A labda

Hármashegyalja csendes borvidék. Nincsenek műemlékei. A Csupi patak sárgán, lustán kúszik a két part között, mint homokban az oroszlán farka.

Nincs színház, nincs főiskola. Egy gimnázium, egy fogadó. Két mozi, öt eszpresszó, tizenkét italpince. A mézillatú főtéren törékeny templom. Állandóan restaurálják. Bedeszkázott homlokzatáról két szó látszik, távol egymástól, csillogva és összefüggéstelenül: „ego” és „venite”. Az érkező már a vonatablakból láthatja, ha éppen süt a nap.

– Szeretik ezt a helyet – mondta Sanyi bácsi, egykori vegyesáru-kereskedő, leventeoktató, jelenleg nyugdíjas pályamunkás és alkalmi hordár. – Ha úgy vesszük: falu. Ha úgy vesszük: város. Ki honnan jön…

– Szép. Csak poros. Az utakat nem locsolják? – kérdezte Jajcza Melinda. Feldobta tömött bőröndjét a targoncára.

– Locsolja azt az eső, a nagy anyatermészet. De nem augusztus végén. Told meg, Tivadar!

Tivadar vihogott. – Matricával nyomom majd a hasamra a klassz csajokat. A franc engedi szurkálni magát… Matricával. És veszek egy keresztcsíkos inget…

– Fogd be a pofád! – kiáltott Sanyi bácsi. – Elnézést, naccsád. Amolyan vadhajtás, tetszik tudni…

– Ó – mondta Melinda, és sajnálkozva a fiúra nézett.

A fiú visszanézett rá, bambán.

– Én vagyok az új gondnok, egyébként… a művelődési ház új gondnoka… ha lennének szívesek, a csomagot oda…

Sanyi bácsi lódított egyet Tivadaron. – Negyven forint, a naccsádnak…

Melinda megindult a nyomukban. Tejeskávészínű haja a vállánál felkunkorodott, ütemesen lebegett a füle mellett. Vízkék, fekvő tojás alakú szemét nagyra nyitotta. Figyelte Tivadar barna, csupasz bőrét.

– Nem olyan fekete az ördög, amilyennek festik – mondta később, hangosan. – Igaz, Tivadar?

– Ajaj – legyintett Sanyi bácsi atyaian. – Kutyából nem lesz szalonna. Kedves gondnokasszony, maga még nagyon fiatal!

– Fiatal? Elmúltam harminckilenc.

– És a férjecske? Hol a férjecske? Ilyen csinos kis…

– Volt – vágott közbe Melinda –, csak volt, hálaistennek…

– Én is agglegény maradtam… amikor a helyzet engedte, lekötött a munkám. A mostani nyomorúságot meg minek szaporítsam? De a házasságnak is van jó oldala, attól függ…

Melinda mosolygott. Úgy tudott mosolyogni, mintha olvadna valami az arcában.

Betonút, itt beljebb már rendes betonút. És közvilágítás. Ez érdekes. De körös-körül alacsony dombok, lankák, csupa szőlőtőke. Délidő, mégis tele a főutca.

Melinda egy pillanatra behunyta a szemét. Az erős napfényben mindig könnyezett. Ment a nyikorgás után, és hallgatta a hangokat.

– Jóska, gyere csak… az a nadrág a kirakatban…

– Szabó kettő nem klasszis…

– Szevasz… nem jössz harapni?

– Ott a plakát, a Lukovics ház mögött, valódi napkeleti revü, két részben… – Itt is ez a szöveg. De csak a főutcán. A hangulatos házsorok bizonyára később kezdődnek. Bácsik, nénikék, ízes magyar szóval.

Csaknem elesett a taligában. Sanyi bácsi elkapta a könyökét.

– Itt nagyon vidám népek élnek, majd meglátja… Nem rossz népek, vidámak… Még egy sarok, rajta, Tivadar!

– Szegény Tivadar. Mi itt fecsegünk, ő meg csak húz… – Tivadar hátrafordult. Előreugrott éles fogsora és hegyes álla. – Matricát veszek a hasamra… Van Pesten matrica? – kérdezte logikátlanul.

– Matrica? – Melinda eltűnődött. – Bizonyára… a húgom kisfia, annál láttam, egy füzetbe nyomja őket.

– Füzetbe? És színesek?

– Színesek. A matricák mind színesek. De húson nem marad meg, Tivadar. A hús túl meleg.

Sanyi bácsi diszkréten Melindához hajolt. – Ne tessék vele társalogni… kár. Kétszer járta a nyolcadikat is. Teljesen sötét.

– Az ördög sohasem olyan fekete – mondta Melinda. Néhány fejkendős asszony megbámulta, s ő biccentett nekik, szívélyesen.

– Drága kis gondnokasszony! Ez ötéves korában véresre harapta a tulajdon nevelőanyját! Nem csoda, ha vissza akarják adni az államnak, de már tizenhat éves, nem veszik vissza, csak ha majd egyszer kirabol egy trafikot…

– Biztosan bántották – mondta Melinda. – Kell lenni valahol egy magnak…

– Tökmag! – rikkantotta Tivadar. – Múltkor beleköptem egy spiné pofájába, haláli volt, ahogy nyávogott…

– Igen, igen – morogta Sanyi bácsi zavartan. – A hozzáállás nagyon fontos… de hát pofon nélkül, ezek a mai pedagógusok! Tehetetlen világ… Itt is volnánk!

Megálltak a kétemeletes, sárga épület előtt. Nagy, kézzel írott plakátok üvegketrecben, drót mögött. Hawai rózsája – Az élet keletkezése – Össztánc.

– Rácsok az ablakon! Miért? – kiáltott Melinda felháborodottan.

– Hohó, ez kovácsoltvas! Ez volt a régi községháza. Különben csendes hely, hamar megszokja. A régi gondnokot is szerették, csak keletkezett egy kis susmus körülötte, erélytelen, enyveskezű, miegymás… Majd, alkalomadtán…

Melinda mély lélegzetet vett. Felmérte a házat. Talán van egy kis kert, hátul. Kell lennie. Akkor sem a pesti garzon. Fű, fa, virág, mint a mesében.

– Negyvenes, kezicsókolom, kiskegyednek… Ha nem ez a világ lenne, hajaj… volt nekem saját fogatom.

Melinda ötven forintot adott, tízet apróban, Tivadarnak.

– Tivadar felviszi a szobába. Ugorj, Tivadar! – Melinda beperdült a kapun. Krizantémillata volt a szoknyájának. Tivadar beszívta a szagot, mint a cigarettafüstöt.

– …és ha egy döglött kutyára nyomom?

– Döglött kutyára? – mosolygott Melinda. – Nem, nem, Tivadar, azon sok a szőr…

– Fantasztikus – mondta Róka Lászlóné könyvvezető pénztáros. Fitymálva körülnézett a szobában. – És neked ez tetszik?

Pácolt, kétajtós szekrény, fehér vászonfüggöny, asztalka görbe lábbal, három szék kárpitozva. Tulipános rongyszőnyeg. Keskeny heverő, lila körpecsétes ágyneművel.

– Ide fel se hozhatsz egy tisztességes férfit. Ne hagyd magad átejteni. Követeld a szolgálati lakást. Egy szoba komfort, az udvar végén…

– Még laknak benne – mondta Melinda. – Tudod, hogy a régi gondnok még benne lakik…

– Nem is megy az sehova, jószántából, ne félj. Ott terpeszkedik az egész pereputty ítéletnapig, ha ki nem piszkálod őket.

– Egyelőre jó nekem ez a szoba.

– No, majd ha egész éjjel verik a balhét a nagyteremben… De hát az ember ne szóljon bele, tényleg. Tizenöt magnótekercset és isten tudja, mennyi hanglemezt lopott az a csibész…

– Mégse tehetjük az utcára a gyerekeivel. Ezt nem szabad így – mondta Melinda. Vízkék szemét fáradtan Rókánéra emelte. – Legyünk rendesek.

– Ki nem rendes itt? – pattant fel Rókáné. – Rendes itt mindenki… Élünk, ahogy tudunk. Bölcselkedéssel ugyan bajosan kerítesz férfit magadnak…

– Férfit? Nem akarok én.

– Hát akkor vajon mit akarsz? Mi a fenének jöttél le ilyen messzire? – kérdezte Rókáné gúnyosan. – Itt akarsz meggazdagodni? Itt még sikkasztani se lehet tisztességesen…

– Már hat óra – mondta Melinda kissé érdesebben –, és még körül se néztem.

– Jesszusom! – sikította Rókáné – az Ifjú Zenebarátok! Szétverik a pénztárt…

Együtt mentek le, sietve.

A kultúrházat éppen festették. Meszesládák, vakolókanalak az előcsarnokban, finom mészpor a pénztárfülke párkányán. Húsz-huszonöt fiú ácsorgott az ablak előtt, komor csendben, idősebb sánta férfi sétált fel-alá, zajtalanul, gumivégű botjával.

– Az iparitanuló-otthonból… – súgta Rókáné – szerződtünk velük. Jöhetnek beatet hallgatni, ha a szakelőadást is látogatják, egységáron. Az iroda földszint, balra… Dicső igazgatónk már vár rád.

– Végre, itt a spiné – mondta valaki a sorból. A sánta férfi megemelte gumivégű botját, mintha be akarná hajítani közéjük.

– Ez a hülye Katona – Rókáné a szája elé tette a kezét. – Utálom. – Köszönöm, nevelő úr – szólt oda Katonának –, csak amíg kiadom a jegyeket, addig tartsa a frontot.

– Hol lesz ez a… rendezvény? – kérdezte Melinda.

– A Rózsa teremben… első emelet kettő. Nálunk minden teremnek virágneve van. A Rózsa teremben, minden szerdán hattól nyolcig…

Melinda habozott. Jelentkezzen-e az igazgatónál, vagy menjen fel a Rózsa terembe? Rózsa terem. Meg kéne nézni, biztosan csupa rózsaszín.

Első emelet kettő. Benyitott. Középen néhány szék, újságpapírral letakart asztal, a fal mellett létra és egy kupac homok. A mennyezetről fehér bura lóg, újságpapirossal körültekerve. Az asztalon magnó, néhány tekercs, az asztal mellett egy férfi, ragyogó narancsszín garbóban, arcán a ponyvaregények detektívfelügyelőjének nyugodt mosolya.

– Hova a fenébe dugjam? – kérdezte Melindától, s lóbálta a magnó zsinórját. – Már ne értse félre…

Melinda undorodva megborzongott.

„Hiszen ezek elől futottam ide – gondolta –, éppen ezek elől…”

– Talán a konnektorba, mégis – mondta –, ott van a háta mögött.

– Bedugult a mésztől. De legalább csend lesz, egy délután. Persze, a tisztelt nyája már idecsődült.

– Nem vagyok tanár. Jajcza Melinda. Az új gondnok – nyújtotta a kezét.

– Patkó Béla – mondta a férfi fáradtan –, piszkos a kezem, nem érdemes.

– Maga a műszaki? – kérdezte Melinda.

– Művészeti vezető, a papíron. Ne haragudjon, megyek, mielőtt berontanak.

Gondosan simítva letette a zsinórt a magnó mellé. Biccentett, kiment, kicsit vonszolta magát, kényeskedve, ez is hasonlított a nyugati filmek enervált hőseihez.

– Na, mit szólsz? – kérdezte Rókáné, s erősen tartotta a kilincset, hogy a háta mögött be ne nyomuljanak. – Gyönyörű férfi… Mint egy orosz herceg. Csinálj már valamit ezzel a magnóval, betörik az ajtót. Ez a hülye Katona leült a büfében, nyakamba sózta az egész bagázst.

– Én…? – Melinda kivette hajából a csatot, leguggolt, piszkálgatta a konnektort. Végre belement a csatlakozó. Megnyomta az indítógombot, felüvöltött a zene. Rókáné mögött felpattant az ajtó, Rókáné megtántorodott, csaknem ráesett a homokkupacra.

– Tessék elfoglalni a székeket – kiáltotta sipítozva. – Állva tilos… A magnóhoz nyúlni tilos… enni tilos!

A fiúk kettesével ültek a székekre, kihalászták zsebükből az uzsonna-paradicsomot, vagdosták egymás fejéhez.

Rókáné fújta a sípját, hiába.

– Ordítsatok! – mondta végül, vállát megvonva. – Mit csináljak veletek? A mamátok nem tudott megnevelni, majd éppen nekem sikerül…

– Így nem lehet zenét hallgatni! – kiáltott Melinda. – Ilyen körülmények között… Meszesvödör, linóleum.

– Ugyan! Máskor se jobbak, vehetsz alájuk kacsalábon forgó bőrfotelt. Ilyenek és kész.

– Megsürgetjük a festést. Mire beáll az esős idő, ragyogni fog…

– Aztán egy hónap múlva összevésik a politúrt, lerúgják a falat, és kezdhetjük elölről…

A fiúk eltakarták a magnót. Túlüvöltötték a zenét.

– Beszélj velük – mondta Rókáné gúnyosan –, neked talán sikerül. Az én tenyerem nem bírja a pofozást, rögtön megdagad a csuklóm.

– Nem az én dolgom – mondta Melinda határozatlanul.

– Tied vagy nem tied, itt minden összefolyik. Ha valami zűr van, közösen verik el rajtunk a port.

Benyitott Katona, cipelte nagy fejét alacsony testén.

Mint amikor cápa közeledik a mélyvízben, olyan csend lett.

Egy alacsony, szeplős kölyök, az ajtó mellett, véletlenül hozzáért a könyökével.

– Akarsz velem megismerkedni? – kérdezte vészjóslóan a férfi. Tenyerét összedörzsölte.

– Állati pofonokat ad – suttogta Rókáné.

– Hogy nézel te rám? – sziszegte Katona, és követte a szeplős gyereket. – Hogy mersz te így rám nézni, miii? – emelte a kezét.

A gyerek állt, remegett az alsóajka. A többiek lassabban majszolták a paradicsomot. Néhányan felbámultak a fehér burára.

Melinda közéjük ugrott.

– Az új gondnok vagyok – mondta parancsolóan.

Katona karja lassan kisimult a görcsből.

– Kezét csókolom – mondta erőltetetten –, részemről a szerencse. Nem egy leányálom, elhiheti… – Továbblépett, bal lábát maga után húzva.

– Tavaly feldöntötték a lépcsőn… egy csapat fiú. Állítólag véletlenül – mondta Rókáné. – Jobb, ha nem kezd ki velük az ember. Én valahogy kibírom, erre az egy-két órára. De csak azért, mert nem akarok tőlük semmit.

Katona előtt szabad út nyílt, a magnóig. Kisebb hangerőre állította, leült, sánta lábát áttette a másikon, botját vízszintesen az ölébe fektette.

– Semmi mocorgás. Mert aztán működik a barátom… – cinkosan kacsintott a botja felé.

A fiúk kuporogtak a székek szélén, ajkuk mozgott, mint a halaké, amikor a vizet harapják. Valahol, a világ túlsó végén négy kócos, szabad fej énekelt, ráncigálta dühödten a normák ördöglakatjait.

– „Én nem beszélek – gondolta Melinda –, nem azért jöttem, hogy a keverődob újra bekapjon.”

De a szeplős fiúcska túl közel állt hozzá, ezért kisujját ráeresztette a fejére, megvakarta. – Te csibész… – mondta szeretettel.

A gyerek elvonta magát.

– Szia – kiáltott hirtelen az ajtó felé lelkesen –, a Popej! Szia, Popej…

Katona egy centiméternyit mozdított a boton. Ismét csend lett, csak a magnószalag bizonygatta:

 

Aki csak én akarok, Holnapra már az vagyok, Báj, báj, bibá… Báj, báj, bibá…

 

„Az igazgatóhoz – gondolta Melinda –, az az én dolgom mára.”

Popej létrát cipelt, nagy robajjal. Le kellett állítani a zenét. Fején papírcsákót viselt, a filmújságból. Trapéznadrágja ázott a festékben, cipője orra előrenyúlt, és felkunkorodott, mint a bohóccipők. Az arca – csúnya, harmónia nélküli, találomra összehordott arc – csupa pattanás.

– No, mi van, szopósok? – kérdezte hetykén. – Berezeltetek? Nem harap a bácsi, de tűnés, mert leszappanozom ezt a rohadék falat…

– Valamikor én is tanítottam. Három éve, hogy átnyergeltem – mondta Rókáné, némi iróniával. – Ez is a tanítványom volt. Az egyik legjobb. Történelemre tanítottam az általánosban.

– Nekünk a két óra jár – mondta Katona komoran –, ki van fizetve, be van ütemezve. Hova vigyem őket?

– Egy kis körséta, a szabadban – mondta Rókáné csábmosollyal –, majd jövő szerdán pótoljuk…

– Séta, ezekkel?

A fiúk még mindig ingatták fejüket a nemlétező zenére, gyűlölködve nézték a döglött magnót az asztalon.

A szeplős áhítattal figyelte Popej cipőjét, a csákót és a csákó alól lógó, mésztől poros, dús fekete tincseket.

– Az idén nyáron a faterom nagybácsijának a húga Akarattyán bevitt a fodrászhoz, de az enyémből nem lehet… este csörögni mentünk a Zöldbékába, víz spriccelt a közepén, és tényleg volt ott egy külföldi pacák, de a Lóri nem akart odamenni, mert én akartam, persze a Dugó a kerítésnél mindent kifigyelt, de nem tudom, miért rossz, ha az ember odamegy és akkor… – hirtelen tört föl belőle a szóáradat, és dőlt, dőlt, különös, nyújtott énekléssel.

Popej rámordult.

– Pofa be, Kukac! Kinek szövegelsz? Azt hiszed, érdekel valakit a dumád? A naccságos tanárnéniket vagy ki a szentséget? Jaj, de utálom az ilyen kis hülye genyókat…

Kukac elhallgatott, Popej megtámasztotta a létrát, hanyag mozdulattal pörgette az ecsetet.

– Na, egykettő, nyomás, nem mindig lopom én a pénzt, néha dolgozom is érte!

Katona idegesen rendezgette a sort. Melinda érdeklődve Popejre nézett.

– Akár hiszed, akár nem, majdnem jelese volt történelemből! És folyton szavalni akart, ezzel a pofával! Kiállt, behunyta a szemét, hadonászott, persze mindenki fetrengett a röhögéstől… Engem szeretett, speciel – mesélte Rókáné halkan –, most már meg sem ismer. Emlékszem, egyszer szilveszterkor, nálunk szilveszterkor nagy hecc van, rengeteg turista, eredeti népszokások, duda, szóval szilveszterkor megyek az én Lacimmal a Kossuth utcán, Lacin tehénfej, az én orromon mozgó répa, persze, már volt bennünk egy kis atmoszféra, hozzánk vetődik valaki, nyakig bele hárman a hóba… Laci elkezdi a Himnuszt mélyen, én utána magasan, kánonban, a tag bele-belekornyikál… kikászálódunk, leszedi a papundeklit a képéről: hát a Popej… azaz, akkor még Kis Pali. Mondd, hogy nincs nálunk demokratizmus!

– Juci… ugye, így hívnak? – Melinda visszakunkorodó haját csavargatta, a csatot helyére tűzte. – Felelj nekem… te szereted ezt itt?

– Úgy általában? Ki lehet bírni. Majd a főnök, az beszél neked, csak győzzed hallgatni. Ő aztán csupa emberszeretet, világító fáklya… Anyukám, az irodából könnyű lelkesedni, meg a nemzeti ünnepeken…

– Viiigyázz… nem hallottad? Vigyázz! Odakünn a falnál sorakozó, nagyság szerint! – ordította Katona, pedig senki se szólt.

– Helló, Juci néni! – nevetett Kukac, és fröccsentett kicsit az ecsettel. – Hát az ityeg még mindig fityeg?

Rókáné méltóságteljesen elfordult. A fiúk dülöngéltek, ismeretlen tettes belerúgott az ajtóba, az ajtószárny pofán csapta Kukacot. Kukac káromkodott. Popej nézte őket a létra tetejéről, és nevetett, törött cseréphangon.

Melinda kihúzta Kukacot a sorból.

– Gyere csak ide!

Kukac gyanakodva ellenkezett. Katona lökött rajta, a többit kiterelte, végre.

– Töröld meg az orrod – mondta a fiúnak Melinda.

– Mivel? – kérdezte Kukac dacosan. – Nincs zsebkendőm. – Melinda nyújtotta a magáét. Kukac hitetlenkedve forgatta, óvatosan az orrához emelte.

– Óriási – mondta Rókáné. – Talán még mennének is utánad, mint a mesebeli egerek a furulyaszóra… De ezeket békítsd meg, ha olyan ügyes vagy… – Két álmos, kacsaléptű asszonyra mutatott; morogva rakosgatták a székeket az asztal tetejére. – Mindkettőt Horváthnénak hívják. Ők a Horváthnék.

– Megint paradicsom – mondta az egyik Horváthné –, én ugyan fel nem mosom.

– Felnyalhatják vacsorára – kontrázott a másik.

– Örökké jajgatnak, belefájdul az ember feje – mondta Rókáné –, jesszusom, elővétel, a Hawai rózsája…

Otthagyta Melindát az asszonyokkal, Kukaccal és Popejjel a létra tetején.

– Disznóól ez, nem kultúrház…

– Nyolcszázhatvanért, van pofájuk…

– Ja, bizony, cicuskák, dolgozni kell – kiáltotta a létra tetejéről Popej. – Elég kellemetlen, mi? Nem szeretnek dolgozni a cicuskák…

– Menj az anyádba, te szemét!

– Hagyd, mer’ ez mindenre képes! Bicskát hord magával. Hogy miért tűri a rendőrség? – sopánkodott az alacsonyabb. Húzódtak a terem másik sarkába.

Melinda utánuk szólt:

– Én az új gondnok vagyok… Addig is, mi a keresztnevük?

A két nő egymásra nézett.

– Könnyebb megkülönböztetni, egyszerűbb is, családias…

– Tessék csak úgy, ahogy dukál – mondta végül a magasabbik. – Van nekünk tisztességes asszonynevünk. Ő a római kettő, én meg a római egy. És nem lehet takarítani, ha a padlón van a szék.

Melinda sértetten elhallgatott. Kukachoz fordult, kedvetlenül. – Mire vársz, kisfiam? – Popej izgett-mozgott a magasban, spriccelt egy keveset a nyakuk közé.

– Nekem kanadai bicskám van ám – mondta fenyegetően –, és a kanadai bicska gyorsan repül.

– Igen? – kérdezte Melinda. – Majd megmutatod. Az apámnak egész bicskagyűjteménye volt, a legkisebb háromcentis és egyméteres a legnagyobb.

Popej négy fokkal lejjebb ereszkedett, bénultan lógott kezében a meszelő.

Kukac gyűrögette a zsebkendőt. – Abban a vendéglőben, Akarattyán… – Melinda talált egy ép paradicsomot, beleharapott, eszegette.

– Jaj – mondta, és megrebbent a szeme –, erre most nincs időm. De eljössz holnap vagy holnapután…

– Jó – dadogta Kukac, s kiszaladt, vörös füllel, boldogan. Az ajtó sokáig hintázott utána.

Popej lemászott a létráról. Az ecsetet a vödörbe eresztette.

– Mert ez nincs a havi fixbe – morogta.

 

 

Melinda homlokára tolta a szemüveget. Íráshoz, olvasáshoz viselte, már négy esztendeje. Megint könnyezett a szeme, pedig most nem sütött a nap.

Talán sokat számolt. Egyeztette a leltárt a készlettel. Egy teljes héten át. Rókáné ki is nevette.

– Nem szabad ilyet csinálni, te csacsi… mire jó akkor a revízió? Naponta futkoshatsz megszámolni a hamutálakat…

– Szeretnék kiindulni – felelte ő – tiszta alapból. Egyszer kiirtani a dzsungelt, hogy aztán könnyű legyen rendben tartani.

– CCCCccc – mondta Rókáné, cigarettára gyújtott, fújta a füstöt a gyűrött sarkú kartonok felett. – Nekem mindennap van vagy hiányom, vagy valami többlet, a nyavalyás jegyekből. Én a papírnak hiszek: ha ennyi, hát ennyi. Szívom a fogam, beteszem a húszast, esetleg hurrázok és zsebre dugom. De a pénztárkönyv mindig stimmel. Papír meg valóság… ki hallott ilyet, e kettőt egyeztetni?

– Csak egyszer – felelte Melinda –, egyszer, ha sikerül, utána gyerekjáték. Pihenés. Hajsza nélküli őszi napok…

Rókáné sajnálkozva ingatta a fejét.

Az igazgató bezzeg örült. Két kézzel szorongatta a kezét, mint a szövetséges katonák.

– Éppen ideje, elvtársnő, éppen ideje, felelős egyén kell ide… Még mielőtt széthordják a nép vagyonát. Patkó Béla, ismeri, nagy tudású, kiváló népművelő, afféle művészlélek, nem is kötelezhető, Rókáné, mint volt pedagógus, a precízségével felbecsülhetetlen, de az átfogó ügyintézés, ugye, egy felelős személy felteszi az i betűre a pontot. Mert háromszor nyertünk vándorzászlót, valósággal pezseg itt az élet, ha nincs festés, különösen.

A végén, már az ajtó előtt, közelebb hajolt és megkérdezte:

– … és mit gondol, elvtársnő? Előnyösebb itt, mint a Statisztikai Központban? Vagy történt valami, gyermekem? Legyen hozzám bizalommal. Ebben a légkörben már nem egy kisiklott élet visszatalált…

– Én a nyugalmat keresem – mondta ő –, ezért jöttem ide. A nyugalmat, semmi mást.

– Nyugalom. Hát az van – mondta az igazgató bizonytalanul –, aki jól elvégzi a munkáját, nálunk nyugodt lehet.

Egy hete nem jutott rá ideje, hogy megmossa a haját. Pedig Pesten pontosan eltervezte a képet: lágy, késő nyári alkonyat lesz, kitárja az ablakot, a vöröses fény táncol majd a fehér zománcon, barna, hosszú haját előrecsurgatja, mint kislánykorában, és selyemként úszik ez a haj a síkos kútvíz tetején.

– Nem hurcolhatsz lavórt a szobádba, amikor van itt fürdőszoba – mondta Rókáné – és meleg víz, hetenként kétszer, öttől hatig.

Nem volt kedve sorba állni a meszes kövön. Különben is: az a szegény gyerek, az a kis Kukac, naponta megjelenik, lekuporodik a székre, és addig beszél, amíg le nem jár az intézeti kimenője. Elküldte már kétszer is. De nem akar megsértődni.

A Horváthnék is kiabálnak: nem takaríthatnak festés után ugyanazért a pénzért, gumiharisnya nélkül. És igazuk van, akármilyenek is.

Előbb ezeket a zavaros ügyeket elintézi, aztán… Mennyi lehet? Két hét, három?

De utána a végtelenség, a „Nyugalom tengere”, nagy, ezüstös foltok, olvadó körvonalakkal, mint a Holdon.

Masszírozta a homlokát, mosolyogva nézte a nagyajtót a szoba közepén: Kenderes István igazgató – nyomtatott betűkkel, egy plakát hátlapján.

– Ideiglenesen – mondta zavartan Kenderes –, hogy tudják, hova forduljanak, ebben a felfordulásban.

„Az én ajtómon is volt – gondolta Melinda – hatalmas névjegykártya, törhetetlen üveglap alatt. Z. Jajcza Melinda – előadó. És volt idő, amikor még örültem is neki.”

Kenderes ajtajáról leszerelték a párnatapétát, újratűzik a varrás mentén, áttömik még egy réteggel. Minden szó kihallatszik, elfelejtették, szegények.

– Azért jó lesz vigyázni – mondja éppen Katona –, beépítették… az ilyenek mindig beépítettek…

– Előlegezzük a bizalmat – feleli Kenderes. – Ferikém, te tudod, már az a bizonyos Viliam is megírta: több dolgok vannak ég s föld között… nem tudhatjuk előre.

– Ember a világűrben – kiáltotta Rókáné, s egy paksaméta jeggyel belépett a szobába. – Az űrrepülés jövője … szerintem vissza fog fordulni az előadó … tizenöten ha lézengenek.

– De hiszen vetítenek is – mondta fáradtan Melinda –, és intézkedtem, hogy a terem tiszta legyen.

– Nem érdekli őket – vonta meg a vállát Rókáné –, nem csodálom. Téged érdekel? Téged is egészen más érdekel, kisanyám, a szabad idődben…

– Én fürödni szeretnék – mondta Melinda békésen. – Hol van itt a közelben egy patak?

– Patak? Itt? Ha csak ez a sárga, maszatos Csupi nem…

– De hát a dombok, körös-körül…

– Jó – egyezett bele Rókáné –, keress egyet. Lehet, hogy akad. Patak! Ilyen marhaságot… – elnézően nevetett.

Hirtelen igazított a szemöldökén. Patkó Béla sétált be, meggypiros garbóban. Mint egy manöken, úgy viselte az élénk színeket. Mégsem lett tőle nőies. „Én annyira férfi vagyok, hogy megtehetem” – ezt kiabálták ezek a színes pulóverek.

– Kérek három belépőt – mondta Rókánénak –, és ne hagyja ott máskor a pénztárat, Jucika, csak húsz perccel kezdés után.

– Két-három ürgéért érdemes? – biggyesztett Rókáné.

– Nem – mondta Patkó Béla tárgyilagosan –, de muszáj. Nem akar bekukkantani? – kérdezte Melindát. – Hőseink éppen most lebegnek a súlytalanság állapotában.

– Lebegnék abban már én is, szívesen – sóhajtotta Melinda.

– Fontolja meg – Patkó átnézett az ablakon, messzire –, akkor se hagyná el magát ez a sok vacak… – megpöckölte a pecsétet – követné minden a levegőben.

– Ezért nem vágyom a holdra – mondta Melinda –, elég nekem egy kis sziget is.

– Sziget? – kérdezte Patkó. – Maga még itt tart? Ó, de fiatal.

– Hallod az öregembert – kotyogta Rókáné –, negyvenöt, a legszebb férfikor.

– Nem lesz itt mindig ilyen fölfordulás – folytatta Melinda –, ha már sínre kerül…

– No, persze – felelte Patkó Béla óvatosan –, valamit azért enyhülni fog … Jucika, csináltasson gyorsan egy mázolmányt a festőnkkel: a Jászai Színház nem a Hawai rózsájá-t hozza, gyomorsüllyedést kapott a primadonna, hanem a Bánk bán-t, helyette…

– De hiszen ez nagyszerű – mondta Melinda. Rakta holmiját a fiókba. Ma este legalább egy félórára megkeresi azt a kertet. A hátsó folyosón jobbra, onnan egy kis csapóajtó, már elmagyarázták.

– Nagyszerű, gondolja? – Patkó sóhajtott, unottan. – Hát akkor jöjjön velem, és segítsen.

– Én már délután intézkedtem – mondta Melinda mérgesen. – A székek nem nyikorognak. Megigazíttattam az asztalos bácsival.

– A székeket? Hogy ne nyikorogjanak? – Patkó nevetett. – Holnap valamivel több dolga lesz, ha ma este a jónép felhasogatja.

– Ugyan, Béla. Maga született pesszimista. Nem is tudom, ezzel az alkattal, minek vállal ilyet…?

– Könyörögtem – mondta Patkó gúnyosan –, valósággal könyörögtem, hogy idejöhessek… nem gondolja?

Jobb a békesség. Melinda felállt, köpenyét hanyagul a kampósfogasra akasztotta. Ezt is ki kéne mosni. Teknőben, kora délelőtt, a fák alatt, facsíptetővel szárítani, kenderkötélen.

– Piszkos, mi? – kérdezte Rókáné. – A Horváthnék mossák, felváltva, ez a mellékesük. Eszedbe ne jusson elvenni tőlük!

– … a kertet. Megkeresem a kertet.

– Hétkor elfogy a frissensült a kifőzdében. Nyolckor a Jászaiak.

Nem törődött velük. Mi lesz, ha folyton odahallgat?

Könnyen megtalálta, helyes kis kert volt. Ide nyílt a régi gondnoklakás. A gondnokgyerekek a fűben játszottak. A kerékpár is ott állt, az ajtónak támasztva, a „szolgálati bicikli”, hiába biztatta az igazgató, Melinda egyelőre nem vette el, kell valami a gyerekeknek, az asszony dolgozik, azóta, szövetkezetben, a férfi meg kórházba került, idegi alapon.

Leereszkedett a tengerészkék, rongyos nyugágyba, nem bánta, hogy a drótok birizgálják a lábát. Szemét lehunyta, kezét lógatta.

„Virágokat ültetek majd – gondolta – ide, a gesztenyefa köré. Virágot, amelyik bírja az árnyékot. És ha ezek elmentek, ez lesz az én kis birodalmam. Ez a tiszta illat, földszagú szél a hegyek felől… Minden más lesz. Minden. Emlékszem, gyermekkoromban nyaraltunk valahol. Már nem tudom, hol. De az az orgonabokor és mögötte a sámlim, ma is látom… az én birodalmam…”

A gyerekek átbukfenceztek a lábán, aztán egy éles női hang hívta őket vacsorázni.

A leégett pirítósszag kitódult, megtelepedett.

Károly szerette a pirítóst. Ezt a büdös pirítóst. Még a pongyola is beitta a szagát. A hálóing is, alatta. És akkor megkérdezte: miért vagy mindig zsírszagú?

– Nem – figyelmeztette magát hirtelen. – Emlékezni tilos.

Különben is öt perccel múlt hét. Délelőtt biztosan zavartalanabb. Ki kell lesni a megfelelő időszakot.

Csodálkozva látta, hogy még világos a könyvtár, az oldalbenyílóban. Az a kis penészvirág, az óriási szemüveggel most is ott gubbaszt a falépcsőn.

– Mit csinálsz, kislány? – szólt be, puszta udvariasságból.

– Olvasok – felelte a kislány, s hihetetlenül csúnya arcocskáját kiemelte a könyvből. – Olyan keveset olvashattam a főiskolán a rengeteg vizsga miatt!

– Miért nem otthon olvasol?

– Tetszik tudni, én kint lakom a Szélen, ott kaptam szobát, a pózna már megvan, de még nem kapcsoltak rá áramot…

– Pesti vagy talán te is?

– Pesti, á, dehogy… irsai, Szabadirsa… örültem, amikor idehelyeztek, az után az elhagyatottság után főnyeremény, itt mégis minden mozgalmasabb…

– Remélem, nem – mondta Melinda fanyarul. – Hát csak gyűjtsd az olvasókat.

– Innen nem is megy ki senki könyv nélkül – mondta a kislány büszkén –, legfeljebb leteszi otthon a polcra, egy hétig, de akkor is javul a statisztikánk… Tetszik tudni, milyen fontos a statisztika?

– Ezt is oktatták a főiskolán?

– Ravasznak kell lenni – nevetett a kislány, megmutatta lyukas fogait –, ha Pali bácsi nem olvas, majd olvas a Kispalkó… ha sokáig ott áll az orra előtt. Én ebben optimista vagyok.

„Talán neki van igaza – gondolta Melinda, rágcsálta a reggeliről maradt kockasajtot a szobájában. – És nem az ilyen tessék-lássék Patkó Béláknak. De hát nekem ehhez semmi közöm. Szívességből ha betekintek, az elején.”

Színházi előadás, mégis átcserélte a kockás blúzt halványzöldre, a borostyánláncot nyakába akasztotta.

A borostyánlánc Sándor ajándéka, még a válás előtt hozta Opatijából, vissza is perelte a bíróság előtt, a vagyoni megosztásnál, felszámolta ezerkettőbe, de a bíró… Károly ebben nagyvonalúbb volt, bár a lakáshoz ragaszkodott, ha egyszer öröklakás és az ő nevén… Kérem, ő jött hozzám, ezt hajtogatta, a keresetnek persze hogy helyt adtak, de az a vacak garzon, kinek is kell.

Észbe kapott, lecsatolta gyorsan a láncot. Majd később ráér hordani. Most még nem. Még taposni kell egy kicsit a földet a múlt felett.

Megelégedett a vékony aranylánccal. Anyai örökség, fityegett már a végén kereszt, ötágú csillag, rubinszív – most nem fityeg semmi. A rubinszívet Sándor dugta zaciba, mire keresték, a Bizományi eladta.

– Most már aztán gyerünk – mondta félhangosan, idegesen –, gyerünk, amíg nem késő…

Átkefélte hosszú, mogyorószín haját, a felkunkorodó hajvégekkel. Praktikus frizura.

– A ruhatári számok lebélyegezve? – kérdezte a házi asztalost. Ő vállalta a ruhatárat, keresetkiegészítésnek.

– Nagyon mozgalmas darab – magyarázta az asztalos bácsi éppen egy alhadnagynak –, ha nem is annyira, mint a Hawai rózsa…

Az előcsarnok tömve volt katonával. Patkó a pénztárban számolta a maradék jegyeket, segített nyálazni Rókánénak.

– A civilek visszaváltották – mondta Melindának –, amikor megtudták, hogy az operett kútbaesett… De az elvtárs szerencsére – fordult az alhadnagyhoz – megmentette a helyzetet.

– A hadseregre mindig számíthatnak – mondta komolyan az alhadnagy –, kell ez a legénységnek, egy kis szellemi torna… legalább magvasan töltik a kimenőt. Én tizenegykor visszajövök értük.

– Na, ugye – Melinda elégedetten látta, hogy alig van jegy a blokkon. – Telt ház. És ennyit a kiskatonák is megérdemelnek.

– Ennyit igen. Csak azt a harminc embert sajnálom – mondta Patkó Béla –, akik most vettek jegyet, éppen a Bánk bán-ra… hogy örültek szegények.

– Az első három sort adtam nekik – nyugtatta Rókáné –, és hagytam utána három üreset …

– Az kevés. De hiába. Ha nincs bevétel, Kenderes megőrül…

– No és a színészek – szólt bele Melinda –, azok se szeretnek a puszta falaknak játszani.

– Drága kartársnő – Patkó szelíden megfogta a könyökét –, próbáljon kicsit hallgatni. Üljön csak oda a negyedik sorba. Én még bekukkantok az öltözőkbe.

– Már mindent elintéztem – mondta Melinda dühösen –, mit okvetetlenkedik? Víz, szappan van, fény van, mi kell még nekik?

– Talán rá akar feküdni a Gertrudisra – mondta Rókáné, és sóváran követte a férfit a tekintetével. – Elég jó dög ez a Gertrudis, persze csak messziről, mert másképp én nem vennék fel olyan kitaposott cipőt… És ez a fekete ingpulóver csak még jobban kiemeli a markáns arcélét ennek a Bélának…

– Furcsa figura…

– Az. Furcsa. S ami kering róla, csupa legenda. Nyolc éve él itt, vett magának egy kis parasztházat Külsőhegyalján, teleaggatja mázas cseréppel, repedt tányérokkal… Jómúltkorában összegyűjtöttünk egy „Szüret” témájú képkiállítást, az egyik ráérő festő leruccant hétvégén, látjuk ám, áhítatosan kezel Patkóval, utána elmennek inni, s azt mondja nekem a festő másnap reggel, amikor kikísértem a vonathoz: tudja-e, elvtársnő, ki ez a Patkó Béla…? Nem úgy kérdezte: ki volt, hanem hogy ki…?

– No és kicsoda?

– Azt aztán nem mondta, kutyául be volt rúgva, még reggel is… De hogy valamikor főmufti volt, ide a rozsdás kést… csak rá kell nézni, ahogy viszi azt a klassz, elegáns testét…

A katonák jókedvűen zsibongtak az előcsarnokban, be-bekukkantottak a ponyvával letakart meszeshordókba. Melinda elfoglalta helyét a negyedik sorban. Előtte nők ültek, gyöngyös kisestélyiben, férfiak, fekete nyakkendővel, fekete zoknival. Lányok és fiúk, könnyű nyári ruhákban, s kezükben szorongatták a stencilezett műsorfüzetet.

Már a harmadikat is elcsengették, de csak néhány katona szivárgott be, egyikük megtörölte cipőjét a kókuszszőnyegen, foghíjas fésűjével áthúzkodta rövid haját, s mintha misén lenne, összekulcsolta ölében a kezét. A többiek perecet ettek, mogyorós drazsét, tartogatták a kis zacskókat súlyos markukban.

Sötétedésre Patkó is besietett.

– Miért nem hajtják be a népet? – kérdezte Melinda idegesen.

– Humperer néni tíz perce mást se csinál…

– Addig ne kezdjenek!

– Három és fél óra visszafelé az út, busszal. Mit akar, hajnalra érjenek haza ezek a szerencsétlenek?!

Gongütés, függöny. A zsinórpadlásról friss festékszag áradt a nézőtérre.

„Szerencse – gondolta Melinda elégedetten –, hogy legalább a színháztermet befejezték. Igazán gondozott, reprezentatív, vidéki viszonylatban.”

Csend. Milyen kellemes csend, alig hatol be a külső zsibongás. Most majd várhatnak a buták, jelenetvégig.

Ottó kicsit öreg. Biberach fiatalabb. Furcsa szereposztás. És a díszlet, így közelről, kopott.

 

De sírt, midőn valék vele,   sírt, Biberach! Nevetni vagy pedig könnyezni, az mindegy az asszonyoknál.

 

A két hátsó ajtó felpattant. Becsörtettek. Csapódtak a székek.

– Ezek már nyomják a sódert!

Röhej.

 

És még ma kell, hogy ő enyém legyen, szerelmet érzek én, s csak az meríthet végnélkül édes Elysiumba…

 

Cuppogás.

Melinda rémülten felemelkedett a sötétben.

Úristen. Ezek isznak. Sörösüvegből.

– Béla – suttogta –, Béla, mi ez?

– Csend legyen – kiáltotta Patkó Béla –, vagy menjenek ki.

– Azt is lehet – rikkantotta egy katona a nyolcadik sorból. A nyolcadik sor fölcsapta a székeket, az előcsarnoki lámpa fénye a súgólyukig vágott.

Gertrudis bevonult, teljes díszben. Csengett a hangja, véghetetlen fensőbbséggel:

 

Ottó, no jöjj! Látod, leereszkedek, s magam jövök hozzád…

 

– Ki hívott?

Röhej.

Képváltás, percnyi függöny.

– Talán ha kiállnánk az ajtóba – mondta Melinda. – Maga jobbra, én balra… és lezárnánk a büfét.

– És az erkély? Különben is, itt a sarkon a bormérés… akkor már inkább sört. – Patkó részvéttel nézett Melinda feldúlt arcába. – Nyugodjon meg. A második részre a fele elkábul, elalszik, vagy be se jön. Csak az első felvonást kell átvészelni.

Petur belép.

 

Így? Ördög és pokol! Bizony majom mind egytől egyig. Ó te szép nevű magyar, – Magyar? Hej, félre oktalan aggodalom. Mit használ itten a fogcsikorgatás?

 

Petur veri a fejét.

 

Bolondos agyvelő

 

Székcsapódás.

– Lajos! Hozzá’ má’ nekem is…

Az első sorok mereven ülnek, abbahagyták a hiábavaló pisszegést. Konok arccal nézik a színpadot, méltósággal, tarkójukról sugárzik hátrafelé a gyűlölet. Tapsolnak, egy kislány látcsövet emel a szeméhez.

Bánk érkezik, szomorú, zavarodott, fáradt.

 

Petur! Ha! – hogy mindent így kelletik találnom –

 

– Nem bírom – mondta Melinda –, ne haragudjon. Megfulladok…

Kisurrant az ajtón, négy kiskatona között.

A büfénél söröskupakok, mustár széttaposva, a kirendelt Közért-büfésről szakad a víz.

– Őrület, micsoda forgalom – mondja büszkén.

A katonák iszogatnak, fecsegnek. Mint egy hangulatos klubdélután.

Végigszaladt az oldalfolyosón, a kertig. Az exgondnokék gyorsan bezárkóztak.

Fázott a nyugágyban. Augusztus végi este.

Fény hullt a kopott fűre. Négy egyforma, kicsi négyszög. Az öltöző ablakai.

A színészek már biztosan ideggörcsben fetrengenek. Így játszani!

„De hát semmi közöm hozzá – gondolta, simogatta hidegedő bőrét. – Huszonötezer csak a világító berendezés. Én biztosítottam a tárgyi feltételeket.”

„Lefekszem – határozta el –, és nézem az ablakból a csillagokat. Megszámolom, mennyi hullik le egyetlen óra alatt.”

Az első rész éppen véget ért, a jegyszedők kinyitották a szellőzőt.

A ládákban gyűltek az üres sörösüvegek. Az ügyeletes rendőr ki se jött, szundikált párnázott zsöllyében. Csak szórakoznak. A katonaságnál verekedés kizárva.

„Átvágok rajtuk – gondolta Melinda –, fel, egyenesen az emeletre. Hideg vízben letusolok, torna, egészséges álom reggelig.”

Mégis felment az öltözőkhöz, hogy meghallgassa kívülről, milyen a hangulat.

Tárva-nyitva az öltözőajtó. Gertrudis ül a fonott széken, mezítláb, fején korona. Tépett papírzacskó az aranyruha fodraiban. Eszik. Hosszú szár kolbászt harap, savanyúpaprikával. A többiek kártyáznak a felfüggesztett lepedő mögött.

– Borzasztó – mondta Melinda őszintén –, iszonyúan sajnálom magukat.

– Miért? – kérdezte Gertrudis tele szájjal. – Az a vezetőféle már előre figyelmeztetett. Különben is, ez még istenes. Játszottunk mi már összetolt teherkocsin is, előadás közben odajöttek a gyerekek a gumikerekekhez pisálni.

– Micsoda élet…

– Ugyan – mondta Gertrudis, kicsit rájátszott, széles mozdulattal –, most legalább meleg van, és a vécé működik.

– Én azt hittem, romantikus. Vidéken a színészt megbecsülik… sokkal népszerűbb. És kap mindenfélét…

– Azt kap – mondta Gertrudis drámai hangon. Királyi mozdulattal leseperte a morzsát. – De az ötödik sorban, nézze csak meg, meg tudnám zabálni azt a kiskatonát. Hogy ül ott, a zubbonyában, ekkora szemekkel, amíg a többi a sört vedeli. Kiválasztottam magamnak, s annak játszom, meg annak a néhány mókusnak, akik ezt az estét Katona Józsefért szenvedik végig.

– …de a technikai berendezés, én mint gondnok, igazán mindent…

Az ügyelő rekedt hangja megszólalt a megafonban.

– A technika elsőrendű – mondta az asszony. Igazított a festéken. – Annál szomorúbb.

Melinda ivott egy narancsszörpöt a büfében. Többen voltak kint, mint a nézőtéren.

„Ha akarnék, se tehetnék semmit? – gondolta dühösen. – Csak tétlenül bámulni?”

Beállt az oldalajtóhoz.

 

„Mit térdepelsz? Az isten nincsen itt –” „Ölj meg engemet, Bánk, ölj meg engemet –” „S egy semmi asszonyt?” „Ó Istenem! De én nem az vagyok.”

 

Szegény Melinda. Bánk átlép rajtad. Keservesen fizetsz a kábító füvekért. Sándor kivitte a nőt a fürdőszobába, ott találták a vasalódeszkán őket, az egész társaság röhögött, és Sándor azt a nőt kísérte haza, hagyta, hogy a felesége kutyaként sompolyogjon ki az ajtón… Lóránt nem tette volna soha, de az idegei nem bírták a kötöttséget, Károly rafináltabb, a Palatinusra vitte a tyúkokat, fabódéba…

Megcsípte a karját. „Ébresztő!”

Bágyadtabban közlekedtek a katonák. Patkó igazat beszél, most már békén hagyják a színpadot, némelyik gombolgatja a zubbonyát, vár az alhadnagyra.

Patkó észrevette az ajtóban, lábujjhegyen odasietett.

– Iszunk valamit – suttogta –, megúsztuk, nem lesz riadókocsi.

– Én soha nem iszom – mondta Melinda, de azért követte.

Vaslábú, piros bőrszékekre telepedtek a büféklubban, még szőnyeg is volt, összetaposott csikkekkel. A katonák tisztelettudóan arrébb vonultak, kurjantottak egyet-kettőt, zavaros szemmel rázták a meleg sört a zöld üvegekben.

Patkó barackot ivott, büdös szaga csavarta Melinda orrát.

– Utálom az italt – mondta Patkó –, csak a hatását szeretem. Erre a legolcsóbb is jó.

– Várja meg az alhadnagyot – mondta hirtelen Melinda – …vagy jelentse a parancsnoknak.

– Gondolkozzon – Patkó gyengéden Melinda kezére ejtette a kezét. Melinda nem vonta el, nézte a karcsú, barna ujjakat. – Bepanaszolni őket? Hetenként egyszer kapnak kimenőt a szegény nyomorultak. Akkor is sorba állítják mind és irány a színház. Mit akar tőlük? Hogy a felét fogdába dugják? Az alhadnagynak meg itt a felesége, másfél napra, Szarvastőről.

– Valahol csak el kell kezdeni.

– …és ha szólunk, legközelebb nem hozzák el őket. Tanyai gyerekek, városi vagányok, becsődítve, a Bánk bán közepébe… Ugye, hogy inkább a Hawai rózsája?

– Lehet – mondta Melinda vontatottan –, nekem végül mindegy. Csak ne kelljen ezt a cirkuszt végignéznem.

– Tényleg nem iszik?

– Nem is szabad – mondta Melinda –, a májam miatt, kedves Béla…

Még csak az hiányzik, hogy kiteregesse a lelkét szárítani. Fél éve sincs, ott állt a konyak az ágyneműtartóban, a paplan mögött. Reggelenként kinyitotta a szemét, Károly már gyűrt, sértett arccal nyitogatta az ajtót, a lágytojást reklamálta, felsorolta a listát az „asszony” kötelességeiről. Ő meg csak nyúlt a lécek közé, belekortyolt az üvegbe, köhögött, és jobb lett minden egyszeriben. Délután is ivott, ahányszor csak Károly telefonált, hogy késik, megint késik, és ő találgathatta, ki az megint. Sándor bezzeg csűrte-csavarta, azt mondta, az a baj, hogy gyerek nélkül nem élet az élet, erre hivatkozott a válóperen is. „Kispolgári duma, ne dőlj be – intette Károly, amikor elvette, nagy hercehurca után –, majd én beleviszlek a sodrásba” …Lóránt, meg az az egy-két hónap. Ha Lóránt nem lett volna beteg, szegény, skizofrén alkat, talán már nem is él, megölte a hőség, ott, Afrikában…

Hirtelen érezte a konyakízt a nyelvén. Őrülten kívánta egy pillanatig.

– A májam – ismételte, zsebkendőbe temette az orrát, mint aki náthás.

– Első az egészség – mondta Patkó –, ez közhely, ugye.

„Egyszer se voltam beteg – gondolta Melinda –, egyszer sem, az utolsó öt évben. Kiszolgáltam őket, ilyen tanfolyam, olyan tanfolyam. Összesítés, kimutatás. Hat éjjel, egyfolytában, a háztartások tüzelőrendszerének feltérképezése – egyenesen a minisztériumnak. Felelős aláírással.”

– Nemsokára vége – Patkó újabb féldecit rendelt. – Az alhadnagyunk már a tükör előtt ácsorog.

„Mégis más főelőadót hoztak. Csak hitegettek. Éveken át. Aztán: »Valaki mondott valamit, kartársnő, valakinek.« Kibogozhatatlan intrikák. Önállóság, félszárnyon. Ötezer és ezerkettő, havi fix alsó és felső határ, tehát nálunk háromezer-egy az átlagkereset… Biztos ez, Matejka elvtárs? Egészen biztos? Igaz ez így? – »Demagógia. Hatásköri túllépés.«”

De jó is volt az a konyak, de áldott.

Most már, hála légyen, minek?

– Tulajdonképpen maga nagyon rendes – mondta Patkónak –, jár a szája, de halálra strapálja magát…

– Ne. Ne dicsérjen. Tudja, hülyébb ember kell ide. Aki kevesebbet tesz, de azt a keveset lelkesebben.

A katonák sorakoztak, engedelmesen, megcsitulva, mintha most kezdenék az igazi darabot.

– …mert én mindennap megpróbálom. De ugyanakkor, párhuzamosan, érti, párhuzamosan nevetek az egészen.

– Kétségtelenül, van ebben némi Danaida-íz… – mondta Melinda – de Kenderes nem érzi. Ő büszke. Óriási lépés, szerinte.

– És lehet, hogy nem is hazudik. Ha az ember folyton látná a béka egykori fenekét.

– Tegyük meg a dolgunkat – mondta Melinda anyásan –, mindenki a magáét, tiszta lelkiismerettel. Egy jottányival se többet és kész.

– Ahhoz túl közel vagyunk – Patkó ingatta a fejét, a büfés szaladt a harmadik itallal. – Irritálnak az állandó ingerek, a beavatkozásra.

– Ohó – kiáltotta Melinda –, én ide visszavonultam. Nyolcórás, pontosan bekeretezett munkára. Önként. A romlatlan csendért, nyugalomért…

– Ápolgassuk kertünket – bólogatott Patkó –, nem iszom többet, már jó… Szóval önként. Én viszont büntetésből.

– Ez csak vicc…

– Művészettörténész vagyok, egyetemi diplomával, de alig indultam el a szakmában. Higgye el, ez nem álszerénység… és akkor kikészítettem magam.

– Ötvenhat? – kérdezte Melinda részvéttel.

– Hatvanegy – felelte Patkó Béla és nevetett. – Látja, ez benne a vicc. Ötvenhatban betegen feküdtem vakbélgyulladással, elgennyesedett, majd belehaltam… fütyültem én akkor a „helyzetre”… Hatvanegy. Akkor kezdtem el pofázni, szakmailag, semmi tilosat, ne értsen félre, csak, ahogy mondják utólag, „megalapozatlanul”, „felelőtlenül”, mert megijedtem a túl sok egyforma hang közt, hogy lemaradok valamiről, érti, hogy leszek a „szürkék hegedőse”… Nem politika. Nem izgatás. Csak valami idegenség. Cinizmus. Szokatlan definíciók… S mire észbe kaptam, sehol se kellett, amit firkáltam. És még egy vékony réteg se állt mögöttem, érti, senki, s akkor ideraktak, átmenetileg, meg is köszöntem. Néha azért írok – elárulom – négerben, más neve alatt, pénzért és nem is rosszul talán.

– Semmi se örök… Miért nem próbálkozik újra?

– Nincs hozzá kedvem – mondta Patkó. – Nem hiszem, hogy érdemes.

– Na látja – mondta Melinda. Hátradőlt, a győztes pózában. – Hát ezért vonultam ki én is. Iszonyú a karriervágy. És még iszonyúbb, amit megteszünk érte. Csupa hiábavalóság. Hideg-meleg fürdő kívül, belül, de hát az ember mégsem acél…

– Hát nem – mondta Patkó. – Hogy részeg vagyok, ugye, fel se tűnik?

– Amikor már harmadszor dobták vissza a kinevezésemet, azt mondtam magamnak: elég. Ismeri azt, amikor az ember azt mondja valamire: elég?

– Nem – Patkó forgatta a poharat –, nekem az nem sikerült.

– Leszereltettem a névtáblámat a hivatalban. Pedig volt akkora, mint a Kenderesé. Egy hónap alatt felszámoltam Budapestet. Tizenkét helyből választottam, éppen ezt. A legkisebbet.

– Ugyan miért?

– Hármashegyalja. Völgy. Minden reggel ide-oda zötyögött velem a villamos, teljesen hiába, dolgoztam nyolctól ötig, teljesen hiába, ahogy éppen rendelték, irányítottam hat képzett statisztikust, lelkesedés nélkül, de lelkesedést megjátszva… tudja, ez milyen fárasztó?

– A nők nem szeretnek dolgozni.

Melinda gúnyosan biggyesztett.

– Hát én szerettem. De gyűlöltem ezt a „középstátuszt”: se fent, se lent … és beleszóltak. És nekem is bele kellett szólnom. És rám akaszkodtak. Kényszerítettek, hogy tegyek apróságokat, csupa lényegtelen ostobaságot. De ha valóban tettem, nyíltan, valakiért, az igazságért vagy egyszerűen csak az elveimért, rögtön előbújt az ellenklikk, és sose tudtam meg, ki volt, aki…

– De legalább hazament a családi fészekbe – Patkó színtelenül beszélt, inkább tapogatózva. – Szerencsére…

– Szerencsére – mondta Melinda, ugyanolyan hangsúlytalanul.

„Szép férfi – gondolta. – Esztétikai megállapítás, érzelem nélkül. A többi nem tartozik rá. Elkezdene udvarolni, azaz leteperni, mert náluk ennyi.”

– No, én ezt átengedem – mondta Patkó Béla, és szíjas lett az arca –, a törvényes hitvest.

„Minek is neki – gondolta a nő –, minek is neki törvényes, ezzel a külsővel? Még én is bedőlnék, ha nem tudnám, amit tudok…”

– Én is lehagytam – legyintett fölényesen – a férjféléket… Ballasztot nem cipel az ember. Ha már felfedezte ezt a csendes szögletét a világnak…

– Drága, keserves nevű Melinda – Patkó felállt, leszedett a fekete garbóról egy láthatatlan pihét. – Nincs szöglete a világnak. A labda mindenütt gömbölyű.

Átúszott az előcsarnokon, a Kossuth-cigaretta füstjében.

Melinda utánanézett. Már pergett a nagydob az Arany szobában.

„Azért is megmutatom.”

„Ma éjjel telihold lesz. Telihold, nagy, szelíd foltokkal. Mint egy festmény, kifénylik a domb mögül. Hűvös, kerek korong. És én álmomban kiülök a szélére.”

Akadt egy szabad délutánja, három hét után. Sietett a gesztenyefa alá, a kertbe. Akárhogy végiggondolta, tényleg elintézett mindent.

Kicsit fásult volt. Leltár, hiánylista, tárgyalás a Karbantartó Kátéesszel. Védőrács a büfé köré, a hátsó bejáratra biztonsági lakat.

Ráczék ajtaja előtt csend. A bicikli sincs ott. A gyerekek iskolában.

Melinda nyújtózott, a nyugágy ropogott alatta. Igazi szeptemberi napfény. Nem éget, csak világít, könnyen eltűnik, azután újra átcsillan a leveleken. Mintha tükrözne valaki, szórakozottan, a magasból.

Holnap visszakéri a biciklit. Bejárja a környéket. A „lankás dombvidéket”.

– Három hét alatt többet végzett, esküszöm, mint két év alatt az a csavargó – mondta Kenderes a délelőtti értekezleten. – Valóságos csoda. Kulturált körülmény a dolgozóknak, ez az, amiért egész életemben harcoltam. Engem csak egy érdekel, kérem: a munka. A pletykára nem adok.

Miféle pletyka?

Hallgatta a halk sistergést, mozogtak a feje fölött a falevelek.

Végre semmi sincs. Csak a „Nyugalom tengere”. Úszott a langyos fényben, elengedte magát, félig zárt szempillája mögül, mintha hegyről körözne a tekintete, úgy nézte hosszan elnyúló kezét.

Ezek a kezek nem kulcsolódnak többé a könyörgés komikus pantomimpózába. Nem szorongatják izzadtan főhivatalok kilincseit. Nem billegnek férfitesteken, hogy kicsalják a gyönyör olcsó síphangjait.

„Én már megtanultam – gondolta, s különös büszkeség fújta feszesre, mint az eleven hús a löttyedt kesztyű ujjait – a saját bőrömön. Ez már az érlelés ideje. A végső bölcsességé. Persze, nem holmi gyermekes apáca-attitűd. Nem. Színházba járok majd, és olvasgatok, télen. Egyedül, mégsem mártírként, hazug glóriával.”

„Nem besüppedni többé.”

Már-már elszunnyadt, de egy vadgesztenye a fejére pottyant.

Odébbcipelte a nyugágyat.

„Októberben a legszínesebb az ősz – gondolta –, és akkor már nem hullik a vadgesztenye sem. Tulajdonképpen romantikus, hallgatni ezt a kopogást.”

Megint lehunyta a szemét. Csend. Kop. Csend. Kop. Kop.

Göröngyök. Fára. Mély zubogással. Anya meghalt. Anya, aki sohasem büntetett. Aki sohasem panaszkodott. Akihez haza lehetett szaladni. Minden értelmetlen, ahogy zubognak a göröngyök.

„Kedves Melinda, őszinte részvétem. Holnap kilenckor, ne felejtse el…”

Akkor érezte először, hogy abba kell hagyni. De két nap múlva mégis részt vett az előadói értekezleten, két oldalt jegyzett, golyóstollal.

Kop. Csönd. Kop.

Idegesen doboltak az ujjai. Melege lett. Ledobta a kötött kendőt. Még Károly vette részletre, a születésnapjára. Hiába mondta, hogy a bébikék utálatos.

Így meg fázott.

„Lerázatom Tivadarral a vadgesztenyét – határozta el hirtelen –, kilójáért fizetnek.”

„Ó, igen – jutott az eszébe –, hiszen ma este jön Tivadar. Folyton a nyakamon lóg, amióta kényszerűségből megígértem, hogy szerzek neki Pestről egy sorozat különleges matricát. Ilyen hülyeséget. De talán békén hagy aztán. És Kukac! Úristen, Kukac! Az is ma este, a szerencsétlen, alakított valami gitáregyüttest, öt haverjával és egyetlen gitárral! Nem lehet kitérni, elő akarják adni a »klassz számaikat«!”

Rááldozhatja végül is ezt az egyetlen estét, utoljára. Ma úgyse olyan az idő. Nem tökéletes.

Még két óra addig, két teljes óra, ebben a védettségben.

A kisajtó felcsapódott, nagy csattanással. A festők jöttek, zsírpapírba csomagolt elemózsiával.

– Uzsonnaszünet! – kiáltották. Letelepedtek öt méterre Melindától. Lerúgták meszes cipőiket, nyújtották meztelen talpukat az egy szál bokor felé.

Popej danolászni kezdett a „rózsaszínű kádról és az ünnepi ruháról”.

– Popej – szólt oda Melinda. – Te Popej, ugorj csak ide!

„Csendre intem, ennyi az egész.”

Popej hóna alá dugta a zsíros kenyeret.

– Popej apuka nem szeret ugrálni – mondta vontatottan. – Mi a hézag?

– Te zsíros kenyeret eszel? – kérdezte Melinda. – Hát a Popejek nem spenóttól híznak?

Popej vigyorgott.

– Akar egy kicsit? Muszáj választani: vagy a jó kaja, vagy a klassz szerelés. Együtt a kettő nem megy.

– Tudod, elfáradtam – mondta Melinda. – Nem tudnátok másutt zajongani? Te mint okos fiú…

– Maga csak ne okosozzon – mondta Popej. Harapta a zsíros kenyeret, letelepedett Melinda lábához a fűre. – Maga nagyon ravasz. Vár talán valakit?

– Nem várok senkit. Csak szeretek itt ülni. Nézd, amikor átsüt a fény a leveleken, milyen szép…

– Ne vágjon már ilyen sülthal pofát.

– Én nem így szóltam hozzád – mondta Melinda, hirtelen indulattal –, te a szép szót nem érted?

– Márpedig az udvar mindenkié – mondta Popej –, törvénybe iktatták az egyenlőséget.

– De hát minek ez az ellenségesdi? – kérdezte Melinda. – Ki bánt téged? Én igazán csak barátilag…

– Haha – Popej vakargatta a pattanásait. – A Kukacnak tessék… Az még bedől.

– Fejtsd ki bővebben, légy szíves…

„Vagy ne fejtsd ki, csak tűnj el – gondolta Melinda –, hogy jövök én ehhez, egy Popejjel vitázni?” – de még arra is lusta volt, hogy felemelkedjen.

– Azon ne múljon. Kifejthetem. Kis fafej koromban én is leadtam ám a tejet. Színész akartam lenni, meg minden. Amikor az öregem részegen beesett a lovak közé és bekrepált, azt mondja az anyámasszony: legyen belőled valaki, ne olyan senki, mint az apád volt … Hírnév, siker, kend kenyérre a palikat…

– Nem lehet mindenki színész – mondta Melinda. – Én állatszelidítő szerettem volna lenni, mit szólsz hozzá?

– Nem rossz – Popej kiköpte a kenyérhéjat. – Az a Tivadar is állat. Majd egyszer nekiugrik a torkának.

– Hát neki is kell valaki – mondta Melinda szelíden, és nagyon jónak érezte magát –, törődni kell azokkal, akiket a sors az utunkba hoz.

– …mert az én esetem más, kérem. Ki van tervezve, elvi alapon.

– Elvi alapon…?!

– Idefigyeljen! Maga idegen. Jött, aztán felszedi a sátorfáját és uzsgyi… Szóval, hallgasson ide: nem vagyok én olyan hülye gyerek. Első pont: ki kell válni. Ez világos. Vagy nem?

Melinda nem válaszolt.

Popej rugdalta a kenyérhéjakat.

– Senki se akar kettesével ballagni a nyájban. Nekem ezt ne akarják bemesélni. Namármost: én ronda vagyok, nem vitás, falsul szavalok, nem vitás. Az általánosban még jórendű voltam, de a gimiben nem bírta az anyám a flancot. Ilyen kirándulás, meg olyan száz forint, nem kötelező, de tudja, hogy van az. Csak fáj a csórónak, és mehet a múzeumba, kitömött baglyakat nézni, ingyen. Így hát húzogatom a meszelőt…

– Biztosan keresel annyit, mint én – mondta Melinda –, és olyan szépen megcsináltad a Rózsa termet…

– Hogy lehet így feltörni, ezzel a pofával? Egyszer már megpróbáltam kijutni, tudja, hova, de a határon elkaptak a jagellók. Megtéptek istenesen, és újra kezembe nyomták a meszelőt. Hagyjam magam? Amióta aztán levágtam egy-két sima balhét, megnézheti… azok a kis srácok, ahány van a környéken, mind az én nevemet tetoválja a ványadt hasára… az anyja istenit, erre mondja, hogy nem!

– És most valóban lettél valaki? – kérdezte Melinda. – Azt hiszed, a fura ancug elég?

– Hé! – kiáltott az egyik festő, s kolompolt a cipőkkel. – Nincs még fájront, ne udvarolj!

– Miért? – kérdezte Popej nyugtalanul. Izzadó tenyerét törölte az inge aljába. – Van más is? Maga hogy akarja, ezt, hogy kiemelkedni, vagy mi a franc?

– Ráérünk – mondta Melinda fáradtan. – Hallod, most hívnak.

– De mégis?

Tivadar tört a kertbe, a keresztcsíkos ingben, hamis, fülsértő füttyögéssel. Popej kelletlenül odébbvonult, vitte a cipőt a mester után.

Tivadar megrázta a nyugágyat hátulról.

– Hol a matrica? – kérdezte szétterpesztett lábbal. – Ne bolondítson ám, mert megjárja!

– Tivadar, pihenek. Majd…

– Most – mondta a fiú, és tovább rázta a nyugágyat. Melinda dühödten felugrott.

– Pofon váglak ám, fiam!

– Pofon vág, szépen ám, tudja ám… megígérte!

– Még nincs matrica… szedd inkább össze ezt a sok gesztenyét. Fizetnek érte.

– Majd – mondta a fiú gonoszul. Ledobta magát az üres nyugágyba, kerek, fekete szemüveget vett elő, beborította vele a szemét.

Melinda otthagyta. Ha megunta, úgyis elmegy. Talán jobb is, hogy az a gyerek nem maradt élve. Ha egyszer ilyenek.

Az a gyerek, kilenc évvel ezelőtt.

„Felviszek egy sörösládát a szobámba – határozta el –, persze üresen. Teleteszem földdel, borsót ültetek belé. Ott fog állni az ablakfán. Felfut a szára a rácsra. Ez volt a legkedvesebb mesém. Egy sápadt kislány és a borsónövény. Ezzel altatott el Apa, amikor elmentek a betegei.”

A könyvtáros Zsuzsi – mint mindig – a létra tetején ült és olvasott. Melinda elosont a könyvtárajtó előtt. Zsuzsi folyton behívja, és vég nélkül meséli a regénytartalmakat.

Patkó is örülne, ha beszólna érte az irodába. Mostanában annyira hallgatag. Meg kéne mondani neki, hogy a sárga garbó sápasztja, inkább vegye ismét a meggyszínűt.

Rókáné kiszólt a pénztárlyukból:

– Gyere már, kisanyám, ott idétlenkednek a Rózsa szobában a kölykeid…

Hazaküldeni. Egy-két erélyesebb mondat, és megértik. Kukac elébe szaladt.

– Melinda néni, olyan klaaassz számok… már majdnem hibátlan…

Öt-hat fiú, egy egészen rozoga gitár, óriási piros máslival.

– Gyerekek – mondta erőtlenül –, gyerekek…

– Drága gondnok néni – Horváthné benyitott –, drága gondnok néni, kiseprem én innen őket, csak ide tessék bízni…

– Hagyja – Melinda Kukachoz fordult –, fiacskám, most fáj a fejem. Nagyon. Csak szórakozzatok magatokban, nyolcig. De a kulcsot ne felejtsétek a pénztárban leadni.

Kukac csalódottan szívta az orrát. Melinda menekült. Horváthné a nyomában.

– Drága gondnok néni, hogy ki a mi emberünk, tudjuk ám… múltkor kissé felszaladtak az idegeink, de a gumiharisnya, köszönjük, így már egészen más, csak le ne vonják…

– Nem vonják le.

– Most még csak a lányomat tessék előkeríteni. Vagy egy kérvényt legalább, hogy keressék.

Követte Melindát, fel a lépcsőn, a szobáig.

– Három hónapja felutazott Pestre, link címet adott, mind visszajött, amit írtam… tessék. – Kivette zsebéből, teregette a nejlonzacskóba tekert leveleket.

– Persze, persze – szólt bele a másik Horváthné, éppen Melinda szobájából kilépve. – Akinek nincs gyereke, ráér jobban ezzel-azzal bíbelődni… De dicsérik is a gondnoknőt! Az ilyennek híre megy! Találtam az ágy alatt egy staniclit, tele büdös magokkal, kidobtam…

A szegfűmagok! Hát szegfű se lesz.

– Asszonyok – mondta Melinda –, ha keresnek, lefeküdtem.

– És ha a Patkó úr…? – kérdezte a magas Horváthné. – Aranyoskám, akkor is?

– Már ez csak jóindulat – mondta gyorsan az alacsonyabbik –, afféle egyszerű ember vicce. Mer hogy ő bele van pistulva, vénasszony létire.

Melinda magára húzta az ajtót, bezárta kulccsal.

„Alkonyat – gondolta –, kitárom az ablakot. Az alkonyat szép.”

Kereste a napot, hosszan kinyújtotta nyakát az ablakon.

„Északi fekvés. A hegyekből jöhet ez a hideg.” Az a gondnoklakás a kertben mégis más. El kéne intézni, utánajárni. És az „ózondús” levegő! – Hát az volt – mondja Rókáné – tavalyelőttig… Amíg a téesz ki nem fejlesztette az enyvkészítőrészlegét.

Ledőlt a heverőre ruhástul. Még csak hat óra. Kilenc előtt nem alhat el. Vissza kéne menni könyvért Zsuzsihoz.

Ha besütne a vörös alkonyi fény. El lehetne heverni órákat, szótlanul. A vörös alkonyi fényben. És nem lenne unalmas.

Legalább a pianínót visszaperelte volna. Vagy a lemezjátszót. Nem igaz, hogy Károly vette, csak ellopta az árcédulát, ezzel bizonyított. És a szemébe merte hazudni, hogy ő az, aki szórja a pénzt, és lekurvázta, mert a Rojtos Gyuri egyszer meghívta egy feketére…

Sándor meg vizet töltött a whisky helyére. Lóránt gyűlölte az alkonyatot, tizenöt éve, úristen, de régen. Kicsi halál az este – milyen költőien súgta, azután elrohant, ő meg rettegett, hogy vagy a mentők, vagy a rendőr…

És úgy szokta, hogy először megcsókolta az álla alatt. Károly kedvesen csókolt. Sándor meg egyszerűen rárohant, bár ehhez értett, ezekhez a lerohanásokhoz, volt ebben valami elementáris vadság…

Felrezzent. Hét óra tíz.

„Mi lesz reggelig? – gondolta rémülten. – Rosszul szerveztem meg ezt a nyugalmas estét. Holnap. Holnap nem dolgozom. Kenderes maga mondta. Holnap kimegyek a hegyekbe. Arra a dombra, ami idelátszik. Oda az enyvszag sem ér el. Csupa sima arany és bronz. A bokrokon bogyók. Ágakat szedek, szilvakék, ráncos bogyókkal, ideállítom a kisasztalra, befőttesüvegbe. Most pedig aludni. Akárhogy.”

A Sevenált a táska mélyéről elfelejtette kidobni. Egyszer, két szem, nem rendszer, hanem kivétel. Utoljára.

Lenyelte a tablettát, langyos vízzel, homályos pohárból, gyorsan hatott – egy hónap után.

Még elhatározta: áttolja az ágyat a másik oldalra. Hogy jobb felől legyen a feje. Hogy ne ugyanabban a szögben lássa a falat, mint régen, abban a szűk garzonlakásban, Pesten.

 

 

Isteni reggelre ébredt. Soha ilyen tökéletes őszt. Az égen antik porcelán tálak kékje. Rozsdás hervadásillat a levegőben. A kései virágok hisztérikus színei.

Senki nem állt útjába. Egyenesen a sarki tejboltba ment, habos hideg tejet ivott köményes cipóval. Ízlett.

„Amellett nem hizlal” – gondolta. „És ha hizlal? Fogyókúra sincs többé.”

Összecsavarva vitte hóna alatt a plédet, erős talpú cipőjét bátran verte a főutca kövezetéhez.

„Csak mindig előre, amerről a Csupi folyik. Húsz perc, harminc, mi az?”

Figyelte az óráját. A harminc perc letelt, de még mindig házak között járt – ha ezek házak. Fakalyibák, zsúptető, kutak, poros ösvény. Látszólag elhagyott gazdasági épületek, szénarakás, trágyaszag.

Pedig ez már félig-meddig a dombvidék.

„Szerencsére jó a szívem – gondolta –, ha csak ezen múlik, hajrá, tovább.”

Újabb tizenöt perc – még porosabb, még kisebb ösvény. Valami szúrós fűfajta. De már épület nélkül.

„Itt kell lennie valahol – fürkészve körülnézett –, az a négyszög, az arannyal és bronzzal. Csak el ne hagyjam.”

Szőlősorok. Présház. Ember sehol.

Tarló. Szúr.

Egy csenevész nyírfacsoport.

„Egészen tisztán láttam az ablakból – gondolta makacsul. – Hogy nincs, az lehetetlen.”

Emelkedett az út, egy kopasz agyagbánya felé. Majdnem sírt már, ahogy kapaszkodott.

Pedig nem sír többé, azt is megfogadta.

És akkor rátalált, egészen váratlanul, az agyaghalom mögött. Gyönyörű tisztás, mint a Szinyei Merse-képeken, körös-körül kicsi, görbe törzsű fákkal. Még a fű is ép, hosszú, selyemsárga.

Futni kezdett, meg sem állt a legközepéig. Mintha pányvát vetne, előrehajította a takarót, mohón ráheveredett, kezét-lábát szétdobta.

Úgy érezte, a föld behorpad alatta és befogadja.

„Még sokkal szebb, mint onnan messziről – gondolta diadalmasan –, köszönöm, köszönöm, mégis…”

Szellő se fújt, a nap is úgy sütött, szinte anyagtalanul.

Hát van menekülés. Batyu nélkül, mindent odahagyva.

Senki nem kell többé. Senki és semmi, ami megtanult bántani. Senki és semmi, amit bántani lehet.

„…a közélettől megundorodva, visszavonult birtokára.”

„…miután csalódott, a máramarosi erdők csöndjében keresett nyugalmat szívének.”

Ők tudták. A régi bölcsek.

„…elment meghalni, távol a világtól, Jasznaja Poljanából…”

Nincsenek ismerősök, nincs sajnálkozás, szüntelen magyarázat. Ha nincs cél: nincs győzelem. De vereség se.

Sem a bábu, sem a bábu táncoltatója. Csak az ember, savakon áttisztítva, önmaga.

Álom és ébrenlét között, a tisztás szárnyra kapta, gondolatai szétolvadtak, szeme nyitva volt, de a világ beesett pupillája mögé.

Énekszó húzta vissza, éppen olyan énekszó, mint a Ráday utca hat szám, földszinti garzonlakásban.

Óvodások mentek reggelenként az ablaka alatt, egyenpöttyeikkel, lepedőbe fogódzva és énekelték, kissé kifulladva, akadozón:

 

Süss fel, nap, fényes nap, kert alatt a báránykáim meg- fagy- nak…

 

Nevetnie kellett, ahogy most, itt, a Hármashegyalja oldalán felbukkant a csoport, ugyanaz a csoport, csak a pöttyök mások a kartontipegőn, piros helyett kékek, felbukkantak és énekeltek, az óvónő úgy vonszolta őket az emelkedő hajlatában, izzadtan a kötélvégen, mint a hajóvontatók a terhet – egy régi orosz festményből kilépve.

 

Süss – fel – nap… fé- nyes- nap… kert a- latt a bá- rány-ká-im meg- fagy- nak…

 

– Szabaaad – kiáltotta hirtelen az óvónő boldogan –, iiitt vagyunk… tízméteres körzetben futkoshattok, Pisti, Ági, Lacika, Zolti, Magdi, Krisztinka, a másik öt gyerek kört alkot, és abban játszik…

Melinda összébb húzta a takaróját.

– Mondja, kedves – szólt az óvónőnek, aki öregebb volt, mint ő –, honnan tudják ezek a kicsinyek, mennyi az a tíz méter?

– Tapasztalatból – mondta az óvónő komolyan –, ha messzebb mennek, kapnak egyet a fenekükre… hó, úgy megtanulják, mint a pinty. A labda! Labdázzatok szépen!

– S ilyen magasra felmásznak…?

– Ó, öt perc sincs, az Erdőért Vállalat Fakitermelési részlegének óvodája… ideális környezet.

– És gyakran?

– Ha csak nem esik, délelőtt, délután két óra… itt mégiscsak könnyebb, zárt térben kész őrület. Egy-kettővel otthon elbíbelődik a szülő, de így, tömegben, asszonyom, tömegben!… Zolti! Hát mi vagy te, kisnyúl, hogy megeszed a füvet?

– Délelőtt, délután? – kérdezte Melinda, és még nevetett is.

– A középcsoporttal, felváltva. Ilyenkor lehet őket élvezni, ugye, tessék elhinni, nincs csúnya gyerek… – hadarta az ikonarcú nő. Szaladt, hogy Józsika kezét Lacika hajából kifejtse.

Melinda csak ült merev háttal a pokrócon.

– Mert szülni könnyű – szólt oda az óvónő röptében –, de nevelni, idomítani…

„Szülni könnyű – gondolta Melinda –, nem, nem akarok erre emlékezni. Nem volt az gyerek még. Öthónapos magzat, körme sincs, csak egy húscafat.”

De hiába. Már látta a szülőasztalt, a két kengyelt, ahogy himbálózik, mint a hóhérkötél.

– Az utolsó pillanatban jöttek – hallotta az orvos hangját, Sándornak beszélt, a résnyire nyitott ajtón át. – Már nyolc napja halott a magzat. Az eltávolítás folyik.

Értelmetlen kín, inkvizíciós cselfogások: nejlonzsinór a megakadt kis testbe szúrva, a zsinór végén téglasúly, órák, órák az iszonyatban, és az iszonyat végén sincs semmi, csak a letakart vödör a csörrenő műszerek közt.

A gyerekek boldogan visítottak.

Fel akart állni, futni egy kicsit, távolabb innen, de a labda odaszállt, éppen a keze közé, két totyogó kékpöttyös már megindult érte, a fűcsimbókokban bukdácsolva.

Forgatta a labdát. Síkos volt, egyenletes és kétségbeesetten gömbölyű.

Visszahajította a két gyermek felé, vaktában, nem várta be őket. A pokrócot vállára vetette, mint a garabonciás a köpönyegét, szemét keskenyre húzta, hogy éppen csak az utat lássa, az utat innen kifelé.

Tíz percig sietett így. Hamar kifulladt, szíve szúrt.

„Azt a kis bokorvölgyet elérem – gondolta –, azt a kis barnuló bokorvölgyecskét. Éppen csak megpihenek ott. Egy bokor tövében. Istenkém. Csak megpihenni.”

Leesett a szélébe, nagyokat lélegzett, verejtékezett.

Megzörrent a bokor a háta mögött.

– Nézd ezt a madárijesztőt – mondta egy érces fiúhang –, micsoda kacabajka a nyakában. Hát már itt se lehet…?

– Csak eleszi innen a fene – felelte a lányka –, örülj, hogy nem ismerős.

Melinda felpattant, ledobta válláról a pokrócot, összehajtogatta szabályosan. Nézte a fiú lábát, ahogy előrenyúlik a zokniban.

– Megyek már – mondta lágyan. A nyakszirtje megremegett. – Ti buták.

„Akkor hát cselekedni – gondolta lefelé. – Ha nincs más. Cselekedni a nyüzsgésben, végkimerülésig. Önzetlenül, de felettük. A dolgok fölött. Ha egyszer nincs többé sziget.”

– A munka mámora – mondta félhangosan az előcsarnokban Rókánénak, aki megrökönyödötten bámulta poros cipőjét. – Az a megoldás mégis.

– Alig állsz a lábadon, kisanyám – mondta Rókáné. – Hol a nyavalyába kerengtél? Csak nem másztad meg a Bikatetőt bakancs nélkül?

– Bikatető, olyan is van? – kérdezte Melinda. – Kár, hogy nem szóltál előbb.

– Még csak az kéne. Elkerülik a férfiak is, sziklaomlás, balesetveszély. Különben várnak rád. A tanácstól. Meg a kátéesz, festésügyben. Holnapra visszarendelem őket, eredj, bújj ágyba.

– Most! – mondta Melinda. – Csak éppen lemosdok.

– Megőrültél? Be akarnak cibálni a művelődésügyi bizottságba. Nem azért jöttél te, én már jeleztem…

– De. De azért jöttem – mondta Melinda. Szédült, de nem ölelte meg a márványoszlopot. – Csak lemosdok éppen.

Október harmadikán átadta a festést a Szolgáltató. Még a csempét is megcsinálták a mellékhelyiségekben.

– Bezzeg Rácznak nem intézték el – mondta Kenderes –, de magácskának igen. Érdekes.

– Biztosan rákacsintottál a mázolókra – nevetett Rókáné. – Lassú víz partot mos, nana!

– Szép, minőségi munka! – mondta Melinda a „mesternek”. – Majd írok a műszaki osztálynak egy köszönőlevelet.

– Kár a papírért, drága elvtársnő. A Gavallér Mihály jön ide, ellenőri minőségben, annak tessék néhány jó szót ejteni… ő csurrantja a forintocskát, ugyebár…

– Látod, ez a Gavallér Mihály, ez is helyi nevezetesség – mondta Rókáné. – Híres olasz művészcsalád. Még öt évszázaddal ezelőtt vándorolt be a família. Cavallero volt az eredeti nevük. Állítólag az ükapja faragta a kiskápolna mellékoltáránál a térdeplőt… Mindig nagylábon éltek, de ennek a Gavallér Mihálynak lenyeste a sors a szárnyait…

– Te mindent tudsz mindenkiről?

– Titok nincs – Rókáné mosolygott. – Gyorsan jár a galambposta. – Jelentősen Melindára nézett. – De hát semmi se szégyen. Ennek a Gavallérnak a felesége beteg. Az epéje. Egyik kórházból ki, a másikba be, rossz látni, olyan kelttészta színe van. A két gyerek csak hányódik, a pénz elmegy patikára meg cselédre. Úgy különben kedves ember, dekorációt is csinál nekünk, társadalmi munkában, mivelhogy festőnek képzeli magát…

„Szükségünk lehet rá – gondolta Melinda. – Áprilisban és május elsején.” Horváthné bekukkantott az ajtón.

– Éppen csak beszólok – mondta. – Nem érek rá társalogni. Mi van a lányom ügyével, kedves jó gondnoknő?

– Talán kopogna – szólt rá Rókáné élesen. – Nézd a szemtelenjét… – tette hozzá, amikor Horváthné sértődötten visszahúzódott. – Még követelőzik is!

– Még nem írtam Pestre – mondta Melinda ijedten –, és matrica sincs Tivadarnak. Hiánycikk.

– Édesanyám, még hülyébb vagy, mint amikor idejöttél – mondta Rókáné fanyarul –, egy-két hónap és kinyiffansz. Hiszen már alig alszol. Ilyesmit! Esténként korrepetálni a kertben a Ráczék buta kölykeit!!!

– Ha egyszer megkértek – mondta Melinda szelíden –, még mindig jobb, mint üldögélni a nyugágyban, ölbe tett kézzel…

– Csak elvadítod az értelmesebbjét, hidd el… – Rókáné besöpörte a fiókjába az indigókat. – Én meg merem mondani őszintén, az enyém nem bizalmi állás, kötéllel keresik ide az ürgéket. De Patkó, speciel, már fél tőled, amióta így begerjedtél a munkaláztól…

– Miért? – kérdezte Melinda. – Hát bántok én valakit? Kérek én? Én csinálom egyedül, ez is baj?

– Tudod, akkor inkább az első rögeszme: előkelő kivonulás a világból, költői izék, hozzád valahogy jobban passzolt.

– Így kell – mondta Melinda kurtán –, az eredmények beszélnek. Nézd meg a festést. Popej se visel hegyes orrú cipőt. És tanítja Kukacékat gitározni.

– Ó istenem, micsoda nyáj – Rókáné gondosan megnyálazta az ujját, pödörítette vele a szempilláját. – Ezek közt tüsténkedni már magában gusztustalan.

– Egy év múlva minden más lesz – mondta Melinda türelmesen –, nem haragszom én, csak háborogj. Úgyis csak a szád jár.

– Mi az, engem is programba vettél? Édesanyám, a Patkót, azt puhítsd meg, jó parti, mosni is tud, saját maga mossa ultrában a pulóvereit…

– Patkó sértődött ember. És a harag nem jó tanácsadó.

– Nem azért – mondta Rókáné lecsendesedve, megsimította Melinda vállát –, te is kaptál már az élettől egy-két farbarúgást…

– Ugyan? – Melinda feltette a szemüveget minden ok nélkül. – A galambpostád…?

– Legalább hozzám több bizalommal lehetnél. Hogy a miniszterhelyettes kiszuperált babája vagy, azt mesélik…

– A miniszterhelyettes? – kiáltotta Melinda. Lepottyant orráról a szemüveg. – Háromszor ha láttam összesen…

– Na. Hát ilyen kicsi a világ. Ezért nem kell ugrálni.

– De hát soha, de soha, még csak…

– Mit törődsz vele? Így aztán tartanak tőled. Ez a titka a nagy „népszerűségnek”.

– Juci! – mondta Melinda. Nagy lélegzetet vett. – Juci, figyelj ide. Megcsaltak, elváltam. És megutáltam a klikkesdit. Ennyi az egész. Írjam le és terjesszem stencilezve?!

– Mást is megcsaltak. Más is elvált. A klikkesdit mindenki utálja. Ez nem ok – Rókáné konokul rázta a fejét. – Ezt itt nem tudod bedumálni.

– Jó – mondta Melinda. – Akkor tényleg nincs más hátra, mint a munka. A tények. A cáfolhatatlan tények.

Ütötte az asztallapot.

– Mert ha valami van, mit számít az, ami volt? – Rókáné csücsörített.

– Hogy lehet valaki ilyen naiv? Egy pesti dáma?

Illedelmesen kopogtak.

– Gavallér Mihály! – mutatott a belépő férfira Rókáné patetikus mozdulattal. – Udvaroljon csak a szépasszonynak, vár a fodrász, már húsz perce.

Gavallér leült, otthonosan. Enyhe gyöngyvirágkölni jött vele, édeskés, de nem kellemetlen.

„A Gellérthegyen csókolóztam ötvenegyben egy kollégista fiúval – gondolta Melinda –, az használta ezt a pacsulit. Barna, hátrafésült, krémezett haja volt… No lám. Hát ilyenek a bánatos férjek? Ragyogó ing, frissen borotvált arc? Bár zsíros a bőre, és ez az orr alá kanyarodó fűszeres bajusz… De hát a festés kifogástalan.”

– Fhü … – Gavallér törölgette a nyakát – rohanok ide-oda, a fiúk kitettek magukért, mit tetszik szólni?

Melinda bólintott.

Intézték a formaságokat, Melinda pecsételt, feljegyezte az egyszámlaszámot.

– Ugye, a prémiumnál Kis Palit nem felejtik el? – kérdezte a végén.

– Kis Pali… Kis Pali… Ja, a Popej! Ismerem én. Ismerem mind. Nem elveszett gyerek, csak egyszer kézbe venné valaki…

– Ugye? – kérdezte Melinda enyhülten. – Örülök…

Rókáné rosszindulatú. Romlott. Ez a helyes kifejezés.

– …és önért valósággal odavan – folytatta Gavallér. – Nem mondja, nem, annál sokkal nagyobb vagány ez a Popej, de aki jó emberismerő… mert tapasztaltam egyet s mást, sajnos, így hozta a sors, de nem panaszkodom…

„Ez is beszélni akar. Félelmetes – gondolta Melinda. – Mindenki beszélni akar, és soha sincs kinek.”

Félretolta az iratokat. Várakozóan, biztatóan a férfira nézett.

Gavallér legyintett. Cigarettára gyújtott, kínálta Melindát.

– Nem? Helyes! …A nőnek ne is legyen dohányszaga. Hát, sajnos, ez itt beszédtéma… szegény meg csak kínlódik… De nem szeretném önt feltartani.

– Ezért vagyok – mondta Melinda, maga is megbánta, olyan sután hangzott, olyan nagyképűen.

– Sokszor úgy érzem, kegyetlenség, kedves gondnokasszony, Melinda, ha meg nem sértem… de szinte jobb lenne, ha eldőlne a dolog, jobbra vagy balra, tetszik érteni, de ez az állandó bizonytalanság, egyik diagnózis a másik után… – Gavallér sóhajtott, veregette a cigaretta parazsát.

– De hiszen az epe gyógyítható…

– Epe! Ez már régen nem epe. Most májra gyanakszanak, de az is lehet, hogy a gerincből jön… S az a két gyerek! Nyolc év alatt, ha nyolc hónapot voltak egyfolytában az anyjukkal. Makkegészséges volt, amikor elvettem, s a második szülés után… Én mindent megteszek, kedves asszonyom, ha meg nem sértem, Melinda, de hát én sem vagyok isten…

A cigaretta parazsa a szőnyegre esett. Melinda eltaposta.

– Egyikünk sem isten – mondta csendesen.

– Bezzeg tíz évvel ezelőtt! Nem ismerne rám. Régi művészcsalád, ugye, nálunk már tradíció, festegettem… kiültem a Csupi patak mellé, a palettámmal. Még most is megvannak a képek, egyszer bezsürizték az egyiket, de abbamaradt. Ahol betegség van, kérem, ott minden szépség összezsugorodik… De hát nem lehet folyton sírni.

Melinda homlokát ráncolta.

– Nem lett volna szabad a festést abbahagynia – kiáltotta hirtelen, mint aki megtalálta a mentőövet. – Abban lelne vigasztalást!

– …látom ott az ágyon, mindenféle csövek a fejénél, nyöszörög, és akkor én festegessek! Ha egyszer nem tudok segíteni rajta… – Gavallér felugrott, hangot váltott. – Valami derűsebb témát, ilyen bájos asszonnyal…

– Van egy ötletem! – mondta Melinda. – Hozza el az egyik képét, ha lesz egy kis ideje. Igazán kíváncsi vagyok!

– Hát van egy kisebb olaj, keret nélkül – mondta Gavallér izgatottan, gyermekien –, éppenséggel elugorhatok vele, de ezzel terheljem…?

– …és ami a feleségét illeti, szegényt, nem tudom, beleszólhatok-e… – folytatta Melinda – de biztos vagyok benne, hogy maga igenis sokat segít neki…

– Semmit, semmit – rázta fejét Gavallér bánatosan. – Mit is segíthetnék?

– Kitart mellette! – mondta Melinda diadalmasan. – Nem hagyja egyedül a bajban!

A férfi elkapta, szorongatta Melinda kezét, nedves szemmel, restelkedve.

– Hiszen ő is ezt mondta… tegnap délután, a látogatáskor. Ezt mondta: Misi, csak te tartod bennem a lelket, te, Misi… Hozom a képet, talán már holnapután…

„Holnapután a tanácsba megyek – gondolta Melinda, és fájó szemét borogatta –, meg kellett volna mondanom neki. A tanácsba megyek Kukac keresztanyjának a lakáskérelmével. Úristen! Hét óra! És csütörtök!”

Patkó nem feledékeny. Egészen biztosan kiment az állomásra az író elé. Ha G. Kovács Lászlót küldik, van értelme. Az mégis egy jó író, beszélni is tud, közvetlenül, egyszerűen.

A könyvtáros kislány nagyon megígérte.

– Csak a terem legyen kiutalva – mondta –, én megtöltöm, ha megtisztel minket ez az író illető.

Csak Patkó fanyalgott.

– Nagyon utálja maga ezt a G. Kovácsot? – kérdezte múlt csütörtökön. – Rosszabb író kell ilyesmire… akit az ember nem sajnál annyira.

De azért megírta a meghívólevelet. „Az olvasóközönség személy szerint Önhöz ragaszkodik.”

– Ha megismerik, megszeretik – mondta Melinda.

Nem, Patkó nem felejthette el. Kicsit link, kicsit beszáradt, de bajtársiasság van benne.

Szaladt a könyvtárba.

Zsuzsi két eperszínű gömbfülbevalót lóbált a fülében, vizet és papírlapokat készített egy pléhtálcára. Éppen tűnődött.

– Melinda néni, a viaszgladióluszt az agyagkorsóban, hagyjam vagy ne hagyjam, dísznek?

– Dobd ki ezt a rondaságot, fiam…

– Leltárban van – mondta a kislány csodálkozva –, ha az író elment, vissza kell tenni…

– Megjött?

– Már egy órája. Patkó elvtárs irodájába vonultak. De azért furcsa, kockás ingben, egy író…

– És a közönség? – kérdezte Melinda hirtelen rémülettel. – Akiket olyan lelkesen beszerveztél?

– Azok is jönnek. Délutános tanítás van, kicsit késnek.

– Honnan…?

– Általános iskola felső tagozat. Osztályonként öt.

– Gyerekek G. Kovácshoz?

– Az igazi irodalom mindenkihez szól – mondta a könyvtáros Zsuzsi nagyon komolyan, megrovóan.

Melinda majdnem megpofozta. Aztán elrohant.

Patkó ki fogja nevetni. Ott fog ülni a sarokban, és egész este gúnyos fintorokat vág.

Hogy nincs ember, az lehetetlen.

Hideg szél fújt, magára terítette az orkánkabátját. Kilépett az utcára. A kapitalisták se szégyellték az utcáról becsalogatni a vevőt.

Három sarokkal arrébb az italbolt. Fáradt asszonyok, földig nyúlt hálókosarakkal. Céltudatos férfiak, céklaszínű nyakkal.

Senki se sétál. Mindenki siet. Mintha nyomukban lennének. Mintha cukrot osztanának valahol.

Ó, nem. Nem ez az ideje. Ez a fajta áru nem kell ma este.

Égett az arca.

„A friss levegő egészséges – gondolta –, mély belégzés, kemény járás. Nem olyan az ördög. Nem olyan fekete.”

Nem ment vissza.

Csatangolt kerek egy óra hosszat, tízszer, hússzor is elismételte másnapi teendőit.

„Legfeljebb elhalasztották – gondolta nyolckor, s lábujjhegyen beosont a márványoszlopok között –, a pénzt úgyis megkapja.”

Hallotta a zsivajgást a könyvtárszoba felől.

– Mi ez? – kérdezte Patkótól. Patkó egyedül ült a ruhatáros székén, szundikált. – Hát mégis…?

– Rekord – mondta Patkó –, hatan jöttek, az író kedvéért. Hat felnőtt!

– Ez a zaj. Ez a tömeg… – mondta Melinda bizonytalanul.

– A tévé is ott áll – Patkó felállt, nevetett. – Zsuzsikát se ejtették egészen fejre. Nemsokára kezdődik az esti krimi.

– És G. Kovács…?

– G. Kovács beszél. Fogalma sincs és boldog. Szólok, fejezze be, mielőtt még leemeli valaki a tévéről a takarót.

– Borzalmas – kezdte Melinda –, nem akarok találkozni vele. Fizessen neki elsőosztályú jegyet.

Indult a gyűrött orkánban a lépcső felé. Nem érzett álmosságot. Az altató pedig elfogyott.

– Lejövök még később – szólt vissza. – Béla, kérem, ne térjünk e fölött napirendre csak úgy…

Önkéntelenül kunkorított a haján. Patkó furcsán nézett rá, szinte szánakozva.

– Ne haragudjon, keserves nevű Melinda – mondta –, de szabad estéim nem adom. Nincs olyan isten.

– Miért? Se asszony, se gyerek. Mire ez a sietség?

„Még majd félreérti – gondolta azután –, amilyen beképzelt. Képes és azt hiszi, partnert keresek.”

– Igazán csak hivatalból – tette hozzá hadarva. Patkó nevetett, szája körül legörbült a két ránc, mint az egérfogó.

– Az ágyába kellek, melegítőnek. Már kezdtem azt remélni.

– Ilyenfajta viccekre senki nem jogosította fel – mondta Melinda. – Ennél sokkal jobb barátomnak tartottam. Sokkal, de sokkal jobbnak.

Szemrehányóan emelte a férfira olvadó tekintetét.

– Barátság? – kérdezte Patkó. Állt a lépcső alján, kezét zsebre vágta. – Olyan nincs, férfi és nő közt. És nem a főnököm. Nem utasíthat. Ezt be kell látnia.

– Kértem – mondta Melinda szomorúan. – Néha szeretem azt hinni, hogy megoszthatom a gondjaimat. Csak percekre.

– Kár beszélni – Patkó elkomolyodott, már hat lépcsőfokot távolodtak –, ha az ember sokat fecseg, reggelre másnapos a lelke. És csak zavarosabb lesz minden. Ilyen okos asszony! Még nem vette észre?

– Gyáva – mondta Melinda sértő szándék nélkül, tárgyilagosan. – Szerencsére bírom egyedül.

– Hát persze – Patkó megint nevetett, kissé ingerülten. – Mária Magdolna…

– Maga ivott. Én mint e Ház gondnoka…

– Volt egyszer egy pék. És egy nap komolyan vette – kiáltott utána Patkó. – Elkezdett ingyen kenyeret osztani. Becsukták, rács mögé…

– Menjen a fenébe – mondta Melinda. Rémülten hallotta a saját hangját, a rikácsoló zörejt. A veszekedések Sándorral, Károllyal.

Menekült. Kettesével vette a lépcsőket. Eltűnt a kanyarban, orkánkabátja hervadtan zizegett.

– „Semmi gyengeség – bizonygatta –, csak gondolkodni kell. És leásni. A gyökerekig leásni.”

Szomjas volt. A víz nem ízlett. Mintha lázas lenne, apró buborékok ütöttek ki a testén.

Még nem fűtöttek, a szél besüvített az ablakrésen.

„A tömítések!” – Csaknem felujjongott. „Légmentes ajtó- és ablakzár, szabadalom: folyóméterenként tizenkettő. El is készül, a tél előtt. Ha még holnap megrendelem.”

De ahhoz kell egy colstok vagy mérőszalag… Leszaladt újra, vitte az irodakulcsot. Éjfélig kutatott a fiókokban, méricskélt.

Utána felszédelgett újra.

– És most alszom – motyogta –, az igazak álmát alszom. Azért is.

– Nem kellett volna Tivadart felbiztatnia – mondta Popej –, összelopkodja a környék macskáit, leborotválja őket, úgy próbálgatja, ragad-e nyers húsra matrica…

– Majd szakítok rá időt – felelte Melinda –, és megmagyarázom…

– Nekem is azt ígérte – Popej vitte a kalapácsot, segített a szögeket falba verni. – Aztán helyette ezeket a randa képeket aggatjuk a falakra…

– Dózsa-sorozat. Figyeld meg, milyen kifejező az elszánt harag, a két sereg összecsapása!

– Ezerötszáztizennégy – mondta Popej. – Maradjunk a jelenben. Maga szerint nem a külső a fontos. Hanem valami más.

Melinda arrébb tette Dózsát a tüzes trónon. A kályhacső mellett megpörkölődik.

– Tudod, jövőre etázsfűtés lesz – mondta –, már készítem az előterjesztést. Képzeld el, minden helyiségben egyforma, szabályos meleg.

– Hiába keresek jól. A téesz-agronómust úgyse fogom soha lepipálni. Együtt jártunk iskolába, de a presszóban elkerül.

– Mert ilyen hülye cuccot viselsz meg lósörényt – mondta Melinda

– De ha egyszer nem a külső számít… Nem stimmel az elmélet. Tudja, néha azt hiszem, egy varázsszón múlik az egész.

– Kérlek, Popej, ezt az utolsót rakd fel egyedül. Az a szegény kis Kukac vár a társalgóban, ígértem neki rumosmeggyet, képzeld, még sose evett.

– …de ha egyszer maga felpiszkálja az embert, mindenféle osztályon felüli dumával, miért nem tudja érthetően kibökni: mi a francot kell csinálni, hogy az ember úgy-ahogy, jól érezze magát?!

– Kedves, okos Popejem – mondta Melinda nyugtatóan, szeretettel –, nem lehet ezt egy-két szóval. Hagyjuk érni a dolgokat. Figyelj.

– Mit figyeljek? Kit figyeljek? Magát? Ahogy reggeltől estig szaladgál, mintha kergetnék?

– Magamért szaladgálok, kisfiam? – kérdezte Melinda komolyan. Az egyik rumosmeggy ellapult a köpenye zsebében. Lenyalta szirupos ujját. – Mit gondolsz? Magamért?

– És közben szépen megaszalódik. Mióta idejött, legalább négy kilót fogyott.

– Fogytam? – Melinda önkéntelenül végigsimított a csípőjén. – Fogytam, szerinted? – kérdezte élénken.

– És olyan petyhüdt lett a szeme is.

– Ez mind szamárság – mondta Melinda. Megindult sietősen. – Ki törődik ezzel? Másokért vagyunk, nem magunkért. Ez az egyetlen megoldás, fiacskám.

– Kösz – mondta Popej, bizonytalan gúnnyal –, köszönöm az ilyen zseniális megoldásokat. Mintha az ilyet ki lehetne bírni huzamosan.

– Persze hogy ki lehet – mondta Melinda –, van rá példa.

Futólag betekintett a tükörbe, összecsippentette a bőrt a szeme alatt.

– Csak úgy megváltozni? Hipp-hopp?

– A tapasztalatok. A tapasztalatok érlelnek – Melinda méltósággal nézett hátra –, miért vagy türelmetlen? Tudod, én mit szenvedtem, amíg idáig eljutottam?

– És most boldog?

– Kukac még sose evett rumosmeggyet … Az elégedettség, az is nagy dolog. Ha már túljutottunk a hiábavalóságokon…

– Holnap is eljövök – kiáltotta utána Popej –, segítek a pincét felmérni.

Kukac a társalgóban ült, lábát maga alá húzta, Horváthné hosszú nyélre tekert ronggyal kotorászott a szék alatt.

– Tessék nézni! Behozza a sarat! Semmi keresnivalója itt ilyenkor idegennek!

– Én hívtam – mondta Melinda szigorúan –, ezt a durva hangot nem szeretem.

– Nekem kell felmosni. Mert ígéret az van, minden részről. De egy taknyos lányt nem képesek előkeríteni, az ember tulajdon lányát.

– Írtam – mondta Melinda –, tudja, hogy írtam.

– Írt! – legyintett Horváthné. – Tetszett írni! Nem érdeke a gondnoknőnek. Aki sose szült, ezt nem tudhatja. Meg ott Pesten, amilyenek az erkölcsök… aki annyit megpróbált, mint az elvtársnő, az igazán tudhatja, minek letagadni.

– Menjen ki – mondta Melinda –, legyen szíves. Hálátlanok…

– Elfelejtettük meghálálni? – Horváthné derekára csapta a kezét. – Itt csak a kultúrház lehet hálás, hogy bagóért húzogatjuk a söprűt… De mind így csinálják. Egy darabig mézesmázosak, aztán csak kimutatják a foguk fehérjét.

– Ki bántotta? – kérdezte Melinda döbbenten. – Bántotta valaki?

– A hang! A hang, kérem. Velünk se lehet mindent. Még a pesti naccságáknak sem. Patkó úr, ő egy igazi úriember, isten ments, hogy valami bestia megkaparintsa.

– Én bevágtam volna neki egyet – mondta később Kukac. Szopogatta a rumosmeggyet. – De úgy, hogy elterüljön.

– Jaj, Kukac – Melinda igyekezett mosolyogni. – Felbosszantották. És nem a háláért csinálom, tényleg.

– Akkor ezt tessék meghallgatni: a Ficek tegnap bejött a műhelybe. Ficek, annyi mint Ficere…

Beszélt. Kapkodva szedte a levegőt, szája szélén kibuggyant a csokoládés massza.

Melinda előtt kellemesen összefolyt a terem, a szózuhatag. Dagadt lábat feltette a szomszédos szék élére. Magas szárú cipőt kellene viselnie. Miért nem azt visel? Talán a hiúság, még mindig?

„Valamikor gyönyörű lábam volt – gondolta, és Kukac barna szájüregébe bámult – a tűsarkú, francia cipőkben. Például az Elektromosok bálján. Lóránt átvágott a táncoló tömegen, értem jött, egyenesen értem. Én nem vagyok elektromos, mondtam neki az angolkeringőnél, dehogynem, felelte, kétszáz volt feszültség, legalább. Ha megpróbálom vele mégis… ha nem engedem, hogy disszidáljon…”

– És erre én? – kérdezte Kukac, kicsit hangosabban. Megbökte Melinda térdét. – Mit csinálhattam erre? Ha nem adom oda, irtóra kikészít. Odaadtam. De miért veszi el?

– Kicsoda? – Melinda erőlködve ránézett.

– A Dömötör…

– Melyik Dömötör?

– Hát az a Dömötör – Kukac beletörölte a csokoládét a fotelhuzatba. – Nem is tetszett idefigyelni?

– Álmos vagyok – mondta Melinda.

– Álmos, hihihi… – vihogott Kukac, inkább zavarában.

Melinda elvörösödött.

Mire céloz ez a taknyos?

– Mára elég – mondta hűvösen. – Nemcsak fecsegni kell, különben is.

– Keserű. – Kukac betömte az utolsó rumosmeggyet a szájába. – Azt hittem, jobb. És felfújni se lehet, mint a rágógumit.

„Most el tudnék aludni – gondolta Melinda. Felkelt, kilincsre csukta az ajtót Kukac után, visszaült, lábát ismét feltámasztotta –, szundíthatnék negyedórát. Úgy látszik, időváltozás lesz, felmelegszik még az ősz, vénasszonyok nyara… ez a sok apróság. Valami nagyobbat kéne. Valami igazit. Mielőtt leesik a hó, és végképp bezárkóznak az emberek a házaikba.”

– Bocsánat – mondta Patkó –, végre pihenni látom.

Melinda lekapta lábát a székről.

– Gondolkodom.

– Segíthetek? – Patkó közelebb jött, leült Kukac helyére. – Délelőtt még emberformám van nekem is.

– Nehéz – mondta Melinda –, csipcsup intéznivalók és közben minden a régi.

– „Tövit töröm, s a gallya jut…” – Patkó megfogta a nő lecsüngő csuklóját. – Azt hiszi, ezt csak maga érzi? Alapkérdése a művészeteknek…

Melinda nem vonta vissza a kezét.

– Azért kéne kieszelni valami alapvetően mást. Alapvetően értelmeset…

– Kieszelni…! – mondta sajnálkozva Patkó. Futólag megcsókolta Melinda kezét. – Maga olyan rendes, jobb sorsra méltó kis teremtés.

– Az ész az egyetlen – mondta Melinda. Kézfejét, mintha rátettek volna valamit, óvatosan ölébe helyezte. – A helyzetek tiszta felmérése…

– Isten mentsen. A tudás olyan fény, ami csak jobban bevilágítja a szakadékot. Én napi két deci barackra szavazok.

– A kábulat gyávaság, mondtam már. – Melinda érezte a citromos gin ízét a nyelve alatt. – Italról különben se beszéljen énelőttem. Inkább találjunk ki valamit, közösen.

– Találjunk ki, ugye? – kérdezte Patkó gyöngéden. – Közösen? Jó is az, de nem olyan egyszerű… pláne észokokkal.

– Béla, Béla… nem képes valami másra is koncentrálni, azon kívül? Látja, ezért süpped bele maga is.

– Már majdnem megcsókoltam még egyszer a kezét – mondta Patkó tréfásan. – Pedig nem könnyű, kézcsók, egy kősziklagörgető isteni jobbra…

„Nem kell rá haragudni – gondolta Melinda –, nem tehet róla, hogy nem tanult meg uralkodni az érzékein. Azért még mindig különb, mint bárki itt Hármashegyalján. A mosolya Lóránt-szerű.”

– Ha mi ketten összefognánk – mondta buzdítóan –, indítanánk egy sorozatot, komplex-sorozatot, zene, képzőművészet, irodalom, egyszerre, párhuzamosan, mindenki számára ismert emberi élmények, halál, szerelem, hogyan építik fel világukat ugyanabból a motívumból a különféle ágazatok… Úgy kezdeni el, mint az iskolában.

– Az általános iskola kötelező. De erre senkit sem kényszeríthet.

– Közéjük kéne menni… – mondta Melinda belemelegedve. Tetszett neki, hogy Patkó figyeli. – Magunk köré gyűjteni őket szívós, lassú munkával. Megragadni az alkalmakat.

– Jó – mondta Patkó. – Megosztjuk. Maga begyűjti a népet, én megkomponálom a bűvészműsort. Ámbár nyolcan-tízen eddig is felkerestek. Ha nem is kürtölöm világgá…

– Nyolc, tíz, az semmi. Délután kimegyek a téeszbe, éppen szüret van, Rókáné is beállt, felügyel az ipari tanulókra, napidíjért. Ennél nincs kedvezőbb alkalom, elvegyülni, beszélgetni…

Melinda felállt, izzott az arca.

– Ha mi ketten szövetkezünk…

– Nem tudtam – mondta Patkó kissé ijedten, és lassú, himbáló járásával megközelítette az ajtót –, nem tudtam, hogy ennyire boldogtalan.

Melinda lelkes mozdulatát befalazta a levegő.

– Hülye – sziszegte Patkó után –, hülye, gyáva bohóc. Még ma ott leszek közöttük. Ott, a tett színhelyén …

 

 

– Legalább levezetik az energiákat. A fizikai munka frissíti a vérkeringést – mondta Katona, és elhelyezkedett a présház melletti fapadon. – Így szokás két évtizede. Három nap tanítási szünet… Innen mindent látok. Ne lazsáljon senki, ajánlom…

– Roppant romantikus – nézett körül Rókáné elragadtatottan –, nem tudom megunni ezt a képet. Alkonyat felé, tiszta időben, valóságos költészet. – Nagy karimájú szalmakalapot viselt, rövid piros sortot, magas sarkú strandpapuccsal. Felült a gyűjtőkocsi bakjára, simogatta az ostorral a lovak hátát. – Gyerekek! – kiáltotta. – A teli puttonyt ide a hordóba! Aki talál muskotályt, hozza nekem!

Melinda tornacipőt húzott s egy régi tréningnadrágot. Szűk volt, majd kipattant a fenekén.

– Csak nem tetszik beállni? – kérdezte Kukac.

– Na de, kisasszony, kérem, vagy nem is tudom, hogyan nevezzem – méltatlankodott a brigádvezető, egy bricsesznadrágos, városi külsejű fiatalember –, ezt el se fogadnánk ingyen, más a gyerek…

– De hát nekem szórakozás – mondta Melinda –, és jobban megismerjük egymást munka közben…

– Ez a békekölcsön-jegyzésnél volt utoljára – mondta Katona –, akkor fűzték őket ezzel a szöveggel. Ámbár csinálja csak, ha olyan kíváncsi…

– Tőlem – vonta meg a vállát a fiatalember –, a hasznot úgysem tudja egy délután megenni… Na, fiúk, oszolni, álljatok a felnőttek mellé, figyeljétek… Meg ne szúrjátok egymást, a tőkében kárt ne tegyetek.

Kukac felcsatolta a hatalmas puttonyt.

– Én leszek a puttonyos! Stop a puttony! Ide tessék jönni, az én soromba! – kiáltozott, s vonszolta magával Melindát boldogan.

– Lám, a kis gondnoknő – nézett az arcába a mellette álló sovány, ráncos orrú asszony. – Hát, angyalom… belekóstol?

Elindultak.

„Két-három órát velük haladok – gondolta Melinda – szótlanul. Aztán elkezdem. Először a család, gyerekek. Azután a kereset. Végül úgy általában az élet. Kell hogy legyen parázs a hamu alatt.

Parázs csak ott van – mondja Patkó –, ahol már tűz is volt. De itt nem éleszteni kell, hanem csiholni, kedvesem.

Az ősember sem dobta el a fadarabot, kivárta, amíg füstöl.”

Melinda egy szemet sem hagyott a tőkén, az olló nyomta a hüvelykujja tövét. Lemaradt.

A ráncos orrú asszony bevárta.

– Angyalom… hagyjon valamit a böngészőknek is! – Kukac lelkesen cipelte a puttonyt, féltérdre ereszkedett, hogy könnyebb legyen a szőlőt beledobálni.

– Eredj, ürítsd ki – szólt rá Melinda.

– Majd, ha teli… – lihegte Kukac.

– Szép munka – mondta Melinda a ráncos orrúnak.

– Szép-e? – kérdezte az asszony. – Egy hét után mintha kerékbe törték volna a derekamat…

– A néni már nyugodtan otthon maradhatna, tölthetné az idejét mással. Nincs nyugdíj vagy járulék?

Az asszony nem válaszolt. Csattogott az ollója, szaporán, egyforma ritmusban. Melinda alig tudta követni.

– Harmincöt éves vagyok – mondta a sor végén az asszony. – Novemberben fordulok a harminchatba.

Melinda döbbenten görgette a súlyos fürtöt Kukac puttonyába.

„Fiatalabb, mint én.”

– Ne játssz azzal az ollóval, mert szájon töröllek! – hallotta Katona basszusát.

– Hahó! – kiáltotta Rókáné, s szalmakalapját lengette valahol a távolban, a kocsi tetején.

– Hát a tévét tetszett-e az este nézni? – kérdezte az asszony. – Az uram kártyázott a Marci öcsémmel, a Peti fiam elvitte a kis Katicát békalesbe, az a kis csöppség meg szépen elmaradt az ölemben, gondoltam, csak megnézem, ki a gyilkos…

Melinda lába szárát fájás hasogatta. A nyaka is zsibbadt. Nyomogatta.

„Csak nem fáradtam el? Hiszen még csak húsz perce…”

– Mozgassa kicsit – mondta jóindulatúan az asszony –, aztán majd a sor végén kiáll.

De ő elkezdte a harmadik sort is. Égett a talpa a gumicipőben. A bokája puffadt, egyre jobban. Azután a hasa kezdett el szúrni, a negyedik sor közepén, és nyilallás jött az oldalába.

– Várjon, no. – Az asszony kulacsot vett elő bő szoknyája zsebéből. – Húzzon egyet.

Melinda mohón töltött a szájába. Fuldoklott, ráköpte a kortyot a szőlőre.

– Azt hitte, víz? – nevetgélt az asszony. – Attól csak izzad az ember. – Jócskán ivott, hangos kluttyogással. – Most már csak kibírom…

– Halló – kiáltott valaki –, irodás néni, hogy ízlik a meló?

Popej volt, a másik táblából, fekete klottgatyában. S. O. S. a mellére tetoválva.

– Hát te? – Melinda alig tudott felegyenesedni.

– Gyámolítom a gyengéket, parancsára… Látja ott hátul azt a sárga pacnit? A szülőanyám, úgy is mint téesz-tag. Folyton lemarad, tele van hájjal. – Villant a napfényben a penge éle, vadul vagdosta a szárakat. – Mire jó a kanadai bicska?

– Helyes – mondta Melinda. Szikrázott a szeme, szivárványos keretet kaptak a tárgyak. Elszédült. A néni megkapta.

– Ejnye, angyalom, menjen szépen a bokrokhoz, rosszul lesz mindjárt, kinek használ? Ilyen jó lélek, mint maga, na, menjen már… – kituszkolta Melindát a sorból.

– Este átjövök – kiáltotta utána Popej –, mesélek egy oltári sztorit.

– No – mosolygott Rókámé, és gúnyosan csücsörített. – Kikészültél? Kellett neked?

Férfiak közeledtek a szőlős felé, kapa a vállukon. Megálltak az első tőkesor mellett, nevetgéltek. Nézték a hajladozó nők combját. Fülsértően füttyintgettek.

– Te Mucus, hé…

– Este leöblítjük, gyere a Vén bakába… Nyolckor, hallod, Tera?

– Nyolckor! Majd éppen én! …Nyolckor?

– Mozgás, mozgás! – Katona felugrott a padról, álmából riadva. – Mert a munka büdös, mi?

– Miért nem énekelnek? – tűnődött Rókáné. – Néha énekelni szoktak. Olyankor még szebb az egész, végigtekinteni a végeláthatatlan zöld dombokon…

Melinda vizes zsebkendőt tett a szemhéjára. A szúrás elmúlt, tisztán látott megint.

„Nem. Nem tehetem meg, hogy feladom – gondolta szenvedélyesen –, részt kell vennem, valahogy…”

Besántikált a szőlő közepébe.

– Majd én mesélek – mondta hangosan –, hogy ne legyen unalmas…

– Mese! – vihogott valaki a csoportból. – Mese habbal…

– A János vitéz! Tudják-e, ki írta?

– Láttuk azt mi operettben! – De azért közelebb sodródtak.

– Petőfi Sándor. Petőfi. Tüzesen süt le a nyári nap sugára, az ég tetejéről a juhászbojtárra…

Követte őket, a göröngyben meg-megbicsakló bokával. Néha lehajolt, vágott egy-egy fürtöt, a puttonyba pottyantotta.

– Jaj neked Iluska, szegény árva kislány, hátad mögött van már a dühös boszorkány…

Megakadt. Nem tudta tovább. Szája a szomjúságtól összeragadt. Kereste, de nem találta a ráncos orrú asszonyt a pálinkás kulaccsal.

– Eszem a beszélőkéjét – mondta egy gyökérszínű bácsi –, hogy bírja szusszal! Aztán erre mennyi a munkaegység?

– Pszt – mordult rá a szomszédja, egy almafenekű néni. – Vén trotty… hagyja csak. Hadd teljék kedve.

– És aztán ez a szegény fiú búsan elment a falujából világgá, útközben még rablókkal is találkozott…

Majdnem figyeltek.

– A francia király országát megmentette a törököktől, de a király lánya nem kellett neki, hű maradt Iluskához…

Egyre laposabb mondatok. A verssorok pacsirtái hízott lúdként bukdácsoltak a karók között.

Újra szédülni kezdett. Sípolt a tüdeje. De azért folytatta, a képregények stílusában.

– A tündérek országában… ott volt egy tó… bedobta a virágot… kikelt Iluska… ugye, szép? Ha egyszer összejönnénk, láthatnák képen is.

– Tündérek országa, ugyan hun, ugyan?

A brigádvezető kolompolt.

– Nesze, itt egy üveg kristályvíz, igyál – mondta Rókáné a kocsinál –, a srácok végeztek. Nekik csak hat órát szabad.

Melinda felült a bakra. Ivott. A víz kétoldalt a blúzába folyt. Érezte, hogy a szeme zsugorodik. Messziről hallotta Kukac sivító hangját:

– Tizennyolc puttonnyal vittem… Tizennyolccal!

„Iszonyúan fáradt vagyok – gondolta –, csak iszonyúan fáradt, semmi más.”

Jött Popej, a kanadai bicskát hajigálva.

– Késdobáló is lehetnék, csak edzeni kéne… Látja ezt a bukfencet?

„Talán a szemüveg – gondolta Melinda –, talán a szemüveg hiányzott.”

– A késdobálással is ki lehetne tűnni, mi a véleménye? – Popej Melinda mellé telepedett. Megveregette a két szomorú ló farát.

– Belülről – motyogta Melinda. Dörzsölte a szemét. – Az az igazi. – Nagyokat lélegzett, tapogatta a bordáit.

– Ez a csibész itt kódorog – lépett oda a munkavezető. Tivadart maga előtt terelte –, az elvtársnőt keresi…

Tivadar fellépett az első kerékre.

– Figyeljen ide! Óriási újság! Ráhúztam a matricát egy döglött egérre, és ragad! Mikor ad másikat?

– Tivadar – mondta Melinda, s kapaszkodott az ingatag gyeplőszárba –, eridj inkább, és segíts annak a puttonyos néninek!

– A rosseb segít – felelte Tivadar. – De legközelebb nagyobbat kérjen, ami kutyára is jó.

Melinda megpróbált a szemébe nézni. De csak hosszúsága és szélessége volt ennek a szemnek, a mélység hiányzott, lecsúszott róla a tekintet, mint a labdáról a kavics.

– Tisztára állat – legyintett Popej. Lelökte Tivadart a kerékről, hintázott a kocsi. – Ojjé, indul a menet… jön velünk tovább, ugye?

– Ma már nem – mondta Melinda –, azt hiszem, megrándult a bokám.

– Mennyit barnultam fél nap alatt! – mutatta büszkén Rókáné a karját. Összeszedte Katonával a fiúkat, vászonzsákját megtöltötte szőlővel. – Hát csak napozgass te is.

Melinda egyedül maradt, alig látta a távolodó népet.

„Ráadásul a napfény nekem nem is előnyös – gondolta –, kibújik az összes szeplőm.”

„Na és, ha kibújik? Mit érdekel az engem már?” – idegesen a ló tomporára suhintott az ostorral. A ló arcul legyintette a farkával.

„Munka közben nem figyelnek. És én sem bírom. Hiába. Úgy látszik, az izzadság elmossa.”

Ha Patkó Béla most érte jönne. Ha megérezné. A bordó garbóban jönne, kihajtott nyakú fehér inggel, kezét lóbálná a levegőben. Érdekes, hogy a középső ujját mindig a mutatóujján billegteti, jönne, felnyúlna érte a kocsiba, leemelné, és azt mondaná: majd én viszem.

„Közös sors, barátság, szövetség, ne értsük félre!” Hátradőlt, a pokrócot lábára húzta, szeméből kétoldalt könny folyt az erős fénytől, ahogy visszaverte a föld az alkonyatot.

Motorbicikli berregett, benzinszag csapott az orrába.

A bukósisakban alig ismerte meg Gavallér Mihályt.

– Kezét csókolom, drága Melinda, kezét csókolom. Kerestem a Házban, hallom, kijött a szőlőbe gyönyörködni… Ha nem veti meg, itt az oldalkocsi, befurikázom…

– Miattam…? – kérdezte Melinda.

– Ez a legkevesebb, igazán… s amit tetszett említeni, a képem, itt van hátul összetekerve, van ennél jobb is, de a keretet bajos… – Gavallér a csomagtartóra pislogott, zavartan.

– A kép – mondta Melinda. Mosolygott. Kitörölte szája széléből a csikorgó homokot. – Alig várom…

Lemászott a szekérről, felcsatolta a másik bukósisakot.

 

 

– Ha valaki sokat markol, persze hogy keveset fog – mondta Kenderes, amikor elolvasta Melinda jelentését a kultúrház havi munkájáról. – Amit maga itt leír, kedvesem, merő pesszimizmus… Néha azt hiszem, piszkálódni akar. Pedig hát emiatt adódtak zűrjei odafent is. Részletezzem?

– Melinda – mondta Patkó, s először volt indulatos –, az öreg Kecely nénit miért nem látja? Hetenként három könyvet olvas! És a pingáló asszonyok?

– Csupa egyedi eset – felelte Melinda –, tőlünk függetlenül.

– Miért nem jár inkább moziba?

– Bezzeg Pesten nem volt ilyen szent – mesélte Horváthné fűnek-fának –, ott, abban a nagy épületben, a sógornőm komaasszonya kézbesítő… két férjet is elnyűtt, egyszer meg bezárkózott a hivatali vécébe, öngyilkos akart lenni, vagy mi a fene… itt meg rázza a rongyot, semmi se elég jó neki, semmi se elég tiszta, egy szar gumiharisnya, azzal szúrná ki a szemünket meg ötvenforintos béremelés!

– Mindenbe belekotyog, ami nem is az ő dolga… csodálom a Kenderes elvtárs türelmét!

– Lassan sorszámot oszthatsz az ajtód előtt – mondta Rókáné –, van ebben valami nevetséges.

– Okulj ebből – Rózsa néni, az igazgató nővére majszolta a fonott kalácsot –, így jár, aki a szívére hallgat. Nem rossz gyerek az én öcsém, csak szíve, az nincs neki. Amikor velem az az eset történt, egyetlen részvevő szó nem hagyta el az ajkát…

Rózsa néni kint lakott Árokdűlőn, és csipkecsillagokat horgolt eladásra. Volt egy galambja, úgy hívták, hogy Putyi, de tavaly ráborult a mosogatódézsa. Rózsa néni négynaponként mosogatott, s így, mire rátaláltak, Putyi megfulladt. Rózsa néni számára ez volt az utolsó húsz év legnagyobb szörnyűsége.

– Kerestem, kerestem azt a boldogtalan állatot, sírtam, hogy elrepült… az meg ott vergődött, néhány lépésre tőlem… Mennyit szenvedhetett!

– Ó, nem – nyugtatta Melinda –, az állatoknál ez vegetatív dolog…

– Minden csak feltételezés – sóhajtott Rózsa néni –, hátha még mi is lehetünk galambok, másik életünkben, vagy voltunk, mit tudom én? A hindu bölcsek erre építik elméletüket. Olvastam erről egy könyvet, illusztrációval…

Kopogtak. Lófogú kislány nyitott be.

– Kezicsókolom. A mama üzeni, hogy még nem intézkedett a tanács. És a Karcsika köhög, mert csupa penész a fal… Tessék bemenni még egyszer, ha már meg tetszett ígérni… – mondta énekelve.

– Ki volt ez? – Rózsa néni tört még a kalácsból. – Miért hagyod, hogy folyton zavarjanak? Mert hogy én eljövök néha, este, hát istenkém, előveszem a horgolásom, legalább nem unatkozol.

– Mindegy – mondta Melinda.

Tivadar megfojtott hat kutyát, itt bujkál a pincében. Meg akarják verni. Popej leveleket ír, olvashatatlan kézírással.

– Túl sokat veszel magadra. Az élet nagyon hamar elrepül, drágám, hipp-hopp és megöregszel… Én nem vagyok régimódi öregasszony, erkölcscsősz, nekem hihetsz. Itt ez a vidám város, szüret, zene, mulatság. Addig élj, ameddig lehet!

Melinda bogozta a haját. Délután öt óra, és még nem fésülködött. Sehogy sem akartak a hajszálak szabályosan felfelé kunkorodni, megakadt bennük az ujja. Kitépte csomóstul.

Rózsa néni maga elé húzta a maradék kalácsot. Nehogy a hajszál belekeveredjen.

Melinda hallgatta, ahogy csámcsog, aztán gyorsan visszament az irodába. Patkó ajtaja előtt kicsit hangosabban lépkedett. Leejtette a ceruzát a kőre, várt. Ahogy lehajolt érte, megint a derekába nyilallt.

A szobájában csend fogadta. Leült, ráhajtotta fejét az asztalra.

Az asztallapon halvány karcolás. Vagy csak a faminta. Két mell, jobbra-balra tekintő bimbókkal.

Fogta a ceruzát, szórakozottan, a két mell közé fektette.

Nézte. Borzadt és borzongott egyszerre.

Valaki közeledik. Talán Patkó.

Arrébb hengerítette a ceruzát.

Rókáné belibbent, testhez simuló, nagyvirágos ruhában.

– Hagyd már azt az undok ceruzát! Ma van a szüreti bál. Nem vonhatod ki magad, ha már egyszer kölcsönadtuk a téesznek az asztalokat.

– Fáradt vagyok én erre.

– Ha nem reprezentálunk, megsértődnek, aztán lesheted, megkötik-e a kulturális szerződést… Valami jobb rongyod csak van, amit felvehetsz? Vagy azt is ott hagytad a férjed új macájának?

– Nem kötelezhetnek, hogy mulatozzak…

– Patkó igazán finom ember, mégse derogál neki…

„Tulajdonképpen miért ne mennék? – gondolta Melinda. – Talán így a helyesebb. Szórakozás közben rávezetni őket. Részt kell vennem, de értékem szerint. Szükség lehet rám ott is.”

Kiválasztotta a levendulakék gyapjúruhát. Legfeljebb a mély kivágásba odatűzi a korálltűt. „Olyan vagy ebben, mint egy angóracica, puha és kéjes, az embernek rögtön kedve támad…” Sándor mondta, amikor még udvarolt. Dehogyis Sándor: Károly, együtt vették a Modellházban. A cipő is szinte új. Szorít. Utoljára április ötödikén viselte, prémiumosztáskor, amikor azt hitte, ő lesz az új főelőadó.

Nézte magát a csorba tükörben. Meg fognak lepődni.

„Igen – gondolta aztán megnyugodva –, a csomagolás a régi. De csak a csomagolás. S ebben a forgatagban újra erőre kapok. Biztosan várnak. Hiszen olyanok, mint a gyerekek.”

Feltűzte a haját, laza kontyba.

Vidáman Rókánéba karolt a kapu előtt.

– Tíz év mínusz. Nesze, egy kis kölni – mondta Rókáné, és öntött a flakonból Melinda fejére. – A hónod alá is. Kiskabátot hozzál, hűvösek az éjszakák. Lacikám később jön, fontos telefont kapott – tette hozzá idegesen. – Nem teszem miatta naftalinba a bájaimat. Gavallér is ott lesz, majd meghallod, milyen szépek az olasz dalai…

Melinda Gavallér képeire gondolt, és elnevette magát. Azok a szirupos mázolmányok! Alig tudott neki néhány biztató szót kinyögni. Ha énekelni is így tud!

– Most majd a mulatságon is láthatják, hogy nincs takargatnivalód. Mert ha egyszer elindul a szóbeszéd…

– Mit mondhatnának rólam?

– …már arról fecsegnek, hogy minden pénzedet rumosmeggyre költöd. Az a béralap-história is, ki hiszi el, hogy önzetlenül mondtál le a saját száz forintodról, csakhogy a takarítónőkét emeld?

– De hát ez igaz – kiáltotta Melinda. – Te is bizonyíthatod!

– Minek neki, a többit úgyis összeszedi, mellékesen, ezt terjeszti a Horváthné, és kacsint hozzá: egyik eb, a másik kutya!

– Hazamegyek – mondta Melinda, és megint szédült. – Hazamegyek a szemüvegemért.

– Hogyne! Vágj jó képet és vigyorogj. Mind így csináljuk.

– Kenderes tudja… Kenderes…

– Kenderes, Kenderes… – Rókáné hátba ütötte Melindát. – Nézd, én alapvetően szeretlek. Tegnap felkereste őt egy fiatalember, a szomszéd községből, pecsétes ajánlólevéllel. Amíg te a tanácsnál futkostál a pártfogoltjaid lakásügyében. Utána kijött Kenderes, támasztotta az ajtófélfát, intelligens arcot vágott, nem volt könnyű neki, és azt motyogta: azért egy helybeli gondnok mégiscsak más… Perspektivikus látás, nagyobb tekintély… No, persze rögtön visszatáncolt, hogy téged mennyire becsül, és ha már Pestről idecsődítettek, nem tenne ilyet veled, szóval igyekezz, mielőtt kipottyansz a cukrospikszisből, barátném.

– Cukrospikszis? – kérdezte Melinda. Keservesen nevetett. Körültekintett a présház udvarán.

Lampionok, mélyen a táncolók nyakába lógva, szőlőfürtöktől súlyosan. Kövér, labda alakú lampionok, harmonikahajtással, kimázolva, emberpofára.

– Látod, ez szervezés – mondta Rókáné. – Egyik feliben cigányzene, másik feliben beatles-zenekar. Amit akartok!

A zenekarokat az udvar két oldalán hosszú asztalok kötötték össze, linóleummal borítva. Középen a tánc.

– Hadd mulassanak – mondta Rókáné ábrándosan –, megérdemlik. A szüret nehéz munka ám!

– Valóban? – kérdezte Melinda gúnyosan.

– Jé, a Koltai Feri … Leszerelt volna? A Koltai Feri? – Rókáné a nyakát forgatta. – Helyezd csak magadat kényelembe, találkozunk később, jó mulatást.

Éppen zeneszünet volt, a megnyitót lekésték. Melinda ácsorgott a szélen. Látta Kenderes kivörösödött arcát a présház ablakában, s egy ismeretlen fiatalemberét, ahogy éppen koccintanak.

„Ez lenne az? – gondolta gyilkos indulattal. – Ez akar engem innen kitúrni?”

A fiúk – hajlott hátú, nyeszlett, rövid szoknyás lányokkal – a sarokban tömörültek. Vonaglottak, zene nélkül, mint az óriáspolip szerteágazó csápjai.

Egy fejkendős néni végre észrevette. Odaszaladt, lelkendezve.

– Lelkecském, jaj, de örülünk… ilyen a városban nincs. Ide, szívem, a magasba… Láthatja felülről az egészet. – Vitte a szőlőlugasba, a domb tetejére. Hozott egy flaska bort, pohárral. – Majd csak kerül társaság is, nem fog unatkozni. Mert azt mégse ajánlhatom, hogy közénk…

– De igen, csakis – akarta mondani Melinda. De nem mondta.

„Később. Fél óra múlva – gondolta, mikor a néni magára hagyta. – Pihenek egy kicsit. Áttekintem a terepet.”

Miért gyanús, ha valaki rendes? Még ez is „cukrospikszis?” A Hármashegyaljai Csillag Kultúrház gondnoki állása, havi kettőezerötért?

Hát a tülekedés még itt is folyik?

Töltött egy ujjnyit a borból. Nem ízlett.

A cigányzene rázendített. A beatesek vadul belecsaptak.

– Ki kíváncsi rátok? – ordította egy bikanyakú férfi. – Menjetek üvöltözni az anyátokba…

– Majd ezt a cincogást hallgatjuk egész éjjel, mi, hapsikám? – mondta Popej, s fenyegetően kivált a „polip”-ból. Egy fiú boxert húzott a kezére. A bikanyakú hátrált.

„Hiszen itt mindenki elfér, értsük meg egymást, emberek” – gondolta Melinda.

De nem avatkozott bele. Később. Van még idő. És úgy látszik, nem hiányzik senkinek, odalent.

Fázott.

Azelőtt, Pesten, mindig melege volt.

Távolabb danolásztak. Rókáné szájánál egy göndör hajú fiú tartotta a kancsót.

Melinda újra ivott. Egyre bágyadtabb lett. Mintha szabadtéri moziban ülne, s filmet nézne, amihez az égvilágon semmi köze sincs.

„Más is elfáradt már. Kialszom, egyszerűen. A fizikum…” – tördelte a fogpiszkálókat halomba. A harmadik pohár bort is megitta. A hideg ellen.

– Hagyjanak békén – mormolta félóra múlva. Pedig nem zavarta senki.

Hátradőlt a széken.

Az alkohol fokozza a gyengeséget. Nem kellett volna. Bár ez semmi. A gin, citrommal. A fenyőíz. Az volt az igazi kábulat. Mintha csúszkálna, meleg vajjal bélelt csőrendszerekben. Gin, citrommal.

Keze petyhüdten lógott a támla mögött. Odaverte a fához.

„Mi közöm hozzá? – gondolta. – Nem én vagyok, egy húsdarab csupán…”

Patkó megemelte ezt a kezet, végigsúrolta fehér garbója elektromos műszálain, az ajkáig.

– Milyen csinos ma, keserves Melindám – mondta –, egészen nőformája van…

– Észrevette? – kérdezte Melinda, szemét macskásan összehúzta, villogott vele, mint a szemafor, amikor szabad utat jelez.

– Ne igyon sokat – mondta Patkó komolyan. – Ha nem szokta, kár.

Melinda kijjebb húzta a széket.

– Majd még megtáncoltatom – mosolygott Patkó és továbbment –, elnézést, addig is.

„Még szerencse – gondolta Melinda, s hideg lábára terítette a kiskabátot –, még szerencse, hogy nem telepedett ide.”

Feszülten figyelt, lefelé.

Az ivók között kalácsos fiatalasszony szorongott, arccal a deszkalapra borulva. A párja odahajolt, és a meztelen tarkóját csókolta.

Mi ez a sóvár irigység? „Hazamegyek – határozta el –, holnapra elmúlik.”

De nem volt ereje, hogy felemelkedjen, a lába elzsibbadt. Átnyúlt az asztallapon, megkapaszkodott, fejét a terítőre fektette, mint a koncra leső kutya.

Patkó a jobb sarokban, a hordóknál. Egy fruska állt mellette, talán tizenöt éves, szúrósan hegyes mellekkel, egymásnak tapasztott tenyérrel próbálják, ki tudja a másikat helyéből kimozdítani. A kislány megdől, nekiesik Patkónak, innen is látni, ahogy Patkó belemarkol.

Ez a finom ember.

Gyanúsan fekete haja van a lánynak. Kékesfekete. Tipikusan cigány.

Betegséget kaphat ezektől.

„Kell nekem? Ez az izzadt hercehurca? Talán hiányzik? Mert ha igazi lenne… Ha Patkó Béla bebizonyítaná…”

Feljajdult.

„Mi ez? Hiszen én megtanultam! Én már…”

A holnapi teendők. Átgondolni, módszeresen.

„Etázsfűtés, kimutatás, Rózsa néni a galambjával… Csupa idegen. Mint egy taposómalom. Csupa idegen…”

Lehajtott még egy pohárral.

Patkó eltűnt a lánnyal a hordó mögött.

Abban a gyönyörű fehér garbóban…

„Mindenkinek jut valaki. Csak én ülök itt egyedül. Kibírhatatlanul egyedül…”

„De nem. Én már túljutottam…”

Hiába. A robbanás végigment a soron, mint egy láncreakció. Fáradtság, halálos unalom és a kitaszítottság tűzkoronája.

Odalenn már tépték a szőlőt. Behorpadtak a labdalampionok, hintáztak, ortopéd alakban.

„Senki sem törődik velem. Mind elhagytak. Az anyám, Lóránt, Sándor, Károly… meghalt a gyerek a hasamban. Lóránt, Sándor, Károly, Patkó… nincs senkim. Hol vagyok hát én? Hol hagytam magamat?”

„Hiszen én már kiváltam – tapogatta a fejét, pillanatnyi józansággal –, én már eldöntöttem, mi a helyes…”

Szorította, csavarta hasán a kitüremlő hájhurkát.

„Ez csak a test. A rohadt test. Nem. A játszmát nem adom fel.”

Ugyanakkor integetett a közeledő Gavallér Mihálynak. Eldőlt a pohara, a bor térdére folyt.

– Csóóókolom… keresztelő lesz! Na de ilyen meglepetést, hogy így félrevonulva… Megengedi? – Gavallér tiszteletteljesen kezet csókolt, leült, közelebb húzta a széket. – És mit tetszik fogyasztani? Fuj, ez lőre, no majd én… Jóska, egy litert, tudod, ötputtonyos…

A présházból kijött az idegen fiatalember, aktatáskával a hóna alatt, távozott, sietősen.

A kékfekete hajú csirkelány már a tánckörben vonaglott. Patkó könyökölt a hordó tetején, és időnként megcsiklandozta a vörös kontyos felszolgálónő fülét.

– Maga szépen énekel, ugye? – kérdezte rekedten Melinda. – Énekeljen nekem valami szépet…

„Egyetlen éjszaka, mi az, semmi, milliomod a végtelenben” – gondolta és nevetett. Lubickolt a nyelve a pohárban.

– O sole mio – énekelte Mihály, könnyű baritonhangon –, ó, én napfényem… ha napfény lenne az életemben… az még segítene…

– Segítség? Nincs segítség – mondta Melinda.

– …mert milyen a világ? Kedves, szép Melinda, milyen kegyetlen világ ez! Harminchét éves vagyok, és a lelkem társ nélkül, egy társ, aki velem repül! Nekünk mindenünk az asszony, kérem, halálba megyünk érte, olasz temperamentum, hiába. És csak ez a hidegség…

– A tehetsége – dadogta Melinda –, a képek…

– Hiszen ha volna mellettem valaki, aki inspirál! Évek óta egy beteghez láncolva, egy szerencsétlen nyomorulthoz, és nincs semmi fantázia, csak piszkos kis kalandok… Mert mi az ember érzelem nélkül? Nulla! Állat!

– Szeretnék táncolni – mondta Melinda. Tétován lemutatott. – Ott… a közepén.

– Ó, ha hihetném, hogy mi ketten… – Gavallér megragadta Melinda csuklóját, mindkét kezével.

Patkó meg a vörös hajú nő félrevonult. A nő levetette a köpenyt. Kis Trabantja volt, az oldallugasoknál. Patkó ballagott utána, lógatta a féloldalát, mint a kakas, ha szárnyával verni kezdi a port a jérce körül.

– Madonnám! Nézz a szemembe! – kiáltotta Gavallér. – Csak egy reménysugarat…

– Igen – motyogta Melinda. – Talán.

Azok eltűntek a Trabanttal.

– Mit akarsz? Én olyan férfi vagyok, hogy mindent a lábad elé… Akarsz Szüret Szépe lenni? Összevásárolom a jegyeket, te leszel a Szüret Szépe, madonnám…

Belecsókolt a karjába, a váll alatt.

– Ne – mondta Melinda –, minek ez?

– Táncoljunk! Évek óta vártam egy ilyen asszonyra! Felülemelkedünk mindenen, ne félj! – kiáltotta Gavallér. – Nem vagyok részeg. Te istennő!

Vitte Melindát, sodorta a tánckörbe, a bámész tömeget félrelökdösve.

– Ácsi! – szólt a cigánynak. – Azt húzzad, lassú tangóban: Szép szenyorita, holnap talán már itt a tél…

Magához rántotta az asszonyt, a hasuk érintkezett. „Rettenetes – gondolta Melinda. Szédült. – Rettenetes.”

Igyekezett értelmesen mosolyogni. Popejhez ütődött a forgásban.

– Szervusz, Popej. Semmi baj, Popej… elolvasom ám a leveleidet… Hallgass rám, majd elolvasom…

Popej nem válaszolt. Csak nézte, ahogy a férfival összetapad. Nézte, egyre beljebb hulló tekintettel.

Rókáné fölvihogott, a töpörtyűs tányért arca elé kapva.

Az igazgató szorított egyet a nyakkendőjén.

– Szép szenyorita – énekelte Gavallér Mihály. – Ne törődj velük! Egyszer nekünk is szabad… Szép szenyorita.

Csinált három mesterforgást az összetaposott szőlőben.

 

 

– Az alsónadrág illúzióromboló – mondta másnap reggel Gavallér. Megveregette Melinda csupasz hátát. – Várj, felveszem a köntösöm. Majd csak kitalálunk valamit. Nem vagyok szélhámos, ha ittam is. Aki át mond, mondjon bét is.

Melinda félálomban haladt a zegzugos utcákon. Rókáné a Kultúrház kapujában várta. Elébe futott.

– Úristen, milyen nyúzott a képed…

Melinda csak ment, egyenesen a szobájába. Rókáné követte. Megállt a küszöbön.

– Mosakodj le tisztességesen, először is.

– Véletlen volt – mondta Melinda hirtelen.

Rókáné beljebb lépett.

– Tévedés. El kell felejteni – folytatta Melinda hangosabban. – Volt, nincs és kezdeni újra…

– Hát ez remek! – Rókáné a heverőre telepedett. – Teljesen hülye vagy? Kiradírozni, volt, nincs, azt hiszed, ezt csak úgy lehet?

– Mintha meg se történt volna – morogta Melinda, maga elé. Lerúgta cipőjét, toporgott a szőnyegen mezítláb, dagadt bokával.

– Fantasztikus! Délután látogatás van a kórházban, az összes vénasszony beszalad a feleségéhez, elújságolni…

– Nem – nyöszörögte Melinda. Leült a szőnyegre. – Én megtanultam. Nem süllyedhetek vissza. Semmi közöm ehhez a Gavallér Mihályhoz.

– Mi vagy te? Szalmazsák, egy éccakára? Gavallér nem rossz parti, az asszonynak meg már úgyis mindegy, ezt jobb, ha tudod – mondta Rókáné keményen. – Egyedül ez benne a rohadt. Különben tucateset.

– Ugye. Mással is megesett. Holnapra elfelejtik – hajtogatta Melinda. – Hiszen az egész város, nyíltan… éppen te szoktad mondani.

Rókáné idegesen szippantott a cigarettájából. Fel-alá sétált.

– Nézd – mondta később, csendesen. – Az egész város, lehet. De te túl sokat prédikáltál előtte. Téged kiröhögnek.

Melinda ledőlt a szőnyegre. Émelygett.

– Amikor Gavallér begyömöszölt holtrészegen az oldalkocsijába, Tivadar a motor után szaladt, öltögette a nyelvét, vonított: szép szenyorita, haha, szép szenyorita… Nyomába szegődtek a suhancok.

– Popej is?

– Popej nem – mondta Rókáné. – Popejt összeverték. Megvadult, boxerezett, minden ok nélkül, csak úgy. Erre aztán az egész társaság neki. Az anyja vitte haza, kézikocsin, a te Popejedet.

Melinda sírt, ijesztően, fulladozva, gusztustalanul, mint valamikor régen, Budapesten, a Ráday utca hat szám alatt, a mosdófülkében.

– Ne bőgj. Kikészül a szemed. Harcold ki, hogy elvegyen! Azzal rendbe jön minden – mondta Rókáné. Kölcsönadta a zsebkendőjét. – Ne bőgj. Az én Lacim egész éjjel a kurvájával mulatott a szomszéd községben. Mégse bőgök. Forgolódom az iszapban, ügyesen. És nem vágyom a trambulinra. Mert aki aztán túl magasról pottyan vissza, jobban megüti magát… Ha akarod, kölcsönadom a műszempillámat. Csak ne bőgj már. Kikémlelem Kenderest, hogy mi a dörgés, hogy fogadja a sztorit, nála sose lehet tudni…

Otthagyta Melindát a szőnyegen.

Melinda felnyúlt, az asztalon heverő levélcsomóból egyet lehúzott a földre. Popej. Popej levelei.

„… eleget dumáltak nekünk mindenfélét, hasonlót, csupa esett figura, hogy így meg úgy, de azért náluk maradt minden a régiben. Tudja, mire célzok. Márpedig, aki a saját házatáját se képes kisöpörni, annak a szövege alma. De maga, aki mégiscsak egy nő és mégis… Hát ha már így alakult, nehéz ez a dolog, hogy különbnek lenni meg minden…”

Melinda feltápászkodott. Összehajtotta a levelet, a terítő alá dugta, jó mélyen.

Fésülködött. Púdert tett az arcára.

A kisudvarba ment, egyenesen a gondnokékhoz, beszólt, kopogás nélkül, keményen:

– Két héten belül üres legyen a lakás. Különben törvényesen érvényesítem a jogaimat.

Fogta a biciklit, elhurcolta az ablakuk alól. – Nekem jár. Az enyém.

Kenderes behívta a párnázott ajtajú szobába. Hellyel kínálta, udvariasan.

– Nézze – mondta jóindulattal. – A magánélet az magánélet. Maga csak adminisztratív alkalmazott. Nem szólok bele. Nehogy azt higgye. Sokkal modernebb itt a szemlélet, mint azt Pesten képzelik. Csinálja ízlésesen, csak arra kérem. Volt egy ajánlkozó, ez se titok, de én elküldtem, egyelőre. Végezze továbbra is a munkáját nyugodt légkörben, persze, túlkapások nélkül. Tudom én, milyen nehéz. Néha nekem is kedvem támad megpihenni a kies dombvidéken. – Mintegy véletlenül Melinda mellére nézett.

– Na ugye – rikkantott Rókáné –, nem eszik a kását olyan forrón, te buta!

– Ne tessék aggódni – állította meg a folyosón Horváthné –, ha valaki felfújná a dolgokat… egy kis etyepetye, kár rá szót vesztegetni.

– Nem egyformák a népek – mondta a másik –, hogy miért éppen egy halálos beteg asszonyét, azt fájdítják…

– Nem köll vele törődni. – A magasabbik energikusan kopogott a tollseprővel. – Mindig az erősebb kutya… Aztán én majd mesélek erről a Gavallérról, ne tessék félni, véletlenül tudom, kihez járt hónapokig Medveskertvárosba.

Melinda bolyongott az épületben. Patkót sehol sem látta. Bizonyára alszik, a szép fehér parasztházban, a muskátlis ablakok mögött.

Nem menekülhet. Nincs más, csak Gavallér Mihály, az Epres utca hatban.

Biciklire ült, imbolyogva, a gyorsan lehulló alkonyatban.

Locsolták az utakat. Három hete intézte el, mint közérdekű kérést, hogy mindennap locsolják.

A Kaszás utca és a Práter dűlő sarkán Popej sétált át a bicikli előtt. A fején kötés, csupa kék folt a csúnya arca.

– Popej… – Melinda megállt, csengetett, vékonyan. – Popej…

Popej nem fordult vissza. Hessegető mozdulatot tett, mint aki hosszú keresztrejtvénybe fogott.

Melinda továbbsurrant.

„Popej – gondolta kétségbeesetten. – Csak én voltam gyenge…”

Gavallér megölelte, katonásan.

– Végre! Reggel úgy elrohantál, már aggódtam…

– A két kislány? Hol vannak a kislányok?

– Anyám felpakolta őket, konzervatív asszony…

– De te, te szeretsz engem? – kérdezte Melinda tárgyilagosan.

– Imádlak! – Gavallér csókolgatta. – Üstökös vagy az én szürke életemben! Meglátod, lesz még belőlem festő, lefestelek, mint Rembrandt Saskiát.

– De a feleséged – mondta Melinda. Érzéketlen maradt. – A feleséged, a kórházban!

– Ne gondolj rá! – suttogta Gavallér. – Az élőkre gondolj! Nem temethetem el magam élve.

„Hol vétettem el? – gondolta Melinda. – Ez a primitív csapda hogy kaphatta el a gerincem? Hát valóban szemfényvesztés volt az egész?”

– Az én szerelmem, mint a kőszikla! Legyőzzük a prózát, ha mi ketten egyesülünk!

Melinda enyhén meghatódott.

Patkó most húzza, unott mozdulattal, felsőtestére a meggyszínű garbót. Indul a Kultúrházba. Nem szól majd, csak nevet, megvetően, ahogy a piti nőstényekre szokás…

Hacsak bele nem egyezik. Hacsak feleségül nem megy ehhez a lelkes baromhoz. Elcserélik a lakást. Károly utánaküldi a pianínót és a sztereorádiót. És a többi holmit, a pincéből.

Ittak. Két konyak után már a kakukkos órát is elviselhetőnek találta a komód felett. A két kislány is örülne egy anyának.

– Adjál még. Gin nincs?

– Nem neked való, madonnám…

Személytelenül odasimult valakihez. Lehet, hogy Lóránt. Vagy Patkó. Vagy egyik se, hanem ő maga, kettéhasadva. Arcnélküli álomfiúk.

Amikor felébredt, Gavallér suttogott a telefonnál.

– …nem tudtam ma időt szakítani. Nyugtatót adjanak neki… dehogyis… szóbeszéd… majd én személyesen… nehogy bevegyen valamit…

Melinda gépiesen öltözött. Bajlódott a harisnyatartó szárával.

– Előbb-utóbb meghal – mondta Gavallérnak –, ezt tudod, ugye?

– Valamelyik nyomorult elmesélte neki… – Gavallér nem mozdult, nézte a néma kagylót. – Ott a Tardyl az ágya fejénél…

– Elintézett ügy. – Melinda szájához emelte a konyakosüveget, kiitta a maradékot. – Ha nem ma, akkor holnap. De hát neked ez fontosabb. A mi kettőnk jövője. Ugye?

Gavallér rémülten mellélépett.

– Miket beszélsz? Madonnám, most be kell hozzá szaladnom… Hogy hagynám cserben?

– Ja, vagy úgy! – mondta Melinda. – A kesztyűm. Hol a kesztyűm? Hova lett a kesztyűm? – zokogta. Dobálta a párnákat ide-oda.

– Madonnám… – Gavallér futkosott körülötte, rémülten és szánalmasan. – Madonnám, mérd fel a helyzetet…

Melinda megtalálta a kesztyűt a lepedő alatt. Felhúzta.

Kiment az ajtón. A férfi párolgó testét elhárította.

 

 

Biciklijével a Városkert betonútjára futott, hogy a kanyarokat megtakarítsa.

Hullámzott az első kerék. Csak arra vigyázott, hogy le ne boruljon, és a harisnyája ne akadjon a láncba.

Nem kellett volna bevallani. Rókánénak sem. A látszat csal – ezt kellett volna mondani. Tagadni, körömszakadtáig. Mint amikor Papa rajtakapta Lóránttal az üdülőben. Akkor se tudták rábizonyítani. – Én hiszek neked – mondta szegény Papa –, a te angyalszemednek…

„Legalább a hazugságot, istenem, legalább azt ne, újra… – jajdult fel. – Nem akarok az iszapban bujkálni. Nem akarok.”

Gyorsított. Taposta a pedált, vadul. Billegett kezében a kormány. A teste elnehezedett.

„Milyen szánalmas tévedés volt – gondolta –, se ez, se az. Hát akkor mi marad?

…A halál. Igen. Elpusztulni, valami ragyogó, fenséges halállal. Temetés. Súlyos drapériák.

Mint a szikla, mit hegyből a völgybe…”

– Végállomás! – rikkantotta egy sötét alak, fehér csíkokkal a mellén, és széttárt karral az útra ugrott. – Végállomás, szenyorita!

– Most! – kiáltotta Melinda. A bokrok mögé zuhant, fejjel előre. Surrogtak felette a biciklikerekek.

Tivadar kukucskált a lombok között. Megpiszkálta egy gallyal a testet.

– Mi a fene? Kitörött a nyaka?

 

 

Enyhe agyrázkódást kapott, és megrepedt a jobb vállcsontja. Orrára ragtapasz került, kereszt alakú.

– Kérem – mondta a rendőr a mentőautóban –, ittasság állapota. Így jár, aki tudja a törvényt, mégis megszegi.

Elaltatták, másnap délután ébredt a kórházi szobában, közelről láthatta a templomtornyot, a függöny nélküli ablakon át.

Papírt, ceruzát kért, bal kézzel írta, girbegurba betűkkel:

„Tapasztalt munkaerő állást változtatna, lehetőleg Nagy-Budapest területén…”

Kétségbeesetten gondolkozott a jeligén.

„Adminisztratív”, „Tél előtt”…, „Szüret után”…

És a lakás. Szolgálati lakás szükséges.

– Felesleges irkálnia – mondta a nővérke anyás nyugalommal –, közölje csak élőszóban… Már dél óta várnak a barátai.

Betuszkolta Patkót, fehér műtősköpenyben. Patkó egy üveg rumos meggyet szorongatott a hóna alatt.

– Melinda, Melinda, csak egyszer vegyem le a szemem magáról, hát nem ráül arra az ócska biciklire? Nem is értem, azon a teljesen sima úton… Ezt a befőttet Horváthné küldi, tudja, a soványabb…

Jött Rókáné is, rázogatta esernyőjéről a vízcseppeket.

– Minek iszik, aki nem bírja? – kérdezte tréfás dühvel. Szakértően piszkálta Melinda orrán a kötést. – Most aztán melózhatok két hétig helyetted is… Ez meg mi? – Felemelte a hirdetésszöveget. – Egy nagy frászt fogsz te innen elmenni… nézze, Béla, miket firkál az ép kezével!

Patkó kiböngészte az írást. Összetépte, bedobta a gézgyűjtő-kosárba.

– A mi Gavallérunk a főorvossal tárgyal – mondta –, Jucika, szóljon neki, hogy felébredt a „nagybeteg”!

– Jó, jó – mondta Rókáné –, csak lelkizzenek…

Patkó leült az ágy szélére.

– Miért kellett…? – kérdezte szigorúan. – Mert ez a mutatvány sem sikerült: görgetni a labdát, a lábunk alatt?

– Félreértik – mondta Melinda. – Nem öngyilkosság. Baleset.

– Gavallér sír, zokog, veri a mellét, hogy miatta… szép kis cirkusz. A hölgy meg el akar pucolni…

– Ne beszéljen velem így. – Melinda próbált felülni. Sikerült. – Éppen maga…

Patkó ránézett, zavartan. Melinda viszonozta a nézést, átnedvesedett a komikus kötés a két szomorú szem között.

– Talán jobb lett volna, ha én – mondta Patkó végül –, de én egy szerencsétlen fickó vagyok. Nekem csak az ócskák kellenek. „A repedtsarkúak.” Világosan tudom mindig, mindegyikről, milyen ócska. De annál inkább. Övön alul nincs rám hatása másnak.

Melinda elvette a tekintetét.

– Hogy lehet így élni? – kérdezte csendesen.

Patkó az ablakhoz lépett, kidugta a fejét.

– Mennyei levegő, eső után!

– Hát csak ennyi…? – Melinda tiltakozón felemelte a kezét. Nagyot szisszentett, visszahanyatlott.

– Ne fickándozzon – Patkó megsimogatta a haját. – Valami hiányzik magából, Melinda.

– Hát csak ennyit ér az értelem?

– Az alázat hiányzik, Melinda. Ami a két pólust összeköti. A magasat és a mélyet.

– El akarok innen menni – kiáltotta Melinda, kis csend után.

– Hová?

– Az Isten háta mögé… tanyára… téeszkönyvelőnek…

– Minél kisebb a labda, annál sűrűbb a petty – mondta Patkó. – Kóstolja meg inkább a rumosmeggyet!

Rókáné kézen fogva húzta be Gavallér Mihályt.

– Itt ez a nagy golyhó! – lökdöste Melindához. – Siránkozni, azt tud… bezzeg tegnap, fogadok, hogy komiszkodott!

– Melindám, drága madonnám – mondta Mihály, és csókolgatta a szabad húst az asszony kezén –, ilyet tenni! Kis híja, hogy nem a szobor élinek… belegondolni is szörnyű… de a legelsőrendűbb ápolást, elintéztem…

– Az emberek jók – mondta Rókáné, és biztatóan mosolygott. – Kenderes kiutalt rendkívüli segélyt. Itt vagyunk, látod, körülötted… Csak a Popej, az mutatta ki a primitív lelkét, hiába hívtam, elment inkább moziba… hogy mukk, annyit se üzent.

– Hát ha én tudom… – mondta Gavallér Patkónak – ha én csak sejtem is, hogy ilyen viharokat kavar a drága, érzékeny lelkében, dehogyis hagytam volna magára… Micsoda szerelem, micsoda elementáris emóciók!

– Én nem kívánok magától semmit – mondta Melinda. Segélykérően Patkó Bélára nézett. Az tehetetlenül elfordult.

– Ne játszd a sértődöttet – Rókáné bontotta a befőttet, Melinda szájába tömött egy kanállal. – Egyél. Ez a kedvenced. Tegnap még Mihály is meg volt zavarodva. De mára már határozott. Ugye, Mihály?

Gavallér rendezgette a rózsákat a vízcsapban.

– Én tegnap is… az első perctől fogva. Csak hát a tapintat, a kötelező emberi normák. De amikor meghallottam, hogy a biciklivel, egyenesen a szobornak… hát!… Ezt Erzsikének is meg kell érteni.

– Beadja a válópert, ahogy lehet, ugye, Mihály? – sürgette Rókáné. Újra töltött a meggyből Melinda szájába.

– Ahogy lehet, kezicsókolom… csak nyoma ne maradjon ezen az alabástrom-vállon…

– Az a beteg asszony… – motyogta Melinda, teli szájjal.

– Talán még örülni is fog – mondta erre Patkó. – Történik körülötte végre valami…

– Nekem a kultúrházban semmi kedvem, amikor minden…

Nem tudta befejezni, Rókáné megint közelített a kanállal.

– Nem is meséltem – Patkó még szélesebbre tárta az ablakot, leült ismét az ágy szélére –, három parasztlyány kereste magát. Énekelni akarnak. Népdalokat. Csak úgy. Meghallgattam őket. Gyönyörű.

– Három – mondta Melinda. Terjedt a fájás a szíve felé. – Összesen három.

– Három – felelte Patkó Béla. – De gyönyörű.

– Már nem is kell az ernyő – Rókáné a fejét csóválta, kémlelte a tisztuló eget. – Minek cipeltem…?

A templomtéren a mézillat felemelkedett. Átbukott a párkányon, elborította az ágyat.

Melinda lebegett a mézillaton. Légpárna ringatta a magasban. De a kereszt alakú kötés és oldalán a súlyos gézbatyu hirtelen visszarántotta az ágy vassodronyára.

– Mindenki küld valamit – mondta Rókáné. – Zsuzsika ezt a könyvet. Klasszikus. Elveszett illúziók.

Melinda hosszan nézte a borítólapot. Azután elnevette magát. Egészen mély hangon nevetett.

– Úgy, úgy! – kiáltotta Gavallér megkönnyebbülten. – Csakhogy magára talált! Már kezdtem félni. Egy ilyen okos asszony…! – Rebbenő tekintete a templom bedeszkázott homlokzatára tapadt – …aki még azt is tudja, kérem, mi van az „ego” és „venite” között!