Szép, kerek egész

– Nem volt télikabátja, azért halt meg.

– De ki a felelős? Mégis?

– Nem volt télikabátja – ismételte a fiú makacsul.

– Marha – szólt közbe Dederák –, neked sincs télikabátod. Mégse fordulsz fel csak úgy egyszerűen.

– Csend – intett dr. Kaponyainé –, tartsuk meg a parlamentáris formákat.

Röhögtek.

– Parlamentáris forma. Nem tudjátok, mi az? – Kaponyainé egymásba kulcsolta ujjait, kis kosárkát formált a kezéből, kis fehér kosárkát, idegesen mozogtak benne az ujjvégek, mint a nyuszifülek egy valódi kosárban.

– Megfázott a szélben – mondta a felelő váratlanul –, akkoriban hideg volt a szél…

– A téli szél most is hideg. Általában: a szél nem változik.

– A bóra. A számum. A sirokkó. Azok ám a szelek – közölte Dederák, és elismerőleg füttyentett.

– Csokonai Vitéz Mihály… – dr. Kaponyainé egy árnyalattal megemelte a hangját. Judit figyelmeztette. „A gyeplőt el ne engedd. Kapd őket torkon, már az elején. Hogy szóhoz ne jussanak. Különben nem rosszak. Nem olyan rosszak. Nem igazán.”

– Fura, egy költőnél, a vitézi cím…

– Az nem „cím”… az név. – Dederák fölnevetett. Keresztbe dobta lábát, a padon kívül, hanyagul.

– Mit vágsz fel? – kérdezte Bőrösi Kati kedvetlenül. – Te már tavaly is tanultad. Meg tavalyelőtt!

– A memória ! – Dederák a homlokára ütött. – A memória! Tanárnő! Igaz?

„Istenem – gondolta dr. Kaponyainé. – Nagyok már az iskolapadba. Türelem.”

„Az első percben szorítsd vissza őket. Törd le a szarvukat” – figyelmeztette Judit, mikor otthon maradt két hétre, Lacika skarlátja miatt. – „Utána már megy. Utána már szép, kerek egész.”

Kaponyainé egyszerű mondatokban fogalmazott. Dagályosság nélkül.

– Csokonai Vitéz Mihályt rövid élete alatt sok megpróbáltatás érte. Ugye, a szerelem. Vajda Júlia. Vagy, ahogy ő nevezte: Lilla… nem lett a felesége, mert a költő szegény volt…

– És csúnya is – mondta Szekeres Jani nyújtózkodva. Inge továbbszakadt a hóna alatt, hangos reccsenéssel.

– Csúnya? – dr. Kaponyainé fellapozta a szemléltető képet. – Csokonai csúnya?

Nézte egy darabig az arcot: vastag orr.

– Más volt akkoriban a szépségideál…

– Ideáll meg odaáll – nyöszörgött mély hangon Truskovits Zsiga, és vonalzójával Truskovits Frici fejére ütött.

– Ne bántsd a bátyádat! Ejnye!

– Én az öccse vagyok – mondta a sértett. Nyálazta a feje búbját. – Csak ő visszamaradt a fejlődésben.

A Frici másfél fejjel magasabb. Dr. Kaponyainé gondosan mérlegelte, nem ugratják-e?

– Na – tapsolt bele Dederák, és díszes karórájára nézett. – A tanárnőnek is vannak idegei. Az idő pénz.

– Azért, mert a költő csúnya volt, még lehetett szerelmes. Azért még fájhatott neki – mondta Kaponyainé, kihasználva a hirtelen csöndet, – Ebben egyetértünk, ugye?

– Elvileg – emelte fel húsos mutatóujját Dederák. – De ma már ez nincs. Nem siratjuk a csajokat.

A csajok elnyújtott bégetésfélét hallattak. Kuzmics Vera ösztönösen húzott kettőt gyér haján a tupírfésűvel.

„Istenem – rémült meg egy kissé Kaponyainé. – Túlkorosak! Kellett ez nekem, két évvel nyugdíj előtt?”

Pedig szerette az irodalmat. De hát a biológia-földrajz, jó szak ez is. Tárgyilagos. Biztonságosan fehér-fekete.

– Ráadásul más se sikerült neki – magyarázta buzgón. – Nem méltányolták a verseit. Nem aratott sikert, nem kapott pénzt sehonnan.

– Az rossz. Az marha rossz, valóban.

– Szóval, úgy minden összejött – mondta elmélázva Drinkl Evelin. – Ahogy néha szokott…

Dr. Kaponyainé rábólintott.

Hosszan időzött a vers felett, kedvenc verse volt, kívülről tudta, még a líceumból, meg is siratta annak idején, s behelyettesítette a Lillák-at egy fiúnévvel.

„Kedv, remények…”

Tökéletes vers. Megbonthatatlan. Az a mély „jaj” a közepén. A fölfénylő tavaszi kert. És a kert ugyanaz marad, nem egy másik kert, ugyanaz, lehervasztva.

„Hittem szép szavadnak…”

„Mind hittünk szép szavadnak, igen. Hány éves korunkig? Harminc vagy negyvenkettő? De én már ötvenhárom múltam” – gondolta Kaponyainé. Nagy lélegzetet vett.

– A remény nem élő személy… képzeletbeli istenasszony. S a költő hozzá fohászkodik, neki tesz szemrehányást…

– Elég hülye!

„Talán nem is szemtelen – gondolta Kaponyainé. – Csak buta. Vagy egyszerűen: más.”

Kopogott a ceruzával.

– Hallgassátok meg. Hallgassátok meg, milyen szép. Milyen szép, kerek egész!

Hangsúlyosan, de dísztelenül olvasta, ne legyen émelyítő. Közben rájuk nézett, igyekezett elkapni a szemüket.

– Bájoló lágy trillák, tarka képzetek… – itt egy pillanatra megállt. – Kedv, remények, Lillák, isten véletek – fejezte be suttogva.

– Szervusz – mondta Frici vidáman –, ez utazik valahova!

– Képletes – kiabálta Dederák. – Tanárnő, ez képletes! Marha Fricek…

– Mert te már kétszer tanultad – nyafogta Börösi Kati –, mit vágsz fel?

– Angyalok nincsenek – közölte Bocskai. – Védangyal… amikor nincsenek is angyalok…

– És miért hajlong előtte, ha megcsalta?

– Ugyan ki hajlong? Hol? – kérdezte Kaponyainé. Viszketni kezdett a háta. Neki kéne dörzsölni az ajtófélfának.

– Hetedik, nyolcadik sor… mint védangyalának, bókol untalan…

– Bókol: annyi mint szépeket mond. Hajbókol, az más.

– Untalan… maga is unja!

– Untalan, annyi mint folyton-folyvást… „Nem kellene ezt a kifejezést használnom: annyi mint… – gondolta elkeseredetten – nem illik ide. Ehhez a vershez. Ehhez a szép, kerek…”

– Csepegteti a kedvet…

– Ha nem csurran, cseppen…

Hogyan kiáltson rájuk?

Aránylag csöndesek.

– Tanárnő, miért nem adnak csöppentőt? Azelőtt adtak, a szívcsöppekhez.

– Csöppentő? Mi az a csöppentő? – kérdezte Szivi Mátyás, mint aki hirtelen megébredt.

– Az a piros, gumivégű üvegcső!

– Csak fel kell szivattyúzni vele a folyadékot, kicsit nyomni rajta, és csöppen szabályosan. Tanárnő! Igaz?

– Valóban – bólintott dr. Kaponyainé. – Szembe is csöppentenek vele, ha valami fertőzés…

Bőrösi Kati lehúzta a szemhéját, mutatta. Sorba nézték, dr. Kaponyainé is, azután megállapodtak, hogy csak kezdődő árpa.

– Képzeljétek el – próbálkozott dr. Kaponyainé –, képzeljétek el a tavaszi kertet. Ilyen volt a lelke, amikor még bízott Lillában.

– Nárcisz… nárcisz… Melyik az a nárcisz? – kérdezte Drinkl Evelin. – Van még ilyen virág?

– Nárcisz, hogyne volna!

– Hát a bokrokon, te dinnye… az a vacak hullós…

– Nem, fiam. Tévedsz. Az a jázmin.

– Lila meg sárga. Hat forint szálja, kis kunkori…

– Nem, nem. Az meg a jácint. A nárcisz a kertek egyik legkedveltebb, különleges illatú virága. A zárvatermők törzsébe, annak is az egyszikűek osztályába tartozik, az amarillisfélék között tartjuk számon. Lándzsaszerűen magasodik fel, levelei párhuzamosan erezettek. A kiálló virágkehelyben helyezkedik el a porzó meg a termő. – Egyszerűsített. – Rokona a hóvirág és a különleges agavé. A nárcisz tavasszal virágzik. Fehér színű. Ámbár kitenyésztett fajtái, melyek nem vadon nőnek, különböző színben pompázhatnak – fejezte be elégedetten. – Most már világos?

– Rajzoljuk le! – kérte Bocskai. – Úgy szeretek rajzolgatni.

Kaponyainé előkotorta zsebéből a színes krétát. A nárcisz elfoglalta az egész táblát. Hogy legyen valami értelme, odaírták melléje, apró nyilakkal: szár, gumó, levél, szirom.

– Mint a margaréta…

– Csak illatosabb. Enyhe vaníliaszaga van.

– A fűszerek Keleten teremnek – mondta Szivi, és a gomblyukába fűzte a ceruzát. – Onnan hozták a fölfedezők…

– A boldogság… az ízesítette meg a költő életét, mint a fűszerek az ételt… fűszerezni annyi, mint…

– Az én nagymamám nem engedi eldobni a konzervdobozokat. Ráragasztja a címkéimet, és mindegyikre ír valamit. Ánizs, gyömbér, szegfűszeg, babérlevél, kömény, meg a frász tudja…

– Ennyi fűszer – mondta dr. Kaponyainé, kissé irigykedve.

– Á… ne tessék hinni. Üres mind. Kinyitottam.

– És amikor itt a gondolatairól beszél… – Kaponyainé nem bírta tovább. Meghajolt, hátrafelé, nekidörzsölte viszkető hátát a katedra kiálló csücskének.

– Az hasonlat. – Dederák legyintett. – Ismerem. A hasonlatban két dolog jelenik meg. Egy hasonló meg egy hasonlított.

– Mit vágsz fel? Te már kétszer…

– Gondolat = méh. Kert = lélek. – Felírták. Akadt, aki vonalzóval húzta az egyenlőségjelet.

– És miért hordtak gyöngykoszorút?

– Gyöngykoszorú annyi, mint elismerés…

– Babérkoszorú…

– Fűszerkoszorú!

– Már az ókorban, a győzteseknek kijárt… Az irodalmi versenyek győzteseinek. A görög drámaíróknak. Vagy az olimpián. Az olimpia is görög eredetű. Ott is babér övezte a győztes homlokát.

Hallgatták, tátott szájjal.

– Szeretitek a történelmet? – kérdezte Kaponyainé, mert kifulladt, és az évszámok nem jutottak az eszébe.

– A történelmet nem – felelték kórusban a gyerekek.

– Pedig szép – mosolygott Kaponyainé zavartan –, és ez a befejezés… meg akar halni…

– Hímtelen a rét – vigyorgott Drinkl Evelin. – Mért fáj az neki, hogy nincsenek hímek?

– Ej… Gondolj a hímes tojásra. Láttál már hímes tojást? Hát mit adsz húsvétkor a locsolóknak?

Drinkl Evelin mondott valamit, félig csukott szájjal, Kaponyainé nem értette, mit ad, de nem kérdezte újra, mindjárt csöngetnek.

– Mindenféle virágos, díszes ábrák… csupa szín… annyi mint hímes…

– A trilla pedig a magas cé! Vágd ki a trillát… Gizi néni szövege a karéneken… vágd ki a trillát…

– …és mindentől elbúcsúzik – mondta dr. Kaponyainé nagyon gyorsan. Figyelte óráján a másodpercmutatót. – Mindentől. Lillák, többes számban.

– Háromféle végződés – Dederák megigazította a nyakkendőjét –, rag, képző és jel.

Csöngettek. Dederák villámszerűen lesöpörte bal kezével a könyvet a padról, alátartott jobbjával ügyesen felfogta.

– Első szakasz, ugyebár? – kérdezte Frici, s az első szakaszt piros filctollal, vastagon, sercegve bekeretezte.

Dr. Kaponyainé megállt a lépcső aljában, körülnézett, azután alaposan megvakarta hátát az osztálykönyvvel.

– Talán ha újra elolvastuk volna… talán ha még egyszer…

Csóválta a fejét, úgy lépett a tanáriba.

„… isten véletek.”

Előkereste a helyettesítési naplót.

Áthúzta a rovatban: szakszerű. De azért nem volt elégedetlen.