Mindenkinek!

Tóth Antal a Lakberendezési Pavilont kereste. Öt lépéssel mögötte jött a család. Véletlenül látta meg a színes köröket. Felszaladt a lépcsőn. Hátha egy újfajta textilanyag, igazán csinos, így messziről.

Elolvasta a plakátfeliratot, alatta a kis fehér cédulát: Ma a belépés díjtalan.

– Hé – kiáltott hátra, terelő mozdulattal –, ingyen van. Gyertek, ha már ingyenes…

A Tóth család meglódult.

– Ingyenes, hallod? – Horváth Feri lekattantotta táskarádióját, kicsit felelevenedtek, eltávolodtak a szobortól, három-négy percig nem támaszkodtak semmihez. – Ingyenes, hallod? – mondta Némethnek.

– Úgyis fázik a lábam… Te, micsoda szimpla név! Hogy lehet festeni, ilyen szimpla névvel?

Még sort is álltak, a bejáratnál.

„Ez a szó: ingyenes, a leggyorsabban terjed. Ennél gyorsabb csak a fény – állapította meg Oláh Márton másodéves fizikus. – És a fényhatás a festészet lényege.”

– Te, ennek korszakai vannak – mondta Svéd Gyula televízióműszerész, az első teremben, a feleségének. – Megvesszük a katalógust.

A katalógus mélynyomású, fényes papíron készült. Svéd a négy tízesből alig kapott vissza.

– Viszont ingyenes – jegyezte meg.

Hosszan tanulmányozták a szöveget, fel-felpislogtak a képre.

– No igen – mondta a férfi –, meg kell szokni a nyelvezetet. Azután kitárulkozik.

Az asszony bámult rá. Horváth és Németh meglökte, elsodródott a dagadó tömegben. Kiment az előcsarnokba, félt, talán már meg sem találja többé az urát.

– Túl kicsinek ábrázolja az embert – Nagy Károly megállt Svéd Gyula hátánál, mappával a hóna alatt. – Nem szeretem, ha ilyen kicsi az ember. Ha elnyomják a tárgyak. Nem szeretjük – ismételte makacsul, s villámgyorsan felvázolta a nyomasztó cikcakkokat a levegőbe.

Leszek Kálmán nem szólt. Megvárta, míg ketten-hárman odagyűlnek Nagy Károly köré, akkor visszaszaladt a bejárathoz, a várakozókat félresöpörte, megragadta a vendégkönyvet, teleírt egy üres oldalt egyetlen szóval:

 

ZSENIÁLIS!!

 

Mire visszaért, tanára éppen befejezte a szabadelőadást. – Azért persze fejlődhet… – mondta Kálmánnak, és kezét hanyagul a vállára tette. Odébbtaszította, a következő képhez.

– Szőnyegmintának elfogadnám – Tóth Antal kifelé tolongott a lányaival. – Egyiket-másikat.

– A régi mesterek – sóhajtott Tóthné –, azért, ami nekünk van a komód fölött, ezekért el nem cserélem…

– Írj már bele valamit – mondta Tóth Antal a nagyobbik lányának. – Ne légy ilyen gyámoltalan. Illik. – A vendégkönyvre mutatott.

Tóth Ilonka szemöldökét összehúzta, gondosan írt:

Nagy optikai csalódást okozott. Tovább nem hagyták, egy türelmetlen, szakállas, középkorú férfi kitépte kezéből a ceruzát, azután mégis saját színes filctollával véste a lapra:

Köszönjük a pofont, amit a konzervatív hazai közönség végre kapott. Előbb kellett volna. Egy kolléga.

Dühösen nézte az előző beírásokat:

A figuratív anyagot le kellett volna hagyni. Nem eléggé következetes. Provinciális. (Olvashatatlan aláírás.)

Aki ilyet ír (nyíl fölfelé), az hülye. Úgy, ahogy van, undorító az egész. Kár a szép termekért. (Aláírás olvashatatlan.)

– Szörnyű – mondta a szakállas a nőnek, aki ült a könyv mellett, vigyázott rá, és közben horgolt. – Isten barmai…!

– Azért van – mondta a nő komolyan, és leszámolta a pálcikaszemeket –, hogy firkáljanak bele…

– Hát fényhatás, az létezik – vigasztalta a fizikus –, tagadhatatlan: minden a fény. Csak kérdés: ez művészet?!

Beírta a könyvbe:

A tudomány a művészetbe is behatol. Elveszi annak természetes varázsát. Ne keverjük a kettőt! Oláh Márton II. Ugor u. 4/b. fsz. 6.

A szakállas tűnődött, kitépje-e a lapot. Hátranézett. „Hiába – gondolta –, még két hétig nyitva. Legalább elmesélem a klubban.”

A kapu előtt fékezett egy koporsó alakú autó, kiszállt két árnyék a rosszul világított oszlopoknál, szivarszagúan, parfümszagúan.

– Ingyenes – mondta a vékony hang nyafogva –, jobb, ha be se megyünk.

– Majd holnap – felelte a szivarszagú, a szakállast gyanakodva kikerülte. – Holnap délidőben. Utálom a tömeget.

Svéd Gyula már a negyedik teremben járt, összetévesztette az elsővel. Lapozott a katalógusban, azután lesunyt fejjel, csak a lába alá nézve visszasietett a kiindulási pontra.

Domborzati műveit jól észre lehet venni – írta a kilencvenkettedik oldalra. Elcsodálkozott. Hogy miket engednek meg egyesek maguknak?!

Láttam itt egy klassz csajt. Horváth, III. b.

Jobb, mint a magyaróra. Németh, III. c.

Ui.: Hajrá FTC!

Egy kopasz, levendulaillatú úr kölcsönkérte a töltőtollát, finom meghajlással.

Mi itt kezdtük az első elemiben. Egy művész itt végzi? Szégyellje magát! Dr. Radó.

– Köszönöm, uram – mondta, megtörölte a tollat, és visszanyújtotta Svéd Gyulának.

Persa Katalin kigombolta kopott szivacskabátját.

„Még tíz perc – gondolta, s órájára nézett, melyről hiányzott a nagymutató. – Még tíz perc, és hazamehetek. Hatkor már elmegy. Hatkor mindig el szokott menni.”

Lassan forgatta kezében a ceruzát. Sóhajtott.

Szép. De minek? Azután kihúzta a kérdőjelet, maradt a pont, csupaszon.

Erős Ágnes nevetett is rajta, ahogy, mint az alvajáró, beleütődött az üvegajtóba.

– Azért borzasztó lehet – mondta Kis Mari, a barátnője, és átfutotta száját a gyöngyházrúzzsal, halványan – ezt csinálni, egy életen át… ez a rengeteg festék… hogy nézhet ki az a lakás?

– Azért én elbírnám. Elbírnék egy ilyen fejet.

– No de az Önarckép… azok a ragyák!

– Az csak kivetítés… sose hallottad? Ne félj, a valóságban nem olyan… Talán itt is van. Talán itt ül valamelyik sarokban… – Erős Ágnes körülhordozta tustól nehéz szemét. – Az a hullámos hajú, sötét ruhás…

Mari a karjába kapaszkodott, követték a hullámos hajú, sötét ruhásat egészen a vendégkönyvig.

Bepillantottak a hóna alatt, diszkréten. A fiatalember éppen rajzolt. Egy nőt rajzolt, az orra helyén sárgarépa, két döglött egér a szeme.

Ha ilyen jól megfizetnének érte, én is tudnék ilyet, te kuka…

Vihogtak.

Aztán Ágnes lejegyezte, tisztességesen:

Érdekes. De erről mi nem tanultunk. Az általánosban.

A legszebb az Önarckép – csatlakozott Mari.

Még egy kicsit figyelték az energikus férfit, szájában üres pipával, ahogy ír-ír, rendületlenül, s közben jobbra-balra billegteti szájában az üres pipát.

Amikor elment, belesandítottak: csupa kriksz-kraksz, elrajzolt betűk. Lehet, hogy nem is magyar. Sőt. Talán nem is európai.

– Mit gondolsz? – kérdezte Mari. – Ezt odaadják Neki? El kell olvasnia?

Az asszony, a horgolótűvel, felnézett rájuk egy pillanatra.

– Hogyan? – szólt szolgálatkészen.

– Tessék mondani… a művész, úgy értem, a festő… látta már…?

A néni fölényesen mosolygott.

– Minden este megtekinti. A Mester. Zárás után. Öttől hétig pedig ott ül, kinn, a foajéban.

– És mit csinál? – kérdezték rémülten, szinte egyszerre.

– Alszik. Többnyire alszik. Merthogy éjjel szok festegetni. Nappal meg dolgozik. A Mester. Mint akármelyik rendes ember, bizony…

Lábujjhegyen elosontak mellette, az előcsarnokban. Még az arcát se látták, belelógatta a kabát felhajtott nyakába.

– Láttad? – Nagyokat szippantottak a friss őszi levegőn. – Fantasztikus!

– Esküszöm, fordítva volt rajta a kabát. Esküszöm…

Magyar János és Magyar Jánosné is látták a férfit a padon, fél órával a zárás előtt, Magyarné oda is akart lépni.

– Hátha várják valahol – mondta szelíden –, fiam, ki tudja, nem kéne-e felébreszteni?

– Majd a teremőr – mondta a férje –, ha eljött az ideje… nem hiszem, hogy huligán.

Magyar Jánosné fáradt volt ezen az estén, ezen a héten, ebben a hónapban, ebben az évben – mióta megszületett.

Negyvenötben meghalt az anyja, negyvennyolcban disszidált a vőlegénye, ötvenötben beperelte a húga, most meg három gyerek, abból is egy folyton csavarog.

Magyar János jó ember. Kivették a fél veséjét, de sétálni szeret.

– Nézd – magyarázta –, kell, hogy kimozduljunk. Mozijegy úgysincs. Holnap fél hatkor kelsz, este hét, mire hazaérsz. És a színeket mindig kedvelted.

– Nem értünk mi ehhez – mondta Magyarné –, pedig biztosan van értelme…

– Amit könnyen fel lehet ismerni – tanácsolta Magyar –, azt figyeld. Akad olyan is. Nehéz lehet ez, Máriám. Összehozni, kutya nehéz.

Az első termeken átsiettek, Máriát lefoglalta a sok bőrkanapé, a rejtett fénytestek és a barna lakk a nyikorgó padlón.

– Nézd csak – mondta a férfi, és közel hajolva betűzte a lapocskát –, itt a címe. Ha akarod, felolvasom.

Mária odébbhúzta az urát.

– Ott bent… az ott, a sarokban… mintha az… talán van még annyi idő…

Ritkult a tömeg. Egészen halkan, ciripelve, csengettyűszó úszott a melegben.

Odaálltak a kép elé, egymásnak támasztották a hátukat, barátian.

Magyarné belenézett a képbe. Mintha tükör lenne. Véletlenül sikerült így.

Egyre szűkülő napsárga körök, hullámzó sárga körök, kútszem, feneketlen kútszem a közepén.

Zuhant, szédült.

Elfelejtette, kicsoda. Csak úgy mosta valami. Becsukta a szemét. Pihent, leestek a súlyok.

Újra, messziről hallatszott a ciripelő csengettyűszó.

János megérintette.

– Hát igen – mondta az asszony, és két ujjával megcsípte az orratövét. – Ez így van. Ennek a címét, olvasd, János, nincs velem a szemüvegem.

– Ennek nincs címe – mondta a férfi, mentegetőzve –, ez, úgy látszik, olyan. – Körbemutatott. – Ezek olyanok. Gyere, mert ránk csuknak. És az Eta áthozza a ruhát.

Beálltak a vendégkönyvhöz vezető sorba. Mária kicsit reszketett.

– No – Magyar János aggódva nézett az arcába. – Tudom én, hogy jobb neked a szabad levegő. Csak ne lenne az a randa hideg.

– Muszáj? – kérdezte Magyarné. – Muszáj ebbe beírni?

– Azt hiszem, igen – mondta Magyar –, ingyenes napokon, hogy megszámlálják a népet.

– És mit…?

– Elég, ha a nevünket. Helyettem is.

Színtelen buborék,

szín-színtelen

– szín-színtelen

haj, haj, hahó

bravó… (H. K. költő)

Mária megijedt. Talán a szemüveg miatt, talán összefolynak a szavak. Elbizonytalanodott.

Magyar János és neje.

Nem akart még továbblépni. De az a csengő nagyon szólt már. És Eta áthozza nyolcra a ruhát.

Így a loknikontyos, szarvasbőr kesztyűs fiatalasszony írt be utolsónak, galamb-betűkkel, nyelvét az ajkán felejtve, találomra elszórva a t-ket:

 

TETTSZET

 

A nénike bólintott. Elővigyázatosan kiemelte a madzagon fityegő ceruzacsonkot a lapok közül. Összecsukta a könyvet, és az ébredező Mester csontos térdére helyezte.