Téli esték– De igen – mondta Lelikné, és ült a lazacszínű hokedlin. – Én itt lakom – ismélelte halkan, posztóba burkolt lábát egymásra rakta. – Tessék várni – mondta Szappanos, és befutott a szobába. – Ki az? – kérdezte Leila fekvő helyzetben, a bolyhos anyaméh szőnyeg közepén. – Nem fogjátok elhinni. – Szappanos csak állt, kezét zsebére szorította, mint aki tárcáját félti a tömött villamoson. – Egy öregasszony. Azt állítja, itt lakik. És kancsalít. Leila feltápászkodott, ropogott a lakkcsizmája. – Jesszusom, még elvisz valamit! Ilyenektől hemzseg a város… Tódultak kifelé. – Fűtve van – motyogta Szappanos. – Csukjátok kilincsre. A néni már levette havas kendőjét, ráterítette a térdére. Körülállták. – Miből tetszik azt gondolni, hogy ez a néni lakása? – próbálkozott Kulcsár. – Az ajtóról – mondta Lelikné mosolyogva –, és hogy kinyitották… Körbecsöngettem már… – Kijövök, látom, egy árnyék, azt hittem, eltévesztette az emeletet… – Egy szép kislányt vártál – kuncogott Leila –, most aztán nesze! – Reggel óta keresem – folytatta a néni –, a nevem özvegy Lelik Lajosné. Papír is van róla… Reménykedve figyelték, hogy kotor a zsebében. De csak egy közértblokk volt, nyolcvan fillér. – Mégis… milyen az a ház? – Szappanos gyengéden megfogta az állát. – Ide tessék nézni ! Ahonnan reggel elszökött… kivel lakik ott? – Ez az – mondta Lelikné, és kezdte lába fejéről a nedves posztót lecsavarni. – Hohó… – állította meg Leila. – Sztriptíz nincs, öreganyám! – A szerencsétlen… reggel óta totyog. Otthon már keresi a család. – Frászt keresi! – Kulcsár talpra állította a nénit, benyúlt a kabátja alá, de nem volt zseb a réklin. – Talán kirakták… Fia, lánya, nénike…? Halló! Fia, lánya? Lelikné mosolygott, értelmesen. – Nem szültem én. – Kicsit haragudott, szeme összeszaladt, még jobban bandzsított. – Tudhatnák. – Honnan tudnánk? – Egyik ember a másikról ennyit tudhatna… – De mi sose láttuk magát – mondta Leila. – Mit nyavalyogtok? Sokkban van, fel kell rázni. Ez nem a maga lakása. Nem a magáé. Érti? Téved. – Nem? – Lelikné jól körülnézett a konyhában. – Hát akkor elköltöztem. Lehetséges. – A villanyrezsóra mutatott. – Itt állt a sparhelt. Felhívták a házmesternét. – A rendőrség! – mondta a házmesterné energikusan. – 07! Majd ők elviszik. Beletartozik a profiljukba. Ilyenek itt sose laktak. Odaég a fasírtom, megyek. Leila vállalkozott. Kihallották, ahogy az adatokat bemondja. – Tíz percen belül felpakolják. Gyámság alatti, nyilván. – Hova visznek? – kérdezte Lelikné. Felcsatolta a havas kendőt. – Haza… – mondta Szappanos bizonytalanul. – Ha ki tetszik nyögni a címet… – Maguknak kéne tudni. Maguk vannak hárman. – Aggkorban gyakori – mondta Szappanos. – Szegény. – Remélem, a rendőrtől nem fél? Szép kis hecc. – Lelik néni… enni, akar? – mutatták neki a vajat meg a kenyeret. – Nincs étvágyam. Ha eszem, utána mindig hányok. – Fázom. – Leila bement a szobába. – És különben sem bírom az egyenruhát. Felzárkóztak, Szappanos és Kulcsár, kétoldalt. A rendőr kettőt csengetett. – Tessék a személyt kitessékelni… beviszem a hólét ezzel a bakanccsal… Lelikné hóna alá nyúltak, mint ahogy a csirkét emelik a piacon. – No, no – gügyögték, de az asszony nem állt fel. A rendőr sóhajtott, beljebb nyomult öt tócsával, megközelítette. – Édesanyám – mondta barátságosan –, most szépen lemegyünk egy melegebb éghajlatra. Leila épp kidugta a fejét a szobaajtón, vihogott. – Maga tudja? – kérdezte Lelikné. – Maga tudja, hol lakom? – Hát hooogyne… a rendőrség mindent tud, édesanyám, egyenest oda, selyempaplan, habos kávé… Karon fogta, odébb tolta hasán a gumibotot, nehogy ütődjék. – Kocsival! – tette hozzá kedélyesen. – Mint a mesében. Majd közhírré tesszük – vetette vissza Szappanosnak –, addig csak elalszik az őrszobán vagy a zárt osztályon. Köszöntek Leliknének, de ő nem köszönt vissza. Büszkén lépkedett, ölelte a rendőr karját. Hallották az URH-kocsi szirénáját, ahogy a sarkon megugrott. – Nem hinném el – mondta Szappanos, és a cserépkályhához dőlt –, hogy egyszer csak csöngetnek, és egy ilyen Lelikné, minden előzmény nélkül, csak úgy becsoszog… – Ezért jobb az ötödik emelet – Leila elfoglalta helyét az anyaméhbolyhos szőnyegen. – Odáig nehezebben ér fel. – Fantasztikus… – mondta Kulcsár, kortyolta a gint, mintha sört inna. – Hiába, egy pszichológust érdemes meglátogatni… Elmeséled ezt is szombat este a tévében? – A tévéadás mennyit hoz a konyhára, tényleg? – Leila citromot csavart a ginbe, a héjával keze fejét dörzsölgette. – Hány év alatt vetted ezt a lakást? – kérdezte Kulcsár. – És egy cikkért mennyit fizetnek? Szappanos bánta már, hogy felhívta őket. Kulcsárral két évet jártak a Mátyás Gimnáziumba, aztán Kulcsár kimaradt. Leila padtársa volt az általánosban. Külön-külön jelentkeztek, a negyedik tévéadás után. Szappanos azt hitte, jobb, ha egyszerre jönnek, egy délutánt rászán, és vége. Ne hirdessék, hogy lám, a Szappanos Albi felmászott az uborkafára. – Azért én sem panaszkodom – mondta Kulcsár Gedeon. – A havi kétezernyolcat összedobom. Technikum nélkül ez is gyönyörű. – Mi is a te foglalkozásod…? – A Főbusz-papírgyár tekercselőrészlegében dolgozom, tekercselési szakmunkásként, a kiszerelési szalagnál… – Úristen, ez a duma – szólt közbe Leila idegesen –, azt mondja, ami a munkakönyvébe van: kisegítő munkás és slussz-passz… – De neeem – tiltakozott Kulcsár. – Nem egészen fizikai munka. És szerteágazó. Tegnap például kartonoztam, és háromféle pecsétet kezeltem… – Irtó előkelő – Leila banyait feküdt a szőnyegen, a csizma és a rövid szoknya között kibukott a meleg svájci bugyi szára. – Egy gép- és gyorsírónő, mi az hozzátok? – Ne a foglalkozással mérjétek – mondta Szappanos –, ismerek diplomásat, aki annyi, mint a pehely… – Központi fűtés nincs? – Leila négykézláb megközelítette a cserépkályhát, nekifektette ülő helyzetben a hátát, két rövid lábát kirúgta, V alakban, előre. – …És központi szeméttároló? – Ó – mondta Szappanos –, a java még hátra! Ez csak afféle kezdeti stádium. – Nézd csak! – Kulcsár összevillantotta Leilával a szemét. – Úgy látszik, igaz, hogy akinek jó a dolga, még jobbat akar. Szappanos hallgatott. – Inkább igyatok – mondta később. – A személyiség kiteljesedése… – Kulcsár evett a sajtosból. – Hmmm… A tied aztán kiteljesedett. – A nádkosárra mutatott, az ablak előtt. – Ez most olyan divatos, izé, mi? – Az a szöveg, öregem, amit a tévében levágsz… maga persze, nem ismeri őt az általánosból – mondta Leila, és közelebb gurult Kulcsárhoz –, ezeket a szőnyegeket baromira élvezem. Az istennek sem tudtak belőle egy értelmes szót kicsalni… mindig írásban feleltették, már a jobb indulatúak, ott aztán színötös lett, én meg, emlékszel, Albi, csak megböktek, és folyt belőlem a szó, az olvasottság miatt, mert faltam a könyveket, valósággal faltam, csak ne kellett volna leírni… most meg a tévében beszél! Persze, Albikám, ne ringasd magad illúziókban, a felét nem érteni, de hogy ennyit adjanak érte… – Azért lehet – Kulcsár lerágta a körmét és kiköpte. – Lehet azt érteni, drága asszonyom. Csak a szakkifejezések, itt is, mint minden szakmában, például ha azt mondanám neked, Albi: alufólia, …ugye, csak állsz? – Fel kéne hívni a rendőrséget. – Szappanos újabb üveget bontott. – Mire mentek? Igyatok csak, én nem… – Az ilyen öregasszonyoknak príma – Leila felállt, porolta a szoknyáját. – Adjatok egy széket. Még azt hiszitek, kurva vagyok. Pedig csak a meleget szeretem. Igaz, Albi? – A téli esték… – mondta Szappanos, és kis flaneldarabbal eldörzsölte a kiloccsant alkoholt a padlón. – Micsoda fogalmazás volt… a Szarvas mégis csak hármast adott rá, mert sehova se tettél pontot… – Emlékszel, Albi? – Leila lejjebb húzta a szoknyáját, kámzsás pulóvere nyakát felgyűrte. – Engem ne itassatok. Engem az ital elkeserít. – Ellenkezőleg! – Kulcsár keresztbe dobta lábát, előkelően súrolta csatos cipője a levegőt. – Az ital köztudomásúan feloldja a gátlásokat… bizonyos nyomást gyakorol az agy bizonyos részére… ezt Albi is bizonyítja… – Igen – mondta Szappanos csüggedten. – De ha menjünk, csak szólj… – A téli esték… – Leila lehunyta a szemét. – A szobát betölti a sült alma illata, a családfő megszegi a kenyeret, és oszt az éhes gyermekeknek, akik csillogó tekintettel ülik körül a vastag lábú ebédlőasztalt, amíg édesanya behozza a konyhából a gőzölgő húslevest, amin sárgán úsznak a zsírkarikák… – Azóta se teszel pontot – szakította félbe Szappanos. – Meg a vonatkozó névmásaid… – Nézte az asszonyt. Nem igaz, hogy öregedett. Ugyanaz az ijedt és mégis szemtelen tenyészkoca. – Pedig a pont, ugyebár, az írásjelek legfontosabbika – Kulcsár megigazította nyakkendőjét, sóváran kereste Szappanos tekintetét. – Te tudod, Albi… amikor másodikban kimaradtam, az nem azért volt… te tudod. – No igen – mondta Szappanos megint, gépiesen. Kulcsár Gedeont elsőben kettőböl húzták, másodikban osztályismétlésre. Az apja orvos. Gedeon pedig szorgalmas. Mégse. – Bármikor írhatnék ilyet – bizonygatta Leila. Egyre feszesebben ült a széken, a pohárkát finomkodva szorította. – Bármelyik estéről… egyenesen gépbe. – Kegyednek módja van rá – mondta Kulcsár. – Kegyed… nem tudom, miért hagynánk ezeket a régi, hangulatos szavakat kiveszni… – Nem vagyok nyelvész – mondta Szappanos fáradtan. Ilyenkor már aludni szokott. Vagy dolgozni. – Tényleg, Albi, ha egyszer, két levél közt, bedobnék valamit a gépbe, átfésülhetnéd, igazán… manapság annyi minden megjelenik… – Te jóisten! Szappanos a ginhez lépett, és lehúzott egyszerre három kupicával. – Én azt az álláspontot képviselem – Kulcsár előre-hátra hajlongott a széken –, hogy nem érdemes. Tessék, kérem, megnézni, mi viszi előre a világot. Legyen az embernek egy választott nyája, egy kis család, annak a mindennapi örömei… ez hiányzik neked is, Albi. Mindjárt egyszerűbben látnád az egészet. – Kilencéves a fiam – mondta Leila. Merev felsőteste mellől mereven emelte szájához a poharat. – Az enyém tizenkettő. És a lányom nyolc. – Kulcsár büszkén Szappanosra pillantott. – Ez aztán a személyiség kiteljesedése. Szappanos a fejét dörzsölte. Rajzoltatni kéne őket, tudományosan kielemezni, mit tudnak kirakni hat kockából, hetekig kéne figyelni őket, hogy aztán néhány tanácsot adhasson, amit úgyse tartanak be. – Gratulálok – szeletelő mozdulatot tett, mintha kioszlaná. – Férj… feleség. – Én elváltam. – Miért? – kérdezte Kulcsár, részvevő suttogással. – A függetlenség – mondta Leila, szemöldökét megemelte, szeme kitágult, a művelet „titokzatos, mély bájt kölcsönöz az arcnak”. – A függetlenség nagy dolog – fejtegette Gedeon, simított göndör haján, a hajszálak visszarugóztak. – De hogy mi a hatékonyabb társadalmilag, a család mint szervezett közösség, te aztán beszélhetnél róla, Albi, órákat, a tévében… – A tévé… csak úgy mellékesen… – Szappanos nem szokta az italt. Minek kellett? Mi a fenének? – Mint tömeghatás… – A főnököm totál belém esett. Egyáltalán, ez a vesztem. Csak bejönnek a szobába, ülök a gépnél, és mindegyik paff. Ti értitek ezt? Mitől? Hát van valami különös bennem? – Leila könyörögve nézett Szappanosra. – Amikor az a két gyerek este körülvesz, apuci így, apuci úgy… – Valósággal vonzom őket. Egyik ajánlat a másik után. Pedig hát frivol vagyok én? De őszintén: frivol? – Miért kérdeztek engem? – Most már Szappanos ült a szőnyegre, hagyta, hogy szőke haja arcába hulljon, lányosan. – Én mindig beszúrok valami eredetit… nem, mini a papagáj. De ti nem veszitek észre. – Te bölcs – mondta Leila –, a dolgokat szét kell választani. Van a szöveg, és van az élet. A szövegre mindenki szarik. – Nem, nem – tiltakozott Kulcsár –, mivé is lenne, vezérfonalak nélkül, az emberiség? – Amit te összebeszélsz, Albi, megérteni se lehet. Legalább magyarul szólnál… azon a nyelven, amit mi használunk… – Én megharcoltam érte – mondta Szappanos, a szódavizes üveg nyakát becsúsztatta a szájába. Most kellene abbahagyni, kirúgni őket, szellőztetni. Felkattintani a vaslámpát, befejezni „a személyi szabadság alapfeltételeit”. De már a saját hangját sem hallotta, homályosan úgy rémlett, hogy a bőrpuff, amire felkapaszkodott, valamiféle tribüntető. – Mert undorító – folytatta bőszülten –, amit csináltok. Vegetáció, nem élet. Nyissátok ki a szemeteket. Kulcsár nagyra nyitotta valóban. – A mi rendünkben ez nem kétséges… – Non dubium est – szólt közbe Kulcsár diadalmasan. – Nem kétséges, hogy minden az ember alkotótevékenységén múlik… hogy a legapróbb csavar se csupán végrehajtó legyen, hanem impulzushordozó… hát mi okoz az embernek örömet? Mi a teljesség? A maradandó? – Lecsúszott az ülőkéről, vissza a szőnyegre. – Igyál még – mondta Leila, és lenyújtotta az üveget. – Nem a szőrmebunda, nem a beszerzések… nem bizony. Mert veszel egy kacatot: odavagy a gyönyörtől… meddig? – Szappanos megbökte cipője orrával Leila csizmáját. Leila felrezzent. – Meddig tart ez az öröm? – Egy óra. Két óra – mondta Leila. – De az nagyon sok. – És mit ér? Mi van az alján? A hiábavalóságnak milyen vastag üledéke? Porszemnek lenni kinek jó? Porszemnek lenni, Kecske? – Porszemnek, Albi? Aki tisztességgel végzi a munkáját, és van, akit szeressen… – …esténként elfogja a céltalanság, az elégedetlenség. Hazamész este, és irigykedsz! – A téli esték… – mondta Leila, kifejezéstelenül. – …ahelyett, hogy kinyitnád a szemed. Tessék, ennyi vagyok, és nem több… és aztán szívós energiával… – Szívós energiával, mit? – kérdezte Kulcsár. – A többlet… mindenkinek, aki az ember nevét viseli, kutya kötelessége… kutya kötelessége, értitek… – Igyál – újra nyújtotta Leila az üveget. – Ha elfogy, veszel. Telik. – Minden lehetőség adva van… tágas életvitel… de nektek elég ennyi: a többit pótolja az illúziók gyomvilága… – Mi az, amire gondolsz, konkrétan? – kérdezte Kulcsár Gedeon. Izzadt a göndör hajtöve. – A teremtőerő… a tágas, korlát nélküli kapcsolatok… dimenziók… – Isten ments – mondta Leila, és sápadtan felállt –, isten ments, hogy ráhallgasson. Részeg. – De hát a jó pap holtig tanul, és mikor van alkalom így társalogni, azokban a körökben…? Mire gondolsz, Albi, konkrétan? – Aztán hívjatok fel… egyszer majd nyugodtan… ez az én lakásom… nem a Leliknéé… Ki fut utánad, Leila? Senki, senki se fut, csak a száraz falevelek. Nulla vagy, Kecske. Porszem. De ha elkezdenéd görgetni magad… – Szappanos forgott a szőnyegen – görgesd, érted… hogy egyre több lerakódjon… hogy növekedj… Görgesd… görgesd… Átlépték. – Azért nagyon értelmes fiú – mondta Kulcsár Leilának a lépcsőházban. – Lehet tőle tanulni. Az biztos, hogy nem itt kéne tartanom. Az biztos. – …de nálunk központi fűtés van – mondta Leila makacsul –, vagyis házi kokszkazán… – És mire jó, különben is, így belemászni? Hát boldogtalan vagyok én? Úgy fest ez a figura? – A szőrmesapka szálai kókadtan arcába lógtak. – Összevissza fecseg, tökrészegen. Jó, hogy nem egyedül jöttem fel, akkor ki tudja… „Még szerencse – gondolta Szappanos, amikor felébredt a szőnyegen –, hogy nem ugrattak be egészen. Még szerencse, hogy nem dumáltam ki a lelkemet. Néhány általános vezérfonal. Ki ér rá manapság, napokig, hetekig ápolgatni ugyanazt az ürgét, mint egykor a Gyermekidegen?” Dörzsölte a fejét. Mintha szavalt volna, részleteket. Valamelyik sikeres témából. De semmire sem emlékezett. Csak arra, hogy ezek ketten, ez két szerencsétlen alak, telebeszélték hiábavalóságokkal a szobát. „Téli esték – gondolta, s vizes zsebkendőt terített homlokára. Papír, toll, idézetek, laza, elegáns összeköttetés. Ez a legtöbb. Ha az ember egy egész országnak beszél.” Elhatározta, reggel érdeklődik az ügyeleten, mi van Leliknével? Hazatalált-e? S lakik-e valahol, egyáltalán?
A lift nem működött. Leila felgyalogolt az ötödikre. Leverte a havat az ajtó előtt, lábát hosszan húzogatta a bőrrácsos törlőn. Az előszobafogas tömve, az ő kabátja már nem fért. Karjára akasztotta, a kucsma fején maradt. Érezte, olvad a hó és az arcába csöpög, eláztatja a szempillafestéket, szürkésfekete csöppek gördülnek végig az orra tövén, s nem törölheti meg a kámzsapulóver ujjával. Lenyomta a fürdőszobakilincset. Zárva, odabben zubog a víz. Várnia kell, megint. Ha be akar jutni a szobájába. Mert csak a fürdőszobán keresztül lehet. A két szobát összekötő kis fehér ajtót Janóék lezárták egy nagy könyvespolccal. Azzal a könyvespolccal, amit még ők vettek ketten, annak idején. Bátortalanul megkocogtatta a recés tejüvegablakot. – Halló… be szeretnék menni. Fázom. – Fázik – hallotta nagy sokára a fojtott női hangot. – Ne csavarogna annyit. Akkor nem fázna. – Mintha kiszámítaná – mondta Janó –, mindig ilyenkor töri haza a nyavalya… – Tíz perc – kiáltotta aztán –, ennyit csak kibír… „Mindig magáz – gondolta Leila, és áttette másik karjára a nedves kabátot. – Magáznia nem kéne, azért…” – Fázom! – kiáltotta ő is, s megrázta a kilincset. – Hallgasson – Janó kiszólt a kulcslyukon. – A gyerek már alszik. Legalább ilyenkor este kímélje. Üljön le a konyhában. – Ez a rohadt önzés… – Éva hangja, jól cseng a víztükör felett – ezt nem lehet megszokni! Leila behúzódott a kis nyílásba, leült a forgatható székre, fejét a zománcos mosogatóra hajtotta. Éppen annyi helye maradt, hogy lábát, az átnedvesedett csizmával, térdben begörbítve előrenyújtsa. Még érezte Szappanos anyaméhbolyhos szőnyegét a dereka alatt. „Holnap bemegyek a hivatalba – gondolta –, felveszem az okkersárga szoknyát, s fél kilenckor kihúzom a táskámból a pudriét. Angol import pudrié. Ahogy a szobámba bejutok, már látni is fogom. Nyolc zöld kő van a tetején, a zöld szín nyolc árnyalata. Angol import. Made in England. Mind elájulnak. Azt mondom, Janótól kaptam. Janótól, mert még mindig szeret. Valósággal eped utánam, de ha én egyszer valakit meguntam, nincs pardon… amikor csak úgy nyüzsögnek.” Kikukucskált. A tejüveg még világos. Szerette volna megnézni Jancsikát. Egy csókot az arcára. De ezeknek jó fülük van. Meghallják, ha nyikorog az ajtó. Különben is kulcsra zárják. Ott van a kulcs Éva frottírköpenyének a zsebében. Éva imádja Jancsikát. Senki se hinné, hogy nem a sajátja. Jancsika mindig tiszta. A bizonyítványa is kitűnő. Nevettek a tejüveg mögött. Éva Janó hátát mossa. „Viszont vehetnék bokapántos cipőt, az előnyös – gondolta Leila –, és holnap már játsszák az új francia bohózatot…” Tíz percet kibír az ember. Ilyen kellemes gondolatok között. „Az illúziók gyomvilága…” – hülye Szappanos. Kár volt az estéért. „Senki sem fut utánad, csak a falevelek…” Made in England. Rá van nyomtatva, arany betűkkel, olvashatóan. És dr. Szombathelyi Egon megcsókolta a kezét. Csuklónál fogfa, két ujjal. „Gépírók gyöngye…” Hadd dumáljon ez a Szappanos. Talán irigy. Leila megéhezett. Kiemelt egy villányi hideg mákos tésztát Éváék lábosából. Éva jól főz. Általában: Éva mindent jól csinál. Osztályvezető a Gyümértnél. A forgalmazási osztályt vezeti. „Goromba – gondolta Leila. – Persze. Talán féltékeny rám, szegény. Én voltam Janónál az első. És Jancsika is úgy szólít: mama. Ahányszor hozzám engedik, mindig azt mondja: mama, kérem… És csak azért magáz a gyerek is, mert rászoktatták. Így akarják az illemre nevelni.” Letelt a tíz perc. Az ablak elsötétült. Janó és Éva vastag köpenyben, szalmapapucsban, némán átsiettek az előszobán. Csikorgott a kulcs a szobájuk ajtajában, először kívül, majd újra, belül. Leila beléphetett a fürdőszobába. Szabad volt neki keresztüljárnia, kezet és arcot mosni. Csak fürödni nem. De a meleg isteni. Lerámolta holmiját a szennyespadra, a ragyogóra súrolt kád szélére ült, beszívta Éva szappanának illatát. Szívesen kezet mosott volna ezzel a szappannal. De Éva nejlonba csavarta, kis selyemzsinórral megjelölte. – Elpusztulnék az undortól – mondta Éva, még két évvel ezelőtt, Janónak –, ha hozzáérne a szappanomhoz, akár egy ujjal… – Kerüljünk minden fertőzést – felelte Janó –, már csak a gyerek miatt is. A humanizmusnak is van határa. A lakást Janónak ítélték, a gyerekkel együtt. Ez tény, óriási pecséttel, jogerővel. Leila letörölte a tükörről a párát, vicsorított, fogát vizsgálta. Tisztogatta a bőrét egy vattadarabbal. – Menjen aludni, kérem – halotta messziről a hideg szopránt –, ne égesse a villanyt. Ha már fizetni nem tud érte. „Marhák – gondolta Leila –, hiszen alig várom, hogy lássam a pudriémat. Elő fogom venni, felkattintom a tetejét többször, s villódzik majd a nyolcféle zöld…” A szobában jéghideg. Lekapcsolták a radiátor idevezető csapját. Leila megrémült. A falhoz szaladt, végigtapogatta, kereste, hol hatol át legjobban a hang. – Halló – szólt, mint a telefonba –, halló… a fűtés, halló… – Ne kiabáljon – Éva beszélt, a könyvespolcnál, két könyv közötti űrben –, éjszakára senki se fűt. Már figyelmeztettem. Tudja, hogy én következetes vagyok. Mindenben. – Hogy jutottak be? – kérdezte halkan. – A szobakulcsom… – A lakás a mienk – mondta Éva –, ezt ne felejtse el. A humanizmusnak is vannak határai. – Igen – mondta Leila. Ruhástul bújt a paplan alá, szerencse, hogy reggel be se vetette. Azután kiugrott, az írógépasztalka fiókjából előkereste a púdertartót, cipelte magával az ágyba. – Villanyt! – parancsolta a szoprán. – Mi dolgozó emberek vagyunk. Leila eleinte egy régi pongyolát fektetett az ajtóhasadékba, hogy a fény át ne szűrődjön. De Éva egy iskolai hurkapálcikával kipiszkálta. – Rohadt, rafinált nőszemély – mondta akkor Janónak. – Nem tart soká – mondta erre Janó. – Csak elmegy, ha van bőr a képén, ámbár azok után… Leila oldalt fordult, melegítette a fagyos púdertartót a hóna alatt. A függöny nélküli ablakon beesett a kétszer kétméteres téli éjszaka. Szemben még nincs ház. Csak az ég. Fehér ég, éjszaka. Talán minden bajnak az ég az oka. A felhők. Meg a csillagok. Mint azok az estén. Hatéves házasok voltak. Ebben a kisebbik szobában aludt Jancsika, ők ketten az erkélyesben, Janóval. Janó akkor járt esti egyetemre. Sokat tanult. De azért jó volt. Legénykorában is. Határozott. – Összeházasodunk – mondta, amikor az apja meghalt, és a lakását elcserélte erre a lakótelepire –, miért ne, másként ki se utalnának két szobát… Boldog házasság. Pontos ismétlődés. Sohasem veszekedtek. Jancsika mindig jobban szerette az apját. Pedig ő mesélt neki. Végeláthatatlan történeteket. Pont nélkül. Akkoriban még nem sokat adott magára, ette a pénzt a lakás. Szerette Janót. Vagyis, hogy nem szereti, eszébe se jutott. Az anyja nem élt, nem ismerte rokonait. Maszekmunkát vállalt, gépelést. Így került az a regény is oda. Három példányban kérték, különös tekintettet a gondolatjelekre. Szép regény volt, később hallotta, ki is adták. Nagy szerelmi jelenetek. Oldalanként három ötven. Július felé járt, beesteledett. Janó tanult az elhalasztott vizsgájára. Jancsika aludt, szuszogott. Ő gépelt. „ – A sors kopog az ajtón – mondta a regényben a férfi –, és maga engem elűz. A sorsot űzi el.” S a nő beszívta a májusi este illatát, az illattal terhes levegőt… – Gyere velem sétálni – kérlelte Leila Janót. – Majd ősszel – mondta Janó. – Fáj a derekam a gépeléstől, járok egyet… – Járj. És valóban illattal volt terhes a nyári levegő. Az jó író lehetett. Akkoriban kezdték a játszóteret építeni, oda ment ki, az opálos lámpák alá, ódivatú ruhában, és nem volt angol import púdertartója, igazán… Melléállt valaki, látta, hogy férfi és fiatal, az opálos fényben, beszélt, hívta moziba. Ő persze nem ment, szép is volna, idegennel moziba, hát akkor vacsora vagy egy randevú, nem, nem, milyen világosan érezte, hogy azt nem szabad, milyen világosan, érdekes. Elindult a kapu felé, kötelességtudóan, az meg csak követte, és ő büszke volt, hogy nemet képes mondani, hogy nem bonyolódik semmibe, amikor az éjszaka illatoktól terhes… A kapuban megállt, futólag rátekinteti a férfira, azután fel az égre, ilyen nagy csillagok azóta sincsenek. – Nem, moziba nem mehetek – mondta határozottan, s akkor az a férfi megcsókolta, olyan csend volt a kapu alatt, csak az üres kukák rezegtek a hátuk mögött; és gyönyörűségesen szép boldogság, ritka pillanat, holdfény a görögdinnyehéjon, mi lehetett az, mintha belesimult volna a kövekbe, és mégis fel, a csillagokig … Janó majdnem rájuk borította a szemetet, még nem készült el a központi szemétlift, Janó csak állt, kezében a kaucsukvödörrel, megnyomta a lépcsőházi világítás automata gombját, iszonyú világos lett, a férfi kiugrott a kapun, nem is néztek utána, Janó visszavitte a teli vödröt, úgy tárgyaltak, az előszobában, a vödör szemét fölött. – Sohasem láttam… nincs senkim. Nem csaptalak be. Sohasem láttam. – Ott a kapu alatt… ott a kapu alatt… – Nem mentem vele moziba. Sem vacsorázni. Hallod? Nem mentem… – Egy vadidegennel… a kapu alatt. A gyermekem anyja. – Nem… értsd meg. Az arcát se láttam. Semmi köze hozzám… semmi köze ahhoz, ami történt… – Morál inszaniti… morál inszaniti… – üvöltötte Janó, és beírta a beadványába is. Morál inszaniti. Jancsikát rögtön elkülönítették. Janó rendes volt. Nem kürtölte világgá. Csak a bíróság előtt. És később Évának. – Hova menjek, kérem? – kérdezte Leila a tanácsvezető bírót. – Nincs nekem más helyem. – Nem féltem én magát – mondta a bíró. – De onnan el, minél előbb. Gondoljon arra az ártatlan gyerekre. A kisszobából kihordták a nélkülözhető bútorokat. Éva három hónappal később beköltözött. A házmesterné közölte, hogy a főbérlő megnősült. – Az utcára nem tehetjük – mondta Éva –, viseljük türelemmel. Majd csak elviszi valamelyik palija. Jancsika kétszer egy héten bejöhet. – Maga nem olyan, mint mi – mondja Leilának –, magának valami betegsége van, mama, kérem. És szagol. Feltartja azt az édes, kicsi orrát, és körbeszagol a levegőben. Leila felült, közelebb hajolt a téli éjszakához. „Akkor megyek el innen, amikor akarok – gondolta. – Akkor szülök másik gyereket, amikor csak akarok. És választhatok. A variációk végtelenek.” Tudta, hogy a vekker hatkor csörögni fog. Kezét előrenyújtotta, a pudrié nyolc zöld köve jobbra-balra foszforeszkált a sötétben. – Valódi angol – mondta félhangosan, mégis sírni kezdett. Már nem sírt egy esztendeje. „Hülye állat Szappanos – gondolta kétségbeesetten. – Hülye állat Szappanos; részeg disznó… Azért maradok itt, hogy bosszantsam őket… egyedül azért. Nyolc zöld kő.”
– Klárikám – mondta Gedeon, és beadta cipőjét az ajtón –, dugd ki a papucsom. Ez aztán a tél. De így szép. Télen hulljon a hó, nyáron süssön a napocska… Klárika mosolygott rá, kétoldalt csókot váltottak. – Ma új papírcsíkot vágtam a kredencbe – mondta Klárika. – Nagyon fog neked tetszeni. És a barátod? Remélem, meghívtad. Majd akkor bontom fel a szirupos szilvát, még két hetet kibír, szalicillel… – Nagy koponya – Gedeon áhítatosan kefélte a haját a tükör előtt. Bosszantotta, hogy újra meg újra visszaugrik. – Én meg tudom ítélni. Már a gimnáziumban is az volt! Amit a természet külsőleg elvett tőle, azt pótolta itt – homlokára ütött. – Miért? – kérdezte Klárika, s hordta a tányérokat a szobába. – Megjött a papsi, gyerekek! Miért? A tévében nagyon jól fest. Nagy szemek, szőke bajusz… – Ilyen pici – mutatta Gedeon – és soványka. Deréktól felfelé persze impozáns. Pláne akkora asztal mögött. De miért fáradsz? A konyhában éppúgy elfogyasztjuk… – Drágám, nekem ez nem teher – mondta Klárika. Kötényt cserélt, frizuráját megigazította, kezét átkente citromos zselével. – Erre várunk egész nap, hogy összeüljünk fehér abrosznál… Én egész nap erre várok. A fiú és a lány Gedeon nyakába akaszkodott, lehúzták a földig, Gedeon lanyhán tiltakozott, közben a feleségére nézett, büszkén: – Nééézd… – mondta nyafogósan –, mit csiiinálnak velem… minden áldott este… Klárika tapsolt, a gyerekek vezényszóra lepottyantak az apjukról, egyenest a székekre. Klárika elrendezte a szivárványszínű poharakat. Kimerte a levest. Gedeon belemerítette a kanalát. – Milyen? – kérdezte Klárika, és sóváran előrehajolt. A gyerekek szürcsöltek. – Isteni – akarta mondani Gedeon, mert a leves valóban isteni volt, és Klárika gusztusos a halványkék csipkekötényben, tömött hússal és átlátszó koromüveg szemével. Mégsem ezt mondta. – Dimenzió… vannak dimenziók, ahol ez lényegtelen. Hogy milyen a leves. – Valaki bántott? – Klárika tálalta a húst, zöldborsóval. – Ez a kedvenced. – Nem azért élünk, hogy együnk – mondta Gedeon, inkább a gyerekeknek. – Végül is tudomásul kell venni. – De a borsó tényleg nagyon finom – a kislány az apjára nézett, csodálkozva. – Miért nem örülsz neki? – Jó. Örülök. – Gedeon eltolta a tányért. Azok hárman szeretettel, nyájasan figyeltek, a fiú megpróbálkozott: –Papsi… játsszunk ma este Ne nevess korán-t… – Vagy dominót – javasolta Klárika –, elmosogatok, aztán beszállok én is… „Szappanos egyedül abban a nagy lakásban. Dimenziók. Te meg porszem vagy, Kecske – gondolta Gedeon. – Légy impulzushordozó… impulzus…” – Az élet nem folytonos játék – mondta ingerülten. – Hát hallgasd meg akkor a kémiát – kiáltott a fiú. – Jahihoóóó… hozom a könyvem. – Kitűnően tudja – súgta Klárika. – Ezt a logikát tőled örökölte. Mozogtak előtte, imbolyogtak. Megfájdult a feje. – Nincs nekem jogom egyedül lenni? – kiáltotta hirtelen. – Egyedül az ember csak a vécén lehet – mondta a fiú bölcsen –, de ott is csak öt percig, mert másképp bezörögnek… – Két szobánk van. Nincs nekem jogom, hogy… – Hazahoztam a politechnikai díszdobozokat enyvezni… vigyázz, papsi, ha belépsz. A földön száradnak. – A kislány kézen fogta. – De ha akarod, megmutatom. – Igen – mondta Klárika, és kapkodva igazgatta a kék csipkét a melle fölött. – Apuka akarja. – Szép kis szabadság – Gedeon szorosabbra fogta a nyakkendőjét. Még visszaszólt, mielőtt beakasztotta a láncot a vécéajtón: – Nem ezért tanultam én… Klárika átkarolta a gyerekeket, didergett a vékony kötényben, a piros kókuszszőnyegen. – Megfázol… édes papsi… megfázol ott… legalább a házikabátod… Gedeon elhelyezkedett a csukott ülőkén, tiszta és nyugalmas volt körülötte minden, a Brixol szagát egyenesen gondolkodásra serkentőnek érezte. Kiemelte a toalettpapír-csomagot a tartóból, és szórakozottan harmonikázott a lapokkal. „Kétségtelen – gondolta –, hogy ezek odakünn nem okai semminek. Ezt Szappanos is belátná. És nekem jó, hogy este megeszem a levest, és a nyakamat ölelik. Jó, hogy Klárika mellém fekszik, és a térdem közé fúrja a térdét. És csak nekem csinálja ezt. Társasjátékozni is szeretek. Pláne a dominó. De megállhat-e itt az ember? Ez a kérdés…” Megismételte félhangosan, angolul, erre még emlékezett: – This is the question… – Mi baja? – kérdezte suttogva a kislány. – Pedig nem bántottuk – mondta Klárika, koromüveg szeme a könnytől végképp elfeketedett –, menjünk aludni. Majd a jóisten segít. Nem hagy el bennünket. – Isten nincs – mondta a fiú. – Akkor se hagy el – ismételte Klárika. – Valaki megsebezte szegény apátokat. Hogy mennyi gazember nyüzsög, el sem hiszitek. „Holnap bemegyek az üzembe – gondolta Gedeon –, és jól kinyitom a szemem. Miért tennének engem félre; két gimnázium több, mint nyolc általános. Csak el kell kezdeni, hogy az impulzus kijöjjön és észrevegyék… valami újítás, akár. Még hálás leszek ennek a Szappanosnak. Kár, hogy nem mondta meg konkrétan… leves, dominó, nem múlhat el minden este ugyanúgy. Nem múlhat el. Még akkor sem, ha tulajdonképpen kellemes. Nem. Az ember nem állat. Nem kétséges. Non dubium est.” – Ne sírjatok – Klárika takargatta a gyerekeket, mezítláb futkosott a két ágy között, kezét kerek melle alá szorította. – Ne sírjatok, édes kis butáim… előfordul néha. Csak ne sírjatok.
Szappanos frissen ébredt, kilenckor, a bejárónő költötte. Elkészítette a fürdővizet, fenyősóval. Tízkor reggelizett, a nő odatálalta az íróasztalra. Tizenegyig csak ült, mindennap, kellemes kábulatban, s mint két fényképet, összehasonlította a jelent a múlttal. – Lássuk, lássuk – mondogatta, s az oroszlánfejű papírvágókést simogatta. – Hat éve, a főiskola után, albérlet. Nagy termetű háziasszonyok, apró kuncogással: Jaj, de aranyos fiatalember… milyen pici… és mindenütt? Kis fiatalember, mindenütt? Hiábavaló, ostoba kínlódások. A szerelemnek egyetlen értelme van. A hatalom. Az a képesség, hogy uralkodhatunk valakin. Vagy, ha ez így túl durva: védeni a nőt. A férfi támasz. A férfi oltalom. Szappanos elfektette formás kezét a bőrmappa tetején. Nő mindig akadt éppen. Akik készek voltak őt mellükre ölelni. Akik gügyögtek hozzá, és Manókának nevezték. – Manókám… juj, nem fél a kicsi Manóka… – suttogták elragadtatottan. – Ne félj, majd a néni vigyáz a fiúcskára, a fiúkára… a szép, ügyes fiúkára… Egyetlenegy sem akadt. Még a legsoványabb, legványadtabb sem kiáltott fel, amikor könyökét összezárta a bordáinál: Uram vagy, uram vagy… a halálig uram vagy… mint abban a népballadában. „Talán ez a szerencse – gondolta megint, s válogatott a tollak között –, talán másképp belesüppedtem volna én is. Mint a szegény Kecske vagy ez a háremhölgy-imitátor. Talán soha nem ismertem volna meg az értelmes életet. Ez már igazi hatalom: négymillió példányban megsokszorozni önmagam, minden harmadik szombaton… négymilliónak adni egyszerre, ugyanazon erővel. Csak érte kell nyúlniuk, mint a kulcs után.” Valóságos üdülés, a szakrendelés kopott íróasztala helyett. Vad tekintetű gyerekek, alázatos szülőkkel – alázatos gyerekek, vad tekintetű szülőkkel. Hat hét egy-egy kezeléssorozat, vájkálás a lélek nyirkaiban, verejtékes, kemény munka, a végén tökéletes jellemzés, tökéletes javaslattal – és azután semmi. Csak egy-egy kivétel, ami éppen arra elég, hogy meg ne szüntessék az egészet. Így talán nagyobb a hatás, jobb az arány. Föl sem lehet mérni, mekkora. Tömeges. „A belénk nevelt káros normák és a kifejleszthető ellenhatások.” „Az akarati tényező szerepe az önalakításban.” „A szép fogalma. Szépség a mindennapokban.” „Ez már nem is pszichológiai ténykedés – gondolta –, ez már valami komplex. Ha nem is én találom ki az egészet. – Apró cédulákkal tűzködte tele a szovjet és az angol szakkönyv oldalait. – Ilyesmit nem is lehet csak úgy kitalálni. Mindegyik veszi valahonnan, felhasznál ezt-azt, hozzátesz. Rendszerezni, alkalmazni…” Különösen arra volt büszke, hogy még a szakmegállapításokhoz is egyéni véleményt fűzhetett: átfésülte, szabta, helyi viszonyokra, s a tévé megengedte ezt neki. Négymilliónak egyszerre, színtiszta igazat és csakis azt. Óriási felelősség: kigyullad a fény, összeáll a kép, minden harmadik szombaton, ugyanabban az időben, s hallhatja, akinek van füle – kiválaszthatja a sok pelyva közül ezt az állandó, magvas adást. S az a rengeteg gyakorlati példa! Típusesetek, pro és kontra. Mint Gedeon és Leila. Két világos képlet. Lusta, szirupba fulladt férfi. Könnyelmű, ondószagú nő. Talán ők is rájönnek, talán sikerült, azzal a néhány mondattal. Soha nincs késő. Keret van már, a mi korunkban, csak ki kell tölteni, felmagasodni… Ezt lejegyezte. „Semmi más nem kell hozzá, ti buták, ti szerencsétlenek, csak a hirdetett igazságra odafigyelni…” De vajon elmondta-e ezt, mind? Különben is, egyenként lehetetlen, amikor a recept fut már, szériában. Persze, sok-sok példával, tudományosan. Szappanos a nagy faliórára nézett. Modern falióra, hatalmas vonalakkal a számok helyén, középen a két miniatűr mutató, eligazodni nehéz. De megkondul, minden óránál kondul egyet, és ebből körülbelül sejthető. Tizenegy! Munkára. Kicsit még nyugtalankodott, vajon miért? Hirtelen megtalálta. Lelikné! Tárcsázta az ügyeletet. Foglalt. Tááátátá – tiiititi. Mindenki lakik valahol.
Leila kivárta, amíg a segédelőadó lediktálta a leveleket. Gyorsan gépelt, hiba nélkül. Néha indigót cserélt, ilyenkor fel-felvillant előtte a fiókban a kölcsönkönyvtári könyv tövisinda borítója: Ketten a halál ellen. – Nézd – mondta aztán, s előhúzta táskájából a pudriét –, a volt férjemtől kaptam. Nyolc zöld kővel. Kati, aki tulajdonképpen a felettese volt, mert ő kezelte az irattárat, aprólékosan megnézte. Kigombolta esetlen blúzán a gallért. – Azt tudod, hogy nem smaragd? – kérdezte. – Csupa utánzat. – Smaragd, eszembe sem jutott. De ez a kidolgozás, ötvösmunka… – Nem szeretem – mondta Kati, és előpöccintette az aranyláncot a kihajtott gallér mögül –, ha már ékszer, legyen valódi. Inkább kevesebb, de sohasem hamis. – …de hát ez pudrié… – Ó – mondta Kati, és elnézően mosolygott –, azért, mert én nem veszem fel ide, ebbe a füstös, hivatali helyiségbe, azért nekem is van egy s más… például a színházi komplém. Fekete lakktáska, gyöngyházzal, s benne a fekete pudrié. Színfekete, ohne dísz, cafrang, s egyetlen briliánscsepp a közepén – egyetlen csepp! De briliáns! – Szép tőle, hogy még most is, hogy én már elhagytam… – dadogta Leila. – Ajándék lónak ne nézd a fogát. De ne nagyon mutogasd. Koppant a nyolc zöld kő a táska fenekén. – Különben is, ne légy gyerek – folytatta Kati, s energikusan csattogtatta a fűzőgépet –, meddig tűröd őket a saját lakásodban? Elvégre a tied, vagy nem? – No igen – mondta Leila, és leütötte háromszor ugyanazt a billentyűt –, de hát humanizmus is van. Ha én mennék el, az nagyvonalúbb, csak el kéne szánnom magam, valamelyikkel, érted… – fejével körbeintett, a három ajtó felé. – Ó, ó – felelte Kati, felmászott a létrára, és ott is maradt, az iratok közt, a legfelső polcon. „Persze – gondolta Leila –, ennek szegénynek csak olaj a tűzre az ilyesmi. Tíz éve, egy unalmas villanyszerelő férjjel… Egy férj, aki villanyszerelő…” Ha Éváék kikapcsolják a villanyát, legközelebb villanyszerelőt hív. Gyakran jár a házba, feltűnő, milyen tiszta inget visel az overallja alatt… Talán baj, ha az ember túlságosan tartózkodó. Megijednek a férfiak, s egy-két célzásnál nem lépnek tovább. Eddig nem is volt sürgős. Az a szoba ott, kellemes, s Jancsikának sem mindegy, ha elköltözik az anyja. És ez a Kati is folyton itt lóg. – Parancsoljon velem – kiáltotta lelkesen, s betolta az alsó fiókot, a tövisindás könyvvel. – Drága Meskókám… magának bármit. – Egyelőre szorítkozzunk a levélre… Kati lejjebb ereszkedett az alumíniumlétrán, s mintha összevillant volna Meskóval a szeme. – Szorítkozom, drága Meskókám, szorítkozom… szorítkozzunk össze. – Ez afféle szellemesség, férfiaknál mindig nagy sikere van. – Addig is, ha egy kávét hozna, lekötelezne a sírig… – mondta Meskó, és kiszámolt három húszat. – Borravaló természetben – mondta Leila, hátralökte a széket –, majd ha kedvem szottyan… – Ne tegyen türelmetlenné, gépírók gyöngye – Meskó az asztalkára ejtette pecsétgyűrűs ujját –, és ne súlyosbítsa álmatlan éjszakáim. „Na ugye – gondolta Leila, s ahogy átvette a három húszat, megkaparta körme hegyével a férfi tenyerét. – Ez azt jelenti, nem reménytelen. Valami ilyet. Hülye Szappanos. El sem tudja képzelni, milyen ez, ha ennyire buknak… Hülye. Kati most leszáll a létráról, és gúnyos megjegyzést tesz, mert irigy, és Meskó biztosan elszólja magát, a férfiak képtelenek uralkodni az érzékeiken…” A folyosó üres volt, Leila visszafordult, halkan a kilincsre tette a kezét, és fülét a résre tapasztotta. – Legyen hozzá türelmes – mondta Kati –, az ilyet sajnálni kell. – …van valakinek egyáltalán gusztusa ilyen nőre? De ha nem ért a szép szóból, kicseréltetem… – Meskó kartárs! Drága jó Meskó kartárs… Hát már a szállításról is úgy rakták ide… és még ki tudja, honnan. Legyen megértő… innen már csak az utcára kerülhet. „Rémes a hajam – gondolta Leila –, jaj, rémes. Visszamegyek, és felteszem a szép prémsapkám… a szép prémsapkám…” Lenyomta a kilincset, azok csak néztek rá, ahogy a fogashoz megy, fejébe teszi a kucsmát, az arcába lógnak a kócos szőrcsimbókok. – Elnézést – mondta –, sietek. Várnak a liftnél. És még a kávét is felvitte. És még a harmincöt levelet is leverte a gépen. És még vacsorát is vett, húsz deka krinolint, ecetes hagymával. – Meskó az csak egy. – Állt a csukott fürdőszoba előtt. – A púdertartó diszkréten elegáns. Szappanos téved. Mert ha igaza van, akkor mindennek vége.
Gedeon izgatottan topogott az üvegkalitkában. Megint izzad a göndör haja alatt. Amikor hívatta a munkavezető, még kezet is mosott. – Nézze, Kulcsár elvtárs – mondta Schnitzler –, terveink vannak magával. – Leemelte a fogasról az olajos, szakadt köpenyt, s elegáns utcai ruhája fölé húzta. – Én mindig együtt lélegzek magukkal. – Bekapcsolta a meleget fújó ventilátort. – Látom én, az elvtársak is látják, nem jó ez, hogy nincs határozott munkaköre… Egyik nap ládák, másik nap karton, hallom, a raktárban is segít… Méltányoljuk az igényeit. Szeretnénk magát specializálni. Mégiscsak van két osztálya, s ha már nem tanult tovább, istenem, aki családos, annak nem olyan könnyű… – Schnitzler elvtárs! – Gedeon felső zsebére tette a kezét, pontosan oda, ahova Klárika olyan szépen kihímezte a K. G.-t. – Én a tanulmányaimat könnyelműen abbahagytam, annak idején… rossz társaság, lányok… de hát az ember komolyodik, ha az élet iskolája… „Maradjon ki, édes fiam. Válasszon valami tisztességes szakmát – mondta az osztályfőnöke, másodikban. – A gimnázium nem kötelező. Ha egyszer nem bírja. Csak tönkreteszi magát. Attól még lepipálhat engem is, hajaj, dupla annyi fizetéssel…” Különösen a nyelvek. Matekban az egyenletek. S a történelem, a sok hasonló évszámmal. – Ha rám tetszenek gondolni, bennem nem tetszenek csalatkozni. Éppen ez az, ami bizonyos fokig zsong a fejemben: hogy ugye, az ember lendítsen valamit, mert mindannyian ki akarjuk fejezni az egyéniségünket, Schnitzler elvtárs, például a táncdalénekesek… – Az új tekercselőgépről beszélek. – …mert az tisztára lehetetlen, hogy csak úgy a családi békességbe belesüppedni, éppen tárgyaltuk a barátommal, doktor Szappanos Albert, a tévéből, a tévé-Szappanos, tárgyaltuk, hogy ha az ember bezárkózik a négy fal közé, mire vezet, a nagy családi izé… A családi élet veszélyes, nagyon… Gedeon leereszkedett az ajtó melletti székre. A pillanat. Itt a pillanat. – Bizony – mondta Schnitzler, és elmélázott. A felesége tegnap este miszlikbe szabdalta a személyi igazolványát. Klimax. Hosszadalmas betegség. – Csehszlovákiából kaptuk. Fene tudja, mennyit bír. Ráállíthatnám magát, két napra… – Kérem a műszaki leírást, fordítással, eltájékozódom, fix und fertig… Schnitzler barátságosan rámosolygott. – Összeállítás, ilyesmi, megvannak arra a szakemberek. Dehogyis terhelek én ezzel egy dolgozót, nyolcforintos órabérben… Automata tekercselő, simítóhengerrel. Egyetlen gombnyomás! Levitte Kulcsárt a hatos terembe. Gyönyörű gép volt, csupa csillogás, nyújtott spirálhuzalok, erőgép, valami fantasztikus, távoli bolygóról. – Pedig csak egyszerű tekercselő – mondta Schnitzler ünnepélyesen. – Azért ha akarja, ismertetem. Megnyomott egy gombot, szaladt a hullámos papír, a henger átvasalta, a másik felnyalta, göngyölítette, két emelő letette, mint a spulnit, elektromos targoncára, és egy csapóajtón eltűnt a mélyben az egész. Jött, folyamatosan. Az acél fűrészszakító lágyan zümmögött. Schnitzler beszélt, rajzokat mutogatott, és közben rá-rászorította Kulcsár ujját a megfelelő gombra. – Kiváló konstrukció – mondogatta –, első hallásra persze ijesztő. De magának a szerkezettel az égvilágon semmi dolga. Csak ez a három gomb. Ez a három, a három fázisra. Érti? – Ez a három? – kérdezte Gedeon. – Reggeltől estig? – És tartsa nyitva a szemét! Néha a kezét is odaérintheti, így, a tenyerével laposan, amikor éppen szalad az anyag fölfelé… érti? Hogy elég sima-e. És hogy ne unatkozzon. – Erre tetszettek gondolni, velem kapcsolatban? – kérdezte Kulcsár még egyszer. – Ha szépen belejön. Mindig a megfelelő gombot, a megfelelő időben. Ez a titka. – És ha fennakad? – kérdezte Kulcsár reménykedve. – Akkor mi a teendőm? – Akkor egyszerűen abbahagyja a nyomkodást. És jön hozzám – mondta Schnitzler –, de futólépésben. Bele ne piszkáljon, ember, nem akarok maga miatt sittre kerülni. Gedeon egyedül maradt. Megfogadta a tanácsot, tenyerét végigszalajtotta a surranó papíríveken. Nyomta a gombokat. Hogy mikor kell, melyiket, az is ki volt írva. „Ha elromlana – gondolta –, mire észbe kapnának, én már meg is találnám a hibát. Műszaki érzékem tagadhatatlan. Ha elromlana.” Jöttek a műhelyekből, ötösével, felváltva. Megbámulták a szerkezetet. Kulcsár élénkebben nyomogatott. – Gyönyörű – mondta Vezér néni, hangosan, mert enyvszaga volt, s elhúzódtak mellőle az új felvételisek. – És az a szép benne, hogy egy kisgyermek is kezelheti. – Ezért érdemes hozzánk belépni, ha kicsi is a fizetés – mondta a személyzetis helyeslően –, mert itt a perspektíva! Itt, néhány lépésnyire, az orruk előtt! „Ha elromlana – gondolta Kulcsár makacsul, zsibbadt a hüvelyk- és mutatóujja. – Szappanos okos fiú. Biztosan van lehetőség. Persze, ha az ember rögtön elcsügged… Keresni kell, keresni, keresni, az elszántság meghozza a jutalmát.” Fájt a jobb keze. Megpróbálta bal kézzel. Úgy is ment.
Jött a házmesterfiú a liftkulccsal. „Forintot adok – gondolta Leila –, és ha felérünk, megcsípem az arcát. Attól teljesen begerjed. Neki is kell valami, valami szép, egy házmesterfiúnak.” – Na! – mondta a fiú. Pattanásos bőre dühtől lángolt. – Forintért még ezt is…?! „Csak modoruk nincs – gondolta Leila, s kínosan visszamosolygott –, ezzel leplezik a gátlásaikat.” A szombat jó nap. Szombaton senki se fürdik, egyenest bemehet a szobába. És ha Évának és Janónak programja van, megengedik, hogy Jancsikával megnézze a tévét. Ma este megint Szappanos beszél – a zenés show és a Mindenki lehet gyilkos között. Jobb, ha meg sem hallgatja. Jobb, ha lefekszik, és átalussza a két ünnepet. Nyolc napja múlt, hogy elnyújtózott Szappanos bolyhos szőnyegén. Nyolc napja, hogy az a hülye, részegen, telebeszélte a fejét. Csak bennragad az emberben a gyanú, akárhogy is, jelentőséget tulajdonít a legegyszerűbb csevegésnek, azt hiszi, üldözik, pedig hát dehogy. „Nincs más a nyomodban, csak a száraz falevél…” Szappanos költői hasonlatai. Ma este is dumál majd sok okosat, szegény Szappanos, azzal az újszülött-testével, neki aztán senki se jut, persze. Odaülnek Jancsikával a kép elé, Mici mackó, talán Jancsika nem veszi el a kis kezét, ki tudja, talán még a tarkóját is sikerül megcsókolni… Csizmáját lehúzta az előszobában, a sarat be ne vigye, kár Évát dühíteni. Fázott harisnyás talpa, de a papucsa eltűnt, nyilván kidobatták a takarítónővel. Figyelmeztették elégszer, ne hagyja a kád alatt, ronda vacak és büdös is. Lábujjhegyen lopódzott a szobájába, megette az orosz hússalátát, papírpohárból, fagylaltoskanállal. Meskó azóta igazán udvarias. S érezteti vele, hogy megsértődött, hűvös fensőbbséggel. Azért ezt nem kellett volna, ennek a Meskónak. Ha nem is akarta Kati előtt kiteregetni a lelki életét. Ámbár nős, érthető, ha óvatos. Ez is afféle védekezés: támadás a védekezés leghatásosabb formája, ez a harcászatból ismeretes. Döntött. A pudriét hétfőn visszacseréli zenélő dobozra, cigit tesz bele, azzal kínálja a tagokat, ha jönnek diktálni a leveleket. Szép aranyszínű doboz, kulccsal felhúzható, s a Tavasz-keringőt játssza, két teljes percig. Határozottan lelkesítette a gondolat. Átöltözött, steppelt nejlonpongyolába, hóna alatt gondosan elkente a dezodort. Fülét a falra nyomta. Csend. Biztató csend, halk motozással. Közbe-közbe Jancsika vontatott nyafogása: – Éva mama… jóóó? – Kicsit nyűgösebben: – Éva mamaaaa… – Piciny életem – Leila könnyezett, aztán gyorsan letörölte. – Engem vár. Megközelítette ajtajukat, a hideg előszobán át. Kopogott. – Kell valami? – kérdezte Éva a csukott ajtó mögül. Újra kopogott, halkabban. „Ha nem szólnak, annyi mint szabad…” Benyitott. – Jó estét kívánok – mondta illedelmesen –, látom, készülődnek. Én addig Jancsikával megnézném a tévét. Nem csinálunk rendetlenséget. Ifjúkori játszópajtásom, a Szappanos… – Ma nincs tévézés – mondta Éva, igazította Jancsika nyakkendőjét –, hármasba megyünk, elég nagy fiú már, a társasághoz… Janó a sötét öltöny zakóját próbálgatta, teljesen lekötötte, hogy a gombot megint kijjebb kell varrni. – Talán Jancsika mégis maradna – mondta Leila. – Hideg téli este, mindenhol jó, de legjobb otthon… – …és mindenkinek úgy köszönjek, hogy kezicsókolom? – Jancsika forgott a szoba közepén, tetszelegve, a hosszú matróznadrágban. – Tetszik, mama, kérem? – Megfázik. Ne vigyék el. – Leila Janóhoz fordult. – Hagyják itt. Mindig itt szokták hagyni. – Nem lehet a társaséletből kirekeszteni egy ekkora gyereket. Legyen nyugodt, ott csak jót tanul. És ne legyen hisztérikus. Az egész világ nem igazodhat maga után – mondta Janó. Húzogatta a szűk zakót. – Hát hasas vagyok én? – kérdezte Évától. – De te, Jancsika, szívesebben ülnél itt a melegben, a tévében Mici mackó… – Füstbe ment terv – Jancsika rohant a kabátjáért. – Én azt fogom szavalni, mama kérem, az a bácsi azzisten… – Asz-szisz-tens, kispofám. Asszisztens a filmgyárban – mondta Éva. Jancsika illegette magát az előszobatükör előtt. Leila leült a fotelba, lábát eltüntette a párnázat alatt. – Hát akkor majd, szép csendben, elüldögélek itt, megtekintem, legalább a híradót meg ezt a Szappanost. Közeli ismerősöm, félig-meddig kötelesség… Janó kényszeredetten sóhajtott. Éva hirtelen odavágta a kardigánját. – Jaj, olyan ideges vagyok… istenem, istenem… – mormolta, s fel-alá szaladgált a szobában. – Telefonügyelet – mondta Leila, és szorította a karfát. – Hol a jóakarat határa? – Éva megállt Janó előtt, fordított rajta, magafelé. – Miért muszáj ezt nekem…? Tudod, hogy ettől milyen ideges leszek… tudod… oda az egész este. A személyes dolgaim… – kapkodva mutatott a fiókok felé. – Erre engem senki sem kötelezhet… – Nézze – mondta Janó kényszeredetten, és Leilához sétált, letekintett rá a magasból. – Mi be szoktuk zárni az ajtót. Minket nyugtalanít… – Teljesen átitat mindent ez a… parfüm. És a ruháim… – Éva a fotel mögé csúszott, onnan mutatta, széles pantomim-mozdulattal, hogyan próbálja fel Leila azokat a vállfán tartott, féltve őrzött ruhákat. – Jövő hónapban én is veszek – hadarta Leila –, színesre állíthatót, nyolc csatornával. Alkalomadtán én sem zárkózom el… Jancsika gyerek. Szeret szórakozni. Nincs ebben semmi rossz. Tizenegyig lefut a műsor, utána az alvás, üdítő. Nem olyan rosszak ezek, csak a szájuk jár. – Nem – Éva letette a kalapját. – Akkor itthon maradok inkább. Ha ennyit nem várhat el az ember, a tulajdon otthonában, a tulajdon férjétől. – Mondja, nem érti a kulturált nyelvet? – kérdezte Janó, s letépte zakójáról a gombot. – Miért kell magának kiforszírozni…? Leila egészen pici lett az öblös karosszékben. Nem baj, ha beszélnek. Csak innen el ne zavarják. Csak ezt a műsort, ezt az egyetlenegyet… – Kultúra! Kultúra… ennek? Aki beleragad az ócska képernyőbe? Hát nem jellemző ez, már önmagában? Leila könyörögve kereste Janó szemét. Olyan makacs volt, hogy hiába kapdosta Janó a fejét, jobbra-balra, mégiscsak bele kellett néznie. És Janó megsajnálta, egy percre. Halvány látvány támadt benne, egy másik Leiláról, tíz évvel korábban. Szegény. Szegény állatka. – Eredj a szobádba – mondta, szinte lágyan –, én kérlek rá, a békességért. Karon fogta Évát, kihúzta az előszobába, suttogott neki, felvették a kabátokat. Leila felemelkedett, mintha lecsiszolták volna testéről a rozsdát. „Tegezett – gondolta, és szétolvadt benne a fájdalom. – Úgy szólt hozzám, mint régen. Azon a hangon.” Az a kapu, amit sehogy sem akart látni, kinyílott, a másodperc töredéke alatt: és a kapun belül felizzott a halott élet. Kívül pedig dermesztően hideg volt és sötét. – No – mondta Éva lehiggadva –, hadd zárjam már… A tévéhez sietett, elrakta a dróthosszabbítót. – Amúgy is folyton recseg, mi így az élvezet…?! „Nem – gondolta Leila. – Nem lett volna szabad tegeznie. Nem lett volna szabad ezt tennie velem.” Az ablakhoz szaladt, feltépte. – Én öngyilkos leszek – mondta, alig izgatottabban, mint amikor újfajta krémet fedez fel a drogériák üvegpolcain. A huzat bevágta az előszobaajtót. Éva kiszaladt, Jancsikához. Janó Leilához lépett, pofon vágta kétszer. – A hülye kurvája – ordította –, öngyilkos… Még mit nem, a hülye kurvája.
– Ne zavarjátok most a gombfocival – mondta Klárika a gyerekeknek – szegény apátok, valami zűr van a gépével. Új gép, nagyon komplikált. Kulcsár ült a leszedett asztal mellett, fejét lehajtotta, kezét összekulcsolta, mint az utas a másodosztályú fapadon. „Kitűnő gép – gondolta – és teljesen zajtalan. Egyik hét a másik után.” – Teszek ecetes ruhát a homlokodra – mondta Klárika –, az felfrissít, meglásd… nem volna szabad ennyire ráhajtani… Mire hazajössz, nekünk mi marad? – Vagy vetítek a diával… – hozta a fiú a diavetítőt, a lány meg a dobozokat. – Ide az asztalra, eléd. Toldi meg a farkasok. Vékony karja megfeszült, ahogy magasra tartotta a készüléket a levegőben. – …így még föl sem kell kelned. – Toldi… az nagyon érdekes – Klárika is odaállt, a kép fölé buggyantotta szép, meleg mellét. – Majd én olvasom a szöveget. „Miklós pedig indult a szokatlan útra, magát jobban-jobban a nádasba fúrta…” Miklós hatalmas lába emelkedőben. Bikanyakára lóg beatles-frizurája. „Jő az anyafarkas, szörnyű ordítással, rohan a fiúnak, birkóznak egymással…” Valószínűtlenül nagy farkas. Ugyanaz a farkas, jobbról, egy másik képen. Aztán balról. Kattanás. A papír is így szalad azon a tökéletes gépen. Ilyen hangtalanul. Ilyen élettelen csendben. „…mit csinálsz most, Miklós? jaj, dehogy bírsz vélek! Ezer lelked volna, mégis megölnének…” – olvasta Klárika vékony, elszörnyedt hangon, s közben biztatóan simogatta Gedeon dróthaját. Két farkas. Aztán egy se, csak a holdvilág, mint egy közért-citrom. – Ilyen hülyeségek – mondta Gedeon. – De ez kötelező az iskolában, papsi… – Az iskola! Mindig ilyen hülyeségekkel traktál. Nem erre kéne rámenni, az élet szempontjából, az iskolában… – Birsalmabefőtt… kérsz? Ragyogtak a birsalmaszeletek a tányérkán. – Csak enni, enni – mondta Gedeon. – Meg játszani. Ez a ti összes ajánlatotok. Klárika elfordult, úgy törölte ki a szeme sarkát, ne vegyék észre. Kapkodva, segélykérően nézett körül a szobában. – A tévé… – kiáltotta: – Drágám, ma este a Szappanos barátod… – Barátom? Elé se merek állni. Pedig ő felnyitotta a szemem. Jobb későn, mint soha. De tehetek én valamit? Kérdezem: tehetek, amikor ti…? – De drágám – Klárika halkan sírt –, mit vétettünk, immár két hete…? – Két hete! Sose hallottál arról, hogy a pohár egyszer kicsordul? – De apu – mondta a kislány élesen. – Olyan dolgod van, mint egy török pasának… – Első osztályú háremhölggyel – fűzte hozzá a fiú, és szeretettel megpaskolta az anyja derekát. – Nincs betegség sem – folytatta Klárika. – Tényleg, el ne kiabáljuk, ezen a télen, még egy nátha sem. A pénzért sem nyúzlak, beosztom, láthatod, varrok is mellé, hogy az a napi kis édesség… A színház sem rajtam múlik, te mondod mindig, hogy abból már kinőttél. – És ez minden? – Hány embernek még ez sem jut – mondta komolyan Klárika, magához húzta a gyerekeket. – Hány ember hálát adna érte! – Bekapcsoljam a tévét? – kérdezte a kislány, hosszú csend után. – Nem kell. Nekem hiába beszél. Fojtsak meg én is farkasokat? – Uuuuu… uuuuu… apu… – kiáltotta a fiú, s megkaparta Gedeon kezét. – Farkas vagyok, én vagyok a farkas… Na… – könyörögve felvonított. – Uuuuu… apu, gyere! – Csend! – Gedeon képen vágta, nem túl erősen. A fiú még fújt egyet, sóhajtásként. – Uuuuu – aztán kiszaladt a szobából, bevágta az ajtót maga mögött. – És mi ez a sok szemét? – kiáltotta Gedeon. Beletúrt a kislány táskájába. – Mi ez a szemét, szerteszéjjel? – Ez nem szemét! – mondta a kislány, villogó szemmel. Elhárította anyja ijedt mozdulatát. – Ez gyufacímke! És légy szíves, ne veszekedj, azzal nem leszel nagyobb fiú! – Pofon váglak ám téged is – motyogta Gedeon, elgyöngülve. – Mi az a gyufacímke? – Címke, a gyufásdobozokról. Az őrsünk gyűjti, forradalmi sorozat. – Ilyen ostobaság. Csak a helyet foglalja. – …aztán felragasztjuk, kartonra. De van ám sokféle sorozat. Például olimpiai… – Igazán? – kérdezte Gedeon, és kirakta a címkéket az asztalon. – Meg magyar városok. És külföldiek, csupa színes. Persze, mi csak a forradalmit, őrsi keretben… – Címkegyűjtés, az is valami? – De apu – mondta a kislány, méltatlankodva –, komoly dolog ez. Még klubjuk is van a Bajza utcában. Egy-egy igazi gyűjtemény ezreket ér. – Ezreket…? – Gedeon cserélgette a címkéket. – Amellett ismeretterjesztő! – Ismeretterjesztő, látod, az lehet. Ebből a szempontból, esetleg… – És irtó nehéz. Megszerezni meg rendszerezni… Négy-öt krapek, ha bírja, négy-öt összesen az országban… – Ne zavard már apádat – szólt közbe Klárika –, látod, nincs jól. Ne zavard ezzel a csacsisággal. – Csacsiság? Azt nem lehet fixen állítani – mondta Gedeon –, azért, mert neked nincs érzéked hozzá, Klárikám. Kulturális szempontból nyilván felbecsülhetetlen. Akár a bélyeg vagy a régi mozsarak… Elkérte a sorozatot. Klárika hiába várta, hogy lefeküdjön. Gedeon csak ült, s éppen azt a címkét nézte, születő reménykedéssel, amelyiken két fegyver középtájt összetapadt.
„A március is tél, egészen március huszonegyig – gondolta Szappanos, s a gázfűtést maximálisra kapcsolta. – Ez a legrosszabb, amikor látszólag olvad.” Narancshéjat tett a cseréppárkányra, a lakkpadlón átfényezte a homályos foltokat. A selyempapírba burkolt csomagot óvatosan a heverőre helyezte, melléült, s mielőtt bontotta volna, már meghatározta, hova akasztja. Az íróasztala fölé, kicsit oldalt, nem túl magasan. Körömreszelővel elnyiszálta a zsineget, kiemelte a faragott arcot. Megnyugodott. A legkiválóbb iparművész, hamísítás kizárva. Talán tömör fa, talán fújt agyag. Mindegy. Enyhén szív alakú arc, férfi vagy nő. Kicsi arc, teremtő szemekkel. Szakáll az állán. De lehet, hogy csak könnyű sál. A szög kétszer eltörött, harmadszorra sikerült beverni az előregyártott négy lyukon. Megnézte lámpafényben. Így szelídebb. Nappal harcra kész, keserű. Mások saját fényképükkel aggatják tele a dolgozósarkot. Ízléstelen. „Ez is fénykép – gondolta –, talán remélhetem, nagyképűség nélkül, hogy hasonlít.” Ritka este ígérkezett. Azon ritka esték egyike, amikor nem ül a könyvek között, és nem írja át ötvenhatszor a mondatait. Ma leadta a tavaszi tervet, egészen keveset módosítottak, kihúzták az öregeknek szóló Fájdalmas-e a halál? című fejezetet. – Majd megtudják úgyis – mondta a szerkesztő –, minek őket ijesztgetni? Éppen mi? Tulajdonképpen minden téma kidolgozva. Amíg más fetrengett vagy kanasztázott a hosszú téli estéken, ő itt görnyedt az íróasztalánál, minden áldott este. Még karácsonykor is. Így viselte el valahogy a szomszéd gyertyáinak táncoló árnyékát az üres jobb sarokban. Különben is: ez már átmenet – télből a tavaszba. Egyetlen este, semmit sem csinálni, csak megbámulni a szobában a tárgyakat, külön-külön. Finoman pörkölődött a narancsillat. Leheveredett, úgy, hogy a faragott arcot fekve is láthassa. Ingét kihúzta nadrágjából, kezét becézve billegtette derekán, a vékony hasszalonnán, borzongott hozzá, apró libabőrrel. Talán el is szundított, vagy csak kikapcsolt az agya, függönyt látott, szőnyeget, falmintát önmagában, a hozzá tapadó vélemény nélkül. Aztán felrezzent, már észrevette a képen a festő nevét és a kopást az ajtózománcon. Kihúzta bal fele alól az esti lapot, felkattantotta a kovácsoltvas „petróleumlámpát”. Most olvasni fogunk – mondta a faragott arcnak. – Azután vacsorázunk. A házinéni túrógombócát. Sok cukorral. A külpolitikát átlapozta. Az csak zavar. Ha az ember beugrana, készülhetne naponta a háborúra. Ugrál a háború, egyik csücsökből a másik csücsökbe, mint a bacilus. De nem lesz. Nem lesz, mert teljesen értelmetlen és a józan ésszel ellenkezik. Napló, helyi hírek, tévékritika. De nem említették a nevét, kivételesen. Van, aki az apróhirdetést keresi. A férjét, feleségét. Vagy víkendházat, helyette. Csak az orrukig látnak. Rendőri hirdetmény: Ki ismeri? Bandzsa, barátságtalan öregasszony. Jé. Lelikné. Majdnem vicces volt, két hónap után, az újsághasábon. „… aggkori érelmeszesedésben szenved, címét, adatait – feltehető neve kivételével – nem tudja. Rokonai jelentkezzenek a 432-401 számon, hivatalos időben.” „Meglepő – gondolta Szappanos, elment a kedve a fekvéstől –, azóta képtelenek kinyomozni. Pedig nem a földből bújt elő, mint a gomba. Valahol csak lakott – valahonnan csak kilökték. Vagy elszökött, zavaros és bátor pillanatában.” Kivitte az újságot, leterítette az előszobában, hogy a házinéni arra lépjen. Túl soká lesz tizenegy. Aludni nem tud még. Lelikné. Amikor itt ücsörgött az a két ürge. Azok is röhögtek a markukba, az ő tanácsain. Fütyülnek az emelkedett szólamokra, a saját hazájában senki sem próféta. A tévében más, ismeretlennek nagyobb a respektje. De hogy Lelikné még mindig… Miért ne beszéljen erről valakivel? Hiába, aki a rendszeres munkát megszokta, egyetlen este sem bírja tétlenül. Jó volna hallani, egyszerű ember szájából, a múltkori adás, a filmbevágással, hogy hatott… és nem túlzás-e a könnyező pálma a háta mögött? És az is olyan kedves, megkérdezni: öregem, hogy ityeg a fityeg? A család? Növekszik, gyarapszik? …mert az is lehet, hogy megsértődtek a nyers őszinteségen, és most széltében-hosszában terjesztik, hogy a Szappanos Albi… Leila nem adta meg a számát, a volt férje szörnyen féltékeny, mondta, minek a balhé. Két hónap alatt, különben is, ez a típus, ki tudja, hova jutott, egy maszek fuvarozza már a kocsiján… Kulcsár Gedeon. A szomszédé a telefon, de a legkészségesebben, aranyos emberek, mondta Gedeon. Humora volt a Kecskének valamikor, nevetni fog, hogy a Lelikné még mindig… bár nem nevetséges. Ülve telefonált, a teve alakú bőrzsámolyon. – Jó – mondta a szomszéd kurtán. Szappanos azt hitte, meg sem értette, nem is hívja, már éppen le akarta tenni, amikor Kulcsár a kagylóba lihegett: – Tessék kérem… itt Kulcsár Gedeon, személyesen… – Nagyon örült Szappanosnak. Valósággal elcsuklott a hangja. – Szegény öreglány – mondta Leliknére. – Látod, látod, elvehetted volna feleségül, hihi… – No csak azért, mert érdekes… éppen akkor, amikor ti fölkerestetek, azon a kellemes estén… bár engem berúgattatok. A saját italommal! Kecske, amit mondtam, nem rosszindulatból, öregem, csak hát amit az ember próbál mindig… hát kicsúszott a számon, anélkül hogy konkrétan titeket, csak úgy általában… Ez jó. Nagyvonalú. Ezzel aztán be is lehet fejezni. Már régebben kellett volna, ne legyen félreértés. – De barátom – mondta Kulcsár, olyan hangosan, hogy Szappanos távolabb vitte a fülét –, még meg sem köszöntem. Én hiszek abban, hogy vannak sorsdöntő beszélgetések… Persze, bennem már régen csírázott valami… de a te kvázi öntözővized… – Mi? – kérdezte Szappanos, idegesen mocorgott a bőrtevén. – Mi a csuda? – Egészen más dolgok alakultak körülöttem. Egészen mások. Azt mondanád, le a kalappal. Nem is lehet csak úgy, egyik napról a másikra. Persze, ez a csíra bennem… de hát a szellemi támogatás részedről jelentős. Nem engedem ám magam az olcsó izékkel elúsztatni… nem, kérlek. Ebben könyörtelen vagyok. Lenyomom a nyolc óra melót, aztán haza. Nem volt könnyű, de megértették: bezárkózom az egyik helyiségbe, érted, és rendezgetem… – Mit…?! – Telefonon hosszadalmas… Kérlek, alapítottam egy címkegyűjteményt. Levelezek a világ minden tájával. Máris van egy kanadai példányom. – És a kedves családod? – szakította félbe Szappanos, rémülten. – Mit mondjak, szo-szo… Az ilyesmi áldozattal jár, nem lehet folyton csapdlecsacsit játszani. Vágják a bánatos képeket. De ha valaki, hát te megérted. Bámulni fogsz, ha majd beletekintesz, néhány év múlva. Amellett tőke! Na? Erre nem gondoltál, mi, a legmerészebb álmaidban sem, valld be… Persze nélküled még mindig ott tartanék… – Hol? Hol ott? – kérdezte Szappanos szomorúan. – Tudod te. Ne szerénykedj. Majd megnézlek áprilisban. Ez a sok minden elvitte az időmet… Különben is, te csak ne strapáld magad, elmondod, mit, hogy, aki aztán buta paraszt és nem fogja fel, hiába. Annak a nőnek is megmondtad, én emlékszem, épp csak szalonspicces voltam, megmondtad, ébredjen fel, hölgyem, hiszen még engem is undorított az a belvárosi dumája… képzeld, odanyomta a telefonszámát, a kapualjban, nekem. – Kicsoda? – Szappanos tusakodott. Ha lenyomná, úgy tűnne, megszakadt a vonal. – Az a töröknevű spiné… az általánosból. Kovács Leila… – Megmondanád a számát? Légy szíves… – Szerencse, hogy itt az én mindent tudó noteszkám… Te kujon! Hiába, ezek a hosszú téli esték… – Igen – mondta Szappanos –, ne haragudj, csengetnek. – Fél kézzel felfirkantotta a számot a spirálfüzet tetejére. – Talán megint a Lelikné – kuncogott Gedeon. – El ne szalaszd. Hát szevasz. És kösz. – Én is – mondta Szappanos. Nem akart gondolkozni, mohón tárcsázta Leila számát. Most majd kiderül. Leila nem emlékszik semmire. Csevegni, locsogni fog, mint azelőtt, ostobán, feltöltve napi kis ópiumadagjaival. Csak szegény Gedeon… Az ilyen Leilákról minden lepereg. Vagy talán megszólal, mély, kellemes alt hangon, és a hangjában él majd az ébredés szigorú, de tiszta józansága… – Tódor János – mondta a kagyló túlsó végén valaki színtelenül. – Pardon… kivel beszélek? – kérdezte Szappanos elbátortalanodva. – Tódor János – ismételte a férfi, ugyanolyan színtelenül. – Elnézést a zavarásért… doktor Szappanos Albert… A kis Leilával szeretnék… Miért kellett ez a „kis”? Ez a volt férj, vagy az új házibarát, szépet gondolhat. – Kovács Leilával? – Igen. Kovács Leila. Kovács. – Kérem – mondta a férfi –, ön ugyebár azzal a Szappanossal azonos? Szappanos hallgatott. – …mert az más – folytatta Tódor János –, akárkinek nem adok felvilágosítást. Hát kérem, Kovács Leilát a pesthidegkúti ideg- és elmeklinikán kezelik, megközelíthető az ötvenkilences busszal, a Gyémántháztól… Látogatás vasárnap. – Mikor történt? – kérdezte Szappanos. – Három hete – felelte a férfi. – Esetleg négy. – …és előreláthatóan, meddig? – Uram, ki tudja azt? Üldözési mániája van, folyton sír, alig eszik, az a mániája, hogy valaki mérgezi… még ott a legjobb neki. Mi mindent elkövettünk, amit a humanizmus törvényei előírnak, talán még többet is, évek óta, amit szenvedtünk vele, Jancsikám, hozd ide a cigarettámat, aztán menj szépen lefeküdni a másik szobába, a szobácskádba… – …és miért? – Miért, miért? Így telefonon nem szívesen, nekünk sem könnyű, erről beszélni… egyszer csak elkezdődött. Mintha bogarat ültettek volna a fejébe. Kérem, alig mertük egyedül hagyni, ki akart sétálni az ablakon, meg ilyesmi… Hogy ő be van kerítve. Hogy ő nem kell senkinek, hessegette a sarkából a nem létező száraz faleveleket… Évikém, hallottam… rögtön. Egyszer meglátogattuk, kérem, hármasban, nem is válaszol, szörnyű látvány a fejlődésben levő gyermekléleknek… Most persze, egy lovag sincs körülötte. De ha ön meglátogatná, ki tudja, én őszintén kívánom neki, azok után is, csupa csont és bőr… Évikém, megyek már. Folyik a fürdővizem, éppen… Szappanos megszakította a vonalat. Lóbálta a kagylót a kezében. – Oppá – motyogta, majdnem énekelve –, oppá. Megbántva, rémülten nézett a szakállas faarcra. Csak ült a bőrteve két púpja között.
1970 |