A labda
Hármashegyalja csendes borvidék. Nincsenek műemlékei. A Csupi patak sárgán, lustán kúszik a két part között, mint homokban az oroszlán farka.
Nincs színház, nincs főiskola. Egy gimnázium, egy fogadó. Két mozi, öt eszpresszó, tizenkét italpince. A mézillatú főtéren törékeny templom. Állandóan restaurálják. Bedeszkázott homlokzatáról két szó látszik, távol egymástól, csillogva és összefüggéstelenül: „ego” és „venite”. Az érkező már a vonatablakból láthatja, ha éppen süt a nap.
– Szeretik ezt a helyet – mondta Sanyi bácsi, egykori vegyesáru-kereskedő, leventeoktató, jelenleg nyugdíjas pályamunkás és alkalmi hordár. – Ha úgy vesszük: falu. Ha úgy vesszük: város. Ki honnan jön…
– Szép. Csak poros. Az utakat nem locsolják? – kérdezte Jajcza Melinda. Feldobta tömött bőröndjét a targoncára.
– Locsolja azt az eső, a nagy anyatermészet. De nem augusztus végén. Told meg, Tivadar!
Tivadar vihogott. – Matricával nyomom majd a hasamra a klassz csajokat. A franc engedi szurkálni magát… Matricával. És veszek egy keresztcsíkos inget…
– Fogd be a pofád! – kiáltott Sanyi bácsi. – Elnézést, naccsád. Amolyan vadhajtás, tetszik tudni…
– Ó – mondta Melinda, és sajnálkozva a fiúra nézett.
A fiú visszanézett rá, bambán.
– Én vagyok az új gondnok, egyébként… a művelődési ház új gondnoka… ha lennének szívesek, a csomagot oda…
Sanyi bácsi lódított egyet Tivadaron. – Negyven forint, a naccsádnak…
Melinda megindult a nyomukban. Tejeskávészínű haja a vállánál felkunkorodott, ütemesen lebegett a füle mellett. Vízkék, fekvő tojás alakú szemét nagyra nyitotta. Figyelte Tivadar barna, csupasz bőrét.
– Nem olyan fekete az ördög, amilyennek festik – mondta később, hangosan. – Igaz, Tivadar?
– Ajaj – legyintett Sanyi bácsi atyaian. – Kutyából nem lesz szalonna. Kedves gondnokasszony, maga még nagyon fiatal!
– Fiatal? Elmúltam harminckilenc.
– És a férjecske? Hol a férjecske? Ilyen csinos kis…
– Volt – vágott közbe Melinda –, csak volt, hálaistennek…
– Én is agglegény maradtam… amikor a helyzet engedte, lekötött a munkám. A mostani nyomorúságot meg minek szaporítsam? De a házasságnak is van jó oldala, attól függ…
Melinda mosolygott. Úgy tudott mosolyogni, mintha olvadna valami az arcában.
Betonút, itt beljebb már rendes betonút. És közvilágítás. Ez érdekes. De körös-körül alacsony dombok, lankák, csupa szőlőtőke. Délidő, mégis tele a főutca.
Melinda egy pillanatra behunyta a szemét. Az erős napfényben mindig könnyezett. Ment a nyikorgás után, és hallgatta a hangokat.
– Jóska, gyere csak… az a nadrág a kirakatban…
– Szabó kettő nem klasszis…
– Szevasz… nem jössz harapni?
– Ott a plakát, a Lukovics ház mögött, valódi napkeleti revü, két részben… – Itt is ez a szöveg. De csak a főutcán. A hangulatos házsorok bizonyára később kezdődnek. Bácsik, nénikék, ízes magyar szóval.
Csaknem elesett a taligában. Sanyi bácsi elkapta a könyökét.
– Itt nagyon vidám népek élnek, majd meglátja… Nem rossz népek, vidámak… Még egy sarok, rajta, Tivadar!
– Szegény Tivadar. Mi itt fecsegünk, ő meg csak húz… – Tivadar hátrafordult. Előreugrott éles fogsora és hegyes álla. – Matricát veszek a hasamra… Van Pesten matrica? – kérdezte logikátlanul.
– Matrica? – Melinda eltűnődött. – Bizonyára… a húgom kisfia, annál láttam, egy füzetbe nyomja őket.
– Füzetbe? És színesek?
– Színesek. A matricák mind színesek. De húson nem marad meg, Tivadar. A hús túl meleg.
Sanyi bácsi diszkréten Melindához hajolt. – Ne tessék vele társalogni… kár. Kétszer járta a nyolcadikat is. Teljesen sötét.
– Az ördög sohasem olyan fekete – mondta Melinda. Néhány fejkendős asszony megbámulta, s ő biccentett nekik, szívélyesen.
– Drága kis gondnokasszony! Ez ötéves korában véresre harapta a tulajdon nevelőanyját! Nem csoda, ha vissza akarják adni az államnak, de már tizenhat éves, nem veszik vissza, csak ha majd egyszer kirabol egy trafikot…
– Biztosan bántották – mondta Melinda. – Kell lenni valahol egy magnak…
– Tökmag! – rikkantotta Tivadar. – Múltkor beleköptem egy spiné pofájába, haláli volt, ahogy nyávogott…
– Igen, igen – morogta Sanyi bácsi zavartan. – A hozzáállás nagyon fontos… de hát pofon nélkül, ezek a mai pedagógusok! Tehetetlen világ… Itt is volnánk!
Megálltak a kétemeletes, sárga épület előtt. Nagy, kézzel írott plakátok üvegketrecben, drót mögött. Hawai rózsája – Az élet keletkezése – Össztánc.
– Rácsok az ablakon! Miért? – kiáltott Melinda felháborodottan.
– Hohó, ez kovácsoltvas! Ez volt a régi községháza. Különben csendes hely, hamar megszokja. A régi gondnokot is szerették, csak keletkezett egy kis susmus körülötte, erélytelen, enyveskezű, miegymás… Majd, alkalomadtán…
Melinda mély lélegzetet vett. Felmérte a házat. Talán van egy kis kert, hátul. Kell lennie. Akkor sem a pesti garzon. Fű, fa, virág, mint a mesében.
– Negyvenes, kezicsókolom, kiskegyednek… Ha nem ez a világ lenne, hajaj… volt nekem saját fogatom.
Melinda ötven forintot adott, tízet apróban, Tivadarnak.
– Tivadar felviszi a szobába. Ugorj, Tivadar! – Melinda beperdült a kapun. Krizantémillata volt a szoknyájának. Tivadar beszívta a szagot, mint a cigarettafüstöt.
– …és ha egy döglött kutyára nyomom?
– Döglött kutyára? – mosolygott Melinda. – Nem, nem, Tivadar, azon sok a szőr…
– Fantasztikus – mondta Róka Lászlóné könyvvezető pénztáros. Fitymálva körülnézett a szobában. – És neked ez tetszik?
Pácolt, kétajtós szekrény, fehér vászonfüggöny, asztalka görbe lábbal, három szék kárpitozva. Tulipános rongyszőnyeg. Keskeny heverő, lila körpecsétes ágyneművel.
– Ide fel se hozhatsz egy tisztességes férfit. Ne hagyd magad átejteni. Követeld a szolgálati lakást. Egy szoba komfort, az udvar végén…
– Még laknak benne – mondta Melinda. – Tudod, hogy a régi gondnok még benne lakik…
– Nem is megy az sehova, jószántából, ne félj. Ott terpeszkedik az egész pereputty ítéletnapig, ha ki nem piszkálod őket.
– Egyelőre jó nekem ez a szoba.
– No, majd ha egész éjjel verik a balhét a nagyteremben… De hát az ember ne szóljon bele, tényleg. Tizenöt magnótekercset és isten tudja, mennyi hanglemezt lopott az a csibész…
– Mégse tehetjük az utcára a gyerekeivel. Ezt nem szabad így – mondta Melinda. Vízkék szemét fáradtan Rókánéra emelte. – Legyünk rendesek.
– Ki nem rendes itt? – pattant fel Rókáné. – Rendes itt mindenki… Élünk, ahogy tudunk. Bölcselkedéssel ugyan bajosan kerítesz férfit magadnak…
– Férfit? Nem akarok én.
– Hát akkor vajon mit akarsz? Mi a fenének jöttél le ilyen messzire? – kérdezte Rókáné gúnyosan. – Itt akarsz meggazdagodni? Itt még sikkasztani se lehet tisztességesen…
– Már hat óra – mondta Melinda kissé érdesebben –, és még körül se néztem.
– Jesszusom! – sikította Rókáné – az Ifjú Zenebarátok! Szétverik a pénztárt…
Együtt mentek le, sietve.
A kultúrházat éppen festették. Meszesládák, vakolókanalak az előcsarnokban, finom mészpor a pénztárfülke párkányán. Húsz-huszonöt fiú ácsorgott az ablak előtt, komor csendben, idősebb sánta férfi sétált fel-alá, zajtalanul, gumivégű botjával.
– Az iparitanuló-otthonból… – súgta Rókáné – szerződtünk velük. Jöhetnek beatet hallgatni, ha a szakelőadást is látogatják, egységáron. Az iroda földszint, balra… Dicső igazgatónk már vár rád.
– Végre, itt a spiné – mondta valaki a sorból. A sánta férfi megemelte gumivégű botját, mintha be akarná hajítani közéjük.
– Ez a hülye Katona – Rókáné a szája elé tette a kezét. – Utálom. – Köszönöm, nevelő úr – szólt oda Katonának –, csak amíg kiadom a jegyeket, addig tartsa a frontot.
– Hol lesz ez a… rendezvény? – kérdezte Melinda.
– A Rózsa teremben… első emelet kettő. Nálunk minden teremnek virágneve van. A Rózsa teremben, minden szerdán hattól nyolcig…
Melinda habozott. Jelentkezzen-e az igazgatónál, vagy menjen fel a Rózsa terembe? Rózsa terem. Meg kéne nézni, biztosan csupa rózsaszín.
Első emelet kettő. Benyitott. Középen néhány szék, újságpapírral letakart asztal, a fal mellett létra és egy kupac homok. A mennyezetről fehér bura lóg, újságpapirossal körültekerve. Az asztalon magnó, néhány tekercs, az asztal mellett egy férfi, ragyogó narancsszín garbóban, arcán a ponyvaregények detektívfelügyelőjének nyugodt mosolya.
– Hova a fenébe dugjam? – kérdezte Melindától, s lóbálta a magnó zsinórját. – Már ne értse félre…
Melinda undorodva megborzongott.
„Hiszen ezek elől futottam ide – gondolta –, éppen ezek elől…”
– Talán a konnektorba, mégis – mondta –, ott van a háta mögött.
– Bedugult a mésztől. De legalább csend lesz, egy délután. Persze, a tisztelt nyája már idecsődült.
– Nem vagyok tanár. Jajcza Melinda. Az új gondnok – nyújtotta a kezét.
– Patkó Béla – mondta a férfi fáradtan –, piszkos a kezem, nem érdemes.
– Maga a műszaki? – kérdezte Melinda.
– Művészeti vezető, a papíron. Ne haragudjon, megyek, mielőtt berontanak.
Gondosan simítva letette a zsinórt a magnó mellé. Biccentett, kiment, kicsit vonszolta magát, kényeskedve, ez is hasonlított a nyugati filmek enervált hőseihez.
– Na, mit szólsz? – kérdezte Rókáné, s erősen tartotta a kilincset, hogy a háta mögött be ne nyomuljanak. – Gyönyörű férfi… Mint egy orosz herceg. Csinálj már valamit ezzel a magnóval, betörik az ajtót. Ez a hülye Katona leült a büfében, nyakamba sózta az egész bagázst.
– Én…? – Melinda kivette hajából a csatot, leguggolt, piszkálgatta a konnektort. Végre belement a csatlakozó. Megnyomta az indítógombot, felüvöltött a zene. Rókáné mögött felpattant az ajtó, Rókáné megtántorodott, csaknem ráesett a homokkupacra.
– Tessék elfoglalni a székeket – kiáltotta sipítozva. – Állva tilos… A magnóhoz nyúlni tilos… enni tilos!
A fiúk kettesével ültek a székekre, kihalászták zsebükből az uzsonna-paradicsomot, vagdosták egymás fejéhez.
Rókáné fújta a sípját, hiába.
– Ordítsatok! – mondta végül, vállát megvonva. – Mit csináljak veletek? A mamátok nem tudott megnevelni, majd éppen nekem sikerül…
– Így nem lehet zenét hallgatni! – kiáltott Melinda. – Ilyen körülmények között… Meszesvödör, linóleum.
– Ugyan! Máskor se jobbak, vehetsz alájuk kacsalábon forgó bőrfotelt. Ilyenek és kész.
– Megsürgetjük a festést. Mire beáll az esős idő, ragyogni fog…
– Aztán egy hónap múlva összevésik a politúrt, lerúgják a falat, és kezdhetjük elölről…
A fiúk eltakarták a magnót. Túlüvöltötték a zenét.
– Beszélj velük – mondta Rókáné gúnyosan –, neked talán sikerül. Az én tenyerem nem bírja a pofozást, rögtön megdagad a csuklóm.
– Nem az én dolgom – mondta Melinda határozatlanul.
– Tied vagy nem tied, itt minden összefolyik. Ha valami zűr van, közösen verik el rajtunk a port.
Benyitott Katona, cipelte nagy fejét alacsony testén.
Mint amikor cápa közeledik a mélyvízben, olyan csend lett.
Egy alacsony, szeplős kölyök, az ajtó mellett, véletlenül hozzáért a könyökével.
– Akarsz velem megismerkedni? – kérdezte vészjóslóan a férfi. Tenyerét összedörzsölte.
– Állati pofonokat ad – suttogta Rókáné.
– Hogy nézel te rám? – sziszegte Katona, és követte a szeplős gyereket. – Hogy mersz te így rám nézni, miii? – emelte a kezét.
A gyerek állt, remegett az alsóajka. A többiek lassabban majszolták a paradicsomot. Néhányan felbámultak a fehér burára.
Melinda közéjük ugrott.
– Az új gondnok vagyok – mondta parancsolóan.
Katona karja lassan kisimult a görcsből.
– Kezét csókolom – mondta erőltetetten –, részemről a szerencse. Nem egy leányálom, elhiheti… – Továbblépett, bal lábát maga után húzva.
– Tavaly feldöntötték a lépcsőn… egy csapat fiú. Állítólag véletlenül – mondta Rókáné. – Jobb, ha nem kezd ki velük az ember. Én valahogy kibírom, erre az egy-két órára. De csak azért, mert nem akarok tőlük semmit.
Katona előtt szabad út nyílt, a magnóig. Kisebb hangerőre állította, leült, sánta lábát áttette a másikon, botját vízszintesen az ölébe fektette.
– Semmi mocorgás. Mert aztán működik a barátom… – cinkosan kacsintott a botja felé.
A fiúk kuporogtak a székek szélén, ajkuk mozgott, mint a halaké, amikor a vizet harapják. Valahol, a világ túlsó végén négy kócos, szabad fej énekelt, ráncigálta dühödten a normák ördöglakatjait.
– „Én nem beszélek – gondolta Melinda –, nem azért jöttem, hogy a keverődob újra bekapjon.”
De a szeplős fiúcska túl közel állt hozzá, ezért kisujját ráeresztette a fejére, megvakarta. – Te csibész… – mondta szeretettel.
A gyerek elvonta magát.
– Szia – kiáltott hirtelen az ajtó felé lelkesen –, a Popej! Szia, Popej…
Katona egy centiméternyit mozdított a boton. Ismét csend lett, csak a magnószalag bizonygatta:
„Az igazgatóhoz – gondolta Melinda –, az az én dolgom mára.”
Popej létrát cipelt, nagy robajjal. Le kellett állítani a zenét. Fején papírcsákót viselt, a filmújságból. Trapéznadrágja ázott a festékben, cipője orra előrenyúlt, és felkunkorodott, mint a bohóccipők. Az arca – csúnya, harmónia nélküli, találomra összehordott arc – csupa pattanás.
– No, mi van, szopósok? – kérdezte hetykén. – Berezeltetek? Nem harap a bácsi, de tűnés, mert leszappanozom ezt a rohadék falat…
– Valamikor én is tanítottam. Három éve, hogy átnyergeltem – mondta Rókáné, némi iróniával. – Ez is a tanítványom volt. Az egyik legjobb. Történelemre tanítottam az általánosban.
– Nekünk a két óra jár – mondta Katona komoran –, ki van fizetve, be van ütemezve. Hova vigyem őket?
– Egy kis körséta, a szabadban – mondta Rókáné csábmosollyal –, majd jövő szerdán pótoljuk…
– Séta, ezekkel?
A fiúk még mindig ingatták fejüket a nemlétező zenére, gyűlölködve nézték a döglött magnót az asztalon.
A szeplős áhítattal figyelte Popej cipőjét, a csákót és a csákó alól lógó, mésztől poros, dús fekete tincseket.
– Az idén nyáron a faterom nagybácsijának a húga Akarattyán bevitt a fodrászhoz, de az enyémből nem lehet… este csörögni mentünk a Zöldbékába, víz spriccelt a közepén, és tényleg volt ott egy külföldi pacák, de a Lóri nem akart odamenni, mert én akartam, persze a Dugó a kerítésnél mindent kifigyelt, de nem tudom, miért rossz, ha az ember odamegy és akkor… – hirtelen tört föl belőle a szóáradat, és dőlt, dőlt, különös, nyújtott énekléssel.
Popej rámordult.
– Pofa be, Kukac! Kinek szövegelsz? Azt hiszed, érdekel valakit a dumád? A naccságos tanárnéniket vagy ki a szentséget? Jaj, de utálom az ilyen kis hülye genyókat…
Kukac elhallgatott, Popej megtámasztotta a létrát, hanyag mozdulattal pörgette az ecsetet.
– Na, egykettő, nyomás, nem mindig lopom én a pénzt, néha dolgozom is érte!
Katona idegesen rendezgette a sort. Melinda érdeklődve Popejre nézett.
– Akár hiszed, akár nem, majdnem jelese volt történelemből! És folyton szavalni akart, ezzel a pofával! Kiállt, behunyta a szemét, hadonászott, persze mindenki fetrengett a röhögéstől… Engem szeretett, speciel – mesélte Rókáné halkan –, most már meg sem ismer. Emlékszem, egyszer szilveszterkor, nálunk szilveszterkor nagy hecc van, rengeteg turista, eredeti népszokások, duda, szóval szilveszterkor megyek az én Lacimmal a Kossuth utcán, Lacin tehénfej, az én orromon mozgó répa, persze, már volt bennünk egy kis atmoszféra, hozzánk vetődik valaki, nyakig bele hárman a hóba… Laci elkezdi a Himnuszt mélyen, én utána magasan, kánonban, a tag bele-belekornyikál… kikászálódunk, leszedi a papundeklit a képéről: hát a Popej… azaz, akkor még Kis Pali. Mondd, hogy nincs nálunk demokratizmus!
– Juci… ugye, így hívnak? – Melinda visszakunkorodó haját csavargatta, a csatot helyére tűzte. – Felelj nekem… te szereted ezt itt?
– Úgy általában? Ki lehet bírni. Majd a főnök, az beszél neked, csak győzzed hallgatni. Ő aztán csupa emberszeretet, világító fáklya… Anyukám, az irodából könnyű lelkesedni, meg a nemzeti ünnepeken…
– Viiigyázz… nem hallottad? Vigyázz! Odakünn a falnál sorakozó, nagyság szerint! – ordította Katona, pedig senki se szólt.
– Helló, Juci néni! – nevetett Kukac, és fröccsentett kicsit az ecsettel. – Hát az ityeg még mindig fityeg?
Rókáné méltóságteljesen elfordult. A fiúk dülöngéltek, ismeretlen tettes belerúgott az ajtóba, az ajtószárny pofán csapta Kukacot. Kukac káromkodott. Popej nézte őket a létra tetejéről, és nevetett, törött cseréphangon.
Melinda kihúzta Kukacot a sorból.
– Gyere csak ide!
Kukac gyanakodva ellenkezett. Katona lökött rajta, a többit kiterelte, végre.
– Töröld meg az orrod – mondta a fiúnak Melinda.
– Mivel? – kérdezte Kukac dacosan. – Nincs zsebkendőm. – Melinda nyújtotta a magáét. Kukac hitetlenkedve forgatta, óvatosan az orrához emelte.
– Óriási – mondta Rókáné. – Talán még mennének is utánad, mint a mesebeli egerek a furulyaszóra… De ezeket békítsd meg, ha olyan ügyes vagy… – Két álmos, kacsaléptű asszonyra mutatott; morogva rakosgatták a székeket az asztal tetejére. – Mindkettőt Horváthnénak hívják. Ők a Horváthnék.
– Megint paradicsom – mondta az egyik Horváthné –, én ugyan fel nem mosom.
– Felnyalhatják vacsorára – kontrázott a másik.
– Örökké jajgatnak, belefájdul az ember feje – mondta Rókáné –, jesszusom, elővétel, a Hawai rózsája…
Otthagyta Melindát az asszonyokkal, Kukaccal és Popejjel a létra tetején.
– Disznóól ez, nem kultúrház…
– Nyolcszázhatvanért, van pofájuk…
– Ja, bizony, cicuskák, dolgozni kell – kiáltotta a létra tetejéről Popej. – Elég kellemetlen, mi? Nem szeretnek dolgozni a cicuskák…
– Menj az anyádba, te szemét!
– Hagyd, mer’ ez mindenre képes! Bicskát hord magával. Hogy miért tűri a rendőrség? – sopánkodott az alacsonyabb. Húzódtak a terem másik sarkába.
Melinda utánuk szólt:
– Én az új gondnok vagyok… Addig is, mi a keresztnevük?
A két nő egymásra nézett.
– Könnyebb megkülönböztetni, egyszerűbb is, családias…
– Tessék csak úgy, ahogy dukál – mondta végül a magasabbik. – Van nekünk tisztességes asszonynevünk. Ő a római kettő, én meg a római egy. És nem lehet takarítani, ha a padlón van a szék.
Melinda sértetten elhallgatott. Kukachoz fordult, kedvetlenül. – Mire vársz, kisfiam? – Popej izgett-mozgott a magasban, spriccelt egy keveset a nyakuk közé.
– Nekem kanadai bicskám van ám – mondta fenyegetően –, és a kanadai bicska gyorsan repül.
– Igen? – kérdezte Melinda. – Majd megmutatod. Az apámnak egész bicskagyűjteménye volt, a legkisebb háromcentis és egyméteres a legnagyobb.
Popej négy fokkal lejjebb ereszkedett, bénultan lógott kezében a meszelő.
Kukac gyűrögette a zsebkendőt. – Abban a vendéglőben, Akarattyán… – Melinda talált egy ép paradicsomot, beleharapott, eszegette.
– Jaj – mondta, és megrebbent a szeme –, erre most nincs időm. De eljössz holnap vagy holnapután…
– Jó – dadogta Kukac, s kiszaladt, vörös füllel, boldogan. Az ajtó sokáig hintázott utána.
Popej lemászott a létráról. Az ecsetet a vödörbe eresztette.
– Mert ez nincs a havi fixbe – morogta.
Melinda homlokára tolta a szemüveget. Íráshoz, olvasáshoz viselte, már négy esztendeje. Megint könnyezett a szeme, pedig most nem sütött a nap.
Talán sokat számolt. Egyeztette a leltárt a készlettel. Egy teljes héten át. Rókáné ki is nevette.
– Nem szabad ilyet csinálni, te csacsi… mire jó akkor a revízió? Naponta futkoshatsz megszámolni a hamutálakat…
– Szeretnék kiindulni – felelte ő – tiszta alapból. Egyszer kiirtani a dzsungelt, hogy aztán könnyű legyen rendben tartani.
– CCCCccc – mondta Rókáné, cigarettára gyújtott, fújta a füstöt a gyűrött sarkú kartonok felett. – Nekem mindennap van vagy hiányom, vagy valami többlet, a nyavalyás jegyekből. Én a papírnak hiszek: ha ennyi, hát ennyi. Szívom a fogam, beteszem a húszast, esetleg hurrázok és zsebre dugom. De a pénztárkönyv mindig stimmel. Papír meg valóság… ki hallott ilyet, e kettőt egyeztetni?
– Csak egyszer – felelte Melinda –, egyszer, ha sikerül, utána gyerekjáték. Pihenés. Hajsza nélküli őszi napok…
Rókáné sajnálkozva ingatta a fejét.
Az igazgató bezzeg örült. Két kézzel szorongatta a kezét, mint a szövetséges katonák.
– Éppen ideje, elvtársnő, éppen ideje, felelős egyén kell ide… Még mielőtt széthordják a nép vagyonát. Patkó Béla, ismeri, nagy tudású, kiváló népművelő, afféle művészlélek, nem is kötelezhető, Rókáné, mint volt pedagógus, a precízségével felbecsülhetetlen, de az átfogó ügyintézés, ugye, egy felelős személy felteszi az i betűre a pontot. Mert háromszor nyertünk vándorzászlót, valósággal pezseg itt az élet, ha nincs festés, különösen.
A végén, már az ajtó előtt, közelebb hajolt és megkérdezte:
– … és mit gondol, elvtársnő? Előnyösebb itt, mint a Statisztikai Központban? Vagy történt valami, gyermekem? Legyen hozzám bizalommal. Ebben a légkörben már nem egy kisiklott élet visszatalált…
– Én a nyugalmat keresem – mondta ő –, ezért jöttem ide. A nyugalmat, semmi mást.
– Nyugalom. Hát az van – mondta az igazgató bizonytalanul –, aki jól elvégzi a munkáját, nálunk nyugodt lehet.
Egy hete nem jutott rá ideje, hogy megmossa a haját. Pedig Pesten pontosan eltervezte a képet: lágy, késő nyári alkonyat lesz, kitárja az ablakot, a vöröses fény táncol majd a fehér zománcon, barna, hosszú haját előrecsurgatja, mint kislánykorában, és selyemként úszik ez a haj a síkos kútvíz tetején.
– Nem hurcolhatsz lavórt a szobádba, amikor van itt fürdőszoba – mondta Rókáné – és meleg víz, hetenként kétszer, öttől hatig.
Nem volt kedve sorba állni a meszes kövön. Különben is: az a szegény gyerek, az a kis Kukac, naponta megjelenik, lekuporodik a székre, és addig beszél, amíg le nem jár az intézeti kimenője. Elküldte már kétszer is. De nem akar megsértődni.
A Horváthnék is kiabálnak: nem takaríthatnak festés után ugyanazért a pénzért, gumiharisnya nélkül. És igazuk van, akármilyenek is.
Előbb ezeket a zavaros ügyeket elintézi, aztán… Mennyi lehet? Két hét, három?
De utána a végtelenség, a „Nyugalom tengere”, nagy, ezüstös foltok, olvadó körvonalakkal, mint a Holdon.
Masszírozta a homlokát, mosolyogva nézte a nagyajtót a szoba közepén: Kenderes István igazgató – nyomtatott betűkkel, egy plakát hátlapján.
– Ideiglenesen – mondta zavartan Kenderes –, hogy tudják, hova forduljanak, ebben a felfordulásban.
„Az én ajtómon is volt – gondolta Melinda – hatalmas névjegykártya, törhetetlen üveglap alatt. Z. Jajcza Melinda – előadó. És volt idő, amikor még örültem is neki.”
Kenderes ajtajáról leszerelték a párnatapétát, újratűzik a varrás mentén, áttömik még egy réteggel. Minden szó kihallatszik, elfelejtették, szegények.
– Azért jó lesz vigyázni – mondja éppen Katona –, beépítették… az ilyenek mindig beépítettek…
– Előlegezzük a bizalmat – feleli Kenderes. – Ferikém, te tudod, már az a bizonyos Viliam is megírta: több dolgok vannak ég s föld között… nem tudhatjuk előre.
– Ember a világűrben – kiáltotta Rókáné, s egy paksaméta jeggyel belépett a szobába. – Az űrrepülés jövője … szerintem vissza fog fordulni az előadó … tizenöten ha lézengenek.
– De hiszen vetítenek is – mondta fáradtan Melinda –, és intézkedtem, hogy a terem tiszta legyen.
– Nem érdekli őket – vonta meg a vállát Rókáné –, nem csodálom. Téged érdekel? Téged is egészen más érdekel, kisanyám, a szabad idődben…
– Én fürödni szeretnék – mondta Melinda békésen. – Hol van itt a közelben egy patak?
– Patak? Itt? Ha csak ez a sárga, maszatos Csupi nem…
– De hát a dombok, körös-körül…
– Jó – egyezett bele Rókáné –, keress egyet. Lehet, hogy akad. Patak! Ilyen marhaságot… – elnézően nevetett.
Hirtelen igazított a szemöldökén. Patkó Béla sétált be, meggypiros garbóban. Mint egy manöken, úgy viselte az élénk színeket. Mégsem lett tőle nőies. „Én annyira férfi vagyok, hogy megtehetem” – ezt kiabálták ezek a színes pulóverek.
– Kérek három belépőt – mondta Rókánénak –, és ne hagyja ott máskor a pénztárat, Jucika, csak húsz perccel kezdés után.
– Két-három ürgéért érdemes? – biggyesztett Rókáné.
– Nem – mondta Patkó Béla tárgyilagosan –, de muszáj. Nem akar bekukkantani? – kérdezte Melindát. – Hőseink éppen most lebegnek a súlytalanság állapotában.
– Lebegnék abban már én is, szívesen – sóhajtotta Melinda.
– Fontolja meg – Patkó átnézett az ablakon, messzire –, akkor se hagyná el magát ez a sok vacak… – megpöckölte a pecsétet – követné minden a levegőben.
– Ezért nem vágyom a holdra – mondta Melinda –, elég nekem egy kis sziget is.
– Sziget? – kérdezte Patkó. – Maga még itt tart? Ó, de fiatal.
– Hallod az öregembert – kotyogta Rókáné –, negyvenöt, a legszebb férfikor.
– Nem lesz itt mindig ilyen fölfordulás – folytatta Melinda –, ha már sínre kerül…
– No, persze – felelte Patkó Béla óvatosan –, valamit azért enyhülni fog … Jucika, csináltasson gyorsan egy mázolmányt a festőnkkel: a Jászai Színház nem a Hawai rózsájá-t hozza, gyomorsüllyedést kapott a primadonna, hanem a Bánk bán-t, helyette…
– De hiszen ez nagyszerű – mondta Melinda. Rakta holmiját a fiókba. Ma este legalább egy félórára megkeresi azt a kertet. A hátsó folyosón jobbra, onnan egy kis csapóajtó, már elmagyarázták.
– Nagyszerű, gondolja? – Patkó sóhajtott, unottan. – Hát akkor jöjjön velem, és segítsen.
– Én már délután intézkedtem – mondta Melinda mérgesen. – A székek nem nyikorognak. Megigazíttattam az asztalos bácsival.
– A székeket? Hogy ne nyikorogjanak? – Patkó nevetett. – Holnap valamivel több dolga lesz, ha ma este a jónép felhasogatja.
– Ugyan, Béla. Maga született pesszimista. Nem is tudom, ezzel az alkattal, minek vállal ilyet…?
– Könyörögtem – mondta Patkó gúnyosan –, valósággal könyörögtem, hogy idejöhessek… nem gondolja?
Jobb a békesség. Melinda felállt, köpenyét hanyagul a kampósfogasra akasztotta. Ezt is ki kéne mosni. Teknőben, kora délelőtt, a fák alatt, facsíptetővel szárítani, kenderkötélen.
– Piszkos, mi? – kérdezte Rókáné. – A Horváthnék mossák, felváltva, ez a mellékesük. Eszedbe ne jusson elvenni tőlük!
– … a kertet. Megkeresem a kertet.
– Hétkor elfogy a frissensült a kifőzdében. Nyolckor a Jászaiak.
Nem törődött velük. Mi lesz, ha folyton odahallgat?
Könnyen megtalálta, helyes kis kert volt. Ide nyílt a régi gondnoklakás. A gondnokgyerekek a fűben játszottak. A kerékpár is ott állt, az ajtónak támasztva, a „szolgálati bicikli”, hiába biztatta az igazgató, Melinda egyelőre nem vette el, kell valami a gyerekeknek, az asszony dolgozik, azóta, szövetkezetben, a férfi meg kórházba került, idegi alapon.
Leereszkedett a tengerészkék, rongyos nyugágyba, nem bánta, hogy a drótok birizgálják a lábát. Szemét lehunyta, kezét lógatta.
„Virágokat ültetek majd – gondolta – ide, a gesztenyefa köré. Virágot, amelyik bírja az árnyékot. És ha ezek elmentek, ez lesz az én kis birodalmam. Ez a tiszta illat, földszagú szél a hegyek felől… Minden más lesz. Minden. Emlékszem, gyermekkoromban nyaraltunk valahol. Már nem tudom, hol. De az az orgonabokor és mögötte a sámlim, ma is látom… az én birodalmam…”
A gyerekek átbukfenceztek a lábán, aztán egy éles női hang hívta őket vacsorázni.
A leégett pirítósszag kitódult, megtelepedett.
Károly szerette a pirítóst. Ezt a büdös pirítóst. Még a pongyola is beitta a szagát. A hálóing is, alatta. És akkor megkérdezte: miért vagy mindig zsírszagú?
– Nem – figyelmeztette magát hirtelen. – Emlékezni tilos.
Különben is öt perccel múlt hét. Délelőtt biztosan zavartalanabb. Ki kell lesni a megfelelő időszakot.
Csodálkozva látta, hogy még világos a könyvtár, az oldalbenyílóban. Az a kis penészvirág, az óriási szemüveggel most is ott gubbaszt a falépcsőn.
– Mit csinálsz, kislány? – szólt be, puszta udvariasságból.
– Olvasok – felelte a kislány, s hihetetlenül csúnya arcocskáját kiemelte a könyvből. – Olyan keveset olvashattam a főiskolán a rengeteg vizsga miatt!
– Miért nem otthon olvasol?
– Tetszik tudni, én kint lakom a Szélen, ott kaptam szobát, a pózna már megvan, de még nem kapcsoltak rá áramot…
– Pesti vagy talán te is?
– Pesti, á, dehogy… irsai, Szabadirsa… örültem, amikor idehelyeztek, az után az elhagyatottság után főnyeremény, itt mégis minden mozgalmasabb…
– Remélem, nem – mondta Melinda fanyarul. – Hát csak gyűjtsd az olvasókat.
– Innen nem is megy ki senki könyv nélkül – mondta a kislány büszkén –, legfeljebb leteszi otthon a polcra, egy hétig, de akkor is javul a statisztikánk… Tetszik tudni, milyen fontos a statisztika?
– Ezt is oktatták a főiskolán?
– Ravasznak kell lenni – nevetett a kislány, megmutatta lyukas fogait –, ha Pali bácsi nem olvas, majd olvas a Kispalkó… ha sokáig ott áll az orra előtt. Én ebben optimista vagyok.
„Talán neki van igaza – gondolta Melinda, rágcsálta a reggeliről maradt kockasajtot a szobájában. – És nem az ilyen tessék-lássék Patkó Béláknak. De hát nekem ehhez semmi közöm. Szívességből ha betekintek, az elején.”
Színházi előadás, mégis átcserélte a kockás blúzt halványzöldre, a borostyánláncot nyakába akasztotta.
A borostyánlánc Sándor ajándéka, még a válás előtt hozta Opatijából, vissza is perelte a bíróság előtt, a vagyoni megosztásnál, felszámolta ezerkettőbe, de a bíró… Károly ebben nagyvonalúbb volt, bár a lakáshoz ragaszkodott, ha egyszer öröklakás és az ő nevén… Kérem, ő jött hozzám, ezt hajtogatta, a keresetnek persze hogy helyt adtak, de az a vacak garzon, kinek is kell.
Észbe kapott, lecsatolta gyorsan a láncot. Majd később ráér hordani. Most még nem. Még taposni kell egy kicsit a földet a múlt felett.
Megelégedett a vékony aranylánccal. Anyai örökség, fityegett már a végén kereszt, ötágú csillag, rubinszív – most nem fityeg semmi. A rubinszívet Sándor dugta zaciba, mire keresték, a Bizományi eladta.
– Most már aztán gyerünk – mondta félhangosan, idegesen –, gyerünk, amíg nem késő…
Átkefélte hosszú, mogyorószín haját, a felkunkorodó hajvégekkel. Praktikus frizura.
– A ruhatári számok lebélyegezve? – kérdezte a házi asztalost. Ő vállalta a ruhatárat, keresetkiegészítésnek.
– Nagyon mozgalmas darab – magyarázta az asztalos bácsi éppen egy alhadnagynak –, ha nem is annyira, mint a Hawai rózsa…
Az előcsarnok tömve volt katonával. Patkó a pénztárban számolta a maradék jegyeket, segített nyálazni Rókánénak.
– A civilek visszaváltották – mondta Melindának –, amikor megtudták, hogy az operett kútbaesett… De az elvtárs szerencsére – fordult az alhadnagyhoz – megmentette a helyzetet.
– A hadseregre mindig számíthatnak – mondta komolyan az alhadnagy –, kell ez a legénységnek, egy kis szellemi torna… legalább magvasan töltik a kimenőt. Én tizenegykor visszajövök értük.
– Na, ugye – Melinda elégedetten látta, hogy alig van jegy a blokkon. – Telt ház. És ennyit a kiskatonák is megérdemelnek.
– Ennyit igen. Csak azt a harminc embert sajnálom – mondta Patkó Béla –, akik most vettek jegyet, éppen a Bánk bán-ra… hogy örültek szegények.
– Az első három sort adtam nekik – nyugtatta Rókáné –, és hagytam utána három üreset …
– Az kevés. De hiába. Ha nincs bevétel, Kenderes megőrül…
– No és a színészek – szólt bele Melinda –, azok se szeretnek a puszta falaknak játszani.
– Drága kartársnő – Patkó szelíden megfogta a könyökét –, próbáljon kicsit hallgatni. Üljön csak oda a negyedik sorba. Én még bekukkantok az öltözőkbe.
– Már mindent elintéztem – mondta Melinda dühösen –, mit okvetetlenkedik? Víz, szappan van, fény van, mi kell még nekik?
– Talán rá akar feküdni a Gertrudisra – mondta Rókáné, és sóváran követte a férfit a tekintetével. – Elég jó dög ez a Gertrudis, persze csak messziről, mert másképp én nem vennék fel olyan kitaposott cipőt… És ez a fekete ingpulóver csak még jobban kiemeli a markáns arcélét ennek a Bélának…
– Furcsa figura…
– Az. Furcsa. S ami kering róla, csupa legenda. Nyolc éve él itt, vett magának egy kis parasztházat Külsőhegyalján, teleaggatja mázas cseréppel, repedt tányérokkal… Jómúltkorában összegyűjtöttünk egy „Szüret” témájú képkiállítást, az egyik ráérő festő leruccant hétvégén, látjuk ám, áhítatosan kezel Patkóval, utána elmennek inni, s azt mondja nekem a festő másnap reggel, amikor kikísértem a vonathoz: tudja-e, elvtársnő, ki ez a Patkó Béla…? Nem úgy kérdezte: ki volt, hanem hogy ki…?
– No és kicsoda?
– Azt aztán nem mondta, kutyául be volt rúgva, még reggel is… De hogy valamikor főmufti volt, ide a rozsdás kést… csak rá kell nézni, ahogy viszi azt a klassz, elegáns testét…
A katonák jókedvűen zsibongtak az előcsarnokban, be-bekukkantottak a ponyvával letakart meszeshordókba. Melinda elfoglalta helyét a negyedik sorban. Előtte nők ültek, gyöngyös kisestélyiben, férfiak, fekete nyakkendővel, fekete zoknival. Lányok és fiúk, könnyű nyári ruhákban, s kezükben szorongatták a stencilezett műsorfüzetet.
Már a harmadikat is elcsengették, de csak néhány katona szivárgott be, egyikük megtörölte cipőjét a kókuszszőnyegen, foghíjas fésűjével áthúzkodta rövid haját, s mintha misén lenne, összekulcsolta ölében a kezét. A többiek perecet ettek, mogyorós drazsét, tartogatták a kis zacskókat súlyos markukban.
Sötétedésre Patkó is besietett.
– Miért nem hajtják be a népet? – kérdezte Melinda idegesen.
– Humperer néni tíz perce mást se csinál…
– Addig ne kezdjenek!
– Három és fél óra visszafelé az út, busszal. Mit akar, hajnalra érjenek haza ezek a szerencsétlenek?!
Gongütés, függöny. A zsinórpadlásról friss festékszag áradt a nézőtérre.
„Szerencse – gondolta Melinda elégedetten –, hogy legalább a színháztermet befejezték. Igazán gondozott, reprezentatív, vidéki viszonylatban.”
Csend. Milyen kellemes csend, alig hatol be a külső zsibongás. Most majd várhatnak a buták, jelenetvégig.
Ottó kicsit öreg. Biberach fiatalabb. Furcsa szereposztás. És a díszlet, így közelről, kopott.
|
De sírt, midőn valék vele, |
| Nevetni vagy pedig könnyezni, |
| az mindegy az asszonyoknál. |
|
A két hátsó ajtó felpattant. Becsörtettek. Csapódtak a székek.
– Ezek már nyomják a sódert!
Röhej.
| És még ma kell, hogy ő enyém legyen, |
| szerelmet érzek én, s csak az meríthet |
| végnélkül édes Elysiumba… |
|
Cuppogás.
Melinda rémülten felemelkedett a sötétben.
Úristen. Ezek isznak. Sörösüvegből.
– Béla – suttogta –, Béla, mi ez?
– Csend legyen – kiáltotta Patkó Béla –, vagy menjenek ki.
– Azt is lehet – rikkantotta egy katona a nyolcadik sorból. A nyolcadik sor fölcsapta a székeket, az előcsarnoki lámpa fénye a súgólyukig vágott.
Gertrudis bevonult, teljes díszben. Csengett a hangja, véghetetlen fensőbbséggel:
| Ottó, no jöjj! Látod, leereszkedek, |
|
– Ki hívott?
Röhej.
Képváltás, percnyi függöny.
– Talán ha kiállnánk az ajtóba – mondta Melinda. – Maga jobbra, én balra… és lezárnánk a büfét.
– És az erkély? Különben is, itt a sarkon a bormérés… akkor már inkább sört. – Patkó részvéttel nézett Melinda feldúlt arcába. – Nyugodjon meg. A második részre a fele elkábul, elalszik, vagy be se jön. Csak az első felvonást kell átvészelni.
Petur belép.
| Így? Ördög és pokol! Bizony majom |
| mind egytől egyig. Ó te szép nevű magyar, |
| – Magyar? Hej, félre oktalan aggodalom. |
| Mit használ itten a fogcsikorgatás? |
|
Petur veri a fejét.
Székcsapódás.
– Lajos! Hozzá’ má’ nekem is…
Az első sorok mereven ülnek, abbahagyták a hiábavaló pisszegést. Konok arccal nézik a színpadot, méltósággal, tarkójukról sugárzik hátrafelé a gyűlölet. Tapsolnak, egy kislány látcsövet emel a szeméhez.
Bánk érkezik, szomorú, zavarodott, fáradt.
| Petur! Ha! – hogy mindent így kelletik |
|
– Nem bírom – mondta Melinda –, ne haragudjon. Megfulladok…
Kisurrant az ajtón, négy kiskatona között.
A büfénél söröskupakok, mustár széttaposva, a kirendelt Közért-büfésről szakad a víz.
– Őrület, micsoda forgalom – mondja büszkén.
A katonák iszogatnak, fecsegnek. Mint egy hangulatos klubdélután.
Végigszaladt az oldalfolyosón, a kertig. Az exgondnokék gyorsan bezárkóztak.
Fázott a nyugágyban. Augusztus végi este.
Fény hullt a kopott fűre. Négy egyforma, kicsi négyszög. Az öltöző ablakai.
A színészek már biztosan ideggörcsben fetrengenek. Így játszani!
„De hát semmi közöm hozzá – gondolta, simogatta hidegedő bőrét. – Huszonötezer csak a világító berendezés. Én biztosítottam a tárgyi feltételeket.”
„Lefekszem – határozta el –, és nézem az ablakból a csillagokat. Megszámolom, mennyi hullik le egyetlen óra alatt.”
Az első rész éppen véget ért, a jegyszedők kinyitották a szellőzőt.
A ládákban gyűltek az üres sörösüvegek. Az ügyeletes rendőr ki se jött, szundikált párnázott zsöllyében. Csak szórakoznak. A katonaságnál verekedés kizárva.
„Átvágok rajtuk – gondolta Melinda –, fel, egyenesen az emeletre. Hideg vízben letusolok, torna, egészséges álom reggelig.”
Mégis felment az öltözőkhöz, hogy meghallgassa kívülről, milyen a hangulat.
Tárva-nyitva az öltözőajtó. Gertrudis ül a fonott széken, mezítláb, fején korona. Tépett papírzacskó az aranyruha fodraiban. Eszik. Hosszú szár kolbászt harap, savanyúpaprikával. A többiek kártyáznak a felfüggesztett lepedő mögött.
– Borzasztó – mondta Melinda őszintén –, iszonyúan sajnálom magukat.
– Miért? – kérdezte Gertrudis tele szájjal. – Az a vezetőféle már előre figyelmeztetett. Különben is, ez még istenes. Játszottunk mi már összetolt teherkocsin is, előadás közben odajöttek a gyerekek a gumikerekekhez pisálni.
– Micsoda élet…
– Ugyan – mondta Gertrudis, kicsit rájátszott, széles mozdulattal –, most legalább meleg van, és a vécé működik.
– Én azt hittem, romantikus. Vidéken a színészt megbecsülik… sokkal népszerűbb. És kap mindenfélét…
– Azt kap – mondta Gertrudis drámai hangon. Királyi mozdulattal leseperte a morzsát. – De az ötödik sorban, nézze csak meg, meg tudnám zabálni azt a kiskatonát. Hogy ül ott, a zubbonyában, ekkora szemekkel, amíg a többi a sört vedeli. Kiválasztottam magamnak, s annak játszom, meg annak a néhány mókusnak, akik ezt az estét Katona Józsefért szenvedik végig.
– …de a technikai berendezés, én mint gondnok, igazán mindent…
Az ügyelő rekedt hangja megszólalt a megafonban.
– A technika elsőrendű – mondta az asszony. Igazított a festéken. – Annál szomorúbb.
Melinda ivott egy narancsszörpöt a büfében. Többen voltak kint, mint a nézőtéren.
„Ha akarnék, se tehetnék semmit? – gondolta dühösen. – Csak tétlenül bámulni?”
Beállt az oldalajtóhoz.
| „Mit térdepelsz? Az isten nincsen itt –” |
| „Ölj meg engemet, Bánk, ölj meg engemet –” |
| „Ó Istenem! De én nem az vagyok.” |
|
Szegény Melinda. Bánk átlép rajtad. Keservesen fizetsz a kábító füvekért. Sándor kivitte a nőt a fürdőszobába, ott találták a vasalódeszkán őket, az egész társaság röhögött, és Sándor azt a nőt kísérte haza, hagyta, hogy a felesége kutyaként sompolyogjon ki az ajtón… Lóránt nem tette volna soha, de az idegei nem bírták a kötöttséget, Károly rafináltabb, a Palatinusra vitte a tyúkokat, fabódéba…
Megcsípte a karját. „Ébresztő!”
Bágyadtabban közlekedtek a katonák. Patkó igazat beszél, most már békén hagyják a színpadot, némelyik gombolgatja a zubbonyát, vár az alhadnagyra.
Patkó észrevette az ajtóban, lábujjhegyen odasietett.
– Iszunk valamit – suttogta –, megúsztuk, nem lesz riadókocsi.
– Én soha nem iszom – mondta Melinda, de azért követte.
Vaslábú, piros bőrszékekre telepedtek a büféklubban, még szőnyeg is volt, összetaposott csikkekkel. A katonák tisztelettudóan arrébb vonultak, kurjantottak egyet-kettőt, zavaros szemmel rázták a meleg sört a zöld üvegekben.
Patkó barackot ivott, büdös szaga csavarta Melinda orrát.
– Utálom az italt – mondta Patkó –, csak a hatását szeretem. Erre a legolcsóbb is jó.
– Várja meg az alhadnagyot – mondta hirtelen Melinda – …vagy jelentse a parancsnoknak.
– Gondolkozzon – Patkó gyengéden Melinda kezére ejtette a kezét. Melinda nem vonta el, nézte a karcsú, barna ujjakat. – Bepanaszolni őket? Hetenként egyszer kapnak kimenőt a szegény nyomorultak. Akkor is sorba állítják mind és irány a színház. Mit akar tőlük? Hogy a felét fogdába dugják? Az alhadnagynak meg itt a felesége, másfél napra, Szarvastőről.
– Valahol csak el kell kezdeni.
– …és ha szólunk, legközelebb nem hozzák el őket. Tanyai gyerekek, városi vagányok, becsődítve, a Bánk bán közepébe… Ugye, hogy inkább a Hawai rózsája?
– Lehet – mondta Melinda vontatottan –, nekem végül mindegy. Csak ne kelljen ezt a cirkuszt végignéznem.
– Tényleg nem iszik?
– Nem is szabad – mondta Melinda –, a májam miatt, kedves Béla…
Még csak az hiányzik, hogy kiteregesse a lelkét szárítani. Fél éve sincs, ott állt a konyak az ágyneműtartóban, a paplan mögött. Reggelenként kinyitotta a szemét, Károly már gyűrt, sértett arccal nyitogatta az ajtót, a lágytojást reklamálta, felsorolta a listát az „asszony” kötelességeiről. Ő meg csak nyúlt a lécek közé, belekortyolt az üvegbe, köhögött, és jobb lett minden egyszeriben. Délután is ivott, ahányszor csak Károly telefonált, hogy késik, megint késik, és ő találgathatta, ki az megint. Sándor bezzeg csűrte-csavarta, azt mondta, az a baj, hogy gyerek nélkül nem élet az élet, erre hivatkozott a válóperen is. „Kispolgári duma, ne dőlj be – intette Károly, amikor elvette, nagy hercehurca után –, majd én beleviszlek a sodrásba” …Lóránt, meg az az egy-két hónap. Ha Lóránt nem lett volna beteg, szegény, skizofrén alkat, talán már nem is él, megölte a hőség, ott, Afrikában…
Hirtelen érezte a konyakízt a nyelvén. Őrülten kívánta egy pillanatig.
– A májam – ismételte, zsebkendőbe temette az orrát, mint aki náthás.
– Első az egészség – mondta Patkó –, ez közhely, ugye.
„Egyszer se voltam beteg – gondolta Melinda –, egyszer sem, az utolsó öt évben. Kiszolgáltam őket, ilyen tanfolyam, olyan tanfolyam. Összesítés, kimutatás. Hat éjjel, egyfolytában, a háztartások tüzelőrendszerének feltérképezése – egyenesen a minisztériumnak. Felelős aláírással.”
– Nemsokára vége – Patkó újabb féldecit rendelt. – Az alhadnagyunk már a tükör előtt ácsorog.
„Mégis más főelőadót hoztak. Csak hitegettek. Éveken át. Aztán: »Valaki mondott valamit, kartársnő, valakinek.« Kibogozhatatlan intrikák. Önállóság, félszárnyon. Ötezer és ezerkettő, havi fix alsó és felső határ, tehát nálunk háromezer-egy az átlagkereset… Biztos ez, Matejka elvtárs? Egészen biztos? Igaz ez így? – »Demagógia. Hatásköri túllépés.«”
De jó is volt az a konyak, de áldott.
Most már, hála légyen, minek?
– Tulajdonképpen maga nagyon rendes – mondta Patkónak –, jár a szája, de halálra strapálja magát…
– Ne. Ne dicsérjen. Tudja, hülyébb ember kell ide. Aki kevesebbet tesz, de azt a keveset lelkesebben.
A katonák sorakoztak, engedelmesen, megcsitulva, mintha most kezdenék az igazi darabot.
– …mert én mindennap megpróbálom. De ugyanakkor, párhuzamosan, érti, párhuzamosan nevetek az egészen.
– Kétségtelenül, van ebben némi Danaida-íz… – mondta Melinda – de Kenderes nem érzi. Ő büszke. Óriási lépés, szerinte.
– És lehet, hogy nem is hazudik. Ha az ember folyton látná a béka egykori fenekét.
– Tegyük meg a dolgunkat – mondta Melinda anyásan –, mindenki a magáét, tiszta lelkiismerettel. Egy jottányival se többet és kész.
– Ahhoz túl közel vagyunk – Patkó ingatta a fejét, a büfés szaladt a harmadik itallal. – Irritálnak az állandó ingerek, a beavatkozásra.
– Ohó – kiáltotta Melinda –, én ide visszavonultam. Nyolcórás, pontosan bekeretezett munkára. Önként. A romlatlan csendért, nyugalomért…
– Ápolgassuk kertünket – bólogatott Patkó –, nem iszom többet, már jó… Szóval önként. Én viszont büntetésből.
– Ez csak vicc…
– Művészettörténész vagyok, egyetemi diplomával, de alig indultam el a szakmában. Higgye el, ez nem álszerénység… és akkor kikészítettem magam.
– Ötvenhat? – kérdezte Melinda részvéttel.
– Hatvanegy – felelte Patkó Béla és nevetett. – Látja, ez benne a vicc. Ötvenhatban betegen feküdtem vakbélgyulladással, elgennyesedett, majd belehaltam… fütyültem én akkor a „helyzetre”… Hatvanegy. Akkor kezdtem el pofázni, szakmailag, semmi tilosat, ne értsen félre, csak, ahogy mondják utólag, „megalapozatlanul”, „felelőtlenül”, mert megijedtem a túl sok egyforma hang közt, hogy lemaradok valamiről, érti, hogy leszek a „szürkék hegedőse”… Nem politika. Nem izgatás. Csak valami idegenség. Cinizmus. Szokatlan definíciók… S mire észbe kaptam, sehol se kellett, amit firkáltam. És még egy vékony réteg se állt mögöttem, érti, senki, s akkor ideraktak, átmenetileg, meg is köszöntem. Néha azért írok – elárulom – négerben, más neve alatt, pénzért és nem is rosszul talán.
– Semmi se örök… Miért nem próbálkozik újra?
– Nincs hozzá kedvem – mondta Patkó. – Nem hiszem, hogy érdemes.
– Na látja – mondta Melinda. Hátradőlt, a győztes pózában. – Hát ezért vonultam ki én is. Iszonyú a karriervágy. És még iszonyúbb, amit megteszünk érte. Csupa hiábavalóság. Hideg-meleg fürdő kívül, belül, de hát az ember mégsem acél…
– Hát nem – mondta Patkó. – Hogy részeg vagyok, ugye, fel se tűnik?
– Amikor már harmadszor dobták vissza a kinevezésemet, azt mondtam magamnak: elég. Ismeri azt, amikor az ember azt mondja valamire: elég?
– Nem – Patkó forgatta a poharat –, nekem az nem sikerült.
– Leszereltettem a névtáblámat a hivatalban. Pedig volt akkora, mint a Kenderesé. Egy hónap alatt felszámoltam Budapestet. Tizenkét helyből választottam, éppen ezt. A legkisebbet.
– Ugyan miért?
– Hármashegyalja. Völgy. Minden reggel ide-oda zötyögött velem a villamos, teljesen hiába, dolgoztam nyolctól ötig, teljesen hiába, ahogy éppen rendelték, irányítottam hat képzett statisztikust, lelkesedés nélkül, de lelkesedést megjátszva… tudja, ez milyen fárasztó?
– A nők nem szeretnek dolgozni.
Melinda gúnyosan biggyesztett.
– Hát én szerettem. De gyűlöltem ezt a „középstátuszt”: se fent, se lent … és beleszóltak. És nekem is bele kellett szólnom. És rám akaszkodtak. Kényszerítettek, hogy tegyek apróságokat, csupa lényegtelen ostobaságot. De ha valóban tettem, nyíltan, valakiért, az igazságért vagy egyszerűen csak az elveimért, rögtön előbújt az ellenklikk, és sose tudtam meg, ki volt, aki…
– De legalább hazament a családi fészekbe – Patkó színtelenül beszélt, inkább tapogatózva. – Szerencsére…
– Szerencsére – mondta Melinda, ugyanolyan hangsúlytalanul.
„Szép férfi – gondolta. – Esztétikai megállapítás, érzelem nélkül. A többi nem tartozik rá. Elkezdene udvarolni, azaz leteperni, mert náluk ennyi.”
– No, én ezt átengedem – mondta Patkó Béla, és szíjas lett az arca –, a törvényes hitvest.
„Minek is neki – gondolta a nő –, minek is neki törvényes, ezzel a külsővel? Még én is bedőlnék, ha nem tudnám, amit tudok…”
– Én is lehagytam – legyintett fölényesen – a férjféléket… Ballasztot nem cipel az ember. Ha már felfedezte ezt a csendes szögletét a világnak…
– Drága, keserves nevű Melinda – Patkó felállt, leszedett a fekete garbóról egy láthatatlan pihét. – Nincs szöglete a világnak. A labda mindenütt gömbölyű.
Átúszott az előcsarnokon, a Kossuth-cigaretta füstjében.
Melinda utánanézett. Már pergett a nagydob az Arany szobában.
„Azért is megmutatom.”
„Ma éjjel telihold lesz. Telihold, nagy, szelíd foltokkal. Mint egy festmény, kifénylik a domb mögül. Hűvös, kerek korong. És én álmomban kiülök a szélére.”
Akadt egy szabad délutánja, három hét után. Sietett a gesztenyefa alá, a kertbe. Akárhogy végiggondolta, tényleg elintézett mindent.
Kicsit fásult volt. Leltár, hiánylista, tárgyalás a Karbantartó Kátéesszel. Védőrács a büfé köré, a hátsó bejáratra biztonsági lakat.
Ráczék ajtaja előtt csend. A bicikli sincs ott. A gyerekek iskolában.
Melinda nyújtózott, a nyugágy ropogott alatta. Igazi szeptemberi napfény. Nem éget, csak világít, könnyen eltűnik, azután újra átcsillan a leveleken. Mintha tükrözne valaki, szórakozottan, a magasból.
Holnap visszakéri a biciklit. Bejárja a környéket. A „lankás dombvidéket”.
– Három hét alatt többet végzett, esküszöm, mint két év alatt az a csavargó – mondta Kenderes a délelőtti értekezleten. – Valóságos csoda. Kulturált körülmény a dolgozóknak, ez az, amiért egész életemben harcoltam. Engem csak egy érdekel, kérem: a munka. A pletykára nem adok.
Miféle pletyka?
Hallgatta a halk sistergést, mozogtak a feje fölött a falevelek.
Végre semmi sincs. Csak a „Nyugalom tengere”. Úszott a langyos fényben, elengedte magát, félig zárt szempillája mögül, mintha hegyről körözne a tekintete, úgy nézte hosszan elnyúló kezét.
Ezek a kezek nem kulcsolódnak többé a könyörgés komikus pantomimpózába. Nem szorongatják izzadtan főhivatalok kilincseit. Nem billegnek férfitesteken, hogy kicsalják a gyönyör olcsó síphangjait.
„Én már megtanultam – gondolta, s különös büszkeség fújta feszesre, mint az eleven hús a löttyedt kesztyű ujjait – a saját bőrömön. Ez már az érlelés ideje. A végső bölcsességé. Persze, nem holmi gyermekes apáca-attitűd. Nem. Színházba járok majd, és olvasgatok, télen. Egyedül, mégsem mártírként, hazug glóriával.”
„Nem besüppedni többé.”
Már-már elszunnyadt, de egy vadgesztenye a fejére pottyant.
Odébbcipelte a nyugágyat.
„Októberben a legszínesebb az ősz – gondolta –, és akkor már nem hullik a vadgesztenye sem. Tulajdonképpen romantikus, hallgatni ezt a kopogást.”
Megint lehunyta a szemét. Csend. Kop. Csend. Kop. Kop.
Göröngyök. Fára. Mély zubogással. Anya meghalt. Anya, aki sohasem büntetett. Aki sohasem panaszkodott. Akihez haza lehetett szaladni. Minden értelmetlen, ahogy zubognak a göröngyök.
„Kedves Melinda, őszinte részvétem. Holnap kilenckor, ne felejtse el…”
Akkor érezte először, hogy abba kell hagyni. De két nap múlva mégis részt vett az előadói értekezleten, két oldalt jegyzett, golyóstollal.
Kop. Csönd. Kop.
Idegesen doboltak az ujjai. Melege lett. Ledobta a kötött kendőt. Még Károly vette részletre, a születésnapjára. Hiába mondta, hogy a bébikék utálatos.
Így meg fázott.
„Lerázatom Tivadarral a vadgesztenyét – határozta el hirtelen –, kilójáért fizetnek.”
„Ó, igen – jutott az eszébe –, hiszen ma este jön Tivadar. Folyton a nyakamon lóg, amióta kényszerűségből megígértem, hogy szerzek neki Pestről egy sorozat különleges matricát. Ilyen hülyeséget. De talán békén hagy aztán. És Kukac! Úristen, Kukac! Az is ma este, a szerencsétlen, alakított valami gitáregyüttest, öt haverjával és egyetlen gitárral! Nem lehet kitérni, elő akarják adni a »klassz számaikat«!”
Rááldozhatja végül is ezt az egyetlen estét, utoljára. Ma úgyse olyan az idő. Nem tökéletes.
Még két óra addig, két teljes óra, ebben a védettségben.
A kisajtó felcsapódott, nagy csattanással. A festők jöttek, zsírpapírba csomagolt elemózsiával.
– Uzsonnaszünet! – kiáltották. Letelepedtek öt méterre Melindától. Lerúgták meszes cipőiket, nyújtották meztelen talpukat az egy szál bokor felé.
Popej danolászni kezdett a „rózsaszínű kádról és az ünnepi ruháról”.
– Popej – szólt oda Melinda. – Te Popej, ugorj csak ide!
„Csendre intem, ennyi az egész.”
Popej hóna alá dugta a zsíros kenyeret.
– Popej apuka nem szeret ugrálni – mondta vontatottan. – Mi a hézag?
– Te zsíros kenyeret eszel? – kérdezte Melinda. – Hát a Popejek nem spenóttól híznak?
Popej vigyorgott.
– Akar egy kicsit? Muszáj választani: vagy a jó kaja, vagy a klassz szerelés. Együtt a kettő nem megy.
– Tudod, elfáradtam – mondta Melinda. – Nem tudnátok másutt zajongani? Te mint okos fiú…
– Maga csak ne okosozzon – mondta Popej. Harapta a zsíros kenyeret, letelepedett Melinda lábához a fűre. – Maga nagyon ravasz. Vár talán valakit?
– Nem várok senkit. Csak szeretek itt ülni. Nézd, amikor átsüt a fény a leveleken, milyen szép…
– Ne vágjon már ilyen sülthal pofát.
– Én nem így szóltam hozzád – mondta Melinda, hirtelen indulattal –, te a szép szót nem érted?
– Márpedig az udvar mindenkié – mondta Popej –, törvénybe iktatták az egyenlőséget.
– De hát minek ez az ellenségesdi? – kérdezte Melinda. – Ki bánt téged? Én igazán csak barátilag…
– Haha – Popej vakargatta a pattanásait. – A Kukacnak tessék… Az még bedől.
– Fejtsd ki bővebben, légy szíves…
„Vagy ne fejtsd ki, csak tűnj el – gondolta Melinda –, hogy jövök én ehhez, egy Popejjel vitázni?” – de még arra is lusta volt, hogy felemelkedjen.
– Azon ne múljon. Kifejthetem. Kis fafej koromban én is leadtam ám a tejet. Színész akartam lenni, meg minden. Amikor az öregem részegen beesett a lovak közé és bekrepált, azt mondja az anyámasszony: legyen belőled valaki, ne olyan senki, mint az apád volt … Hírnév, siker, kend kenyérre a palikat…
– Nem lehet mindenki színész – mondta Melinda. – Én állatszelidítő szerettem volna lenni, mit szólsz hozzá?
– Nem rossz – Popej kiköpte a kenyérhéjat. – Az a Tivadar is állat. Majd egyszer nekiugrik a torkának.
– Hát neki is kell valaki – mondta Melinda szelíden, és nagyon jónak érezte magát –, törődni kell azokkal, akiket a sors az utunkba hoz.
– …mert az én esetem más, kérem. Ki van tervezve, elvi alapon.
– Elvi alapon…?!
– Idefigyeljen! Maga idegen. Jött, aztán felszedi a sátorfáját és uzsgyi… Szóval, hallgasson ide: nem vagyok én olyan hülye gyerek. Első pont: ki kell válni. Ez világos. Vagy nem?
Melinda nem válaszolt.
Popej rugdalta a kenyérhéjakat.
– Senki se akar kettesével ballagni a nyájban. Nekem ezt ne akarják bemesélni. Namármost: én ronda vagyok, nem vitás, falsul szavalok, nem vitás. Az általánosban még jórendű voltam, de a gimiben nem bírta az anyám a flancot. Ilyen kirándulás, meg olyan száz forint, nem kötelező, de tudja, hogy van az. Csak fáj a csórónak, és mehet a múzeumba, kitömött baglyakat nézni, ingyen. Így hát húzogatom a meszelőt…
– Biztosan keresel annyit, mint én – mondta Melinda –, és olyan szépen megcsináltad a Rózsa termet…
– Hogy lehet így feltörni, ezzel a pofával? Egyszer már megpróbáltam kijutni, tudja, hova, de a határon elkaptak a jagellók. Megtéptek istenesen, és újra kezembe nyomták a meszelőt. Hagyjam magam? Amióta aztán levágtam egy-két sima balhét, megnézheti… azok a kis srácok, ahány van a környéken, mind az én nevemet tetoválja a ványadt hasára… az anyja istenit, erre mondja, hogy nem!
– És most valóban lettél valaki? – kérdezte Melinda. – Azt hiszed, a fura ancug elég?
– Hé! – kiáltott az egyik festő, s kolompolt a cipőkkel. – Nincs még fájront, ne udvarolj!
– Miért? – kérdezte Popej nyugtalanul. Izzadó tenyerét törölte az inge aljába. – Van más is? Maga hogy akarja, ezt, hogy kiemelkedni, vagy mi a franc?
– Ráérünk – mondta Melinda fáradtan. – Hallod, most hívnak.
– De mégis?
Tivadar tört a kertbe, a keresztcsíkos ingben, hamis, fülsértő füttyögéssel. Popej kelletlenül odébbvonult, vitte a cipőt a mester után.
Tivadar megrázta a nyugágyat hátulról.
– Hol a matrica? – kérdezte szétterpesztett lábbal. – Ne bolondítson ám, mert megjárja!
– Tivadar, pihenek. Majd…
– Most – mondta a fiú, és tovább rázta a nyugágyat. Melinda dühödten felugrott.
– Pofon váglak ám, fiam!
– Pofon vág, szépen ám, tudja ám… megígérte!
– Még nincs matrica… szedd inkább össze ezt a sok gesztenyét. Fizetnek érte.
– Majd – mondta a fiú gonoszul. Ledobta magát az üres nyugágyba, kerek, fekete szemüveget vett elő, beborította vele a szemét.
Melinda otthagyta. Ha megunta, úgyis elmegy. Talán jobb is, hogy az a gyerek nem maradt élve. Ha egyszer ilyenek.
Az a gyerek, kilenc évvel ezelőtt.
„Felviszek egy sörösládát a szobámba – határozta el –, persze üresen. Teleteszem földdel, borsót ültetek belé. Ott fog állni az ablakfán. Felfut a szára a rácsra. Ez volt a legkedvesebb mesém. Egy sápadt kislány és a borsónövény. Ezzel altatott el Apa, amikor elmentek a betegei.”
A könyvtáros Zsuzsi – mint mindig – a létra tetején ült és olvasott. Melinda elosont a könyvtárajtó előtt. Zsuzsi folyton behívja, és vég nélkül meséli a regénytartalmakat.
Patkó is örülne, ha beszólna érte az irodába. Mostanában annyira hallgatag. Meg kéne mondani neki, hogy a sárga garbó sápasztja, inkább vegye ismét a meggyszínűt.
Rókáné kiszólt a pénztárlyukból:
– Gyere már, kisanyám, ott idétlenkednek a Rózsa szobában a kölykeid…
Hazaküldeni. Egy-két erélyesebb mondat, és megértik. Kukac elébe szaladt.
– Melinda néni, olyan klaaassz számok… már majdnem hibátlan…
Öt-hat fiú, egy egészen rozoga gitár, óriási piros máslival.
– Gyerekek – mondta erőtlenül –, gyerekek…
– Drága gondnok néni – Horváthné benyitott –, drága gondnok néni, kiseprem én innen őket, csak ide tessék bízni…
– Hagyja – Melinda Kukachoz fordult –, fiacskám, most fáj a fejem. Nagyon. Csak szórakozzatok magatokban, nyolcig. De a kulcsot ne felejtsétek a pénztárban leadni.
Kukac csalódottan szívta az orrát. Melinda menekült. Horváthné a nyomában.
– Drága gondnok néni, hogy ki a mi emberünk, tudjuk ám… múltkor kissé felszaladtak az idegeink, de a gumiharisnya, köszönjük, így már egészen más, csak le ne vonják…
– Nem vonják le.
– Most még csak a lányomat tessék előkeríteni. Vagy egy kérvényt legalább, hogy keressék.
Követte Melindát, fel a lépcsőn, a szobáig.
– Három hónapja felutazott Pestre, link címet adott, mind visszajött, amit írtam… tessék. – Kivette zsebéből, teregette a nejlonzacskóba tekert leveleket.
– Persze, persze – szólt bele a másik Horváthné, éppen Melinda szobájából kilépve. – Akinek nincs gyereke, ráér jobban ezzel-azzal bíbelődni… De dicsérik is a gondnoknőt! Az ilyennek híre megy! Találtam az ágy alatt egy staniclit, tele büdös magokkal, kidobtam…
A szegfűmagok! Hát szegfű se lesz.
– Asszonyok – mondta Melinda –, ha keresnek, lefeküdtem.
– És ha a Patkó úr…? – kérdezte a magas Horváthné. – Aranyoskám, akkor is?
– Már ez csak jóindulat – mondta gyorsan az alacsonyabbik –, afféle egyszerű ember vicce. Mer hogy ő bele van pistulva, vénasszony létire.
Melinda magára húzta az ajtót, bezárta kulccsal.
„Alkonyat – gondolta –, kitárom az ablakot. Az alkonyat szép.”
Kereste a napot, hosszan kinyújtotta nyakát az ablakon.
„Északi fekvés. A hegyekből jöhet ez a hideg.” Az a gondnoklakás a kertben mégis más. El kéne intézni, utánajárni. És az „ózondús” levegő! – Hát az volt – mondja Rókáné – tavalyelőttig… Amíg a téesz ki nem fejlesztette az enyvkészítőrészlegét.
Ledőlt a heverőre ruhástul. Még csak hat óra. Kilenc előtt nem alhat el. Vissza kéne menni könyvért Zsuzsihoz.
Ha besütne a vörös alkonyi fény. El lehetne heverni órákat, szótlanul. A vörös alkonyi fényben. És nem lenne unalmas.
Legalább a pianínót visszaperelte volna. Vagy a lemezjátszót. Nem igaz, hogy Károly vette, csak ellopta az árcédulát, ezzel bizonyított. És a szemébe merte hazudni, hogy ő az, aki szórja a pénzt, és lekurvázta, mert a Rojtos Gyuri egyszer meghívta egy feketére…
Sándor meg vizet töltött a whisky helyére. Lóránt gyűlölte az alkonyatot, tizenöt éve, úristen, de régen. Kicsi halál az este – milyen költőien súgta, azután elrohant, ő meg rettegett, hogy vagy a mentők, vagy a rendőr…
És úgy szokta, hogy először megcsókolta az álla alatt. Károly kedvesen csókolt. Sándor meg egyszerűen rárohant, bár ehhez értett, ezekhez a lerohanásokhoz, volt ebben valami elementáris vadság…
Felrezzent. Hét óra tíz.
„Mi lesz reggelig? – gondolta rémülten. – Rosszul szerveztem meg ezt a nyugalmas estét. Holnap. Holnap nem dolgozom. Kenderes maga mondta. Holnap kimegyek a hegyekbe. Arra a dombra, ami idelátszik. Oda az enyvszag sem ér el. Csupa sima arany és bronz. A bokrokon bogyók. Ágakat szedek, szilvakék, ráncos bogyókkal, ideállítom a kisasztalra, befőttesüvegbe. Most pedig aludni. Akárhogy.”
A Sevenált a táska mélyéről elfelejtette kidobni. Egyszer, két szem, nem rendszer, hanem kivétel. Utoljára.
Lenyelte a tablettát, langyos vízzel, homályos pohárból, gyorsan hatott – egy hónap után.
Még elhatározta: áttolja az ágyat a másik oldalra. Hogy jobb felől legyen a feje. Hogy ne ugyanabban a szögben lássa a falat, mint régen, abban a szűk garzonlakásban, Pesten.
Isteni reggelre ébredt. Soha ilyen tökéletes őszt. Az égen antik porcelán tálak kékje. Rozsdás hervadásillat a levegőben. A kései virágok hisztérikus színei.
Senki nem állt útjába. Egyenesen a sarki tejboltba ment, habos hideg tejet ivott köményes cipóval. Ízlett.
„Amellett nem hizlal” – gondolta. „És ha hizlal? Fogyókúra sincs többé.”
Összecsavarva vitte hóna alatt a plédet, erős talpú cipőjét bátran verte a főutca kövezetéhez.
„Csak mindig előre, amerről a Csupi folyik. Húsz perc, harminc, mi az?”
Figyelte az óráját. A harminc perc letelt, de még mindig házak között járt – ha ezek házak. Fakalyibák, zsúptető, kutak, poros ösvény. Látszólag elhagyott gazdasági épületek, szénarakás, trágyaszag.
Pedig ez már félig-meddig a dombvidék.
„Szerencsére jó a szívem – gondolta –, ha csak ezen múlik, hajrá, tovább.”
Újabb tizenöt perc – még porosabb, még kisebb ösvény. Valami szúrós fűfajta. De már épület nélkül.
„Itt kell lennie valahol – fürkészve körülnézett –, az a négyszög, az arannyal és bronzzal. Csak el ne hagyjam.”
Szőlősorok. Présház. Ember sehol.
Tarló. Szúr.
Egy csenevész nyírfacsoport.
„Egészen tisztán láttam az ablakból – gondolta makacsul. – Hogy nincs, az lehetetlen.”
Emelkedett az út, egy kopasz agyagbánya felé. Majdnem sírt már, ahogy kapaszkodott.
Pedig nem sír többé, azt is megfogadta.
És akkor rátalált, egészen váratlanul, az agyaghalom mögött. Gyönyörű tisztás, mint a Szinyei Merse-képeken, körös-körül kicsi, görbe törzsű fákkal. Még a fű is ép, hosszú, selyemsárga.
Futni kezdett, meg sem állt a legközepéig. Mintha pányvát vetne, előrehajította a takarót, mohón ráheveredett, kezét-lábát szétdobta.
Úgy érezte, a föld behorpad alatta és befogadja.
„Még sokkal szebb, mint onnan messziről – gondolta diadalmasan –, köszönöm, köszönöm, mégis…”
Szellő se fújt, a nap is úgy sütött, szinte anyagtalanul.
Hát van menekülés. Batyu nélkül, mindent odahagyva.
Senki nem kell többé. Senki és semmi, ami megtanult bántani. Senki és semmi, amit bántani lehet.
„…a közélettől megundorodva, visszavonult birtokára.”
„…miután csalódott, a máramarosi erdők csöndjében keresett nyugalmat szívének.”
Ők tudták. A régi bölcsek.
„…elment meghalni, távol a világtól, Jasznaja Poljanából…”
Nincsenek ismerősök, nincs sajnálkozás, szüntelen magyarázat. Ha nincs cél: nincs győzelem. De vereség se.
Sem a bábu, sem a bábu táncoltatója. Csak az ember, savakon áttisztítva, önmaga.
Álom és ébrenlét között, a tisztás szárnyra kapta, gondolatai szétolvadtak, szeme nyitva volt, de a világ beesett pupillája mögé.
Énekszó húzta vissza, éppen olyan énekszó, mint a Ráday utca hat szám, földszinti garzonlakásban.
Óvodások mentek reggelenként az ablaka alatt, egyenpöttyeikkel, lepedőbe fogódzva és énekelték, kissé kifulladva, akadozón:
| Süss fel, nap, fényes nap, |
|
Nevetnie kellett, ahogy most, itt, a Hármashegyalja oldalán felbukkant a csoport, ugyanaz a csoport, csak a pöttyök mások a kartontipegőn, piros helyett kékek, felbukkantak és énekeltek, az óvónő úgy vonszolta őket az emelkedő hajlatában, izzadtan a kötélvégen, mint a hajóvontatók a terhet – egy régi orosz festményből kilépve.
| kert a- latt a bá- rány-ká-im |
|
– Szabaaad – kiáltotta hirtelen az óvónő boldogan –, iiitt vagyunk… tízméteres körzetben futkoshattok, Pisti, Ági, Lacika, Zolti, Magdi, Krisztinka, a másik öt gyerek kört alkot, és abban játszik…
Melinda összébb húzta a takaróját.
– Mondja, kedves – szólt az óvónőnek, aki öregebb volt, mint ő –, honnan tudják ezek a kicsinyek, mennyi az a tíz méter?
– Tapasztalatból – mondta az óvónő komolyan –, ha messzebb mennek, kapnak egyet a fenekükre… hó, úgy megtanulják, mint a pinty. A labda! Labdázzatok szépen!
– S ilyen magasra felmásznak…?
– Ó, öt perc sincs, az Erdőért Vállalat Fakitermelési részlegének óvodája… ideális környezet.
– És gyakran?
– Ha csak nem esik, délelőtt, délután két óra… itt mégiscsak könnyebb, zárt térben kész őrület. Egy-kettővel otthon elbíbelődik a szülő, de így, tömegben, asszonyom, tömegben!… Zolti! Hát mi vagy te, kisnyúl, hogy megeszed a füvet?
– Délelőtt, délután? – kérdezte Melinda, és még nevetett is.
– A középcsoporttal, felváltva. Ilyenkor lehet őket élvezni, ugye, tessék elhinni, nincs csúnya gyerek… – hadarta az ikonarcú nő. Szaladt, hogy Józsika kezét Lacika hajából kifejtse.
Melinda csak ült merev háttal a pokrócon.
– Mert szülni könnyű – szólt oda az óvónő röptében –, de nevelni, idomítani…
„Szülni könnyű – gondolta Melinda –, nem, nem akarok erre emlékezni. Nem volt az gyerek még. Öthónapos magzat, körme sincs, csak egy húscafat.”
De hiába. Már látta a szülőasztalt, a két kengyelt, ahogy himbálózik, mint a hóhérkötél.
– Az utolsó pillanatban jöttek – hallotta az orvos hangját, Sándornak beszélt, a résnyire nyitott ajtón át. – Már nyolc napja halott a magzat. Az eltávolítás folyik.
Értelmetlen kín, inkvizíciós cselfogások: nejlonzsinór a megakadt kis testbe szúrva, a zsinór végén téglasúly, órák, órák az iszonyatban, és az iszonyat végén sincs semmi, csak a letakart vödör a csörrenő műszerek közt.
A gyerekek boldogan visítottak.
Fel akart állni, futni egy kicsit, távolabb innen, de a labda odaszállt, éppen a keze közé, két totyogó kékpöttyös már megindult érte, a fűcsimbókokban bukdácsolva.
Forgatta a labdát. Síkos volt, egyenletes és kétségbeesetten gömbölyű.
Visszahajította a két gyermek felé, vaktában, nem várta be őket. A pokrócot vállára vetette, mint a garabonciás a köpönyegét, szemét keskenyre húzta, hogy éppen csak az utat lássa, az utat innen kifelé.
Tíz percig sietett így. Hamar kifulladt, szíve szúrt.
„Azt a kis bokorvölgyet elérem – gondolta –, azt a kis barnuló bokorvölgyecskét. Éppen csak megpihenek ott. Egy bokor tövében. Istenkém. Csak megpihenni.”
Leesett a szélébe, nagyokat lélegzett, verejtékezett.
Megzörrent a bokor a háta mögött.
– Nézd ezt a madárijesztőt – mondta egy érces fiúhang –, micsoda kacabajka a nyakában. Hát már itt se lehet…?
– Csak eleszi innen a fene – felelte a lányka –, örülj, hogy nem ismerős.
Melinda felpattant, ledobta válláról a pokrócot, összehajtogatta szabályosan. Nézte a fiú lábát, ahogy előrenyúlik a zokniban.
– Megyek már – mondta lágyan. A nyakszirtje megremegett. – Ti buták.
„Akkor hát cselekedni – gondolta lefelé. – Ha nincs más. Cselekedni a nyüzsgésben, végkimerülésig. Önzetlenül, de felettük. A dolgok fölött. Ha egyszer nincs többé sziget.”
– A munka mámora – mondta félhangosan az előcsarnokban Rókánénak, aki megrökönyödötten bámulta poros cipőjét. – Az a megoldás mégis.
– Alig állsz a lábadon, kisanyám – mondta Rókáné. – Hol a nyavalyába kerengtél? Csak nem másztad meg a Bikatetőt bakancs nélkül?
– Bikatető, olyan is van? – kérdezte Melinda. – Kár, hogy nem szóltál előbb.
– Még csak az kéne. Elkerülik a férfiak is, sziklaomlás, balesetveszély. Különben várnak rád. A tanácstól. Meg a kátéesz, festésügyben. Holnapra visszarendelem őket, eredj, bújj ágyba.
– Most! – mondta Melinda. – Csak éppen lemosdok.
– Megőrültél? Be akarnak cibálni a művelődésügyi bizottságba. Nem azért jöttél te, én már jeleztem…
– De. De azért jöttem – mondta Melinda. Szédült, de nem ölelte meg a márványoszlopot. – Csak lemosdok éppen.
Október harmadikán átadta a festést a Szolgáltató. Még a csempét is megcsinálták a mellékhelyiségekben.
– Bezzeg Rácznak nem intézték el – mondta Kenderes –, de magácskának igen. Érdekes.
– Biztosan rákacsintottál a mázolókra – nevetett Rókáné. – Lassú víz partot mos, nana!
– Szép, minőségi munka! – mondta Melinda a „mesternek”. – Majd írok a műszaki osztálynak egy köszönőlevelet.
– Kár a papírért, drága elvtársnő. A Gavallér Mihály jön ide, ellenőri minőségben, annak tessék néhány jó szót ejteni… ő csurrantja a forintocskát, ugyebár…
– Látod, ez a Gavallér Mihály, ez is helyi nevezetesség – mondta Rókáné. – Híres olasz művészcsalád. Még öt évszázaddal ezelőtt vándorolt be a família. Cavallero volt az eredeti nevük. Állítólag az ükapja faragta a kiskápolna mellékoltáránál a térdeplőt… Mindig nagylábon éltek, de ennek a Gavallér Mihálynak lenyeste a sors a szárnyait…
– Te mindent tudsz mindenkiről?
– Titok nincs – Rókáné mosolygott. – Gyorsan jár a galambposta. – Jelentősen Melindára nézett. – De hát semmi se szégyen. Ennek a Gavallérnak a felesége beteg. Az epéje. Egyik kórházból ki, a másikba be, rossz látni, olyan kelttészta színe van. A két gyerek csak hányódik, a pénz elmegy patikára meg cselédre. Úgy különben kedves ember, dekorációt is csinál nekünk, társadalmi munkában, mivelhogy festőnek képzeli magát…
„Szükségünk lehet rá – gondolta Melinda. – Áprilisban és május elsején.” Horváthné bekukkantott az ajtón.
– Éppen csak beszólok – mondta. – Nem érek rá társalogni. Mi van a lányom ügyével, kedves jó gondnoknő?
– Talán kopogna – szólt rá Rókáné élesen. – Nézd a szemtelenjét… – tette hozzá, amikor Horváthné sértődötten visszahúzódott. – Még követelőzik is!
– Még nem írtam Pestre – mondta Melinda ijedten –, és matrica sincs Tivadarnak. Hiánycikk.
– Édesanyám, még hülyébb vagy, mint amikor idejöttél – mondta Rókáné fanyarul –, egy-két hónap és kinyiffansz. Hiszen már alig alszol. Ilyesmit! Esténként korrepetálni a kertben a Ráczék buta kölykeit!!!
– Ha egyszer megkértek – mondta Melinda szelíden –, még mindig jobb, mint üldögélni a nyugágyban, ölbe tett kézzel…
– Csak elvadítod az értelmesebbjét, hidd el… – Rókáné besöpörte a fiókjába az indigókat. – Én meg merem mondani őszintén, az enyém nem bizalmi állás, kötéllel keresik ide az ürgéket. De Patkó, speciel, már fél tőled, amióta így begerjedtél a munkaláztól…
– Miért? – kérdezte Melinda. – Hát bántok én valakit? Kérek én? Én csinálom egyedül, ez is baj?
– Tudod, akkor inkább az első rögeszme: előkelő kivonulás a világból, költői izék, hozzád valahogy jobban passzolt.
– Így kell – mondta Melinda kurtán –, az eredmények beszélnek. Nézd meg a festést. Popej se visel hegyes orrú cipőt. És tanítja Kukacékat gitározni.
– Ó istenem, micsoda nyáj – Rókáné gondosan megnyálazta az ujját, pödörítette vele a szempilláját. – Ezek közt tüsténkedni már magában gusztustalan.
– Egy év múlva minden más lesz – mondta Melinda türelmesen –, nem haragszom én, csak háborogj. Úgyis csak a szád jár.
– Mi az, engem is programba vettél? Édesanyám, a Patkót, azt puhítsd meg, jó parti, mosni is tud, saját maga mossa ultrában a pulóvereit…
– Patkó sértődött ember. És a harag nem jó tanácsadó.
– Nem azért – mondta Rókáné lecsendesedve, megsimította Melinda vállát –, te is kaptál már az élettől egy-két farbarúgást…
– Ugyan? – Melinda feltette a szemüveget minden ok nélkül. – A galambpostád…?
– Legalább hozzám több bizalommal lehetnél. Hogy a miniszterhelyettes kiszuperált babája vagy, azt mesélik…
– A miniszterhelyettes? – kiáltotta Melinda. Lepottyant orráról a szemüveg. – Háromszor ha láttam összesen…
– Na. Hát ilyen kicsi a világ. Ezért nem kell ugrálni.
– De hát soha, de soha, még csak…
– Mit törődsz vele? Így aztán tartanak tőled. Ez a titka a nagy „népszerűségnek”.
– Juci! – mondta Melinda. Nagy lélegzetet vett. – Juci, figyelj ide. Megcsaltak, elváltam. És megutáltam a klikkesdit. Ennyi az egész. Írjam le és terjesszem stencilezve?!
– Mást is megcsaltak. Más is elvált. A klikkesdit mindenki utálja. Ez nem ok – Rókáné konokul rázta a fejét. – Ezt itt nem tudod bedumálni.
– Jó – mondta Melinda. – Akkor tényleg nincs más hátra, mint a munka. A tények. A cáfolhatatlan tények.
Ütötte az asztallapot.
– Mert ha valami van, mit számít az, ami volt? – Rókáné csücsörített.
– Hogy lehet valaki ilyen naiv? Egy pesti dáma?
Illedelmesen kopogtak.
– Gavallér Mihály! – mutatott a belépő férfira Rókáné patetikus mozdulattal. – Udvaroljon csak a szépasszonynak, vár a fodrász, már húsz perce.
Gavallér leült, otthonosan. Enyhe gyöngyvirágkölni jött vele, édeskés, de nem kellemetlen.
„A Gellérthegyen csókolóztam ötvenegyben egy kollégista fiúval – gondolta Melinda –, az használta ezt a pacsulit. Barna, hátrafésült, krémezett haja volt… No lám. Hát ilyenek a bánatos férjek? Ragyogó ing, frissen borotvált arc? Bár zsíros a bőre, és ez az orr alá kanyarodó fűszeres bajusz… De hát a festés kifogástalan.”
– Fhü … – Gavallér törölgette a nyakát – rohanok ide-oda, a fiúk kitettek magukért, mit tetszik szólni?
Melinda bólintott.
Intézték a formaságokat, Melinda pecsételt, feljegyezte az egyszámlaszámot.
– Ugye, a prémiumnál Kis Palit nem felejtik el? – kérdezte a végén.
– Kis Pali… Kis Pali… Ja, a Popej! Ismerem én. Ismerem mind. Nem elveszett gyerek, csak egyszer kézbe venné valaki…
– Ugye? – kérdezte Melinda enyhülten. – Örülök…
Rókáné rosszindulatú. Romlott. Ez a helyes kifejezés.
– …és önért valósággal odavan – folytatta Gavallér. – Nem mondja, nem, annál sokkal nagyobb vagány ez a Popej, de aki jó emberismerő… mert tapasztaltam egyet s mást, sajnos, így hozta a sors, de nem panaszkodom…
„Ez is beszélni akar. Félelmetes – gondolta Melinda. – Mindenki beszélni akar, és soha sincs kinek.”
Félretolta az iratokat. Várakozóan, biztatóan a férfira nézett.
Gavallér legyintett. Cigarettára gyújtott, kínálta Melindát.
– Nem? Helyes! …A nőnek ne is legyen dohányszaga. Hát, sajnos, ez itt beszédtéma… szegény meg csak kínlódik… De nem szeretném önt feltartani.
– Ezért vagyok – mondta Melinda, maga is megbánta, olyan sután hangzott, olyan nagyképűen.
– Sokszor úgy érzem, kegyetlenség, kedves gondnokasszony, Melinda, ha meg nem sértem… de szinte jobb lenne, ha eldőlne a dolog, jobbra vagy balra, tetszik érteni, de ez az állandó bizonytalanság, egyik diagnózis a másik után… – Gavallér sóhajtott, veregette a cigaretta parazsát.
– De hiszen az epe gyógyítható…
– Epe! Ez már régen nem epe. Most májra gyanakszanak, de az is lehet, hogy a gerincből jön… S az a két gyerek! Nyolc év alatt, ha nyolc hónapot voltak egyfolytában az anyjukkal. Makkegészséges volt, amikor elvettem, s a második szülés után… Én mindent megteszek, kedves asszonyom, ha meg nem sértem, Melinda, de hát én sem vagyok isten…
A cigaretta parazsa a szőnyegre esett. Melinda eltaposta.
– Egyikünk sem isten – mondta csendesen.
– Bezzeg tíz évvel ezelőtt! Nem ismerne rám. Régi művészcsalád, ugye, nálunk már tradíció, festegettem… kiültem a Csupi patak mellé, a palettámmal. Még most is megvannak a képek, egyszer bezsürizték az egyiket, de abbamaradt. Ahol betegség van, kérem, ott minden szépség összezsugorodik… De hát nem lehet folyton sírni.
Melinda homlokát ráncolta.
– Nem lett volna szabad a festést abbahagynia – kiáltotta hirtelen, mint aki megtalálta a mentőövet. – Abban lelne vigasztalást!
– …látom ott az ágyon, mindenféle csövek a fejénél, nyöszörög, és akkor én festegessek! Ha egyszer nem tudok segíteni rajta… – Gavallér felugrott, hangot váltott. – Valami derűsebb témát, ilyen bájos asszonnyal…
– Van egy ötletem! – mondta Melinda. – Hozza el az egyik képét, ha lesz egy kis ideje. Igazán kíváncsi vagyok!
– Hát van egy kisebb olaj, keret nélkül – mondta Gavallér izgatottan, gyermekien –, éppenséggel elugorhatok vele, de ezzel terheljem…?
– …és ami a feleségét illeti, szegényt, nem tudom, beleszólhatok-e… – folytatta Melinda – de biztos vagyok benne, hogy maga igenis sokat segít neki…
– Semmit, semmit – rázta fejét Gavallér bánatosan. – Mit is segíthetnék?
– Kitart mellette! – mondta Melinda diadalmasan. – Nem hagyja egyedül a bajban!
A férfi elkapta, szorongatta Melinda kezét, nedves szemmel, restelkedve.
– Hiszen ő is ezt mondta… tegnap délután, a látogatáskor. Ezt mondta: Misi, csak te tartod bennem a lelket, te, Misi… Hozom a képet, talán már holnapután…
„Holnapután a tanácsba megyek – gondolta Melinda, és fájó szemét borogatta –, meg kellett volna mondanom neki. A tanácsba megyek Kukac keresztanyjának a lakáskérelmével. Úristen! Hét óra! És csütörtök!”
Patkó nem feledékeny. Egészen biztosan kiment az állomásra az író elé. Ha G. Kovács Lászlót küldik, van értelme. Az mégis egy jó író, beszélni is tud, közvetlenül, egyszerűen.
A könyvtáros kislány nagyon megígérte.
– Csak a terem legyen kiutalva – mondta –, én megtöltöm, ha megtisztel minket ez az író illető.
Csak Patkó fanyalgott.
– Nagyon utálja maga ezt a G. Kovácsot? – kérdezte múlt csütörtökön. – Rosszabb író kell ilyesmire… akit az ember nem sajnál annyira.
De azért megírta a meghívólevelet. „Az olvasóközönség személy szerint Önhöz ragaszkodik.”
– Ha megismerik, megszeretik – mondta Melinda.
Nem, Patkó nem felejthette el. Kicsit link, kicsit beszáradt, de bajtársiasság van benne.
Szaladt a könyvtárba.
Zsuzsi két eperszínű gömbfülbevalót lóbált a fülében, vizet és papírlapokat készített egy pléhtálcára. Éppen tűnődött.
– Melinda néni, a viaszgladióluszt az agyagkorsóban, hagyjam vagy ne hagyjam, dísznek?
– Dobd ki ezt a rondaságot, fiam…
– Leltárban van – mondta a kislány csodálkozva –, ha az író elment, vissza kell tenni…
– Megjött?
– Már egy órája. Patkó elvtárs irodájába vonultak. De azért furcsa, kockás ingben, egy író…
– És a közönség? – kérdezte Melinda hirtelen rémülettel. – Akiket olyan lelkesen beszerveztél?
– Azok is jönnek. Délutános tanítás van, kicsit késnek.
– Honnan…?
– Általános iskola felső tagozat. Osztályonként öt.
– Gyerekek G. Kovácshoz?
– Az igazi irodalom mindenkihez szól – mondta a könyvtáros Zsuzsi nagyon komolyan, megrovóan.
Melinda majdnem megpofozta. Aztán elrohant.
Patkó ki fogja nevetni. Ott fog ülni a sarokban, és egész este gúnyos fintorokat vág.
Hogy nincs ember, az lehetetlen.
Hideg szél fújt, magára terítette az orkánkabátját. Kilépett az utcára. A kapitalisták se szégyellték az utcáról becsalogatni a vevőt.
Három sarokkal arrébb az italbolt. Fáradt asszonyok, földig nyúlt hálókosarakkal. Céltudatos férfiak, céklaszínű nyakkal.
Senki se sétál. Mindenki siet. Mintha nyomukban lennének. Mintha cukrot osztanának valahol.
Ó, nem. Nem ez az ideje. Ez a fajta áru nem kell ma este.
Égett az arca.
„A friss levegő egészséges – gondolta –, mély belégzés, kemény járás. Nem olyan az ördög. Nem olyan fekete.”
Nem ment vissza.
Csatangolt kerek egy óra hosszat, tízszer, hússzor is elismételte másnapi teendőit.
„Legfeljebb elhalasztották – gondolta nyolckor, s lábujjhegyen beosont a márványoszlopok között –, a pénzt úgyis megkapja.”
Hallotta a zsivajgást a könyvtárszoba felől.
– Mi ez? – kérdezte Patkótól. Patkó egyedül ült a ruhatáros székén, szundikált. – Hát mégis…?
– Rekord – mondta Patkó –, hatan jöttek, az író kedvéért. Hat felnőtt!
– Ez a zaj. Ez a tömeg… – mondta Melinda bizonytalanul.
– A tévé is ott áll – Patkó felállt, nevetett. – Zsuzsikát se ejtették egészen fejre. Nemsokára kezdődik az esti krimi.
– És G. Kovács…?
– G. Kovács beszél. Fogalma sincs és boldog. Szólok, fejezze be, mielőtt még leemeli valaki a tévéről a takarót.
– Borzalmas – kezdte Melinda –, nem akarok találkozni vele. Fizessen neki elsőosztályú jegyet.
Indult a gyűrött orkánban a lépcső felé. Nem érzett álmosságot. Az altató pedig elfogyott.
– Lejövök még később – szólt vissza. – Béla, kérem, ne térjünk e fölött napirendre csak úgy…
Önkéntelenül kunkorított a haján. Patkó furcsán nézett rá, szinte szánakozva.
– Ne haragudjon, keserves nevű Melinda – mondta –, de szabad estéim nem adom. Nincs olyan isten.
– Miért? Se asszony, se gyerek. Mire ez a sietség?
„Még majd félreérti – gondolta azután –, amilyen beképzelt. Képes és azt hiszi, partnert keresek.”
– Igazán csak hivatalból – tette hozzá hadarva. Patkó nevetett, szája körül legörbült a két ránc, mint az egérfogó.
– Az ágyába kellek, melegítőnek. Már kezdtem azt remélni.
– Ilyenfajta viccekre senki nem jogosította fel – mondta Melinda. – Ennél sokkal jobb barátomnak tartottam. Sokkal, de sokkal jobbnak.
Szemrehányóan emelte a férfira olvadó tekintetét.
– Barátság? – kérdezte Patkó. Állt a lépcső alján, kezét zsebre vágta. – Olyan nincs, férfi és nő közt. És nem a főnököm. Nem utasíthat. Ezt be kell látnia.
– Kértem – mondta Melinda szomorúan. – Néha szeretem azt hinni, hogy megoszthatom a gondjaimat. Csak percekre.
– Kár beszélni – Patkó elkomolyodott, már hat lépcsőfokot távolodtak –, ha az ember sokat fecseg, reggelre másnapos a lelke. És csak zavarosabb lesz minden. Ilyen okos asszony! Még nem vette észre?
– Gyáva – mondta Melinda sértő szándék nélkül, tárgyilagosan. – Szerencsére bírom egyedül.
– Hát persze – Patkó megint nevetett, kissé ingerülten. – Mária Magdolna…
– Maga ivott. Én mint e Ház gondnoka…
– Volt egyszer egy pék. És egy nap komolyan vette – kiáltott utána Patkó. – Elkezdett ingyen kenyeret osztani. Becsukták, rács mögé…
– Menjen a fenébe – mondta Melinda. Rémülten hallotta a saját hangját, a rikácsoló zörejt. A veszekedések Sándorral, Károllyal.
Menekült. Kettesével vette a lépcsőket. Eltűnt a kanyarban, orkánkabátja hervadtan zizegett.
– „Semmi gyengeség – bizonygatta –, csak gondolkodni kell. És leásni. A gyökerekig leásni.”
Szomjas volt. A víz nem ízlett. Mintha lázas lenne, apró buborékok ütöttek ki a testén.
Még nem fűtöttek, a szél besüvített az ablakrésen.
„A tömítések!” – Csaknem felujjongott. „Légmentes ajtó- és ablakzár, szabadalom: folyóméterenként tizenkettő. El is készül, a tél előtt. Ha még holnap megrendelem.”
De ahhoz kell egy colstok vagy mérőszalag… Leszaladt újra, vitte az irodakulcsot. Éjfélig kutatott a fiókokban, méricskélt.
Utána felszédelgett újra.
– És most alszom – motyogta –, az igazak álmát alszom. Azért is.
– Nem kellett volna Tivadart felbiztatnia – mondta Popej –, összelopkodja a környék macskáit, leborotválja őket, úgy próbálgatja, ragad-e nyers húsra matrica…
– Majd szakítok rá időt – felelte Melinda –, és megmagyarázom…
– Nekem is azt ígérte – Popej vitte a kalapácsot, segített a szögeket falba verni. – Aztán helyette ezeket a randa képeket aggatjuk a falakra…
– Dózsa-sorozat. Figyeld meg, milyen kifejező az elszánt harag, a két sereg összecsapása!
– Ezerötszáztizennégy – mondta Popej. – Maradjunk a jelenben. Maga szerint nem a külső a fontos. Hanem valami más.
Melinda arrébb tette Dózsát a tüzes trónon. A kályhacső mellett megpörkölődik.
– Tudod, jövőre etázsfűtés lesz – mondta –, már készítem az előterjesztést. Képzeld el, minden helyiségben egyforma, szabályos meleg.
– Hiába keresek jól. A téesz-agronómust úgyse fogom soha lepipálni. Együtt jártunk iskolába, de a presszóban elkerül.
– Mert ilyen hülye cuccot viselsz meg lósörényt – mondta Melinda
– De ha egyszer nem a külső számít… Nem stimmel az elmélet. Tudja, néha azt hiszem, egy varázsszón múlik az egész.
– Kérlek, Popej, ezt az utolsót rakd fel egyedül. Az a szegény kis Kukac vár a társalgóban, ígértem neki rumosmeggyet, képzeld, még sose evett.
– …de ha egyszer maga felpiszkálja az embert, mindenféle osztályon felüli dumával, miért nem tudja érthetően kibökni: mi a francot kell csinálni, hogy az ember úgy-ahogy, jól érezze magát?!
– Kedves, okos Popejem – mondta Melinda nyugtatóan, szeretettel –, nem lehet ezt egy-két szóval. Hagyjuk érni a dolgokat. Figyelj.
– Mit figyeljek? Kit figyeljek? Magát? Ahogy reggeltől estig szaladgál, mintha kergetnék?
– Magamért szaladgálok, kisfiam? – kérdezte Melinda komolyan. Az egyik rumosmeggy ellapult a köpenye zsebében. Lenyalta szirupos ujját. – Mit gondolsz? Magamért?
– És közben szépen megaszalódik. Mióta idejött, legalább négy kilót fogyott.
– Fogytam? – Melinda önkéntelenül végigsimított a csípőjén. – Fogytam, szerinted? – kérdezte élénken.
– És olyan petyhüdt lett a szeme is.
– Ez mind szamárság – mondta Melinda. Megindult sietősen. – Ki törődik ezzel? Másokért vagyunk, nem magunkért. Ez az egyetlen megoldás, fiacskám.
– Kösz – mondta Popej, bizonytalan gúnnyal –, köszönöm az ilyen zseniális megoldásokat. Mintha az ilyet ki lehetne bírni huzamosan.
– Persze hogy ki lehet – mondta Melinda –, van rá példa.
Futólag betekintett a tükörbe, összecsippentette a bőrt a szeme alatt.
– Csak úgy megváltozni? Hipp-hopp?
– A tapasztalatok. A tapasztalatok érlelnek – Melinda méltósággal nézett hátra –, miért vagy türelmetlen? Tudod, én mit szenvedtem, amíg idáig eljutottam?
– És most boldog?
– Kukac még sose evett rumosmeggyet … Az elégedettség, az is nagy dolog. Ha már túljutottunk a hiábavalóságokon…
– Holnap is eljövök – kiáltotta utána Popej –, segítek a pincét felmérni.
Kukac a társalgóban ült, lábát maga alá húzta, Horváthné hosszú nyélre tekert ronggyal kotorászott a szék alatt.
– Tessék nézni! Behozza a sarat! Semmi keresnivalója itt ilyenkor idegennek!
– Én hívtam – mondta Melinda szigorúan –, ezt a durva hangot nem szeretem.
– Nekem kell felmosni. Mert ígéret az van, minden részről. De egy taknyos lányt nem képesek előkeríteni, az ember tulajdon lányát.
– Írtam – mondta Melinda –, tudja, hogy írtam.
– Írt! – legyintett Horváthné. – Tetszett írni! Nem érdeke a gondnoknőnek. Aki sose szült, ezt nem tudhatja. Meg ott Pesten, amilyenek az erkölcsök… aki annyit megpróbált, mint az elvtársnő, az igazán tudhatja, minek letagadni.
– Menjen ki – mondta Melinda –, legyen szíves. Hálátlanok…
– Elfelejtettük meghálálni? – Horváthné derekára csapta a kezét. – Itt csak a kultúrház lehet hálás, hogy bagóért húzogatjuk a söprűt… De mind így csinálják. Egy darabig mézesmázosak, aztán csak kimutatják a foguk fehérjét.
– Ki bántotta? – kérdezte Melinda döbbenten. – Bántotta valaki?
– A hang! A hang, kérem. Velünk se lehet mindent. Még a pesti naccságáknak sem. Patkó úr, ő egy igazi úriember, isten ments, hogy valami bestia megkaparintsa.
– Én bevágtam volna neki egyet – mondta később Kukac. Szopogatta a rumosmeggyet. – De úgy, hogy elterüljön.
– Jaj, Kukac – Melinda igyekezett mosolyogni. – Felbosszantották. És nem a háláért csinálom, tényleg.
– Akkor ezt tessék meghallgatni: a Ficek tegnap bejött a műhelybe. Ficek, annyi mint Ficere…
Beszélt. Kapkodva szedte a levegőt, szája szélén kibuggyant a csokoládés massza.
Melinda előtt kellemesen összefolyt a terem, a szózuhatag. Dagadt lábat feltette a szomszédos szék élére. Magas szárú cipőt kellene viselnie. Miért nem azt visel? Talán a hiúság, még mindig?
„Valamikor gyönyörű lábam volt – gondolta, és Kukac barna szájüregébe bámult – a tűsarkú, francia cipőkben. Például az Elektromosok bálján. Lóránt átvágott a táncoló tömegen, értem jött, egyenesen értem. Én nem vagyok elektromos, mondtam neki az angolkeringőnél, dehogynem, felelte, kétszáz volt feszültség, legalább. Ha megpróbálom vele mégis… ha nem engedem, hogy disszidáljon…”
– És erre én? – kérdezte Kukac, kicsit hangosabban. Megbökte Melinda térdét. – Mit csinálhattam erre? Ha nem adom oda, irtóra kikészít. Odaadtam. De miért veszi el?
– Kicsoda? – Melinda erőlködve ránézett.
– A Dömötör…
– Melyik Dömötör?
– Hát az a Dömötör – Kukac beletörölte a csokoládét a fotelhuzatba. – Nem is tetszett idefigyelni?
– Álmos vagyok – mondta Melinda.
– Álmos, hihihi… – vihogott Kukac, inkább zavarában.
Melinda elvörösödött.
Mire céloz ez a taknyos?
– Mára elég – mondta hűvösen. – Nemcsak fecsegni kell, különben is.
– Keserű. – Kukac betömte az utolsó rumosmeggyet a szájába. – Azt hittem, jobb. És felfújni se lehet, mint a rágógumit.
„Most el tudnék aludni – gondolta Melinda. Felkelt, kilincsre csukta az ajtót Kukac után, visszaült, lábát ismét feltámasztotta –, szundíthatnék negyedórát. Úgy látszik, időváltozás lesz, felmelegszik még az ősz, vénasszonyok nyara… ez a sok apróság. Valami nagyobbat kéne. Valami igazit. Mielőtt leesik a hó, és végképp bezárkóznak az emberek a házaikba.”
– Bocsánat – mondta Patkó –, végre pihenni látom.
Melinda lekapta lábát a székről.
– Gondolkodom.
– Segíthetek? – Patkó közelebb jött, leült Kukac helyére. – Délelőtt még emberformám van nekem is.
– Nehéz – mondta Melinda –, csipcsup intéznivalók és közben minden a régi.
– „Tövit töröm, s a gallya jut…” – Patkó megfogta a nő lecsüngő csuklóját. – Azt hiszi, ezt csak maga érzi? Alapkérdése a művészeteknek…
Melinda nem vonta vissza a kezét.
– Azért kéne kieszelni valami alapvetően mást. Alapvetően értelmeset…
– Kieszelni…! – mondta sajnálkozva Patkó. Futólag megcsókolta Melinda kezét. – Maga olyan rendes, jobb sorsra méltó kis teremtés.
– Az ész az egyetlen – mondta Melinda. Kézfejét, mintha rátettek volna valamit, óvatosan ölébe helyezte. – A helyzetek tiszta felmérése…
– Isten mentsen. A tudás olyan fény, ami csak jobban bevilágítja a szakadékot. Én napi két deci barackra szavazok.
– A kábulat gyávaság, mondtam már. – Melinda érezte a citromos gin ízét a nyelve alatt. – Italról különben se beszéljen énelőttem. Inkább találjunk ki valamit, közösen.
– Találjunk ki, ugye? – kérdezte Patkó gyöngéden. – Közösen? Jó is az, de nem olyan egyszerű… pláne észokokkal.
– Béla, Béla… nem képes valami másra is koncentrálni, azon kívül? Látja, ezért süpped bele maga is.
– Már majdnem megcsókoltam még egyszer a kezét – mondta Patkó tréfásan. – Pedig nem könnyű, kézcsók, egy kősziklagörgető isteni jobbra…
„Nem kell rá haragudni – gondolta Melinda –, nem tehet róla, hogy nem tanult meg uralkodni az érzékein. Azért még mindig különb, mint bárki itt Hármashegyalján. A mosolya Lóránt-szerű.”
– Ha mi ketten összefognánk – mondta buzdítóan –, indítanánk egy sorozatot, komplex-sorozatot, zene, képzőművészet, irodalom, egyszerre, párhuzamosan, mindenki számára ismert emberi élmények, halál, szerelem, hogyan építik fel világukat ugyanabból a motívumból a különféle ágazatok… Úgy kezdeni el, mint az iskolában.
– Az általános iskola kötelező. De erre senkit sem kényszeríthet.
– Közéjük kéne menni… – mondta Melinda belemelegedve. Tetszett neki, hogy Patkó figyeli. – Magunk köré gyűjteni őket szívós, lassú munkával. Megragadni az alkalmakat.
– Jó – mondta Patkó. – Megosztjuk. Maga begyűjti a népet, én megkomponálom a bűvészműsort. Ámbár nyolcan-tízen eddig is felkerestek. Ha nem is kürtölöm világgá…
– Nyolc, tíz, az semmi. Délután kimegyek a téeszbe, éppen szüret van, Rókáné is beállt, felügyel az ipari tanulókra, napidíjért. Ennél nincs kedvezőbb alkalom, elvegyülni, beszélgetni…
Melinda felállt, izzott az arca.
– Ha mi ketten szövetkezünk…
– Nem tudtam – mondta Patkó kissé ijedten, és lassú, himbáló járásával megközelítette az ajtót –, nem tudtam, hogy ennyire boldogtalan.
Melinda lelkes mozdulatát befalazta a levegő.
– Hülye – sziszegte Patkó után –, hülye, gyáva bohóc. Még ma ott leszek közöttük. Ott, a tett színhelyén …
– Legalább levezetik az energiákat. A fizikai munka frissíti a vérkeringést – mondta Katona, és elhelyezkedett a présház melletti fapadon. – Így szokás két évtizede. Három nap tanítási szünet… Innen mindent látok. Ne lazsáljon senki, ajánlom…
– Roppant romantikus – nézett körül Rókáné elragadtatottan –, nem tudom megunni ezt a képet. Alkonyat felé, tiszta időben, valóságos költészet. – Nagy karimájú szalmakalapot viselt, rövid piros sortot, magas sarkú strandpapuccsal. Felült a gyűjtőkocsi bakjára, simogatta az ostorral a lovak hátát. – Gyerekek! – kiáltotta. – A teli puttonyt ide a hordóba! Aki talál muskotályt, hozza nekem!
Melinda tornacipőt húzott s egy régi tréningnadrágot. Szűk volt, majd kipattant a fenekén.
– Csak nem tetszik beállni? – kérdezte Kukac.
– Na de, kisasszony, kérem, vagy nem is tudom, hogyan nevezzem – méltatlankodott a brigádvezető, egy bricsesznadrágos, városi külsejű fiatalember –, ezt el se fogadnánk ingyen, más a gyerek…
– De hát nekem szórakozás – mondta Melinda –, és jobban megismerjük egymást munka közben…
– Ez a békekölcsön-jegyzésnél volt utoljára – mondta Katona –, akkor fűzték őket ezzel a szöveggel. Ámbár csinálja csak, ha olyan kíváncsi…
– Tőlem – vonta meg a vállát a fiatalember –, a hasznot úgysem tudja egy délután megenni… Na, fiúk, oszolni, álljatok a felnőttek mellé, figyeljétek… Meg ne szúrjátok egymást, a tőkében kárt ne tegyetek.
Kukac felcsatolta a hatalmas puttonyt.
– Én leszek a puttonyos! Stop a puttony! Ide tessék jönni, az én soromba! – kiáltozott, s vonszolta magával Melindát boldogan.
– Lám, a kis gondnoknő – nézett az arcába a mellette álló sovány, ráncos orrú asszony. – Hát, angyalom… belekóstol?
Elindultak.
„Két-három órát velük haladok – gondolta Melinda – szótlanul. Aztán elkezdem. Először a család, gyerekek. Azután a kereset. Végül úgy általában az élet. Kell hogy legyen parázs a hamu alatt.
Parázs csak ott van – mondja Patkó –, ahol már tűz is volt. De itt nem éleszteni kell, hanem csiholni, kedvesem.
Az ősember sem dobta el a fadarabot, kivárta, amíg füstöl.”
Melinda egy szemet sem hagyott a tőkén, az olló nyomta a hüvelykujja tövét. Lemaradt.
A ráncos orrú asszony bevárta.
– Angyalom… hagyjon valamit a böngészőknek is! – Kukac lelkesen cipelte a puttonyt, féltérdre ereszkedett, hogy könnyebb legyen a szőlőt beledobálni.
– Eredj, ürítsd ki – szólt rá Melinda.
– Majd, ha teli… – lihegte Kukac.
– Szép munka – mondta Melinda a ráncos orrúnak.
– Szép-e? – kérdezte az asszony. – Egy hét után mintha kerékbe törték volna a derekamat…
– A néni már nyugodtan otthon maradhatna, tölthetné az idejét mással. Nincs nyugdíj vagy járulék?
Az asszony nem válaszolt. Csattogott az ollója, szaporán, egyforma ritmusban. Melinda alig tudta követni.
– Harmincöt éves vagyok – mondta a sor végén az asszony. – Novemberben fordulok a harminchatba.
Melinda döbbenten görgette a súlyos fürtöt Kukac puttonyába.
„Fiatalabb, mint én.”
– Ne játssz azzal az ollóval, mert szájon töröllek! – hallotta Katona basszusát.
– Hahó! – kiáltotta Rókáné, s szalmakalapját lengette valahol a távolban, a kocsi tetején.
– Hát a tévét tetszett-e az este nézni? – kérdezte az asszony. – Az uram kártyázott a Marci öcsémmel, a Peti fiam elvitte a kis Katicát békalesbe, az a kis csöppség meg szépen elmaradt az ölemben, gondoltam, csak megnézem, ki a gyilkos…
Melinda lába szárát fájás hasogatta. A nyaka is zsibbadt. Nyomogatta.
„Csak nem fáradtam el? Hiszen még csak húsz perce…”
– Mozgassa kicsit – mondta jóindulatúan az asszony –, aztán majd a sor végén kiáll.
De ő elkezdte a harmadik sort is. Égett a talpa a gumicipőben. A bokája puffadt, egyre jobban. Azután a hasa kezdett el szúrni, a negyedik sor közepén, és nyilallás jött az oldalába.
– Várjon, no. – Az asszony kulacsot vett elő bő szoknyája zsebéből. – Húzzon egyet.
Melinda mohón töltött a szájába. Fuldoklott, ráköpte a kortyot a szőlőre.
– Azt hitte, víz? – nevetgélt az asszony. – Attól csak izzad az ember. – Jócskán ivott, hangos kluttyogással. – Most már csak kibírom…
– Halló – kiáltott valaki –, irodás néni, hogy ízlik a meló?
Popej volt, a másik táblából, fekete klottgatyában. S. O. S. a mellére tetoválva.
– Hát te? – Melinda alig tudott felegyenesedni.
– Gyámolítom a gyengéket, parancsára… Látja ott hátul azt a sárga pacnit? A szülőanyám, úgy is mint téesz-tag. Folyton lemarad, tele van hájjal. – Villant a napfényben a penge éle, vadul vagdosta a szárakat. – Mire jó a kanadai bicska?
– Helyes – mondta Melinda. Szikrázott a szeme, szivárványos keretet kaptak a tárgyak. Elszédült. A néni megkapta.
– Ejnye, angyalom, menjen szépen a bokrokhoz, rosszul lesz mindjárt, kinek használ? Ilyen jó lélek, mint maga, na, menjen már… – kituszkolta Melindát a sorból.
– Este átjövök – kiáltotta utána Popej –, mesélek egy oltári sztorit.
– No – mosolygott Rókámé, és gúnyosan csücsörített. – Kikészültél? Kellett neked?
Férfiak közeledtek a szőlős felé, kapa a vállukon. Megálltak az első tőkesor mellett, nevetgéltek. Nézték a hajladozó nők combját. Fülsértően füttyintgettek.
– Te Mucus, hé…
– Este leöblítjük, gyere a Vén bakába… Nyolckor, hallod, Tera?
– Nyolckor! Majd éppen én! …Nyolckor?
– Mozgás, mozgás! – Katona felugrott a padról, álmából riadva. – Mert a munka büdös, mi?
– Miért nem énekelnek? – tűnődött Rókáné. – Néha énekelni szoktak. Olyankor még szebb az egész, végigtekinteni a végeláthatatlan zöld dombokon…
Melinda vizes zsebkendőt tett a szemhéjára. A szúrás elmúlt, tisztán látott megint.
„Nem. Nem tehetem meg, hogy feladom – gondolta szenvedélyesen –, részt kell vennem, valahogy…”
Besántikált a szőlő közepébe.
– Majd én mesélek – mondta hangosan –, hogy ne legyen unalmas…
– Mese! – vihogott valaki a csoportból. – Mese habbal…
– A János vitéz! Tudják-e, ki írta?
– Láttuk azt mi operettben! – De azért közelebb sodródtak.
– Petőfi Sándor. Petőfi. Tüzesen süt le a nyári nap sugára, az ég tetejéről a juhászbojtárra…
Követte őket, a göröngyben meg-megbicsakló bokával. Néha lehajolt, vágott egy-egy fürtöt, a puttonyba pottyantotta.
– Jaj neked Iluska, szegény árva kislány, hátad mögött van már a dühös boszorkány…
Megakadt. Nem tudta tovább. Szája a szomjúságtól összeragadt. Kereste, de nem találta a ráncos orrú asszonyt a pálinkás kulaccsal.
– Eszem a beszélőkéjét – mondta egy gyökérszínű bácsi –, hogy bírja szusszal! Aztán erre mennyi a munkaegység?
– Pszt – mordult rá a szomszédja, egy almafenekű néni. – Vén trotty… hagyja csak. Hadd teljék kedve.
– És aztán ez a szegény fiú búsan elment a falujából világgá, útközben még rablókkal is találkozott…
Majdnem figyeltek.
– A francia király országát megmentette a törököktől, de a király lánya nem kellett neki, hű maradt Iluskához…
Egyre laposabb mondatok. A verssorok pacsirtái hízott lúdként bukdácsoltak a karók között.
Újra szédülni kezdett. Sípolt a tüdeje. De azért folytatta, a képregények stílusában.
– A tündérek országában… ott volt egy tó… bedobta a virágot… kikelt Iluska… ugye, szép? Ha egyszer összejönnénk, láthatnák képen is.
– Tündérek országa, ugyan hun, ugyan?
A brigádvezető kolompolt.
– Nesze, itt egy üveg kristályvíz, igyál – mondta Rókáné a kocsinál –, a srácok végeztek. Nekik csak hat órát szabad.
Melinda felült a bakra. Ivott. A víz kétoldalt a blúzába folyt. Érezte, hogy a szeme zsugorodik. Messziről hallotta Kukac sivító hangját:
– Tizennyolc puttonnyal vittem… Tizennyolccal!
„Iszonyúan fáradt vagyok – gondolta –, csak iszonyúan fáradt, semmi más.”
Jött Popej, a kanadai bicskát hajigálva.
– Késdobáló is lehetnék, csak edzeni kéne… Látja ezt a bukfencet?
„Talán a szemüveg – gondolta Melinda –, talán a szemüveg hiányzott.”
– A késdobálással is ki lehetne tűnni, mi a véleménye? – Popej Melinda mellé telepedett. Megveregette a két szomorú ló farát.
– Belülről – motyogta Melinda. Dörzsölte a szemét. – Az az igazi. – Nagyokat lélegzett, tapogatta a bordáit.
– Ez a csibész itt kódorog – lépett oda a munkavezető. Tivadart maga előtt terelte –, az elvtársnőt keresi…
Tivadar fellépett az első kerékre.
– Figyeljen ide! Óriási újság! Ráhúztam a matricát egy döglött egérre, és ragad! Mikor ad másikat?
– Tivadar – mondta Melinda, s kapaszkodott az ingatag gyeplőszárba –, eridj inkább, és segíts annak a puttonyos néninek!
– A rosseb segít – felelte Tivadar. – De legközelebb nagyobbat kérjen, ami kutyára is jó.
Melinda megpróbált a szemébe nézni. De csak hosszúsága és szélessége volt ennek a szemnek, a mélység hiányzott, lecsúszott róla a tekintet, mint a labdáról a kavics.
– Tisztára állat – legyintett Popej. Lelökte Tivadart a kerékről, hintázott a kocsi. – Ojjé, indul a menet… jön velünk tovább, ugye?
– Ma már nem – mondta Melinda –, azt hiszem, megrándult a bokám.
– Mennyit barnultam fél nap alatt! – mutatta büszkén Rókáné a karját. Összeszedte Katonával a fiúkat, vászonzsákját megtöltötte szőlővel. – Hát csak napozgass te is.
Melinda egyedül maradt, alig látta a távolodó népet.
„Ráadásul a napfény nekem nem is előnyös – gondolta –, kibújik az összes szeplőm.”
„Na és, ha kibújik? Mit érdekel az engem már?” – idegesen a ló tomporára suhintott az ostorral. A ló arcul legyintette a farkával.
„Munka közben nem figyelnek. És én sem bírom. Hiába. Úgy látszik, az izzadság elmossa.”
Ha Patkó Béla most érte jönne. Ha megérezné. A bordó garbóban jönne, kihajtott nyakú fehér inggel, kezét lóbálná a levegőben. Érdekes, hogy a középső ujját mindig a mutatóujján billegteti, jönne, felnyúlna érte a kocsiba, leemelné, és azt mondaná: majd én viszem.
„Közös sors, barátság, szövetség, ne értsük félre!” Hátradőlt, a pokrócot lábára húzta, szeméből kétoldalt könny folyt az erős fénytől, ahogy visszaverte a föld az alkonyatot.
Motorbicikli berregett, benzinszag csapott az orrába.
A bukósisakban alig ismerte meg Gavallér Mihályt.
– Kezét csókolom, drága Melinda, kezét csókolom. Kerestem a Házban, hallom, kijött a szőlőbe gyönyörködni… Ha nem veti meg, itt az oldalkocsi, befurikázom…
– Miattam…? – kérdezte Melinda.
– Ez a legkevesebb, igazán… s amit tetszett említeni, a képem, itt van hátul összetekerve, van ennél jobb is, de a keretet bajos… – Gavallér a csomagtartóra pislogott, zavartan.
– A kép – mondta Melinda. Mosolygott. Kitörölte szája széléből a csikorgó homokot. – Alig várom…
Lemászott a szekérről, felcsatolta a másik bukósisakot.
– Ha valaki sokat markol, persze hogy keveset fog – mondta Kenderes, amikor elolvasta Melinda jelentését a kultúrház havi munkájáról. – Amit maga itt leír, kedvesem, merő pesszimizmus… Néha azt hiszem, piszkálódni akar. Pedig hát emiatt adódtak zűrjei odafent is. Részletezzem?
– Melinda – mondta Patkó, s először volt indulatos –, az öreg Kecely nénit miért nem látja? Hetenként három könyvet olvas! És a pingáló asszonyok?
– Csupa egyedi eset – felelte Melinda –, tőlünk függetlenül.
– Miért nem jár inkább moziba?
– Bezzeg Pesten nem volt ilyen szent – mesélte Horváthné fűnek-fának –, ott, abban a nagy épületben, a sógornőm komaasszonya kézbesítő… két férjet is elnyűtt, egyszer meg bezárkózott a hivatali vécébe, öngyilkos akart lenni, vagy mi a fene… itt meg rázza a rongyot, semmi se elég jó neki, semmi se elég tiszta, egy szar gumiharisnya, azzal szúrná ki a szemünket meg ötvenforintos béremelés!
– Mindenbe belekotyog, ami nem is az ő dolga… csodálom a Kenderes elvtárs türelmét!
– Lassan sorszámot oszthatsz az ajtód előtt – mondta Rókáné –, van ebben valami nevetséges.
– Okulj ebből – Rózsa néni, az igazgató nővére majszolta a fonott kalácsot –, így jár, aki a szívére hallgat. Nem rossz gyerek az én öcsém, csak szíve, az nincs neki. Amikor velem az az eset történt, egyetlen részvevő szó nem hagyta el az ajkát…
Rózsa néni kint lakott Árokdűlőn, és csipkecsillagokat horgolt eladásra. Volt egy galambja, úgy hívták, hogy Putyi, de tavaly ráborult a mosogatódézsa. Rózsa néni négynaponként mosogatott, s így, mire rátaláltak, Putyi megfulladt. Rózsa néni számára ez volt az utolsó húsz év legnagyobb szörnyűsége.
– Kerestem, kerestem azt a boldogtalan állatot, sírtam, hogy elrepült… az meg ott vergődött, néhány lépésre tőlem… Mennyit szenvedhetett!
– Ó, nem – nyugtatta Melinda –, az állatoknál ez vegetatív dolog…
– Minden csak feltételezés – sóhajtott Rózsa néni –, hátha még mi is lehetünk galambok, másik életünkben, vagy voltunk, mit tudom én? A hindu bölcsek erre építik elméletüket. Olvastam erről egy könyvet, illusztrációval…
Kopogtak. Lófogú kislány nyitott be.
– Kezicsókolom. A mama üzeni, hogy még nem intézkedett a tanács. És a Karcsika köhög, mert csupa penész a fal… Tessék bemenni még egyszer, ha már meg tetszett ígérni… – mondta énekelve.
– Ki volt ez? – Rózsa néni tört még a kalácsból. – Miért hagyod, hogy folyton zavarjanak? Mert hogy én eljövök néha, este, hát istenkém, előveszem a horgolásom, legalább nem unatkozol.
– Mindegy – mondta Melinda.
Tivadar megfojtott hat kutyát, itt bujkál a pincében. Meg akarják verni. Popej leveleket ír, olvashatatlan kézírással.
– Túl sokat veszel magadra. Az élet nagyon hamar elrepül, drágám, hipp-hopp és megöregszel… Én nem vagyok régimódi öregasszony, erkölcscsősz, nekem hihetsz. Itt ez a vidám város, szüret, zene, mulatság. Addig élj, ameddig lehet!
Melinda bogozta a haját. Délután öt óra, és még nem fésülködött. Sehogy sem akartak a hajszálak szabályosan felfelé kunkorodni, megakadt bennük az ujja. Kitépte csomóstul.
Rózsa néni maga elé húzta a maradék kalácsot. Nehogy a hajszál belekeveredjen.
Melinda hallgatta, ahogy csámcsog, aztán gyorsan visszament az irodába. Patkó ajtaja előtt kicsit hangosabban lépkedett. Leejtette a ceruzát a kőre, várt. Ahogy lehajolt érte, megint a derekába nyilallt.
A szobájában csend fogadta. Leült, ráhajtotta fejét az asztalra.
Az asztallapon halvány karcolás. Vagy csak a faminta. Két mell, jobbra-balra tekintő bimbókkal.
Fogta a ceruzát, szórakozottan, a két mell közé fektette.
Nézte. Borzadt és borzongott egyszerre.
Valaki közeledik. Talán Patkó.
Arrébb hengerítette a ceruzát.
Rókáné belibbent, testhez simuló, nagyvirágos ruhában.
– Hagyd már azt az undok ceruzát! Ma van a szüreti bál. Nem vonhatod ki magad, ha már egyszer kölcsönadtuk a téesznek az asztalokat.
– Fáradt vagyok én erre.
– Ha nem reprezentálunk, megsértődnek, aztán lesheted, megkötik-e a kulturális szerződést… Valami jobb rongyod csak van, amit felvehetsz? Vagy azt is ott hagytad a férjed új macájának?
– Nem kötelezhetnek, hogy mulatozzak…
– Patkó igazán finom ember, mégse derogál neki…
„Tulajdonképpen miért ne mennék? – gondolta Melinda. – Talán így a helyesebb. Szórakozás közben rávezetni őket. Részt kell vennem, de értékem szerint. Szükség lehet rám ott is.”
Kiválasztotta a levendulakék gyapjúruhát. Legfeljebb a mély kivágásba odatűzi a korálltűt. „Olyan vagy ebben, mint egy angóracica, puha és kéjes, az embernek rögtön kedve támad…” Sándor mondta, amikor még udvarolt. Dehogyis Sándor: Károly, együtt vették a Modellházban. A cipő is szinte új. Szorít. Utoljára április ötödikén viselte, prémiumosztáskor, amikor azt hitte, ő lesz az új főelőadó.
Nézte magát a csorba tükörben. Meg fognak lepődni.
„Igen – gondolta aztán megnyugodva –, a csomagolás a régi. De csak a csomagolás. S ebben a forgatagban újra erőre kapok. Biztosan várnak. Hiszen olyanok, mint a gyerekek.”
Feltűzte a haját, laza kontyba.
Vidáman Rókánéba karolt a kapu előtt.
– Tíz év mínusz. Nesze, egy kis kölni – mondta Rókáné, és öntött a flakonból Melinda fejére. – A hónod alá is. Kiskabátot hozzál, hűvösek az éjszakák. Lacikám később jön, fontos telefont kapott – tette hozzá idegesen. – Nem teszem miatta naftalinba a bájaimat. Gavallér is ott lesz, majd meghallod, milyen szépek az olasz dalai…
Melinda Gavallér képeire gondolt, és elnevette magát. Azok a szirupos mázolmányok! Alig tudott neki néhány biztató szót kinyögni. Ha énekelni is így tud!
– Most majd a mulatságon is láthatják, hogy nincs takargatnivalód. Mert ha egyszer elindul a szóbeszéd…
– Mit mondhatnának rólam?
– …már arról fecsegnek, hogy minden pénzedet rumosmeggyre költöd. Az a béralap-história is, ki hiszi el, hogy önzetlenül mondtál le a saját száz forintodról, csakhogy a takarítónőkét emeld?
– De hát ez igaz – kiáltotta Melinda. – Te is bizonyíthatod!
– Minek neki, a többit úgyis összeszedi, mellékesen, ezt terjeszti a Horváthné, és kacsint hozzá: egyik eb, a másik kutya!
– Hazamegyek – mondta Melinda, és megint szédült. – Hazamegyek a szemüvegemért.
– Hogyne! Vágj jó képet és vigyorogj. Mind így csináljuk.
– Kenderes tudja… Kenderes…
– Kenderes, Kenderes… – Rókáné hátba ütötte Melindát. – Nézd, én alapvetően szeretlek. Tegnap felkereste őt egy fiatalember, a szomszéd községből, pecsétes ajánlólevéllel. Amíg te a tanácsnál futkostál a pártfogoltjaid lakásügyében. Utána kijött Kenderes, támasztotta az ajtófélfát, intelligens arcot vágott, nem volt könnyű neki, és azt motyogta: azért egy helybeli gondnok mégiscsak más… Perspektivikus látás, nagyobb tekintély… No, persze rögtön visszatáncolt, hogy téged mennyire becsül, és ha már Pestről idecsődítettek, nem tenne ilyet veled, szóval igyekezz, mielőtt kipottyansz a cukrospikszisből, barátném.
– Cukrospikszis? – kérdezte Melinda. Keservesen nevetett. Körültekintett a présház udvarán.
Lampionok, mélyen a táncolók nyakába lógva, szőlőfürtöktől súlyosan. Kövér, labda alakú lampionok, harmonikahajtással, kimázolva, emberpofára.
– Látod, ez szervezés – mondta Rókáné. – Egyik feliben cigányzene, másik feliben beatles-zenekar. Amit akartok!
A zenekarokat az udvar két oldalán hosszú asztalok kötötték össze, linóleummal borítva. Középen a tánc.
– Hadd mulassanak – mondta Rókáné ábrándosan –, megérdemlik. A szüret nehéz munka ám!
– Valóban? – kérdezte Melinda gúnyosan.
– Jé, a Koltai Feri … Leszerelt volna? A Koltai Feri? – Rókáné a nyakát forgatta. – Helyezd csak magadat kényelembe, találkozunk később, jó mulatást.
Éppen zeneszünet volt, a megnyitót lekésték. Melinda ácsorgott a szélen. Látta Kenderes kivörösödött arcát a présház ablakában, s egy ismeretlen fiatalemberét, ahogy éppen koccintanak.
„Ez lenne az? – gondolta gyilkos indulattal. – Ez akar engem innen kitúrni?”
A fiúk – hajlott hátú, nyeszlett, rövid szoknyás lányokkal – a sarokban tömörültek. Vonaglottak, zene nélkül, mint az óriáspolip szerteágazó csápjai.
Egy fejkendős néni végre észrevette. Odaszaladt, lelkendezve.
– Lelkecském, jaj, de örülünk… ilyen a városban nincs. Ide, szívem, a magasba… Láthatja felülről az egészet. – Vitte a szőlőlugasba, a domb tetejére. Hozott egy flaska bort, pohárral. – Majd csak kerül társaság is, nem fog unatkozni. Mert azt mégse ajánlhatom, hogy közénk…
– De igen, csakis – akarta mondani Melinda. De nem mondta.
„Később. Fél óra múlva – gondolta, mikor a néni magára hagyta. – Pihenek egy kicsit. Áttekintem a terepet.”
Miért gyanús, ha valaki rendes? Még ez is „cukrospikszis?” A Hármashegyaljai Csillag Kultúrház gondnoki állása, havi kettőezerötért?
Hát a tülekedés még itt is folyik?
Töltött egy ujjnyit a borból. Nem ízlett.
A cigányzene rázendített. A beatesek vadul belecsaptak.
– Ki kíváncsi rátok? – ordította egy bikanyakú férfi. – Menjetek üvöltözni az anyátokba…
– Majd ezt a cincogást hallgatjuk egész éjjel, mi, hapsikám? – mondta Popej, s fenyegetően kivált a „polip”-ból. Egy fiú boxert húzott a kezére. A bikanyakú hátrált.
„Hiszen itt mindenki elfér, értsük meg egymást, emberek” – gondolta Melinda.
De nem avatkozott bele. Később. Van még idő. És úgy látszik, nem hiányzik senkinek, odalent.
Fázott.
Azelőtt, Pesten, mindig melege volt.
Távolabb danolásztak. Rókáné szájánál egy göndör hajú fiú tartotta a kancsót.
Melinda újra ivott. Egyre bágyadtabb lett. Mintha szabadtéri moziban ülne, s filmet nézne, amihez az égvilágon semmi köze sincs.
„Más is elfáradt már. Kialszom, egyszerűen. A fizikum…” – tördelte a fogpiszkálókat halomba. A harmadik pohár bort is megitta. A hideg ellen.
– Hagyjanak békén – mormolta félóra múlva. Pedig nem zavarta senki.
Hátradőlt a széken.
Az alkohol fokozza a gyengeséget. Nem kellett volna. Bár ez semmi. A gin, citrommal. A fenyőíz. Az volt az igazi kábulat. Mintha csúszkálna, meleg vajjal bélelt csőrendszerekben. Gin, citrommal.
Keze petyhüdten lógott a támla mögött. Odaverte a fához.
„Mi közöm hozzá? – gondolta. – Nem én vagyok, egy húsdarab csupán…”
Patkó megemelte ezt a kezet, végigsúrolta fehér garbója elektromos műszálain, az ajkáig.
– Milyen csinos ma, keserves Melindám – mondta –, egészen nőformája van…
– Észrevette? – kérdezte Melinda, szemét macskásan összehúzta, villogott vele, mint a szemafor, amikor szabad utat jelez.
– Ne igyon sokat – mondta Patkó komolyan. – Ha nem szokta, kár.
Melinda kijjebb húzta a széket.
– Majd még megtáncoltatom – mosolygott Patkó és továbbment –, elnézést, addig is.
„Még szerencse – gondolta Melinda, s hideg lábára terítette a kiskabátot –, még szerencse, hogy nem telepedett ide.”
Feszülten figyelt, lefelé.
Az ivók között kalácsos fiatalasszony szorongott, arccal a deszkalapra borulva. A párja odahajolt, és a meztelen tarkóját csókolta.
Mi ez a sóvár irigység? „Hazamegyek – határozta el –, holnapra elmúlik.”
De nem volt ereje, hogy felemelkedjen, a lába elzsibbadt. Átnyúlt az asztallapon, megkapaszkodott, fejét a terítőre fektette, mint a koncra leső kutya.
Patkó a jobb sarokban, a hordóknál. Egy fruska állt mellette, talán tizenöt éves, szúrósan hegyes mellekkel, egymásnak tapasztott tenyérrel próbálják, ki tudja a másikat helyéből kimozdítani. A kislány megdől, nekiesik Patkónak, innen is látni, ahogy Patkó belemarkol.
Ez a finom ember.
Gyanúsan fekete haja van a lánynak. Kékesfekete. Tipikusan cigány.
Betegséget kaphat ezektől.
„Kell nekem? Ez az izzadt hercehurca? Talán hiányzik? Mert ha igazi lenne… Ha Patkó Béla bebizonyítaná…”
Feljajdult.
„Mi ez? Hiszen én megtanultam! Én már…”
A holnapi teendők. Átgondolni, módszeresen.
„Etázsfűtés, kimutatás, Rózsa néni a galambjával… Csupa idegen. Mint egy taposómalom. Csupa idegen…”
Lehajtott még egy pohárral.
Patkó eltűnt a lánnyal a hordó mögött.
Abban a gyönyörű fehér garbóban…
„Mindenkinek jut valaki. Csak én ülök itt egyedül. Kibírhatatlanul egyedül…”
„De nem. Én már túljutottam…”
Hiába. A robbanás végigment a soron, mint egy láncreakció. Fáradtság, halálos unalom és a kitaszítottság tűzkoronája.
Odalenn már tépték a szőlőt. Behorpadtak a labdalampionok, hintáztak, ortopéd alakban.
„Senki sem törődik velem. Mind elhagytak. Az anyám, Lóránt, Sándor, Károly… meghalt a gyerek a hasamban. Lóránt, Sándor, Károly, Patkó… nincs senkim. Hol vagyok hát én? Hol hagytam magamat?”
„Hiszen én már kiváltam – tapogatta a fejét, pillanatnyi józansággal –, én már eldöntöttem, mi a helyes…”
Szorította, csavarta hasán a kitüremlő hájhurkát.
„Ez csak a test. A rohadt test. Nem. A játszmát nem adom fel.”
Ugyanakkor integetett a közeledő Gavallér Mihálynak. Eldőlt a pohara, a bor térdére folyt.
– Csóóókolom… keresztelő lesz! Na de ilyen meglepetést, hogy így félrevonulva… Megengedi? – Gavallér tiszteletteljesen kezet csókolt, leült, közelebb húzta a széket. – És mit tetszik fogyasztani? Fuj, ez lőre, no majd én… Jóska, egy litert, tudod, ötputtonyos…
A présházból kijött az idegen fiatalember, aktatáskával a hóna alatt, távozott, sietősen.
A kékfekete hajú csirkelány már a tánckörben vonaglott. Patkó könyökölt a hordó tetején, és időnként megcsiklandozta a vörös kontyos felszolgálónő fülét.
– Maga szépen énekel, ugye? – kérdezte rekedten Melinda. – Énekeljen nekem valami szépet…
„Egyetlen éjszaka, mi az, semmi, milliomod a végtelenben” – gondolta és nevetett. Lubickolt a nyelve a pohárban.
– O sole mio – énekelte Mihály, könnyű baritonhangon –, ó, én napfényem… ha napfény lenne az életemben… az még segítene…
– Segítség? Nincs segítség – mondta Melinda.
– …mert milyen a világ? Kedves, szép Melinda, milyen kegyetlen világ ez! Harminchét éves vagyok, és a lelkem társ nélkül, egy társ, aki velem repül! Nekünk mindenünk az asszony, kérem, halálba megyünk érte, olasz temperamentum, hiába. És csak ez a hidegség…
– A tehetsége – dadogta Melinda –, a képek…
– Hiszen ha volna mellettem valaki, aki inspirál! Évek óta egy beteghez láncolva, egy szerencsétlen nyomorulthoz, és nincs semmi fantázia, csak piszkos kis kalandok… Mert mi az ember érzelem nélkül? Nulla! Állat!
– Szeretnék táncolni – mondta Melinda. Tétován lemutatott. – Ott… a közepén.
– Ó, ha hihetném, hogy mi ketten… – Gavallér megragadta Melinda csuklóját, mindkét kezével.
Patkó meg a vörös hajú nő félrevonult. A nő levetette a köpenyt. Kis Trabantja volt, az oldallugasoknál. Patkó ballagott utána, lógatta a féloldalát, mint a kakas, ha szárnyával verni kezdi a port a jérce körül.
– Madonnám! Nézz a szemembe! – kiáltotta Gavallér. – Csak egy reménysugarat…
– Igen – motyogta Melinda. – Talán.
Azok eltűntek a Trabanttal.
– Mit akarsz? Én olyan férfi vagyok, hogy mindent a lábad elé… Akarsz Szüret Szépe lenni? Összevásárolom a jegyeket, te leszel a Szüret Szépe, madonnám…
Belecsókolt a karjába, a váll alatt.
– Ne – mondta Melinda –, minek ez?
– Táncoljunk! Évek óta vártam egy ilyen asszonyra! Felülemelkedünk mindenen, ne félj! – kiáltotta Gavallér. – Nem vagyok részeg. Te istennő!
Vitte Melindát, sodorta a tánckörbe, a bámész tömeget félrelökdösve.
– Ácsi! – szólt a cigánynak. – Azt húzzad, lassú tangóban: Szép szenyorita, holnap talán már itt a tél…
Magához rántotta az asszonyt, a hasuk érintkezett. „Rettenetes – gondolta Melinda. Szédült. – Rettenetes.”
Igyekezett értelmesen mosolyogni. Popejhez ütődött a forgásban.
– Szervusz, Popej. Semmi baj, Popej… elolvasom ám a leveleidet… Hallgass rám, majd elolvasom…
Popej nem válaszolt. Csak nézte, ahogy a férfival összetapad. Nézte, egyre beljebb hulló tekintettel.
Rókáné fölvihogott, a töpörtyűs tányért arca elé kapva.
Az igazgató szorított egyet a nyakkendőjén.
– Szép szenyorita – énekelte Gavallér Mihály. – Ne törődj velük! Egyszer nekünk is szabad… Szép szenyorita.
Csinált három mesterforgást az összetaposott szőlőben.
– Az alsónadrág illúzióromboló – mondta másnap reggel Gavallér. Megveregette Melinda csupasz hátát. – Várj, felveszem a köntösöm. Majd csak kitalálunk valamit. Nem vagyok szélhámos, ha ittam is. Aki át mond, mondjon bét is.
Melinda félálomban haladt a zegzugos utcákon. Rókáné a Kultúrház kapujában várta. Elébe futott.
– Úristen, milyen nyúzott a képed…
Melinda csak ment, egyenesen a szobájába. Rókáné követte. Megállt a küszöbön.
– Mosakodj le tisztességesen, először is.
– Véletlen volt – mondta Melinda hirtelen.
Rókáné beljebb lépett.
– Tévedés. El kell felejteni – folytatta Melinda hangosabban. – Volt, nincs és kezdeni újra…
– Hát ez remek! – Rókáné a heverőre telepedett. – Teljesen hülye vagy? Kiradírozni, volt, nincs, azt hiszed, ezt csak úgy lehet?
– Mintha meg se történt volna – morogta Melinda, maga elé. Lerúgta cipőjét, toporgott a szőnyegen mezítláb, dagadt bokával.
– Fantasztikus! Délután látogatás van a kórházban, az összes vénasszony beszalad a feleségéhez, elújságolni…
– Nem – nyöszörögte Melinda. Leült a szőnyegre. – Én megtanultam. Nem süllyedhetek vissza. Semmi közöm ehhez a Gavallér Mihályhoz.
– Mi vagy te? Szalmazsák, egy éccakára? Gavallér nem rossz parti, az asszonynak meg már úgyis mindegy, ezt jobb, ha tudod – mondta Rókáné keményen. – Egyedül ez benne a rohadt. Különben tucateset.
– Ugye. Mással is megesett. Holnapra elfelejtik – hajtogatta Melinda. – Hiszen az egész város, nyíltan… éppen te szoktad mondani.
Rókáné idegesen szippantott a cigarettájából. Fel-alá sétált.
– Nézd – mondta később, csendesen. – Az egész város, lehet. De te túl sokat prédikáltál előtte. Téged kiröhögnek.
Melinda ledőlt a szőnyegre. Émelygett.
– Amikor Gavallér begyömöszölt holtrészegen az oldalkocsijába, Tivadar a motor után szaladt, öltögette a nyelvét, vonított: szép szenyorita, haha, szép szenyorita… Nyomába szegődtek a suhancok.
– Popej is?
– Popej nem – mondta Rókáné. – Popejt összeverték. Megvadult, boxerezett, minden ok nélkül, csak úgy. Erre aztán az egész társaság neki. Az anyja vitte haza, kézikocsin, a te Popejedet.
Melinda sírt, ijesztően, fulladozva, gusztustalanul, mint valamikor régen, Budapesten, a Ráday utca hat szám alatt, a mosdófülkében.
– Ne bőgj. Kikészül a szemed. Harcold ki, hogy elvegyen! Azzal rendbe jön minden – mondta Rókáné. Kölcsönadta a zsebkendőjét. – Ne bőgj. Az én Lacim egész éjjel a kurvájával mulatott a szomszéd községben. Mégse bőgök. Forgolódom az iszapban, ügyesen. És nem vágyom a trambulinra. Mert aki aztán túl magasról pottyan vissza, jobban megüti magát… Ha akarod, kölcsönadom a műszempillámat. Csak ne bőgj már. Kikémlelem Kenderest, hogy mi a dörgés, hogy fogadja a sztorit, nála sose lehet tudni…
Otthagyta Melindát a szőnyegen.
Melinda felnyúlt, az asztalon heverő levélcsomóból egyet lehúzott a földre. Popej. Popej levelei.
„… eleget dumáltak nekünk mindenfélét, hasonlót, csupa esett figura, hogy így meg úgy, de azért náluk maradt minden a régiben. Tudja, mire célzok. Márpedig, aki a saját házatáját se képes kisöpörni, annak a szövege alma. De maga, aki mégiscsak egy nő és mégis… Hát ha már így alakult, nehéz ez a dolog, hogy különbnek lenni meg minden…”
Melinda feltápászkodott. Összehajtotta a levelet, a terítő alá dugta, jó mélyen.
Fésülködött. Púdert tett az arcára.
A kisudvarba ment, egyenesen a gondnokékhoz, beszólt, kopogás nélkül, keményen:
– Két héten belül üres legyen a lakás. Különben törvényesen érvényesítem a jogaimat.
Fogta a biciklit, elhurcolta az ablakuk alól. – Nekem jár. Az enyém.
Kenderes behívta a párnázott ajtajú szobába. Hellyel kínálta, udvariasan.
– Nézze – mondta jóindulattal. – A magánélet az magánélet. Maga csak adminisztratív alkalmazott. Nem szólok bele. Nehogy azt higgye. Sokkal modernebb itt a szemlélet, mint azt Pesten képzelik. Csinálja ízlésesen, csak arra kérem. Volt egy ajánlkozó, ez se titok, de én elküldtem, egyelőre. Végezze továbbra is a munkáját nyugodt légkörben, persze, túlkapások nélkül. Tudom én, milyen nehéz. Néha nekem is kedvem támad megpihenni a kies dombvidéken. – Mintegy véletlenül Melinda mellére nézett.
– Na ugye – rikkantott Rókáné –, nem eszik a kását olyan forrón, te buta!
– Ne tessék aggódni – állította meg a folyosón Horváthné –, ha valaki felfújná a dolgokat… egy kis etyepetye, kár rá szót vesztegetni.
– Nem egyformák a népek – mondta a másik –, hogy miért éppen egy halálos beteg asszonyét, azt fájdítják…
– Nem köll vele törődni. – A magasabbik energikusan kopogott a tollseprővel. – Mindig az erősebb kutya… Aztán én majd mesélek erről a Gavallérról, ne tessék félni, véletlenül tudom, kihez járt hónapokig Medveskertvárosba.
Melinda bolyongott az épületben. Patkót sehol sem látta. Bizonyára alszik, a szép fehér parasztházban, a muskátlis ablakok mögött.
Nem menekülhet. Nincs más, csak Gavallér Mihály, az Epres utca hatban.
Biciklire ült, imbolyogva, a gyorsan lehulló alkonyatban.
Locsolták az utakat. Három hete intézte el, mint közérdekű kérést, hogy mindennap locsolják.
A Kaszás utca és a Práter dűlő sarkán Popej sétált át a bicikli előtt. A fején kötés, csupa kék folt a csúnya arca.
– Popej… – Melinda megállt, csengetett, vékonyan. – Popej…
Popej nem fordult vissza. Hessegető mozdulatot tett, mint aki hosszú keresztrejtvénybe fogott.
Melinda továbbsurrant.
„Popej – gondolta kétségbeesetten. – Csak én voltam gyenge…”
Gavallér megölelte, katonásan.
– Végre! Reggel úgy elrohantál, már aggódtam…
– A két kislány? Hol vannak a kislányok?
– Anyám felpakolta őket, konzervatív asszony…
– De te, te szeretsz engem? – kérdezte Melinda tárgyilagosan.
– Imádlak! – Gavallér csókolgatta. – Üstökös vagy az én szürke életemben! Meglátod, lesz még belőlem festő, lefestelek, mint Rembrandt Saskiát.
– De a feleséged – mondta Melinda. Érzéketlen maradt. – A feleséged, a kórházban!
– Ne gondolj rá! – suttogta Gavallér. – Az élőkre gondolj! Nem temethetem el magam élve.
„Hol vétettem el? – gondolta Melinda. – Ez a primitív csapda hogy kaphatta el a gerincem? Hát valóban szemfényvesztés volt az egész?”
– Az én szerelmem, mint a kőszikla! Legyőzzük a prózát, ha mi ketten egyesülünk!
Melinda enyhén meghatódott.
Patkó most húzza, unott mozdulattal, felsőtestére a meggyszínű garbót. Indul a Kultúrházba. Nem szól majd, csak nevet, megvetően, ahogy a piti nőstényekre szokás…
Hacsak bele nem egyezik. Hacsak feleségül nem megy ehhez a lelkes baromhoz. Elcserélik a lakást. Károly utánaküldi a pianínót és a sztereorádiót. És a többi holmit, a pincéből.
Ittak. Két konyak után már a kakukkos órát is elviselhetőnek találta a komód felett. A két kislány is örülne egy anyának.
– Adjál még. Gin nincs?
– Nem neked való, madonnám…
Személytelenül odasimult valakihez. Lehet, hogy Lóránt. Vagy Patkó. Vagy egyik se, hanem ő maga, kettéhasadva. Arcnélküli álomfiúk.
Amikor felébredt, Gavallér suttogott a telefonnál.
– …nem tudtam ma időt szakítani. Nyugtatót adjanak neki… dehogyis… szóbeszéd… majd én személyesen… nehogy bevegyen valamit…
Melinda gépiesen öltözött. Bajlódott a harisnyatartó szárával.
– Előbb-utóbb meghal – mondta Gavallérnak –, ezt tudod, ugye?
– Valamelyik nyomorult elmesélte neki… – Gavallér nem mozdult, nézte a néma kagylót. – Ott a Tardyl az ágya fejénél…
– Elintézett ügy. – Melinda szájához emelte a konyakosüveget, kiitta a maradékot. – Ha nem ma, akkor holnap. De hát neked ez fontosabb. A mi kettőnk jövője. Ugye?
Gavallér rémülten mellélépett.
– Miket beszélsz? Madonnám, most be kell hozzá szaladnom… Hogy hagynám cserben?
– Ja, vagy úgy! – mondta Melinda. – A kesztyűm. Hol a kesztyűm? Hova lett a kesztyűm? – zokogta. Dobálta a párnákat ide-oda.
– Madonnám… – Gavallér futkosott körülötte, rémülten és szánalmasan. – Madonnám, mérd fel a helyzetet…
Melinda megtalálta a kesztyűt a lepedő alatt. Felhúzta.
Kiment az ajtón. A férfi párolgó testét elhárította.
Biciklijével a Városkert betonútjára futott, hogy a kanyarokat megtakarítsa.
Hullámzott az első kerék. Csak arra vigyázott, hogy le ne boruljon, és a harisnyája ne akadjon a láncba.
Nem kellett volna bevallani. Rókánénak sem. A látszat csal – ezt kellett volna mondani. Tagadni, körömszakadtáig. Mint amikor Papa rajtakapta Lóránttal az üdülőben. Akkor se tudták rábizonyítani. – Én hiszek neked – mondta szegény Papa –, a te angyalszemednek…
„Legalább a hazugságot, istenem, legalább azt ne, újra… – jajdult fel. – Nem akarok az iszapban bujkálni. Nem akarok.”
Gyorsított. Taposta a pedált, vadul. Billegett kezében a kormány. A teste elnehezedett.
„Milyen szánalmas tévedés volt – gondolta –, se ez, se az. Hát akkor mi marad?
…A halál. Igen. Elpusztulni, valami ragyogó, fenséges halállal. Temetés. Súlyos drapériák.
Mint a szikla, mit hegyből a völgybe…”
– Végállomás! – rikkantotta egy sötét alak, fehér csíkokkal a mellén, és széttárt karral az útra ugrott. – Végállomás, szenyorita!
– Most! – kiáltotta Melinda. A bokrok mögé zuhant, fejjel előre. Surrogtak felette a biciklikerekek.
Tivadar kukucskált a lombok között. Megpiszkálta egy gallyal a testet.
– Mi a fene? Kitörött a nyaka?
Enyhe agyrázkódást kapott, és megrepedt a jobb vállcsontja. Orrára ragtapasz került, kereszt alakú.
– Kérem – mondta a rendőr a mentőautóban –, ittasság állapota. Így jár, aki tudja a törvényt, mégis megszegi.
Elaltatták, másnap délután ébredt a kórházi szobában, közelről láthatta a templomtornyot, a függöny nélküli ablakon át.
Papírt, ceruzát kért, bal kézzel írta, girbegurba betűkkel:
„Tapasztalt munkaerő állást változtatna, lehetőleg Nagy-Budapest területén…”
Kétségbeesetten gondolkozott a jeligén.
„Adminisztratív”, „Tél előtt”…, „Szüret után”…
És a lakás. Szolgálati lakás szükséges.
– Felesleges irkálnia – mondta a nővérke anyás nyugalommal –, közölje csak élőszóban… Már dél óta várnak a barátai.
Betuszkolta Patkót, fehér műtősköpenyben. Patkó egy üveg rumos meggyet szorongatott a hóna alatt.
– Melinda, Melinda, csak egyszer vegyem le a szemem magáról, hát nem ráül arra az ócska biciklire? Nem is értem, azon a teljesen sima úton… Ezt a befőttet Horváthné küldi, tudja, a soványabb…
Jött Rókáné is, rázogatta esernyőjéről a vízcseppeket.
– Minek iszik, aki nem bírja? – kérdezte tréfás dühvel. Szakértően piszkálta Melinda orrán a kötést. – Most aztán melózhatok két hétig helyetted is… Ez meg mi? – Felemelte a hirdetésszöveget. – Egy nagy frászt fogsz te innen elmenni… nézze, Béla, miket firkál az ép kezével!
Patkó kiböngészte az írást. Összetépte, bedobta a gézgyűjtő-kosárba.
– A mi Gavallérunk a főorvossal tárgyal – mondta –, Jucika, szóljon neki, hogy felébredt a „nagybeteg”!
– Jó, jó – mondta Rókáné –, csak lelkizzenek…
Patkó leült az ágy szélére.
– Miért kellett…? – kérdezte szigorúan. – Mert ez a mutatvány sem sikerült: görgetni a labdát, a lábunk alatt?
– Félreértik – mondta Melinda. – Nem öngyilkosság. Baleset.
– Gavallér sír, zokog, veri a mellét, hogy miatta… szép kis cirkusz. A hölgy meg el akar pucolni…
– Ne beszéljen velem így. – Melinda próbált felülni. Sikerült. – Éppen maga…
Patkó ránézett, zavartan. Melinda viszonozta a nézést, átnedvesedett a komikus kötés a két szomorú szem között.
– Talán jobb lett volna, ha én – mondta Patkó végül –, de én egy szerencsétlen fickó vagyok. Nekem csak az ócskák kellenek. „A repedtsarkúak.” Világosan tudom mindig, mindegyikről, milyen ócska. De annál inkább. Övön alul nincs rám hatása másnak.
Melinda elvette a tekintetét.
– Hogy lehet így élni? – kérdezte csendesen.
Patkó az ablakhoz lépett, kidugta a fejét.
– Mennyei levegő, eső után!
– Hát csak ennyi…? – Melinda tiltakozón felemelte a kezét. Nagyot szisszentett, visszahanyatlott.
– Ne fickándozzon – Patkó megsimogatta a haját. – Valami hiányzik magából, Melinda.
– Hát csak ennyit ér az értelem?
– Az alázat hiányzik, Melinda. Ami a két pólust összeköti. A magasat és a mélyet.
– El akarok innen menni – kiáltotta Melinda, kis csend után.
– Hová?
– Az Isten háta mögé… tanyára… téeszkönyvelőnek…
– Minél kisebb a labda, annál sűrűbb a petty – mondta Patkó. – Kóstolja meg inkább a rumosmeggyet!
Rókáné kézen fogva húzta be Gavallér Mihályt.
– Itt ez a nagy golyhó! – lökdöste Melindához. – Siránkozni, azt tud… bezzeg tegnap, fogadok, hogy komiszkodott!
– Melindám, drága madonnám – mondta Mihály, és csókolgatta a szabad húst az asszony kezén –, ilyet tenni! Kis híja, hogy nem a szobor élinek… belegondolni is szörnyű… de a legelsőrendűbb ápolást, elintéztem…
– Az emberek jók – mondta Rókáné, és biztatóan mosolygott. – Kenderes kiutalt rendkívüli segélyt. Itt vagyunk, látod, körülötted… Csak a Popej, az mutatta ki a primitív lelkét, hiába hívtam, elment inkább moziba… hogy mukk, annyit se üzent.
– Hát ha én tudom… – mondta Gavallér Patkónak – ha én csak sejtem is, hogy ilyen viharokat kavar a drága, érzékeny lelkében, dehogyis hagytam volna magára… Micsoda szerelem, micsoda elementáris emóciók!
– Én nem kívánok magától semmit – mondta Melinda. Segélykérően Patkó Bélára nézett. Az tehetetlenül elfordult.
– Ne játszd a sértődöttet – Rókáné bontotta a befőttet, Melinda szájába tömött egy kanállal. – Egyél. Ez a kedvenced. Tegnap még Mihály is meg volt zavarodva. De mára már határozott. Ugye, Mihály?
Gavallér rendezgette a rózsákat a vízcsapban.
– Én tegnap is… az első perctől fogva. Csak hát a tapintat, a kötelező emberi normák. De amikor meghallottam, hogy a biciklivel, egyenesen a szobornak… hát!… Ezt Erzsikének is meg kell érteni.
– Beadja a válópert, ahogy lehet, ugye, Mihály? – sürgette Rókáné. Újra töltött a meggyből Melinda szájába.
– Ahogy lehet, kezicsókolom… csak nyoma ne maradjon ezen az alabástrom-vállon…
– Az a beteg asszony… – motyogta Melinda, teli szájjal.
– Talán még örülni is fog – mondta erre Patkó. – Történik körülötte végre valami…
– Nekem a kultúrházban semmi kedvem, amikor minden…
Nem tudta befejezni, Rókáné megint közelített a kanállal.
– Nem is meséltem – Patkó még szélesebbre tárta az ablakot, leült ismét az ágy szélére –, három parasztlyány kereste magát. Énekelni akarnak. Népdalokat. Csak úgy. Meghallgattam őket. Gyönyörű.
– Három – mondta Melinda. Terjedt a fájás a szíve felé. – Összesen három.
– Három – felelte Patkó Béla. – De gyönyörű.
– Már nem is kell az ernyő – Rókáné a fejét csóválta, kémlelte a tisztuló eget. – Minek cipeltem…?
A templomtéren a mézillat felemelkedett. Átbukott a párkányon, elborította az ágyat.
Melinda lebegett a mézillaton. Légpárna ringatta a magasban. De a kereszt alakú kötés és oldalán a súlyos gézbatyu hirtelen visszarántotta az ágy vassodronyára.
– Mindenki küld valamit – mondta Rókáné. – Zsuzsika ezt a könyvet. Klasszikus. Elveszett illúziók.
Melinda hosszan nézte a borítólapot. Azután elnevette magát. Egészen mély hangon nevetett.
– Úgy, úgy! – kiáltotta Gavallér megkönnyebbülten. – Csakhogy magára talált! Már kezdtem félni. Egy ilyen okos asszony…! – Rebbenő tekintete a templom bedeszkázott homlokzatára tapadt – …aki még azt is tudja, kérem, mi van az „ego” és „venite” között!
Mimóza
A tizenkettedik fülklipszet vette ezen a napon. Narancssárga volt, kis arany gömb a közepén, dupla
fürtben szaladt le a fűzött gyöngy, sem túl kicsi, sem túl nagy, és séta közben kellemesen zizegett. Már
éjszaka álmodott róla, megálmodta, ahogy bemegy a boltba, és a tenyerébe teszik. Narancssárga táska
és narancssárga cipő, a fűzöld ruhán narancssárga gombok, együtt az egész: tökéletes.
– Tökéletesen hülye vagy – mondta az anyja.
Valamennyi fülklipsz külön dobozban, a dobozokon géppel írott címkék: l. kis fehér 2. piros virág
3. Kleopátra-lógó 4. arany 5. opárt 6. zöld hengeres 7. hosszú csillogó 8. szív, markazit 9. sárga, karikás
10. valódi 11. kék csillag. És most: 12. …Hosszan töprengett. Fürtös narancs. Elég találó, bár teljesen
értelmetlen, ugyanakkor.
Két hónap telt el az érettségi óta és még két hónap szeptember elsejéig. Akkor áll be a
Vendéglátóipari Vállalat tizenhatos egységéhez mint cukrász szakmunkás.
– Kezdhetnél addig is valamit – mondogatta az anyja. – Csak folydogáltok ide-oda a világban,
éppen, amelyik edénybe töltenek.
– Ne légy irodalmi – mondta Erzsi, s ahogy összekulcsolta kezét, kövér karjába nyomódtak a
vasperecek. – Csak irodalmi ne légy. Mimóza irodalmat tanított, mégsem volt irodalmi soha.
Mimózát eredetileg Hurkacöveknek nevezték, mert egyenesen járt, feltartott fejjel, mindig. De
aztán leolvadt róla ez a név. Harmadnap megállt a katedra előtt, meggörnyedt egyszeriben, nézte
Kertész hajában a gyöngyház-ráfot, Kertész odakapott, idegesen. „Tanárnő, levegyem?” „Mit?” –
kérdezte Hurkacövek, azután megelevenedett az arca. – „Nem, dehogy.” Kiragyogott a szeme, sétálni
kezdett a padok között, energikusan. Másnap a lépcsőn jött felfelé, csengetés után, ő meg Kosirek a
tanáriba mentek krétáért, már egy emelettel feljebb látták, hogy lehajtott fejjel fontolgatja, minden
lépcsőfok előtt, érdemes-e feljebb lépni. Köszöntek neki, hangosan, hirtelen átváltott, mosolygott,
utánalestek, erőteljesen csapdosta lábát a kőhöz, akkor mondták először: Mimóza, bár sejtették, hogy
a mimóza tökéletlenebb: egyszerűen megfagy a hidegben, de nem ismeri a tágulás-szűkülés, didergés
és sugárzás titkos képességeit.
– Minek ez a rengeteg fülbevaló? Vegyél egy kis szőnyeget a szobádba inkább, százezer csomósat.
Arra gyűjts. Az örökké érték marad.
– Nem az a baj, hogy az ember gyűjtöget. Hanem az, hogy nem érzi közben, milyen hiábavaló…
– Ezt is a drága Mimózád…?
Erzsi elrendezgette a klipszeit. Nem válaszolt, elfáradt, maradék erejét arra tartogatta, hogy
kikeresse a lasztexnadrághoz legjobban illő pulóvert. Bár az új narancssárga fülbevalót jobban kedvelte,
a Kleopátra-lógót választotta mégis. Nem olyan feltűnő, munkahelyen.
A városligeti benzinkútnál dolgozott már nyolc napja. Hétszázat ígértek, havi szerződésre. Amíg
Lajos bácsi töltögette a benzint, ő előugrott, kezében a rongydarabbal, és megtisztította az autók első
ablakát. Mosolygott hozzá, ügyelt, hogy a klipszek muzsikáljanak a levegőben. Ingyen szolgáltatás,
csupa figyelmességből. De így is összejön a napi hatvan-hetven forint. Erzsi pontosan tudta már, mit
vesz belőle: sötétkék zsugorított bőrből kosztümöt, katonás váll-lappal, ezüst lakkcsizmát, és egy
egészen fehér, tisztaselyem kendőt, amit majd lazán csomóra köt a nyakán, és amit lobogtatni lehet,
kifelé, a vonatablakon, ha egyszer elutazna. Meg kisestélyit, a harmadikat, olyan „bébizuhatagot”,
színházba.
– Erzsi! A tömzsi lábadhoz! – oktatta az anyja. – Miért csinálsz magadból bohócot?
Anya órákig áll a tükör előtt, gombolgatja ki-be az új műszőrme bundáját, hátrál, majd ismét
előbbre lép, kezét eltartja a testétől, mintha vízben haladna, ár ellen.
– Szerintem az öltözködést akkor kell abbahagyni, amikor már csak pótlék.
– Öreg vagyok már – mondta Mimóza. –Megöregedtem. Fene tudja, hogyan, lányok. – Bólogatott
hozzá, mókásan csücsörítve. Szép haja volt, gyakran járt fodrászhoz, cipőit-ruháit is gyakran cserélte.
Ha dicsérték, legyintett: – Marhaság. De a mechanizmus is fenntartja az életet.
– A legfontosabb, hogy ne válogasson – mondta Lajos bácsi, még az első napon. – Trabant vagy
Opel, egyformán ugorjon. Az ablakpucolás benne foglaltatik a benzinárban.
Lajos bácsi rövidnadrágot viselt, hosszú, kék köpennyel. Ezen eleinte halálra röhögte magát, de
Lajos bácsi nem volt olyan edzett, mint a tanárok.
– Mit vihog, maga kis hülye?
Egyik oldalon a „kis hülye” – másik oldalon a műbőr kosztüm plusz lakkcsizma.
– Ez az egyenlőség bizonyos mértékig mindig fennáll – mondta anya, aki néha azért beszélt okosat
is –, s jobb az elején megszokni. A sértődés, önérzet luxus. Megengedhető, de csak havi négyezren felül.
Nekem elhiheted. Tapasztalt róka vagyok.
– Hercegnő – kiáltotta Lajos bácsi már messziről. – Várja a munkaeszköze. Hehe.
Erzsi a benzinkút mögé osont, be a fakunyhóba. Úgy tette le a táskáját, hogy kintről is láthassa,
ha valaki belenyúl.
Kiválasztott egy aránylag tiszta rongyot. Eleinte hányingert kapott az állandó benzinszagtól, de már
megszokta. Izgalmas munka, állni a járda szélén és lesni a közeledő autókat. Messziről „saccolni”,
külföldi vagy magyar. És ad-e?
– Csodálatosak a fülönfüggői – mondta Lajos bácsi. Könnyedén hintáztatta szőrös lábát a
gumicsövön. – Nem húzzák le a cimpáját?
Erzsi biggyesztett, és megvetően végigmérte.
– Lehetne barátságosabb is. Elijeszti a kuncsaftokat ezzel a pofával.
– Legyen nyugodt. Majd vigyorgok, ha ideérnek.
– Hej, maguk fiatalok. Mit meg nem tennének néhány rongyos forintért, maguk fiatalok… –
bólogatott Lajos bácsi, és hátraszólt a dadogósnak: – Fogd a söprűt, Dedőke, szaporán.
Befutott a piros, új típusú Wartburg. Egész család pöffeszkedett benne, valamennyien kövérek,
még a gyerekek is, az ablak zsíros, maszatos, volt rajta mit törölgetni. A volánnál az asszony ült, édesen
Erzsire mosolygott, mielőtt továbbhajtott. Lajos bácsi megnézte a pénzt a markában, nyelvével
bosszúsan kitolta alsóajkán a húst.
– Van képük… – mondta Erzsi.
– Nem azért vagyunk itt – vágott közbe Lajos bácsi –, utálom ezt a szemléletet.
– Miért? Maga miért van itt? – kérdezte.
– Az ember ott van, ahová helyezik. És igyekszik becsülettel végezni.
– Ahá. Ez nem jutott eszembe – mondta Erzsi. Mégiscsak jobb lett volna a narancssárga klipsz, a
Kleopátra csípte a fülét. – Majd becsületesen fogom keverni a krémet, hordozni a tízkilós platnikat,
szeptember egytől. Becsületesen, ha nem is élvezettel.
Anya ötlete volt ez az egész cukrászság. „Ezen a vonalon egyre kevesebb a szakember. Különben
is, a te képességeiddel…” – és sóhajtott hozzá, lemondóan.
Renault 10, szilvakék kocsi jött. Erzsi megfigyelte, hogy a Renault és Opel kocsikat csaknem
mindig magányos férfi vezeti. Úgy látszik, akinek családja van, mindent azokba töm, és nem jut ilyen
drága kocsira. Ámbár az Ipari Kiállításon Mimóza azt mondta: „Minél nagyobb a kocsi, annál
magányosabb az ember.” Kár, hogy nem fejtette ki részletesen, kérdezték tőle, de Mimóza elfáradt, és
leült sült kolbászt enni a lacikonyhában.
Erzsi buzgón fényesítette az ablakokat.
– Szabad a hátsót is…?
Magyar. A kézelőgombja arany. Nyakkendőt visel, és kesztyűt. A régi filmszínészeknek volt ilyen
oldalt választott, enyhén hullámos haja, a nagymamától örökölt Új Idők-ben.
Ennek nem kell gitár, hogy észrevegyék.
– Nincs kedve kocsikázni? – ha ezt mondaná! Letenné a rongyot. Anya ámuldozna. „Miért nem
áll veled szóba egy jobb fiú?” – úgyis ezen siránkozik.
Megcsörgette a Kleopátrát, bár izzott a füle.
– Tönkremegy a kezem – mondta bizalmasan. A fiatalember mosolygott, kinyújtott az ablakon egy
összesodort tízest, alig nézett utána, majdnem a földre esett.
– Maguknak mindegy – jegyezte meg Lajos bácsi. – A kocsi a fő. Dedőke, eredj, hozz egy doboz
Fecskét.
Dedőke elloholt.
– Azt hiszik, nincs más érték az életben. – A homlokára ütött. – Pedig itt is kell legyen valami. –
Közelebb húzódott Erzsihez, óvatosan megveregette az oldalát. – Nem minden a himi-humi.
Erzsi féltette a lasztexnadrágját.
– Nana – mondta, mintha gyereket csitítana.
– Mert mi öregebbek is tudunk ám azért egyet s mást, nem vagyunk olyan elpuhultak, mint a
fiatalúr a kocsiban. – Jelentőségteljesen bajuszára tette kezét, szemöldöke ugrált.
A kis Trabant csikorogva fékezett, utasai másodpercenként nézték az órát, az ablakpucolást
nyersen elhessegették, a kétforintost Erzsi röptében kapta el.
– Törjétek ki a nyakatokat – kiáltotta, de csak úgy, diákszokásból, mindjárt meg is bánta. „Nem,
nem, ingyen sem kellene kocsi.” Anya szövege. Érdekes, hogy eltanulja. Jobban, mint amivel egyetért.
„A marhaságokon több a ragasztóanyag.” Mimóza. Mimóza cseles mondatai. Kinek segítenek a
cseles mondatok? Mimózának biztosan.
Csak ne égne annyira a fülcimpája. Holnap meglazíttatja a csatot.
Még két kocsi érkezett, mintha összebeszéltek volna, egyik se adott borravalót.
Dedőke meghozta a cigarettát, Lajos bácsi megkínálta Erzsit is, gavallérosan.
– Egy-kettő nem árt. Csak ne füstöljön folyton, mint egy kémény. Nem értem ezeket a mai nőket!
Erzsi rágyújtott, már nyúlt a füléhez, hogy letépje a klipszet, de azután mégsem. Az autósok
szeretik a szépet, jobban kinyitják a bukszát a csilingelésre.
– Addig vonzó a száj, amíg üde és illatos. – Lajos bácsi megcsípte Erzsi arcát, azután két ujját
összeérintette a levegőben, Erzsi mellbimbója felett. – Jaj, hogy oda ne nyúljak.
– Szálljon le rólam – mondta durván Erzsi. – Keressen más alanyt magának.
– No, nézd – Lajos bácsi egyszerre tegezésre váltott, ijesztő lett és felnőttes –, te kis szemtelen.
Viccelődök, tréfálkozok, te meg így kinyitod a csipádat? Hát mit képzelsz te? A lányom lehetnél…
Erzsi bámult, és kínjában nevetni kezdett.
– Nevetni, azt igen, mint a fakutya. A fiúkkal heheréssz, ne a munkahelyeden.
Erzsi leült az összehajtogatható székre. A lasztexet sem kellett volna felvenni, nem ereszti át az
izzadságot. Belenyomogatta saruja sarkát az olvadó aszfaltba.
Nem, leszedem ezt a vacakot – határozta el, mert a fájás már a tarkóját bénította.
– Jó, hogy malomkövet nem aggatnak magukra – jegyezte meg Lajos bácsi, fel-alá sétálva. – Ízlés,
az nincs.
Nem lehetett levenni. Estére meg fog dagadni a füle. Pedig meg akarta mutatni a narancssárgát
Galileinek. Galilei sportoló, öttusázó, állítólag, bár unalmas folyton az a zöld tréringfelső a piszkosdrapp
betűkkel.
– Galilei fizikus volt – mondta neki fölényesen –, honnan szedted ezt a nevet?
– Mert sokat eszem – nevetett a fiú. – Galilei szeretett enni.
Talán nincsenek is igazi férfiak. Az igazi férfiak talán nem is törődnek a nőkkel, csak ülnek a
kocsijukban, és fényesítik a nikkeleket.
Mert mindenki mond valamit, de csupa vessző, sehol egy pont.
„Csak emlékkönyvek ne legyetek soha. Ne hagyjátok, hogy minden jöttment belétek firkálja a
marhaságait.” Ó, ezek a mondatok. Mimóza világi mondatai.
Nem baj. Színes zsinórt fűz majd a zsugorított bőrmellény gomblyukába.
Végre egy kocsi. Egyenes hajú nő, egyedül a kis Steyer Puchban, csak színésznő lehet, azoknak
lóg így a hajuk, és azok hordják a sötét szemüveget.
Erzsi bekémlelt az ablakon, szenvedő arcot vágott, hátha feltűnik, kinyúl majd a nő a kocsiból,
szelíden két keze közé veszi a fejét, hosszan elnézegeti, és sóhajt: „Milyen érdekes, kifejező arc.
Micsoda csodálatos mimika! Így kezdtem én is, valamikor.”
Négy nyolcvanat kapott, négy egyforintost és négy húszfillérest.
Valamelyik nap arra gondolt, lent felejti a lába fejét az úttesten, és egy kocsi rákanyarodik.
Dedőke kirohant. Izgatottsága vonzotta Lajos bácsit.
– Fö-főnök úr, te-tele-fon…
– Kicsoda?
– Nö-nő…
Lajos bácsi végigsimított olajos köpenyén, bevonult peckesen. Erzsi harsogva elnevette magát,
Lajoskát folyton nők keresik. Ezt az öreg, csúnya krapekot. Békítésnek is szánta, feloldásnak, minek
a harag?
– Szenzációs… hát ez a Lajos bácsi…! – Elkapta a visítás, olyan régen nyerített már, az iskolában
kórusban szokták, szinte abbahagyhatatlanul.
Lajos bácsi hebegett valamit a telefonba, azután letette a kagylót. Sápadt lett az arca, egész teste
remegett. Ercsi hátrább ugrott, a hang egy nyikkanással belefulladt.
– A feleségem… hogy magyarázzam meg neki? Hogy mersz te röhögni?
– Vicceltem – mondta Erzsi, és igyekezett mosolyban hagyni a száját.
Lajos bácsi visszafordult, fél kézzel kiemelte a bódéból Erzsi táskáját. Odavágta a földre.
– Te kis senki. Eredj innen a francba.
– Nem. Ehhez magának nincs joga – mondta Erzsi. Szedegette a francia szemöldökceruza
darabkáit.
– Beküldöm a jelentést. Majd a központban eldöntik. Ott jelentkezz. – Lajos bácsi leroskadt a
székre, legyezte magát a köpenye aljával. – Én megpróbáltam veled.
Dedőke söpörni kezdett, sebesen.
– Dedő, fogd csak azt a rongyot. Te is le tudod törölni az ablakot. No, mire vár, Erzsébet?
A Rózsák teréig kibírta. Gondolatban végigszámolta a klipszeit, a nyolcas számúba
belekapaszkodott, maga elé képzelte erősen: szív, markazit, szív, markazit.
A téren aztán, a napraforgók mögött, a hirtelen sötétedésben a padon, sírni kezdett.
A bőrruha. A csillogó csizma. Dörzsölgette a fülét.
Nincs mit tenni.
Csikorgott a kavics a talpa alatt. Hát csak egy kis senki, tényleg?
Nem tudott megnyugodni. Hiába idézte fel a fülbevalóit. Egyre újabb és újabb sérelemre bukkant
– az egyik még negyedik elemiből.
Megijedt. „Össze kell szednem magam – bizonygatta –, nem olyan nagy dolog. Haza kell mennem.
Csak sikerülne gondolnom valamire.” De csak közmondásokig jutott, anya szemrehányásaival
keveredve.
Az nem lehet. Az nem lehet, hogy nincs gyógyszer, csak a kanyaróra.
Mimóza. Mimóza a katedrán, kék hímzett blúzban, öt szál dupla szegfűvel a kezében. Meghajtja
a fejét, a festék kicsit lekopott a hajtöveknél, mintha lilás köd szállna a választékból a magas konty fölé.
„Ha majd nagyon nehéz lesz. Ha majd egyszer nagyon nehéz…”
Ó, Mimóza. Hát persze. Ő mondta, akkor.
Sasadiné Bernáth Jolán déli postával kapta a lapot. Épp csak kidugta érte tenyerét az ajtón, a
postás ne lássa a szemét. Letette a frizsider tetejére, fáradtan az előszobába ment, majd onnan a kisebbik
szobába, felszedett egy tollpihét Jucóka tanulóasztaláról, vitte a konyhába, a szemétbe tette, a tollpihe
kiszállt, újra felvette, újra a ládába dobta, és rányomta a fedőt. Kezét hosszan tartotta a fedőlapon,
mintha attól félne, kiugrik valami a rozsda alól. Aztán összesöpörte a morzsákat a műanyag asztalon,
a morzsákat a vízvezetékkagylóba szórta. Hirtelen élénken a szobába szaladt, a könyvekhez, keresett,
keresett, de ujjai a középső polcon elakadtak.
Homlokát ráncolta, így állt egy darabig, teljesen mozdulatlanul, megadva magát.
Amikor újra a konyhába ment, felemelte a lapot a frizsiderről – a fényes ciklámenekkel –, fordított
rajta, átfutotta gépiesen.
„Üdvözletemet küldöm Aligáról. Hálás tanítványa: Z. Erzsi. Ui.: Azzal az utolsó mondattal M.
néninek valóban igaza volt!!”
Mimóza visszahelyezte a lapot, képpel felfelé, a kredenchez lépett, nyitogatta-csukogatta a
mágneses zárakat. Z. Erzsi. Z. Erzsi. Nem emlékezett. És az az utolsó mondat. Sóváran kívánta azt a
mondatot. De nem jutott eszébe, hiába.
Így arra gondolt legalább, hogy a forró alumíniumhoz kitalálták a bakelitfogót, végre.
Szép, kerek egész
– Nem volt télikabátja, azért halt meg.
– De ki a felelős? Mégis?
– Nem volt télikabátja – ismételte a fiú makacsul.
– Marha – szólt közbe Dederák –, neked sincs télikabátod. Mégse fordulsz fel csak úgy egyszerűen.
– Csend – intett dr. Kaponyainé –, tartsuk meg a parlamentáris formákat.
Röhögtek.
– Parlamentáris forma. Nem tudjátok, mi az? – Kaponyainé egymásba kulcsolta ujjait, kis kosárkát
formált a kezéből, kis fehér kosárkát, idegesen mozogtak benne az ujjvégek, mint a nyuszifülek egy
valódi kosárban.
– Megfázott a szélben – mondta a felelő váratlanul –, akkoriban hideg volt a szél…
– A téli szél most is hideg. Általában: a szél nem változik.
– A bóra. A számum. A sirokkó. Azok ám a szelek – közölte Dederák, és elismerőleg füttyentett.
– Csokonai Vitéz Mihály… – dr. Kaponyainé egy árnyalattal megemelte a hangját. Judit
figyelmeztette. „A gyeplőt el ne engedd. Kapd őket torkon, már az elején. Hogy szóhoz ne jussanak.
Különben nem rosszak. Nem olyan rosszak. Nem igazán.”
– Fura, egy költőnél, a vitézi cím…
– Az nem „cím”… az név. – Dederák fölnevetett. Keresztbe dobta lábát, a padon kívül, hanyagul.
– Mit vágsz fel? – kérdezte Bőrösi Kati kedvetlenül. – Te már tavaly is tanultad. Meg tavalyelőtt!
– A memória ! – Dederák a homlokára ütött. – A memória! Tanárnő! Igaz?
„Istenem – gondolta dr. Kaponyainé. – Nagyok már az iskolapadba. Türelem.”
„Az első percben szorítsd vissza őket. Törd le a szarvukat” – figyelmeztette Judit, mikor otthon
maradt két hétre, Lacika skarlátja miatt. – „Utána már megy. Utána már szép, kerek egész.”
Kaponyainé egyszerű mondatokban fogalmazott. Dagályosság nélkül.
– Csokonai Vitéz Mihályt rövid élete alatt sok megpróbáltatás érte. Ugye, a szerelem. Vajda Júlia.
Vagy, ahogy ő nevezte: Lilla… nem lett a felesége, mert a költő szegény volt…
– És csúnya is – mondta Szekeres Jani nyújtózkodva. Inge továbbszakadt a hóna alatt, hangos
reccsenéssel.
– Csúnya? – dr. Kaponyainé fellapozta a szemléltető képet. – Csokonai csúnya?
Nézte egy darabig az arcot: vastag orr.
– Más volt akkoriban a szépségideál…
– Ideáll meg odaáll – nyöszörgött mély hangon Truskovits Zsiga, és vonalzójával Truskovits Frici
fejére ütött.
– Ne bántsd a bátyádat! Ejnye!
– Én az öccse vagyok – mondta a sértett. Nyálazta a feje búbját. – Csak ő visszamaradt a
fejlődésben.
A Frici másfél fejjel magasabb. Dr. Kaponyainé gondosan mérlegelte, nem ugratják-e?
– Na – tapsolt bele Dederák, és díszes karórájára nézett. – A tanárnőnek is vannak idegei. Az idő
pénz.
– Azért, mert a költő csúnya volt, még lehetett szerelmes. Azért még fájhatott neki – mondta
Kaponyainé, kihasználva a hirtelen csöndet, – Ebben egyetértünk, ugye?
– Elvileg – emelte fel húsos mutatóujját Dederák. – De ma már ez nincs. Nem siratjuk a csajokat.
A csajok elnyújtott bégetésfélét hallattak. Kuzmics Vera ösztönösen húzott kettőt gyér haján a
tupírfésűvel.
„Istenem – rémült meg egy kissé Kaponyainé. – Túlkorosak! Kellett ez nekem, két évvel nyugdíj
előtt?”
Pedig szerette az irodalmat. De hát a biológia-földrajz, jó szak ez is. Tárgyilagos. Biztonságosan
fehér-fekete.
– Ráadásul más se sikerült neki – magyarázta buzgón. – Nem méltányolták a verseit. Nem aratott
sikert, nem kapott pénzt sehonnan.
– Az rossz. Az marha rossz, valóban.
– Szóval, úgy minden összejött – mondta elmélázva Drinkl Evelin. – Ahogy néha szokott…
Dr. Kaponyainé rábólintott.
Hosszan időzött a vers felett, kedvenc verse volt, kívülről tudta, még a líceumból, meg is siratta
annak idején, s behelyettesítette a Lillák-at egy fiúnévvel.
„Kedv, remények…”
Tökéletes vers. Megbonthatatlan. Az a mély „jaj” a közepén. A fölfénylő tavaszi kert. És a kert
ugyanaz marad, nem egy másik kert, ugyanaz, lehervasztva.
„Hittem szép szavadnak…”
„Mind hittünk szép szavadnak, igen. Hány éves korunkig? Harminc vagy negyvenkettő? De én már
ötvenhárom múltam” – gondolta Kaponyainé. Nagy lélegzetet vett.
– A remény nem élő személy… képzeletbeli istenasszony. S a költő hozzá fohászkodik, neki tesz
szemrehányást…
– Elég hülye!
„Talán nem is szemtelen – gondolta Kaponyainé. – Csak buta. Vagy egyszerűen: más.”
Kopogott a ceruzával.
– Hallgassátok meg. Hallgassátok meg, milyen szép. Milyen szép, kerek egész!
Hangsúlyosan, de dísztelenül olvasta, ne legyen émelyítő. Közben rájuk nézett, igyekezett elkapni
a szemüket.
– Bájoló lágy trillák, tarka képzetek… – itt egy pillanatra megállt. – Kedv, remények, Lillák, isten
véletek – fejezte be suttogva.
– Szervusz – mondta Frici vidáman –, ez utazik valahova!
– Képletes – kiabálta Dederák. – Tanárnő, ez képletes! Marha Fricek…
– Mert te már kétszer tanultad – nyafogta Börösi Kati –, mit vágsz fel?
– Angyalok nincsenek – közölte Bocskai. – Védangyal… amikor nincsenek is angyalok…
– És miért hajlong előtte, ha megcsalta?
– Ugyan ki hajlong? Hol? – kérdezte Kaponyainé. Viszketni kezdett a háta. Neki kéne dörzsölni
az ajtófélfának.
– Hetedik, nyolcadik sor… mint védangyalának, bókol untalan…
– Bókol: annyi mint szépeket mond. Hajbókol, az más.
– Untalan… maga is unja!
– Untalan, annyi mint folyton-folyvást… „Nem kellene ezt a kifejezést használnom: annyi mint…
– gondolta elkeseredetten – nem illik ide. Ehhez a vershez. Ehhez a szép, kerek…”
– Csepegteti a kedvet…
– Ha nem csurran, cseppen…
Hogyan kiáltson rájuk?
Aránylag csöndesek.
– Tanárnő, miért nem adnak csöppentőt? Azelőtt adtak, a szívcsöppekhez.
– Csöppentő? Mi az a csöppentő? – kérdezte Szivi Mátyás, mint aki hirtelen megébredt.
– Az a piros, gumivégű üvegcső!
– Csak fel kell szivattyúzni vele a folyadékot, kicsit nyomni rajta, és csöppen szabályosan. Tanárnő!
Igaz?
– Valóban – bólintott dr. Kaponyainé. – Szembe is csöppentenek vele, ha valami fertőzés…
Bőrösi Kati lehúzta a szemhéját, mutatta. Sorba nézték, dr. Kaponyainé is, azután megállapodtak,
hogy csak kezdődő árpa.
– Képzeljétek el – próbálkozott dr. Kaponyainé –, képzeljétek el a tavaszi kertet. Ilyen volt a lelke,
amikor még bízott Lillában.
– Nárcisz… nárcisz… Melyik az a nárcisz? – kérdezte Drinkl Evelin. – Van még ilyen virág?
– Nárcisz, hogyne volna!
– Hát a bokrokon, te dinnye… az a vacak hullós…
– Nem, fiam. Tévedsz. Az a jázmin.
– Lila meg sárga. Hat forint szálja, kis kunkori…
– Nem, nem. Az meg a jácint. A nárcisz a kertek egyik legkedveltebb, különleges illatú virága. A
zárvatermők törzsébe, annak is az egyszikűek osztályába tartozik, az amarillisfélék között tartjuk
számon. Lándzsaszerűen magasodik fel, levelei párhuzamosan erezettek. A kiálló virágkehelyben
helyezkedik el a porzó meg a termő. – Egyszerűsített. – Rokona a hóvirág és a különleges agavé. A
nárcisz tavasszal virágzik. Fehér színű. Ámbár kitenyésztett fajtái, melyek nem vadon nőnek, különböző
színben pompázhatnak – fejezte be elégedetten. – Most már világos?
– Rajzoljuk le! – kérte Bocskai. – Úgy szeretek rajzolgatni.
Kaponyainé előkotorta zsebéből a színes krétát. A nárcisz elfoglalta az egész táblát. Hogy legyen
valami értelme, odaírták melléje, apró nyilakkal: szár, gumó, levél, szirom.
– Mint a margaréta…
– Csak illatosabb. Enyhe vaníliaszaga van.
– A fűszerek Keleten teremnek – mondta Szivi, és a gomblyukába fűzte a ceruzát. – Onnan hozták
a fölfedezők…
– A boldogság… az ízesítette meg a költő életét, mint a fűszerek az ételt… fűszerezni annyi,
mint…
– Az én nagymamám nem engedi eldobni a konzervdobozokat. Ráragasztja a címkéimet, és
mindegyikre ír valamit. Ánizs, gyömbér, szegfűszeg, babérlevél, kömény, meg a frász tudja…
– Ennyi fűszer – mondta dr. Kaponyainé, kissé irigykedve.
– Á… ne tessék hinni. Üres mind. Kinyitottam.
– És amikor itt a gondolatairól beszél… – Kaponyainé nem bírta tovább. Meghajolt, hátrafelé,
nekidörzsölte viszkető hátát a katedra kiálló csücskének.
– Az hasonlat. – Dederák legyintett. – Ismerem. A hasonlatban két dolog jelenik meg. Egy hasonló
meg egy hasonlított.
– Mit vágsz fel? Te már kétszer…
– Gondolat = méh. Kert = lélek. – Felírták. Akadt, aki vonalzóval húzta az egyenlőségjelet.
– És miért hordtak gyöngykoszorút?
– Gyöngykoszorú annyi, mint elismerés…
– Babérkoszorú…
– Fűszerkoszorú!
– Már az ókorban, a győzteseknek kijárt… Az irodalmi versenyek győzteseinek. A görög
drámaíróknak. Vagy az olimpián. Az olimpia is görög eredetű. Ott is babér övezte a győztes homlokát.
Hallgatták, tátott szájjal.
– Szeretitek a történelmet? – kérdezte Kaponyainé, mert kifulladt, és az évszámok nem jutottak
az eszébe.
– A történelmet nem – felelték kórusban a gyerekek.
– Pedig szép – mosolygott Kaponyainé zavartan –, és ez a befejezés… meg akar halni…
– Hímtelen a rét – vigyorgott Drinkl Evelin. – Mért fáj az neki, hogy nincsenek hímek?
– Ej… Gondolj a hímes tojásra. Láttál már hímes tojást? Hát mit adsz húsvétkor a locsolóknak?
Drinkl Evelin mondott valamit, félig csukott szájjal, Kaponyainé nem értette, mit ad, de nem
kérdezte újra, mindjárt csöngetnek.
– Mindenféle virágos, díszes ábrák… csupa szín… annyi mint hímes…
– A trilla pedig a magas cé! Vágd ki a trillát… Gizi néni szövege a karéneken… vágd ki a trillát…
– …és mindentől elbúcsúzik – mondta dr. Kaponyainé nagyon gyorsan. Figyelte óráján a
másodpercmutatót. – Mindentől. Lillák, többes számban.
– Háromféle végződés – Dederák megigazította a nyakkendőjét –, rag, képző és jel.
Csöngettek. Dederák villámszerűen lesöpörte bal kezével a könyvet a padról, alátartott jobbjával
ügyesen felfogta.
– Első szakasz, ugyebár? – kérdezte Frici, s az első szakaszt piros filctollal, vastagon, sercegve
bekeretezte.
Dr. Kaponyainé megállt a lépcső aljában, körülnézett, azután alaposan megvakarta hátát az
osztálykönyvvel.
– Talán ha újra elolvastuk volna… talán ha még egyszer…
Csóválta a fejét, úgy lépett a tanáriba.
„… isten véletek.”
Előkereste a helyettesítési naplót.
Áthúzta a rovatban: szakszerű. De azért nem volt elégedetlen.
Majd kialakul
– Hova mész, Edelényi? –így kérdezte, pedig már nem voltak osztálytársak, ő a második évben
kimaradt. – Hová mész, Edelényi?
– Éppen most dobtam egy állati krapekot – mondta Edelényi –, pedig ilyen a deltája! – Mutatta az
utcáról a háromszöget a levegőben. – És te mit csinálsz, Surek? Hogy vagy mindig? – Edelényi szerette
a választékos fordulatokat.
– Frankón – felelte Surek. Az utcaseprő felnézett rá a narancssárga mellényben. – Perecet árulok
az Állatkertnél.
Edelényi tudta, mi az illendőség. Kétperces eszmecsere. – Mit szólsz a Dangerekhez?
– Ühüm – bólogatott Surek, azután hátrarándult, mintha hívnák. – Szia.
Becsukta az ablakot, egyesületi tréningnadrág volt a kezében, azt húzkodta végig egyenletes
mozdulatokkal a fekete bútorok felületén.
– Sztori! – mondta Edelényi, és a füstöt elegánsan a mennyezet felé fújta. – Emlékeztek a Surekre?
Kücsük emlékezett. Kücsük mindenre emlékszik, még arra is, melyik kesztyűje lyukadt ki először
Babucinak. Határozottan állította, hogy a jobb, ezért haragudtak is rá, teljesen mindegy, mi a sorrend,
a végeredmény, az a lényeg.
– Perecet árul az Állatkertben…
Alig nevettek rajta, sőt Murmur sóhajtott is, sajnálkozva. Sütkéreztek kissé fensőbbségük
tudatában.
– Selejt mindig akad. Hiába – közölte fontoskodva Babuci. – Az anyag bosszúja.
– Ne filozofálj – szólt rá Kücsük, ahogy az apjától hallotta. – Nem szeretem, ha a nők filozofálnak.
– Különben itt lakik a sarkon. Az első emeleten.
– Tudom. Láttam néha az üveg mögött.
– De most lekiabált. Képzeld.
– A Surek?
– A Surek.
Igyekeztek megfogalmazni, miért olyan ronda. Hiszen külön-külön mindene szabályos.
– A lába, legalább, mint a Tempáké… nem vicc.
– És nem csorog rajta a háj sem.
Murmur összehúzta szemöldökét, pendített egyet a gitáron. Feje alá gyűrte a díványpárnát,
tudományos pózban.
– Mi tisztában vagyunk a lélektan alapelemeivel. Végül is az összhatás…
– Nincs hely az arcán – mondta Babuci. Elégedetten, lazán két ujját a hajába mártotta. – Így
tudnám megfogalmazni, gyerekek.
Surek hátrafogta a rongyot, miután letörölte a keretet, és pillantását a tükörbe engedte.
– Nagy a szád. Meg a szemed. Meg az orrod is, igen. – Neki mondták, valamikor, még az elején. Mostanában csak ismételte magának, rendszeresen.
– De attól, még, kislányom, tárt kapukkal…
– Más legalább okos – mondta az anyja a gangon a nyugalmazott polgári iskolai tanárnőnek –,
tessék elhinni, aggódom…
– Majd kialakul – felelte a nyugdíjas polgári iskolai igazgatónő. – Nem szabad… Nagy kincs az
élet.
A pereces két fillért ígért minden eladott perec után.
– És akkor még havi fix ezer – intett az apja –, ha már fuccs a gimnáziumnak…
– Más irányú az érdeklődése – védte az anyja –, nem húzhatunk mindenkit egy kaptafára.
Porosak a fák az Állatkert előtt.
Leállította a négykerekű tolókocsit, félrelibbentette a fehér gézfátyolt a perecekről, kinyitotta
összecsukható, csíkos rolóvászon székét, ráült. A fülébe bőgött egy-két táskarádió vagy valamelyik
ismeretlen állat a kőkerítés mögül.
Találgatta. Ez a Tom Jones. Vagy mégsem. Ez meg az elefánt. Esetleg az oroszlán. A hangjukról
megkülönböztetni. Ezt nem tanították annak idején az iskolában.
Gyerekek jöttek, csoportosan, nyújtogatták a nyakukat a perec felé, de a tanítónő nem engedte,
hogy megálljanak, siettek, indult a villamos. Arra sétált a kalauz, szigorúan ránézett, megtapogatta a
pereceket.
– És ezt maguk eladják?
Délután elment az ablak alatt Murmur, mintegy véletlenül, feltekintett, nem kellett kiáltani neki:
– Szia, Surek. Hallom, árulod a perecet.
Nem volt ebben semmi sértő, sőt, Surek úgy vélte, burkolt irigység.
– Naponta százat adok el.
Murmur füttyentett, udvariasan, ment tovább hanyagul, ő utánaszólt:
– Vasárnap többet is.
Vasárnapra kisütött a nap. – Kiabálj – biztatta Keveházi bácsi, délben, a röpellenőrzéskor. –
Kiabálni csak tudsz? Friss perecet tessék…
– Friss perecet tessék… – Olyan volt, mint egy kijelentő mondat, személytelen. Hamar abbahagyta.
– Mit csinálsz, ha nem vesznek fel gyógyszerésznek? – töprengett Babuci, és finoman arrébb tolta
Kücsük kezét. – Inkább ezen törd a fejed!
– Addig még! Addig még sok víz lefolyik! És a vegyi szakmák. Abban is van fantázia.
– Utálom, hogy így lefeküsztök a reáltárgyak előtt. Tőletek elpusztulhat a humán kultúra.
– Megnézzük a Sureket?
Arra hömpölyögtek, Surek nem volt az ablakban, másnap már nem lehetett kihagyni, és tényleg,
ott könyökölt.
– Mit csinálsz, Surek?
– Mit csinál, napozik?
– Lemenjek? – kérdezte Surek, és kapargatta az ablakpárkányt. – Negyed órát talán ki tudnék
szorítani.
– Á – mondta Murmur félig röhögve, de tulajdonképpen ijedten. – Most éppen megyünk.
– Hova?
– Makepiece Thackeray! – Edelényi megbillentette térdével Kücsüköt, rosszallóan.
– Micsoda? – Surek tölcsért formált a kezéből. A füle egészen olyan lett, mint a régi magazinokban
a fonográf tölcsére.
Most már csak mutogattak, jelbeszéddel, egyre távolodva.
Szemerkélt az eső. Surek ráhúzta a perecekre a nejlonlepedőt és ernyőt nyitott a feje fölé. Divatos,
virágos ernyőt, a nedvességtől élesen kiszíneződő virágokkal.
„A temetőnek van ilyen kerítése – gondolta. – Gondolnom kell valamire. Valami értelmes dologra.”
Surrogott felette a selyem.
– Surek – kiáltotta másnap Kücsük, és feldobott egy kavicsot –, bújj elő. Mit szólsz a
relativitáshoz?
A többiek vihogtak a kapu alatt. Babuci kellemesen borzongott. – Azért ez embertelen – suttogta.
Surek könyökölt.
– Nem hallom jól.
– Rossz az akusztika.
– Mi volt a fején? – kérdezte később Edelényi, Murmur vállán állva. Kereste az angol–magyart a
legfelső polcon.
– Szalag. Szalag volt, esküszöm…
– Fakó haján, mint halott lepke, lógatja szárnyát a szalag…
– József Attila!
– Rájött. Rájött a fiúka – mondta Babuci fintorítva. – József Attila isteni. Persze, nem az a József Attila.
– Á – Edelényi levágta az angol–magyart, szállt belőle a por –, unom a négyzetgyököt meg a
jambust. Ti nem tudjátok, milyen egy valódi krapek.
– Ez sztriptízből akar élni, fogadok…
– Nem ez a kérdés – mondta Edelényi fölényesen –, hogy abból fogok-e élni. Hanem
hogy meg tudnék-e élni belőle… – Hirtelen csavarmozdulattal, tárulkozóan állt előttük. – A képesség…
– A hús – biggyesztett Babuci –, a hús nem minden.
Az eső lemosta a fákról a port. Kifényesedtek a levelek. Friss volt Surek haján a hullámcsattal
odaerősített csipkepárta.
– Napozz legalább – tanácsolta az anyja –, a napfény vitamin.
– Én ábrándozni szoktam – mondta a nyugalmazott polgári iskolai igazgatónő –, ábrándozz, ha
nem tudsz mit kezdeni az időddel.
Még egyetlenegy sem akadt. Soha, egyetlenegy sem.
– Ma megint társalogtunk – mondta Edelényi, a tánc szünetében. – Tudjátok, kivel.
– Megígértük, hogy abbahagyjuk – Babuci a legmagasabb bárszéken ült, szalmaszállal itta a kólát.
– Becsületszavamra, véletlen… Ugye, Murmur? Azt hiszem, lesett ránk. Nem fogunk két sarkot
kerülni miatta. Különben nem szalag van a hajában. Olyan izé, mint a közérteseknek.
– Szegélycsipke, mint a régi stelázsin… – mondta Babuci, egészen fölélénkült. – Ragyogó… ez
a kép, ragyogó!
– „Fáradt vagy, Surek?” „Nem, nem vagyok fáradt, tiszta
munka, csak rendezem az emlékeimet…”
– A Surek! Rendezi az emlékeit!
– Csak egyszer jött el az iskolabulira. Edit néni kilenckor megszánta, betette a ruhatárba.
– Meg kéne nézni. Talán még most is ott van, és bíborpárnába szúrja a gombostűket… – mondta
Babuci, és mint mindig, megbocsátották neki, hogy csúnya.
„Sietni kell. Fél kettőkor jön erre Edelényi. Fél kettőre haza kell érni – gondolta Surek. – A
kapuban kellene állni, vállra vetett enciánkék pelerinben.”
De Edelényi csak három órakor jött. Az anyja hagyta, hadd ácsorogjon az ablaknál.
– Talán van valakije – mondta a férfinak a konyhában.
– Az utcaseprő, a narancssárga mellényben – válaszolta a férfi. – Ráér… – tette hozzá
engesztelően.
– Te Surek – kiáltotta Babuci –, beszerveztem újra a deltásat. Majd egyszer elhozom erre, jó?
Surek megvárta, amíg az utcaseprő elfordul.
– Ma egyszerre megevett húsz perecet. Majdnem belebetegedett… Egy méter kilencven… Odajön,
néz és eszi a perecet… titok, Edelényi!
Fújt a szél, elvitte a gézfátyolt, tíz métert kellett utánaszaladni, egy csukott kocsi megállt, kosztot
hozott az állatoknak. A férfi, szürke kezeslábasban, felemelte a terítőt, tartotta jobb kézzel, lebegett a
szélben, mint a patyolat, ez is egy vers. Keveházi megszidta, a tisztító drága.
– Legalább beírattam volna szövőnőnek – kesergett az anyja –, de ha nincs hozzá kedve,
kényszerítsem?
– Ej, itt viszont ismerkedhet.
– De kikkel, apa? Kikkel?
Az apja nagyon halkan felelt valamit.
– Milyen apa vagy? – kérdezte az anyja felháborodottan. – Te már azt se bánnád?
Azok meg nevettek.
– Így mondta: titok… Edelényi, titok…
– Ne ugrassátok… Nem méltó partner. – Kücsük fontoskodva megpörgette a logarlécet.
– És mindig ugyanaz. Hol a poén?
Szombaton föllendült a forgalom, Surek eladott nyolc kosár perecet. Délben kijöttek a kőkapun
az állatetetők, de azok nem vesznek perecet, soha. Vidám fiúk, kicsit piszkosak, a szomszédos
presszóba mennek virsliért, hónuk alatt viszik a Kinizsit visszafelé.
A perecet a majmok eszik. Meg a hattyúk a városligeti tóban. Mert minden hattyú csúf kiskacsa
volt. De csak nagyon kevés kiskacsa válik hattyúvá.
„Ártatlan vagyok – gondolta Surek –, nem tehetek róla.”
– Legalább ábrándozz – mondta a nyugalmazott polgári iskolai igazgatónő –, azt nem tiltja meg
senki – és visszament kaktuszai közé, „Dél-Amerikába”.
– Azért én mégis a technikában bízom. Ott nincs mellébeszéd – jelentette ki Kücsük. – Persze,
nekem mindegy.
– Adjatok egy valódi gitárt, és meghódítom a világot! – Murmur leült a földre,
nyakát hátrafeszítette. Csukott szemmel énekelni kezdett, arcán a legmélyebb szenvedés külső
nyomaival.
Kücsük és Edelényi már messziről látták Surek fejét az ablakban. Be akartak fordulni egy sarokkal
előbb, de Surek metszően utánuk kiáltott:
– Fiúk… halló, fiúk!
– Ez már engem is fiúnak néz? – nevetett Edelényi, inkább bosszúsan.
– Sietünk, Surek, sietünk…
– Nem bánom, mondjátok el a többieknek is: mind kijönnek. Irtó muris. Az állatápolók. Eszik a
perecet, ropogtatják. Pedig nem szeretik.
– De azért eszik, Surek?
– Hogy ott lehessenek. Tudjátok… tudjátok ezt ti, hogy van…
– Óriási! És az akrobaták, a cirkuszból? A légtornászok? Azok nem jönnek ki?
– Nincs már cirkusz – mondta Surek diadalmasan. – Hogy jöhetnének?
– Ja, nincs! Hát ha nincs, az más. Nagy vagy, Surek!
– Babuci, ne rontsd el. Ő akarja. Direkt vár minket. Ezt a dumát nem lehet kihagyni. Hallgasd meg
magad is, ha nem hiszed – Edelényi megsimogatta Babuci karját, tudott ő lányoknak is udvarolni.
Igaza volt Keveházi bácsinak. Napsütésben kincsesbánya. Még sorba is állnak. – Nem akarsz
perecet? – kérdezik az anyák, a gyerekek rendszerint nem akarnak, de az anyák rájuk erőszakolják, mert
a fagylalt, bár jó, de hidegebb. És a perecet össze lehet törni és utánanézni, ahogy úszik a vízen, egyre,
messzebb úszik, aztán elmerül.
– Vajas.
– Sós.
– Vajas.
– Sós.
Az egyik ápoló kijött az egyik kapun, kicsiny állatot vezetett vasláncon, kicsi vadállatot, az állatka
határozottan arra nézett, de az ápoló bevonszolta a másik kapun.
– Látod – mondta egy anya oktatóan –, a kutyushoz viszik. A kutyus szoptatja.
Sureknek megfájdult a melle.
„Talán lázam is van – gondolta hazafelé –, ez a sok időváltozás.”
Nem kért ebédet. Odavitte a sámlit az ablakhoz, arra állt, hogy jobban kihajolhasson.
– Úristen, ez a hülye még kipotyog!
– Legyünk túl rajta – mondta Babuci –, talán még segítünk is, ki tudja?
– Szia, Surek!
– Mind itt vagytok? – kérdezte Surek. – Edelényi elmesélte?
– Csak az ápolókat – mondta Kücsük. – A többit nem.
– A többit nem? – kérdezte Surek, bizonytalanul. Felsorakoztak a járda szélén, csak Murmur ugrált
a csatornarácson, hadonászott a gitárral.
– Halljuk, hercegnő!
– Az állatok – mondta Surek halkan –, ma már azok is kijöttek. Hiszen olyan közel van.
– Kik jöttek ki? Hangosabban!
– Az állatok! – kiáltotta Surek. Kapaszkodott a párkányba. – Kijöttek és odaültek. Körbe. Olyan
aranyosak.
Murmur hóna alá kapta a gitárt, mintha szerenádot adna.
– Az oroszlán is?
– Az oroszlán is. Egyelőre lánccal. És ette a perecemet.
Babuci sírva fakadt, de a többiek elragadtatottan összekapaszkodtak. Kacarásztak tántorogva.
– Nahát, Surek. A Sureknek humora van… Nahát, Surek. Klassz vagy.
Surek becsukta az ablakot, mind a két táblát. Fogta a kilincset és nézte őket, mint a hangtalan
képernyőn a hepiendet.
„Nem hiszik el. Legalább elhitték volna – gondolta. – Mi lehet még hátra?”
Rablóulti
Felemás idő ígérkezett, opálos napsugárzás. A zizegő szélben ezüsthasukkal kifordultak a levelek.
– Das ist gut – mondta a gondnok –, ah, alles ist gut… – Két kiálló szemfogát alsó ajkán felejtette.
Futkosott a hamutartókkal az asztalokhoz.
A magyarok reggelinél is rágyújtanak. És teleszórják a csészét hamuval.
Az üdülők csak nevettek rajta.
– Neki minden jó – dünnyögte Babiczky Babiczkynénak. – De a fürdés mára alma. Milyenek a
csónakok?
– Szépek. Van sárga és zöld. Láttam egy hattyút is. Fekete hattyú, piros csőrrel.
Babiczky jóízűen megette a lágy tojást. Háromszor ivott a teából.
Vékony fiú volt, gyerekarccal. Első nap, rövidnadrágban a szakácsné letegezte, azóta sötét öltönyt
viselt és nagy, lapos karórát a csuklóján. Széles, súlyos jegygyűrűjét gyakran megforgatta.
Babiczkyné feltűzte a műhajat, és ibolyakölnit locsolt feszes farmerjára.
– Halak nincsenek? – kérdezte Babiczky.
– De – válaszolta Babiczkyné –, aranyhalak. Ekkorák. Egészen kasák.
A többiek összenéztek.
Ábrányi Mara megigazította brokátköntöse hajtókáját, a bordó folt élesen szétvált az orra alatt.
– Aranyos – mondta, doktor Hajtó Elemér vállalati jogtanácsoshoz hajolt –, kicsit idegesítő, de
aranyos.
– Talán tizennyolc sincs – mondta a jogtanácsos, és nézte Babiczkynét.
– Érettségi nélkül, mindenesetre.
– Hogy a fiú már mérnök, hihetetlen…
– Jámborak. Nekünk tulajdonképpen…
– Nekünk aztán mindegy.
Rágcsálták a kenyérhajat.
– De azért megválogathatnák, jobban…
– Mit vár? – kérdezte doktor Hajtó Elemér, és félholdra nyírt körmeit rátámasztotta a műanyag
abroszra. – Mit vár egy ilyen csoportos úttól, Mara kedves?
– A műemlékek – mondta gyorsan a nő – meg az orgonaszó a Tamás-templomban… ez az, ami
megéri.
Babiczkyné tegnap rálépett Bach sírjára. Valahogy megbotlott a vaskarikában, amíg Kapussy
Zdenkó, a filozófiai tudományok doktora fordította a feliratokat. Babiczky meg felment a karzatra,
hiába írták oda, hogy „verboten”, persze, lezavarta valami egyházhatósági személy.
A csoportnak is kellemetlen az ilyen. A Goethe-házban meg átbújt a kötélen, Babiczkyné hívta
vissza, tisztán hallották, hogy ezt mondja:
– Kutyu… gyere ki onnan… hallod, Kutyu… De Kutyu addig nem jött, amíg meg nem tapintotta a
bársonyszék fejtartóját.
– Édes – mondta Ábrányi Mara –, ebben a sötét ancúgban.
– Vedd fel mégis a tréningnacit – javasolta Babiczkyné –, ennek a csónakban kikopik a feneke.
Az órádat is tedd le. Megbugázzák a parton.
Babiczky a súlyos órát büszkén a füléhez emelte.
– Pontos – mondta áhítattal.
– Mit gondolsz? – kérdezte Babiczkyné, és ette a kockacukrot. Illik-e bikiniben… kilátszik a
hasam. De egy lasztexért hétszázhatvanat kérnek, van pofájuk, ráadásul csípi a bőrt, mint a nyavalya…
– És biztos, hogy hattyú volt?
– Megismerem. Az élővilágkönyvben egy egész oldal.
Babiczky apás mozdulattal simogatta Babiczkyné lapockáját. Babiczkyné két hónapja végezte a
közgazdasági technikumot, állást még sehol sem vállalt. Babiczky viszont – huszonhárom évesen! –
már zsebében hordta a vállalati papírt, szeptember egytől „üzemszervezési segédelőadó”. Nem lehet
rögtön mérnöki státus. „Először a tapasztalat, fiatal barátom” – mondta a személyzetis. – „Tartsa nyitva
a szemét.”
– Minden roppant fontos, amit látunk – oktatta Babiczkynét. Rengeteg történelmi emlék, Cicu.
– Három kis hattyú is van, Kutyu. De azok fehérek.
Csókolózásba bonyolódtak, valahogy. Közben már hallották, hogy csobban körülöttük az evező,
Babiczky több hattyút is látott, összedörzsölték a puha szárnyaikat.
– Ah, alles ist gut – mondta a gondnok, s kényszeredett mosollyal közéjük tette a bejelentőt. – Ah,
die Junge…
– Vigyázz! – Babiczkyné eltolta. – Ezek komoly emberek!
– Nekem is van diplomám! Azért még szerethetem a vizet!
A békaember-fölszerelését is leviszi. Az első nyári keresetéből vette, öt esztendeje.
– Este bedobjuk a diólikőrt – mondta Cicu –, mindenki kap egy kupicával.
A szakácsné megjelent az ajtóban. Kezét karba tette. Nyolc óra harminc, a reggeli véget ért.
– Máskor ne késsetek – súgta nekik Mara –, ezek precízek. A házirend, az házirend…
– Mi vagyunk az üdülők – mondta Kutyu, s babrált valamit a karórán. – Elemi szabadságjogok…
– Befoltosodtál – Mara elkapta Babiczkyné arcát, rántott rajta, a fény felé. – Miért nem használsz
fényvédő krémet, a te bőröddel…?
– Te látod a foltokat? – kérdezte Cicu a manzárdszobában, s butuskán a tükörbe meredt.
Kutyu kipakolta az uszonyokat meg a búvárszemüveget.
– Te majd úszol, én meg a víz alatt megfoglak… Nem tudom, elég tiszta-e a víz… lehet-e benne
tájékozódni… – töprengve ült az ágy szélén.
– Ugye, kölcsönadod?
Kutyu megengedte, hogy Cicu felpróbálja. Nagyokat lépett a leffenő bőrlebenyben, de hamar
abbahagyta.
– Romantikus ez a manzárd – mondta fulladozva. – Csak talán melegebb…
– Megreked a levegő – magyarázta a fiú. – De különben örülhetünk. A kilátás innen a legszebb.
Lábujjhegyen elérték az ablakot, Kutyu felemelte Cicut.
– Mit látsz?
– Erdőség. Hatalmas erdőség a tavak körül. Lenyűgöző – bizonygatta. – Lenyűgöző, igazán.
– Ezt a pénzt megérte – mondta a fiú –, emlék, egy életre.
Kicsit töprengett, aztán átváltott rövidnadrágra. A hóna alatt vitte az uszonyokat, keresztül a
hallon. Babiczkyné követte, bikiniben, a rövid frottírköpenyt a vállára vetve.
A nap csak derengett, vonultak alatta egyre tömöttebben a fátylak.
Hajtó Elemér egyedül ült a nagyfotelban, s kevergette a pakli kártyát, tévetegen. Bizalomgerjesztő
volt a rücskös pulóverben, rövidre nyírt ősz hajával.
– Nincs túl meleg – mondta atyaian –, a fürdést nem ajánlom.
– Én már a Dunában is fürödtem, télen – mondta Babiczky, és összébb rántotta az övét a
kempingnadrágon.
– Jaj, az csuda hecc volt…! – Babiczkyné lejjebb engedte a köntöst a hátán, vakarózott. – Különben
tisztára hámlok.
Doktor Hajtó Elemér kiterítette a kártyát maga elé, az üvegasztalra, legyezőformában, föléhajolt,
szomorúan, tanácstalanul.
– Ulti – mondta aztán a távolodó fiúnak –, szép játék. Ha látod, küldd ide a professzor urat.
– Melyik az?
– Tudod – súgta Cicu –, az a nagy dumás, a templomban…
Már a fák alatt jártak, amikor kinyúlt Mara a nyugágyból, és elkapta Babiczkyné csüngő
frottírköpenyét.
– Megígértem, hogy bekenlek! Valódi emulziós krém, te kis csacsi…
Meg is hatódott, egy pillanatra, amíg paskolta a szeplős hátat. „Lehetne ekkora az enyém is, ha
szülök. De amíg így megnő, úristen, mibe került volna, és minek, hogy aztán egy ilyen mitugrász
nyomogassa?”
Babiczky visszament a hallajtóig, az uszonyokkal. Kapussy professzor már szemben ült Hajtóval.
Szikrázóan fehér puplinselyem inge ujját kissé felhúzta, nem nyúlt a kártyához, a makk ászt figyelte,
ahogy guggol, és tartja a kezét a tűz fölé.
– Jöhetne Laci bácsi – mondta megrovóan.
– Mindig kéreti magát – felelte doktor Hajtó –, azt hiszi, nem forog a lap nála nélkül.
Babiczky közelebb lépett, leeresztette az uszonyokat egy székre.
– Nincs választék. Rá vagyunk szorulva.
– Ulti? – kérdezte Babiczky. Lefogta ádámcsutkáját az ujjával.
Ránéztek. A professzor tünődő szeretettel.
– Mert ultizni tudok… – Babiczky az ablakon át látta, hogy Cicu odahúzza Mara mellé a
rosszabbik nyugágyat.
– Ultizni…?
Kicsit hallgattak, Laci bácsi sehol.
– Hát nézd, fiam… – mondta hirtelen doktor Hajtó, és előbbre csúszott a széken. – Ha a professzor
úr…
Kapussy intett, finoman. Kitette bőrtárcáját az asztalra.
Babiczky aprópénzét markában szorította.
– A pénz nem akadály – mondta, és odaborította a forintosokat középre.
– Útban lesz! – A professzor félretolta.
– Ulti – szögezte le még egyszer doktor Hajtó gyanakodva –, tízfilléres alapon, éppen csak…
– Lehetek én a hívó? – kérdezte Babiczky, és nem mert az asztalra könyökölni.
„Milyen nagyszerű – gondolta boldogan –, hogy apával annyit ultiztunk a barackfa alatt…
emlékszem minden szabályra.”
Leosztották a lapot. Babiczky pirosat hívott, négy adura. A talonból beugrott a piros hetes is.
– Negyven és ulti – rikoltotta –, passz.
Ránéztek, mosolyogva.
– Coki, coki – mondta Hajtó. Fölvette a két zöldet, amit Babiczky ledobott. – Nem oda Buda!
Cicu beszólt az ajtón.
– Kutyu… megint süt. Ilyenkor jönnek ki a hattyúk a vízre…
Mara megfogta a csuklóját, kivitte, erélyesen.
– Hagyd… ne mássz folyton a nyakára. Nem kell, hogy észrevegye, milyen fontos neked. A
szerelemben ez az első: meg kell tanulni hanyagolni – laza mozdulatot tett, mintha
pölyhöt eresztene a szélbe –, hanyagolni, így, tudod…?
– Én hívtam – mondta Babiczky –, miért tetszett fölvenni?
– Ultizunk, nem? – kérdezte doktor Hajtó, és úgy tett, mintha össze akarná csukni a lapot. Ő is
ultit mondott, zöldből. A fölösleget letette.
Kapussy megrezzent, álmatagon, egyenként fölszedegette a kártyáit.
Babiczky meglengette a piros ászt. Dr. Hajtó lefogta a könyökét.
– A professzor úr…
– Hát akkor… – mondta Kapussy vontatott orrhangon.
– Tudtam – szisszentett Hajtó –, nem nyugszik bele.
Kapussy beszúrta a két lapot a többi közé.
– Negyven száz ulti… makk…
„A szabály – gondolta Babiczky. – A szabály nem változhat. Mi ez?”
– De hiszen öt makk nálam van – mondta keservesen. – Hogy lehet akkor…?
Mindketten letették a lapot, hangos surranással.
– Fiam – mondta Kapussy –, amit maga játszik, nem máriás az?
– Nem – kiáltotta Babiczky. Elmagyarázta, szabatosan, mint a gépszerkezetet az utolsó
szigorlaton.
– Ja, ahá! – mondta doktor Hajtó.
– Végeredményben azt is lehet ultinak nevezni – Kapussy megnyugtatóan
közelebb hajolt. – Ez olyan, mint a tangó. Négyszöglépés az alap. De hol van az még a tánctól?
Kombinációk… száz meg száz figura… Azt hiszem – fordult Hajtó felé –, így lehet érzékeltetni a
legszemléletesebben…
– A te meghatározásaid, professzor úr…!
Visszavették a fiútól a lapot.
– Hol ez a Laci bácsi?
– Csónakázásra az idő egész kellemes – mondta Babiczky. Felhúzta karóráját. Fordított egyet a
jegygyűrűn is. – Kár ilyenkor tespedni a szobában.
– Biztosan az ingét mossa… kérlek, egy inget hozott, és minden reggel kimossa. Omega porszívót
akar hazavinni, arra kell neki a hely a kufferban…
– Az ilyesmit nem szeretem – mondta a professzor –, ez a habzsolás mindig lehangolt. Mennyire
tipikus, egy bizonyos szellemi szinten…
Babiczkyt Mara visszahessegette.
– Maga menjen csak okulni. Mesélem a kicsinek az egyiptomi körutazást, ott aztán lehet áradozni,
hogy kultúrtörténet, nem ez a pár vacak várrom…
– Az ám, az uszonyaim. Azok a drága uszonyok.
Laci bácsi már leseperte őket a földre. Tenyerébe lehelt, s mintha vajból lenne, úgy nyúlt a
paklihoz. Öreg sportembernek látszott szürke dróthajával, egészséges bőrével.
– Van, aki a dologtalanságtól sül le – magyarázta –, nekem, elvtársak, ez a munkaszínem. Az
udvaron veszem át a nyers árut, télen-nyáron az udvaron. Ebbe beletanulni három diploma se elég.
Babiczky a szék alá tolta az uszonyokat. Aztán leült. Nézte a repülő lapokat.
– Kibicnek kuss ám – mondta Laci bácsi.
Babiczky fölemelkedett.
Kapussy nyerte a partit.
Megvárta, amíg eléje tolják a forintokat, aztán intett a fiúnak.
– Ülj csak le szépen. Egyszer el kell kezdeni.
Doktor Hajtó belekapcsolódott:
– …nem boszorkányság. Figyelj, fiam.
– Talán, ha el tetszene magyarázni a szabályt… A speciális szabályzatot.
– Ez rablóulti – mondta Kapussy szomorúan –, és megközelítik-e a szavak a jelentéseket…
Helyettesítheti-e az elmélet az empíriát?
– Szöveg ne legyen kártya közben – mondta Laci bácsi –, ez nem vicc.
Babiczky Kapussy mellé húzódott, az engedte, hogy betekintsen a lapjába. Néha rábökött egy-egy
figurára.
– Betli – mondta az ötödik játszmánál, s Babiczky látta a kezében a három királyt. Betli, három
királlyal? És letesz két hetest…?
Laci bácsi kémlelte Kapussyt. A szeme kicsire összeszaladt.
– Hohó, professzor úr – morogta végül –, ebbe bele… ebbe beleköpünk…
Beemelte a két hetest magához.
Kapussy hosszú, intelligens orra alatt a bőr gúnyosan megremegett.
Laci bácsi káromkodott és fizetett. Törölgette izzadó nyakát.
– Utolérhetetlen – mondta Hajtó, és egymásra ejtette a forintokat amit a professzor úr… vele
együtt, biztos győzelem.
–Érted már? – kérdezte Kapussy.
Laci bácsi felugrott, elment egy pohár sörre.
– De hát itt bármit lehet mondani? – Babiczky hitetlenkedve nézett a férfiakra. – Bármit, a laptól függetlenül?
– Rablóulti – mondta Hajtó –, ez a lényege!
– Itt nincs reménytelen helyzet… látom, hogy a parti eleve vesztett. Kombinálok. Úgy mondok
valamit, hogy a partner azt higgye, amit leteszek, az neki jó… érted? És felveszi…
– Mint a Laci bácsi…
– Laci bácsi kitűnő kártyás különben – jegyezte meg Hajtó –, csak hamar beugrik, az a baja. Bejön
a csőbe.
– De ha lapjánál marad, a legvacakabb lapot is megjátssza – mondta Kapussy –, ami igaz, az igaz.
Működik nála valami ösztönös ősi észjárás… Ez az, amit kifejtettem a közelmúltban. A pallérozás
ronthat is néha, ez a Laci bácsi, például, így természetes.
– Ha nem lenne, ki kéne találni – bólogatott Hajtó. – No, kapiskálod már valamicskét?
Babiczky kitekintett az ablakon. Cicu és Mara éppen távolodtak, Cicu átcserélte a bikinijét egy
idegen lurex fürdőruhára.
– …és rendesen nem lehet? – kérdezte. – Úgy, ahogy hozza a szerencse?
– Lehet – mondta doktor Hajtó. – Csak úgy unalmas. – Kicsit magába roskadt, felső ajka ráesett
az alsóra.
– …a szabályokon belül, tiszta logikával, miért nem elég?
– Az érzelmi motívumok – mondta erre Kapussy. – Színezik a játékot. Ez adja a zamatot. Elhitetni
azt, ami nincs, az ember alapvető védelmi állása… Képesség, amelyet ápolni kell…
– És a hívó… sose? Szóval, olyan eset nincs, hogy durchmars, tényleg?
– De. Hogyne – mondta doktor Hajtó –, előfordul az is.
– Olyankor aztán felborul minden – Kapussy közelhajolt Babiczkyhez, mintha titkot közölne. –
Az a legnagyobb blöff, öcsém.
– De ez ritka – Hajtó sóvárogva a lapok közé merítette keze fejét –, ugye, professzor úr?
A professzor megsimogatta Babiczky hátát.
– …Hát tanulj, fiam.
– Most besöpröm a gubát – kiáltotta Laci bácsi. – Engem ez a sok süket duma nem hat meg, uraim
vagy elvtársak… a kártyának ez az értelme: a forintocska…
Kapussy és Hajtó elnézően megmosolyogták.
Délig Kapussy nyerte a legtöbbet, Hajtó épp a pénzénél maradt.
Laci bácsi dühöngött.
– Csak nem veszi komolyan a kártyát?
– Hát hogy a kutya valagába ne venném komolyan? Megzavart, hogy közbe folyton szövegelnek.
Tanulja meg mindenki magától. Engem se okítottak, csak zsupsz, a közepébe… egyhavi borravalóm
ment rá, tanonc koromban.
– Tulajdonképpen – Babiczky felállt, szédült, korgott a gyomra. – Délután már úgysem érek rá…
– Délután te is megpróbálod már – mondta Kapussy határozottan –, persze nem pénzben. Mert
veled pénzben játszani, egyelőre közönséges rablás.
– Egy-két partit – csatlakozott Hajtó –, próbaként.
Laci bácsi morgott valamit, megtörölte a nyakát, elrohant, köszönés nélkül.
– Nem számít – legyintett Kapussy –, kettőkor már itt topog újra. De hogy a hangulat el ne
romoljon, azt javaslom, Elemér, délután hadd nyerjen a kisöreg is… Ha már a húszasát megszerzi,
könnyebben kezelhető.
Babiczky a szék alatt hagyta az uszonyokat. Ebéd előtt kiállt a teraszra. Kereste Babiczkynét.
De csak a nap sütött, hirtelen, gyönyörűen átvilágította a zöldet.
„Azért megtisztelő – gondolta –, hogy így foglalkoznak velem. Ha hülyeség is az egész, mégis
megtisztelő.”
Cicu Marával esett be az ajtón, a fején fürdősapka, gumilepkékkel. Futólag megcsókolta
Babiczkyt.
– Mit szólsz, ez a sapka? Belgiumi, de nálunk is kapni, háromszáznyolcvan az illatszerben… Nem
valami praktikus, most is azt mondom, de azért állati klassz, nem? És ez a napfény, nahát, kipróbálom,
lehet-e ebben a lurexben is úszni, Mara adta kölcsön, rám erőszakolta, nem utasíthatom vissza…
– Maga csak verje a blattot – lépett oda Mara –, a férfiak úgyis csak erre jók. Délután beviszem
a kislányt a városba kocsival. Garantáltan női szakasz.
– A hattyúk ilyen melegben úgyis alszanak – mondta Babiczkyné.
Kapussy belépett, elfoglalta Babiczkyné helyét, véletlenül.
– Oppardon…
– Gyere, hagyd őket – Mara elhúzta Cicut –, mind ilyenek. Udvariasság, külszín az egész. Arra
mennek, hogy kihasználjanak. Ebben nincs kivétel, nekem elhiheted. A hasuk meg a… – súgott valamit.
Cicu szégyellősen felkuncogott.
– Jaj, piskótatekercs! – mondta aztán örvendezve. – Azt adnak a vacsorához!
– Fogalmuk sincs, milyen az igazi édesség. A bajoroknál létezik egy különlegesség, hosszú pálcán
hozzák, leöntik rummal, meggyújtják…
– És ég?
– Az aztán íz! Az aztán aroma!
Elemér becsúsztatott egy széket Kapussy és Babiczky közé.
– Ha már ilyen jól összejöttünk…
– Mert veled érdemes foglalkozni – mondta Kapussy –, nem szeretem a romlott fiatalembereket.
Te elég okos vagy, fiam, hogy megértsed: a kártya csak játék… El ne felejtsd… Fiatalasszony,
kölcsönvettük a férjecskéjét, ugye, nem haragszik?
– Az önzés – súgta Mara –, ez a legfőbb ösztönük. Csak élünk, szenvedünk mellettük, és mire
kinyílik a szemünk, késő… három férjem volt, kicsikém. Háromszor dobtak át a palánkon.
Babiczky nyugtalanul nézett utánuk. Pedig Babiczkyné integetett is a kocsi hátsó ablakán.
Huszonnyolc fokot mutatott a hallban a hőmérő.
– Árnyékban…! Hallatlan, ezek a hirtelen változások, professzor úr!
Babiczky ijedten vette kézbe a lapot. Nincs ennek értelme semmi. A víz alatt, az uszonyokkal,
nem érdekesebb?
– Így nem játék – mondta Laci bácsi, amikor nyert, és Babiczky nem fizette a tétet.
– A vendégem vagy – mondta Kapussy szigorúan, és odapöckölte a forintokat Laci bácsinak.
Doktor Hajtó lehajtotta a fejét, szunyókált, egészen gyerekarca lett.
– Ilyenkor a legjobb neki – mondta Kapussy, és halkan repítette a lapokat –, szegény
paragrafuskukac. Erre gyűjt egész évben. Ha látnád, hogy bámulja a múzeumokat…
– De hát mi baja?
– Semmi. Ez a baja: a semmi – Kapussy nagy nullát rajzolt a levegőbe, s átlökte rajta a
kártyapaklit. – Van, aki erre születik, hogy cipeljen egy zsákot, amit sose tud megtölteni.
– Juj, de sajnálom – mondta Laci bácsi, és bekanalazta a forintokat. – No, professzor úr, jobb lesz
a doktor urat felkölteni. Ilyen partnerrel, oda az ing és gatya…
Kapussy órájára pillantott. Ötig hadd nyerjen az öreg. A pénz nem számít. És ez derék fiú. Talán
apja sincs, aki beavassa.
– Most próbálkozz a pirossal. Gondolkozz… – Kacsintott. – Na…
Babiczky végképp elkedvetlenkedett. Süt a nap. Egész nyáron nem sütött így.
– Negyven száz ulti – mondta mérgesen, találomra. Ezt az egyet, aztán köszön és elmegy. Beugrik
busszal a városba. Megkeresi Cicut. Ilyenkor minden rendes ember a homokban hever.
Laci bácsi beleszólt.
– Az anyátok úristenit… – ordította, amikor a két lapot felfedte magának – hát már te is…?
Alighogy kibújtok a tojásból?
– Jó! – kiáltotta Kapussy. – Fiam, most már rajta vagy a sínen…
Hajtó horkantott, a feje lejjebb esett.
Kapussy tököt hívott.
Babiczky beszívta alsó ajkát, és elvette tőle. Éppen betlihez! Letette a két ászt. Laci bácsi izzadt,
kémlelte az arcát. Már nyúlt is utána, Babiczky diadalmas vigyort színlelt, azután elfojtotta, mert így
tökéletes.
– Nem – mondta Laci bácsi, és jobbra-balra ingatta kövér mutatóujját –, nem, fiatalúr… nem lesz
itt marokba röhögés… Csináld csak a betlit, a lapocskáiddal…
Babiczky fölényesen söpört, a tökéletes sorozattal.
– De hiszen az arcán… – dadogta Laci bácsi. – Alig bújt ki a tojásból…
– Az arcot nézni tilos – mondta Kapussy, és elégedetten nevetett. – Laci bácsi, ahhoz pszichológia
is kell!
– Pénzben! – Babiczky hirtelen kirámolta apróját az asztalra. – Ha már megtisztelnek.
Hajtó felriadt.
– Beszállok – lihegte űzötten. – Beszállok újra, gyerekek…
– Aludj – mondta Kapussy. – Ez a fiú… ebben van fantázia.
Fürkészve nézte a fiú átfényesedett szemét.
– Persze, csak játék. Ugyanolyan játék, mint a szerelem. Ezt el ne felejtsd. Ha komolyan veszed,
a nő is kifoszt… kártya és nő, rokon fogalom…
Babiczky kigombolta az inget a hasán. Hajtó leeresztette a redőnyt. Kizárták a napot,
felkattintották a villanyt.
Babiczky izgatottságot színlelt, dobolt az asztalon.
„Ez most blöff – gondolta –, de úgy teszek, mintha el akarnám titkolni. Kapussy azt hiszi,
keresztüllát rajtam, azt hiszi, csak színlelem a blöfföt… igen, ez a visszájának a visszája, a fejlettebb fokozat…”
Nyert. Kapussy fizetett.
Laci bácsi oldalba lökte:
– Jól van, öcsém. Nekem is hoztál a házhoz.
A gondnok beszaladt, aggódva figyelte, nem tapossák-e a csikkeket a szőnyegbe.
– Herr Professor… bitte schön…
– Még itt se hagynak békén – sóhajtott a professzor. – Lélegezni se tudnak nélkülem. Elemér, vedd
át a lapomat.
– Ilyenkor boldog – mondta doktor Hajtó álmosan. – Ez az életeleme. Látni kellett volna, amikor
a múzeumban folyékonyan fordította a szakszöveget! Azt a büszkeséget, azt a diadalt! Valami
elektromos agykisülés, nyilván, ez helyettesíti a potenciát.
Megint Babiczky nyert.
– Nem tudok odafigyelni – sóhajtotta Elemér –, mintha kikapcsolt volna mára… mindig ugyanazok
a vadászok. Át kéne a kanasztára térni.
Bágyadtan nyújtotta a visszatérő professzornak a lapot. Felállt, előpiszkálta a szék alól az
uszonyokat, beleerőszakolta a lábát.
– Érdekes… – mondta reménykedve.
– Egy francia idézet miatt interurbán…! – Kapussy könnyedén osztott – pedig a titkárnő három
nyelvet tudjon, minimum…
– Az isten verje meg – Laci bácsi felordított –, hát még a kártyában is a nadrágosok…?
Elrohant, sörért.
– Micsoda alak! – Babiczky diszkréten megköszörülte a torkát. – Csodálom a türelmét, professzor
uram.
– Agyonlőtte magát a húszéves fia – mondta Hajtó. Lerúgta az uszonyokat, tapogatta cipőjén a
friss horzsolást. – A tisztiiskolán. Pedig már minden vizsgáját letette, éppen avatás előtt.
– Miért?
– Nincs miért. Megebédelt, elmesélt egy faviccet, azután bement a szobájába, és puff.
– Vétetlen baleset – mondta Babiczky.
– Lehet – bólintott Hajtó –, minden lehet. Most nekem osszatok. Csak vacsoráig kell elverni az
időt.
Babiczky elmélázott a fiún, ahogy fekszik a kövön és nincs utána levél, sem magyarázat.
A partit elveszítette, csúnyán.
– Mellre szívni nem szabad – mondta Kapussy –, sem pedig elolvadni az érzelmekben. Azt rögtön
kihasználják. Lecsapnak, paccs, és vége.
– Most jön az évszázad partija – kiáltotta Laci bácsi, a sarkában egy pillanatra beömlött a fény.
– Akad kivétel is – mondta doktor Hajtó. Keresztülfeküdt az oldalkanapén. – A négylevelű lóhere.
Minden ezredik.
Babiczky csapta a lapokat. Úszott körülötte a szöveg és a füst.
– Kamel – hallotta –, az egyetlen cigaretta.
Vitte hétből az ötöt.
– Abendessen – hívta őket a gondnok, könyörgő, kisfiús hangon. – Abendessen, ach so…
– Talán a vacsora – Hajtó felállt, arcán mély vonalakban a kerevet plüssrózsája. – Talán valami
különleges.
Hadd menjen, hagyták.
„Cicu – gondolta Babiczky futólag, s látta maga előtt, őt, akit reggel, de nem egészen ugyanazt.
– Ugyan, merre járhat…”
Fütyülni kezdte, felületesen, mint egy slágerszöveget:
– Ugyan merre járhat, ugyan mit csinálhat…
– Büszke vagyok rád – mondta Kapussy, többször is –, hiába, az én szisztémám, csalhatatlan…
– A Purcel testvéreket is sorra vertem… már huszonnégyben… A Purcel testvérek… De ilyen dög
melegben és ennyi dumával!
– Játszhatunk márkában is – javasolta Babiczky. Márkában! Ha mernének. Az öreg szivarok. Az
öreg bölcsek.
– Nagyon tanulékony a mai fiatalság – mosolygott Kapussy, és a hús a szája alatt kétoldalt kissé
lefelé szaladt. – De tíz óra: záróra.
– Én még bírom – mondta Babiczky, és karját a hatalmas órával az asztalra fektette.
Hallgatták a ketyegést.
– Holnap folytatjuk – Laci bácsi szétverte a füstöt, összeszedte maradék forintjait.
– Hacsak a program… – mondta Kapussy megfontoltan –, hacsak a program nem változik…
Örülök, hogy nyertél.
Babiczky várt még, nem ment velük.
Lazította a csuklóját. Érezte a kártyazsírt az ujjhegyein.
Éberebb volt, mint valaha.
A gondnok tízkor benézett, nem vette észre az öblös fotelban, a világítást kikapcsolta.
Babiczky az ablakhoz lépett, felhúzta a redőnyt.
Teljesen felhőtlen, csillagos ég esett a szemére. Nagy, alacsony csillagokkal.
„Ragyognak – gondolta a fiú –, ragyognak és égnek valahol. Vagy talán nem is égnek már. Talán
már egyáltalán nincsenek.”
Orrához emelte tapadós ujjait.
A félhomályban – mint egy ókori lelet – penészes zölden feküdt a békauszony.
Babiczkyné belé botlott, odébb lökte, s kezét Babiczky vállára ejtette, könnyedén.
– No, Kutyu. Kiművelted magad?
– A hattyúk – mondta Babiczky tétován.
– A hattyúkat majd megnézzük az állatkertben – Babiczkyné távolodott, tenyerét hullámzó
csípőjére szorította. – Különben is, a hattyúk büdösek.
Családi kör
– Ma kétszer is voltak négerek a televízióban – üvöltötte örömmel Pista. – Ma kétszer is voltak…
Egyszer táncoltak, egyszer meg ütötték őket…
– Hallgass már! – kiáltotta az anyja. A kisebbiket bevonszolta a fürdőszobába.
Kovács Áron nyitotta a száját. Mégsem szólt. Néha – ha nagyon elfáradt, belátta, hogy a szavak
semmit sem érnek. Legalábbis túl keveset. Később, amikor ibolyaszín fénnyel sugárzik az éjjelilámpa,
úgyis megbánja, amit kimondott. Nehéz nap volt a minisztériumban. Egyrészt nagy a meleg, és
elromlott a vászonredőny. Másrészt Vili bácsi piszkálódni kezdett, és nem tudni pontosan, miért.
– Te… – bökte hirtelen oldalba a fia. – Te… megnézhetjük a nagyfilmet?
– Ma nem. Holnap reggelesek vagytok, tudod… – felette bágyadtan.
– Dehogy! – rikkantott Pista, és ide-oda mászkált közben. – Tudod, hogy délután megyünk…
Megnézhetjük a Jönnek a katonák-at?
A fürdőszobából éles sikoltás. Áron felugrott. Kiszólt az ajtón.
– Mi az istent csináltok megint?
– Semmit – szűrődött át tompán Irma hangja. – A szemébe ment a szappan.
– Megnézhetjük? – húzta a kabátja szélét Pista.
– Apuuu… apu – sikított Kriszti –, elkezdődött már?
– Ne rángasd a fejed… képtelen vagyok megtörölni a nyakad. Maradj nyugton, mert odavágok!
– Nem is tizennyolc éven felüli! Jó harcos! – s a fiú csépelni kezdte kis ökleivel a díványpárnát.
Vili bácsi valamit akar. Eddig még sohasem kifogásolta az intézkedéseit. Két hete a szakmain azt
mondta: „Amíg ilyen kiváló szakembereink vannak, mint Kovács elvtárs…” s a többi. Mit akar most
azzal, hogy nem volt elég alapos a vizsgálat? Egyáltalán, ki ez a Sóber Vilmos?
– Miért vannak katonák, ha nincsen háború? – harsogott Pista négykézláb.
Kriszta berontott. A hajából csöpögött a víz. Irma utána, a törülközővel.
– Kriszti, gyere ide! Vizes fejjel nincs tévé!
– Nem is vizes! Hol a papucsom?
– Pisti, keresd meg a húgod papucsát! Ne mássz be, seprővel piszkáld ki!
– A fotel alatt van… Apu, állj fel, nem tudom kiszedni!
– Miért kell mindent elszórni? – kérdezte Áron erős hangon, pedig nem volt dühös.
– Borzasztó… ne légy olyan lusta… – mondta Irma sértődötten. – Neked mindig van valami bajod.
Ha nincs, csinálsz magadnak.
– Miért verték meg a rendőrök azokat az embereket? – Pisti most már az apja nyakkendőjét
rángatta.
– Kiket vertek meg? – érdeklődött Kriszti.
– Nem tudom… a tévéhíradóban.
– Jaj, látod, anyu, én ezt sem láttam, mert a körmeimet vágtad. Miért kell a körmöt levágni?
– Maradjatok csöndben. A legjobb volna, ha aludni mennétek.
Egyszerre, kórusban süvöltöttek fel: – Dél-u-tá-no-sak vagyunk…
Mire alapozza Sóber, hogy nem volt alapos a vizsgálat? A könyvelőt azonnal felfüggesztették; ez
nem elég neki?
– Csináljatok, amit akartok! Ha anyátoknak ez jó!
– Ne tolj mindent rám! A te gyerekeid is, nem? – Irma élesebb volt, mint máskor. Talán történt
valami napközben.
– Ideges vagy?
– Nem vagyok ideges – mondta Irma, és az összegöngyölődött szőnyeget igazgatta. – Csak fáradt.
A fáradtsághoz nekem is jogom van. – S hogy Áron nem válaszolt, jelentőségteljesen tette hozzá: – Ma
megint egyedül mostam.
– Nem jött a Boris?
– De. Jött. Megitta a kávémat, és kijelentette, hogy nem maradhat, mert begyulladt a körme.
– Nekem is be fog gyulladni, úgy levágtad… – jelentette ki Kriszta, s gondosan vizsgálgatta az
ujjait.
– És azok a rendőrök nem sajnálják?
– Mondd, te hülye vagy? Kiket? – kérdezte az anyja.
– Akik ültek a földön, és nem akartak menni…
– Hát, ha begyulladt a körme, azt meg lehet érteni… – vélekedett Áron.
Miért változtatta meg Sóber a véleményét?
– Persze, mindenkit meg lehet érteni, csak engem nem. Tudod, hogy odabent is kedd a
legnehezebb napom.
– Csavarjuk le a tévét, és aludj el korán…
– Neked mindenre ez az egy varázsszered van: kapcsoljuk ki a tévét! Tudod, hogy szeretem.
Megnyugtat.
– Akkor meg mit akarsz?
– Semmit sem akarok. Nyugalmat és jó szót. – Áron sóhajtott. A tíz év előtti Irma jutott az eszébe.
A kirándulás, a vihar. Az asszony óriásira táguló szeme; lebegő szájaszéle: „Gyűlölöm a nyugalmat,
a változatlanságot. Égni akarok, ameddig élek.”
Irmára nézett.
Irma már ült. A lábát messzire előrenyújtotta, pihentetően. Egyenesen a képernyőre bámult, szinte
beleolvasztotta arcát a kékesfehér fénybe, mint a strandon sütkérezők a napba. A kis falilámpát is
eloltották. Kriszti elhelyezkedett a szőnyegen. Pista csúszkált. Nyugalom! Mindenki nyugalmat akar
előbb-utóbb. De amíg ilyen Sóber Vilmosok vannak…
– Úgy unom ezt a napi jegyzetet… Mondd meg már, apu, miért zárják börtönbe az embereket?
– Mert rosszak voltak, ugye, apu? – szólt bele oktatóan Kriszti.
– Kisfiam… majd egyszer elmagyarázom. Egyelőre elégedj meg azzal, hogy van, aki rossz, van,
aki jó.
– Akik a börtönökben őrködnek, azok a jók?
– De buta vagy. Majd ha nagy leszel, mindent megértesz – mondta ünnepélyesen Irma.
Pista elhallgatott. Leült Kriszti mellé, de nem nézett a képre. Az inggombját csavargatta.
– Ráadásul még azt is mondta a Boris, hogy nem esik le a karikagyűrű az ujjamról, ha egyszer én
mosok ki, képzeld!
– Miért nem dobod ki? – horkant fel Áron. – Mi a fenének fizeted, ha még szemtelenkedik is?
– Miért? Mert jobb, mint a semmi. Nekem nincs olyan férjem, mint a Stefinek, aki orvos létére
nem szégyell szőnyeget porolni…
– Ezek a te példaképeid… az ilyen impotens kócbabák!
– Jó… kezdd csak el a sértegetést. Az igazság az, hogy neked sem esne le az aranygyűrű az
ujjadról, ha egyszer kitakarítanál, mire megjövök a kiadóból…
– Nem esne le… – vidámodott fel Áron, de rögtön el is hallgatott.
Irma felugrott.
– Csak röhögj. Azt hiszed, elfelejtettem, hogy két héttel az esküvőnk után eladtad a jegygyűrűdet…
– Nem adtam el. Zálogba tettem, hogy táncolni vihesselek…
– Ki mondta, hogy vigyél táncolni? Különben is mindegy. Akkor a zálogcédulát adtad el…
– Tudod jól, hogy elvesztettem…
– Kezdődik a film… kezdődik – bődült fel Pista –, jaj, de jó.
Áron kiment a konyhába. Feketét melegített. Irma utánament.
– Egyetlen este sem lehet nyugodtan végignézni a műsort? Olyan lehetetlen ez? Mindig meg kell
játszani Zrínyi kirohanását?
– Egy kávét csak ihatok, nem?
– Ki mondta, hogy ne igyál? – Irma reszketett.
A haja a koponyájára simult. Rég lehetett fodrásznál. A frottírköpeny öve meglazult, kibukott a
melle. Egy kicsit lefelé nézett, félkörben megtörve. Zöld szeme inkább szürkének látszott, a szája
halványbarna, de még most sem csúnya – állapította meg Áron. Három vagy négy napja, amikor az
anyjánál voltak, a türkiz dzsörzében, kígyócipővel, még sokan utánanéztek. Nem is ez a baj.
– Nem érted, hogy fáradt vagyok? Egész nap rohantam, mint az őrült. Az utolsó pillanatban
kaptam meg a levonatot, nem tudtam kiadni senkinek. Bent volt az a marha Sólyom, rosszat szedtek
a 112-es oldalon…
– Azt hiszed, nekem lampionos kerti ünnepély a napom? Hol van a ti munkatempótok az
enyémtől… Már százszor megmondtam, hogy az én helyzetemben vannak dolgok, amelyek
elviselhetetlenek…
– Mindig csak te… – mondta rekedten a nő. – Mindig csak te…
– És te? Törődsz te mással, mint saját magaddal? – Áron kavarta a kávét. Nem érdekelte a vita.
Végre feküdni az ágyban és aludni. Az ember dolgozik, mint a barom, s még ennyit sem kaphat meg.
– Ma már nem akarok hangokat hallani…
– Akkor vonulj gumicellába, mielőtt én jutok oda a gyerekekkel – Irma most már sírt. A gáz egy
kicsit szivárgott, záptojásszaggal. Áron kinyitotta a konyhaablakot. Irma odaugrott és becsukta.
– Miért, hát ki kezdi? Nem te kezdted megint? – Áron érezte, hogy, hatol egyre mélyebbre a
haragja.
– Én? Hát nem te mondtad a gyerekekre…?
– Mit? Na? Mit mondtam én?
S álltak egymással szemben, mint ellenségek, a régi klasszikus csaták idején. Irma a feketéscsészét
figyelte. A szervizből való, nehogy odavágja ez az idegroncs. Áron pedig azt kívánta, bárcsak elájulna
ez a hisztérika, hogy csend legyen egy kicsit. Rohadt zsarnok – gondolta az asszony –, azelőtt
megcsókoltad a fenekemet. – Nagyképű senki, valamikor szétmállottál a szerénységtől – fortyogott a
férfi.
Beszéd nélkül is tudták ezt jól, ők ketten. Áron mégis azt mondta, kis szünet után,
megmorzsolgatva Irma vállát:
– Tudod, hogy szeretlek…
– Tudod, hogy én is – sóhajtotta vissza Irma, és megsimogatta Áron fülét. Szerették a
fegyverszüneteket. Ilyenkor még ízesek voltak az ölelések. Már csak egyet becsülünk egymásban –
gondolta Áron –, a hazugságot. Azt, hogy egyikünk sem adja meg magát.
– Elkezdődött a film – mondta, és ujja közé csípte Irma mellbimbóját. Irma játékosan beleharapott
a kezébe.
– Itt? – kérdezte Áron. Most nem jutott eszébe Sóber.
– Ühüm – helyeselt az asszony, és lecsavarta a villanyt.
– Hagyd nyitva a gázt, hadd lássalak… – követelte a férfi, de Irma tagadóan mormogott. Jobb a
sötét. Egy kicsit huzakodtak, és gyorsan mechanikussá vált az egész. Még jól is jött Kriszti üvöltése
a szobából. Abba lehetett hagyni.
Beszaladtak. Pista rádobta Krisztire a paplanlepedőt, belecsavarta, és örült.
– Erre csörög a dió, erre meg a mogyoró…
Kriszti nem látott semmit, sírt és félt.
Irma megpofozta Pistit.
– Nem sajnálod ezt a kislányt, te disznó? Hát ennyire nem törődsz a húgoddal?
Pisti értetlenül tapogatta az arcát, aztán ő is rázendített:
– Én csak játszottam. Már játszani sem szabad?
– Így nézitek ti a tévét? – förmedt rá Krisztire is Áron. – Mindjárt összetöröm az egészet.
A gyerekek elhallgattak. Leültek megint a szőnyegre, és bámulták a képet.
Irma is elhelyezkedett. Áron megkönnyebbült. Talán elfelejtkeznek róla. Behúzódott a rekamié
sarkába. Ha elmondaná Irmának, mi volt ma Sóberrel, csak gúnyolódna vagy sajnálkozna, s ez
mindkettő nagyon rossz. Végeredményben el is lehetne menni a minisztériumból. Politikailag tiszta,
be ugyan nem lépett, de ki sem… ez is jó pont. Egyszerűen: méltánylás nélkül nem lehet élni. Huszárnak
osztják az ügyet, másodszorra, őhelyette… Molyos kispolgár, közönséges számkukac. Az igazi
egyéniségek mindig felőrlődnek.
Szórakozottan a képre pillantott. Valami őrnagy – valamilyen ütközetben. Parancsokat oszt. A
katonák vigyázzban állnak. A kezük szorosan a combjukra simul. Az arcukon tisztelet és feltétel nélküli
engedelmesség. Az őrnagy leereszkedő, atyai mozdulattal szalutál. A katonák gombnyomásra
eloszlanak. Az őrnagy kihúzza magát. Betölti a képernyőt. A szeme bátor, az orra erős. Ragyog a
rangjelzése.
Pisti megszólalt:
– Ezek is rabszolgák voltak?
Irma gépiesen rászólt:
– Már megint csacsikat beszélsz. Nem láttad az egyenruhájukat?
Pisti az anyjára pillantott, egy másodpercre eltátotta a száját, azután becsukta.
Kriszti megjegyezte:
– Ha én ősszel iskolába megyek, nem leszek olyan buta, mint te…
– Mit mondtál, te kis vacak? – torzult el Pisti képe, és ököllel vágott Kriszti fejére.
Áron nem bírta tovább.
– Állatok… Hát állat vagy te, mondd? Állat? Állat? Mi? Igen? – s közben jó nagyokat sózott a
gyerekre, ahol éppen érte.
Kriszti összecsapta a tenyerét és nevetett. Két gödröcske képződött az arcán.
„Milyen bájos a bestia” – gondolta Irma, miközben belökte Pistát az apja elől a másik szobába.
– Miért kell ilyen jelenetet csinálni? Hiszen gyerekek…!
– Én csinálom a jelenetet? Az én kötelességem, hogy megneveljem őket?
– Nem is az enyém! Sohasem foglalkozol velük, csak vered őket!
– Még mindig többet törődök én velük szégyenszemre, mint te. Kriszti hat napig hordja ugyanazt
a zoknit… – kiáltotta Áron, bár ő maga is tudta, hogy csak két napot kellett volna mondania. Saját
túlzása kergette tovább, így ordította ki magából:
– Ki akart gyereket? Te vagy én? Én előre megmondtam. Neked kellettek, most tessék, ne told rám
a felelősséget! – Irma kétségbeesetten sikoltozott:
– A saját gyermekei! A saját gyermekeit nem szereti! – zokogva kapta karjába Krisztit, de az
érdeklődve kibontakozott, mert éppen akkor lőttek agyon valakit a képen. Pisti megjelent az ajtóban,
s csak nézett. Irma hozzáfutott, beborította a testével.
– Nincs nekünk senkink… Szegény anyuci… látod, kicsi fiam, szegény anyuci, gyere anyucihoz…
– Pista egy darabig nem mozdult, majd rést keresett az ölelésben, kidugta a kezét, és megkopogtatta
az asszony hátát: – Anyuuu…
– Igen, kicsi fiacskám, igen…
– Anyu, én olyan sapkát akarok, mint a kapitányé… – Irma azonnal abbahagyta a sírást. Ellökte
a fiút, és arccal a fal felé fordult.
Áron besüppedt a rekamié sarkába.
Megszólalt a telefon. Irma nem mozdult, így a férfi kászálódott fel.
– Anyád keres… – szólt be fáradtan. Irma kiment az előszobába. Hamarosan visszajött.
– Mit akart? – kérdezte fásultan a férfi.
– Szívrohama van. A szokott. Menjek el! Éppen olyan állapotban vagyok. Vegye be az orvosságát!
Bement a másik szobába, nem nézte többé a filmet. Ismét odatámasztja majd a homlokát az
ablakhoz. Azért vannak az üvegen azok a homályos, kerek kis zsírfoltok, amelyeket havonta egyszer
mosnak le. És ha sír? Sírjon. Csak ne itt. Anélkül is elég.
Katonák dagasztják a sarat. Valahová vánszorognak. Az arcuk eltökélt. Micsoda hülye film. Áron
azon gondolkodott, kinek mesélje el a mai napot.
Leltárt csinált az ismerősökből, de még szomorúbb lett. Egyszer, még legénykorában megfogadta,
amikor a hallgatótársai összevigyorogtak a háta mögött – hiába tagadták, látta –, hogy többé nem
panaszkodik senkinek. A becsvágy a fontos. Az ember valaki akar lenni. Nem munka nélkül! Kemény
munkával. Nem a fizetésért. Érezni azt, hogy nélkülözhetetlen… tulajdonképpen ezért érdemes
reggelenként megnyomni az iroda kilincsét. Nem ingyen osztogatták azt a kitüntetéses diplomát. De
hiába. Huzamosabb ideig nem bírják elviselni, ha valaki különb. „Te is követhetsz el hibákat, Áronkám,
te sem vagy tökéletes… ez szarvashiba volt.” – Ó, ez a pöffeszkedés! Sári pedig védte az öreget. „Nézd,
velem rendes volt – mondta, és naivul forgatta a szemét –, szanatóriumba vitette a gyereket.” – S
mindjárt arról kezdett beszélni, hogy kétszáz forintra van szüksége, mert kitörött a korona a fogából.
„Te lökted ki” – lihegte álérzékien. Azt hitte, ezzel minden el van intézve. Nők! Még szerencse, hogy
Sárihoz nem fűzött illúziókat. Szükségem van rá – vonta meg gondolatban a vállát –, mint ahogy unom
mindig egy csészéből, egy helyen inni a feketét. Sárival különben sem kellett sokat „lelkizni”, ez
mindenesetre üdítő Irma után.
Irma visszajött. Összekulcsolta a kezét, ízületei ropogtak. Arca maszatos húsdarab. Jóisten, mégis
jön a nagyjelenet, még most sem lehet megúszni !
– Gyere be, kérlek, egy percre. Ne félj, nem csinálok jelenetet. Néhány dolgot véglegesen meg kell
beszélnünk.
Áron pánikszerűen menekülni kívánt. De Irma akkor megveri a gyerekeket, és felordítja az egész
házat.
– Mit akarsz megint? – kérdezte utálkozva. – Soha nem hagysz békén?
– Érts meg! Hát nem érted, hogy én csak… – hosszan, elnyújtva felbőgött.
– Micsoda állatok! – ordította Áron, és felugrott. – Csak magukkal, mindenki csak magával…
Pista elkiáltotta magát:
– Na! Nem látok! Menj a tévé elől!
Áron visszaroskadt. Hova? Merre? Egy utolsó húszasa van. S reggel úgyis folytatódik. Nincs
menekülés.
– Így is jó – az asszony hirtelen abbahagyta a szenvedést. A hangja szinte vidám, kihívó lett. A
fejét fölemelte, és gőgösen lefelé biggyesztette az ajkát. – Holnaptól más világ lesz itt. Levegő vagy
nekem, érted? Levegő. Én sem leszek különb, mint a többi. Keresek magamnak egy igazi férfit. Jön
még kutyára dér. – Sebesen tupírozni kezdte a haját az egyik oldalszéken.
– Keress. Keress csak – mondta megvetően Áron.
– Keressek? – kiáltott fel megint Irma, s megújuló rohammal a földhöz csapta a fésűjét. – Keresek
is.
– Lelövik? – szólt izgatottan Kriszti, és megrángatta Áron karját.
Áron nem felelt.
A mezőn egy katona haladt, s valahonnan az erdőből lőttek rá, nem tudni, kicsodák.
– Hol vannak a többiek? – kérdezte Pista.
– Nincsenek itt, nem láttad? – oktatta Kriszti.
A katona csak ment, mintha nem hallotta volna a golyók süvítését, le sem hasalt. Csak ment, s
ügyelt, hogy el ne veszítse bakancsát a nagy hóban. Azt húzkodta akkor is, amikor eltalálták. Csak a
ruhája látszott ki. Azután – művészi megoldással – lassan azt is betemették a hópelyhek.
A felirat szép világosan kiragyogott: Vége.
Irma lecsavarta a tévét. Egy pillanatig végtelen megkönnyebbülés volt a csend, az ezüstkék,
gonosz fény helyett a lágy sötétség. De már égett is a villany, a tompa, tejfehér mennyezeti csillár. Irma
hadakozva cipelte be a gyerekeket a másik szobába.
Pista egyre süvöltötte a magáét:
– Apuu… küldd be aput… addig úgyse alszom el… – Irma bevágta az ágyba, azután kijött.
– Légy szíves… a fiad… megbeszélnivalója van – mondta gúnyosan.
Áron felsóhajtott. Be kell menni. Rosszabb, mint az anyja, úgysem hallgat el addig. Kriszti, ahogy
a feje a párnára esett, már aludt is. Pista azonban maga köré csavarta a paplant, és várakozóan ült a
rekamiéján.
Irma kiment a konyhába, és langyos borogatást tett a szívére. „Megvárom, amíg kijön utánam, ha
reggelig kell is itt kucorognom” – határozta el magában. „Nem lesz éjszakád, te csibész…” S válogatni
kezdte a rizst a holnapi vacsorához.
– Hogy van az – kérdezte Pisti a belső szobában az apjától –, hogy van az, hogy az emberek
szeretik egymást ölni?
– Ezt te még úgysem érted, fiacskám – mondta szórakozottan Áron, és megsimogatta a gyereket
–, nem szeretik. De kell, mert sok a rossz ember.
– Ezért öltük meg mi is az indiánokat?
– Ki az a mi? Te vagy én, vagy anyuka? Ne beszélj csacsikat. Mi még nem is láttunk indiánt…
– De haragszanak egymásra… azok meg ezek… mi… vagyis… szóval ez azért nagyon csúnya, nem?
– Ne törődj te ezzel, Pistikém. – Áron sóhajtott. A gyerek túl okos a korához. Dolgozik a
fantáziája. Nem neki való ez. Úgyis labilis az idegrendszere. Valami hasznosat, szépet kellene
mondani, ami igaz is. Valami megnyugtatót.
– Az a fontos – s ezt jól jegyezd meg –, hogy mi szeressük egymást, és boldogok legyünk… –
mondta végül mélyen rezgő hangon. Kicsit meghatódott.
– Mi? – kérdezte bizonytalanul a fiúcska.
– Mi. Anyuka, te, Kriszti meg én. A család… – s tétova kört írt le a kezével.
Pisti ránézett. Nem szólt már semmit, csak eltűnődve, kicsit döbbenten piszkálgatta az apja keze
fején kidudorodó ereket. Azután lefeküdt, oldalt fordult, nyitott szemmel.
Áron lecsavarta a villanyt. Kicsit toporgott még, a homlokát nyomkodta. A szobában nem volt
teljes a sötétség. A lazán leeresztett redőnylécek között beszivárgott az utcai fény. Ahogy odakünn fújt
vagy hallgatott a szél, aszerint szűkült vagy tágult a négy szobafalon az aranyozott rács.
– Tegyük el magunkat holnapra – motyogta Áron. Így hallotta apjától, harminc évvel ezelőtt.
A Koldusasszony meghódítása
Már olyan szép volt a lakás, az üres négyszögre alig emlékeztetett. A holmikat darabonként vette,
szerezte, cserélte – darabonként az érdes, hosszú évek alatt. Voltak már szőnyegei. Ha rájuk lépett,
elhitte, csak a szőnyeg süpped, s nem alatta a föld. Megvédték már a csontszínű, súlyos függönyök.
Nagy, puffatag párnái befogadták este a fejét. Szeme – a nyúlós csókok között – kapaszkodhatott a
képek híg holdsugarában. Keze alatt billentyű lett a síkos politúr, s nem félt a hidegtől, ha
szombatonként térdére terítették a medvetakarót. Lágy csontú fia, agyagtekintetű férje ült a szobában,
és csak néha moccant egyet a szigorú kompozíció.
Elhazudták már a tárgyak a puszta falakat. Nem izgatták a rendet a csavart díszgyökerek –
cserepükben páfrány nőtt, télen-nyáron ugyanaz, mint a paradicsomban.
Mögötte volt már a villamosok fagyos fogantyúja és a benzingőz a hajnali buszon. Mögötte a
csecsemők álomgyilkos sírása, s elmaradtak a tulipiros-kénsárga szerelmek.
A toronyházban fotel várta, körbeforgó, szédítő. Szabályos pecsétek, kobratestű toll, sziszegő
tollheggyel.
Már olyan szép volt a lakás, olyan kerek. Törhetetlen lakk a padlón, bizonyságul: íme, minden folt
lemosható.
És nincs más vér, csak a cékla vére a fehér zománcon. Minden tökéletes. Változnak az évszakok.
Nézhette az életét tükörből, mint Isten a világot, a teremtés ötödik napján.
Aztán a hatodik napon – ez volt a szabadnapja – elindult sétálni, mert tudta, hiányzik neki valami
még. Talán egy kristályváza, hogy görbületeiben egyszerre százötven példányban láthassa önmagát.
Talán egy kalap, kétoldalt lógó cseresznyével, fantasztikus és ostoba.
Ráért, nem sietett, világítottak a neonok a ködben. Megevett három habos rizst a sarki büfében.
Igazított, kanyarított a haján, száját összeharapta – körbekenődött ajkán a festék, mint a zenebohócnak.
Hamar fáradt. Most se ment messze. Mindig ugyanazon az úton, ismert kirakatok közt. Látta is
a vázát meg a kalapot, de annyira nem kellett, hirtelen, hogy szinte sírt.
„Valami van pedig – gondolta –, amit még hazavihetek. Lehetetlen, hogy ennyi az egész. Egy
csecsebecse, legalább. Ami napokra leköt.”
Sóvárogva figyelte a Képzőművészeti Bolt figuráit. A rézálarcokat, kócszakállal. Gyertyafejű
kentaurok. Lapos hóüveg, kristálygömbök.
– Nem, nem – motyogta szórakozottan –, nem ez az.
Tovább akart lépni, nem tudta, miért, mintha nagyon fogyott volna az idő, szaladni akart,
benyomni kesztyűs csuklóval sötét kirakatokat, kutatni a cserepek közt, s kiemelni vaktában, ami éppen
a kezébe akad.
Föltekintett, esik-e? Föltekintett az elkerített égre, s tekintete, visszafelé, a legmagasabb,
legeldugottabb polcra esett.
És akkor meglátta.
Ott állt, alig megvilágítva, mintegy véletlenül, a keretléc és egy szál deszka között.
Szobor. Anyaga megállapíthatatlan, szobor, egyetlen tömbből, kevéssé faragva, talán faragás
nélkül, csak a szél, az eső, a nap… Talán köpeny az a burkolat, vagy a nyers, sebes test maga. Bal
kezében bot, magához húzza, védekezik, jobb keze térdig ér, megroggyanó, földre hulló térdéig, mintha
sárból rántaná vissza, mintha süllyedne az egész. Utolsó kísérlet ez, az ellenállás utolsó mozdulata. Az
arc tudja már, de a nyak megfeszül. A szem pedig – ki tudja, miféle könnyű kőzet – repül.
Elpusztíthatatlanul repül, mint a madarak a temetőben.
Nincs alatta árcédula.
„Mindegy – gondolta –, megfizetem. Bármibe kerül.”
– Ez az – kihúzta magát, az üzletajtón belépett. – Ezzel lesz teljes. Ha ez is ott áll, a falak közt.
Örült. Éveket fiatalodott.
„Istenem, istenem – gondolta izgatottan –, csak eladják, magánszemélynek…”
– Kérem szépen – szólt. Először nem hallották, a nagy forgalomban. – Kérem szépen azt, onnan levenni…
A tanulólány nem értette.
– Melyiket?
– A felső polcról… – Meg akarta mutatni, odavonta a kislányt a kirakat belső oldalához. – Azt az…
alakot! – bökdösött fel a magasba, de innen csak a deszkalap látszott, ahogy meghajlik a súly alatt.
A lány rázta a fejét.
– Fogalmam sincs… A falitál, gyümölccsel? – Jött az üzletvezető, az eladót félreparancsolta.
– Kérem – magyarázta ő, ingerülten –, azt a szobrot akarom… s még egyszer felmutatott,
bizonytalanul.
Az üzletvezető utánanézett az ujjának. Lehunyta szemét, tűnődve.
– A Koldusasszony-t? – kérdezte hirtelen, majdnem dühösen. – Nagyon drága.
– Nem baj – kiáltotta vissza. – Meg tudom fizetni. Van miből. Dolgoztam idáig, eleget.
– Készpénzben. Részlet nincs – mondta az üzletvezető halkabban, és gyanakodva szemlélte az
alacsony termetű asszonyt, s szája körül a szomorúság szürke zárójeleit.
– Készpénzben – felelte. Tömött táskáját föltette a pultra.
– Onnan leszedni… – Az üzletvezető hadarni kezdett. – Onnan leszedni, rendkívül körülményes…
csak így egyszerre… azonnal…
Ő nem szólt. Követelően nyomogatta a pénztárcáját.
– Nem tudom, jól körül tetszett-e nézni –, folytatta a férfi –, ugyanattól a mestertől, ajánlhatom…
Gyerekangyal, szeplőkkel.
– Szerintem szebb… vagy valami praktikusabbat: fonott italkosár, agancsfülekkel… farsangi
busómaszk az ágy fölé…
Tehetetlenül tárogatta kezét a makacs asszony előtt.
– Kérem – mondta végül elgyengülve. Mintha sajnálta volna. – Le fogjuk venni.
Beállították a kislétrát a kirakatba, a főnök felmászott, csúsztatta a szobrot, fejjel lefelé, a
tanulólány alulról támasztotta.
– Hát igen – súgta a lányka tudálékosan –, ez szép. Maga a művészet, így, ahogy van.
Arcra fektették a pulton, selyempapírba hengergették, több réteget hajtottak rá, azután
hullámpapundekli, végül a durva, barna csomagoló. Körülkötötték erős nejlonspárgával, valahol a
nyakánál.
Leszámolta a pénzt. A pénztáros irigykedve figyelte.
– Tessék – mondta az üzletvezető, s homlokát összehúzva, fölemelte a csomagot –, az ajtóig
kiviszem. Ezzel haza is kell ám érni.
– Kocsival van – legyintett a pénztáros. – Aki ennyit ad, egy rücskös, randa öregasszonyért…
Az ajtó előtt kinyújtotta a karját, tenyérrel fölfelé, könyéknél kissé begörbítve. A férfi előrehajolt,
és a batyut belepottyantotta. Aztán gyorsan, zavartan visszaugrott az ajtó mögé.
Csaknem leroskadt – a súly olyan hirtelen érte. Nehezebb volt ez a közepes barna csomag, a
legnehezebb szatyornál is nehezebb.
„De megvan. Megszereztem – gondolta ujjongva. – És tudom, több, mint otthon az egész… Csak
a villamosig kell eljutnom vele. Vagy egy szabad taxinak füttyenteni.”
Megpróbálta a nejlonmasni fogónál. Kettőt lépett. A nejlonszál mélyen bevágott a tenyerébe.
Feltornászta a hóna alá, vállizma recsegett.
Így vitte a legközelebbi villamosmegállóig. Homályosan látta a kocsit a sűrűsödő ködben,
megcélozta a lépcsőt, de üres keze nem volt a kapaszkodásra, fellépni nem tudott, a súly visszahúzta,
indítottak, majdnem alákerült, és valaki lehülyézte.
Másik hóna alá csúsztatta, a jelzőtáblának dőlve. Emlékezett egy taxiállomásra. De oda éppen
annyi az út, mint innen hazáig.
Ki hitte, hogy ilyen nehéz? Hiszen alig nagyobb, mint egy küszöbre kitett csecsemő.
Vissza lehetne vinni. Tartsák ott holnapig, vagy majd holnapután, valaki, egy erre alkalmas
személy…
Elképzelte az üzletvezető mosolyát. Ahogy elébe siet.
– Sejtettem – mondja –, becseréljük valami könnyebbre.
Azért sem. Ha már itt tartja a markában.
Megindult újra, végtelen lassúsággal. Lába fejét csúsztatta a síkos aszfalton. Érezte, hogy a
csomag is csúszik.
Nincs jó fogása.
Ráengedte a hasára. Csípőcsontját kétoldalt kiugrasztotta, odakapcsolta karjával. Ez az egyetlen
mód, hazavinni.
„Csak az aluljáróig jussak el – gondolta, s izzadt a tarkója. – Ott pihenek.”
Tíz percig tartott, a lépcsőn lefelé. Mire leért, épp csak ráejtette a hulladékkosárra. Fellélegzett,
zsebkendőjével benyúlt a gallér alá, hasát, derekát nyomkodta.
„Meg ne sérüljön végül – gondolta –, ki tudja, milyen törékeny.”
Könnyebben kapta a levegőt. Zsibbadt alkarját védelmezően a csomag fölé fektette.
Az újságosbódénál fegyelmezett sor toporgott, Sport-ért, Esti Hírek-ért.
Ezek nem segítenek.
Az oszlopot támasztó fiúk és lányok sem, csak szívják valószínűtlenül apró csikkjeiket, trágár
szavakat löknek egymáshoz, s még trágárságukban sincs logika. Talán össze is törnék vagy
széttépdesnék a papírt, ott, a sáros kövezeten, és százszoros röhej zengene a boltozat alatt.
De hát ez a néhány nyomorult. Tartják lábukat a gőzmelegedő vasrácsain.
Boldogan hazaviszik, helyette. Pénzért.
– Három harmincat, lottóra – mondta a férfi és közelebb sündörgött. Mintha szárnya lenne, a régi
katonasapka lebegő füle megemelte. – Kórházból jövök.
Adott neki.
– Volna ez a csomag – mondta aztán –, nem messze… Kaphat húszat is.
A férfi kinyújtotta reszkető jobb kezét, öt centire, a görcs három centit visszahúzta, egy perc
múlva elérte végre a spárgát.
De meg sem emelte.
– Nem lehet – mondta szomorúan –, nem lehet ilyen nehezet. Ami itt van – s a mellkasára bökött
–, az nekem éppen elég.
Elment a három harminccal.
„Hát senkire sem számíthatok – gondolta ő –, hiszen nem látványos. Aránylag kicsi. Nem kelt
sajnálatot.”
Csak félútig eljusson vele. A felén túl mindig könnyebb.
Tüdejét teletöltötte levegővel. Visszaölelte a csomagot a hasára.
A legjobb úgy vinni, hogy közben rá sem gondol az ember. Hanem másra. Egy pillangós papucsra,
gyermekkorából. Búzakék pillangó a piros papucson. Az a papucs. Már a foszlánya is foszlány. Mégis
ugyanolyan.
Táskája ütemesen verte az oldalát, a teher a térdéig csúszott a lépcső tetején.
„Hát vasból van ez a rohadt szobor? – gondolta, s őrületesen feldühödött. – Vesszen minden,
bedobom az első kukába. Vagy a földhöz csapom, hadd repedjen ezer szilánkra ez a rohadt szobor…”
Talán ha húzná maga után. Ha lenne rajta kerék.
Ordított a hasa, a csípője, a dereka. A szíve – pitvar miocardialis laesio – fájdalmasan dübögött.
Elfulladt. Felidézte megint a búzakék szárnyú lepkét a piros papucson.
Mellékutcába fordult. Legalább ne lássák az arcát. Ezt az erőlködéstől sajátságosan bamba arcot.
Mintha belülre költözött volna az egész súly: lefelé húzta a porcikáit, a föld felé, hogy
végigfeküdjön a latyakban, karját széttárva, szabadon, önfeledten…
Gyűlölte a csomagot. Hogy mit cipel benne – azt sem tudta felidézni. És minek. Uramisten,
minek, abba a zsúfolt szobába?
„De most már, ha beledöglöm is…”
A Körútra kanyarodott, s mintha külföldi lenne, megcsömörlött turista, leroskadt a Tiszavirág
kávéház üvegportáljának márványperemére. A szobrot a kiszögellésbe támasztotta.
Két percig nem tudott magáról. Arra riadt fel, hogy esik az eső.
Valaki kopogott mögötte. Nyilallt a nyaka, ahogy hátrafordította.
Egy fiatalember a szívasztalnál, letörölte a párát az üvegről, s ír valamit az ujjaival.
Ezt írja: gyere be.
Szép fiatalember. Kicsi szemű, vastag hajú, de szép. Rózsaszín szája van. A szájak rendszerint
kékek, bordók, lilák – de ez friss rózsaszín. Sima a bőre. Eddig sosem vágyott rá. Most először, de
jajdulásig.
Egy ilyennel lefeküdni. Csak egy órára. Ahol még nem parázs a szerelem, ahol még nem kell
szítani, fújni, miközben csupa széngáz lesz a tüdő… Itt láng, aprófaláng illata van.
Csak egyszer.
Úgy érezte, hirtelen, felkel, bemegy, a nevét se mondja, csak széttárja magát: tessék.
A csomag ázott a sarokban. És ezzel, ezzel mi lesz? Ha nekitámasztja, recseg-ropog a
presszóasztal lába.
A fiatalemberre mosolygott, fáradtan, mutatta a csomagot. A fiú odapillantott, intett, tréfás
borzadással, elmaszatolta az írást, visszafordította hátát az üvegnek.
A csomag csúnya. Ormótlan, most már mocskos is.
„De félúton túl vagyok – döbbent rá, diadalmasan. – Idáig elhoztam, én, egyedül.”
Éhes is volt, fázott. De már emelkedett. Mint amikor sebre sót hintenek, úgy helyezte vissza a
szobrot a hasára.
Újra elindulni, szinte kibírhatatlannak rémlett.
A fizikai fájdalom egy pontra szaladt, középre, a bordák alá, mint a szüléskor, amikor a méhszalag
leszakadt.
Ment. Nem ismerte meg Sanyikát, a péntek esti kanasztapartnerét. Pedig az utána is szólt:
– Újabb beszerzés, asszonyom? Mi szépet rejteget?
Csakugyan. Mi szépet? Hiába. Hiszen válaszolni se tudna. Nincs ennek neve.
Kerületi Parancsnokság, széles fapadka. Felette alumínium védőtető.
Innen csak két sarok. Itt egy hosszabb pihenő.
– Elnézést – mondta a fegyveres őr s bocsánatkérően mosolygott –, itt nem lehet időzni, elvtársnő,
meg kell érteni, ugye… – s a bomba alakú csomagra pislogott, félénken.
Volt ereje rá, hogy visszamosolyogjon.
Különben is, váratlanul könnyű lett. Már nem a terhet érezte, csak a fájdalmat.
A lépcsőházban sem lette le, az ajtóban sem. Ment vele a szobába, s leeresztette pontosan középre,
a földre.
Azután a heverőig mászott, s elfeküdt rajta, véghetetlen lassúsággal. Szemét behunyta.
– Te őrült – mondta a férfi, s lábával megpiszkálta a csomag málló bevonatát. – Ezt a dögöt…
honnan cipeled?
– Hazahoztam – felelte.
– De mi ez? Mi az isten csodája? – a férfi letérdelt, tépdeste az ázott papírt szerteszét.
„Jaj istenem – gondolta ő –, mi lesz, ha nem is az? Mi lesz, ha itt nem
ugyanaz, mint ott, a legfelső polcon?”
Nem tudott fölemelkedni, csak a fejét mozdította. A férfi talpra állította a Koldusasszony-t. A Koldusasszony habkönnyűnek tetsző, lyukacsos pórusain
átömlött az esti fény.
Az volt. Megrendítően az. És sokkal esendőbb, mint a polc tetején.
Sírt. A boldogság tünékeny pillanata.
– Te szerencsétlen – mondta a másik –, tönkretetted magad. Ezzel a súllyal. Még egy férfi sem
bírja gyalog. Nem is illik ebbe a szobába.
– Akkor majd kiviszünk mindent – felelte mámorosan –, mindent, amit eddig szereztem. Üres lesz
a szoba, üres a puszta négyszögig. De ezt hazahoztam.
– Tönkretetted magad… – mondta a férfi. Agyagtekintete megolvadt, szánakozva. – Egy haldokló
koldusasszonyért. Hát megérte?
Mindenkinek!
Tóth Antal a Lakberendezési Pavilont kereste. Öt lépéssel mögötte jött a család. Véletlenül látta
meg a színes köröket. Felszaladt a lépcsőn. Hátha egy újfajta textilanyag, igazán csinos, így messziről.
Elolvasta a plakátfeliratot, alatta a kis fehér cédulát: Ma a belépés díjtalan.
– Hé – kiáltott hátra, terelő mozdulattal –, ingyen van. Gyertek, ha már ingyenes…
A Tóth család meglódult.
– Ingyenes, hallod? – Horváth Feri lekattantotta táskarádióját, kicsit felelevenedtek, eltávolodtak
a szobortól, három-négy percig nem támaszkodtak semmihez. – Ingyenes, hallod? – mondta
Némethnek.
– Úgyis fázik a lábam… Te, micsoda szimpla név! Hogy lehet festeni, ilyen szimpla névvel?
Még sort is álltak, a bejáratnál.
„Ez a szó: ingyenes, a leggyorsabban terjed. Ennél gyorsabb csak a fény – állapította meg Oláh
Márton másodéves fizikus. – És a fényhatás a festészet lényege.”
– Te, ennek korszakai vannak – mondta Svéd Gyula televízióműszerész, az első teremben, a
feleségének. – Megvesszük a katalógust.
A katalógus mélynyomású, fényes papíron készült. Svéd a négy tízesből alig kapott vissza.
– Viszont ingyenes – jegyezte meg.
Hosszan tanulmányozták a szöveget, fel-felpislogtak a képre.
– No igen – mondta a férfi –, meg kell szokni a nyelvezetet. Azután kitárulkozik.
Az asszony bámult rá. Horváth és Németh meglökte, elsodródott a dagadó tömegben. Kiment az
előcsarnokba, félt, talán már meg sem találja többé az urát.
– Túl kicsinek ábrázolja az embert – Nagy Károly megállt Svéd Gyula hátánál, mappával a hóna
alatt. – Nem szeretem, ha ilyen kicsi az ember. Ha elnyomják a tárgyak. Nem szeretjük – ismételte
makacsul, s villámgyorsan felvázolta a nyomasztó cikcakkokat a levegőbe.
Leszek Kálmán nem szólt. Megvárta, míg ketten-hárman odagyűlnek Nagy Károly köré, akkor
visszaszaladt a bejárathoz, a várakozókat félresöpörte, megragadta a vendégkönyvet, teleírt egy üres
oldalt egyetlen szóval:
ZSENIÁLIS!!
Mire visszaért, tanára éppen befejezte a szabadelőadást. – Azért persze fejlődhet… – mondta
Kálmánnak, és kezét hanyagul a vállára tette. Odébbtaszította, a következő képhez.
– Szőnyegmintának elfogadnám – Tóth Antal kifelé tolongott a lányaival. – Egyiket-másikat.
– A régi mesterek – sóhajtott Tóthné –, azért, ami nekünk van a komód fölött, ezekért el nem
cserélem…
– Írj már bele valamit – mondta Tóth Antal a nagyobbik lányának. – Ne légy ilyen gyámoltalan.
Illik. – A vendégkönyvre mutatott.
Tóth Ilonka szemöldökét összehúzta, gondosan írt:
Nagy optikai csalódást okozott. Tovább nem hagyták, egy türelmetlen,
szakállas, középkorú férfi kitépte kezéből a ceruzát, azután mégis saját színes filctollával véste a lapra:
Köszönjük a pofont, amit a konzervatív hazai közönség végre kapott. Előbb kellett volna.
Egy kolléga.
Dühösen nézte az előző beírásokat:
A figuratív anyagot le kellett volna hagyni. Nem eléggé következetes. Provinciális. (Olvashatatlan aláírás.)
Aki ilyet ír (nyíl fölfelé), az hülye. Úgy, ahogy van, undorító az
egész. Kár a szép termekért. (Aláírás olvashatatlan.)
– Szörnyű – mondta a szakállas a nőnek, aki ült a könyv mellett, vigyázott rá, és közben horgolt.
– Isten barmai…!
– Azért van – mondta a nő komolyan, és leszámolta a pálcikaszemeket –, hogy firkáljanak bele…
– Hát fényhatás, az létezik – vigasztalta a fizikus –, tagadhatatlan: minden a fény. Csak kérdés:
ez művészet?!
Beírta a könyvbe:
A tudomány a művészetbe is behatol. Elveszi annak természetes varázsát. Ne keverjük a kettőt!
Oláh Márton II. Ugor u. 4/b. fsz. 6.
A szakállas tűnődött, kitépje-e a lapot. Hátranézett. „Hiába – gondolta –, még két hétig nyitva.
Legalább elmesélem a klubban.”
A kapu előtt fékezett egy koporsó alakú autó, kiszállt két árnyék a rosszul világított oszlopoknál,
szivarszagúan, parfümszagúan.
– Ingyenes – mondta a vékony hang nyafogva –, jobb, ha be se megyünk.
– Majd holnap – felelte a szivarszagú, a szakállast gyanakodva kikerülte. – Holnap délidőben.
Utálom a tömeget.
Svéd Gyula már a negyedik teremben járt, összetévesztette az elsővel. Lapozott a katalógusban,
azután lesunyt fejjel, csak a lába alá nézve visszasietett a kiindulási pontra.
Domborzati műveit jól észre lehet venni – írta a kilencvenkettedik oldalra.
Elcsodálkozott. Hogy miket engednek meg egyesek maguknak?!
Láttam itt egy klassz csajt. Horváth, III. b.
Jobb, mint a magyaróra. Németh, III. c.
Ui.: Hajrá FTC!
Egy kopasz, levendulaillatú úr kölcsönkérte a töltőtollát, finom meghajlással.
Mi itt kezdtük az első elemiben. Egy művész itt végzi? Szégyellje magát! Dr. Radó.
– Köszönöm, uram – mondta, megtörölte a tollat, és visszanyújtotta Svéd Gyulának.
Persa Katalin kigombolta kopott szivacskabátját.
„Még tíz perc – gondolta, s órájára nézett, melyről hiányzott a nagymutató. – Még tíz perc, és
hazamehetek. Hatkor már elmegy. Hatkor mindig el szokott menni.”
Lassan forgatta kezében a ceruzát. Sóhajtott.
Szép. De minek? Azután kihúzta a kérdőjelet, maradt a pont, csupaszon.
Erős Ágnes nevetett is rajta, ahogy, mint az alvajáró, beleütődött az üvegajtóba.
– Azért borzasztó lehet – mondta Kis Mari, a barátnője, és átfutotta száját a gyöngyházrúzzsal,
halványan – ezt csinálni, egy életen át… ez a rengeteg festék… hogy nézhet ki az a lakás?
– Azért én elbírnám. Elbírnék egy ilyen fejet.
– No de az Önarckép… azok a ragyák!
– Az csak kivetítés… sose hallottad? Ne félj, a valóságban nem olyan… Talán itt is van. Talán itt
ül valamelyik sarokban… – Erős Ágnes körülhordozta tustól nehéz szemét. – Az a hullámos hajú, sötét
ruhás…
Mari a karjába kapaszkodott, követték a hullámos hajú, sötét ruhásat egészen a vendégkönyvig.
Bepillantottak a hóna alatt, diszkréten. A fiatalember éppen rajzolt. Egy nőt rajzolt, az orra helyén
sárgarépa, két döglött egér a szeme.
Ha ilyen jól megfizetnének érte, én is tudnék ilyet, te kuka…
Vihogtak.
Aztán Ágnes lejegyezte, tisztességesen:
Érdekes. De erről mi nem tanultunk. Az általánosban.
A legszebb az Önarckép – csatlakozott Mari.
Még egy kicsit figyelték az energikus férfit, szájában üres pipával, ahogy ír-ír, rendületlenül, s
közben jobbra-balra billegteti szájában az üres pipát.
Amikor elment, belesandítottak: csupa kriksz-kraksz, elrajzolt betűk. Lehet, hogy nem is magyar.
Sőt. Talán nem is európai.
– Mit gondolsz? – kérdezte Mari. – Ezt odaadják Neki? El kell olvasnia?
Az asszony, a horgolótűvel, felnézett rájuk egy pillanatra.
– Hogyan? – szólt szolgálatkészen.
– Tessék mondani… a művész, úgy értem, a festő… látta már…?
A néni fölényesen mosolygott.
– Minden este megtekinti. A Mester. Zárás után. Öttől hétig pedig ott ül, kinn, a foajéban.
– És mit csinál? – kérdezték rémülten, szinte egyszerre.
– Alszik. Többnyire alszik. Merthogy éjjel szok festegetni. Nappal meg dolgozik. A Mester. Mint
akármelyik rendes ember, bizony…
Lábujjhegyen elosontak mellette, az előcsarnokban. Még az arcát se látták, belelógatta a kabát
felhajtott nyakába.
– Láttad? – Nagyokat szippantottak a friss őszi levegőn. – Fantasztikus!
– Esküszöm, fordítva volt rajta a kabát. Esküszöm…
Magyar János és Magyar Jánosné is látták a férfit a padon, fél órával a zárás előtt, Magyarné oda
is akart lépni.
– Hátha várják valahol – mondta szelíden –, fiam, ki tudja, nem kéne-e felébreszteni?
– Majd a teremőr – mondta a férje –, ha eljött az ideje… nem hiszem, hogy huligán.
Magyar Jánosné fáradt volt ezen az estén, ezen a héten, ebben a hónapban, ebben az évben – mióta
megszületett.
Negyvenötben meghalt az anyja, negyvennyolcban disszidált a vőlegénye, ötvenötben beperelte
a húga, most meg három gyerek, abból is egy folyton csavarog.
Magyar János jó ember. Kivették a fél veséjét, de sétálni szeret.
– Nézd – magyarázta –, kell, hogy kimozduljunk. Mozijegy úgysincs. Holnap fél hatkor kelsz, este
hét, mire hazaérsz. És a színeket mindig kedvelted.
– Nem értünk mi ehhez – mondta Magyarné –, pedig biztosan van értelme…
– Amit könnyen fel lehet ismerni – tanácsolta Magyar –, azt figyeld. Akad olyan is. Nehéz lehet
ez, Máriám. Összehozni, kutya nehéz.
Az első termeken átsiettek, Máriát lefoglalta a sok bőrkanapé, a rejtett fénytestek és a barna lakk
a nyikorgó padlón.
– Nézd csak – mondta a férfi, és közel hajolva betűzte a lapocskát –, itt a címe. Ha akarod,
felolvasom.
Mária odébbhúzta az urát.
– Ott bent… az ott, a sarokban… mintha az… talán van még annyi idő…
Ritkult a tömeg. Egészen halkan, ciripelve, csengettyűszó úszott a melegben.
Odaálltak a kép elé, egymásnak támasztották a hátukat, barátian.
Magyarné belenézett a képbe. Mintha tükör lenne. Véletlenül sikerült így.
Egyre szűkülő napsárga körök, hullámzó sárga körök, kútszem, feneketlen kútszem a közepén.
Zuhant, szédült.
Elfelejtette, kicsoda. Csak úgy mosta valami. Becsukta a szemét. Pihent,
leestek a súlyok.
Újra, messziről hallatszott a ciripelő csengettyűszó.
János megérintette.
– Hát igen – mondta az asszony, és két ujjával megcsípte az orratövét. – Ez így van. Ennek a címét, olvasd, János, nincs velem a szemüvegem.
– Ennek nincs címe – mondta a férfi, mentegetőzve –, ez, úgy látszik, olyan. – Körbemutatott. –
Ezek olyanok. Gyere, mert ránk csuknak. És az Eta áthozza a ruhát.
Beálltak a vendégkönyvhöz vezető sorba. Mária kicsit reszketett.
– No – Magyar János aggódva nézett az arcába. – Tudom én, hogy jobb neked a szabad levegő.
Csak ne lenne az a randa hideg.
– Muszáj? – kérdezte Magyarné. – Muszáj ebbe beírni?
– Azt hiszem, igen – mondta Magyar –, ingyenes napokon, hogy megszámlálják a népet.
– És mit…?
– Elég, ha a nevünket. Helyettem is.
Színtelen buborék,
szín-színtelen
– szín-színtelen
haj, haj, hahó
bravó… (H. K. költő)
Mária megijedt. Talán a szemüveg miatt, talán összefolynak a szavak. Elbizonytalanodott.
Magyar János és neje.
Nem akart még továbblépni. De az a csengő nagyon szólt már. És Eta áthozza nyolcra a ruhát.
Így a loknikontyos, szarvasbőr kesztyűs fiatalasszony írt be utolsónak, galamb-betűkkel, nyelvét
az ajkán felejtve, találomra elszórva a t-ket:
TETTSZET
A nénike bólintott. Elővigyázatosan kiemelte a madzagon fityegő ceruzacsonkot a lapok közül.
Összecsukta a könyvet, és az ébredező Mester csontos térdére helyezte.
Piramis
Összefogta derekán a pizsamát. Haja szétállt, szeme nedves volt még. Gyanútlanul nyitotta a
konyhaajtót. Hátrahőkölt. Csattogott a papucsa, végigszaladt a három szobán. A gyerekek felültek a
zajra, azután visszadőltek ágyaikra, alighogy elhaladt mellettük.
Csak a harmadik szoba közepén állapodott meg, felesége pongyolája a lába köré csavarodott.
– Mi az? – kérdezte Irma a sötétből. – Hány óra?
– Tudod, hogy itt van?
– Lehetetlen… hány óra?
– Résnyire nyitottam, szerencsére… Visszaugrottam, még jókor!
– Add a pongyolám!
Balázs kotorászott a földön.
– Miért nem a székre teszed?
Az ablakhoz lépett, hogy a fényt beengedje. A súlyos ablakfüggöny egyik szárnya a fejére hullott.
– Mit csinálsz? – Az asszony türelmesen kihámozta. – Három rajzszög tartja az egészet. Az
olajoskannát kinyitottad?
– Ott szöszmötöl a konyhában. Mikorra rendelted?
– Szabadon osztja be az idejét. Nem terrorizálhatjuk. Végül is elég szerencsétlen.
– Jó. Akkor légy szíves, eredj, és a kávét te készítsd.
– Félsz tőle? – Az asszony magára tekerte a pongyolaövet, ment kifelé, azután megállt a gyerekek
szobájában. – Kati – mondta bátortalanul –, ébren vagy? Nem tennél fel egy kávét?
– Rögtön, rögtön – motyogta Kati félálomban. Felnyitotta szemét, nézte kis, szőke anyját. – Te
csacsi. Nem harapja le az orrod.
Ügyesen öltözött, szabályosan bepattantotta a hátán a patentkapcsokat. Tökéletes, céltudatos
mozdulatait Balázs és Irma irigykedve figyelte.
– Legalább fésülködj meg – szólt Kati az apjára –, aztán majd később varrok gombot is. – A
pizsamanadrág felé mutatott.
– És a virágok? – kérdezte Irma nyafogósan. – A pálmát mikor ülteted át?
– Kérek tizenkét forintot tápföldre… Tápföld nélkül ne is kísérletezzünk.
– Csend – kiáltotta a fiú –, ilyenkor még aludni szokás.
– Reggel korán kelsz – magyarázta Balázs –, ez az egészséges. És délután egy-két órát szundítani!
– Te könnyen szundítasz délután – mondta a fiú –, de én, szegény dolgozó…
– Riki szervezetének kell az alvás, apa. Fejlődő szervezet…
– Ne nevezd ezen az undok néven. Tisztességes nevet kapott. Henrik. Nem szép?
– Legalább megírnád azt a drámát, apa…
– Alakul – mondta a férfi kedélyesen, a pizsamakorcot még szorosabbra fogta –, már felvázoltam
az alaphelyzetet… még egy kicsit megtördelem a teret és az időt…
– Hát csak tördeld – bólintott Henrik. Finoman végigsimította állát –, borotválkoznom kell. Kati,
hoztál borotvakrémet?
– Anyuci… pénzt, borotvakrémre!
Balázs sértődötten álldogált.
Irma leereszkedett egy székre, és kifejezéstelenül nézett valahova, a szekrény fölött. Kati
gyöngéden megrázta.
– Anyuci… borotvakrémre. Hol jár az eszed megint?
– Fél kettőig fent voltam – mondta Irma megrezzenve –, ellenőriztem a sorrendet. De minden
egyezik a számítás szerint. Akkor miért nem vált ki…?
– Micsoda szerencse! – Henrik öltözött, a paplan alatt. – Képzeld, ha anya elkeresztel Kálciumnak.
Bláthy Kálcium. Vagy Nitrát.
– A Henrik szép – mondta Balázs –, királyi és költői egyszerre.
– Tudom, apa. Csakhogy már minden Henriket megírtak. – A fiú föltette a szemüvegét. – Attól
félek.
– Hány Henrik volt? – kérdezte Kati, és egyengette anyja kócos haját. – Anyuci, reggeli is kell.
– Nyolc darab. Apának csak a kilencedik maradt. S olyan nincs. – Látta, hogy a férfi szeme
elborul. „Nem szabad kilendíteni – jutott az eszébe –, legyünk hozzá jók és okosak”. – Persze, azért
lehet, hogy te meg tudod írni. Sőt, valószínű.
– Ne ácsorogjatok – Kati megágyazott, gyengéden masszírozta az anyja könyökét. – Öltözzetek,
amíg elkészül a kávé, addig is…
– Kati – szólt utána az anyja gyámoltalanul. – Itt van ám.
Kati fintorított. Füle mögé kanyarította rövid haját, kemény és konok lett a kicsi arca. – Velem
úgysem mer kikezdeni… – Nagy lélegzetet vett, mint aki vízbe ereszkedik, hosszú távra.
– Hát nem tündér? – kérdezte Irma. – Ki hinné, hogy csak tizenegy éves?
Felállt, bement a szobájába, nagy nehezen felhúzta a redőnyt. Vette a pénztárcáját, tartalmát
kiborította az íróasztalára, tenyerét ráhelyezte, szeme megakadt a kérdéses vegyület képletén. Hirtelen
leült, ide-oda tologatta a forintokat, bal kézzel, jobb kézzel felírt valamit.
– Te nem bízol a groteszkben? – Balázs cigaretta után nyúlt, végül Henrik adott neki. – Pedig kire
támaszkodhat az ember, ha nem a fiatalságra? Mert hogy egyes konzervatívok, azt elhiszem… de te,
éppen te, a tizenhét éveddel…
– Ma gyakorlatra megyünk, apa. Még elő kell készítenem a zubbonyomat. És öt matekpélda! Majd
tárgyalunk, este. Persze hogy bízom a groteszkben. Hogyne bíznék. De a kérdés nem ilyen egyszerű.
– Neked soha sincs időd. – Balázs táncoltatta a földön a papucsát.
– Mit csináljak… Ez a gimnázium, beláthatod. Ha már belekezdtem, legalább azt a jeles érettségit
elérjem.
– Túlzásba viszed. Szép, szép a kötelességtudás. De hát nézz meg engem. Közepesre csúsztam
át, mégis… – kecses körívet húzott a levegőbe.
Henrik hátat fordított, válogatott a vonalzói közt. Amikor visszafordult, már egészen
természetesen mondta:
– Jó. Te zseni vagy. De nem mindenki zseni.
– Ne túlozzunk. – Balázs krákogott. – Nem szeretem a túlzást, a jellemekben sem. Tehetséges
vagyok, esetleg. Van érzékem az általánosításhoz. Mit gondolsz, kivel vacsoráztam?
– Kivel, apa? – A fiú türelmesen lapozgatta a könyvét.
– A Kerescsényivel… ő aztán szakértő, és ha valamiért kiáll! Tekintély a szakmában. A
monodrámáé a jövő. Most már, meglátod, hogy nincs megkötve a kezem, ki fogom futni a formámat.
– Azért a félállást ne hagyd ott – mondta Henrik. – A legkomolyabban, apa!!
Kati tálcán hozta a gőzölgő feketét, vajas kenyeret, kockasajttal. Henrik segített neki, kerített
helyet az asztalon.
– Ebédre? Mi lesz ebédre?
Kati szomorúan bólogatott.
– Spárgaleves. És rakott macesz, tejfellel. – Odaállt az apja elé, megtorpantotta ingaszerű
mozgásában. – Addig idd, amíg meleg.
Először a fejét dugta be, azután egész testével benyomult a belső szobába.
– Jaj – mondta bosszúsan az anyjának –, várom a pénzt. És milyen hideg a lábad!
Megragadta a pongyolaövet, vezette az asszonyt kifelé. Az engedelmesen követte, bár
vissza-visszatekintett az íróasztala felé.
– Gyere, gyere. Nem szalad el.
– Tulajdonképpen két logikai pont…
– Logikai pont, rendben… Kihűl a kávé, aztán megint elcsapod a hasad.
Irma átölelte, hátulról, szinte rádőlt a kis testre, beszívta a gyerekbőr enyhe homokszagát.
A feketéscsészét illedelmesen fogta, fejét oldalt hajtotta, kortyolt, elmerült a csészealj
mintázatában. Kati perdített egyet a tányéron. Az asszony megrázkódott, és hirtelen mosolyogni
kezdett.
– A pénz – mondta hadarva –, nem felejtettem ám el.
A férfi tovább sétált, csak egyetlen pillanatra szakította meg, amíg Hamlet tragikus pózában
felhajtotta a kávét, mint a mérget. A kenyeret lehántotta héjáról, kis „katonákat” készített, s ahányszor
ingamozgása az asztal sarkához vitte, egyet-egyet bekapott.
– A morzsák! – mondta Kati. – Hermelin néni dühöngeni fog.
– Hermin – javította a bátyja –, dr. Szoboszlay Alfonzné.
– Anya, szánd rá magad ! Akar valamit. Menj ki – Kati megveregette a hátát. – Még mielőtt
bemasírozik.
– A drámát mindig háttérbe szorították – Balázs a rekamié szélére kuporodott, belelapozott a
harmadikos irodalomkönyvbe. – Szemelvények, szemelvények… De miből? Kérdem én: miből? Hát
a koncepció, az mindegy?
– Nem tudom – mondta Irma –, tegnap világosan érthető volt-e… laikus számára is a
végkövetkeztetés. Mert ha már a rádióban elhangzik valami, ebből a témából, ilyen ömlesztve, legalább
hatása legyen… csak annyi, hogy százalékban kifejezve, száz ember közül körülbelül tíz százalék
megértse…
Henrik megjavította a körzőjét. Elégedetten visszacsúsztatta a bársonytokba.
– Kiválóan felépítetted. Tudományos jellegét nem vesztette el, s mégis népszerű formában…
– Igen, igen – Irma élénken helyeselt –, ez a cél. – Megrázta fejét, a szeme megállapodott Kati
iskolaköpenyén. – Gyere csak ide! Lekapirgált a kék vászonról egy gombostűhegyni rántásfoltot,
utánanyálazott. – Így ni. Így kell ezt. Szeretem, ha rendes vagy. Tudod.
– Hermelin néni a konyhában…
– Ne légy már olyan gyerekes – mondta Balázs –, két nő mégiscsak hamarébb szót ért… én addig
átnézem a fiatalúr matekpéldáit.
Irma megfésülködött, Kati tartotta a kézitükröt. Hallgatta, ahogy Riki magyarázza az apjának:
– Dehogyis, öregem. Itt nem ez az ismeretlen. Nem is lehet, ha egyszer A és B adva van…
Még intett neki, mert látta, hogy a fiú karóráját figyeli, intett neki, türelem.
Kati ment a belső szobába, a pénzért, hogy borotvakrémet és tápföldet vegyen, ő meg indult a
konyha felé.
Néhány pillanatra egész világosan látta, hogy a nagy torontáli csupa piszok és a bárszekrény ajtaja
ragad. És hogy kerül az a lombik a tévé alá?
A konyhakilincset már csak könyékkel nyomta le, mert dr. Szoboszlay Alfonzné az imént rajta
felejtette tejfölös kezét.
„Meg tudnám én ezt csinálni jobban? – gondolta, hogy erőt merítsen. – Vagy csak akárhogy is?
És egyáltalán: lehet-e másként, a mi körülményeink között?”
– Jó reggelt, drága Hermin.
Dr. Szoboszlayné két díszpárnát tett a hokedlira, azon ült, hogy az asztalt felérje. Mosogatott. A
csuklójáról lógó aranylánc csörgött a dézsa oldalán. Az ablakon vastagon futott a víz. A gáztűzhelyen
gőz szállt, három fazékból.
– Egy kis levegőt…
– Hagyja csak, Irmuska. A rakott macesz ezt szereti.
– Remélem, megeszik a gyerekek – mondta Irma, s tétován megemelt egy fedőt.
– A gyerekeknek azt kell enni, amit eléjük tesznek – jelentette ki dr. Szoboszlayné, és végtelen
óvatossággal kiemelt a léből egy poharat. – Nálunk aztán tellett, mégsem válogattunk.
– Mi inkább a magyaros kosztot…
– Ez az, ez az – mosolygott Hermin. Egészen egyenesen ült. „Akár derékszögmérőt lehetne a
fenekébe csippenteni” – gondolta Irma, és önkéntelenül hozzáigazította saját, egyre görbülő hátát. –
A szájízük el van rontva… Snidlingmártás.
– Hagymaszósz? Az jó!
– Nem, nem, lelkem. Nem hagymaszósz. Snidlingmártás. Ég és föld! Hat tojás sárgája, két tejfel,
egy kanálnyi olívaolaj…
– Holnap tessék szíves lenni marhapörköltet készíteni nokedlival – vágott közbe Irma, s úgy tett,
mintha cukrot keresne a kredencben.
– Azok a ronda, mócsingos húsok. Hogy mit álltam ma is sorba! Azt hiszik, meg van ez fizetve?
Meg lehet ezt fizetni?
– Ennél többet bajosan.
– Van. Vannak helyek. De hát nem szemrehányás. Ha egyszer többre nem telik. Ezer forint, nulla.
Mert az a kis koszt, amit én fölemésztek, mi az, csipetnyi… De a belevaló, Irmuska, a belevaló. Azt nem
lehet az ételből kispórolni, hogy öt tojás helyett csak három, mert akkor, ugye, otthagyják, mint
tegnapelőtt a krokettet!
„Szénné égetted – gondolta Irma –, mindent szénné égetsz, mert egyszerre, tíz perc alatt akarsz
takarítani meg főzni is és beáztatni a mosást, hogy a römipartit le ne késd…”
– Nem volt étvágyunk. Tetszik tudni, előfordul…
– Kiszámíthatatlanok – mosolyodott el Szoboszlayné –, maga meg kicsit ideges. Amikor én
negyvenéves voltam, nem így néztem ki. Egy spanyol attasé udvarolt, emlékszem, Svájcból átutazóban.
– Hermin. Ma későn jövök. A kísérletek a legkritikusabb fázisba jutottak. Kérem, ha egy mód van
rá, seperje össze, legalább az előszobát. A férjem látogatót vár délután, színházi szakember. Ön
intelligens lény, tudja, milyen fontos az első benyomás…
– A rakott macesz rendkívül munkaigényes.
– Igen – mondta Irma, s tépdeste a konyharuhát. – Az előszobát, lehetőleg.
– Színházi szakember! Ezek a szakemberek… Herezeg Ferenc, a Kék róká-ban… No mindegy. Egy páhollyal majd megprezentálnak, ha bemutatják a Bláthy úr darabját, egyszer,
véletlenül…
– És a fehér inget, Hermin, ezek a mosószerek, hamisítják, úgy látszik, de kétszer mossa át, ha már
ezek a nyomorult mosószerek…
– Hiába. Nincs mit tenni – dr. Szoboszlayné kihúzta kezét a vízből, gumikesztyűjét óvatosan
lefejtette. Hintőport keresett, hosszan paskolta az ujjait. – Ha már erre a sorsra jutottam.
– Nagyon hősies, igazán.
– A rádióújságban olvastam a nevét – az asszony arrébb húzta a hokedlit a párnákkal, ismét
rátelepedett, kezdte a polcokra rakni a vizes edényt. – Az enyémet is olvashatták, nem is egyszer, külföldi lapokban; valamikor…
– A golf, a golf – hadarta Irma –, nem kicsiség!
– A sportnak köszönhetem, hogy megtartottam a rugalmasságomat, hatvanöt éves koromra! –
Felemelte kissé a szoknyáját. Fogadok, hogy a maga combja nem ilyen kemény.
Irma hátrált. – Megkóstoljuk a maceszt – mondta, az ajtóból – hiába, ízlések és pofonok…
– Amihez a gyomor gyermekkorában szokott… Azért kell megbecsülni, hogy ilyen jó dolga van.
Vegyészeti Laboratórium vezetője! Ne siessen úgy, Irmuska! Itt a füzet, nézze csak át, fillérre stimmel.
De ma még csak huszonhetedike, kétszáz forintot kérek!
Kezébe erőszakolta a kék fedelű, kockás füzetet, a tetején Kati kerek, gondos betűivel: Bláthy
Katalin VI. oszt. tan. Őrsi napló. Szoboszlayné áthúzta, felírta nagy, szálkás
betűivel: Háztartás.
Irma bele sem nézett.
– Annyit, de annyit kértem: kicsit egyszerűbben, egy kicsit beosztóbban…
– Ennél egyszerűbben? – Szoboszlayné elkapta a füzetet. – Na, nem szólok
semmit.
– Nincs most pénzem. Tessék megérteni.
– Nyolc napja kapott prémiumot. És az az előadás a rádióban. Szoboszlayné szigorúan simítgatta
hosszú, őszes haját. – Nem szabad ennyire garasoskodni, éppen a koszton…
– Jól tudja – mondta Irma, és majdnem sírt már –, jól tudja, hogy szinte egyedül tartom őket. És
ez a nagy rezsi! A férjem ügyei még nincsenek abban a stádiumban, hogy hozzájárulhatna
kellőképpen…
– A Bláthy úr! – legyintett Hermin. – A mi időnkben az volt a szokás, hogy a férfi tartsa el az
asszonyt. Az asszony csak komissiózott, dirigálta a cselédséget. Nem kell annyi vacak a lakásba, képek,
részletre, meg az a sokféle ital…
– A színházi szakember…
– Szakember! A szakember ott kezdődik, ahol pénzt hoz a házhoz. Szegény Alfonz is tárgyalt, de
ahányszor egy-egy ügyfél kitette a lábát, Alfonz jött, kopogott a szalonajtón, és becsúsztatott száz
pengőt, tízezer koronát a rokokó porcelánhölgy puttonyába… Kétszáz forint nem összeg. A személyzet,
a háztartás mindig pénzbe kerül. A jót, a kényelmet mindig
meg kellett fizetni. Ha nem kapom meg, kár volt belekezdeni.
Irma a frizsiderre könyökölt. Mintha maradt volna valahol, valamiből kétszáz forint. A tárcájában
alig száz, és abból már a tápföld és borotvakrém… Ha tegnapelőtt nem érkezik a villanyszámlás… és
Balázs is elvitt valamire nyolcszázhúsz forintot, úristen, mi volt az, és elvitte-e egyáltalán, vagy csak
kérte…
– A tepsikről nem is beszélve! Ilyen tepsikben sütni! És az az üvegedény a szobában, meg azok
az undok csövek! Hogy lehet ilyesmit hazacipelni egy gondozott lakásba?
– Holnapra szerzek – mondta csüggedten –, kölcsön, arra a négy napra.
Tényleg, hova lett a prémium? Kati megígérte, hogy felírja.
– Hol a fekete cipőm? – kérdezte Balázs a csukott ajtó mögül.
Irma végképp megrémült.
– Nyisd ki addig az olajoskannát, kérlek – szólt ki az előszobába. – Tárgyalunk.
– Szóval, kétszáz forint. És hetvennégy, mázas tepsire – dr. Szoboszlayné visszaereszkedett a
díványpárnákra –, még szerencse, hogy én irányítom a dolgokat. Képzelje el, ha
kap egy falusi libát.
„Csak már ott lehetnék – gondolta Irma. Fulladozott a gőzben. – Valószínűleg az első fázisban
tévesztettünk. Bár az ilyen világos, lépésről lépésre rendezett bontásban…”
Balázs káromkodására – közönséges, őszinte káromkodás volt – gépiesen kiugrott az előszobába.
Balázs a kamraajtóban állt, csurgott végig az olaj a pizsamáján, a szőnyegre.
Szoboszlayné tapintatosan visszavonult. Még az kéne, hogy „megüsse” a maceszt az olajszag.
Balázs átkozta az életét, az olaj meg csak bugyogott. Irma az ajtónak dőlt. Nem is vette észre,
hogy sír, csak a nyikorgást hallotta, ahogy az ajtófélfa ellenállt a görcsös nyomásnak.
Kati a kilincsre akasztotta a nejlonszatyrot. Dzsekije ujját feltűrte.
– Rongyot! – kiáltott az anyjára. – Ne bőgj most, anyuci.
Riki is kifutott, gyorsan letette a kémiakönyvet.
– Állj oda… – mondta az apjának, a sarokra mutatva. – Eredj az útból…
Terpesztelt lábbal közelített a kannához, hátrahajtotta, visszadugaszolta. – Meg kell dönteni.
Másképp a nyomás kilöki. Ez fizikai törvény.
– Elpárolog – Kati csavarta a rongyot. – Lakkos padló. A szőnyegből meg az ultra kiviszi. Vesd
már le azt a pizsamát, apus! De külön tedd, a fürdőkádba!
„Istenem – gondolta Irma, lassan csillapodó sírással –, ez a szerencsétlen. Nem tud majd tárgyalni
ilyen lelkiállapotban.”
– Apus – mondta a fiú. Átölelte a férfi vállát, ruhájára vigyázott. – Mosakodj meg szépen. Ezek
a hülyék a gyárban… színültig töltötték. Akárki, a legügyesebb is… színültig töltötték, érted? Ha
kinyitják, ilyenkor, placcs… törvényszerű.
– Színültig töltötték – ismételte Balázs, és megélénkült. – Hát persze. Ez a helyzet. – Az asszonyra
nézett. – Ahhoz képest nem is folyt el olyan sok. A barmok.
– Pár csepp – mondta Kati. Tuszkolta az apját a fürdőszobába –, mosakodj. Így nem vagy szép.
Te meg – szólt az anyjára – a prémes kosztümödet vedd. Enyhült az idő.
– Semmiség – csatlakozott Riki –, miért pityeregsz? Minden oké.
Balázs bevonult a fürdőszobába.
– Kati, hol a fekete cipőm?
– Jó előjel – kiáltott utána Riki. – Hallod, apa? Figyeld meg! Ráharap a mókus arra a narrátor
ízére…
– Hol a fekete cipője? – kérdezte Irma, s megcsókolta Kati olajszagú nyakát.
– Kedden sarkaltattuk. A szekrény tetejére tetted, hogy ne felejts el cipőfűzőt venni bele.
– És most nincs benne cipőfűző…?!
Kati leemelte a nejlonszatyrot a kilincsről.
– Bakaszíjcukrot akartam venni, tudod, az a hosszú, nyúlós… arról jutott eszembe.
– Istenem – mondta Irma, és megint sírva fakadt –, és még akkor kétszáz forint, Hermin néninek…
Hogy mire is fogyott el az egész?
– Ej, anyu – Kati komolyan bosszankodott. Újságpapírral dörzsölte az olajat a kezéről. – Vasárnap
adtál kölcsön kétszáz forintot Perec néninek. Fel is írtam.
– Vasárnap? – Most már emlékezett. Sőt még arra is, hogy Juci szintén tartozik a laborban,
háromheti ebédpénzzel.
– Istenem, istenem – mondta megint, most már örömmel.
– Minden oké – Riki hóna alá vette a kémiakönyvet, húzódott a szobaajtó felé. – Ne csinálj lelki
konfliktust a piti ügyekből.
Az anyja csak álldogált az előszoba közepén, s erősen figyelte Katit, ahogy a cipőfűzőt nyálazza,
s a lyukakba fűzi. Az arca elborult, Riki tudta, szégyelli magát, s ez a legrosszabb, mert semmi értelme.
Változtatni úgysem lehet.
– Anya – derekán fogta az asszonyt, mintha táncra kérné, imbolygatta maga után a szobába. –
Elkésel. S a munkád mégiscsak az első. Te, aki abban olyan kiváló…
Kati tréfásan szalutált utánuk a cipővel. Segített még az apjának kimosni
a pamacsot. Ellenőrizte az anyján a szoknya cipzárját. Nehogy a buszban húzzák fel neki, újra.
Először Balázs ment el, a Savariába, átnézni a reggeli kritikákat, a „kollégákról”. Riki intett, fel
a fejjel. Ujjaival jelezte: vele drukkol.
A férfi a lépcsőházból még visszaszaladt.
– Henrik – mondta komolyan –, azt a matekpéldát aztán el ne felejtsd befejezni!
Irma ígérgette, hogy este megmossa Kati haját, morzsolta is kicsit, nem szereti ilyen zsírosan. A
konyhaajtó előtt elosont.
– És ne válogassatok. Egyétek meg a rakott maceszt ebédre!
A gyerekek hallgatóztak, azután kulcsra zárták az ajtót. Riki néhányszor a levegőbe dobta a
tanszereit, majd kisasztala fölé görnyedt, befogta a fülét.
Kati elővette kis spirál jegyzettömbjét, tetején a matrica mézeskalács házzal. Titkos
feljegyzések. Beleírta: 10–11-ig: tanulás. 11–12-ig: játék. Itt egy kicsit eltöprengett, szájába
kapta a golyóstollat, de a tintafoltot le is törölte, gondosan.
„Végre – gondolta Szoboszlayné –, csakhogy elszédelegtek. Ilyen bolond népek. Talán még
gyanúsítanak is, ki tudja? Mintha kellene nekem az a néhány ócska forint”.
A becsület, erre volt mindig a legkényesebb. Ha tíz fillért elszámolt a közértes, azt is a javukra
írta.
– No, milyen szép – motyogta, ahogy körbemosta a csempét –, precíz munka. – Tocsogott a rongy
a kezében. – Ki bírná ki náluk, ebben a zűrzavarban?
A fürdőszobát is rendbe tette. Undorodva piszkálta ki a borotvapamacs szőrszálait a lefolyóból.
Szegény Alfonz, két cseléd ugrált utána. De a kádat maga mosta ki, ha fürdött. És tudta, mit hova
tesz… Rendszer. Az nincs az életükben. És ez az asszony: legalább eldöntené, mit akar. Csak kijön,
bámul a halszemével, mintha kést döfnének belé minden szóval. Pedig hogy lehetne ennél
tapintatosabban?
A macesz savanyú tejfelszagot árasztott, élvezettel beszívta. Kosvai Mimi említette víkendkor azt
a különleges aprófánkot, morzsolt csokoládészilánkkal. Három napig készül, megkívánja a figyelmet,
de érdemes.
A híres mérnöknő. Ugyanabban a lábasban forralja a húslevest, mint a tejet. Az agyát, azt sikerült
kicsiszolni, esetleg. De a szokásaiban ott ragadt a Karpfeinstein utca. Az „író úr” is: akárhogy titkolja,
elárulja magát, ahogy a levest szürcsöli.
Vitte a hosszú nyelű kéziseprűt. Riki és Kati felhúzták lábukat a rekamiéra. Bűvölten figyelték,
amint megcélozza a nagyobb szemeteket a szőnyegen, azután odébbpöccinti, egyenes derékkal.
– Huszonnégy külföldi verseny közül huszonkettőben nyertem – mondta a gyerekeknek –, ha
egyszer eljöttök hozzám, megmutatom az érmeket. És azok a gyönyörű serlegek…
– Ezüstből? – kérdezte Kati.
– Színezüst… egész szekrényrevaló, az üveg mögött…
– Tessék eladni őket. Miért nem tetszik eladni? – Kati írt valamit a jegyzetfüzetébe. – Kilónként
két darab ezres… ha úgy vesszük, hogy még öt évig tetszik élni, körülbelül, és húsz kiló is lehet az a
sok cucc, éppen elég… nem kéne idejárni a nehéz szatyrokkal.
– Te kis pimasz – mondta dr. Szoboszlayné –, megnevelhetne anyád. Ha ő is kapott volna
nevelést, persze.
Húsz perc alatt végzett a három szobában.
„Ezeknek a rendetleneknek, jó ez így is – gondolta –, azt hiszik, hagyom magam kihasználni.”
Pontosan tizenkettőkor látott ebédhez. Kétszer is bekiáltott a gyerekeknek, mert akármilyen
szemtelenek is, enni azért kell nekik, ilyen finom vitaminból. Riki kiszólt, végül, „tessék csak egyedül,
Hermin néni”.
Ez a Riki a legelviselhetőbb. Még hasonlít is Ádámkára, ámbár Ádámkával mostanában nem túl
elégedett. „Beiratkoztál a marxista egyetemre, fiam?” – Alig akarta elhinni. A menye leintette, ne
beszéljen bele. Kati lesz ilyen, ha megnő, mint ez a Zsuzsa. Tipikus prolilány, nagy pofával, de úgy
látszik, tud valamit, amire ez a szegény Ádámka ráharapott. És hiába próbálja az ember megnevelni.
Karácsonyra vett neki egy ezüstlamé színházi retikült, az csak nevetett rajta, lóbálta a láncon. Hát igen,
a lapátkezéhez, furcsa is.
Szabályosan elhelyezte a mély- és lapostányér mellett az evőeszközöket, a papírszalvétát, vizet.
Lassan evett, élvezettel. Utána cigarettára gyújtott. Ma különösen sietett. Rózsika megy hozzá
kettőre.
Ellenőrizte a kredencben, van-e készlet mindenből bőségesen?
Az ötdekás teát kiemelte. Nem akármilyen, különlegesség, barna alapon arany piramis, pálmafák
a háttérben és alul egy teve. Ezek nem isznak teát, csak kávét, literszám. – Akár haza is viheti – mondta
tegnap az asszony, s kétségbeesett arccal tapogatta a harmincforintos csomagot –, minek is vette?
Fölösleges.
„Én innen egy rajzszöget sem. De ha ki akarja dobni, elfogadom.”
Fürdővizet engedett, Bláthyné arckrémét félretolta. Ádámka kifogásolja az oldalt csapott, sportos
sapkát meg a sínadrágot. Hogyne! Majd ő is plisszészoknyát húz, lötyögő harisnyával, mint ez a
szegény Bláthyné. A sportos külső mindig fiatalos.
Buszra szállt. A Lipótvárosban lakott.
„A saját lakásomban, albérletben – szokta mondogatni. – Ehhez kommentár nem szükséges.”
Amikor Alfonz Derespusztán meghalt, a kitelepítésben, kukoricatöréskor, s kiderült, hogy
„mégsem kellett volna”, ezt az egy szobát – a négyből – visszakapta. Ami maradt a bútorokból, elfért
éppen.
A „főbérlőkkel” kerülték egymást. Ezek már úgysem azok. Azok cseréltek,
gyorsan, még ötvennégyben.
Átöltözött. A nejlonpongyolát nem szerette, új vonalú szövetköpeny mellett döntött.
A teáscsomagot áttöltötte megszokott fűszerdobozába. Nem fér bele, az alján maradt egy kevés.
Az asztalra akarta tenni, amikor Rózsika csengetett, melléejtette, úgy sietett az asszony elé.
Órabérben jön.
– Kezicsókolom – köszönt Rózsika –, jaj, lehúzom a cipőm… – Szaladt a szobába. – Érdekes –
mondta vidáman –, hogy ezek az ablakok nem óhajtanak összemenni!
– Rózsika: előbb ecetesen, azután papírral. És az ablakfát is, nagyon precízen, tudja, erre kényes
vagyok.
– Jó – mondta Rózsika –, ismerem a kedves nagyságos asszony ízlését. Nem először és nem is
utoljára…
– …mert múltkor két homályos folt ott maradt.
„A te agyadon – gondolta Rózsika – azon vannak homályos foltok. Bezzeg felmászni nem tudsz,
vén dög, mert lepotyognál a létráról. Összecsinálnád magad, ha ott kéne állnod ég és föld között,
fölemelt kézzel.”
– Majd igyekszünk… tessék csak nyugodtan leheverni.
– Napközben, Rózsika? Napközben soha. Jövő héten felsúrolja a parkettet.
– A súrolás tizennégy, nagyságos asszony. Plusz a beeresztő.
– Nem vagyok garasos, tudja. Nincs sok pénzem, de garasos nem vagyok. Mint a Bláthyék.
Félnapos elfoglaltságot vállaltam, hogy kiegészíthessem szerény özvegyi nyugdíjamat… Egy egész
háztartást irányítok, társalkodok a gyerekekkel… nem szégyen a munka. Én azelőtt se mondtam mást,
emlékezhet.
– Nem, nem. A nagyságos asszony mindig dolgozott, tényleg. – Rózsika már fent állt a létra
tetején. – Nyitom az ablakot. Tessék felvenni a bundát.
– Rózsika, friss levegő! – dr. Szoboszlayné elővette az ütőt a szekrény mögül, néhányszor
megcsóválta, oldalt, maga körül – egy kis mozgás, épen tartja az izomrendszert. Egyszer még eszébe
juthat a kommunistáknak, hogy felújítják ezt a rendkívül rentábilis sportot. Nyaraló külföldieknek!
Mennyi valuta az országnak!
– Bizony, bizony – mondta Rózsika. Mindjárt a nyakába locsog a víz, akkor csodálkozik. Szép
demokrácia. Ennek van ideje ilyen marhaságokra, ő meg melózhat a házmesterség mellett, ha azt
akarja, hogy a gyereke többre vigye.
– …mert én sose voltam a szocializmus ellensége. Szociális érzületű emberek voltunk, a férjemmel
együtt. Talán még át is állunk, teljesen, ki tudja, ha nem csinálják azt velünk… Ki
helyesli, hogy az egyiknek doszt, a másiknak meg semmi?… szórják a pénzt ma is, egyesek. Ha látná,
Rózsika, ezeket a Bláthyékat. Maga derék munkásasszony, ösztönösen intelligens: havi ötezer mellett
sose telik semmire, hát helyes ez?
– A flanc! – mondta Rózsika.
– Még az sem. Egy jó ruhájuk sincs, látom. Kapkodnak ide-oda, dolgoznak valamit, az asszony
nevét itt-ott hallani, a férfi meg darabokat ír, mellékesen, mert a fordítóirodán nem elég, amit keres,
így akar meggazdagodni…
– Hajaj – Rózsika ledobott egy elhasznált papírlabdát. – Tessék mán elkapni. És ilyesmikre
fizetnek! A huszonháromban ismerek egy iparművészt, forintért veszi az agyagot, és van pofája
négyszázat is elkérni, ott árulják a csúf figuráit abban a nagy belvárosi boltban…
– Maga bezzeg megszakadhat, Rózsika.
– Én igen. Én meg – mondta Rózsika mély meggyőződéssel. – De erős vagyok, mint a ló.
Azért az öregasszonynak igaza van. Látni ilyen lakásokat, nyári estéken, színes rafialámpák égnek,
azok meg ülnek a balkonon, bámulnak maguk elé, az utcára, bentről zene szól. Ugyan mennyivel
különbek?!
– …Sajnálom is őket, tudja, Rózsika. Mert nem rosszak. A kislány, az szemtelen, de hát amit az
iskolában tanul. Ha látta volna, mit találtam, amikor elvállaltam a megbízatást… Olajoskannák az
éléskamrában! És cipők, kinőtt ruhák, egy kis alakítással mind kifogástalan.
– Mit csinálnak vele? – kérdezte mohón Rózsika.
– Mit, kidobatják… nincs idejük rá.
– Nagyságos asszony, nem tetszett látni köztük valami fodrosat?
– Fodrosat…? No majd! Inkább magának, mint a kukába.
– Leszállhatok…? Ebben még a nap is seggre csúszik.
– Ott a jobb sarokban, Rózsika! Ne sajnálja, nyomja rá!… Uralkodó osztály! De azért rám vannak
utalva. – Szoboszlayné visszatette a golfütőt a hegedűtokba. – Tudja, honnan mentettem meg őket? Az
éhhalál küszöbéről!
– Most már leszállok, az csak üveghiba…
– Dörzsölje csak!… tisztelnek engem. Nincs ott egy hangos szó se. Hiába, a fellépés, az fellépés,
ma is… Az a szerencsétlen mérnöknő, vegyészmérnök, hogy mire viszi az embert a szükség egy léhűtő
férfi mellett! Az a sok büdös vegyszer!
„Büdös nálad is van – gondolta Rózsika –, a régi gönceid naftalinban… hogy milyen szép
balettruhát ügyeskednék össze belőlük az én Tildikémnek! Meg ez a nehéz parfüm, nem ám valami
tisztességes virágillat…” – dühösen nézte, fentről, dr. Szoboszlayné hogyan nyomkodja a mohazöld
selyemlabdacsot, hogyan permetez a kölni a vékony csövön. „Beleeszi magát a brokátba…”
– A pacsuliszagot utálom – mondta Szoboszlayné –, molinő szenk… A lakás szaga, jellemzi a
gazdát. Báthyéknál mindennek szúrós porszaga van. Ők azt mondják, könyvszag, de porszag az, nyitott
polcokon a könyvek, annyi pénzből nem telik, hogy beüvegeztessék… Képzelje, ha én is csak úgy
tartanám az ezüstjeimet… – A vitrinhez lépett, végigsimított kívülről az üvegen.
– …és az mind valódi? – kérdezte Rózsika, lefelé ereszkedőben.
– …egytől egyig. Egytől egyig! Teljes napot vesz igénybe, amíg kiszidolozom.
– Tessék csak nekem szólni. Én úgy megpucolom… – Ó, nem, Rózsika! – mosolygott
Szoboszlayné. Közelhajolt az ablakkerethez, ujjvégét megnyálazta. – Ezt magam. Nem bíznám senkire.
– Az kopás! – mondta Rózsika. – Hiába tetszik piszkálni. Ráférne a mázolás…
– Tudja, mit kapnék én ezekért, ha eladnám? Annyi pénzt talán nem is láttunk egyben, mióta forint
a divat.
– De ez a nagyságának többet ér. – Rózsika töprengett, tizenhármat kérjen-e, tizenkettő helyett.
– A nagyságos asszonynak ez még egyszer jó lesz. Ne tessék senkinek beugrani.
– Szeretem magát, Rózsika. Maga ösztönösen intelligens. Legyen szíves, szedje ki az ágy alól a
pihéket. És aztán a konyhakövet, én ugyan soha nem főzök itthon, vacsorára csak kétszersültet eszem,
de ezek összemaszatolják, és egyszerűen nem bírom elnézni… Micsoda konyha volt ez! Kék-fehér
csempével, süllyesztett mosogatóval, harmincnyolcban!! Az asztal eternitlapokkal borítva…
– Mit ér az intelligencia, nagyságos asszony? – kérdezte Rózsika, félig az ágy alól, húsos, vörös
foltos lába a levegőben kalimpált. – Ha nincs iskolád, csak erre vagy jó… Szegény apám, önálló
iparosember, ha tudta volna, hogy erre nevel… – A keze beleakadt valamibe.
Kitapogatta. Gyűrűféle. Oldalt fordult, a zsebébe csúsztatta, izgatottan. – Gyönyörű tiszta…
– Egy kávét is főzők magának… de ugye, akkor leviszi a szemetet?
– Azt már csak szívességből. Jujujj, félrevonulok egy percre…
Bezárkózott a vécébe. Csalódásában némán rázta az öklét. Egy lapos pogácsaformázó. Talán nincs
is ékszere. Az a sok cikornyás ezüst összes vagyona. Nem mintha lopni akarna az ember. Csak egy
gyűrű, mire felnő, Tildikének…
Dr. Szoboszlayné hiába kereste a kávét. A főbérlő elzárta. Pedig hogy ígérgette, hat évvel ezelőtt:
„Ami a mienk itt, az a magáé is, Hermin néni”.
– Sajnos, Rózsika, sajnos…
– Annyi baj! Ellenben, ha nincs szükség rá, múltkoriban láttam azt a flitteres pruszlikot… amikor
molytalanítottunk. Tildikének három jelmeze lesz a vizsgaelőadáson: rózsalány, magyar csárdás és
menüett… A menüetthez, ez a pruszlik, talán…
Rózsika leült a konyhaszékre, a körfésű engedett a hajában, a haj körülfolyta izzadt arcát,
piszokcsíkok indultak a melle felé, a ruhanyílásba.
– Hiába, a szívem már nem a régi… megérezzük, negyvenen túl. És éjszaka az a kapuzás, nem is
tetszik hinni, milyen megerőltető. És akkor ilyenekről hall az ember, mint azok a nemtudomkicsodák…
– Haj – sóhajtolt Szoboszlayné. – Odaadom én azt a pruszlikot. Magától nem sajnálom. Egy-két
mozdulat, és a konyhaszekrényt is lemossa, legfeljebb…
„Tildikére hagyhatná ezt a sok ezüstöt – gondolta Rózsika, hirtelen –, meg is kérdezem az
ószerest. Hátha muzeális érték.”
– Nem is vigasztal semmi, tessék elhinni, csak ez a Tildike… az ő sikerei. – Szeme átfényesedett,
előrecsúszott a széken.
Szoboszlayné a vekkerre pillantott.
– Most is megdicsérte a mesternő. Ha ilyen ügyes marad, jövőre átkerül a haladókhoz… Kétféle
balettcipőt kértek, a vizsgára fehéret, térdig felszalagozva. – Mutatta saját lábán, a bokafásli fölött. –
Nagyságos asszony, valami tündéri! Ha el tetszene jönni, küldenék jegyet a menüetthez. Huszonötöt
vállalt minden szülő, kötelező eladni, év végi ajándék, a tandíj havi kettő. Mit tetszik gondolni, mi
másért dolgozom én? És akkor még Feri, a volt férjem, hiszen a nagyságos asszony ismeri, ő szerelte
le a kristálycsillárt, amikor félig leszakadt, szóval a Feri rá akar beszélni, hogy ne és ne, felesleges
kiadás, nem azért adja azt a nyomorult tartásdíjat. Irigylik. Irigylik, a házban is lakik egy tanárnő,
tapogatja Tildike karját meg a derekát, csóválja a fejét, hogy nem balettalkat, de ha tetszene látni,
amikor vágja azt a piruettet… Hát ha beleszakadok is!
– Helyes – mondta Hermin, és megint az órára pillantott. – Ne hagyja magát befolyásolni. Első
a gyerek érdeke. Sokra viheti, ma már, ezzel a származási előnnyel…
– Nem muszáj, ugye, mindig földhöztapadtan…
– Megkapja a pruszlikot – Szoboszlayné indult a szobába. – Előkeresem. Megérdemli ez az ügyes,
bájos gyerek.
„Primitív. Hogy ez, szegény, milyen primitív.” – Idegesen turkált a szekrényben. – „De kár vitázni,
akkor összecsapja a konyhát. Ez a felkapaszkodási vágy! Miért ne, ha lovat ad alá a korszellem…”
Odébbtolta a sízokniba csavart levendulát, elővette a dohánybarna golfnadrágot, a krémszínű,
angol szabású, hernyóselyem blúzzal. Ölébe fektette, beült a nyitott szekrény aljába. Lába megrándult,
francia és angol szavakat mormolt, rebbenő csuklómozgással kísérte.
Rózsika négykézláb ereszkedett, lúgos vizet öntött a konyhakőre. Tizenkét forint, óránként, s még
a perceket is levonja.
De hát igaz, csak egy ágrólszakadt. Egyedül megenné a piszok, hogy a ládát elhúzza, annyi ereje
sincs. És az a zsúfolt szoba, nem kéne, sehol egy muskátli!
Megtalálta a teászacskót, majdnem eláztatta a ronggyal. Füléhez emelte, zörgött még valami az
alján. Különleges tea. Jó lesz Tildikének, kóstolóba.
A konyhabútorhoz nem nyúlt. Odahelyezte a pogácsaszaggatót a kredenc közepére. A rosseb
cipeli.
– Majd legközelebb megkapja a pruszlikot – mondta Szoboszlayné, és ringatta térdén a golfruhát
–, valahova elkeveredett.
– Ne tessék fáradni vele… Négy és fél óra, annyi mint hatvan. Másnak tizennégy, de itt a régi
ismeretség. Nem is kell az a pruszlik, jobb, ha csináltatok, mindjárt az ő alakjára… és a jövő héten
hazahozzák a centrifugát.
– Nekem két oldalon futott az edényszárító. A legmodernebb berendezés,
kilencszázharminchatban! És a lefolyó… a bidé…
– Jaj, jaj drága nagyságos asszony, sietek. Jó is lenne elcsivitelni időnként erről, arról, de hát szólít
a kötelesség.
Most már csevegne a vénség. Ingyen.
– Nagyon szép ezüstök – szólt még vissza vigasztalóan. Beugrott a közértbe, vett tíz deka
téliszalámit Tildikének. Nem eszi a főtt ételt vacsorára. Kétszer is átszállt, egyre piszkosabb és egyre
sárgább villamosokra, rándult is a keze, hogy dörzsöljön egyet-egyet a homályos kocsiablakokon.
Felkattintotta a villanyt. Nyáron nem kell majd, hogy folyton égjen. Nyáron barátságos kis lakás.
Otthonos. Különleges az a nyolc falépcső, a konyhából a szobába. És a konyhafal is csak télen nedves.
Alacsonyabban fekszik, azért. A szakértők megállapították.
Buzgár rendbe hozza. Rendes ez a Buzgár, a maga tanulatlan módján. És tisztelettudó. Érzi, nem
ettek egy tálból cseresznyét. Miért ne ilyennek juttasson az ember?
– Tildikém – kiáltotta már a küszöbről. – Tildi… Tildike… Miért nincs rajtad iskolaköpeny, édes
életem?
– Anyuuuu… olyan ronda – nyafogta Tildike. Gondosan bodorított haja erős koponyájára tapadt,
mélyen ülő, kicsi szeme kedvetlenül ugrált kelttészta arcában. – …és az alsószoknyámat
kikeményítetted? Engem tol le a Kamilla néni!
– Tildikém, ott lóg a fogason…
– És az a hülye Ili néni az ellenőrzőbe beírt, megint… ezt csinálják velem folyton. Hiába
magyarázom, hogy tegnap tízig próbáltuk a Rózsa halálát… hiába magyarázom, hallod, anyuuu, azt
mondja, első az iskola. – Kiemelte a téliszalámit, ette, kenyér nélkül. – És hogy a harmadik a
legnehezebb osztály…
– Legnehezebb, legnehezebb… ezt mondják minden évben. Neked első a balett!
Tildike elnézően legyintett.
– Jó, jó. De akkor legalább rendes cuccokat vegyél. Babucinak Brüsszelből küldik a csipkét.
– Majd meglátod. Te sem fogsz szégyenkezni. Három napot vállaltam, festés után, az dupla pénz!
„Klassz, az a sok ruci – gondolta Tildike, s ette a szalámit, csámcsogva –, csak ne kellene folyton
ugrálni hozzá. Fel, le, fel, le, és az az undok csattogtató… Csak már kitanulnám, végleg!”
– Miért nem hozol füstölt szalonnát egyszer, anyuuuu?
– Füstölt szalonnát, édes életem? Miért ne hoznék? De a hajlékonyság, tudod, a te pályádon…
– De hiszen te is kövér vagy, mint egy disznó – mondta Tildike csengő hangon –, és én se vagyok
valami sovány, nyolcéves koromra.
– Ezt a Szekeresnétől hallottad, fogadok… miért állsz le velük? Hányszor kértem, te csak ne állj
le velük… Gyakorolj, gyakorolj szorgalmasan. És azért a tanulást se kell elhanyagolni – tette hozzá
szigorúan –, akinek annyi esze van, mint neked, annak szinte játék…
– Játsszunk vadászosat, anyuuuu… – hozta is a kopott társasjátékot. – Én leszek a vadász, te meg
a róka; jó, anyuuu?
Rózsika sóhajtott. Éhes volt, a szalámi elfogyott. Buzgár minden pillanatban itt lehet, be kéne a
követ takarni, nehogy az olajfesték lecsöpögjön. Mégsem hanyagolhatja el a gyereket. Így fejlődnek
az értelmi képességei.
Dobott a kockával, hagyta, hogy Tildike kétszer dobjon, és visítva üldözze a műanyag rókát a
papírmezőben. Félig elbóbiskolt.
Buzgár halkan kopogott.
– Szabad – kiáltotta Rózsika, felriadva, ingerülten.
Buzgár újra kopogott.
– Ejnye, jöjjön már, Buzgár úr. Tildike, ne nyúlj semmihez, festékes lesz a kezed! Hozza, hozza…!
A férfi vézna, pici testével, téglaporos bajuszával zavartan toporgott az ajtó előtt.
– Már ezt a sok piszkot, csak így, kezicsókolom… ha méltóztatna valamit leteríteni…
– Tildike, ne nyúlj semmihez! – Rózsika leterítette a nejlonabroszt. – Így ni. Ne féljen. Csak
bátran.
– Merthogy nem szeretném, ebbe a tisztaságba… a magamfajta…
– Ugyan, ugyan… arra való a meleg víz. Kéket hozott?
– Fehéret is, kéket is, kezicsókolom… kétféle ecsetet. Le is gittelem, aztán rámegyek a smirglivel…
– Buzgár úr, Buzgár úr – Rózsika felemelte az egyik összeragadt ecsetet, gyanakodva –, ért maga
ehhez? Nem fogja ezt a szép falat elfuserálni?
– Rózsika, kérem, ha a megszólítással meg nem sértem – Buzgár a szívére tette kezét –, tessék
idebízni. Azért, mert nincs róla levelem? Hát ott dolgozok én mellettük. Nem dolgozok ott? Hát az
embernek itt is van valami – csattanósan a homlokára ütött –, meg szeme is van az embernek – két
ujjával szemére bökött.
– Dolgozom – mondta Tildike. – Nem dolgozok…
– Te kis arany – Rózsika megcsókolta–, te kis cukorfalat… Égszínkékre keverje, Buzgár úr, olyan
sejtelmesen égszínkékre, el tudja képzelni?
– Kérem… – Buzgár a fal elé vitte két tenyerét, végigsimított előtte a levegőben. – El van képzelve.
Közmegelégedésre. Ha nekem ilyen konyhám volna…
Buzgár az Illatos úti kőművesipari munkásszállás kilences telepén lakott, földszint kettő, a
tizenharmadik alsó ágyon, az ajtótól jobbra. De a felső ágy szellősebb. Át is kerül hamarosan, saját
személyében megígérte maga a gondnok.
– Nem megy semmi egyszerre, Buzgár úr. Én is úgy cseréltem, üzlethelyiségből. Persze, a
házmesterség is a nyakamba szakadt. Ha szépen megcsinálja, negyven forintot is kaphat, és az anyag
úgyis ingyen van…
– Rózsika, kérem, ha meg nem sértem, itt a számla – Buzgár rongyos cetlit húzott elő a
vászonzeke zsebéből –, háztartási boltban vettem. Én olyasmit nem kockáztatok…
– Akkora építkezésnél?! Ha maga ennyire élhetetlen… És szép simára, lassan. Ráér. Maga aztán
ráér, igazán.
Buzgár leült a földre, lába közé fogta a festékesdobozokat. – Kicsit szagos, a kisasszonyka
tüsszögni fog.
– Édes életem, eredj fel a szobába, bekapcsolom a tévét neked, korcsolyaközvetítés, tudod,
jégtánc… figyelj!
– Anyuuu… nem érdekel a korcsolya. Csak ha elesnek.
– Nem boszorkányság, Rózsika, kérem, a keverési arány, azon múlik, és a függőleges
ecsetkezelés. Én mindent elsajátítok. Ha már ez van, hogy papír kell az embernek, hogy elhiggyék…
lett volna nekem, ha huszonkilencben nem kapok skarlátot, tizenhét éves korban, Rózsika, kérem,
skarlát, nem vettek vissza inasnak, aztán meg eltörött a jobb combcsontom, mindig vártam, hogy jön
majd egy kedvező idő, de hát jött, Rózsika, kérem? Őszintén: jött?
– Piszkos munka, kőműveseknél…
– …mert mire vágyik az ember, így egyedül, kérem: egy tál meleg étel, az a napi korsó sör meg
az édesség, bevallom, nem szégyellem, az édesség. Bementem tegnap is a boltba, kértem öt deka
málnásat, de csak tízdekás van, előre kiszerelve. Megengedhetem én azt naponta magamnak, Rózsika,
kérem, de őszintén: naponta kettőhetvenet, csak cukorra?
– No, lásson hozzá – mondta Rózsika –, ha nem lesz csíkos, tőlem kaphat egy egész zacskóval.
Tildike csak a marcipánosat szereti.
– Kezicsókolom… – Buzgár a festék fölé hajolt. – Ha nem tetszik haragudni, ehhez kell a teljes
szakértelem… – Kevergette, kiemelte az olajos masszából a lapátot, közel vitte orrához, szájához, szinte
megkóstolta. Milyen nagyra vannak vele. A híres mázolók! Keresik a nagy pénzt, dögivel. Más meg
hordhatja utánuk a téglát meg a maltert, csak, mert valahogy az alkalom nem adta magát… Azért az a
felső ágy jó lesz. A rács közé kis polcot lehet fuserálni. Omlós savanyú, a polcon. A Gólyaláb büfé
tizenegyig nyitva. Körömpörkölt, utána sör. Esetleg korsóval. Ha ez a munka sikerül. Kiszorítja az
aszony az ötvenest is: van miből, csak rá kell nézni a gyerekre…
– Tildikém, megágyaztam, gyere szépen, tente, tente…
– Anyuuu, mesélj…
– Édes életem… – Rózsika parányit habozott, azután mégis felment Tildike után. Az ajtót nyitva
hagyta.
– Buzgár úr, drága Buzgár úr, rajta! Fárasztó nap áll mögöttem. Segítek egy öregasszonynak,
ezt-azt.
– Azt kell. Segíteni helyes – bólogatott Buzgár, és határozottan végighúzta az ecsetet a falon.
Utána megszemlélte, kezét a térdére támasztva. – Príma. Rózsika, kérem, príma.
Ezt a szemernyi festéket senki se fogja keresni. Kitették, majdhogynem a hulladékba. Másfél óra
alatt kész.
– Nem is muszáj smirglizni. Tükörsima…
– …és akkor a királykisasszony egyszeriben feltette a gyémántkoronáját. Buzgár úr,
megegyeztünk: smirglizve, gittelve…
– Hát ha nincs meg a bizalom – mondta Buzgár, s odalépett a lépcső aljához –, még abba lehet
hagyni.
– Csak nem sértődös? – Képes és elmegy. Akkor aztán vakargathatják zsilettel a félig kész
csíkokat. Végül is ért hozzá, ha vállalta! – Ötvenre felemelem… igyekezzen, mert leragad a szemem.
Talán nem lop. Ahhoz túl mulya.
Rózsika rádőlt a rózsaszín damasztdunnára, óvatosan, meg ne nyomja Tildi hasikáját. Elszundított.
Buzgár odakukucskált Rózsika lábszárára. A láb önállóan, vastagon, mint egy oszlop, nyitva
tartotta az ajtót.
„Persze – gondolta elégedetten –, ide az erő nem elég. Finom kéz, fifika, ez a titka. Ez ugyan sose lenne képes…”
Szünetet tartott minden csík után.
„Hatvan forint se sok, esküszöm…”
Sörhab. Pemete. Mogyorós kavics. Celofánzacskók. Zörögnek.
Tildike felnyöszörgött, arrébb lökte az anyját.
– Szomjas vagyok… teát, anyuuu… miért ébresztettél fel?
Rózsika kábultan lemászott.
– Buzgár úr, te jóisten, Buzgár úr… ez magának égszínkék?
Buzgár meglengette az ecsetet, nagy ívben körülfestette a vízcsapot is. Sandán odapislogott. Úgy
látszik, tintakéket kevert a búzavirágkék helyett. Vagy mást írtak a dobozra. Amilyen mértékben tele
van a világ felelőtlen elemekkel!
– Rózsika, kérem, egy kis színt kap, ahogy oxidálja a levegő, hiába… és nappali fénynél ajaj, majd
meg tetszik látni. Holnap eljövök, rávonok egy lakkréteget, csak úgy grátisz, magának, mert látom,
kivel van dolgom… – Már göngyölte is az ecseteket, gyorsan, a viaszosvászonba. – Ezért egy festő
elkért volna egy százast, és akkor még hol az anyag? Mert ebbe bele van téve… kár, hogy most még
nem szabad megtapogatni.
Rózsika készítette a teát.
„Most mit csináljak? – gondolta –, le nem kaparhatom. És nem kényes legalább. Tildike írhat is
rá, esténként, krétával.”
Álmos volt, nagyon. Kiszámolta az ötven forintot, apróban.
Buzgár toporgott, köszörülte a torkát.
– Sajnos, cukor nincs. Tildike elosztogatta. Olyan kis csacsi. Mindent elosztogat.
– Ha meg nem sérteném – mondta Buzgár, és a teászacskóra mutatott –, már amúgy is üres…
– Ez? – kérdezte Rózsika. Kisimította az aranypapírt. – Különleges márka. Egy tékozló család,
onnan fentről, tudja…
– Ha már úgyis üres, nekem meg ez-az belefér…
Bele lehet csúsztatni a krémszeletet, nem ázik át a párna alatt.
– Vigye, vigye – Rózsika megnézte még egyszer, alaposan, mintha az értéke nőtt volna,
többszörösére. – Szép zacskó, az biztos. Látja, ez itt egy teve. Ez a zöldféleség pálmafa. A háttérben
az a sárga, magas pedig a piramis. Tudja, mi az a piramis?
– Kezicsókolom, köszönöm, az ember a kicsit is megbecsüli…
– Kár – mondta Rózsika elmélázva –, hogy valami könnyelmű, lusta alak lenyeste a tetejét… így
már nem olyan komplett.
– Nekem így is jó – Buzgár összehajtotta, megszagolta, becsúsztatta lajbizsebébe. Mégsem
körömpörkölt. Sertéskocsonya. Az ám az igazi.
Lábával körültapogatta bebugyolált szerszámait.
– Ezt a pár ócska alkalmatosságot, Rózsika, kérem, kézcsókom, itt hagyom az ajtó előtt. Reggel
érte küldök, van a kezem alatt egy kis semmirekellő, elugrik érte két forintért.
Téli esték
– De igen – mondta Lelikné, és ült a lazacszínű hokedlin. – Én itt lakom – ismélelte halkan, posztóba
burkolt lábát egymásra rakta.
– Tessék várni – mondta Szappanos, és befutott a szobába.
– Ki az? – kérdezte Leila fekvő helyzetben, a bolyhos anyaméh szőnyeg közepén.
– Nem fogjátok elhinni. – Szappanos csak állt, kezét zsebére szorította, mint aki tárcáját félti a tömött
villamoson. – Egy öregasszony. Azt állítja, itt lakik. És kancsalít.
Leila feltápászkodott, ropogott a lakkcsizmája.
– Jesszusom, még elvisz valamit! Ilyenektől hemzseg a város…
Tódultak kifelé.
– Fűtve van – motyogta Szappanos. – Csukjátok kilincsre.
A néni már levette havas kendőjét, ráterítette a térdére.
Körülállták.
– Miből tetszik azt gondolni, hogy ez a néni lakása? – próbálkozott Kulcsár.
– Az ajtóról – mondta Lelikné mosolyogva –, és hogy kinyitották… Körbecsöngettem már…
– Kijövök, látom, egy árnyék, azt hittem, eltévesztette az emeletet…
– Egy szép kislányt vártál – kuncogott Leila –, most aztán nesze!
– Reggel óta keresem – folytatta a néni –, a nevem özvegy Lelik Lajosné. Papír is van róla…
Reménykedve figyelték, hogy kotor a zsebében. De csak egy közértblokk volt, nyolcvan fillér.
– Mégis… milyen az a ház? – Szappanos gyengéden megfogta az állát. – Ide tessék nézni ! Ahonnan
reggel elszökött… kivel lakik ott?
– Ez az – mondta Lelikné, és kezdte lába fejéről a nedves posztót lecsavarni.
– Hohó… – állította meg Leila. – Sztriptíz nincs, öreganyám!
– A szerencsétlen… reggel óta totyog. Otthon már keresi a család.
– Frászt keresi! – Kulcsár talpra állította a nénit, benyúlt a kabátja alá, de nem volt zseb a réklin. –
Talán kirakták… Fia, lánya, nénike…? Halló! Fia, lánya?
Lelikné mosolygott, értelmesen.
– Nem szültem én. – Kicsit haragudott, szeme összeszaladt, még jobban bandzsított. – Tudhatnák.
– Honnan tudnánk?
– Egyik ember a másikról ennyit tudhatna…
– De mi sose láttuk magát – mondta Leila. – Mit nyavalyogtok? Sokkban van, fel kell rázni. Ez nem
a maga lakása. Nem a magáé. Érti? Téved.
– Nem? – Lelikné jól körülnézett a konyhában. – Hát akkor elköltöztem. Lehetséges. – A
villanyrezsóra mutatott. – Itt állt a sparhelt.
Felhívták a házmesternét.
– A rendőrség! – mondta a házmesterné energikusan. – 07! Majd ők elviszik. Beletartozik a
profiljukba. Ilyenek itt sose laktak. Odaég a fasírtom, megyek.
Leila vállalkozott. Kihallották, ahogy az adatokat bemondja.
– Tíz percen belül felpakolják. Gyámság alatti, nyilván.
– Hova visznek? – kérdezte Lelikné. Felcsatolta a havas kendőt.
– Haza… – mondta Szappanos bizonytalanul. – Ha ki tetszik nyögni a címet…
– Maguknak kéne tudni. Maguk vannak hárman.
– Aggkorban gyakori – mondta Szappanos. – Szegény.
– Remélem, a rendőrtől nem fél? Szép kis hecc.
– Lelik néni… enni, akar? – mutatták neki a vajat meg a kenyeret.
– Nincs étvágyam. Ha eszem, utána mindig hányok.
– Fázom. – Leila bement a szobába. – És különben sem bírom az egyenruhát.
Felzárkóztak, Szappanos és Kulcsár, kétoldalt. A rendőr kettőt csengetett.
– Tessék a személyt kitessékelni… beviszem a hólét ezzel a bakanccsal…
Lelikné hóna alá nyúltak, mint ahogy a csirkét emelik a piacon.
– No, no – gügyögték, de az asszony nem állt fel. A rendőr sóhajtott, beljebb nyomult öt tócsával,
megközelítette.
– Édesanyám – mondta barátságosan –, most szépen lemegyünk egy melegebb éghajlatra.
Leila épp kidugta a fejét a szobaajtón, vihogott.
– Maga tudja? – kérdezte Lelikné. – Maga tudja, hol lakom?
– Hát hooogyne… a rendőrség mindent tud, édesanyám, egyenest oda, selyempaplan, habos kávé…
Karon fogta, odébb tolta hasán a gumibotot, nehogy ütődjék.
– Kocsival! – tette hozzá kedélyesen. – Mint a mesében. Majd közhírré tesszük – vetette vissza
Szappanosnak –, addig csak elalszik az őrszobán vagy a zárt osztályon.
Köszöntek Leliknének, de ő nem köszönt vissza. Büszkén lépkedett, ölelte a rendőr karját.
Hallották az URH-kocsi szirénáját, ahogy a sarkon megugrott.
– Nem hinném el – mondta Szappanos, és a cserépkályhához dőlt –, hogy egyszer csak csöngetnek,
és egy ilyen Lelikné, minden előzmény nélkül, csak úgy becsoszog…
– Ezért jobb az ötödik emelet – Leila elfoglalta helyét az anyaméhbolyhos szőnyegen. – Odáig
nehezebben ér fel.
– Fantasztikus… – mondta Kulcsár, kortyolta a gint, mintha sört inna. – Hiába, egy pszichológust
érdemes meglátogatni… Elmeséled ezt is szombat este a tévében?
– A tévéadás mennyit hoz a konyhára, tényleg? – Leila citromot csavart a ginbe, a héjával keze fejét
dörzsölgette.
– Hány év alatt vetted ezt a lakást? – kérdezte Kulcsár.
– És egy cikkért mennyit fizetnek?
Szappanos bánta már, hogy felhívta őket. Kulcsárral két évet jártak a Mátyás Gimnáziumba, aztán
Kulcsár kimaradt. Leila padtársa volt az általánosban. Külön-külön jelentkeztek, a negyedik tévéadás után.
Szappanos azt hitte, jobb, ha egyszerre jönnek, egy délutánt rászán, és vége. Ne hirdessék, hogy lám, a
Szappanos Albi felmászott az uborkafára.
– Azért én sem panaszkodom – mondta Kulcsár Gedeon. – A havi kétezernyolcat összedobom.
Technikum nélkül ez is gyönyörű.
– Mi is a te foglalkozásod…?
– A Főbusz-papírgyár tekercselőrészlegében dolgozom, tekercselési szakmunkásként, a kiszerelési
szalagnál…
– Úristen, ez a duma – szólt közbe Leila idegesen –, azt mondja, ami a munkakönyvébe van: kisegítő
munkás és slussz-passz…
– De neeem – tiltakozott Kulcsár. – Nem egészen fizikai munka. És szerteágazó. Tegnap például
kartonoztam, és háromféle pecsétet kezeltem…
– Irtó előkelő – Leila banyait feküdt a szőnyegen, a csizma és a rövid szoknya között kibukott a meleg
svájci bugyi szára. – Egy gép- és gyorsírónő, mi az hozzátok?
– Ne a foglalkozással mérjétek – mondta Szappanos –, ismerek diplomásat, aki annyi, mint a pehely…
– Központi fűtés nincs? – Leila négykézláb megközelítette a cserépkályhát, nekifektette ülő
helyzetben a hátát, két rövid lábát kirúgta, V alakban, előre. – …És központi szeméttároló?
– Ó – mondta Szappanos –, a java még hátra! Ez csak afféle kezdeti stádium.
– Nézd csak! – Kulcsár összevillantotta Leilával a szemét. – Úgy látszik, igaz, hogy akinek jó a dolga,
még jobbat akar.
Szappanos hallgatott.
– Inkább igyatok – mondta később.
– A személyiség kiteljesedése… – Kulcsár evett a sajtosból. – Hmmm… A tied aztán kiteljesedett.
– A nádkosárra mutatott, az ablak előtt. – Ez most olyan divatos, izé, mi?
– Az a szöveg, öregem, amit a tévében levágsz… maga persze, nem ismeri őt az általánosból –
mondta Leila, és közelebb gurult Kulcsárhoz –, ezeket a szőnyegeket baromira élvezem. Az istennek sem
tudtak belőle egy értelmes szót kicsalni… mindig írásban feleltették, már a jobb indulatúak, ott aztán
színötös lett, én meg, emlékszel, Albi, csak megböktek, és folyt belőlem a szó, az olvasottság miatt, mert
faltam a könyveket, valósággal faltam, csak ne kellett volna leírni… most meg a tévében beszél! Persze,
Albikám, ne ringasd magad illúziókban, a felét nem érteni, de hogy ennyit adjanak érte…
– Azért lehet – Kulcsár lerágta a körmét és kiköpte. – Lehet azt érteni, drága asszonyom. Csak a
szakkifejezések, itt is, mint minden szakmában, például ha azt mondanám neked, Albi: alufólia, …ugye,
csak állsz?
– Fel kéne hívni a rendőrséget. – Szappanos újabb üveget bontott. – Mire mentek? Igyatok csak, én
nem…
– Az ilyen öregasszonyoknak príma – Leila felállt, porolta a szoknyáját. – Adjatok egy széket. Még
azt hiszitek, kurva vagyok. Pedig csak a meleget szeretem. Igaz, Albi?
– A téli esték… – mondta Szappanos, és kis flaneldarabbal eldörzsölte a kiloccsant alkoholt a padlón.
– Micsoda fogalmazás volt… a Szarvas mégis csak hármast adott rá, mert sehova se tettél pontot…
– Emlékszel, Albi? – Leila lejjebb húzta a szoknyáját, kámzsás pulóvere nyakát felgyűrte. – Engem
ne itassatok. Engem az ital elkeserít.
– Ellenkezőleg! – Kulcsár keresztbe dobta lábát, előkelően súrolta csatos cipője a levegőt. – Az ital
köztudomásúan feloldja a gátlásokat… bizonyos nyomást gyakorol az agy bizonyos részére… ezt Albi is
bizonyítja…
– Igen – mondta Szappanos csüggedten.
– De ha menjünk, csak szólj…
– A téli esték… – Leila lehunyta a szemét. – A szobát betölti a sült alma illata, a családfő megszegi
a kenyeret, és oszt az éhes gyermekeknek, akik csillogó tekintettel ülik körül a vastag lábú ebédlőasztalt,
amíg édesanya behozza a konyhából a gőzölgő húslevest, amin sárgán úsznak a zsírkarikák…
– Azóta se teszel pontot – szakította félbe Szappanos. – Meg a vonatkozó névmásaid… – Nézte az
asszonyt. Nem igaz, hogy öregedett. Ugyanaz az ijedt és mégis szemtelen tenyészkoca.
– Pedig a pont, ugyebár, az írásjelek legfontosabbika – Kulcsár megigazította nyakkendőjét, sóváran
kereste Szappanos tekintetét. – Te tudod, Albi… amikor másodikban kimaradtam, az nem azért volt… te
tudod.
– No igen – mondta Szappanos megint, gépiesen. Kulcsár Gedeont elsőben kettőböl húzták,
másodikban osztályismétlésre. Az apja orvos. Gedeon pedig szorgalmas. Mégse.
– Bármikor írhatnék ilyet – bizonygatta Leila. Egyre feszesebben ült a széken, a pohárkát finomkodva
szorította. – Bármelyik estéről… egyenesen gépbe.
– Kegyednek módja van rá – mondta Kulcsár. – Kegyed… nem tudom, miért hagynánk ezeket a régi,
hangulatos szavakat kiveszni…
– Nem vagyok nyelvész – mondta Szappanos fáradtan. Ilyenkor már aludni szokott. Vagy dolgozni.
– Tényleg, Albi, ha egyszer, két levél közt, bedobnék valamit a gépbe, átfésülhetnéd, igazán…
manapság annyi minden megjelenik…
– Te jóisten!
Szappanos a ginhez lépett, és lehúzott egyszerre három kupicával.
– Én azt az álláspontot képviselem – Kulcsár előre-hátra hajlongott a széken –, hogy nem érdemes.
Tessék, kérem, megnézni, mi viszi előre a világot. Legyen az embernek egy választott nyája, egy kis
család, annak a mindennapi örömei… ez hiányzik neked is, Albi. Mindjárt egyszerűbben látnád az egészet.
– Kilencéves a fiam – mondta Leila. Merev felsőteste mellől mereven emelte szájához a poharat.
– Az enyém tizenkettő. És a lányom nyolc. – Kulcsár büszkén Szappanosra pillantott. – Ez aztán a
személyiség kiteljesedése.
Szappanos a fejét dörzsölte. Rajzoltatni kéne őket, tudományosan kielemezni, mit tudnak kirakni hat
kockából, hetekig kéne figyelni őket, hogy aztán néhány tanácsot adhasson, amit úgyse tartanak be.
– Gratulálok – szeletelő mozdulatot tett, mintha kioszlaná. – Férj… feleség.
– Én elváltam.
– Miért? – kérdezte Kulcsár, részvevő suttogással.
– A függetlenség – mondta Leila, szemöldökét megemelte, szeme kitágult, a művelet „titokzatos,
mély bájt kölcsönöz az arcnak”.
– A függetlenség nagy dolog – fejtegette Gedeon, simított göndör haján, a hajszálak visszarugóztak.
– De hogy mi a hatékonyabb társadalmilag, a család mint szervezett közösség, te aztán beszélhetnél róla,
Albi, órákat, a tévében…
– A tévé… csak úgy mellékesen… – Szappanos nem szokta az italt. Minek kellett? Mi a fenének? –
Mint tömeghatás…
– A főnököm totál belém esett. Egyáltalán, ez a vesztem. Csak bejönnek a szobába, ülök a gépnél,
és mindegyik paff. Ti értitek ezt? Mitől? Hát van valami különös bennem? – Leila könyörögve nézett
Szappanosra.
– Amikor az a két gyerek este körülvesz, apuci így, apuci úgy…
– Valósággal vonzom őket. Egyik ajánlat a másik után. Pedig hát frivol vagyok én? De őszintén:
frivol?
– Miért kérdeztek engem? – Most már Szappanos ült a szőnyegre, hagyta, hogy szőke haja arcába
hulljon, lányosan. – Én mindig beszúrok valami eredetit… nem, mini a papagáj. De ti nem veszitek észre.
– Te bölcs – mondta Leila –, a dolgokat szét kell választani. Van a szöveg, és van az élet. A szövegre
mindenki szarik.
– Nem, nem – tiltakozott Kulcsár –, mivé is lenne, vezérfonalak nélkül, az emberiség?
– Amit te összebeszélsz, Albi, megérteni se lehet. Legalább magyarul szólnál… azon a nyelven, amit
mi használunk…
– Én megharcoltam érte – mondta Szappanos, a szódavizes üveg nyakát becsúsztatta a szájába. Most
kellene abbahagyni, kirúgni őket, szellőztetni. Felkattintani a vaslámpát, befejezni „a személyi szabadság
alapfeltételeit”. De már a saját hangját sem hallotta, homályosan úgy rémlett, hogy a bőrpuff, amire
felkapaszkodott, valamiféle tribüntető.
– Mert undorító – folytatta bőszülten –, amit csináltok. Vegetáció, nem élet. Nyissátok ki a
szemeteket.
Kulcsár nagyra nyitotta valóban.
– A mi rendünkben ez nem kétséges…
– Non dubium est – szólt közbe Kulcsár diadalmasan.
– Nem kétséges, hogy minden az ember alkotótevékenységén múlik… hogy a legapróbb csavar se
csupán végrehajtó legyen, hanem impulzushordozó… hát mi okoz az embernek örömet? Mi a teljesség?
A maradandó? – Lecsúszott az ülőkéről, vissza a szőnyegre.
– Igyál még – mondta Leila, és lenyújtotta az üveget.
– Nem a szőrmebunda, nem a beszerzések… nem bizony. Mert veszel egy kacatot: odavagy a
gyönyörtől… meddig? – Szappanos megbökte cipője orrával Leila csizmáját. Leila felrezzent. – Meddig
tart ez az öröm?
– Egy óra. Két óra – mondta Leila. – De az nagyon sok.
– És mit ér? Mi van az alján? A hiábavalóságnak milyen vastag üledéke? Porszemnek lenni kinek jó?
Porszemnek lenni, Kecske?
– Porszemnek, Albi? Aki tisztességgel végzi a munkáját, és van, akit szeressen…
– …esténként elfogja a céltalanság, az elégedetlenség. Hazamész este, és irigykedsz!
– A téli esték… – mondta Leila, kifejezéstelenül.
– …ahelyett, hogy kinyitnád a szemed. Tessék, ennyi vagyok, és nem több… és aztán szívós
energiával…
– Szívós energiával, mit? – kérdezte Kulcsár.
– A többlet… mindenkinek, aki az ember nevét viseli, kutya kötelessége… kutya kötelessége,
értitek…
– Igyál – újra nyújtotta Leila az üveget. – Ha elfogy, veszel. Telik.
– Minden lehetőség adva van… tágas életvitel… de nektek elég ennyi: a többit pótolja az illúziók
gyomvilága…
– Mi az, amire gondolsz, konkrétan? – kérdezte Kulcsár Gedeon. Izzadt a göndör hajtöve.
– A teremtőerő… a tágas, korlát nélküli kapcsolatok… dimenziók…
– Isten ments – mondta Leila, és sápadtan felállt –, isten ments, hogy ráhallgasson. Részeg.
– De hát a jó pap holtig tanul, és mikor van alkalom így társalogni, azokban a körökben…? Mire
gondolsz, Albi, konkrétan?
– Aztán hívjatok fel… egyszer majd nyugodtan… ez az én lakásom… nem a Leliknéé… Ki fut
utánad, Leila? Senki, senki se fut, csak a száraz falevelek. Nulla vagy, Kecske. Porszem. De ha elkezdenéd
görgetni magad… – Szappanos forgott a szőnyegen – görgesd, érted… hogy egyre több lerakódjon… hogy
növekedj… Görgesd… görgesd…
Átlépték.
– Azért nagyon értelmes fiú – mondta Kulcsár Leilának a lépcsőházban. – Lehet tőle tanulni. Az
biztos, hogy nem itt kéne tartanom. Az biztos.
– …de nálunk központi fűtés van – mondta Leila makacsul –, vagyis házi kokszkazán… – És mire
jó, különben is, így belemászni? Hát boldogtalan vagyok én? Úgy fest ez a figura? – A szőrmesapka szálai
kókadtan arcába lógtak. – Összevissza fecseg, tökrészegen. Jó, hogy nem egyedül jöttem fel, akkor ki
tudja…
„Még szerencse – gondolta Szappanos, amikor felébredt a szőnyegen –, hogy nem ugrattak be
egészen. Még szerencse, hogy nem dumáltam ki a lelkemet. Néhány általános vezérfonal. Ki ér rá
manapság, napokig, hetekig ápolgatni ugyanazt az ürgét, mint egykor a Gyermekidegen?”
Dörzsölte a fejét. Mintha szavalt volna, részleteket. Valamelyik sikeres témából.
De semmire sem emlékezett. Csak arra, hogy ezek ketten, ez két szerencsétlen alak, telebeszélték
hiábavalóságokkal a szobát.
„Téli esték – gondolta, s vizes zsebkendőt terített homlokára. Papír, toll, idézetek, laza, elegáns
összeköttetés. Ez a legtöbb. Ha az ember egy egész országnak beszél.”
Elhatározta, reggel érdeklődik az ügyeleten, mi van Leliknével? Hazatalált-e? S lakik-e valahol,
egyáltalán?
A lift nem működött. Leila felgyalogolt az ötödikre. Leverte a havat az ajtó előtt, lábát hosszan
húzogatta a bőrrácsos törlőn.
Az előszobafogas tömve, az ő kabátja már nem fért. Karjára akasztotta, a kucsma fején maradt. Érezte,
olvad a hó és az arcába csöpög, eláztatja a szempillafestéket, szürkésfekete csöppek gördülnek végig az
orra tövén, s nem törölheti meg a kámzsapulóver ujjával.
Lenyomta a fürdőszobakilincset. Zárva, odabben zubog a víz.
Várnia kell, megint. Ha be akar jutni a szobájába. Mert csak a fürdőszobán keresztül lehet. A két
szobát összekötő kis fehér ajtót Janóék lezárták egy nagy könyvespolccal. Azzal a könyvespolccal, amit
még ők vettek ketten, annak idején.
Bátortalanul megkocogtatta a recés tejüvegablakot.
– Halló… be szeretnék menni. Fázom.
– Fázik – hallotta nagy sokára a fojtott női hangot. – Ne csavarogna annyit. Akkor nem fázna.
– Mintha kiszámítaná – mondta Janó –, mindig ilyenkor töri haza a nyavalya…
– Tíz perc – kiáltotta aztán –, ennyit csak kibír…
„Mindig magáz – gondolta Leila, és áttette másik karjára a nedves kabátot. – Magáznia nem kéne,
azért…”
– Fázom! – kiáltotta ő is, s megrázta a kilincset.
– Hallgasson – Janó kiszólt a kulcslyukon. – A gyerek már alszik. Legalább ilyenkor este kímélje.
Üljön le a konyhában.
– Ez a rohadt önzés… – Éva hangja, jól cseng a víztükör felett – ezt nem lehet megszokni!
Leila behúzódott a kis nyílásba, leült a forgatható székre, fejét a zománcos mosogatóra hajtotta. Éppen
annyi helye maradt, hogy lábát, az átnedvesedett csizmával, térdben begörbítve előrenyújtsa.
Még érezte Szappanos anyaméhbolyhos szőnyegét a dereka alatt.
„Holnap bemegyek a hivatalba – gondolta –, felveszem az okkersárga szoknyát, s fél kilenckor
kihúzom a táskámból a pudriét. Angol import pudrié. Ahogy a szobámba bejutok, már látni is fogom.
Nyolc zöld kő van a tetején, a zöld szín nyolc árnyalata. Angol import. Made in England. Mind elájulnak.
Azt mondom, Janótól kaptam. Janótól, mert még mindig szeret. Valósággal eped utánam, de ha én egyszer
valakit meguntam, nincs pardon… amikor csak úgy nyüzsögnek.”
Kikukucskált. A tejüveg még világos.
Szerette volna megnézni Jancsikát. Egy csókot az arcára. De ezeknek jó fülük van. Meghallják, ha
nyikorog az ajtó. Különben is kulcsra zárják. Ott van a kulcs Éva frottírköpenyének a zsebében.
Éva imádja Jancsikát. Senki se hinné, hogy nem a sajátja. Jancsika mindig tiszta. A bizonyítványa
is kitűnő.
Nevettek a tejüveg mögött. Éva Janó hátát mossa.
„Viszont vehetnék bokapántos cipőt, az előnyös – gondolta Leila –, és holnap már játsszák az új
francia bohózatot…”
Tíz percet kibír az ember. Ilyen kellemes gondolatok között.
„Az illúziók gyomvilága…” – hülye Szappanos. Kár volt az estéért.
„Senki sem fut utánad, csak a falevelek…”
Made in England. Rá van nyomtatva, arany betűkkel, olvashatóan. És dr. Szombathelyi Egon
megcsókolta a kezét. Csuklónál fogfa, két ujjal. „Gépírók gyöngye…”
Hadd dumáljon ez a Szappanos. Talán irigy.
Leila megéhezett. Kiemelt egy villányi hideg mákos tésztát Éváék lábosából. Éva jól főz. Általában:
Éva mindent jól csinál. Osztályvezető a Gyümértnél. A forgalmazási osztályt vezeti.
„Goromba – gondolta Leila. – Persze. Talán féltékeny rám, szegény. Én voltam Janónál az első. És
Jancsika is úgy szólít: mama. Ahányszor hozzám engedik, mindig azt mondja: mama, kérem…
És csak azért magáz a gyerek is, mert rászoktatták. Így akarják az illemre nevelni.”
Letelt a tíz perc.
Az ablak elsötétült. Janó és Éva vastag köpenyben, szalmapapucsban, némán átsiettek az előszobán.
Csikorgott a kulcs a szobájuk ajtajában, először kívül, majd újra, belül.
Leila beléphetett a fürdőszobába. Szabad volt neki keresztüljárnia, kezet és arcot mosni. Csak fürödni
nem.
De a meleg isteni.
Lerámolta holmiját a szennyespadra, a ragyogóra súrolt kád szélére ült, beszívta Éva szappanának
illatát. Szívesen kezet mosott volna ezzel a szappannal. De Éva nejlonba csavarta, kis selyemzsinórral
megjelölte.
– Elpusztulnék az undortól – mondta Éva, még két évvel ezelőtt, Janónak –, ha hozzáérne a
szappanomhoz, akár egy ujjal…
– Kerüljünk minden fertőzést – felelte Janó –, már csak a gyerek miatt is. A humanizmusnak is van
határa.
A lakást Janónak ítélték, a gyerekkel együtt. Ez tény, óriási pecséttel, jogerővel.
Leila letörölte a tükörről a párát, vicsorított, fogát vizsgálta. Tisztogatta a bőrét egy vattadarabbal.
– Menjen aludni, kérem – halotta messziről a hideg szopránt –, ne égesse a villanyt. Ha már fizetni
nem tud érte.
„Marhák – gondolta Leila –, hiszen alig várom, hogy lássam a pudriémat. Elő fogom venni,
felkattintom a tetejét többször, s villódzik majd a nyolcféle zöld…”
A szobában jéghideg. Lekapcsolták a radiátor idevezető csapját.
Leila megrémült. A falhoz szaladt, végigtapogatta, kereste, hol hatol át legjobban a hang.
– Halló – szólt, mint a telefonba –, halló… a fűtés, halló…
– Ne kiabáljon – Éva beszélt, a könyvespolcnál, két könyv közötti űrben –, éjszakára senki se fűt. Már
figyelmeztettem. Tudja, hogy én következetes vagyok. Mindenben.
– Hogy jutottak be? – kérdezte halkan. – A szobakulcsom…
– A lakás a mienk – mondta Éva –, ezt ne felejtse el. A humanizmusnak is vannak határai.
– Igen – mondta Leila.
Ruhástul bújt a paplan alá, szerencse, hogy reggel be se vetette. Azután kiugrott, az írógépasztalka
fiókjából előkereste a púdertartót, cipelte magával az ágyba.
– Villanyt! – parancsolta a szoprán. – Mi dolgozó emberek vagyunk.
Leila eleinte egy régi pongyolát fektetett az ajtóhasadékba, hogy a fény át ne szűrődjön. De Éva egy
iskolai hurkapálcikával kipiszkálta.
– Rohadt, rafinált nőszemély – mondta akkor Janónak.
– Nem tart soká – mondta erre Janó. – Csak elmegy, ha van bőr a képén, ámbár azok
után…
Leila oldalt fordult, melegítette a fagyos púdertartót a hóna alatt.
A függöny nélküli ablakon beesett a kétszer kétméteres téli éjszaka. Szemben még nincs ház. Csak
az ég. Fehér ég, éjszaka.
Talán minden bajnak az ég az oka. A felhők. Meg a csillagok.
Mint azok az estén.
Hatéves házasok voltak. Ebben a kisebbik szobában aludt Jancsika, ők ketten az erkélyesben, Janóval.
Janó akkor járt esti egyetemre. Sokat tanult. De azért jó volt. Legénykorában is. Határozott.
– Összeházasodunk – mondta, amikor az apja meghalt, és a lakását elcserélte erre a lakótelepire –,
miért ne, másként ki se utalnának két szobát…
Boldog házasság. Pontos ismétlődés. Sohasem veszekedtek. Jancsika mindig jobban szerette az apját.
Pedig ő mesélt neki. Végeláthatatlan történeteket. Pont nélkül.
Akkoriban még nem sokat adott magára, ette a pénzt a lakás.
Szerette Janót. Vagyis, hogy nem szereti, eszébe se jutott. Az anyja nem élt, nem ismerte rokonait.
Maszekmunkát vállalt, gépelést. Így került az a regény is oda. Három példányban kérték, különös
tekintettet a gondolatjelekre.
Szép regény volt, később hallotta, ki is adták. Nagy szerelmi jelenetek. Oldalanként három ötven.
Július felé járt, beesteledett. Janó tanult az elhalasztott vizsgájára. Jancsika aludt, szuszogott. Ő gépelt.
„ – A sors kopog az ajtón – mondta a regényben a férfi –, és maga engem elűz. A sorsot űzi el.” S a
nő beszívta a májusi este illatát, az illattal terhes levegőt…
– Gyere velem sétálni – kérlelte Leila Janót.
– Majd ősszel – mondta Janó.
– Fáj a derekam a gépeléstől, járok egyet…
– Járj.
És valóban illattal volt terhes a nyári levegő. Az jó író lehetett.
Akkoriban kezdték a játszóteret építeni, oda ment ki, az opálos lámpák alá, ódivatú ruhában, és nem
volt angol import púdertartója, igazán…
Melléállt valaki, látta, hogy férfi és fiatal, az opálos fényben, beszélt, hívta moziba. Ő persze nem
ment, szép is volna, idegennel moziba, hát akkor vacsora vagy egy randevú, nem, nem, milyen világosan
érezte, hogy azt nem szabad, milyen világosan, érdekes.
Elindult a kapu felé, kötelességtudóan, az meg csak követte, és ő büszke volt, hogy nemet képes
mondani, hogy nem bonyolódik semmibe, amikor az éjszaka illatoktól terhes…
A kapuban megállt, futólag rátekinteti a férfira, azután fel az égre, ilyen nagy csillagok azóta
sincsenek.
– Nem, moziba nem mehetek – mondta határozottan, s akkor az a férfi megcsókolta, olyan csend volt
a kapu alatt, csak az üres kukák rezegtek a hátuk mögött; és gyönyörűségesen szép boldogság, ritka
pillanat, holdfény a görögdinnyehéjon, mi lehetett az, mintha belesimult volna a kövekbe, és mégis fel, a
csillagokig …
Janó majdnem rájuk borította a szemetet, még nem készült el a központi szemétlift, Janó csak állt,
kezében a kaucsukvödörrel, megnyomta a lépcsőházi világítás automata gombját, iszonyú világos lett, a
férfi kiugrott a kapun, nem is néztek utána, Janó visszavitte a teli vödröt, úgy tárgyaltak, az előszobában,
a vödör szemét fölött.
– Sohasem láttam… nincs senkim. Nem csaptalak be. Sohasem láttam.
– Ott a kapu alatt… ott a kapu alatt…
– Nem mentem vele moziba. Sem vacsorázni. Hallod? Nem mentem…
– Egy vadidegennel… a kapu alatt. A gyermekem anyja.
– Nem… értsd meg. Az arcát se láttam. Semmi köze hozzám… semmi köze ahhoz, ami történt…
– Morál inszaniti… morál inszaniti… – üvöltötte Janó, és beírta a beadványába is. Morál inszaniti.
Jancsikát rögtön elkülönítették. Janó rendes volt. Nem kürtölte világgá. Csak a bíróság előtt. És
később Évának.
– Hova menjek, kérem? – kérdezte Leila a tanácsvezető bírót. – Nincs nekem más helyem.
– Nem féltem én magát – mondta a bíró. – De onnan el, minél előbb. Gondoljon arra az ártatlan
gyerekre.
A kisszobából kihordták a nélkülözhető bútorokat. Éva három hónappal később beköltözött. A
házmesterné közölte, hogy a főbérlő megnősült.
– Az utcára nem tehetjük – mondta Éva –, viseljük türelemmel. Majd csak elviszi valamelyik palija.
Jancsika kétszer egy héten bejöhet.
– Maga nem olyan, mint mi – mondja Leilának –, magának valami betegsége van, mama, kérem.
És szagol. Feltartja azt az édes, kicsi orrát, és körbeszagol a levegőben.
Leila felült, közelebb hajolt a téli éjszakához.
„Akkor megyek el innen, amikor akarok – gondolta. – Akkor szülök másik gyereket, amikor csak
akarok. És választhatok. A variációk végtelenek.”
Tudta, hogy a vekker hatkor csörögni fog. Kezét előrenyújtotta, a pudrié nyolc zöld köve jobbra-balra
foszforeszkált a sötétben.
– Valódi angol – mondta félhangosan, mégis sírni kezdett.
Már nem sírt egy esztendeje.
„Hülye állat Szappanos – gondolta kétségbeesetten. – Hülye állat Szappanos; részeg disznó…
Azért maradok itt, hogy bosszantsam őket… egyedül azért. Nyolc zöld kő.”
– Klárikám – mondta Gedeon, és beadta cipőjét az ajtón –, dugd ki a papucsom. Ez aztán a tél. De
így szép. Télen hulljon a hó, nyáron süssön a napocska…
Klárika mosolygott rá, kétoldalt csókot váltottak.
– Ma új papírcsíkot vágtam a kredencbe – mondta Klárika. – Nagyon fog neked tetszeni. És a
barátod? Remélem, meghívtad. Majd akkor bontom fel a szirupos szilvát, még két hetet kibír, szalicillel…
– Nagy koponya – Gedeon áhítatosan kefélte a haját a tükör előtt. Bosszantotta, hogy újra meg újra
visszaugrik. – Én meg tudom ítélni. Már a gimnáziumban is az volt! Amit a természet külsőleg elvett tőle,
azt pótolta itt – homlokára ütött.
– Miért? – kérdezte Klárika, s hordta a tányérokat a szobába. – Megjött a papsi, gyerekek! Miért? A
tévében nagyon jól fest. Nagy szemek, szőke bajusz…
– Ilyen pici – mutatta Gedeon – és soványka. Deréktól felfelé persze impozáns. Pláne akkora asztal
mögött. De miért fáradsz? A konyhában éppúgy elfogyasztjuk…
– Drágám, nekem ez nem teher – mondta Klárika. Kötényt cserélt, frizuráját megigazította, kezét
átkente citromos zselével. – Erre várunk egész nap, hogy összeüljünk fehér abrosznál… Én egész nap erre
várok.
A fiú és a lány Gedeon nyakába akaszkodott, lehúzták a földig, Gedeon lanyhán tiltakozott, közben
a feleségére nézett, büszkén:
– Nééézd… – mondta nyafogósan –, mit csiiinálnak velem… minden áldott este…
Klárika tapsolt, a gyerekek vezényszóra lepottyantak az apjukról, egyenest a székekre.
Klárika elrendezte a szivárványszínű poharakat. Kimerte a levest.
Gedeon belemerítette a kanalát.
– Milyen? – kérdezte Klárika, és sóváran előrehajolt. A gyerekek szürcsöltek.
– Isteni – akarta mondani Gedeon, mert a leves valóban isteni volt, és Klárika gusztusos a halványkék
csipkekötényben, tömött hússal és átlátszó koromüveg szemével.
Mégsem ezt mondta.
– Dimenzió… vannak dimenziók, ahol ez lényegtelen. Hogy milyen a leves.
– Valaki bántott? – Klárika tálalta a húst, zöldborsóval. – Ez a kedvenced.
– Nem azért élünk, hogy együnk – mondta Gedeon, inkább a gyerekeknek. – Végül is tudomásul kell
venni.
– De a borsó tényleg nagyon finom – a kislány az apjára nézett,
csodálkozva. – Miért nem örülsz neki?
– Jó. Örülök. – Gedeon eltolta a tányért. Azok hárman szeretettel, nyájasan figyeltek, a fiú
megpróbálkozott:
–Papsi… játsszunk ma este Ne nevess korán-t…
– Vagy dominót – javasolta Klárika –, elmosogatok, aztán beszállok én is…
„Szappanos egyedül abban a nagy lakásban. Dimenziók. Te meg porszem vagy, Kecske – gondolta
Gedeon. – Légy impulzushordozó… impulzus…”
– Az élet nem folytonos játék – mondta ingerülten.
– Hát hallgasd meg akkor a kémiát – kiáltott a fiú. – Jahihoóóó… hozom a könyvem.
– Kitűnően tudja – súgta Klárika. – Ezt a logikát tőled örökölte.
Mozogtak előtte, imbolyogtak. Megfájdult a feje.
– Nincs nekem jogom egyedül lenni? – kiáltotta hirtelen.
– Egyedül az ember csak a vécén lehet – mondta a fiú bölcsen –, de ott is csak öt percig, mert
másképp bezörögnek…
– Két szobánk van. Nincs nekem jogom, hogy…
– Hazahoztam a politechnikai díszdobozokat enyvezni… vigyázz, papsi, ha belépsz. A földön
száradnak. – A kislány kézen fogta. – De ha akarod, megmutatom.
– Igen – mondta Klárika, és kapkodva igazgatta a kék csipkét a melle fölött. – Apuka akarja.
– Szép kis szabadság – Gedeon szorosabbra fogta a nyakkendőjét. Még visszaszólt, mielőtt
beakasztotta a láncot a vécéajtón: – Nem ezért tanultam én…
Klárika átkarolta a gyerekeket, didergett a vékony kötényben, a piros kókuszszőnyegen.
– Megfázol… édes papsi… megfázol ott… legalább a házikabátod…
Gedeon elhelyezkedett a csukott ülőkén, tiszta és nyugalmas volt körülötte minden, a Brixol szagát
egyenesen gondolkodásra serkentőnek érezte. Kiemelte a toalettpapír-csomagot a tartóból, és szórakozottan
harmonikázott a lapokkal.
„Kétségtelen – gondolta –, hogy ezek odakünn nem okai semminek. Ezt Szappanos is belátná. És
nekem jó, hogy este megeszem a levest, és a nyakamat ölelik. Jó, hogy Klárika mellém fekszik, és a térdem
közé fúrja a térdét. És csak nekem csinálja ezt. Társasjátékozni is szeretek. Pláne a dominó. De megállhat-e
itt az ember? Ez a kérdés…”
Megismételte félhangosan, angolul, erre még emlékezett:
– This is the question…
– Mi baja? – kérdezte suttogva a kislány.
– Pedig nem bántottuk – mondta Klárika, koromüveg szeme a könnytől végképp elfeketedett –,
menjünk aludni. Majd a jóisten segít. Nem hagy el bennünket.
– Isten nincs – mondta a fiú.
– Akkor se hagy el – ismételte Klárika. – Valaki megsebezte szegény apátokat. Hogy mennyi
gazember nyüzsög, el sem hiszitek.
„Holnap bemegyek az üzembe – gondolta Gedeon –, és jól kinyitom a szemem. Miért tennének engem
félre; két gimnázium több, mint nyolc általános. Csak el kell kezdeni, hogy az impulzus kijöjjön és
észrevegyék… valami újítás, akár. Még hálás leszek ennek a Szappanosnak. Kár, hogy nem mondta meg
konkrétan… leves, dominó, nem múlhat el minden este ugyanúgy. Nem múlhat el. Még akkor sem, ha
tulajdonképpen kellemes. Nem. Az ember nem állat. Nem kétséges. Non dubium est.”
– Ne sírjatok – Klárika takargatta a gyerekeket, mezítláb futkosott a két ágy között, kezét kerek melle
alá szorította. – Ne sírjatok, édes kis butáim… előfordul néha. Csak ne sírjatok.
Szappanos frissen ébredt, kilenckor, a bejárónő költötte. Elkészítette a fürdővizet, fenyősóval. Tízkor
reggelizett, a nő odatálalta az íróasztalra.
Tizenegyig csak ült, mindennap, kellemes kábulatban, s mint két fényképet, összehasonlította a jelent
a múlttal.
– Lássuk, lássuk – mondogatta, s az oroszlánfejű papírvágókést simogatta. – Hat éve, a főiskola után,
albérlet. Nagy termetű háziasszonyok, apró kuncogással: Jaj, de aranyos fiatalember… milyen pici… és
mindenütt? Kis fiatalember, mindenütt?
Hiábavaló, ostoba kínlódások.
A szerelemnek egyetlen értelme van. A hatalom. Az a képesség, hogy uralkodhatunk valakin. Vagy,
ha ez így túl durva: védeni a nőt. A férfi támasz. A férfi oltalom.
Szappanos elfektette formás kezét a bőrmappa tetején.
Nő mindig akadt éppen. Akik készek voltak őt mellükre ölelni. Akik gügyögtek hozzá, és Manókának
nevezték.
– Manókám… juj, nem fél a kicsi Manóka… – suttogták elragadtatottan. – Ne félj, majd a néni vigyáz
a fiúcskára, a fiúkára… a szép, ügyes fiúkára…
Egyetlenegy sem akadt. Még a legsoványabb, legványadtabb sem kiáltott fel, amikor könyökét
összezárta a bordáinál: Uram vagy, uram vagy… a halálig uram vagy… mint abban a népballadában.
„Talán ez a szerencse – gondolta megint, s válogatott a tollak között –, talán másképp belesüppedtem
volna én is. Mint a szegény Kecske vagy ez a háremhölgy-imitátor. Talán soha nem ismertem volna meg
az értelmes életet. Ez már igazi hatalom: négymillió példányban megsokszorozni önmagam, minden
harmadik szombaton… négymilliónak adni egyszerre, ugyanazon erővel. Csak érte kell nyúlniuk, mint a kulcs után.”
Valóságos üdülés, a szakrendelés kopott íróasztala helyett. Vad tekintetű gyerekek, alázatos szülőkkel
– alázatos gyerekek, vad tekintetű szülőkkel. Hat hét egy-egy kezeléssorozat, vájkálás a lélek nyirkaiban,
verejtékes, kemény munka, a végén tökéletes jellemzés, tökéletes javaslattal – és azután semmi. Csak
egy-egy kivétel, ami éppen arra elég, hogy meg ne szüntessék az egészet.
Így talán nagyobb a hatás, jobb az arány. Föl sem lehet mérni, mekkora. Tömeges.
„A belénk nevelt káros normák és a kifejleszthető ellenhatások.”
„Az akarati tényező szerepe az önalakításban.”
„A szép fogalma. Szépség a mindennapokban.”
„Ez már nem is pszichológiai ténykedés – gondolta –, ez már valami komplex. Ha nem is én találom
ki az egészet. – Apró cédulákkal tűzködte tele a szovjet és az angol szakkönyv oldalait. – Ilyesmit nem is
lehet csak úgy kitalálni. Mindegyik veszi valahonnan, felhasznál ezt-azt, hozzátesz. Rendszerezni,
alkalmazni…”
Különösen arra volt büszke, hogy még a szakmegállapításokhoz is egyéni véleményt fűzhetett:
átfésülte, szabta, helyi viszonyokra, s a tévé megengedte ezt neki.
Négymilliónak egyszerre, színtiszta igazat és csakis azt.
Óriási felelősség: kigyullad a fény, összeáll a kép, minden harmadik szombaton, ugyanabban az
időben, s hallhatja, akinek van füle – kiválaszthatja a sok pelyva közül ezt az állandó, magvas adást.
S az a rengeteg gyakorlati példa! Típusesetek, pro és kontra.
Mint Gedeon és Leila. Két világos képlet. Lusta, szirupba fulladt férfi. Könnyelmű, ondószagú nő.
Talán ők is rájönnek, talán sikerült, azzal a néhány mondattal. Soha nincs késő. Keret van már, a mi
korunkban, csak ki kell tölteni, felmagasodni…
Ezt lejegyezte.
„Semmi más nem kell hozzá, ti buták, ti szerencsétlenek, csak a hirdetett igazságra odafigyelni…”
De vajon elmondta-e ezt, mind?
Különben is, egyenként lehetetlen, amikor a recept fut már,
szériában. Persze, sok-sok példával, tudományosan.
Szappanos a nagy faliórára nézett. Modern falióra, hatalmas vonalakkal a számok helyén, középen
a két miniatűr mutató, eligazodni nehéz. De megkondul, minden óránál kondul egyet, és ebből körülbelül
sejthető.
Tizenegy! Munkára.
Kicsit még nyugtalankodott, vajon miért?
Hirtelen megtalálta. Lelikné!
Tárcsázta az ügyeletet. Foglalt.
Tááátátá – tiiititi.
Mindenki lakik valahol.
Leila kivárta, amíg a segédelőadó lediktálta a leveleket. Gyorsan gépelt, hiba nélkül. Néha indigót
cserélt, ilyenkor fel-felvillant előtte a fiókban a kölcsönkönyvtári könyv tövisinda borítója: Ketten a halál ellen.
– Nézd – mondta aztán, s előhúzta táskájából a pudriét –, a volt férjemtől kaptam. Nyolc zöld kővel.
Kati, aki tulajdonképpen a felettese volt, mert ő kezelte az irattárat, aprólékosan megnézte.
Kigombolta esetlen blúzán a gallért.
– Azt tudod, hogy nem smaragd? – kérdezte. – Csupa utánzat.
– Smaragd, eszembe sem jutott. De ez a kidolgozás, ötvösmunka…
– Nem szeretem – mondta Kati, és előpöccintette az aranyláncot a kihajtott gallér mögül –, ha már
ékszer, legyen valódi. Inkább kevesebb, de sohasem hamis.
– …de hát ez pudrié…
– Ó – mondta Kati, és elnézően mosolygott –, azért, mert én nem veszem fel ide,
ebbe a füstös, hivatali helyiségbe, azért nekem is van egy s más… például a színházi
komplém. Fekete lakktáska, gyöngyházzal, s benne a fekete pudrié. Színfekete, ohne dísz, cafrang, s
egyetlen briliánscsepp a közepén – egyetlen csepp! De briliáns!
– Szép tőle, hogy még most is, hogy én már elhagytam… – dadogta Leila.
– Ajándék lónak ne nézd a fogát. De ne nagyon mutogasd.
Koppant a nyolc zöld kő a táska fenekén.
– Különben is, ne légy gyerek – folytatta Kati, s energikusan csattogtatta a fűzőgépet –, meddig tűröd
őket a saját lakásodban? Elvégre a tied, vagy nem?
– No igen – mondta Leila, és leütötte háromszor ugyanazt a billentyűt –, de hát humanizmus is van.
Ha én mennék el, az nagyvonalúbb, csak el kéne szánnom magam, valamelyikkel, érted… – fejével
körbeintett, a három ajtó felé.
– Ó, ó – felelte Kati, felmászott a létrára, és ott is maradt, az iratok közt, a legfelső polcon.
„Persze – gondolta Leila –, ennek szegénynek csak olaj a tűzre az ilyesmi. Tíz éve, egy unalmas
villanyszerelő férjjel… Egy férj, aki villanyszerelő…”
Ha Éváék kikapcsolják a villanyát, legközelebb villanyszerelőt hív. Gyakran jár a házba, feltűnő,
milyen tiszta inget visel az overallja alatt…
Talán baj, ha az ember túlságosan tartózkodó. Megijednek a férfiak, s egy-két célzásnál nem lépnek
tovább.
Eddig nem is volt sürgős. Az a szoba ott, kellemes, s Jancsikának sem mindegy, ha elköltözik az
anyja.
És ez a Kati is folyton itt lóg.
– Parancsoljon velem – kiáltotta lelkesen, s betolta az alsó fiókot, a tövisindás könyvvel. – Drága
Meskókám… magának bármit.
– Egyelőre szorítkozzunk a levélre…
Kati lejjebb ereszkedett az alumíniumlétrán, s mintha összevillant volna Meskóval a szeme.
– Szorítkozom, drága Meskókám, szorítkozom… szorítkozzunk össze. – Ez afféle szellemesség,
férfiaknál mindig nagy sikere van.
– Addig is, ha egy kávét hozna, lekötelezne a sírig… – mondta Meskó, és kiszámolt három húszat.
– Borravaló természetben – mondta Leila, hátralökte a széket –, majd ha kedvem szottyan…
– Ne tegyen türelmetlenné, gépírók gyöngye – Meskó az asztalkára ejtette pecsétgyűrűs ujját –, és ne
súlyosbítsa álmatlan éjszakáim.
„Na ugye – gondolta Leila, s ahogy átvette a három húszat, megkaparta körme hegyével a férfi
tenyerét. – Ez azt jelenti, nem reménytelen. Valami ilyet.
Hülye Szappanos. El sem tudja képzelni, milyen ez, ha ennyire buknak… Hülye. Kati most leszáll
a létráról, és gúnyos megjegyzést tesz, mert irigy, és Meskó biztosan elszólja magát, a férfiak képtelenek
uralkodni az érzékeiken…”
A folyosó üres volt, Leila visszafordult, halkan a kilincsre tette a kezét, és fülét a résre tapasztotta.
– Legyen hozzá türelmes – mondta Kati –, az ilyet sajnálni kell.
– …van valakinek egyáltalán gusztusa ilyen nőre? De ha nem ért a szép szóból, kicseréltetem…
– Meskó kartárs! Drága jó Meskó kartárs… Hát már a szállításról is úgy rakták ide… és még ki tudja, honnan. Legyen megértő… innen már csak az utcára
kerülhet.
„Rémes a hajam – gondolta Leila –, jaj, rémes. Visszamegyek, és felteszem a szép prémsapkám…
a szép prémsapkám…”
Lenyomta a kilincset, azok csak néztek rá, ahogy a fogashoz megy, fejébe teszi a kucsmát, az arcába
lógnak a kócos szőrcsimbókok.
– Elnézést – mondta –, sietek. Várnak a liftnél.
És még a kávét is felvitte. És még a harmincöt levelet is leverte a gépen. És még vacsorát is vett, húsz
deka krinolint, ecetes hagymával.
– Meskó az csak egy. – Állt a csukott fürdőszoba előtt. – A
púdertartó diszkréten elegáns. Szappanos téved. Mert ha igaza van, akkor mindennek vége.
Gedeon izgatottan topogott az üvegkalitkában. Megint izzad a göndör haja alatt.
Amikor hívatta a munkavezető, még kezet is mosott.
– Nézze, Kulcsár elvtárs – mondta Schnitzler –, terveink vannak magával. – Leemelte a fogasról az
olajos, szakadt köpenyt, s elegáns utcai ruhája fölé húzta. – Én mindig együtt lélegzek magukkal. –
Bekapcsolta a meleget fújó ventilátort. – Látom én, az elvtársak is látják, nem jó ez, hogy nincs határozott
munkaköre… Egyik nap ládák, másik nap karton, hallom, a raktárban is segít… Méltányoljuk az igényeit.
Szeretnénk magát specializálni. Mégiscsak van két osztálya, s ha már nem tanult tovább, istenem, aki
családos, annak nem olyan könnyű…
– Schnitzler elvtárs! – Gedeon felső zsebére tette a kezét, pontosan oda, ahova Klárika olyan szépen
kihímezte a K. G.-t. – Én a tanulmányaimat könnyelműen abbahagytam, annak idején… rossz társaság,
lányok… de hát az ember komolyodik, ha az élet iskolája…
„Maradjon ki, édes fiam. Válasszon valami tisztességes szakmát – mondta az osztályfőnöke,
másodikban. – A gimnázium nem kötelező. Ha egyszer nem bírja. Csak tönkreteszi magát. Attól még
lepipálhat engem is, hajaj, dupla annyi fizetéssel…” Különösen a nyelvek. Matekban az egyenletek. S a
történelem, a sok hasonló évszámmal.
– Ha rám tetszenek gondolni, bennem nem tetszenek csalatkozni. Éppen ez az, ami bizonyos fokig
zsong a fejemben: hogy ugye, az ember lendítsen valamit, mert mindannyian ki akarjuk fejezni az
egyéniségünket, Schnitzler elvtárs, például a táncdalénekesek…
– Az új tekercselőgépről beszélek.
– …mert az tisztára lehetetlen, hogy csak úgy a családi békességbe belesüppedni, éppen tárgyaltuk
a barátommal, doktor Szappanos Albert, a tévéből, a tévé-Szappanos, tárgyaltuk, hogy ha az ember
bezárkózik a négy fal közé, mire vezet, a nagy családi izé… A családi élet veszélyes, nagyon…
Gedeon leereszkedett az ajtó melletti székre. A pillanat. Itt a pillanat.
– Bizony – mondta Schnitzler, és elmélázott. A felesége tegnap este miszlikbe szabdalta a személyi
igazolványát. Klimax. Hosszadalmas betegség. – Csehszlovákiából kaptuk. Fene tudja, mennyit bír.
Ráállíthatnám magát, két napra…
– Kérem a műszaki leírást, fordítással, eltájékozódom, fix und fertig…
Schnitzler barátságosan rámosolygott.
– Összeállítás, ilyesmi, megvannak arra a szakemberek. Dehogyis terhelek én ezzel egy dolgozót,
nyolcforintos órabérben… Automata tekercselő, simítóhengerrel. Egyetlen gombnyomás!
Levitte Kulcsárt a hatos terembe. Gyönyörű gép volt, csupa csillogás, nyújtott spirálhuzalok, erőgép,
valami fantasztikus, távoli bolygóról.
– Pedig csak egyszerű tekercselő – mondta Schnitzler ünnepélyesen. – Azért ha akarja, ismertetem.
Megnyomott egy gombot, szaladt a hullámos papír, a henger átvasalta, a másik felnyalta,
göngyölítette, két emelő letette, mint a spulnit, elektromos targoncára, és egy csapóajtón eltűnt a mélyben
az egész. Jött, folyamatosan. Az acél fűrészszakító lágyan zümmögött.
Schnitzler beszélt, rajzokat mutogatott, és közben rá-rászorította Kulcsár ujját a megfelelő gombra.
– Kiváló konstrukció – mondogatta –, első hallásra persze ijesztő. De magának a szerkezettel az
égvilágon semmi dolga. Csak ez a három gomb. Ez a három, a három fázisra. Érti?
– Ez a három? – kérdezte Gedeon. – Reggeltől estig?
– És tartsa nyitva a szemét! Néha a kezét is odaérintheti, így, a tenyerével laposan, amikor éppen
szalad az anyag fölfelé… érti? Hogy elég sima-e. És hogy ne unatkozzon.
– Erre tetszettek gondolni, velem kapcsolatban? – kérdezte Kulcsár még egyszer.
– Ha szépen belejön. Mindig a megfelelő gombot, a megfelelő időben. Ez a titka.
– És ha fennakad? – kérdezte Kulcsár reménykedve. – Akkor mi a teendőm?
– Akkor egyszerűen abbahagyja a nyomkodást. És jön hozzám – mondta Schnitzler –, de
futólépésben. Bele ne piszkáljon, ember, nem akarok maga miatt sittre kerülni.
Gedeon egyedül maradt. Megfogadta a tanácsot, tenyerét végigszalajtotta a surranó papíríveken.
Nyomta a gombokat. Hogy mikor kell, melyiket, az is ki volt írva.
„Ha elromlana – gondolta –, mire észbe kapnának, én már meg is találnám a hibát. Műszaki érzékem
tagadhatatlan. Ha elromlana.”
Jöttek a műhelyekből, ötösével, felváltva. Megbámulták a szerkezetet. Kulcsár élénkebben
nyomogatott.
– Gyönyörű – mondta Vezér néni, hangosan, mert enyvszaga volt, s elhúzódtak mellőle az új
felvételisek. – És az a szép benne, hogy egy kisgyermek is kezelheti.
– Ezért érdemes hozzánk belépni, ha kicsi is a fizetés – mondta a személyzetis helyeslően –, mert itt
a perspektíva! Itt, néhány lépésnyire, az orruk előtt!
„Ha elromlana – gondolta Kulcsár makacsul, zsibbadt a hüvelyk- és mutatóujja. – Szappanos okos
fiú. Biztosan van lehetőség. Persze, ha az ember rögtön elcsügged… Keresni kell, keresni, keresni, az
elszántság meghozza a jutalmát.”
Fájt a jobb keze. Megpróbálta bal kézzel. Úgy is ment.
Jött a házmesterfiú a liftkulccsal.
„Forintot adok – gondolta Leila –, és ha felérünk, megcsípem az arcát. Attól teljesen begerjed. Neki
is kell valami, valami szép, egy házmesterfiúnak.”
– Na! – mondta a fiú. Pattanásos bőre dühtől lángolt. – Forintért még ezt is…?!
„Csak modoruk nincs – gondolta Leila, s kínosan visszamosolygott –, ezzel leplezik a gátlásaikat.”
A szombat jó nap. Szombaton senki se fürdik, egyenest bemehet a szobába.
És ha Évának és Janónak programja van, megengedik, hogy Jancsikával megnézze a tévét.
Ma este megint Szappanos beszél – a zenés show és a Mindenki lehet gyilkos között.
Jobb, ha meg sem hallgatja. Jobb, ha lefekszik, és átalussza a két ünnepet. Nyolc napja múlt, hogy
elnyújtózott Szappanos bolyhos szőnyegén. Nyolc napja, hogy az a hülye, részegen, telebeszélte a fejét.
Csak bennragad az emberben a gyanú, akárhogy is, jelentőséget tulajdonít a legegyszerűbb
csevegésnek, azt hiszi, üldözik, pedig hát dehogy.
„Nincs más a nyomodban, csak a száraz falevél…”
Szappanos költői hasonlatai. Ma este is dumál majd sok okosat, szegény Szappanos, azzal az
újszülött-testével, neki aztán senki se jut, persze.
Odaülnek Jancsikával a kép elé, Mici mackó, talán Jancsika nem veszi el a kis kezét, ki tudja, talán
még a tarkóját is sikerül megcsókolni…
Csizmáját lehúzta az előszobában, a sarat be ne vigye, kár Évát dühíteni. Fázott harisnyás talpa, de
a papucsa eltűnt, nyilván kidobatták a takarítónővel. Figyelmeztették elégszer, ne hagyja a kád alatt, ronda
vacak és büdös is.
Lábujjhegyen lopódzott a szobájába, megette az orosz hússalátát, papírpohárból, fagylaltoskanállal.
Meskó azóta igazán udvarias. S érezteti vele, hogy megsértődött, hűvös fensőbbséggel. Azért ezt nem
kellett volna, ennek a Meskónak. Ha nem is akarta Kati előtt kiteregetni a lelki életét. Ámbár nős, érthető,
ha óvatos. Ez is afféle védekezés: támadás a védekezés leghatásosabb formája, ez a harcászatból ismeretes.
Döntött. A pudriét hétfőn visszacseréli zenélő dobozra, cigit tesz bele, azzal kínálja a tagokat, ha
jönnek diktálni a leveleket. Szép aranyszínű doboz, kulccsal felhúzható, s a Tavasz-keringőt játssza, két
teljes percig.
Határozottan lelkesítette a gondolat. Átöltözött, steppelt nejlonpongyolába, hóna alatt gondosan
elkente a dezodort.
Fülét a falra nyomta. Csend. Biztató csend, halk motozással. Közbe-közbe Jancsika vontatott
nyafogása:
– Éva mama… jóóó? – Kicsit nyűgösebben: – Éva mamaaaa…
– Piciny életem – Leila könnyezett, aztán gyorsan letörölte. – Engem vár.
Megközelítette ajtajukat, a hideg előszobán át. Kopogott.
– Kell valami? – kérdezte Éva a csukott ajtó mögül.
Újra kopogott, halkabban. „Ha nem szólnak, annyi mint szabad…”
Benyitott.
– Jó estét kívánok – mondta illedelmesen –, látom, készülődnek. Én addig Jancsikával megnézném
a tévét. Nem csinálunk rendetlenséget. Ifjúkori játszópajtásom, a Szappanos…
– Ma nincs tévézés – mondta Éva, igazította Jancsika nyakkendőjét –, hármasba megyünk, elég nagy
fiú már, a társasághoz…
Janó a sötét öltöny zakóját próbálgatta, teljesen lekötötte, hogy a gombot megint kijjebb kell varrni.
– Talán Jancsika mégis maradna – mondta Leila. – Hideg téli este, mindenhol jó, de legjobb otthon…
– …és mindenkinek úgy köszönjek, hogy kezicsókolom? – Jancsika forgott a szoba közepén,
tetszelegve, a hosszú matróznadrágban. – Tetszik, mama, kérem?
– Megfázik. Ne vigyék el. – Leila Janóhoz fordult. – Hagyják itt. Mindig itt szokták hagyni.
– Nem lehet a társaséletből kirekeszteni egy ekkora gyereket. Legyen nyugodt, ott
csak jót tanul. És ne legyen hisztérikus. Az egész világ nem igazodhat maga után –
mondta Janó. Húzogatta a szűk zakót. – Hát hasas vagyok én? – kérdezte Évától.
– De te, Jancsika, szívesebben ülnél itt a melegben, a tévében Mici mackó…
– Füstbe ment terv – Jancsika rohant a kabátjáért. – Én azt fogom szavalni, mama kérem, az a bácsi
azzisten…
– Asz-szisz-tens, kispofám. Asszisztens a filmgyárban – mondta Éva.
Jancsika illegette magát az előszobatükör előtt. Leila leült a fotelba, lábát eltüntette a párnázat alatt.
– Hát akkor majd, szép csendben, elüldögélek itt, megtekintem, legalább a híradót meg ezt a
Szappanost. Közeli ismerősöm, félig-meddig kötelesség…
Janó kényszeredetten sóhajtott.
Éva hirtelen odavágta a kardigánját.
– Jaj, olyan ideges vagyok… istenem, istenem… – mormolta, s fel-alá szaladgált a szobában.
– Telefonügyelet – mondta Leila, és szorította a karfát.
– Hol a jóakarat határa? – Éva megállt Janó előtt, fordított rajta, magafelé. – Miért muszáj ezt
nekem…? Tudod, hogy ettől milyen ideges leszek… tudod… oda az egész este. A személyes dolgaim…
– kapkodva mutatott a fiókok felé. – Erre engem senki sem kötelezhet…
– Nézze – mondta Janó kényszeredetten, és Leilához sétált, letekintett rá a magasból. – Mi be szoktuk
zárni az ajtót. Minket nyugtalanít…
– Teljesen átitat mindent ez a… parfüm. És a ruháim… – Éva a fotel mögé csúszott, onnan mutatta,
széles pantomim-mozdulattal, hogyan próbálja fel Leila azokat a vállfán tartott, féltve őrzött ruhákat.
– Jövő hónapban én is veszek – hadarta Leila –, színesre állíthatót, nyolc csatornával. Alkalomadtán
én sem zárkózom el…
Jancsika gyerek. Szeret szórakozni. Nincs ebben semmi rossz. Tizenegyig lefut a műsor, utána az
alvás, üdítő. Nem olyan rosszak ezek, csak a szájuk jár.
– Nem – Éva letette a kalapját. – Akkor itthon maradok inkább. Ha ennyit nem várhat el az ember,
a tulajdon otthonában, a tulajdon férjétől.
– Mondja, nem érti a kulturált nyelvet? – kérdezte Janó, s letépte zakójáról a gombot. – Miért kell
magának kiforszírozni…?
Leila egészen pici lett az öblös karosszékben. Nem baj, ha beszélnek. Csak innen el ne zavarják. Csak
ezt a műsort, ezt az egyetlenegyet…
– Kultúra! Kultúra… ennek? Aki beleragad az ócska képernyőbe? Hát nem jellemző ez, már önmagában?
Leila könyörögve kereste Janó szemét. Olyan makacs volt, hogy hiába kapdosta Janó a fejét,
jobbra-balra, mégiscsak bele kellett néznie.
És Janó megsajnálta, egy percre. Halvány látvány támadt benne, egy másik Leiláról, tíz évvel
korábban. Szegény. Szegény állatka.
– Eredj a szobádba – mondta, szinte lágyan –, én kérlek rá, a békességért.
Karon fogta Évát, kihúzta az előszobába, suttogott neki, felvették a kabátokat.
Leila felemelkedett, mintha lecsiszolták volna testéről a rozsdát.
„Tegezett – gondolta, és szétolvadt benne a fájdalom. – Úgy szólt hozzám, mint régen. Azon a
hangon.”
Az a kapu, amit sehogy sem akart látni, kinyílott, a másodperc töredéke alatt: és a kapun belül
felizzott a halott élet. Kívül pedig dermesztően hideg volt és sötét.
– No – mondta Éva lehiggadva –, hadd zárjam már… A tévéhez sietett, elrakta a dróthosszabbítót.
– Amúgy is folyton recseg, mi így az élvezet…?!
„Nem – gondolta Leila. – Nem lett volna szabad tegeznie. Nem lett volna szabad ezt tennie velem.”
Az ablakhoz szaladt, feltépte.
– Én öngyilkos leszek – mondta, alig izgatottabban, mint amikor újfajta krémet fedez fel a drogériák
üvegpolcain.
A huzat bevágta az előszobaajtót.
Éva kiszaladt, Jancsikához. Janó Leilához lépett, pofon vágta kétszer.
– A hülye kurvája – ordította –, öngyilkos… Még mit nem, a hülye kurvája.
– Ne zavarjátok most a gombfocival – mondta Klárika a gyerekeknek – szegény apátok, valami zűr
van a gépével. Új gép, nagyon komplikált.
Kulcsár ült a leszedett asztal mellett, fejét lehajtotta, kezét összekulcsolta, mint az utas a
másodosztályú fapadon.
„Kitűnő gép – gondolta – és teljesen zajtalan. Egyik hét a másik után.”
– Teszek ecetes ruhát a homlokodra – mondta Klárika –, az felfrissít, meglásd… nem volna szabad
ennyire ráhajtani… Mire hazajössz, nekünk mi marad?
– Vagy vetítek a diával… – hozta a fiú a diavetítőt, a lány meg a dobozokat. – Ide az asztalra, eléd.
Toldi meg a farkasok.
Vékony karja megfeszült, ahogy magasra tartotta a készüléket a levegőben.
– …így még föl sem kell kelned.
– Toldi… az nagyon érdekes – Klárika is odaállt, a kép fölé buggyantotta szép, meleg mellét. – Majd
én olvasom a szöveget.
„Miklós pedig indult a szokatlan útra, magát jobban-jobban a nádasba fúrta…”
Miklós hatalmas lába emelkedőben. Bikanyakára lóg beatles-frizurája.
„Jő az anyafarkas, szörnyű ordítással, rohan a fiúnak, birkóznak egymással…”
Valószínűtlenül nagy farkas.
Ugyanaz a farkas, jobbról, egy másik képen. Aztán balról. Kattanás.
A papír is így szalad azon a tökéletes gépen. Ilyen hangtalanul. Ilyen élettelen csendben.
„…mit csinálsz most, Miklós? jaj, dehogy bírsz vélek! Ezer lelked volna, mégis
megölnének…” – olvasta Klárika vékony, elszörnyedt hangon, s közben biztatóan
simogatta Gedeon dróthaját.
Két farkas. Aztán egy se, csak a holdvilág, mint egy közért-citrom.
– Ilyen hülyeségek – mondta Gedeon.
– De ez kötelező az iskolában, papsi…
– Az iskola! Mindig ilyen hülyeségekkel traktál. Nem erre kéne rámenni, az élet szempontjából, az
iskolában…
– Birsalmabefőtt… kérsz?
Ragyogtak a birsalmaszeletek a tányérkán.
– Csak enni, enni – mondta Gedeon. – Meg játszani. Ez a ti összes ajánlatotok.
Klárika elfordult, úgy törölte ki a szeme sarkát, ne vegyék észre. Kapkodva, segélykérően nézett körül
a szobában.
– A tévé… – kiáltotta: – Drágám, ma este a Szappanos barátod…
– Barátom? Elé se merek állni. Pedig ő felnyitotta a szemem. Jobb későn, mint soha. De tehetek én
valamit? Kérdezem: tehetek, amikor ti…?
– De drágám – Klárika halkan sírt –, mit vétettünk, immár két hete…?
– Két hete! Sose hallottál arról, hogy a pohár egyszer kicsordul?
– De apu – mondta a kislány élesen. – Olyan dolgod van, mint egy török pasának…
– Első osztályú háremhölggyel – fűzte hozzá a fiú, és szeretettel megpaskolta az anyja derekát.
– Nincs betegség sem – folytatta Klárika. – Tényleg, el ne kiabáljuk, ezen a télen, még egy nátha sem.
A pénzért sem nyúzlak, beosztom, láthatod, varrok is mellé, hogy az a napi kis édesség… A színház sem
rajtam múlik, te mondod mindig, hogy abból már kinőttél.
– És ez minden?
– Hány embernek még ez sem jut – mondta komolyan Klárika, magához húzta a gyerekeket. – Hány
ember hálát adna érte!
– Bekapcsoljam a tévét? – kérdezte a kislány, hosszú csend után.
– Nem kell. Nekem hiába beszél. Fojtsak meg én is farkasokat?
– Uuuuu… uuuuu… apu… – kiáltotta a fiú, s megkaparta Gedeon kezét. – Farkas vagyok, én vagyok
a farkas… Na… – könyörögve felvonított. – Uuuuu… apu, gyere!
– Csend! – Gedeon képen vágta, nem túl erősen. A fiú még fújt egyet, sóhajtásként. – Uuuuu – aztán
kiszaladt a szobából, bevágta az ajtót maga mögött.
– És mi ez a sok szemét? – kiáltotta Gedeon. Beletúrt a kislány táskájába. – Mi ez a szemét,
szerteszéjjel?
– Ez nem szemét! – mondta a kislány, villogó szemmel. Elhárította anyja ijedt mozdulatát. – Ez
gyufacímke! És légy szíves, ne veszekedj, azzal nem leszel nagyobb fiú!
– Pofon váglak ám téged is – motyogta Gedeon, elgyöngülve. – Mi az a gyufacímke?
– Címke, a gyufásdobozokról. Az őrsünk gyűjti, forradalmi sorozat.
– Ilyen ostobaság. Csak a helyet foglalja.
– …aztán felragasztjuk, kartonra. De van ám sokféle sorozat. Például olimpiai…
– Igazán? – kérdezte Gedeon, és kirakta a címkéket az asztalon.
– Meg magyar városok. És külföldiek, csupa színes. Persze, mi csak a forradalmit, őrsi keretben…
– Címkegyűjtés, az is valami?
– De apu – mondta a kislány, méltatlankodva –, komoly dolog ez. Még klubjuk is van a Bajza
utcában. Egy-egy igazi gyűjtemény ezreket ér.
– Ezreket…? – Gedeon cserélgette a címkéket.
– Amellett ismeretterjesztő!
– Ismeretterjesztő, látod, az lehet. Ebből a szempontból, esetleg…
– És irtó nehéz. Megszerezni meg rendszerezni… Négy-öt krapek, ha bírja, négy-öt összesen az
országban…
– Ne zavard már apádat – szólt közbe Klárika –, látod, nincs jól. Ne zavard ezzel a csacsisággal.
– Csacsiság? Azt nem lehet fixen állítani – mondta Gedeon –, azért, mert neked nincs érzéked hozzá,
Klárikám. Kulturális szempontból nyilván felbecsülhetetlen. Akár a bélyeg vagy a régi mozsarak…
Elkérte a sorozatot.
Klárika hiába várta, hogy lefeküdjön. Gedeon csak ült, s éppen azt a címkét nézte, születő
reménykedéssel, amelyiken két fegyver középtájt összetapadt.
„A március is tél, egészen március huszonegyig – gondolta Szappanos, s a gázfűtést maximálisra
kapcsolta. – Ez a legrosszabb, amikor látszólag olvad.”
Narancshéjat tett a cseréppárkányra, a lakkpadlón átfényezte a homályos foltokat.
A selyempapírba burkolt csomagot óvatosan a heverőre helyezte, melléült, s mielőtt bontotta volna,
már meghatározta, hova akasztja. Az íróasztala fölé, kicsit oldalt, nem túl magasan.
Körömreszelővel elnyiszálta a zsineget, kiemelte a faragott arcot.
Megnyugodott. A legkiválóbb iparművész, hamísítás kizárva.
Talán tömör fa, talán fújt agyag. Mindegy.
Enyhén szív alakú arc, férfi vagy nő. Kicsi arc, teremtő szemekkel. Szakáll az állán. De lehet, hogy
csak könnyű sál.
A szög kétszer eltörött, harmadszorra sikerült beverni az előregyártott négy lyukon.
Megnézte lámpafényben. Így szelídebb. Nappal harcra kész, keserű.
Mások saját fényképükkel aggatják tele a dolgozósarkot. Ízléstelen.
„Ez is fénykép – gondolta –, talán remélhetem, nagyképűség nélkül, hogy hasonlít.”
Ritka este ígérkezett. Azon ritka esték egyike, amikor nem ül a könyvek között, és nem írja át
ötvenhatszor a mondatait. Ma leadta a tavaszi tervet, egészen keveset módosítottak, kihúzták az öregeknek
szóló Fájdalmas-e a halál? című fejezetet.
– Majd megtudják úgyis – mondta a szerkesztő –, minek őket ijesztgetni? Éppen
mi?
Tulajdonképpen minden téma kidolgozva. Amíg más fetrengett vagy kanasztázott a hosszú téli
estéken, ő itt görnyedt az íróasztalánál, minden áldott este. Még karácsonykor is. Így viselte el valahogy
a szomszéd gyertyáinak táncoló árnyékát az üres jobb sarokban.
Különben is: ez már átmenet – télből a tavaszba. Egyetlen este, semmit sem csinálni, csak
megbámulni a szobában a tárgyakat, külön-külön.
Finoman pörkölődött a narancsillat.
Leheveredett, úgy, hogy a faragott arcot fekve is láthassa. Ingét kihúzta nadrágjából, kezét becézve
billegtette derekán, a vékony hasszalonnán, borzongott hozzá, apró libabőrrel.
Talán el is szundított, vagy csak kikapcsolt az agya, függönyt látott, szőnyeget, falmintát önmagában,
a hozzá tapadó vélemény nélkül.
Aztán felrezzent, már észrevette a képen a festő nevét és a kopást az ajtózománcon. Kihúzta bal fele
alól az esti lapot, felkattantotta a kovácsoltvas „petróleumlámpát”.
Most olvasni fogunk – mondta a faragott arcnak. – Azután vacsorázunk. A házinéni túrógombócát.
Sok cukorral.
A külpolitikát átlapozta. Az csak zavar. Ha az ember beugrana, készülhetne naponta a háborúra. Ugrál
a háború, egyik csücsökből a másik csücsökbe, mint a bacilus. De nem lesz. Nem lesz, mert teljesen
értelmetlen és a józan ésszel ellenkezik.
Napló, helyi hírek, tévékritika. De nem említették a nevét, kivételesen.
Van, aki az apróhirdetést keresi. A férjét, feleségét. Vagy víkendházat, helyette.
Csak az orrukig látnak.
Rendőri hirdetmény: Ki ismeri?
Bandzsa, barátságtalan öregasszony. Jé. Lelikné.
Majdnem vicces volt, két hónap után, az újsághasábon.
„… aggkori érelmeszesedésben szenved, címét, adatait – feltehető neve kivételével – nem tudja.
Rokonai jelentkezzenek a 432-401 számon, hivatalos időben.”
„Meglepő – gondolta Szappanos, elment a kedve a fekvéstől –, azóta képtelenek kinyomozni. Pedig
nem a földből bújt elő, mint a gomba. Valahol csak lakott – valahonnan csak kilökték. Vagy elszökött,
zavaros és bátor pillanatában.”
Kivitte az újságot, leterítette az előszobában, hogy a házinéni arra lépjen.
Túl soká lesz tizenegy. Aludni nem tud még. Lelikné. Amikor itt ücsörgött az a két ürge. Azok is
röhögtek a markukba, az ő tanácsain. Fütyülnek az emelkedett szólamokra, a saját hazájában senki sem
próféta. A tévében más, ismeretlennek nagyobb a respektje.
De hogy Lelikné még mindig…
Miért ne beszéljen erről valakivel? Hiába, aki a rendszeres munkát megszokta, egyetlen este sem bírja
tétlenül.
Jó volna hallani, egyszerű ember szájából, a múltkori adás, a filmbevágással, hogy hatott… és nem
túlzás-e a könnyező pálma a háta mögött?
És az is olyan kedves, megkérdezni: öregem, hogy ityeg a fityeg? A család? Növekszik, gyarapszik?
…mert az is lehet, hogy megsértődtek a nyers őszinteségen, és most széltében-hosszában terjesztik,
hogy a Szappanos Albi…
Leila nem adta meg a számát, a volt férje szörnyen féltékeny, mondta, minek a balhé. Két hónap alatt,
különben is, ez a típus, ki tudja, hova jutott, egy maszek fuvarozza már a kocsiján…
Kulcsár Gedeon. A szomszédé a telefon, de a legkészségesebben, aranyos emberek, mondta Gedeon.
Humora volt a Kecskének valamikor, nevetni fog, hogy a Lelikné még mindig… bár nem nevetséges.
Ülve telefonált, a teve alakú bőrzsámolyon.
– Jó – mondta a szomszéd kurtán. Szappanos azt hitte, meg sem értette, nem is hívja, már éppen le
akarta tenni, amikor Kulcsár a kagylóba lihegett:
– Tessék kérem… itt Kulcsár Gedeon, személyesen… – Nagyon örült Szappanosnak. Valósággal
elcsuklott a hangja.
– Szegény öreglány – mondta Leliknére. – Látod, látod, elvehetted volna feleségül, hihi…
– No csak azért, mert érdekes… éppen akkor, amikor ti fölkerestetek, azon a kellemes estén… bár
engem berúgattatok. A saját italommal! Kecske, amit mondtam, nem rosszindulatból, öregem, csak hát
amit az ember próbál mindig… hát kicsúszott a számon, anélkül hogy konkrétan titeket, csak úgy
általában…
Ez jó. Nagyvonalú. Ezzel aztán be is lehet fejezni. Már régebben kellett volna, ne legyen félreértés.
– De barátom – mondta Kulcsár, olyan hangosan, hogy Szappanos távolabb vitte a fülét –, még meg
sem köszöntem. Én hiszek abban, hogy vannak sorsdöntő beszélgetések… Persze, bennem már régen
csírázott valami… de a te kvázi öntözővized…
– Mi? – kérdezte Szappanos, idegesen mocorgott a bőrtevén. – Mi a csuda?
– Egészen más dolgok alakultak körülöttem. Egészen mások. Azt mondanád, le a kalappal. Nem is
lehet csak úgy, egyik napról a másikra. Persze, ez a csíra bennem… de hát a szellemi támogatás részedről
jelentős. Nem engedem ám magam az olcsó izékkel elúsztatni… nem, kérlek. Ebben könyörtelen vagyok.
Lenyomom a nyolc óra melót, aztán haza. Nem volt könnyű, de megértették: bezárkózom az egyik
helyiségbe, érted, és rendezgetem…
– Mit…?!
– Telefonon hosszadalmas… Kérlek, alapítottam egy címkegyűjteményt. Levelezek a világ minden
tájával. Máris van egy kanadai példányom.
– És a kedves családod? – szakította félbe Szappanos, rémülten.
– Mit mondjak, szo-szo… Az ilyesmi áldozattal jár, nem lehet folyton csapdlecsacsit játszani. Vágják
a bánatos képeket. De ha valaki, hát te megérted. Bámulni fogsz, ha majd beletekintesz, néhány év múlva.
Amellett tőke! Na? Erre nem gondoltál, mi, a legmerészebb álmaidban sem, valld be… Persze nélküled
még mindig ott tartanék…
– Hol? Hol ott? – kérdezte Szappanos szomorúan.
– Tudod te. Ne szerénykedj. Majd megnézlek áprilisban. Ez a sok minden elvitte az időmet…
Különben is, te csak ne strapáld magad, elmondod, mit, hogy, aki aztán buta paraszt és nem fogja fel,
hiába. Annak a nőnek is megmondtad, én emlékszem, épp csak szalonspicces voltam, megmondtad,
ébredjen fel, hölgyem, hiszen még engem is undorított az a belvárosi dumája… képzeld, odanyomta a
telefonszámát, a kapualjban, nekem.
– Kicsoda? – Szappanos tusakodott. Ha lenyomná, úgy tűnne, megszakadt a vonal.
– Az a töröknevű spiné… az általánosból. Kovács Leila…
– Megmondanád a számát? Légy szíves…
– Szerencse, hogy itt az én mindent tudó noteszkám… Te kujon! Hiába, ezek a hosszú téli esték…
– Igen – mondta Szappanos –, ne haragudj, csengetnek. – Fél kézzel felfirkantotta a számot a
spirálfüzet tetejére.
– Talán megint a Lelikné – kuncogott Gedeon. – El ne szalaszd. Hát szevasz. És kösz.
– Én is – mondta Szappanos.
Nem akart gondolkozni, mohón tárcsázta Leila számát. Most majd kiderül. Leila nem emlékszik
semmire. Csevegni, locsogni fog, mint azelőtt, ostobán, feltöltve napi kis ópiumadagjaival. Csak szegény
Gedeon… Az ilyen Leilákról minden lepereg.
Vagy talán megszólal, mély, kellemes alt hangon, és a hangjában él majd az ébredés szigorú, de tiszta
józansága…
– Tódor János – mondta a kagyló túlsó végén valaki színtelenül.
– Pardon… kivel beszélek? – kérdezte Szappanos elbátortalanodva.
– Tódor János – ismételte a férfi, ugyanolyan színtelenül.
– Elnézést a zavarásért… doktor Szappanos Albert… A kis Leilával szeretnék…
Miért kellett ez a „kis”? Ez a volt férj, vagy az új házibarát, szépet gondolhat.
– Kovács Leilával?
– Igen. Kovács Leila. Kovács.
– Kérem – mondta a férfi –, ön ugyebár azzal a Szappanossal
azonos?
Szappanos hallgatott.
– …mert az más – folytatta Tódor János –, akárkinek nem adok felvilágosítást. Hát kérem, Kovács
Leilát a pesthidegkúti ideg- és elmeklinikán kezelik, megközelíthető az ötvenkilences busszal, a
Gyémántháztól… Látogatás vasárnap.
– Mikor történt? – kérdezte Szappanos.
– Három hete – felelte a férfi. – Esetleg négy.
– …és előreláthatóan, meddig?
– Uram, ki tudja azt? Üldözési mániája van, folyton sír, alig eszik, az a mániája, hogy valaki
mérgezi… még ott a legjobb neki. Mi mindent elkövettünk, amit a humanizmus törvényei előírnak, talán
még többet is, évek óta, amit szenvedtünk vele, Jancsikám, hozd ide a cigarettámat, aztán menj szépen
lefeküdni a másik szobába, a szobácskádba…
– …és miért?
– Miért, miért? Így telefonon nem szívesen, nekünk sem könnyű, erről beszélni… egyszer csak
elkezdődött. Mintha bogarat ültettek volna a fejébe. Kérem, alig mertük egyedül hagyni, ki akart sétálni
az ablakon, meg ilyesmi… Hogy ő be van kerítve. Hogy ő nem kell senkinek, hessegette a sarkából a nem
létező száraz faleveleket… Évikém, hallottam… rögtön. Egyszer meglátogattuk, kérem, hármasban, nem
is válaszol, szörnyű látvány a fejlődésben levő gyermekléleknek… Most persze, egy lovag sincs körülötte.
De ha ön meglátogatná, ki tudja, én őszintén kívánom neki, azok után is, csupa csont és bőr… Évikém, megyek már. Folyik a fürdővizem, éppen…
Szappanos megszakította a vonalat.
Lóbálta a kagylót a kezében.
– Oppá – motyogta, majdnem énekelve –, oppá.
Megbántva, rémülten nézett a szakállas faarcra.
Csak ült a bőrteve két púpja között.
|