartad.

Ülök az éjszaka üszkein.

Alattam a világ.

Foszforlapokból rakott áhitat.

Nagy fény-országok, világító-csápú népek.

Sugárzó-pórusú városok álmai.

Kivilágított csontvázak torony-halmazai.

Könny-rügyes falvak ringanak a homályban.

Az emlékezetből az ingerek kiestek.

Boldogan zsibonganak a dübörgő-fényű égitestek.

Nyár van.

Nézem az űr fényállványzatát,

az éjszakából mellém telepszel,

madár-fejed vállamra hajtod.

Felénk zuhan egy súlyos tűzhasáb,

s hűs szelében tollal borzolódsz föl.

Virágporos szárnyad szétlegyezve fekszel

és könny csorog nagy hattyú-szemedből

és csókolgatom kis hattyú-arcod.

Élünk a lét cserepei közt vacogva

és sírva csókolgatom tollruhádat,

te ember-múltú madár, hattyú-átok foglya,

te vállamra omló fehér toll-alázat.

Sorsunkat a mindenség kibírja?

Könnyes szemedet csókolgatom sírva,

sírva csókolom, sírva, sírva,

könnyes szemedet sírva, sírva.

A halál nem tudja mi vár rá.

Én visszaváltom életed.

Vagy ember-sorsomat elátkozom madárrá.

S az éj csontjain mondunk borzalmas hattyúéneket,

s elindulunk, a semmi szikláira rakni fészket.

Forró csillagfényviharok, sugárkacsnyalábok

kristálykévéitől rántva és taszítva

pihenni tárt szárnyad szárnyamba mártod

és hattyú-nyakad hajtod hattyú-nyakamra.

Alattunk bűn, élet és enyészet.

Hangunk madárszemű aranyszigonytokban

és szállunk tovább hőaranykorongok robajában,

szállunk virágzó mágnessóhajáramlatokban,

izzó ősfénygömbláncok rajzó koszorújában,

szállunk pörgő zefírküllők csengő kórusában,

keresztben-forgó vérgolyókoronák cet-fuvallatában,

kört körre építve a mindenség tűzgyűrűmámorában.

Szerelmünket a hattyúsors viszi

és szívja virágállat-őscsillagcsápgomoly.

S a lent merengő ember azt hiszi,

hogy más-emberű bolygó-magány a létezéssel játszik,

vagy űrrakéta égitesttel párzik,

ha átlibeg az űrön egy véres hattyútoll.

Évszakok

Elmúlt az ősz. Az elbomlás is elmúlt.

Rothadt növényeken gázoltam tehozzád.

Árva szemem halottak elhagyott szemhéjába bújt,

mint gyöngy-kérgű csigaházba magányos, meztelen rák.

Hulla-viola árnyékot csurgattak a bálnaszájú rácsok,

korhadt csecsemők és szutykos őszirózsák nyögtek ajkukból kicsüngve.

Kék gerlét vezettek hozzám, kis lábán viselt csöngettyűs aranyláncot:

atom-hasító mosolyodban áztam, s beleőszültem bolyongó szemedbe.

S elmúlt a tél is. Nem úgy, mint a többi!

A vedlett ég ropog a harangok fogsorában.

Gépfegyver-fogvacogásban indultam neked kenyeret könyörögni.

Csendből-bogozott erdő szikrázik a tél anyagában.

Jácint-kék árnyékot gondoltak a tündérország-rácsok,

csöndernyős bánat alól a vadak az ablakhoz tolongtak tipegve.

Ágyad szélén, mint öreg ház jázminbokrot, hallgattam gondtalan csacsogásod

és szarvas, nyúl, fácán, rigó figyelt a lecsülkölt hóban lángfehér énekedre.

Ó, ez a tavasz! Zöld, húsos tajték tódul,

s ráforr a falakra repedezett zománccal,

gombos kocsányán virág-hullák foszlánya bódul,

s benyúl a szemekért az űr gomolygó tapogató-halállal.

Epezöld árnyékot öklendeznek a foltos-bőrű rácsok,

hova emberhúsevő halak, nagyfogú csillagok gyűlnek sisteregve,

mert odacsalják burjánzó vágyak, beteg imák, átkok és boldog makogások.

Itt borulok én, tetszhalott sírra bodzabokor, szagos-sírkövű melleidre.

Majd jön a nyár. Népet arany-éremmé ver!

S a holdban fölágaskodik kék vigyorral az egyszarvú csődör

és jajgat a világ a szenvedés rátekeredő idegzetével.

S ibolyántúli habban a rovar álmodozva dőzsöl.

Savas árnyékot sziszegnek a foszló hüllőtestű rácsok,

s rásül üszkösen sok lepke a gyíkkézből kidagadt szívedre.

S hártyásodó lombok alatt hallgatom akkor is virágnőstény-zokogásod,

míg ott hörgök én, piros cseppkőbarlangkertben, fekete párduc, a szívedbe temetve?

A varázsló éjszakája

Vér, föld és csillag vagy, halottinges gyönyör és bűn, sárkány-

tej, bodzavirág, lila kés, aranyvér, föld és csillag,

vulkán-seb, szájamra forrt fém, virágzó zöld epe és kenyér,

vér, föld és csillag, világhullában leszálló vér, cseppkő-

fürtökben izzó barlang-vér vagy, föld és csillag,

mammutok síró topogása, az ágyékban csipogó gyöngyház-ősgyík-csorda,

vér, föld és csillag, tenger uszony-kalásza, dagadt

mészkőpikkely-hátak gyűrődése, vér, föld és csillag,

az éjfél csírája, jég-csönd, mítosz-ügetés,

vér, föld és csillag vagy, vércsöpp szűz sólyomszárnyon,

csillag a hóban, mohos sír, vér, föld és csillag.

Réműlt arcomat csillagba, vérbe, földbe mártom.

Mámor

Az Oroszlán jegyében

születtünk mindaketten,

amikor aszalódik a fű a sírokon

és a madarak pilledten dadognak,

a sár varangyokkal kipattog,

mint a hülyék lágy arca,

s a folyókban annyi hal feszűl,

hogy uszonyos fodra a mezőkre kicsap,

s este zuhog a tűzbogár,

hogy egy tábla fénnyé áll össze a rét,

s hörögve kúszik a gyöngypikkely-hüllő, a tejút

a fülledt föld felett,

s a csillagok

rakásra hányt peték

a boldog űrben,

s a hold is akkora,

hogy az már kimondhatatlan,

s a napraforgók árnyéka töményebb,

mint a feketemárvány krisztusfejek.

Az Oroszlán jegyében

a nyár villámkoronája: szerelmünk.

A tücskök óriás fekete trombiták

és mint az ökrök a sáskák.

Az ég elborúlt,

a kő-lombos magasság

zizegett tűz-ágaival,

csattogott az ég arany-fogsora,

tépett dühöngő arany metszőfoga

fát, barmot, embert,

a kazlak robbanva égtek,

s dörgött a láng piros pamatban,

mint a cet fuvallata,

mint bikák fujtatása jáspis-hidegben,

s ömlött, mint próféta-átok

a tűz, a víz, a jég,

a folyók medrükből zihálva kimásztak,

s lovak fúltak be füstölgő orrlikakkal

a tántorgó fekete áradatba,

s falvakat vert pocsékká

kénes könnycseppje a nyárnak,

a hegyekről vér folyt alvadt cafatokkal,

vér verte ki a tőkét,

csontokra vedlett a szőlő,

s holt madár, gyík és hangya

hevert nyálkás tövében,

s földre borúlva feküdt a csősz,

a megvénűlt ég kihullott fogai alatt,

s a csontváz-világ

derékig állt a könnyező jégben.

Az Oroszlán jegyében

fogunk meghalni majd?

Együtt és nem magányosan!

S akkor egy percre a Mindenség megáll

és bénúlt arccal motyog az égre

e penész-bolygó árva lakója,

megfagy a lombok zöld beszéde,

a vadak az erdőből tolongva kifutnak,

csatakos szüggyel, makogva megállnak,

fácán és róka, sas és szarvasbika,

farkas és harkály együtt sírnak.

A tenger bálnát, fókát, polipot okád a holdra,

a tűzhányóknak tüdővérzése lesz

és dühödt üstökösök nyargalásznak,

mint megbomlott agy gondolatai,

szikrázó lényegüket a semmibe cibálva,

mert hiába gyömködné a nyelv anyagába,

mint hullamosó a holtat halotti ruhába.

Mert ezt már nem lehet kimondani.

A halottak királyai

Ady Endre utolsó fényképe

Fáj az istent roncsokban látni,

a kozmosz-szívűt a művén merengni.

Így nem pusztulhat el akárki,

kalapján hervadó virággal.

Sárkány-üvöltés és madárdal,

kén-erdő, jég-kürt, lét-alkonyi zsoltár:

csak ennyi volnál, ennyi?

Vén saskeselyű gubbaszt a szirten,

a tolla rongyos, a csőre csorba.

Nagy repülések, uramisten!

Már összebékül a halállal,

zúzott ágyékkal, vénűlt szájjal.

Az ércköves űr földre nyomja,

ott liheg leomolva.

Zord isten-rózsa a semmi kertjében.

Vad, kopár szeme, mint égitestek.

A dac lefonnyadt, s csak a szégyen

szögletei vak szikla-arcán.

Büszke magyar, virág a fajtán,

fény harsonása, tán utolsó:

én most temetlek.

Tóth Árpád sírjánál

Dűl zöld palásttal zuhogva

csecsemő-tölgy a szoborra,

bronz-levélig nemiszerven

tüsketokás csigolyafű serken,

tornyosan fölmagzott torma kúpját a csönd fölé tolja,

acat levelei kéken árnyaznak egymás hegyében,

száraz széna málló lelke száll, bükkfa árnyát oldja illata,

kis ecetfák, csontból foganók, bólogatnak ide és oda.

Ülvén egykor sírodon,

a gyepedző kőlapon,

hívtalak életre föl,

e világra gyere föl.

Messzebb morajló lomb között márvány-emlőn aranykörök,

szoborselymen áttört hús,

csípőn vak szilánk-sebek,

omló pókfátyol, de bús

redőkben tapad, hideg.

Íjként kifeszülő baka érc-bajszára lepke borúl,

a kis-szárnyú lábikrákra repkény zöld kásája tolúl.

Te is kőbe merevítve várod az ősz milyen is lesz,

csomós, ideges kezeddel könyvet szorítsz a melledhez,

nagy kő-lepkét fogtál, de simítsd csak a szívedre,

mert elröpűl a titokkal,

szárnyára írt varázs-szókkal.

Ülök itt a sírodon,

borongok magányomon,

elbúsulok magamon,

némely bíbor szavadon,

e tücskölő, tikkatag nyári délutánon,

a velődből kidagadt sok átok-virágon:

ím, a gőzölgő vérrögön, sárga szőr-kosáron,

ím, az üvegcsepp-koronán, csillagvér-kocsányon!

Ím, a tűzbársony pupillán, virág-szemfenéken,

hol aranypor-koronák merengnek kevélyen.

Vérrel mázolt keskeny ajkad fölkúszott a napra,

e mocorgó tajték-állat léted kiforrt habja,

e kocsonya-agyú virág talán jobbszemed volt,

ez a méz-tüdejű csillag talán balszemed volt!

Ülök nyári sírodon,

sírok gazdag sírodon,

sírok érted, magamért,

szavadért és szavamért.

Míg a Kaszáscsillag feljön, hogy csontodig letekintsen,

űrbozontja rádömöljön és fagyával melegítsen.

Rothadozik egy csődör-pók gyémánttal-kirakott feje,

sok kis dombnak árnyékot ad egy kőangyal toll-levele.

Én meg itt a sírodon, elárúlva hallgatom:

a tücskök a sírokon combbal írnak szárnyakon,

sírnak sóhajomnak ernyőt, szállnak mint meteor-felhők.

Egyszer újra eljövök,

a földbe lemerülök,

csontvázadra borulok:

zokogok és zokogok.

József Attila sírja

Bár élve tövisek között haladtam:

Rózsák alatt fogok rohadni majdan;

A kerepesi temetőben

Síromnak lesz virága bőven

Reviczky Gyula

Képzelet-rózsa, gondolat-nárcisz, képzelet-őszirózsa, semmi-liliomkupac,

erjedő, dühödt, vak, burjánzó-állkapcsú, szagos-fogsorú virág-kazal,

liliom, nárcisz, rózsa-szerkezetű, illatos-agyú csönd apró sírodon, kicsi

gyermek-sírodon Mesterem, Testvérem, Ősöm, Apám, Jézus-nemzőszervű

halottam, a mindenség törékeny csődöre, angyalszárnyú kék kristály,

a lét idegrendszerének nyüszítő hálózata, halottak élén őgyelgő árva fiúcska,

tejút-homlokú sírás, világfekete testvér-szorongás, a hályogos-szemű isten

szemgolyójába halottból új szemlencsét ültető finom kés, a világ kimetszett

szemgolyója, mely mindíg újra kinő, mint a tarajos-gőte szemgolyója,

ha kimetszik: újra kinő a koponya-gödörben a kocsonya-gomba, az akarat

gyümölcse, sárkány-pupillájú élő üvegvirág; apró gyermek-sírodon csalán,

Krisztus-szakáll, tövis-bokor zöld époszai, nyári-arany csontszobrai,

gyűrt villamosjegy, rozsdás konzervdoboz homályában poshadt esővíz,

a holtak fölszálló könnye, tavalyi viszeres-lábszárú gyertyacsonk, fekete-

kukacú szentlélek-gerinccel a tavalyi gyertya rózsaszín hányadéka, amit

mi égettünk Erzsikével, merengve sorsomon s a tiéden merengve,

Mert te itt fekszel az út másik felén, itt rothadt szét szíved, itt folyt

szét agyad, kimászva a könnyű koponya szétnyílt csonthólyagából,

mint kinyílt kagyló-kéregszárnyakból a puha állat, a koponyából kidőlve

folyt szét, mint széttört köcsögből a rózsabarna kenőszappan,

elméd itt lett fehér kukacok, zuzmara-öltönyű lárvák fehér ösztöne, itt

feküsznek csontjaid a föld fekete lapjaiban, szorongó ákombákomokkal,

mint kislányom füzetében az első betűk, te Első Írás, Legelső Jel,

Kezdet Görbéje, s Egyenes Vonala, a Fogalmak Első Pillanata, Első

Hajlás, Gyermek-írás az isten szívén, itt fekszel két méterre ideges

lábam alatt az út másik felén, gyönyörű képzelet-rózsák alatt

e pici sírban, fehér penésszel belepve, mint kivégzett, akit leöntöttek

mésszel, úgy feküdtél, a piros virágbelsejű húsból kitört

vállcsonttal, te Alkony véres inge, Vonatkerékre fűzött virág, az Alkony

titán-szemgolyójának piros erezése, e kicsi sírban, mely gazos és piszkos,

mint halott csavargók arca, mint hülyék lágy arca nyálzik csigabigákkal,

s zeng cimbalommal, hárfával, hegedűvel, édes és forró és komor nyári

láng-zenebonában, tücskökkel és sáskák gótikus templomaival, és párzó bogarakkal,

dupla gyémánt-hímvesszőként repkedő összeragadt szitakötőkkel, e pici sírban,

mely foszló-szőrű, mint az elgázolt kutyák, mint dülledt-szemű dögmacskák

merev bajsza, és nézem a ropogó, száraz, zöld-foltos kövér varangyot, amely

téged is evett, mint én az isten testét gyermekkoromban,

Mert te itt fekszel az út másik felén, e pici proletár-sírban,

e kapitalista kő, bronz, márvány, gránit-mocsokban, e gazdagság-

förtelemben, e dühöngő pénz-paradicsomban, gőgös bronz-gyárosok,

elhülyűlt márvány-atyák, fehér márvány-rózsákkal behintett márvány muraközi

kancák, kő-páncélsisakos hülye tábornok-urak, duplacsövű puskával merengő

bronz-vadászok között, kiknek bronzkalapját, bajszos arcát

a galambok, harkályok, cinkék, rigók lefosták, itt fekszel márványba-

álmodott kurvák, könnyű habkő-tunikás segg-tehetségtelen

arisztokrata lánykák, hajnalra-tárt-szárnyú márványangyalok, kő-izomkupacok,

bronz-tölgylevéllel letakart péniszű s ivar-vágású álmatag bronz-hermafroditák,

karcsú márvány-agarak, pupillátlan márványgolyó-szemű fejüket márvány-

rózsa mancsukra hajtó buta, sovány márványoroszlánok között, akiknek fehér

márványbojt farka hátukra pöndörítve, mint rózsaszál, s orruk márványgomba,

márványszivacs, feketepettyes márvány-tűpárna, bajusztalan pórusokkal,

itt fekszel pucér-csöcsű kőringyók, márvány-szív fenekű szajha Vénuszok,

kő-szuronyukba omló márvány-közlegények, kő-bajonettrózsás hősi lerogyások,

mellkasra-omló-hajú Jézuskrisztusok, feketemárvány mellszobrú

nagyiparosok, idióta kő-grófok, fém-cicomás kitüntetésű gügye

katonatisztek, töprengő bronz-hájas kupecek, kőciterát pengető kőbajszos ősmagyarok,

gránit-pocakú bankárok, mennyországba-nyilalló úrifiúk, Apollónak

álcázott márvány nagyiparos-fiúk között, akiknek

arcára fekete gyász-szalagokat terített az

üres szemgödörből kicsurgó esővíz, itt fekszel magányosan, az út

másik felén, közeledben Léda áldott csontjai, az átkozottak,

itt fekszel hatalmas, bronzgyűrűs gránit-borítékok, föltorlódott,

áradó, egymásba-dermedt folyami jég-lapok között, márványtajték-

virágzásban, Szűzanya hét-tőrrel átdöfött kő-szívei között, zöld

bronzpenészes bronzlovak sörénye tikkadt árnyékában, bronzcsődörök

dagadó tökeit nem tépte le a gránát, itt fekszel az elgazosodott, száradó,

pernye-törékeny, könnytelen, halál-nélküli, életgyűlölő, csillogó végleg-

halott kapitalizmusban, kőszűzek félig-kitakart cicije s puncikája

undorában, az epileptikus ördög, a dosztojevszkiji Sátán

okádta ezt a temetőt a világra, Mammon pezsgőtől s ringyóktól

részeg tehene, mit tehene!: bikája okádta el magát: s lett ez a temető

csontod nyughelye végűl és Reviczkyé és Babitsé és Adyé és Aranyé

és Vajdáé és Móriczé, Kosztolányié, Nagy Lajosé; s lett ez a temető

szíved föld-kelyhe, második-anyaméh, Te-már-nem-is-létező,

a Világegyetem Embriója, Halhatatlan Ősatyánk, te Megszületett, s még

Meg-se-született, – s ha fogammal, körmömmel hozzád lekaparnék,

ha szememmel leásnék, nem találnám már véres mosolyodat, nem

találnám már bársony énekedet, nem találnám már gyermek-homlokodat,

csak csontokat, csontokat, csontokat, csontokat, csontokat, sárga csontokat,

s ruhád elrohadt foszlányait,

Mert te itt fekszel az út másik felén, és nincs közeledben isten és

nincs közeledben férfi, csak Léda hatalmas combjai, csak Léda

világringató öle rothadozik fölnyithatatlan szikla-Biblia lapjai közé

sajtolva, mint imakönyvben a rég-elszáradt virág, hogy le sose zörögjön,

hogy föl sose kelhessen virágzó hússal és üvegcsengettyűs kanca-nevetéssel,

mert neki nem adatott meg a föltámadás, csak a megmaradás, és nem

bújik ki a földből ágyékig lebomlott lila sörénnyel, magáról a penészt,

a deszkakorhadékot, a gyökeres-port lesöpörve az utolsó ítélet

elképzelhetetlen piros trombita-dühére, csillag-okádó angyaltrombitákra,

a nyihogó csontváz-kanca, a gyökérzuhatag-sörényű tajtékos vadló-asszony,

és csak ő korhadt szét a közeledben, nem Vörösmarty, nem Arany,

s nem a kis vatta-ember, decemberünk piros Mikulása: Jókai-bácsi;

csak te fekszel itt az út másik felén, te Legárvább, Legmagányosabb,

te Kötekedő és Vádaskodó, Fölmérő Bűntudat, te fekszel itt az út

másik felén bolondos, diadalmas, szorongó s világgal-virágzó nyári

szívdobbanásaim alatt, s fekete nagy tekintetem a földben kutat,

beleás e bolygó-anyagba, mint dupla-fényszóró a rettegő nyári

éjszakába, s látom megcsillanni tested fém-részeit, mint repülőgépek

szárnyait, törzsét, üveg-hólyag orrszarvúcsordaként fegyveres, zengő

rinocérosz-csordáját az űrnek, látom: fogaidban a sárga, s platinakék

tömések: kis aranygyökerű fák, halhatatlan gyertyalángok, szegény

hitelbe-készűlt földalatti koronák, koponya-kastély csonthercegeinek

aranykoronái, földalatti lángok, megkövesedett aranyhalak, piciny-

pikkelyű ősfák, apró ősrákok arany-ollója, gyűrűs csápja, redő-potroha;

látom szegénységed fém-csillagait, szájad földmélyi tüzét, megdermedt

vulkánszárnyait, látom sose-gyűrűzött kezed, te csak istentől-megjelölt,

embertől meg-sose-gyűrűzött madár, Legszebb Fehér Kócsag, egyetlen

csírából fogant, egyetlen-tojásból kikelt, egyetlen madár-has-forrósította

Egyetlenegy, csillagtól-csillagig röptöddel hálót-kötő, a hangos űrt

arany-pókhálóval befonó Pók-isten, látom szőrtelen csont-arcodat,

gyönyörű fehér vigyorgásod látom, s látom te Szegény, a földben

szanaszét a gazdagság tébolyúlt kotyvalékát, a kibérelt, örökáron-vett

földmélyi termeket, aranyozott üregeket, márvány-lapokkal-borított szobákat,

a nem-korhadó érckoporsókat, oroszlán-mancsú arany-ládákat látom,

s látom a penészes, nehéz-selyem szemfedőket, arannyal-átszőtt

csipke-orgiákat, frakkok, zsakettek, páncélöltönyök, díszmagyar

menték, piros csizmák, aranycsengők és aranysarkantyúk, virág-párták,

vitézi mellvértek, fémdongás sáskacicomák, gyöngyházkesztyűk

és bóbiták, cilinderek és aranymellények, szagos főkötők és hímzett kötények,

gombos cipellők és sevró-cipők undorító Grimm-mese-országát,

csizmák lerohadt arany kakastaréját, üvegcipellőkben a csont-ujjpereceket

az ezüstre festett körömhelyekkel, s látom te Holtak Proletárja, mint

az űrbe-néző hatalmas távcsövével a Galaxisok, tejút-halikrák,

csillag-aranylánckötegek világító halmazait, látom te Kisemmizett,

te Megbolondított, te Megvadított, te Tehervonat-alá-térdeltetett,

látom az aranygyűrűket, gyémánt-melltűket, arany-fogsorokat, mint

földmélyi kukoricacsöveket, ahogy kiállnak csorbán, üszkösen

a hab-daganatból, az aranyszőke szakállból, látom egy nép aranyba-dermedt,

nehéz-kupákból kihörbölt vérét, látom a hímvessző-vastag brossokat,

csattokat, a gyökerek, az agyag arany-napraforgó-tengerét, a sisakok

forgóit, kardmarkolatokat, kettős-vércsatornás aranypengéket,

aranyórák csont-daganatait, arany-babérkoszorúkat a szétmálló,

föld-agyvelejű koponyákon, mint elrothadt halak száraz pikkelyeit,

látom a csontkezeken a drágakővel-kirakott gyűrűk őrzik az időt,

mint hatalmas nyolc-szemű pókfejek, csont-csuklókra száradt

ruhák csipketrombita-ujjain forognak a gyémánt-karperecek, mint

a napba-néző gyermek elvakúlt szeme előtt a szines karikák, és

látom Te-sose-rothadó, te Hervadhatatlan Csillagkoszorú, innen

az úton, s az út másik felén, a tengeren innen, s a tenger

másik felén, e bolygóban szanaszét, a víz alatt, zöld moszat-göngyölegben,

virágállatokkal benőve, s a víz fölött, sárga hajszálgyökér-göngyölegben,

s mész-virágokkal benőve, kálcit-fodrokkal virágozva, látom, hogy

erjednek, habzanak, tajtékzanak a testek, pirosan, viasz-nyálasan,

pöfög mint mocsár a hús és kicsap a csontokra a belső-szervek

láp-virága és kristályosodnak a csontok a tengeren innen,

s az út túlsó felén,

Mert te itt fekszel az út másik felén, te Egyedülvaló, te

Gyémánt-alkatú, te Büntetéstől-félő, nem félsz-e itt magadban,

hisz egyedűl vagy itt is, Végleg-egyedűl agyam kozmikus viharai

alatt, gondolat-napkitörések félelmetes-csóvájú sárkány-nyelvei

nyalogatják rendetlen csontjaidat, nem félsz-e itt, e halott-vadállatok,

hulla-hiénák, gyöngyházba-öltözött nősténypárducok falánk és éhes és

csontot-zabálni-küldetett csontjai között, nem félsz-e Drágám,

hogy zihálva bevérzik a föld, izzó madártojás-belseje fölszakad,

sárga-hártyája megreped, s elönti csontjaid a vér, a vér, a vér, a vér,

a föld sűrű, vastag, lila vére, mely kilövell, mint elvágott-nyakú tevék

vastag-eréből feketén a vér, a vér, a vér, a vér, nem félsz-e Kedvesem,

hogy drága koponyádat láng-fogsoraival megzabálja a tűz,

a tűz, a tűz, a tűz, a tűz, mely kitör a Föld szívéből, mint a szeretet,

mely kirobban a gyászában megrepedt Föld szerelmes szívéből,

mint a kohók nyitott ajtaján a láng, nem félsz-e magányos Rettegő,

hogy évmilliárdok megült csillag-rétegén átcsap a tűz, a láng, a vér,

átcsap páfrányerdők, óriásemlősök, szerelmes Sárkány-atyák, Madár-anyák

húsán, csiga, rák, pók, szitakötő, hal, virág-lávákon átcsap a vér, a tűz, a vér,

s megemészti szétszórt csontjaidat,

Mert ott feküsznek az út túlsó felén a társak, a Haragosak, a Csodásak,

a Mégis-magányosak, a Mégis-együttvalók, összebújva szinte,

mint pettyes nősténymacska nedves hasa alatt a kicsinyek, az új-vaksiak,

a csöcsre-vágyók és együtt sírnak és megosztoznak a félelemben,

és kártyáznak és verset mondanak és vígaszuk van és van reményük,

idáig hallom a föld alól a kártyalapok pimasz csattogását és hallom

mint hálóban-vergődő halak sikolyát, nyálkás csapkodását és

cuppanásait, hallom a földön átszívárogni Babits Mihály

kántáló sámán-vers-szavát, a Megbántott-Csodálatosét,

ott fecseg Kosztolányi, a Vidám Rettegő és bajszába mosolyog

Móricz, a Világ-szívű és Szabó Lőrinc csapkod öklével

csont-buborékokat, és szaladna Vajda János

csont-Gina elől és Reviczky Gyula ölel gyökér-Jászait,

és Nagy Lajos téged keres, te Kiűzetett, a Penész-paradicsomból

Kikergetett, és csont-ujjával csont asztalon dobol,

s mint keselyűszárnyakat rebbenti, megmozgatva a földet,

hogy süllyed, omlik, bugyborékzik, mint keselyűszárnyakat

lengeti kopasz bordaszárnyait, elrepülne és unatkozik,

Mert neked itt se jutott közösség, nem kaptál társakat, Könnyező,

se haza, se föld, se otthoni temető, se boldog halál,

nem jutott ősökkel-bevetett otthoni temető, csak egy szűk föld-persely

Szárszón, ahová behullottál a gyűjtögető halál szánalmas ujjai közűl,

te Dárius-kincsénél-többet-érő, nehezen-koppanó, vasból-öntött Fillér,

rozsdával-bevont-agyú Pénzecske, szegény, a Létezést veled-kifizethető,

s belekoppantál a föld-perselybe másodszor is Szegényem,

rozsdás szíveddel fizetett a halál szavaidért,

lehulltál ebbe a nyár-penészes, láng-virágzású pici sírba,

te Halottak közűl az elsőszülött, a Föld költő-királyainak fejedelme,

hisz mikor megszülettél, jobb kezedben hét csillag vala és

szájadból kétélű éles kard jő ki vala és orcád mint a nap

és mikor meghaltál Szívem, az égnek közepette

egy angyal repűlt, aki ezt mondta nagy szóval:

Jaj, jaj, jaj a föld lakosainak a három angyal trombitájának

többi szavai miatt, akik még trombitálni fognak,

Mert jaj nekünk és jaj a világnak, ha nem tudjuk csillag-sűrű szavainkkal

körűltapasztani a világ tengelyét és pacsirta-könnyű szavakkal, vagy

tűzmadár-szavakkal, vagy bálnafújó-szavakkal, vagy sárkány-nehéz,

totyogó-szavakkal, vagy nárcisz-szirom-belső-bársony szavakkal

az izzó világ kemence-vázát betapasztani és csecsemőtalp-puha

szavakkal kitapasztani törékeny kicsi tested,

a világ keresztjéről levett szappanhab-sárkány-törékeny

kicsi tested nyirkos és jéghegy-leheletű és rozmár-zsíros

sír-perselyét és jaj nekem, gondoltam tizenkét év előtt,

pontosan tizenkét év előtt, jaj nekem, aki küldettem utánad, Menekülő,

te Legtöbb-szeretetre-vágyó, te Gyöngéd, isten-után-kiáltozó Árva,

jaj, jaj, jaj kiáltoztam kiáltozásod, zuzmarás, kicsi őszi sírod előtt,

mely olyan volt mint meztelen öreg halottak ágyékszőre és mellkas-szőre,

ott álltam Erzsikével, aki gyermeket várt, hasa eleven ősmadár-tojás,

ott állt velem a mindenség édesanyja és sírod előtt figyelte

elvékonyodott-bőrű munkás-kezem, kőműves, napszámos,

zsellér, jobbágy-ősökből kivirágzott kezem lerágott

csontjaid fölött figyelte: hasában, e gyönyörű szerelem-buborékban

arany-öklű csillag forog, gyöngyház-térdei böködnek,

mint csigaszarvak, behúzódnak, mint kocsonya-hagyma fejű csigabiga-szarvak

és szeme majd kinyílik, mint Krisztus sírjának roppant sziklalapja,

jaj, gondoltam, sorsom ne legyen olyan, mint a tiéd, sorsunk

ne legyen olyan, mint a tiéd, ne adasson meg nekünk a Megadás,

ne jöjjön el a Széthullás, a Pusztulás, a Félelem, a Menekülés,

és neki se, akinek anya-tojáshéja majd szétreped és neki se, aki eljön,

pedig nagy veres sárkány vala az űrben és hét feje vala és tíz szarva,

és az ő fejében hét korona és farka után vonszá az ég

csillagainak harmadrészét és a földre veté azokat és álla az a sárkány

a szülő-asszony elé és jaj, fojtogattam a pikkellyel-borított-gégéjű

sárkány puhán-omló, izmos, lángtól-átforrósodott gyík-torkát

és rámfonódott hét pikkelyes torony-nyakával, mint a polip-karok

és fém-bozontú koponyámra fújta, hörögte, köpte, okádta tüdeje lángját,

és szempillám, bajszom, hajam szenes lett, s voltam égett napraforgó,

s akkor sírodból, mint föld-sárkány gyöngy-pikkelye, gyémánt-kardod

kibújt, s kitéptem szívemből gyémánt-kardomat, s a sárkány fejeit levágtam,

hogy merő vér lett az űr, forró, habos vért lövelltek a gége-csonkok,

pikkelyes vérfák lettek a sárkány-nyakak, vér csurgott a csillagokról,

s a más-csillagokra hullt sárkányfejekből hárfák hangja tölté be az űrt,

a sárkány-nyelvek megpenészedtek, mint félig vízbe-sűllyedt kő-csónakok,

s nárciszok, liliomok nyíltak a földgolyó-nagy szemgolyó-kocsonyában,

és én ott álltam őszalkonyi sírod előtt, földdel-kitömött koponyád

tüze világított a sírból és melengettem vacogó szívemet és

szárogattam véres kezeim, sírod csalánleveleibe törűlve a száradó

vért és nem kiáltoztam már és nem beszéltem, csak átkoztalak

te Átkozott Gyönyörű, te Legyőzhetetlen Kedvesem és sírtam

érted és sírtam a világért és akartam otthoni édes temetőt,

vidám halált, jókedvű temetőt,

Mert neked ez se jutott, otthoni temető, te Temető-nélküli,

aki a teljesség atyja voltál és nincs sírhelyed önmagadban, neked

nem jutott ecetfa, bodzafa, akácfa, jegenyefa, Krisztus, édes

töpörödött ősanyák méhéből fakadt ecetfa, hatalmas harcsabajszú ősapák

fejéből kinőtt bodzafa, madarak lüktető fészek-helye, pelyhes

csobogás, tojáshéjak vérhártyás, nyálkás üressége, a belsőre-száradt

ondó-kukaccal, fehér lepényfák és lila lepényfák zsongó

szerelme, csontokig-szívárgó édes édessége, páncélos-pihepofájú

méhek hétezer-szemsejtű kristálykoponyája, mellkasig-földbe sűllyedt

piros sírkövek begombásodott zöld versei, téged nem látnak

a fölhólyagosodott-lányfényképek, fekete eső-kráteres nagypapa-képek,

hozzád nem beszélnek, mint az eperfán a tyúkok éjjel,

a halál föld-közép felé lombosodó vákuum-fáján bóbiskoló nagyanyák

lágy kotyogással, figyelve a tűz-középben-lakó vérmirigy-szakállú kakasra,

neked nem vedlenek a bemeszelt Krisztusok minden tavasszal, mint

a kígyók, mint a szelíd vizisiklók, mész-bőrüket rétegekben

lenyögve magukról véres májusi éjszakákon, s válluk mészpikkely-inge,

arcuk mész-kéreg álarca ott törik szét a dagadó új fűben, mint

a felugró halak üveg-fejétől a tóban a csillag, hisz fejüket néha

kidugják a kiváncsi halottak, az Újak, a Most-temetettek,

és kibújnak, mint a kalászok, a mellkasvázak, karcsontok, koponyák,

veled nem száll, mint arany-Griffmadár, halottak napján a temető,

nem száll a dübörgő űrben boldogan keringve, gyertyalángokból-

tollazott hatalmas madár, a Halál Terűljasztalkámja,

csillagokból-épített boldog ravatal, lánglevelű illatos Babérfa,

mely az űrt benövi és csillog és ragyog, mint a Biblia üvegtava,

és ragyog és lángol, mint a Szeráfok karának kürtjei és lángol

és ragyog, mint János Jelenésének Fogsora,

Mert te itt fekszel az út másik felén, mert neked ez se jutott,

legalább ennyi otthon, legalább ennyi haza, legalább ennyi föld,

te a Világot-közvetlenűl-kimondó, aki a Mindenség-ország vidám

fiának születtél, s lettél Magányosság-ország őgyelgő, tűnődő fia,

Bánat-erdők nyugtalanja, válladon érc-nehéz eperlevelekkel,

Gyermek-ország sóvárgója, legalább csontokat kaptál volna, fekete csontokat,

szívre-fektethető lábszárcsontokat, láncba-fűzhető csigolyákat, legalább

csontokat kaptál volna, jáspis-szemű csont-rokonokat, csont-öcséket

és csont-bátyákat, csont-nagyanyákat, csont-dédapákat és csont-ükanyákat,

neked nem jutott Emlék-fa az ökörnyál gyémánt-szemfedője alatti

szerelmes pici temetőkben, fordított-Emlékfa, amely a bolygó-belső

izzó vaskocsonya-szíve felé nőve lesz egyre lombosabb és fényesebb,

lesz vérből aranyba átnövő, s lesz aranyból tűzbe átnövő, s kristálybajszú,

rubint-szakállú, smaragd-hajú pucér gyümölcsei az édes öcsék, kishugok,

unokák, nővérek, bátyák, nagyszülők, ősök, madarak, halak és férgek;

ott ülnek a Halál-fa kőzet-kérgű hatalmas ágain a földben,

aranyból-sarjadó mérhetetlen korona-bozontjában, mint paradicsomi

madarak, halál-hímzésű fekete tollruhában, fehér csipke-fátyol-

gombolyagban, a halál menyasszonyai, mint a dér virágzó csipkekesztyűi,

csizmásan, ezüst bajusszal, mint a fényképen a fiatal Arany János,

málnaszínű gyöngyházgombos pruszlikban, mint harmincéves nagyanyám,

ott ülnek a Halál-fa ágain, élőkkel-pelyhezett fészkeikben és

búgnak, beszélnek, énekelnek, csacsognak, csivitelnek, gagyognak,

nagy szines, ferde-orrlikú csőrüket nyitogatják és csipegetik csőr-

fogsorukkal a Halál-fa menta-ízű leveleit, és izzó

csont-medencéjük mese-tojásokat nyög ki és a fekete-szeplős

halál-tojásokat karcsú, üveg tengeri-csikó-fejükkel kocogva feltörik tavasszal

az ondós-szárnyú ragacsos táltos-csikók, csecsemőköröm-puha pikkelyű

hétfejű sárkánycsibék, gyémántkoronás kígyókirályfiak, kisbaba-kezű

boldogtalan Békakirályok, emberevő tündérkirálykisasszonyok,

akiknek szájából úgy áll ki az embercomb, emberláb, nagyhajú koponya,

mint a nyelvig-telezabált tyúkok csőréből a kukac, hernyó tűzpettyes, kék szőr-

rózsája, kőrisbogarak páncélos-szárnyú zöld szeder-potroha, szitakötők

merev gyémánt-csillár-feje, lepkék miseruha-szárnya, gyászpontos sáskák

piros-ércszövésű hártyaszárnya,

Mert neked ez se jutott, legalább boldog halál és

boldog szerelem, csak ez a föld-doboz itt, és négymilliárd

ember-szívben egy-egy sírhely Szívem, és véres és rángó sírhely minden

létező szívében Szívem: a férgekben, a bogarakban, a lárvákban,

a madarakban, a halakban, az emlősökben, a pikkelyesekben,

a tollasokban, a páncélosokban, a selyem-bőrűekben,

a külső-csontvázúakban, s a csontváztalanokban, a pók-testűekben,

s a gyűrűs-alkatúakban, s a hólyaglebegőkben, a viziemlősökben,

s a nagy-macskákban, a kétéltűekben, s az öves-állatokban,

a csilló-szőrkoronásokban, s a hidra-fejűekben, s a fákban,

füvekben, moszatokban, mohákban, virágokban és kőzetekben,

a vízben és a lángban, csillag-gázban és a teremtés-szívében,

Mert neked más se jutott, te Egyetlenegyszer Egyetlenegy,

mint négymilliárd sírgödör, mint milliárdszor milliárd vonagló sírhely

minden létező szívében, sírodúl csak a Világegyetem, a billiárdszor

billiárd-gyökerű Lét foszló és merev, mozgó és puha, kocsonyás

és ásványi, növényi és állati szerelem-tej-gyökere gyökeredzik szívedben,

te Senki Proletár, a Mindenség nőtt ki szívedből, az Élet és Halál,

te Freud szívében gyökerező üszkös Rózsaszál, te legbátrabb

Bátor, te Gyáva, aki megadtad magad, mert nem tudtad összefogni

a szilánkos hasábokra húllt virág-kristályt és rádzuhantak

a világ-kristályhasábok s ott fekszel alattuk, mint ősjégben

a mammut, léted nem-rothadó bozontjával, szíved ametiszt agyarával,

mert eladtad magad a halálnak, feloldódtál mint kristálygömb

az életfolyadékban, s fölszálltak sóhajod buborék-lombú ágai véresen,

és mindenütt vagy és nem vagy sehol,

Mert hol keresselek, mert szomjazom nagyon, mert magam vagyok

és nincs italom, most kellenél, mint testvérnek a testvér,

mert kellene, hogy bántsál és szeressél, te több, mint ezer-milliárd

sejtből fölépűlt Szorongás, a Boldogság Húsvéti Sejttemploma,

te tízezer quadrillió atomból megépűlt Mohó Magány, Boldogtalanság-Hit,

mert kellene, hogy megüsselek, s nem-hervadó sebet üss utód-szívemen,

hogy ordíts velem, mint apjával a gyermek, mert az apák nem

futnak el a fiak elől és gyűlölöm azokat, akik elmenekűlnek,

hogy rádkiáltsak és üvöltve szídjalak, mint rossz apját a gyermek,

a Megfutót, az Elszaladót, a Ködbe-mállót, a Csillagtérbe-foszlót, Űrbe-olvadtat,

és hol keresselek, mert szomjazom nagyon, és úgy eltikkadtam

a szomjúságtól, hogy már csak szőr vagyok, belűl is csupa szőr és csont

és szemgolyó, ülök az Ének kopár szigetén, az idő-tenger dörgő csipkés

hab-hengerei rágják nagy-erű fagyökér-lábaimat,

és szörcsög, sipog, bugyborékzik, sistereg, örvénylik, fortyog, nyerít

a sós tajték-koronás végtelen redő-állat, átlátszó bőre alatt

a bélfodrok milliárdja rebeg és izzanak a belek érrel-befont tekervényei,

s prüszkölve, fújtatva fölbuknak a vízből az Igéző-szeműek,

a Kocsonya-nyihogók, a Zománckürt-torkúak, a Pettyes Vizikentaúr-Homéroszok,

libegve, mint gyöngykoszorús szőke parókák a húscsipke-óriások,

gyöngyből-fűzött állat-koszorúk, szálka-fátylas-szájú zsír-tehenek,

a milliárd csöcsű tenger-asszony emlői keményen kihegyesednek, mint

fémkúpok sivatagja, vérbuborék-emlők hemzsegése körülöttem a vízi

pusztaság és néznek piros cincér-bajszú, ezer-lábú, páncélos

olló-csikorgású Rák-fejedelmek néznek és és szuszognak és

vicsorognak és lomhán mozgatják szemhéjukat és pislognak, kék zománcrojt-

végtagjaik gyűrűznek és hívnak és buborék-csóvákkal

lemerűlnek, s én itt ülök magamba-zártan, mint egy

őrjöngő láng-virágban, tűz-dália emésztő szirmai között,

csontig-hólyagosodott bőrrel és nincs zöld pikkely-szoknyájú

kicsiny fa, legalább szememnek árnyat adó zöld levél-harang

és nincs meztelen-csontú, szamárfülhöz hasonló nagy-szőrű zöld töklevél,

tarkómra-kúszó zöld lepény, meztelen növény-csiga, hűs növényi állat,

csak a láng dühöngő szirmai, s hörgő, víjjogó madarak,

s az űrben-támolygó boldogtalan madarak csonttá-száradt, virágzó

trágyája szikrázik körülöttem nagy kupacokban, mint a csontok,

mint őskori csaták után az állatoktól, madaraktól, emberevő ősöktől, legyektől,

hangyáktól, bogaraktól elhagyott kréta-pórusú, szálka-szivacsú,

fonálféreg-járatú csontok, mint csigolyák virág-csillaga, fűrész-

gallérú koponya-részek, köröttem trágya, fölöttem madarak rikácsoló

billió-szemű tornya, így ülök itt, az Ének kopár szigetén, s várlak, mint

hajótöröttek a nagy halat, akik léket vágnak a nagy halak testébe,

s nézik amíg megtelik lassan a seb-gödör mirigyváladékkal,

s szájuk bozontját a hal testébe mártva kiszürcsölik

a mirigynedveket, s nyelik porcelános gégével a hal levét,

hát hol vagy te Hal, te Megváltás Hala, hogy szívedbe késemmel léket

vágjak s kihörböljem szíved olajos, büdös levét, hogy

elmúljon tőlem megpróbáltatásom szörnnyel-hemzsegő éjszakája,

Mert nem vagy sehol és itt fekszel az út másik felén,

pici proletár-sírban, e gazdag, úri, tobzódó, cicomás, fene-

gyalázatos, ittmaradottnak-szánt, márvány, érc, gránit, bronz-

hányadék közepén, e Bűnök Kertjében, Hazugság-országban,

és neked nem jutott balzsam, se arany test-hüvely, zománc báb-ruha,

se gránit-koporsó, földalatti halál-várkastély, se isten-halottsiratók,

mint Egyiptomban a királyoknak, krokodílusoknak, madár-isteneknek,

se arany-korona mindenséget-beburkoló gyönyörű koponyádra,

a homlokpánton arany-babérlevélkoszorúval, s a hártya-arany lombokon,

az arany-babérleveleken állatok, virágok, madarak, üstökösök rajza:

narvál-hím, elefánt, zsiráf, orrszarvú, szarvas, oroszlán, kecske,

teve és kenguru, zebra, viziló, gazella, okapi, tapír,

az aranylevelekre karcolt paradicsommadár, pizángevő-madár, gém, tukán,

strucc és keselyű, bagoly és galamb, hoatzin, küzdő harcosok,

lepke és páfrány-koponyalevelű éjjeli lepke, százlábú és skarabeusz,

az arany-lepkeszárnyakon, arany-bogárpáncélszárnyakon, amelyek

végtelen homlokodra és beroskadt mellkasodra tapadnak, őszi avarként

betakarni foszforos csontjaidat és gyökér-szakállt eresztett szívedet,

neked nem jutott virág és rája, krokodil, szárnyas-hal, pók

és skorpió-homorítású arany-levelek babérkoronája fejedre, se szatírokkal,

se Orfeusszal, hárfázó gyermekekkel, galambot tartó asszonyokkal, kentaurokkal,

hermafroditákkal telerajzolt aranylevelek szikrázó babérkoszorúja,

se párduc, tintahal, polip, páva-domborítású aranylevelek koszorúja

király-fejedre s arcodra sáskabőr-puha aranyhártya-álarc,

amely megőrzi a bőr kráter-életét, s átveszi az arc sejthálórendszerét,

s a kirohadt szemre boruló szemhéj szempillaszőrét

is megőrzi, mint aranyszőr-csipkegallért, s megőrzi

a gyilkosság pillanatát, a megsemmisülés póruspontháló mosolyát,

a szőr-bokrok Puszta-országát, mint Agamemnon-királynak;

neked nem jutott se balzsam, se arany, se isten-halottsirató,

te öreg fához hasonló kikopott-rostú, fényes gyökér-szövésű Kölcsön-ruhás,

te Leszakított-ingvállú, Vonatkerék-rozsdával-megjelölt-homlokú,

ide kerűltél te Drága, a mindenség Arany-ága, Világ-paradicsommadár,

te Arany-kaloda, Gyémánt-börtön, Arany-bilincs a költők csuklóján,

a húst csontig-sorvasztó világ-nehéz arany-bilincs, ide kerűltél,

te Arany-álarc a költők fején, arany-buborék szemgolyód mögött

csak föld van és penész, komor arany-hártya mosolyod csak

elmállt koponyát, habzó földet, gyökér-agyvelőt, odvas fogakat takar,

te Gyöngék gyönyörű koporsója, Csillagokkal kivert űr magánya,

te Arany-írásos szarkofág, Isten szavaival teleírt mindenség-koporsó,

a Megváltást-elrejtő mohos sziklasír, te Fölszálló, Sárból-fölsugárzó,

leszálltál, mint a csillag a homályba, te Tengermélyi gyöngyház-csigahéj,

akibe a költők belebújnak, a piros-bajszú, nyélen-ülő-szemű remeterákok,

te Gyémánt-ing, Gyémánt-páncélruha a kis-ajkú költők szívén,

amely a vízmélybe húzza a halkan-éneklő fiút, mint láncáról

leszakadt búvárharang, s belefúródik vele a vízalji mocsárba,

mint az őskagyló, lüktető óriás gyöngyház-gyümölcs a tengeralji sárba,

ide kerűltél, te Ősangyalok szárnya, Próféták istent-betakaró árnya,

te Nehéz színarany-kesztyű a költők kezén, hónaljig-érő vastag

színarany-kesztyű, azték arany isten-kesztyű, amely keresztben

a szívre-fektetve ragyog, mint isten szájában az égitestek,

amely lehúzza, mint óriás-gyomorkövű krokodílus a gyermeket

a víz alá, hogy megroppantsa csontjait és húsából lassan egyen,

te madarakkal és halakkal, virágokkal és csillagokkal-teleírt

színarany-kesztyű, aki belegyökereztél a földbe, mint a földmély

arany-erei, kristály-fái, mint az arany halál-venyigék,

te arany-ragadozó, te óriás merev színarany-kesztyű, arany-kesztyűujjas

aranykürt, arany-korallfa, amelynek csöveiben költők ülnek,

mint a csőlakó polipok, ott virágzanak tebenned, arany-érfalaid

mögé húzódva, kidugják néha mohó csápfejüket a hömpölygő időbe,

de nem érzik a bőrpuha, idegpuha, halálpuha világot;

s itt fekszel e pici proletár-sírban, te Megemészthetetlen,

mert nem tud megemészteni mégsem a föld, a csőr-pofájú cápa,

a csillag-horogra-kerűlt pettyes kék ragadozó, s fölboncolt gyomrában

kardhal-fejek, tüskekarperec-tengeri-uborka, félig leszopott

gyermekcsontváz, tengeri-csillag csonttövis-koronája a gyomor levében:

e sír gyomrában, mint tengeri-csillag kristálytüske-rózsája fekszik

meg-nem-emészthető csontvázad te Szilárd, és szívemben

feküsznek fölemészthetetlen tengeri-csillagkorona-verseid

és lenyúlok érted, mert van hozzá hatalmam, a rögök, barna

gyökér-halászhálók göngyölegéből kiemellek és ölbeveszlek,

mint férfi-Szűzanya és kemény hajammal letörlöm Jézus-csontjaidat,

és könnyeimmel megmosom penészes csontjaidat és ringatom

véremmel-mosott, izmoktól-nem-pántolt mindenség-koponyádat

és sírok és sírok és sírok és sírok és csókolgatom

megemészthetetlen csontjaidat.

Karácsonyi ének József Attila sírjánál

Cseppkőbarlang a téli éj.

Lihegő és hatalmas

cseppkő-fogsorú szájüreg.

Szikrázó kristály-farkas.

Milliárd cseppkő-tű-foga

villog és sziporkázik.

Kálcit-virágok árnyéka

között a jég csírázik.

A dér szorongva visszanéz

a hegyes csillagokra,

kinő az éj barlangfalán

sok alabástrom-csokra.

Nyafog a denevér-sötét

nagyfülű bársony-fürtje.

Kristály-farkasfej vicsorog

az emberfaj-ezüstre.

Majd lágy részeket is kitép

a zöld állkapocs-tüske,

lágyékot és gégét kimar,

szőrt és tollat kiköpve.

Kiszakítja a mindenség

hónalját is morogva,

s elömlik füstölve a vér,

az űrben szétzuhogva.

A dolgok üveg-élete

ropog a farkas-szájban.

A tyúkganéj, a lóganéj

virít fehér ruhában.

A zöld, krokodil-bőrű sár

kék csonttá zsugorodva

salétrom-taréjjal sziszeg,

nem vár a szánalomra.

A kék holtak sisteregnek

a föld nyirok-levében,

csont-népek buborékzanak

a bolygó fém-tüzében.

Az élő mind zugot keres:

csikó, tehén, szelíd vad.

Kukac, bogár, béka, madár

a gyémánt-kürtre hallgat.

A férfi lámpát gyújt, a nő

égitest-almot terít,

s várják a zordon angyalok

csikorgó fagy-lépteit.

Kalácsot rágcsál a világ,

iszik, kinek van bora,

áttetszik csontoddal a sír,

mint röntgen-kép-koponya.

Én könnyeidre gondolok

és szeretnék zokogni.

A próféta-emberiség

már nem tud, csak makogni?

Mint páncél-vértet fölveszem

elszakadt halott-inged.

Halál ellen haláloddal

védem meg a hitünket.

Állok a tél üveg-vértű

lovai közt keményen,

jég-lándzsák, kristály-lovasok

oltanák ki vad fényem.

És mint jégtövis-koronát,

izzó arany-abroncsom:

a fejemre-font éjszakát,

a csillagos űrt hordom.

A halottak faggatása

Harminchét éves vagyok. Még nem elég öreg ahhoz, hogy bölcs legyek és pontos, mint a növények, az állatok, és az égitestek, s már nem elég fiatal, hogy ne jusson eszembe szüntelenül a halál. Pedig a halállal éltem mindíg. Ott ült csont-szárnyaiba burkolózva, mint óriás-denevér csontváz, mint az idő kristálytornyain fönnakadt őshajó gigászi váza, gyermekkorom virágmintás viaszosvászon asztalánál és nagypórusú csontjainak árnyéka berácsozta házunkat, lárvapuha szívünket. S én néztem világbuborék-koponyáján a laza varratok barna csipkézetét és lengő mellkosarában a csillagos űrt. Vagy ott ült gyökér-ingben moha-szemekkel, penész-parókával kamaszkorom vérkiütéses őszi szikláin, s cseppkőbarlang-szájából bombázó-repülőgépek olaj-büdös roncsai lógtak ki, fém-eres hártyaszárnyak, óriás csiszolt rovarszemek, rádióalkatrészek és gépágyúcsövek, s meredten nézte a ködben-tántorgó napraforgók aranypillás isten-szemét. És ott feküdt, anyám méhéből nőtt viaszrózsa, kis kék koporsóban, fagyott könnycsepp a csipke alatt. Sosem-hervadó jégvirág eszmélkedésem téli ablakán. És ott fekszik besározott csontjaival, gyökérrel-lekötött kezeivel, rög-lombú, sose-száradó tüdejével, varangyosbékát fészkeltető állakapcsaival, porcelán-csillag-csigolyával, elnyúlva harminchét évemen, földagadt kopár csontjaival visszanőve az idő kezdetéig és soha-el-nem-pattantható szappanbuborékként átdagadva koponyájával a jövő csoda-rétegeibe, mindenséghordozó végtelen zuhatagába. Egy Budapest melletti faluban születtem, Bián, s ott éltem húsz éves koromig. Édes szüleim örömére, vagy bánatára? – nem is tudom. Apámat már nem kérdezhetem. Túl korán ment a földbe, túl korán emésztette föl romlandó húsát a csillag-gyomor. Még el sem jött a kérdezés ideje, s még messze volt a felelet kora, amikor vadmadárcsontjaival alászállt az erjesztő földbe, fehér harisnyában, rózsafűzérrel átkötött kezekkel, tenyerében harmatos rozmaring-ággal. Félig-lecsukott szemhéja eres porcelán-kérge alól könnytelen szemembe lőtte arany-kérdéseit, aztán magára húzta az ős-anyagot, elfordította tajtékot-virágzó fejét. Hallgatott. Kimehetnék a faluvégi téli temetőbe: ponty-pikkely-kérgű téli bodzafák, rothadt és fagyott krizantém-fejek, nyálkás és pernyés őszirózsa-csomók, rozsda-márvány bürökcsipkék, behavazott növényi vas-koronák közé, elhullott kakastollak, földből-kimászott embercsontok, koporsó-rothadékok, koszorú-foszlányok, mocskos szemfedőrongyok Krisztus-árnyéka alá, és lekiabálhatnék a fagyott földbe. Vagy lemerűlhetnék a hideg anyagba, mint a varázslók. De nem háborgatom a halottat. Holtakkal csak holtak beszélhetnek. Én hiszek a halálban és nem hiszek a megsemmisülésben. Majd ha én is lefekszem a nyálkás és korhadásos, foszladékos agyaggödörbe, mert évmilliárdok halottaival van tele a föld, akkor majd megfogom áldott csont-kezét és beszélgetünk. Majd megkérdezem az én apámat: sírt-e miattam? Mert én sírtam miatta sokat. Tudom: a holtak egymással beszélnek. Tele van csonthanggal a föld, zengésekkel és énekekkel. Nem néma a lenti világ! Beszélek én ott vele és mindenkivel. Üzenek át a kocsonya-tűzön a holtakkal-nyüzsgő bolygókéreg másik felére. Csont-ujjam intésére szétnyílik a vörös tűzpolipgomolygás, mint a tenger, s a forró, lüktető, tűzhasadékon átkiáltok és visszaintenek a csont-kezek. Évmilliárdokig beszélek majd apámmal, s az életről mindenkit kifaggatok. A költőket és katonákat, a parasztokat és kőműveseket, az asszonyokat és királyokat. Az aranyba-öntötteket, és földbe-gyömöszölteket, a sárba-gyúrtakat és márványba-száradtakat. Mert az életről csak a holtak tudnak igazán beszélni. S a halálról csak az elevenek. Az én titokzatos és magányos anyámat nem kérdezhetem. Ha rejtett-izzású és csillag-árnyékú szemébe nézek: elhallgatok. Most kérdezzem tőle: mire szült engem? Miért szoptatott? Miért mosott rám? Most bántsam őt, a bánkódni tudót? A fiúk ne faggassák az anyákat. Ne kényszerítsék őket a feleletre. Az anyák könnye is ritka, mint a boldog álom. Az anyák jóságból hazudnak. Sose mondják el, ami fáj és elnémítja őket a szeretet. Tudta-e, hogy méhében csillagot hordoz, és piciny emlőit sárkánycsecsemőszájba gyömködi? Tudta-e, hogy kiválaszttatott? Hogy boldog áldást és erjedést befogadó teste fölött vérszínű angyal lebegett az űrben, izzó óriás-lábai a moha-csipás, kígyókérgű csontcsipke-koszorúkkal kivirágzott fekete nádtetőt pörzsölték, s lángszárnyai a mindenséget fénypólyába tekerték? Hogy rokona lesz a csillagoknak, a világ-szülő ősanyáknak és a madaraknak? Konok és makacs kölyök voltam, szorongásos és tervező, szomorú és világmegváltásra-készülő. Gátlásos és vad, álmodozó és mindíg-szerelmes. Mindíg-mást-akaró. Mindíg-halálra-készülő. Mi nagyon szegények voltunk és boldogtalanok. Anyám már Budapestre költözött öcsémhez. A házat, az édes gyermekkori házat eladta, mert akkor is nagyon szegények voltunk. Mostanában mindíg otthon járok álmaimban. Látom a holdfényes téli udvart és a holdfényes nyári kertet. És gondolatban is otthon járok mindíg, szeretnék a szederfa alatt lefeküdni és beleolvadni a földbe, földnek. Átitatódni gyökerekkel, fű-polip-rojtokkal. Ott zizegni a szederfa leveleiben, ott mohosodni a szilvafák kérgén. Derengeni a kapor, a mák, a fátyolvirág között, én is kapor, mák és fátyolvirág. És lila csillagrakétakürtök fürt-tömegével együtt-dagadozni a zöld páncélosvitéz-kőrisbogaraktól zabált orgonafákon. Gyökérbajsza lenni az otthoni arcoknak, fátyolhal-fark-uszonyú, s meduza-szakáll szemöldöke lenni és rézdrót-szempillája az otthoni fejeknek. És száradt mosolya lenni az augusztusi szélnek, kuvik-hang, bagoly-átok a halottas-házak kéményein. S a szagos ravatalok fölött lenni gyík-arcú mécsláng, a virrasztók arcán fénykankalin. Lenni a csorda-pásztorok rongyos királya szalmavirág-koszorúval zsíros koponyámon. Pedig hogy gyűlöltem azt a házat, azt a tóparti utcát, azt a falut és mindent, mindenkit aki otthoni! Gyűlöltem? Szerettem? Volt loboncos nagy hajam, mint a vadlovaknak, vállig érő, s voltam évekig kopasz, mint a rabok. Hemperegtem a koranyári vad mezők buja asszonyszőrzetében, a kutyatejtől ragacsos, mázas, gumit nyáladzó, bürkös, csalános, ecetbokros, rozsdás fazekakkal, cseréptár-nyémaradékokkal, letört lábos-fülekkel, megrepedt-pocakú lámpaüvegekkel, rézbordás lámpacilinderekkel, drótokkal erjedő domboldalon, foszladozó, rothadó, fölpuffadt, óriás drótpamacs-bajszú dög-macskák, zöld, ragyás, penészes, szakadt kesztyűhöz hasonló eltaposott varangyok, döglött, meztelen-mellű tyúkok, eldobott koszorúdrótok, arany-írásos megátkozott koszorúszalagok, tyúkcsontok, csibekoponyák, bíbor-bélésű gyantakagyló-disznókörmök, penészes disznószőr, száraz, cseppkő-szálkaküllős csontok és rég-kiszopott velőscsontok, lepattogott-zománcú, csontszivacs-belsejű tehéntérd-forgók, aranypikkelygatyás, ókori gyertyatartókhoz hasonló, dagadt, hervadóbőr-talpú, húsgomba-párnás, halott-körmű tyúklábak, gyűrt aranylegyező-libalábak, szétpukkadt-szemű, kabátgomblik-orrlikú véres csibefejek, aranyhártyával-bevont fűrészperemcsőrű kacsafejek között a virágzó rothadásban, a szemétből-kivirágzó növényi lét boldog-büdös, méh és darázsdöngéses, lepke-omlásos, szitakötő-dühöngéses mámor-áramlásaiban; a madárkiáltozásos, kutyaugatásos, libagágogásos, tyúkkotyogásos, kakaskukorékolásos faluszélen; ültem merengve a zöld-pattanásos, penész-rücskös uborkához, óriás babhüvelyhez hasonlító kecskebékákkal, fehér nyál-uszonyú, kocsonya-kordbársony csigabigákkal, szűzlányszájú piócákkal, iszony-tekintetű csíborokkal, nagy rothadék-bundájú, fémcső-gyűrűzésfarkú pockokkal, szénből-hasított fedőpáncélú, szénből-csiszolt-szemű csíkokkal, lángszeplős, üvegkesztyűs-kezű tarajosgőtékkel, űrállomásszerű vízipókokkal, bársonypáncélos lótetűkkel, gyászlepkékkel és özvegyruhás szitakötőkkel, kisfiúkukac-szitakötőlárvákkal, medúzafürt vizisiklókkal nyüzsgő, mindenféle csúszó, mászó, vonagló, röpködő, ugráló, úszó, sziszegő lénnyel hemzsegő patak partján; a sásban, a nádasban, a kákics gumikoszorúiban; hevertem a vad nyári boldog morajlásban, növényi és állati sziszegésben, zengésben, zörgésben, zakatolásban és zizegésben, tücskök, sáskák, szöcskék milliárd-végzetében; pipacs, búzavirág, mácsonya, kalász szerelem-örvényében, a föld áldott tollai között, a kéreg lüktető, fényben-háborgó sziporkaszárnyai alatt, aranybolyhú, hárfa-hangú, zöld-szagú tollazatában; ültem a frissen-kiásott sírgödrök barna gyökér-bőrrel, koporsófoszlányokkal, korhadt és avas ruhacafatokkal, gyöngyházgombokkal, kiszáradt tökhéjat utánzó koponya-hólyagdarabokkal, ásóval félbevágott véres varangyokkal és fehér rovar-penész-habbal kevert izzó, babérlevél, menta, tömjén, mustármag, törökszegfű, gyömbér, szerecsendiószagú földkupacon; a meszelt-arcú, báb-arcú, frissen-festett-sebű, vért-öklendő-szívű, aranyozott kő-szögű Jézus bodzaillatú árnyékában, bodzafák bársonybűzében, s a világegyetem örvénylett fénypettyek csomósodásával, tűzgyűrűivel, izzó köd-gömbjeivel, tűz-gombolyagjaival, vér-gomolyagával, arany-suhogásával zavaros és szerelmes szívemben. Én mindent szerettem. Minden állati és növényi létezőt, a láthatatlant, s a láthatót: a bolyhos, páncélos, lélekzőnyílásokkal lüktető, májjal-rendelkező, soklábú, sokszárnyú, sokszemű állat-apróságokat, a kukacokat, az egész testén-bajusz hernyókat, a férgeket, gilisztákat, pókokat, a pókhálót, a cserebogár fémlemez-babérfa csápjait, az éjjelilepke óriás pamut-páfrány fülét, a madarakat és a gyökereket, a fémeket, kristályokat, sókat, köveket, a mohát és a kék-darazsak mohatestét, a halottak kristály-sün állát, a jégbefagyott harcsa jégbuborék-lihegését és sárga óriás takony-bajszát, a harkálykopácsolást és a levelibékák nedves pelenkagumi-ágyéklüktetését, a fakéreg illatos őskagyló-darabjait, a vízmosásokat és fűszálakat, a fák zöld tüdejét, napba-merengő szárnyait, rostjait, rügyeit, leveleit; a vizet, az esőhólyagokkal-lúdbörzőt, a tajtékzót, a fénygyökerűt, a zöld izomfonadékosat, az önmagát-nemzőt, szörnyek és ősök méhburkát; az üres hártyakardtok kígyóbőrt és a hüllő-gubanc szőlőgyökeret, a rozsdát, és a havat, az esőt, a ködöt, a sejt-állatkákat és a titokzatos csodálatos vért, a háziállatokat és az erdei vadakat, a rothadást, az erjedést, a bomlást, a püffedést, a boldog nyiroknedveket és a tehenek fehér-mohás, rózsagyökér-tőgyét, a virágok arany-makkú szerelemszerveit, arany-klitoriszát, kövér növénybőr-belsejű, duzzadt, növényi-véraláfutásos, kék-ernyő-belsejű méhét, aranyporos szerelem-ormányait, a méhek combalatti aranykannáit, virágporos szőrkancsóit az üveggyökér-izmú combokon, a szarvasok lila vizeletnyomát a hóban és a kisnyulak rózsaszín teve-orrlikát; a varangyokat, amelyek mint mohával, láppal, hínárral benőtt zöld-penészes, lábról-lerohadt katonabakancsok; a meteorhullást és a földet, ezt a megmondhatatlan-szagú, föld-szagú földet, ezt a zsírosat, szárazat, agyagosat, szíkeset, meszeset, ezt a forrót és jegeset, átázottat és nyári-szárazat, amibe arccal bele kell fúródni, amit testemre szórni, szívemre kaparni, enni kell, harapni, rágni, mélyen belehelni, szívni, csókolni, szagolni, habzsolni, ölelni, ezt a földet: lényeink tűzmedencéjű, óriásnőstény-emlőjű, égitestekre-fröccsenő-tejű, barlang-tüdőhólyagos, kiapadhatatlan-ágyékú anyját, teremtményeink mindíg-újra-születő, ősátok-mohóságú temetőjét, a földet, a földet, a földet, amibe egyszer én is el fogok keveredni. Csak azt nem szerettem, ha apám részeg. Pedig sokszor volt részeg az apám. Jó, kedves részeg volt az én apám. Sose történt meg, amitől mindíg féltem. Nem kötekedett, nem verekedett, nem ordított, nem futkosott konyhakéssel, vagy baltával a hámlóbőrű, nagyszőrű törpe házban, vagy a zöldbundájú holdas udvaron. Nem zavart ki minket a konyhából az angyalcsorda-birkózásos hóviharba, vagy a zöld nyálkát okádó novemberi ég alá, hogy sírva nézzük fehér hányadék-buborékait: az őszi esőt véres dália-cafrangokkal, ázott tyúkokkal, megőszűlt-szőrű kutyával borostyán-kockába foglaló petróleumlámpa-fényben. Csak állt boldogan vigyorogva, gipszálarc-vigyorgással, görög tragédiaálarc-vigyorral, hogy azt hittem, egyszercsak leveszi fejéről a festett papírmasé-vigyorgást, s rámnevet fiatalon, csak állt vigyorogva, sárosan, arca, füle, orrlika, keze csupa sár volt, véres őszi ragacs. Állt, fölemelve virágzó szőr-páfrány szemöldökét, mint rézből-horgolt pávafarkot, csak állt sárszagúan, esőszagúan, dohányszagúan, fröccs-szagúan, város-szagúan, verejték-szagúan és összesározott öreg aktatáskájából vette ki a városból-hozott süteményeket, amelyek, mint az elmázolt rovarok: zöld vérüket csurgatva vonaglottak sáros tenyerében, az összefolyt-színű, egymásba-ragadt, nyálzó ikracsomóhoz hasonló cukorkát, a kristály-pörsenéses, becsokoládézott kiflit és adta düledezve éstántorgva. Csak egyszer borította föl a konyhaasztalt, hogy kicsúszott porcelán-hagyma-húzókájú fiókja, s szétszóródtak a kopott, májfoltos főzőkanalak, a lerágott alumíniumkanalak, villák és virágmintás-nyelű vaskések, s vágta kiszámított-gyönyörűséggel a földhöz csillagmázas, fehér porcelán-agarat, amit jutalmúl kaptam a biai dalárda vezetőségétől, mert szerepeltem a Sárgapitykés közlegényben. Vacogtam. Ágyába bújni nagyon szerettem. Ha engedte. Akkor is csak háttal hátnak, vagy arccal hátának fordúlva feküdhettem a verejtékes nagy dunyha alatt. De jó volt átizzadt inge apa-illatát mélyen beszívni, háta hatalmas horpadásába bújni kopasz gyerek-fejemmel, az öreg ing meglágyúlt rostjait verdesni szempilláimmal, s hallgatózni boldogan, ziháló, zörgő fél-tüdeje alatt, amely úgy beszélt nekem, mint egy száradó, öreg erdő. Várni a hajnal első kukorékolását, nézni, ahogy a csillagsugár arany-lilioma lassan lesorvad a hímzett Szűzmária-arcon, ahogy bedugja óriás bőrkoronás, alvadtvér-zacskó szakállú, gyanta-gályaorrú kakasfejét a hajnal, nézni a téli köd galaxis-gomolygását a szobában, mert nyitott ablaknál aludtunk mindíg. Nagytermetű ember volt apám. Háta jobb oldala hatalmas csonttalan húsgödör, óriás lila sebhely-hímzésekkel, amelynek vastag forradás-dudorai nagy virág-mintákkal borították a bordátlan, lángos-szerűen lapos, összelappadt léggömbhöz hasonlító, tüdejétől megszabadúlt testrészt, mint a hajdani huszármentéket az aranykacskaringó-zsinórozás. Gyermekkorom eleven sírgödre volt az a kékenbehímzett teknő. Néma, mozgástalan, nem-földagadozó, nem-hullámzó. Béna és hangtalan, fél-halál, fél-temető. Mégis, fülemmel e nyirkos, csonttalan, kék gyökerekkel benőtt üregre tapadva de boldogan hallgattam boldogtalan testének szikár zörejeit, morgásait, zubogásait, a súlyos-ütemű szívverést, a nehézkes és szortyogó levegő-áramlást a foszladozó-buboréklombú féltüdőben, a vér súgását, sustorgását, zuhanását és lüktetését, a túlsó borda-mozgás ősteknőc-lassúságát, a húsba-kötött csont-tollak szárny-nyikorgását. A testet, amely nehezen élt, mint az óceán. Mint gyűrt, kagyló és csigapikkelyes földréteggel takart barlang-rendszerek fölé, hajoltam titkos testére, ahol gázok bomlanak, jeges vízesés-szakállak tekerednek és zubognak, fröcskölve, dörögve ismeretlen sötét üregek, cseppkő-virágerdők, sír-moha denevértanyák, lenti óceánok felé, ahol testükbe-visszanőtt-szemű, szemgolyójuktól megfosztott fehér lényecskék élnek a sötét, jeges ragyogásban. Apám mindíg köhögött, köpködött, verejtékezett, krákogott, fuldoklott. Nagy, áttetsző póklábszerű nikotinos ujjai úgy mozogtak ilyenkor a levegőben, mint papírlapon a kaszáspók, vagy a lószúnyog combtőből-kitépett, rémülettől-elhullott, kataplexisben-elejtett gyöngy-gyökér óriás-lábai. Aztán rágyújtott és megivott egy bögre bort. Kőműves volt, s lett altiszt, irodaszolga, ha szebben mondom: irattáros. A háború után újra kőműves, gyárimunkás, Február haldoklója, dacos fiatal óriás-halott, márvány-éposz a ravatalon, földbemerűlt viasz-tábla, elásott, csontból-kötött könyv, teleírva szomorúsággal, mindenség-titokkal, penésszel, rothadással. Mit akart tőlem? Hitt-e bennem? Félt-e tőlem? Gondolt-e a megváltásra, amikor engem nemzeni készűlt? Tudta-e, hogy Küldetést-adó, hogy a Kiváltás hírnöke ő? Hogy a szerelem arany-ölelésű titán-angyala? Hogy földrengés-mámora, emberteremtő gyönyöre tűzzel ír jövőt a boldogságra-kész testbe? Hogy létének kialakuló, viruló, festőpaletta-színű, tomboló tűz-özönében, robbanás-fényködeiben, világtűzzel-gomolygó tejútrendszer-alakulásában a lágy, vérző, forró-szervezetű űrben összecsomósodik, s milliárd szervezett sejtté bomolva földagad a beszélő láng, az époszteremtő víz, az éneklő anyag? Majd megkérdezem őt, s akkor felelni fog. Apró-növésű, sovány fiú voltam. Ideges, buja-képzeletű, nagy-szívdobogású gyerek. Napszámba jártam, már kiskölyök-koromban: a vasútra, az uradalomba. Úgy göngyölgettem tántorgó álmos társaimmal, magam is ásítozva és fulladozva a zöld-csontvázú, száradó-eres, sárga-golyóstáskás borsót a befejezetlen-hullámzású, istenvérrel telefröcskölt hajnali földeken, mint a harmatos szögesdrótot, óriás tekercsekben, ágyékig-lucskosan a nagy bimbójú harmattól, verejtékes arcomra tapadt por-álarcban, s a nagy ezüst-terebély tüskefák csípkedték, szúrták, rágták húsomat, mint a haldokló katonákét a közönyös, mohó madarak. Véres, sáros, verejtékes voltam mindíg. És vártam a hosszú-szakállú megváltó-esőt, a hirtelen ropogva-lezúdulót, a tűz-fogsorút, amikor tüdőig-ázottan és boldogan ülhettem a kő-kérgű bodzabokrok alatt, s nézhettem a csigabigáktekergő, hermafrodita-vad, egész-testükben-csók nászát, a vízcsöppek fehér kukac-nyüzsgését a porban, az eső-buborék-békák hemzsegését, a gyanakvó-pislogású varangy bőrpenész-szemhéjának lassú mozgását, az összetapadt temetőbogarak fekete-halálfejes hátát, narancspiros pórusos bőrpáncél-fedőszárnyait, a vékony narancshéj-bőrű koponyára nőtt állatüveg szemgolyókat. Jártam kapálni, szőlőt nyitni, takarni, markot szedni, csépelni, kévét adogatni, kazlat rakni, polyvát hordani, zsákolni, kukoricát törni, krumplit szedni. Jártam fatelepre deszkát rakodni, gépfűrésszel deszkát hasogatni, erdőre fát dönteni, kerítést csinálni a fiatal földbirtokos dióskertje köré, holtakat kiásni. És jártam a kőművesekhez. A legjobban ezt szerettem! Lebontani az öreg vályog-házakat, dobálni föl a pallóra a téglát, amitől piros hártyává kopott az ujjbögyek bőre, s mint a kő rostjai, elkoptak a bőr recéi, s látni lehetett a vér lüktetését az ujjhegyeken, mint a kotlós alól kivett, gyertyával átvilágított tojásban a csibe-embriók szívét; alumínium-simára faragni a laza-csont, szivacs-testű követ, csorbátlan-élüre faragni a kőkockákat, a vastag ács-ceruza vaskos grafitnyomát pontosan félbe-vágva; habosra, könnyűre, zsírosra, pontosra, melegre kavarni a habarcsot, tudni mennyi víz, mész, homok, néha cement kell a jó malterhoz, az igazihoz, a csont-kötőhöz, fölújítani a madár-tobzódásos hajnalban a malteros-láda mélyén megdermedt, zsírhártyás, kopasztott-tyúk-bőrű maltert, hogy lágy és okos legyen, mint a sárga tajték és hasznos, mint a jóság; lazára, habosra habarni a sarat, nézni fekete-bőrű óriás-buborékait, amelyek fölmerülnek a sár mélyéből, mint az óceán csoda-lényei, beszívni a munka sár-illatát, kő-illatát, mész-illatát, tégla-illatát, cement-illatát, deszka-illatát, kőműveskalapács-illatát, kátránypapír-illatát. Az elemi iskola után szüleim polgári iskolába irattak. A polgári iskola Bicskén volt, húsz kilométerre szülőfalumtól. Vonattal jártam Bicskére, apám meg Budapestre. Ó, jégropogásos, fehérhártyás téli hajnalok, a hold sárga kőzet-gumója a fémpántokkal átkötözött űrben. Ballagtunk deres arccal, jég-bojtos orrlikakkal, jégraffiás-szemöldökkel, fehér gőzoszlopokat fújva, mint az elátkozottak. Fölöttünk a fölboncolt űr áttetsző hullája hevert elnyúlva világ-szigettől más anyag-szigetekig: kiboncolt forgók, csontbütykök, fény-izomkötegek, ernyedt izomszalagok, bordák, gőzölgő belső-részek, kékre-hervadt szívbillentyű-kagylók, s a lefűrészelt koponyatető mellett a vérperemű koponyaüregben a sárga-hártyás óriás-agy: foszforeszkáló tekervényeivel a hold. De miért vádoltak engem a lopással, mikor eltűnt az osztályban egy erszény, húsz pengővel? Mert én voltam tán a legszegényebb? Mert megaláztak és megszégyenítettek, megfélemlítettek és megfenyegettek, zokogásra-kényszerítettek és nem kértek soha bocsánatot. És miért kellett nekünk megfizetni a negyven pengőt, mikor egy vonattal-bejáró társam elrepesztette a vonatablakot? Mert kicsi voltam és védekezni-nem-tudó? Szegény és rettegő? Miért kell minden bűnt megfizettetni a szegényekkel? Sose felejtem a szemfödő-bőrű, selyemhernyóbáb-arcú, patakukac-nyakú gőgös, kékegyenruhás állomásfőnököt, az igazoltatás szégyenét, a lassan-gördülő vonatkerekeket, mert közéjük-ugrani szerettem volna, hogy mindennek vége legyen! És mennyi szégyen és mennyi megaláztatás! A napszámban, a kőműveseknél, az iskolában, a nagyobb-fiúk közt, a faluban. Bolondnak néztek, vagy szörnyetegnek? Mit-akar-ez-a-prolinak, vadcsődör-hajú eszelősnek? Elűzhetőnek, megszégyeníthetőnek, kiátkozandónak, megfeszítendőnek? Csak nőtt gyűlöletem és undorom, mint a háború alatt mellkasomban a víz, fuldoklásig nőtt, haldoklásig nőtt, s már állították borostyánkoponyává érett fejem mellé a haldoklók gyertyáját, s a pap készült az utolsó kenetre. S jött is már a havas falu-űrön át csöngettyűzve és hallgatagon. Ó apám, anyám, mit szenvedtetek ti miattam? Csak el, el, el innen: a gyűlölet földjéről, az elátkozottság földjéről, a gyökerek országából, a véres tyúkfejek, csontot-virágzó, mályvát és liliomot virágzó trágyadombok birodalmából, kivedleni, mint a szitakötő gyémánt-koponyájú hódítóvá, levonaglani az átkos lárva-lét belső-zsírbundájú hártya-öltönyét, kibújni irtóztató szenvedéssel a kopoltyúrés-sorozatos bőrpáncél-vértezetből, s lenni diadalmas-tüdejű röpködő, levegőben-rángó, ragyogva-cikkanó, s nem is nézni többet a múlt partján heverő tegnapi-lét zsíros, véres foszladékait, erezett celofán-cafatjait, fehér-pórusos lárvabőr-foszlányait, a gyermekkor lehámlott életrongyait. Lenni csillag az önmagába-fúlt, szőrös láppal benőtt, csontokkal-kirakott, szenvedés-tollú, átokba-dermedt, hal és béka-szájakkal hold-likacsos, fénytelen világ fölött. Világító és megváltást hirdető. Most hazamegyek szülőfalumba és kifutok a hó-foszlányos, jegeseső-kocsonyás, őszivirág-halott temetőbe, ahol a kék-gombás márványsír-köveken lassan-csordogáló, fekete-likacsú hószeletek ülnek, mint átázott kenyérdarabok, s a fakeresztek arany-írásait, ezüst-évszámait megolvasztja az eső, a hó, a hólé, leszívja a falun-hömpölygő hatalmas köd-polip, ahol a rózsaszín, világoskék porcelánkeretbe szorított, üveg alá feszített fényképek arcát, göndör haját, bajuszát, kezeit, nyakkendőjét, máslijait, nyakgyöngyeit lassan elmállasztja, üveghez-tapasztja, fölkunkorítja, felpörgeti, elvigyorítja, megráncosítja, vízgyökerekkel átszövi, cserepekre-bontja a télvégi olvadás és az eső. Kimegyek a rothadt koszorúk, fehér krepp-papír-pólya-foszlányos koszorúdrótok, elfagyott-üstökű virágok, üszkös-sárban-heverő csontok, kopasz, szélsuhogásos jegenyék, akácok, ecetfák, bodzafák, orgonafák, friss-meszelésre-váró durván-faragott Jézusok, vastag-hullafoltos bánatos Szűzmária-fejek, márvány-töviskoszorúk, rozsdás konzervdoboz-gyertyatartók, lucskos gyertyacsonkok néma földjére, az otthoni temetőbe és dörömbölök apám sírján. Lekiabálok az átázott föld alá apámnak, a nedves-csontúnak, a gyökér-ismerőnek, az ifjú-csont-öregnek, dörömbölök a roppant gyökér-föld-ajtón és megkérdezem: tudott-e kínjaimról? Sorsomról tud-e és énekemről? Föld-penész szemgolyóival átlát-e a tizenöt föld-éven és látja-e gyötrött kérdező arcomat? Tudom, hogy nem felelhet, mert a föld és gyökér törvénye bepólyázta száját, nyelve föld, agya föld, tüdeje föld, ágyéka föld, hangja föld, gondolata föld. És elmegyek minden sírhoz: a fű-teknőjűekhez, a gazba-horpadtakhoz, a kaviccsal-kirakottakhoz, a márvány-büszkékhez, az ecetbokrosokhoz, a rozmaring-tüdejűekhez, a májszínű, gombás gótírásos márvány-kereszteket-elnyelőkhöz, amelyek kiállnak a jégpikkelymintás-sírokból, mint a sikló szétgyűrt bőrbarlang-szájából a békák pettyes-hártyaujjközű lába; az új-koszorú-borulatúakhoz, a gazzal-kiszakállasodottakhoz, a növény-csontvázas ismeretlenekhez, elmegyek minden sírhoz és köszönök a halottaknak. Köszönök a halottaknak, mert köszönni kell a halottainknak. És megkérdezem öregapámat: benőtte-e már bajsza a kéreg-alatti földet, mint az elmúlás gyökérzete, átúszva földrészeken, tengerek alatt, foszforeszkáló végtelen üstökös-moszat; és megkérdezem a lányokat: emlékeznek-e még az orgonabokrok-alatti pici csókokra, a pirulásokra és dadogásra, a lucskosra-izzadt rózsamintás kis tenyerekre, amelyek vonaglottak, kúsztak, finom-recés szarvacskáikat nyújtogatva egymáson, egymás körűl, mint a szerelmes csigabigák; megkérdezem a fiúkat: emlékeznek-e még a téli erdő szarvasaira, amelyek lassan vonúltak a délutáni hó és köd szemfedő-függönye mögött, a túlsó hegyoldal-erdőn, megálltak, mentek, megálltak, néha a hópehely-űrbe szagoltak, kifújtak gőz-agancsokat, vonúltak behavazott gyermekkorunkon, szerelmes csillagállat-öleléses gyermekkorunkon, mint tanítványaival Jézus a látomás hegyére, a küldetés hegyére, mint kísérőivel Jézus a megfeszítés hegyére. Megkérdezem az asszonyokat, akik szerettek: emlékeznek-e még a széna illatára, a Kálvária árnyék-haldoklóira és árnyék-keresztjeire az óriás-csecsű-hold nyáréjszakán? Kopogtatok minden síron és dörömbölök és dörömbölnék e föld minden szegény-sírján, e zöld-szakállú kékbőrű bolygó minden-szegény sírján, elődeimén és őseimén, rokonaimén és testvéreimén, de nem tudom hol repedeztek szét csontgyökér-belsejű, szivacsállat-testű, szálka-szakállas cserepekké ősi csontjaik, lábszáruk, koponyájuk, csigolyájuk, nem tudom, lukas fogukat hol tömte be a föld és szívük hol oszlott el a lenti világegyetemben? Nem ismerem sírjaikat, mert a szegények sírjait nem őrzi meg az idő, az emlékezet, az írás. Ott bomlottak el ők az erdőkben, földeken, csatamezőkön, ott penészednek várfalakba építve, poros árkokban, kerék-zörgéses országutak alatt, fölitatódtak a madárgyomrokban, állatgyomrokban, rovargyomrokban, halgyomrokban, féreg-gyomrokban, sáska-gyomrokban, botsáska-belekben, denevér-gyomrokban, vadméh-gyomrokban, ott száradnak templomok habarcsában, fölszívódtak a gyökérvég-agyú fák gyökér-szájában, piócák, békák, csigabigák szájában és a föld zsíros sejtjeiben, kígyók gyomrában és barlangok nyálkás-cseppkőfogsorú gyomorüregében. De hol találom már a rovar-ősöket, hal-ősöket, ősemlős-ősöket, madár-ősöket, hüllő-ősöket, csiga-ősöket, moszat-ősöket és növény-ősöket? Hol találom őseim őseit, az eredet-ősöket, a csatamezőket, hajdani emberevőket, a kőműveseket, pásztorokat, favágókat, napszámosokat, jobbágyokat, halászokat és közkatonákat? Hol találom meg a gyökérgumóvá aszott ősanyákat, a manó-szakállas ősanyákat, s a többieket mind, a világteremtő-méhű, vulkán-medencéjű, vérzőágyékú asszonyokat? Megkérdezném őket: mit tudnak a jövőről? Gondoltak-e rám a megalázottak és szomorúak, a meghalni-kényszerítettek és elevenen-elrohadtak? De nem kérdezhetek meg minden bogarat, madarat, hiúzt és fát, nem kérdezhetek meg minden gyökeret, követ, kagylót, rögöt. Nem kérdezhetem meg a földet, hangom átjárja tán e tojás-alakú csillag-unoka minden porcikáját, de az arany-életszerv körűl gyűrűző töppedt, örökre-virágzó-méhű ősanya nem adna feleletet. A föld nem felelhet. Mégis: kifaggatom az otthoni temetőt, az engem-is-várót. Aztán elmegyek minden házba, megállok a küszöbön, bekopogok. Benyitok, s megkérdezem: ismertek-e még? Megjöttem. Hadd üljek asztalotokhoz.

Tűzliliom az éjszakában

Emlékezés egy vérző-arcú képre

Mednyánszky László: sebesült

Sárga, sárga, sárga, sárga, sárga:

tiszta és szennyezett, rothadó és nyüszítő, halált-lehelő és sült-tök

húsaként erjedő, papagáj fejéhez hasonló, a fagyott emberi zsírt utánzó,

kökörcsin bőréből lopott, idegen-sárga, mint aranyfogak csillagra-nyílt

mosónő-szájban, mint gépfegyver-sorozattal felgombozott-mellű katonák

szemfehérje, sárga, mint a főtt liba-talp, mint kútba-átkozott békák hasa-bőre,

mint az elkent agyag, mint egy meghasadt pillanat, sárga, mint a robbanás-

szín, mint a kikerics torka, és sárga, sárga, sárga, olajos, ragyogó,

mély és a mélynek belseje, mert a sárga mögött újabb sárga buzog föl és

olajlik el a felületen és annyi sárga egymáson rétegekben, festék-avar,

hogy ez a sárga már mint a vér: és ebben a sárga vér-kocsonyában egy

katona ül, egyik karját kicsit fölemelve, karja véres pólyába tekerve,

mint télen a rózsafák, Ady Endre zokogása ül itt, a Vén fiú, de itt nem

zúg, zuhog, árad már a nóta, itt csak vér van, sárga elhagyatottság,

megalázottság, magány, nyomor, irtóztató, kibírhatatlan csönd, nincs dal

és nincs jajgatás se, csak vád van. Vád. Nagyapám vádol; fején a gombos,

virágos katonacsákó. Kukoricacső-pirosra fakúlt bajusz-csorgásán a

lehelet deres cafatja. (Üstökös szállt oda pihenni!) Kint a meg-nem-váltott,

szívében a megváltott emberiség.

Elkésett üzenet

Újra-olvastam verseid, barátom,

egy-egy sor fölött hosszan elmerengve,

virrasztva lapoztam könyveid, barátom.

És mit tagadjam? Könny is hullt nevedre.

Már nem válogattam: az erős, ez gyönge,

mint az újoncokat őszi sorozáson,

csak sóhajtva néztem a konok seregre,

az eszméletedre, drága barátom.

A fanyar értelem nyit itt őslény-bányát,

s a csupa-kétkedés flórája virít,

a lágy-részt-Föltépő zörgeti dög-szárnyát,

hogy lássa ember-szívünk titkait!

Mint Rembrandt képén a boncoltat az orvos

mutatod nekünk a kibontott világot,

s ki tudja hány nap, hány tikkadt, szorgos

éj adta tudnod, hogy most magyarázod?

A szivárvány-belsejű testre hajolva,

büdös mécs mellett, pincében, titokban

kutattad lázzal, sápadtan borongva:

mi rejtőzik az elnémúlt agyagban?

Hát itt van, látjuk, mert te így akartad,

de hozzásegít-e ez a gyógyuláshoz?

Vétkeinket te sohasem takartad,

de van-e szavad, amely újulást hoz?

Van-e szavad, mely tisztább, mint a harmat

és hazát teremt, vagy világot átkoz?

Tűzliliom az éjszakában

Tűzliliom az éjszakában,

én nem hiszek a csalogány szavában,

és nem hiszek a bölcs emberi rosszban,

én nem hiszek az emberi gonoszban,

valami téboly van ebben a nagy nyárban,

tűzliliom az éjszakában,

én nem hiszek a csalogány szavában,

ősz lepke gördül villany-árvaságban,

mint ősz csillag az isten mosolyában,

tűzliliom az éjszakában,

zöld bénaság és növény-fekete,

növény-állatok zöld lehelete,

egymásból-kicsüngő hüllő-bánatok,

csönd-rostok, óriás sziromcafatok,

zöld szorongás fölött kanca-tüzesség,

vér-lebenyek, boldog hevesség,

láng-cimpák, buja, vad csalogányok,

tűzliliom, mondd meg a magányod,

tűzliliom az éjszakában,

én úgy hiszek az emberi csodában,

valami jóban, valami szépben,

valami emberi elrendeltetésben,

tűzliliom az éjszakában,

hold a diófa zöld zűrzavarában,

hold a diófa zöld rendszerében,

tűzliliom villanyfény-szegélyen,

tűzliliom a földcsillag rimája,

zöld tüskés velő-nyél kitüremlett szája,

árnyék-űrből felszökő könyörgés,

véres érccel bélelt tigrishörgés,

zöld tenyéren tűz-nemiség, gyíkhónalj-sárga

üstököscsóva ver tűzkoponyádra,

a mindenséget vérzi be nagy bárdja,

a pokolig hasít suhintása,

tűzliliom az éjszakában,

valami téboly van ebben a nagy nyárban,

üstökös-uszály hömpölyög nehéz szívemre,

mint medúzára döglött bálna nyelve,

mint óriáspolip köteg ernyedt csápja

omlik fejemre csipke-gomolygása,

valami vad angyal sír az éjszakában,

szárnyát zuhogtatja egy másik világban,

valami vak ördög dobog a vak űrben,

kürtök és cimbalmok hamvadnak a bűnben,

világ-nemző csődör nyerít, hívja párját,

isten kék szeméhez rúgdossa patáját,

isten kék szeméből dől a láng verése,

megfullaszt az égbolt szikra-üvöltése,

felbömböl az égen Gilgames bikája,

nincs akire rontson, nincs aki levágja,

szivárványtűz-zsákja a hold dagadt gombja,

rengeteg tűzlucskát az űrbe kiontja,

valami téboly van ebben a nagy nyárban,

tűzliliom az éjszakában,

reng a föld, a tenger fölmászik a holdra:

fortyogó nyáltömeg, szörnyeteg-amőba,

valami téboly van ebben a nagy nyárban,

tűzliliom az éjszakában,

görcs-diófa kő-gubanca alatt

liliomtűz az éjbe kihasad,

fölötte az álmot kőkorszakba fonja

a vén diófa cement Laokoon-csoportja,

kőkígyó-örvénye, kő-izomszövevénye

hajol rád liliom vérmárvány-fekélye,

több-agyarú hal-kürt, bitang bíbor-hidra,

párducpettyes nyershús nősténycsillag-szomja;

gyökér-szövetségek, növény-mellkasok

zöld küllői fölött a vér zokog:

tűzliliom az éjszakában,

én nem hiszek a csalogány szavában,

zord kezünkre hulló levelek árnya

nagy, mint a sárkány szempillája,

én nem hiszek a csalogány szavában,

tűzliliom az éjszakában,

mint ravatalgyertya éber csönddel tüntet,

bevilágítja virrasztó szívünket.

Az emberiség nem éghet magában,

mint tűzliliom az éjszakában.

Tetszhalott éveim margójára

A múlt-idő arany-ága

Arany-vonóját csönd-húrokra helyezte

a barna némaság, s huzigálni kezdte.

A gyásztücsök-testű rágörnyedt a csöndre,

piros-tenyerű kék kezét fölemelve,

s fölébredt a sok hang a nagy arany-ólban,

s fölzendült a lila mélyhegedű-szólam:

hártyás topogással, csőrös csacsogással,

véres borzongással, nyirkos suhogással.

Nyálazik a hajnal pirosan felbőgve,

harmatot csöpögtet elburjánzott tőgye,

a gyönge csöcsöket fejik növény-ujjak,

kürt-szemű virágok is inni tódulnak,

harmat-tejtől fénylik eres szirom-bögre,

inni jön az őslét vak kocsonya-ökre,

Szűzmária-szemű lepke-harang mellett

barna borongású tigris lefetyelget.

Mocorog a kis tó, ébred a halacska,

bőrrel bevont kagyló-pofáját mozgatja,

nyílnak-becsukódnak kopoltyú-érmecskék,

benne virágoznak rubint-legyezőcskék:

a kopoltyú-szárnyak piros-tollú csokra

élni liheg lágyan, legyezget kígyózva.

Sikló redőzik el, sziszegve szerényen,

s rebbennek vértövű uszonyok serényen.

Fordúlt egyet a föld, s szétzihálva szárnyát

kezdte a némaság bíbor muzsikáját,

s hömpölyögtek lila mélyhegedű-hangok,

moccantak a barnát ásító barlangok.

Piros ujjacskái a vonót riszálva

fölcsalták a párát a virág agyára:

játszott a fekete angyal vonójával,

s bekente a rétet édes boci-nyállal.

Ez volt a gyerekkor? Annak csak egy ága,

a kín-gubanc-fának arany-ágacskája.

Mert az iszony-fa volt, bánat-fa, sírás-fa,

Rémület-országban sarjadt jajgatás-fa.

Vérző lombjait a könnyes kőhöz verve

nyögött, gomolygott míg aranyát letörte,

ág-Hamupepejkét nem tűrte a gyász-fa,

s lehullt a füstölgő, emberevő lápba.

Úgy heversz ágacskám, őz-korom kis tornya,

mint Madár-királynő elhullatott tolla,

mint dzsungelben Buddha-szobor arany-térde,

rothadó orrszarvú koponya-tüskéje,

mint király-kard népet-elnyelő mocsárban,

mint gyűrűs lábszárcsont földbe-sűllyedt várban,

mint nem-oszló holttest sóvirág-oltáron,

mint isten hajszála a hulló világon.

Levedlett koporsóm, gyermek-szívem bőre,

gyíkbőr-ürességed néz a múlt-időre:

a pikkely-koponya torkig-tátott szájjal,

a test farkig fújva üres csillogással,

a hártya-arc szaru-buborék szemekkel,

a négy szaru-kesztyű a köröm-helyekkel.

Mint celofán-ruha a múlt hártya-zsákja,

látszik sejt-virága, pórusa és ránca.

Ott zörög zord éjem szikláin lebegve,

talán az a tejút, az isten fény-inge.

A gyűlölet és szerelem koronája

I

Ó, hogy gyűlöltem én ezt a falut, félénk kis gyerekszívem töviskoronáját, amely minden lüktetésre, az égitestek madár-hívására visszanyögdécselő szavára beleharapott gubancos-fonadékú kör-szájával, kegyetlen körfogsorával, hogy belűlről vérzett át lárva-gyönge húsom, kifelé, a csillagok felé, s csillagokra-áhító húsomon virágos lett a bőr, mint halottak napján gyertyalánggal a kék temető, hogy úgy éreztem átvérzik tagjaimon szívem, mint Gulyás Pál tántorgó, óriás-fejű, szúnyoglárvaszerűen áttetsző Krisztusi testén, akiről talán a legfontosabb sort akartam írni egyik époszomban.

Ó, hogy gyűlöltem ezt a falut, amely körémfonódott, mint egy tengeri páncéloskérgű tövisállat, minden tövisvégen tapadós pióca-szájgyomorral a szürke páncélkéreg alatt, amely úgy védi ezt a gyötrő-rondaságot, mint középkori harci-lovak fejét a vas-fejtokok, cifrára-kalapált arc-vasak, amely alól csak az orr és ajakcimpák szőrös virágai türemlenek elő a nagybolyhú szájszirmok puha, kefés hernyóteste mögött az élesre reszelt fogakkal, hogy belémfúrja magát, s meleg szerveimet rágja ki, szopja be, szürcsölje magába: ez az ezer páncélos lófejből font tüske-szájkoszorú! Ez a kő-csövekbe menekűlt eleven csillagkorona, amelynek csak a váza átharaphatatlan, de belűl csupa málló puhaság, olvadékony éhség-virágzás!

Ó, hogy gyűlöltem ezt a falut, áhitatos, nagy, bolond, okos, csillogó csikó-szemem fekete szem-ernyőjét, amit halántékomra kötöttek, hogy ne lássak el a Szíriuszig, hogy csodálkozó szemeim ne érinthessék ragyogásukkal fényévek zajló jégtábláin túl más világok tavasz-illatú fény-földjeit!

Ó, hogy gyűlöltem ezeket a fekete szem-ernyőket, látásom istállóit, amelyek a csontig forrtak fejemen, s amelyeket csak a messzi csillag-sziklákhoz vadúl dörzsölve tudtam lehántani magamról, sikoltva az ércek borzalmas csókjaitól!

Ó, hogy gyűlöltem ezt a falut, az irgalmatlan ollót, amely nyikorogva szétnyitotta rozsdás szárnyait, hogy lenyisszantsa kizsendülő szárnytollaimat, amelyek lucskosak és enyvesek voltak még, mint a tojásból kibújt csibe, ragacsosak, mint a temetődombon a sárga kutyatej. Gyűlöltem ezt a kőtojást, amelynek alig tudtam feltörni konok burkát, amelynek belsejében, mint a Mindenségben együtt-élt a Sötétség és a Fény, s én ott forogtam derengőembrió-levében leragadt hínáros szempillákkal, véres nyákkal betömött orrlikakkal, torkomba-gyömöszölt nyelvvel, levegőtől nem pezsdített tüdővel, mint celofánzsákba burkolt hólyag-rózsabokor, már egészen a tojásba dagadva és rebegve, mint a haldokló szív, fulladt szorításban, mert beleduzzadtam a tojásba és már testembe-zsugorított, önmagamba-préselt a síkos, homorú magány.

Ó, Falum, te, a korhadék őszi titán-koponyájára tapadt Zsákállat a mindenség áttetsző mélyeiben, te hallgatag üveg-torok, lágyan imbolygó sejtkosár, eleven-éhes pókhálókürt, lüktető kitátott-szájú állatcsipkezsák, te fehér tengermélyi tündérgyomor, szörnyeteg-szelídség a hold márvány-harangszavában, aki átszűröd magadon a világegyetem zord lángjait, a tollas-forgójú lét-tömegeket, sunyi kis rák-könnycseppeket, vérállatkristályokat!

Ó, Falum, te a világködök rubinthálóba font tőgyét szopni vágyó piros, nyálas, virágillatú Borjúszáj, miért gyűlöltelek, Reggelem aranykerítésű virágoskertje, miért rettegtelek, miért nem siratlak gyermekkorom?

2

Deres rózsafák közt sovány ludak állnak,

földig csurgatva az ólomcsipke-szárnyat,

növény-polipkarok fonnak be varangyot,

száradó medúzák a zuzmarás rongyok,

a kertben a krumpli szára fonnyadt, barna,

mint kidobott tyúkbél, hártyásra aszalva,

csak a petrezselyem zöldje áll derengve,

fagytól cseréptollú csönddé merevedve.

A dudva, a kóró, a tüskegaz tornya,

mintha egy kiégett templom gyásza volna:

virág-rovarszemek és kupola-sejtek,

mint a darázsfészek, amit kifüstöltek,

bógáncsot, ecetfát vérzik a vedlett fal,

s áll csigolyás-csápú mohos fémsisakkal

hártya-inges csontváz, üres-bőrű sáska,

gyöngyház-öltönye, mint lovag-páncél mása.

A villámcsődörtől megtépett fa lomhán

álmodozik, varjú köhög üveg-ormán,

rozsdás koszorúdrót lóg a kerítésen,

lukas vödör mereng mellette a lécen,

más-csillagú lények az orgonabokrok,

topognak a meszelt, odvas-fogú aklok,

egyetlen tyúk ődöng, kapargat kék trágyát,

hamut, csipegeti volt kakasa csontját.

Gőgös valék, konok, ostoba a jóra,

nem hallgattam soha az apai szóra,

elhagytam búcsúszó nélkűl ezt a házat,

s lassan hajtott lombot bennem az alázat!

Szívem, a madár-szív-robajjal beoltott,

az elszállni-vágyó, végtelenbe-oldott,

a fészkéhez-hűtlen eltévelygett rútúl,

s most csak könnyezik itt, szótlanúl a bútól.

Hol van, aki most se mondana le rólam?

Erjed penész-bundás forró koporsóban!

Aki tűrné, újbort töltögetve lustán,

hogy gyöngy-kérgű arcát böködje borostám,

s korholna, hogy sírnék, nézve a füst-pálmát,

s akinek idézném Dósa György halálát?

A döglárvás csillag szívta föl, amíg én

ott lovagoltam a hazug isten térdén.

Hol az apa? Hol van? Hol az én gőgöm már?

Én szivárvány lettem, ő meg kukacos sár.

Tetszhalott éveim margójára

Túl sokat beszéltem?

Némaság a sorsom?

Táltos-szívem féltem?

Bedagadt a torkom?

Csontváz-hadsereget

tenyészt csillag-sorsom?

Fölfalták hitemet?

Sírdomb lett az arcom?

Örvénylések Bartók Béla körűl

Magyarország

Egyre többet gondolok Bartók Bélára. Zord, fulladásos reggeleimen, amikor az ébredés utáni félórában szőrös leveleivel, sáskaláb-tüskés indáival, tapadó-száj-korongú kacsaival benő a szorongás, szinte láthatóan nőve körém, mint gyorsított filmen a növények, ahogy kibomlanak és körűlfonják a karót, és lelkem falát repesztve gyökereivel, millió halálos-tüskefogsorú csöndjével, áthatolhatatlan zöld szivacs-szerkezetével, piros-szirom fülkagylóival elborít az elátkozottság csipkerózsa-bozontja: fölidézem zenéjének sugárzó harmóniáit. Zenéjének kristálylapokból és csillagpelyhekből, alvadt-vér-kéregből és rovarszárnyhártya-levelekből épített szárnyai forró suhogásukkal, ideges lüktetésükkel és sötét, vérömlés-szerű zúgásukkal perzselve elhervasztják, celofánpernyévé égetik a fuldoklás falánk zöld bozótját, mint isten gázarany-gömbje a makacs és öntelt Jónás feje fölött a zöld-árnyékú töklevelet, s a hernyószőrű tökindát is, mely lehervad a föld hasáról, akár a csecsemő elkötött köldökzsinórja. Légy önmagad! Ne félj! A halálig ne add föl hited! Az alvilág árnyfényeivel ha tódul is ellened, csak énekelj, ne hagyd, hogy giliszta-tekeredésű növényeivel benőjön a csönd, fojtogassa szíved, befogja szemed és füled, zengő szádra tapassza zöld tenyerét. Bartók Béla zenéje titokzatos és nélkülözhetetlen életnedveket ad, mint a vérátömlesztés. Nézem fényképeit: zárt, fémcsiszolású, rovarpáncél-ragyogású bánat-arcát, amely mint egy háromkaréjú ősrák bordás kőzetpajzsa, időtlen, és emberiség-idejű, szikrafehér, elszáradt hínárral borított csigaház a vízözön-utáni párolgó, sarjadó buja sárban, amelynek zöld nyálkájában óriás-teknőcök, kétlábon-járó sárkánykanok, emberkezű torony-nagy tarajosgőték lábnyomát benövi a boldog penész és beszívárogja az új élettel-nyüzsgő talajvíz. Hínáros, csigaház-fehér arc, összezsugorodott élő arany múmia-koponya, begöngyölve a szenvedés fehér pólyáival, a szikkadt kréta-húson átderengő bánattal, amely áttetszővé teszi apályait, horpadásait és domborulatait, mint a tengeri csiga csont-rózsaszirom falát a nap. A töprengő és konok homlok, a legörbült-szájvonású szemöldök alatt a megmérhetetlen-izzású, végtelen cseppkő-üregű, ásvány-kútgyűrűzésű szemek, ezek a nagy összetorlódott-hasábú kúsza-csipkézetű kristálygöröngyök mindíg más tűzlappal, az egymásbaforrt gerendák, a hasábszögek mélyéből lövellő lánggal, gerinc-szikrázattal, kirobbanó fénypettyel ragyognak és sugározzák be mindenség-nagy, világegyetemmel-terhes magányosságának örökös éjszakáját. Csak József Attila szeme volt ilyen kristály-bánatú, ilyen halál-zimankós. Csak a szétrágott-gégéjű, gyűrt párnákon fekvő Babits Mihály óriás kopasz koponyájában izzottak ilyen kristály-hasítású, bátor, elmondhatatlan-okosságú szemek. Bartók szeme: fémlángokkal és aranygyökerekkel beszőtt, napfoltokkal és tarajló robbanás-csápokkal zizegő, a megaláztatás gyémánt-köszörűjével csiszolt élő szenvedés-kristály. Ki volt ez a tagadó-szemű férfi, ki volt ez az átlátszó és törékeny ember, aki a halott, kiszáradt, áramló nedveit vesztett imádkozó sáska háromszögletű, ragadozó-rágószervű zöldaranycsont-fejének rengeteg-csiszolatú hatalmas smaragdgömb-szeméhez hasonlított és akinek zenéjét úgy átszőtte a szenvedés, mint e ragadozó szárnyait a sárga erek, amelyek dagadtan állnak ki a puha szárny-anyagból, mint öreg lovak comb-belsején a vastag erezet. Belenézek fénykép-szemébe (mert túl későn születtem, hogy az élő szemek zord ragyogása érintse csontjaimat) és elnyugszik bíbor-sörényű háborgásom és szívem árnyékos, nyirkos gödrei betelnek fénnyel. Ki hasonlított még hozzá? Láttam egy francia férfi fényképeit. A férfi magasrangú katonatiszt volt s egyszer, életének talán legbátrabb pillanatában, levetette az egyenruhát: szerzetes-csuhába burkolta testét, s elfutott a sivatagba: töprengeni és vezekelni, gyötrődni és gyógyítani a sivatag szén-arcú szegényeit. Ennek a gyötrődő embernek a szeme ásvány-szigorú volt, gyötrelem-izzású, az anyagon-átható tüzű, aki látta a dolgok belsejét: az élő és élettelen anyag, az egymáshozláncolt anyagrészecskék, a növényi és állati szövetek kúsza-halmozású kristályszerkezetét, s a jövő titkos-írású göngyölegeit, vagy a halál újat-kezdő boldog, fölszabadúlt erjedését is. Szeme: a mese-manóké, a bütyök, gyökér és moha-embereké, tekintetük ásvány-tűi áthatolnak az emberen, mint a rádiumpálcák sugara; szeme a középkori nagy csaták vezéreié, akik nézik a hajnali nap, isten szívének vércsöppje alatt a sárga szakállba-tátott szájú holtak feketedését, a hullaevő madarak ragacsos-csőrű kopogását a harmatos páncélokon, ahogy tépik az eleven-buzgású, vérgyökér-fakadású húst a vas-öltönyök réseiből, a levágott bíbor-pettyezésű testrészeket, amelyek mint a szöcskék levált combjai, alsó lábszárai hevernek a papagáj-csőrű fehér ember-páncélok, kettős rinocérosz-tüske-fejű, vas-álarcú döglovak között, s hallgatják az élők sírását, nyögését és hörgéseit, s a harcosokról és a lovakról leoldott, kupacba-dobált páncélruhák és sisakok, vértek és vérmaszatos sodrony-ingek csörgését; szeme azoké, akik látták a meztelen keresztrefeszítettek lila aszalódását, s látták rothadó lágy részeikben, hónaljuk és nemzőszervük körűl a fölbomló hús fakadását, a férgek büdös nyüzsgését; szeme olyan, mint Bartók Béláé. Ez a bátor és gyötrődő, ásvány-tekintetű remete-ember, aki ott ül a perzselő sivatagi homokban, kemence-izzású kőkunyhója előtt, a nap aranylemezeiből, fénygerendáiból épített gótikus templom forró csöndjében, mégis kevesebbet vállalt Bartók Bélánál. A hallgatást vállalta a kimondás helyett, a hangok helyett a némaságot. Hiú és öntelt volt, mint a Biblia Jónása, aki nem akarta követni isten parancsát és átkozódva és duzzogva ült a nap őrjítő aranypáncél-ruhájában, a morzsalék-só sivatagban, és mulatságos és nevetséges volt, akár Babits Jónása, akit sértett lucskos és nyálas, zsíros és büdös megpróbáltatása és gyáván könyörgött bíbor-éjű, szörcsögő, kopoltyú-szívrángású hal-börtönében. Mert bátorsága és lemondása kevesebb, mint Bartók szorongása, és a középkori kínzóprések, összecsavarható vas-kesztyűk, imádkozó-sáska-karú, vas-tüskés-ölelésű vallató-imádkozó-sáskák, mosolygó vas-Szűzmáriák véres karolásánál, (amelyek fölnyársalnak, mint e tövisfésű-karú állat a csíkos, mohabundás darazsat, hogy a háton döfnek ki a vastűk), a cafattá-zúzások és szétszakítások kínjánál pusztítóbb szorongások próbája, önpusztító magányossága édesebb, mint a megaláztatás izzó Dózsa-ökörszájkosár-koronáinál égetőbb hang-gyűrűk szív és koponya-szorítása, mindennapos, levéshetetlen, lepattinthatatlan viselése és vállalása. Bartók élete: a meg-nem-tagadható küldetés. Bartók műve: egyetlen szabadságharc. Csak a kiátkozva-elégetett Giordano Brunóhoz, az emberiség legnagyobb és legbátrabb szellemeihez hasonlítható életének és jellemének tisztasága és következetessége, kegyetlen, önemésztő szabadságszeretete, (amely úgy ette föl a szabadság tápláléka nélkül önmagát, mint önmagukat a kő egy levegőbuborékába zárt lázas, rab, reménytelen, mámoros szervezetek) és művének múltat-fölperzselő, fölszabadító, az egész létezést újra-szerkesztő, magányos, minden-eddig-voltat újravizsgáló konok bátorsága. Harca nemcsak önmagáért volt, nemcsak bonyolúlt és pontos, kristályszerkezetű és az eleven test vér és nyirok-pályáival átszőtt szervezetű, ősi-harmóniájú és a nép szenvedéseiből és örömeiből fölgomolygó zenéjéért, de Magyarország ellen is volt. Ó, az a Magyarország! Az a penész-ország és hullafolt-ország, az a piperkőc-ország és borosta-ország, az a motyogás-ország és versenylónyerítés-ország, az a dínom-dánom-ország és hintó-ország, az a véraláfutás-ország és vonítás-ország, az a láp-ország varjú-ország, földbe-ásott-zenéjű-ország, amelynek énekét mint tetszhalott lányt elevenen temették a bánat rögei alá, s akinek sírját kövéren benőtte a föld zöld szőrzete, színes növényi tüze. S az élve-eltemetett ének fölött nemcsak az öntudatlan lét rovar, madár és csillagzenéje tombolt, állatüvöltése és az alkonyi szél zihált, a fölágaskodott ősgyík tüdeje, amely átlátszik a pikkelyekkel-borított ég hüllő-mellkasán és eres hólyag-halmazaival a világ fölé dagad, de a vad és hetyke heje-huják láb-dobogása is, nagybőgőhöz csapott veszett koponyák recsegése, a kiloccsant, hajjal és csontszilánkokkal kevert agyvelő rózsaszín nyálazása is, dekadens fejekbe és petyhűdt szívekbe lőtt revolvergolyók véres visszhangja a csontkupolában és a szívizmok roncsolt vonaglása között. Az eleven halál nyihogott, a fehér pántlikákkal befont sörényű fekete ló toporzékolt, röhögött és ficánkolt a tetszhalott ének fölött, szőrére mésszel koponyákat és lábszárcsontok keresztjeit festette Magyarország. Pofájából sistergő tajték csöpögött nagy lepényekként a fűre, s az meghervadt lucskától, vizelete föllobbanó mocsárgáz és a gyökerekig égeti a virágokat, bársony-vödör orrlikai tűztollakkal rezegtek, mint az óriás éjjeli lepke hatalmas csipkecsáptollas moha-koponyája. Gyermekkoromban sokat őgyelegtem a temetőben. Láttam egy ördög-izzású nyárban, amikor kibontották egy tetszhalott lány sírját. A zengő sírt, a sikoltozó földet lihegve dobálták a temető sárga-fejű, gyökér-kezű öregei. De mire föltépték a koporsó födelét, a lány már halott volt. Ott feküdt haja fekete gubancában: kúsza, lila mélytengeri állat, amelynek bíbor szájnyílását körűlnövi a hús-kákicskoszorú és lényét hervadtan beborítja a szájperemből-sarjadt csápok áttetsző koszorú-bozontja. Lúdbőrző emlőgombjai apró, zöldpikkelyű, gyöngy-szemhéjú gyíkfejek. Két kezét szájába gyömöszölte, félig-lerágottan álltak ki földuzzadt szájából, mint mohó tengeri rózsa csápszakállas száj-öbléből a félig-lenyelt halacska piros csontbordás farkával, kék tüske-uszonyával. Önmagát kezdte enni, mert nem hallották meg földmélyből szivárgó sikoltásait. Mégegyszer megszülte a föld, de újszülött-sírását meg is ette a föld. Már önmagában-fúltan hallgatott. Csak a szöcskék zörögtek, ugráló elszáradt kalászok és csettegtek, akár a világító textilművek az éjszakában, és egy pacsirta énekét szívta föl a hőtől bolyhos, itatós-puha ég. A fiatal Bartók Béla ott ült a sárga Magyarország-pusztaságban egy kereszt-nyakig sűllyedt, zöld-szürke foltokkal elgombásodott, pelyhesen beszőrösödött kősírkereszten ésdacosan merengett. Nézte a csontvázakkal-berajzolt, verejtékező, láng-tollat szuszogó halál-ló csődör-táncát, és szorongva hallgatta az átkozott ricsajgást, sasok verekedését a fehér űrben, a szikár pusztai füvekre hulló vércsöppek tompa lottyanását, a kék lukakkal füstölgő hús piros ökrendezését, a zománcedény zúzódásához hasonlító vicsorgásokat. Ült Magyarország bilincseivel a lábán, a szégyen vas-ingében, amelynek kagyló-belseje tüskékkel borított, (mint a kerticsiga nyelve és szája, amelyben tizennégyezer pici fog van,) és amelyet mindig szűkebbre húz a csapok új s új csavarásával az áttetsző-kezű hóhér-idő, hogy az ing, a mindenütt-fogú szájüreg, kifordított gesztenyehéj, mohó és kegyetlen-szorítású tengeri-csillag egyre mélyebben harap a verejtékező törzsbe, hogy zúzódjanak a sejtek, roppanjanak piros sárrá a szövetek, s megkínzatott száján buggyanjon ki a habos vér és a vérző kiáltás. Ült az emberiség szelleme Magyarország-kalodában, a megvádolt, megátkozott, ült a megaláztatás és kinevettetés durva-lécű ketrecében, időnként fémlevél-végű lándzsával, kihegyezett botokkal meg-megböködték tarkóját, rángó oldalát és vacogva hallgatta a körülötte örvénylő gőg, közöny, részegség, emésztés, püffedtség barbár hangjait, a nyerítést és böfögést, a zokogásokat és víjjogásokat, a könnylucsogást és térdnyikorgást, a peremes-orrlikú otromba varjúcsőrök szaru-csattogását, a róka-üvöltést és vaddisznó-röffenést, véres úri agyarak csattanását, vastag tülkök és zöld mohával bevont agancs-koronák halálkopogását, az önteltség Nílusából, szennyes, sárga hömpölygéséből fölhangzó viziló-röfögést, a történelem-alkonyi szélben kövéren zizegő magyar sásból kigörgő krokodilus-hörgést. Ott ült Magyarország-éjszakában, jövőt-szülő szíve, termékenységre-érett feje világított, mint a szentjánosbogár-nőstény bársonyeper potroha és bevilágította maga körűl Magyarország harmatos növény-éjszakáját, és fölsejlettek a zöld-tüzű derengésben körülötte a haláltánc csont-alakjai, csáp, manó, halfark, denevérszárny, mélytengeri hal-gyökérszakállú, nyélen-ülő szemű, kolibritestű, béka-fejű, szőlő-szemfürtű, kakadúcsőrfejű, tüske-farkú, ördögrája, pávatoll-végződésű lényei: a sötétre foszforkrétával rajzolt Hyeronimus Bosch-kép. Eres halánték-horpadásában nagy rózsaszínű verejtékcsepp született és legördűlt vékony arcán. Halántéka szülte az új és új vércsöppeket, a vén kínban-vonagló teknősbéka tojásait. És megrengette az éjszakát a vérszikla-omlás, a piros verejték-dübörgés. Bartók ült szívével-bevilágított hazája Brueghel-éjszakájában és nézte rikácsoló, vonító, nyüszítő, nyöszörgő, cuppogó, nyálzó, brekegő, nyafogó, nyüzsgő ember, hüllő, rovar, madár-keverék-szörnyeit, verejtékezve ült megkísértése éjszakájában és a föld alól szívárgó hangra figyelt. A Megváltó énekelt a föld alatt. Mert a mocsaras és szíkes, zsombékos és sziklás, tövissel, buzogánnyal, bürökkel és görcsfonadékú, durva pontypikkelykérgű törpe bodzafákkal, zöld növényi vízesésekkel: fűzfákkal, százezeréves vizikirályok zöld mohos szakállával: békanyállal, és gólyahírrel, bazalt-szárú és tehén-nyelv-levelű, gyöngyből-fűzött-süvegű virágokkal és növényekkel borított föld alól, a mezei egerekkel, bársony-vak fekete vakondokkal, földikutyákkal, pikkely-tövis-farkú pockokkal, füttyögető ürgékkel és ferenc-józsef-pofaszakállú hörcsögökkel, sündisznókkal, nyestekkel, menyétekkel és görényekkel, kecskebékákkal, tüzeshasú-békákkal, varangyosbékákkal és levelibékákkal, gyíkokkal, kígyókkal, vízisiklókkal és teknősbékákkal, fölfújt gumikesztyű-szemű csigabigákkal, szikár madarakkal és zengő bogarakkal ellepett föld alól csodálatos ének szívárgott a lidérc és sátán-éjszakába. És akkor Bartók Béla fölemelte mutatóujját, s a földre mutatott. És a zöld-fényudvarú éj, a foszforos-csillogású útálatosság-bál, a kocsonya-talpakkal topogó, ujjhártyás-lábakkal totyogó, szitakötő és lepkeszárnyakkal repkedő, asszony-emlőkkel duzzadó madár, hal, rovar és ember-szörnyetegek tánca, násza, bagzása, kacsintása, ürítése és vigyorgása egy pillanat alatt megmerevedett. Jégbefagyott pokol volt körötte a lét, a megdermedt világló szörnyek az éj falán. Fejeivel, húsvirágaival, kacsaival és gyökereivel egy vízcsöpp mikróállat-világa: kovakristály-lényeivel, állatcsillagaival, gömbjeivel, és szőrös szirmaival, kék agyszövet-metszet világító gubancával az elektronmikroszkóp alatt. És lehulltak Bartók Béla bilincsei, szétmállva, zöld porral füstölögve, mint Penész-ország rögei és fái a szerelmét kereső vándor futásától és lihegésétől. Széttörte a gúny nagyszálkás ketrecét, kilépett magánya csipkerózsika-várából és elhervadt körötte a dühös vérrózsabozont, elsorvadt a kín vörös korall-temploma, s a földre borúlt. Csontos ujjaival ásni kezdte a szikkadt, köves, gyökeres, lárvás, gilisztás, fonalférges földet, hogy kiserkedt ujjain a vér, mint a töviskoronával-megkoszorúzott homlokán, és ásott a dermedt éjszakában, míg a forró, sugárzó óriás-testig ért, amelyet beborított a főbuckák, a pusztai medúzák gyökéruszálya, mint a medúzák húsgyöngy-inge, ragadozó hínár-kakasfarka, eleven raffiaszoknyája a dülledtszemű, üvegszivárvány halat. Bartók Béla ámúlva és mosolygva nézte az éneklő földalatti asszonyt: szájából ősi dallam tört elő és fénybozont, élet-tűz a vulkán orrlyukából. Kiemelte a testet a sírból: a tetszhalott népet, az élet sugárzó asszonyát, akinek üres rovarzsákokkal, kiszáradt álca-koponyákkal, elhullt bogár-állkapcsokkal zsúfolt rögöktől fölszabadúlt, zsíros agyagtól, só-száraz homoktól megtisztúlt énekére nemesi pipafüstként elfoszlottak az éjszaka foszforos ködalakjai, bánatos, buja, önmarcangoló, önfertőző, vihogva-bagzó, vinnyogva-üzekvő, pislogó angolna-gyökerű, disznócsöcs-arcú, tüskepajzs-tomporú, tehénhüvely-liliom-szájú, tintahal-fejű, polipkar-orrú, nyolc-dárdájú, deréktól-tintahal, varangyosbéka-emlőjű, vaddisznó-sörényű, tengericsillag-szemű, rák-ember, polip-asszony szörnyetegei. És a pusztaság betelt hűvös tiszta fénnyel. Pedig még nem hajnalodott.

Üzenet a varangy-királynak

Esnek lassan a levelek,

a sűrű árnyék meglazúl,

az erdő-vadak vedlenek,

a nyers-zöld posztó kifakúl.

Bokron a bunda-maradék,

gyom vaskos levele fémlik,

mint foszló nadrágban a térd,

a fák közt tócsa fehérlik.

Rothad a nyári lángolás,

nyugtalanok a madarak.

Tüzet olt lucskos őszi nász:

köd, kaporernyő, vadludak.

Ősz: Pestis-király, Penész-király,

nem adom föl az életem!

Foltos-bőrű Varangy-király,

dárdámat szívedbe verem.

Nyugtalanok a madarak,

fejüket néha fölvetik,

s egyszer a vándor-indulat

kigyújtja jelzőfényeit.

S a madár-nép sírni kezd, pörög

Fény-ország üzenetétől,

a nád csont-kalásza zörög,

ha tajtékuk dél felé tör.

Csőr, szem, szárny, dagadó tojás

gyöngyszőnyegei suhognak.

S lesz madár-hazavonulás!

De éveim elrohadnak?

A tél megverten kérkedik,

páncélos lován elüget,

eldobja gyöngyház-vértjeit,

kardok lepik az új füvet.

Aki arcomat átgyúrod,

nincs ügyetlenebb nálad!

Mi tegnap karvaly-büszke volt,

mint az enyv nyúlik, beszárad?

A fej, mit a borbély szídott,

nyesve zsíros bozontját,

az ujjadtól megritkított

majd villantja tetőcsontját?

Arcomra szemfödél kerűl?

Már hordom ránc-virágait.

Szívembe csipkét köt az űr:

a dér galaxis-kesztyűit.

Fia-hordó Nőstény-király

hátadon borsónyi lukak:

sok ablakodból béka-vár

néznek béka-királyfiak.

Költő-kamrácskák fiait

táplálták vérdús rekeszek,

míg föltépték fedőlapjait

puha kaucsuk-kesztyűs kezek.

S a vérnyálas üregek zöld

szélére kikönyöklenek,

mint vízfejű kék csecsemők,

vén törpék, nyámmogó sereg.

Ülnek hátad gödreiben,

mint hordóban a kisgyerek,

kirügyeznek az eleven

sírból: penész-halálfejek.

Vérpettyes mellkasuk, fejük,

mint gombák nyirkos avaron,

sárga gumikesztyűs kezük

támaszkodik a hátadon.

Bőrüveg-ujjuk, tenyerük

a hát rücskeit fonja át,

tüzel arany-dió szemük,

mint zöld vánkoson koronák.

Halál vagy Béka-óriás,

zöld-tokájú Húsvét-sziget,

testedből kő-arcú hallgatás:

titkok isten-feje mered.

Vén Pipabéka, Halál-fa,

űrbe-növő kocsonya-fa:

gyümölcsöd verdeső toka

és aranyalma-koponya.

Ontod élő halottaid

elevenszülő sírhalom!

Kőbuborék-porontyaid

vartyogják halál-hajnalom.

És aranysarló-pislogás

csábít, mint őscsillag-malom.

Millió Buddha-foganás

lüktet zöld-hártyás talpadon.

Ős-hím, a véres hát-cellákba

ondód hiába csurgatod,

lepheti üveg-kezű láva

kráteres-hátú asszonyod!

Virágozhat új szemgolyó

az erjedő csontköcsögben,

összefont karral az embrió

várhat, hogy megszülessen.

Nyüzsgő asszony-Bábeltorony

gőgömről ostobán itélsz!

Dühöd virággá átkozom

Halál-kan, Pöffeteg-vitéz!

Hívhat a bársony-vartyogás,

száz kivarrt-ajkú herceged!

Az aranybélés-szájú Gyász

nem igázza le hitemet.

Csoda-szavam el nem apad

a mindenség-forró lázban.

A kukacnak csak hús marad

a részeg osztozkodásban.

Levél Rózsavár elhagyott ravatalán

Jaj, mi voltam én nélküled

irgalmatlan lendület?

Verejtékes ing, vihar:

belűl-dúló álmaival,

almacsutkába alvadt gége,

férfi-ágyékú Hófehérke,

Rózsavár tövis-bánata,

zord-férfi-Csipkerózsika,

sír-szagú szakállas harag,

halál-gerincű pillanat,

álomba-hullt hétfejű sárkány,

az űr homlokán halál-szivárvány.

Jaj, mi leszek újra veled

irgalmatlan lendület!

Halál-űző furulya,

isten-árnyékú csoda,

gyémánt-düh, a világ szárnya,

a lét virágzó trombitája,

világ-tojó madár-anya

testből-kibújó tojása,

kard, mely mámorral veri szét

a bánat-seregek hitét,

az öröm tűztorony-virága,

mely életet sújt a halálra!

Történelem

Téli virradat.

Virrasztom magamat.

Ki kell, hogy sorsomat kiáltsam.

Mert elpusztulok e döbbent hallgatásban.

Mert nem születtem én a némaságra!

Gyapjas csillag ül havas ágra.

Magányom ravatal-gyertyája.

A havon árnyéka: lila trágya.

Ha a hallgatás egy percre is ledönt,

beépít üveg-tégláival a csönd

és úgy bénít meg a csöndbe-merülés,

mint hasadtat az üvegesedés,

kinek arcán, ha köpés habja csattan,

két-árnyékú lelke a dögre vissza-vakkan,

de nem mozdúl, mert ő már üveg-ág,

űrben-derengő üveg-virág,

s üveg-szirmán a tüzes nyál lekúszik,

ahogy a csillag a végtelenbe csúszik,

s látja magát: üveg-szívét, üveg-beleit, üveg-tüdejét,

üveg-húsában virágzó üveg-csontrendszerét,

mint jégbefagyott világot az isten.

És nincs, aki rajta segítsen.

Falum.

Köpés a tó. Zöld-mohás tántorgó nyál.

A beteg múlt váladéka.

Itt-ott egy árva téli nádszál

dörzsöli a deret a csillagokról.

Hideg homlokomra tapad a fehér égitest-por,

a bánat permet-fátyla, a halhatatlan foszfor.

Az éjszaka hosszú, álomtalan.

Vadliba-hangsor, csillag-gágogás.

Virrasztom magam.

Cigaretta-vulkántűz, füstláva-kitörés.

Szívemig ér a mindenség-sejtlüktetés.

Fagyot-virágzó égitestek közt eloszló vonatfütty.

Rókaláb alatt ropogó bronzzá-megérett sás.

Zokogás.

A koponyafedő lüktet,

mint terhes asszony hasa, a deres hold forog,

lüktet, mint az aranyszakállas csibetorok.

Az aranyköd-golyó árnyékot virágzik.

Vigyázza szívünket.

Az orrlikakon a gondolat kimászik.

A gondolat,

mint a köd földagad,

nyomja kifelé a hajszálakat.

Minden hajszál külön fájdalom.

Pedig van elég a zsíros kobakon.

Jobb lesz, ha lefekszem.

A fájdalom mért tömörűlt össze egy égitesten?

Mit akar ez a Dinoszaurusz itten?

Az asztalhoz ül, könyvekben lapoz.

Szaru-forgács körmű gyík-kezével az arcomon motoz,

kő-szempillája árnyékában az emberiség,

a hat angyallal tündöklő éposz-töredék,

kőmirigyernyő-szemhéja föl-le száll,

mint egy kőmadár.

Ezt a mohás kő-mindenséget mit érdekli az Árpád-ház?

A hit, a gyöngeség, a kín, az árulás, a gyűlölet, a láz?

Tarajlik hátán a kő-gyökeres csontlevél.

Borzolja virrasztó életem az ember-előtti, őskori szél.

Csapkod a kőcsipke-zsákba húzott taréjos gyíkfarok.

Reped a világ, a jövő ős-tojáshéja ropog.

A kő-arcú gyík-atya hümmög a Történelemmel a hóna alatt.

És tudja már, hogy döglötten kinyúlik, az ősvilágban elmarad.

Szemgolyó-finom hónalj-bőre

láng-sárga, mint a sátán ülepe.

Rátelepszik tohonyán az időre.

Csillag-csokrokat markol kőpikkely-kesztyű keze.

Csöngetnek. A halál-postás? Táviratot hoz?

Lándzsadöfés. A szíven kék szikra-csokrot ver a lándzsahegy.

A szív keményebb, mint a vas. Fájdalom-abroncs.

Ma már nem egyszeregy az egyszeregy!

A fába-rothadt tenyér a szög körűl sárgán, habosan kimállik.

Vér és genny csurog a gubbasztó asszony fejére.

Véres haja legöngyölög érc-gyapjas meztelen ölére.

A Legörnyedő hártyás csontja püffedt lila vállából kihámlik,

szájából véres nyál folyik, csúszik szakállán, melle-szőrén,

villog az idő a gyilkosok görbe tőrén,

az űr milliárd arany-fogsora

harap lila-csíkos petyhűdt testedbe Csoda,

s az asszony sikoltása a Galaxis-halmazok között elárad,

lebomlott hajában két büdös csontvirág: a lábak,

ragacsos hajában zöldkörmű csontfésűk: a lábak,

s az űr mögött visszhangzik a holtak piros ugatása,

s jövendőt-virágzik a holtak fekete harapása.

A holtak összeharapdálták szívemet,

marcangolták világ-dobbanású szívemet

és fényt lövellnek a húsba-mélyedt fogsor-nyomok,

mint mélytengeri halak testén a virágminta-fénykoszorúpontsorok.

Én a múlt voltam és a jövő vagyok.

Nem bénít meg a félelem,

a bogár-kataplexis, a védelem-dermedés,

villoghat köröttem az űrben a kés,

nem hullatom el lábam, vagy kezem,

mint a bogár, ha dermeszti ijedelem,

s üveg-térdénél lábszára leválik,

az üvegcsont-töviság, s eldobja karjait vállig,

s a tor-páncélban a zöldnyálas húsgödör

ága nélkül hegged, penészedik.

Már a gyász nem gyötör.

Csontvázait szívemből kilőtte.

De mint a tarajosgőte,

kinek, ha kezét levágják,

vagy szemét kioperálják,

azt újranöveszti,

hitét húsüveg-anyaggá erjeszti,

s új kéz, új szemgolyó nő a régi helyén,

gyermek-csuklóján, ember-pislogású fején:

magamat mindíg újranövesztem.

Mert az élettől nem menekszem.

A hajnal átsüti már az árnyat.

Hallod? Trombitálnak a kis katonának.

Rohan, nyakába veszi a lovat.

Újra kell szülni a szavakat,

a csönd-árnyékú szavakat, a halál-árnyékú szavakat,

az emberiség-szavakat, a világ-gyönyör szavakat,

a lehetetlen-szavakat, elmondhatatlan-szavakat,

a mindenség-embrió szavakat, halálvilág-szavakat!

A fegyvereket adjuk el ócskavasnak!

Medve-isten mondj egy jó szót a csuvasnak.

Mit akar itt a múlt?

De mit akar ez a Tyrannoszaurusz itten?

Cigarettára gyújt,

pikkelyes csőr-fejében páros aranykürt-orrlika

gőzölög, a gyökeres csontarany-trombita,

gomolyog elő a múlt,

a tűzeső, a sárkány-madár, az isten,

évmilliárd-gyökérkötegek,

jajgatás-csillagtömegek,

ősféreg-göngyölegek,

rovar-szerelmek,

hússal-virágzó tengerek

tódulnak ki kő-serleg orrlikain,

az idő csatorna-kapuin.

Mért füstöl ez a csoda-hüllő itten?

Tudja talán, hogy szerelmében hittem?

A füst kitántorog arany-kín

orrlikain.

Aztán penész-rücskös kő-fejét égő gyertyával telerakja,

kő-vállára a gyertyák fény-kerítését ragasztja,

s táncol az ügyefogyott,

totyog a gyűrt-kőbe-bújtatott,

bőrgyűrődése súrlódik, nyikorog,

táncol a gyertya-koronás, a fénykoszorú-fejű,

a késpenge-tekintetű.

Mit akar ez a Királygyík-karácsonyfa?

Ez az Óriás Kőfa-ősvilág Lángbabér Csillagisten?

Apám kőműves volt.

Ő volt a hajnal, a nappal, az alkony és az éj.

Mellkasában elrothadt Magyarország.

Bordái közé fehér liliomot

tűzött a kórság.

Hátán a csípőig-fölmetszett hús-karéj

úgy forrt össze, mint hatalmas görbe pirosfogú fésű,

kő-erezésű.

Mint akit csőrfejű óriás-ősgyík harapott át,

kő-kesztyűs kezével összelapítva a könnyű bordát.

Láthattad a kúp-fogsorok benőtt-virágú kék kráter-sorát:

Őshüllő-Magyarország, Tyrannoszaurusz-Magyarország!

Pedig még föl se lázadt.

Nincs más magyarázat.

Átharapta az őshüllő-ország merengő mosolyát.

Ravatal.

Babér-ág.

Február.

Semmi.

Én láttam őt vérhabos fogsorral nevetni.

A szagos gyertya-árnyék, mint fekete béka ugrál az ingen.

Halál-újszülött, ropogó bánat-alom.

Kezek üveg-kúpja, zöld-gombás gyökér-fonadék.

Az áll, mint sárga kristály-sün, befagyott pupilla-lék.

A toka: zöld baziliszkusz-hónalj. Vízcsöpp az ingen.

Verejték-ing, faggyú-vért, borostyán-hegedű a ravatalon,

nagybőgő-húrral összevarrt csont-zsák,

fény-hártyás fogak,

penészes szavak,

elkorhadt-ország, kőcimbalom, rothadás-minden,

madárláb-körmű világ-gyertyatartó,

arany derengés-oszlop a tarkó.

A világ dermedt álma.

Fájdalom.

A szétálló borda-szárnyak

külön tollakra válva

kő-legyezőként kiállnak,

mint a hősi emlékművön a turulmadárnak.

Engem az ország már apámban meglopott.

Már nagyapámban, már őseimben.

Hol vádoljak?

Kit átkozzak?

Átkozzam a kipreparált-érrendszerű virradatot?

Amely úgy terül el, törékenyen, a márvány-álmokon,

mint piros ér-bábú, kék gyökér-ember a boncasztalon?

Az éjszaka miért üvölt fényesen?

Nem sírhatom tele a Mindenséget

göndör fekete arccal, mint bárány, ha anyja után béget.

De teleordítom a világmindenséget,

az űr üszkös odvaiba zúdítom a keserűséget:

mért halt meg negyvenöt-évesen?

Énekelve és éhesen?

Nem lopott, nem ölt.

Nem kérte őt a föld.

Nem kérte őt a sose-hitt árva isten.

Nem kérte őt a csillag-palástú Bárány,

hogy csillag legyen a Szűz foghíjas csillagkoronáján.

Hát ki vitte el Papát?

Két ing, pár elfoszlott nyakkendő, fekete nagykabát

maradt utána.

Öcsémre az öreg bakancs, rám meg az aktatáska.

Dehát mit akar ez a Tyrannoszaurusz itten?

Ez a tébolyúlt Történelem-Isten?

Föld! Vedd vissza őt magadba!

Hadd üljön ős-szívedben az Emberiség Királygyík-Apja,

az Őskőzetcsipkezsák-Ősláng-Halcsikó,

az Őspikkely-Hódító,

a Jövőn merengve,

kőcsipkeszív-fejét szügyébe ejtve:

a Tyrannoszaurusz,

a Sárkánygyík-Homérosz.

És ne maradj magadra!

Szemeim rothadni majd szívedbe eresztem

és csontjaim ragyognak szívedbe ragadva.

Gyötrelem-Apám, Szégyen-Anyám, Gömb-Történelem-Keresztem!

Ha meghalok, ne égessétek el a testem.

Ne szégyenítsetek meg a villany-találkozással.

A másik-lét madarait sokáig kerestem,

s elteltem gyökér-vágyakozással.

Csak ássatok el a földbe, a földbe, a földbe,

ne legyen írás rothadó szívem fölött,

ne feküdjek kő-borítékba zárva,

ne őrizzenek kő-oroszlánok vasgyűrűs orrlikakkal,

mert úgy szép, ha a földben szépen összetörök

és megkóstolja nyelvemet a lárva.

Fésűlje szét a földkupacot az idő boronája,

üljön pacsirta, réműlt nyúl a rögre,

legyek föld, édes föld világ-hatalmú virág-szavakkal,

izzó hús-kürtökkel, szerelem-harangokkal.

Hadd érezzem a nagy csillag-keringést

a bolygó csillag-tengelyében,

a Földgolyón átremegő zengést,

hadd dideregjek époszi tüzében.

Legyek mágneses tér, kozmikus sugár,

gyökér, nedv, tűz, kristály, bogár.

Legyek föld, mint a föld.

És fogadj be Föld.

Ne köpj ki engem, mint a büdös nyálat,

jó ha csontom csontjaid közt szárad.

Kívánlak Föld!

Éhezlek Föld!

Húsomat leolvasztó, csontomat lekopasztó,

szívemet elrohasztó,

gyökér-reményű Föld, madár-reménytelen,

óriás-agy a légburok-koponyában,

világűr-hányadéka,

átültetett vinnyogó kiskutyafej az isten-kutyahátban,

a mindenség-tüdő varangy-bőrű tűzbuboréka,

soha-el-nem-múló, önmagát-pusztító Történelem.

Föld, föld, föld, föld!

Ó, Föld,

Mindenem, Egyetlenem, Mindenség-virága, Csillag-koponya,

az isten szívén totyogó gyémánt-sárkány fekete szemfoga,

tejút-zsákállat lüktető sejtje, virág-reményem,

csillag-korall-rózsafák örökre-virágzó csók-állata,

lüktető-sejt a mindenség szív-szövetében,

kék-szemhéjú szemgolyó tűz-hínárok közt lebegő csikóhal fejében,

alvadt vércsöpp a világ mellkasára tekert tejút-kötésen,

Föld, az ős-éposz egy ölelés-pillanata.

Ó, Föld, ó, Föld, ó, Földgolyó,

halottas ló feje, tejút-kristálytoll a bóbitája,

az emberiség sírja, ráhulló kristály-szomorúfűzzel, a Tejúttal,

erjedő óriás-bendő, a halál odvas-fogú szája,

kék-bundájú lódarázs, potrohán millió lélegző-kúttal,

Föld, Föld, Föld, tűz-szárnyú gyökér-koporsó,

forgó hangya-gombóc az űr megáradt fény-levében,

szenvedések nemző-ostora, a bűn kitervelője,

Föld, Föld, átkom, énekem, gyönyörűségem,

aranyszemű levelibéka a virágzó tűz-ágon,

Föld, bánatom, hitem, ifjúságom,

az űrben-szálló temetők közt mosolygó

halál-virág arany-koponyájú bibéje,

Föld,

az Emberiség suhanó csillag-temetője!

Ó, Föld, ó, Föld, ó, Földgolyó,

csillag-szűz vérmohás mellbimbója, a lét áldott hasa,

a gyötrelem magzatburka, az emberiség tűz-mirigyű méhe,

szerelmes pelikán a tejúton, tejút-menyasszonyfátyol borúl tüzére,

Föld, lávát-szuszogó milliárd-csöcsű bálna-anya,

zöld-gyapjas ős-ágyék, örökké-nemzett termesz-királynő,

boldog potrohú tébolyúlt-petéző, embriókkal-nyüzsgő,

erjed benned a csillag-hím tűz-ondó,

Föld, Föld, az emberiséget méheddel-kimondó,

dagadt, vérző-hüvelyű sárkány-kanca, végtelen madártojás,

a mészhéj pórusain szívárog az örökös szívdobogás, csipogás,

odabent örökös hártya-meleg, örökös foganás.

Ó, Föld, ó, Föld, ó, Földgolyó,

hörögve-szülő orrszarvú-asszony, kőserleg-rózsájú páncél-anya,

a páncél-bőr pórusain verejték, nyálzik orrlika,

a dagadt izzó kék mirigy-liliomból a méhlepény-buborék kidagad,

mint piros ejtőernyő beborítja a gyűrt kőpáncél-combokat,

s a vérző kőcsillag-hüvelyből kibuggyan a véres kis orrszarvú-fej,

a szarv eres méhburkot hasít, s ott lebeg

anyjából félig kilógva az orrszarvú-csikó, az embrió-öreg

és pislog és remeg

és mossa vér, magzatvíz, vizelet,

míg kiökrendi a páncélból-kinyílt vonagló ős-hüvely.

Ó, Föld, ó, Föld, ó, Földgolyó,

örökös emberrel-áradó,

csobogó erszény,

tejút-sörényű tajtékos nőstény-óriás,

ötmilliárd évig terhes óriás-asszony,

s azóta folyton-szülő világnagy-nőstény,

örökös nemző-mámor, örökös szerelem-zuhanás,

örökös ősnőstény-hüvelyvirágzás, őscomb-kinyílás,

örökös hímet-befogadás, élet-tajték sírás,

lét-ömlés, véres ágyék-kapudon,

ős-szőrcsillag rózsa-jövője,

ontod, s fölfalod áldott kölykeid,

szülöd, s elemészted történelmeid

és szoptatod és éhezed boldog szülötteid.

Ó, Föld, ó, Föld te várj rám,

Föld,

az Emberiség suhanó csillag-temetője,

csillagkoronás Boldogasszony, csillagporos Bárány,

fölcsinált kisanya a tejúton,

Föld,

az Emberiség makacs újraszülője.