Napok

.............. A NAP.....napok.....napok....

...........................................................................

.............................................................................

Cukor. Kanál. Víz. Asztal. Anyu. Apa.

Fej. Okos fej. Én okos fejem. Okos fejemen sapka. Piros sapka van.

Huhu. Huhu kutya.

Asztal nem én. Kutya nem én. Anyu nem én.

Én Pubi.

............................................................................

A gríz nem jó, a méz nem jó. A Mikulás jó, nekem hoz. És piros. Most zöld. Sok kis tűz. Sok kis tűz: gyertyák.

............................................................................

Kép a falon. Kép a könyvben. Kép az utca.

Utca nem kép. Az utca megy. A ló is megy a hóban. A hó nem gríz.

............................................................................

Fekete ember, zsákkal. Tücsök. Tücsök elviszi rossz fiút. Aki éjjel a lábát kidugja.

.............................................................................

Zöld. De nem karácsony. Fű.

Nagy tűz az égen. Nap. Ez a neve.

............................................................................

Kérem, köszönöm, szívesen. Kérem, köszönöm, szívesen. Szervusz, kezicsókolom… Pubi okos fiú. Én okos fiú vagyok.

– A gyermek neve Oláh Viktor.

Én vagyok Oláh Viktor. Lakom Kakukk utca három.

...................................................................

Isten. Isten nem anya, nem apa. Isten fent.

Fehér kutyák az égen. Fehér kutyák.

.............................................................................

Kis lovak. Én kapom a kis lovakat. Én vagyok hároméves. Ma. Két alvás között: ma. Aztán holnap és még sok alvás és akkor négy leszek. Én hároméves vagyok. Kakukk utca három. Négyéves leszek, akkor Kakukk utca négy.

.............................................................................

A mozi egy szoba. Mozognak benne, a végén. Lépcsőn járnak. Én is tudok már lépcsőn menni.

Félek. Ez utca, vagy még a mozi? Autó. Mozog. Ez kép, vagy autó igazán?

– Az apád krisztusát, te kölyök, az apád krisztusát…

.............................................................................

Nagy, nagy szoba. Szép. Képek, de nem mozi. Bácsik, nénik, szép ruhában. Nem tudnak mozogni, és meg lehet fogni a lábukat.

Templom. Itt lakik az Isten. Nemcsak fent. Mindenütt. Mindenütt. Félek. Este. Egyszer volt egy fekete ember, zsákkal. Nincs. Tücsök is volt, de én megütöttem és elszaladt. Most Krisztus van. Nincs rajta ruha és az oldala piros.

Vér. A csirkébe kés megy. A csirke olyan kép lesz, mint a könyvben, nem mozog.

Félek. Fognak egyszer kopogni az ajtón. Fekete ember. Vagy Krisztus. Bejön és elviszi anyut. Vagy apát. És engem. Engem!

Álom. Ami benne van az alvásban. Az a rossz. Álomban néznek rám, a szemükkel. Bejönnek az üvegen át. Nem kapok azt, ami levegő.

.............................................................................

Most már nagy vagyok. Tudom, ennyi az öt. Kári. Kári lány. Széthúzza a fehér bundáját. A kamrában. Paprika is van, ecetben. Savanyú.

.............................................................................

Szép lila szín. Nagyon szép lila. A nyuszi tojta. Fuj. Tojta!

Kézzel jó enni. Kanállal illik. Orrot jó piszkálni. Zsebkendőbe illik.

Isten mindent lát. Nem akarom, hogy mindent lásson. Nem akarom.

.............................................................................

Sok boci a konyhában. Papírból. Nekem csinálta. A cseléd. Cselédlány. Lány. Énekel. A csirkét levágja. Én a csirkéből nem tudok enni. Keze van, lába.

Az ördög kibújik egy ládából, olyan az ördög, mint egy kukac, ami van az állatos könyvemben és kemény a feje. Kopp-kopp, üti a paprikajancsi a palacsintasütővel.

Szegény ördög.

Ez a baba Dugó Dani. Dugóból csinálta Istvánka. Istvánka a barátom, Istvánka ügyes. Vizet teszünk egy tányérba. Istvánka beleteszi Dugó Danit. Dugó Dani dagad. Büntetjük. Dugó Dani rossz.

A macska. A macska is rossz, mert ki akar szaladni a kezemből.

A macska már vérzik. Az oldalán. Istvánka még akarja. Én nem akarom.

A macskának fáj. Dugó Daninak nem fáj igazán, de a macska él.

Isten mindent lát.

Sírok. Istvánka nem jön. Nincs barát. Nagyon, nagyon rossz nekem. Bárcsak elvinne az Isten. Halálba. De hát csak az öregeket. És addig még nagyon sokat kell aludni.

...............................................................................

A tér. Lány, a téren. A kezét összeteszi.

– Te fijjjú… dobd ide a labdát!

Olyan, mint egy ének. Fehér arca van. És csipke a nyakánál. Nem verem meg.

– Te fijjú, dobd ide a labdát!

...............................................................................

Anyu beszél a szomszéddal. A szomszéd kövér. És egy róka van a vállán, a lábát elöl a róka bekapja a szájába. Üvegszemű róka. Nagyon ronda.

Anya mást mond a szomszédnak. Anya is cseréli, ami van, azzal, amit kitalál. Másoknak mindenki kicseréli. Ez úgy van, hogy hazudni nem szabad annak, akit szeretünk. Csak azoknak szabad, akik jönnek-mennek, de nem tartoznak ide. Nekem soha, de soha nem hazudna anyu.

...............................................................................

Annyi dolgom van. Rendbe kell rakni a kockákat. És le kell rajzolni egy kövéret meg egy soványat. Mert majd el kell mennem az iskolába, és akkor nem érek rá. Egyszer, még kiskoromban, oltást kaptam, és akkor mondták, hogy jön majd az iskola is. Addig még sokat alhatok. Én csak arra szeretek gondolni, hogy amikor így esik a hó, akkor jön a Jézuska a karácsonyfával. Nagy vagyok már, hasznos dolgokat fog a Jézuska hozni. És nekünk szép a lakásunk. Van benne egy nagy asztal, vastag lába van, és karma, mint a macskának. A szekrényünkön üveg is van, és benne sok bögre meg kancsó, azok nagyon drágák, isten ments, hogy eltörjem, és képek a falon, körbe arannyal, a szőnyegen olyan vázák vannak festve, mint a királynak a mesekönyvben.

Én ezt a rózsát szeretem legjobban, a talpam alatt, az ágyamban, éjszaka. Ezt a rózsát egy asztalosbácsi faragta, dísznek. A rácsot nem szeretem, amikor kicsi voltam, a tücsök befért rajta, de már tudom, hogy tücsök nincs is, csak anyu nem tudja.

És azt a tükröt, amibe anyukám szokta nézni az arcát, össze lehet hajtani, két szárnya van, mint a madárnak. Nyitom-csukom, nézem a képemet benne, csak azért buta a tükör, mert amikor a jobb kezemet emelem az orromhoz, azt mutatja, hogy a másikat. A tükör is hazudik.

És egyszer majd elérem a kosarakat a tálalón, ezüstből csinálták őket, és kell pucolni szidollal, mert feketék lesznek. Ha székre térdelek, látom, hogy van bennük, mindenféle, gomb is. És az ebédlőszekrényen alul van egy ajtó, ezt anyuka kulccsal bezárta, hogy idegen emberek el ne lopják, ami benne van. Egyszer anyu kinyitotta, és láttam a kis golyókat. Úgy hívják, gyöngy, és anyu majd egyszer felveszi a nyakába, a kereszt mellé, csak leszaladt a madzagról, és újra fel kell fűzni.

És szag is van ott bent. Olyan régi-szag. Az apácaszappantól. Anyu azt mondja, egyszer, amikor ő még fiatal volt, kapott a mamájától apácaszappant, apáca volt rajta, az apáca egy templomi dolog, és ő nem mosdotta el, hanem eltette emlékbe. Majd egyszer el fogja mosdani.

Anyunak van egy pongyolája, olyan szép, de nem veszi fel, ha kimegy az utcára. Kék és fehér babok vannak rajta. Egyszer volt egy sapkám, kék. Ezt szeretem anyuban nagyon. Ezt a pongyolát. A bundát nem szeretem. Apu Jézuskája hozta, apu kérte meg erre a Jézuskát, fekete, mint a koksz és göndör, mindig elszakad, anyu varrja, varrja nagy tűvel, de hiába.

Apának bársony van a kabátján. Emlékszem: mindig ez a bársony volt. Ezt a bársonyt is szeretem. Amikor ráesik a hó.

Ha megint nagyon fog esni az eső, akkor jön az iskola. Addig még sokat alszom. És nem szeretek rá gondolni. Arra szeretek gondolni, hogy a szomszédnak nemcsak üvegszemű rókája van, hanem lánya is, anya azt mondja, már húszéves múlt, nem látszik rajta, még szép, és üvegből otkolonyt önt a hóna alá, ahol szőr van neki. Szokott jönni egy férfi, bemegy hozzá. Tanársegéd. A boltban is van segéd. A nagy ládákat rakja és lekváros a keze. De ez más segéd, anya azt mondja, van neki egyeteme.

A rádiót is olyan emberek csinálták, akik elvégezték az egyetemet.

Én Istenem, jó Istenem, vidd el az álmot… Nem álmodom. Én sötétben vagyok. A rádió körülöttem van. És kívül világít. Én ki akarok innen menni. A dobozból. Engem bezártak egy nagy rádióba. Kiabálni akarok. De nem tudok.

Hirtelen ülök. A talpam alatt a rózsa. Az ágyam rózsája. Álmomban nem lehet a talpam alatt a rózsa.

Zuhanok. Megint a rózsa, a talpam alatt. Újra ülök. Melyik az igazi? Talán most álmodom, és fel fogok újra ébredni, és benne leszek a rádióban…

Egyszer már volt ilyen. A mozi. A mozgó képek. Azt hittem, az utca is csak mozi. Majdnem elütött az autó.

…Most nem tudom. Álom vagy nem álom? Ahogy itt ülök. És apa és anya. Hogy mibe vannak. Melyikbe?

…Most már nagyon fogok figyelni. Nehogy összekeverjem. A hónapokat is elosztották. Adtak nekik nevet. Én abban születtem, ami február. Az egy hideg idő. Akkor hozott a gólya. Anyu azt mondja, egy nagy tóból, de akkor engem a jég alól kellett kihoznia, mert én már tudom, hogy a víz hidegben jég lesz. Nem fagy meg a jég alatt egy kicsi gyerek? Borzasztó, kicsi gyerekeket tartani a tóban, a víz belemehet a szájukba, borzasztó. És ki teszi őket oda? Az Isten nem teheti. Istennek, aki legfölül van, annak tudnia kell, hogy ez veszélyes. Ezt csak valaki nagyon rossz csinálhatja, és Isten küldi a gólyát, vegye ki a szegény kis gyerekeket, és vigye el jó emberekhez, akik megszárítják… Én is biztosan majdnem megfulladtam. Az a tó, amihez nyáron mentünk, régen, azért volt undok nekem. De most már nagy vagyok, és nem félek a víztől. Én hatéves vagyok! Amikor kicsi voltam, azt hittem, ez olyan, mint a Kakukk utca három. Pedig a három a kapun van, nem változik, hogyha keresnek, meg tudjanak találni.

Ha újra elmegyünk a tóra, kivezetem majd a vizet a homokra, hogy ott is legyen az embereknek. Örülni fognak, hogy én okos vagyok. És virágot is fogok oda ültetni. Kéket. Egyszer kék sapkám volt. Apa azt mondja, piros. De én nem emlékszem, csak a kékre. Ilyen dolgokat fogok csinálni a tónál. Mert aztán, ha esik az eső, és ősz lesz, kezdődik az iskola, amibe engem beíratnak, és akkor oda el kell menni, mint apának minden reggel a Grófhoz, aki neki a pénzt adja.

– Az iskolában megtanulsz majd írni!

– De anya… én tudok…

– Ez csak firkálás. Az írás betű.

– A betű azért van, hogy más is ugyanarra gondoljon, mint én?

…amikor kicsi voltam, azt hittem, ami belül van, gondolatban, az is látszik. De most már tudom, hogy csak annyi látszik belőle, amennyit kimondok. Amit leírok, az is látszik, de csak akkor, ha betűkkel írom. Ami benne van a szokásban.

– Ha tudsz olvasni, magad olvasod majd a meséket. Apu úgysem ér rá mesélni, úgy leköti a Gróf…

Nem ám kötéllel! Ad neki munkát. Azt jelenti.

– Ami a könyvben van, belül fogod látni – mondja anya.

Belül. Nem úgy, mint a moziban. Belül, mint az álmot.

Vagy mint azt, hogy volt egy kesztyűm, és apa kidobta az ablakon. Vagy mint azt, milyen lesz nyáron a tónál.

– De anyu! Hát az iskola akkor nem is olyan borzasztó… És mennyit kell még addig aludni?

– Ó, majd én szólok. Ha elkezdheted számolni.

– És te is ott leszel?

– Én nem. Tanító néni van ott.

– Egy idegen?

– Ó, te édes… te… – Aztán apának mondja: – Még nagyon éretlen.

Nem tudom, mi éretlen. Egyszer egy szilva volt éretlen, és egy másik, ami rohadt. Közben van a jó.

Én Istenem, jó Istenem, add, hogy hamar jöjjön az iskola. A tanító néni nagyon fog csodálkozni, milyen okos vagyok, más gyerek is lesz ott, de csak én leszek ilyen okos, aki azt is tudja, hogy az olvasás belső képeket csinál, és hogy azért írás valami, mert muszáj neki ugyanazt jelenteni. Én ezt elmondom, ahogy oda bemegyünk és a tanító néni mindjárt látni fogja, hogy én már mehetek az egyetemre. A tanító néni olyasmi, mint a Lány, aki egyszer bocikat csinált a konyhában, és azt énekelte: Én édes Pubikám, csak egyszer kacsints rám… Majd fogok a tanító nénire kacsintani. Csak már esne az eső, és mehetnék az iskolába. Csak a buta gyerekek félnek. Emlékszem, amikor kicsi voltam, azt hittem, okos vagyok, és egy kalapáccsal összetörtem a széket. Azt hittem, ez csinálás. Pedig az a csinálás, hogy a tónál majd kihozom a vizet.

Az embereknek csak ki kell nyújtani a kezüket, és tudják magukat locsolni.

Nekem új fogaim is nőnek.

– Nyisd ki a szád – mondja anya. Látom a szemén, hogy szeretné kihúzni azt a fogamat, ami mozog. De azt én húzom ki. Recseg. Ügyes vagyok és bátor.

Anyu öltözik. Cvettert vesz, hímzéseset. Most fürdőbe kell neki menni, de az a fürdő nem olyan, mint a tó. Ebben a fürdőben be fogják pakolni iszapba, hogy a dereka ne fájjon.

– Anyu, addig én itthon maradok. Hadd maradjak! Jó leszek, nem nyúlok a szekrénybe…

– Pubika, nem lennék nyugodt. Gyere szépen. Leülsz a kertben. Megvársz.

Csak bemegy, ráteszik az iszapot, olyan, mint a homok, csak szürke.

Aztán leveszik és jön.

Nem is kert. Kavics. És egy nagy fa. Ilyen nagy fát még nem láttam. Csupa folt a lába.

– Innen el ne mozdulj. Ha felkelsz a padról, én megérzem, és nem jövök vissza.

Rögtön. Az nincs soká. Az egy óra van soká. Amíg az a pici mutató elmegy a másik számig. A nagyobb mutatót szeretem, az gyorsabb.

Milyen nagy fa. Csupa folt a lába. Én nem kelek fel. Akkor nem jön vissza. Elfelejti.

…Olyan régen ülök itt.

Hátha azt érezte, hogy felkeltem? És nem jön ki. Vagy elvitték.

– Miért sírsz, kisfiú?

– Elment az anyukám. Bement fürödni az iszapba. És nem jött vissza.

– Hogy hívják az anyukádat?

– Az én nevem Oláh Viktor. Az anyukám Sári.

Egyszer mondta a rókásnő a szomszédból: kedves Sári.

Valaki mondja, hangosan:

– Oláh Viktorka keresi Sári nevű mamáját… Oláh Viktorka keresi Sári nevű mamáját…

Biztos, hogy nem jön vissza. Elvitték. Valaki szalad, fehér lepedőben. A haja vizes.

– Pubi… miért vagy ennyire cvíder? Egy ekkora fiú… nem mondtam, hogy várj? Nem mondtam?

Megint elmegy, de most már csak azért, hogy visszaadja a lepedőt. Aztán kézen fogva vezet. Nagyon szorítja az ujjaimat, ezt is uuuutálom.

– Mindössze másfél óra volt – mondja s rám dühös. – Mi lesz veled az iskolában? Ha ilyen gyámoltalan vagy?

Úgy, de úgy szeretnék elmenni tőle! Gyámoltalan. Ezt mondta egyszer, apára. De apa tényleg gyámoltalan, hagyja, hogy a Gróf kitoljon vele.

Én arra szeretek most gondolni belül, hogy még tízet alszunk, és fölülünk a vonatra, és megyünk a tóhoz. Két hétig leszünk ott, ami rengeteg. Másfél óra is rengeteg, de két hét, az még sokkal-sokkal több. Alvás is van benne, és napok, idő-napok, amikor kicsi voltam, összekevertem azzal, ami sétál az égen, azt hittem, abból is sok van, pedig csak egy, elbújik meg kibújik. A tónál a nap kint szokott lenni.

Ülünk a vonatban.

– Vacak nyár – mondja anyu. – Amilyen pechünk van, ki se derül…

Abba a hátsó kis házba megyünk megint, amire én emlékszem. Csak fehérebb volt, és nem ennyire kicsi. Otthon szebb ágyam van, és nincs ez a furcsa szag.

– Penész – mondja anyu. – Nekünk csak ennyire telik, maga mellett…

– Van, ahol az asszony is dolgozik – mondja apu. Nagyon folyik a fejéről a víz, cipelte a csomagot. Ilyenkor neki is rossz szaga van.

– Nálam többet senki nem dolgozik – mondja anya. És ez így igaz. Apu csak elmegy, és este hazajön enni. De anyu megfőzi az ebédet és söpör, gombot is varr, és a boltba is le kell menni. De ha iskolás leszek, nem engedem, hanem én fogok lemenni a boltba, tudok már akkor számolni, és a boltos nem tudja összecserélni nekem a dekákat.

Most várjuk, hogy a nap előbújjon. Nem akar előbújni, és fúj a szél, esik az eső. Bemegyek a tyúkokhoz. Külön udvaruk van, és szép zöld is van ebben az udvarban, gizgaznak hívják, a tyúkok tépnek belőle. Kis kék virág is van, de nincs szaga.

– Jaj. Anyu… nézd, milyen a karom. Meg a lábam. Csíp, csíp…

– Belemásztál a csalánba.

Megmutatják. Az a kék a csalán. Volt egyszer egy kék sapkám. Azt szerettem a fejemen hordani.

Már háromszor aludtunk, és csak esik az eső. Anyu belecsavar a ronda, pepita esőkabátba. Megnézzük a tavat.

Ez nem az a tó. Ez zöld. És olyan göndör a teteje, mint anyu perzsaláb bundájáé. És éppen úgy szakad, éppen olyan ronda.

– Menjünk vissza…

– Borzasztó, milyen cvíder mostanában ez a gyerek! Ahonnan jöttünk, az Pest.

– Menjünk vissza Pestre…

– Tudod te, mennyit kellett ezért apunak dolgozni, hogy idejöhessünk?! – kérdezi anya.

– Apa nem dolgozik. Apa csak sétál…

– Tessék – kiabálja apa. – Ez az eredménye…

És most kint nagy zajt csinál valami, és világosságot, pedig este van. Villám és vihar. Az ilyesmit úgy hívják. Jó hallgatni. És a villám is érdekes.

A másik, nagy házban látok egy fiút. Még fiú, de nagyobb nálam. Fehér sapkája van és a sapkán elöl zöld, átlátszó izé. Az izé egy olyan szó, amit akkor kell mondani, ha nem tudjuk pontosan. Nem köszön apunak se, anyunak se. Nekem fáj a fenekem. Nem mondom, mert akkor meg akarják nézni. De nagyon fáj. Hátranyúlok. Egy nagy púp. Sokkal rosszabb, mint a csalán.

– Ki kell nyomni – mondja anya. Megint látom rajta, amit a fogamnál. Hogy ő akarja kinyomni.

– Kelés – mondja apa. – Ha nem nyomják ki, elmérged és meghalsz.

Ugyanúgy tudják, mint én, hogy az hal meg, aki öreg. Ijesztgetnek. Mint a tücsökkel.

Uuuuutálom. Hasra feküdni, uuuuutálom. Félek. Fullad az orrom a párnába. Egyszer, amikor kicsi voltam, sok ember között álltam, autóban állva jött a Gömbös, és nem kaptam levegőt. Most se kapok. A lábamat fogják. Fáj.

– Anyu… süt a nap! Nem kell cvetter. Melegen süt. Megyünk a tóra!

– Pubika, te csak térdig.

Nem. Ez nem lehet. A tó kék. Az emberek pancsolnak. Anya is. Apa is. Mi az, hogy térdig?

– Sebbel nem szabad vízbe menni, Pubi. Homokozz szépen. De ne ülj bele a homokba!

Holnapra meggyógyul. Holnap. Addig állok. Nézem.

– Nem lehet ma sem, Pubika. Értsd meg. Meregesd szépen a vizet a kezeddel… mintha lapát lenne.

Apa kijön mellém. Ketten állunk.

– Peches vagy, kisöreg – mondja.

Anya úszik. Nagyon messze úszik tőlünk. Apa nézi.

– Apa… te nem tudsz úszni?

– Dehogynem…

Bemegy a vízbe, csapkod. Vicces.

Áll mögöttem a fiú a nagy házból, a sapkáján zöld izével. Most megkérdezem.

– Ez mi? Ez a zöld?

– Napellenző. Hogy jól lássam a labdát, amikor teniszezek.

Én olyat láttam már, valamivel ütik egymásnak a labdát a levegőben.

– Miért nem fürödsz?

– Nem szeretek. Fürödni butaság. Az. emberek belepisilnek. Én olyanba nem megyek. Büdös.

– Mi a papád? – kérdezi.

– A Grófnál dolgozik, egy malomban.

– Melyik grófnál?

– Hát a Grófnál. Csak egy Gróf van…

– A gróf, az egy méltóság, te hülye. A gróf, az nem név.

– Ez is egy nagy méltóság. És nála dolgozik a papám, nagyon-nagyon sokat.

– Az én papám nem dolgozik.

– És haragszol rá? Mert nem hoz pénzt?

A fiú vállat von. Ezért szokott anyu a legjobban haragudni.

– Az én papám nem hoz. Neki van. A ház is a mienk.

– Most a mienk, mert mi lakunk benne. És mi fizetünk nektek érte.

– Nem nekünk fizettek. Kell is nekünk a ti vacak pénzetek. A papa tart kertészt. A kertész ilyenkor elmegy a lányához, a papa megengedi neki, és a kertész adja ki nektek a sajátját. Ezt is a papa engedte meg. De jövőre nem fogja, mert anyukád, amit mosott, kiterítette a fára…

– Jövőre nem is jönnénk ide, mert rossz szag van a szobában, és fogunk venni magunknak egy tavat, ahova csak mi mehetünk bele. Akkor majd én is fogok fürdeni, nem ebbe a piszkosba!

– De fel van vágva a nyelved. Téged aztán jól megcsináltak.

– Csinálni csak olyat lehet, mint a szék. Az embert a gólya hozza, engem a jég alól, mert februárban születtem. Azért vagyok olyan erős, mert a hideget is kibírtam.

– A gyerek abból lesz – mondja, s anyura meg apura mutat –, hogy a férfi meg a nő összeteszik.

– Mit beszélsz? Mit tesznek össze?

– Ami a lábuk között van. A gólya nem igaz. Azt csak az ilyen kis hülyéknek találták ki.

– Nem. Az én anyukám nekem soha nem hazud. Csak idegeneknek.

– Szégyellik. Szégyellik, hogy összeteszik, mert az egy rondaság. Azért hazudnak.

– Megmondom. Mindjárt kijönnek és megmondom.

– Akkor én elzavarlak innen titeket.

– Uuuuuuutállak…

Elszaladok. Ez egy nagyon, nagyon buta fiú.

Az én anyukám nem csinál ilyen rondaságot. Hogy azt a pisiset odategye. Amit én Kárinak megnéztem.

– Anya. Ne szólj apának… de ez a fiú, akié a ház, azt mondta…

Megsúgom. Anya nagyon csodálkozik.

– Tényleg…?

Nagyon, nagyon csodálkozik:

– Én azt hittem, hogy mindenkit a gólya…

– De engem a gólya…? Ugye, engem igen?

– Téged igen – mondja.

Ez jó. Én mégiscsak más vagyok. Nincsen ellenzős sapkám és kertészem, de engem a gólya hozott, az én anyukám meg apukám nem disznó.

– Engem akkor is a gólya hozott, hallod!

– Kis hülye. Mész innen, mert szájon váglak…

– Akkor én szólok a te papádnak, hogy elmesélted, milyen disznók vagytok… és a Gömbös Gyulának is szólok, hogy vegye el a házatokat, és én nem vagyok kis hülye, azt is tudom, hogy nincs tücsök. Egyáltalán nincs, nem kell tőle félni.

– Kis hülye. Este mutatok tücsköt.

Félek. Este van. Ülök a tyúkoknál, a tyúkok eldugták a fejüket. Ez a fiú dobozt hoz. Kinyitja.

– Ez a tücsök – mutatja. Kicsi, fekete bogár. Énekel.

– Anya, a tücsök bogár?

– Igen.

– Erre mondtad: elvisz, amikor még kicsi voltam?

– Csak azért mondtam, hogy ki ne dugd a lábad.

Ez nagy, nagy csalás volt.

Anyu engem nagyon butának gondol, belül.

Most egy bácsira mosolyog, a bácsi fagylaltot ken, lassan kell nyelni, anyu lefogja a karomat, hogy ne vegyem a számhoz.

– Mérje meg jól – mondja anyu, és ő is kér fagylaltot, mosolyog, a fagylaltos bácsi is mond valamit, de nem értem, olyan közel állnak, mintha össze akarnák tenni, amit nem szabad. Ami disznóság. Malacság. Te malac.

Anyu rázza a fejét.

– Ezek a férfiak…

A férfi az, akinek rövid a haja és nadrágot hord. És másféle neki a lába között, amit szeretne odatenni. De rendes nő nem hagyja, mert rendes nő szól a gólyának.

Még kettőt kell aludni, és bemehetek a vízbe. Esik az eső. Anyu teszi a ruhákat a bőröndbe.

– Vége – mondja apának. De hiszen én nem voltam a tóban! Csak nem akarnak ezek hazavinni?

– Letelt a két hét – mondja apa –, se pénz, se posztó…

Ezt nem tehetik. Ha ezt megteszik, akkor nagyon rosszak és olyanok, mint én voltam, amikor elástam Kári elől a vödröt.

– Muszáj – mondja apa, ez ugyanazt jelenti, mint a kell, így vittek el az oltásra is, emlékszem.

Nem fogok beszélni velük. Csak annyit, hogy kérem, köszönöm. Kérem a reggelit. Köszönöm. Úriember mindig megköszöni.

– Nem lázas ez a gyerek?

– Dehogy lázas. Affekta majom.

Mi az, hogy affekta majom? Amikor nem bírtam a kacsa lábát, mellét megenni, mert láb volt és mell, akkor is mondtak ilyet: affekta majom.

Valamikor, nemsokára lesz az iskola. Ott nincs ám ilyen, hogy csaljanak. Ott olyan betűket kell írni, amiben nem lehet csalni. Én fogom a legjobban írni azokat a betűket.

Nincs jó kedvem. A nyárnak vége, de még az ősz nem jött. Anya megint megy az iszapba, de már nem visz magával.

Emlékszem, volt ott egy nagy fa, csupa folt volt a lába. Nekem ott nagyon szomorú volt.

Ez is szomorú, hogy a kulcsot elvitték. Én nem beszélek velük rendesen, csak kérem, köszönöm, és amit kell. De azért nem szép, hogy itthagynak. Rossz, hogy az ajtón nem lehet kimenni. A rádióban beszélnek, a drótok hozzák a hangot, akkor lenne igazi, ha én is belebeszélnék, és felelni is tudna. Ilyen is van, apa mondta, telefonnak hívják, és a gazdag emberek a lakásukba rakják, akiknek nemcsak a neve Gróf, hanem tényleg azok. Mi nem vagyunk gazdag emberek, csak úriemberek. És én félek. Fog jönni valaki, csönget, áll a küszöbön, és én hiába mondom, hogy a kulcsot elvitték. Nem hiszi el. Előveszi a zsebéből a másik kulcsot, kinyitja, jön be, én szaladok az ablakhoz, jön utánam… Ez egy álom. Én ezt álmodtam, amikor még kicsi voltam.

– Anyu… anyu… ne hagyj egyedül. Ne menj el az iszapba. Inkább nem haragszom tovább…

Anya megcsókol. Egyszer, régen, én ágyban feküdtem, játszottam a hajtűjével, akkor is megcsókolt, de úgy, mintha meg akarná enni az arcomat.

– Anya… úgy mint régen…

– Csodálatos egy gyerek – mondja anya apának –, meg fognak érti őrülni a nők!

A tanító néni is odalesz. Hogy én milyen csodálatos gyerek vagyok. És én annyi pénzt fogok keresni, hogy tele lesz az egész szoba. Sokkal nagyobb házat veszünk, mint annak a zöld ellenzős fiúnak a papája. És én meg fogom őt keresni, és belerúgok, de nem szólhat, mert nekem több pénzem lesz.

– Anya, ne hagyj itthon. Anya, vigyél magaddal…

– Temetésre nem való kisgyerek.

– Nem vagyok kisgyerek. Temetésre akarok menni…

– Legszívesebben én se mennék. Apád ügyfele. Muszáj.

Apának meghalt egy ügyfele. Ki az az ügyfél? Mint a testvér, olyasmi? Most viszik el. Amikor elviszik, az a temetés. Ha ügyfél, apa miért nem sír? Nem sajnálja, hogy olyan messze viszik? Villamoson megyünk, majdnem olyan soká, mint a tóhoz. Én látni szeretném, hova viszik az ügyfelet. Amikor kicsi voltam, nagyon sírtam, hogy egyszer anyát is elviszik. Emlékszem. Nagyon sírtam. De anya most még nagyon fiatal, az a fagylaltos is mondta, amikor a tónál voltunk. És egyszer megtörténhet, hogy nem visznek el már senkit. Mire én megöregszem. Az olyan, de olyan sokára lesz, hogy akkor már másképp lesz minden. Szép ez a kert. Szebb, mint az a csalános, a tyúkoknál. Olyan keresztek vannak, nagyban, mint ami ott lóg anyu nyakában. És szobák is vannak egymás mellett, a függöny éppen olyan, mint a mi hálószobánkban, csak a mi hálószobánkban nem ilyen szép, nincs rajta ilyen arany rojt.

– Itt van – mondja apu, és elolvas valamit ennek a szobának az ajtaján –, itt fekszik.

– Pubika – mondja anyu –, te nem jöhetsz beljebb. Itt állj meg. Rögtön jövünk. Nesze, praliné.

A pralinét szeretem a legjobban. Csokoládé van a tetején, de a csoki hamar elolvad, és alatta van a jó. Lehet a nyelvemmel olvasztani.

Anyu meg apu bemegy az ajtón. A virágot is viszik. Még sokan mennek a függöny mögé.

Ott bent gyertyák is vannak. És szag. Olyasmi, mint a templomban. Szeretem ezt a szagot.

Lehet látni az ügyfelet egy ládában. De csak a ládát látom.

– Békés öregsége volt – mondja a másik, jönnek ki a szobából, felteszik a kalapot.

Hát igen. Szegény ügyfél. Megöregedett, ez történt vele, és most elviszik a ládában. De biztosan nem tudja. Én sem tudom, ha alszom.

Anyu megint azt fogja csinálni, mint az iszapfürdőnél. Rögtön és aztán másfél óra!

Itt vannak más szobák is. Más öregek is éppen most mennek el. Sokan sírnak. Én már nagy fiú vagyok, a harmadik szobában fekszik az ügyfél. Visszatalálok a harmadik szobához.

– Mit keresel itt, fiúcska? Ismered a halottat?

– Ezt a halottat nem. Ezt nem.

– Eredj innen szépen. Ne kíváncsiskodj.

Egyszer, amikor jött a Jézuska, apu is meglökött. Pedig nem kíváncsiskodtam. Ez csúnya az emberektől, hogy olyankor is gorombák, amikor a Jézuska jön, vagy egy öreg elmegy az égbe. Itt szép fehér függöny van. És fehér láda. Kicsi, fehér láda. Borzasztóan sírnak. És nagyon jók, engedik, hogy bemenjek. A lépcsőről lehet a halottat látni.

Fehér fátyol van a ládán. Egy néni elhúzza a fátyolt, körmét a szájába kapja, rágja, egy bácsi birkózik vele.

A ládában van a halott. Közel.

De hát ez csalás.

Szólni kéne nekik.

Ezek nem tudják.

Ez egy olyan, mint én voltam. Kicsi koromban.

Lila a szája, mint a tojás, amit húsvétkor kaptam.

– Pubi… Pubi… hol mászkálsz? Gyere szépen a kocsi után…

Viszik az ügyfelet csukott ládában. Felteszik kocsira.

Maróka királynak, akiről apu kiskoromban mesélt, ilyen hintója volt, csak fehérben.

Azt a kicsit is viszik, Maróka király fehér hintóján.

A lovak nagyon szépek. A moziban láttam táncosnőket, azoknak volt ilyen toll a fejükön.

Nekünk gyalog kell menni. Nagyon süt a nap, mint a tónál, amikor nem engedtek fürödni. Akkor is rossz volt, de most rosszabb. Van rossz és rosszabb.

El kéne szaladni. Azt a fehér kocsit megkeresni és szólni annak a néninek, aki rágta a körmét és kiáltozott. Kisgyerek nem halhat meg.

Nagy gödröt ástak. Leveszik a ládát, és kötélre teszik. Ügyesek. Nem ejtik bele a gödörbe, lassan eresztik.

– Anyu. A halott az égbe megy. Az ég fent van, nem? Miért a földbe akkor, miért?

– A lelke megy az égbe. A teste a földbe.

Apa előrelép, felvesz egy darabot a földről, megdobja a ládát. Mit csinál apa? Szabad ezt? De mind megdobják.

Azt a kisfiút is ilyen gödörbe teszik. Fel fog ébredni a ládában, és nem tud kijönni. Mert a földben lesz.

– Anya. Én egy kicsit láttam. Fehér ládában. Nem volt öreg. Mégis belecsukták.

Anya hallgat. Megyünk kifelé. A praliné elfogyott. Pedig nem emlékszem, hogy ettem. Nem emlékszem.

– Anya. Fel fog ébredni. A föld alatt. És nem tud kimászni.

– Nem ébred fel az már, szegényke.

– De hiszen apa azt mondta, az öregek halnak meg… te is azt mondtad… hogy csak akkor történik…

– Már nagy fiú vagy – mondja apa –, néha előfordul. Olyan betegek lesznek, hogy a doktor bácsi nem tudja többé őket meggyógyítani…

– Vagy alászaladnak egy autónak – mondja anya, és megint olyan szörnyen szorítja az ujjaimat –, mint te, négyéves korodban…

Akkor ezt is hazudták! Akkor engem is becsukhatnak a föld alá, most, most…

– De a lelke – mondja apa –, ha jó volt, felszáll a mennybe…

– A lelke… apa… a lelke tudja? Tudja, hogy az ő…?

– Nem értem – mondja apa –, összezagyválsz mindent.

Miért nem szóltak? Miért nem mondták meg? A tücsköt is hazudták. A gólyát is.

Igen, igen. Valahogy érzem. A gólyát is hazudták. Ők is úgy csinálják. Csak szégyellik nekem megmondani.

Én más leszek, ha nagy leszek. Nem csinálok malacságokat. Ha nagy leszek. Ha nem történik meg velem is az, mint a másikkal. Aki most a föld alatt van, ládában. Mert megtörténhet. Egyszer, kiskoromban, sok mák esett a mellemre, és sötét volt minden, akkor majdnem megtörtént. Most is köhögök. Ezentúl nem fogok ugrálni, és a sálat is mindig a nyakamba teszem.

– Vedd már le a sálat, Pubika… meleg van!

Én nem szeretném, ha keveset kéne aludnom, és már egy ládában találnám magam. Én iskolába szeretnék menni.

– A villanyt, anya… ne oltsd el.

– A villanyt el kell oltani.

A dunyhába bedugom a fejem. Arra akarok gondolni, hogy apácaszappan van a szekrényben. És volt egy kék sapkám. Piros is volt, de arra nem emlékszem. Csak mondtam, hogy piros sapka van okos fejemen. Itt a dunyha alatt senki nem talál meg, nem is vesznek észre, ha jönnek értem, egyszer azt álmodtam, hogy benne vagyok a rádióban, de nincs hangom, szörnyű, szörnyű rossz volt, és azt hittem, nem is álom. Én nem akarok álmodni. Én nem akarok álmodni. De most a szobában vagyok. Ez megint nem a mi szobánk. Olyan, mint amiben az a fehér láda volt. Jaj. Ez álom. De nem tudok kijönni az álomból. Jönnek be. Fekete köpenyben, fekete kalappal. Fogom a függönyt, tapad, mindjárt elérnek. Hangom megint nincs. Ablak. Nincs ablak. Csak a függöny. Ablak. Akarom. Akarom, hogy ablak legyen. Van! Érzem a kezemmel! Állok az ablakban. Mögöttem jönnek. Nagyon magasan állok. Innen nem szabad ugrani. Nem tudok repülni. De én akarom, hogy tudjak. Jön a levegő a karom alá. Mint a gumiöv a tónál. Szépen szállok lefelé. Jó. Ez nagyon jó. Senki nem tud röpülni, csak én. Senki nem tud megfogni, mert kiugrom az ablakon.

– Anya! Tudok repülni. Nemcsak a Jézuska tud. Anya, nemcsak…

– Pubikám, hogy tudnál röpülni, amikor nincs szárnyad?

– A levegő jön a karom alá. Vastag levegő, és a talpam alatt is van, és amikor leérek, összenyomódik. Felülről lefelé tudok röpülni… Persze, nem igazándiban. Hanem álmomban. Ha üldöznek. Csak akarom, hogy legyen ablak, aztán azt, hogy ugorjak és kész.

– Igen? – kérdezi anyu. – Még mindig rosszakat álmodsz?

– És te? Még mindig szépeket?

– Már nem álmodom – mondja anyu. – Semmilyet. Valahogy abbamaradt.

Ül, fogja a ruhája alját, simogatja. Ez a szokása.

– Hát akard, anyu. Akard. És sikerül.

– Akarni? – mondja anyu. – Annyi mindent akartam. És nem sikerült.

Most sajnálom. Pedig hazudós. De most lehet sajnálni. Hogy olyan kis butus. Biztosan azt is akarta, hogy ne úgy legyek, hogy összedörzsölik egymásnak. De nem sikerült másképp.

Én, ha becsuknának abba a fehér ládába, onnan is ki tudnék jönni. Akarnám, és átszivárognék a földön. Fölfelé.

– Már csak ötöt kell aludnod – mondja apa –, és kezdődik az iskola.

Úgy csinál, mintha az újságból olvasná ki.

– Ebbe az iskolába csupa rendes gyerek jár – mondja anya –, de a szabadságnak, szegénykém, vége…

– Milyen szabadságnak?

– Hát… hogy akkor kelsz, amikor akarsz. Meg hogy egész nap játszhatsz… Ezentúl első a kötelesség…

– Mint nekem – mondja apa –, első a kötelesség!

Ezt egyáltalán nem szeretném. Ha muszájból kellene bemennem. És még pénzt se adnak érte. Mint apának is alig-alig, a Gróf, aki pedig nem is igazi méltóság. De hát a tanító néni nem is sejti, hogy ilyen gyerekek is vannak, akik kirepülnek álmukban az ablakon, és nem ütik meg magukat. Én már egészen kicsi koromban tudtam, hogy van csinál és van történik. És hogy a betűknek az az értelme, hogy mindenki ugyanazt gondolja tőlük. És azt is tudom, hogy nemcsak az öregek halnak meg, hanem mindenki, ha nagyon beteg, és aztán a földbe kerülnek, de csak félig, mert a lelkük felszáll a mennybe, amiről azt hittem, amikor kicsi voltam, hogy az az ég. És az égről azt hittem, hogy az egy csinálás, a felhőre meg azt mondtam: fehér kutya…

Megyünk apával, veszünk pénzért olyasmit, ami kell az iskolában. Tollszárat, tollszemet, tolltartót, ceruzákat, spongyát, krétát, kistáblát, korongot, pálcikát. Ezek nagyon komoly dolgok, nem olyanok, mint az ólomkatona. Itt vannak előttem a pulton, jó szag van, majdnem olyan jó szag, mint a templomban, csak más. Ezt a boltost nem ismerem. Apa kér, ő meg adja, amit apa kér. De nem érti talán teljesen, hogy ezek mennyire komoly dolgok…

– Ezek nekem kellenek az iskolában…

– Iiigen? Ne bbbbeszélj…

Most csodálkozik. És tisztel.

– Utána mindjárt megyek az egyetemre.

– Iiigen? Ne bbbeszélj…

– És megveszem ezt az egész boltot…

– Ha hagyom – mondja a boltos, és haragszik. Vagy fél tőlem. Lökdösi apa kezét.

– Tessék, kérem, határozni. Az olcsóbbat vagy a drágát?

– Az olcsóbbat – mondja apa. – Elsőben az is megteszi.

Apa gyáva. Az olcsóbb spongyát vette. Ezt a rondát. Ezt a vacakot.

– Én ezzel nem megyek iskolába, anyu.

– Pubikám, a célnak megfelel. Megnedvesíted, és letörlöd vele a kistáblát…

– Én ezzel nem megyek. Más gyereknek a drágább lesz. Annak a zöldnapellenzősnek is drágább volt, amikor elsőbe járt.

– Hogy milyen smucig tud lenni! – mondja anya apának.

– Nekem újságpapír volt a táblatörlő… hatan voltunk testvérek, nem jutott eszünkbe ez a flanc.

– Elég baj, hogy az ember nem tör magasabbra! Itt kezdődik az úriember…

– De én nem akarok úriember lenni – mondja apa. Hogy miket tud mondani! Pfuj, illetlenség!

– Ez a törekvése nem kerül nagy megerőltetésébe – mondja anya. – Annak idején bebizonyította. Szenvedtünk is miatta eleget.

– Akkor is csak azt akartam, hogy neked jusson többi – Apa tegezi anyut, valahogy most ez is illetlen.

– Akarni nem elég – mondja anya.

Persze, anya hiába akart. Nekem megmondta.

– Két hónapig nem éltünk rosszul – mondja apa.

– De aztán… ha nekem nincs az a jó ügyvédem… még most is bent csücsülnél… És a szégyen.

Apa elviszi a spongyát kicserélni. Még kettőt kell aludnom. Apa valahol, csücsült. Anya hozta ki egy ügyvéddel. Lehet, hogy ügyvéd leszek, az nagy valami lehet. Mit csinálhatott apa? Amikor elfelejtette, hogy úriember? Én egy rádióban csücsültem kiskoromban, álmomban. Most már onnan is ki tudnék jönni, a lefelé-repüléssel.

Ez a spongya sokkal szebb, lyukacsosabb. Lehet vele csurgatni a vizet a táblára. A korongot megszámolom. Sokszor tíz. Ezt is megmondom a tanító néninek.

Most már csak egyet kell aludnom. Most külön megfürdöm.

– Te szép kisfiú – mondja anya.

Anya is szép, apa is szép, mi szépek vagyunk. Volt egy sapkám, amit nem szerettem, és volt egy barátom, úgy hívták, Istvánka, azt nagyon szerettem, most már a sapka sincs meg, Istvánka sincs meg, Istvánkát nem bántottam, csak védtem kicsit a macskát. Most új sapkát kapok, össze lehet hajtani, és zsinór van rajt. A mi lakásunk nagyon szép, előszoba is van, ezüstkosár is. Ha felébredek, mehetek az iskolába. A tanító néni annyira, de annyira fog csodálkozni. Hogy ilyen gyerek jár oda. És a többiek is nagyon fognak csodálkozni. Ide teszem a korongot, a tolltartót meg a táskát a székre. Most aludni fogok, és nem akarok álmodni, mert akkor soká lesz reggel. Én Istenem, jó Istenem, holnap megyek iskolába.

Most becsukom a szemem. De én akkor is látok képeket. Rajta van azon, amit a szememre csukok. Mindenféle vonalak, olyan, mint a tó, és egy mozgó, sárga pont van a közepén, és én csukott szemmel belenézek. Zuhanok tőle. Én Istenem.

– Anyu… anyu…

– Ne zavarogj, Pubi. Hajnal van.

– De nekem iskolába…

Végre öltözhetek. A táskámba tesznek egy zacskót, úgy hívják, tízórai. A táskát én hátul egyedül is be tudom csatolni. Ebből mindenki láthatja, hogy én iskolás vagyok. Utánam fognak nézni.

– Figyeld az utat – mondja anya –, mert később egyedül mész!

Süt a nap, halványan süt, korán reggel van. Nekem most olyan, de olyan jó. Mindjárt az iskolában leszünk. A tanító néni elém fog jönni, és minden gyereknek megmutat.

De… de… Egyszer, amikor még nagyon pici voltam, elvittek, és oltást kaptam, és anyu azt mondta, muszáj, mint az iskola.

– Anyu, ne menjünk olyan gyorsan!

– Elkésünk, Pubika…

– És ha elkésünk?

– Kikapsz a tanító nénitől…

– Mi az, hogy kikapok?

– Rád ver a nádpálcával.

Megállok. Anyu szörnyű butákat beszél. És illetleneket. Egy idegen engem nem üthet meg. Engem már otthon se ütnek meg, csak nagyon néha. És mi az, hogy nádpálca?

– Nem megyek, mert ilyet mondtál.

– Pubika, a tanító néninek joga van megverni a rossz és engedetlen gyerekeket.

– Engem nincs joga. És apa külön is meg fogja neki tiltani.

– Apa?! Éppen ő az, aki bármit is megtilthat!

– Anya, ugye, csak vicceltél? Ugye, ilyen nincs? – Már néznek minket. Ezek a ronda emberek. – Anya, mondd, hogy engem nem…

– Reméljük – mondja anya, ideges –, reméljük, fiacskám. Különben is, te jó gyerek leszel. Aki jó, annak nincs mitől tartania.

Persze, anya ezt nem tudja egészen, hogy én más fiú vagyok, nem mint a többi, akik most fognak megtanulni mindent. Én már semmitől sem félek, még az álomtól sem, onnan is ki tudok jönni. És ha mégis rám akar ütni, belerúgok. Igen.

A kapu alatt az a szag van, mint a papírboltban. Fényes a lépcső. Sok gyerek jön, de egyik se néz engem. Gyönyörű, gyönyörű nagy szobor. Egy nő, mezítláb, eltiporja a kígyókat.

– Eredj fel – mondja anya –, majd érted jövök.

A lépcső fényes.

– Eredj már! Nekem nem szabad felmennem. Ott az első osztály… hiszen az egyest ismered…

Annyian mennek fel a lépcsőn.

– Pubi. Csak nem félsz?

Talán még szólhatnék, hogy én ezt nem akarom, mégse.

– Eredj fel a lépcsőn.

Kicsúszik a kezem a kezéből. Nagyon magas a lépcső. Löknek is. A téren is így löktek. Még ötöt kell mennem, és fent vagyok. Én most akarom. Ha megfordulok, látom anyut.

Nem látom. Lent vannak emberek, de anyut nem látom. Elment. Azt csinálta, mint az iszapnál. Talán egyáltalán nem is fog értem jönni. Elfelejti. És örökre itt maradok. Mint az álom. Mint az álom.

– Pubi! Pubi! Fiacskám!

A hangja. Hallom a hangját.

Ott van. Felállt a szoborra. Ott áll az egyik kígyón. A kalapján a fátylat felhajtja. Mindenkinél magasabb, ahogy ott áll. Az én anyukám.

A kis csacsi. Azt hitte, félek. Pedig ő fél. Sír. Törli az orrát a zsebkendőbe.

Én szeretem. Ezt az anyut. Nagyon szeretem. És bátor vagyok. És okos. Feljöttem a lépcsőn, nem sírtam, és el tudom olvasni: egy. Ide kell bemennem. Egyedül.

Nagyon nagy szoba. Padok. Ezeket úgy hívják: padok. Egy nő áll a padok előtt. Kicsi nő. Alacsony. Nem szép. Nem olyan, mint anyu.

– Megjött a huszonkettedik fecske – mondja és rám néz, elém jön, a kezemet megfogja. – Mondd értelmesen: hogy hívnak?

Én nem vagyok fecske. Bolond ez a nő. Hol a tanító néni?

– Az én nevem Oláh Viktor. Lakom Kakukk utca három.

– Na. A kicsik ide ülnek szépen, előre…

Szorítja az ujjaimat, ez az, amit annyira uuuutálok. Lenyom az első padba. Kicsik. Ide ülnek. Előre. Ki a kicsi? Hol az a tanító néni, hogy elintézze, velem ezt nem lehet csinálni, én…

– Az én nevem Klári néni.

Kári. A házban. Az is Klári volt. Csak én nem tudtam még kimondani. Pfuj, Klári. Pfuj, Klári néni.

– Én leszek a ti tanító nénitek… bizony…

Nem. Folyton ilyesmi van. Hogy összecserélik. Tévedés. Kimegyek, szólok anyunak.

– Hová sétálsz, kisfiú?

– Szólok anyukámnak.

– Dehogy szólsz… itt nincs semmiféle anyuka. Ülj a helyeden. Itt azt kell tenni, amit a tanító néni parancsol.

– De a tanító néninek is parancsolnak. Gömbös Gyula. Gömbös Gyulának meg az Isten.

Most meg fog dicsérni. Kiderült, mennyire okos vagyok.

– Mit is mondtál, mi a neved?

– Oláh Viktor.

– Na, ezt megjegyzem. Még hogy Gömbös Gyula… Letöröm a szarvad, ne félj…

Letöröm a szarvad. Letöröm a szarvad. Ez nem dicséret. Ez a nő nem ért semmit. És ez a tanító néni?

– Most játszunk. Hogyha még akadna gyerek, aki meg van ijedve, hogy a tanító néni hamm, bekapja…! Azt játsszuk, hogy repül a, repül a… madár… a két ujjatokkal dobolhattok a padon, s mikor én azt mondom: madár, tartsátok fel a kezeteket… de ha olyat mondok, hogy kalap, akkor csak a csacsik tartják fel. Mert a kalap nem repül…

Ez egy teljesen hülyeség. Ezért kell iskolába jönni?

– Repül a, repül a… béka…

Néhány csacsi feltartja a kezét. Haha.

– Repül a, repül a… gólya.

Igen. Az repül. A gólya. De valahogy ez illetlenség.

– Repül a, repül a… gyerek…

Ezt senki se tudja. Csak én.

– Mi az, fiú, neked repül a gyerek…? Ejnye, de csacsi vagy, de csacsi, bezzeg feleselni tudtál, ugye?

Most mit csináljak? Elmeséljem neki? Hogy álmomban? És hogy nemcsak álmomban, hanem ha repülőgépre ül a gyerek, ami el szokott menni a házunk fölött, akkor is repül…

– Maradj nyugodtan, ne izegj-mozogj. De sok baj van veled. Az iskola nagyon-nagyon komoly dolog ám. Most még semmit sem tudtok, itt fogtok mindent megtanulni, ami az életben szükséges…

Ez a tanító néni hülye. Hiszen én már mindent tudok. A meghalást is. A hazudást is. Meg azt is, hogy össze szokták dörzsölni.

– Mi Magyarországon élünk. Ebben a szegény, meggyötört országban…

Magyar vagyok. Ezt már apa mondta. A meggyötörtet nem.

– Az országot a kormányzó úr kormányozza, és elvárja tőletek, hogy derék fiai legyetek a hazának.

A kormányzó úr. Ezt se mondták, hogy fontos. Haza. Otthon. Haza szeretnék menni. Ennek semmi, de semmi értelme. Pedig annyira akartam, hogy jó legyen.

Valami csenget. Mint a Jézuska.

– A szünetben párba álltok, és kisétáltok a folyosóra. A folyosón piros és kék kockák vannak, sorban. Úgy kell szépen sétálni, hogy az egyik megy a kéken, a másik a piroson. Közbül a fehér csík üresen marad. Arra nem szabad lépni.

Miért nem szabad vajon a fehér csíkra lépni? Talán süpped, mint abban a mesében, ahol a lány a kenyérre lépett, és az ördögnél találta magát?

Ennek a gyereknek itt mellettem olyan loknis haja van, mint Kárinak volt. Pedig fiú. És a harisnyája fehér. Az enyém drapp. Kinyúlok, megfogom a kezét.

– Na… piszkos lesz a mandzsettám…

Mi az a mandzsetta?

– Na… ne piszkálj…

– Affekta majom.

Ez egy affekta majom. És miért menjek be a tolittra, amit kiskoromban úgy hívtam, tolitt, amikor nem is kell semmi? Hát ez még nagyobb hülyeség.

Ráteszem a lábam a fehérre. Nem süllyed. Itt valami nagy, nagy tévedés van.

És a tanító néni buta is, csúnya is. Lapos, fekete haja van. Majd szólok anyunak. És holnaptól elvisznek másik iskolába.

– Nézd a spongyámat…

– Az enyém szebb – mondja a loknis, de nem mutatja. – Külön a papámnak csinálták…

– Mit csinál a papád?

– Azt nekem nem szabad megmondani mindenkinek.

Egyszer a tónál volt egy fiú, zöld ellenzős sapkában. Abba is úgy, de úgy bele szerettem volna rúgni.

– Anya… anya… holnaptól intézkedj. Ez nem olyan iskola… a tanító néni azt mondta, le fogja törni szarvamat…

Anya haragszik. Nem sír, mint reggel. Köszön valakinek, mosolyog, aztán továbbvisz, nem mosolyog.

– Remélem, nem voltál neveletlen?

– Nem, anya, csak meg akartam mondani, amit tudok… hogy lássa…

– Te ne mondj magadtól semmit. Csak ha kérdeznek. Érted? Mindig csak akkor szabad az iskolában beszélni, ha kérdeznek.

– Apa… hát nem Gömbös Gyula a legfőbb? Akit egyszer láttunk, és te azt mondtad: éljen…?

– Hány éve annak, Pubi, hány éve…? Gömböst te csak ne emlegesd… – Sóhajt. Van valami Gömbössel, és apu sajnálja. Én is sóhajtok.

– Apu… hát ilyen? Az iskola?

– Ez még nem az igazi. Majd később. Ha tanultok. Ha majd jól tanulsz, és ezért jó osztályzatokat kapsz. Sok egyest. Az lesz a jó.

Lehet. Lehet, hogy később. Várni kell. A tó. A tó is később lett jó. A karácsony is. Én Istenem; jó Istenem…

Most az utcán szaladok. Ez ám álom. A tanító néni szalad utánam. Klári néni. Szalad. Itt nem lehet, amit szoktam, lefelé repülni. De én akarok, hogy el ne érjen. Fölfelé! A lábam alá is jön a vastag levegő. Nagyon magasra megyek. Többen próbálják. Senki se tudja. Csak én. Ez jó. De nem tudok leszállni. Nem tudok. Ha le akarok szállni, elfogy a levegő. Esek. Esek. Jaj. Jaj.

Ez csak álom. Nem kell félni. Itt a talpam alatt a faragott rózsa. De egyszer, kicsikoromban, nagyon rossz volt, mert azt álmodtam, hogy az ágyban fekszem, és a rózsát is éreztem. És összecseréltem, mint az autót meg a mozit.

Anya nem akar szólni Klári néninek.

– Minden iskola egyforma – mondja –, neked kell változni.

Mi az, változni?

Azt hívják talán így, ha az ember nem azt mondja, amit belül gondol, hanem mást. Ha megpróbálja kitalálni, a másik mit szeretne, hogy ő gondoljon. És kicseréli. A változás hasonlít a hazugsághoz, de teljesen nem értem.

– Most meglátjuk, ki az okos gyerek… én ebbe a nagy könyvbe beírom, amit kell… Ki tudja közületek, mikor született?

Ez olyan illetlen. Született. De én tudom.

– Én februárban…

Klári néni nevet.

– Az az okos fejed…!

Nekem ezt icipici koromban már mondták. De egészen-egészen másként.

– Az évet kérdeztem. Melyik évben? Na? Melyik évben?

Melyik évben? Nagyon haragszom anyára. Miért nem mondta, hogy ilyen is van?

Előttem ül egy fiú, nyújtja a két ujját. Mert így szokás. Nagyon nehéz, nyújtani és nem beszélni.

– Ezer-kilencszáz-huszonnyolc…

Micsoda hülyeség. Amikor kicsi voltam, én mondtam mindenre ilyet, hogy millió.

– Nagyon helyes. Mi a neved?

– Sugár Ernő.

– Jól van, Sugár. Te kapod az első egyest. És ki tudja megmondani, a papája mivel foglalkozik? Hátra a kezeket, hátra…

Nekem ez fáj, hogy hátra van csavarva a kezem.

– No. Halljuk. Lehet, hogy az Oláh is tud valamit?

– A Grófnál van. A Gőzmalomban.

– És ki az a Gróf?

– A neve. Ez a neve. És ő adja a pénzt.

Klári néni legyint.

– Reménytelen…

A loknisnak is van neve, úgy hívják, Újlaky.

– Én tudom, de nem szabad megmondanom…

– Akkor ne is mondd – Klári néni lejön onnan, arról a dobogóról, megsimogatja Újlaky fejét. Aztán visszamegy.

– Itt mindenkinek az édesapja derék, tisztességes ember, tisztességes magyar ember, aki a hazájáért dolgozik…

– Apa, neked mi a foglalkozásod? A neve?

– Tisztviselő.

– És az mit jelent?

– Hogy írok. Íróasztalnál. Felírom, mennyi lisztet hoznak be, és mennyit visznek ki.

– Akkor miért szaladgálsz reggeltől estig?

– Mert a Gróf, akié a malom, felhasznál… hogy az ügyes-bajos dolgait intézzem… Tisztviselő, ezt mondd!

– Anya. Apa mitől úriember?

– Hogy nem a kezével dolgozik.

– Aki a kezével dolgozik, nem lehet úriember?

– Nem. De azért lenézni nem kell ám senkit, Pubika. Az nagyon csúnya.

– Tanító néni kérem, az én apám tisztviselő és úriember!

– Úriember… – És megismétli, pedig senki felnőtt nincs az osztályban: – Az ő apja úriember…!

– A te apád nem úriember – mondja Újlaky. Újlaky sosem lép a fehérre. – Úriember fia nem visel drapp harisnyát. És ne érj hozzám. Mondta az anyukám, hogyha még egyszer hozzám érsz, szóljak a tanító néninek, hogy ültessen el.

Uuuutálom az Újlakyt. Van itt egy Kukics. Mögöttem. Az ő harisnyája fekete. És lötyög. És a körme is fekete. És szokott olyasmit csinálni, hogy az orrunk alá büdösít. És meg is mondja. A nevét. Ez egy borzasztó csúnya szó. És még mindig nincs táskája, pedig már régen, legalább egy hete járunk iskolába.

– Kukics, lépjünk a fehérre…

– Meee… meeee… úrifiú… úrifiú… – Kukics kinyújtja a nyelvét, aztán kiteszi a lábát.

Puff. Ez fáj. Egyszer, amikor még kicsi voltam, és lett egy barátom, az Istvánka, már csinálták ezt, a téren.

– Megint haszontalankodsz? – Klári néni jön. Hiába kicsi, kezdek tőle félni. Mintha egyáltalán nem lehetne belerúgni.

– Tanító néni kérem, bökdös – mondja Újlaky. – Kinyújtja az ujját az óra alatt és bökdös. És egyszer az orrát is piszkálta.

Nevetnek. Mind.

– Pfuj. Az orrodat, Oláh?

Nem piszkáltam az orromat. Nem igaz. Csak kivettem belőle, ami beleragadt. Mindenki kiveszi, ha beleragad.

– Úrifiú… úrifiú… – Kukics jön, a szünetben – orrbányászó úrifiú…

– Te feketeharisnyás. A te apádnak még arra sincs pénze, hogy rendes harisnyát vegyen. Tudod? Mert a te apád a kezével dolgozik, azért csak egy ócska…

– Tanító néni, az Oláh szidja a papámat. Azt mondja, hogy ócska…

– Oláh, most már elég. Jegyezd meg, ebben az országban becsületes magyar emberek élnek, és aki a két kezével keresi kenyerét, az éppolyan becsületes magyar ember. Újlaky, kisfiam… ki mellett szeretnél ülni?

– Apa. Egyedül ültettek az iskolában.

– Örülj neki. Legalább jobban tudsz figyelni!

Mindenki mellett ül valaki. A Kukics mellett a Kis. Az Újlaky mellett a Hontai. A Hontai kövér és csomagokat hoz a tanító néninek. És ez az egész, amit tanulunk, semmi. Klári néni órákig kerekíti a táblán az – ó – betűt. Ilyen felesleges dolog. Én már tízszer is leírtam.

– Oláh, ha még egyszer engedély nélkül firkálod a betűt, ráverek a kezedre! És ez neked ó? Ez a szegény vizes nyolcas?

Fogja a lapomat, mutatja föl. Nevetnek.

– Vizes nyolcas… vizes nyolcas… – Kukics megint kiabál, a vécében lökdös, az egész mellémegy.

– Fuj, vizes nyolcas, ferde a fütyülője…

Belerúgok.

Újlaky fintorog. Újlakyba nem rúgok bele. A harisnyája fehér, és meglátszana rajta a rúgás. És azt se tudja senki, mi a papája.

Klári néni megragadja a csuklómat. Úgy akar írni, velem.

– Szépen, gömbölyűen… Ilyen csúnya ó betűket még nem is láttam.

– Anyu, nekem miért nincs minden napra fehér harisnyám?

– Drága gyerekem, az felesleges flanc. Azt csak a főúri csemeték engedhetik meg maguknak!

– A főúri több, mint az úri?

– Több ám. Báró, gróf és herceg… ezek a rangok!

Igazi bárók, igazi grófok. Pedig Újlaky nem is az.

– Hülyeség – mondja apa, és dühös, leteszi az újságot. – Az a több, aki többet tud. Slussz.

– Akkor a Sugár a legtöbb. Ő jelentkezik elsőnek. És neki a legszebb az ó betűje.

– Mi a Sugár papája? – kérdezi anyu.

– Nem mindegy? – kérdezi apu.

Hogy lenne mindegy? Ezek apu butaságai!

– Te Sugár! Mi a papád?

– Kalauz.

– Anyu, a Sugárnak kalauz a papája…

– Érdekes – mondja anyu –, hogy kalauz, és ennyire adnak a gyerekre…

– Sári – mondja apa, nem szeretem, ha Sárinak szólítja –, az értelem előbb-utóbb széttöri az osztálykereteket.

Micsoda dolog! Teljesen érthetetlen.

– Erre már ráfizettél – mondja anya –, az ilyen zavaros gondolatokra. Még mindig ott csücsülhetnél, ha…

– Csak azt akartam, hogy nektek legyen jobb.

– Tessék ügyeskedni, és jobb lesz.

– Gömbös világosan megmondta: az előrehaladást ezentúl csak a tehetség dönti el…

– Gömbös azt is megmondta, ekkora betűkkel állt a híres újságodban: Ne kritizáljatok, hanem dolgozzatok!

– Gömbös már nem az, aki volt.

– Sose volt senki. Horthynak legalább van megjelenése. Horthyné egy finom szépség.

– Erről nekem ne beszélj, Sári.

– Azért, mert megszüntette a prolivilágot? Óvtalak akkor is, ez nem nekünk való, aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók…

– Ne a gyerek előtt… tudod, milyen nagyszájú… el akarod áztatni a családot?

– Pubika, amit itthon hallasz, arról az iskolában egy szót se beszélj, de senkinek! Megértetted?

– Anyu, mi volt az a prolivilág?

– Mindenféle csőcselék elhatározta, hogy ezentúl ők lesznek az urak…

– Mikor?

– Régen. Te még nem is éltél. Akkor lettem apukád felesége.

– És apu ebbe a csúnyaságba belekeveredett?

– Rossz barátai voltak. Nem csinált semmit, csak helyeselt. Meg elfogadott egy olyan lakást bútorokkal, ami nem járt nekünk. Öt szoba volt benne. Aztán kitettek minket az udvarra. Látod? – mutatja a szép, nagy ebédlőszekrény oldalát. – Lejött a furnír. Akkor jött le, kitették az esőbe. És apádat megbüntették.

– Kik?

– Hát… a törvény, a rend.

– Hol kellett neki csücsülnie?

– Erről ne beszéljünk, Pubika. El van ez már felejtve, hála istennek. Kitűnő ügyvédet szereztem. A tárgyalás napjára felvettem a legszebb kalapom…

– Azt a cseresznyéset?

– Ó, nem, szalmavirág volt rajt, körbetűzve… ott ültem az első sorban. Az ügyvéd felemelte a kezét és rám mutatott: „Oláh János magántisztviselő a haza védelmében négy esztendőt töltött az orosz pokolban… itthagyta viruló, életerős, fiatal feleségét négyhónapi házasélet után… s mire hazajött, kit talált? Egy összetört, gondoktól meggyötört asszonyt… csoda-e, ha segíteni akart sorsán… ha a vérszomjas csőcseléktől megzavarva, jellemében meginogva, azt is elvette magának, ami helye és érdeme szerint meg nem illette…” – Így mondta. Szóról szóra. Le van nekem írva.

Meggyötört. Ezt az iskolában is mondták. A hazára.

– De az iskolában erről tilos beszélni! Hacsak nem akarod, hogy nagyon-nagyon szégyellni kelljen magadat…

– Apa… te miért mondtad, hogy Gömbös Gyula…?

– Pubi. Majd ha nagyobb leszel, megérted.

– Én nagy vagyok. És én mindent megértek. Anya is mindent elmond, és én megértem. Az ügyvédet is, hogy kihozott téged, mert te rosszat csináltál, de aztán megjavultál…

– Pubi. Ne gyötörjetek. Reméljük, Gömbös Gyula mégis rendes magyar ember. A kisembereket akarja segíteni.

– Kik azok a kisemberek? Az úriemberek?

– Az úriemberek is lehetnek kisemberek. Meg a munkások.

– Akik a két kezükkel dolgoznak?

– Igen. Azoknak is nagyon rossz. Kevesebbet kapnak, mint más.

– Hát mert kevesebbet tudnak…

– Pubi. A Sugár Ernő, ugye, a legjobb az elsőben?

– Igen. De az ő papája nem munkás. Kalauz.

– A kalauz is munkás. bizonyos értelemben én is az vagyok. Hagyom, hogy dirigáljanak…

– Az Újlaky papája bezzeg nem hagyja. Nem tudom, micsoda, de biztosan nem hagyja.

– Ahelyett, hogy ilyeneket beszélsz a gyereknek, mennél be az iskolába, hogy az a taknyos prolikölyök, az a Kukics ne szemtelenkedjen vele… ennyit legalább el tudnál intézni – mondja anya apának.

– Ezt neki kell elintézni. Neki kell rájönni, mit, hogyan, miért…

– Kukics, te taknyos prolikölyök vagy, és ha még egyszer elgáncsolsz, elvitetlek a börtönbe a papáddal együtt

Már régen ezt kellett volna mondanom Kukicsnak. De csak most tudtam meg, mi az igaz. És én is leszek ám olyan, mint az Újlaky, nekem is lesz mindennap fehér harisnyám és mandzsettám is, de sokkal jobban fogok felelni, úgy, mint a Sugár Ernő, akinek a papája csak kalauz. És a Gömbös Gyula is ezt akarta, ezért szerette a papám. Majd még Gömbös Gyula rendet csinál. Szép, barna szeme van. Anyukának szép kék. Én is szép fiú vagyok. A lakásunk is nagyon szép. Ezüstkosarak vannak a szekrényen és apácaszappan, ami nagy ritkaság, és gyöngy is, amit anyu fel fog fűzni.

Nekem tornáznom nem szabad. Mert kiskoromban egyszer nagyon meg voltam hűlve. Nem is szeretnék. Az iskolaorvos bácsi megvizsgál. Amit mond, egy néni beírja egy zöld papírba:

– Jól fejlett, jól táplált…

Az Újlakyra is azt mondja. Ebben én olyan vagyok, mint az Újlaky.

A Kukics előrehúzta a harisnyáját. A talpára. Hiába. Nagy-nagy lyuk van rajta. A Kukics szörnyű rendetlen.

– Közepesen fejlett, gyengén táplált.

Ennél is van rosszabb. Gyengén fejlett, gyengén táplált. De olyan a mi osztályunkban nincs. Mert ez egy elit iskola. Nagy bőrszemüveget tesznek az arcomra, lila fény jön, nem fáj, és nagyon-nagyon jó szaga van. Kvarc a neve. Kvarc, kvarc, kvarc… ezt lehet brekegni.

Klári néni áll a folyosón. Néz engem. Talán végre észreveszi, milyen szép a sapkám a zsinórral. Éppen a sapkát nézi. Mondja annak a tanító néninek, aki minket nem tanít:

– Ez egy fantasztikus kölyök. – Úgy mondja, hogy alig mozog a szájaszéle. – Most nézd, ebben a sapkában! Azzal a lapátfülével…!

Mi az, hogy lapátfül?

Megtapogatom.

– Oláh… kérem az intőkönyvedet. Óra alatt hátratett kézzel ülünk… és nem a fülünkben vájkálunk.

Nevetnek.

– Pubi, Pubi… nem így képzeltem én ezt az iskolát. – Anya sír, forgatja az intőkönyvet.

– Azt mondta, lapátfülem van. Anya. Nekem.

– Azért egy tanítónőtől nem várná az ember, hogy ilyesmiket mond. Célzást tett a gyerek lapátfülére. Igazán nincs lapátfüle. Csak egy kicsit eláll.

– Én figyelmeztettelek, Sári, hogy le kell kötni. Amikor a pólyában láttam, már akkor kértem: kösd le. De te sajnáltad.

– Hiszen alig észrevehető… Csak azt tudnám, kitől örökölte. Rád sok mindent lehet mondani, de azt, hogy lapátfüled van, azt nem…

– A tied meg, ez az icipici…

Ilyenkor nagyon uuuutálom őket. Hülyék. Azt hiszik, alszom. Ilyenkor kezdik aztán összedörzsölni. De nem ők. Más gyerekek szülei. Ők már nem csinálják. Egészen biztosan nem. Csak akkor kellett nekik csinálni, amikor azt akarták, hogy legyen egy gyerekük.

Most az e betűt tanuljuk. Nagyon nehéz betű. Borzasztó, hogy nem szabad a vonalra írni. Miért nem, amikor úgy könnyebb? Az e betűnek farka van, és a fejére kell vigyázni, hogy ne legyen vízfejű. Klári néni tegnap azt mondta: ha még egyszer vízfejű e betűt írsz, Oláh, letöröm a kezedet. Mindig le akar valamit törni. Most borzasztó gyönyörű leckét csinálok. Még írok két sort az e betűből, és a sorminta olyan lesz, hogy alul-felül hurok, az egyik kék, a másik piros. Alig várom, hogy holnap legyen. Holnap Klári néni meg fog végre dicsérni. Kivihetem a dobogóra, megmutatni az egész osztálynak. Már annyian kivitték. Én még nem. Vigyázó is annyi mindenki volt, én még nem. Mert óra alatt előreveszem a kezem, és a két ujjamat is elfelejtem nyújtani, csak kotyogok. Mindjárt reggel lesz. De az is lehet, hogy Klári néni összetépi, kizavar a sarokba, ahol olyan meleg a kályha. Vagy rám is üt. Eddig még nem ütött meg senkit, csak egyszer, a Kukicsot, mert még mindig nem vettek neki külön uzsonnatáskát, és zsíros lett az irkája. Én Istenem, jó Istenem, add, hogy a jobbik történjen… a jobbik…

– Mi az, Oláh? Megszállt a szorgalom? Előbb is eszedbe juthatott volna…

Továbbment. Újlakyt kiválasztja. Rácot is. Szettert is. Már tele van a dobogó. Magasra tartják az e betűket.

– Pubi, nem értelek… annyira akartál iskolába menni. Most meg alig lehet reggelente lelket verni beléd… lusta vagy, engedetlen, milyen lesz az a bizonyítvány?

A bizonyítvány jó lesz. Csak jó lehet. Én mindent tudok. Minden betűt. És számolni is. Csak még a képeket nem tanítják. Ami van a betűk mögött. La-la – ló-ló…

– Próbáld elintézni – mondja apa anyának –, ha már bemész, hogy legyen egyszer vigyázó… miért alábbvaló ő, mint a többi?

– Neked kéne bemenni – mondja anya –, mégis mint férfi…

– Nekem erre nincs időm. Te vagy itthon, te nem dolgozol…

Ha anyu bemegy, egészen másképp lesz. Meglátja a Klári néni, kiderül, milyen gyerek vagyok én.

Addig játszom. A katonákkal. Amikor kicsi voltam, tűzre tettem egy ólomkatonát. Ahelyett, hogy puskával lőttem volna rájuk. Én az Újlakyt is lelőném. A Kukicsot is. Sugárt nem lőném le, mert Sugár jó fiú. Soha nem kell rászólni, nem verekszik, nem csúfolódik, csak nem hagy magával beszélgetni.

Anyu elintézi. Én leszek a vigyázó. És Újlakynak muszáj a helyére menni. És letörölhetem a táblát.

– Pubi – mondja anya, és sír már az előszobában –, nem így képzeltem. Hanyag, rossz, engedetlen fiú vagy. Számolni se tudsz. Összekevered a számok helyét. Kettest írsz a húszas alá… És vigyázó? Tudod, mit mondott a Klári néni? Tudod mit? – Egészen kitágul a szeme, úgy mondja: – Hogyisne, kecskére káposztát…

Kecskére káposztát.

– Ez mit jelent?

– Mit? Azt jelenti, hogy te vagy a legrosszabb, azt, azt…

Üt. Ott, az előszobában. Egyszer, amikor nagyon kicsi voltam, nem tudtam, mi ez, hogy a keze föl-alá jár, rám esik és fáj. Csak nagyon rossz volt. Most nem rossz. Csak uuuutálom. Anyut. Klári nénit. Az iskolát.

– És a dolgaidat is szétszórod – mondja apa, komolyan, –, amit én olyan keservesen vettem. A spongya. Hol az a drága spongya?

Pedig úgy vigyáztam rá. Anyu megjelölte kisollóval, hogy megismerjem. Ott volt a padomon, aztán nem volt ott. Ellopták, mint az apácaszappant meg a gyöngyöt, ha anyu be nem zárná.

– Ellopták… ugyan, ki lopta volna el? Annyira egy gyerek sem szegény, hogy egy spongyát ellopjon…

– Miért, a Kukicsnak nincs…

– A Kukics – mondja anya elgondolkozva –, hát az lehet. Nézd végig az összes spongyát. Ne hagyd magad. Ha már te vagy a fekete bárány.

Annyi mindenféle állat vagyok. Fecske, csacsi, kecske, bárány. És valamikor attól a pici tücsöktől féltem.

A spongya. Újlaky padjában. Az én spongyám. Benne van a jel. A kis vágás. Újlakynál.

– Klári néni, kérem…

Most majd minden megváltozik. Nem Újlaky haját simogatják. Hanem az enyémet.

– Mit akarsz hát, Oláh?

– A spongyám. Ami elveszett. Amit ki tetszett hirdetni, hogy aki megtalálja…

– Még mindig az a spongya! Megáll az eszem. Nem fogjuk az ócska spongyádért felforgatni az iskolát.

– Itt van! – Milyen éles a hangom. Szaladok Újlaky padjához. Kihúzom. – Ez az enyém! Benne van a vágás, anyukám csinálta, hogy mindenféle népek el ne lopják.

– Mi? – kérdezi Klári néni. Rázza a fejét, magában dünnyög, nem értem. – Hogy került az oda? – És megint engem néz.

Nem merem kimondani, hogy Újlaky ellopta. Nem merem. De Klári néni úgyis tudja. Ha egyszer ott van.

– Nem tudod…?

Közelebb jön. Újlaky babrálja a lokniját, úgy áll, mintha belerúgtak volna hátulról a térdébe.

– Talán te tetted oda… odacsempészted, nem? – kérdezi Klári néni hirtelen.

– Én? Az én spongyámat? Ami eltűnt?

Még közelebb jön. Megfogja az államat, krétapor szaga van a kezének. Felemeli az államat. Közelről látom a szemét, sok szőr között van és sárga.

– Te kis rafinált…

Kirántom magam. Végre van hangom.

– Újlaky ellopta. Igen. Ellopta. Igen. És mindenkinek el fogom mondani… hogy az Újlaky lop.

Klári néni megint rázza a fejét. Újlakyhoz megy.

– Kisfiam… Hogy került hozzád ez a spongya?

Újlaky nem felel. Nagyon fehér. A talpát a fehér zoknihoz dörzsöli.

– Teljesen meg van rémülve ez a gyerek – mondja Klári néni, mintha valakihez beszélne. – Nincs mitől félned. Ismerünk mi. Ilyen rendes, jól nevelt fiúk nem veszik el, ami másé. No. Szedd össze magad.

Újlaky sír. És remeg.

Klári néni a fejére teszi a kezét.

– Ej, ej… találtad, ugye? Találtad? Hol találtad?

Újlaky sír.

– …és nem jutott eszedbe, hogy nekem add? Hogy jelentsd?

Újlaky a könnyeit az irkáján szétkeni.

– …vagy éppen most akartad? Ezen az órán, ugye? – Klári néni úgy hozza a spongyát, mintha piszkos lenne, ráteszi a tolltartómra.

– Itt a spongyád. Ez a pótolhatatlan érték. Te pedig, kis Újlaky, máskor rögtön szólj…

Megint nekem beszél:

– A vádaskodás nagyon, nagyon csúnya dolog. Inkább azon járjon az eszed, hogy tisztességesen összeolvasd a szótagokat. Vedd csak a könyved.

Ka-ri ko-rán kel. Kari korán kel. Ka-ri ko-rán kel. Lehet, hogy találta. De miért mondta Klári néni, hogy én csempésztem oda? Miért? Miért gondolják ezt rólam? És Újlakyról miért nem gondolnak rosszat?

– Szótagolva olvass. Ne akarj te okosabb lenni. Egybeolvasás csak másodikban.

De amikor a szótagolásnak semmi értelme.

– Hiszen, ha minden így menne – sóhajtja Klári néni. – Mint az olvasás…

– Anyu, megvan a spongya!

De nem mesélem el Újlakyt. Nem akarom. Gondolni sem akarok rá. A tanító néni nem igazándiban csinálja a tanítást. Összevissza cserél mindent, amit gondol. És nekem meg kell változnom, olyanra, mint ő, és akkor megdicsérnek. A betűk sem érdekelnek. Hogy soványak vagy kövérek. Én tudom, mi van a betűk mögött.

– Mézeskalá… ké… ítő… anya, mézeskalácskészítő… pedig azt a négyet, ami kettőnek számít, még nem is tanultuk…!

Még három-négyet alszom, és Klári néni kiadja a bizonyítványt. Klári néni nem adhat rosszat, amikor én igazán mindent, mindent tudok, még több betűt is, és azt is megmondtam, hogy mikor van az órán negyed. És akkor együtt lesz a bizonyítvány meg a karácsony, amit nem a Jézuska hoz ám, érdekes, senki se mondta, hogy nem, de én tudom, emlékszem, egyszer apa belökött, akkor sírtam, most már értem, nem akarta, hogy lássam a csalást. A csengetést is ők csinálják, de nem szólok nekik, majd később, így többet kapok, talán, a kicsik mindig többet kapnak. A bizonyítványban csupa egyes lesz, legfeljebb írásból kettes, mert az e betű vízfejű. Majd csodálkoznak, milyen okos vagyok. És akkor, ha a szünet elmúlik, majd én is változom, kedvére leszek Klári néninek, még vigyázó is leszek, de én nem azt fogom felírni, akire haragszom. Mint ezek.

Klári nénin ma nincs köpeny. Cvetter van rajta, de szép cvetter, őzikékkel.

– Újlaky… Sugár…

Ők könyvet kapnak. Egy király van a tetején, a király fején korona és még egy kör is a korona felett.

Kukics bőg. Megbukott. Rendszeretetből is hármasa van, mert nem kötötte be zsírpapírral az iskolai irkát.

Nekem csupa egyes lesz, csak írásból lesz kettes és magaviseletből, mert közbekotyogok, és olyasmit mondok, amit még nem szabad tanulni.

– Oláh fiam… ezzel nem dicsekedhetsz. Ki mint vet, úgy arat. Embereld meg magad a következő félévben.

Ez tévedés. Hármasok meg kettes. Olvasás egyes. Csak az olvasás. Mi ez? Hit- és erkölcstan hármas. Ilyen nem is volt. Csalás. Hit- és erkölcstan.

– Ez nem is volt, Klári néni…

Meg fog dicsérni, hogy észrevettem. És kijavítja.

– Jellemző rád… és amikor az édes Jézusról beszélgettünk? És te azt mondtad: te is repülsz ugyanúgy… meg a templomról, ahova te nem jársz rendszeresen…?

– Szomorú – mondja anya. Sír. – A házmestergyereké is jobb… a házmestergyereké!!!

– Olvasásból egyes. Én olvasok legjobban, anya…

Anya legyint.

– Olvasás?!

Apa hosszan nézi.

– Egye meg a fene őket – ezt mondja. – Számolni tud. Ötvenig is.

Most nagyon szeretem apát. A szagát is. Lisztszaga van, ő kíséri a kocsikat, ha viszik a lisztet.

– De a hittan – mondja anya. – Micsoda szégyen.

– Mert nem visztek rendesen templomba! – Anyának mondom, aki csak fekszik, amikor vasárnap harangoznak.

– Mi meghallgatjuk rádión a szentmisét! – kiáltja anya. – Ehhez senkinek semmi köze.

– Minden vasárnap kötelező! Miattad kaptam hármast.

– Te szemtelen! Ne félj, ezentúl a körmödre nézek. Nem fogsz magadban pusmorogni, hanem addig írod a leckét minden délután, amíg kifogástalan lesz! Érted? Ki-fo-gás-ta-lan…!!!

Én úuuutálom az iskolát. A Klári nénit. Az Újlakyt. A Kukicsot. Csak a Sugár Ernőt szeretem, de vele nem lehet beszélgetni, annyira megtiltotta neki az anyukája.

Nem érdekel a karácsony. Biztosan nem kapok semmit. Talán fát se. Most minek csengetnek Úgyis tudom az egész csalást.

Jé. Milyen nagy karácsonyfa. Ilyen nagyot még sose kaptam. És villanykörték is vannak rajta, kicsiben, és színes csokoládék…

– Na – mondja apa, és könnyes a szeme –, erre nem számított a fiatalúr…

Könyvek. Sok-sok könyv. Tizenhárom. Hat kicsi, hét nagyobb. Van közte jó vastag.

– Pubika, legalább egy kis mákosat…

Én most nem eszem.

 

Kis vitéz a Hadak Útján. A Csodaszarvas regéje Liliomos Imre Öcsike nagyszerű gondolatai Pidri-Podri és a varázsló Elek apó meséi A rézbőrűek földjén Aranyos Erzsike A szív Ezer trükk – ezer ötlet Huck-le-ber-ry Finn… T… wist Olivér… Gyermekkorom…

 

– Milyen gyönyörűen olvas – mondja apa anyának. Ülök a fa alatt. Rakom kupacba a könyveket. Külön az érdekeset, külön, ami biztos nem jó. Ezért a Huck… leberryért haragszom, meg ez az Olivér is hülyeség… Legelőször a Pidri-Podri és a varázsló… a képekkel… ez a Pidri… ez a Podri… ez a varázsló… És egy kisfiú. Aki a feje alá teszi a könyvet, a tündér tanácsára, alszik rajta, és reggelre az eszében van szóról szóra az egész. Ez jó. Kár, hogy csak történet.

– Pubika, akkor a diósat. Neked sütöttem – mondja anya.

Most csak a szaga kell. A diónak meg a máknak. Meg a fenyő és a gyertya, ahogy csöpög, annak is van szaga. Engem nem érdekel az iskola. Én nem is fogok szünet után visszamenni, csak fekszem az ágyamban, és olvasok. Éjszaka is olvasok, hogy ne álmodjak olyanokat, hogy a Klári néni szalad utánam, elrepülök tőle, de nem tudok rendesen leszállni.

Pidri-Podri. Az ördög veri a feleségét. Ez jó. Veri. A feleségét. Amikor kicsi voltam, és a kamrában Kári mutogatta a micsodáját, a Kukicstól tudom már, hogy hívják, de én nem mondom ki azt a szót, amikor mutogatta, akkor szerettem volna Kárit megverni. Húzni a haját. Hogy nyávogjon. Mint a macska. Az ördög veri a feleségét, esik az eső, süt a nap. Ez a királyos nem jó. Hazugságok vannak benne. Sárkány nincs is, meg kacsalábon forgó vár. Miért akarják, hogy a gyerekek ilyen buták legyenek? Egyszer apa mesélt egy Maróka királyról, de az olyan volt, mintha lenne. Azt szerettem. Liliomos Imre. Egy királynak a fia. Nagyon jó fiú. Szegény. Miket csinál. Mégis meghal, pedig még nem öreg. Én ilyen nem szeretnék lenni. Újlakyra hasonlít, olyan hosszú haja van és lányos arca.

– Nézd, Sári, az éjjel két könyvet kiolvasott… hát nem csodagyerek?

– Ebből nem sok haszna lesz… Kelj fel, Pubi. Eredj le a térre. Nincs ma hideg.

– Anya. Hadd maradjak az ágyban. Szeretnék olvasni.

Az ebédet is idehozzák, anyu tartja a tálcát az állam alatt. Ha a térdemre támasztom a könyvet, közben is tudok olvasni. A Csodaszarvas nem tetszik. Versben van, szóval csak mondásra való, de nem tudom magam előtt látni.

– Az olvasást ne becsüld le, Sári. Ezáltal fejlődik a képzelőereje.

Képzelőerő. Amit látok, pedig csak írva van, vagy amit gondolok, tehát csak bennem van, az képzelet. Ami lesz, az is képzelet. És ami volt?

– Anyu, ami volt, és én gondolok rá, és látom, az micsoda?

– Nem értem. Miket kérdez ez a gyerek…?

Apa ráncolja a homlokát, de érti.

– Emlék, Pubi. Azt úgy hívják: emlék.

– Volt egy kesztyűm, amit kidobtál az ablakon. Az emlék?

– Igen. Az már emlék – mondja apa és sóhajt.

Anya is sóhajt, nekem is sóhajtanom kell. Az emlék olyan, hogy attól sóhajtani kell, mert valami belül olvad. Egyszer már, nagyon-nagyon régen, beszéltük ezt. Volt, van, lesz. Volt, van, lesz. Most van a van.

Jók ezek a mesék. Ahhoz képest, hogy úgy kellett őket kitalálni. Én is tudnék kitalálni. Aranyos Erzsike. Ez egy lány. És öreg. Húszéves. Elmegy nevelni vidékre. Hát ez aztán nem jó.

– Anya, ez nem kell. Az Aranyos Erzsike. Ez lányoknak való.

– Pedig ez olyan, de olyan kedves könyv – mondja anya, és a szívéhez szorítja. – Istenem, ha lenne egy lányom is… egy kislány…

– Még lehet – mondja apa. Ilyen illetlenséget! Az én mamámnak!!!

– Maga elfelejt számolni – mondja erre anya, megint magázva. Harmincnyolc éves vagyok, barátom. És maga közel ötven. És mire? Már ez is… – simítja a hajamat.

– Kései gyerek – mondja apa, ő is simít, most már mehetnének innen, nem tudok olvasni. Kis vitéz a hadak útján. Kései gyerek. Én vagyok a kis vitéz. Ütöm a haza ellenségeit. Akik jobbról-balról támadnak, sziszegnek, mint a kígyók. Az iskolában van az a nagy szobor, az a gyönyörű nő, mezítláb tapossa a kígyókat, azok a haza ellenségei, akik befészkelik magukat. De a kis vitéz mindent megfigyel, és elárulja annak, aki a katonákat vezeti. Anyu erőszakkal kicipel az ágyból. Rám adja a kabátot, kirak a gangra. Kell levegőznöm. Innen a gangról egy létrán fel lehetne menni a hadak útjára és ott harcolni. Mindenki felfelé nézne, hogy milyen magasan vagyok. De hát az ott fent a mennyország!

– Apa. Isten nem haragszik, ha az emberek harcolnak?

– Ha igazuk van, akkor nem. Akkor szép és dicső dolog.

– És a magyaroknak igazuk van?

– Ki tudja azt? – sóhajt apa. – Kicsi vagy még, Pubi. Ne járjon ilyesmin az eszed.

– Reméljük, neked nem kell már… – mondja anya. – Apád négy évig harcolt. Négy évig.

– Az jó lehetett, apa. Én is szeretnék, négy évig.

– Ezek a hülye könyvek – anyu kidobja a Kis vitéz a hadak útján-t.

Anyu rémes tud lenni. Azzal a vacak Aranyos Erzsiké-vel! Akit még csak meg sem vernek, egyszer zárják be egy toronyba, de onnan is kiengedik.

– Ezt olvasd – anya kezembe nyomja a Szív-et. – Ez a legszebb.

Leveleket írnak egymásnak, az apa meg a fia, mintha nem lenne szájuk, ez az apa nagyon sokat beszél a fiának, és az mind meghallgatja. De a történetek jók. Amik közbe vannak, és amiket elmesélnek. A kis dobos már haldoklik, de még viszi a zászlót. A hajó elsüllyed, és Mario ott marad, szalutál, amíg el nem nyeli a víz… Én is ott maradnék. Ha tűz lenne a lakásban, mindent kihordanék, bent maradna anyu perzsakabátja, visszarohannék érte, anyu sikítana, összedőlne a fal… én is koporsóba kerülnék. Újlakynak a papája is eljönne, beszédet tartana, milyen gyerek voltam…

– Bele fog bolondulni az olvasásba – mondja anya apának.

Már csak hat könyv van. És nem is vastag. Mindjárt el fog fogyni. Ezer trükk – ezer ötlet. Ez nem történet. De el lehet képzelni. Hogyan lehet polcot csinálni deszkából? Emberkét aszalt szilvából? És drótból krampuszt…

– Anya, kérek aszalt szilvát, drótot, deszkát, kalapácsot, szöget…

– Mondom, hogy belebolondul… csak nem képzeled, hogy itt fogsz piszkolni, a lakásban?

Tele lesz polccal, ha majd egészen nagy leszek, és csak nekem lesz lakásom. És minden polcon krampuszok. Mindent én fogok csinálni, a széket is, drótból, de erős drótból, hogy rá lehessen ülni, és bevonom piros posztóval, ládákból lesz a szekrény, és csak nekem lesz kulcsom hozzá, és ha nem akarok, ki se megyek belőle, mert élelem is lesz benne.

Öcsike nagyszerű gondolatai. Mindig kitol a szüleivel. A csilláron hintázik. A lepedőket összevágja. Ezt nem olvasták anyuék. Azért adták ide.

Most már csak négy könyv van és még lecke is, anya azt mondja, az iskolát nem lehet abbahagyni, mégiscsak olyan, mint az oltás, kell. És ez a négy már biztosan unalmas, azt sem tudom, kik azok a rézbőrűek, hogy lehet rézből egy ember bőre… Ezek a rézbőrűek nagyon ravaszok. Vörös a bőrük, és rosszat akarnak a fehér embereknek. Vannak köztük jók is. A jó rézbőrű jobb, mint a jó fehérbőrű. Most mennek. Homokdomb. Íj. Surran. Leszedik. Skalp. Skalp.

– Ilyen rézbőrűset kérek máskor is…

Ezt a két furcsát nem bírom úgyse. Huck-le-berry… Twist… Majd elcserélem annál a boltosnál, akinek egyszer megmondtam, hogy majd megveszem az egész boltját. Gyermekkorom… Ez egy egészen kicsi gyerekről szólhat, egészen kicsi gyerekeknek…

– Csak még ma, anyu, csak még ma hadd olvassak…

Ezt a könyvet nem lehet érteni. Olyan sötét van mögötte. És sokat kell olvasni, amíg egy kép megjelenik bennem. Valaki meghal. Ez az első kép. És sokat kell utána lapozni, azt hiszem, most utaznak. Aki beszél, mintha kisgyerek lenne. De kisgyerek nem írhat könyvet…

– Jaj, Pubika, tévedés. Ezt véletlenül adták. Nézd csak, János, mit olvas, mivel gyötrődik ez a szegény gyerek?

– Gyermekkorom! Ó… még nekem is nehéz… hogy sózhatták rád, Sári?

Anya elteszi a könyvespolcra, az üveg mögé. Nem tudom, miért kell a könyvespolcot lakattal zárni.

Az nem jelent semmit, hogy apának nehéz. Én okosabb vagyok. És ha újra vissza kell mennem az iskolába, egyáltalában nem fogok törődni a sok butával. Olvasni fogok, a könyvekből fogok tanulni, és egyáltalán nem érdekel, mit firkál a hülye Klári néni a noteszába.

– Anyu, ne állj fölöttem. Nem tudok, ha állsz fölöttem…

– Ahányszor elrontod, annyiszor meglegyintlek. Nézze meg az ember…

Ez rossz, nagyon rossz. Az iskola is rossz, de itthon a lecke még rosszabb. Én nem tudok kövér, gömbölyű betűket írni. És mindig csúsznak, föl-le, föl-le…

– Hát részeg vagy te, Pubi? Részeg?

És mindig előre mondja, betűnként. Én írom, és ő már mondja a másikat. Összeszalad. Kimarad.

– Szörnyű… egy disznónak szebb az irkája. Egy disznónak – mondja Klári néni.

– Anyu, ne állj fölöttem…

– Addig állok feletted, amíg rendes nem lesz… ha kell, ötször írod újra.

Hiába írom újra. Uuuutálom. A lámpát is. Lila selyem. A tojás is, lila.

Le kell rajzolni. A rajzirkába. És harangot mellé. Meg barkát. A barkát, azt nagyon szerettem. Az volt az a bársonyos, puha. Le kell rajzolni, hogy majd jön. Húsvétnak hívják. Hozza a Magyar Feltámadást. A Húsvét. A nyúl.

Mintha ilyenkor lenne a születésnapom, de most nincs torta. Csak anya áll fölöttem. Vannak gyerekek, akiknek már szabad tintával írni. Beülök a padba és gondolok. A rézbőrűekre. Meg arra, hogyan fogok én magam megcsinálni mindent, ha végleg nagy leszek. A szobámat. Már szőnyeget is gondoltam bele, spárgából.

Kukics megrúg, nem rúgom vissza, mert megmondja. És Klári néni akkor őt védi.

– Ejnye, szabad bántani a szegény gyereket?

Ha meg Újlaky csúfolódik, azt se mondom meg. Mert akkor Klári néni azt mondja:

– Úgy kell neked… Újlaky csak jót akar… hogy ne legyél neveletlen…

Beszél, beszél. Mozog a szája, de nekem olyan, mint a mozi. Kivonás. Számtani művelet. Hülyeség. A táblánál nem jó.

– Oláh, te még összeadni se tudsz… meg fogsz bukni.

Kukics bukott meg, a szünet előtt. Akinek proli a papája. És most én fogok megbukni mint úrigyerek! De nem érdekel. Én annyi mindent tudtam. Mégis hármast adtak meg kettest. Nem érdekel. A könyvek. Azokban benne van. Az iskola egy nagy-nagy csalás.

– Kénytelen vagyok téged is rászabadítani a tintára, Oláh…

Ez uuuutálatos. Csöpög. Szálak vannak benne, húzom őket a papíron. Össze szeretném tépni, rátaposni. Volt egyszer egy tengerészsapkám, a barátommal, aki már nincs, besóztuk és rátapostunk. Klári nénivel is azt kéne csinálni, mint a Dugó Danival. A krétát tintába mártani, és bekenni vele az arcát. Még a fenekét is, és úgy kéne neki tanítani, és mindenki rajta nevetne.

– Megőrülök. Nézd meg ezt az irkát! Nézd meg! Csupa paca…

Anya sír. Nem mindegy neki, hogy milyen? Miért csinál úgy, mintha fájna? Nem az ő füzete.

Csöngetnek. Klári néni bejön, de egy pappal. Csuda göndör haja van. Egy papnak! Az anyunak is göndör haja van, de emlékszem, amikor még kicsi voltam, nem volt göndör, hanem hosszú és sima, fel volt tűzve neki, és én játszottam este az ágyban a hajtűjével. Nem is tudom, mikor vágták le neki. Nem is tudom.

– Ezentúl József atya tanítja nektek a hit- és erkölcstant. Elég nagyok vagytok arra, hogy lelki vezetőt kapjatok…

József atya beszél. Úgy beszél, mintha a csap csurogna. Vagy pisilni kell tőle, vagy aludni. Pisilni nem enged. De nem kiabál, mint Klári néni. Csak a kezét emelgeti. De nem ütésre. Csengetéskor emelgeti, azt mondja, megáld minket. De ez az áldás is olyan csúnya dolog. Anya mondja apának:

– Meg vagyok én áldva ezzel a gyerekkel.

Hát engem ne áldjon meg ez is. Egyszer, amikor egészen-egészen kicsi voltam, és összecseréltem az utcát a mozival, egy néni azt kiáltotta:

– Az apád krisztusát… az apád krisztusát…

És akkor azt mondták később, Krisztus egy szent szó. De én félek Krisztustól. A Jézuska meg eltűnt, nem ő hozza a karácsonyfát.

– Oláh Viktor… gyermekem, melyek a parancsolatok?

Mit akar ez? Miféle parancsolat? Hiszen eddig nem parancsolt semmit.

– Hiszen tanultuk… ezt kérdezem majd a vizsgán is. A tízparancsolat…

Állok. Megint nevetnek. Újlaky feláll, és halkan mond valami parancsokat, lehet, hogy én is hallottam őket egyszer, Újlaky azt mondja: felebarátod jószágát ne kívánjad…

– Atya kérem, ha jószágot nem szabad kívánni, ami másé, akkor a spongyát se…?

– A spongyát se. Óvjad, ami a tied, a másét el ne vedd… És holnapra tanuld meg a parancsolatokat. Mind a tízet.

– Anya… csak hatot tudok megtanulni. Anya, nem bírok holnapra többet…

Már késő este van. A rádióban sok nyelven beszélnek, izgatottan, ezek a hírek.

Anya felteszi a kalapját. Ezen nincs cseresznye, és szalmavirág sincs, a szalmavirágosban tartja már a varrótűket, pedig abban ült, amikor az ügyvéd rámutatott, és kimentette apát. Ez a kalap körül van csavarva a fején, mint egy török basának, akit láttam egy képen.

– Jól áll? – kérdezi anya, és nézi magát a tükörben. – Turbán. Vajon való-e még nekem?

– Azért te még úriasszony vagy, anya – mondom neki. – Ha nem is autóval viszel haza, mint az Újlakyt a mamája.

– Milyen az Újlaky mamája? – kérdezi anya, és megyünk együtt, próbál beszélni az atyával, hogy ne kérdezze mind a tizet. Hoz egy csomagot is.

– Gyönyörű… Róka van rajta, de nem olyan ronda, mint a szomszédé, hanem csillog és több feje van, egészen a derekáig tart. És sovány az Újlaky mamája.

– Én kövér vagyok? – kérdezi anya.

Én még erre nem gondoltam, hogy anya kövér-e vagy sovány. De az Újlaky mamája sokkal-sokkal soványabb.

A csomag.

– Mit hozol, anya?

– Csend… erről neked nem kell tudni.

Valamit hoz. Valami titokzatosat, amitől az atya nem kéri a tízparancsolatot. Talán az apácaszappan…

Az atya kezet csókol a mamámnak. Illetlenség. És nagyon szépen mosolyog. Egyszer, a tónál, egy fagylaltos is így mosolygott a mamámra. Amikor az a zöld ellenzős fiú megmondta, hogy mitől lesz a gyerek.

Itt az ablaknál kell állnom, nem hallom, mit beszélnek. Anya emeli a csomagot, az atya hátralép, hadonászik, anya nem ijed meg, nyújtja, az atya elveszi, ringatja a karjában, óvatosan, megint kezet csókol, és nem áldja meg anyát, talán mégis haragszik.

Jön az atya. Odajön hozzám – és nem az Újlakyhoz! –, megsimogatja a fejemet.

– Kisfiam… miért nem mondtad, hogy mennyit betegeskedtél? Ne félj az atyától. Az atya Istent helyettesíti itt a földön.

Újlaky sápad. Jön, és ad nekem egy szentképet. A kisjézuska szalmán, feje fölött az a kör, ami a glória, és ami annak a királynak is van, akinek korona volt a fején, jutalomkönyvben, és Istvánnak hívták. Mint a barátomat, Istvánkát, aki meg akarta nyúzni a macskát.

– Nesze, Oláh…

Újlaky nekem adta! Mert az atya hozzám lépett.

– Anya – szaladok haza, van egy kő, azt mindig meg kell fogni a sarkon, akkor jó lesz a nap –, anya, mit adtál az atyának?

– Friss falusi tojást – mondja anya, és nem a kék babos pongyola van rajta, azzal már felmossa a konyhát, és egy vödörben tartja, hanem egy másik, undok nevű matlaszé slafrok. – Friss falusi tojást, húszat. A húsvéti ünnepekre.

Az atya Istent helyettesíti itt a földön. Húsz tojásért megsimogatta a fejemet. Akkor az Istennél is el lehet mindent intézni. Pénzzel. Sok pénzzel. Ezért dobják a pénzt a perselybe, és az angyal rábólint, hogy rendben.

– Apa, tudom már a tízparancsolatot!

– A tízparancsolatot nem tudni kell – mondja apa –, hanem betartani. Hogy ne ölj, ne csalj, ne rabolj… Ne használd ki embertársaidat…

– Atya kérem, a parancsolatokat nemcsak tudni kell, hanem betartani is…

– Okos fiú vagy, Oláh. Anyukának kézcsókomat.

Az atya kotor a zsebében. Csuda mély zsebe van. Kihúz egy aranyszélű szentképet. Kicsit meg van törve, középen. De azért még szép. Egy borzasztó nagy angyal, tollas szárnyakkal, lebeg egy kicsi, rongyos fiú mögött. A rongyos fiú deszkán megy át, alatta borzasztó nagy hullámok és villám az égen. Amit én már a tónál láttam.

– Ez a te őrangyalod – mondja az atya. – Aki megvéd egész életedben.

Ezt a képet el fogom tenni. Ez egy emlék. És az őrangyalomat is meg fogom keresni.

Klári néni persze, ebből nem tud semmit. Csak ordít, fogja az irkáimat, bekeretezi a leckét piros tintával, hármas, négyes.

– Sári, ha már ilyen a világ, miért nem viszel annak a tanítónőnek is valamit? Hátha…

– Próbáltam. Még az elején. Ez nem! Tőlünk nem! Annyira averzióval van a gyerek iránt. Kimondott averzió. Talán jövőre. János, én azt kérem, addig is, ne hagyja azt a kis pénzét elveszni. Ne hagyd, apukám. Ki tudja, jövőre mit ad a Gróf? Itt a hirdetés, valami Agárdon most parcelláznak, úri környék, ott is van tóféle, nemcsak a Balaton. Hét-nyolc pengő ölenként, nyolc százalék kamat, négyévi részlet…

– Sárikám, ebbe mi nem ugorhatunk bele. Hatszáz pengő, legkevesebb! Hatszáz!

– Mert mi semmibe se merünk belevágni. Mindenki kezdeményez, szaporít…

Nekem ötven pengőm van, a dobozban. Csupa ezüst. Ötpengős is van közte, a kormányzóval, Horthy Miklóssal, akinek van megjelenése. Ezen már lehetne venni egy icipici telket. Én megvenném. Nekem lenne. Erre fogok gondolni, mielőtt elalszom. Hogy ne kelljen zuhanni.

Osztás, szorzás. Értem. De nem tudom megcsinálni. És nem is akarom. Úgyis megbukom. Anya még nem tudja. Akkor megveszem azt a telket, és odamegyek, építek kunyhót, mint Robinson abban a könyvben, amit apu titokban vett, hogy legyen mit olvasnom.

– Na, Oláh… Köszönd az atyának, hogy mégis másodikba mehetsz…

Nem buktam meg. Csupa hármas. Magaviselet kettes. Olvasás egyes. Hit- és erkölcstan egyes.

A Sugárt és Szeidlert mindig kiviszi a pedellus a hittanórákon. Ők valami más vallást tanulnak.

Újlaky odajön.

– Oláh, add vissza a szentképemet… a papám nem engedi, hogy neked adjam.

Fogom a szentképet. Bajuszt festek a Jézuskának. Visszaadom.

– Nesze, pukkadj meg vele.

– Atya, kérem, az Oláh…

– Oláh, kisfiam, ezt nem vártam, gyalázod az édes Jézust, aki értünk annyit szenvedett?

Hát nem érti? Hogy én az Újlakyt és nem a Jézuskát? Jobb lett volna megbukni. Megbukni érdekesebb.

– Nem baj, Pubi. Majd jövőre összeszeded magad. Már attól féltem… – apa sóhajt.

– Azt nem merik megtenni – mondja anya. – Úriember gyerekét nem lehet megbuktatni.

– Drága Sári, én nem vagyok igazi úriember…

– Hát, ha azt a nyomorult száz négyszögölt se képes megvenni…

– Sári, jövőre is élni kell, a Gróf…

– Elegem van a Grófból… nagyon jól tudja, hogy nekem módomban állt választani… hogy ha én annak idején úgy döntök, hogy nem maga, hanem…

Kiabálnak. Anyát sajnálom. Semmit nem kap meg apától, amit kér. Amikor nagyon-nagyon kicsi voltam, akkor is sírt. És olvasni se szeret, szegény.

– Pubika, engem nem kötnek le a könyvek. A mozi se köt le.

Engem a könyv leköt. Miért kell a könyvesszekrényt kulccsal zárni?

– Szeretném, ha nem nyúlkálnál bele. Nem neked való.

A címüket el tudom olvasni. A nagy sikoly. Tolnai Világlapja, bekötve. Erdély aranykora. Szeretve mind a vérpadig. Ka-reni-na Anna. Én A nagy sikoly-t szeretném, biztosan indiános. Nem tudom, mi az vérpad. Talán az a vérpad, ahol egy gyerek szenved, még a vére is kijön.

– Anyu, mi az a vérpad?

– Vesztőhely.

– Mi az a vesztőhely?

– Téged mindig az ilyen rémes dolgok foglalkoztatnak. Amikor valaki valami nagyon rosszat tesz, akkor kivégzik.

– Megölik.

– Nem megölik. Kivégzik. Az kettő.

Az nem kettő. Meghal, és ezt másik csinálja neki. Másik okozza. Így kell mondani.

– A törvény elrendeli. Ezt meg ezt, bűneiért ki kell végezni…

– És a törvényt ki rendeli el?

– Aki a legfölül van.

– Az Isten?

– Az isteni törvényeket igen. Az emberi törvényeket az emberek.

– Gömbös Gyula?

– Hagyjál már azzal a Gömbös Gyulával! A kormányzó úr… akit kivégeznek, az megérdemli.

– A Robinson-ban két ember nem érdemelte meg. Csak úgy megsütötték őket.

Én el fogom lopni a könyvesszekrény kulcsát, és kiveszem a vérpadosat. Meg azt a sikolyt. Iskola nincs. Talán nem is kezdődik újra. Talán addig hoz a kormányzó egy másik törvényt, talán még Klári nénit is kivégeznék, ha én főúri csemete lennék és bepanaszolnám. Meg kell próbálni azt a kettő unalmasat elolvasni. Huckleberry… De hiszen ez egy fiú. Nahát. Jól teszi. Piszok nagyok! A Twist is egy fiú. Miért nem mondták előre? Hogy nem is unalmas?

Nekem azért nem ilyen szomorú. Az én anyám azért jó.

– Most hízelegsz, Pubi? Mi?

– Anya… ugye, te nem fogsz meghalni? Ugye, én nem kerülök árvaházba?

– Tudod, hogy egyszer meghalok. Tudod. De te addigra már nagy leszel…

Ez az, amire nem szabad gondolni. Mert akkor kezdődik az olvadás, belül.

– Engedd le, Sári, a térre. Fiúgyerek ez, ne legyen nyamvadt…

– Úrigyerekek nem járnak a térre…

– Hát akkor hova az istenbe járnak? – kérdezi apa, nagyon-nagyon csúnyán. Mostanában szokott ilyen csúnyán beszélni.

– Jó – mondja anya, ijedt –, járnak térre. De nem erre. Hanem a Múzeum-kertbe…

– A Múzeum-kertben szart lehet, nem focizni – mondja apa. Anya sírva fakad, ettől a szótól: szar. Az iskolában, emlékszem, csak a Kukics mondta.

– A gyerek előtt, a gyerek előtt…

Haragszom anyára. Mindig azt hiszi, én hülye vagyok, és semmit sem tudok. Megyek a térre. Volt egyszer egy Istvánka, ezen a téren lett a barátom.

Itt a Kukics is. Rongyos tornacipőben. Mutatom a labdámat. Az övék spárgás, vacak. Kukics jön. Kiveszi a labdát a hónom alól. Rúgják. Szaladok én is, nem adják. Löknek. Megint löknek. Kifelé löknek. És játszanak, az én labdámmal.

– Hé, büdös proli… adod vissza?

A hátamba vágnak. Sokkal erősebben, mint az iskolában. A labdát ütik a fejemhez.

– Úrifiú, úrifiú, köpök az elálló füledbe… az elálló füledbe… Spriccelnek is, a slagból.

– Hogy nézel ki, te szerencsétlen?

– Többet nem megyek a térre. Apa az oka. Többet ne küldjön.

Apa odaül az ágyam mellé.

– Miért nem tudsz te a gyerekekkel kijönni?

– Mert hülyék. Mert prolik. Vagy prolik, vagy főúriak.

– Ennyi marhaságot még nem hallottam – mondja apa. – Az ember az ember. Egyformán születik, egyformán hal meg.

Pfuj. Megint az az illetlenség, és az a rossz, amire nem akarok gondolni. A kettő együtt, a legrosszabb: születni, meghalni.

– Akkor te miért félsz a Gróftól? Miért félsz?

– Mert őtőle kapom a munkát. És a munkámért pénzt – mondja apa. – És mert te itt vagy. Nem ugrálhatok szabadon.

– Én vagyok az oka? – ez most nagyon fáj. Hogy értem kell apának ezt csinálni. – Én vagyok az oka? – Ledobom a párnát.

– Egészen megőrjíted a gyereket – mondja anya.

– Te őrjíted meg – mondja apa. – Úgy beszél már, mint egy papagáj.

Apa menjen ki innen. Sért engem. Én nem vagyok papagáj. És fecske sem, kecske sem, malac sem meg amit szoktak mondani. Én azt mondom, amit gondolok. És csak akkor nem azt mondom, amit gondolok, amikor tudom, hogy azt nem szabad.

– Mégsem töltheti az egész nyarat az ágyban…

– Tessék. Menjünk le a Balatonhoz.

– Az idén nem lehet, Sári. A Gróf nagyon ideges. Nem kérhetek többet. Nagyon, nagyon ideges. És az unokaöccsét akarja beültetni erre a príma helyre…

Nincs kedvem felkelni. Olvasni szeretnék. És enni nem. Amikor kicsi voltam, nem bírtam megenni a tyúkot meg a kacsát, mert ráismertem a fejére, lábára. Akkor engem becsaptak, mert még buta voltam, összevágták, és megetették velem kicsi darabokban. Még most is hányok. Ha jön ez az emlék. Akkor nem tudtam, hogy mit eszem. De most már tudom.

– Ne piszkáld az ételt, Pubi. Könyörgök, ne piszkáld… zöldborsó. Egy kicsit odakozmált.

Megint hurcolnak valahova, fehér térdharisnyában. Abba az oltásépületbe. MABI. Ez van kiírva. Helyes név. MABI.

– Jobb emberek a MABI-ba tartoznak – mondja anya. – Gróf magáncég, s mint ilyen, apa magáncég alkalmazottja. Egyébként a többinek az OTI jár…

– Vészes vérszegénység – mondja az orvos, de nem fáj, amit csinál, húzogatja a szememet. Vészes vérszegénység, hülye, én nem vagyok szegény, majd anya megmondja neki. De anya nagyon meg van ijedve, mert nem mosolyog, az orvos se mosolyog rá úgy, mint a fagylaltos vagy az atya.

– Drága főorvos úr. Mit tanácsol?

– Egy kis vért a legénynek. Narancs. Csukamáj. Ovomaltin.

A csukamáj biztosan jó. A narancsot nem szeretem. Az ovomaltinnak nincs íze.

– Ez a csukamáj?

Megint csalás. Ennél rosszabb nincs, mint ez a csukamáj. Amikor kicsi voltam, mézet kellett ennem, és még azelőtt tejbegrízt, mert még nem volt fogam, de ez a csukamáj szörnyű. Befogom a szám. Végigcsurog. A ruhámon. Anya matlaszéján. Amit úgy uuuutálok.

Az arcom. Az arcomat még sose ütötte meg. Az arcomat! Én többé nem beszélek anyával. Nem szeretem. Megyek vele, mert visz. De nem szeretem.

Fehér fülkébe megyünk. VÁRAKOZÓ. Olyan, mint az a szoba, a fehér koporsóval. Annak a neve RAVATALOZÓ. Anyát beviszik, látom, mert nem csukták be az ajtót, hogy a karján nincs ruha. Anya a szemét behunyja. Nagy tűt hoznak, üvegből lóg ki, és jól beleszúrjál: a karjába. Anya fintorog. Ügy kell neki. Megütötte az arcomat. Az okos fejemet. Okos fejemen piros sapka. Ennek semmi értelme, csak eszembe jutott.

Én nem félek.

Hasra feküdni nem szeretek. Egyszer volt egy kelésem, akkor is ezt csinálták.

Nem látok.

Szörnyű. Szörnyű. Elszakadok. Elszakad a lábam.

– Na, ennyi volt az egész. Katonakorodra elfelejted. Nagyságos asszony, még négyszer-ötször, és kicserélődik a legény.

Elszakad a lábam. Nem tudok menni. Anya visz. Sír. Amikor őt szúrták, nem sírt.

– Szegény kicsikém… muszáj. Látod, először az én karomba bökik, kiveszik a vért, aztán neked beadják. Hogy legyen étvágyad. Hogy ne fájjon a fejed. Hogy erősödj.

Muszáj. Kell. Anya se tehet róla. Parancs. És anya sajnál engem. Már szeretem.

– Kibírod – mondja apa –, és a férfiak nem sírnak. Csak a nők sírnak folyton.

– Nem mondom meg, mikor megyünk újra, Pubi. Nem akarom, hogy egész nap erre gondolj.

Nyár. Meleg. Hozzánk bejön a nap, az ágyamig. A lábam kilóg. A rózsát nem érzem a talpam alatt.

– Új ágyat is kell venni – mondja anya. Apa veszi az aktatáskáját, elmegy.

– Süket – mondja anya –, ilyenkor süket.

Ma sem mentünk. Ma sem mentünk. Holnap megyünk szúrásra? Holnap? Egyszer volt a Lány, aki bocikat csinált nekem, és telerakta a konyhát. És azt énekelte: Én édes Pubikám, csak egyszer kacsints rám…

– A Lány – sóhajtja anya, pedig ő zavarta el –, azok voltak a szép idők!

A Lány. A lányok. A téren voltam, és jött egy kicsi lány, összekulcsolta a kezét, és azt mondta nekem vékonyan: Te fijjú… dobd ide a labdát. Én nem dobtam. Most dobnám. Kári már nem lakik itt. Elköltöztek. Felvitte az Isten a dolgukat. Anya mondja.

Ma megyünk? Igen. Ma. Anya veszi elő a fehér harisnyát. Félek. Félek. Félek.

– Utána bemegyünk a cukiba – mondja anya. Utána bemegyünk a cukiba. Utána bemegyünk a cukiba.

Szétszakadok. Megint szétszakadok.

– Köszönöm, tanársegéd úr…

Azért ilyen szörnyű, mert a segédre bízzák. Annak a lánynak, aki mellettünk lakik, és az anyjának ronda rókája van, és rám azt mondta, hogy neveletlen, annak udvarolt egy tanársegéd, de nem vette feleségül, hanem egy fogalmazó vette el. Mindenki fogalmazó. Én is fogalmazó vagyok. Van ilyen óra, abban az iskolában, amire én nem szeretek gondolni.

– Egyél – mondja anyu, és ő is eszik. Nagy habot eszik, én nem bírom a habot, szétmegy a számban, én puncsosat szeretek. – Az a tiéd, amit megeszel.

Az se az enyém. Mondjam neki, hogy az sem? Hiszen az is elmegy. Ezt is olvastam ám.

– Még háromszor?

Anya sóhajt. Kék a keze.

Ma nem. Ma nem. Ma nem.

Ma igen. Ma igen. Ma igen.

Ma nem. Ma nem. Ma nem.

Ma igen.

– Így múlik el szegénynek az egész nyár…

– Még mindig jobb, mintha iskolaidőben mulasztana.

– Már csak kettő, Pubi…

– Már csak egy…

– Kész. Hősies fiú voltál. Most már nincs mitől félned.

Annyira örülök. Hogy vége. Annyira örülök. És nyár van. A szomszéd leandert vett, ez egy kocka alakú cserépben van, és megengedi, hogy aláüljek. Ez a leander nagy és fa is lehetne. Itt fogom olvasni ezt a könyvet, amit apa hozott, hogy vége a véradásnak. A címe: A kis milliomos. Apa is ezt olvasta, amikor kicsi volt. Nyár van. A nyári szagot szeretem, esténként, amikor kinyitjuk az ablakot. És be lehet látni máshova. Mint a mozi.

– Elmúlt a nyár – mondja anya, és megint sóhajt. – Holnap kezdődik az iskola.

Ülök a leander alatt. Add, Istenem, hogy ne érjen véget ez a nap. Add, hogy ne legyenek napok, és ne kelljen ott lenni, ahol rossz. Hiszen én vért is kaptam, kibírtam, nem is nagyon sírtam. Add, Istenem. Felnézek az égre, mert ott az Isten, ha felnézek, jobban lát.

Milyen szörnyű nagy csillagok. És milyen nagyon-nagyon sok csillag.

A vége. Szeretném a végét látni. Ennek az egésznek, ami itt van felettem.

Félek, félek a csillagoktól. El szeretnék szaladni. Agyonnyomnak. Egyre lejjebb ereszkednek, ahogy nézem őket. Mégse lehet megfogni, soha. Se megszámolni.

Kicsi vagyok. Nagyon kicsi. Kell, hogy gondoljak valamire. Hogy ne legyen olyan, mint az a rossz álom.

Emlékszem, volt egyszer az a tó, amit Balatonnak hívtak, a magyar tenger, és olyan jó volt benne lenni, a hullámok úgy jöttek alám, csak jöttek… de ez nagyon régen volt, apa vitt be, kár, hogy kihozott.

Hát mégis… az iskolában ülök megint. Becsukom a fülem. Ki kell bírni. És majd hazamegyek. Aztán megint nyár lesz, és akkor már nagyon erős leszek.

Ez valami más tanítónő, nyafog, kövér, ha rajzolok, nem veszi észre.

A leckém. Nem szól. Ráírja: 3. De nem szól. Ez jobb, ez legalább nem csal. Nem mutatja, hogy törődik azzal, amit csinálok. Sokat ül. Nyafog. Hogy a lába püffed.

Valamit tanulunk, le kell írni, vers.

 

E földet hősök vére áztatá, Azért küld Isten ily áldást reá, Mert szent határ az, s puszta nem lehet, Hol honfiszív honáért vérezett.

 

Báró Eötvös József. Az írta. De úgy kell ejteni: Ötvös. Ezt a tanítónőt Borosnak hívják. Boros tanító néni kérem. Most ez a szabály.

József atya nem jön hozzám. Amióta tavaly azt a bajuszt rajzoltam a szentképre.

Boros tanító néni se hív fel, ha jelentkezek. Mindig másokat hív fel. Fütyülök az egészre.

Boros tanító néni képeket osztogat, fényes képek, madarak meg állatok vannak rajta, öt kicsiért lehet szerezni egy nagyot. Öt nagyért igazgatói dicséretet. Fütyülök az egészre. Csak anya ne állna felettem.

– Belefáradtam, János, nem bírom. Nem bírom, tönkremennek az idegeim…

– Hagyd, Sári. Csinálja, ahogy tudja. Látod, hogy hiába…

– De hát különben olyan okos. Nem okos, János?

– Az akaraterő hiányzik belőle. Az ambíció!

– Miért? Magában van talán?

– És maga, Sári…? Magától mit örökölt? Egész nap ül ölbe tett kézzel és sóhajtozik.

– Egyedül tartom rendben ezt a hatalmas lakást! Cseléd nélkül!

– Tartottam magának lányt. Azt is elüldözte.

– Mert csak énekelni meg játszani akart, munka helyett.

– Hát jó, Pubi. Nem érdekelnek a leckéid többé. De nekem ne szólj, hogy menjek be az iskolába. Nem fogok örökké szégyenkezni a szülői értekezleteken.

Most könnyebb. Nem jön be többé, nem kell félni, de el sem intéz semmit. Csak azt kell megoldani, hogy meg ne bukjak. És akkor tényleg fütyülök az egészre. Olvashatok nyugodtan.

– Hogy tanul a gyerek? – kérdezi a szomszéd.

– Jól – mondja apa. – Például ő az első olvasó.

Apa hazudik. De nagyon haragudtam volna rá, ha nem hazudott volna. Néha akkor szeretem, ha mást mond, mint ami van.

– Milyen képeket osztanak az iskolában?

– Madarasat. Állatosat. Amit fel lehet ragasztani.

– És te még sose kaptál?

A papírboltba visz, ahol egyszer egy boltos goromba volt velem, de most egy fiatal áll a pult mögött. Átlátszó papírban vannak a képek.

– Sorozat – mondja a boltos –, hat sorozat. Csaknem a teljes állatvilág.

– Mennyibe kerül?

– Négy pengő… a fiatalúr tanulmányaihoz nélkülözhetetlen.

Ez egy egészen más boltos. Ez engem tisztel. Mert tanuló vagyok, és mehetnék az egyetemre, ha akarnék.

Apa morog valamit, de kiveszi a négy pengőt.

Megyünk megint az utcán.

– Anyádnak ne szólj – mondja apa, úgy, mintha a levegőnek mondaná. – Négy pengő sok pénz. Nagyon sok. De most már neked is van képed.

Apa nagyon könnyelmű. Örülök a képnek, de azért apa butus. Anya soha nem tenne ilyet. Négy pengőt, ezekre! Amikor hatszáz pengőért lehet öleket kapni annál az Agárdnál.

– Honnan van ez a rengeteg kép? – kérdezi anya.

– Egy ügyfél vette – mondja apa. – Grátisz. A gyereknek.

Apa hazudik anyának.

– Inkább én kérdezhetném: honnan van megint ez a muff? Honnan spórolta el?

– Jellemző – mondja anya –, még lánykoromban hordtam. Most lett divat újra.

A muffot anyu vette. A szomszédnőtől, kéz alatt.

Anya is hazudik apának.

Amikor egészen kicsi voltam, azt hittem, ők nem hazudnak. Azután azt hittem, hogy csak idegennek, de a fiuknak soha. De nekem is szoktak hazudni. És most már látom, egymásnak is hazudnak. De nem haragszom érte. Én is szokok.

Jön Boros tanító néni. Kiviszem neki a képeket. A sorozatot. Kiteszem az asztalra.

– Érvénytelen – mondja Boros tanító néni –, érvénytelen, nincs rajta pecsét.

– Csaló – mondja Újlaky.

Egy füzetbe azért még be lehet ragasztani. Egy állatkép, egy színésznő: Muráti Lili. Kenguru. Gréta Garbó. Nádirigó. Moziba akarok menni.

– Nem érdekel a mozi – mondja anya –, már nem. Segít az rajtam, amit ott látok?

– Meghalt Gömbös Gyula – mondja apa.

És olvas az újságból.

„…a mai magyar élet vérzői az életszakadékokban hiába várják többé, hogy a hegyháton feltűnjön harci jelvényeivel. Nemes magyar volt, ha meg is törték erejét. De kigyulladt arcok mondják, jön már az igazi szabadító. Pedig csak a vérünk dalol még.”

– Ez szép – mondja anya, és nézi a képet az újságban –, azért nem volt csúnya. Vitéz Jákfai Gömbös Gyula…

– Előbb meghalt szegény – mondja apa, és leteszi az újságot –, nem ezen az októberen.

– Ja – mondja anya –, ha te beugrasz a politikának… beszéd ez csak, az okos ember keresi közben a saját boldogulását…

– Ez nem nőknek való – mondja apa, dühös, fehér harisnyát kell húznom, és megint egy nagy tömegben vagyok. Igen, egyszer, amikor kicsi voltam, nem kaptam levegőt, és akkor jött Gömbös Gyula, apa felemelt, és én csodálkoztam, hogy áll az autóban. És sírtam, hogy apának Gömbös Gyula parancsol, nem az Isten.

– Ha akarod, Pubi, felemellek.

Felemelni engem, aki nagy vagyok?

Átbújok. Megfogom a zsinórt. Már megy a temetési menet. Lovak. Fekete bársonnyal leterítve. A fülüknek meg a szemüknek vágtak csak egy kis nyílást. Nagyon lassan mennek. Majdnem elesnek. Az egyik kirúg a zsinór felé.

– Láttad, Pubi?

– Szegény lovak.

Apa néz rám. Már majdnem otthon vagyunk, amikor azt mondja:

– Lehet, hogy igazad van.

Nekem mindig igazam van.

A képeket fogom gyűjteni, pengőt mostanában úgysem kapok annyit, mint régen. Veszek színésznőképeket, de olyanokat, ahol a ruha fel van hasítva, és látni a combjukat meg a harisnyakötőt. És olyan is van, ahol a cicijük kilóg.

Újlaky nézi. Minden szünetben jön és nézi.

– Hol vetted, Oláh?

– Azt nem mondom meg.

– Egyet adjál.

Adok.

– És azt tudod – mondom Újlakynak –, hogyan lesz a kisgyerek?

– Én úgy lettem – mondja Újlaky –, hogy anyukámat bevitték autón egy nagy kórházba, imádkozott értem, és reggel ott talált maga mellett.

Nagyon nézi, amit adtam neki, Muráti Lilit, hosszú cigarettával a szájában, csupasz derékkal.

– Újlaky, én megmondom neked igazában… ha nem árulod el senkinek…

Én ezt nagyon okosan el tudom magyarázni. Hogy összedörzsölik és… valahogy ebből lesz.

– Ez nem igaz – mondja Újlaky. Már nincs fürtje, hiába rázza a fejét, nem mozognak a fürtjei, az igazgató úr levágatta. – Ha valamit összedörzsölünk, abból nem lesz semmi.

Kukics beáll közénk. Elveszi Újlakytól a képet. Úgy veszi el, hogy a fele Újlaky kezében marad. Kukicsnál a Muráti combja meg a hasa.

– Ide szokták bedugni – mondja Kukics és folyik az orra. Az ingéhez van kötve a zsebkendője. Mutat valamit a képen. – Így – azt is mutatja. – Attól aztán a nőci hasa feldagad, és abban van a gyerek, aztán alul kijön. Mint a macskának.

– Menjetek innen – mondta Újlaky –, pfuj. Én egészen másképpen születtem.

– Kukics – mondom, futok Kukics után –, hogy van ez?

– Semmi közöd hozzá – mondja Kukics. – Úrigyerek, köpök az elálló füledbe…

– Anya, a macska hogy születik?

– János, hallod, azt kérdezi a fiad, a macska hogy születik?

– A macska, Pubi, úgy születik, mint minden élőlény. A szervezetben fejlődik, növekszik, aztán, amikor elég erős, kibukkan a világra.

– A macska fenekén?

– Úgy is lehet mondani…

– Pfuj… a fenekén… és hogy kerül bele? – Isten teszi bele a csírát – mondja anya.

– Kétségtelenül – mondja apa és mosolyog –, de a férfi közvetíti Isten akaratát. Majd később úgyis mindent megtudsz.

Értem én már. A férfi Isten akaratából csinálja. Kell neki csinálni ezt a ronda dolgot. Én is férfi vagyok. Nekem is kell majd csinálni. De én nem szeretném.

Jön Boros tanító néni. Mit akar? Miért rohan felém?

– Te… te… kitépem én az elálló füledet, ha még nem volt kitépve… kitépem én… az Újlaky képviselő úrnak kell személyesen bejönni, mi, az igazgató úrhoz, mi, hogy mi van itt az iskolában, mi, hogy én tűröm ezt, hogy én miféle tanítónő vagyok?

Rángatja a fülemet. Talán a bőröm is lejön.

– Te disznó… megrontod az ártatlan gyerekeket? Képeket osztogatsz, de a tanuláshoz nem fűlik a fogad, mi???

Szaggat a fülem. Nagyon szaggat. Rá se teszem a sapkát.

– Gyere, Oláh – mondja Kukics –, hógolyózzunk. Egyszer majd az Újlakyval én fel fogom törölni a padlót.

– Mikor?

– Majd – mondja Kukics –, az titok.

Nagyon dobálja a havat, én nem tudok annyira dobálni, fázik a kezem. És a nyakamba dobálja, meg a fájós fülemet is éri.

– Ne, Kukics, ne…

– Affekta majom. Veled is fel fogom törölni a padlót. Affekta majom.

Nagyon fázom. Megszáradok egy kicsit. Ha így megyek haza, anyu sírni fog, esetleg meg is ver, mert vizes a ruhám. Nagyon kemény tud lenni ez a ruha. Nagyon kemény, ahogy szárad.

Milyen vastagok az ágak. A hótól. A hó nem gríz. Most megint olyan az utca, mint a mozi. Csak mozognak, de én nem tudok közéjük menni. Van valami a szememen. Anya. Anya.

– Úristeni Pubi! Jéggé fagyott minden ezen a gyereken…

Megint mozi, a szoba is, anya is. Nagyon melegem van, lefeküdni jó, keresem a talpammal a rózsát, nincs, ez már nem az az ágy, azt betettük a kamrába, ez másik, ezt nem szeretem, ennek nincs támlája. A mák. Megint pereg. Nehéz lesöpörni. Valaki nagyon kiabál a másik szobában.

– Édes jó Istenem… ne vedd el tőlem… csak most az egyszer gyógyítsd meg… csak most az egyszer…

Pedig csak melegem van. Nagyon melegem.

Azt hiszem, ez az orvos. Most elmegyek egy kicsit. Ebből az ágyból. Nagyon fáradt vagyok.

Tüdőgyulladás. Apa. Anya.

– Asszonyom, az ultraszeptil csodát tesz…

Ezt úgy kell nyelni, hogy nem lehet rágni. Megakad. Kihányom. Muszáj. Meghalsz, Pubi.

A Gömbös is meghalt. Az a gyerek is meghalt. Az ügyfél is meghalt. Most én halok meg.

– Nem bírom lenyelni… nem bírom.

– Akkor meghalsz, Pubi…

Szétrágom. Keserű. Irtózatosan keserű. Cseresznyelé. Anya kalapján a cseresznye.

– Pubika, a priznic… muszáj.

Jég. Beletesznek ebbe a jégbe. Nem tudok mozogni. Most melegszik. Izzadok. Fulladok. Nem kapok levegőt.

– Legalább a lábam hadd dugjam ki, legalább a lábam…

– Nem szabad, Pubika… nem szabad… – anya sír.

– Kórházba kellett volna vitetni – mondja apa –, ahol állandóan szakszerű kezelést kap.

– Amíg én élek, nem fogja a gyerekemet más ápolni. Az én szegény jó anyám is kórházban halt meg. Nem volt semmi komoly baja, egy kicsit köhögött, bement, nem jött ki többé…

Apa nem szeret engem. Kórházba akar csukni. Ahol anya anyja is meghalt. Apa nem szeret. Megfulladok.

– Lassan javul – mondja az orvos. – Kérek egy kis helyet, hogy megírjam a receptet…

Valami alvás. Valami zöld. Itt az ágyam előtt.

– Karácsonyfa, Pubikám… megjött a Jézuska…

Biztosan karácsonyfa.

– Könyvek, Pubi… társasjáték…

Biztosan könyvek. Nem tudom. Csak a priznicet vegyék le rólam.

Csak azt.

Valamikor én jártam iskolába. Nagyon régen.

Most nincs olyan szörnyű meleg. Pedig ég a tűz a máriaüveges kályhában. És egy karácsonyfa van a lábamnál. Hullik.

– Hála a jó istennek – mondja az orvos, látom, szemüvege van –, lassan kezd lábadozni.

Lábadozni. Lábadozni jó. Úgy látszik, nagyon beteg voltam. Nem tudok az ágyból kiszállni, szédülök.

– Már január vége van – mondja anya –, nagyon soká voltál beteg.

– És az iskola?

– Már javában folyik… de teneked még soká nem kell menni… elintézi a tanár úr. Magánorvost hoztunk. Aki téged kezelt. Eladtam a gyöngyöket.

– És az apácaszappant?

– Azt nem – mondja anya és megcsókol –, azt majd te fogod megkapni, egyszer.

Már felkelhetek egy kicsit. Odamehetek újra a szekrényhez. Az ezüstkosarakhoz. Anya megengedi, hogy belenyúljak. És a könyvesszekrényhez. Benne van a kulcs. Kiveszem a sikolyos könyvet. Bedugom a párnám alá. Az ablakhoz is odamehetek. Olyan jó. Megfoghatom a függönyt. Szabad a villanyt kapcsolgatnom. Összeszedem, amit kaptam, amikor karácsony volt.

– Anya, holnap a konyhába is kimehetek?

– Talán.

– És az utcára, anya?

– Azt még soká, Pubi.

Szeretnek újra iskolába menni. Olyan jó az iskolában, a padban. Pedig ott szoktak szidni. De ez nagyon rossz. A napok. Itt. Az ágyban.

Elolvasom a sikolyt.

Ez egy teljesen érthetetlen hülyeség. Egy nő elmegy férjhez, egy ágyban fekszik egy férfival, az a férfi megcsinálja vele azt a disznóságot, amit muszáj neki, mert így parancsolta az Isten, és a nő nem örül ennek. És a férfi haragszik. Azt akarja, hogy a nő sikongasson. Nem értem. Most azt akarja, hogy sikongasson, vagy azt, hogy örüljön?

Az én anyám már sose csinál ilyesmit. Ezért nincs is testvérem. Ma megint felkelhetek. Visszateszem. A sikolyt.

– Mit kotorászol ott, Pubika?

Megint bezárta. Többet nem lehet kivenni.

– Anya, ülj ide.

Petrezselyemszaga van.

– Anya, amikor a férfiak teljesítik Isten parancsát, miért sikongatnak a nők? Miért kell nekik sikongatni?

– Megáll az eszem, Pubi.

– De anya. Igazán. Én már nagy vagyok. És beteg voltam.

– Egy kilencéves gyerek ne legyen erre kíváncsi.

– Anya. Te olyan okos vagy. – Megölelem egy kicsit, ezt úgy hívják, hízelgés. – Amikor ezt csinálják, jó vagy rossz nekik?

– Fantasztikus… – mondja anya, és egészen piros az arca. – Amit Isten rendel, az jó. Persze hogy jó nekik.

– És miért kell sikongatni?

– Hogy hol szeded össze ezeket a dolgokat… Még hogy sikongatni! Az kéne csak… Pubika, vannak közönséges nők, tudod, azok sikongatnak… kérlek, Pubi, ezt csak úgy mondtam, olvass szépen…

– Közönséges nők? Mint a Kári?

– Nem Kári, hanem Klári. És Klári nagyon-nagyon helyes kislány volt. Kár, hogy elköltöztek. Annyira szeretett veled játszani.

Savanyú paprika, fehér bunda, kamra, sötét. Kári igenis egy közönséges nő.

– Pubi, gyorsan ülj fel egy kicsit. Áthúzom a párnát. Jön a lépcsőházban Boros tanító néni.

Nem akarom, hogy idejöjjön. Húzta a fülemet. Attól lettem beteg.

– Pubi, ne légy morcos… nagyon, nagyon megtisztel minket, hogy eljött… ide hozok egy széket az ágy mellé…

És anyu olyan furcsákat csinál. Húzogatja a slafrokujját a rádión. Meg az ezüstkosarakon. Mintha csak könyökölne. – Még nem tudtam rendet csinálni…

Hiszen a mi lakásunk a legszebb. Ez egy úri lakás. Minden olyan nagy. Mielőtt beteg voltam, nagyobbnak láttam, de azért nagy most is. Boros tanító néni is furcsa. Kicserélte a hangját.

– Már nagyon aggódtunk a fiúcskáért… ennyi mulasztást talán be se lehet hozni…

Egy levelet ad. A gyerekek írták. Az Újlaky betűivel.

„Kedves pajtásunk, kívánjuk neked, hogy mihamarabb gyógyulj fel. Mindenkinek nagyon hiányzol. Már sokat tanultunk azóta. Győzd le a betegséget, mint egy hős! Szeretettel csókol a II. b.”

– Fogalmazás órán írtuk – mondja Boros tanító néni. – Újlakyé lett a legjobb. Elhoztam, hogy örüljél.

Anyával kimegy a konyhába. Sokáig beszélnek. Még nevetnek is, valami papír zörög, mintha anya csomagolna.

Én felkelek. Valahol meg kell lenni a táskámnak. És abban van ceruza.

Fogalmazás óra. Hazugságlevél. Kijavítom.

„Nem kedves pajtásunk, nem kívánjuk neked, hogy mihamarabb gyógyulj fel. Senkinek sem hiányzol. Semmit se tanultunk azóta. Ne győzd le a betegséget, mint egy hős! Nem szeretettel nem csókol a II. b.”

– Látod, milyen kedves ez a tanító néni! Mutasd, mit írtak ezek a gyerekek?

Olvassa. Látja az én pirosamat. Mutatja apának. Apa nevet.

– Igazad van. Marhaság – mondja. – Amikor egészséges voltál, ne dobtak volna havat a nyakadba. El is mentem oda, ne félj, a híres Kukicsodhoz, megszeppent, majd bekapta ijedtében az orrát, kis nyomorul kölyök, pofozzam meg, amikor azt mondja, csak játszott?

– János, te mindenkit megszánsz. Csak téged nem szán meg senki.

Apa nem szól. Van egy fehér selyemsálja, foszlós vége van, nagyon hosszú, anyától kapta karácsonyra, azt tekeri a nyakára. Ez egy nagyon ronda selyemsál, de anyának tetszik.

Holnap lesz először, hogy kimehetek az utcára. És a születésnapom is holnap lesz. Mégse kapok semmit, mert elvitte a tanár. Az az orvos, akit tanárnak neveznek. És már csöpög a víz velünk szemben, a házon.

Ez nem is az az utca. Egészen más. Csak hasonlít. És fáj egy kicsit a levegő.

– Betegség után így van – mondja anya –, amikor én eltörtem a lábamat, és hónapokig nem kelhettem fel, utána alig ismertem meg az udvart.

Nagyon fel vagyok öltözve, még a szám előtt is sál van, mindenki rajtam nevet.

– Pubika, nem törődik veled a kutya sem.

Villamosokkal megyünk, mindegyiken más szám van. Szerencse, hogy nem kell egyedül. Hirtelen nagyon félek. Hogy egyszer majd nekem kell itt állnom, a megállóban, egyedül. És nekem kell tudnom, milyen villamos a jó ide meg oda… Én ezt talán sose fogom megtanulni. Én nem akarom, hogy ez bekövetkezhessen.

Előszobában vagyunk, egy Lány nyit ajtót, azt mondja anyunak: kezicsókolom, pedig nem gyerek. Innen egy másik szobába megyünk, körbe nagy-nagy fotelok, gyertyák, de villanyból, olyan szőnyeg, hogy alig tudok benne lépni tovább.

– A hall – mondja anya suttogva.

Nem látom a halat.

– Hallnak nevezik az ilyen szobát. Amikor apád azt a butaságot csinálta, nekünk is volt, két hónapig.

– Anya! – Nem tetszik ez nekem. – Hát van szebb, mint a mienk?

– Hajaj – legyint anya. – Jól nézz körül.

– A professzor úr fogadja önöket – mondja a Lány, de ez nem olyan, mint a mienk volt, ez biztosan nem csinálna nekem papírbocikat a konyhában.

Borzasztó nagy szoba. Nem látszik, hogy itt gyógyítanak. Függöny van a szekrényeken is.

– Na – mondja ez a tanár. – Szervusz, öcsém. Hogy ityeg a fityeg? Amikor még beteg voltam, egészen rendes volt. Nem beszélt ilyen hülyeséget, emlékszem.

– Akarsz cukrot?

Kövér ezüstangyal áll az asztalán. Az ezüstangyal felső része hátrabillen, az alsó részében van valami fekete cukor.

– Á… mondd szépen: á…

Bedugja a számba. Pfuj, ez büdös. Kanalas orvosság ízű. Hogy fogom ezt lenyelni?

– A számlát természetesen lezárjuk… a további utasítások teljesen díjtalanok… Ne csámcsogj, öcsém.

Én nem szoktam csámcsogni.

– Azt javallom, a közösségtől még tartsuk az idén távol.

– De én akarok iskolába menni!

– Hogy te mit akarsz és mit nem, öcsém, az egy percig sem érdekes! És megmondtam, hogy ne csámcsogj itt a szobámban… Pardon – fordul anyához, benyúl a hónom alá, és visz, visz, kitesz az előszobába. – Ne szólj bele, ha a nagyok beszélnek!

Én ezt megölöm! És anyát se szeretem. Hagyta, hogy ezt tegyék velem. Ha lenne késem, mint a Kukicsnak, felhasogatnám ezeket a fotelokat, hogy kilógjon a belük. Ha egészen nagy leszek, ezeket az embereket mind meg fogom pofozni. Azt a boltost is, aki egyszer szemtelen volt. És Újlaky papáját, hogy ne hencegjen annyira.

– Pubi, röstelkedem miattad… Miért nem moderálod magad?

– De anya, ez egy piszok, rohadt, érted? És azért is fogok iskolába menni. Azért is. Kiugrom az ablakon, ha nem engedtek…

– Engedd el két hét múlva – mondja apa –, kell a mozgás. Több pénzt ne gomboljon le rólunk ez az alak.

– Ez az alak meggyógyította a fiadat…

– A MABI is meggyógyította volna. Sokkal olcsóbban. Két hónapot vettem fel a Gróftól előre.

Megyek megint az iskolába.

– Majd meghaltam, Kukics…

– Én már többször majdnem meghaltam. Egyszer forró vízbe estem. Operálták a hasamat. Voltam skarlátos is. Szurkálják a fülemet ilyen hosszú tűvel. Mit nyavalyogsz?

– De ugye, nem fertőzöl? – kérdezi Újlaky, és zsebkendőt tart az orra elé.

Boros tanító néni csendes.

– Majd ha bepótoltad, jelentkezz, Oláh…

József atya szigorúan rám néz:

– Hát a Jóistennek megköszönted-e?

Én már régen nem imádkozom este. Azóta, amikor annyira kértem, ne legyen holnap, és ne kelljen újra beülnöm ebbe a padba. És mégis holnap lett.

– Megköszöntem, atya kérem…

– Helyes. Ne fészkelődj a padban. És ne ülj soha a középső elválasztó részre. Ha azon ülsz, rossz gondolatokat okoz. Bűnös gondolatokat.

– Apa. Miért okoz az bűnös gondolatokat, ha én a padelválasztóra ülök, és azon mocorgok?

– Ezt meg ki mondta?

– Az atya.

– Nincs jobb dolga… – morogja apa. – Korán kezdi az erkölcsi intelmeket. Arról van szó, Pubi, hogy akkor furcsát érzel esetleg, ami neked kényelmetlen, és a te korodban fölösleges.

– Ha a deszkán mocorgok?

Egyáltalán nem kényelmetlen. Sőt. Jó. Ha az atya bejön, leszállok róla.

– Apa… nem kényelmetlen. Nagyon jót érzek. Mintha rázna valami belül.

– Pubi, hallgass rám. Mondtam neked, hogy férfi és nő szeretik egymást. Már azt is tudod, hogy születik a kisbaba. Amit te érzel, abból lesz az az erő, ami egy nőhöz vonzza a férfit…

– Apa… Isten rendelése… akkor miért bűnös?

– Nem bűnös. Csak ha törvényen kívül… – mondja apa. Izzad. Szokott így izzadni, ha anya szidja.

– A törvény ezt is előírja?

– Csak a házasságban szabad. Isten törvénye szerint.

– …Ti nagyon rendesek vagytok, apa. Sose csináljátok már. Ha csinálnátok, lenne testvérem.

– Nézd, Pubi. Vannak, akik nem a gyerekért csinálják. Csak úgy, szórakozásból.

– Ez szórakozás?!

Apa nevet. Kimegy a szobából, valamit mond anyának, mert nevetnek.

– Anya, mit mondott apa rólam?

– Rólad? – mondja anya, és ravaszul vékony a hangja. – A szomszéd lányon nevettünk, hogy körömcipőt húz a vékony lábára.

A hang is hazudik.

De most nem rossz az iskolában. A Boros mostanában nem kérdez. Ha meg kérdez:

– Én akkor éppen hiányoztam…

Nem is tudom, mit tanulunk. Annyira nem érdekes. Ülök az elválasztó deszkán. Hülye Újlaky. Hátrateszi a kezét. Úgy tud felállni, mintha rugó lenne benne.

Boros hozza a bizonyítványt. Nem gondoltam, hogy már itt van az ideje.

– Mit csináljak veled, Oláh? Vesződjön veled a Klári néni, harmadikban…

Most már az olvasás is kettes. Ezek viccelnek?

– Ennyi hiányzás után, érthető. Ne légy elkeseredve.

Én, elkeseredve? A bizonyítványért? Amit a Boros talál ki? Fütyülök az iskolára.

De ha megint Klári néni lesz jövőre, akkor intézkedni kell. Amikor kisebb voltam, azt hittem, az ötven pengőmön lehet négyszögölet venni és ott elbújni. De most már nincs egészen ötven pengőm, mert vettem két könyvet is.

– No – mondja apa –, itt a nyár. Mivel akarod tölteni?

– Pénz nélkül – mondja anya – még a Krisztus koporsóját sem őrzik.

Miért mondja? Miért keveri bele?

A tóhoz nem mehetünk. A térre nincs kedvem. Ülök az ágyban. Anya piacon van. Hallom, amikor jön, és zörög a kulcs.

– Mit hoztál?

Lehet turkálni a kosárban.

Aztán lehet az ablaknál nézegetni. Szemben van egy nagylány, sovány, és mindig cipel egy kövér gyereket, aki folyton bőg, és üti az öklével ezt a sovány nagylányt, az meg csak elhúzza az arcát. Anyjuk is van, és sokszor meghúzza ennek a nagylánynak a haját, de nagyon ám. Fogok majd szólni a rendőrségnek. A gangra is lehet kiállni. És ülni a leander alatt, ha nem süt oda túlságosan a nap, mert akkor fáj a fejem.

A szomszédnő lánya is itthon van, akinek az a tanársegéd udvarolt. Nagy a hasa, már benne van a gyerek, de nem az a fogalmazó az apja, attól elvált, hanem egy szikvízgyártó, akihez most fog férjhez menni. A szomszédasszony mondta. Szikvízgyártó. Biztosan jobb, mint a tanársegéd vagy a fogalmazó.

Apa nem tud pénzt adni könyvre. De a szomszédnő ad olvasnivalót. Vissza kell adni, a kölcsön azt jelenti.

A Rókus-kórház rejtelmei

Csupa borzalom. De nem tudok tőle rettegni. Olyan, mint a mese. Csak a mesét kiskoromban jobban szerettem.

Győz a szerelem.

Nem is szerelem, ami benne van. Csak egy szegény lányt elvesz feleségül egy herceg. De semmi szerelem, olyan izé, sikoly meg minden. Ez lányoknak való. A hülye szomszéd lánynak.

Majd még csinálok valami jót a nyáron. Ha anya rá tudja venni apát, hogy hozzon pénzt.

– Nem ad többet, Sári…

– Mert te nem tudsz fellépni.

A kormányzónak van fellépése. Apának nincs.

– Ideges a Gróf, nem érted? Piszkálják innen, onnan, hány havi fizetést előlegezzen?

– Mert neked csak a Gróf létezik! Az egész világ tele kínálkozó alkalmakkal…

– Biztos kenyér.

– Amikor nem engedted, hogy elmenjek, akkor bezzeg ígérted… pedig ha akkor elmegyek…

Sajnálom anyát. Annyit sír. És apa olyan makacs.

Végre elhallgattak. Süt ide a nap megint, a leandernek keskeny a levele. Bemegyek, iszom vizet. A csapból, hideget. Talán nem veszik észre.

Nincsenek a konyhában.

Az én szobámban vannak, legbelül. Miért húzogatják az ágyamat? Ha kiveszik a pénzesdobozomat, anya észreveszi, hogy öt pengő hiányzik.

Anya nevet.

– János, János, hát azt hiszed, ezzel szent a béke?

– Ez legalább ingyen van – mondja apa, és olyan a hangja, mintha fájna neki valami, de mégis nevet, nem is nevet, inkább döcörög.

– Juuuuuuj… – mondja anya és a kulcs belül van.

Történik. Az történik.

Megint hazudtak. Hogy ők nem.

Senkinek sem szabad elhinni semmit. Zavaros az egész. Nagyon süt a nap. A leander csupa por. Letörlöm a zsebkendőmmel.

Szegény leander.

Nem mondom meg nekik, hogy megtudtam. Csak ezentúl nem engedem, hogy hozzám nyúljanak.

– Egyedül mosdom, anya. Maradj kint.

– Mi ütött beléd, hiszen eddig úgy szeretted…

Súrolom magam. Nem ülök többet a pad közepére. Én nem leszek ilyen, mint ezek.

– És ne kísérj el, anya. Odatalálok én az iskolába.

– Istenem – mondja anya, ez fáj neki, könnyes a szeme. – Nem akartál felmenni először nélkülem a lépcsőn.

Jé. Ez a Klári néni egy egészen fiatal lány. Hosszú fekete haja van, féloldalt az arcába lóg. Hogy képzeli, hogy ez fog minket tanítani? Röhögünk ám. De talán nem lesz annyira rossz, ez a harmadik.

Az igazgató úr jön. Nagyon nagy ember. Ő volt az, aki levágatta Újlakynak a haját. Hogy az ő iskolájában nincs kivétel. Hozza az atyát magával. Az atya gyűrögeti az övet, ami a derekán van. Anya szokta a ruhája alját így gyűrögetni.

– Fiúk – mondja az igazgató –, vigyázz! Szent célra szólítalak fel benneteket! Hitoktatók ezrei térítik Krisztus zászlaja alá a még vadon élő embertársainkat… tanítják, gyógyítják őket… de ehhez pénz kell, nemcsak áldozatkészség.

Bizony. Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen.

– Ezt a pénzt az ifjúság adakozó kedve fogja előteremteni. A magyar ifjúság, a Trianontól szétszabdalt hazában is tudja, hogy példát kell mutatnia! Két dobozt adok nektek. – Az igazgató úr hátranéz az atyára. Az atya elvörösödik, keres a zsebében. Az igazgató icipicit furcsán néz rá. Mintha az atya is gyerek lenne. – Két dobozt adok nektek. Majd a pedellus behozza. Ki az a két fiú, aki az osztályból a gyűjtést elvállalja? Aki érez magában annyi erőt, hogy osztálytársaitól, szüleitől, ismerőseitől és minden derék magyar kereszténytől begyűjti fölösleges filléreit… Aki lemond a napi cukorkáról és egyéb élvezeteiről…

Én már lemondtam. Nem csúszkálok a pad közepén.

Csak egyszer naponta.

Én nyújtom a kezem elsőnek.

– Derék magyar fiú vagy – mondja az igazgató –, meg fogod kapni a dobozt. Karácsonykor kell leadni.

– Igazgató úr kérem – Újlaky a lábát megint odadörzsöli a fehér harisnyájához –, az Oláh rossz tanuló. És nem teszi hátra a kezét óra alatt.

Az igazgató úr homloka ráncokba összeszaladt. Most vége. Ennek is vége. Leteszem a kezem.

– Újlaky, maga ne dirigáljon – az igazgató úr magázza Újlakyt. Mint anya, ha haragszik a papára. – Nem szeretem, ha egyes gyerekek akarnak dirigálni helyettem. Isten néha a legjelentéktelenebb alattvalóját jelöli ki eszközül. Te vagy az egyik gyűjtő…

– Oláh – mondja gyorsan az atya. – Oláh…

– És a másik, nem bánom, legyen Újlaky. Majd meglátjuk, kiben buzog erősebben a szeretet, az édes Jézus iránt.

A dobozra ez van írva: NERUDA DROGÉRIA. Az Újlakyéra: BRUNHUBER UDVARI ÉS KAMARAI FÉNYKÉPÉSZ.

Átragasztom. Azt kell ráírni: MISSZIÓ; az atya mondta. Körbe lecsukom leukoplaszttal, hogy ne lehessen kivenni. Kis nyílást vágok rá az ollómmal.

– Anya, én vagyok a missziós… nekem kell gyűjteni…

– Ne a missziónak gyűjtsél, te szerencsétlen… mehetünk mi is nemsokára koldulni…

– Sári, ne túlozd el. Ne húzd meg a vészharangot.

– Csak úgy az utcára tenni egy embert, húsz év után, hatvan pengő végkielégítéssel… hatvan pengővel…

– Az egész céget fölszámolja. Át akar nyergelni felsőruházatra…

– Engem nem érdekel, hogy mire akar a Gróf átnyergelni. Engem az érdekel, hogy éhen hal a gyerekem, és kitesznek a lakásból, ha nem fizetünk lakbért…

– A lakással úgyse voltál megelégedve. Hogy sokat kell takarítani. Elmegyünk kisebbe, szerényebb környékre… és nem fog éhen halni a fiú sem. Legfeljebb nem válogat úgy. Hajlandó lesz megenni a csirkét. És cukor nélkül a bablevest meg a túrós tésztát.

– Én ebbe belepusztulok! – anya úgy ingatja a fejét, hogy csaknem lejön a nyakából. Aztán a kezével fogja a haját. – Fáj minden hajszálam…

Érdekes. Egyszer, amikor egészen kicsi voltam, hosszú, szőke haja volt, ült az ágyam mellett, a rózsás ágy mellett, amit szerettem, és ami most ott áll a kamrában, aprófa van benne, ott ült anya, és én a hajtűvel játszottam. Aztán már nagyobb lettem, akkor is szőke volt, mentünk valahova, már nem emlékszem hova, turbánt csavart rá, de akkor már rövid haja volt és bodorított. Most pedig olyan csíkok vannak benne, mint az angyalhaj a karácsonyfán. Ősz. Anya öregszik. Most sajnálom. Apa nem megy oda hozzá, csak tekergeti azt a ronda fehér sálat a nyakán.

– Ne sírj, anya. Megsegít minket az Isten. Újra fogok imádkozni. És jó leszek, hogy megsegítsen.

– Isten! – Apa nem tud se elmenni, se itthonmaradni, csak sétál. – Imádkozz hozzá. Rád talán hallgat még. Ha nem süket.

– Isten nevét hiába ne vegyed!!!! – kiáltom.

Apa fogja a hittankönyvet. A földre dobja. Majdnem rátapos. Aztán csak nézi. Felemeli, beteszi a táskámba, rácsatolja a szíjat.

– Vadállat – mondja anya, nem nekem, most úgy beszél, mint elsőben a Klári néni, mintha lenne valaki a szobában, rajtunk kívül. – Vadállat. Képes, és az Istent is kétségbe vonja.

Imádkozni fogok apáért. Hogy ne legyen vadállat, és tudjon újra pénzt hozni. És veszek egy irkát. Abba húzok egy vonalat. Egyik oldalára írom a neveket, a másikra, ki mennyit adott.

– Kukics, adjál a misszióba…

– A misszió adjon nekem… nincs arra az én fateromnak.

– Tegnap is volt tíz filléred.

– Sült tökre.

– Sajnálod a missziótól?

– Én csak véletlenül kaptam. Tíz fillért. Azon sült tököt veszek. Ne nyaggass!

Újlaky odajön.

– Én már kilencven fillért gyűjtöttem.

Abai, Bendák, Bíró, Cuhajer, Csiki, Csuka, Dékány, Dési, Éger, Farkas, Farkus, Gility, Gyenes, Hontai, Jakab, Kollár, Kollmann, Liber, Maros, Niedlender, Nyulas, Pihárnoky, Ravasz, Reiszler, Sugár, Szabó, Szabó II., Szilágyi, Szeidler, Újlaky, Utass, Vihora, Zsulák. És a végén az idei fiú: Fleischer.

Ebből a Kollmann-nak kell adni. Mert ő ki van keresztelkedve, és hittanra jár. A Reiszlernek is kell adni, mert ő mindig is katolikus volt, csak a neve ilyen, azt mondja. A Szeidler és a Sugár zsidó. Őket ki lehet húzni. A Fleischert is, aki most jött Budáról.

Zsulák húsz fillér. De Újlakynál is fizet. Hatvanat. Nyulas tíz fillér. És most bőg, hogy ki fog kapni, az anyukája nem engedte meg neki.

Valamit ki kell találni. Így hiába imádkozom. Ha nem tudok a missziónak gyűjteni. Nem segít akkor rajtunk az Isten. És az Újlakynak lesz több. Megint az Újlaky. Az igazgató úr őt fogja megdicsérni. Úgy el tudom képzelni. Esik majd a hó, bejön az igazgató úr, elveszi a dobozokat, felvágja őket oldalt, kihull a pénz, az atya segít megszámolni, Újlakynak lesz talán száz pengő is, nekem csak kettő, az igazgató úr Újlaky vállára teszi a kezét, Újlaky kimegy a katedra elé, mindenki tapsol, engem pedig kiküldenek, ki kell mennem a folyosóra, ahol fúj a szél, és zörög az ablak.

De ha mégis én gyűjtenék többet. Sokkal többet. Az igazgató úr összehívná az egész iskolát. És azt mondaná: látjátok ezt az egyszerű magyar ifjat, akinek helyén van a szíve…akkor ez az új Klári néni is abbahagyná a nyavalygást, hogy ilyen társaság meg olyan társaság, nem bír ő ennyi rossz fiúval, talán még homlokon is csókolna, de én nem hagynám, mert nő.

Áldozat. Abban a könyvben, a Liliomos Imré-ben is az volt. Áldozatot kell hozni Isten igaz ügyéért.

Van nekem ez az irkám. A Muráti Lilivel. Meg a Sisters Girlekkel. Akik a pucér seggüket mutogatják. És a madaras képeim is vannak, amire apa azt mondta, ne mondjam meg anyának. Én ezeket elajándékozom. Aki ad, annak. Muráti Lili egy pengő. A madarakból már tíz fillérért lehet kapni.

– A sparheltnál állok egész nap – mondja anya. Apa is itthon van. Néha elrohan, aztán vissza. Keres. Állást, ahol fizetnek. De nagyon ügyetlen.

– Egy pengő a missziónak és neked adom…

– Húsz fillér és egy réti sas…

– A girlek egy pengő húsz fillér…

Már félig van a doboz. Már félig.

Ez a Klári néni megint magyaráz valamit, de én nem érek rá, felírom pontosan, összeadom, tudok én összeadni, ha van értelme. Mert úgy kell odanyújtani majd az igazgató úrnak a listát meg a dobozt. Hogy ne lehessen csalás.

– Te képeket osztogatsz, Oláh?

– Semmi közöd hozzá, Újlaky. Áldozatot hozok a misszióért. Azért is én fogom a többet gyűjteni.

Újlakynak nem jön a könnye, csak a szeme piros, mint a nyúlnak, amit húsvétkor a kirakatban láttam.

– János, nem tudom a lakbért kifizetni. Ott tartok, hogy parizer nélkül adom Pubinak a vajas kenyeret…

– Mindig intettelek, Sári, legyen egy kis tartalék, nem mindent elkölteni…

– Magamra költöttem? Erre a szerencsétlen gyerekre, az egészségére. A házmesterné megjegyzést tett, azt mondta: ebben a házban csak egyetlen úriasszony van, az özvegy Lelleiné, a harmadikon. Akihez sötétben járnak kártyázni az öregurak…

– Keresek egy olcsó lakást.

– Nem megyek prolikörnyékre. Nekem gyerekem van. Aki eltanulja, amit lát.

– Ugyanilyet szerzek. Csak olcsóbbat. Van olcsóbb és nem is rosszabb.

Tudok én összeadni. Huszonhét pengő nyolcvan fillér.

– Neked mennyi van, Újlaky?

– Tizenkettő pengő kilencven…

– Meee… Újlaky… Holnapután beszedi az igazgató úr… nekem huszonnyolc…

– Atya kérem, az Oláh disznó képeket osztogat, ezért adják neki a missziós pénzt… – mondja Újlaky.

Az atya néz rám. Szörnyen néz.

– Disznó képeket, Oláh?

– Én csak áldozatot hozok. Szent Imre is odaadta, amije volt, a Jóistennek. Én is feláldozom a képeimet, atya kérem, hogy a missziónak minél több pénze legyen, és meg tudják téríteni szegény vadakat…

Az atya hallgat.

– És milyenek azok a képek, Oláh?

A madarat mutatom neki. Amelyiken sok a toll.

– Ezt lehet – mondja az atya. – Hát még?

Cuhajer kotor a táskájában. Kiviszi a Murátit.

Az atya hosszan nézi. Teljesen olyan, mintha nevetni akarna.

– Ezt egy pengőért adtam! – kiáltom. – Hogy legyen a vadaknak.

Az atya összetépi Murátit. De nem is nagyon dühös.

– Máskor szentképet osztogass… Az mégis jobban illik.

Cuhajer dühöng. Kéri vissza a pengőjét. Kukics röhög rajta.

– Minek vitted ki, mi, te júdás…

Újlaky odajön.

– Azért se neked lesz több. Az én édesapám negyven pengőt fog hozzátenni. Holnap reggel. Nekem nem kell gyűjteni. Mi egymagunk kifizetjük az egészet.

Nem. Ezt nem szabad. Édes istenem, ezt nem. Újlaky apja tényleg beteszi. Hiszen Újlaky anyja tíz pengőt adott a pedellusnak, csak azért, hogy Újlaky lábára naponta felhúzza a kalucsnit.

– Nem megyek a Kisfaludy közbe… hiába is kunyerál. Ezt nem fogja tőlem kikunyerálni.

– De hát roppant előnyös… nem kell lépcsőt mászni.

– Én ezt a máriaüveges kályhát nem hagyom itt. A koksszal legtisztább fűteni. A nagyszekrényt se adom el. A szárnyas tükröt se.

Apa megint elrohan. Van neki az a fekete télikabátja, bársonygallérral, amikor kicsi voltam, nagyon szerettem, de most már olyan, mint egy döglött egér, az a bársonygallér.

– Csak szégyenkezem, hogy néz ki! – mondja anya. – Egy új kabátot nem vett magának, nyolc éve!

– De perzsabundát vettem…

– Perzsa… az a vacak… perzsaláb. Már újkorában mállott a szőre…

– Miért nem mentél máshoz feleségül? Vagy miért nem mentél el a főhadnagyoddal?

– Ezt ne emlegesse… ne merje feltépni a sebeimet… akkor bezzeg könyörgött, hogy ne borítsam fel a köztünk levő köteléket…

Ha Újlaky győz, minden kárba veszett.

Az én pénzesdobozom. Negyvenöt pengő, az egyik ötpengős sokat ér, rajta van a kormányzó úr képe.

Ha én ezt most beleteszem, Újlakyt kitöri a frász. És az egész iskola előtt meg fognak dicsérni. Ezen úgyse lehet telket venni.

Sugár odajön.

– Te Oláh… – Kivesz a könyökvédőjéből két pengőt – én izraelita vagyok. De azért adok a missziónak. Majd mondd meg az igazgató úrnak.

– Milyen képet akarsz?

– Semmilyet – mondja Sugár –, én ezt azért akarom, mert Újlaky azt mondta, én feszítettem meg a Jézust.

Sugár nagyon halkan beszél.

– Ez hülyeség, Sugár. Hiszen te még akkor nem is éltél…

Sugár elmegy.

Ez a Klári néni összevissza beszél. Hogy a kislányokhoz kéri magát, mert azok figyelnek és nem ilyen alamusziak. Ezt Gilitynek mondja, mert Gility hátrateszi a kezét, és a mögötte ülő tintatartóját kipiszkálja a mélyedésből, hogy az végigfolyjon a padon.

Jön az igazgató úr. Az atyával. Az atya köhög, piros, és mindig a szája elé kapja a kezét.

Az igazgató úr emlékszik. Hogy én meg Újlaky. Oda kell vinni a dobozt meg a listát.

Először Újlaky. Az atya felbontja a dobozát. Számol. Kis kupacokba rakja. Ott a negyven pengő. Négy tízes, papírban.

– Szép – mondja az igazgató úr –, igazán szép, harmadikban.

– Hetvenkét pengő nyolcvan – mondom, nagyon hangosan. Kukics beszívja az orrát, látom.

– Gyönyörű! – az igazgató úr nézi a listát. Az atya számol.

– Hetvennégy nyolcvan – mondja az atya zavartan –, de megszámolom még egyszer…

Még egyszer számolja.

– Hetvennégy…

– Te hetvenkettőt mondtál – mondja az igazgató úr –, miért van a dobozban kettővel több?

– Mert a Sugárt nem írtam bele. A Sugár zsidó, illetve izraelita, és ő is adott kettőt.

Az atya és az igazgató egymásra néznek. Az atya mondja, nagyon félénken:

– Igazgató uram. Isten napja… egyformán süt…

Az igazgató mintha meghatódna.

– Jól van – mondja –, Sugár Ernő két pengője is hasznos lehet…

Egy vászonzacskóba öntik a pénzt. Az igazgató úr kimegy az ajtón. Állunk vigyázzban.

Az atya marad.

Leülnek. Én állok. Valaminek kell történni. Beletettem a negyvenöt pengőmet.

Az atya arról beszél, hogy tavasszal szent áldozás elé lépünk, magunkhoz fogadjuk Isten szent testét, és előtte meggyónjuk bűneinket.

Csengetnek.

– Atya kérem…

– Mi az, Oláh?

– Én gyűjtöttem…

– Szépen gyűjtöttél, Oláh. Hallottad. Az igazgató úr is mondta: gyönyörű.

– De én a saját negyvenöt pengőmet is beletettem. Amit kiskoromtól kaptam. Csak mostanában nem szoktam kapni, mióta papának meggyűlt a baja a Gróffal.

Az atya néz. Mintha nem tetszene neki, hogy mind beletettem a negyvenötöt. Csóválja a fejét.

– Tudod te, Oláh, milyen sok az a negyvenöt? Én egy hétig dolgozom érte… Miért nem kérdeztél meg engem? nemcsak ilyen áldozat van a világon…

– És az igazgató úr alig… alig…

– Alig dicsért meg, ugye? – az atya megsimogatja a fejemet. – Ha már ezt csináltad, hogy ennyit csak úgy beleszórtál, ne várj érte dicséretet… a jót nem a dicséretért cselekedjük, hanem önmagáért… Istenért… az ő szenvedéseiért… Isten tudja. Számon tartja. És ha kell, visszafizeti. Nem pénzben. Másképp. Nesze – kotorászik a zsebében, elővesz egy rajzot –, ez Jézus szent szíve. Körülötte a levélkoszorú. Ahányszor jót cselekszel, legyen az bármekkora, egy levelet kiszínezhetsz. Zölddel. Minden fiúnak adok. Először neked. Légy jó. Ne felejtsd el: nem a dicséretért. Istenért, aki mindent lát. És aki nem rögtön jutalmaz. Aki figyeli a szenvedéseidet, és ez kedves neki, mert ebből látja, mennyi benned a szeretet.

Az atya bemegy az igazgató úr szobájába. Én szeretem az atyát. Már egyszer régen is szerettem, de akkor bajuszt rajzoltam a szentképre, és azt hittem, ezzel az Újlakyt bántom, pedig az Istent bántottam. Most már tudom.

Ezentúl le fogok térdelni az ágyam elé, és úgy fogok imádkozni. Oda térdelek, ahol a legkeményebb.

Kukics már kiszínezte az összes levelet a szív körül.

– Kukics… te ennyi jót tettél két nap alatt?

Kukics vigyorog.

Beárulhatnám, de nem teszem. Isten úgyis látja.

– Kukics, én sajnállak… a Jóisten nagyon meg fog téged büntetni.

– Az én apám azt mondja, jobban már nem büntethet. Köpök az elálló füledbe…

És ha el is áll a fülem, Isten ezt azért akarja így, hogy ha csúfolódnak, tűrjem, és ne szóljak vissza. Hiszen nemsokára magamhoz veszem a testét a szentáldozásban, azután nálam fog lakni, az én tiszta szívemben.

Újlaky után a pedellus behoz egy csomagot. Újlaky a padba teszi, és rajta tartja a kezét.

– Atya kérem – mondja Újlaky –, édesapám küldött szeretetcsomagot a Kukics Jóskáéknak: Egy egészen jó nadrág van benne, és két rend alig használt fehérnemű…

Az atya hallgat.

– Kukics – mondja aztán –, vedd át és köszönd meg. Kukics átveszi. Nem bontja ki. És nem köszöni meg.

– Na – szól rá Cuhajer –, nincs nyelved?

– Hagyjátok – mondja az atya –, zavarban van. És Újlaky nem a köszönetért tette.

Újlaky leül, összevissza rámolja a tollait. Mert több van neki, olyan lötyögős, úgy hívják, tintenkuli.

– Ha egy diótöröde van a lakás alatt, az nem lehet jó – mondja anya –, különben is földszint. Akárki bemászhat, pláne azon a környéken.

– Jó környék. Közvetlenül a Ferenc körútnál. Az első mellékutca. Előszoba is van.

– Minden betegséget össze fogunk szedni… minden betegséget…

– És szép ezüstkályhák vannak. Az egyik szoba külön bejáratú. Sokkal olcsóbb. Ha megint egyenesbe jövünk, a különbözetet magadra költheted, Sárikám… meglátod, csináltatsz te még Tüdős Kláránál ruhát…

– A költözést se tudom kifizetni. Értsd meg, nincs semmi, nem maradt semmi… csak ennivalóra. Ahhoz nem nyúlhatok. A gyereket jól kell táplálni, eszik végre, mint a farkas…

– Pubi – mondja apa. Este van. Én térdelek, fázom, nemsokára karácsony, Istenem, aki meghaltál a világ bűneiért… – Pubi. Hol a pénzed?

Felállok. Bújok a paplan alá.

– A pénzed… Pubi. Csak kölcsön. Hogy a kocsit ki tudjuk fizetni… Megadom, kisfiam.

Anya is bejön.

– Szörnyű – mondja –, hogy erre sor kerülhet a maga hanyagsága miatt.

Anya tudja, hol az én dobozom? Mert egyenesen odanyúl. Kinyitja. Sikít.

– Úristen… üres… hol a pénz? – Apához fordul. – János… hogy tehette… hogy tehette… egy gyerektől? Csak úgy, elvenni? És mire? Hiszen a lóversenyt tíz éve befejezte… azt mondta, ha ez a gyerek a világra születik, nincs többé ügető…

Apa sápadt. Nézi a dobozt, kétszer is felemeli a vattát benne.

– Nem bántottam…

– Ne hazudjon – sikítja anya –, a hazugságot nem bírom elviselni! Egyszerűen nem bírom…

Ezt is hazudja. Hogy nem bírja elviselni. Van az a cipzáras muffja, azt is hazudta.

– A Gróf is ezért dobta ki, talán… – mondja anya. – Ezért nem kellett, mert nem lehetett a pénzt rábízni magára…

– Miért nem nevezel mindjárt tolvajnak, Sári? – kérdezi apa. Olyan halk. Olyan szomorú.

– Anya – mondom. Isten velem van, megsegít, ő tudja, miért! – Anya. Nem apa volt. Én tettem be a pénzt a misszióba.

– Hova? – kérdezi anya. Akkora a szeme, mint az igazgató úré.

– A szent misszióba. Hogy legyen a hittérítőknek.

Anya néz, aztán nekem rohan. Lehúzza rólam a paplant, üt, ököllel, ahol ér. Nem tudok innen elszaladni.

– Apa, apa…

Apa nem tud segíteni. Csak mozog a szája. És azt látom, sír. Belefolyik a könny a szájába.

Anya abbahagyja.

Kimegy a konyhába, ott zokog.

Apa megtörli szemét a sállal.

– Legjobb lesz – mondja –, ha felkötöm magam. Takarózz be. Megfázol.

Én Istenem, jó Istenem, engem ártatlanul bántottak, de mi ez a te szörnyű nagy szenvedéseidhez képest, amit érettünk elszenvedtél? Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek…

Anya jön. Megcsókol.

– Nagyon szerencsétlen vagyok, Pubi – mondja –, és nem szeretek élni…

Szegény karácsony. Ágak a vázában. Fenyőágak. Egy könyv, puha kötésben. De én nem fogom elolvasni. Ez az én megtartóztatásom.

Magaviselet: példaszerű. Hit- és erkölcstan egyes. Olvasás kettes. A többi mind három.

– Magaviselet… – sóhajt anyu – aki csak úgy egyszerűen negyvenöt pengőt elkótyavetyél…

Nem érdekli őket a bizonyítvány.

Csomagolnak. Én már régen gondolok arra, hogy majd lesz nekem egy szobám, abban én csinálok minden bútort, és amibe minden benne lesz, hogy ki se kell érte sehova menni. Most múlok majd tízéves, február ötödikén. Ez már nagyon komoly dolog. Most már mindig a tízhez jönnek hozzá az évek. Ez sokkal komolyabb, mint a nyolc vagy a kilenc. Mégse törődnek vele. Csak csomagolnak.

– Majd bepótoljuk, Pubi. Kapsz egy hercig matrózblúzt. Majd.

– Az Újlakyé csupa szalag. És az Újlaky azt mondja, szokott lenni minden év végén szilveszter, és akkor az ő szülei elviszik a Spolaricsba, nyolcig ott lehet, és pezsgőt is kap…

– A szilveszter annak való, aki nem tud mit csinálni a pénzével – mondja anya –, vagy az egészen közönséges embereknek, akik a vendéglőben is jól érzik magukat, és a sárban fetrengenek, mint a disznó.

Állok a gangon.

– Költözünk, házmester néni…

– Éppen ideje – mondja a házmesterné.

Ezt is meg kéne rugdosni. De nem, édes Istenem, bocsáss meg, miképpen mi is megbocsátjuk…

A kocsi előtt két ló van. A temetőben is ilyen kocsi volt, csak sokkal szebb.

– Szofort… szofort… – mondja egy tróger. Anya mondja róla, hogy tróger.

– Tróger bácsi, hova költözünk?

– Majd kupán váglak, te nyálas, aztán meglátod, hol szart ki az anyád…

– Úristen – mondja anya –, szembe nem mondunk ilyet. Még ennyit sem tanultál meg az iskolában? Mint ahogy azt sem mondjuk szembe: proli. Másképp kell szólítani.

A zsidókkal is ez van. Szembe úgy mondják: izraelita.

– Hogyan?

– Hát… mester úr. A prolit sem szabad lenézni, Pubi. Az is csak szereti, ha többre tartják.

– Hát a proli, az sértés?

– Éppolyan sértés, mint a paraszt… ilyet nem mondunk embertársainknak. Különben is: proliban, parasztban is akad rendes ember. Aki nem tehet róla, hogy oda született.

Ezentúl a prolikért és parasztokért is imádkozni fogok, hogy kikerülhessenek onnan, ahova születtek. Persze, csak a becsületesek. Ez a tróger, aki velem így beszél, ne kerüljön ki! De ezt sem szabad! Csak azt kívánd embertársadnak, amit tenmagadnak. Amit tenmagadnak.

– Búcsúzz el a Kakukk utcától, Pubi…

Mit kell elbúcsúzni? A leandert sajnálom. Nem fogok többet ülni alatta.

Ez az új lakás sokkal jobb. Nem kell emeletet mászni. És alattunk van a diótöröde, kopognak meg énekelnek. És a konyhából vezet egy keskeny folyosó az egyik szobába. A kályhák nem ezüstök, apu tévedett, csak be vannak festve. Kád nincs, és kulccsal kell a vécére bemenni, turcsi vécé, ha belekakálok, nem lehet látni, mert olyan a lyuk, hogy rögtön leszalad. Pedig azt is érdekes látni, mielőtt lehúzom.

– Még erre a félévre visszamehetsz a régi iskoládba – mondja apa –, aztán jövőre idekerülsz, a körzetibe.

– Én jövőre elmegyek tőletek…

– Köpök a füledbe – mondja Kukics.

– Majd szólok a papámnak, hogy kérdezze meg, igaz-e – mondja Újlaky. De én megbocsátok. Szentáldozás elé fogok járulni, magamhoz veszem az Úrjézus testét.

– Anya, adj egy gyertyát…

Ráteszem a faládára, amiben az edényeket hoztuk, költözéskor. Leterítem zsebkendővel, ami körbe van hímezve.

– Anya, add nekem az imakönyvedet…

– Vigyázz rá, szegény anyámtól, emlék…

Ez az imakönyv fekete lakkból van és fehér gyöngyház a négy sarka, és lila kereszt van a tetején, az is gyöngyház. Ha ide letérdelek és meggyújtom a gyertyát, olyan, mint az oltár. Szentképet is teszek középre. Nekünk is van szentkép, a falon, három lebegő alak, az Atya, Fiú és Szentlélek, de ahhoz nem lehet imádkozni, mert olyan mereven néznek, mintha meg akarnának ijeszteni. Amikor egészen kicsike voltam, azt hittem, Krisztus és Jézus az kettő, Krisztustól féltem, mert véres volt az oldala, és töviskoronát viselt.

– Átmenetileg megoldja a helyzetet. Az eternit modern dolog, a háztartásokban nagy az érdeklődés iránta.

– Ügynök. Istenem, ügynök! Az én férjem! Emlékszem, két éve be se engedtem egyet, berigliztem az orra előtt az ajtót, de a csukott ajtó előtt is beszélt, és csupa rojt volt a kézelője… ügynök, az én férjem!

– Anya. Jelentsem be az iskolában? Hogy nem magántisztviselő? Hanem ügynök?

– Te tartsd a szád. Majd jövőre. Ha muszáj. És akkor sem ügynök: bizományos. Így kell szólítani.

Mint a prolit. Mester úrnak.

Apa nagy vászontáskával jár. Szép színesek az eternitlapok. Itthagyja a mintákat, amik már nem kellenek. Ráteszem az oltárra.

– Atya kérem, nekem nem is kell vasárnap templomba mennem, van oltárom, oda térdelek, és ott imádkozom!

– Oláh fiam, sajnos, az nem érvényes. Csak a templom az érvényes. Akkor meg kell majd gyónnod. Halálos bűn a szentmise elmulasztása…

A paráznaság is halálos bűn. Már soha nem ülök a pad közepére. És nem is gondolok olyanra. Nem ölök. Nem lopok. Ezek mind halálos bűnök, pokolba lehet tőlük kerülni. Hazudok néha. Irigy vagyok. Kívánom a másét. Engedetlen vagyok elöljáróimmal. Ezek bocsánatos bűnök. Elég, ha megbánom, nem muszáj meggyónni. Össze fogom írni a listát, hogy el ne felejtsem.

– A szentáldozás reggelén ne vegyetek magatokhoz ételt, hogy az Úr testét méltó környezetben fogadhassátok… Hívjátok el rokonaitokat, keresztanyátokat, hogy lássák, hogy ők is részesüljenek ebben az örömben…

– Anya. A mi rokonaink hol laknak?

– Nekünk nincsenek rokonaink – mondja anya.

– De én láttam egy képet. Azon hárman vagytok. Két lány, egy fiú.

– A testvéreim voltak – mondja anyu –, de meghaltak. Az egyik tizenhat, a másik tizennyolc éves korában.

– Miért haltak meg ilyen korán?

– Az Erzsikének tüdőbetegsége volt. A Lajos pedig papnak készült. És elgennyedt a füle. Akkor még nem volt ám ultraszeptil meg ilyesmi. Én mostam le utoljára szegényt, szégyenlős volt, eltakarta utolsó erejével az ágyékát, kicsit megrántotta a vállát, és meghalt.

– A te szüleid mit csináltak?

– Nem is tudom pontosan – mondja anya.

Látom rajta, nem akarja megmondani, Ha hazudni akar, mindig simít a ruháján.

– Szegény, de tisztességes emberek voltak – mondja végül. – Kolozsvárott éltünk, a nagypapa fényképezett, úgy fényképezett, hogy még a katonatisztek is oda jártak fotografáltatni magukat…

– Kolozsvárt elvették tőlünk, ugye…?

– El, el – sóhajtja anya –, pedig milyen gyönyörű város. Mátyás király szobrával…

– A te papád barna színű képeket csinált. Miért nem olyan zöldeset, mint amit rólunk csinálnak az iskolában?

– Régen barnák voltak a képek. Az újságban is. Most zöldesek? Nahát, észre se vettem, Pubi…

– És a papa rokonai?

– Ő árvagyerek volt – mondja anya –, egy nagybácsija nevelte, aki mindig azt ígérte, ha meghal, hagy rá valamit. Meghalt, és egy közelebbi rokon visszaperelte. Ezért nem kell a rokonokat annyira keresni…

– És ki az én keresztanyám?

– Arról ne beszéljünk, Pubi – mondja anyu. – Egyszer voltam egy koktélpartin, megismerkedtem egy hölggyel, nemesi lány volt, a Várban laktak, mindig szoktunk találkozni a Cziglernél, kiöntötte nekem a szívét, volt egy boldogtalan szerelme, tudod, nekem is fájt akkoriban nagyon valami. – Anya elhallgat, a haját tapogatja – …hát felkértem keresztanyának. A keresztelőre még eljött, ímmel-ámmal… hat ezüstkanalat hozott. Tudod, amire kicsi korodban mindig mondtad: kanál, kanál… és nyalogattad.

– Hol vannak az ezüstkanalak?

– Apád elvitte a zálogba, a cédula meg elveszett. A keresztanyád pedig nincs. Megtagadott, amikor elvette egy minisztériumi főtisztviselő. „Kényelmetlen neki” – ezt mondta.

– Anya, február van. Február öt. A születésnapom.

– Hiába, Pubi. Nincs.

– De ruha is kell. Az áldozásra. Fehér Bocskai. És fehér sapka. Fehér tollal. Fehér csatos cipő.

– János, nem tudom előteremteni a gyereknek. Az áldozásra.

– Istennek nem a ruha számít. Az nem létezik, hogy mindegyiknek telik erre a flancra.

– A gyerek akkor se lehet a legaljával egy vonalban…

Ezt apa eddig sose tette velem. Azelőtt jobban szeretett. Emlékszem, négy pengőt fizetett az állatvilág-képekért. És most azt akarja, hogy szürke ruhában fogadjam az Urat. Csak, mert ő lusta, és nem tudja eladni az eternitet.

– Nem bírom – mondja anyának. Kabátban ül a konyhában, azt is lusta levetni –, a hangot nem bírom. A megalázkodást. Inkább hordanám a maltert. Inkább. Mint ez a jutalék. Itt minden a modoron múlik. Ha kirúgnak az ajtón, mássz be az ablakon.

– Mert a Grófnál nem becsülted meg magad.

– Sári… a gróf át akar nyergelni felsőruhára…

– Az mindegy. Ott is alkalmazhatott volna, ha kedve tartja. A liszthez se értettél, mindig elszúrtad a mázsálási ellenőrzést. Még nekem is panaszkodott, amikor meglátogatta a családot…

Édes jó Istenem. Add, hogy legyen nekem rendes áldozási ruhám. Az Újlakynak selyemvászonból csináltat a papája.

– Ne félj, Pubi, amíg engem látsz – mondja anya. – Eladjuk apád zsebóráját. Arany.

Apa hosszan nézi az órát.

– Emlék – mondja.

Az emlék az, ami fáj. Vagyis nem fáj, csak úgy fájdít.

Holnap megyek az Úr színe elé. Most még túl kell lenni a gyónáson. Ez olyan, mint amikor vért kaptam. Nem az atyánál gyónunk, ez jó, aki ott bent ül, úgysem tudja, hogy én vagyok az Oláh Viktor. Újlaky nagyon sápadt. Mit akar Újlaky? Odajön.

– Oláh. Bocsáss meg, ha bántottalak…

Ez gyönyörű. Az Újlakytól.

– Te is bocsáss meg, Újlaky.

A gyóntatószék előtt is sorba kell állni. Egyik oldalt gyorsabban halad a sor. Az én sorom nagyon lassú. Átugrok a másikba. Ami rossz, azon túl kell lenni. Újlaky mindig cserél. Egyre hátrább kerül. Újlaky fél. Én nem félek. Egészen biztosan fel fognak oldozni.

Sötét van. Nem látok. Mint az álom.

– Gyónom a mindenható Istennek, és Isten helyett neked, atyám… Nem tudom a listát elolvasni. Sötét van. Mi lesz, ha kifelejtem… ha kifelejtem…

Keresztet vet rám. Ott bent egy ősz pap. Két miatyánk, három üdvözlégy.

Fel vagyok oldozva.

De azt nem mondtam. A szentmisét. Hogy mulasztottam. Mert anya nem akar korán felkelni. És egyedül nem akar elengedni. Pedig ez halálos. A leghalálosabb. Holnap reggel nem vehetem magamhoz.

Mi lesz velem? Mit fog most Isten tenni velem?

– Miért sírsz, Oláh?

– Atya kérem… nagyon nagy baj történt… én el fogok kárhozni…

– Oláh, kisfiam, miért kárhoznál el? Hiszen feloldozott a pap bácsi, nem?

– De kimaradt. A szentmise. Hogy nem voltam többször…

Az atya a fejemre teszi a kezét.

– Oláh – mondja. Olyan szelíd a hangja, nem haragszik –, el van törölve. Ez is el van törölve. Isten látja a szívedet.

Nem tudok elaludni. Holnap a templomba megyünk, piros bársonyszőnyegen. Fényképezés is lesz. És kakaó, tejszínnel és kaláccsal, hogy ne legyünk rosszul, üres gyomorral, délig.

Én repülök. Álom. Az álom édes. Igaza volt anyának. Szép álom. Egy nagy köpenyen ülök hátul, piros, mint a szőnyeg. Elöl van Krisztus feje. Pestről repülök át Budára, mint a térképen, alattam a Duna, de nem félek.

Édes Jézus, fogadj magadba, ellenállok, igen, az ördögnek és minden kísértésének…

Biztosan nagyon szép a ruhám. Nem egészen fehér, vajszínű, az Újlakyé egészen fehér és a nadrágon is zsinór van. A Kukicsnak csak az inge fehér. Amit Újlakytól kapott, sosincs rajta. De elválasztották a haját. És lesimították cukros vízzel. Mintha nem is a Kukics lenne. Előttem térdel. Folt van a cipőjén. Majdnem leharapja a pap bácsi ujját, amikor az a szájába teszi az ostyát.

Édes Jézus. Gyere hozzám.

Az ostyának nincs jó íze. Papíríze van. Anya sír. Apa nincs itt, vidéken próbálja eladni az eternitet.

Én a kakaót nem szeretem. A tejet sem. A kalácsot sem. Csak a parizert és a teát.

Kukics most issza a harmadik csésze kakaót. Zsebre teszi a kalácsot.

– Befaltam – mondja Kukics –, most tényleg úgy érzem, bennem van az Isten…

Az atya is hallja, de nem bántja. Ad még egy kalácsot Kukicsnak.

Újlaky papája majdnem ugyanolyan ruhát visel, mint Újlaky. Csak sötét színben. Nagyon szép férfi. Hasonlít Gömbös Gyulára, csak nem olyan kövér. A mamája is gyönyörű. A Muráti Lilinél is szebb.

Az én anyám ott áll, ahol a legkevesebben vannak, középen.

Újlaky papája körülnéz. Fényképezőgépe van, ebből lesznek a zöldes fényképek.

– Néhány fiúcskát szeretnék választani, keretnek – mondja –, sajnos, mind nem fér bele… Gyere, Ervin, középre…

Az Újlakyt nevezi Ervinnek.

– Néhány kifejező alakot a fotóhoz. Talán újságba is kerül – mondja Újlaky papája.

Válogat. Érdekes. Ugyanúgy válogat, mint Újlaky. Milyen pontosan tudja. A jó tanulókat. Meg a jó magaviseletűeket. Engem is oda kell hogy hívjon. Új a ruhám, zsinóros. És ha oldalt állok, nem látszik, hogy eláll a fülem.

– Elég – mondja Újlaky papája –, ne legyen zsúfolt. Igazgató uram, ha méltóztatsz… ide…

Az igazgató úr is áldozott. Annyira be volt hunyva a szeme, hogy azt hittem, elesik a szőnyegben.

Az igazgató úr nem megy oda.

– Kedves képviselő úr – mondja –, ez gyermekeink ünnepe. Inkább, van itt egy fiúcska, aki kitűnt a misszióban… – és az igazgató körülnéz. Engem keres! Az igazgató!

– Lépj elő, Oláh. Állj csak be szépen te is. Ott a helye annak, aki ilyen példamutatóan teljesítette, amit vállalt Isten ügyéért… Isten nem ismer különbséget.

Újlaky papája hirtelen helyesel.

– Úgy van, úgy… miért nem szóltál, Ervin? – kérdezi a fiát.

És Újlaky a meglepetéstől az orrához nyúl. A kezével. Újlaky papája kattant.

Anyu csókol.

– Büszke vagyok rád – mondja –, hízott a májam. Amikor az a pöffeszkedő kénytelen volt meghunyászkodni…

A képet kiosztják. Nagyszerűen rajta vagyok. És a ruha olyan, mintha teljesen fehér lenne. Újlakynak viszont a keze az orrán. Röhejes. Újlaky dühöng, mindenkitől beszedi.

Csinálok anyának Anyák Napjára egy piros szívet. A legjobb édesanyának, Pubi. Mennyire örül majd.

Nem is örül annyira. Csak nézi.

– Virág nincs? – kérdezi.

Nem érdemes. Nem érdemes a nőknek.

Anya azt se engedi, hogy felkeljek korábban, áldozni, elvégezni a pénteki kilencedet. Kell az alvás a szervezetemnek! Anya az Istent se szereti igazán. De apa még kevésbé szereti, és engem se szeret már, se anyát, ha hazajön, csak ül, ül, úgy kell belőle a filléreket kikönyörögni.

Ez a nyafogós Klári néni kiosztja a bizonyítványt. Nem érdekel. Istent sem érdekli. Apát sem. Anyát sem.

– Engem nem láttok ám többé… jövőre a Nap utcába járok…

Nem hiszik el.

– Atya kérem, én jövőre más iskolába megyek…

Az atya most sírni fog. Én vagyok a legjobb hittanos az osztályban. És az atya engem szeret legjobban. És egyszer kapott tőlünk húsz tojást.

– Becsüld meg magad ott is, Oláh – mondja az atya –, és az igaz útról ne térj le. Isten mindent lát.

De nem sír. Inkább siet valahova. Otthagy a folyosón.

Csak én sírok. Ahogy megyek le a lépcsőn.

– Szörnyű ez a nyár – mondja anya. Most már az a matlaszé slafrok van a felmosó vödörben, amit annyira uuuutáltam. Mintha lett volna egy kék sapkám, azt is biztos a szemétbe dobták. A kesztyűt apa kidobta az ablakon. Mert már kicsi volt.

Az udvaron áll egy poroló. Jó ez a földszint, mert ki lehet ülni az udvarra. De leander nincs. Könyv sincs.

– Könyvre nem telik – mondja apa –, örülök, ha összekoldulom a betevő falatot…

Ilyen szavakat használ. Koldulni. Mintha koldus lenne. Az én apám.

– Mit akarsz, kisfiú? – kérdezi a földszinti szomszéd, Manuszné. Ez a neve. Manuszné. – Könyvet? Ami volt, a télen azt is eltüzeltem…

– Könyvet? – A házmesterné haragszik. – Hát olvasunk mi? Azt hiszed? Becsületes, dolgos nép létünkre?

– Könyvet? – kérdezi a háztulajdonosnő lánya. Ez nem annyira szép lány, orvos jár hozzá, mert folyton csuklik, nem tudja abbahagyni, hiába ijesztgetik. – Nekünk csak német nyelvű van. Tudsz német nyelven, fiúcska?

– Anya, te tudsz németül?

– Hogyne – mondja anya. Simítja a haját, miért nincs már benne hullám? – Tanultam én. Két polgárit jártam. Nagy szó volt az, abban a világban egy lánynak… Németül, hogyne. Gnédige Frau, ich bin schön, du bist ein Schwein, etwas, Fräulein, Meine Herren, das ist nicht kut…

– Kut? Mi az a kut?

– Jó – mondja anya –, azt jelenti.

– Apa, te is tudsz németül?

– Nem – mondja apa –, csak oroszul, egy kicsit.

– Ezekkel a szövegekkel semmire se mész, János – mondja anya –, ebből nem lesz kenyér.

– Inkább maltert hordanék, Sári.

– Borzasztó – mondja anya –, hogy ide jutottunk.

– Keresett a Stettner… – mondja apa halkan. – Benézett értem a Kisvadászba…

– János! – Még sose láttam anyát ennyire ijedtnek. – Könyörgök, János! Ne álljon szóba vele. Az Isten szerelmére könyörgök, ne legyen hülye…

– Ki az a Stettner, anyu?

– Egy nagyon gonosz ember. Az vitte bele apádat annak idején a bajba. Ki tudja, talán még mindig annak a levét isszuk… fel van az valahol írva egy feketelistára…

Ülök a poroló alatt. De az ablakbál is lehet nézni, hogy törik a diót. Kalapáccsal és harapófogóval. Porzik. A főnöknek van a töröde előtt egy oldalkocsis motorkerékpárja. Azon szállítja haza este a diótörő lányokat.

– Haza! – mondja anya. – Ha nagyobb lennél, mondanék valamit. Szegények. Egész nap a port nyelik, s ez a disznó még viszi őket cicázni…

Értem én. Ezek romlott lányok, és a diótörödés is romlott. Értük is imádkozom. Imádkozni sötétben is lehet, mert anya nem engedi felgyújtani a villanyt, csak ha már látni a csillagokat. Rossz sötétben ülni.

– A villany drága, Pubi. És ha nem muszáj, nem égetjük.

– Azt hittem, nincsenek itthon – mondja Manuszné –, hogy olyan vaksi az ablak.

– Á – mondja anya –, csak szeretem a félhomályt. Olyan romantikus.

És énekel ilyenkor. Azelőtt sohasem énekelt. Nem olyan vidámat, mint az a Lány, aki bocikat csinált a konyhában. Csupa szomorút, úgy énekli, hogy mindig róla van szó. Két madárról, ami leszállt egy telegráfdrótra, mert azt hitték, egymást szeretik, de kiderül, hogy összecserélték egymást.

 

És elrepülnek, vissza se néznek, az egyik északnak, a másik délnek…

 

És a csitári hegyek. Hogy leesett a hó. Meg a széles, hosszú út, ahol valaki elment, s most árvább a lehulló levélnél.

Ezeket nem szeretem. Nem finom, és az udvarra annyira kihallani.

A háztulajdonosnő neve Mici nagysága. A viciné vikszeli a parkettáját, és énekel. Ez szép dal.

 

Az esküvődön én is ott leszek s állok mint a többi emberek…

 

az oszlopok mögött… az oszlopok mögött…

Nekem sose lesz feleségem.

– Mikor gyújthatok villanyt, anyu?

– Amikor a mutató a nyolcasra ér…

Tartom a kezemben az órát. Nyomogatom a tetején a gombot. Az idő nagyon érdekes. Figyelem, öt perc olyan hosszú. És most anyu azt mondja, megint vége a nyárnak. Kiskoromban a nyár sokkal tovább tartott. Emlékszem, ott a tónál, amikor kelés volt rajtam, és nem mehettem vízbe, olyan hosszú nyár volt, hogy olyan nem is lesz többé. És amikor elsős voltam, az is soká tartott, a harmadik meg alig.

– Anya… ha az órát megállítom, akkor is múlik az idő?

– Az időt nem lehet megállítani, Pubi – mondja anya a sötétben –, ha a világ összes óráját összetörnék, az idő akkor is haladna.

– Te szereted az időt?

Anya felgyújtja a villanyt. A szárnyas tükörhöz megy, kissé behajtja a szárnyakat, úgy nézi magát minden oldalról.

– Mintha tegnap lett volna – mondja. De nem akar erről beszélni. Nem is nekem mondja, hanem a tükörnek. – Az az egy év többet ért, mint utána a tíz… Eladom a tükröt az ószeresnek. Nem modern.

Most másik iskolába megyek. Holnap reggel. Ide egyedül megyek, anya nem ér rá. Kell neki ülni a tészta mellett, ami dagad a vájdlingban.

Nagyon rossz ebbe az iskolába bemenni. Legjobb lenne fel sem kelni. Teljesen idegen gyerekek lesznek, akik teljesen elölről kezdik a csúfolódást. És a tanítónő is csúfolni fog, hogy nem tudok semmit harmadikból. A Kakukk utcában ismertek. És nem akartak velem vacakolni legalább.

Ott csak az atya volt jó. De a végén elromlott. Cseppet sem sírt, hogy nem lát többé. És egyszer adott egy őrangyalos képet, sárga meg sötétbarna volt, én eltettem örök emléknek.

Hol az őrangyalos kép?

Igen. Most már emlékszem. Az ebédlőasztal aljába tettem, ahol lehet mindenfélét tartani.

– Mit kotorászol, Pubi…?

– Az őrangyalos képem…

– Jesszusom. Azóta lezajlott egy költözés. A szemétben van már régen.

Sírok. De azért is olyan, mintha meglenne. Teljesen látom magam előtt. Azért is. És fogok rá gondolni, ebben az új iskolában.

– Ez már nem olyan finom iskola – mondja anya –, lehet, hogy a kölykök is vadabbak…

Hát nincs is szobor a kapu alatt. És zöld csempe sincs körbe. És a kövön sincs fehér csík középen. Kavicsok vannak beletaposva, mintha csupa bogár lenne. A lépcső szürke, és középen el van kopva.

Negyedik bé az én osztályom. Micsoda padok! Nincs elválasztó deszka. Ezeken nincs.

Leülök egyedül. És nem beszélek hozzájuk. Én csak Istennel beszélgetek.

– Honnan jöttél?

– Mi a papád?

– Tudsz focizni?

– Milyen tanuló vagy?

Legjobb, ha a vállamat vonom.

– A mi tanítónőnk irtó szigorú… szigorúbb, mint a férfitanítók. Ha bejön, pisszenni se szabad.

Majmok. A tanítónő mind egyforma. Buta és hazudós.

– Úgy hívják, Zsombolya Valéria. És öreg.

Bejön Zsombolya Valéria. Tényleg öreg. De magas. Mint egy létra. És sovány, de nem úgy, mint Újlaky mamája. Vörös haja van.

Felállok. Illik.

– Most jöttem…

– Örvendek – mondja Zsombolya Valéria –, eggyel több irka. – De nem haragosan mondja. És igaza van. – Nem kérdem, milyen tanuló voltál. Az engem nem érdekel. Engem az érdekel, itt milyen leszel. És a magaviseleted se érdekel. Lakva ismerjük meg egymást. Világos?

Házi feladat, be kell írni az írásirka elejére:

 

Csonka Magyarország nem ország, Egész Magyarország mennyország

 

és sorminta.

Most majd minden kiderül. Jól leszid, ha kézbe veszi az irkámat, és megnézi a sormintát. Pedig sárgát is teszek bele meg lilát.

Zsombolya Valéria összeszedi. Olyan keze van, mint apának. Nagy és vörös.

– Majd nyilatkozom – mondja –, gazfickók.

De nem haragosan mondja.

A táblához megy.

– Rám nézni. A kezemre. Nem csalás, nem ámítás, benne van a kréta…

Az osztást csinálja. Nagyon lassan, mintha ő is töprengene rajta. Nem magyaráz. Inkább kérdez. És én tudok erre felelni. Én tudok. A Kakukk utcában nem tudtam.

– Milyen az új tanító néni?

– Érdekes.

De most! Hozza az irkákat. Amit beszedett. Vége. Most. Most fog kezdődni. Ami szokott.

Keresgél. Kiemel. Egyet. Jaj. Ez az enyém. Én kötöttem világoskékbe.

– Nézzétek – mondja –, az új fiú milyen eredeti sormintát csinált… nemcsak karika meg vessző van a világon…

Felmutatja a füzetemet. De ott a paca. Középen.

– Ez a paca attól van – mondja Zsombolya Valéria –, hogy rossz tollat használsz. Szétválik a hegye, összegyűjti a tintát, aztán persze…

Elveszi a tollamat. Kicseréli a tollhegyet.

– Nekem borzasztó csúnya az írásom…

– Csúnya? – csodálkozik Zsombolya Valéria. – Egyáltalán nem csúnya… kicsit dől. Kicsit még bizonytalan. De eredeti. Hogy is hívnak?

– Oláh Viktor.

– Viktor. Az magyarul Győzőt jelent. Tudtad?

– Nem.

– Na, kis Győző. Ülj le szépen.

Én Győző vagyok. Győző. Két gyerek odajön.

– Ülj mellém…

– Inkább mellém…

– Anya. Ez egy sokkal jobb iskola.

– Persze, gondoltam, hogy neked jobban tetszik. Mindenféle zsibvásár meg van engedve.

– Győző, látod, ma már paca sincs. Írjatok otthon fogalmazást: Milyen az én anyám?

– Valéria néni, szabad benne hazudni?

Valéria néni nagyot néz.

– Szabad – mondja –, néha kell is. A fogalmazás azt jelenti, hogy az ember elképzel valamit. És azt hozzáteszi ahhoz, ami van. Érted?

A képek. Azt kell megírni, amit látok, ha behunyom a szemem.

„Az én anyám sokat sír. Gyönyörű szemét kisírja. Mert elmúlt az idő. Amikor kicsi voltam, aranyos szőke haja volt, ma már ősz tincsek vegyülnek belé. Miért sír édesanyám? Ki tudhatja! Talán ifjúságát siratja. Talán Kolozsvárt, ahol bölcsőjét ringatták, s amit a rút ármány tőlünk elszakított. Én meg fogom vigasztalni őt. Letörlöm könnyeit keszkenőmmel.”

– Oláh Viktor fogalmazását kitűzöm az iskola nagytáblájára. Győző… gyere csak ide.

Mutatja a „keszkenőt”.

– Máskor írd azt: kendő. Keszkenő, ilyen már nincs. Rút ármány, ez sem szép. Pufog.

Nem tudom, a rút ármány miért nem tetszik neki. És miért pufog. Az a szép az egészben. De a táblára kiteszi.

Most Kapuci ül mellettem, Kapuci nagyon buta fiú, nekem kell segíteni neki. Valéria néni mondta.

Itt nincs atya. Itt tiszi van. Úgy nevezik, tiszi. És úgy szólítják: tisztelendő bácsi.

Ez a tiszi rém fiatal. És mindig nevet. És nagyon kíváncsi. Turkál a táskánkban. És azt akarja néha, hogy menjünk labdázni az udvarra, hittanórán.

– A lélek csak erős testben erősödik – mondja –, azért adta Isten a testünket, hogy törődjünk vele…

Itt nekem is passzolnak labdát. De én jobban szerettem az atyát. Az atya sokkal szebben tudott beszélni, és nem csinált olyat, hogy gémkapoccsal feltűzze a reverendát, hogy tudjon a labda után futni.

Hazánk fővárosa Budapest. Édes hazánk ékessége. A Duna szeli ketté.

– A Dunát holnap színezzük ki – mondja Valéria néni. Én már kiszíneztem.

– Valéria néni, az Oláh már kiszínezteeee……

Valéria néni haragszik. Odajön. Meghúzza a fülemet.

– Ejnye, te csavargó… hát nem figyelsz, hogy agyon ne csapjalak…

Én nem megyek ki a folyosóra. Mindennek vége. Zsombolya Valéria meghúzta a fülemet. Leszidott. Kezdődik megint. Zsombolya Valéria. Meghúzta.

– Győző – mondja Zsombolya Valéria. Bejött. Áll előttem. – Máskor ne tedd. Előre ne tegyél semmit. Úgyis beárulják. Tudom, hogy az jó. Kiszínezni. De uralkodj magadon. Akaraterővel. Nem haragszom. De nem szeretnék benned csalódni.

Én szeretem Zsombolya Valériát. Soha nem fog bennem csalódni. A Jóisten sem.

– Ma nincs parizer a kenyérre – mondja anya.

– Nem fog a fiatalúr belepusztulni – mondja apa. Mostanában így nevez. Fiatalúrnak. Nem szeret már. Amióta az eternitet cipeli, és mindenhonnan kidobják.

– Legalább próbálna valamit. Osztálysorsjáték, egy fél kötvénnyel… vagy járna utána. Az a rengeteg elveszett hadikölcsön.

– Sárikám, azzal nyugodtan kitörölheted a fenekedet…

– Közönséges. Mint egy kocsis, olyan lett.

– A kocsisnak legalább a lova szót fogad…

Tanfelügyelő bácsi jön. Valéria néni mondja. Tanfelügyelő bácsi. Aki nem tud, azt ki fogják csapni. Valéria néninek fehér gallér van a köpenyén. A tanfelügyelő bácsi leül a táblához, Valéria néni alig tud mozogni tőle.

– Pardon, méltóságos uram – ezt mondja, ahogy a krétával jobbra kell lépnie. A tanfelügyelő méltóságos. A bárók és grófok is méltóságosak, a rövidítése Br. és Gr. A hercegnek nincs rövidítése, azt ki kell írni, nyugodtan lehet, mert kevés van a hercegekből. Csak a mi Grófunk nem igazi méltóságos, nincs is rövidítés a neve előtt.

– Pistike készül karácsonyra. Anyukája bekiált: Pista, mit csinálsz? Pista azt feleli a csukott ajtó mögül: Semmit… Mi a hiba ebben a feleletben?

Kapfer mondja:

– Az, hogy Pisti hazudik, mert karácsonyi ajándékokat készít a szobában.

Valéria néni titokzatosan mosolyog, vonogatja a vállát.

– Pisti illetlenül felelt, nem mondta hozzá, anyuka kérem…

Á. Ez sem az igazi. Látom Valéria nénin.

– Mit csinálsz? – ismétli Valéria néni és erősen néz minket, külön-külön. – Semmit…

– Az nem lehet! – ezt kiáltom. – Valéria néni kérem, az nem lehet. Az ember mindig csinál valamit. Vagy csinál valamit, vagy történik vele valami, vagy csak létezik, egyszerűen…

Valéria néni rám mutat.

– Na! – kiáltja a tanfelügyelőnek. – Mit mondtam? Méltóságos úr, mit mondtam? Ugye, hogy rá lehet vezetni?

– Pedig nekem tavaly hármasom volt – mondom. A tanfelügyelő elő fogja venni a noteszát, megkérdezi, melyik iskolába jártam, és jaj lesz az egész Kakukk utcának!

De most már nem figyelnek rám, a tanfelügyelő bácsi nyájasan bólogat Valéria néni felé.

– Győző, küldd be anyádat – mondja Valéria néni; már nincs tanfelügyelő, kint esik a hó, nem szeretem, mindig érzem a nyakamban, amit Kukics belecsúsztatott.

– Dehogy megyek – mondja anya –, nincs mit vinni, olyan zsenánt…

De azért bemegy. Azt a turbánt teszi a fejére, amit egyszer régen, még a másik iskolában…

Most majd meghallja, ki a fia.

– Pubi, ez undok nő – mondja, és lecsapja a turbánt. – Engem akar kioktatni, hogy ne sírjak itthon… ott sírok, ahol akarok. A saját házamban. Mert hogy érzékeny a fiúcska lelkivilága. Pubi, nem tetszik nekem ez a nő. Nagyon nem tetszik. Mintha nem is úriasszony volnék, úgy beszélt velem.

– Ne szólíts Pubinak – mondom. Szeretnék a turbánra rátaposni. Volt egyszer egy tengerészsapkám, azt besóztam, és összetapostam a barátommal, Istvánkával, aki hűtlen lett, mert nem engedtem megnyúzni a macskát.

– Hát ugyan minek szólítsalak?

– Győző. Az az én nevem. És tényleg nem kell annyit sírni. Ezért nem veszek el senkit feleségül. Mert a nők folyton nyafognak.

– Kibújik belőled – mondja anya. Annyira meg van bántva. – A férfi kibújik belőled. Én lányt akartam. Istenem, hogy imádkoztam: add, hogy kislány legyen…

– Meg is látszik rajta – mondja apa –, már csaknem teljesen elnevelted. Mint egy pipiskedő kisasszony, olyan kényes!

Én nem akarok kisasszony lenni. Én erős vagyok. És okos. És azért a jóisten sem haragudhat, ha én nemcsak imádkozom, hanem megmentem majd szegény, édes hazánkat.

Valéria néni hozza a bizonyítványt. És könyveket.

– Oláh Viktor. Csak rajzból és írásból van kettesed. Nagyon szép munka volt. Ezt a könyvet kapod, Győző. És győzzél továbbra is.

Egri csillagok.

Csak nehogy megint valami lányos dolog legyen!

– Anya… nézd… nézd az osztályzatokat…

– Örülök – mondja anya –, ez a nő, úgy látszik, tudja, mivel fordítsa maga felé a szívedet…

Apa nézi. Sóhajt.

– Pubi – mondja –, mire nevellek én fel? Mire fogod ezt a bizonyítványt használni?

De azért ad negyven fillért. Valamikor régen, amikor kicsi voltam, pengőket adott. És én azt odaadtam a missziónak.

Karácsony. Gyors karácsony. Már a karácsony is gyorsabb. Kép. Az újságban. Erről fogok fogalmazást írni. Csonka-Magyarország. Mintha kirakó volna. Angyalok szállnak körülötte, hozzák vissza a letört darabkákat. Tényleg, egészen pászolnak. Mint a kirakó.

 

Csodálatos álom száll a fázós magyar éjszakába, mintha ezer erdő jönne, róna, mező szállna, szállna…

 

Erdély. Lajtavidék, Bácska… – ezeket mind tanultuk.

– A Felvidéket Isten már visszaadta – mondja anya. Egy ember jön, pléhtáblát szögez az ajtóra.

„Nem, nem, soha.”

Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy isteni örök igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában…

Én nagyon sajnálom Magyarországot. Én, aki ilyen jó tanuló vagyok.

Szeretnék kimenni, csak a ház elé. Sok fiú van kint, szórnak valamit egymásra, és fütyülnek papírtrombitával. Szilveszter napja van.

– Dehogy eresztelek, Pubi. Egy pillanat, jön egy részeg, felkap és kereshetlek… vagy megvernek; ezek a vad gyerekek. A háztulajdonosnő is megszólna. Csak azért adta ki nekünk a lakást, hogy legyenek a házában végre úri népek is. Dehogy fogsz te ezekkel…!

Nekem jó, hogy van újra iskola. Valéria néni vár engem. Sokkal jobban vár, mint a többieket.

– Hogy mondjuk egy szóval: díszt aggat…?

– Díszít…

– Helyes, Győző! Hát azt, ha a mag csírára képes?

– Csíraképes!

– Helyes, Győző. Látszik, hogy sokat olvasol.

Az Egri csillagok az elején olyan, mint amikor én Kárit bevittem a kamrába. Nem illik ezt elolvasni. De aztán jó harcos. Most is nehéz idő közeleg a szegény magyarságra. Meg kell mutatnia régi vitézségét.

– Ti már valamennyien tíz-tizenegy évesek vagytok – mondja a tiszi –, és a legkülönbek közületek cserkészek lehetnek. Cserkésznek lenni nagy dolog, csak tiszta életű fiúk lehetnek cserkészek…

– Valéria néni. Én lehetnék cserkész?

– Miért ne?

– De nekem nincs kézügyességem.

– A cserkésznek elsősorban szívre, szeretetre, lelkesedésre van szüksége. A többit majd megtanulod. A táborozáskor.

– Valéria néni is jön?

– Öreg vagyok én már ahhoz…

Valéria néninek nincs férje. Nem is volt. Vénkisasszony, de nem lehet ezért kinevetni.

– A vőlegénye Isonzónál esett el. Azt mondja a Kapuci mamája. Aki ismeri régről. Isonzónál.

– Nem tudom – apa rázza a fejét –, ott nem jártam.

– Bár ott járt volna – mondja anya –, és nem azoknál a szörnyetegeknél. Bár.

– Bár… – apa csúfolja anyát. – Bár ottmaradtam volna. Talán összeköti a sorsát a nagy lovaggal.

Cserkész leszek. Egy nagyfiú jön be, az igazgató kíséri, itt nem beszél az igazgató, mindig más beszél helyette, ő meg bólogat.

A nagyfiú fel van öltözve. A kalapba. Meg a síp. Meg az öv, liliommal.

Liliomos Imre. Csupa szőr a lába, lehet, hogy már nem is nagyfiú, hanem kész ember.

– Nagy költőnk, Vörösmarty Mihály is megmondta, amit minden cserkész vezérfonalának tekint: Legyen minden magyar utód különb ember, mint apja volt!

Nyíltan megmondják. És tudják, hogy az apám nem különb. Nem tud pénzt szerezni, nem szeret engem, csúnya szavakat mond, és talán az Istent se tiszteli. És belekeveredett egyszer egy szörnyűségbe, pedig nős ember volt, és nem gondolt előre. Én különb ember akarok lenni.

– Mindennap tegyél valami jót és hasznosat!

Én a másik iskolában is tettem. Emlékszem, az atyától kaptam egy rajzot, Jézus szívével, körülötte zöldre kellett színezni a leveleket, ha egy-egy jót cselekedtem. A disznó Kukics előre kiszínezte az egészet. Én ma odaadom a vajas kenyeremet a Bírónak, aki sose hoz. Pedig cukor is van a tetején, hogy fejlődjek.

– Ez szép – mondja Valéria néni –, akinek egy kicsivel is több van, segítse a szegényebbet!

Elég éhes vagyok.

De azt se sajnálom már, hogy a születésnapom szinte nincs is. Apa meghúzza a fülemet.

– Nőj nagyra…

Az elálló fülemet, amit nem tudom, kitől örököltem, senkinek se volt a családban.

De az idén még nem lehetek cserkész, majd a gimnáziumban, az idén lehetnék farkaskölyök, de farkaskölyök nem akarok lenni; hanem mindjárt cserkész. Nincs is, aki nálunk a farkaskölyköket vezesse, a tiszi vállalná, mondja Valéria néni, de a tiszi csak ne vállalja, olyan komolytalan, csak szaladgál, és a hangja is mutál, és pattanásos az orra. Úgy uuuuutálom a pattanást.

A könyvszekrényből kiveszem a Karenina Anná-t. Anya a könyvek mögött kutat, nem veszi észre. Azt hiszem, ott tartja a spórolt pénzét A Karenina Anna is olyasmi, mint az a Gyermekkorom. Rengeteg fölösleges dolgot beszélnek benne, és a neveket nem tudom megjegyezni. Pedig én igazán okos vagyok. Már a huszadik lapon tartok, és még nem történt semmi. Megnézem a végét. A vonat elé veti magát. Ez az Anna. Mert valami udvarlója elhagyta. De gyerekei is voltak. Ez egy erkölcstelen nő. Mint a Muráti Lili. És unalmas is.

Az iskola a legjobb. Jobb, mint az olvasás. Mindig felhív Valéria néni. Mindig megdicsér. Én mindent tudok. Amit nem is tanultunk. Csak rám néz Valéria néni, és én tudom. Március 15-én szavalni fogok. Petőfi Sándortól fogom szavalni a Talpra magyar-t. Felveszem a ruhát, amit áldozáskor viseltem.

– Hol van az már, Pubi? Eltettem emléknek. A könyöködig érne.

– De akkor mibe szavaljak?

– A kék nadrágodba, Pubi.

– Annak fényes az ülepe.

– Az enyém is fényes – mondja apa és mutatja –, pedig én kenyérkereső vagyok. Családfő. Vagy mi az isten. Tessék megérteni végre.

Olvas. Az újságból. Nem tudom, minek kell újságra kidobni a drága filléreket. Anya is mondja.

„Éhen halt egy hétéves fiúcska Bagaméron, ahol a televény őshumusz a világ legacélosabb búzáját termi… Magyarság! Szíved porából talán kikel a magyar öntudat virága, és észreveszi ez a nemzet fajtájának szörnyű pusztulását.”

Gyönyörű. Én is így fogok fogalmazni. A gimnáziumban.

– Apa, hogy lehet az, hogy csak úgy éhen hal valaki? Ki az oka?

Apa vállat von. Tudhattam volna, hogy nem tudja.

– Ki, ki? Például a maga Gróf barátja – mondja anya –, fogadok, hogy nem szorul rá, hogy eternittel házaljon. Az ügyes zsidó.

Ja, a zsidók. Mint a Sugár, Fleischer, itt meg a Szegi, Weisz és a Lieber. Más szóval izraeliták.

– A Sugár nagyon rendes fiú volt. Adott két pengőt a misszióba.

– Persze – mondja anya. – Vannak köztük nagyon rendesek. Én legalább tízet ismerek, aki egész rendes, becsületes ember. De én azért mégse szeretem őket. Úgy csinálnak, mintha különleges anya szülte volna őket. Lenézik a gojokat. Így nevezik a keresztényeket maguk között, szembe persze hízelegnek. És dolgozni se szeretnek, csak irányítani, dolgozzon a keresztény.

– Mi is prolinak nevezzük a prolikat. Szembe meg mester úrnak!

– Nekem nincs velük bajom. De az apám is azért ment tönkre. Mert jött egy zsidó fényképész, három nap alatt lejárta a várost, leadta a névjegyét, és már el is nyerte apus vevőkörét…

– A te apusod kétbalkezes volt. Nagyon jól tudod, hogy nem értett az üzlethez – mondja apa. – Azt fényképezte, aki neki tetszett. És nem hajtotta be a pénzt. A képeket szép asszonyoknak ingyen adta.

– De az is igaz – mondja anya hirtelen, nem tudom, miért dühös –, hogy a zsidó ember családja sohase éhezik… az mindig megszerzi a családjának, ami kell… és összetartanak. Csak a keresztény gyerek hal éhen, a zsidó nem. Mert nem irigyek egymásra, mint a keresztények.

– Nem áll jól, Sári, ha politizálsz – mondja apa –, lesz ez még különbül is. Ha kitör a háború.

– Háború? Hiszen alig múlt el. Maga vészmadár!

– Ez a Hitler nem fog nyugodni…

– Valéria néni kérem, lesz még a világon háború?

– Nem lesz, Győző. A világháború után ez már senkinek sem jutna eszébe. Még egy nagy háború kipusztítaná az emberiséget.

– És a részek? Mi lesz akkor az elszakított részekkel?

– Majd szép csendben kiharcoljuk. Mire te megnősz, újra együtt lesz az egész ország. Nincs még egy olyan nemzet a világon, amelyiknek ilyen szétválaszthatatlan alakot adott a természet.

Ez igaz.

– És ha Hitler nem fog nyugodni?

– Győző, Hitler Németország vezére. A magyarok pedig magyarok. Remélem, ezt megérted.

A Hitler képe benne van az újságban. Direkt csúnya. A ruhája cserkészes.

– Teljesen jelentéktelen külseje van – mondja anya –, ez még a lóról is leesne. És akkor pont ez tud háborút csinálni…

Március tizenötödike van, a márciusi ifjakra emlékezünk. Akik a haza érdekében harcoltak. A németek ellen. Akik nekünk most segítenek. Visszaszerezni. Ez érdekes.

– Azok állítólag nem németek voltak – mondja Valéria néni, és fintorog –, hanem osztrákok.

A harmadik osztály tanítója beszél. Villog a szeme. De jó, hogy engem Valéria néni tanít.

„Ünnepe van ma a magyarnak. Csonka országban, véres nemzeti sebekkel, éhesen, elgyötört testtel is ünnepelnünk kell, mert szabadok vagyunk! Hiába taszítottak Trianon sírgödrébe, hiába állnak a gödör mellett állig felfegyverzett banditák, mi már ébredezünk. Felvidék csak az első… a nagy március se félt megtenni az elhatározó lépéseket. A demarkáción innen és túl, minden ellenségnek megfizetünk!”

Most kell nekem kilépnem. Csupa víz a tenyerem. Mind rám néznek. Amikor elsőbe mentem, azt hittem, mindenki engem bámul majd, de senki se vett észre. Most mind engem figyelnek. Félek.

– Jól van, fiam – mondja a harmadikos tanító –, látszik, hogy átérzed. Első az érzés. A hit… Ez viszi a nemzetet előre.

– Azért a hangsúlyra is vigyázhatsz – mondja Valéria néni. – Handabandázni, ordítozni nem elég a szöveget. Hanem hogy miről szól. És ne énekelj, Győző… rabok legyünk vagy szabadok… nem jó… sza-ba-dok… nem jó. Természetesebben.

Valéria néninek ebben az egyben nincs igaza. Nem ért ehhez, mert nő. A nők az ilyesmit nem értik.

– Senkinek nem kell az eternit – mondja apa. – Átnyergelek üzleti könyvek másolására.

Lila tintával másol. A betűinek farka van. Azt mondja, a kereskedelmiben így tanították.

Nem akar társasjátékozni. Anya se akar. Nincs kedvük. Semmire.

Szerencse, hogy van az iskola. És a Szegi mellém akar ülni. Hogy az irkámból kinézze a számtant.

– Valéria néni kérem, én nem szeretném, ha a Szegi mellém ülne…

– Miért?

– Mert… mert a Szegi zsidó.

– Honnan tudod? – kérdezi Valéria néni. Hideg a hangja.

– Azt lehet tudni. Az orráról. Meg minden.

– A Szegi rendes fiú. Gondolkozz egy kicsit, Győző. Hát szép ez? Megérdemli ezt a Szegi?

Nem. A Szegi nem érdemli meg. A Liber igen. Mert húsz fillérért a Balajkóval tisztíttatja a cipőjét. És ha nem elég tiszta, öt fillért levon. De a Szegi vászoncipőben jár. És nem is verekszik.

– Győző… ha én aszerint ítéltelek volna meg – mondja Valéria néni, állunk a folyosón, süt már a nap, olyan különös, mintha most Valéria néni belém költözne, erősen néz és nem mint gyerekre. – Ha én is aszerint fogadlak, hogy mi van rólad a papíron írva… hol volnál most? Mi lenne veled? De én szeretném az embert önmagában nézni. Érted? Külön-külön. Hogy mennyit ér? És más nem számít. Jó lenne, ha ezt később sem felejtenéd el. Később sem…

– Nem felejtem el, Valéria néni.

– De ne áruld el – mondja Valéria néni, és körülnéz a huzatos folyosón –, hogy ezt tőlem hallottad. Hiszen talán nincs is igazam. Talán csak túl jó szívem van. Meg öreg vagyok. Aztán majd látogass meg, Győző.

Énekelünk. Az asztalon jácint. Lila. Érzem a szagát. Énekvizsga.

Katalinka, szállj el, jönnek a törökök…

Szegény Katalinka. Ez bogár. A tücsök is bogár, és azt akarták, hogy én féljek egy bogártól, pedig a bogárnak kell az ellenségtől félni.

Jaj, de szép, jaj, de szép, ez a háromlábú szék…

Ennek semmi értelme. De annál jobb énekelni, minél nagyobb butaság.

Ez talán nem is az én bizonyítványom. Tiszta egyes.

– Jobb későn, mint soha – mondja anya –, ha már mással nem, legalább ezzel felvághatunk a beíratáskor!

– Nem tudok neked pénzt adni érte – mondja apa. – Úgy koldulom össze a betevő falatot.

Annyira szégyellem, amikor ilyeneket mond. Csak a beíratáshoz ne jöjjön el. Anya legalább tud megjelenni és mosolyogni. Mert a gimnázium előkelő dolog, akárki nem járhat, van, aki tovább jár elemibe, fel a negyedik emeletre, a leghomályosabb folyosóra. Szegi polgáriba megy, de a jobb fiúk mind gimnáziumba.

– Aztán, ha leérettségiztél – mondja anya –, veszünk neked frakkot meg szmokingot. És koktélpartikra is jársz meg bálba… Apád még táncolni se tud.

– Nem baj – mondja apa gorombán. – Táncolt helyettem más veled. Keringőt. A sötét erkélyen.

– Vadállat – mondja anya –, az emlékeimet ne merje feltépni…

Megölelem anya derekát. Azelőtt hátul összekulcsoltam a kezem. Most nem tudom összekulcsolni. Pedig a karom is nőtt. Én is nőttem. Már száznegyvenöt centi vagyok.

Anya kövér. Azelőtt nem volt kövér. Volt egy babos pongyolája. Abban nagyon szerettem.

– Szereztem maguknak egy olcsó nyaralást – mondja apa –, felmennek Budaligetre, egy villába. Külön szoba. És a hegyi levegő. Én maradok.

Hurrá, megint megyünk nyaralni! És egy nagy hegyre. Az még sokkal szebb, mint a tó. Bérc. Magyar bérc, fenyvesek, völgyek.

– Szent isten – kiáltja anya, és lefelé megyünk, girbegurba lépcsőn –, hiszen ez szuterén!

Egy nagy villa alatt van. Penészes. Ronda. És egy hatalmas kutya ül a kőerkélyen, felettünk.

Huhu… mintha egyszer úgy hívtam volna a kutyát. De arra a kutyára nem emlékszem.

– Ez magának nyaraló?

– Van, aki egész életét pincelakásban éli le – mondja apa. – Különben is, ne a szobában gubbasszanak, menjenek fel a hegyre!

Anya sír.

– Be vagyok csapva – kiabálja –, egész életemben mindig be vagyok csapva…

Nem jön velem. Nem is tudom, mit csinál ott, a penészes szobában.

Sárga virágok vannak, ahogy megyek a hegyre, kétoldalt, sárga virágok. De tele vannak méhekkel. A méh szúr. Nagyon gyorsan átszaladok közöttük. Ez nem is hegy. Csak domb. És a fák se nagyon sűrűk. Itt egy bokor. És mellette még egy. Ha az ágakat összekötném, olyan, mint egy lakás. Egy sátor. Bejárattal. Mondjuk, ez a kilincs. Mondjuk, ez az ablak. Mondjuk, ez az ágy. És ebből az üvegből iszom. Mondjuk, olyasmi van benne, ami éhségre is jó és orvosságnak is. Jó itt lenni. Itt minden megvan. És senki se jöhet ide, ez az enyém. Az én lakásom. Csak fekszem, Amikor még kicsi voltam, azt hittem, mindent tudok, és az iskolában nem fogok semmit sem tanulni. Milyen kis csacsi voltam. Azt gondoltam, az iskolában csak rám vár a tanítónő és a többi gyerek. mind. De most már azt is tudom, hogy a tanítónők is jók vagy rosszak, a gyerekek is, ámbár inkább rosszak, mint jók. És a tanítónő azt tehet a gyerekkel, amit akar. Erre törvény van. És a tisztelendők se egyformák. Nem bírja mindegyik a szentséget.

De ez most már olyan jó, hogy végre megtanultam mindent. Most már igazán nagy vagyok, és a gimnázium csak arra kell, hogy utána mehessek az egyetemre. Nagyon, nagyon sajnálom a kicsiket, akik azt hiszik, ők okosak, aztán később majd ők is rájönnek, hogy milyen csacsik voltak.

És annyi mindenre lehet itt gondolni és olvasni könyveket, amiket a padlásról kaptam. A szobalány adta, de a naccságától kikapna, a naccsága nincs most itt, Abbáziában nyaral. Van bennük egy német könyv, két fiú ugrál a tetején.

– Anya… fordítsd le, jó?

Anya nézi.

– A szakramentumodat, hagyj békén…! – mondja.

Ez a másik pedig Edisonról szól. Aki haszontalan fiú volt és feltaláló lett. Híres ember.

Én érzem, hogy híres ember leszek. Edison nem volt olyan okos, mint én, nem szokott ennyi mindent gondolni, mégis feltaláló lett. Azt találom fel, hogy a földről is fel tudok szállni. Egy pumpa lesz a lábamnál, amit egy kicsit megnyomok, és már emelkedem is. Hiába üldöznek.

– Pubi, a nyárnak vége!

– Ne nevezz Pubinak!

Ez megint gyors idő volt. Csak feküdtem a sátorlakásban, és elmúlt.

Az emberek sámlikat cipelnek.

– Innen látni a tűzijátékot!

Ezt Szent István király emlékére csinálják, akinek az Imre nevű fia is szent volt. Manusz néni azt mondja, lehet majd látni a szentkoronát, fellövik színesben.

Pufognak, és gyönyörűen száll a sok fény. Pufognak, ezt egyszer mondta Valéria néni, valami másra.

– A szentkorona! – kiabálja Manusz néni, de én nem látom.

Anya azt mondja, ő látta, de apa azt mondja, az csak ráfogás, az a csálé micsoda minden volt, csak nem korona.

– És ha kérdezik – mondja anya, és nem a turbánt teszi fel, hanem egy kalapot, feketét, háromszínű csat van rajta elöl, a csuklós háztulajdonos-lánytól vette, mert azt bevitték a kórházba, mert a sok csuklástól negyven kilóra lefogyott –, és ha kérdezik, mi az apád, megint mondd azt, hogy magántisztviselő…

Nagy tornateremben rengeteg piros-fehér-zöld zászló. Nem tudom, minek jön velem anya, még azt hiszik, kicsi vagyok.

– Tiszta egyes – mondom a nőnek, az asztal mögött, mert nem akarja látni.

– Majd itt nem lesz az – mondja a nő –, ebben a nehéz gimnáziumban. Csak beíratni, beíratni, aztán úgyis kimarad.

Anya vörös.

– Különben én leszek az osztályfőnököd – mondja –, a megszólítás: osztályfőnök úrnő. Mit jelent a három szín a zászlóban? – És rám bök a tintenkulival.

Elkap valami. Belül. Hogy azért is megmutassam.

– A piros szín a hősök elcsorgatott vérét jelképezi, amely öntözi évszázadok óta a szegény árva magyar földet. A fehér a Hadak Útján haladó vitézek lelkének tisztasága, amellyel az Úr előtt esdekelnek. A zöld a remény színe, hogy lesz még magyar feltámadás.

A nő pislog. Anya büszkén megigazítja a kalapját.

– Jól van – mondja a nő –, okos fiú vagy. Csak azért kérdeztem, mert a kedves anyuka a kalapján hordja a szent magyar színeket. Mintha kalapdísz volna. – És szemrehányóan anya kalapjára néz, a szép, háromszínű csatra. – Ezt a szíve fölött viseli a magyar asszony, kedvesem…

Anya egészen vörös. Csípőre csapja a kezét. Ezt még sosem láttam tőle. A házmesterné szokta csípőre csapni, ha kiabál, hogy vigyék a rongyokat a porolóról.

– Ne tessék nekem dirigálni – mondja anya. – Az én férjem tűzharcos volt a háborúban. Kitüntetést is kapott. A gyereket másik gimnáziumba is elvihetem. Tiszta egyes a bizonyítványa… És gyönyörűen szaval.

– Istenem, istenem – sóhajtja a nő –, de nehéz magukkal, asszonyom.

– …und nicht vor dem Kind – mondja végül anya, nagyon határozottan.

Most megmondta neki. Németül. Valami nagyon sértőt, amit megérdemel. Amiből megtanulja, hogy úriasszonnyal nem lehet.

– Mit mondtál neki?

Anya dúdol. Nem felel. Otthon sírni kezd.

– Kell, hogy vegyek neki egy raglánkabátot – mondja apának –, már huszonkét pengőért kapható. A Corvinban.

– Nekem jó a régi – mondja apa. Szörnyű, ha azt a vacak bársonynyakút újra felveszi. Egyáltalán nincs megjelenése.

Érdekes, alig látszik, hogy ez gimnázium. Csak a padok nagyobbak egy picivel.

Leülök a középső padsorba, jó hátra. Itt nem huzatos. Majd én leszek az, aki elküldi a többit. És válogat.

Egy nagy szőke, aki most leül mellém. És két kis gödör van az arcán.

– Szervusz – mondja –, te tanulsz zongorázni?

– Nem. Én olvasni szoktam. Meg szavalok.

– Zongorátok van?

– Nincs.

– Nekünk sincs. Bérelünk. Szoktak csúfolni, hogy eláll a füled?

– Szoktak. De én nem törődöm vele. Annak áll el a füle, akinek sok az ész a fejében.

– Engem is szoktak csúfolni. Hogy ez a két lyuk van az arcomon, úgy hívják, gribelli, ha nevetek. És hogy ez lányos. Azt mondják, buzi.

– Mi az, hogy buzi?

– Hát ha férfi a férfinak teszi be. De én nem vagyok buzi.

– Hogy hívnak

– Kurucznak. Kurucz Imre. Emiatt is szoktak.

– Mit?

– Csúfolni. Mert a kurucz olyasmi, mint a kurva.

– Ja… mint a Muráti Lili.

– És téged hogy hívnak?

– Viktornak. Oláh Viktor. De a tanítónőm a negyedikben azt mondta, ez annyi, mint Győző.

– Barátkozhatunk, ha akarod.

– Mi a papád?

– Utazik – mondja Kurucz – vonaton. De nem ő lyukasztja a jegyet. És nem is kell neki a piszkos kazán mellett állni. Ő csak ellenőriz. MÁV-ellenőr. Hát a tied?

– Az enyém magántisztviselő. Üzleti könyveket ír.

– Akkor legyünk mi ketten együtt – mondja Imri. – Én voltam a legjobb tornász.

– Engem eddig felmentettek.

– Nem baj. Mi a kedvenc tantárgyad?

– Az olvasás. Meg a fogalmazás.

– Brrr… – Imri megborzong. – De nem baj.

Bejön a nő.

– A nevem Eőry Egonné – mondja –, úgy, mint Eötvös. Megszólítás: tanárúrnő. Férfiakat: tanár úr.

– Uuuuutálom – súgom Imrinek.

– Én is – mondja Imri –, hülye nő.

– Imri, szoktál áldozni?

– Szoktam. Néha. Ha kibírom reggeli nélkül.

– Akkor együtt megyünk, jó…?

Imri. Nagyon, nagyon örülök. Ez nem lesz olyan, mint Istvánka, akivel bekentük a Dugó Danit, és aki elől én életem kockáztatásával megmentettem a macskát. Inkább engem ölj meg – ezt mondtam neki, erre elkullogott. Erre jó gondolni. Pedig nem így volt egészen. Erre vigyázni kellene. Hogyha a beszédben muszáj is hazudni, magamban ne tegyem. Hiszen a macskát alig védtem meg. Éppen csak a szemét nem engedtem. És Istvánka lett hűtlen hozzám. Nem én adtam ki az útját.

Persze, olyan régen volt, hogy így is, úgy is lehetett.

– Akarsz cserkész lenni?

– Miért?

– Mert ha nem akarsz, nem lehetünk barátok. Barátok csak azok lehetnek, akik ugyanazt akarják. És együtt tartanak.

– Hát akkor akarok – mondja Imri –, csak nem tudom, a lyukas pofámmal kellek-e.

– Ugyan – vigasztalom. – A hazának nem számít. A cserkészek segítik egymást, és nem csúfolják.

Eőry Egonné nem szeret engem. Látom a szemén. Én se szeretem. Zsombolya Valéria ilyenkor már tízszer is megdicsért.

– Jó, jó – mondja Eőry Egonné –, de nem szeretnélek elkapatni. Aztán túlságosan kinyílik a csipád.

Imrit se szereti. Mert nem tudja az inge nyakát legfelül begombolni, olyan vastag a nyaka.

– Te – mondja Imri –, nevezzük Spenótnak.

Tényleg. Ronda zöld cvettere van, angoranyúlból. Anya azt mondja, divatos, de én uuuutálom. Jön belőle a szőr, ahogy sétál a padok közt.

Szerencsére nemcsak nők tanítanak. A többi mind, mind férfi. Az egyiknek aranyfoga van. A másiknak csupa zsír a haja, és hullik belőle hátul a korpa. Nem akarják megmondani a nevüket. Úgy látszik, gimnáziumban így előkelő. Hogy csak úrnő meg úr. És annyian vannak, emlékezni se akarnak, az előző órán mit mondtam. A noteszukból keresik ki.

Érdekes, nekem könnyebb, mint az elemi. Csak elolvasom óra előtt. Van, amikor a könyvet is nyitva lehet hagyni. Van, amikor csak két szót látok, és tudok róla öt percig is beszélni.

– Csuda – mondja Imri –, hogy micsoda dumád van. Honnan szeded?

Ezek a tanárok csak jönnek-mennek az ajtón.

– Van ám két zsidó is köztük – mondja Imri –, de ne szólj senkinek. A papám mondta. A nevüket is megmondta. A Sárosi meg a Hirsch…

A Hirsch tanít minket. A Sárosi beteg lett, az idegeivel, Svájcba ment szanatóriumba.

– Azt mondja a papám, a Sárosinak volt igaza. Nem várja meg, míg kirúgják.

Imri egy évvel fiatalabb nálam. Én öreg vagyok, mert anya kivárta, amíg betöltöm a hetet. Ezért Imri még sok mindent nem tud.

– Egy tanárt nem lehet kirúgni. Hiába zsidó.

– Dehogynem – mondja Imri –, ha törvényt hoznak rá.

Kellene Hirschnek szólni. Hogy ilyeneket beszélnek róla, csak azért, mert ő másik templomba jár. Biztosan nem is tudja. Nem mosolyogna akkor. És magáz minket, mintha tisztelne. Ez is rendes tőle.

– Engedelmükkel, fiúk, a ión és a dór oszlopok jellegzetességeinek titkaiba avatnám magukat, bár magukat ez egyáltalán nem érdekli, de engem igen, és a fizetséget is ezért kapom, tehát szíveskedjenek azt mímelni, hogy figyelnek…

Jó pofa. És jól rajzol. Néha lerajzolja a rendetlenkedőket a táblára.

– Anya, két pengőt!

– Anya, kilencven fillér…

Sült krumpli van vacsorára. Nekem vajat is ad hozzá. Apa csak üresen eszi. Anya is. Fogyókúrázik, azért. Apa nem szól, sok vizet iszik a krumplihoz.

Ezt az új papot nem szeretem. Nagyon halkan beszél, nem lehet érteni, úgy csinál, mintha a hittan tantárgy volna, ugyanúgy kell felmondani, és osztályoz rá a noteszába.

– A hittan tudomány – mondja –, éppen olyan tudomány, mint a többi.

Hát én be tudom neki magolni. Ha ez kell. És azért én áldozom néha. Az az oltár, amit én csináltam, amikor kisebb voltam, a ládából való oltár ott áll a kamrában, anya krumplit tart benne, a kiságyam mellett áll, amiben egyszer azt álmodtam, hogy nem tudom, álom-e vagy valóság, hogy fekszem benne, és a talpamat a faragott rózsa dörzsöli. Az imakönyv elveszett.

A cserkészet egészen komoly dolog. Gróf Teleki Pál is cserkész, pedig gróf és miniszter. Szemüveget is hord, és nem szégyelli a rövidnadrágot. Nemsokára fel fognak venni cserkésznek. Hetényi Károly tanár úr a cserkészvezető, ő földrajzot tanít, és ő az egyetlen, akit a nevén szólíthatunk.

– Karcsi bá’, mikor…?

– Járjatok szépen az előkészítőre… szerezzétek be a felszerelést… felvirrad majd annak is a napja! A türelem meghozza gyümölcsét.

– Kárpátalját is visszakaptuk – mondja apa, az újságból.

– Az engem nem érdekel – mondja anya. – Erdély-t adják vissza. A havasokat. Ahol születtem. Ez a Hitler azt csinálja meg. Akkor elhiszem neki, hogy nagy ember.

– Ugyan, Sári – mondja apa –, hiszen tizenkét éves korodban jöttetek Pestre… nem is emlékszel ott semmire.

– A szoborra emlékszem – mondja anya. – Mátyás király szobrára. És a műteremre. Plüssfüggönyök voltak.

– Az apád se erdélyi. Ide-oda vándorolt a sok kacattal. Vándorműhely volt az, Sári.

Anyu is hazudik az emlékeiben. Amikor nekem Kukics bedugta a havat a hátamba meg a fülembe, iszonyú rossz volt, és belém is rúgott, és nem engedte, hogy felkeljek a földről, pedig nem is így történt egészen, semmi se olyan szörnyű talán, és semmi se olyan gyönyörű, amikor történik, csak utólag, amikor az ember eszébe jut, és hozzátesz egy kicsit.

– Azért az igazat meg kell hagyni, ez a Hitler egy s mást elért – mondja apa, s olvassa megint az újságot. – Egyáltalán nincs munkanélküliség náluk. És tisztességes kereseteket biztosít. Letöri a sok előkelőség szarvát.

Mint az a hülye tanítónő akarta, elsőben, az enyémet.

– Majd a körmére koppintanak, ne félj – mondja anya –, hagyják, aztán a körmére koppintanak… a világot nem lehet felfordítani. Csak adja vissza nekünk Erdélyt, aztán mehet a szakramentumba…

– Én nem szeretem, ha nekünk csak úgy nagylelkűen visszaadnak valamit – mondja apa –, arra a magyar mindig ráfizetett… pláne a németek! De hogy zseni a maga módján, azt meg kell hagyni!

– Nem szimpatikus a külseje, János. Unintelligens arca van – mondja anya, s távol, majd közelről nézi az újságot. – Nem az én ízlésem.

– Írd meg neki – mondja apa gúnyosan –, hogy fog sírni!!!

Amikor kicsi voltam, nem tudtam, hogy a szavak sokfélét jelenthetnek, s ez attól függ, hogyan mondja ki az ember. Emlékszem, annyira örültem, hogy a betű nem hazudik. Hogy csak leírjuk, és mindenkinek pontosan ugyanarra kell gondolni. Persze, ez sokkal bonyolultabb, de most rengeteg dolgom van a cserkészettel, s ez a legfontosabb.

Kalap kell, viharzsinórral és szíjjal. Keki ing flanellből és molinóból. Nyakkendő. Árvalányhaj. És a derékszíj, a liliomos csattal. Jelvény.

– Ezekre a hülyeségekre én nem tudom előteremteni – mondja apa, és veri az asztalt, az asztalnak, ennek az elegáns asztalnak mozog a lába. – Nincs. Egyszerűen nincs.

– Egy blúzra nem telik – mondja anya, mutatja a szekrényt –, csupa unbetamt rongyban járok… nem csoda, ha a házmesterné nem akar előre köszönni… nem csoda.

– Karcsi bá’… nekünk most pillanatnyilag apróbb pénzzavaraink vannak… anya azt üzeni…

– Kopott ruhán is fényes a jelvény! – Karcsi bá’ magasra emeli a kezét, mint az a márványszobor a Kakukk utcai elemiben. – Majd a társaid segítenek. A gazdag segítse a szegényt.

Hogyne. Hogy kihirdessék. És gyűjtsenek nekem, mint régen a Kukicsnak. Használt holmikat. Akkor inkább nem leszek cserkész.

– Nem fogok többet még gimnáziumba se járni. Ha nem tudjátok előteremteni, ami kell. A legközönségesebb gyereknek is meglesz. Az Imrinek már meg is van, pedig az ő papája MÁV-ellenőr csak, és nem magántisztviselő…

– Kötelező cserkésznek lenni?!

– Ehhez a nők nem értenek, anya. Szeretetcsomagot fogok kapni, aláírhatod, hogy átvettük, aztán szégyellheted magad…

– Majd valamit csinálok – mondja apa.

– Semmit sem fog csinálni! – mondja anya. – Ha ezt a drága mokett-takarót beadatnám a Manusznéval a zálogházba… a házmesterné már úgyse köszön előre…

Apa hazajön. Olyan mocskos, olyan fekete, hogy még feketébb, mint az a tróger, aki a költözésnél cipelte a bútorokat.

– Úristen… – mondja anya – meglátott így valaki?!

Apa kiveszi a pénzt a zsebéből. Tízpengős is van benne, az is fekete és gyűrött.

– A pénznek nincs szaga… Kiraktam egy vagont a Ferenc Józsefen.

Anya sír. Aztán odalép apához, és megcsókolja apa arcát. A fekete-csíkosat.

– Melegítek vizet… szerencsétlen ember. Hogy mikre vagy képes ezért a büdös gyerekért?! Hogy aztán lesz-e benne hála, köszönet… – Az én fiamnak senki se adjon könyöradományt. Arra még nem vagyunk rászorulva.

Nehezen lélegzik.

– De a te korodban, János… aki ezt nem szokta…

Igen, apa öreg. Sokkal öregebb, mint a többi apák. Nem tudom, anya miért ment hozzá lánykorában. Anya nagyon szép lány volt. Most is nagyon szép, csak nem flancol, mint a Muráti Lili. Ez is olyan vicces, mindig csak ez a nagy szájú Muráti jut eszembe. Pedig annyian vannak. A Rökk Marika. Meg a Szeleczky Zita meg a Tasnádi Fekete Mária meg a Deanna Durbin meg Judy Garland… meg az a kis mitugrász, a Shirley Temple.

Megnézem a Rózsafabot-ot. Szuperfilm. Ha lány volnék, sírnék. Csodálatos, hogy akkor is megismeri a férfit, amikor már visszakapja a látását. Kiválasztja, sok közül. Pedig ez a férfi csúnya. Ragyás szinte. Férfiaknál annyira nem számít a külső. Például, hogy nekem eláll a fülem. Ide a Bodográfba szeretek járni, olcsó, és mégis behozzák a legjobb filmeket.

Anya nem jár moziba. Egyszer már mondta. Őt nem köti le. A könyv sem köti le. Csak ül a szobában és énekel.

– Alt hangom van – mondja –, egyszer egy udvarlóm azt mondta, messziről megismeri. Olyan, mintha gerle énekelne.

– Anya, ez hülyeség. A gerle nem énekel. A gerle búg.

– Ezt te nem érted – mondja anya.

– Anya… azt énekeld: veszünk majd egy faházat, hol az ember cicázhat, s hol a mama nem vigyázhat, jóóó…

A Lány. Aki vágta a bocikat, papírból.

– Soha életemben nem hallottam, Pubi. Hanem ez:

 

Volt egyszer egy gyönyörűszép gazdag lány, akadt néki udvarlója száz is, szerette egy szegény legény igazán, de a leány azt hitte, csak frázis…

 

– Mi az, a frázis?

– Ami nem igaz. Csak szó, szép, hízelgő szó. Tudod, azok a nagy, cirkalmas szavak…

Valéria néni egyszer mondta, már nem tudom, milyen alkalommal. Akárhogy töröm a fejem, nem emlékszem, milyen alkalommal. De azt mondta valamire: „Rút ármány – ez nem jó. Pufog.” Szent Istvánkor a tűzijáték gyönyörű volt, pufogott az is. Mintha volna valami kapcsolat a kettő között. De most nem lehet erre gondolni, meg kell venni a cserkész-felszerelést.

A felszerelés kétféle. Első- és másodosztályú kivitel. Én az elsőosztályút veszem.

– Karcsi bá’ kérem, édesapám pillanatnyi pénzzavara rendeződött, kézhez vett egy nagyobb összeget, mindenem megvan, köszönjük szépen…

A latin nagyon könnyű. És dallamos. Minden nagyon könnyű. És jó. hogy nem idegesítenek. Ha tudok, tudok. Ha nem, nem. Szegény Imri. Neki darabos a beszéde. Pedig jófejű. Az algebrát is jobban érti, mint én. Csak nincs szókincse.

– Nincs szókincse, Kurucz vitéz – mondja a magyar nyelv tanára –, de hát honnan is volna?!

Nekem meg azt mondja:

–Született érzéke van a fogalmazásra…

Eöry Egonné csak ezt fújja:

– Bár úgy lenne, Oláh Viktor. Hogy kellemesen csalódjunk. Bár úgy lenne.

Dögölj meg, Spenót.

Imrivel megtanuljuk a cserkésztörvényt.

A cserkész egyenes lelkű és feltétlenül igazat mond.

Ezt nyilván úgy gondolják, hogy csak akkor hazudik, ha muszáj.

Híven teljesíti kötelességét.

A kötelességet az ember nem szereti. Csak teljesíti. Mint a munkát.

Ahol tud, segít.

Majd egyszer-kétszer felmosom a konyhát anya helyett. Manusz néninek felviszem a tejet. Imrinek kölcsönadom a sikolyos könyvet. Ha ki tudom a szekrényből lopni.

Minden cserkészt testvérének tekint.

Nekem nincs testvérem. Imrinek sincs. Mi egymást tekintjük maid testvérnek. Nem szeretném, ha más fiú is bejönne közénk, a mi barátságunkba.

Másokkal szemben gyöngéd, magával szemben szigorú.

Na, ez nem olyan lényeges. Én általában gyöngéd vagyok. Nem szeretek verekedni.

Szereti a természetet, jó az állatokhoz és kíméli a növényeket.

A macskát is megvédtem. Pedig majdnem belém szúrta a bicskát az a rémes Istvánka.

Feljebbvalóinak jó lélekkel és készségesen engedelmeskedik.

Ez csak úgy oda van téve. Ki az a hülye, aki készségesen engedelmeskedik? Azért engedelmeskedünk, mert muszáj.

A cserkész vidám és meggondolt.

Én meggondolt vagyok. Nagyon sokat gondolkozom. De vidám nem vagyok. Nekem nem ilyen a természetem. Anyától örököltem a hajlamot a szomorúságra. Anya mondja Manusz néninek.

A cserkesz takarékos.

Negyvenöt pengőt spóroltam össze. És odaadtam. Önként. A missziónak. Kicsit buta voltam, fontosabb dolog is van, mint a misszió. Például sátort lehet rajta venni.

A cserkész testben-lélekben tiszta.

Hát én mosakodós vagyok. Azért a fürdőkádban jobb volt. Itt még nyújtózkodni se lehet. A combomról folyton befolyik a víz a fenekem alá, miközben mosom, és ez csiklandozza a tökömet. Imri mondta, hogy így kell nevezni. Persze, nem szóban. Irtó riadalom lenne. Mint abból a trógerból. Szóval, ha a víz csiklandozza a tökömet, akkor történik meg, amit az atya megjósolt, amiért nem volt szabad az elválasztó deszkán ülni a padban. Ez nagyon kényelmetlen, nem lehet tőle mozogni rendesen. Kivételesen úgy, de úgy megvernék valakit. Lehetőleg lányt, akik miatt ez az egész történik. Nem is tudom, hogy keverte bele ebbe apa az Istent, de most nem gondolok erre, nincs most idő, és a cserkész lélekben is tiszta, és disznóságokat nem gondol.

– Ebben az egészben az a jó – mondja Imri –, hogy nyáron elmegyünk a táborba, saját magunknak főzünk, és mindent magunk csinálunk…

Nem szeretnék főzni. Én majd szavalok a tábortűznél.

Amikor kicsi voltam, mindig számoltam a napokat, hogy hányat kell aludni. Azt hittem, a holnap nagyon messze van.

Év végére felavatnak. Húzzák-halasztják.

Extra Hungariam non est vita.

Azért csak belecsúsztatták a bizibe a ketteseket. A Spenót.

– Ez is nagyon jó, Oláh… nagyon jó, neked…!

Pikkel rám. Az első naptól fogva. Hogy szebben beszéltem a nemzeti színekről, mint ahogy ő tudna. Meg a miatt a hülye csat miatt, amit anya a kalapjára tett.

– A karácsony ezután csak jelzés már – mondja anya –, nagyfiú vagy, csak vesződség van vele, pénzkidobás…

A Mikulás is jelzés. Máshol pirosak az ablakok.

Legalább karácsony este kellene rendesen imádkozni, de annyi dolgom van, annyi mindent kell elgondolni magamban, ami most fontosabb. Imádkozni ráérek később is, ha majd nem lesz ennyi dolgom, különben is, Isten mindent lát, látja, hegy nem vagyok gonosztevő, aki tönkre akarom tenni a világot, mint a bolsevikok például, akik most Oroszországban garázdálkodnak, és rémtetteket hajtanak végre. Tele van vele az újság. Mostanában kezd az újság érdekesebb lenni.

– Azért ezt nem kell mind elhinni – mondja apa –, én voltam ott. Két évig, hadifogságban. És azóta csak javulhatott.

– János, nagyon kérlek… erről az egy témáról ne beszeljünk… még most is borzong a hátam, mi történhetett volna velünk, ha nincs az az ügyvéd…

– Meg a te szalmavirágos kalapod – mondja apa és dühös.

– Hajnalban keltem, hordtam az ételt lábasban a gyűjtőbe… hát már elfelejtetted? Hogy fogadkoztál. Csak most az egyszer megússzam, Sárikám, soha, soha nem keveredem semmibe… csak most az egyszer…

– Én nem akarok semmibe se keveredni – mondja apa –, csak próbálom megőrizni a józan ítélőképességemet. Lehet, hogy sok hibája van a szovjet rendszernek, de ezek a rémségek nem igazak.

– Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél…

– Akkor nem így indult – mondja apa makacsul –, és csak akkor hiszem, ha a tulajdon szememmel látom… Hitler úgyse fog megállni. Nekem valami büdös. Képes és nekimegy az orosznak.

– Annak megy neki, akinek akar. Mi közünk hozzá?

– Majd nézhetsz, ha kitör a háború…

– Most is van. Valami háború. De a németeknél. Van esze Horthynak. Hogyne. Hiszen még az előbbinek is alig lett vége. A hadikölcsönöket máig se fizették vissza.

– Sári, azt nem mi ketten mondjuk meg, hogy belebonyolódunk vagy sem… én csak annyit kértem, próbálj egy kicsit a saját fejeddel gondolkodni. Azért mondanak ennyi szörnyűséget a bolsikra, mert készülnek valamire.

– Téged akkor se vihetnek el. Tűzharcosi leveled van, és kiöregedtél… A gyerek meg kicsi. Hála Istennek.

Pedig a harc izgalmas. Amikor kicsi voltam, álltam a gangon, és arra gondoltam, felmegyek a Hadak Útjára, vitéznek. És a cserkészek egészen biztosan harcolnak, a legelső sorokban.

– Imri, ha háború lenne, te rögtön beállnál katonának?

– Persze. Ott sokat lehet tornászni. És verekedni.

Imri szeret verekedni. Én nem. Mindig arra gondolok, hogy Kukics meghempergetett a hóban.

– Majd én megtanítalak – mondja Imri –, verekedni is meg kell tanulni. Engem egyszer az állami óvodában úgy megvert egy gyerek, hogy ölben kellett hazavinni. Akkor az apukám megtanított. Azt mondta: ha téged nem bántanak, te se bánts senkit. De ha bántanak, az anyjuk jóistenit, ne nézz se istent, se embert, taposd ki a belit…

Imri így beszél. Belit. Istenit. Mert ahonnan a papája származik, ez a szokás.

– Biztosan paraszt volt a papája – mondja anya. – A vasút sosem válogatott. De hát jól is mutatnak az egyenruhában azok a szép szál magyar parasztgyerekek…

Új fiú jött. Steiner. Izraelita. Egy másik iskolából jött, ahol valaki pikkelt rá; ezért.

Eőry Egonné nézi.

– Mi vagy te, fiam?

Milyen hülye kérdés. De a fiú érti.

– Izraelita.

– Miért finomkodsz? – kérdezi a dög Spenót. – Éveken át zsidók voltatok. Amikor kezd szorulni a hurok, egyszerre izraelita. És szent keresztség is kéne…

Steiner leül. Nem néz senkire.

A cserkész ahol tud, segít.

– Steiner… akarsz cserkész lenni? Szólok Hetényi Karcsi bácsinak…

– Ne szóljál.

– Dehogynem. És nem kell megköszönnöd, attól ne félj, nem köszönetért csinálom.

– Karcsi bá’, van itt ez az új fiú… szeretne cserkész lenni…

– Hogy hívják?

– Steiner.

– Egy Steiner nem lehet cserkész – mondja Karcsi bá’ harag nélkül, mintha sajnálkozna –, csodálkozom, hogy egy ilyen okos fiú ezt nem tudja magától. Elöljáróinak tesz fel ilyen kínos kérdéseket!!!

– Szóltál? – kérdezi Steiner.

– Azt mondta, majd. Gyenge vagy. Az izmaid.

– Igen? – Steinernek villog a szeme. – Hát én is mondok valamit. Kell nekem a ti pásztorkalapotok, azt hiszed? Az én Istenem sokkal előbb volt, mint a tiétek, és sokkal hatalmasabb Isten, és meg fogja bosszulni…

– Steiner. Ha én ezt beárulnám. Az Eőrynek. Kicsapnak innen is.

– Hát csapjanak – ordítja. Veri magát a földhöz. Habzik a szája. Mindenki összeszalad. – Csapjanak ki mindenhonnan!

Rángatózik. Csúnya, ahogy csinálja.

– Mi az? – kérdezi Eőry-Spenót. – Micsoda hisztérikus őrjöngés?

– Rosszul lett – mondom hirtelen. – Tanárúrnő kérem.

– Mossák meg az arcát – mondja Eőry. Undorodva megborzong. Imri a csap alá viszi Steinert.

– Aztán máskor tartsd a pofád – mondja –, mert ha barátomat bántod, kibokszollak.

Steiner hallgat. Azért sajnálom. Bár nagyon szemtelen volt. De azért valahogy mégis sajnálom. A tanárok is pikkelnek rá. Vagyis nem pikkelnek, csak nagyon vigyáznak, nehogy jobbat kapjon, mint ahogy felel. Látom a kezük mozgásáról: háromnegyed. Pedig a múlt időt is tudta. Az ich habe múlt idejét. A német nyelv nem nehéz, Anya azt mondja, kut, azt jelenti, jó. Ezen annyit lehet nevetni. Anya nem tud németül. Csak nekem mondta, hogy felvágjon. A Hirsch szokta helyettesíteni a németet. Nagyon gyorsan beszél. Érdekes, sose néz Steinerre. És nem is igen felelteti. Ha rossz, nem rajzolja fel a táblára, karikatúrában.

Meg kell figyelnem mindent. Én már végképp nem vagyok gyerek. Tizenkét év. Biztosan megint nem kapok semmit születésnapomra, apa teljesen lehanyatlott, képtelen előteremteni.

Egy raglánkabát. A raglánkabát, amit ígértek.

– Találkoztam a Gróffal – mondja apa –, hogy van a kedves családja, Oláh úr? – ezt kérdezte. És a kezembe nyomott ötven pengőt. Csak úgy.

– Csak úgy? Rossz a lelkiismerete, hogy egyszerűen kitett az utcára…

– Pedig neki se megy valami jól: kezdi érezni a rendelkezéseket… felülvizsgálják az engedélyét, azt mondja, bizonytalanság elé néz, családostul…

– Légy nyugodt, János. Nem fog ügynökölni, mint te, soha.

– Azért én sajnálom. Olyan zavart volt a szeme…

– Te mindenkit szánsz, János. Csak téged nem szán meg senki.

Ezt már egyszer hallottam. Amikor a Kukicsról volt szó. Hogy apa nem volt képes megverni.

Csak már felavatnának cserkésznek. Imri is nagyon szeretné. Imri mamája nagyon kedves. Örül, ha felmegyek.

– Anyu, engedj el.

– Tudod, hogy nem szeretem, ha idegenekhez mászkálsz.

– Már nem vagyok gyerek. Csak két sarok. És a moziba is elengedsz. Akkor ide miért nem?

– …de ne beszélj rólunk. Akármit kérdez az anyja, te mindenre azt feleld: nem tudom. Nem kell az itthoni dolgokat kibeszélni.

Imriéknek udvari lakásuk van. Az sokkal, sokkal rosszabb, mint a mienk. És nem két szoba, csak középen lenyúlik kicsit a fal.

– Alkof – mondja Imri mamája, s most annyira hasonlít anyura.

Imri mamájának copfja van a fején. És sokkal ráncosabb, mint anya. De vidám. Nagyon vidám nő, ugyanúgy nevet, mint Imri. Szalonnát ad. Szalonnát én nem eszem.

– Pedig az egészséges – mondja Imri mamája –, a paraszt szalonnát visz ki magával a földekre, s egész nap bírja vele…

– Anya – mondja Imri –, mi közünk a parasztokhoz? – s látom, hogy szégyenkezik.

– Miért? A paraszt is ember… – Imri mamájának mondom, aki elszomorodott – a paraszt is éppen olyan ember, mint mi.

Érzem, hogy valami gyönyörűt mondtam.

Imri mamája megcsókol. Ezt nem szeretem, ha nők csókolgatnak.

– Tanulhatnál ettől a fiútól – mondja Imrinek. – Ennek szíve van… s nem úgy akar a barátainak imponálni, hogy a szüleit lesajnálja…

Imri lekísér a kapu alá.

– Imri, nem is látszik rajta. Hidd el, egyáltalán nem látszik rajta… igazi úriasszony.

Közben ezt a misedolgot is el kéne intézni. Hogy már két hónapja elmulasztottam. Nem ébredek fel. És anya nem hajlandó felkelteni, hogy a szervezetem erősödjön, kell az alvás.

– Kérlek – mondja Imri –, azt hallottam egy nyugdíjas paptól, hogy elég a közepére menni. Úrfelmutatásra. És a végső ceremóniát se kell megvárni, úgy is érvényes. Amikor a pap elkezdi mondani. Ite, missa est… akkor mi elpucolhatunk.

Ez így jó. Azt úgyse szeretem, amikor a pap felmegy a szószékre, és annyit beszél, énekelve. Én sokkal, sokkal szebben tudnék beszélni, ha engem küldenének fel oda. Mindenki sírna, ha engem hallgatna.

– Figyelj csak – mondja Imri, és az oltárra mutat. – Ott a szakramentum…

Röhögök.

– Mi van ott, te hülye?

– A szakramentum. Az a fényes arany, amiből kijönnek a sugarak…

– A szakramentum egy káromkodás, Imri… de hülye vagy.

– Te vagy a hülye. A szakramentum szentség.

– Mars ki – mondja a sekrestyés, és azzal a hosszú nyelű gyűjtőtáskával megbökdös minket.

– Imri, ezerszer mondja a mamám: a szakramentumát, menj a szakramentumba…

– Jaj – mondja Imri. – Mindenki a szentségekkel szidalmaz. Az én muterom is.

Muternak hívja a mamáját. De jópofa! Muter. És lehet, hogy tévedtem. Néha én is tévedhetek. Amikor még kicsi voltam, a Krisztusra azt hittem, valami nagyon csúnya szó, mert egy hülye vénasszony azt rikácsolta nekem, amikor az autó majdnem elütött. Úgy húztak ki az autó alól, az utolsó pillanatban.

De nem értem, hogy miért kell akkor nekik ezeket a szavakat elferdíteni. Isten nevét hiába venni. Sőt. Hiszen azt mondják, Isten mindent lát, tehát mindent hall is. Hogy merik megtenni? Anya is állandóan. Apa is. Erről majd fogok még gondolkozni, ha több időm lesz, de a vegytan szörnyű, be kell magolni. Felírom a tenyeremre, onnan felolvasom, Imri is így csinálja, mi mindent egyformán csinálunk, azért vagyunk barátok. És nem törődünk a hencegősökkel. A Koponiccsal, Lajtekkel meg a Blahával. A Kovács kettő Jánossal meg nem is lehet törődni. Annyira hasonlít a Sugárra, még az első iskolámból, de Kovács kettő János nem zsidó, csak gépmester a papája, és persze mindenki tudja, hogy ez tulajdonképpen gyári munkást jelent. De elég tisztán járatják és elég okos gyerek. A Spenót szerint csak vasszorgalma van, amivel idáig felküzdötte magát. De ez se szeret beszélgetni, elmenni se lehet hozzá, valahogy nem akarja.

– Aki tud, az tud – mondja anya –, nem igaz, hogy a tehetséget el lehet nyomni.

Az Eőry dumál. Úgy uuuutálom az algebrát. A vonalzóit ennek a dögnek.

Kopognak, már majdnem felugrunk vigyázzba, de csak a pedellus jön.

– Nagyságos tanárúrnő kérem – mondja –, orvosi vizit lesz az első osztálynak…

Az Eőry menjen ki, nem fogunk előtte vetkőzni.

Ez a nyilvántartás itt is életben van, mint az elemiben, hogy nyilvántartják a súlyunkat, állapotunkat satöbbi.

Kvarc. Kvarc. Az itt nincs. Még most is emlékszem a szagára.

Kovács kettő közepesen táplált, közepesen fejlett. Imri jól fejlett, jól táplált.

– Oláh Viktor… Százötvenkét centiméter… negyvenöt kiló harminc… hát hosszában megnyúlt, nem mondom… – az orvos csóválja a fejet, a bordámat tapogatja – közepesen fejlett, gyengén táplált.

Én nem lehetek gyengén táplált, amikor még a vajas kenyeremre is cukrot tesznek és a bablevesbe is. A hús különben sem tápláló, anya megmondta, a csirkét nem szerettem kiskoromban. És honnan tudja ez a hülye, hogy mivel táplálnak engem?

– Mert nem eszel szalonnát – mondja Imri, és látom rajta, hogy felvág.

– Muter, az iskolában azt mondják, gyengén táplált vagyok. Be is írták egy kartonra.

– A szakramentumukat vagy te gyengén táplált… Hát még mit adjak? A saját húsomat? Amikor volt, nem kellett. Megmondta az apád: megennéd még, ne félj, hej, de megennéd…

– Imri, nézd, én azért látszottam gyengén tápláltnak, mert mi nem szeretjük a zsíros ételeket, a mi csontalkatunk, tudod, másféle…

– Azért nem bírsz tornázni – mondja Imri –, mert a szél is elfúj.

– Én kiskoromban fel voltam mentve.

– Legalább a kisszekrény-ugrást tanuld meg.

– Egyszerűen nem merek nekifutni. Nem merek.

A tornatanár nem törődik velem.

– Hármast kapsz és kész – azt mondja. – Megbukni melléktárgyból úgyse lehet. Majd a katonaságnál. Vagy a leventéknél. Ott megtanulod, ne félj. Emlegeted még a jóságos Vili bácsit.

Nem is tudtam, hogy Vili bácsinak hívják.

– Muter, a Blaha eljön az Egri csillagok-ért.

– Ide ne jöjjön semmiféle Blaha. Aztán csak kibeszélik. És ne szólíts muternak. Ez egészen közönséges dolog. Azt hiszed, nem tudom, hogy a Kurucztól tanultad? El lehet képzelni finomabb barátot is, mint akinek az anyja még ezerkilencszáznegyvenben copfban hordja a haját!

Mit beszélne ki a Blaha? A mi lakásunk nagyon szép, ezek a fekete bútorok, csupa faragás, a Szentháromság a falon, az ezüstkosarak és csupa horgolt csipke. A csillár például egészen különleges, amikor kicsi voltam, azt hittem, ötkarú polip, annyira hasonlít, csak az a kár, hogy négy karjából kiégett a körte, s mindenki annyira lusta újat becsavarni, mert létra kellene hozzá, s az nekünk nincs, a házmesternétől pedig zsenánt kérni.

A Blahának ügyvéd a papája. Apát is egy ügyvéd hozta ki a bajból, amikor azt a meggondolatlanságot csinálta, hogy elleneszegült a rendnek.

– Kösz – mondja Blaha, elveszi az Egri csillagok-at –, két hét múlva kiolvasom.

– Te két hétig olvasol egy könyvet?

– Én közben teniszezek is.

Volt egyszer egy zöld napellenzős fiú, a tónál, az is teniszezett, és azt nagyon uuuutáltam. Az mondta először, hogy mitől lesz a gyerek. Van ennek egy csúnya neve. Imri mondja. Hogy az ő apja így szokja hívni, ha szombaton feljönnek a többi vasutasok és ultiznak.

– Te itt laksz? – kérdezi Blaha. – Hol a te szobád?

Beviszem ide, ahol alszom.

– Ez nem a te szobád… nem világoskékek a bútorok. Nálatok nincs telefon?

Látom rajta, hogy nem tetszik neki. Az ezüstkosarak sem. Már régen voltak megszidolozva. És tényleg sok minden van bennük, ami kiáll és poros.

– És mindig ilyen rendetlenül vagytok? – kérdezi Blaha. A könyveimet nézi, amik szét vannak szórva, hogy mindig megtaláljam őket, ha kellenek, meg a muter fűzőjét, amit az ágyra terítve hagyott. A szőnyeget meg összegöngyöltük, még amikor ideköltöztünk, a molyok miatt. És azóta se terítettük fel.

– Mi így szeretjük – mondom –, hogy ne kelljen vesződni.

– Nálunk a lány vesződik – mondja Blaha.

– Nekünk is volt Lány, de megsajnáltuk, és hazaengedtük a falujába.

– Ez nem falusi – mondja Blaha –, és nagyon fel van vágva a nyelve. De az anyukám majd tesz róla. És mi sokszor a Márványszűzben vacsorálunk… Gyújtsuk fel már a villanyt, Oláh!

Anya bejön.

– Nem lehet, drága fiam – mondja gyorsan –, nincs áram éppen. Későre jár. Ilyenkor úrigyerek nem mászkál egyedül az utcán.

Blaha köszön, elmegy.

– Megmondtam, hogy ne hívd ide – mondja anya szomorúan –, megmondtam. Nem bírok én lépést tartani. Nem bírok.

És megint sír. De nem tudom sajnálni. Miért nem csinál egy kis rendet? És miért nem veszünk új bútorokat? És miért nem vacsorázunk étteremben? Az nem lehet, hogy nekünk semmire se telik soha. Az nem lehet.

– Sári – mondja apa, és már hat órakor felgyújtja a villanyt. – Nagy újság van. Sári… – és csókolja anya kezét. – A Gróf… Ő üzent értem, képzelje. Bevesz a cégbe. Maga mellé. Társnak. Ötszáz pengőt adott. Hogy vállaljam. Trikó és jéger. Műrostos. Új szabadalom.

– De János… – anya szagolja az öt darab százast, remeg az orrcimpája –, de János. Maga ehhez nem ért. A selymet se tudja a posztótól megkülönböztetni…

– Nem is kell, Sárikám. Nekem az égvilágon semmit nem kell az üzlettel foglalkoznom. Csak a könyveket lezárni. És aláírni. A nevem kell, nem érti…? A nevem. Neki már nem szabad. És énbennem megbízik. Mert régről ismer.

– Nem lesz ebből valami baj?

– Mi baj lehetne? Én őskeresztény ember vagyok. Jogom van üzleti vállalkozást folytatni, megfelelő tőkével…

És nekem is ad. Tíz pengőt. Rendes ember ez a Gróf mégis, hogy apára gondolt.

Anya énekel.

„A boldogság útján sose tudtam menni, mert nekem az életemben nem sikerült semmi…”

De ezt úgy énekli, hogy pont az ellenkezője sül ki belőle.

Anya boldog. Csapkodja a molyokat. Minden molynál nevet egyet. Én akkor voltam boldog, amikor az igazgató az áldozási képnél odaállított Újlakyékhoz. És amikor azt álmodtam, hogy van ablak, és én tudok repülni. De még boldogabb voltam, amikor azt álmodtam, hogy Jézus köpenyén repülök a Duna fölött. Érdekes. Amióta ez álmomban megtörtént, nem szoktam álmodni. Nagyon sötéten alszom azóta. Érdekes.

– Ennek örömére csináltatunk rólad egy fényképet, Pubi… – mondja anya.

– Kikérem magamnak, hogy Pubinak nevezz! És a matrózblúzt hiába erőlteted. Abban nem hagyom magam lefényképezni.

– De hát olyan hercig…

– A cserkészingben és kalapban…!

– Nekem a matróz jobban tetszik… Ne légy bisszig!

– A cserkészingben. Kalapban.

Anya kiabál. Hogy ez sokkal közönségesebb, cserkész mindenki lehet, még a szénlehordó unokája is, de a matrózblúz csak gimnazistáknak jár, és jobban öltöztet. Én is kiabálok. Majdnem tudnék sírni, ha még gyerek lennék. Nem, én ebben a vacak blúzban nem fényképeszkedek.

– Mindig ilyen konok voltál. A csukamájolajat se ittad meg.

– Akkor is megvertél. Agyba-főbe vertél, hogy megigyam…

– Én? Agyba-főbe? Mióta élsz, még a széltől is óvtalak, vért adtam neked, hónapokig szédültem utána, és kék volt a karom, mert rejtett vénám van…

Nagyon sír.

Felveszem a matrózblúzt. Legfeljebb majd eltépem a képet.

– Mosolyogni, fiúcska!

Én nem mosolygok. Én szomorúságra hajlamos természet vagyok. Ebben a ronda matrózblúzban.

– Na, mit szólsz, Pubi? Én értek a fényképekhez. Jó kidolgozás. És ez a komolyság, ez az elmélyült arckifejezés…

Ott lóg a Szentháromság mellett. Tényleg szép vagyok rajta. Gyönyörű, nagy szemem van. És az államat egy kicsit leszegem. Ez a kép nem olyan barna, mint amin a muter van a testvéreivel, akik meghaltak. De nem is zöldes. Mostanában kékes kezd lenni mindes fénykép.

– A cserkészeket úgyis lefényképezik az ünnepségen – mondja apa vidáman.

Mert most már Karcsi bá’ nem húzza-halasztja tovább: tízen lesznek cserkészek a mi osztályunkból. A Blaha nem, a papája nem engedi. A Kovács kettő János sem, azt mondja, neki az apjával külön cserkészete van a Hűvösvölgyben, de erről nem szabad neki beszélni.

Csak úgy felvág, de én nem mondom el senkinek. Azt se mondtam, hogy a Steiner szidta a keresztényeket.

Süt a nap. De sajnos, nagyon fúj a szél is. Fújja a zászlót, összevissza, alig lehet látni a színeit. És csattog, mintha tépné valaki.

Nekem nagyon jól áll a cserkészruha, Imrin kicsit feszül, túl sok szalonnát eszik. Imri röhög, ez nem illik ezekben az ünnepélyes pillanatokban.

– Fiúk, föl a fejjel…

Ez sokkal szebb, mint amit a muter kornyikál.

Patkó alakban felállni. Bal karra a kalap, jobbunkban a bot. És nem összecserélni.

– Vigyázz! Jobbra nézz!

Jön a Karcsi bá’. Gyönyörűen áll rajta. A lábán van egy vörös folt, de nem keléstől, mint az én fenekemen, hanem srapnelszilánk, a nagy háborúból. Alig volt idősebb, mint tizennyolc.

A nevemet hallom. Most előre kell lépni és leszúrni a botot.

Sikerült. Pedig kavicsos. Kicsit fázom. De nem szabad vacogni. Mindenki minket néz. Anya is itt van, megint sír, a többiek is sírnak.

A Koponicsot választották, hogy elmondja a beszédet.

– ………elérkezett végre a nagy nap… mélyen átérezzük… mint cserkészek haladhassunk tovább a megkezdett úton, nagy célunk, édes hazánk fiaiban való újjászületése felé…

Hetényi Karcsi bá’:

– Fiúk, mi férfiaknak nézünk titeket… azok közé léptek, akik már tettekkel akarják szolgálni a jó ügyet, akik már nemcsak mondják, hiszek Magyarország feltámadásában, hanem tesznek is érte… dolgoznak, hogy úgy legyen… aki erre akarja tenni az életét, lépjen elő, hogy gyermekből férfivá, apródból lovaggá, jelöltből cserkésszé avassuk…

Lépek. Én lépek. Én akarom. Nagyon fúj a szél. A zászló egészen megtekeredett. Ezt soha, soha nem fogom elfelejteni. Én tenni fogok.

A cserkésztörvények.

– Akarjátok-e…

– Akarjuk!

– Imádkozzunk!

Mindenható Úristen. Nagy dologba kezdtünk. Hozzád folyamodunk, hogy amit gyermeki szívvel fogadtunk, a Te segítségeddel férfiak módjára teljesítsük. A Mi Urunk Jézus Krisztus által, ámen.

– Tisztelegj!

– Én, Oláh Viktor – fogadom – hogy teljesítem kötelességeimet melyekkel Istennek – hazámnak – és embertársaimnak tartozom – minden lehetőt megteszek – hogy másokon segítsek – ismerem a cserkésztörvényt – és mindenkor megtartom.

– Úgy legyen!

Karcsi bá’ a fejemre teszi a kalapot. Kezet fog.

– Foglald el a helyedet…

– Foglald el a helyedet…

Én elfoglalom a helyemet. Amikor még gyerek voltam, mindenféle ostobaságot terveztem. Hogy kivezetem a vizet a tóból a homokba. És nem fogom megengedni, ami nem helyes.

Ó, milyen gyermeteg is voltam. Amikor ilyen komoly dolgokról van szó az életben.

Most egy nagyon öreg bácsi beszél. Régi cserkész. Sokkal halkabban beszél, mint Karcsi bácsi.

– Nehéz dolog Európában, idegen népek óceánjában magyarnak lenni. De a magyarságnak van még mondanivalója az emberiség számára. A nemzeti kétségbeesés és a nemzeti ábrándozás között a realizmust keressük. Legyünk összekötőhíd Kelet és Nyugat közt, hogy rajtunk keresztül nyújthassa egyik a másiknak, ami benne értékes. Közép-Európa ránk, mi pedig rájuk vagyunk utalva. Kevesen vagyunk. És a kevés magyar közös öngyilkossága, ha nem tudja a munkás és paraszt réteget beolvasztani a vérkeringésébe…

– Unalmas – súgja Imri –, viszket a tököm.

Karcsi bá’-nak tetszik a beszéd. Szinte könnyes a szeme. De egy férfira néz, aki hasonlít Újlaky papájára, és nemzetiszínű szalag van a hasán. Mintha félne ettől a férfitól, aki súg valamit a zenekarnak. A zenekar elkezdi a Himnusz-t. Az öreg cserkész nem tudja befejezni. Egy tanár karon fogva levezeti. Biztosan azért, mert nem tudna egyedül lemenni a dobogóról. A Himnusz csodálatos. Borzong tőle a bőröm. És hiába szégyellem, könny szaladna a szemembe, ha nem lennék fiú.

Meg fogok tanulni mindent. Főzni, mosni, sátort verni. Tornázni, tájékozódni, hegyet mászni, úszni. A táborban, ahova Imri is jön.

A bizonyítványom se rossz. Rendszeretetből adott hármast ez a hülye Spenót, mert leszakadtak az irkákról a vignetták.

– Anya, nem is kell fizetni, csak a vasutat…

– Pubi, meg vagy te őrülve… táborba? Egyedül? A sok rossz gyerek közé?

Anya viccel. Nagyon jól tudja, hogy letettem a fogadalmat. Cserkész vagyok, akinek ez a dolga.

– Nem és nem. Erről szó sem volt… a te gyenge szervezeteddel minden fertőzést összeszedhetsz… Egyetlen jobb gyereket se engednek.

– De anya, az Imri is megy!!!

– Az Imri, az egy nagy, robusztus gyerek.

– De a Koponics is megy. Pedig annak orvos a papája.

– Ha a Koponics kútba ugrik, te is utánaugrasz? Nem, nem. Hála istennek, most van rá módunk, hogy másképp töltsük a nyarat…

– Apa. Ha nem engedtek el, én az autó alá ugrom. Én cserkész vagyok. Nekem muszáj.

– Jobb, hogyha ezekben az időkben nem mész sehová…

Ezek nem fognak elengedni! Az Imri megy. Nincs is nagyon kétségbeesve, hogy nélkülem megy. Lefekszem az ágyba, és fel sem kelek.

Uuuuutálom őket. Karcsi bá’ se tud beleavatkozni. Vagy nem is akar. Senki sem segít.

Miért nem mondták előre? Miért? Amikor oltásra vittek, akkor sem mondták előre, hogy fáj. A véradás napját is eltitkolták.

Én már úgy elképzeltem. A csillagos eget. Az őzet. Ami a jelkép. A karcsú őz. És a tüzet. Szabadban rakják, száll a füst, és énekelnek, nem azokat a marhaságokat, mint ez a nő, aki az anyám.

És ha elszöknék?

Nem jöhetnék vissza. És nincs még lakásom, ahol csak én lakhatom, és pénzem sincs.

De majd lesz, mert beiratkozom az egyetemre, talán ügyvéd leszek, és akkor nagyon-nagyon megkeserüli mindenki.

– Viktor – mondja apa, mert annyit azért megtanult, hogy nem vagyok nyálas Pubika többé –, adok neked ötven pengőt megint. Járj moziba. Olvass. A strandfürdőbe is kimehetsz. Csak ezt a tábort verd ki a fejedből. Anyád nyugalma kedvéért.

– Vagy elmegyünk kettesben a tóhoz – mondja anya –, apádat itt tartják az ügyei, de mi ketten együtt lehetünk egész nap. Locsikolhatsz…

Nem megyek vele többé sehová. Ki fognak vetni a többiek. Hogy megtagadtam a fogadalmamat. A tábort. Az őzet. Adja csak ide apa a pénzét.

Fórum, City, Uránia, Átrium. Bemutató mozik. Ezekbe fogok járni. És páholyba.

Perecet veszek. A németek nagyon bátor katonák. Védik a földjüket. Pofon az éjszakában. Szüts Mara.

Női hülyeségek.

Beiratkozom a Postpischl kölcsönkönyvtárba. Tizenkét lépcsőn kell felmenni. A Postpischl szemüveget hord és kis sapkát a feje búbján, de nem zsidó, hanem német.

Isteni finom szag van itt a Postpischlnél. Papírszag. Könyvszag. Még gyerekkoromban volt egy pökhendi boltos, akire úgy haragudtam, hogy meg akartam venni az üzletét. Milyen kis csacsi voltam.

Ez a Postpischl megengedi, hogy a létrára másszak, és böngésszek. Egy pengőt kell fizetni havonta, és naponta lehet cserélni.

Tizenöt könyv. Nem is tudom a címüket, nem is fontos, naponta akarok cserélni, a pénzemért. Jókai összes. Én már tanulok latinul, és amit nem értek, azt át lehet ugorni. Postpischl, aki ahhoz képest, hogy boltos, elég intelligens, mindig tanácsol valamit, és egy képet is mutat, amit ő festett legénykorában. Engem is lefestene, mert van az arcomnak karaktere.

Bűn és bűnhődés. Ez egy orosz írótól van, de szabad olvasni, mert még a bolsevizmus előtt született. Amikor még kicsi voltam, emlékszem, az ilyen könyveknél sötétet éreztem a sorok mögött, és nem jelent meg a kép. Most már megjelenik, ha nem is olyan könnyen, mint az indiános Maynál. Ezek valahogy más könyvek. Unalmasak, de nem teszem le, mert azért érdekel, mit lehet kihámozni belőle. Például azt, hogy ölni nem szabad. Semmiért sem szabad ölni, arra nincs bocsánat, ezt én eddig is tudtam, de most, ezzel a könyvvel be van bizonyítva. Elviszem ezt, A szerelem iskolája. Egy nő van rajta, hasított pongyolában, mint a Muráti. Nem tudom, minek, mert én az ilyesmit nem szeretem, a cserkész ilyesmit nem is olvas.

A nemi életről szól.

Ki fogom jegyzetelni, mert latin szavak vannak benne. Ahogy Imri nevezi, azt jobb társaságban nem lehet. Pénisz, erekció, vagina, impotencia, perverzitás, maszturbáció, onanizáció, pollució, kis egyenlőségjelekkel. Ez humán műveltség és nem malacság. A malacság az, hogy itt bőven kifejtik, hányféleképpen lehet csinálni.

És a nők hagyják.

– Mit olvasol, Pubi?

– Latin szakkönyvet…

– Te kis okos…

Te hülye muter. De a nők mind ilyen hülyék. Táborba nem engedik a férfiakat, azt akarják, hogy őket nyomogassák helyette. De ez borzasztó, hogy most aztán ki tudnék szaladni a világból, belerúgni ezekbe a dögökbe, még jó, hogy a lányok külön gimnáziumba járnak, bár azt mondják, lánycserkészek is vannak, én azt betiltanám, abból semmi jó nem születik, ha a nőket ilyesmibe belevonják.

– A nők csak megrontják a férfiakat – mondja Postpischl, elveszi a könyvet, nézi, az alsóajkával csámcsog. – A női nem a tisztátalan nem.

És még valami vér is jön belőlük, ez a leggusztustalanabb.

– Olyan ideges vagyok – mondja a muter –, nem jön meg a vendégem…

– A mesterációja – mondja Postpischl –, olyankor mind a plafonon vannak… mind…

Postpischl nem tud latinul. Menstruáció. Ezt is kijegyzem, Imri örülni fog, ha megjön, és megmutatom a jegyzeteimet.

Csak nem bírok aludni. Meg tudnék őrülni. Ezek a mocskos nők.

Legszívesebben letépném.

De ha hozzányúlok, még rosszabb. Mint a viszketés. Nem múlik el, csak fokozódik, s az ember vakargathatja, mint az őrült, mint az őrült, nem lehet abbahagyni, pedig fáj is, de most már tovább, valaminek kell történni, mert megőrülök, édes istenem, most, most…

Rám szárad minden. Nem mehetek ki. Felébrednek. Ha csurog a víz.

Ez halálos bűn. De legalább kicsit nyugtom van. És máskor úgyse fordul elő. Nem érek én rá ilyen malacsággal foglalkozni. Imrinek elmesélem. Barátok vagyunk. El kell mesélni.

– Aktot is tudnék a fiatalemberről festeni – mondja Postpischl –, még ki is lehetne állítani. Szép ez a fehér bőr… – megsimogatja az arcomat. Remeg a keze. A szája kicsit nyáladzik.

Mintha Imri mondott volna valamit. Ez lehet a buzi. Latinul perverzió. De nem mehetek ki. Az sértés volna és furcsa.

– Majd holnap, Postpischl úr – mondom –, majd holnap…

– Á! – mondja Postpischl. – Érted, te kis szépség? Érted, mi? Majd meglátod, miket tud a Postpischl bácsi! Könyvet nem viszel?

Ide nem jöhetek többet. Az a baj, hogy ősszel, ha elkezdődik az iskola, mindig el kell menni az üzlete előtt. És kilát az üvegen. De ha befordulok az előtte levő mellékutcába, el lehet kerülni.

És azt a dolgot sem csinálom többet. Legfeljebb még egyszer, hogy megfigyeljem, milyen érdekes.

– No, ugye, Pubi – mondja a muter –, milyen igazam volt? Hát nem jól töltötted a szünidőt? Érdemes lett volna elmenni oda a prérire? Hát nem kulturáltabb itt a városban?

Talán valóban jobb, hogy nem mentem el a táborba. Talán tényleg unalmas főzőcskézni, fiú létemre.

Most meg mi baja van? Nekem rohan, csókol összevissza, uuuutálom a púder- és rúzsszagát, bordó rúzs, azelőtt citromszaga volt, most már nincs, mert citrom is kezd nem lenni.

– Édes fiam… hát megértük… visszakaptuk… újra a mienk. Erdély… újra…

Sokan kiáltoznak. Az ablak alatt. Kinézek. Anya fejembe nyomja a cserkészkalapot. Teljesen idegen emberek kiáltoznak, sírnak-nevetnek, integernek nekem.

– Erdély újra magyar. Édes Erdély, itt vagyunk, érted élünk és halunk…

– Most óbégassanak a büdös oláhok – mondja a házmesterné. De nem ránk mondja, hanem a románokra, akik eddig Erdélyben az urak voltak. De valahogy mégsem tetszik ez nekem. Hogy oláhozik. Amikor engem is úgy hívnak.

A fater is örül. De nem annyira.

– Fakír tudsz lenni, János – mondja a muter.

– Nem tudom, mi lesz ebből – mondja a fater. – Mi semmit se kapunk ingyen. Figyeld meg, Sári.

A muterral madarat lehet fogatni.

– Elköltözünk innen, csak a Gróf ügyei így menjenek – mondja –, vissza, valami normális környékre! És nem földszintre, ahol bárki bemászhat az ablakon. Kőporos, drótostót, köszörűs, mindenki ide csenget be elsőnek. Alig győzöm őket eltessékelni.

Imri. Csak már jönne.

– Kezicsókolom… mikor jön az Imri?

– Kezicsókolom… megjött már az Imri?

Már tegnap megjött. És nem jött át hozzám. Ez nem volt szép.

– Viki, alig vártam, hogy kialudjam magam. Ez a tábor nem valami nagy dolog, jövőre nem megyek, annyi krumplit pucoltam, meg kötelező volt csencselni, és mindig én kaptam a vacakabbat… ez nem igazi sport. Kötelesség, kötelesség, kötelesség…

Nem is érezhette jól magát, ha egyszer én nem voltam ott.

A jegyzeteim. Mutatom. Behajtjuk a spalettát. Imri nem a latint nézi. Hanem a másik oldalt. A barátom. Megmondom, hogy történt. És hogy milyen.

Imri örül. Azt mondja, majd ő is megpróbálja, de ő inkább a sportot szeretné rendszeresen.

Szeretem Imrit. Nagyon jó vele ülni a spaletta mögött. A Postpischlt nem tudom elmondani. Valahogy zavar. Imrinek jól áll a két gribelli, nekem határozottan tetszik. Kicsit birkózunk, persze csak úgy, Imrivel szeretek, jó szaga van, tejszaga vagy mi. Csiklandozom, hagyja magát, annyira szeretem, amikor nevet, olyan döcögősen.

– Nekem kezd ám már a szőr kinőni – mondja Imri. Imri persze nagyobb. Fejlettebb. De nekem is kezd. Pfuj, amikor Kári a spájzban mutogatta! Csak lányok tudnak ilyet véghezvinni. És a savanyú paprika a polcon. Ecetszag.

A szagok. A muternak is van szaga. Édeskés meg halszag, néha. Mint a szardíniának.

– Mit szólsz, Imri, hogy Erdélyt visszakaptuk?

Imri a vállát vonogatja. Ilyesmiben nagyon gyerekesen gondolkozik még. Csak a sport, a sport az istene.

– Amilyen pekkesek vagyunk, megint az Eőry visz minket tovább. Esküszöm, még rondább, mint tavaly. A szemét uuutálom. Mintha jég csúszkálna a bordáim között.

– Nagyon csalódtam benned – mondja Karcsi bá’, szalad valahova a folyosón, lebeg utána a köpenye –, nagyon csalódtam. De tudhattam volna, hogy nálad minden csak afféle föllángolás…

Most fussak utána, és mondjam: Karcsi bá’ kérem, engem nem engedtek a muterék…?

Különben is, ha csak krumplipucolás meg csencselés az egész, akkor nem is érdemes. Attól még nem lesz jobb ennek a szegény, elgyötört országnak, ahol már a cukrot is jegyre kell venni meg a zsírt. A zsír minket nem érdekel, mi nem szeretjük a zsírosat, de a cukor!

– Ez nagyon érzékenyen érinti a háztartásunkat – mondja a muter Manusznénak.

Ez a Manuszné nagyon rendes öregasszony. Most is azt mondja, már cukrot nem eszik, cukorbajos, szívesen felajánlja ennek a szép szál legénynek. Aki én vagyok. Manuszné sose nevez „fiú”-nak. És olyan nyugodt mindig, sokkal nyugodtabb, mint a muter, még vigasztalja is:

– Kedveském, nem tart örökké a megpróbáltatás…

Mintha a muternak lenne valami baja. Most már pénzt is kap, a fater nem smucig, mostanában pláne, mióta a Gróf pácban van, és tömi pénzzel.

Ez a második semmiben sem különbözik az elsőtől, uuuutálom, hogy mindent be kell magolni, a hittant is, mit szólna a hittanár úr, ha megmondanám, amit én egyszer a nyáron csináltam, és azóta sose, mert valahogy nem kell, és nem is akarom, mert ha nem is érek rá folyton gyónni és áldozni, azért én érzem, hogy az Isten mindent lát, és az borzasztó zsenánt, nem is tudom, a felnőttek, akik rendszeresen csinálnak olyasmit, hogy bírják elviselni. Például, amikor a mutert meg a fatert rajtakaptam, még a leanderes lakásban… Hogy fájt az akkor. Direkt haragudtam rájuk. Hogy ők is olyan disznók, mint ez az egész emberiség, pedig nekik már nem kötelező, mert öregek, és újabb srácot sem akarnak. De hát, amíg az ember kicsi, nem látja tisztán a dolgokat. Mit bánom én, most már csináljanak, ami jólesik nekik, csak engem is hagyjanak, hogy azt tegyem, amit kell és ami helyes.

Majd a Zsombolya Valériát is meglátogatom, rendes nő volt, csak persze, nem tudott annyi mindent, mint itt a gimnáziumban a tanárok, akiknek széles látókörű műveltségük van. Annak ellenére, hogy unalmasak.

A fater adja a pénzt. A Bodográfba valami Jud Süss megy. A neve nem jelent semmit, amikor kicsi voltam, a Twist Olivér-ről is azt hittem, hogy rossz könyv.

Már nem az van kiírva: Bodográf. Hanem Bendegúz. Ezek megbolondultak. Bendegúz mozinévnek! De ez a hülye újság is. Mind ilyenek. Szittya, Attila, Csaba, Huba… Nem lehet bejutni a Jud Süss-re. Azért nem verekszem, hogy jegyet kapjak.

Kár, hogy Imri nem szereti a mozit. Képtelen beleélni magát. Neki csak a sport az istene. Az úszás különösen. Képes öt órakor hajnalban kelni, és megy úszni. Ez az egyetlen, ami más, mint az én természetem. De valahogy nem haragszom rá ezért. Ő se dühös, hogy annyit olvasok.

– Te nátán. Te büdös nátán – mondja egy harmadikos Steinernek a szünetben –, láttad már a Jud Süss-t?

Steiner szeretne bokszolni. De nem mer, mert ez a harmadikos akkora, hogy Imri se merne.

– Gyere, Steiner – mondom neki, valahogy sajnálom. – Vegyük át a tüdő működését. Te ezt nagyon érted.

– És te cserkész vagy? – kérdezi a harmadikos.

– Cserkész – mondom –, akinek kötelessége, hogy segítsen, hogy édes hazánk fiaiban gyarapodjon, és aki sose bántja a gyöngébbet, csak azt, aki ellene támad, mert így lesz ez a kicsi ország erős, tudod?

Isteni szerencse, hogy ilyen dumám van. Isteni szerencse. A harmadikos bámul. Mint Eőryné, amikor felvettek, és megmagyaráztam neki a nemzeti színeket.

Már pucol is innen. Erre nem tud válaszolni.

Steiner azt se mondja, köszönöm. Azért ez egy kicsit fáj. Persze, nem a köszönetért. Nem a köszönetért. Ezt az atya is megmondta, még régen. Amikor azt a rengeteg pénzt elpazaroltam a misszióba.

A muter kezd teljesen süsü lenni. Már éjjel is bőg. A Manusznénak mondja, a folyosón, azt hiszi, nem hallom, pedig én mindent hallok, az elálló fülemmel.

– …és akkor megláttam. Csak magának merem elmondani. Maga egy jó lélek, megérti, és nem meséli senkinek… éppen olyan snájdig volt, mint régen. Csak egy kicsit hajlottabb lett a háta, a haját nem láttam a sapkától, amikor elékerültem, rám nézett, így… aztán lassan a sapkájához emelte a kezét, szalutált, de szó nélkül, némán, megrendülten, aztán továbbment… én nem bírtam. Utánaszóltam: István… de nem nézett vissza. Csak ment. Nem tehettem semmit. Semmit se tehettem. Hagytam, hogy eltávolodjon…

– Nem is lehet, kedvesem. Hagyni kell. Ami volt, elmúlt. Szép emlék. vissza úgyse jön. Így a helyes. Minek a régi sebeket feltépni?

– Ha tudná, mennyire szerettem… milyen halálos szerelem volt. De a férjem azt mondta, ha elhagyom, öngyilkos lesz, már akkor is ilyen volt, ha én nem állnék mellette, egyszerűen vége lenne… Pedig még Pubi sem volt meg. Azt mondta, levisz az anyjához, amíg az engedélyt megszerzi. Akkor még csak hadnagy volt. Most már százados… de még a csillagjait se tudtam az izgalomtól megfigyelni. Aztán nem bírta tovább a gyötrő bizonytalanságot, áthelyeztette magát Szabadiba, ne írjon, Sárika, azt mondta, én sem írok, a sors nem rendelt minket egymásnak, de sokat fogok magára gondolni, és maga is gondoljon rám, ha majd lesz egy kisfia, és ölbe veszi… úgy lehelje majd a csókot a homlokára, mintha az én homlokom volna…

Mi a fene? Anya, azaz a muter egy idegen férfira gondolt, amikor olyan bőszen nyalta-falta az arcomat?

– Magának itt a fia. Meg a derék, dolgos férje. De nekem nincs senkim. Mind meghaltak. És látja, kedveském, azért eléldegélek. Olyan sokan vannak, akiknek még ennyi sem adatott…

– Húsz éve nem láttam. Húsz kerek éve. Megöregedtem. Már ez a Pubi is későn jött. Lehet, hogy már fel sem tudom nevelni… mindig arra gondolok, nemsokára meghalok.

– Kedveském. Maga még csinos asszony. Miért kucorog mindig abban a sötét lakásban? Vegyen fel egy szép ruhát, járjon színházba, moziba, emberek közé… Hallgasson az öreg Manusz nénire. Élvezze azt az életből, ami még megmaradt…

Hány éves is? Hány éves is az anyám? Körülbelül negyven. Vagy negyvenhárom. Csak azt tudom, hogy a fater tizenkettővel több. Jócskán vének. Mit akar Manuszné anyától, hogy élvezzen?

Steiner nem jön többet iskolába, magántanulóként végzi. – Legalább tiszta a levegő – mondja Eőryné.

Direkt jó, hogy a muter így nekikeseredett. Három-négy süteményt is hozat egyszerre a Zeizingtől. És csuda ügyesen azt csinálja; hogy a fűszerestől megveszi a Ferencvárosi Színház jegyeit. Mert a színház ad le tiszteletjegyeket a környékbeli boltosoknak, hogy azok engedjék kiragasztani a plakátot. Persze, a fűszeresek nem mennek színházba, minek az nekik, és a muter megveszi féláron. Most az Egy csók és más semmi-t fogjuk megnézni, én még rendes színházban nem voltam. Imri azt mondja, unalmasabb, mint a mozi.

– Hát ez zártszék – mondja anya sértődötten.

Alig látni a függönyt. Cincog a zenekar, megint valami szagot érzek, por meg valami frissítő, amit szétfújnak a levegőben, és valami más, aminek nincs neve. El lehet nevezni színházszagnak együtt az egészet.

Anya keres egy jegyszedőt. Hogy ő kicserélteti. Hülye ötlet. Pont neki fogják kicserélni.

A jegyszedőnő elteszi, amit a muter ad neki. Ötven fillér. És előrevisz minket, a negyedik sorba, ahol úgyis van üres hely.

– Így kell ezt – mondja anya. – Pénz beszél… kutya ugat.

Krisztus koporsóját se őrzik ingyen. Ezt már egyszer hallottam.

De nem tudom, mikor és miért.

Príma hely. Zsöllye.

– Zsöllye vagy fenntartott – mondja anya –, mindig ez a kettő… ami szóba jöhet.

Most már el kéne dönteni. Egyszer muter, egyszer anya. De most nem érek rá, kezdődik.

Nekem sokkal jobban tetszik, mint a mozi. Nem maga a történet. Mert az itt most hülyeség. Nőknek való hülyeség, nagy ügyet csinálnak egy csókból. Amikor az ember már mindenen túl van. Hanem az tetszik, hogy élőben vannak. Akár meg is lehetne fogni őket, vagy hagymával megdobálni, ahogy olvastam. Szentirmay Rudolf megvédett egy színésznőt, akit ki akartak fütyülni… én is megvédeném, ha rendes színésznő volna, s nem ilyen, mint ez, akinek a cicije egészen kint van, és látszik rajta, hogy egyébként lelóg. A muternak is lelóg, de a melltartója megtartja. Ha olyan nő volna, mint az a lány, aki egyszer a játszótéren elkérte a labdámat. Olyan helyes, vékony hangja volt:

– Te fijjú… dobd nekem a labdát.

Az volt nagyon jó, amikor réges-régen apa elvitt a Ligetbe, és beültetett Paprika Jancsit nézni. És palacsintasütővel verték az ördögöt. És én az ördögöt sajnáltam. De itt nem sajnálok senkit, nagyon buta történet.

Megint visz a muter cukrászdába. A segéd hozza a krémest.

– Jó étvágyat, nagyságos asszony…

Amikor kicsi voltam, azt hittem, a tanársegéd is ilyen közönséges, mint ez itt, az üzletben.

– Hát érdemes… valamit az életben… – mondja anya a segédnek – azelőtt minden falatot meggondoltam. De mi van nekem, őszintén, hát mi…?

– Nem szabad – mondja a segéd – egy ilyen csinos asszonynak ebbe belelovalnia magát…

– Anya… hogy tehetsz ilyet? Egy cukrászsegéddel csak úgy leállsz diskurálni… hogy te így meg úgy?

– Ne légy felvágós, Pubi. Mindenki ember. A cukrászsegéd is úgy jött a világra, ahogy te.

– De hiszen te mondtad éppen, hogy még az Imri se elég megfelelő nekem, meg hogy ne menjek a térre azok közé, a Kukicsot meg egyenesen leproliztad, pedig csak szegény volt… aztán persze hogy megvert…

– Én senkit se proliztam le. Én mindig jó voltam az emberekhez. Az más, hogy nem kell közéjük keveredni…

– Fiatalúr. Messze lakik? Messze tetszik lakni? – Egy idegen nő, közepesen öreg. Csupa rongy, de mintha elegánsnak akarna látszani, díszek is vannak rajta.

– Óhajt valamit a néni? – Ezt így kell kérdezni.

– Olyan fáradt vagyok. És olyan éhes. Fázom is. Leülnék a konyhában. Ahol a fiatalúrnak lakni tetszik.

Ez egy koldus. És a cserkész segít. Táborban nem voltam, de attól még lehetek cserkész, ha a törvényeket betartom. És anya mondta, hogy ő mindig jó volt az emberekhez. És most pénzünk is van, mióta apa cégtárs lett.

– Tessék velem jönni bátran. Az anyám nagyon fog örülni.

Jön utánam, mint egy kutya. Nem fogja kidobni. Ha kidobja, én elköltözöm az Imriékhez.

– Jesszusom… hát ez meg kicsoda, te Pubi?

– Nagyon fázott. És éhes. Szeretne leülni. Mi megengedjük, ugye, anya? Mi adunk neki?

Anya hallgat. Egy kicsit rebeg a szeme. De aztán megszólal.

– Jöjjön be, maga szerencsétlen. De jól törölje le a lábát…

Beereszti a konyhába. Kenyeret ad neki, vajjal, mert a zsír már jegyre van. A nő fal. Zabál. Ahogy Imri mondja.

– Hogy hívják? Nincs családja?

A nő ingatja a fejét.

– Klementinnek hívnak – mondja –, és elhalálozott a kedves jó édesanyám. Atyám is elhalálozott, s azóta egyedül tartom fenn magam.

– Miért nem dolgozik?

– Nem tudok – mondja Klementin.

– Miért? Beteg?

– Egészséges vagyok én. Tessék megengedni, hogy lekopogjam… de nem tudok dolgozni. Elájulok, ha nehezet kell csinálnom… egyszerűen elájulok… Harmincéves koromig nem kellett. Amíg édes jó anyám és atyám élt. Amikor elhaláloztak, minden elfogyott… Abból élek, amit rám hagytak… kis szobácskám is van… csak nagyon nehéz munkát kapnék… És elájulok…

– De hát akkor mit csinál?

– Van egy-két helyem. Nem vagyok koldus. Csak van egy-két helyem. Ahol elbeszélgetek. És megkínálnak. De mostanában olyan fádak az emberek. Múltkor se eresztettek be egy helyemre. Pedig hallottam, hogy suttognak a függöny mögött. Egy pohár tej nincs kéznél? Eljöhetek máskor is? Mondjuk, kedden és csütörtökön?

Kicsi noteszt vesz elő, felírja a címet. Anya nevet, egy kicsit bosszúsan, de nem szól ellene. Még egy tegnapi zsemlét is ad neki.

– János – mondja apának –, már házi szegényünk is van! Minden kedden és csütörtökön…

Megint óriási karácsonyfa. Jobban örültem volna, ha ezért a pénzért is könyvet vesznek, a fa hamar lehullik, és a muter nem képes tisztességesen kisöpörni a tűleveleket. Apa rátekeri a nyakára a ronda fehér sálat.

– Miért nem veszel egy divatosat?

– Emlék, Viktor. Anyád úgy vette, hogy fillérenként spórolta el a kosztpénzből…

Semmi kedvem vele menni, de a cserkész jót tesz.

– Ez a mindenki karácsonyfája – mondja. Gyönyörű fa, villanygyertyákkal van telehintve, száz meg száz fényben csillog, de szaloncukor meg csokoládé nincs rajta.

– És ez mindenkié? Mindenki azt tesz vele, amit akar?

– Mindenki nézheti – mondja apa gúnyosan.

– Hasonlít a tűzijátékra!

– Igen, Viktor – mondja apa, s rátenné a kezét a fejemre, de nem lehet, mert már majdnem akkora vagyok, mint ő –, néha azt hiszem, mégiscsak nagyon okos fiú vagy.

Megyünk hazafelé, süppedős, hatalmas hó van, megdobálom a fatert, nem bánja, nem dob vissza, nevet, ez az út most nagyon hosszú, érdekes, most olyan hosszú az idő, ez a süppedős, mély hó, a fater, ahogy bukdácsol és nevet, aztán mégiscsak visszadob, bátortalanul, puffan a hátamon a puha hó, nem tudom, miért, de most az jut az eszembe, hogy amikor kicsi voltam, azt hittem, hogy a hó gríz, és féltem belelépni, és apa akkor magyarázott, a törtérést is meg a csinálást is ő magyarázta, akkor még nagyon okos volt, de most már nagyon öreg. De nem haragszom rá, csak sajnálom, nyújtom a kezem, kihúzom egy hókupacból, megszorítja a kezem, mint anya, amikor kiskoromban vitt az utcán át egyik oldalról a másik oldalra.

– Csupa piszok a holmitok – mondja anya –, férfiak, örök gyerekek!

A híradó kezd érdekesebb lenni. Harcok vannak benne. Azt a pasast kicsit unom, aki mindig elviszi a jól fésült fiát Petőfi Sándor szobrához, oktatgatja, és azt mondja neki: Ha a keleti rém átlépi a határt, nincs feltámadás! A keleti rém nagyon jól érzi ott magát, ahol van. Minek ez a duma?

Imri félrehív. A vécébe. Bezárkózunk.

– Te Viki. Az úszásnál hallottam. A Hirschet menesztik. Mert lerajzolta a tanáriban a Karcsi bát’-t, cserkészöltözetben, kalapban, csörgővel és szőrös lábbal…

– Ezért? De hát ez vicc! A Hirsch szokott így… Én a Karcsi bá’-ról nem tudom elképzelni, hogy ilyen sértődős legyen.

– Nem a Hetényi! Ő inkább nevetett. Valaki más. Beárulta, valami júdás. Talán ez a piszok Eőry. És most azt mondják, gyalázza. A magyarságot. A magyar ügyet.

– A Hirsch rendes.

– De zsidó. Már úgyse sokáig szabad nekik tanítani. És nemsokára keresztény nőt se szabad nekik feleségül venni.

– Ez hülyeség. Mindenki azt vesz el, akit akar. Ezt nem lehet megtiltani, Imri.

– Jó – mondja Imri engedékenyen –, én csak hallottam. Az úszómestertől.

Klementin irtó vicces. Most azt meséli, hogy egyszer kikocsiztak, és megvadultak a lovak, ő meg leesett, de a nyakában volt egy amulett, és az megvédte.

– Azért ez nagy adó – mondja anya –, minden kedden és csütörtökön… Ezután csak kedden jöjjön, Klementin. Csütörtökön nem vagyok itthon.

A Hirsch óráról még sose késett. Most késik. De jön már. Mögötte az igazgató, aki sose beszél, csak bólogat.

– Fiúk – mondja Hirsch –, azért jöttem, hogy bejelentsem, s az igazgató úr volt szíves elkísérni, hogy egészségi állapotom miatt nem tudom tovább vállalni a szebb jövőre érdemes magyar ifjúság oktatását… minden híreszteléssel szemben ezért vonulok vissza. Minden híreszteléssel szemben.

Az igazgató komoran bólogat.

Nagy csönd van. Ők csak állnak. Irtó suta.

– Persze, ez magukat nem rendíti meg – mondja Hirsch –, egész évben helyettesíteni fogják a rajz- és művészettörténetet… maguk csak örüljenek, és ne gondoljanak mindenféle ostobaságra.

Az igazgató komoran bólogat.

Hirsch nem tud kimenni. Érzem rajta. Ahogy én sem tudtam, rögtön, Postpischltől, amikor annyira szégyelltem magam.

– Hirsch tanár úr kérem – hallom a saját hangomat, jé, ez én vagyok, de miért? – Tanár úr kérem, az egész osztály nevében jobbulást kívánok. Mert mi nagyon szerettük a tanár urat.

Leülök. Az igazgató nem bólogat. Elfordul, nézi a falon a halott Lajos királyt a Csele patakban.

Hirsch rám néz.

– Ez nekem elég – mondja. Sarkon fordul, nagyon gyorsan kimegy az ajtón. Az igazgató felocsúdik, siet utána.

– Nagy voltál – mondja Imri. A többiek kicsit irigyek. Hogy nem nekik jutott eszükbe.

– Anya, képzeld, ma azt mondtam, amikor a Hirschet bekísérte búcsúzni az igazgató…

– Jesszusom – anya összecsapja a kezét –, hogy miket hozol a meggondolatlanságoddal a családra…? János, hallja…?

Apa kér, mondjam el még egyszer. Részletesen. A legkisebb nüansznak is jelentősége van.

– Viktor – mondja aztán –, ez nemes cselekedet volt.

– Na, ugye? – A nők ilyenek csak. Mint a muter.

– Nemes cselekedet. De nagy veszélynek tetted ki magad. És magadon keresztül az én egzisztenciámat is. Tudhatod, ha idefigyeltél a dolgainkra, hogy én segítek a Grófnak fenntartani magát. És nekem fokozottabban kell vigyázni, nehogy nyíltan zsidóbarátnak tartsanak. Csak annyi kell, hogy az igazgató jelentse valahol, utánanéznek, aztán…

– A te múltaddal, pláne – szúrja közbe rémülten anya.

– Szóval, te is elbúcsúzhatsz a gimnáziumtól, én meg bajba keverem a Grófot.

– Nem a Grófot félted te – mondom –, mit hazudsz, apa? Hanem hogy nem ad akkor neked ennyi pénzt…

– Lehet – mondja apa –, lehet, hogy megint igazad van. De a lényeg akkor is ugyanaz. Jobban kell vigyáznod a szádra. Nem olyan időket élünk, mint öt-hat évvel ezelőtt. Nyakunkon a háború…

– Majd magát fogják lecsukni, pánikkeltésért – mondja anya dühösen –, ez a mániája, újabb háború, mintha nem tett volna elég az az egy!

– Imri – behívom Imrit a vécébe, közben látom, hogy neki nagyon nagy van és a vége szép kúpos –, lehet, hogy engem elvisznek a börtönbe. Hogy egyszer csak értem jönnek és elvisznek. Akkor te menj haza, és mondd meg a szüleimnek, hogy őket utolsó percemben se fogom elárulni… és mindenben úgy cselekszem, ahogy a cserkésznek a bajban kell.

– Valagba rúglak ám – mondja Imri –, ha ilyeneket dumálsz. Nagy frászt fognak érted jönni. Különben is, bebokszolok nekik, hogy összeszarják magukat.

Ezt most nagyon jó hallani.

Persze, nemcsak az iskolában jöhetnek értem. Éjszaka is. Egyszer kiskoromban azt álmodtam, hogy ismeretlen emberek jönnek értem, nincs kulcsuk, de be tudnak jönni, és a szobában nincs ablak. Szörnyű volt. Igaz, azóta azt is megálmodtam, hogy mégiscsak van ablak, és el tudok röpülni, és le is tudok szállni, anélkül hogy kitörném a nyakam. De ez csak álomban van, a valóságban nem. Bár, ha innen kiugranék az ablakon, nem törném ki a nyakam, mert földszint, ebből a szempontból előnyös, és alattunk a diótörödében el lehet bújni.

Csöngettek. A kapun.

Anya bejön. A sötétben olyan a hangja, mint régen.

– Aludj, Pubi. Már éjjel egy óra van. Hogy fogsz reggel felkelni…? Közelebb lép, megsimít.

– Csupa izzadság vagy. Ne félj. Nem jön ide senki. Tudom, hogy attól félsz. Kiskorodban is ilyen félős voltál. Egyszer felébredtél, és addig sírtál, amíg az ágyamba nem vettelek… nem emlékszel?

– Nem. Csak arra emlékszem, hogy ijedtemben összetéptem a párnát, kijött a toll, és te megvertél…

– Erre meg én nem emlékszem – mondja anya. – De ne félj. Én nem hagynálak bántani.

Anya csak egy nő. De most jó a régi hangját hallani, amikor még hosszú haja volt, és hajtűt viselt, amivel játszottam. Én Istenem, jó Istenem…

Most már süt a nap, nincs mit félni. Különben is, tizenhárom éves korban bizonyos fokig nevetséges. Mindenesetre a pénzt, amit apa a születésnapomra ad, nem szórom el, félreteszem megint, hátha kell, fontos dologra.

Jön egy ügynök, irtó ügyes pasas, azt mondja anyának, szépségversenyt nyerne Hollywoodban, és én a kormányzó István nevű fiára hasonlítok, amelyik nem hülye, hanem repülőtiszt. Persze, apa képtelen volt így dumálni az eternittel, abban az időben, amikor még parizer se jutott a kenyérre.

Újságügynök, nahát, bepalizta anyát, megrendelte a hivatalos cserkészlapot, Magyar Cserkész, ez a címe, sokkal unalmasabb, mint gondoltam.

De hát most van pénzünk.

– A Nagykovácsi üzletházban vettem magamnak egy kis szaladó kosztümöt – mondja anya Manusz néninek a folyosón –, torockói gyapjúhímzéssel van a nyaka szegélyezve… fáj a fogam egy estélyire, borszéki ezüstcsipkével…

Manusz néni figyelmesen hallgatja. Olyan kedves kék szeme van. Egészen pici kék szeme. És mindig feketét hord, színfeketét.

– Jaj – mondja anya hirtelen –, itt a házi szegényem… már megint kedd van? Hogy repül az idő…

Klementin ma nagyon éhes. A morzsákat is eszi. Én is megéhezem, ahogy látom, mennyire ízlik neki.

– Anya, nekem is egy kenyeret, vajjal…

Anya ken. Az egyiket nekem. Ujjnyi vastag vajjal. A másikat Klementinnek. Tessék-lássék. Lehúzza a fölösleget késsel.

Klementin nézi, összehasonlítja az enyémmel.

– Nagyságos asszony – mondja sértett orrhangon –, a fiatalúrnak sokkal vastagabban tetszett kenni… ez nem szép a nagyságos asszonytól…

Rázza a fejét, nézi a kenyerét, piszkálja a körmével.

Anya dühös. Hirtelen lett dühös. Elveszi tőle.

– Nézze meg az ember! – mondja. – Még válogat is. Ki hallott ilyet?… Persze hogy a saját fiamnak vastagabban kenem…

– Nem tetszik utánakenni? – kérdezi Klementin felháborodottan.

– Nem. Aki a kicsit nem becsüli, a nagyot sem érdemli – mondja anya –, és menjen innen szépen, mielőtt az uram hazajön, és el nem mesélem neki…

Klementin feláll. A kenyérhéjat besöpri gyöngyös rongytáskájába.

– Kezicsókolom – mondja nagyon-nagyon halkan. Még nekem is köszön. – Szervusz, Viktorka.

És elmegy. Manusznénak is köszön a folyosón.

– Majd visszajön… a jövő héten… – mondja anya elbizonytalanodva. – Edd meg a kenyeredet, Pubi.

– Nem kell – mondom. – Edd meg magad.

Bemegyek a szobába. Utánanézek Klementinnek. De nem látni sehol.

– Még ő van megsértve… még ő van megsértve… – motyogja anya a konyhában.

Ezek a bizonyítványok mind egyformák. A tantárgyak is. Csak biflázni kell. A duma. A duma.

De azért a pénzt elteszem. Kellhet az még. Hogy nekem ne kelljen vajas kenyeret koldulnom. Ha a szüleim meghalnak. És esetleg nem tanulok meg dolgozni semmit.

Talán én is elájulnék, mint a Klementin. Ha olyan nehezet kéne végeznem. Amikor a cserkészruhára kellett a pénz, emlékszem, apa szenet rakott ki a pályaudvaron. Úgy jött haza, mint egy trotty. Pedig az csak egy nap volt. Egyetlenegy!

– Fejleszteni kéne az izmaidat – mondja Imri –, én kimagasló eredményeket fogok a sportban elérni, és rengeteg pénzem lesz. De te nem akarsz tornázni, pedig a faterom megmondta, hogy az ember sohase tudhatja, mire viszi rá a szükség az életben.

– Nem vagyok ügyes, Imri. Ebben az egyben nem.

Imri szertornára jár meg uszodába, nyáron is szertornára jár, néha elkísérem.

– Ha akarnád, te is tudnál. És nem lötyögne rajtad a tornatrikó.

„Nincs semmi ambíció ebben a gyerekben. Nincs benne akaraterő de honnan is lenne? Kitől is örökölhette volna ebben a családban?” – Anya mondta, már nem emlékszem, milyen alkalomból, valamikor régen.

„Eláll a füle. Pedig egyikünknek sem áll el a családban. Neki mégis eláll.” – Ezt is mondták.

Akaraterőt nem örököltem, tehát nincs. Az elálló fület sem örököltem, mégis van. Itt valami nem stimmel. Hátha mégis van akaraterőm, nekem magamnak, legalábbis lehet, ha nagyon akarom. Az akaraterőt. Ez vicces.

Ez a nyár úgyis olyan unalmas. Nem megyünk sehova, hiába van pénzünk, anya gyűjt, hogy elköltözhessünk egy rendesebb környékre, és akkor kicseréljük a bútort is, vannak olyan ágyak, hogy nincs a fejnél és lábnál fa, és epeda van bennük, matracába epedát, vigyázat, utánozzák…

Imri becipel. Nagy, nagy bőrzsámolyok. Egymás tetején. Bordásfalak, mint a tornateremben. Kötelek lengenek, ha kupán talál, esküszöm, elvágódom. És a szag. Nem tudom, minek a szaga. Talán a linóleumé, ami a padlón van. A konyhaasztalunkon is linóleum van, de annak nincs ilyen szaga.

– Innen nekimész – mondja Imri. – Dobbantasz, bal lábbal vetődsz, karra támaszkodsz, kifordulsz, és két lábbal érsz földre…

A dobbantásig meg tudom csinálni.

– Ne legyél már ilyen szarjancsi – mondja Imri –, aztán engem nevetnek ki, hogy veled barátkozom.

– Hát akkor ne barátkozz. Engem is kinevetnek, hogy mindig hagyom, hogy lenézd rólam a gerundiumot.

Ezt meg kellene értenie Imrinek. Hogy én nem erre születtem. Hogy dobbantsak meg ugráljak.

De azért borzasztó, hogy amit Imri tud, azt én nem tudom megcsinálni.

Imri hazamegy. Engem egy mester enged, hogy maradjak.

– Nem sok vizet zavarsz, öcsi… Csak aztán össze ne törd magadat…

Ha kiáltok, visszhangzik. Akkora a terem. És mind kimentek. A mester mosakszik, énekel a zuhany alatt.

Csak neki kell futni. Mint álmomban. Ott is megtaláltam az ablakot.

Megállok a szekrény előtt.

Újra.

Fáj. A karomat ütöttem meg.

Nem baj. Újra.

Levertem a tetejét.

Újra. Újra. Újra. Az nem lehet, hogy amit más tud, azt én ne tudjam megtanulni. Az én okos fejem. Az én okos fejem.

– Jó – mondja a mester, áll az ajtóban, a haja csupa víz. – Görbítsd jobban a hátad. Emeld a hátsófeléd, nem sózsák…

Jön, mintha a csontjaimat egyenesítené, úgy fáj, ahogy egyengeti a tartásomat.

– Ne félj – mondja –, legfeljebb megütöd magad. A szekrény ellenség. S neked le kell győznöd. De mára elég. Izomlázad lesz.

– Most! – kiáltom. – Holnapra már tudni akarom! – Jön a portás a teremkulccsal.

– Fájront, kérem.

De már átmegyek felette. Kétlábbal érek földre.

De hiszen ez semmi. Csak annyi, mint a repülés. De hiszen ez semmi. Erre vág fel az Imri?

– Hogy nézel ki? – kérdezi anya. – Mint egy disznó, olyan mocskos vagy. És sebes a térded.

Lemosdom a lavórban. A víz megint befolyik a combom alá, de most nem is csiklandoz.

Végignyúlok. Az ágyban. Isteni érzés. Holnap. Köszönöm, én Istenem, jó Istenem… hogy mégis adtál nekem akaraterőt. Pedig a szüleimnek nincs. Nekem adtad, külön.

– Na, Imri – mondom –, most nekifutok…

– Ne erőlködj – mondja Imri –, tegnap egy kicsit dühös voltam, hogy anyámasszony katonája vagy… de a faterom azt mondja, így egészítik ki egymást az emberek. Senki sem lehet tökéletes.

Dobbantok. Nekifutok. Át. Két lábra.

Imri bámul. A két gribellije egyre mélyebb.

– Nahát, Viki. Nahát.

– No, fiam – mondom –, most majd rajtad a sor. Hogy úgy szavald el a Szózat-ot, ahogy én. Hogy a tanár úrnak könny legyen a szemében.

Imri komor. Szegény, a büdös életben nem tudna egy verset elszavalni. De én nem haragszom rá. Nem lehet mindenki tökéletes.

– Azt is megpróbáltam, amit meséltél – mondja Imri. Megyünk hazafelé, szeretem, amikor a nap rásüt a sok szürke házra. Sokkal jobban szeretem, mint amikor vidám szín találkozik a vidámmal. – De nekem nem megy. Nem jutok a végére. Csak izzadok. Nekem nem megy. Talán attól, hogy ennyit ugrálok a sportban. A faterom azt mondja, azért sem bánja, ha tornázom, mert az levezeti a fölösleges energiákat…

Ja, arra a bizonyos dologra gondol, amit én véghezvittem, és túl vagyok rajta.

– Én se fogom már, Imri. Tulajdonképpen nem illik, és bűn is.

Kezet fogunk a kapu előtt.

– Ugye, mi később sem fogunk összeveszni? Ha már egyetemre járunk, akkor is jó barátok maradunk

– Ez csak rajtad múlik – mondja Imri komolyan –, hogy nem találsz-e olyat, aki szebben szaval, mint én.

– Eredj ki vele az uszodába – mondja anya.

– Ki tudja, meddig mehetsz – mondja apa. – Magyarország belépett a háborúba…

– Mibe lépett be?

– A háborúba…

– Miért?

– Mert az oroszok Kassát bombázták. Azt a szép várost… – sóhajtja anya – csak úgy egyszerűen berepültek, és porig rombolták.

– Azért az túlzás, hogy porig… – morogja apa.

– Az isten szerelmére, János, maga az oroszokat ne védje… maga abban nem kompetens. Maga arra már ráfizetett.

– Talán ezt érezte szegény… – morogja apa.

– Kicsoda?

– Teleki. Talán ezért vetett önkezével véget az életének…

– Melyik Teleki, apa?

– Gróf Teleki Pál… nemrégen…

– A főcserkész?

– Főcserkész? – Apa elgondolkodik. – Nem is tudtam, hogy még az is volt…

– Ugyan – mondja anya –, valami lelki baj rágta szegényt. Én már akkor mondtam, amikor közölték a fényképeit: nem való ilyen gyenge ember olyan magas posztra… Alig állt az orrán a szemüveg, és a szeme is olyan homályos, megtört… Én már akkor megjósoltam, hogy ezt valami titkos bánat hamar elviszi…

– Jaj, Sári – sóhajtja apa.

– …és most már Délvidék is a mienk.

Ja persze. Szabadka, Zombor, Újvidék, honvédsereg virágra lép…

– Ne énekelj, Viktor. Komoly dolog ez. Mi már megéltünk anyáddal egy háborút. S azt mondják, ez még szörnyűbb lesz. Kő kövön nem marad…

– Ne ülj fel ezeknek a primitív mendemondáknak. Ezt azok terjesztik, akik annak idején is bajba vittek téged. Németország fejlett állam. Azzal a sok repülővel meg minden… Őszre már be is fejezik. És mégse hagyhatjuk megtorlatlanul, hogy ártatlan magyar városokat bombázzanak.

– A háborúnál semmit sem lehet előre kiszámítani. Ki nem állhatom, ha politizálsz, Sári. Maradj te csak a főzőkanálnál. Hála istennek, van mit tenned a lábasba… egyelőre.

– Téged már nem vihetnek el. Pubit még nem – mondja anya makacsul –, mit vagy úgy oda?! És a Gróf se kell nekik, mert öreg.

– Majd ha potyog a bomba a fejedre, másképp beszélsz…

– Mi földszinten lakunk – mondja anya –, az csak a felső emeleteken veszélyes… különben is, idáig nem jutnak el. Úgy lelövi őket útközben a légvédelem, mint a pinty…

– Hát ennek örülök – mondja apa –, hogy te utasítottad őket…

Anya a folyosón áll, Manusznénak beszél.

– Senki se szereti a háborút – mondja –, de ha egyszer itt van, mit tehetünk?

Manusz néni hallgat. Visszamegy a lakásába. Nagyon hangosan beszél magában, mint egyszer anya, amikor tüdőgyulladást kaptam, és imádkozott.

Azért a főcserkészt sajnálom. Meg kéne kérdezni: hogyan lehet? Szabad-e ilyet egy főcserkésznek?

– Imri, mit szólsz, itt a háború…

– A fater azt mondja, úgy kellett ez nekünk, mint hátunkra a púp… de őszre vége lesz. A németekkel nem lehet kukoricázni. Van bennük egység és kultúrnép. Jöhetsz uszodába?

Úszni sem tudok. De azt is meg tudnám tanulni, ha akarnám. Csak nem szeretem, hogy az orromba megy a víz, onnan leszalad a torkomba, olyan csípős érzés, mint amikor nincs zsebkendőm, és leszívom az orromat.

Egész jól festek a tükörben. Csak egy kicsit lötyög ez a fürdőnadrág. És fehér a bőröm.

– Le fogsz égni, Viki. Ne légy hülye.

– Barna akarok lenni.

Fáj a bőröm. Lázam is van.

– Úgy kell neked – mondja anya, uuuutálatos, hogy nem sajnál –, mert nem hallgatsz a szép szóra. Az az átkozott makacsságod! Hogy kitől örökölted?

– Én nem örököltem semmit. Ez nekem van. Külön. Én nem vagyok majom, hogy titeket utánozzalak… – mondom anyának. Unom a muterozást. És azt is, hogy anya folyton csapdossa a molyokat. Ez valami undok babona, hogy minden molyt el kell találni, és akkor teljesülnek a kérései.

– Gyere már ki a vízből – kiabál Imri –, csupa pikkely a tested!

– Amíg nem tudok úszni, addig ki nem jövök! – Már egész szépen barnulok. Hiába vagyok fehérbőrű. Mégis le tudok barnulni. Nem rohanok el a napról, ha már fődögélek. Akaraterő. Ha le is hámlik, de barnább jön alatta, mindig barnább.

– Magadtól úgyse tanulsz meg úszni – mondja Imri –, engedd, hogy tanítsalak!

De én csak úgy tudom. Ha nem tanít senki.

Már nem merülök le. A fejemet is ki tudom tartani. És előrehaladok.

– Nem szabályos – mondja Imri –, és nincs légzéstechnikád. Ki fogsz fulladni.

Tudok úszni. Az a lényeg, hogy nem süllyedek el többé.

És egyáltalán nem vagyok beteges. Ez is anya hülye ötlete. Minden gyerek beteg kiskorában, aztán kinövi.

– Most már nagyfiú vagy – mondja anya. – Összepisilik magukat érted a lányok.

Egyszer már mondott olyasmit, nagyon régen, hogy meg fognak értem őrülni a nők. De akkoriban még nem volt ilyen kövér, és ezt a pisi szót sem engedte meg magának. Mert az más, hogy én meg Imri néven nevezzük a dolgokat, de ilyen korban, mint anya, már csúnya.

Imrivel felmegyünk a Citadellára.

Meleg van. Szép, ahogy lenézek. Édes hazám, Magyarország, megtámadtak téged, de te nem hagyod magad.

– Imri, ha mi önként jelentkeznénk, bevennének?

– Engem biztosan – mondja Imri.

– A katonaságnál is kell ám ész – mondom –, aki irányít, térképet rajzol meg minden.

– Ránk már nem kerül sor. Addigra a honvédek mindent elfoglalnak.

– A magyar honvédek nagyon bátrak.

Anyának udvarolt az a katonatiszt, aki csak szalutált, és továbbment a körúton. Borzasztó jól mutatnak az egyenruhában. Van megjelenésük. Mint Horthy Miklósnak. A fia is gyönyörű. Az István. Akire én hasonlítok.

Ráülök egy kőre. A kő körül apró fű nőtt. Háromlevelű lóhere. Valami nagyon furcsát érzek. Mintha láttam volna már ezt a követ. Nem hasonlót, hanem ugyanezt. Ugyanezzel a háromlevelű lóherével. Mintha ültem volna már itt, és ugyanúgy megtörtént volna velem minden, ugyanezt mondtam és hallottam. Nagyon rossz érzés. Mintha nem én volnék én.

– Gyere már. Vár a muterom.

Imrinek mindent el lehet mondani. De ezt nem. Ezt még magamnak sem tudom elmondani, olyan, mintha bolond volnék, hasonlít ahhoz, hogy néha megnyúlik az idő, néha öt perc is megnyúlik, és néha egy év is megrövidül, ez a nyár is olyan rövidülős, nem emlékszem, hogy elkezdődött, és már vége is.

És ez a kép a szemhéjam mögött. Ezt minden este látom. De nem mindig veszem észre. Most észreveszem. A narancssárga pontot. Örvényszerű.

Ha villanyba nézek, és lehunyom a szemem, még szebbeket látni. Csak az a furcsa, hogy a szemhéjam lapos, és amit látok, az úgy kiterjed, mint a hegy tetejéről a város. Szóval, térben. Elfér ebben a laposságban.

Ezek persze ostobaságok, és nem érek rá ezekre gondolni, amikor harmadikos vagyok, és a háborúban minden magyar ifjúra számítanak.

A hülye Eőry még mindig van. Irtó lelkes. Semmi köze a harchoz, nő létére mit szól bele, itt van neki a főzőkanál.

Igazán csinálhatnának a cserkészek is valamit. Amikor a honvédek lelkesen bevonulnak és énekelnek.

– Ne haragudj, anya, eszem ágában sincs kenyérért menni… hosszú sor áll, csupa vénasszony.

Azt nem bírom az üzletekben, hogy a kenyér- meg a lisztjegyeket mindig előre lenyiszálják, és anya dühöng, hogy én be vagyok csapva. Érdekes, már kenyér- és lisztjegy is van, észre se vettem, és valami könyvbe íratják be, hogy mennyi ruhát veszünk, ez teljesen igazságtalan, mert senkinek semmi köze hozzá, ha van pénzünk.

– Háborúban így szokás – mondja apa –, különben is jobb lesz, ha kicsit összehúzzuk magunkat. A Gróf nem tud olyan nagy tételeket szerezni, és fél is, ösztöneiben van a félelem, hiába nyugtatom, hogy legfeljebb ideiglenesen beszüntetjük, folyton a családját emlegeti, hogy neki azokról is kell gondoskodnia előre, ha netán valami történik…

– Meg kell hagyni, roppant családszerető – mondja anya –, de nem tudom, mitől fél. A macska mindig talpára esik. Pláne, ha a te neveddel fedezheti magát. Itt csak neked van félnivalód.

– Hát én is a családomért teszem – mondja apa –, neked úgyis hiába mondanám, hogy segíts. Hogy keress valami munkát, amivel fenntartjuk magunkat.

– Ezt meg se pendítenéd, ha valaha is szerettél volna… mintha nem tudnád, kik azok az asszonyok, akik rákényszerülnek, hogy kilépjenek az otthon falai közül… mintha nem tudnád. Mit akarsz belőlem csinálni? Komplett proliasszonyt? Mint a bolsiknál? Azt írja az újság, ott kötelező a nőknek robotolni, még a csecsemő mellől is elhajtják őket, fegyvert nyomnak a kezükbe, és ha nem mennek, megkínozzák…

– Örülök, hogy ilyen újságolvasó lettél – mondja apa –, és szóról szóra elhiszed, amit ott leírnak.

– Én nem mondtam, hogy szóról szóra – mondja anya makacsul –, a túlzásokat az ember belekombinálja. De nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél…

– Sári, én veled nem vitatkozom…

– Te senkivel ne vitatkozz, János. Főleg azok közé ne keveredj, kérlek… olyanok, hogy akit egyszer megkaparintottak, azt nem akarják a kezük közül kiengedni…

– Mit képzelsz te? Hogy lesnek rám az utcasarkom Méltóztass velünk összeesküvést szőni, kedves Oláh János?

– Ezek nem nyugszanak. Tele van vele az újság. Egymás után leplezik le őket. Hogy ilyen jellemtelenek legyenek, ezekben a nehéz időkben hátba támadni a saját nemzetüket, csak azért, hogy ők kerekedjenek felül…

– Sári, dunsztod sincs, miről van szó. Dunsztod sincs.

– Úristen! – sikítja anya, nézi, nem áll-e kint valaki az udvaron. Te belekeveredtél. Érzem. Megint belekeveredtél. Mert olyan akaratgyenge vagy…

– Sári – mondja apa, olyan szomorúan mondja. – Nem akarok én semmit. Amikor a Gyűjtőben megpofoztak a csendőrök, akkor már tudtam: bolondság volt. Egy álom, amit kergettünk. Hogy az ember többre viheti, és elosztják igazság szerint… nem lesz az soha. Dehogy keveredem bele újra. De azért ne simfeld őket folyton. Ne simfeld!

– Én mindig pártoltam a szegénységet – mondja anya –, és nincs bennem lenézés. De annak nem lesz jó vége, ha a csőcselék elszabadul. Láthattad tizenkilencben.

– Semmit se láthattam – morogja apa –, három hónap alatt semmit se lehet még látni. Még a bornak is több idő kell, hogy a zavarosa leülepedjen.

– Én már akkor is megmondtam! – folytatja anya. – Hiába költöztettél át az ötszobás lakásba: János, rossz vége lesz. Elvenni más jogos tulajdonát… rablás az, akárhogy nevezik. Visszajön az ecetkereskedő, és megbosszulja… nem volt egy nyugodt pillanatom, csak reszkettem… és a fűtő felesége, aki vasalni szokott, egyszerűen letegezett, a nyakamba borult, és azt kiáltozta: eljött a mi időnk, eljött a mi időnk… Három hónapig állt a kalapom a szekrényben.

– Sári – mondja apa –, hallgass már. Nekem csak az üzlet fontos. Hogy ha esetleg komolyabbra fordulna a háború, legyen egy kis tartalék…

– A háború már így is elég komoly – mondja anya –, folyik a magyar vér. Ki tudja, hány tiszt halt meg már… akik nemrégen még itt sétálgattak…

Átnéz, valahova messze.

Apa még szomorúbb.

– Neked még mindig eszedbe jut – mondja –, jobb lett volna, ha akkor nem erőltetlek. Ha hagyom, hogy eridj a buta fejed után…

Most már van pénzünk. Anya mégis szeret a sötétben üldögélni. Énekel.

– Szél viszi messze a fellegeket, felettünk lángol az ég, nyújtsd ide édes a kis kezedet, ki tudja, látlak-e még… ki tudja, ölel-e a két karod, ki tudja, csókol-e a szád, ki tudja, mely napon s mely hajnalon indul a szakasz tovább…

– Talán már meg is halt – mondja Manusz néninek –, talán, amikor szalutált és továbbment, már érezte, hogy neki hamarosan a frontra kell mennie, ahonnan nincs többé visszatérés…

– Pusztítás – mondja Manusz néni –, értelmetlen pusztítás…

– Azért nem értelmetlen – mondja anya –, a hazaszeretet olyan dolog, amit az ember az anyatejjel szív magába! Az anyatejjel…

– Én nem értek ehhez – mondja Manusz néni –, csak nagyon sajnálom a katonákat.

– Vidáman nevetnek… mind nevet, nézze meg a képeket! Aki meg meghalt, istenem, hősi halál, férfias… Magam sem tudom, mit mondjak. Magam sem. Én igazán nem kívánom. De hát becsülettel végig kell harcolni. Ha egyszer megtámadtak. Ez az én véleményem.

Amikor kicsi voltam, ólomkatonákat kaptam, és a tűzre tettem őket, hogy elolvadjanak. Hogy kikaptam érte!

A katonák tényleg nevetnek. Eőry gyönyörű híreket olvas. Micsoda győzelmek! És ebből én kimaradok. Általában, a cserkészeket mindenből kihagyják. Karcsi bá’ csendesebb, talán beteg, nem hordja annyit a rövidnadrágot. Megint gyűjtünk. Karácsonyra, a frontkatonáknak az orosz pokolba.

Anya érmelegítőt köt. Három párat kértek tőle, valami bizottság, akik végigjárták a házakat. Mert az orosz pokolban nagyon hideg van.

Anya dühös.

– Soha életemben nem kötöttem… soha életemben… én ezt nem szeretem csinálni.

– Miért nem mondtad meg nekik? – kérdezi apa.

– Amikor olyan szépen beszéltek. Egyszerűen nem lehetett…

Manusz nénihez be sem mentek. Hogy kössön.

– Hogy lehet ez, Manusz néni? – kérdezi anya.

– Nem tudom, kedveském – mondja Manusz néni, és ő is elnéz valahova –, de a magáét szívesen átveszem. Úgyis ráérek a nyugdíj mellett…

– Rendes ez a Manuszné – mondja anya –, az ember nem is hinné, hogy ilyen házban ilyen rendes asszonyok laknak… majd adok neki egy üveg körtekompótot.

Ez a harmadik nagyon jó osztály. Alig kell tanulni. Mindig történik valami. Lemegyünk a tornaterembe, és beszélnek. Az elemi sokkal nehezebb volt. Ez a sok képlet meg minden ijesztő, de nem nekem. Én lecsukom a szemem, és aztán felírom a táblára. Ahol nem lehet kidumálni magam, ott ez segít, hogy látom magam előtt, ahogy a könyvben volt. Fogalmam sincs, hogy mit jelent, de nem is érdekel. Én úgyis színész leszek, és szavalni fogok.

Most egy új nő jött magyartanárnak. Akkora segge van, mint egy luftballon és nagy melle is, de az a vicces, hogy a dereka sovány. Olyan, mint egy nagy S betű. És a haját úgy hordja, mint valamikor anya, de szemüvege van és az arca kicsi. Ennek az a mániája, hogy a Sorbonne-ra járt egyetemre, és ott tanult kint szavalni a Comédie Française egyik színésznőjétől. Meg kell rajta dögleni. Egyik kezében a könyv, a másik kezét eltartja, a hangja egészen más lesz, de nem szaval ám, inkább mondja, elég egyhangúan, és olyan verseket választ, amit nem is igen lehet szavalni.

– Csak akkor látod őt, ha szürke éjjel száguld tovább a gőzvasút veled, s a hajnal mérgező lehelletével leng az alvó táj felett…

Szép vers. Olvasva. Kosztolányi Dezső. A magyar paraszt. Itt a paraszt nem sértő.

Ezt a nőt Marókának csúfolják. Mint azt a királyt, a kedvenc mesémben. Maróka nem szereti, ha én szavalok.

– Túl dagályos – mondja –, egyszerűbben. Hagyjuk a frázisokat…

Valéria néni is mondott valamit, nagyon régen, de az más volt, Valéria néni a fogalmazásra mondta, és a legjobb fogalmazó úgyis én vagyok, akármit csinálnak, ha felolvassák a dolgozataimat, mindenkinek sírni kell.

De ez irtó nyugodt nő. Mintha nem is volnának a harcok, négy-öt könyvet is behoz, és mindig választ valamit, persze, ami neki tetszik, azt. Ady Endréről beszél, hogy az egy nagy magyar költő, és ő még Petőfinél is jobban szereti. Ez az Ady valami Léda nevű asszonyba volt szerelmes, még a képét is megmutatja. Borzasztó nagy kalapja van és tág orrlyuka, egyáltalán nem csábító.

„Álmodom egy nőről, akit nem ismerek…”

Röhögünk.

De volt egy kislány a téren, arra kért, hogy dobjam oda neki a labdát, könyörgött valósággal, imára kulcsolta a kezét, az arcára már nem emlékszem, csak ahogy könyörgött:

– Te fijjjú, dobd nekem a labdát…

Talán mást is mondott utána, csak én elfelejtettem, talán azt is mondta, hogy ha nem, ő beugrik a kútba, vagy az autó alá veti magát, mert egészen biztos, hogy az nagyon szerelmes volt belém, és már régóta figyelt, csak én nem törődöm ilyen marhaságokkal, mint a nők, hiába szaval ez a Maróka.

„…ilyen hajat kívánok… s hányszor hozták el arcomra kócos, szőke lányok…”

Azért van benne valami. Ha az ember maga olvasná. És nem a Maróka, így, nyilvánosan. Lehet, hogy van rendes lány is. Akivel lehet beszélni az élet komoly dolgairól, és aki elismerné, amit én tudok. És tisztelne engem. Persze ha egyetemre mentem, utána úgyis mindenki tisztelni fog. Különösen, hogy ezt a háborút ilyen diadalmasan megnyerjük.

Kitűzik a plakátot az osztályban a táblánál, a kereszt alá.

„Fel az ezeréves határokra!”

Magyar tank a Kárpátok hegycsúcsán. És a hegy mögül kinyúlik egy óriási, vértől csöpögő vörös kéz. Borzalmas. Szegény honvédek. Én csodálom, hogy ilyen bátran nyomulnak előre. És mi, cserkészek, semmit sem csinálunk, csak gyűjtögetünk, de mi még azt is alig, mert Karcsi bá’ nagyon ellustult, azt mondja Imri, van neki egy büdös kurvája, az szívja ki belőle az erőt.

– Óriási – mondja apa s nézi az újságot. – Nem akarok hinni a szememnek. Ekkora utat meghódítani ilyen rövid idő alatt…

– Megjósoltam – mondja anya –, a németek összetartanak és egységben az erő… most az egyszer a szerencsés oldalra álltunk.

– Lehet – bólint apa –, a győzelem önmagáért beszél.

– Nem akarod nekem elhinni, hogy az olyan rendszer, amelyik rabláson alapul, azon, hogy egyes emberek puszta irigységből elveszik a többitől, amit azok keservesen megszereztek, az olyan rendszer, pláne, ha semmitől sem riad vissza, nem életképes…

– Lehet – mondja apa. – Ezek a győzelmek! Nem tudok mit mondani. És én nagyon kevés ideig voltam ott. Nagyon kevés ideig.

– Hitler majd azt is megoldja, hogy a kisemberek járjanak jól, ha vége a háborúnak. A németek igen! Érdemes megnézni, micsoda arcok! Valósággal bele lehet harapni a tiszta, egészséges arcukba…

Maróka megint szaval.

„Uram, háborúból jövök én most… mindennek vége, vége… csókolj egy csókot a szívemre, hiszen te vagy a béke… nincs nékem lábam, csak térdem van, csak térdem…”

Olyan vicces ez a Maróka. Mutatja a térdét. Mint a bohócok. Marha jókat lehet rajta röhögni. Persze, akkor meg van sértve.

– Gyöngyöt szórok a disznók elé – mondja.

– Ha még egyszer disznónak nevezi a cserkészeket – mondja Koponics –, bejelentem a Karcsi bá’-nak. Amikor annyi gyönyörű magyar vers van, ilyenekkel traktál minket!

– Te csak ne légy Júdás – mondom neki –, ezt nem a cserkészekre mondta. Hanem arra, hogy nem értitek a verseket…

– Neked mindig védened kell valakit? – kérdezi Koponics. – Anélkül nem is érzed jól magad? A Hirschsel is jól lebőgtél… már el is vitték mint hazaárulót, követ törni…

Nem állok le vitatkozni. Maróka is hülye. Amikor ilyen győzelmeket arat az ország, lehangoló dolgokat olvas. De a nők mindig ilyen buták, az egyik énekel, a másik érzelgős verseket szaval.

Anya is direkt azt hiszi, szép hangja van.

– Pubikám, néhány hónap múlva véget érnek a harcok, és akkor egészen más életet élünk… társaságba fogunk járni. Nem helyes, hogy én ennyire itthonülő vagyok. Belátom. De pénz nélkül kinek van kedve ugrálni? A vendégeskedés, a zsúr pénzbe kerül ám, és figyelik, ki mennyit ad fel, hogyan terít… De kezd egy kis tőke összpontosulni a kezemben. Beteszem a bankba, még kamatot is adnak rá, és háború után az elsők között leszünk, akik más lakásba költöznek. Még azt az agárdi telket is meg lehet venni, csak most nem szabad könnyelműen elpazarolni… Nem is érdemes ezzel a sok vacakkal vesződni… nem is érdemes… odaajándékozom majd Manusz néninek, milyen boldog lesz vele, látod, ez egy egyszerű asszony, de én mondom, többet ér, mint sok úrinő…

Azt hiszem, anya nem szeret dolgozni. Csak főzni szeret. De nem szereti a dolgokat helyére tenni. A széken meg az asztalon meg a sarokban meg mindenütt van valami, én nagyon jól kiigazodom benne és olyan romantikus, hogy nincs minden a fiókokban, mint Imriéknél. Mert az Imri mamája mániákus rendcsináló, és folyton súrolja a padlót, igaz, hogy nekik nincs parkett, csak hajópadló, ami sokkal közönségesebb. És anyának a szíve sem bírja a parkettkefélést, próbálja, de mindig abbahagyja.

– Egy lányt is felveszünk majd – mondja –, csak nem akarom a pénzt most megbolygatni, ilyen rövid időre. Felmegyek a háztulajdonos Micihez, kondoleálni. Meghalt az a szegény, sovány, folyton csukló lánya…

Amikor ideköltöztünk, még élt. Csak éppen csuklott, és nem tudta abbahagyni.

Már két halott van. Az egyik az a lila szájú kisfiú, a fehér koporsóban. Amikor azt álmodtam, hogy engem is a ravatalozóba zártak, de mégis ki tudtam szállni az ablakrésen. Ez most a másik. De ezt nem nézem meg. Legjobb, ha meg sem nézi az ember. Nem kell mindig arra gondolni, ami rossz. Pláne, amikor annyi fontosabb eset van a világon.

Anya dühös.

– Hát lehet ezzel a Micivel barátkozni? – kérdezi. – Visszategezett, még likőrrel is megkínált, úgy sírdogáltunk, szegény lány, még húsz se volt, de aztán elkezdett nekem Croninról beszélni. Hallottam én is a nevét, Cronin, Cronin, de hogy miket írt, mit tudom én, és nem is érdekel, de hát kivel beszéljek, a házmesterné csak az urára panaszkodik, meg a recepteket másolja… Engem ez se elégít ki. Ez se. És ha megveszem azt az estélyi ruhát, amit kinéztem? Hova vegyem fel? Apádat nem lehet kimozdítani. Hazajön, liheg, mint egy liba, pedig azt nem mondhatja, hogy a Gróf sokat akar… örül, ha meghúzhatja magát. Végül is, nem vagyok még öreg. Karády Katalin is ilyen: széles arccsont, széles csípő… mégis milyen szekszepilje van. Nem is tudom. mikor teszi helyesebben egy nő; ha tisztességes családanya, vagy a végzet asszonya?

Nézi magát a tükörben.

Én meg röhögök.

– Pimasz – mondja anya –, fogsz te még nagyon csodálkozni. Ha vége lesz a háborúnak. És visszajönnek a katonák.

De legalább itt van Imri. Minden reggel felénk jön, fütyül, és én megyek. Megteszi értem, hogy kerülünk egy sarkot, s így nem találkozom Postpischllal. Imri nem tudja, miért akarom így, azt hiszi, babonából. A táskámba azt teszem, ami éppen nagyon szükséges. Minek nekem? Az én eszemmel nem kell törni magam.

– Imri, adj ceruzát…

– Imri, adj egy tollat…

– Imri, az itatósod…

Ezt irtóra bírom, hogy Imri mindig mindent elhoz, és a ceruzáit tűhegyesre hegyezi. Radírja is van.

– Viki. Holnap hozd el a magadét.

– Imri, a ceruzádat…

– Nincs pénzetek, hogy vegyél egyet?

Furcsa. Ez az Imri. Nem érti, hogy minek bajlódjam vele? Ha egyszer ő úgyis hoz.

– Most a toll kéne…

– Nem adom. Hozz magadnak.

És Imri elfordul:

– Holnap nem is fogok felfütyülni érted. A muterom azt mondja, a kerülő csak koptatja a cipőtalpamat.

– Imri. Nem értelek…

– Te csak ki akarsz használni engem. Az én apám sokkal kevesebbet keres, mégis az én tanszereimet használod.

Uuuuutálatos mély a két gribelli az arcán. Ez nem az az Imri. Ez egy másik Kurucz Imre.

– Én nem szoktam kihasználni senkit. Pláne, aki még két sort se tud elmondani, csak dadogva.

– Te meg lepotyogsz a nyújtóról…

– De megtanultam úszni. Magamtól. Mert bennem van ambíció. De te ugyanolyan tunya vagy, mint a fajtád.

– Miféle fajtám? – kérdezi Kurucz. Villog a szeme.

– Hogy paraszt vagy. Amit úgy szeretnél letagadni.

Imri belém vág. A gyomromba. Irtózatos. Ez a fájdalom. De ha beledöglöm is. Akkor is. Visszaadom. Vissza én. Szétverem. A pofáját. A büdös parasztnak. Aki engem. Így megsértett.

Eőry a vonalzóval üti a fejünket.

– Amíg hős katonáink a fronton hullajtják a vérüket, ti egymást csépelitek? – mondja. – Persze, ki más, mint éppen ti…

Szétültet. Én maradok elöl. Kurucz mehet a hátsó padba, ahol nagy a huzat.

A legjobb barátjától sajnálta azt a koszos ceruzát. Én nem akartam kihasználni.

Én csak azt hittem, hogy ez egy barátnál nem számít. Ha ő kérte volna például az új mellényemet, én odaadtam volna. A körzőmet is, pedig az már mérnöki. De ő nem szokott kérni semmit.

Na és? Nincs barátom. Megtanulhattam volna. Az az Istvánka hogy cserbenhagyott, mert a jóra intettem! Megvagyok én egyedül is. Az igazi nagy emberek mindig magányosak. Ezt is a Maróka mondja, így vigasztalja magát, de nálam ez tény. Faktum.

Több időm marad, hogy azon gondolkozzam, mit kéne tenni, mielőtt a honvédek mindent elfoglalnak, és a cserkészeknek a dicsőségből nem marad semmi.

Kovács kettő János beszélt valamit a hűvösvölgyi cserkészetről. Majd én megmutatom Kurucznak, hogy nem hiányzik.

– Te Kovács. Milyen cserkészet az…?

– Titok – mondja Kovács kettő. Valaki ezt már mondta nekem. Kukics. Régen-régen. Hogy az ő papája majd megmutatja az Újlaky papájának. Valahogy így. De az titok, hogy mikor.

– Tudod, hogy én nem vagyok pletykás.

– Nem szabad – mondja Kovács kettő halkan –, majd később elmondom. Ha vége lesz a háborúnak.

– De hát éppen erről van szó – mondom –, hogy mielőtt vége lesz, kéne nekünk is valamit cselekedni…

– Hát igen – mondja Kovács kettő, és furcsán néz. Izzad a tenyere, látom, hogy törli. – Majd megkérdezem az édesapámat.

– Na? Mit üzent?

Kovács kettő átnéz rajtam. Mintha nem értené.

– Te félreértetted – mondja –, nem járok én semmiféle külön helyre. És a papám még úgyse. Az csak egy kirándulás volt a Hűvösvölgybe, apa gyárával. És légy szíves, hagyjál engem békén. Nincs nekem ahhoz tehetségem, hogy veled barátkozzam.

Teljesen egyedül is meg lehet lenni. Teljesen egyedül csinálni valami nagy dolgot.

Mindenkit kitüntetnek, még aki meghal, azt is. Mi meg csak tanuljuk a cosinust meg a sinust.

Apa alig akar hazajárni.

– Én megőrülök, ha megint belekeveredett valamibe – mondja anya –, most, amikor egyenesbe került a család… csak ülök esténként, ülök, várom és krenkölöm magam…

– Sári, sok szaladgálnivaló van – mondja apa –, és légy szíves, szánd el magad, hogy fehér puplininget vegyél… tárgyalásokra nem mehetek sifonban…

Anya kirántja a padlizsánt. Uuuutálatos íze van. Ezek a hülye hústalan napok. Kedd, szerda, péntek. Kedd, szerda, péntek. Műrostos. Minden műrostos.

– Mert bizonyos elemek felfalják a húst – mondja anya –, azért nem jut a kereszténynek.

Bezárták a kaput, apa nem jött még haza.

– Megint kapupénz – mondja anya.

Én olvasok. Legalább lehet olvasni, mert anya fél egyedül aludni. Van, aki még ifjúsági könyveket olvas, tizennégy éves korban! Más országokban már király lehet tizennégy éves korában az ember, itt meg a fenekén ülhet, amíg mások learatják a babérokat. Mostanában nem tudnak a könyvek annyira lekötni. Például ez a Magyarország 1514-ben. Kicsit zavaros, nem tudni világosan, kinek a pártján áll az író. Mintha sajnálná helyenként ezt a vérengző Dózsát. A történelemtanár azt mondja, hogy Dózsa a magyar történelem egyik legnagyobb gyilkosa volt, akit elvakított a gyűlölet és a szerzésvágy, s bár büntetése nem volt ízléses és európai, csak az történt, hogy szemet szemért, fogat fogért.

– Pubi. Már éjfél. Ezt elfogták. Már a fogdában van.

– Ugyan, anya. Tárgyal.

– Éjszaka nincs tárgyalás. Ez a Gróf berántotta valamibe. Vagy a régiek. A Stettner. Ha bement abba a vendéglőbe. Elég, ha csak látják. Őt. Akinek priusza van.

Kezdek én is ideges lenni. Akkor minket is elvisznek. Éppen ezekben a napokban, amikor a győzelem eldől, és mindenki becsülettel megállja a helyét.

Három óra. Még sosem maradtam fenn ilyen sokáig. Sárga a szoba. Mintha nem is én volnék.

Jön. Nagyon jókedvű.

– Hol voltál, az isten szerelmére?

– Miért nem alusztok? – kérdezi apa. – Mit törődtök ti azzal, hova járok? A fő, hogy leadom a pénzt…

Furcsa. A szemében van valami, ahogy anyára néz, mint a kitüntetett honvédeknek a győzelem után.

Még dúdol is. Soha nem hallottam dúdolni. Fals hangja van. Azt dúdolja: Fekete szárú cseresznye, rabod lettem, szép menyecske…

Anya behozza a dunnáját. Odabújik a lábamhoz. Lecsavarja a villanyt. Sír.

Sajnálom most anyát. Ugyan, mibe keveredett ez az apa?

Reggel már nincs is itt. És megint fehér inget húzott.

– Nem hiszem, hogy valami tilosban jár, anya… nem hiszem. Oda nem húznak frissen vasalt inget.

– Inkább – mondja anya és ökölbe szorítja a kezét –, inkább a kommunisták markában látnám… mint hogy ezt tegye velem!

Anya azt hiszi, hogy kurvás lett. De ez képtelenség. Öreg már. Nem kell a nőknek az ilyen öreg szivar.

– Pénzért? – kérdezi anya. – Pénzért mindent… amilyen cafatok vannak.

Karcsi bá’-t is egy ilyen bolondította meg. Azért hanyagolja a cserkészetet.

Kurucz kikerül az utcán. Mintha nem is volnék. A folyosón se néz rám.

A dagi Tajóval birkózik. Én ezt a Tajót mindig uuuuutáltam, mert a papájának zöldségkereskedése van, és ő tolja reggelenként a kézikocsit, és nyersen eszi a répát. És most Imrinek, azaz Kurucznak ez kell. Pedig ő is utálta. Együtt utáltuk.

Senkire nem lehet számítani. Majd jönne még a Kurucz. Ha engem kitüntetnek a cserkészmozgalomban kifejtett ténykedésemért.

Karcsi bá’ bejön helyettesíteni. Marókának meggyöngültek az idegei, egy svájci szanatóriumba vitte ki a Vöröskereszt, lehetett tudni, hogy ez lesz a vége, abból, ahogy szavalt.

– Karcsi bá’, kérem, nekem, mint cserkésznek, lenne egy ötletem…

– Halljuk, Oláh fiam. Halljuk.

– Hogy a cserkészek tizennégy éven felül önként jelentkezzenek, a hátralevő időre… hogy az ifjúság is kivegye a részét…

– Nektek tanulni kell – mondja Karcsi bá’. Nem tetszik neki, amit mondtam, de leplezi. Csakhogy én észreveszem, hogy gyáva. – Buta emberekkel nem lehet egy nemzetet újjáépíteni. Ti azzal mutatjátok meg, hogy szeretitek a hazát, hogy megtanuljátok, amit kell. A cserkész fegyelmezett. És nem rohan a vesztébe.

– A hősi halál a legszebb halál. És most már küszöbön a győzelem. Ha a mi iskolánk cserkészei…

– Ne beszélj olyanról, amit még nem tudhatsz. Hősi halál… neked még nem halt meg senkid. És nem ülsz te sem a lövészárokban, nyakig a hóban… mint az a sok százezer… – megismétli – az a sok százezer, ott… – úgy mondja Karcsi bá’, mintha én hülye volnék.

Nagyon haragszom. Ilyen pipogya fráter.

– Ezért lett öngyilkos szegény Teleki gróf.

– Mit fecsegsz?

– Az igazat. A főcserkész előre látta. Hogy egy nagy semmi az egész. Amit a cserkészet hirdetett.

– Te, én úgy kidoblak az osztályból, hogy még a lábad se éri a földet…

– Nem csodálom, hogyha külön cserkészetet kell alapítani… ha külön járnak a Hűvösvölgybe…

– Kik járnak külön a Hűvösvölgybe?! – kérdezi Hetényi. Ijedt. – Innen, az osztályból talán?

Kovács kettő János falfehér. Hátrateszi a kezét, mint az elemiben.

Nem akarom, hogy igazgatói rovót kapjon. Nem akarom. Bár megérdemelné, mert engem kihagyott. Engem mindenki kihagy.

– Azért! – mondja Karcsi bá’ nagyon gyorsan. – Már megijedtem, hogy innen is belekeveredtek valamibe… Oláh fiam, neked egy bajod van. De még sokszor rá fogsz fizetni. Túl sokat jár a szád. És szeretsz fontoskodni. Hogy mi kell a hazának, azt te bízd a felnőttekre. És a cserkésztörvény igaz. Egy életen át elkísér. Mi az – kérdezi hirtelen –, szétültetek a barátoddal?

Imri feláll.

– Már nem barátkozunk – mondja.

Nincs kedvem ebbe az iskolába járni. És haza sincs kedvem menni. Anya bőg, Manuszné vigasztalja.

– Kedvesem, semmi se tart örökké – mondja –, majd észhez tér. Majd kitombolja magát…

– Ma nem főztem – mondja anya –, egyél sült krumplit. Képzelje el, drága jó Manusz néni, jön velünk szembe az a nő… az uram cipeli a szatyrot, megengedtem neki, jöjjön velem a piacra, borítsunk fátylat, megtántorodott, de vége, hát egyszer csak erőlteti a szatyor fülét a tenyerembe, mintha nem tartozna hozzám, úgy csinál, jön egy nő szembe velünk, mit mondjak, sovány, szinte prolikülsejű, csak az irhabunda, az dobta föl egy kicsit, és egy pipaszárlábú, ötéves forma kislány van vele, mondom, jönnek szembe, az uram kénytelen köszönni, kezicsókolom, a nő bólint, nincs ebbe semmi, mennénk tovább, de a kislány kiszakítja magát az anyja kezéből, odaszalad, rácsimpaszkodik az uram nyakára: János bácsi… puszit! Hát most nem kapok? Puszit…! Egy vadidegen gyerek… hát kell ehhez kommentár? Kell?

– Kedvesem – mondja Manusz néni –, nyugodjon meg. A lónak négy lába van, mégis megbotlik.

– De amikor én érte mondtam le az életem boldogságáról… és ha azt elmesélném, milyen bajba keveredett… és hogy mentettem ki…

– Egy ügyfél felesége. Az ügyfél fronton van, az asszony intézi helyette. A jéger-kiárusítást. Nem minden nő tátja a száját a sült galamb után – mondja apa. – A gyerek meg melegszívű. Megszeretett. Nem úgy, mint a saját fiam. Aki hülyére vesz.

Engem aztán ne keverjen bele. Nekem ehhez semmi közöm. Hogy vénségére disznólkodik. S hogy anya egyáltalán képes emiatt hisztizni. Ő is elég vén ahhoz, hogy ne izgassa ilyenért magát.

– Itt van ezer pengő – mondja apa –, csak legyen vége a siralom völgyének…

Anya elteszi. Holnap viszi a bankba.

Imri a hátsó padban nagyon nevet. Idehallatszik. A Tajó hoz neki savanyú uborkát, azt eszik zacskóból. Ecetszag. Engem mindenki átejt. Én Imrit sosem bántottam. Megfogadtuk, hogy csak mi ketten. És azért, mert elkértem tőle a ceruzát. Pedig meg is mondhatta volna, szépen, ahogy a baráthoz beszélni illik. Hiszen én mindent megértek. Én már egészen kicsi koromban megértettem olyan dolgokat, amit még a felnőttek sem értettek. Apa nagyon sokszor mondta: mégiscsak okos vagy, Pubi.

A bizonyítvány egyáltalán nem érdekel, a tiszta kitűnőt úgysem képesek megadni, azt Eőry elintézi. El kéne menni gyónni és áldozni, de nem tudom összeszámolni a bűnöket, amiket számszerűen kell bemondani, másképp nem érvényes. Misét mulasztottam negyvenhétszer. És akkor ez a dolog, ami velem történt, amikor Postpischltől elhoztam azt a nemi könyvet. És amit én nem csinálok többé, mert roppant zavaró, hogy Isten látja.

– A legjobb lesz – mondja anya –, ha a nyolcadik gimnázium után jogász leszel. Ügyvéd.

– Én nem akarok ügyvéd lenni, hanem színész. De komoly. Mint a Timár József. Meg az Uray Tivadar. Meg a Csortos Gyula.

– Rondábbakat már nem is tudsz? – kérdezi anya –, még ha a Jávort mondanád. Vagy azt az édes Szilassyt.

Én azokat nem bírom. Az én fülem eláll, ahhoz kell alkalmazkodnom. Nagy drámai szerepek. A Bánk bán, amit Maróka olvasott. Könyörtelenül eltaszította hűtlen nejét, gyermeke anyját.

– Majd kinövi – mondja apa –, színész, hogyisne, az nem szakma, az smonca!

Szörnyű, hogy nyár van. Anya nem meri a lakást itthagyni. Bemásznak a diótörödéből. És apa elkölti közben a pénzt arra az irhabundás nőre.

– Fogadok – mondja anya –, hogy az irhabundát is ő vette neki… amikor én fércelt perzsában járok.

Imri nem sétál az utcán. Nem is biciklizik. Az egyletbe se jár.

Ez Imri mamája, itt velem szemben. Neki illik azért köszönni. Ha téged megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel…

– Kezicsókolom…

– Szervusz, Viki. Ne siess úgy. Miért vesztetek össze Imrivel? Úgy örültem, hogy ti ketten… most aztán ráakaszkodott az a Tajó gyerek…

– …mert az Imri azt mondta, én kihasználom. És hogy meg tetszett tiltani neki, hogyha én otthon felejtem valamimet, ő kölcsönadja…

– Ezt az Imri mondta? – A muterja ingatja a fejét. – Mert olyan hevesek vagytok, ti fiúk. Ilyen butaságon így összekülönbözni. Most aztán ez a Tajó…

– Ha neki ez kell, Kurucz néni… nagyon, de nagyon unintelligens fiú ez a Tajó.

– Ugye? – kérdezi Kurucz néni elégedetten. – Na, de nem eszik a kását olyan forrón. Most nyaral az Imri, leküldtem a rokonainkhoz, akiknek, tudod, falun van egy kis birtokuk… de majd én beszélek a fejével…

Persze, akkor már én nem fogok békülni. Nagyon kell az Imrinek pitizni, hogy én megbocsássak. És ez még úgyis csak ősszel lesz. És most itt a nyár. Ez a szörnyű nyár. A honvédek mennek, a harcok egyre nagyobbak, a végső győzelem előtt, én meg itthon tespedek.

Anya lekvárt főz. Érdekes, ahogy fortyog a sparhelton, sárgabarack.

– Majd én kimagozom a többit.

– Még csak az kéne, hogy összemaszatold magad. Minden férfi kétbalkezes.

Hát akkor fulladjon bele. Az udvarra nem ülhetek, folyton foglalt a poroló, ott szárítják a rongyszőnyegeket. Manusz néni meg mindig azt kérdezi

– Ugye, borzasztó ez, édes fiam?

És azt kell felelni neki, hogy borzasztó, de nem tudom, mire céloz. Mert a háború muszáj, ha egyszer megtámadják az embert.

A mozit is unom. Kezdik az amerikai filmeket hanyagolni. Mert hogy állítólag nem úgy néz ki, hogy a mi szövetségeseink. Persze, a németek olyan erősek, hogy egymagukban elintézik az egészet. A mi segítségünkkel. Mert tényleg, mi nagyon tudunk harcolni, és hűségesek vagyunk. Azért az étel több lehetne.

– Anya, nekünk honnan van a cukor, amit a lekvárba öntöttél?

– Apád szerezte. Ez a Gróf valóságos kincsesbánya. Mindennel ellátja, csakhogy ne hagyja őt cserben.

Beönti a lekvárt a dunsztosüvegbe, viszi az üvegeket a dunna alá, gőzbe.

Aztán leül a dunna mellé, csavargatja a rádió gombját, a Kívánsághangversenyt hallgatná éjjel-nappal.

– Volt egyszer egy hadnagyocska, fiatal volt és bohó, fiatal a szíve-lelke, a szerelme lángoló…

– Minden másképp lesz, Pubi – mondja –, minden. Ha véget ér a háború. Akkor majd apád is meglátja, hogy velem nem lehet így bánni. Meg fogom találni a módját, hogy megoldjam az életemet. Ha egy kis tőke lesz a kezemben. Most már nem volna probléma a kaució.

Azért nem vette el az a hadnagy, aki most már százados, mert le kellett volna fizetni egy nagy összeget, ez így szokás. No, és a válás sem erkölcsös, egy katonatisztnek teljesen fairnek kell lenni. Teljesen fairnek.

Szörnyű ez a nyár.

Az uszodában sincs ismerős. Csak vihogó lányok. Belelököm a mély vízbe ezt a vihogót. Most sír. Ezt is belelököm. Ez is bőg. Fröcskölni is lehet.

Talán, ha hívnának, hogy játsszunk halacskát. De irtóra félnek. Aztán meg, ha már messze mentek, nevetnek. Különben is, ezek nem is nők. A Muráti Lili. Meg a Karády. Azok nők. Azokkal érdemes volna.

Nem kell a nőkre gondolni. Majd ha vége lesz a háborúnak, és ráérek.

De olyan hosszú ez a nyár. Mégis rövid. Valahogy nincs tartása. Mintha nem is volna. Csak nyúlik.

A könyvek. Venni kéne. Újakat. De félek, hogy megint észreveszi anya, hogy eltűnt a pénzem. Nem tudom, miért félek, amikor megütni már úgy sem merne, magasabb vagyok nála.

Ha sovány is a testalkatom, azért férfias. Én már akármit csinálhatnék, bármelyik tyúkkal…

– Amikor így nézel – mondja anya –, ilyen elmerengve, szomorúan, tényleg hasonlítasz a Horthy Istvánra…

A diótörödében folyton kopognak. A főnök úr felvett még három lányt. De most már nem diót törnek, hanem törött csatosüvegekről választják le kis kalapáccsal a használható fejet.

– Az üzletember mindig megélt – mondja anyának, aki az ablakban könyököl a gobleinpárnán –, és a jövőben még nagyobb lesz a perspektíva! A birodalom tágulásával együtt jár a piac tágulása… a keresztény magyar vállalkozás behatol a nyugati világba… ezt önnek mint intelligens asszonynak nem kell külön magyaráznom…

Anya bólogat. Megint olyan arcot vág, mint a cukrászdában a segédnek, meg egyszer régen, a tónál, amikor kelésem volt, a fagylaltosra is így mosolygott.

Most meg sír. Szaggatja az újságot. Másképp sír, mint eddig. Eddig úgy sírt, mint akinek jólesik. Most meg úgy, mint aki nem akar, de muszáj.

– Meghalt – kiáltja –, ez a szép, fiatal ember… még negyvenöt se volt. Még negyvenöt se talán.

Apa is hallja, de nem haragszik. Veregeti anya hátát.

– A háborúban általában meghalnak, Sári – mondja –, az elsőben én is majdnem ottmaradtam… Hát most ő esett el.

– Valahogy mindig azt reméltem, hogy egyszer még találkozunk… ha már mindketten öregek leszünk és a hajunk ezüstös… s ahelyett most ott fekszik, a hideg orosz földben…

– És még mennyien fekszenek – mondja apa –, húszévesek is, Sári. Adj inkább hálát az Istennek, hogy nem a fiadat kell siratnod. És imádkozz, hogy ne tartson addig, hogy rá is sor kerüljön…

– Az Isten? – sikítja anya. – Hát van? Nincs.

– Azt sose lehet tudni – mondja apa óvatosan –, azt csak az tudhatná, aki már meghalt.

– Nincs, nincs… csak úgy mondják – kiabálja anya –, hogy az embereket visszatartsák a lopástól, gyilkosságtól… Ha egy negyvenöt éves embert, élete virágjában csak úgy lekaszálhat a halál…

Apa vállat von.

Ezek őrültek. Kétségbevonják Isten létezését. A saját szüleim. Akik megpofoztak, amikor kicsikoromban megsértettem Krisztus nevét. Ezek istentagadók. És az Isten mindezt látja, hallja, és én ezeknek a fia vagyok.

Azt hazudták nekem, hogy hisznek. Hogy ezzel tartsanak kordában. De nem hisznek. Olyanok, mint a vadak, akiket megtérít a misszió.

Édes Istenem, én nagyon bűnös vagyok, mert sokszor megszegtem a te parancsolataidat, de mindig meg is bánom, és most, hogy már negyedik gimnazista leszek, már azt se fogom tenni, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek…

Anya énekel, együtt a rádióval.

– És arra gondolok, mikor a csillag rám ragyog, hogy azt a csillagot te ott künn éppúgy láthatooood….

– Mindennek vége lesz majd egyszer – mondja aztán –, semmi se örök, Pubi. Semmi se. Úgy vésd az eszedbe.

Uuuutálom a szövegeit.

– Horthy István gépét is lelőtték – mondja anya, a kezében megint újság –, szénné égett. De nem tudom sajnálni. Én már senkit se tudok sajnálni.

Pedig rám hasonlított. A szomorú szemével.

Azért soká tart ez a háború. Vacak, szálkás papírból van a füzetem. És a képek az újságokban megint barnulnak. Érdekes.

A negyedik már komoly dolog. Utána, ha az ember ötödikes, az már felsőgimnazista, teljesen felnőtt.

Az Eőryt nem tudják innen elpasszírozni. Csak van, bámul a hüllőszemével. Légoltalmi ismereteket is tanít az idén. Ezt a hülyeséget. Bombatámadás. Tűz a padláson. Vödörlánc. Elsősegély. Mintha idáig merészkedne egyetlen gép is.

Imri. Sokat nőtt. És egészen barna. Mi ez? Jön felém. Dobog a szívem. Nem fogok azonnal…

– Viki – mondja. Szelíd a képe. A gribellije. – Tartjuk még a haragot?

– Nem… de a Tajóhoz ne szólj többé.

– A Tajóhoz? Én? – kérdezi Imri. – Ki nem állhatom a Tajót.

Hozza a táskáját, mellém költözik. Tajó nem érti, én szólok, mert egy kicsit sajnálom Tajót.

– Nézd, Tajó, mi most kibékültünk. Harmadikra nincs szükségünk. Ne állj közénk.

– Le vagytok okádva – mondja Tajó –, de azért az uborkámat megzabáltad, hülye paraszt.

Imri bevág neki. Nem nagyon, csak hogy elmenjen a fenébe.

Dumálunk. Jaj, de jó. Dumálunk.

– Mi volt a birtokon, mesélj…

– Birtok – röhög Imri –, a keresztapám Hejőfejesen gazdálkodó… három holdon. Marha muris volt. Az a sok tehénszar…

El lehet végre mondani a mutert. A sirámait. Az egész szörnyű nyarat.

Imri bólogat.

– Hülyék – mondja –, a szülők mindent összekevernek. És gyötörnek. A zongorával. Semmit se utálok úgy, mint a zongoraórát. Azért, amit mi beszélünk, legyen titok. Jó?

Nincs is köze hozzá senkinek. Imri nyilván megbánta, hogy olyan volt hozzám.

– Képzeld – mondom –, megtudtam, hogy még Istenben sem hisznek komolyan

– Én hiszek – mondja Imri –, csak nem szeretek róla gondolkozni. Olyan félelmetes, nem?

Ha lesz időm, ezt jobban meg fogom fontolni. Erről igenis, gondolkodni kell, és nincs benne semmi félelmetes. Ha az ember tisztességesen él, és halála után elnyeri jutalmát a mennyeknek országában.

Nekem a szüleim helyett is rendesnek kell lennem. És újra gyónni, áldozni. És nem csinálni azt a dolgot.

Imri félrehív.

– A papám azt mondta, lehet – mondja –, tudod mit. Ő maga mondta. Hogy ha a sport már nem használ. Szerinte helyesebb, mint a kurvák, akiktől betegséget lehet kapni.

– Én többé nem. Megfogadtam.

– Jó – mondja Imri –, akkor én sem. Úgyse olyan jó. És a pattanások maradnak úgyis.

Ennek a szegény Imrinek sok van. Pattanás. Lila vízzel kell neki kenni meg fehér krémmel. Annyira rontja az arcát. Érdekes, nekem alig. Csak az orrom tövénél. Más típus vagyok, hiába. Finom a bőröm. Jó simogatni. A bőrömet. Esténként. És elaludni.

– Pubi, nézd, mi van. – Anya felkelt. Nappali fény. Nagy, fehér gyertyák úsznak az égen, kinézek, anya is áthajol a vállamon, egyre lejjebb és lejjebb úsznak a fehér gyertyák, némán. Hatalmas fénysugarak kapaszkodnak egymásba, a földről jönnek, élesebb és tompább, de távoli puffanások, mindenki kint áll, bámul.

– Az amerikaiak – mondja apa –, csak úgy tessék-lássék, nem kell tőlük félni.

Csodálatosan érdekes. Valami történik. Csodálatosan érdekes. Csak hamar vége.

Nehéz most elaludni.

– Bennünk nem lehet kárt tenni – mondja Eőryné –, minket nem lehet terrorizálni egy-két repülőgéppel.

Nincs jelentős kár. És ezt úgyse merik megismételni. Féltik a bőrüket. Leszedtük őket, ez biztos. Ne bántsd a magyart!

Imri az egészet átaludta. Ez primitív benne, hogy olyan mélyen tud aludni.

De azért Imrit én nagyon szeretem. Ha volt is az a harag, azóta még jobban. Veszünk egymásnak ajándékot. Karácsonyra. Cigarettát. Szimfóniát. Az nagyon előkelő, a füstjével karikát lehet fújni.

Imrinek ízlik. Nekem nem.

– Én például dohányozni se fogok, Imri. Ezt is felajánlottam. A győzelemért. Istennek.

– Szilveszter – mondja anya –, a Gróf meghívott minket egy teljesen zárt körű estre.

Izgatott. Rúzsozza a száját.

– Úgyis kíváncsi vagyok, náluk milyen egy estély – mondja –, annyi mindent fecsegnek… Ebből is látszik, hogy senki se akarja komolyan bántani a zsidókat, ha még van kedvük estélyt adni…

– Én is megyek.

– Téged nem hívtak, Pubi. A kisebb gyerekek náluk este nyolckor ágyba mennek, a nagyobbik lánya pedig már két éve kirepült Kanadába…

– Semmi kedvem – mondja apa. A kölcsönzőből hozatott szmokingot, meg kell rajta szakadni, úgy néz ki. – De nem sérthetem meg, mert akkor azt hiszi, én is lenézem, mint a többi keresztény… Majd hozunk haza valami érdekeset.

Menjenek a fenébe. Így paríroznak ennek a Grófnak, amikor pedig az iskolában is mondják, hogy amíg a keresztények megszakadnak a munkában, ezek csak harácsolnak. Ezt mondják. És nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél.

Tizennégy éves elmúltam. És rám zárják az ajtót. De nem akarok botrányt csinálni, mert a háztulajdonos Mici felmondja a bérletet. Minden hangos lakónak felmond, azt állítja, a lánya is azért kezdett el csuklani, mert egy részeg könyvkötő megijesztette a kapu alatt.

Utálom a szilvesztert. A bálozókat, a zsúrozókat. A tangót meg a foxot. Nem is tudnám talán megtanulni. És hol? Kivel? A Blaháék nem hívnak, Imriéknél az alkofban nem lehet zsúrt adni. És itt se. Amikor közös vécére kéne őket kivezetni. Különben is. A katonák a havas pusztákon harcolnak, már nagyon régen. Már nagyon régen tart a háború. Úgy emlékszem, mintha mindig lett volna. Ez érdekes.

Ha kinyitom az ablakot, a párkányon is van hó. Tegyük fel, hogy én ott vagyok. Az orosz hóban. Persze, az vastagabb. Kesztyű a honvédeken is van. Én is húzok kesztyűt. És kabátot. Meg sapkát. És azt az érmelegítőt, amit tavaly nem vettek át, mert csomós lett a kötése. Kiteszem a kezem, bele a hóba. A katonák egész testükkel belefekszenek.

Most kilenc óra van, addig tartom így a kezem, amíg haza nem jönnek. Hogy átéljem, mit éreznek a katonák. Hátha meglátja Isten, és elfogadja tőlem ezt az áldozatot.

Én tudom, milyen a szenvedés. Amikor tüdőgyulladásom volt, és mintha mákot pergettek volna mázsás zsákokból a mellemre. És amikor vért kaptam anyától, azt hittem, beleőrülök, majd szétvetette a beáramló vér az izomrostokat… Milyen csendes az utca. Mintha nem is szilveszter lenne. Miért?

Ez nem is fáj. Inkább szúr.

De már jobb. Zsibbad.

Álmomban éreztem így. Amikor még álmodni szoktam. Hogy nem is enyém a testem.

Az ujjaim szépek. Ezt nem örököltem. Anyának rövid ujjai vannak, mint a virsli. Apának középen, mint egy gallér, kiugrik a csont. Az én ujjaim hosszúak. Nekem kéne zongoráznom, nem az Imrinek. Könnyedén átfognám a billentyűket. De engem a zene idegesít. Futni tudnék tőle, különösen, ha hegedűt hallok. Majd azért a zenét is meg kell tanulnom. Ha lesz rá időm.

Most már elég. Az ablakot nem tudom becsukni, nem fognak az ujjaim. Kihűlt a szoba, de még pislákol a tűz.

Fáj. Ez komolyan fáj. Most meg viszket.

Na. Most már becsukom. Be tudom csukni. Nincs semmi bajom.

De nem szeretnék ott feküdni a hóban. Akármilyen hősies. Nem szeretnék. Érdekes, hogy a katonák szeretnek. Az újságban. Mind azt mondják, boldogok. Vagy csak hazudnak? Mint én az Eőrynek néha, mert félek tőle?

– Nahát – mondja anya, spicces, ragyog a szeme –, hogy milyen kedvesek tudnak ezek lenni… milyen behízelgők…

Az ágyamra szórja a papír hólabdát, konfettit, cserépmalacot.

– Teljesen olyanok, Pubi – mondja –, mint más ember. Teljesen… még puncsot is ittunk.

Fáj a kezem. Szegény katonák.

– Mit csináltál az ujjaiddal? – kérdezi Imri.

– Havat lapátoltam – mondom –, segítettem a házmesternének, könyörületből…

Nem értené meg. Hogy csak úgy bedugtam a hóba.

– Az mindenki előtt világos – mondja Eőry –, hogy ezt a háborút nem lehet, csakis győzelemmel befejezni. És ahhoz, hogy saját fészkében tiporhassuk el a kígyót, átmeneti taktikára is szükség van…

– Hittanár úr kérem. Ha a háborúban egyik katona megöli a másikat, az nem gyilkosság?

Ezt már egyszer kérdeztem. Apától. Vagy kitől. Nagyon-nagyon kicsi koromban.

– A gyilkosság gyilkosság – mondja a hittanár úr –, de a háborúban nem mindig érvényesek Isten törvényei. Különben sem olyan időket élünk, hogy most alkalmas lenne erről filozofálni. Imádkozzatok, ez az, amit tehettek.

Isten törvényeinek mindig érvényesnek kéne lenniük.

– A háború nem lampionos kerti ünnepély – mondja Karcsi bá’ –, és a nagy nyugati kultúrnépek sose másznak bele oktalanul…

– A németekre tetszik gondolni? – kérdezi Blaha. Karcsi bá’ úgy csinál, mint aki süket. Rátér a stilisztikára. Semmit sem ért a magyar nyelvtanból, de ha egyszer rásózták, Maróka helyett.

– Azért nem gondoltam, hogy ennyire elszámítják magukat – mondja apa –, úgy nézett ki, hogy Moszkvának vége…

– Még csak most kezdődik – mondja anya komoran. – A szárnyas bombák. Le lesz rombolva porig a fél világ.

Nem tudom, miért, de nagyon sokat eszik. Pedig így is elég kövér. Ül és egyszer csak kapdos a pénztárcájához:

– Szaladj át, Pubi, a községibe…

– Szaladj át, Pubi, a Meinlhez…

És csámcsog.

Apa meg szürcsöl.

És nekem sorba kell állni. Uuuutálom a sorbaállást.

Imrinek elesett az unokatestvére. Pedig csak huszonöt éves volt, és három zsákot vitt a hátán egyszerre.

Blaha henceg. Az ő családjukban már három hősi halott van. Távoli rokonok.

Koponics három napig hiányzik. Neki az apja. Mint katonaorvos. Irigyeljük.

Emlékszem, amikor kicsi voltam, még volt narancs. De én nem akartam megenni, hogy savanyú. Most annyira kívánom. Nem is az ízét, inkább a szagát. A plantatea se jó. A citrompótló se. Gyalázatos a közellátás. Anya mondja. A Jurcsek. Aki ezért felelős.

Most már egész biztos vége lesz, mintha kevesebbet beszélnének róla, ez is bizonyítja, hogy most már mindenki azt akarja, fejezzük be. Legfeljebb nem verjük meg annyira az oroszokat, elég nekik ez is. Eőry azt mondja, az amerikaiak meg az angolok irigylik a németektől a nagyhatalmat, és azt, hogy a német nép szereti a vezérét, valósággal isteníti, nem úgy, mint az angoloknál, ahol a király tehetetlen báb csupán.

Unalmas ez a negyedik. Ha Imri sem volna, nem is volna érdemes idejárni. De olyan jókat röhögünk. Mindenen lehet röhögni.

– Mi a magyar most? Rút, szibarita váz…

Meg kell dögleni. Rút, szibarita váz. Te rút, szibarita váz!

Még mindig nem gyóntam meg. Majd nyáron. Addig átgondolom. A mise is más, ott is lehet röhögni, amikor a pap női hangon prédikál. De nem a misén röhögünk. És utána rögtön megbánom.

Apa megint nem jár haza rendesen. De nem a Stettner, hála istennek, csak a kurvája.

– Te érted az újságokat? – kérdezi anya. – Nem tudok kiigazodni… hol állunk most voltaképpen?

A földrajz nekem nem megy. Hol állunk? Biztosan ott, ahol kell.

– Egyik nap itt, másik nap ott. Zsákmányolunk, zsákmányolunk, de nem áttekinthető…

– A teljes igazságot úgyse közlik – mondja apa –, taktikai okokból. Az lehetetlen, hogy ennyire visszanyomták volna őket.

Anya fekszik. Szerintem semmi baja, mert az orvos nem írt fel gyógyszert.

Manuszné bejár, tesz-vesz, főz nekem vajas karfiolt, nagyon ízlik. Ecettel dörzsöli anya fejét.

– Ki vannak az idegei – mondja nekem –, sok megrázkódtatás érte szegényt… légy jó fiú.

Pedig Manuszné sokkal rosszabbul néz ki.

– Nem is tudom, mivel háláljam meg? – kérdezi anya, mintha haldokolna, úgy.

– Nem a háláért – mondja Manusz néni –, én embertől már el sem fogadnék semmit.

Rendes öreg nő. Képes leülni és hallgatni, amit mesélek. Összevissza mesélek neki mindent, hogy a tornaórán hányszor másztam fel a rúdra, és a bordásfalon fejjel lefelé úgy tudok megmaradni, hogy közben csak az egyik lábfejemet akasztom be. Teljes képtelenségek, de úgy tudja hallgatni, mintha elhinné, sőt közben még pofákat is vág, mintha kellemesen meg volna lepve.

– Jaj, Pubi – nyafog közbe anya –, ezt a sok sületlenséget…

– Hagyja csak, kedvesem – mondja Manusz néni –, hadd adja ki magából. Addig örüljön, amíg itthon beszél.

Változtatni fogok az életemen. Tizenöt éves vagyok, és alig járok valahova. Csak Imrivel, de őt se szeretik engedni, kapuzárásra otthon kell lenni. Blaha állandóan dicsekszik, jár egy házhoz zsúrozni, és ötórai teára egy zárt körű ifjúsági körbe. Mi is mehetnénk, talán, de nincs fekete csíkos nadrágom.

– Majd ha véget ér ez a cécó, kapsz szmokingot – mondja anya, egyszerre semmi baja, nézi a napfényt, szagolja az ibolyát, apa hozta neki. – Meg fognak érted őrülni a nők. Szerzünk meghívót, talán az orvosbálra, még a színházi lapokban is lehozzák a képedet, pláne, hogy annyira hasonlítsz szegény, néhai Horthy Istvánra…

Ezekkel a lányokkal, akiket látni, nem is szívesen töltenék együtt egy egész estét. Megvárom, amíg a fülem kicsit visszalapul, évek kérdése, ki lehet nőni egész biztosan. Persze, egy férfinál a külső nem számít. És az is rémes, hogy az arcom csupa pihe. Szürke pihe, mindig piszkosnak érzem. Akármit iszom, rárakódik a szám fölé, arra a sok undok pihére. Nem engedik, hogy leborotváljam. Korai.

És ezt a tavaszt se szeretem, fúj a szél, amikor cserkész lettem, akkor is fújt, milyen kis buta voltam, azt hittem, aki cserkész, az mindenre képes, és cserkésznek lenni irtó nagy dolog… nem azért, rendesek, csak nálunk mindenki nagyon fáradt.

Nincs türelmem olvasni. Valahogy nem köt le. Ha elmehetnék nyáron, de nem a tóhoz, hanem hegyek közé, ahol olyan csúcsok vannak, mint a földrajzkönyvben, és én mind megmásznám, egyedül. A Gellérthegyen voltam már, egy követ láttam, amit körülnőtt a gaz, és azt éreztem, hogy máskor is megtörtént velem. Az a kő. Vagy mi.

Történjen. Szeretném, ha történne valami. Ha lenne megint légitámadás. Az olyan érdekes.

A nyolcadikos végzősök ballagnak.

 

– Gaudeamus igitur, iuvenes dum suuumus… – nos habeebiit huumus…

 

Szinte tudnék sírni.

A földé leszünk. A miniszter is.

De az még nagyon messze van.

Ha én ballagok, mindenki engem fog nézni. Fekete öltöny, vakítóan fehér, keményített gallérú ing. És a cipőm fekete sevró, lakk betéttel.

De ez olyan soká lesz, hogy tűrhetetlen. És addig nem történik semmi. Legszívesebben összeköpdösnék mindent. Ha nő lennék, azt hinném, hisztizek. Imri utazik a parasztjaihoz, Hejőfejesfalvára. Engem is hívhatna.

– Imri. Meglátogathatnálak. Van pénzem vonatra is…

– Ugyan – mondja Imri –, azt az én muterom nem szeretné. Rájött a felvágás. Azelőtt én is szégyelltem, hogy a fater meg ő falusiak. De most ő kezdi. Tilos szólnom, hogy az nem birtok.

De ír majd. Titkos írással lesz benne egy cédula. Hogy mi a helyzet. Vannak-e nőcik? Mert tizenöt éves korban akadhat. És ha éppen olyan, hát az ember megkeféli. Bár ez bűn. Emlékszem, amikor még kicsikoromban apa okított. De azt is mondta, hogy az Isten rendelte, és a házasságban szabad. Persze, ő már másutt csinálja. Azzal a csenevész, irhabundás nővel. Zavaros. Csak nincs idő, hogy gondolkozzam. Nyáron nem lehet gondolkozni. Ki kéne találni valamit. Felfő az agyam.

Anya megint fekszik. A hőség neki árt. Csak a tavasz meg az ősz jó. Azt mondja. Jeget tesz a fejére. Nem bírom most a könyveket. Azt a dolgot nem akarom. Csak ha nagyon-nagyon muszáj. Ha nem lehet ellenállni. Pedig megfogadtam. Amikor elsőáldozó voltam. Hogy ellenállok az ördög kísértésének.

– Pubi… hozzál egy kanna tejet…

– Kelj fel. Nincs semmi bajod. Nem fogok kannával végigslattyogni az utcán…

– Olyan pimasz vagy, Pubi. De majd megver az Isten…

– Abban te úgysem hiszel. És ne zavarj engem. Senki ne zavarjon.

– Viktor – mondja apa, és ágaskodik, hogy a fejemet elérje –, mi bajod? Miért beszélsz úgy velünk, mint kocsis a lovával?

– Mert unom – mondom.

– Mit unsz?

– Az egészet. A háborút, amit egyáltalán nem lehet érteni. És azt, hogy itthon kell dögölni egész nyáron. A cserkészekkel se engedtetek… sehova se engedtetek. A térre se, mert megvernek a csibészek.

– Én mindenhova engedtelek – mondja apa –, csak anyádra légy tekintettel, arra kértelek… és most is engedlek. Pénzt is adok. Csak ne igyál. Mert az nagyon káros szenvedély.

Tényleg. Azt is meg lehet kóstolni. Pfuj. Nem jó. A cigaretta se jó.

– Egyszer – mondja apa –, amikor egészen kicsi voltál, talán két éves, azt hitted, minden víz, ami üvegben van, és lehajtottad a rumot. Csuda beteg lettél.

Erre egyáltalán nem emlékszem. De akkor se bírom a szeszt. Hányingerem van tőle. És a szagát se nagyon tűröm.

A szagok, azok furcsa dolgok. A benzinszagot szeretem. A naftalinszagot is, a szekrényben.

Szeretnék benézni abba a fiókba, ahol anya valami apácaszappant tart. Amikor egészen kicsi voltam, megmutatta, nagy volt és illatos.

És azt a szagot is szeretem, ha a hónaljam izzad. Ezt mindenki tagadja. De azért olyan gyakran odadugják az orrukat a hónaljuk felé.

És amikor egészen kicsi voltam, azt is szerettem nézni, hogy az a Kári nevű maskara egy üvegbilibe csinált. Még azt is szerettem nézni, ami a vécében van, mielőtt lehúzná az ember. De ebben a lakásban azon a, hülye, piszkos kinti vécén minden leszalad azonnal, és mások szagát aztán kimondottan uuuutálom, anyáét is, amikor halszaga van, ez női szag, ki is dobom a feleségemet, ha ezt fogja produkálni.

Háromszor is végig tudom úszni az uszodát, három idegen fiú idejön, hívnak kártyázni a lépcső tetejére.

A kártya olyan, mint a társasjáték, de kell hozzá egy kis logika is. Ezek persze nem tudják mi az, hiszen polgáristák, sőt az egyik kifutó. Nem lehet velük barátkozni, csak a pénzemet akarják elnyerni, de én is nyerek, mert van logikám.

Még a nevüket se mondják meg.

Állunk a trambulinnál. Ezek ugranak. Jaj. Belöktek. Talán sose kerülök fel. Fulladok… Istenem, segíts!

Látom a napfényt. Röhögnek. Ez a három. Menjek nekik? Egyedül? Ha Imri itt lenne…

– Szarosok – kiáltom az öltözőajtóból –, műveletlen barmok…

– Ha még egyszer kitolod a pofád, agyonverünk, te giliszta…

– Legyen már valami – ordítom anyának –, ne csak krumpli meg káposzta…

– Ne nekem dirigálj! – kiáltja anya. – Hanem a kormánynak. Aki ezt a hülyeséget csinálja, hogy évek óta háborúzik, amíg a lakosságot képtelen ellátni… maholnap ott tartok, hogy a pénzemért se élhetek jól…

– Mi az – kérdezi apa –, már nem akarsz virágot szórni Hitler lába elé?

– Én sose akartam – mondja anya –, és mindig tárgyilagos voltam. Azt mondtam, ami igaz. Hogy van benne erő. És egyéniség. Honnan tudtam volna, hogy ilyen állapotok állnak elő?! Hogy képtelenek ennyi idő alatt dűlőre vinni a dolgot?

– Most már dűlőre viszik, ne félj – mondja apa –, a mi kormányunk se teljesen hülye. Még megsüthetjük a gesztenyénket, ha időben lekapcsoljuk a kocsit…

– Nem tudom, honnan szerzed ezeket a veszedelmes híreket mondja anya –, de nagyon árulásszaga van. Itt nem lehet kilépni. Dűlőre kell vinni és kész. De minél előbb, mert lassanként cipőt se lehet kapni. Csodálom, hogy annyi okos politikus nem látja be, hogy a lakosságnak kezd rossz lenni a helyzete. De azt egyetlen magyar ember sem akarhatja, hogy amiért annyi derék fiatal katona vére kiömlött, csak úgy veszendőbe menjen… Mert vannak, akik harcolnak – mondja anya, s mintha beszédet tartana, tüzes-piros az arca. – Sőt, egyesek meg is haltak… amíg mások irhabundát vásárolnak a kereskedőnéknek…

– Nélkülem már régen felfordultatok volna – mondja apa.

– Én nem – mondom sértetten. – Én bármikor fenn tudom magam tartani a spórolt pénzemből… és engem már talán önkéntesnek is felvennének.

– Elment az eszed? – mondja apa. – Igaz, jöhet még olyan idő, hogy nem is kérdezik…

– Te csak ne jósolj – mondja anya –, neked arra legyen egyedül gondod, hogy ezt a derék Grófot ne érje bántódás… nem tehet róla szegény, hogy zsidónak született.

– Piszkálódnak – mondja apa –, de nem merik nyíltan. Józan ország ez.

Én megpukkadok, ha még ötödikben is az Eőry! Ha ma sem ír Imri, azt jelenti, hogy a nyáron eszébe se jutottam. Oda a barátság.

– Imri. Legjobb, ha elülök mellőled. Ha egy büdös sort is rühellettél…

– Én írtam – mondja Imri. Ötször-hatszor is mondja, nagyon vörös, mozognak a gribellijei. Még több rajta a pattanás. Hazudik. Látom én azt. De nagyon kell. Hogy legyen egy barát.

– Jól van. Talán elkallódott.

– Amilyen a posta – mondja Imri. – Pláne tanyán. Pokoli unalmas volt. És pokoli, milyen egyhangúan élnek. És az a zaba! Gyomorfekélyt kapni a sok hagymától. Pedig van nekik. Ott terem, fütyülnek a jegyre… És volt ám valami.

Imrivel megtörtént. A valóságban. Az unokatestvére. Tizenhét éves. De nincs neki, csak hat elemije. Az kierőszakolta.

– Úgy ment, mint a karikacsapás – mondja Imri. – Csak egy kicsit röhejes, különösen utána. És az a sok hagyma… az a terjengő hagymaszag…

– De hogyan? Mégis?

Nem akar róla beszélni. Azt mondja, semmi. Mintha szomjas és iszik, annyi…

Imrinek nincs fantáziája. Vagy nem őszinte. Lehet, hogy az egészet kitalálta.

Én egy ilyen közönséges lánnyal, akinek hagymaszaga van és hat elemije, meg se tudnám tenni.

De miért nem mesél? Miért nem?

– Nem lehet azt elmesélni – mondja Imri, és elfordítja a fejét. Aki próbálta, tudja.

Az igazi barát nem titkolózik. Megosztja, amije van. A lelkét is megosztja. Imri a ceruzáját is sajnálta tőlem, de én megbocsátottam neki, mert egészen biztosan otthon hergelték, de most ezt se?

Nekem talán nem is szabad igazi barátra várnom. Nekem egyedül Jézus Krisztus lehet a barátom. Akit annyian meg akarnak tagadni. Legjobb lesz, ha nemigen szólok senkihez.

– Most mi bajod? – kérdezi Imri. – Nem jössz az egyletbe?

– Semmi, Imri, semmi. – Még mosolygok is. – Csak fáradt vagyok. És töprengenem kell néhány dolgon.

Imri nevet, de nem veszi észre, hogy egy kicsit megbántott.

– Pubi, mi bajod, miért nem vagy őszinte az édesanyáddal?

– Hagyjatok békén. Ne szóljatok hozzám, csak ha muszáj.

– János… mi van ezzel a gyerekkel? Csak nem keveredett bele ez is valamibe?

– Viktor… mint férfi a férfinak. Mi bajod?

– Hogy bírtok így élni? Hogy semmit se tudtok? Hogy ilyen buták vagytok? Csak a vállatokat vonogatjátok…

– De hát mit akarsz, fiam? A kenyered megvan. Nem ütünk, nem verünk, nem zavarunk ki az utcára, havat lapátolni.

– Mindig mást beszéltek, mint amit gondoltok. Még egymásnak is hazudtok, sőt nekem is! És közben Istent mondtatok. Akiben eszetek ágában sincs hinni…

– Viktor – mondja apa. Morzsolgatja a sálját. Már nem az a ronda fehér, az már lábtörlő az ajtó előtt –, igazságtalan vagy. Megzavarja a fejedet ez a helyzet. Isten létét úgysem lehet biztosan kideríteni. Azt csak az tudja, aki már odaát van. De onnan nem jön vissza senki.

– Hogy lehet így élni? Ha még ezt sem tudod biztosan?!

– Nem az a fontos, Viktor, hogy van-e, vagy nincs – mondja apa –, hanem az, hogy úgy éljünk, olyan tisztességesen, mintha volna.

– És te úgy élsz, ugye? – kérdezem. Most kell sarokba szorítani.

– Én igen – mondja apa, és sóhajt –, legalábbis igyekszem.

Most az irhabundás tyúkra gondol. Én meg arra a dologra, amit soha többé nem fogok csinálni.

Elkeserítő, milyen buták. Képesek belenyugodni, hogy semmit sem tudnak véglegesen. Én ezt nem így akarom. Ha lesz időm gondolkozni, végig fogok mindent gondolni. Részletesen. Logikával.

– Pubi – anya odahív az ágyhoz, felöltözve fekszik, ecetesruha a fején –, kisfiam, hogy állsz a lányokkal? Udvarolsz talán?

Olyan szelíd a hangja.

– Engem nem érdekelnek a nők. Azok csak bajba rántják a férfit. Karcsi bá’ se törődik a cserkészettel, mióta a nyakába ült egy nőci…

Anya nevet. Amikor kicsi voltam, akkor is így nevetett, amikor hasonlóról beszélgettünk. Csak akkor jobban állt neki, mert nem volt még tokája.

– Te kis bika… vigyázz! Aki korán kezdi, hamar kiéli magát.

Pont vele fogok erről társalogni.

Este van. Hallom, ahogy azt mondja apának:

– Te, János. Figyelj egy kicsit jobban Pubira. Benne van a korban… Látom a szemén. Egészen zavaros. És kék a szemealja.

– Fiúgyerek… mi történhet?

– Igaz… Ha te vén kujon létedre se röstellted, itt, a fiad szeme láttára viszonyt kezdeni egy gyerekes anyával, de hiszen szép anya is az olyan…

Hát ezért kell vigyázni a nőkkel. Mert fecsegnek. És milyen rondán. Most meg a Manusznénak mondja, a porolónál:

– Már a nőkön jár az esze, esküszöm… olyan, mint egy őrült…

– Addig örüljön – mondja Manusz néni –, amíg egészséges…

Hát nem hülyék a nők? Odaáll egy öregasszonynak rólam beszélni?! Arról, amihez még neki sincs semmi köze?!

Soha, de soha nem mondok el semmit egy nőnek. Ami az én belső ügyem. Soha, de soha.

Most meg apát szidja:

– Az ki van zárva, hogy csak négyszázat kapott volna… az ki van zárva… egy ilyen virágzó vállalkozás… eddig is megvolt a havi nyolc-kilenc… egyszerre négyszáz!? Elkopott az irhabunda?

– Értsd meg, Sári, a helyzet egy kicsit szigorodott. A Gróf már alig mer mozdulni. Egyre jobban korlátozzák. Már az én nevem se elég. Jobban belenéznek.

– Mesélje, akinek akarja. A Gróf mindig a talpára esik. Pénze van. pénzzel mindent el lehet intézni. Minden szervet le lehet főzni.

– Sári, nem tudhatjuk, mit hoz a holnap… egyszer fönt a kerék, másszor lent.

– …hacsak magát is be nem csapja!

Alig bírom hallgatni. Ahogy összevissza beszélnek.

– Beteg vagy? – kérdezi Imri.

– Nem, Imri, nem – mondom, és végigsimítok a hajamon, hogy azért Imri lássa, nincs minden rendben.

Imri nem látja, rohan az egyletbe és onnan zongorára.

De olyan büszke vagyok, hogy már két hónapja nem engedtem a kísértésnek, és nem tettem meg azt a gusztustalan dolgot. Isten ezt is figyelemmel kíséri, és beszámítja talán abba is, hogy én itthon alszom az ágyamban, és csak néha viszketnek meg fájnak az ujjaim, amíg a katonáknak…

„…most nincs nékem lábam. Csak térdem van, csak térdem.”

Azért szép volt az a vers. A Maróka se volt buta, csak olyan hülyén tálalta az egészet.

Ez az elalvás furcsa. Nem tudom nyakon csípni azt a pillanatot, amikor még nem alszom, és amikor már igen. Nem lehet. De azért én próbálom.

Még ébren vagyok. Még ébren. Még ébren… Egy nő. Kimászik az ágy alól, bemászik hozzám. Földig érő hálóingben. Fekete haja van. Középen elválasztva. Összeteszi a kezét. Engedd meg – ezt mondja –, engedd meg, hogy hozzád bújjak… gyere csak – mondom, jön, édesen meleg, könyörög, engedd meg, hogy megcsókoljalak, hagyom, édesen meleg, könyörög, engedd meg… megengedem neki, sír, az örömtől, én is sírok, minden olyan édesen meleg, hát itt vagy, itt voltál mindig…

Szép álom. Inkább: jó álom. Egyszer, nagyon régen, anya azt mondta, az ő álmai szépek. És legörbült hozzá a szája.

Ez nem bűn. Az álmairól senki sem tehet. És azt is éreztem közben világosan, hogy Istennek tetszik, Isten akarja, sőt, talán ő küldi nekem ezt a fekete nőt, aki engem úgy szeret, hogy szinte könyörög. Talán van is ilyen fekete nő, Ady is kívánta, emlékszem, és mindig csak mást talált helyette.

– Imri, olyan csodásat álmodtam…

– Aztán felébredtél, mi?

Szeretném, ha ugyanez a nő jönne máskor is. Ha alszom. De ez nyilván lehetetlen, mert az álomnak tudományos magyarázata van, és nem áll össze ugyanígy még egyszer a mozaik. De azért Isten is beleszól szerintem, ha egyszer létezik. Mert hogy létezik, az nem kétséges, ahogy a latin mondja, non dubium est, csak még utána kell néznem logikusan az egésznek, ha lesz rá időm.

És a pillanatot is el fogom egyszer csípni. Imri azt mondja, ez beteges dolog. Hogy én ezt akarom megtalálni, amikor éppen elalszom. Azt mondja, ez baromian felesleges. És még nem is hallott ilyet, és álmodni se szokott, mert aki napközben becsülettel kihasználja a testét, az éjszaka alszik, mint egy zsák. Különben az sem érdekli, hogy vannak olyan filozófusok, akik azt a tételt állítják fel, hogy talán maga az élet is csak egy nagyobb álom. Vagy mi. Az szörnyű volt, amikor egészen kicsi koromban, még a rózsafaragásos ágyamban, nem tudtam, ébren vagyok-e vagy álmodom. És ugyanazt álmodtam, ami egyúttal a valóság is volt, szóról szóra… Nem jó erre gondolni. Csak megkeveri az embert, és a végén nem jön el az a nő, pedig én már egy másikkal is kiegyeznék, de legalább ilyen édes legyen az is.

Nem. Ez nem álom. A spaletta csukva. Valami átvillog. A spalettán. Mint a villám. A tónál. Régen. De ez másképp villog. És olyan zaj van, mind a híradóban, a harcos részeknél.

Nem álom. Érzem, ahogy meghúzom magamon a szőrt. Anya beugrik, sikít.

– Pubikám, meghalunk… Pubikám, mindennek vége…

– Mi történt?

– Egész Pestet elárasztották… a bombázók… de most már igazán. Most már komolyan. Minden ég…

– Apa?

– Nincs. Talán valahol… azzal a nővel. Az egész város ég. Köröskörül…

Kinyitom a spalettát. Anya sikít, hogy ne. Látni akarom újra a nappali világosságot. A gyertyákat, ahogy lebegnek. A fényszórók egymásba akadó szárát. És a gép. Milyen a gép, ha lezuhan?

Nagy dörrenések.

– A pincébe! – sikítja anya – de most már késő. Nem merek az udvarra kilépni. Olyan mélyen aludtam, olyan mélyen…

Hát újra történik. Valami érdekes.

– Gyere el onnan, te őrült, gyere el onnan…

– Mit sikongatsz? Mit kell úgy berezelni?

– Meghalunk, Pubi… az egész várost el fogják pusztítani… ezek gyújtóbombák… hova bújjunk?

Szörnyűek ezek a nők. Nyilván nagyobb ellenséges kötelék támadta meg a fővárost. Hallatlan felelőtlenség, hogy ilyesmi megeshet. Amikor már majdnem vége a háborúnak. És amikor a múltkoriból tanulhattak, hogyan kell védekezni.

A tompa búgás erősödik.

– Jönnek – sikítja anya –, itt vannak a fejünk felett…

A nők iszonyúan gyávák.

Sivítás. A levegőből.

A fülem. Beszakadt a fülem. Por a számban. Az ablak csörömpöl. A kezem vérzik.

– Édes Istenem – mondja anya –, bocsáss meg nekem. Bocsáss meg nekem, az utolsó órában…

Lefekszem a földre, anya mellém. Becsúszunk az ágy alá.

Befogom a fülem. De a búgás így is hallatszik. Mintha zuhanna valami. Elmegy. Aztán újra és újra.

Ez nem fog elmenni, érzem, meg fogunk halni, ez az a perc, fiú a koporsóban, nekem már nem jár fehér koporsó, Istenem, kell, hogy legyél, bocsáss meg vagy segíts, hogy még ne most, mert még nekem gondolkoznom kell…

A fülem. Por.

Csend. A spaletta nyitva. De nem villog már semmi. Fekszünk. Anya liheg.

– Remélem, a bútorokon nem hasadt szét a szövet – mondja egyszerre. Kimászik az ágy alól. – Elmentek. Ne félj már, Pubika. Kijöhetsz.

– Én egy percig se féltem – mondom, és érzem a port a meztelen talpam alatt.

Csak az ablak tört be. Valahol ég valami. Nem nagyon közel, de nem is messze.

– Azt hittem, a szomszéd ház – mondja anya –, de úgy látszik, a látszat csalóka.

Az emberek mozognak az udvaron.

– Nekünk minden az utolsó percben jut eszünkbe – mondja anya. – Egyszer álmunkban üt agyon a bomba.

Nyalom a kezemet. Apró karcolás.

Apa jön, rohanva. Izzad. Mint egyszer, amikor szegények voltunk, és kirakott egy vagont, hogy meg tudjuk venni a cserkészruhát.

– Sárikám – kiáltja és sír, férfi létére –, azt hittem, beleőrülök… amikor láttam, merről jön a fény…

Csókolja anyát. Aztán engem.

– Szerencse… micsoda szerencse… de ez Isten ujja volt. Intő jel. Többé nem maradok el, Sárikám. Akárhogy erőszakolják. Akárhogy.

Isten ujja. Intő jel. Amikor azt se tudja, van-e?

Az a nő, az az édes, az ágy alól jött, könyörögve. Én meg bemásztam anyával az ágy alá. Nagyon féltem. Jobban, mint bármelyik álmomban. Amikor hallottam, hogy jön lefelé a gép. És a sivítás. És nem lehet elszaladni. És elrepülni sem. Nem tudtam volna elrepülni. Fekhetnék én is ott a gödörben, ha egy bombának úgy tetszett volna véletlenül, hogy a mi házunkra essen… Hiába földszint. Hiába.

Imri. Imri is félt biztosan.

– Én? – mondja Imri. – Jó hecc! Ha meghalok, hát kampec. Utána már nem érzem, addig meg minek rettegjek? Nálunk különben sem lehetett annyira hallani. Ultiztunk a fáspincében.

Kár, hogy Imri hazudik.

– Ismét terrorbombázás – mondja Eőryné –, hogy eltántorítsák kitűzött céljától a hős magyar népet… remélem, köztetek nincsenek gyáva nyulak?

Mindenki azt mondja, nem félt. És hogy meg fogjuk mutatni. Kovács kettő János nem szól, mosolyog. Olyan vicces bajusza kezd neki is nőni, mintha koszos lenne a szája körül.

Engem az nyugtalanít, hogy éjjel történik. Nem lehet rá felkészülni. És ez komoly dolog. Nem puszta hecc, ahogy tavaly, gyerekésszel hittem. Például tényleg megeshet, hogy álmomban ér. Én nem szeretnék úgy meghalni, hogy végig sem gondoltam bizonyos dolgokat. Váratlanul semmit sem szeretnék. A vérátömlesztésben is az volt a legrosszabb, hogy sose tudtam, mely napon.

Ha éjfélig nem jönnek, utána már nem szokás. Éjfélig fenn kell maradni. Vagy legfeljebb éjjel két óráig. Utána megúsztuk.

– Ne az iskolában aludjunk, Oláh – mondja Eőry –, micsoda katona lennél, te lekvárjancsi?

Röhögnek. Imri is, de amikor ránézek, ő legalább abbahagyja.

– Á – mondja anya az üvegesnek –, mester úr, ki van zárva, hogy ez rendszeressé váljon… pánikot akarnak kelteni. Nagyon drága nekik ilyen messzire eljuttatni a gépet…

– Figyelj rám – mondja Manusz néni –, készíts egy csomagot. A legszükségesebbel. Tartsátok az ágy mellett. És ne félj. Én nem tudok éjjel aludni. Majd beszólok értetek. Múltkor is kopogtam, de anyád nem merte kinyitni az ajtót.

– Ugyan – mondja anya –, ki van zárva…!

Apa jön haza.

– Most már becsaphat a bomba, Sári – mondja –, slussz a keresetnek… még jó, hogy nem csuknak le… feloszlatták. Az egészet. A Grófnak nem lehet. Itt állok teljesen pénz nélkül. Mit csináljak? Mit csináljak?

– Kár volt irhabundát venni a nőcinek – mondja anya. – De tudhattam előre. Amibe te belefogsz, abból jó nem származik. Pláne az ilyen Gróf-fajtákkal…!

– Nem érted, hogy a Grófot nyírták ki elsősorban? – ordítja apa. Neki is van családja, ők is kenyérből élnek…

– Majd el fog menni kétkezi munkára – mondja anya –, van munka elég. Hadigyárba. Mindenütt munkára fogják őket.

– Hát akkor én is kétkezi munkára megyek – mondja apa –, ötvenhét éves koromra!

– Mindenütt azt mondják: ha elvesznek valamit, elsősorban a keresztények kapják… elsősorban…

– Majd kérvényezni fogom – mondja apa –, addig is mihez kezdjek?

– Én csak egy nő vagyok – mondja anya –, nem az én dolgom, hogy kenyeret keressek…

– Elutazom vidékre – mondja apa –, a rumot meg a pálinkát még keresik… elutazom demizsonnal…

– Legalább ne terjessze – kiabálja anya –, senkinek ne mondja itt a házban… kisül a szemem, hogy átejtették…

– Anya – jut eszembe, apa már elment a demizsonnal –, nekünk van pénzünk. A bankba tetted.

– Fogod be a szád, szerencsétlen! Az annyi, mintha nem volna. Kell a háború után.

Nagyon kicsi riadók. Nem akarok félni. Igazán nagyon kicsik.

De most aztán nem jó a karácsony. Csak a szaga jó. A fenyőszag. Nézem a pénzemet. Háromszáztizenkét pengő. Nyolcvankét könyvet kaphatnék rajta.

– Eszedbe ne jusson elkölteni – mondja anya –, apád már rég elfelejtette. Jó lesz az még neked, ha bálozni kíséred a lányokat. A nők utalják, ha valaki smucig.

A gépek most megint nem jönnek. Talán lehet aludni rendesen. Manusz néni is megígérte, hogy felkelt, ha baj van, és ő mindig megcsinálja, amit ígér.

A diótörödés azt mondja, küszöbön a fordulat. A Führer olyan nagy hatású rakétákat kísérletezett ki, amelyek két nap alatt elintézik, amiért három esztendeje harcolunk. Borzasztó. Az ilyesmi nagyon veszedelmes. Szerintem velünk is megtörténhet. Hogy egyszer csak megjelenik egy ilyen rakéta a város fölött. Éjszaka.

Az éjszakák. Csak el ne aludjak.

– A fordulat nemsokára bekövetkezik – mondja Karcsi bá’ de nem hiszem, hogy ugyanarra gondol, mint a diótörödés –, a kultúrnépek nem hagyják sorsára a szegény magyarságot.

– Már nem soká tart – mondja Kovács kettő János is, de lefogadnám, hogy ő megint másvalamire gondol, egy harmadik dologra, nevetnék, ha a végén kiderülne, hogy az oroszokat várja, mert ilyen is van, apa mondja, az emberek egy része, akiknek eddig kevés jutott, így mondja, az oroszokat várja, vagyis inkább azt, hogy végre ők kerekedhessenek felül.

Én semmit sem akarok. Csak szeretném tudni, felvesznek-e a színészképzőbe. Hamarosan aktuális lesz, ez a néhány év elrepül, addig befejezik, s normális darabokat lehet játszani, például a Hamlet-et, ami most nemigen érdekes, mert Dániának nincs szava.

Határozottan unalmasak a híradók. Harc, hó, ágyútűz, zsákmány, boldog katonák. Még a foglyok is boldogok, hogy megszabadultak a bolsevista uralom alól. Ez szerintem hülyeség. Egyáltalán nem látszanak boldognak, ahogy mennek.

És én sajnálom is őket. Nőket nem látni fegyveresen. Pedig a film, a Negyedíziglen, egy ilyen nőről szól. Aki otthagyja női hivatását, és halomra öli a magyar katonákat, aztán egyet megszeret, de már késő. Térdelhet a sírjánál, és imádkozhat az Istenhez, akit megtagadott. Idegesítenek ezek a filmek. Ugyanúgy idegesítenek, mint a prédikáció. Hiába akarom, hogy ne idegesítsen, borzongok, ha hallom. Talán mert ki vagyok merülve, és szeretném, ha vége lenne a cécónak, és lehetne normálisan élni.

– Jé – mondja anya, és kikönyököl az ablakon, pedig még hideg van és köd is –, milyen érdekes tank.

Épp itt áll az ablakunk előtt. Terepszínű, foltos, és német katonák forgolódnak körülötte, elromlott, szerelik, azért tolatták ide a körútról. A diótörödés sürög körülöttük, hoz vizet nekik, a németek irtó kedvesek, mosolyognak anyára, anya visszamosolyog.

– Kuten Tag – mondja anya –, vo géc du?

Ilyenkor meg tudnám fojtani.

Az egyik német felel neki valamit, nem értem, pedig ötödik éve tanítják, de az élőbeszéd sokkal gyorsabb.

– Gyere már ide, Pubi – mondja anya –, te perfekt vagy… beszélgess egy kicsit velük. A német világnyelv. És most itt az alkalom, hogy gyakorold.

Beülök Manusz nénihez.

– Ez azt jelenti, kedves fiam – mondja Manusz néni –, hogy a németek nem engedik ki a markukból Magyarországot. Egyszerűen betelepednek.

– Van ebben némi igazság – mondja apa, hátizsákban hozza a teli demizsont, a cipője csupa sár és por, anya ránéz és fintorog. – Megdühödtek, hogy esetleg kilépünk.

– Ugyan, János – mondja anya –, a kormányunk hívta be őket. Az újság is írja. Hogy hathatósabb legyen a hadiszervezet… És amellett udvariasak… az egyik elvette a kezemből a szatyrot a kapunál. És besegítette az ajtóig. Elvégre szövetségesek.

– Nem tudom – mondja apa óvatosan –, jó-e ez nekünk…

– Nekünk? – kérdezi anya. – Nekünk se nem árt, se nem használ… ha már trógerolni kell az uramnak.

– Nekünk alatt én az országot értettem – mondja apa dühösen.

– Az ország! Hagyd te csak az országot békén – mondja anya –, még a családodat se tudod ellátni.

Valóban udvariasak. Kiabálnak is nekem mindenfélét, iskolába menet. Én is mosolygok, mégiscsak katonák!

Az iskolában, úgy látszik, nem tudják. Nem szól senki. Még Eőry se. Ő is befogja a pofáját. Lehet, hogy hadititok. Az újság is csak éppen megemlíti. Mellékesen. Karcsi bá’-nak rángatózik a szeme. Szép kis cserkész.

Imri azt mondja, észre se vette. Az ő utcájukban nincsenek tankok.

Most majd nem mernek jönni a bombázók. Hogy így tele vagyunk erős német hadoszlopokkal.

– Te – mondja Imri –, a zsidóknak valami sárga csillagfélét kell a kabátjukra varrni…

– Ne viccelj már. Ez egészen gyerekes dolog.

– Hát figyeld meg. Hazafelé. Megszámoljuk, hányan vannak.

Az ember, amikor már tizenhat éves, nehezen hisz el ilyen hülyeséget. Első gimnazista koromban azt hittem, én már mindent tudok, és nem tudtam elképzelni, hogy egy tanárt is lehet bántani. Meg általában nagyon okosnak képzeltem magam, pedig csak egy nagyfülű, ijedt fiúcska voltam, a fénykép is ezt mutatja, a matrózblúzban. De ma már nehezen tudnak nekem bármiféle hülyeséget bedumálni. Hogy felnőtt, értelmes emberek azt kívánják más felnőtt, értelmes emberektől, hogy sárga anyagból csillagot varrjanak a mellükre…?! Kíváncsi vagyok, lesz-e olyan zsidó, aki teljesíti ezt a marhaságot.

– Egy! – kiáltja Imri. Jó, de ez nagyon öreg, borzasztó széles kalapban, ez nem számít.

– Kettő…! – Fiatal nő, turbánban. Anyának is volt egyszer turbánja, most abban tartja a varrótűket.

– Három…! – Kövér férfi. Hajadonfőtt.

– Négy, öt, hat…!

Imri az arcukba néz. Nem szemtelenül, csak kíváncsian.

– Ne bámuld őket, Imri. Nagyon kérlek. Ha már ilyen gyávák, és ilyesmit első szóra megtesznek…

Két kisgyerek a szomszéd kapu alatt. Szoktam látni őket. A nagyobbik kíséri a kisebbet. Most is. A kisebbik le akarja tépni a sárgát a melléről, a nagyobbik nem engedi, ráüt a kezére.

Vajon mi lehet Steinerrel? És Sugárral? Aki két pengőt adott a missziónak?

És Hirsch tanár úrral? Vajon ők is megteszik? De miért? Mit tehetnek velük, ha nem?

– Anya, ez a sárga csillagozás ronda dolog.

– Azért csinálják, hogy valahogy megkülönböztessék őket…

– Eddig mindig azt hallottam, hogy hét mérföldről is felismerni, ha valaki…

– Na igen – mondja anya tétován –, mit tudom én… Mindig kitalálnak valamit… Gyere velem a községibe, szerzek hagymát, nem cipelem egyedül, és már nincsenek az utcánkban ezek a derék német fiúk…

– Manusz néni – kiáltja anya az udvaron –, hova tetszik sietni? Manusz néninek fáj valamije, nagyon szorítja a kezét a szívére, be akar az ajtaján osonni.

– Valami baj van? – kérdezi résztvevően anya.

Manusz néni felénk fordul, leveszi a kezét. A fekete, kopott kabátján sárga csillag. Manusz néni nekidől a porolónak. Sír. Még sose hallottam sírni.

– Jé – mondja anya, s igazán csodálkozik. – Nem is tudtam. – Aztán hirtelen ő is sírva fakad, megöleli Manusz nénit. – Édes jó néni, ne sírjon… mi szeretjük magát. Maga semmiről nem tehet… Kérvényezni kell. Lehetetlen, hogy ne tegyenek kivételt…

– Kedvesem – mondja Manusz néni, kibontakozik az ölelésből –, ne járjon be hozzám. Milyen jó, hogy nincs senkim.

Odaállok elé. Fel kell világosítani. Legalább ő legyen okosabb.

– Manusz néni, tessék azonnal letépni… ne tessék beugrani ennek a hülyeségnek. Ez szégyen! Aki kitalálta, szégyellheti magát, mert egy primitív barom…

– Hallgass – mondja Manusz néni, ijedten körülnéz, anya már megy kifelé –, fogadd meg a tanácsomat, fiam. Ne szólj semmit… hiába. Ha levesszük, megbüntetnek, még be is zárhatnak, ki tudja, hova… Vigyázz, mit beszélsz. Vigyázz.

– Apa, ez irtó fantasztikus… mind hordják. Még ez a Manusz néni is…

– Viktor, ne légy naiv. Már lassan felnőtt férfi leszel. Törvény van rá, nem érted? Még a Grófnak is kell, pedig ő aztán…

– A zsidó vagyont is zárolják – mondja anya –, és ki fogják árusítani, engedménnyel… a Mózert már le is pecsételték. Kíváncsi vagyok, mennyiért adják majd az ingeket.

– Ez közönséges lopás – kiáltom. Lehet, hogy a saját szüleim ennyire hülyék, hogy egy ilyen egyszerű dolgot nem képesek felfogni?! Ilyesmit nem lehet hagyni. A cserkészetben megtanultuk, hogy ahol tudunk, segítünk embertársainknak… és Isten parancsa is azt mondja: szeresd felebarátodat…

– Isten! – legyint apa. – Most gondolkozhatsz. Hogy mi van a világban. De én utálom ezt. Becsületesen akartam mindig pénzhez jutni. Most se fogok sorbaállni a zsidó vagyonért.

– Azt nem is magának tartogatják – mondja anya –, hanem a hungaristáknak. Ez a Lelkes diótörödés: valami karszalagot hord, fogadok, előbb lesz neki, mint magának…

– Megnézem a Grófot – mondja apa –, mégiscsak együtt dolgoztunk évekig. S ki tudja, merre fordul…

Az iskolában ezek süketek, vakok. Mindenki. A többi fiú is. Nem akarnak erről beszélni. Nem akarnak. Imri se akar. Azt mondja, az ő házukban nem is lakott zsidó. És hogy attól még nem lesz semmi bajuk, hogy meg vannak jelölve.

Kihirdetik a kötelező levente-foglalkozást. Karcsi bá’ hirdeti ki, de nem ám rövidnadrágban. És eléggé színtelenül.

– A leventét én nem vállaltam – mondja –, de muszáj. Ne legyen vita. Értjük, ugye?

Anya elmegy ahhoz a tanársegédhez, aki kigyógyított a kétoldali tüdőgyulladásból. Papírt szerez, hogy egészségi állapotom miatt nem járhatok leventére. Uuutálom azt a pasast. A hónom alatt fogott meg, s mint egy rongyot, kitett a szobából, hogy ne csámcsogjak.

– Ötven pengőért megadta – mondja anya –, kell most neki. A felesége zsidó, próbálja menteni. Nemes jellemvonás.

Imri megy a leventébe. Irtóra zabos.

– Még rosszabb, mint a cserkésztábor – mondja –, egy vadbarom azzal szórakozik, hogy a diákból poloskát csináljon…

Valamit tennem kell. Gondolkozni. Már nem álmodom. Zavar engem, a logikai képességemet zavarja, hogy Isten törvényei ilyen lazán érvényesülnek. Illetve, sokszor sehogy sem. Tegyük fel, hogy vannak olyan zsidók, akik valamit elkövettek. Miért nem azokat büntetik, külön-külön? De hát keresztények is vannak bűnösek. Ez a diótörödés megizéli a szegény lányokat, pedig azoknak csupa géz a kezük a rohadt csatos üvegeitől… mégsem szól érte a törvény… És a kisgyerekek sem lehetnek bűnösek, és Manusz néni se, mégis mindenki úgy csinál, mintha rendjén mennének a dolgok, még gúnyolódnak is az újságok, komoly újságírók. Legalább nekem kéne tisztáznom magamban, mi a helyzet. Talán akkor nem lennék ennyire ideges. Apa meg anya rendkívül korlátolt, nem is értem, miért kellett éppen ide születnem.

Isten mindent lát. Ami történik, azt is látja. Nyilván irányítja is az emberek sorsát. Amikor kicsi voltam, nagyon csodálkoztam azon, hogy az égből irányítja.

Ami a fejünk fölött van. Illetve, a talpunk alatt, mivel a föld forog és gömbölyű satöbbi, ismereteim birtokában… De lent a pokol van. Csakhogy nincs fent és lent. Akkor hol a mennyország? És hol van a halál után a lélek, ha elválik a testtől? A tisztítótűzben? Hol a tisztítótűz? És hogyan kel életre a lélek az utolsó ítélet napján? Miféle életre? Újra a testben? És a rosszak hogy ítéltethetnek örök kárhozatra?

Elég sok zagyvaság, ha lenne időm töprengeni rajta, felállíthatnék talán egy rendszert, amiben kitárulkoznak az összefüggések…

Az ima azért van, hogy meghallgassák a könyörgést. Azt mondják, a zsidóknak nincs istenük, de Manusz néninek van, sokkal inkább, mint az én szüleimnek, mert hallani a falon keresztül. Isten egyedüli, és nem oszlik többfelé, a szentháromság, az atya, a fiú, csak olyan képletes dolgok, amit nem lehet tisztán érteni, de a teológiában jártasok előtt teljes mélységben feltárul az igazság, mondja a hittanár úr, csak azt nehéz elképzelni, hogy trónol valahol egy fehér szakállú öregúr és intézkedik, és olyan memóriája van, hogy a milliárdos emberiségből még a szerecsen Szambót is számon tartja. De akkor a zsidók is beletartoznak ebbe az isteni nyilvántartásba, és nem görbülhet meg egy hajuk szála sem ártatlanul… ha pedig bűnösek, Isten dolga a büntetés. Itt valami nem stimmel…

Nagyon pórul fognak járni, akik ezt kitalálták. Szégyellni fogják magukat, de akkor már késő lesz.

Fütyülök a bizonyítványra. Már sziréna is van, hogy ha jönnek az ellenséges gépek, figyelmeztetni lehessen a lakosságot. Folyton ordít. Folyton szól. Mintha egyáltalán nem tartanák vissza őket a németek. Sőt. De azért a sziréna megnyugtat. Már nem lehet, hogy egyszer csak váratlanul, és végem…

A nyárra is fütyülök. Képtelenek egy új öltönyt venni. Betelt a vásárlási könyvünk. Hogy ilyen elemi szabadságjoga ne legyen az embernek, hogy annyit vásárol, amennyit akar? hogy ezt meg lehet szabni… és hogy én mit olvassak? Azt olvasok, amit akarok, engem nem érdekel, hogy Franz Werfel zsidó, én egyetértek a pofával, hogy ottmarad a hegyen, le se köpi már a világot, mert szerintem az emberek hálátlanok. Persze, nem is a háláért kell jót cselekedni, az atya megmondta. De az atya is elfogadott húsz tojást, ezért nem seggeltem be a parancsolatokból.

Attól még lehet Isten, hogy én a véges eszemmel nem tudom felfogni létezése körülményeit. Attól még lehet.

– Imri… te szilárdan hiszel?

– Kell hinni – mondja Imri –, de nem kell róla gondolkozni. Az nyugtalanít.

Bevásárolok Manusz néninek. Azt mondja, nem szolgálják ki az üzletben, mert mohón tolakszik, és felzabálja a többi elől a kacsát-libát. Ezt az újság írja, úgy uuuuutálom a hülye újságokat, inkább azt írnák meg, hogy marhára közelednek az oroszok.

Megint riadó. Nappal nem félek. A pincében határozottan szeretem a szagot, fűrészporszag, csak az a hülye légóparancsnok ne dirigálna, nő létére lökdös, de egyszer behúzok neki egyet, messze bombáznak, ezek már nem olyan rémesek, mint az az első, amikor be kellett bújni az ágy alá. Imri megy a tanyára. Azt mondja, hogy vidéken járja a hatodikat, nem látom rajta, hogy búsulna, nem érti, hogy akkor el kell válnunk, és vége a barátságnak?

A szomszédba költözött egy nő, a férje fronton van, asztalos, de azért a nő egész intelligens, háromhónapos kisbabája van, és a lába nagyon szép, azt hiszem, a Karádynak volt ilyen lába, és a haját is így hordja, középen választva, hosszan. Nagyon helyes nő, azt mondom neki, kezét csókolom, és ő azt feleli: van szerencsém, meg jó napot kívánok. A kisbaba nyamvadt, és sokat sír, alig tudja szoptatni, ezt nekem is mondja, megvitatjuk, egyen sok rántott levest, azt javaslom.

Valahol bombáztak megint, tőlünk csak a füstöt látni.

– Ezt a környéket hanyagolják – mondja apa –, a hadiüzemekre mennek meg a burzsujokra.

Mert ezek már orosz gépek. A búgásukról felismerni, sokkal mélyebben brummognak, és azt mondják, nagyobb a bombájuk is.

– Mindenki vidékre megy – mondja anya –, minden jobb ember, amíg a helyzet rendeződik. Mindenki kiviszi az értékeit. Ha most volna víkendházunk… ha most volna…

Nagy táskát visz, ma kezdik árusítani a Mózert a hungaristák. Szörnyű nagy a tolongás. A Mózer egészen öreg ember, nem tudom, miért nincs itt, hogy legalább szóljon.

Bedugom a harisnyákat az ingem alá. Ezeknek nem számít, elvették a másét. Én is elveszem tőlük, és amikor már rendbe jönnek a dolgok, és ez az egész disznóság kiderül, Mózernak visszaadom. Tessék, Mózer bácsi – ezt fogom mondani –, sikerült megmentenem tizenkét pár harisnyát… Hogy lássa, nem mindenki olyan. Ez gyerekesség, tudom, de mégis… A szándékot. Fogja értékelni. Hogy nem mindenki…

– Szegény Mózer – mondja anya, és próbálja a szatén melltartót a tükör előtt –, ha tudta volna, amikor tavaly még az istennek se akarta olcsóbban adni…

– Szégyellheted magad, hogy felveszed – mondom.

– Olyan impertinens lettél, Pubi! Teljesen megvadítottak. Egyszer még a nyakunkra hozod a rendőrséget. Ha én nem veszem meg, megveszi más.

Eldugom a harisnyákat az ágyam alá. Az ilyesmit nem kell meggyónni. Ez a lopás nem bűn. Gondolom, Isten jobban tudja, mint én.

A hülye Szeleczky tyúk csak sikoltozik a rádióban. Jön az orosz, jön az orosz, itt a vég… De nem, mert a hős magyar katonák feltartják! De hol, te hülye?

Uuuutálom az egészet. Imri azt mondja, a leventén a zsidókról is beszélnek. Hogy ezek csak látszat-intézkedések, és még mindig túl virgoncok Júdea fiai.

A cserkészlap még mindig jár. Anya azt teszi a vizespoharak alá.

„A volt cserkészek sok hasznát veszik a bolsevizmus és a nemzetközi zsidóság ellen vívott élethalálharcukban, amit a cserkészetben tanultak…”

Pfuj. Ez nem igaz. A cserkészt nem lehet ilyen piszkosságba belekeverni. A cserkész védi a gyengébbet. Legalábbis ezt tanították. Amikor ott álltam az udvaron, fújt a szél, tavaszi szél, csattogott a zászló, egészen összecsavarodott, és én olyan büszke voltam és boldog, hogy tehetek valamit ezért a kis Magyarországért… még most is érzem azt a boldogságot, és arra a pofára is emlékszem, aki beszélt, és elrángatták onnan, mert nem beszélt elég szabályosan, valami öngyilkosságról és a megakadt vérkeringésről szövegelt.

A cserkészetnek se lehet hinni, ez is csak arra való volt, hogy féken tartsanak minket, hogy ne legyünk a tanárokkal szemtelenek.

Miért gondolom, hogy ez is? Mi még? Ami csak kitaláció? Miért van ez a gondolat bennem? Amióta élek, nekem mindig volt Isten. Én soha ebben nem kételkedtem. Nekem házi oltáram is volt, persze, baromság, de hát kicsi gyerektől nagyon szép, és imádkozni is szoktam, misére csak azért nem megyek, mert egyedül unalmas, Imri meg ebben hanyag. Borzasztó lenne, ha most meginognék. Éppen most, amikor annyira szükség van Istenre. Amikor neki kellene beavatkozni ebbe az egész átkozott hülyeségbe…

Mert én nem tudom földi logikával elképzelni létezése körülményeit, az még nem jelenti azt, hogy nincs. Az nem bizonyíték. A bogár se tudja felfogni az embert. És az ember mégis létezik, a bogár felett, egy másik dimenzióban. Aki mértant tanul, abban az árnyaltabb gondolkodás képessége is kialakul. Csak persze fárasztó ezen töprengeni, és nincs is rá idő, segítek ennek a fiatalasszonynak, ha szól a sziréna, lecipelni a bőröndöt a pincébe. Manusz néninek is segítek.

– Nem az anyád az első? – kérdezi anya, három bőröndöt cipel állandóan, az egyik bőrönd tele van a nehéz, horgolt csipkefüggönnyel, amit még sose láttam az ablakon, arra vár, hogy majd egy alkalmas lakásban…! Hát csak cipekedjen, ha ilyen süket. Esküszöm, apának van esze. Hat napig is elmarad a demizsonjaival, majd egyszer ott vágja agyon a bomba valamelyik pályaudvaron.

A fiatalasszonyt Ilinek hívják. Engedi, hogy így szólítsam.

– Én Győző vagyok – mondom.

– Gyönyörű név. Az én fiacskám Ede. A férjem után. Aki talán már nem is él. – Sír.

– Drága asszonyom – így mondom –, az Isten hazavezérli. Akinek ilyen felesége van, az nem pusztulhat el idegen földön.

Bámul. Mint Eőryné, elsőben, amikor megmagyaráztam neki a nemzeti színeket. Meg a harmadikos fiú, valamikor régen, amikor nem hagytam, hogy Steinert csúfolja.

– Magácska nagyon jóérzésű fiatalember – mondja –, magácska biztosan jó férj lesz, mellőzi majd a brutalitást.

Valahol bombáznak. Remeg a világítás. Véletlenül hozzáérek a térdéhez.

– Pardon…

Mosolyog.

– Eduskának enni kell – mondja, és kiveszi a mellét. Előttem. És beadja annak a nyamvadt gyereknek, az nyávog, kiköpi.

– Én jobb gyerek lennék – mondom, iszonyú, hogy mondhattam ilyet, ilyen ízléstelent!

Ili mosolyog. Szinte kuncog, hangok akadnak meg a torkában.

– Maga kis hamis – mondja –, nana…

Alig várom, hogy újra riadó legyen. Most ezt az Ilit lehet beképzelni az álombeli nő helyére.

– Nem szeretem, ha egy férjes asszony körül sündörögsz – mondja anya –, pletykálni fognak.

– Na és – mondja apa –, egy fiúnak nincs vesztenivalója. Különben is, a nő csak ugratja.

Még csak az hiányzik, hogy engem egy nő ugrasson! Elvégre ennek még gimnáziuma sincs, én ősszel már hatodikba megyek, utána egyetem, és roppant olvasottságra tettem szert, erről fogok vele beszélni.

Hallgatja. Most messze vannak a gépek. Úgy hallgatja, mint Manusz néni, régebben, a tornász-történeteimet. Manusz néni kerül engem. Ül a sarokban, két hasáb fa között.

Azért én mindig leviszem a bőröndjét. Megsimogatja a fejemet, mintha kis srác lennék, ez bosszant, pláne Ili előtt.

– A könyvek gyönyörűek – mondja Ili, és szoptat. A mellbimbója barna, széles barna udvar van körülötte, anyának nincs, érdekes –, sajnos, én korán férjhez mentem, nemigen jutottam hozzá, de nagyon szeretem, ahogy magácska meséli… szép orgánuma van, csak egészen kicsit érezni, hogy mutál.

Ha köszörülöm a torkom, kevésbé érezni a régit.

– Megőrjítesz, Pubi – mondja anya. – Ne krákogj folyton a fülembe… ne krákogj…

Szeretném látni a gépeket. Ha ez a hülye légós Anni nem veszi észre, kiállok a pincefeljáróba. Aztán Ilinek elmesélem. A padlásra is felmegyünk. A házból. A bátrabb férfiak. Már nem félek.

Jönnek. Látni. Ezüstösen csillognak. Úsznak. A légós Anni ordítozik, leparancsol mindenkit, engem még a pinceajtóból is behúz.

– Az istenért, felelőtlen taknyos… meglátják a sapkáját!

Hülye. Több kilométer magasból! És ilyenekre bízzák a légoltalmi parancsnokságot. Én úgy megszervezném, hogy mindenki idejönne tanácsért.

Szürke sapka. Anya horgolta. Ronda, de lefogja a fejem búbján azt a rohadt forgót; mert azt végképp nem lehet kibírni, amikor égnek áll a hajam, amúgy is olyan puha szálú, ezt se tudom, kitől örököltem.

Mintha lett volna valamikor egy piros sapkám, de arra nem emlékszem, csak a kékre, azt szerettem, és a szemétbe került, a kék babos pongyola is, a cseresznyés kalap is, a ládaoltár a spejzban, a kiságy a spejzban, egy kesztyűt kinőttem, apa kidobta az ablakon, mindig történik valami, vagy cselekszünk, vagy az ember létezik…

Nem. Ez olyan, mint egy örvény. Mint elalvás előtt, amikor elfelejtem, hány éves vagyok. És az a narancssárga pont a szemhéjam mögött.

Ili megengedi, hogy megtapintsam a mellét. Hogy a tej mennyire duzzasztja.

– Ha valami történik – mondom neki –, rám számíthat, kedves Ilike.

Nevet. Imrinek is ilyen gribelli van az arcán, mint ennek az állán. Imri vidéken. Istenem. Mi lehet Imrivel? Nem ír. A barátom. Talán meg is halt. A réteken robbanó tollakat szórnak el, ami tőből levágja a gyanútlan, kíváncsi emberek kezét. És Imri olyan naiv, sokkal gyerekesebb, mint én!

– Csókolja meg Eduskát – mondja Ili.

Eduska borzasztó pisiszagú, kimondottan ronda pólyás.

– Maga egy nagyon helyes fiú – mondja Ili és suttog –, egyszer majd azt is elmesélem magának, hogy történt a nagy Edével…

A nyár vége felé jár. Imitt-amott égnek a házak, a mi környékünk aránylag ép.

– Kár az újságot nézni – mondja apa –, az ember csak idegesíti magát. Ha már a határon állnak, miért nem mondják meg nyíltan, elvesztettük, kész…?

– Az utolsó pillanatig van remény – mondja anya –, el tudja maga képzelni, hogy a precíz német hadvezetés a vesztébe rohan? Tartogatják a végső tromfot.

– Dajkamese – mondja apa –, de persze nem látunk a kulisszák mögé.

A románok kiléptek. Az újság írja. Hátbatámadás. Édes Erdély. Anya sír.

– Sári – mondja apa –, inkább töltsd meg a spejzot. Hogy legyen mit enni, ha netán…

– Az nem fordulhat elő – mondja anya. – Különben is, van egy zsák cukrunk…

Nem akarják megírni, mikor kezdődik a tanév. Pedig jó lenne. A hatodik érdekes osztály. És akkor Imrinek elmesélem ezt az Ilit. Ez egy rendes nő, csak boldogtalan, mert brutális férje volt. Azt mondja, brutálisan vezette be a szerelmi élet örömeibe.

Ili suttog. Az oldalfolyosón állunk, drót keretezi a lámpát, egy vödör is hever a közelünkben, ha netán oltani kéne a tüzet. Eduska alszik.

– Én összeszorítottam a fogam – mondja Ili –, de ő csak nem hagyta abba…

– Intelligens férfi ilyet nem csinál – mondom –, teljesen meg tudom érteni.

Soha nem fogom nyakon csípni azt a pillanatot, amikor éppen elalszom. Soha. Hiába nézem a spalettát. Minden sötét. Az agyamra mennek a rohadt fekete papírok is. Zizegnek, a rajzszög eltörik, a légós Anni ordít, hogy fel fog minket jelenteni, rászabadítjuk a házra az ellenséges gépeket.

Cipőt, mindent idekészíteni. Inget le se vetni.

Talán úgy intézem, hogy belecsókolok a szájába. Amikor panaszkodik. Csak Eduskát kéne valahova letenni. Hogy ne a kezében tartsa közben. Imri majd csodálkozik. Nem kell ehhez falura menni.

Jön Ili. Az ajtón be. A gyerek nincs.

– Ne bánts – ezt suttogja –, nekem ez fáj.

De én bántom, és ez végtelenül jó, hogy bántom, ő meg nyafog, összeteszi a kezét, te fijjú, dobd nekem…

– Ébresztő… riadó…

Ez a három üvöltés, ez valami új, a rádió is bemondja már, így biztonságosabb, tulajdonképpen izgalmas, ahogy fokozzák, légiveszély, lehet találgatni, zavarórepülés, anya már teszi a küszöbre a kufferokat, légiriadó, spuri, futás lefelé… Az iskola nem akar elkezdődni. Meddig tart ez így, hogy csak fülel az ember, fülel, aztán spuri, lefelé…?

Hol vannak a többiek? Mind vidéken? Miért nem keres engem soha, senki?

– Ilike, csücsörítsen… őrjítő, ahogy így csücsörít…

– Győzőke, maga egy nagy svihák… nagy-nagy svihák…

Előbb-utóbb megengedi. Csak útban van a gyerek a kezében.

Már bent vannak az oroszok. Az országban. A diótörödés azt mondja, a piszok árulók miatt. Akik a hadsereghól megszökdösnek, aztán csodálkoznak, hogy főbe lövik őket.

– Ön miért nem megy harcolni? – kérdezem. – Hiszen Ön hadköteles.

– Öcsém – mondja, és olyan dühvel néz rám, hogy egy kicsit félek –, nagyon kinyílt a csipád. Nagyon. Itthon is kellenek ám jó hazafiak. Akik figyelnek. És lecsapnak a döntő percben…

– Csak azért – mondom ravaszul –, mert ön olyan impozáns jelenség lenne egyenruhában…

Megenyhül.

– No igen – mondja –, sor kerül még arra is. Ha nagyon összeszeded magad, öcsém, még téged is beveszünk.

Hülye.

– Egyszer még pórul jársz – mondja anya. – Akkora pofád van. A házmesterné is mondta, hogy miért éppen egy zsidónő bőröndjét cipeled?

– A házmesterné le van szarva.

– Én is sajnálom a Manusz nénit – mondja anya – meg a többieket is… de látod, végül is nincs semmi komolyabb bajuk… Pesten nem is bántják őket. Vidéken meg, istenem, elviszik munkatáborokba, ellenőrzik a tisztálkodásukat…

Apa nem jár többé vonattal.

– Mellettem égett le egy egész szerelvény – mondja –, rengeteg halott. Ez a háború szörnyű. Az elsőnél is szörnyűbb.

Isten most már megelégeli. Hiszen már kenyér is alig van.

Imri még mindig nem jött haza. A mamája is utánament. A papája meg éjjel-nappal a vasútnál teljesít szolgálatot.

– Ili… egy csókot… na…

– Eduskának hozzon egy kis cukrot, Győzőke… Eduska nagyon rosszul néz ki…

A cukrot zsebkendőbe kötöm. Anya nem veszi észre. Ili a zsebkendő csücskét benyálazza, cukorba áztatja, Eduska mohón szlopálja.

– Tegyük ide az aranyost a homokzsákra – mondom.

Ili leteszi. Megcsókolom a szája mellett. Nincs ebbe semmi, de semmi nehéz.

– Többet ez nem fordulhat elő, Győzőke. Én tisztességes asszony vagyok. Majd magát is kitanítja valaki. Vannak nők, direkt erre – mondja Ili, és tényleg restelli magát ezért az egyetlen csókért, látszik, hogy rendes nő.

– Azért a kis Edust ne felejtse el – mondja. – Gondoljon rá, cukorral…

El fogom látni őket. A recsegés közelebb jön. A pincébe nem ér le a bomba. Ezt mindenki tudja.

Mi ez? Megint a por. A lezárt pinceajtó meggörbül. Sötétség. Iszonyú zaj.

– Anya – kiáltom.

Talán eltemettek minket a törmelékek. Nagy csend. Aztán sikítás. A légós Anni hangja:

– Lakótársak, tartsuk meg a fegyelmet… van vészkijárat…

Petróleumlámpa lobban.

– Nincs semmi baj – mondja anya, jön a belső térből –, nem a mi házunk volt, Pubi. Csak szembe.

Lefújják a riadót.

A házat akarom látni. Szembe.

Csak a felét találta. Nem engednek közel a tűzoltók. A felét. Mintha levágták volna. A szobákban áll a bútor. Mint a kirakati babaházaknál, ha leemelik a rákapcsolt oldalakat. De a pincébe is beszaladt. Hordágyak. Ásó. Újságpapír. Sorba fektetik őket.

– Pubi, ne nézd – mondja anya és a karját simogatja –, nem jó az ilyet nézni.

Sorba fektetik őket.

A földszint is. A pince is.

A mienk is lehetett volna. Én az Ili mellett álltam. Mégis azt mondtam: anya. Miért?

Apa megint lohol. Próbált pénzt szerezni, eladta a maradék szilvóriumot. Csókol.

– Hála istennek, hogy nem ti… hála istennek…

Ebben van valami iszonyúan primitív. Azért hálálkodni, hogy más halt meg helyettünk. Ettől is undorodom. Mindentől undorodom. Most ez az Ili se kéne. Talán a férje is meghalt.

– Most már nem tarthat soká – mondja anya –, ha a napokban nem vetik be azt a fegyvert, én is kezdek kételkedni…

– Nincs ezeknek semmiféle fegyverük – mondja apa. – Figyeld meg, néhány hónap múlva itt vannak az oroszok…

– Nem lehet kiigazodni – mondja anya nyafogva –, a rádió is összevissza beszél… mondja a városneveket, de mindig összevissza… csak megmondanák… csak meg…

Nem kezdik az iskolát. Imri nem ír. Talán széttépte egy robbanóceruza.

Legjobb, ha el sem alszom. A rádió világít. Szeretem ezt a sárga sugárzást. A szünetjelet. És hogy még mindig énekelnek. Kis cigaretta, valódi finom, oly illatos, enyhe, mint rózsaszirom… légiriadó, légiriadó… már alig van fokozat. Alig. Bácska, Baja, Budapest. Bácska, Baja, Budapest.

Távolabb esnek.

Ili úgy csinál, mintha haragudna. Talán, hogy akkor a szétbombázott ház jobban érdekelt.

Nagyon szép ősz van. Nemigen esik. A Karády eltűnt. Kém volt, azt mondják. A pénzemet el kéne költeni. Könyveket venni. De észreveszi az anyám. És kell a háború után, akkor végre elkezdem a társasági életet, s ahhoz pénz kell, Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. Nem kéne az Istent pénzügyekbe belekeverni. Igaz, hogy az atya elfogadott húsz tojást. Ha úgy képzelném, hogy Isten fent van, akkor ugyancsak csodálkozhat, hogy tőle hajigálják a gyilkos bombákat… ha ilyen primitíven fognám fel, ami távol áll tőlem, erre nyilván van más, ésszerű magyarázat, csak ezekben a háborús időkben nem lehet ezzel foglalkozni. Annak is nyilván megvolt az oka, hogy miért éppen a szemközti házat találta el a bomba, és az egyik miért maradt életben, és a másik miért halt meg… céltalanul nem történhet. Az annyit jelentene, mint tagadni Isten létezését.

Ijesztő. Hogy talán nincsen. A feltételezés. Mintha hideg volna, és visszavonult volna minden. Csak a semmi maradt a helyén. Épp ezért lehetetlen. Nekem erősnek kell lennem ezekben az órákban, Isten számít a híveire, és meg fogja mutatni, hogy érdemes! Manusz néni sem csügged el. Imádkozik. Hallom a pincében, mindenki hallja, hiába mosolyognak rajta gúnyosan.

– Hallottátok – mondja apa. – A rádió… a kormányzó szózata… Végre kiléptünk.

– Jézus Mária! – anya összecsapja a kezét. – Beengedik az oroszokat?

– Nem kértek azok engedélyt – mondja apa –, én ismerem őket még tizenhétből… karakán gyerekek.

– Jézus Mária, hallgasson, maga bolond… Hogy fajulhatott idáig, amikor szinte pillanatok alatt nyomult előre ez a sok bátor katona…

– Én tudok néhány szót oroszul – mondja apa –, nektek nem lesz bántódástok.

A diótörödés a járdaszélén ül, és törölgeti a szemét az öklével.

– Piszok árulók – mondja –, bebörtönözték a hű fiakat… az igazi vezéreket… a piszkos arisztokraták, zsidóbérenc gyárosok…

– Érdekes ember – mondja anya –, hogy így odavan. Tiszteletre méltó.

A házmesterné is helyesel. Csak így, egyszerre, és nyakunkon az orosz…?

– Én mindent olvasok – mondja a házmesterné –, képek is vannak a Magyar Futár-ban…

– Jujj… – mondja anya –, nézze, hogy borzongok…

– Legyünk óvatosak – mondja a légós Anni, és felteszi a fejére a védősisakot. Irtó hülyén néz ki, van vagy harmincéves és nincs férje.

Mindenesetre, ha most véget ért, megkezdik az iskolát, nekem szükségem lesz a pénzemre, hogy egy-két normálisabb ruhadarabot vehessek magamnak. Ili is elmegy, vissza, vidékre, fő, hogy legalább megcsókoltam, az is valami. Imri visszajön, talán csak a posta szórta el a levelét, Isten majd elintézi, hogy helyreálljon minden. Hátha nem is olyan vadak az oroszok, és apa ismeri őket.

– Hála Istennek – a diótörödés megkocogtatja az ablakot. – Nagyságos asszonyom, hála Istennek… Szálasi átvette a hatalmat. Él még a magyarok Istene!

– Ki az a Szálasi, te anya?

– Mit tudom én – mondja anya –, egyszer mintha láttam volna a képét, Horthy nem szerette, még börtönbe is csukták…

– Ez egy őrült – mondja apa –, ennek mindegy, csak érezze a kezében a hatalmat… ha csak pár órára is…

– De hát mit akar? És kicsoda?

– Honnan tudjuk azt mi? – kérdezi anya. – A diótörödés biztosan tudja… de nem merem megkérdezni.

– És hol van Horthy?

– Nyilván védett helyre szállították. Öreg már az az ember… És te, Viktor, az ajtón ki ne lépj. Megértetted? Mert miszlikbe hasítalak, ha belekeveredsz valamibe… Tele van az utca nyilaskeresztes taknyosokkal…

Tulajdonképpen lehet ebben valami hősies. Hogy az utolsó percben, a biztos halál tudatával szembeszegülnek az ellenséggel. Ez már többször megtörtént a történelem folyamán, a török ellen, lásd végvári harcok, vagy Rákóczi és negyvennyolc… nem értem, miért gyalázzák őket. Ha úgy döntenek, hogy ők az utolsó csepp vérükig harcolnak. A Hadak Útján ragyognak a csillagok. Amikor egészen kicsi voltam, még a régi lakásban, ahol máriaüveges kályha volt, kiálltam a gangra, és az eget néztem. Szerettem volna én is a vitézek közt lenni, a Hadak Útján…

Csak pofázok meg heverészek, amíg mások kockáztatják az életüket. Talán el kéne mennem valahova, a diótörödés megmondaná, hol kell jelentkezni, de a diótörödés valahogy egy hülye.

– Ki nem mozdulsz – mondja apa. És áll az ajtóban –, amíg az én kenyeremet eszed, nem viszed vásárra a bőrödet.

Egyszer elfelejtkezem magamról, és bevágok neki. Kibírhatatlan ez az alamuszi gyávaság. És a sötétítés. A légós Anni az agyamra megy. A fénycsíkjaival. És a kenyéradag. Egy galambnak is kevés. Pedig anya nem szereti, én eszem az övét is.

Megint riadó. A házmesterné sír. Az unokája elesett. Manusz néni beteg, tüdőgyulladása van, a pincébe se tud lejönni, anya nagyon rendes, visz neki teát plantából, még cukrot is tesz bele, egy kanállal.

A könyveimet bepakolom, hogy ha bomba érné a házat, valahogy védve legyen. Hacsak nem éppen telitalálat. Emlékszem, első alkalommal az ágy alá bújtam. De akkor még gyerek voltam szinte, most férfi. Csak azért nem szököm ki az ablakon, mert nem akarom, hogy az öregek teljesen kikészüljenek.

– Mindenki magyar… mindenki egyforma. Nincsenek többé rangok – kiabálja a diótörödés, hatalmas karszalagja van, ő a körzeti megbízott.

– Te János – kérdezi anya –, ez nem olyan kommünféle?

– Ugyan, Sári – mondja apa. – Ez egy agyrém. A Gróf teljesen odavan. Ki kell neki menni a lakásából, ismeretlen helyre…

– Mondom, hogy kommünféle… – erősítgeti anya makacsul.

– Hogyhogy ki kell mennie, apa? Miért?

– Összetelepítik őket.

– De miért? A saját lakásukból…?

– Törvényt hoztak rá… ki lát ebbe bele?

Törvény. Amikor egészen kicsi voltam, azt hittem, Isten törvénye van legfelül. És ahhoz kell az emberinek alkalmazkodnia.

– Képzelem – mondja anya –, ez a Gróf hogy meg van ijedve…

– Nem ismerni rá – mondja apa –, könyörög, hogy segítsek… de mit tehetek én…?

– Semmit, János, semmit, az Istenért… – mondja anya – ha egyszer törvény van.

Sugár. Steiner. Mózer. Hirsch. És a többi. Csak úgy egyszerűen, gyerünk máshová?

– Még a bútort se vihetik – mondja apa. – Holnap jönnek értük. Csak meghatározott súlyú csomagot.

– Ilyet még nem hallottam – csóválja anya a fejét –, és mi lesz azzal a rengeteg drága holmival? A porcelánok? A szobrok? A szőnyegek? Amiket láttam azon a szilveszteren…

– Gróf arra kér – mondja apa habozva –, hogy vegyek magamhoz valamit. Legalább az ékszereket. De én mondtam, hogy lehetetlen…

Anya töpreng.

– Azért ennyire nem szabad elzárkóznunk – mondja – …az ékszereket át lehetne venni. Ha még nincs felírva.

– Gondolod? – kérdezi apa. – Megkockáztassuk?

Anya néha nagyon rendes tud lenni. Én is ezt tettem a harisnyákkal. Mózernek megőrzöm.

Riadó. Ili nem beszél velem. Nem tudok több cukrot lopni, anya zárja a spejzot.

Már közelednek. Nem félek túlságosan. Azok is emberek, nem bántják, aki őket nem bántotta. Ez a logika.

Apa hozza az ékszereket. Jól elsötétítünk. Veszélyes dolog ez.

Lila bársonyzacskóban vannak, felirat is mellékelve héber nyelven, nyilván valami igéző, tolvajok ellen vagy áldás…

Három pecsétgyűrű, egy nyaklánc, két világoskék zafír fülbevaló, egy nyakkendőtű, briliánssal.

– Érdekes – mondja anya, s turkál a zacskóban –, azt hittem, sokkal, de sokkal több van nekik…

– Feltehetem a nyakkendőtűt? – kérdezem. Mert az a legszebb.

– Isten ments – mondja apa, beköti a zacskó száját –, és úgy hallgass róla, mint a sír. Az életünkkel játszunk… Remélem, meghálálja, ha visszajön.

Anya üres befőttesüvegbe teszi, fűrészport önt rá.

– Testvérem – mondja a diótörödés –, maga már nyugodtan fegyvert foghatna… elengedhetné a mama szoknyáját…

– Ó – mondja anya és behízelgően mosolyog –, Viktornak nincs is más vágya. De sajnos, orvosilag tilos. Súlyos szervi baja van…

Szörnyű, hogy tud hazudni.

Most jönnek a mi házunkba. Ezek a fekete egyenruhás fiúk. Nem hiszem, hogy gimnazisták. A mi osztályunkból egy sincs. Fújják a füstöt, halálfej, pfúj, micsoda ízléstelenség és giccs is. Valamikor szerettem a giccset, de most már uuuuutálom, viszket tőle a hátam. Amellett roppant fölényesek. Nem lenne jó velük verekedni. Abszolút nem ismerik a tisztességes modort, nem is köszönnek.

A diótörödés bejön az udvarba, jobbról-balról megcsókolja őket. Ez fix, hogy buzi.

– Viszik a zsidókat – mondja anya. – Nálunk kettő van. A másodikról az a volt mozitulajdonos és a szegény Manusz néni.

– Manusz néni lázas – mondom –, nem kelhet fel. Járni se képes.

Anya habozik. Aztán odalép a diótörödéshez.

– Drága jó testvér – mondja –, jöjjön csak egy pillanatra…

Aztán hallom, hogy azt mondja neki, búgó, lágy hangon:

– A Manusznét ne vigyék. Nem ártott a légynek sem, minden családtagját az előző háborúban vesztette el… maga, aki roppant érző lélek és intelligens ember, biztosan megérti, hogy rugalmasnak kell lennünk, és csak oda szabad lesújtanunk, vasököllel, ahol ellenség tanyázik…

Szédületesen jól csinálja. Rendes a muter. Most nagyon rendes.

A diótörődés lehunyja a szemét. Meg van hatva.

– Asszonyom – mondja –, én teljesen együttérzeti az ön szavaival. Ha rajtam múlna, tennék is kivételt. De sajnos, nem rajtam múlik. És a nagy történelmi változások mindig megkövetelik az ártatlan áldozatokat. Az egész zsidóság fizet most a bűneiért. Nem lehet a kollektív büntetésből egyeseket kiemelni, mert akkor az egész nagyszabású akció meginog… Különben is, nem lesz semmi bántódásuk. Akár gettó, akár munkatábor, rendszeres orvosi ellátást kapnak, és a győzelem után megnyugtatóan gondoskodunk a helyzetükről… Addig is lehetetlen, hogy ezekben a válságos órákban a város szívében hagyjuk a veszedelmes gócokat…

– Hát maga tudja – mondja anya, nagyon halkan, és behúz magával az előszobába. Rátolja az ajtóra a reteszt.

A diótörödés megmutatja az ajtókat. Aztán kimegy a kapun.

Nem látom az üvegen át, hogyan hozzák le a másodikról a mozist. Manusz nénit két feketeruhás támogatja a hóna alatt, hálóinge a kabát alól kilóg. A haja fésületlen. A harmadik fiú csomagolópapírba tekert plédet visz utána, és egy egészen kis neszesszert.

– Manusz néni – mondja anya, de úgy, hogy nem hallatszik ki –, Isten vele. A jó Isten vigyázzon magára.

Manusz néni idepillant az ajtónkra. Nem bírom. Nem bírom ki a szemét.

– Te őrült – mondja anya, és csimpaszkodik a karomba. – Visznek utána téged is…

– Pfuj – mondom. Már csend van. Manusz néni lakásán pecsét. Pfuj. Undorodom tőletek. Gyáva csürhe. Rohadt, rohadt világ.

Anya nem tiltakozik.

– Olyan fiatal volt még – mondja aztán –, mégis megölték őt is…

Azt a nyavalyás katonatisztjét siratja.

Imri. Ezt meg kéne Imrivel beszélni.

Nincs. Nincs itthon.

Egy hónap múlva karácsony. Fenyőgallyak. Romok. Nincs kedvem hazamenni. Csak jajgassanak. Csak idegeskedjenek. Gyáva patkányok. Nincs villamosra pénzem. Pedig már bárhová el tudnék menni vele. Gyerekkoromban pánikszerűen féltem, mi lenne, ha egyedül kéne utaznom. A sok szám között eltévednék, azt se tudnám, merre. Azt hittem, meg se lehet tanulni, melyik kocsi merre visz. Most már mindent tudok. De nincs kedvem. Hova mehetnék? Kihez?

Műsoros estek. Hirdetések. Talán még sincs akkora baj. Járnak az utcán. Nevetnek. A saját fülemmel hallom. Két lány. Nevet.

Az utca közepén is mennek, lassít a villamos.

– Zsidók – mondja valaki mellettem. Aztán, mintha elharapná a nyelvét, elhallgat.

Sokan vannak és nagyon nehéz a csomagjuk. Gyerekkocsit is tol az egyik. Békések, mintha sétálnának. Egészen lazán megy mellettük a négy karszalagos is. A puska hanyagul lóg a kezükben.

De hát miért hagyják ennyire magukat? Hát miért ennyire gerinctelenek?

Egy asszony, olyan anyaszerű, hirtelen a melléhez nyúl, majd félig letépi a csillagot, csomagját félredobja, villámgyorsan kiugrik a sorból, felkapaszkodik a lassító villamos lépcsőjére. Mindannyian látjuk, senki se szól, jól van!

A villamos nem tud haladni, a síneken vándorol a csoport.

Az egyik kicsi, szőke karszalagos észreveszi az elszórt csomagot. Füttyent a társának. A menet leáll, a másik három lekapja válláról a puskát, és ráfogja a zsidókra.

A kicsi, szőke körülnéz, megállítja a villamost. A nő furakszik befelé, a kocsi tömött. És az emberek – szinte egymás nyakába mászva – elkülönítik maguktól, a csillag nincs rajta, mégis világosan megismerhető, ahogy ott áll a peronon egyedül, kezét a mellére szorítva, mintha még mindig takarna valamit.

A kicsi szőke felnyúl, megragadja a karját, le akarja rántani. A nő nem hagyja magát. Belekapaszkodik a mozgó rácsba. A kicsi szőke ránt rajta még egyszer, dühös, a nő erősebb, lóg az ajtórácson.

A peron már teljesen üres.

A kis szőke megunja, megfordítja a puskáját, és fejbe vágja vele a nőt.

A nő lefordul a kocsiról. A kalauz füttyent, indulnak tovább, néhány kíváncsi az ablakon kinéz.

A nő a járdán fekszik. Vér folyik a fejéből, igyekszik a kabátját a vértől megtisztogatni.

A kis szőke hóna alá nyúl, fel akarja állítani. A nő visszaesik. Estében leveti a fiú sapkáját, a sapka beleesik a vérbe.

A kis szőke elfárad. Sajnálja a sapkát. Odanyomja a puska csövét a nő füléhez, valami csattan.

– Dehogy – mondja mellettem egy pasas halkan –, csak megijeszti. Nem lehet egy nőt csak úgy agyonlőni, nyílt utcán…

A második kísérő hoz a sorból egy fehér berliner kendőt. Rádobják. Indulnak tovább.

A csoport nem néz vissza.

– Képesek itthagyni – mondja egy fiatalasszony –, amíg fel nem oszlik.

Nekem most hánynom kell. Csak hazáig kibírjam.

– Hol voltál, te lelketlen? Anyád a két szemét kisírta… nem vagy képes megérteni, hogy már nem lehet büntetlenül sétálgatni, lányokra vadászni?

Hányok. Az előszoba szőnyegre.

És hirtelen érzem. Amit sejtettem. Csak nem akartam az eszemnek engedni. Csak hülye voltam. Szentimentális hülye. Akit mindenki az orránál fogva vezethet.

Nincs. Nem is volt soha.

Senki sincs. Se felettünk, se alattunk, aki számot vetne dolgainkkal. Aki törődne az emberrel, aki megbüntetné a férgeket, és megvédené az ártatlanokat.

Manusz néni. Hogy imádkozott. Milyen hangosan. Az anyámat, amikor beteg volt, megetette.

Mert attól még lehetne isten, hogy én logikailag nem tudom felfogni. A térbeli helyét, minőségét és céljait. Attól még lehetne. De ezért nincsen.

– Azt az egyetlenegyet lőtték agyon – mondja anya, vigasztal. – De a többit nem bántják, csak nem szabad ellenszegülni.

– Azért mondtam, ne mászkálj – mondja apa –, minek ilyesmit látni? Minek?

Nem akarom a fejemet a homokba dugni, mint a strucc. Nem akarom, hogy még egyszer félrevezessenek. Még megtakarított pénzemet is kicsalták tőlem, a nemlétező istenüknek. A nemlétező missziónak. Majomparádéba öltöztettek, árvalányhajat tűztek a kalapom mellé, azt írják, a cserkészek örülnek, a harcban nagy hasznát veszik, és vesszenek a zsidók. A cserkészek mondják ezt, a lapjukban írják, Karcsi bá’ is nagyon elhallgatott, nem mondta: tévedés, fiaim, ezek nem mi vagyunk, ne higgyetek… senki sem szólt.

Ha egyet agyonlőhetnek, és nem lesz bántódásuk, akkor mindegyikkel megtehetik. Ha elvihetnek valakit a lakásából, csak úgy, és erre még törvényt is hoznak, akkor mindent lehet.

Gyűlölöm őket. És magamat is uuutálom, hogy évekig így félrevezettek, istennel és egyéb dajkamesékkel, haza és Magyarország… Egyszer kaptam egy szentképet, elveszett, kidobták, de tisztán látom magam előtt a korhadt deszkapallót, alatta a zúgó, őrjöngő habokat, a rongyos fiúcskát, és az angyalt, hatalmas szárnyakkal, ahogy óvja… a színeire is emlékszem, Rembrandt-színek voltak, ahogy Hirsch mondaná, szegény, ugyan hol van most az őrangyal, Manusz nénié, a halott nőé a berliner kendő alatt, és a többieké…

És az oroszok közelednek. El fogják a föld színéről pusztítani ezt az országot, amelyik ilyen ostobán, ilyen sötéten védekezik, az utolsó percekben is, és újságot ad ki és pofázik, pofázik, miközben hullnak a bombák…

– Imri! Imri!

Imri az, megnőtt, szerintem ez már túlzás, milyen erős, jön, nevet, a gribellik…

– Imri… már úgy féltem, hogy valami…

– Ugyan – mondja Imri –, csak nem jöttem vissza előbb. Most már muszáj, mielőtt körülzárják Budapestet… Hát mi van, öregem?

Hátba vág, látom, örül, Imri az egyetlen, aki megérti.

– Nálunk is – mondja, sokkal komolyabb, mint régen –, a faluban… szekéren vitték keresztül őket. A szomszéd faluból, ahol egy-kettő akadt. Vizet is adtam az egyiknek, amikor a csendőr nem látta.

– Legalább nekünk kéne valamit csinálni – mondom –, hiszen isten nincs. Ez bebizonyosodott.

Imri legyint.

– Agyonlőtték… a nyílt utcán… egy fiú… – mondom.

– Légy nyugodt, hogy felelősségre vonták érte – mondja Imri –, légy nyugodt… el kell nekik számolni a létszámmal, Németországban. A papám mondta, hogy ki is visznek belőlük. Vagonokban, munkára.

– A lakásukból elhordják a bútort… lefoglalják…

– Azt írják, elárverezik. És a befolyt pénzből kártalanítják a zsidóságot, a törvényben előírt mértékben…

– A törvénnyel hagyjál békén, Imri… A törvény egy nagy disznóság…

– Mert keveset mozogsz – mondja Imri –, azért vagy így begolyózva. Mit tehetnénk mi ketten?

Nálunk a spejzban, a stelázsi fölött van egy mélyedés. Ha a stelázsit meghosszabbítanám, a mélyedés nem látszana. És az a mélyedés akkora, hogy öt-hat ember elférne benne, szellőzője is van az udvarra. Ha kibélelném pléddel, egy villanyrezsó, gyertya, el tudnék bújtatni néhányat. Pláne gyereket. Olyat, mint Sugár. Csak össze kéne őket szedni. Amíg mind el nem viszik.

De hát ez csak képzelgés, amire kiskoromban olyan büszke voltam: fantázia. Egyet se tudnék behozni az ajtón. Anya nem engedné. Aki rejteget, azt felkoncolják.

Különben is: talán mi is elpusztulunk hamarosan. Közelednek. Hallom az ágyúikat. Hiába írja az újság, hogy feltartjuk őket. És hogy a németek készülődnek. Titkos fegyver. Csapda. Hiába.

– Lassan gondolkozni kezdek azon – mondja anya –, ne szerezzek-e be egy kis tartalékot… ha esetleg bezárnak az üzletek…

Nem érdekel, mit csinálnak. Ez az egész, amit ők életnek neveznek, céltalan. Fütyül egy golyó, jön egy repeszdarab és vége. Niksz túlvilági élet. Niksz mennyország. Niksz pokol.

Alig érdemes élni. Alig érdemes. Amikor még gyerek voltam, annyira hittem, hogy én valami különlegeset tudok. Hogy csak rám várnak, hogy engem meghallgassanak, és mindenki el lesz ámulva, hogy erre még nem jött rá az emberiség. Pedig hát semmi sincs. Néhány üzekedő baromnak eszébe jut, hogy gyereket csináljon, mert közben néhány percre jó nekik, aztán ez a gyerek növekszik, teletömik hazugsággal, ha pechje van, lemészárolják, ha szerencsés, magától rohad meg előbb-utóbb.

A bombázók már nem jönnek.

– Talán fordul a kocka – mondja anya.

– A front – mondja apa –, már itt vannak. Nem bolondok a saját katonáik nyakába szórni.

– Én félek tőlük – mondja anya –, a községiben mesélik…

– Én tudok oroszul – mondja apa –, neked nem eshet bajod. Nem olyan gyerekek azok. Annyit nem változhattak huszonöt év alatt…

– Rá fogsz fizetni – mondja anya –, hogy így terjeszted…

– Nem terjesztek én semmit – mondja apa. – De te is tartsd a szád. A Grófot is elvitték. A családjával.

– Fogja az bírni a munkát? – kérdezi anya.

– Gettó, téglagyár – mondja apa. – Aztán majd rajtunk verik el a port később. Mi leszünk a hibásak.

– Bárhogy is fordul – mondja anya –, te helytálltál. Vállaltad az ékszereket.

– Olyan undorítóan hazugok vagytok – kiáltom –, arra spekuláltok, hogy úgyse jön vissza, és a tietek marad az arany…

Apa feláll. Közeledik. Mi ez? Megütött. Visszaütöm. Aki hozzám nyúl.

Apa leroskad a konyhaszékre.

– A fiam – mondja –, megütött a fiam. Kezet emelt rám. – Sír. Ez a felnőtt ember sír. Már másodszor.

– Gyilkos – sikítja anya –, te szörnyeteg fajzat…

– Majd még letörnéd ezért a saját kezed – mondja apa. Iszonyúan szomorú, nem dühös. – Ha már nem élek, és sok mindent megértesz.

– Hagyjatok – mondom –, nem kell tőletek semmi. A Klementintől is sajnáltad a vajat – mondom anyának –, olyan irigy voltál akkor is. És a Manusz nénitől még elbúcsúzni se mertél, pedig kebelbarátnéd volt, neki nyavalyogtad el minden bánatodat…

– Megölsz minket – mondja anya –, nem a bomba, nem az oroszok, hanem a tulajdon gyerekünk… én mindent megpróbáltam. A diótörödésnek is szóltam.

– A diótörödés! – ordítom. – A megható magyar embered… a tiszteletre méltó…

– Hallgass – könyörög apa –, nem akarom, hogy mindannyiunkat elvigyenek… nem lehet tudni. Az utolsó percig semmit sem lehet tudni…

– A mozik játszanak – mondja anya –, az lehetetlen, hogy már itt volnának… az lehetetlen…

– Imri… szökjünk el együtt. Csatlakozzunk valahova. Csak ne ezekhez a feketeingesekhez. Kell lenni valahol még valakiknek…

– Sportolóra mindenkor szükség van… – mondja Imri. – Én egy tapodtat se megyek. Engem nem fognak az oroszok bántani, még kíváncsi is vagyok. Eddig is vacak volt, sokkal vacakabb nem lehet.

Éjszakánként hallani a hangjukat. Hangszórókat bömböltetnek, magyar nyelven beszélnek, hogy ne álljunk ellen, fölösleges vérontás, forduljunk szembe.

Hogyan? Menjek ki az utcára, állítsak meg egy német katonát, mondjam azt, kamerád, én most szembefordulok veled… belém lő és kész. A nyilasok dettó. És hogyan álljak az oroszok mellé, amikor semmit se tudok róluk? Apa nem mérvadó. Olyan gyáva, hogy mindig úgy beszél, ahogy a szél fúj. Csak néha… egyszer-kétszer talán mondott igazat is. De fél. Mert ő már megégette magát, még tizenkilencben, amikor az oroszokra hallgatott.

Nem is tudom, hogy szeretném-e túlélni. Nem is tudom. Hogy érdemes-e. Ilyen szülőkkel. Ilyen ostoba világban. Ahol semmi se számít. Se logika, se emberi érzelem. De legalább van egy barátom. Imri.

– Csak egy nap a világ, csak egyetlenegy csók az életünk… – dúdolom Ilinek, ez speciel tetszik, halál, pusztulás, mi várhatna ránk egyéb…?

– Egy kicsit fals, Győzőke – mondja Ili –, ne olyan mélyen…

Pedig ezt így kell. Kétségbeesetten.

– Egyszerűen nem tudom, hogy mit tálaljak fel karácsonyra – mondja anya –, teljesen felbolydult minden.

Nagy becsapódás. Az ebédlő faláról, az ablaknál, tenyérnyi darabon leválik a vakolat.

A légós Anni kolompol. Megkezdjük a pincébe való leköltözést. Amíg Budapestnél feltartjuk az oroszokat. A civil lakosság segítse elő. A nemzetvezető parancsa.

Előszedjük a spejzből a kiságyamat. A rózsafaragással. Talán elfér a pince sarkában. Ha belefekszem, a lábam kilóg a rácson, kész röhej. Anya a karosszéket viszi.

– Holnap, ha csend lesz, kimegyek – mondja anya –, és bevásárolok ezt-azt, nehogy hiányozzon…

A légós Anni lezárja az ajtót. A férfiak ultiznak. Ilike a kis Edussal a mosókonyhába megy, ott vannak elkülönítve a gyerekesek. Nehéz lesz elkapni a többi között.

Imrinek kéne szólni. Talán el is kéne búcsúzni, talán többé nem találkozunk soha.

De a légós Anni nem enged. Mellbe lök, csaknem. Engem. Ez a száraz kóró, a négy polgárijával!

Apa fent marad. Saját felelősségére. Én nem vagyok nagykorú. Nekem nincs saját felelősségem. Piszkok.

A légós Anni szerez egy fenyőágat. Gyertyát gyújtunk rajta. Meg kell a szívnek szakadni. Énekelnek. Mennyből az angyal. Könnyek.

– Talán holnap ki lehet szaladni – mondja anya –, már fogytán a kenyér.

Egy tisztességes falatot nem adna. Mire tartogatja? Mire? Egy ujjnyi kolbász, plantatea, már negyedik napja, éhes vagyok, az úristenit, éhes. Amikor kicsi voltam, a Twist Olivér-ben olvastam, hogy az egyik fiú éhségében meg akarta enni a kisebbet…

– Ilike… hamm, megeszem Eduskát, hamm, megeszem…

– Juj, Győzőke… maga néha olyan félelmetes.

– Legalább egy csókot, szépasszony… legalább egy csókot…

– Juj, Győzőke… hozzon cukrot az Edusnak. Már olyan régen hozott.

A mama zsákban tartja. És a zsákra teszi a fejét.

Apa lejön. Valami fura kucsmát hord, nem tudom, hol szerezte.

– Miért visel ilyen gyanús sapkát, Oláh úr? – kérdezi a légós Anni. – Nem korai?

Apa titokzatos.

– Nincs semmi bajom – mondja –, csak fázom odafönn. Betörtek az ablakok megint. Elhúztam mindent, a sarokba.

Dörömbölnek.

– Katonaszökevényt és zsidót keresnek – mondja a légós Anni. Az én házamban…? Tessék, tessék, bajtársak…

Civilek. Karszalag. Nagyon rendesek. Nagyon udvariasak. Talán ezek már szeretnék jóvátenni.

– Hát te? – kérdezi tőlem egy magas, őszes. – Miért vagy itt? Nem érzel semmi kényszert? Ami belülről hajtana?

– Gimnazista – mondja a másik. – Mit vársz a szar gimnazistáktól? Ezektől elveszhet a magyar, az utolsó szálig…

– Jövőre lesz csak tizenhét – mondja anya gyorsan –, és orvosi bizonyítványa van, hogy munkára is alkalmatlan…

– Azért egy kis árokásás nem ártana – mondja a magas. – Direkt jót tenne, szerintem… Na, vegyél csak sapkát, nem akarom, hogy náthás légy…

Anya felsír. A légós Anni mosolyog rám, úgy csinál, mintha kitüntetés érte volna a házat.

Felteszem a sapkámat. A zsidókat is így vitték el. Talán megtudták, hogy én harisnyákat loptam. Imri. Isten veled.

A diótörödés. Bejön. Ő a parancsnok. Meglát engem, a sapkát a fejemen.

– Ó – mondja a magas férfinak –, Kutas testvér, ez egy derék magyar gyerek. Lelkesítő beszédeket írt az iskolában. Nekünk a szellemre is szükségünk van… Elég lesz az a másik három.

Kifelé int a fejével. Megmorzsolja a vállamat. Biztatóan, atyaian.

Elmennek.

Izzadok. Hányinger.

– Rendes ez a diótörödés – mondja anya és törölgeti a szemét –, hálás vagyok neki. Istenem, milyen hálás!

Elég lesz az a másik három.

„Szerencse, hogy nem ti… hogy nem ti haltatok meg.”

Iszonyatosan undorító logika. Iszonyatosan undorító világ.

Bár vittek volna el. Árkot ásni. Vagy akárhova.

– Ez egy féreg – mondom.

A légós Anni ijedt.

– Könyörgöm, legyen rám a fiatalember tekintettel. Még nem olyan biztos… – mondja.

A háztulajdonos Mici elkerített magának egy sarkot. Egyedül pöffeszkedik benne.

– Majd kijön onnan nemsokára – mondja a házmesterné –, elsősorban az ilyenekre vadásznak… ha aktuális lesz.

A zaj erősödik. Éjjel is. A hátam beszakad. Viszket a fejem és a hónom alja. A tökömről nem is beszélve. Mosdani szeretnék, ha egy kis csend lesz.

És éhes vagyok.

– Nincs – mondja anya –, a petróleumom is elfogyott. Ki hitte volna, hogy még kimenni se lehet. Hogy vásároljon az ember…

A cukroszsák. Cukrot eszem, marékkal. Bele lehet őrülni. A viszketésbe is. Az ujjam is dagad. A fagy. Amikor olyan marha voltam, és beledugtam az ablakpárkányon a hóba.

Ili bőg. A ronda Eduska is.

– Már csak cukros vizem lenne, azzal is elégedett lennék – mondja. – Éhen hal az Edus. Éhen hal.

Ma reggel nem eszem meg a cukrot. A nyomorult Eduska mohón nyeli, vízzel.

– Győzőke – mondja Ili, fésületlen, rossz szagú, és valahogy öreg –, hálából megcsókolhat.

Nem bírom megcsókolni. De azért a cukrot megkapja, minden reggel.

Szédülök. Anya sokkal jobban viseli. Pedig még kevesebbet eszik. Fáj a gyomrom helye. Fáj. A háztulajdonos Mici befelé fordul a sarokba, a vészkijárat felé, úgy eszi a szalonnát.

– Drága nagyságos asszony – mondja anya, s mint egy koldus, olyan –, nem adna egy falást ennek a szegény, fejlődésben levő gyereknek?

– Jaj – mondja a Mici –, nagyon ki van ám számítva. Én magam vagyok, nincs akire támaszkodjam, ha elfogy…

De azért odanyújt egy darabot, száraz kenyéren.

– Az én kislányom volt ilyen szép erős – mondja –, és egyszer csak elkezdett csuklani…

Ki szeretném köpni. De képtelen vagyok rá, képtelen. Mohón nyelem. Mint egykor Klementin. Ennek is anya az oka. Aki olyan buta, hogy még ennivalót se vett, amíg lehetett. Csak gyűjtötte a pénzét, bankban. Majd most elégnek a százasai.

Apa jön le, csupa por az arca. Egy szatyor krumplit hoz.

– Ne kérdezzetek semmit – mondja –, csak egyétek.

Megőrülök, úgy kívánom. De nincs tűz.

– A lakásban tüzet rakni nem szabad – mondja a légós Anni –, az tűzveszélyt rejt magában.

– Semmi köze hozzá – mondja apa –, már úgyse sokáig ugrál.

– Nana – mondja az Anni –, ez nyílt célzás. Ha nem ismerném, azt hinném, még várja is őket…

– Én? Még az ördögöt is – mondja apa –, csak ennek a cécónak vége legyen…

Viszi a krumplit, hozza megfőzve. Héjastul eszem.

– A csirkét se akartad megenni – mondja apa csendesen –, megjósoltam, de nem akartátok hinni…

Semmit se jósolt meg. Összevissza fecsegett mindig.

– Nem folyik a víz a vezetékből – mondja a légós Anni –, a férfilaknak vízért kell menni…

– Én megyek – mondom. Közben meg tudom nézni Imriéket.

– Szó sincs róla – mondja anya, majdnem sipítozva –, a gyereket nem engedem sehova.

– Én nem vagyok gyerek…

– Dehogynem – mondja a légós Anni, és gúnyosan mosolyog –, hátulgombolós vagy, úgy látszik, akit a mamája dugdos a szoknyája alá…

– Miért teszel nevetségessé? Miért? – ordítok. – Nem tilthatod meg. Nem tilthatsz meg semmit.

– Ha kimész – mondja anya tragikus-komolyan –, nem kapsz tőlem enni. Egy falatot sem. Nem azért őriztelek meg idáig, nem azért sírtam a betegágyad mellett, amikor tüdőgyulladásban feküdtél, nem azért adtam annyi rengeteg pénzt annak a tanársegédnek, hogy most elveszítselek…

Képes megtenni. Piros erek vannak a szemében, mintha nem volna normális. Akkor aztán koldulhatok a lakóktól.

A légós Anni nekünk kevesebbet akar adni a vízből.

Apa erőszakkal megtölt egy demizsont, majdnem megverik.

– Majd jó lennék még – mondja apa –, ha majd oroszul kell beszélni.

– Ne fesse az ördögöt a falra – mondja a légós Anni –, a pánikkeltést kötelességem megakadályozni…

Az egyik nő a diótörödéből már nem tudott hazamenni. Itt rekedt nálunk, a pincében. A kulcsot őrzi. Mármint a műhelyét. Mintha néma volna, még enni sem látjuk. A háztulajdonos Mici sóhajtozik.

– Csak telitalálatot ne kapjunk – mondja –, én ebből élek. Ez az egy házam van.

A gyerekek a mosókonyhában folyton sírnak. Idehallatszik. Viszem a marék cukrot.

Eduska nem akar cukros vizet inni. Nagyon hasonlít ahhoz a fiúcskához, akit a fehér koporsóban láttam, nem is tudom, milyen régen. Csak persze kisebb.

Nem bírom. Annyira éhes vagyok. Kenyeret szeretnék. Zsírt. Húst. A Mici összecsukható tábori ágyat hozott magának, az alatt tartja a szalonnát egy lekváros ládában.

– Mici néni kérem, én csak bámulom, milyen jól tetszik kinézni… milyen fess és ápolt, ilyen helyzetben is…

– Te hízelegsz – mondja Mici –, bár nem is tudom, helyes-e egy ekkora legényt tegezni…

– Hát bizony. Különösen Mici néninek, aki roppant fiatalos… harmincnak se nézem, pedig én értek hozzá, mert gyűjtöttem a színésznőképeket… van valami Murátis a szájvonalában.

Mici hátrább húzza fején a kendővel lekötött kalapot.

– Alighogy kibújtok a tojásból – mondja –, máris tudjátok, mivel kell a nőket szédíteni… akarsz egy kis szalonnát?

– Isten ments. Nem fosztanám meg a Micike nénit.

Lekanyarít egy jó nagy darabot.

– Egyél csak. Nehogy te is szegény lányom sorsára juss… Három idegen nyelven olvasott már. Emlékszel rá?

– Gyönyörű lány volt – mondom, tele a pofám, mennyei gyönyörűség ez a szalonna –, nem is erre a csúnya földre való…

– Ugye? – kérdezi Mici könnyes szemmel. – Talán jobb is neki, a Jóisten ölelő karjaiban…

A föld alatt. A kukacok között.

Mindenki veszekszik. Mindenkinek a másikkal van baja. Anya egészen megvadult. Nem adja kölcsön a kiságyamat a Kolozsiné anyósának, aki nem bír aludni a padon.

– Miért nem volt más is előrelátó? Az én gyerekem nem fog más miatt szenvedni…

– De hát én úgysem fekszem bele, nem érted? Irigyek vagytok. Rohadt irigyek. Önzők.

– Én csak a te érdekedet védem.

– Az én érdekemmel te ne törődj. Ha enni nem tudsz adni eleget. Felfordulnék, ha a Mici, aki egy idegen, meg nem szánna…

– Ha egyszer nincs – ordítja anya sírva, mindenki odafigyel –, ki hitte volna, hogy idáig fajul? Ki hitte volna?

– Mert buta vagy. Minden normális ember készült rá. Minden normális ember.

– Fiatalember – mondja a légós Anni. – Szilveszter lesz ma este. Maga, aki olyan intelligens, és nem egészen gyerek, rögtönözhetne valamit. A lakóknak.

Beszédet fogok mondani. Talán az utolsó alkalom. Arról, hogy milyen rossz ez az egész. És milyen hülyén csináljuk, mi emberek. Le se kell írnom. Itt van bennem. Kiállok és elmondom.

A másodikról beleszaladt egy repesz a Kuzma bácsiba. Orvos nincs. A fáskamrába vitték. Jajgat.

A villanyszolgáltatás megszűnt. Petróleumlámpa. A szagok. Fa, szén, petróleum. Nincs különösebben hideg. Beleheljük. A falak. A szürke falak, nedvesek a rárakódó párától. A folyosók. Ismerem a fordulókat. Mikor, merre. A mosókonyháig.

Eduska meghalt. Ili ül egy széken, és nem is nagyon sír. Mintha álmos lenne.

– Mert nem hozott neki cukrot – mondja nekem szemrehányóan, harag nélkül.

Miért ilyenek? Hiszen én hoztam. A magamét hoztam el.

Én vagyok az oka?

Gyűlöletes ez a nő.

A beszéd.

– Nincs szükség itt semmiféle beszédre – mondja a légós Anni –, közbejött a két haláleset.

Mert a Kuzma bácsi is meghalt. El kell temetni, Edussal együtt. A férfiak várnak ásóval, lapáttal, egy kis csendre.

– János, ne menj – mondja anya apának. – Állandóan lőnek.

– Itt én parancsolok – mondja a légós Anni –, és szégyellem magam az ön helyében.

A légós Annit uuutálom, de igaza van.

A viszketés. Megőrülök. Csak a konyhába felmehetnék. Hogy levegyem az ingemet. Tíz napja hordom a gatyát is.

– Két utcával arrébb van a csata – mondja légós Anni, leteszi fejéről a sisakot.

Nagyon közel lehetnek.

– Az a fontos – mondja a légós Anni hirtelen –, hogy ha bejönnek, ne ingereljük őket. Nálunk nincs se katona, se német. Itt csak asszonyok, öregek és gyerekek vannak.

– Ők is emberek – mondja a házmesterné –, nem kell a rémhíreknek bedőlni.

– Én a lakótársak józanságára apellálok minden helyzetben – mondja a légós Anni, és kimegy, leselkedni.

Apa lihegve leszalad.

– Mintha már láttam volna. A tankokat. Csillaggal.

– Gyere le, János, az Isten szerelmére, legalább most gyere le…

– Ha idejönnek, ti mondjátok azt, hogy drasztutye, tovaris… drasztutye…

– Maga csak ne osztogasson tanácsokat – mondja a légós Anni, piros az arca, jön vissza –, tele van a környék németekkel. Megerősítették az állásaikat. Úgy hírlik, a Führer bevetette a csodafegyvert…

– Nem is lehet elképzelni – mondja a házmesterné hirtelen –, hogy csak úgy elveszítsen egy háborút… amikor már ott álltak Moszkva alatt.

Spórolni kell a petróleummal. Kicsire csavarják a kanócot. Nem olvastam hetek óta egy sort sem. Vajon megvannak még a könyveim? A spórolt pénzem itt van. Az aktatáskámban.

Legalább éjjel hagynák abba. Bele lehet őrülni.

Iszonyatos robbanás.

Idegenek. Zokognak. Be kell őket fogadni, ülnek a puszta kövön. Ha az ember hallja a robbanást, nincs baj. Ami minket talál, azt nem hallani. Akkor már darabokban szállunk az ég felé. Ha volna isten, szét se tudná választani, ki kicsoda.

Mici megint ad szalonnát. Apa rohan le.

– Itt vannak… tudjátok… drasztutye…

– Nyomatékosan felkérem – mondja a légós Anni –, nyomatékosan!

Felcsatolja a sisakot, kimegy.

Apa hallgat. A kucsmát tapogatja a fején.

– Azt hiszem, a lakótárs helyesen ítélte meg a helyzetet – a légós Anni visszasiet, és a rohamsisakot belenyomja a homokosládába, rákaparja a homokot –, persze, a kapun nem mertem kimenni… de úgy látszik, mégis…

Apa leül az ajtó közelében, a szája mozog.

– Sokat felejtettem – mondja aggódva.

Lehet, hogy vadak. Meg dühösek is, hogy nálunk az utolsó percig okoskodtak. Nem haragszanak-e az énkorombeli fiúkra? A horogkeresztesek miatt? És hogy fogom nekik megmagyarázni, hogy én nem vettem részt semmiben, tizenhét is csak egy hónap múlva leszek, hiába nőttem ilyen magasra?

Talán agyonlőnek. És én nem tudtam meg semmit, amit szerettem volna. Egyszer láttam egy követ a Gellérthegyen, olyan furcsa volt, mintha én egyszerre kettő volnék, és az egyik ezt már tudja, látta…

– A fegyelem az első – dirigál a légós Anni –, mi csak a légoltalmi intézkedéseknek tettünk eleget, én magam is kizárólag légoltalmi intézkedéseket foganatosítottam… ezt valamennyi lakótárs tanúsíthatja…

– Csend! – kiáltja a harmadikról az a lakó, akit eddig alig vettünk észre. Nem is olyan öreg, most látszik rajta. – Várjuk meg, amíg lejönnek.

– Nem jut eszembe – mondja kínlódva apa –, hogy kell mondani: nagyon vártunk benneteket…

De nem jön senki. Agyú se szól. Feljebb csavarjuk a petróleumlámpa lángját.

Anni kidugja a fejét az ajtón. Int, hogy szabad.

Az udvaron sok a szemét, sok a hó, a malter és üvegcserép.

Fázom. Hirtelen, a pince után.

Csak a kiabálást halljuk az utcáról. Félelmetes, idegen hangok.

– Állj mögém – mondja anya hősiesen.

– Ne csináljatok cirkuszt – mondja apa, de a keze remeg.

A légós Anni lehúzza a karszalagot.

– Hogy össze ne tévesszék azzal…

A Mici imádkozik.

És belép. Alacsony, szőrösarcú, nagykucsmás. Gurgulázva kiabál, géppuska van a kezében, ezzel hadonászik.

A diótörödésnél dolgozó nő – aki ittrekedt – magához szorítja a töröde kulcsát a nagy karikával, és odaszalad a katonához. Közben a törmelékben meg is botlik egyszer.

– Hála istennek – kiáltja –, hála istennek!… – És megcsókolja. Az oroszt. A géppuskát félretolva.

Az orosz megint kiabál valamit, mintha ivott volna, és megcsókolja ő is a nőt.

– Nem haragszik – mondja apa –, csak ilyen a modoruk. És a szlávnyelv sajátossága…

– Nyilván ki vannak idegileg – mondja a légós Anni. – Kérem, közöljék vele, hogy német és nyilas nincs a házban. Itt csupa egyszerű, dolgozó ember lakik. Nyet burzsuj.

– Na – mondja anya apának. – János! Itt az alkalom… tudniillik a férjem hadifogoly volt náluk, még a nagyháborúban és részt is vett a kommün alatt…

Apa csak áll.

– Nem jut eszembe – mondja –, alig néhány szó. Druzsba, kleba, haraso, robotnyik, igyi szuda, davaj…

A férfi a harmadikról előlép. Odamegy a katonához, és beszél hozzá hangosan, vidáman, oroszul. Nevetnek. A katona megveregeti a vállát. Még öten bejönnek. Mintha vitatkoznának.

– Azt kérdezik – mondja apa halkan –, hogy nincs-e a pincében nyemci…

– Miért nem mész oda? – kérdezi anya élesen. – A barátaidhoz…

A gyerekek is ott szoronganak a pinceajtóban. Az oroszok felemelik őket, cuppognak, az egyik százpengőst nyom a gyerekek markába.

Egy kenyér is előkerül. Fekete héjú, négyszögletes kenyér. Én nem tülekszem. Inkább éhen halok.

– Csak egyet adtak – mondja a légós Anni csalódottan –, hogy lehet az, amikor ezeknek mindenük van?

Egyszerre beszél mindenki.

– Kleba! Kleba! – kiabálják tanulékonyan.

Az oroszok átvágják magukat, kiszaladnak a kapun.

– Nekik is kell enni – mondja a harmadik emeleti férfi.

– Kalász úr – mondja Anni –, nagyon hálásak vagyunk, hogy megmentette a helyzetet.

– Kalász szaktárs – mondja a férfi – inkább.

– Ha megkérhetjük, hogy Kalász szaktárs ezután is képviselje az ügyeinket – folytatja Anni lágyan.

– Ami csak tőlem telik – mondja Kalász, és egészen kivirul.

A diótörödés nő sír. Ül a homokzsákon és sír.

– Hála istennek… hála istennek… most majd megfizetünk. Csak ne engedjék elszökdösni őket…

– Kedvesem – mondja Anni –, nem szép rögtön a bosszúra gondolni… amikor annyi magyar vér folyt ebben a szerencsétlen háborúban…

Állunk az udvaron, El kéne dönteni. Föl, vagy újra le a pincébe.

– Én azért még egy-két napot javasolnék… – mondja Anni tétovázva. – Csak a belövések miatt…

Már nem ugyanaz a pince. Valahogy más a szaga. Más benne a fény. Nem értem. Hiszen olyan szörnyű volt. Ami szörnyű, attól az ember menekül. Miért nézek most mégis körül? Miért sajnálom, hogy vége?

Hosszú volt ez a két hét. Az idő, ami néha megnyúlik. Most úgy megnyúlt, mint az évek. Leülök a padra. Hát nincs elpusztulás. Se vég. Szeretnék ittmaradni egyedül, ha már mindenki felment. Berendezném magamnak. Mint ahogy kiskoromban elképzeltem a szobát. Hogy csak ki kell nyújtanom a kezem, és mindent elérek.

Hallani még egy-két becsapódást.

– Budán folynak ám a harcok – mondja valaki –, a Várnál dől el minden. Nem olyan könnyű híd nélkül átmenni a jeges Dunán.

Lassan mind felszivárognak. Csak anya tétovázik.

– János – mondja apának –, te engem még ebben is becsaptál. Nem tudsz velük bánni.

– Álljak oda? – kérdezi apa. – Látod, hogy van más. És tényleg nem akarnak téged bántani…

– De most dől el minden – mondja anya. – És ha te ennyire félrehúzódsz…

– Öreg vagyok – mondja apa. – Engem már egyszer nagyon meghurcoltak a politika miatt.

– Nem tudsz disztingválni – mondja anya. – Ez tartós lesz. Én mondom, aki eddig nem győztelek óvni…

– Majd megpróbálom – mondja apa. – Csak te, Viktor, te ne ugorj fejest semmibe.

– Azért az óvatosság nem árt – mondja Anni –, ideiglenesen, ha megbíznak bennem a kedves lakótársak, átveszem a házbizalmi tisztséget. A polgári légvédelem automatikusan átalakul. Megszervezzük a kapuőrséget.

Különben is. Hívni kell a patrult. Ki van hirdetve. Az aztán gatyába rázza a rendetlenkedőket.

Az agyamra megy ez a visítozás. Éjszaka. A fedőkkel, mozsarakkal, ha dörömbölnek a csukott kapun.

Mindenkit beküldök a szobába. A mosófazékban meleg víz. Beleöntöm a lavórba. Most kéne elővenni azt az apácaszappant. De jó lesz a Caola is. Isteni. Csodálatos. A nyakamat. A hónom alját. A combom alját. A lábujjaim között. Tiszta vizet. A hajamat. És mindent újra.

Az arcomon kemény a szőr. Ez már nem pihe. Borotvakés, borotvaszappan, timsó. Marhára nehéz, hogy meg ne vágjam. És ezt muszáj csinálni ezután mindig?

Az alsóneműt el kell dobni. Tele van tetűvel. De előbb megölöm őket egyenként, a körmömmel elpattintom, lehet, hogy gusztustalan, de nekem tetszik.

A szobában jéghideg. Az ablakon nincs üveg. Papundeklit tesz bele apa. Az asztalon gyertya. Minden csupa por. A könyveim. Mintha egy másik lakás lenne, nem az, amelyiket itthagytunk két hete. A bútorok megint összébb mentek. Iszonyúan mocskos és hideg minden, egyszerűen nem lehet létezni, rosszabb mint a pincében! Még mindig hallani az ágyúkat, nem akarnak kiengedni a kapun. Pedig Imrit meg kell nézni. És a várost. Kíváncsi vagyok a romokra.

– Soha nem lesz itt élet – mondja az egyik öregúr –, soha…

– Ne tessék pánikot kelteni – mondja a házbizalmi Anni. – Részt kell venni a helyreállításban szervezetten…

Ezért gyűjtik a férfiakat. Csoportba állítják, fél nap az egész, kicsit ásni kell, és már jönnek is vissza.

Tudjisten, én nem szeretek így menni. Ilyen csoportban. A feltépett villamossíneken.

A fássufniból nézem, ahogy viszik őket, még lapátot is kapnak.

Engem nem érdekel. Mindennek vége. És olyan mindegy.

– Ne mászkálj az utcán, kérlek… – mondja anya. – Szerencséd van, Pubi.

A mi házunkból nem állítottak be senkit. Kiszámíthatatlan. Kit, mikor, miért…?

Nem félek. Nem tudok félni. A kirakatokon feltörve a rolló. Viszik a szomszédos cipőfelsőrész-készítő sevróbőreit. Hatalmas bőrlapok, lebeg a szélük, ahogy az emberek hóna alól kilóg. A házmesterné is visz egyet.

A híradóban láttam már ilyen romokat. Csak nem Budapesten. Hidak sincsenek.

A mozihirdetés összetépve, egy rakás vasváz tetején. Halottak. De olyan sok halott, hogy nincs benne semmi megrendítő. Az az egy. A villamosmegállóban. A fehér berliner kendővel.

Felállok a mozihirdetés tetejére, a csupasz nőci cigarettaszipkájának végére.

„Hamvadó cigarettavég, ül a hamutárcán és csendben végigég… kis cigaretta, te hidd nekem el, hogy engem is csak égve dobtak el…”

Hideg van. A kesztyűm csupa rongy.

Nincs kedvem ebben a világban. Minden megváltozott. Minden. A lakás is. A pincébe kéne visszamenni. A csöpögő, párás falak közé. A félhomályba.

Imri. Kéne neki szólni. Induljunk neki. A romok közül, máshova. Ahol be lehetne fejezni a gimnáziumot, és nem élnének körülöttünk ezek az iszonyúan buta és gonosz emberek.

Imri. Áll a kapuban. Szalad felém. Csókol. És sír. Nahát. Ez az erős fiú! Hát szeret! Szeret engem a barátom!

– Élsz, öregem? Pfuj, de vacak volt. Pfuj, de rémes.

Náluk sokkal több minden történt. A halott is több. És ő rendszeresen kijárt temetni meg vízért.

– Én is – hazudom.

– Most megszervezem a közmunkát – mondja –, rám bízták a házunkban. Hó- és romeltakarítás. Üvegcserép, plakátösszegyűjtés…

– Azért szörnyű, Imri. Hogy minden elmúlt. Olyan véglegesen.

– De hiszen te utáltad a németeket – mondja Imri –, a zsidókért is nyavalyogtál…

– Persze. – Nem tudom megmagyarázni. Valami megszűnt, és nem kezdődött helyette semmi. Csak az emberek szaladnak, hogy kifosszák a boltokat. És ragasztják a papundeklit. És olyan hirtelen jött az egész.

– A töprengés sohase vezetett jóra – mondja Imri. Szépen leszáradtak a pattanásai, de borotválkozni nem akar, tetszik neki az állán a szőke szakáll. – Fontos, hogy végre mozogni lehet. Azt hittem, bedilizek abban a szűk pincében. Most összeírjuk a munkaképes lakókat, és beosztom őket, óránkénti váltással…

– Te is betetvesedtél? – kérdezem.

– Hogy képzeled! – kiáltja Imri. – Én minden reggel ledörzsöltem magam a friss hóval…

Hazudik. Mindig szeretett nagyzolni.

– Szervusz, Imri. Majd egyszer megint erre nézek.

– Viki! Izé… hát persze hogy volt tetű. Ruhatetű. Ekkora ni…

Ó, Imri. Egyetlen barátom.

Én is vihetnék haza valamit. Ha már úgyse lesz itt élet. A könyvesbolt. Az utcára kidobálva. Tapossák.

Hogy vigyem el? És hogyan válogassak? Boccaccio, Somogyváry, Dosztojevszkij, Mereskovszkij, Kosztolányi, Móricz, Jókai, én mind akarom. Olyan könyvtáram lesz, hogy csodájára járnak. Talán újra lehet kezdeni. Száz és ezer könyvvel. Mind. Az egészet vihetném. Senki se szólna. Csak azon múlik, hogy haza bírjam vinni. Csak az erőn múlik.

De még egy zsákom sincs.

Mennyit spóroltam, hogy majd könyvet veszek rajta! De nem mertem. Most mind az enyém.

És mégis itt kell hagyni a javát.

Levetem a kabátom. Úgyis koszos, és kinőttem. Mintha pokróc volna, megpakolom. A hónom alá is veszek. Mindkét hónom alá. A hasamon összekulcsolom a kezem, oda is fér. A kabátot az övénél fogva a derekamra kötöm. Így tudom húzni magam után.

– Viszed a szajrét, taknyos? – kiabálja valaki.

Így is ottmaradt. Az a rengeteg. De fordulok majd. Mind az enyém. Mind.

Anya üvölt.

– Már azt hittem, elvittek, te utolsó, hálátlan kölyök… minek ez a sok vacak könyv, minek? Amikor felfordulunk éhen? Mindenki hoz valami értelmeset, mindenki, csak az apád meg te vagytok ilyen mulyák…

– Hoztam, nem? – mondja apa. – Konzervet. Segítettem két orosz tisztnek. Hálából és barátságból adták… most menjek oda a rolót feszíteni? Rabolni? Agyontiporják egymást. És én már nem vagyok fiatal…

Nem mehetek vissza. A java ott maradt. Kupacban.

Lezárják a kaput. Új rendelkezés, nappalra is le kell zárni. Óránként kapuőrség. Anya nem vállalja. Ő beteg. Én megyek helyette.

Fázom. Az ujjaimon a fagyás. Hidegbe-melegbe kell mártani.

Kenyér. Azt kívánom a legjobban.

– Aludj délig – mondja anya –, egykor van először étkezés.

Eszem a híg szárazborsót. A híg bablevest. Mindig. Minden nap. Zsír nincs. Kukoricakása. Ez a csemege.

Imri folyton dolgozik. Nincs kedvem a téglákat adogatni. Nincs kedvem. Fáj az ujjam. Minek? Kinek? Sose lesz itt élet. És ha lesz, milyen? Összevissza beszélnek. Mindenki mond valami okosat. Most már legálisak a kommunisták. A mi házunkban egy sincsen. A Kalász, az szociáldemokrata. Felszabadultunk, az újság szerint, De nyugaton még folyik a harc. A házmesterné azt meséli, még mindig lehetséges, hogy a németek visszatérnek, és akkor jaj azoknak, akik meginogtak.

– Hála istennek – mondja anya –, a Bankot nem érte találat.

Legalább a gimnáziumot folytathatnám. De a Mici azt mondja, lehet, hogy nem is lesz többé gimnázium. A házasságot is eltörlik, bevezetik a szabad szerelmet, és közös konyhák lesznek, csajkarendszer.

Bánom is én. Csak már ehetnék.

Imri papája valahogy szerzett zsírt a vidéki rokonoktól. Imri ad nekem egy kanállal, sikerült neki a zsírtömb széléből észrevétlenül lekanyarítani.

Osztanak kenyeret, kikolompolják, de csak a tizennégy éven aluliaknak. Nem nézek oda. A zsírt lenyelem magában.

– János – mondja anya apának –, eredj már. Intézkedj. Most dőlnek el az állások. A te múltaddal… menj be valamelyik pártba. Ha nem is mindjárt a kommunistákhoz…

De nem megy. Csak el-eltünedezik, hoz haza néhány vacakot, cipeli a szajrét mások után, bagóért.

– Nekem mégiscsak az üzlet – mondja –, mégiscsak az az életelemem…

– Most keresd meg a Stettnert… ha annak idején berántott a bajba, most segítsen… hogy a családod ne éhezzen… vannak segélyek, vannak elosztások, te mindenből kimaradsz…

Adogatjuk a téglát, egyszerűen kirendelnek. A hó kezd olvadni, de a hideg nem szűnik. Meg lehet fagyni.

Apa szerez egy kiskocsit, amit nekünk kell húzni. Ócska fahíd vezet át a Dunán. Az őrangyal… Ahogy lebeg a híd felett.

Gallyat szedünk Budán, a Várnál, csak a lőszerre kell vigyázni.

Süt a nap. Már régen láttam a napot.

Csak a Vár alsó részéig lehet felmenni. Horpadt sisakok hevernek szanaszét. Még sírok is vannak.

A várfal. Rásüt ez a hideg, téli nap. Én azt szerettem legjobban, amikor szürkére süt a fény.

Most a fal vörös és ragad. Feketevörös. Izzik a korai napban.

– Vér – mondja apa, s leül egy sírra. – Ne akard, hogy én részt vegyek. Ne akard, Pubi.

Minek születtem? Minek kellett engem létrehozni? És azokat, akik itt lecsorgatták a vérüket?

Szedem a gallyat.

Annyi, de annyi hazugság. Ki garantálja, hogy amit most ír az újság, az teljesen igaz? A féligazság nem kell.

– Rettenetes dolgokat beszélnek – mondja apa, próbálja hátul tolni a kocsit, izzad, micisapkát visel, a kucsmát tarhonyáért elcserélte. Hogy mi történt a zsidósággal…

– Majd Manusz néni megmondja – mondom –, ő nem hazudik. Tőle fogom megkérdezni, ha hazajön.

A mozis nő a harmadikról már itthon van. Úgy szedte össze a bútorait a szomszédoktól. De nem balhézik, nem is beszél senkivel. Igaz, azelőtt is felvágott.

– Attól félek – mondja apa –, éppen Manusz néni nem jön már vissza…

Lehet, hogy nem bírta szegény az utazást. Hiszen beteg volt, lázas.

De a Mózerhez majd átmegyek, ha újra kinyitja a rövidárukereskedést, és visszaviszem a zoknikat.

– Tudod, mi történt velük? – kérdezi Imri. Nézzük az árusokat, ahogy ülnek a kirakatokban, a nyálam csorog a melaszos lepényért, Imri bead egy kamáslit, kapja a melaszost, tör nekem a csücskéből, isteni. – Tudod, mi történt? A faternak mondták, a vasútnál. Hogy tényleg igaz.

– Kivitték őket. Németországba. Munkára – mondom.

– A Dunába – mondja Imri. – Halomra lőtték bele… és akit kivittek, gázkamrába dugták, aztán a testét elégették…

– Imri, te elhiszed ezeket a rémhíreket? Tudod, mit híreszteltek az oroszokról… és ahhoz képest…

De azért ennek utána kéne járni.

Mint egy ponyvaregény.

Manusz néni lakásában már laknak. A szomszéd házból egy család, kibombázták őket.

A Mózert nem látni. A két gyereket se, szemben, akik közül a kisebbik le akarta ráncigálni a sárga csillagot. A mozis nő már nem is fogadja a köszönést.

Az újság is hozza, óriási betűkkel. A fasiszták rémtettei.

Csak annak hinném, aki onnan jött vissza. De a képek! A csontvázak! A koponyák!

A kép lehet trükk is. Emlékszünk a levágott, vértől csöpögő ujjakra, s mellettük a gyűrű…

Művelt embert nem lehet ezzel beugratni. Azt a nőt a villamosnál az a rohadt taknyos agyonlőtte.

De tömegesen kiirtani, ez annyira ellenkezik mindennel, amit egyáltalán a józan emberi ész el tud képzelni, hogy ez is csak egy propagandafogás lehet.

Nekem nem fognak hazudni, ha visszajönnek. Manusz néni nem hazudik.

De én előbb elpusztulok, talán. Egyszerűen, éhen pusztulok.

– Na – mondja apa –, aki a bankban hagyott a tőkéjéből, annak fuccs…

– Hogyhogy fuccs? – kérdezi anya idegesen. – Az állam állam marad a háború után is… felelősek érte…

Persze. Az öregnek dunsztja sincs, hogy a mama berakta a pengőcskéket.

Kínálom a pénzemet. Valami növényi olaj és margarin is van, ha két kockát adnának, odaadnám a háromszáz pengőmet. De hiába.

– Majd, ha lesz hivatal – mondja anya –, akkor át fogják számolni, hogy a feleket ne érje károsodás.

Legalább a tanítást elkezdenék. Néhol már folyik. De a gimnázium nem fontos. Oda burzsujgyerekek járnak.

Elsétálunk az iskola felé Imrivel. Kutyabaja. Csak a vakolat hiányzik. És összedőlt a tanári.

– Speciel az Eőryt nem sajnálnám – mondja Imri.

Mit csinálhat Blaha? Hova jár zsúrozni? Meg teniszezni.

Ezen röhögünk.

– A Tajónak most marhára jó. A faterja Tarcsáról hoz kaját. Mindenre cserélnek. Aranyra is. Már zsebórája is van a Tajónak…

– Az én apám bezzeg szörnyű élhetetlen.

– A fater belépett a kisgazdákhoz – mondja Imri –, mivel az még a legmérsékeltebb. Azt meg külön el kell ismerni, hogy rendes és igazságos dolog, hogy a földeket felosztották. Végre a szegényparaszt is élhet.

– Mi is mindig utáltuk a pöffeszkedőket.

Az az Újlaky nevű gyerek, még az elemiben. A Kakukk utcai elemiben. Hogy lenézett engem. Hogy megalázott. Ha rajtam múlna, most jól felpofoznám. És nem lenne érte semmi bajom. Voltaképpen ez megnyugtató.

– Ha újra elkezdik az iskolát – mondja Imri –, nekünk is másképpen kell fellépnünk. Nem fogjuk hagyni, hogy mindenféle zsúrfiúk háttérbe szorítsák a tisztességes középosztály fiait.

– Gondolod, hogy érdemes? – kérdezem. Körülnézek. Zajlik az utca. Piszok, por, napfény, az egész élet egy nagy piac. – Hogy nekünk jó lesz ez a világ? És hogy van jó világ egyáltalán?

– Azzal tolod el a dolgokat – mondja Imri –, hogy folyton töprengsz. Agyon is csaphatott volna egy bomba. El is vihettek volna. Ehelyett itt sétálunk. Nem mondom, van, aki irtó sokat veszített. De mi ketten, hála istennek…

Ez az a dolog, ami folyton megismétlődik. Hogy az az örömünk, hogy nem részesültünk más bajában. Hogy minket nem öltek a Dunába, nem vertek halálra, nem csináltak ernyőt a bőrünkből… bár nem tudom ezt hinni. Még most sem. Pedig Manusz néni sincs. A két gyerek sincs. Mózer sincs. A Grófról se tudni, pedig apa kereste. Azt mondja, krumplit tartanak a zongorájában.

– Korántsem dőltek el a dolgok – mondja a házmesterné suttogva, áll a küszöbünkön. – Berlin alatt! Ott lesz a végső csata. Ha a Fau kettő tökéletesítve kirepül… és az amerikaiaknak is meg kéne gondolni, kivel szövetkeztek… Amerikában minden a vagyon. A magántulajdon. Az egyéni karrier. És ezzel a szovjet rendszer teljesen ellenkezik. Nem akarom ezzel azt állítani, hogy a szovjet rendszernek nincsenek szimpatikus vonásai. Például az elviselhetetlen volt, hogy a Micikének úgy kellett köszönnöm, hogy kezicsókolom… csak mert birtokában volt a ház. Nem lesz sokáig a birtokában. Mindent elvesznek, mindent lefoglalnak.

Kezd meleg lenni a kabát. A nadrágot lehetetlen felvenni. Húsz centivel lebeg a bokám felett.

Anyán már nincs háj, a bőr azért megmaradt, és most lötyög rajta, mint egy üres tarisznya. Utálatos.

Emlékszem, amikor kicsi voltam, szerettem a kék babos pongyoláját, nagyon szépnek hittem, pláne, amikor hosszú haja volt, és engedett a tűivel játszani…

Ez egy más anya. A régi mintha meghalt volna. Van, de nincs. Nem lehet vele beszélni.

Május elsejére is itthon tartana. Félrelököm az ajtóból.

Nem állunk be a sorba. Az ablakokba piros szőnyegeket raktak. A házbizalmi Anni a mienket beveteti, mert keresztminta is van a pirosban. Indul a menet. Föl, föl, ti rabjai a földnek… ez szép. Van benne valami himnuszos.

A Ligetben vidámak. Nekem ez túl vidám. Tejet és kiflit osztanak a gyerekeknek. De mi már nem vagyunk gyerekek Imrivel. Kifli. Majdnem olyan alakú, mint régen.

Itt a ligetben nagyon örülnek.

A diótörödés lány beköltözött a törödébe. Lesi a főnököt. Nagy hecc lesz.

Azt ordítják, vége. A németek letették a fegyvert. Van, akinek ez még szenzáció. Hitler öngyilkos lett.

– Azért ebben van valami lelki nagyság – mondja anya –, vállalta tévedése konzekvenciáit…

Rákosinak hívják a kommunisták vezérét. Jelentéktelen külsejű, a fasiszták börtöneiben lett kopasz.

– Nekem nem az esetem – mondja anya –, bár olyan helyes, jámbor kis feje van…

– Ez legalább megszenvedett az igazáért – mondja apa. – És nem fogja átejteni az egyszerű embereket. Egy biztos. Hogy a felsőbb tízezernek vége…

Szeretnék találkozni Újlakyval. Határozottan szeretnék. Vajon milyen most a fehér térdharisnyája?

Gyertya, papundekli, kő. Sárgaborsó, kukoricaliszt, legalább a kapuügyelet kezd megszűnni.

Anyát egy orosz tiszt cigarettával kínálja az ablakon át. Anya elfogadja, és úgy tesz, mintha szívná. Soha életében nem dohányzott.

Az orosz tiszt franciául beszél be az ablakon.

– Merci – mondja anya –, sersé la famm…

Az orosz tiszt ezen nagyot nevet. Még egy cigarettát ad be anyának, aztán integet, még a sarokról is kiabál.

– Ezek között is vannak kultúremberek – mondja anya –, akiket csak úgy belekényszerítenek a bolsevizmusba.

– Sári! – apa nagy hátizsákból rakja ki a lisztet. – Miért simfeled a rendszert, amit még nem is ismersz?

– Mért nem vagy köztük, ha te olyan nagyon bízol bennük? – kérdezi anya. – Különben is, ha már az ember törekszik, felfelé törekedjen, ne lefelé… Nem szeretném, ha egy szép napon a házmesterné szabná meg, mit tehetek.

– A kommunizmus nem a házmestereké – mondja apa. – Bár én se tudom pontosan. Én mindig csak azt akartam, hogy nektek több jusson. Azért költöztem be annak idején abba az ötszobás lakásba…

– Akkor most miért nem próbálkozol? János, János, te mindig vesztes vagy. Született vesztes…

Nem tudok aludni. Kinyitom a papundeklis ablakot. Máshol már berakták az új üveget.

Május. Május van, és májusban mindenki nagyon szerelmes. Oly kék az ég, az ajkunk ég, szívünk már nem engedelmes…

Valami dög-giccses szöveg.

Érdekes. Még sose láttam a holdfényt ilyen élesen. Nem emlékszem rá. A napfényre igen. Gyerekkoromban. Amikor azt hittem, a nap is mindig újraszületik az égen.

Magát a holdat is látni, ha kinyújtom a nyakam. Olyan ijedt pofája van, olyan szomorú. Bevilágítja a romokat. Szag. Hasonlít a kvarc szagára. Mintha virág is lenne valahol. Május éjjel. Tizenhét éves vagyok. Hiszen még nem veszett el semmi. Még csinálhatnék valamit. Boldogság, holdfény meg a virágok szaga. Talán csak az a nő kéne hozzá, aki álmomban bejött az ágyamba, és édesen megölelt…

Kár, hogy nem lehet azt mondani: én istenem, jó istenem…

És mégis lehetetlen, hogy teljesen cél nélkül legyen a világon az ember. Amikor mindennek van célja, rendeltetése, a logika törvénye szerint. Hiszen akkor nem különbözünk az állatoktól. Halomra öljük egymást, aztán a maradék kibékül. Tönkretesszük a rövid életünket. Pedig folytatás nincs. Se a mennyországban, se a pokolban. Csak ilyen május éjszakák vannak, amikor az ember boldog lehetne és szabad, ha nem uralkodna a földön ez az iszonyú ostobaság és gonoszság… amit az elmúlt években műveltek. Műveltünk. Mi magyarok is. Ha csak a negyede igaz. Ha csak a negyede. Azok a képek. Az a sok vér, a várfalon, teljesen hiába, egy rögeszme parancsára…

Gondolkozni fogok. Az a fontos, hogy már május van. Egy villamos is döcög már. És a gimnáziumon is ott a tábla; kezdődik. Nem veszítjük el a hatodikat.

Annyira kívánkozom az iskolába.

Minden megvan. Még a padom is, csak repeszt kapott. A tanárok is megvannak, nagyjából. A hittanár úr is.

– Most még nagyobb szükség lesz a hitetekre – mondja. Késő. Bár van, aki még helyesel.

Karcsi bá’ egyenként megölel minket. Nagyon hallgat. Nagyon. Mintha csap tíz percre váltunk volna el, s az alatt a tíz perc alatt elvesztette volna a nyelvét. Kedvem lenne megkérdezni: mikor öltözik cserkészruhába?

Eőry nincs. Hála istennek, kiment Nyugatra a kamerádokkal. Merthogy a férje valami nagyfejes volt a háborúban. Az igazgató megint bólogat. Nem felejtett el bólogatni.

Persze, könyveink sincsenek. De nem is kell tanulni. Irkálnak a táblára, aztán jönnek, gyerünk téglát hordani meg ide meg oda. Az újjáépülő ország számít a diákság lelkesedésére. Hát inkább, mint ilyen szép időben a padokban rohadni. A Vöröskereszt löttyöt oszt, csudára megzabáljuk, a kakaó a legjobb, a zabpehely vacak, de legalább van valami a hasamban.

Sokan hiányoznak. Még nem jöttek vissza vidékről. Blaha sem. Pedig Blahára kíváncsi vagyok. Még most is a Márványszűzbe jár-e „vacsorálni”?

Imri papája a körzeti Kisgazdapárt titkára. A Tajóék a Keresztény Demokratákat támogatják.

Ma megjött Kovács kettő János.

– Én kommunista vagyok – mondja – és az apám is az. És mi fogjuk ezt az országot rendbe tenni.

Roppant határozott. És zárkózott. Pukkadjon meg. Új fiú érkezik. Itt kaptak lakást a kerületben, a régi helyett.

– Osztálytársatok az üldözöttekhez tartozott – mondja Karcsi bá’, aki ideiglenesen átvette az osztályvezetést –, legyetek vele gyengédek, és felejtessétek el vele az ártatlanul kiállott szörnyűségeket.

Nemigen látszik rajta, hogy zsidó. Ámbár most már úgy mondják: üldözött.

Nekem tudnom kell. Az igazat.

Ez a Feleki elég közlékeny.

Körülüljük, a pad tetején.

– Kétoldalt állítottak – mondja – és a fényszóró a szemünkbe. Hatalmas kutyák… vau, vau… – röhög, görcsösen. – Jobbra, balra… jobbra, balra… Én meg az apám jobbra. Az anyám meg a nagyanyám balra. Ők aztán huss, felszálltak a kéménybe… – most sír, görcsösen. – Én egy akkora pofont kaptam egyszer, hogy beleestem a smasszer nyakába… Azt hitte, buzi vagyok. Meg az is volt még… – idegesen röhög újra, csorog róla a víz, leugrik a padról. – Elég! Nem vagyok a bohócotok! Szégyellem…

– Te szégyelled? – mondom neki. – Hát neked és a tieidnek kell szégyellni, ami veletek történt? Ahelyett, hogy világgá kiáltanátok?

– Most hallgatjátok, tátott szájjal – mondja Feleki. – De akkor mégis örültetek. – Kicsit megijed. – Nem mind. De azért voltak. Akik most is azt mondják: többen jöttek vissza, mint ahányan elmentek…

– Ilyen nincs, Feleki! Csak bizalmatlan vagy. Tönkretették a bizalmadat.

– Igen – mondja Feleki –, és úgy mellékesen kiirtották az anyámat. – Karcsi bá’, mi van a Hirsch tanár úrral?

– Hirsch tanár úr? – Karcsi bá’ aprókat sóhajt. – Ottmaradt a munkatáborban. Nem bírta a fizikai munkát.

A két kisgyerek sincs, szembe. Se Mózer. Pedig nem hagyná itt az üzletét, ha élne még.

Lehetséges, hogy valóban? Így, túlzás nélkül? Manusz nénit is?

Apa jár csereberélni. Szerzett sajtot. A sajt roppant laktató, zabálom.

Megalakult a MADISZ. Imri belép. Én is belépek. Általában mindenkinek be kell lépni, úgy látszik, minden rendszer beszervezi a fiatalságot. Újjáépítés, munka, jövendő, dolgozók Magyarországa…

Elkapták a diótörödést. A nő, a műhelyéből. Nem bírom látni, amikor viszik.

– Én mindig mérsékelt voltam – kiabálja a törödés –, én sok szegény zsidó életét megmentettem… Kérdezzék meg a lakókat…

Manusz néni. Kiadta nekik, és kiment a kapun. És három fiút elvitetett. Amikor engem gálánsul itthagyott.

– Mit gondolsz – kérdezi anya –, nem kéne szólni az érdekében…? hozzánk végül is…

– Nem – mondom kurtán.

Szemet szemért, fogat fogért. Ha még hinnék a bibliában.

Tiszta hülyeség, alig tanulunk valamit az iskolában. Kiadhatnák a bizonyítványt. Kovács kettő János teljesen becsavarodott. Még az órán is fenn akarja tartani a MADISZ-sapkát.

– Állás után kéne nézni – mondja anya apának. – Ez a batyuzás nem tarthat örökké.

– A Gróf még mindig nincs itt…

– Nem vagyunk mi a Grófhoz kötve – mondja anya –, ha eddig nem jött, már nem is jön.

És előveszi a zacskót, nézegeti az ékszereket.

– A bank úgysem akar fizetni. Nem mintha volna a bankban valami nagyobb összeg… úgy lesz a végén ez is, mint a hadikölcsön…

– Ezt a nyakkendőtűt majd feltűzöd az érettségi bankettre – mondja aztán álmodozva.

– Hiénák! – ordítom. – Egy halott ember ékszereiből akartok meggazdagodni? Akit megöltetek?

– Te őrült vagy, fiam! – Apa sápadt. – Mi öltük meg szegényt? Én, aki az utolsó pillanatig a nevemet adtam az üzleti ügyeihez?

– Az is gyilkos, aki látja és hagyja – ordítom –, agyonvertek egy nőt a villamosmegállóban, mindenki szeme láttára… már akkor tudhattuk volna…

– Ugyan, ki tudta? – kérdezi apa szelíden. – Hiszen még utólag is nehéz elhinni… még utólag is…

– Mind sajnáljuk őket – mondja anya –, ezt a szegény Grófot is. De ha már így történt, nem fogjuk az értéket kidobni az ablakon…

– Anyádnak ebben igaza van – mondja apa –, ilyen esetben a törvény is a megőrző javára ítél.

Valóban. Mit is csinálhatnának a zacskóval? Adják oda a mozisnénak, aki még a köszönést se fogadja, és a házmesternének azt kiabálja, csak arra vár, hogy most a keresztények jajgassanak?

Nyáron. Elmegyünk Imrivel vidékre. Kezd élénkülni az élet. A sajt tápláló, bár egyhangú.

Apa jön. Előzékenyen tuszkol maga előtt valakit.

Anya összecsapja a kezét.

– Jaj, drága Gróf úr… drága, drága Gróf úr…

Csontsovány. Nagyon csendes. Hova lett a keménykalapja?

Anya megkínálja zsíros kenyérrel. Amikor nekem is csak tíz deka jár naponta. Rendes tud néha lenni.

A Gróf eszi. Mint a Klementin, olyan mohón. Szinte nyalja utána a tenyerét. Ugrál az ádámcsutkája.

– Nem kérdezek semmit – mondja anya –, csak azt: a kedves család…?

Gróf lelógatja a fejét a térde közé, sír. Apa nyugtatóan paskolja a hátát.

– De miért nem küldtem őket időben a nagyobbik után? Miért nem…? – kérdezi, és veri közben a fejét.

– Az ékszereket megőriztük – mondja anya, és hozza a zacskót. Hosszan nézi a gyűrűket. – Legalább ennyit tehettünk… – Darabonként kiveszi a zacskóból, rálehel, fényesíti. – Mind megvan. Mind. Gróf beteszi újra a zacskóba.

– Mintha négy gyűrűre emlékeztem volna – mondja tűnődve.

Apa megdermed. Anya is. Hogyan? Tényleg csak három volt. Tényleg.

– Gróf úr – mondja anya. – Ezt most miért?! Éppen nekünk…?

Gróf már bánja. Megint sír.

– Asszonyom… teljesen kikészültem. Én már nem vagyok az az ember. Nem vagyok az. Folyton gyanakszom. Nem tudom elhinni, hogy élek.

Kiemeli az egyik gyűrűt a zacskóból.

– Hálából – mondja –, mert mivel is tudnám meghálálni…?

– Nem – mondja anya. Érdekes, azt hittem, rögtön elfogadja. – Nem lehet mindent pénzzel megfizetni, drága Gróf úr. Higgye el.

Feltartja a fejét, büszke. Apa mellélép, látom, ő is büszke. Hogy anya most ilyen.

A Gróf kezet csókol. Azt mondja, hát akkor majd megtalálja másképp a módját. Ha egyáltalán össze tudja szedni magát annyira, hogy újrakezdje.

– Nem szabad rá haragudni – mondja apa anyának a szobában –, csoda, hogy meg nem tébolyodott.

Sugár. Sugár Ernőt kéne megkeresni. És Zsombolya Valériát. Aki azt mondta, hogy az embereket egyénileg ítéljem meg. Majd egyszer megkeresem. Ha jobban ráérek.

Van képük bizonyítványt osztani. Tiszta jeles. Jó hecc! De legalább túl vagyunk a hatodikon. Ki tudja, érdemes-e leérettségizni? Meg az egyetem… hogy egyáltalán kiket vesznek majd fel. Apa azt mondja, hogy a munkás- és parasztszülők gyermekei részesülnek előnyben, meg azok, akik ellenálltak vagy illegális kommunisták voltak.

– Na ugye – mondja anya –, ha annak idején, amikor a Stettner szól, te bekapcsolódsz, csak úgy finoman, szőrmentin, most biztosítva lenne a gyerek jövője…

– Sárikám, hiszen te hisztiztél…

– Én nem értek a politikához. Neked kellett volna jobban tudnod, milyen szelek fújnak…

– Az ember nem aszerint csatlakozik egyik vagy másik oldalhoz – kiabálom –, hogy éppen melyik csapatnak áll győzelemre a zászlaja… az ember vagy hisz valamiben, vagy nem.

– És te miben hiszel? – kérdezi anya. – Még istenben sem… szégyellem, milyen istentagadó vagy… csak csavarogsz azzal a vihogó barátoddal egész nyáron, ahelyett hogy öreg apádnak segítenél…

Mert Imrivel óriásiakat sétálunk. Mindenhol megnézzük a romokat, bár már kezdik eltakarítani, elég gyorsan. A MADISZ szervezett valami tábort, nincs kedvem, Imri azt mondja, neki a cserkésztábor egy életre elég volt, mint az őrült úszik abban a köpésnyi, helyreállított medencében. A lányok bámulják az izmait, ez teljesen jellemző a nőkre, csak ezek a külsődleges dolgok, hiába próbálok beszélni egy-két értelmes dologról, kételyeimről, hogy az emberiség megérett a pusztulásra, mert születésében hordozza magában a pusztulást, és a közben levő nyúlfarknyi időt letölteni csak a gyenge jelleműeknek érdemes, egyszerűen nem bírják, látom, ahogy rebeg a szempillájuk, aztán azt kiáltja a Zsuzsa a barátnőjének, át a medencén:

– Nézd, de cuki gumicipő… még a háború előttről. Ezt a cuki gumicipőt!

Vannak MADISZ-lányok is. De azokkal egyszerűen nem lehet beszélni. Olyanok, mint a katonák, és mindent félreértenek.

Az egyiket megcsípem. A MADISZ-gyűlésen. A választásokat hirdetik.

– Oláh elvtárs – mondja –, hagyd ezt a burzsoá csökevényt.

Legszívesebben megmutatnám neki. A csökevényemet. Hogy arra mit szólna.

Kezdenek a dolgok helyreállni. Csak ez a zsibvásár, ez idegesít. Meg ez a lézengés, pedig sok dolgom van, de valahogy mégis. Szörnyű ez. Hogy nem érzek semmit. Hogy semmi sem fontos. Néhány hónapja legalább az éhséget éreztem, de most már van mit enni. Nem tudom, az öreg hogy csinálja, de szerez.

A hetedikben talán már komolyabb tanulás lesz. A végén nem vesznek fel minket az egyetemre, mert nem tudunk semmit.

Egy új tag jön be, Lukács Zoltán, azt mondja, alkotmánytant tanít, és ő az új osztályfőnök, nem szabad úrnak szólítani, hanem tanár elvtársnak, azt se bánja, ha Zolti bácsi.

Nem öreg, sok fekete haja van és közben ősz csíkok. Koncentrációs táborban volt, de nem mint zsidó, hanem mint kommunista. Ezt Hetényi Karcsi bácsi mondja. És azt is hozzáteszi, hogy azért nagyon rendes fickó, nem spicli, és rosszabb is jöhetett volna.

Apa egy kicsit életre rázta a Grófot. Vagy a Gróf őt, mit tudom én. Gróf alapít egy üdítőitalgyártó kisüzemet, van rá szabadalma, citrom és narancsízű szörpöt fognak gyártani, persze, műanyagból, én kóstoltam, marhára kátrányízű.

A diótörödében cukorkát készítenek, valami nyúlós masszából, az a nő dirigál, aki a diótörödést elvitette. Irtó határozott nő, csak az az érdekes, a pincében mennyire hallgatott. Mintha nem is ugyanaz volna a kettő.

Ez a Lukács Zoltán furcsa alak.

– Én nem szeretnék fegyelmezni, fiúk – mondja –, aki saját magát nem tudja fegyelmezni, az nem méltó arra, hogy a népi demokrácia tagja legyen…

Persze, folyton fecsegünk az órán. Különösen a Tajó. A Blaha is megjött, de mintha mi sem történt volna, a papája a közellátásban dolgozik, és ő mindig hoz ezt-azt, szétosztogatja.

Lukács Zoltán a dolgozók több milliós államáról beszél. Már annyi hasonló dumát hallottunk a cserkészetben. És mi lett a vége? Több millió hulla.

Az igazgató bejön. Hogy nem tudja az anyakönyvet felfektetni, olyan nagy a zaj. Lukács Zoltánnak mondja, nem minket barnít le, hanem őt.

Lukács Zoltán csak néz maga elé. Most hasonlít szegény Hirschre.

– Kérem, fiúk – mondja –, ne kényszerítsenek arra, hogy a pedagógiai meggyőződésemet megtagadjam… én hiszek abban, hogy a diák velem egyenrangú, hogy a szép szóra hallgat… és nem szorul szüntelen ostorra. Hát ki érti ezt meg, ha nem maguk… akikért végigcsináltam…

Izzad, keresgél, nincs nála zsebkendő.

– Kuss – hallom a hangomat. Nagyon éles, nagyon határozott. Aki megszólal, az ganéj disznó.

Csend lesz. Pedig én egyet sem tudnék megverni. Hiába tanultam meg a szekrényugrást, hiába tanultam meg úszni, alulmaradnék a verekedésben. Mégis csend lesz.

Nemigen értjük, mit beszél Lukács. El vagyunk foglalva a hirtelen csenddel.

– Fiam – mondja az óra végén –, gyere fel hozzám vasárnap délelőtt. Szeretnék veled beszélni.

– Oláh – mondja Kovács kettő János –, röstellem, hogy ez neked jutott eszedbe. Aki mégiscsak polgári származású vagy…

– Fel akarsz menni a Lukácshoz? – kérdezi Imri. – Hiszen vasárnap együtt szoktunk csavarogni!

Bízik bennem. Azt nem tehetem, hogy nem megyek, bár állati unalmas lesz, amellett panaszkodik majd, és az is borzasztó, hogy erre csak hümmögni lehet.

– Iszol? – kérdezi Lukács Zoltán. Szép a lakása. Sokkal szebb, mint a mienk.

– A feleségemé – mondja Lukács Zoltán. – Ő tartotta fenn, amíg én külföldön voltam elfoglalva…

Ezt viccesen mondja.

Iszom egy kicsit a likőrből. Ez is kátrányízű, mint apáék szörpje.

– Olvasni szeretsz? – kérdezi.

– Mindenem a könyv. De valahogy, amióta annyi minden történt, már nem köt annyira le.

– Érthető – bólogat –, Vörösmarty is érezte. Hogy a könyv és az ember bűnei, szenvedése között szinte áthághatatlan szakadék van. Mégis meg-megkíséreljük. No, és mit olvastál eddig?

Fel sem tudnám mind sorolni. Ez azt hiszi, én is suttyó vagyok, mint némelyik.

Bólogat.

– Sok. Csak egy kicsit egyoldalú. Benned megvan a képesség, hogy ne csak a történeteket, hanem a dolgok filozófiai vetületét is élvezd.

Töröm az agyam. Mit tanultunk a filozófusokról?

– Ó, igen – mondom –, Hérakleitosz. Nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni. Descartes. Gondolkodom, tehát vagyok.

Mosolyog.

– Így kissé hézagos. Egyébként minden filozófiában van valami igaz. Vegyük Hegelt.

Nagyon érdekes, amit mond.

– És most talpáról a fejére… érted?

Kezembe nyom egy kemény fedelű füzetet. Világoskék tintával, apró betűkkel benne a szöveg.

– A jegyzeteim – mondja –, még annak idején. Ebből tanultam, ebből élek. Mert az ember nemcsak kenyérből, vízből tartja fenn magát, hanem amit megismer a környező világból. És aztán eljön az idő, amikor a magyarázat kristálytisztán egyesül a magyarázott jelenséggel. És nincs többé kétely, ami benned nyilvánvalóan nagyon erős. Persze, másképp nem is lennél okos. Ha van időd, nézz bele. És szívesen látlak, vitára.

Hát ezt úgyse lehet kiböngészni. Mi volt előbb, a lét vagy a tudat? Ez az a tyúk-tojás vita, amiről olyan lenézően nyilatkoznak egyesek. Pedig talán tényleg alapkérdés.

Végül is ráérek.

– Viki, mi a fenének ücsörögsz a szobában? Ma már leúsztam a százméteren a csúcsot…

– Te, Imri, ez őrülten érdekes. Amit a változásról mond. Hogy a mennyiségi változás egyszer csak átcsap minőségibe. Ha ezt az emberi életre, sőt, a társadalomra is vonatkoztatjuk…

– Viki, téged mindenbe be lehet fűzni. Képes vagy a szobában rohadni és ezt a száraz izét magolni…

– Te, egyáltalán nem száraz, az például, hogy az ember vagy a dolgok elhagyják bizonyos fejlettségi fokukat, és később visszatérnek ugyanarra a pontra, de mint a spirális, már magasabban… érted?

– Ne csodálkozz, Viki, ha aztán begolyózol… ne csodálkozz.

Törvény. Alaptörvények. Ezt a szót is hogy tönkretették. Hogy lejáratták. Amikor tulajdonképpen óriási dolog. Objektív. Az egyéntől függetlenül létező. És ez is óriási, hogy törekedhetünk az összefüggések feltárására.

Kis, puha fedelű piros könyveket is ad Zolti bácsi. Eddig ilyeneket nem is láttam. Pláne azt nem tudtam, hogy még ostrom előtt is forgalomban volt egy-kettő. Kommunista Kiáltvány, milyen régi, akkor még nem is volt Szovjetoroszország, Marx és Engels se oroszok, és mégis ők fektették le az elmélet alapjait. Szinte száz éve vár megvalósulásra. És az utópisták még régebben.

Végül is ez egy nagy eszme. Nem csoda, ha titkolták. Ha irtották és elferdítették. Itt arról van szó, hogy megszüntetni a boldogtalanságot. A céltalanságot. A sötétséget.

Az ember egyenlő. A proletariátus az, amelyik csak a láncait vesztheti. Ezért ez a legforradalmibb osztály. Nincs mit féltenie. Neki kell megcsinálni. Diktatúrával. De ez a diktatúra csak eszköz egy osztály nélküli társadalom fele.

Kommunizmus. Megmérgezték a szót. Pedig csak annyit jelent: közösség. Mindenki a képessége szerint, mindenki a szükséglete szerint.

És nincs taposás, kenyérharc, felvágás.

– Imri. Ez egy őrült nagy eszme. Érdemes lenne neked is egy kicsit…

– Vagy úszom, vagy elmélyedek – mondja Imri –, különben is, nem a filozófia számít… hanem hogy legyen valami, amire a világ ráharap… hogy elhitesd velük, téged nem lehet nélkülözni…

Imri nem elég okos. Derék gyerek, de okos sose volt. Az nem véletlen, hogy Zolti bácsi a könyveit nekem adta. Tudja, hogy én vagyok az, aki legjobban megérti.

Irtózatosan átejtettek minket. A régiek. A Horthyék. A nagyurak. Kihasználták a munkaerőt. Az értelmiséget is engedelmes bábbá tették. Emlékszem szegény Kukicsra. Az elemiben. Persze hogy csúfolt, persze hogy vert, amikor nullába vették. És még füzetborítóra se telt neki. Az Újlaky mamája rókában parádézott, és autóban járt a sarokig is, és volt pofája levetett holmiból küldeni Kukicsnak szeretetcsomagot. Az egyiknek százezer, a másik meg éhen döglött a Mária Valérián.

Mi is nyomorogtunk. Emlékszem. Szenet kellett apának kirakodni, hogy cserkészfelszerelést vehessünk.

– Apa – mondom –, te is tanultad tizenkilencben a dialektikus materializmus törvényeit?

– Nem – mondja apa, nézi a cipőjét. – Nem volt arra idő. Engem különben is csak az érdekelt az egészből, hogy addig nem volt semmim, és akkor lehetett szerezni…

– De hiszen akkor te sose voltál igazi kommunista! Engels és Marx. Nekik mindenük megvolt. Pénz, jó állás… mégis kidolgozták az elnyomottak elméletét. Ez az igazi. Teljesen önzetlenül, pusztán az igazság erejétől vezetve…

– Arra mégis elég volt, hogy a Margit körútra vigyenek… – mondja apa.

– Ahogy te képzelted, úgy nem más, mint közönséges rablás, tényleg!

– Pubi, hogy beszélsz az apáddal? Az rendben van, hogy részt veszel, amennyire kell, de még az hiányzik, hogy téged is megszédítsenek!

– Titeket szédítettek meg, éveken át… a Gömbös meg a Horthy… a népáruló gazemberek. Átadta Horthy az országot a pusztulásnak, egy közönséges tömeggyilkosnak. A magyar férfiak ott pusztultak a Don-kanyarban a németekért…

– Ez úgy beszél, mint egy újságcikk – mondja apa, és mosolyog.

– Mindent eltitkoltatok előlem. Hogy kik azok a kommunisták. Csak a hülye, fehér kesztyűs urakat dicsőítettétek. Őket szolgáltátok!

– Ez nem igaz – mondja apa –, az ember olyan keveset tud, és általában csak utólag értesül. Gondolj a haláltáborokra. Még te se akartad hinni.

– A proletariátusnak teljesen igaza van – mondom Imrinek –, évszázados nyomorúsága után csak vasököllel veheti magához a hatalmat…

– Nézd – mondja Imri –, engem speciel mézesmadzaggal fognak… A sport jó. A kapitalistákat akarják bosszantani. Én nem félek.

– Miért kéne félned? A mi szüleink dolgoztak mindig. Mi nem jártunk vendéglőbe vacsorálni, telefonkészülék se állt az ágyunk mellett… nálunk még a vécé is kint van.

Lukács Zolti istenien beszél. Engem javasol MADISZ-propagandistának. Kovács kettő János dühös, de nem mer ellene szólni.

Plakátokat kell csinálni. A feketézők mindent felzabálnak, a pénz értéke esik. Infláció. Ennek is megvan a maga tudományos magyarázata.

A szöveget én írom.

„Diákok! Csapjatok le azokra, akik akadályozzák a szabad, demokratikus Magyarország teljes újjáéledését! Szavazzatok a Magyar Kommunista Pártra!”

Nem kellene ilyen filmeket behozniuk, Rita Hayworth, csak bolondítják az embereket!

– Így nem tudunk magunkhoz térni – mondja Lukács Zolti –, az individualizmus jobban tombol, mint valaha… persze hogy nincs krumpli, ha mindenki halmozni akarja. Persze hogy romlik a pénz, amikor keltik a pánikot. Higgyétek el, még mindig vannak, akik a régi világra spekulálnak!

Milyen iszonyúan sötétben éltem, milyen iszonyúan felfuvalkodott kisfiú voltam, igazi polgár, ezt el kell ismerni, és közben azt hittem, én már mindent tudok!

– Legalább a közvilágítást megoldanák a te híres komcsijaid – mondja anya.

– Lesz! Minden lesz – mondom. – De ha egyszer a piszok, ittragadt fasiszták mindent tönkre akarnak tenni… ha én elfognék egyet is, aki éjszaka lehúzza a másikról a ruhát…!

Apa sose hoz pénzt. Csak élelmet, ruhát, ezt-azt. Ő is piszok feketéző szerintem és a Gróf is. Csakhogy a Grófot meg lehet érteni, mindenkijét elpusztították, neki joga van némi elégtételre. De apának nincs. Ahelyett, hogy menne hidat építeni. Én is mennék, ha nem volna az iskola, Zolti bácsi azt mondja, abba ne hagyjam, az új rendnek szüksége van a saját értelmiségére.

Apa hazajön egy Bocskai-zsinóros, belül bundás kabátban.

– Hat liter citromszörpért vettem – mondja büszkén, és forog benne.

Hogy nem sül ki a szeme! A fekete bársonyhajtókás, fényesre kopott kabátja helyett ilyet felvenni, most, amikor messziről szemet szúr az úri, levitézlett öltözet. Most akar úriembert játszani!

– Azelőtt sose jutott – mondja –, adhat nekem is valamit a demokrácia.

Anya a háztulajdonos Micitől szerzett egy szilvakék köntöst, hosszú, az ujján és az alján tollak vannak, és egy undorító parafatalpú cipőt, olyan benne, mint egy hústorony, megint kezd hízni. Egyáltalán, én el akarok innen költözni, csak szégyent hoznak rám, milyen ostobák, most, amikor tényleg felépíthetnénk egy igazságos, értelmes életet. Gyűlöletes ez a langyosság, a többiek is megérik a pénzüket, mesélik a disznó vicceiket, vetkőztetik a Lana Turnert, nem értik, hogy most dől el minden. A hittanár még mindig beszél, ködösíti az agyakat, Zolti bácsi azt mondja, türelem, nem lehet egyszerre, pedig egyszerre kéne, nekünk van elméletünk, ha úgy tetszik, filozófiánk. Csak erre kéne alkalmazni a gyakorlatot és nem tűrni tovább, hogy egyesek tovább garázdálkodjanak.

Az én beszédemet olvassa a MADISZ-titkár a kerületi gyűlésen. Imri nem érti az ügyet, teljesen. De legalább ő úszik. És az úszással is szerezhet dicsőséget a népi demokráciának.

Milyen szörnyű volt. Az a néhány hónap. Isten után. És e között. Amikor butamód azt hittem, nincsen semmi. És milyen hirtelen jött. Ez a világosság. Majdnem azt gondoltam: csoda.

A Mózer helyén nyílott egy új üzlet. Durdilly rúzs és púder, különféle illatszerek. Illatszer, jellemző a nőkre.

Karácsony. Hogy erre van kedvük és idejük, erre az idejétmúlta ostobaságra, amikor teljes káosz van a pénzzel, én sem tartogatom tovább, kapok a háromszáz pengőmért egy villamos szakaszjegyet. Hát nem lehet itt rendet csinálni?

A táblára csak írogatják a hülye szövegeket, történelemkönyv egyszerűen nincs, csak úgy fejből mesélnek ezt-azt. Kovács kettő János azért derék gyerek.

– A Hűvösvölgybe, amikor jártunk – mondja –, azok kommunista gyűlések voltak. Az életünkkel játszottunk. Te majdnem beárultál, Oláh. Majdnem.

– Már akkor meg kellett volna mondanod. És én részt vettem volna. A bizalmatlanság! A munkásosztály csak azokkal legyen gyanakvó, akik az ellenséges osztályhoz tartoznak… de én sosem árultam be senkit… nagyon jól tudod.

– Ez igaz – mondja Kovács kettő –, mi ketten lehetnénk szoros elvi barátságban… csak nem szeretem, hogy a Kuruczcal vagy. A Kurucz apja a vasútnál volt akkor is. Így vagy úgy, részt vett az ártatlan emberek kiszállításában… továbbította a fegyveres szerelvényeket…

– Dehogy! Az Imri faterja jegyellenőr…

– Ne mondd, faterja. Az német szó.

Németet szerencsére nem kell tovább tanulni. Én az angolt választom, mert az egy világnyelv, és angol eredetiben szeretnék olvasni olyan könyveket, amelyek a színházművészettel kapcsolatosak. Mert az angoloknál rendkívül fejlett a színházi élet, és én végképp a színészet vagy a rendezői pálya mellett döntöttem. Most nagy szükség van arra, hogy a szándékosan tudatlanságban tartott népet valaki felvilágosítsa a kultúra erejével. Fáklyájával.

Ezek tulajdonképpen dagályos szavak. De most van a szavak mögött tartalom is. És akkor nem hiba. A tartalom és forma egysége.

Mert Magyarország népköztársaság. Petőfi öröke.

Milpengő, bilpengő. Téboly. De nem soká. Rákosi megígérte. Nagyon karakán a kisöreg. Nem fél a kispolgárok örökös áskálódásától. Nekem a külseje is tetszik. Nem azzal akar operálni, hogy ő különb, mint a többi. Egyszerű, kedves. Hogy nem férfiszépség, éppen ez a jó.

Jövőre megalakítom a MADISZ-on belül a színjátszó csoportot. Vidékre fogunk járni vele, az érettségi mellékes. Az élet dolgai a fontosak, nem ez a sok elvont hülyeség. Előadhatunk mindenféle érdekes darabot, monológot, például a Pathelin mestert. Tizennyolc éves kor az, amikor véglegesen felnőtté válik az ember. A csontok is megszilárdulnak, és az agy átfogó gondolkodásra képes.

Imri megy vidékre. A rokonaihoz.

Én nem megyek sehova. Ez az előadássorozat az üzemekben mindenkit meg fog győzni. Az elvtársak engem bíztak meg. A SZIT-esek gyanakvását is le kell győznöm, akik azt hiszik, minden diák egyforma. Legjobb, ha a saját gyermekkori tapasztalataimból indulok ki. Az Újlaky-félékből. Az apám szénhordásából. A cserkészet árulásából. Nem lehet ilyenkor az uszodában pancsikolni, amikor eldőlnek a dolgok. Ősztől rendes pénz lesz. Nem hívják többé pengőnek, amihez annyi szenny tapad. Forint. Nagyon jó név.

– Fiam, azért néha itthon is lássalak – mondja anya. – Néha segíthetnél itthon is. Krumplit szerezni, hazacipelni…

Néhányan ellógnak munka után. Pedig én az egész nyaramat erre áldozom. Emlékszem, volt egy zöld ellenzős fiú, még a tónál, aki állandóan csak hencegett, hogy teniszezni jár, és a papája azt tehetne velem, amit akar… annak már akkor is megmondtam. Tudat alatt ellenálltam mindig…

Tulajdonképpen félek. Még sose láttam gyárat. Gépeket. Talán kinevetnek. Lezavarnak a pódiumról. Hogy én minek beszélek nekik, talán még a kapun is kizavarnak.

De nem rettenhetek meg. Hiszen ugyanazt akarjuk. Emberek vagyunk. Szegény, megalázott emberek. Túléltük a háború viharát. És most nem engedjük. Meg fogják érteni. Olyan egyszerű, olyan tiszta.

– Elvtársak, eljött a ti időtök… mi, magyar ifjúság, régóta vártunk ezekre a napokra… fel fogjuk építeni az új, független, kizsákmányolástól mentes Magyarországot! Itt minden a tiétek…

Nagy gyárudvar. Süt a nap, melegen, de kellemes szél fúj, mind a két zászlót fújja, a nemzetiszínűt meg a pirosat, a piros a vér színe, a forradalomé, az életé…

Örülnek. Internacionálé. Már azon a május elsején is éreztem: mintha tényleg a porból kelne fel a rabbá nyomorított emberiség, és diadalmasan szárnyalna, akár az égig.

– A lerombolt hídjaink helyén, szinte az új forinttal egyidőben, áll majd a mi büszke Szabadság-hidunk…

Hogy az üzemeket elvegyék a bányák után, azt is el fogják intézni!

– Csak lassan. Nem lehet mindent egyszerre. A kiéhezett ember is belehal, ha egyszerre tömi meg a gyomrát – mondja Zolti bácsi.

A táncmulatságokon én vagyok a rendező, furcsa volna most táncolni tanulni. Ezeket a fiúkat azelőtt sosem láttam. És az idősebbeket sem. Honnan jöttek? Milyen klasszak, és az is harasó, hogy éjjel van, és még mindig vitatkozunk, de nekem van igazam, mert én nemcsak az ösztönös megérzéseimre támaszkodom, hanem Zolti bácsi könyveire. A történelmi materializmus a dialektika marxista értelmezése, a társadalomra vonatkoztatva. Pista bácsi a körzetből nem érti.

– Nem ez a fontos! – mondja. – Hanem az, hogy tudd: ki az okos proli meg a buta proli. Mert egy buta proli rosszabb, mint az urak, hidd el. Aki még most is azon nyavalyog, hogy visszajön a régi világ, és elverik rajta a port… s ezért a piszkos úri bandának hízeleg…

Szeretem ezeket az embereket. Meleg van, kinyitjuk az ablakot, csupa jázminillat a nyár.

Szerencse, hogy ebben a korban születtem, amikor már az ember tisztán tudja, mivégre jött a világra.

„Mi dolgunk a világon? küzdeni, erőnk szerint a legnemesbekért.” Ő is így fogalmazta. Akkor még nem ismerhette. De mind, mind ezt érezték, tudat alatt. A világszabadságot. A szellem napvilágát. A Kánaánt.

Egy csodálatos lány itt a körzetben. Úgy hívják, Lángosy Edina. A papája orvosprofesszor volt, de ellenállt, bújtatott, és meghalt Mauthausenban. Csodálatos lány. Nem nyafog. És olyan, mint egy moziszínésznő a svéd filmeken. Hosszú, egyenes szőke haja van, az ujjai hasonlítanak az enyémre, fehérek és karcsúak, a dereka is karcsú, de erős a melle és a lába egészen szabályos, ami nagy ritkaság.

És egy kicsit büszke. Már úgy szerelmileg.

– Ez most nem az az idő – mondja. Senkinek se enged semmit. Ő a gazdaságis. És leszidja a népet, ha valaki nem mosakszik.

Parafatalpú cipője van neki is, de csak ötcentis. És zoknit visel hozzá, nem mint egyes maradiak, még mindig selyemharisnyát. Azzal is meg lehet őrülni, hogy anya kalapot akar feltenni. Kalapot!

Ha leérettségizem, beiratkozom színésznek. Imri megy a testnevelési tanszakra, valahova. Megint nyert érmet.

Ez a Hetényi Karcsi még mindig létezik. Lógatja az orrát, hogy már nem uraskodhat fölöttünk. Mert a diáknak is vannak jogai a demokráciában. Megszűnt a tanárok basáskodása.

– Fiúk – mondja –, a párizsi békekonferencia értelmében ismét elvesztjük az ország harmincöt százalékát. Erdélyt, a Felvidéket és mindent Délen…

– Ezen nem szabad búsulni – mondom –, ha nem lettünk volna utolsó csatlós, most nem állnánk így… csak a saját butaságunk levét isszuk. Különben is, mi már egyszer nagyon ráfizettünk arra, hogy így a magyarok, meg úgy a magyarok… egy nagy közös világ van, azon belül dolgozó, becsületes emberek, és rohadt kizsákmányolók…

– És nagyon ártalmas az ilyen beszéd – csatlakozik Kovács kettő.

– Én nem mondtam semmit – mondja Karcsi bácsi –, csak megállapítottam egy tényt.

– Bár annak idején állapítottak volna meg minden tényt a tanáraink – mondom.

– Te nagyon szemtelen vagy, Oláh – mondja Karcsi bácsi –, amellett, mint a ló, nem látsz ki az ellenződ mögül… a MADISZ se csalhatatlan.

– Az én édes Erdélyem – siránkozik anya.

– Semmi baja se lesz. Nem került kapitalista kézre.

– A magyarok… hát ennek az országnak mindig ez lesz a sorsa?

– Előbb tetszett volna gondolkozni… ez különben is lényegtelen. Primitív, burzsoá szemlélet. Az emberiséget összefogja a proletár internacionalizmus… kis területen is lehet boldog, szabad nép…

– Én már nem szólok semmit – mondja anya –, csak ez a forint tartson. Hogy vehessünk valamit holnap is a pénzünkért.

Azt hiszi, visszakapja a pengőit a bankból. Forintban.

Hogy én is milyen hülye voltam. Arra tartogattam a pénzemet, hogy a háború után vehessek rajta szmokingot…

A ruha arra való, hogy a hideg ellen védjen, és átengedje a szellőt nyáron. Az öltözködés is egyik eszköze az emberi megkülönböztetésnek. Ezek a lódenkabátok nagyon praktikusak. Már új cipőt is lehet kapni, típuscipő, tartós, kényelmes.

Edina mindenben gyönyörű. Tudja viselni a fehér blúzt, sötét szoknyát.

Ha Edinát meggyőzném arról, hogy mi rokonlelkek vagyunk, talán összekötné az enyémmel az életét. Végül is színész leszek, az igazán jelentős dolog. Különben Edina nem az a lány, akinek az állás számítana.

– Legfontosabb két ember között – mondja, az ablakot becsukjuk, mert hideg a november –, hogy azonos elvi platformról tekintsenek körül. A szexualitás a közösségi ember életében másodlagos helyre szorul.

– Én szívesen feleségül vennélek, és nem érzem másodlagosnak, hogy például belecsókoljak a szád közepébe.

– Ezek rendkívül elcsépelt fordulatok – mondja Edina. – Csodálom, hogy te, akinek egyébként olyan fejlett a stílusérzéke, nem tudsz leszokni róluk…

– De hát akkor mit mondjak? Hogy adjam tudtodra, hogy szerelmes vagyok beléd? Nem vagyok kisdiák, aki titokban sóhajtozik…

Edina mosolyog, mintha az anyám volna, olyan fensőbbségesen: Uralkodj magadon. Én senkit sem szeretek egyelőre. De figyelni fogok, és ha észreveszem, hogy bennem is kezd kifejlődni, szólok. Most fontosabb tennivalók állnak előttünk. A kultúrműsor összekötő szövegét csak te írhatod meg.

Mindent megírok neki, amit csak akar. Ilike a pincében kihasználta kamasz-ösztöneimet. Loptam neki a cukrot. Mégis meghalt a fia.

Manusz néni lakásából elköltözött a család, és beköltözött egy volt frontkatona. Valahogy elkerülte a hadifogságot.

– Én életben maradtam – mondja –, és a fiamat agyonütötte a bomba…

Nem tud belenyugodni. Folyton erről beszél.

Én mindig csak Manusz nénit látom az ajtó mögött. Egyszer főzött nekem vajas-morzsás karfiolt, nagyon-nagyon ízlett, de az ember nem azért él, hogy egyen, hanem fordítva. Sugár biztosan visszajött, tiszta jeles tanuló volt, és pénzt is adott a missziónak. A szamár.

– Imri, ez az Edina klassz nő… gyere el. Fogod élvezni.

Imri eljön. Kezet ráz Edinával, jó erősen, Edina sziszeg. Imri leül vele szembe, meséli a sportot, mindig ezt meséli, Edina félbeszakítja:

– Maga ezt csak karriernek fogja föl?

– Rólam van szó, nem? – kérdezi Imri. – Én úszom, én érem el az eredményeket… és már nem is az ifiknél…

– Ellenszenves a dicsekvés – mondja Edina –, maga még nagyon fiatal, később remélem, megkomolyodik…

– Kérem – mondja Imri –, az én szüleim azelőtt egyszerű parasztok voltak, szinte az orrukkal túrták a földet, most örülni kell, hogy kiemelkednek a nép tehetséges fiai…

– Magát az osztálya dobta felszínre – mondja Edina –, nekik tartozik hálával.

– És magát ki dobta felszínre? – kérdezi Imri. – Villájuk volt Budán…

Edina dühös.

– Azt a villát én és a nagynéném felajánlottuk az államnak. Az apámat megölték az elveiért. Nem lehet a tényeket ilyen vulgárisan megítélni.

– Nekem akkor se prédikáljanak – mondja Imri, feláll, végignézi Edinát, irtó magas ez az Imri és nagyon szép mint férfi, a két gribelli most már egyáltalán nem zavaró. – Pláne egy nő!

– Én nem vagyok nő! – mondja Edina, majdnem hisztis. – Én a kerületi ifjúsági szervezet gazdasági felelőse vagyok… és megkövetelem személyemen keresztül a kommunista ifjúság tiszteletét…

– Messze van attól, hogy nő legyen – mondja Imri gúnyosan –, és senkinek sincs kedve, hogy magát lefektesse…

Elmegy, még rám is haragszik. Edina átnéz rajtam.

– Ilyenek a barátaid. Ezek miatt nem lesz soha rend ebben az országban. Mert mindenki mást akar. A széthúzás. Az fog megölni minket.

– Imri… olyan goromba voltál.

– Te, öregem, ez beképzelt, idegbeteg tyúk. Agyára ment, hogy a faterját kinyírták. Ha valaki jól megizélné, mindjárt normálisabban látná a dolgokat.

Uuuuuutálom most ezt az Imrit. Edinát meg kellett volna értenie. Hogy akad olyan nő is, aki különb. Különösen azok között, akik az új eszmének szentelték az életüket. Most tényleg helytelen lenne éjjel-nappal szerelmeskedni, amikor a köztársaságot állandó támadások érik. Szinte senkiben sem lehet megbízni, annyit kínlódnak a kommunisták, mi, kommunisták, csak még nem léptem be a Pártba, Pista bácsi azt mondja, várjak, nem gyerekeknek való, csak a tisztelet tart vissza, hogy be ne olvassak neki. Bezzeg, amikor beszélni kell és agitálni, nem a Pista bácsi megy, mert nem forog a nyelve, hanem engem küldenek… én legalább úgy beszélek, hogy utána mindenki tapsol, és látszik az arcokon, hogy nem hallgatták hiába.

Imri másfajta. Él benne a parasztok konoksága. De egyenes srác. Nem hazudik. Az is valami, hogy vállalja a saját egyéniségét, és dicsőséget szerez a fiatal, ellenségtől fojtogatott népi demokráciának. A barátom. Csak aljas ember tagadja meg a barátját.

– Edina… ez így nem mehet tovább. Egyszerűen nem hiszem, aki kommunista, az ne szerethessen egy lányt. A természet törvényeit nem szünteti meg egyetlen társadalmi forma sem. A kommunizmus éppen arra támaszkodik, ami az ember természetes ösztöne, joga: szabadság, egyenlőség, testvériség…

– Nézd, te kitűnő szónok vagy – mondja Edina –, és tulajdonképpen megértelek: ha fiú volnék, én is így beszélnék. De én nem mehetek hozzád feleségül, ezt te is tudod, lehetetlen, nincs meg az alapja. Szeretkezni meg méltatlan volna mindkettőnkhöz. A kommunizmus nem szabad szerelem, hiába akarták ellenségeink elhitetni…

– Hát nem! – mondom, és nem tehetek róla, nevetek, nemrégen, még ostrom előtt azt suttogtuk rémült-izgatott-felajzottan, hogy jön a kommün és uccu, minden nő hegyibe!

– Ez nem vicc – mondja Edina és villog a szeme –, ha annyira nem bírsz az állati ösztöneiddel, eredj, még nem csuktuk be a kuplerájokat…

Szerencse, hogy rengeteg munka van. És tanulni is kéne, szünet után utolsó hajrá az érettségiig, de nem veszi komolyan senki, a tanárok sem, csak Zolti bácsi.

– A demokrácia nem azt jelenti, hogy a diáknak butának kell maradni… Most, amikor annyian támadnak minket, a fakultatív hitoktatás miatt…

Teljesen érthetetlen. A felvilágosult ember alapvető joga, hogy eldöntse: akar-e hittanra járni, vagy értelmesebb dologgal tölti az idejét…

Ezek persze járnak. Az osztály nyolcvan százaléka, még Imri is, azt mondja, másképp lenézik. Pedig nem hisz. Akkor se hitt, amikor én még igen.

Az Atya szeretett engem a maga naiv, butuska módján. Talán nem is tudta szegény, kiknek a szócsöve. De a húsz tojást azért ő is elfogadta.

Mégis rossz, amikor nyílik az ajtó, belép az új páter, az igazgató gyakran jön vele, s mi öten felállunk és kivonulunk.

Kovács kettő azt mondja, ő semmi kellemetlent nem érez, sőt büszke. Kovács kettő ezekben a dolgokban sokkal klasszabb. Csak akkor dugul be, ha beszélni kell.

Ez az új igazgató bezzeg nem bólogat. Még vitatkozik is Zolti bácsival.

– Azért a mozgalmi munka az első – mondja –, a gyakorlati tevékenység…

Karcsi bácsi azt terjeszti, hogy az érettségi ezután csak formális. Ki kell mutatni, hogy senki se bukik, és jobbak az eredmények, mint a régi rendszerben.

Csodálom, hogy még mindig megtűrik.

Anyáék fenyőgallyakat raknak a vázákba, anya a Mennyből az angyalt énekli. Megint rájött ez az éneklési vágy, folyton énekel valamit.

„Messze távoli hómezőn, hol a szél muzsikál…”

– Gyevuska, gyevuska – mondja aztán –, az orosz dalok gyönyörűek. Érzelmes nép ez a szláv. És nem rosszak, egyáltalán.

Apa egyre jobban keres a szörpökkel. Nem helyes. Ha kérdezik, mi az apád, az ember zűrben van, nem mondhatom azt, mint régen: magántisztviselő…

– Ahelyett, hogy elmennél az államhoz, valami tisztességes munkára…

– Apád nem ért semmihez – mondja anya –, reszket a kézírása már. Mit akarsz tőle?

– Én mérnök akartam lenni – mondja apa –, csak a családi körülményeim miatt nem küldtek felső iskolába…

– De te mindent megkapsz – mondja anya, szemrehányóan –, mégis ellenünk fordulsz. Egyszer még meg is ütötted… – s megigazítja apa félrecsúszott, zsíros nyakkendőjét – ezt a szegényt…

Érdekes. Erre egyáltalán nem emlékszem. Nem is akarok.

Azért az az írás, a háromhavi börtönről, tizenkilenc után, nem ártana. Hogy ne kéne annyira szégyenkezni, ha kérdezik. De azt elégették óvatosságból, hogy ne legyen nyoma.

– Az apám alkalmi munkából él – mondom Edinának, mert folyton kérdezősködik –, vidékre jár és szörpöt ad el.

– Ez a legrosszabb – mondja Edina. – Ez a meghatározhatatlan réteg. Állandóan újjátermeli a kispolgári mentalitást… Nem lehet csodálni, ha néha te is zöldeket beszélsz…

Unom ezt. Én rendes kommunisták közé szeretnék járni, hozzájuk tartozni, akik szerintem emelkedettebben nézik a dolgokat. Pista bácsi szeret engem, és még hármat ismerek futólag a területről, mindig megdicsérik az agitációs munkámat. Ha húszéves leszek, egyszerűen belépek, s addig még sok mindent csinálok, ami a napnál világosabban bizonyítja, hogy a tettek embere vagyok, és nem fertőzött meg semmiféle kispolgári ideológia.

Csak ne volnék ennyire ideges. Azelőtt, emlékszem, ocsmány módon segítettem magamon, bár azt hiszem, minden serdülő fiú ezt teszi, de nem egy tizenkilenc éves férfi, akinek családot kéne alapítani. Talán igaza van Edinának, ez állati ösztön, melynek kielégítésére speciális női réteg hivatott.

Most már álmomban se történik semmi. Mert úgy látszik, végképp felnőttem: sohasem álmodom.

Hol lehet az az utca? Ha viszek egy demizsonban szörpöt, szerintem az elég egy kurvának. Ostrom előtt volt a Conti és a Magyar utca. Egyszer hallottam.

És hogy kell kezdeni egyáltalán? Hogy egyúttal érzékeltessem a kellő megvetést és távolságot?

Imrinek nem szólok. Ő nem szorul erre.

A MADISZ-sapkát itthon hagyom. Ne hozzak a szervezetre szégyent.

Amikor még elhittem, hogy van isten, ugyanilyen furcsán szégyelltem magam. Mert úgy éreztem, isten mindent lát. De hát nincs, aki látja! Mégis szégyellem.

De túl kell lenni rajta, természetes dolog, mint az, hogy az ürülék távozik a szervezetből, és éppannyira nincs jelentősége.

Ez az az utca. A homályos, recés ablakokkal. Az undorító, hogy előttem mások is. De nyilván tisztálkodnak. És orvosi ellenőrzés. Nem kell finnyásnak lenni. Legföljebb becsukom a szemem. És befogom az orrom. Mint az orvosságnál.

De hát ez hülyeség. Akkor minek az egész? Ha nem jó? Ha még annál is rosszabb, mint amikor…

Túlságosan vad külsejűek. Természetesnek veszik, hogy azért jöttem. Túl természetesnek. És tegeznek.

Az egyik könyököl. Rövid ujjú ruhában, pedig még csak március van, úgy látszik, nem fázik, vagy nagyon kell neki a kereset.

Végül jótékonyságnak is fel lehet fogni.

– Kérem – mondom a könyöklőnek –, magával szeretnék elintézni valamit…

– Egy órám van – mondja a könyöklő, fáradt a hangja, arra a lányra hasonlít, aki a Kakukk utcában kétszer elvált, és egy szikvízgyártó felesége lett végül. És az anyjának ronda, üvegszemű rókája volt.

– Nem lakott véletlenül a Kakukk utcában? – kérdezem.

– Nem – mondja –, az zajos környék. Na jöjjön, mert szalad az idő…

– Gondoltam, ezt a szörpöt hagyom itt cserébe – mondom.

A szoba egész tűrhető. Rend van. Nagyobb rend, mint nálunk, csak a lavór meg a törülköző zavar.

Minden mozdulatot meg kell fontolni. Célszerűen. Ahogy kiterveltem. És hidegen. Hideg ésszel.

– Nem tudná egy kicsit elengedni magát? – kérdezi a nő, a mellén nincs barna folt, mint az Ilinek, amikor szoptatott. Inkább szeplős.

Úgy látszik, mégiscsak részt kell vennem. Oda kell figyelnem. A lelkemmel, vagy mi. Szóval a személyiségemmel. Másképp nem működik. A fizikum. A reakció. Reakció, ez a szó ide nem pásszol. Már mást jelent. A politikában.

De mire gondoljak? Erre a nőre nem lehet. Nagyon ócska. Nagyon fáradt.

Az az éjszakai. Az álom.

Tulajdonképpen szörnyű. Ez a csere.

Kész. Alig más, mint az egyedüllét. Alig. Valahogy be kéne fejezni. Odábbhengeredni.

Ráütök a combjára. Nagyot csattan. Mint amikor továbbhajtják a lovat.

Ez jó. Ebben kifejezésre jut megvetésem és elégedettségem egyaránt.

Nem is értem, mi hajtott ide. Nem is tudom felidézni. Inkább az van bennem, hogy egyszer s mindenkorra vége.

– Kezét csókolom – mondom. Én most hagyok egy emléket. Megcsókolom a kezét, csukló fölött.

Bámul. Pislog. Odaszalad a demizsonhoz, gyorsan beleszagol.

– Már féltem – mondja aztán megkönnyebbülten, most végre élénk és emberi –, a kézcsók maguknál a legolcsóbb fizetség. Nem tudja, hol lehet krumplit kapni?

Kendőt köt, keres egy zsákot.

Ide soha többé nem jövök. A demizsont át kellett volna töltetni. Ostrom előtti, békebeli demizson. Anya zabos lesz, ha nem találja.

El van intézve, egyszer s mindenkorra. Bár most, hogy többször visszagondolok rá, most kezd jó lenni. Edina akárhogy ugrál, ő is megkapja egyszer. Legfeljebb nem tőlem. Hanem egy másik orvosprofesszor fiacskája adja be neki. Ez lehet a dolgok mélyén: hogy az én apám semmi. Semmi volt a múltban és az a mostani rendszerben is. A nők képtelenek az önértékekből ítélni. Egyszerűen képtelenek.

De talán az volt a legkellemetlenebb, hogy a nő csak technikából csinálta. Szóval, nem énértem. Illetve nem azért, mert kívánta. Azt egy nőnek úgy kell kívánni, hogy én érezzem, egyedül tőlem kaphatja meg. A nagy sikoly. Az a bizonyos, amin kiskoromban annyit röhögtem. Viszont ez egy kurva. S mint ilyen, abszolút korrekt. Aki nem kurva, az átérzi. Viszont aki nem kurva, nem is engedi. Az olyan, mint az Edina. Jégcsap.

Egy olyat kéne találni, aki csak velem… de velem aztán igen. Énértem az őrülésig.

Te fijjú, dobd ide a labdát…

Persze, ez szentimentalizmus. Ami bennem ragadt.

Megyünk a szoboravatásra. A Szabadság-szobor a Gellérthegyen.

Majdnem esik. A szél elfújja a fáklyákat. Olyan sokan vannak, hogy alig látszik a szobor.

Lebeg a szoknyája, és pálmát tart a kezében. Imri elöl van, a zászlóknál, baromi erős, órákig tartja a rudat.

Az egész várost látni. Ha nincs ennyi ember. Igen. Én itt jártam évekkel ezelőtt. Egészen pontosan bele tudom élni magam. A háborúban. Amikor még győzelmek voltak. Amikor azt hittem, szent ügy, ami az országban folyik. Milyen szörnyű visszagondolni, hogy miben hittem és milyen konokul.

És akkor láttam egy követ, körülötte lóhere, fű, valami furcsa követ, ami úgy felbontotta bennem az időt, mintha nagyon régen néztem volna már, és mindent átéltem volna egyszer, mintha alattam és felettem is állt volna egy-egy belőlem…

Esik.

– Oláh elvtárs – mondja Edina –, nagyon az arcodra volt írva, hogy a gondolataid máshol járnak…

– Már nem vagyok szerelmes beléd, Edina – mondom. S ez is olyan hirtelen jön, mint amikor egykor megvédtem Hirschet az órán, vagy nemrég, amikor kusst parancsoltam Zolti bácsi érdekében.

– Te ne hallgass másra – mondja Zolti bácsi –, készülj az érettségire rendesen. Hadd lássák, hadd lássa az elnök, aki ellenünk drukkol, hogy az új ifjúság is tud annyit, mint a régi…

Nekem a tanulás mindig könnyen ment. Pláne, ez a szűrt, könnyített tananyag. Alig van tétel.

De izgulni nagyon jó. Az nagyon jó, hogy az ember elképzeli, micsoda nehéz kérdések lesznek, és ő milyen könnyedén vágja át magát.

Blaha eltűnt. Kiment a papája Svájcba, maga után hívatta betegségürüggyel, és mindketten kint maradtak. A mamája szívrohamot kapott, kiköltöztették szükséglakásba.

Egymás után lesznek árulók. Még egy miniszterelnök is. Tényleg le kéne csapni a kommunistáknak. Ez így nem élet, ha még mindig nem tanultuk meg, hogy egységben az erő.

Az új diri kihirdeti, hogy eltörölték a ballagást.

Füttyszó. Én is fütyülök. Demokrácia van. Nem lehet csak úgy eltörölni.

A diri dühös. Rohadt szokás – mondja. – Rohadt dekandencia. A síré leszünk valamennyien, de persze, előbb bársonyszékben miniszterek!

Kovács kettő helyesli, hogy ne legyen.

Végül is logikus. Csak valahogy kár. Hogy éppen akkor van vége, amikor rám kerül a sor. Nem emlékszem, negyedikben vagy ötödikben, álltam a lépcső alján, és jöttek le… nekem tetszett az az ének. Gaudeamus igitur. Figyeltem őket, és egy sevró cipőt kívántam, lakk betéttel.

Ha nincs, hát nincs. A nyavalygás tényleg nem méltó.

– Ha rajtam múlna, engedném – mondja Zolti bácsi –, de másképp is lehet szívből búcsúzni. Nem a külsőségeken múlik.

A szülők irtó dühösek. Hiába. Mehetnek az atyaúristenhez. Akkor se lesz, ha egyszer eltörölték. Ha fáj is. A seb is fáj, amikor gyógyul.

Imri most be van gazolva. Nem tanult soha semmit, csak az edzések. Magyarázom neki az anyagot, Kovács kettő is beszáll, Tajó is, és az új fiú. Én magyarázom, jegyzem, összeállítom, ők csak tátják a szájukat.

Az írásbeli semmi. Az ügyeletes tanár félig lediktálja. De a szóbeli. Majd.

Anya sopánkodik.

– Ennyi ember! Miért a mi parkettánkat koptatjátok?

De azért büszke. A frontkatonának mondja, aki a szociáldemokrata pártban tölt be tisztséget:

– Mindenki az én fiamra támaszkodik. Úgy vág az esze, mint a gyémánt. Amellett rendkívül erős benne a közösségi érzés, ezt az uramtól örökölte, aki tizenkilences…

Öten ülhetünk egy asztalhoz, azt mondják.

Holnap kezdődik. Úgy lesz, hogy én teljesen elkápráztatok mindenkit a feleleteimmel. Még a matematika is megy majd. Az elnök leveszi szemüvegét, megtörli, és elsőnek javasolnak az egyetemre. Az a gyötrő, hogy azt is el tudom képzelni, belesülök. Nem fog az eszembe jutni. Csak tátogok. És mindenki nevet.

Amikor srác voltam, ilyenkor ezt mondtam: én istenem, jó istenem…

Imri már kész van. Előbb, mint én. Biggyeszt.

– Az elnök alszik – mondja –, a diri meg pikkel az olyanokra, akik nem dolgoztak év közben… már úgy, érted…

Zöld posztó az asztalon. Az elnök tényleg szunyókál, vagy csak nagyon beteg. Zolti bácsi is bent van, mosolyog rám, biztatóan, azt súgja az elnök fülébe:

– Elnök úr, iskolánk büszkesége… nagy színészi tehetség.

Az elnök megébred. Húzom a tételt. Ady. Maróka Adyja. Ady szerelmi költészete.

Gyönyörű. Érzem, ahogy mondom. Mintha tényleg lenne igaz szerelem. Meg végzet.

– De miért nem a forradalmi Adyt tálalja? – kérdezi az elnök, és helyeslést váróan az igazgatóra néz.

Nem felelek. Látom, jelest írnak valahova.

– A szerelem is forradalom – mondja Zolti bácsi hirtelen –, ha a megszokott ellen lázad.

– Persze – helyesel az elnök. Már alig figyel. Én tudok. Mindent tudok. Mintha nem is tetszene mindenkinek ez a folyékonyság.

Kovács kettő közepessel átment.

– Nézd – mondja –, a te kifejezőkészséged nyilván évszázadok óta örökölt. Azzal nem lehet két év alatt a versenyt felvenni.

Röhej. Ugyan kitől örökölhettem volna? Apától, anyától, akiknek összes szókincse jóformán a sopánkodásban merül ki? De megértem, Kovács kettőt bántja. Senki se szeret középen cammogni. Mindenki első szeretne lenni. Úgy látszik, ez még a kommunisták között is így van.

Kihirdetik. Az új diri hirdeti ki. Oláh Viktor jelesen érett. Algebrából nem adták meg. Senki nem kapott algebrából jelest, mert alapos gyanú merült fel, hogy segédeszközt használt a csoport, az írásbelinél. Eltekintettek a szigorúbb megtorlástól, mert az beláthatatlan következményekkel járna, a további tanulmányainkat illetően. A puskázás jellegzetesen múlt rendszerbeli csökevény és aljasság. Szerintem ezt egy kicsit eltúlozzák.

– Nézze, Oláh elvtárs – mondja a diri az irodában –, magát javasoltuk a Színművészeti Főiskolára. A maga mozgalmi munkája olyan, hogy megérdemli…

– És tehetséget is érzek – mondom.

– Hiába lenne tehetséges, ha nem tudnánk magában megbízni mondja a diri –, az őszi választások végre eldöntik, kinek a kezében van a hatalom…

Hát most el kell búcsúzni. Méltóképpen. Ahogy Zolti bácsi mondta.

Kijövök az irodából. Még biztosan együtt vannak, hiszen alig fél órája lettünk „érettek”.

Csak Imri ül a lépcső alján, kint esik az eső, lassan esik, látom az utcán a szemközti kapu alatt Tajót meg még másik hármat, feltűrt gallérral.

– Hol az istenbe vagy? – kérdezi Imri.

– És a többiek?

– Senki se ér rá a sült galambot lesni.

– A búcsúzás… ne hülyéskedj… hiszen többé talán nem is leszünk így együtt…

– Még majd sírva fakadok.

– És Zolti bácsi? A tanáriban?

– Ő is elment. Azt mondta, azért egy szál virág jólesett volna. Az nem polgári csökevény.

Holnap felmegyek hozzá. És tartani fogjuk a kapcsolatot. Hiszen ő nyitotta ki a szememet.

– Neked nem olyan fals az egész?

– Ballagás nélkül milyen legyen? – kérdezi Imri. – De én szarok rájuk, engem az egyesület behoz a téefre, a sportban nincs duma, csak eredmény.

Talán jobb lett volna nekem is azon a nyáron komolyabban venni a sportot. Talán valóban sokkal egyértelműbb és hálásabb. Amellett mindig biztos a mérce, hogy úgy fejezzem ki magam: objektív.

Kilépünk a kapun. Tajó integet, de nem akar idejönni. Minek is? Hát vége.

Végig kéne gondolni ezt a nyolc évet. Micsoda nyolc év volt! Mennyi tévedés. Mennyi szenvedés. És egy érettségi bizonyítvány a markunkban.

Nyáron majd lejárunk vidékre a MADISZ-szal. A parasztságot sem szabad elhanyagolni, a munkásosztály után a második legforradalmibb osztály, különösen a nincstelen rétegei.

Imri nem ér rá, készül a prágai VIT-re. Kicsit fáj, hogy őt küldte a kerület, az úszáshoz nem kell nyelvtudás, több a dicsőség, ha Imri megy, mintha én, aki Petőfi-verseket szavalok.

Nyaralásnak is fel lehet fogni. Úgyis olyan keveset voltam falun. Jószerivel az állatokat se ismerem. De az biztos, hogy nehéz munka lehet. És most végre megkapták, amire Dózsa óta vártak. És most már visszavonhatatlanul. Ezt a falusiak maguktól is tudják, de nyilván látniuk kell, hogy mellettük állunk.

– Jaj istenem – sopánkodik anya –, vállalkozni ilyen utakra… mikor ilyen szeszélyes a nyár. Ki tudja, milyen betegséget szedsz össze…

Mindenesetre meleg zoknit viszek magammal. Szegény Mózer harisnyái. Még van belőle.

Imritől nem tudok elbúcsúzni, már hajnalban rohan az uszodába.

– Óvatosan, kedves Vikike – mondja a mamája, levágatta a copfját, már nem fűzi keresztbe a fején, daueroltatott –, a parasztember nagyon makacs, ha a földjéről van szó. Egyesek azt terjesztik, el akarják vinni a kolhozba…

– Drága Kurucz néni… Lesznek majd idővel közös gazdaságok… ahol a munka is kifizetődőbb, fel lehet használni a mezőgazdasági gépeket… ahol majd az egyed helyett az egész közösség birtokol… Egyformán dolgozik, és egyformán részesedik. Majd, egyszer, akik akarják… nem kell a rémhíreknek bedőlni…

– Na – mondja Kurucz néni. – Azért…! Minden malac a saját szemétdombján szeret túrni. Örök igazság…

– Örök igazság nincs. Az igazság tartalma változik, korról korra. És az objektív igazság csupáncsak megközelíthető.

De hát ennek magyarázhatom. Csak tátja a száját. Imrinek is elég ilyen bamba szülőkkel.

Teherautóval megyünk. Vág a szél, nem szeretek ilyen szélben énekelni, de mindenki énekel.

– …vígy a győzelem útján, ránk boldog világ vár… Az Internacionáléban valahogy több a mélység, persze, az ilyen dalokat nem szabad esztétikailag vizsgálgatni.

Edina ócska ballonban van, nem tetszik már, nincs rám hatása. Én azt hiszem, az egyszerű emberek mind megszeretnek majd, illetve azt, amit mondok, mert közvetlen és egyszerű szavakkal tudok szólni. Lelkesíteni, hogy lássák el élelemmel a várost. És ha majd kell, álljanak egy emberként az igazság mellé.

Vidék. Falu.

Valami verstöredék.

Csak akkor látod őt, ha szürke éjjel száguld tovább a gőzvasút veled… s a hajnal leng tejszínű leheletével… vagy mérgező leheletével tejszínűn… csak egy biztos: az alvó táj felett.

Nem tudom, honnan maradt. Kitől. Nem emlékszem. Várnak a NÉKOSZ-isták.

Ölelés. Irtó klassz tagok.

Emlékszem, amikor gyerek voltam és pillanatnyilag jobban ment nekünk, felvettük azt a Lányt, vidékről, aki papírbocikat csinált nekem, és, azt énekelte, hogy veszünk majd egy faházat.

Érdekes lenne találkozni vele. Persze, már öreg lehet, a haja sincs hosszú varkocsban, meg sem ismerném, és ő sem engem.

De ilyen kedvesek a parasztok mind, megyünk, hívnak enni-inni, bár nincs nekik, csak szűkösen.

A fiút Daninak hívják, úgy szeretem a kiejtését, az Alföldön ez gyakori.

Az udvaron kicsi, roskatag ház, szalmatetővel.

– Itt tartjátok a lovakat, ugye? – kérdezem, bár azt hiszem, ez szamárság, hiszen nincs más épület.

Dani dühös. Nem felel, bemegyünk, hát bizony, egy ló ide be se férne.

De már nem haragszik.

– Ti nagyon keveset tudtok rólunk – mondja.

– Azért jövünk, hogy ismerkedjünk – mondom –, ne azt keressük, ami elválaszt, hanem ami összeköt…

Megint megöleljük egymást. Iszunk. Edina nem iszik, nem elég tiszta a pohár.

– Térjünk a tárgyra – mondja Edina.

– Ilyenkor nem lehet beszédet tartani – mondja Dani –, legnagyobb dologidőben. Mindenki a földön. Várjatok estig.

– Nekünk ma még négy községünk van hátra – mondja Edina. Sajnálom, akkor megyünk tovább. Ti tudjátok, elvtársak…

Már a kocsin ülünk. Ez az Edina hülye. De egyikünk se szól, őt jelölték a csoport élére, és fegyelemnek kell lenni.

– Rosszul fogtuk meg – mondja Edina –, le se szabad szállni a kocsiról, jöjjenek körénk, és akkor megy, mint a karikacsapás.

Már a harmadik község. De nem akarnak jönni. Csak egészen kis gyerekek és egészen öregek. Meg egy-két asszony. A gyerekek szaladnak a kocsi után, kiabálnak:

– Éljen, éljen…

Ez egy nagyon nehéz munka. Pedig szeretnek minket, de este kéne lejönni és mindig csak egy helyre. Mint jó barátok.

– Nem érünk rá az idők végtelenségéig – mondja Edina.

Azért Zolti bácsi nem egészen így vallja. Emlékszem, amikor azt mondta, hogy nem lehet mindent egyszerre. És aki éhes, belepusztul, ha két marokkal tömi magát.

Nagyon fáradt vagyok. Nem tudok rendesen aludni a kocsiban. A házmesterné azt terjeszti, kétes partikra járok, azért jövök haza mindig kapuzárás után.

Szép a vidék. Egyszer, ha több időm lesz, hosszabban fogok ott tartózkodni, disznóság, jószerivel a fák és növények nevét sem ismerem, alig tudom a rozsot az árpától megkülönböztetni.

De mégis kell lenni valaminek, ami összeköt velük. A hasonlóságot kell éreztetni, nem a különbséget. Eleget szenvedtek szegények. Mint jobbágyok és agrárproletárok. Jól tudják, milyen a nyomor. A kalapemelés, a kényszerű alázat.

Erről kéne beszélni. Színesebben, melegebben. Persze, én nem tudom áttekinteni az egész politikát, és nem is játszom meg ezt, mint Edina, aki kezd tűrhetetlen lenni, már nyakkendőt is hord, egy nő nekem ne hordjon nyakkendőt, teljesen homoszexuális jellegűvé teszi.

És fúrja a jónépet. A Pista bácsit, hogy sokat iszik. A Kaliti Sanyit, hogy még mindig pengős regényt olvas. Azért a szabadságjogokat nem lehet eltiporni.

Már nem is tudom, mit beszélek. Fáradt vagyok. Nagyon fáradt.

De legalább egy-két helyen meghallgattak. Van értelme. Később meglesz a gyümölcse. Visszaemlékeznek rá, és kihajt a lelkükben.

Ez megint giccses fordulat.

És győzött a kommunista párt. Hamarosan én is belépek. Most már megszűnik a széthúzás, átigazolnak a MEFESZ-be, de azért be-benézek a gyerekekhez, Zolti bácsit is megkeresem majd.

Ősz van. Hiszen alig kezdődött el a nyár. Kell már a Főiskolán jelentkezni, nem tudok elaludni, bár fohászkodhatnék valakihez, hátha nem vesznek fel, Imri hazajött, teli van a sikereivel, nem törődik velem. Tizennyolc verset tudok kívülről, a tematika is számít, Majakovszkij előnyben, de valahogy nem lehet hatásosan szavalni, József Attilát fogom, ő egy óriás, a Lassan, reménytelenül apró versfüzérét, melyben benne van az ő egész szomorú, reménytelen élete, az enyém is ilyen volt valamikor.

Iszonyú sokan vagyunk. Iszonyú sokan. Hatosával hívnak be minket. Alig ismert színészek. Csak a középső nőt ismerem, most volt az első filmje, pedig már nem fiatal.

A megjelenés. Nagyon fontos. Szegény Mózertól maradt egy fekete, ezüstcsíkos harisnya. Anya azt mondja, nyakkendőt tenni, feltétlenül. A színészvilágban még divat.

Valamikor azt mondták, Horthy Istvánra hasonlítok, micsoda szégyen, remélem, ma már senkinek se jut ilyen hülyeség az eszébe. És a fülem határozottan visszafejlődött, vagy csak a fejem nőtt hozzá, mit tudom én.

Izzad a tenyerem.

Nem kell szavalni.

Helyzetgyakorlat. Mintha kémet lepleznék le. Éjszaka, sötét szobában, a páncélszekrény előtt.

Nem vagyok én bohóc. Az ilyesmit lehagytam az elemiben.

– Miért? – kérdezi a művésznő. A neve nem jut eszembe. – Nekünk éppen azt kell eldöntenünk, hogy a maga alkata alkalmas-e újtípusú hősök megelevenítésére? Ha sorainkat frissítjük, éppen azért tesszük, hogy rést üssünk a régi, dekadens garnitúrán…

Ezt a tyúkot átejtem. Egyszer Eőrynét is átejtettem a nemzeti színekkel.

– Művésznő kérem, ne csodálja a zavaromat. Oly hosszú évekig vártam, hogy szemtől szembe kerülhessek a magyar film csillagával, akit méltatlanul ítéltek a rémuralom éveiben szilenciumra…

Úristen. Ha kiderül, hogy azelőtt nem is játszott.

A nő körülnéz a bizottsági tagokra. Mosolyog.

– Azért a népi demokráciában is marad még bonvivánszerep – mondja –, hát nem bánjuk, szavaljon valamit.

– Édes fiam – mondja egy ősz, magas férfi, nyilván rendező –, az egyszerűség kedvéért: halljuk a Talpra magyar-t…

Az a régi március tizenötödike. Hogy féltem. Zsombolya Valéria megdicsért, de azt mondta: sose légy dagályos.

Mintha hallaná Zsombolya Valéria.

– Jó – mondja a férfi –, lehet, hogy van benne…

– Kitűnő véleményt kaptunk – mondja a művésznő, és nézi a lapot. – Az édesapja munkás, ugye?

– Alkalmi munkás – mondom, de szerencsére, már nem figyelnek, mondják, kezdődik az év, holnap, holnapután, boldog vagyok, győztem, talán tényleg Győző a nevem, így fogok szerepelni a plakátokon: Oláh Győző, az Oláh nem jó, rossz az akusztikája, inkább Ollai Győző, i-vel és nem ipszilonnal, mi lehet Újlakyval?

A tantermek ugyanolyanok szinte, mint a gimnáziumban, miért nem tanulunk rögtön nagy szerepeket, mindig csak bohózat, üzemi szereplés, hangképzés, beszédgyakorlat. Hol vannak a nagy színészek, akik tanítanának, hol az igazgató? Lecserélték, minden kavarog.

– Bele fogsz dilizni – mondja Imri –, nem a te idegeidnek való. Ez a sok egzaltált tyúk.

Pedig nem. Irtó klasszak, mennyi szöveg, úristen, vannak közöttünk jópofák, keskeny nadrágban járnak, hosszú barkót növesztenek, és a kalapjuk széles, nekem nem tetszik, pláne a kockás zakó, a lányokon feszül a szoknya, valahol előkerítették a régi magas sarkú körömcipőket, sőt festik is a szájukat, Edina ezek ellen kelt ki leginkább, akik továbbra is majmolják a burzsoá divatot.

De mi, Jankó, Katóka meg én megszállottak vagyunk, elneveztük így magunkat, mi ráállunk teljesen erre a szent hivatásra, egészen megváltozott az életem, drága Shakespeare, drága Hamlet, drága Cyrano, én vagyok, én vagyok, minden, Katóka szerény külsejű, egy szabóságban dolgozott, most jött át szakérettségivel, csupa emóció, szerinte félreismerik, félretolják a jampeclányok javára. A MEFESZ vezetőségébe egyelőre nem vesznek be, mert a születési anyakönyvi bizonyítványomon az van, a lapommal ellentétben, hogy apja foglalkozása magántisztviselő, és azt mondják, a magántisztviselők az egyéb kategóriába tartoznak, a vezetést adjuk azoknak, akiknek vérében van a kizsákmányolók elleni küzdelem. Mondhatnám nekik Marxot meg Engelst, de nem, most aztán kell tanulnom, a gimnáziumban végeredményben csak lógtunk, de itt a szöveg az alapja mindennek, és eddig annyira korszerűtlen volt a magyar színjátszás, Sztanyiszlavszkij alapján korrigálnunk kell a módszereinket, a beleélést magát. A színész tartson kritikai távolságot a játszott mű és saját véleménye között…

Jankó nagyon tud. Akármit mond, az tökéletes. Kiskondás volt valahol a Dunántúlon, de ahogy a szót ejti, van benne valami királyi, tudom, hogy ez káros hasonlat.

Összeállítunk egy nívós kultúrműsort, december 24-én adjuk elő a Csepeli Fémművekben. Ünnepi kedveskedés a munkásoknak, anya bőg, szenteste, ezek a beidegződött polgári marhaságok, nem mondom, gyermekkoromban a fenyő, és hogy lehetett izgulni, mit hoz a Jézuska, de ez is csalás volt, és egyszer kértem valamit, és sokkal kevesebbet kaptam, illetve kisebbet, kihagy az agyam és most ez nem is lényeges. Óriási siker, nagy taps, ahhoz képest, hogy ez egy amerikai, híg bohózat és tulajdonképpen a jampecok viszik benne a vezérszólamot, de a polgári szentimentalizmus ellen hatásos védekezés.

Ámbár azt nem tudom, nem kellett volna-e mégis hazaengedni, aki haza akart menni. Mert nagyon úgy állt két R-gárdista az ajtóban, mint aki megtiltja. Elvégre vannak kisgyerekek is, akik esetleg igénylik a karácsonyt.

– Csak nem akarod azt mondani, hogy a kisgyerekeknek jót tesz az illúzió? – kérdezi Péteri. A titkárunk. Nem fogok vele vitatkozni, valahogy nem egyenes, el-elferdít egyes dolgokat, például amikor Katóka megvakarja a hátamat, azt mondja, hogy ez kéjelgés… Katóka éppen nem az, akivel lehet kéjelegni, teljesen szürke, csak a lelkesedése, az teszi színésszé majd.

Húszéves vagyok. Aki a húszat átlépi, teljes felelősséggel nézzen szembe az élettel.

Épp ezért érthetetlen, egyesek mit művelnek. Mint a majmok. Egy tisztességes összejövetelt nem lehet úgy rendezni, egy táncos klubdélutánt, hogy a jampik el ne rontanák. A lányok egészen beletekerednek a hosszú szoknyákba, egészségtelen divat, anyagpazarlás, amellett mindent befed.

Kun tanár úr azt mondja, nekem is meg kell tanulnom táncolni, énekelni, sőt némi akrobatikát, a kézilabda-csapatba is besoroltak, mindenkinek kell legalább egy sportot űzni, de nem érzem jól magam az udvaron, egyszerűen kiesik a kezemből a labda, és minek szaladjak, én nem azért iratkoztam be ide, én klasszikus szerepeket fogok úgyis játszani, a nagy, démonikus emberi szenvedést.

Söveges egy nyegle jampi, nem kétséges senki előtt. De még Petrócz főrendező is eltátja a száját, ha Söveges Adyt mond. A hideg szaladgál közben a hátamon. Söveges nagy színész lesz, ha el nem issza az eszét. Mert iszik is. És körülötte az egész banda. Péteri már többször ismétli, hogy úgyis ki fogják őket zárni. A főiskoláról. Én azért ezt nem helyeselném, speciel Sövegest, de nem hinném, hogy engem megkérdeznének, a magántisztviselő óta olyan hűvösek, mert kellett anyáéknak nagyzolni, beíratni az anyakönyvbe… nem merem a párttagságot megemlíteni, ha a MEFESZ-vezetőségbe se kellettem… Katóka a propagandista az évfolyamon, de nem tud beszélni szegény, viszont irtó szorgalmas, a legnehezebb szöveget is szöveghiba nélkül tálalja, szakérettségi után, a szabóság után ez is szép, nem lehet mindent egyszerre. Ezt Zolti bácsi is megmondta, akit hamarosan fel fogok keresni, és Valéria nénit, csak fel tudjak nekik mutatni valami sikert, amivel odaállítok…

Jankót elvitték a Filmgyárba, nagyobb szerepre, az egyik negyedéves azt mondja, tiszta politika az egész, a származás számít, nem a tehetség.

Ez hazugság. Jankó tud. Jankó királyi, ahogy megjelenik. Ha rossz is a hasonlat.

Majd én is sorra kerülök, csak olyan filmre kell várni, ahol magas, vékony, kissé enervált külsejű fiatalemberre van szükség.

Imri teljesen be van gőzölve, féltékeny.

– Te már más körökbe tartozol… – mondja.

– Tudod, hogy te vagy a haverom. Tudod.

– Nézd, én egész nap a pályán. Te bent a dobogón. És engem hidegen hagy ez az egész maskarádé. Téged meg egy meccsre nem lehet elcsalni.

– Ha egyszer unom…

– Hát én is elaludtam a színházban – mondja Imri –, és nem tartom komoly dolognak, hogy egy férfi fesse magát, parókát ragasszon…

– A színész öregkorában is híres – mondom –, de a sportból egy-két év alatt kiöregedsz, mint a pinty.

Nem szeretem benne, hogy a hivatásomat gyalázza. Mint barátnak, mellettem kéne állnia, amikor annyi bajom van úgyis. Amikor olyan nehéz megküzdenem.

Én nem tudok a jampecok közé állni. Megyek velük a Margitszigetre, érdekes, már van híd, miért nem voltam én azelőtt itt, hogy lehet? Gajdolnak, kiabálnak, táncolnak a puszta térségen, alig bírok elpárologni.

Péteri még rám haragszik, hogy nem akadályoztam meg, és nem jelentettem. A spiclidolgokat nem szeretem. Az iskolában sem szerettem.

– Neked teljesen téves fogalmaid vannak, Oláh elvtárs – mondja Péteri – arról, hogy mi micsoda. Ez például éberség, ha éppen tudni akarod.

Péteri teljesen be van gőzölve. Nem tetszik nekem, ahogy dirigál, még a tanároknak is. A művész uraknak. Beül az értekezletekre, füzettel. És megjegyzéseket tesz a hallgatókról. És a megjegyzései döntőek. Mint például Söveges ügyében.

Állítólag Söveges ellopta Péteri füzetét, amiben a mozgalmi feljegyzései voltak, és minden mondat után odaírta: ingben-gatyában… ingben-gatyában…

Buri Katalin fejlődőképes, szorgalmas, elvhű, megbízható, kissé még befolyásolható polgári nézetek által, ingben-gatyában…

Ezen csak röhögni lehet. Ez egy jó hecc, semmi más.

Péteri áll a dobogón. A tanári kar az első sorban.

– Az ifjúsági szervezetek egyetlen egységes, demokratikus pártban egyesülnek. Megszűnik a fiatalság mesterséges megosztottsága. A munkásság szocialista munkaversenyekbe szerveződik, mi is megtesszük felajánlásainkat. Évi tervünkben tizenkét kultúrbrigádot alapítunk, és hetenként új műsorral lépünk elő… Az osztályharc kiélezett szakaszába érkeztünk. Munkásosztályunk tervbe vette, hogy egységesíti sorait. Megszűnik a többpártrendszer, ellenségeinknek nem nyújtunk többé módot arra, hogy belülről bomlasszák sorainkat…

Sövegesről nem beszélnek. Úgy látszik, a nagy örömben megúszta.

Mert ez végül is öröm. Egyetlen országnak sem használ, ha széthúznak fiai. És tűrhetetlen volt az a sok áskálódás, valóban.

Rákosi szépen, lassan, okosan kiépíti a munkás- és paraszthatalmat.

Az újságok tele vannak. A munkásoké a gyár. Csoda, hogy előbb nem tudták megcsinálni. Csaknem három évig kellett várni, hogy mindenki megkapja, amihez eredendően jussa van.

– Végünk lesz – mondja apa, milyen érdekes, hónapokig észre se vettem őket, van ez így, hogy csak élek-élek, és mintha nem is léteznének, tényleg, a szüleim, a szobám, mi bajuk megint?

– Végünk lesz – mondja apa, nézi az újságot –, ezek nem tréfálnak. Ha elkezdik, be is fejezik… állami kézbe veszik a szörp- és üdítőitalokat is…

– A Gróf azt nem engedi – mondja anya –, mit képzelsz, azért szenvedett annyit, hogy most csak úgy elvegyék tőle, amije van?

– A Gróf nagyon kicsi pont – mondja apa –, s akárhogy is, közelebb áll a kapitalistákhoz, mint ezekhez…

– Hát nyisd ki a szád – mondja anya –, még mindig nem késő… nézd meg a fiadat. Bejutott, protekció nélkül, pusztán azért, mert mindig tudja, mit illik mondani…

– Engem ne keverjetek bele – ordítom –, én mindig azt mondtam eddig, amiben hittem. Értitek? És én igenis hiszem, hogy ez jó. Menjenek a keménykalapos urak és rókagalléros nagyságák a fenébe… a melós megérdemli, hogy végre kapjon is valamit. Ti soha, büdös életetekben nem dolgoztatok igazán, csak abból éltünk, hogy lehet másokat becsapni…

– Ezt nekem mondod? – kérdezi apa. Irtóra elesett. De nem tudom sajnálni. – Nekem, aki egyedül tartom a családot? Aki még nyaralni sem mentem el? Aki csúsztam-másztam a kedvetekért, megaláztam magam, csakhogy te úriember lehess?

– Már nincsenek úriemberek! És én gyűlölöm az úriembereket! Majd szépen el fogsz menni egy gyárba dolgozni, és megkeresed a két kezeddel a kenyeredet, ahogy évtizedekig minden más szegény ember tette…

– Hát én nem voltam szegény ember? – kérdezi apa. – Hát engem nem használtak ki? Én nem érdemlem meg, hogy vénségemre ne kelljen teljesen újat kezdenem?

– Az államnak is szüksége van a szakértelmedre – mondja anya –, hiszen te üzleti könyveket is vezettél. Különben is, nem eszik a kását olyan forrón. Meggondolja az a Rákosi, hogy belenyúljon a parázsba… Csak a nagyüzemekről van szó. Az egészen nagyokról.

– Gondolod, Sári? – kérdezi apa. – Hiszen nyugtatom én a Grófot, nyugtatom…

Ezek azt hiszik, én is olyan vagyok, mint ők. Hogy mást mondok, mint amit hiszek. Szerintem az a legnagyobb aljasság. Sráckoromban azt képzeltem, hogy a változás azt jelenti, hogy az ember színleg kicseréli a gondolatait. Pedig a változás nagyszerű képesség, félelmetes is egyben, ha például eszembe jut, mi minden volt bennem, mondjuk, négy éve, ilyenkor tavasszal, ha most hirtelen szembesítenének azzal a kamasszal, szinte hihetetlen. Szerencse, hogy most már nem fogok változni, ha egyszer az ember végképp megtalálja az élet értelmét, mint felnőtt, befejezett személyiség, már nem változik. És ez jó, mert némi biztonságot ad, valami állandóságérzést, hogy meg lehet kapaszkodni, hogy most már van valami végleges, és nem kell szégyellnem majd magam, ha negyvenéves koromban a húszéves fiatalemberre visszanézek… Csak ilyen maradjak mindig. Ilyen határozott. Ilyen befolyásolhatatlan.

Tulajdonképpen sajnálom őket. A két öreget. De nem csoda, ha nem vesznek be a vezetőségbe, amikor az apám azon siránkozik, mi lesz vele, pedig most minden becsületes embernek azon kéne örülnie, hogy végre kibuktattuk az urakat a nyeregből.

Újlaky papája. Nem akart rávenni az áldozási képre. De kénytelen volt, mert én gyűjtöttem legtöbbet a missziónak.

Év végére túl leszek a hangképzésen. A második év sokkal élvezetesebb. Akkor jönnek majd az igazi, nagy előadók. A nagy egyéniségek.

Megint gyűlés. Meg kéne nézni egyszer a régieket. Edinát. Ott van-e még a körzetben. Hát Pista bácsi? Iszik-e? Örül-e, hogy ők lettek az urak a Szerszám-lakatban?

Péteri. Folyton Péteri beszél. A tanárok hallgatnak. A demokrácia nem jelentheti azt, hogy minden úgy történik, ahogy az ifjúság kívánja. Bár ez az ifjúságnak nagyon tetszik, de az én igazságérzetem azt diktálja, hogy ezt egyszer majd fel kell vetni az elvtársaknak. Például hogy Petróczt meg sem hallgatják, Péteri egyszerűen nem ad neki szót.

– Elvtársak – mondja Péteri –, a kiélezett nemzetközi helyzetben fokozott éberséggel kell saját portánkon figyelnünk… különösen a népnek egy olyan főiskoláján, amely évszázadok óta a kiváltságos rétegek gyermekeinek biztosított ugródeszkát a mások elnyomásán alapuló, csillogó élet felé…

Erre Zsombolya Valéria azt mondaná: túl sok, fiacskám. Túl sok a frázis.

Nem tudom, miért jut most éppen a tűzijáték az eszembe.

– …Nem sikkadt el egyik társunk méltatlan cselekedete, aki visszaélve a bizalommal, fontos iratokat tulajdonított el, és ocsmány megjegyzésekkel fűszerezve csempészte vissza annak eredeti helyére.

A kék fedelű, vonalas füzet Péteri aktatáskájában, a Színháztörténet és Maszk-készítés között.

Mindenki tudja, hogy ez vicc. Ráijesztenek Sövegesre, nem árt neki, mert nagyon fenn hordja az orrát, és az istennek se hajlandó azt a ronda, széles karimájú kalapot letenni, azt mondja, művészkalap.

És nekem is azt mondogatja, nem is vagyok igazán tehetséges, csak nagy a pofám, és felszínen mozog az egész. Csak Janót ismeri el, aki a barátja, pedig Janó nem jampec, és nem is jár vele a Casablancába.

– Az ifjúsági szervezet a pártszervezettel egyetértésben határozatot hozott, melynek értelmében Söveges Albert első évfolyamú hallgatót a Színház- és Filmművészeti Főiskoláról kizárja, azzal a záradékkal, hogy az ország más, felsőfokú tanintézetében tovább folytathatja tanulmányait… A határozat mellett a gyűlés résztvevői szavaznak.

Megőrült ez a Péteri! Felnőtt emberekkel… Még szerencse, hogy megszavaztatják.

– Jelezze kézfeltartással, aki nem ért egyet a határozattal! – mondja Péteri, de fel sem néz.

Már menne tovább a papírszövegen. Söveges oldalt áll, lazított, virágos nyakkendőben, és mosolyog. Még sose láttam ilyen bamba, tehetetlen mosolygást, mint a nagy Söveges arcán. És ennyire kiszolgáltatottat.

Nyilván most egyszerre fellökjük a kezünket.

A levegőben az én magányos ujjaim. A karcsú, magányos ujjaim, a ki-kiújuló fagyásgöbökkel, amiket akkor szereztem, amikor a hóba dugtam őket, hogy együttérezzek a hómezőkön pusztuló magyar katonákkal.

Péteri átnéz a kezemen. A tanári kar nem fordul hátra. Petrócz kimegy, s közben int nekem valamit, valami olyat, hogy hülye vagyok.

– Tehát senki – mondja Péteri –, egyhangúlag helybenhagytuk a határozatot.

Mintha nem történt volna semmi, oszlunk szép lassan. Fecsegünk.

Azt súgja Katóka, hogy a Jankó is feltette a kezét, csak az ablakmélyedésben állt, és én azért nem láthattam.

Söveges kimegy az oldalajtón. Azért az jólesett volna, hogy idejön, és azt mondja, köszönöm. Egyszer már jártam így a gimnáziumban valakivel, persze, egészen más helyzetben, és akkor is éreztem ezt a csalódottságot. Nem a háláért. Nem a háláért. Engem erre nagyon megtanítottak. Ki is? És mikor?

– Még a MABI és az OTI is egyesül! – mondja anya. – Mi mindig a MABI-ba jártunk. Ott adtam neked vért. Csupa kék volt a karom.

Arra nem szeretek emlékezni. A legrosszabb az volt, hogy nem tudtam előre. Csupa kíméletből nem mondták meg, hogy mikor mi következik. Az életben ez a legborzasztóbb. Ha nem lehet előre kiszámítani, mi történik az emberrel.

– Imri, figyelj már ide egy kicsit… más az érdeklődési köröd, de azért barátok vagyunk, nem? A barátságot mégsem az határozza meg, hogy ki mivel foglalkozik…

– De hát te lenézel engem. Neked a sport nulla.

– Ez nem igaz, Imri. Csak nem érek rá. És te se. Ez már nem iskolai tingli-tangli… De most figyelj ide…

Mondom neki a Sövegest.

– És te feltetted a kezed? – kérdezi Imri, a gribellije elmélyül. Ilyen hülye vagy? Most, amikor kezd sűrűsödni a levegő?

– Nem tudom, honnan szeded ezeket az értesüléseket – mondom – de végre talán rátérhetünk az egyenes útra…

– Akkor is. Erre most nagyon kényesek. Éberség, mifene… hátha tényleg valami komoly dolog volt abban a füzetben? És elmondta valakinek, aki fel tudta használni?

– Ezt most komolyan mondod? Nem lehetnek ilyen buták…

– Buták-e vagy sem – mondja Imri kategorikusan –, én nem foglalkozom politikával, most van egy lány, nagyon tudja tekerni a fenekét, csak spórol az energiájával, mert atlétizál, mindig ki kell fogni a napját, két verseny között…

Imri túloz. Nem tud a régi kételyeitől szabadulni. Engem senki se bánt. Sőt. Foglalkoznak velem külön is, a tanárok.

Katóka azt mondja, Söveges pincér lett a Casablancában, és megengedik néha, hogy magánszámot rögtönözzön a mikrofonba.

– Az a baj – mondja Bartus tanárnő –, hogy nem tudod teljesen elengedni magad. Mintha szorítana valami belül. Lazíts.

Az az őszes, magas férfi is megjelent, aki a felvételin a Talpra magyar-t kérte.

Csóválja a fejét.

– Nem – mondja –, József Attila nem ez, nem ez a nyafogó, reménytelen…

Mit tudja ő? Azért, mert valamikor segédszínész volt vidéken, és most felhozták a minisztériumba?

Ezt aztán én tudom. Hogy mit érezhet egy költő, amikor senkinek se kell, és leselkednek rá a kések. Minden nagy emberre kések leselkednek, sokszor azt hiszem, még a mi rendszerünkben is, mert mindig továbblátnak az orruknál. Mi. Mi továbblátunk.

Kezdem unni, hogy ennyi kifogásuk van. Szakmailag. Amitől az év elején el voltak ragadtatva, most már nem tetszik.

– Eredetieskedni nem kell.

– Van ebben valami szenvelgő, ahogy felfogod…

Valami káder előadó jött. Nő. Én még sose láttam ilyen ronda kezű nőt. Vastag és tömpe ujjai vannak. És úgy látszik, rágja a körmét.

– Oláh elvtárs – mondja. – Néhány személyi adat kiegészítése. Édesapja foglalkozása negyvenöt előtt magántisztviselő. Mit jelent ez közelebbről? Részletezze, kérem.

Megpróbálom kidumálni. Már annyi mindent kidumáltam.

– Eléggé nyomorúságos körülmények között nőttem fel. Apámat B-listázták, utána alkalmi munkával tengette életét. Én például az iskolában sokat szenvedtem az úri gyerekektől. A lakásunkból is el kellett költöznünk, most is olyan helyen lakunk, ahol az udvarban van a vécé…

– Borzasztó – mondja a nő gúnyosan –, és kibírták? Az anyja? Mivel foglalkozott az anyja?

A háztartást vezette – mondom –, kereső állást nem vállalt.

– Miért? Beteg volt?

– Beteges – mondom –, nem annyira beteg, inkább beteges…

– Ó, persze, ismerem – mondja a nő – az úri neuraszténiát. Ha melóról van szó. Ezt csak úgy általában mondom, nem szeretném, ha azt hinné, maga ellen irányul.

– Én azt nem is hiszem – mondom –, én ennek a rendszernek drukkolok szívvel-lélekkel. A gimnáziumban is MADISZ-tag voltam. Jártunk agitálni a NÉKOSZ-istákkal.

Azt nem muszáj emlegetni – mondja a nő.

– Nem dicsekvésképpen…

Most rám bámul. Mintha különleges halat látna. A kezemet is nézi.

– Szép a keze – mondja. – Kinek van ilyen finom keze a családban?

– Senkinek. Érdekes, de nem örököltem. Sok mindent nem örököltem, ami a szüleimben még rossz. Például én híve vagyok az indokoltan alkalmazott vasökölnek…

A nő lekókad, elővesz egy kemény kartont, függőlegesen maga elé helyezi, firkál mögötte valamit, aztán kezet nyújt.

– Szabadság – mondja.

Semmi olyat nem mondtam, amiben nem hiszek. Semmi olyat. Mégis, homályosan szégyellem magam. Legalább meg tudnám okolni, miért. Nem kellett volna a szüleimről így beszélnem? De hát hogy beszéljek? Vagy a vasököl… a megfogalmazás? A szituáció? Mintha védekeznék?

Az önbizalmam csökkenhetett. Szokatlan. Mert önbizalmam mindig volt.

– Az a te legnagyobb bajod – mondja Péteri –, hogy nem bírod a kritikát. Önkritikád pedig egyáltalán nincs.

Az önkritika, ha belegondolunk, csodálatos dolog. Ha meg tudnánk valósítani, hogy ne a másikat piszkáljuk, hanem mindenki körülnézne a saját portáján, nagyot léphetne előre az emberiség. Ha valaki igazán csinálja, és nem csak úgy, falból. Valahogy emlékeztet a gyónásra. Bár ez nagyon hülye szituáció. Ott egy ember előtt vallottuk be vétkeinket, és az őszinte megbánás és penitencia után feloldozott. Itt a nagy közösség előtt kéne megvizsgálni jellemünket, életformánkat, és mintegy hangosan elmeditálni arról, mi az, amin javítani kéne. Ez az én természetemtől nem idegen, én a hibáimat sose szégyelltem. Azért érdekes, hogy egy-két parancsolat egyezik. Például, ne paráználkodjál. Ez legfőképpen. Persze, egészen más indítóokból. Nem is lehet új társadalmat felépíteni, ha közben máshová fecsérlődik az erő.

Majd én megmutatom, milyen az igazi önkritika. Bámulhatnak.

Elmondom a Kukicsot. Gyerekkoromban. Hogy mennyire megszédítettek a szövegek. És hogy büdös prolinak neveztem Kukicsot. De ebbe az is beletartozik, hogy Kukics is meg volt szédítve, csúfolt engem és ütött, ha tehette. Ez egy példázat, ha úgy tetszik, szimbólumnak is fel lehet fogni, hogy mennyit kell még tennünk, hogy végleg egymásra találhassunk, becsületes, jó szándékú emberek…

Úgy mondom, mint egy novellát. Igazán. Őszintén. Ez az igazi önkritika.

Tapsolnak. A nő is. A káderes. Bólogat.

– Nagyon tudom méltányolni – mondja Péteri. Péteri csinos fiú. Táncoskomikusnak készül, és mindig ilyen komor. – Nagyon tisztességes dolog volt ez a színvallás. Mindannyian hordozunk a tudatunk mélyén ilyen gyötrő gyermekkori emléket, ez tesz minket művésszé. Persze, nem mindig helyes kimondani, hátha éppen rossz irányba befolyásoljuk az ingadozókat, a gyengéket…

Irigy. Mert neki még az önkritikája is sótlan, papírízű, nem is értem, hogy lehet folyton papírról beszélni, ha engem újra megbíznának beszédek tartásával, elámulnának mind. Ezeket a sztereotíp fordulatokat is kerülni kéne, amelyek vontatottá és bizonyos mértékig gramofonszerűvé teszik a beszédet. Majd alkalomadtán ezt is felvetem.

Az indexbe majdnem mindenkinek egyforma jegyet írtak. Később dől el. Másod-harmadév. Ha már mehetünk színházhoz.

Katóka együtt akar a nyáron velem járni. Azt mondja, sokat tudna belőlem profitálni.

Nekem a nyáron Imrivel kell foglalkoznom. Mielőtt végleg elveszítem. A barátság mégiscsak a legtartósabb érzelem.

És csak úgy, felajánlásból, felajánlásból magamnak, megtanulok nyolc-tíz szerepet. Nem járok vidékre. Igaz, nem is hívnak. Mintha éreznék, hogy nincs kedvem menni, egy kicsit fáradt vagyok.

Az a fontos, hogy minél kevesebb időt töltsek otthon. Mindig ugyanaz. A folytonos aggodalom, siránkozás. Még azt a ronda, ötágú csillárt se képesek kicserélni, az egyetlen homályos körtével. Aki csak beteszi a lábát, mindjárt látja, hányadán áll. Pláne, ha a falra néz. A bekeretezett Szentháromságra.

– Emlék – mondja anya –, gyermekkoromban is ott lógott az ágyam fölött. Erdélyben.

Még a csipkefüggönyt is fel akarja tenni, szerencsére nem stimmel az ablakméret.

– Majd a következő lakásban – mondja –, ha mégis meghagyják a Gróf vállalkozását…

Imrivel kijárok úszni, hogy ne mondhassák ősszel, hogy egyoldalú a fejlődésem. Ha már azt képzelik, hogy egy drámai színésznek is kell tudni ugrabugrálni, és köteleznek az MHK-próbákra…

– Nagyon jó – mondja Imri, irtó kicsi fürdőgatyája van, egészen lehúzza a töke. – Ahhoz képest, hogy már évek óta…

Nem, az alakom nem sovány. Nézem az ajtó üvegében, ahogy a meleg vízből a pára felcsapódik. Karcsú, nyúlánk.

– Slank vagy, Pubi – hallom anya hangját, kíváncsi vagyok, még meddig fogom hallani, magamban, felnőtt létemre.

És a fülem egyáltalán nem zavaró, csak a hajam puha szálú, sajnos. És ez a gyűlöletes borotvakés! Mindig beleszalad, mindig ugyanott, a bal pofámba.

Imri hozza a nőjét. Szerintem egy kicsit lapos a melle, de amúgy nem rossz. Kétrészes fürdőruhát hord, nálunk a főiskolán nem nézik jó szemmel. A színésznek különösen kell vigyáznia magára, a múltban annyira lejáratták az erkölcseiket. A Muráti-félék. A Karádyk.

– Maga milyen sportot űz? – kérdezi a nő. Szokatlan a maga. A tegezés jó szokás. Megszünteti a bizalmatlanságot.

– A Színház- és Filmművészeti hallgatója vagyok. Drámai színész leszek, főként klasszikus szerepek.

Tetszik a nőnek. Leül mellém a kőlépcsőre, nagy a zaj, összeszorul a fedett csarnokban.

Imri nevet.

– Mennem kell – mondja –, még a mai adag hátra van. – Kacsint nekem, ahogy megy a nagymedencéhez. Bizonyára azért, hogy a nőt mint haver, le ne rohanjam. Eszembe sincs. Uuuutálom a becstelenséget.

Pedig azt kéne hinnem, ez direkt kiprovokálja. Bezsongott a színészettől.

– Én is haboztam, tudja, mert volt némi adottságom. De engem úgyse vettek volna fel, az apám százados volt, még ma sincs itthon.

– Itt nem számít, kisbogár. Itt első a tehetség…

– Ne vicceljen már, nem olyan ma született bárány maga… és olyan klassz, értelmiségi feje van!

Azt mondja, sétáljunk egyet. Fürdőruhában megyünk. Az enyém gyapjú. Anya szerezte a háztulajdonos Micitől, akinek tönkrement az unokatestvére.

Már nem hordanak gyapjúfürdőruhát. Eleve gyanús.

– Szólítson Szüzinek – mondja a nő.

– Csak nem? – kérdezem, micsoda olcsó szellemesség, megint. – Csak nem szűzi még?

Nevet. Bekukucskálunk az épület alá, a csónakokhoz. Aztán átbújunk valami rácson, minden csupa pókháló, egyesületi tréningruhák összekötözve, két kosárlabda-háló, lyukas futball-labdák.

– Félek – mondom neki, azt hiszi, viccelek, pedig tényleg félek, kényelmetlen, valaki itt talál, azt hiszi, lopjuk a nép vagyonát. Amellett ez a sok pókháló.

– Hát ne félj – mondja –, és most már tegezhetsz. Ilyenkor kell tegezni…

Lehúz a tréningruhákra. Egyszerűen lehúz. Hát ez szenzációs. De Imri! Mit szól ehhez Imri?

Hiába. Akármit szól. Most kell, hirtelen. És gyorsan túl leszek rajta, mielőtt valaki észreveszi…

Ez egy kicsit zavar. Hogy közben figyelni kell, jobbra-balra…

Csapok egyet a combjára. Úristen, ha meghallották.

Zsuzsi törülközik a tréningruhákba.

– Na – mondja –, egész jó volt. Csak nem kell úgy rohanni. Gyorsan csak a verebek szoktak.

Kimászunk a rácson. Imri. Istenem, Imri. Kínos.

– Miért csináltad ezt? – kérdezem dühösen. – Imri nem elég neked?

– Imri! – nevet. – Imrinek első a verseny. A kondíció. A látszat néha csal, kedves elvtársam…

– Te is sportoló vagy!

– Á! – legyint. – Csak úgy. Nem komolyan. Semmit se komolyan. Nézd, elvették mindenünket. Ez az egy van, ami megmaradt, amit nem tudnak elvenni… Ebből, ha minden kötél szakad, meg lehet élni.

– Hogy beszélhetsz így? Ez a világ éppen a szociális közösségen alapszik…

– És a diktatúrán – mondja Zsuzsi –, diktatúra a kisebbség ellen. Én vagyok a peches kisebbség.

– Ezt meg lehet érteni – mondom, keresem Imrit a szememmel –, azok után, amit ez a réteg a múltban művelt.

– Én meg is értem – mondja Zsuzsi. – Ámbár személy szerint én nem csináltam semmit. Csak gyerek voltam, apám házában.

– Dolgozni kell – mondom – és nem a régi dicsőségről álmodozni.

– Hát persze – mondja Zsuzsi. – Gép mellé állni és hallgatni, ahogy körülröhögnek. Ha már bukás, legyen minél látványosabb. Tudod, hercegem? Káderherceg…

Imri frottírköpenyben, alázatosan hallgatja az edzőjét. Fél kézzel integet, hogy várjunk.

– Nem tudom – mondja Zsuzsi bizonytalanul –, elmész-e az egyesületembe. Hogy bemószerolj.

– Nem vagyok spicli. Csak légy egy kicsit szociálisabb. Nem arra kérlek, hogy szocialista. Csak szociális.

Azt hiszem, azt mondtam, amit kell.

– Kijössz máskor is? – kérdezi Zsuzsi.

– Talán – mondom. Ilyennek képzeltük annak idején a kommunista szabadszerelmet. Pedig éppen a kommunista lányok bigottak. Ha vallási hasonlattal élnék.

– Mi bajod? – kérdezte Imri. – Nem sikerült?

Csak bámulok rá. Imri röhög.

– Te hülye, hát azért hoztalak – mondja. – Ezzel lehet. A haverom vagy, nem?

Szeretem Imrit. A barátságban ez a legfontosabb. Nem az, hogy egyforma legyen az ember, hanem hogy segítsék egymást. Hogy szinte egynek érezzék egymás örömeit.

Leülünk a rózsakertben. Gyönyörűen rendbe hozták. Süt a nap. És egyáltalán. Hidak. Házak. Senki sem hitte volna azon a tavaszon. Amikor álltam a romok tetején, egy letépett moziplakáton, Szeleczky hosszú cigarettaszipkájának végén.

Erő. Biztonság. Barátság. Jövő. A jövő, amiről annyit fantaziál az ember. A kiteljesedés.

– Tudod – mondom, s átteszem a karom Imri válla mögött –, ezért maradt ez a mi kapcsolatunk tartós. Mert hiába vagy te oda a sportért, én meg a művészethez kötöttem magam, de mindketten akarunk valamit. Valami nagyot, ami megkülönböztet minket az egészen köznapi emberektől…

Bár ebben a gondolatmenetben van valami zavaró. Hogy megkülönböztet.

– Már úgy értem, hogy értük… a többiekért lenni különbnek. A többi szolgálatában…

– Azt hiszem, ez csak amolyan intellektuális belemagyarázás – mondja Imri –, a természet rendje, aki bírja, marja, győz, és kiválik az erősebb.

– De ezt nem szabad kihasználni – mondom –, és mi nem is fogjuk soha…

Ülünk, átöleljük egymás vállát. Én senkit, soha nem szerettem úgy, mint Imrit, és nőt sem fogok soha. Anélkül, hogy buzi volnék, de mégis, a legtisztább vonzalom két férfi között lehet, két ilyen férfi között, mint mi vagyunk. Akik jóban, rosszban összetartanak, annyi év után, és akiket nem választott el semmi, még az sem, hogy befejeztük a gimnáziumot. És végeredményben kiegészítjük egymást: Imri nélkülem gyámoltalan, az élet szellemi vonatkozású területein, és nekem is jól jön, hogy a gyakorlati dolgokban néha kisegít. Lásd Szüzike. Ez a kis kurva.

– Majd beosztjuk – mondja Imri. – Amíg az egyik lemegy vele a raktárba, a másik kívül őrködik.

És igaz. Nem érdemes a nőkből ügyet csinálni. Ha az ember éhes, eszik. Ha szomjas, iszik. Miért éppen ez az inger igényelne különösebb elbánást? Szerintem erről kissé romantikus a szocialista felfogás. Úgy lehetne megfogalmazni, hogy kissé még a vallási csökevényekhez kötődik. Talán éppen én fogom ezt kifejteni a jövőben, illetve alaposan, pontról pontra végiggondolni, ha lesz rá időm.

Imri áll kint. Látom a hátát. Szüzikét semmi sem zavarja. Hihetetlenül ócska kurva. De legalább lelkes. És ingyen van.

Most Imri látja az én hátamat. Micsoda nyár! Barna a bőröm. Ha statisztálni kell majd, púdert se kell használnom. Én a társadalomnak ezzel nem ártok semmit. Ezt senki se foghatja rám. Ettől még épülnek a házak ugyanúgy. Különben sem tartozik Péteriékre.

Ha most újra kezdődik az év, nem fogom azért olyan bambán engedni, hogy csak úgy elkaparintsák erőszakosan a vezetést. Nekem is van beleszólásom. Senki sem tévedhetetlen, és a dolgok állandóan fejlődnek.

Imri azt mondja, ősztől ő is vasútnál dolgozik, de csak formailag, hogy tovább tudjon sportolni.

Könnyebb a sportolóknak.

Ez így tökéletes élet. Délelőtt uszoda, napfürdő, Szüzike megdöngölése, utána kaja anyánál, főzni, azt tud, ha egy kicsit egyhangúan is, délután szundítok, most meg tanulom a monológot, már csak kettő van hátra, én mindent véghezviszek, amit egyszer elhatározok, ebben nem ingathat meg semmi, ez a nagyszerű, ez az akaraterő, amit nem örököltem senkitől, belőlem nőtt ki, mint a karom vagy az ujjaim karcsúsága…

– S ő csordaszámra tartja gyülevész szolgáit, mintha minden hajaszála egy-egy őrizőt kívánna…

Szinte parasztosan is tudok már artikulálni. Csodálkozni fognak, akik a múlt év végén fanyalogtak.

Ez is jó, hogy este rögtön elalszom. Azelőtt az a sok ostoba álom. A dologtalanságtól, nyilván. Meg a belém nevelt félelmek. A tücsök. A Krisztus. Satöbbi.

A kapun cédula. Szeretem a cédulákat. Mindig, minden cédulát elolvasok.

„A II. évfolyamra felvett hallgatók névsora az irodában, igazolás mellett megtekinthető.”

Ezt szeretik. Ezt a gyerekes titkolózást. Nyilván alá kell írni, hogy megjelentem pontosan.

Péteri ül a fotelben. Előtte egy könyv, spárgára fűzve. Alig akar visszaköszönni. Nyújtja a könyvet.

Mi ez? Kifelejtették a nevemet. Mert olyan slendriánok, ahogy anya mondaná.

– Nálunk soha sincsenek tévedések – mondja Péteri. – Így döntött a bizottság. Nem folytathatod.

– Te megőrültél? Miért?

– Egyénileg roppant sajnálom. De nekünk élgárdára van szükségünk. Azért te még nagyon jól megtalálhatod a helyedet. Egyebütt. Mindenütt.

– De miért? – Ordítok. Nem kéne.

– Légy szíves! – mondja Péteri. – Az első év úgyis csak afféle szűrőpróba. Amikor feketén-fehéren kiderül, ki való a pályára és ki nem. És még mindig jobb most, mint esetleg harmadévben. Most még válogathatsz a lehetőségekben.

Csak állok.

– Nem tragédia – mondja tovább Péteri –, a te eszeddel. Téged igazán nem kell félteni.

– Az igazgató elvtárssal akarok beszélni – mondom.

Nem engednek be, felírják a nevemet. Idegen titkárnő. Tavaly még nem volt itt. Majd értesítenek.

Keresem a többieket.

Mintha senki sem volna. Csak árnyékok.

Hányan kerültünk ki? Ketten, hárman?

De miért?

Hiszen mindannyiunkat megszidtak egyszer-kétszer. Hogy el ne bízzuk magunkat. És egyformán értékeltek. Még csodálkoztam is.

Nem akarok találkozni a többiekkel mégsem. Az nem lehet, hogy ne tiltakozhattak volna. Én nem vagyok Söveges, nem csináltam semmit. Sőt. Részt vettem mindig, mindenben.

Állok a kapu előtt. Jönnek. Köszönnek. Vonogatják a vállukat.

Én azt hittem, szeretnek engem. Azt hittem, együtt vagyunk.

Katóka sír. A nyakamba borul a nyílt utcán.

– Gyere fel, Győző – mondja –, gyere fel a zongoraterembe… Téged nem tanácsolhatnak el csak úgy. Te nagyon tehetséges vagy. Sokkal tehetségesebb, mint én – zokogja. – Egyedül leszek itt nélküled.

Péteri figyel az emeleti ablakból.

– Semmi baj, Kató – mondom, s lefejtem a nyakamból. – Nem komoly pálya ez, ha jól meggondoljuk. Itt aztán igazán nem kell intellektus, elég, ha kifejlesztjük az önmutogatás beteges kényszerét.

Katóka bámul. Nem érti. Persze, szép dolog a szakérettségi, de ilyesmit ott nem tanítanak.

Törli a szemét, siet, mert aki késik, megbüntetik. Ebbe az egészbe a szakmának kéne beleszólni. A tanároknak. Petrócz rendezőnek. Vagy annak az őszes Kerekesnek. A többi csak előad és rohan tovább. A nőkben amúgy sincs bizalmam. Az a rágott körmű káderes hogy irigyelte az ujjaimat!

Valaki csak aláírta. Valaki csak tudja, miért. Okozat előtt oknak is kell lenni. Ez egy törvény. A mi törvényünk. A mi filozófiánké. Én megvilágíthatom előttük, ha éppen elfelejtették volna. Ha az igazgató úgy csinál, mint egy kapitalista, és be kell nála jelentkezni. Ha csordaszámra tartja gyülevész szolgáit…

– Kérem – mondom a titkárnőnek –, én a legmagasabb fórumig is elmegyek, amennyiben nem kapok magyarázatot.

A nő teljesen le van nyűgözve. Nincs hozzászokva, hogy egy hallgatónak is lehet akarata.

Ha férfi vagy, hát légy férfi, s ne hitvány, gyönge báb…

– Nem bánom – mondja, s mintha félne, körülnéz –, a Petrócz elvtársat megpróbálhatjuk… őt talán igen.

Petróczhoz bemehetek. Petrócz, amikor Söveges mellett felnyújtottam az ujjamat, intett nekem kifelé menet, hogy te süsü. Vagyis egy kicsit ő is együttérzett, ha nem is merte mutatni.

Petrócz rövid ujjú ingben van. Izzad. Pedig már esik. Őszi eső, amit annyira utálok.

A fellépés. A fellépés nagyon fontos.

– Én úgy bízom önben – mondom –, mint az apámban.

Püff. Micsoda hazugság. Ámbár lehet, hogy az ön se helyes.

– Nyilván most el van keseredve – mondja Petrócz –, és kígyót-békát kiabál magában ránk. Pedig csak annyi kéne, hogy egy kicsit önmagába nézzen, őszintén.

– Én azt megtettem, Petrócz elvtárs. Petrócz elvtárs is ott volt. Amikor elmeséltem, hogyan változtam meg. Hogyan értettem meg lassacskán a dolgokat.

– Ó, igen – Petrócz mosolyog, mintha gyerek volnék. – A híres önkritikája… Fiam. Kedves fiam. Olyan is van ám, aki csak arra emlékszik az egészből, hogy maga le büdösprolizott egy kisfiút…

– De hát én részletesen…

– Ó, igen – mosolyog Petrócz, egy kicsit szomorú –, de az emberi emlékezet megbízhatatlan. És mindig azt szűri ki a többi közül, amire éppen szüksége van… nem vette még észre?

Ez érdekes. Ha nem volnék ilyen helyzetben, szívesen elfilozofálgatnék vele.

– Én ezt nem értem. Egyszerűen kidobnak, mint egy elhamvadt cigarettát…

– Ezek a hasonlatok is! Árulkodó hasonlatok – mondja Petrócz –, hogyan magyarázzam meg magának?

– De hát hova fordulhatnék? Kihez?

Petrócz ki-be gombolgatja az ingét.

– Figyeljen ide – mondja. – Én nem tudom, amit most közölni fogok, jó-e magának, vagy csak még nehezebbé teszi az egészet: sok minden közrejátszott. Sok minden. Elég intelligens ahhoz, hogy ha belegondol, el tudja sorolni azt a sok mindent. De egyet valóban higgyen el: maga tényleg nem lenne jó színész. Rutin és készség az, amit tehetségnek hisz. Rutin és készség, ami az emberrel éppúgy vele születik, mint az igazi, nagy tehetség, és fejleszthető is a végtelenségig, csak éppen az a szikra nem lesz benne soha, ami áttüzesítené az egészet… Maga szeret az őszinteségre hivatkozni. Ez az igazság, minden mellékkörülménytől függetlenül. És ezért nem történik magával égbekiáltó igazságtalanság, kedves fiam.

Felállok. Meg tudnám fojtani.

– És a Kató? A fahangjával? És a Péteri? Az érzéketlen halszemével…?

– Az igazságtalanság velük történt – mondja Petrócz –, hogy a mellékkörülmények őket bent tartották. Ők azok, akik ezért egykor keservesebben fognak fizetni.

– De én érzem…

– Persze. Ugyanúgy érzi, mint az igazi. Mint a Söveges. Mert ő az. Züllött, életképtelen, de tehetséges. És a Jankó. Látja, ő mégsem érzi. Abba akarja hagyni. Úgy kell ittfogni, kötéllel.

– Én mindig, amióta az eszemet tudom…

– Folyton erre a pályára készült – folytatja Petrócz, a szavamba vág, fáradt, folyton nézeget az ajtó felé. – Tévedett. És még sok mindenben téved. De nekem a tévedései tulajdonképpen rokonszenvesek.

– Én ezt nem tudom elfogadni – mondom –, az ön kényelmes, megalkuvó mentalitását. Útban voltam, mert mindig kinyitottam a számat, ha az igazságot el akarták ferdíteni. Kezdem azt hinni, hogy személyemben az újat üldözik, az igazán forradalmit, ami csak most kezdődött el igazán, hogy legyőztük a belső ellenséget…

Most tátja csak a száját nagyra.

– Na, édes fiam – mondja –, hajaj… de sok baja lesz még magának. Talán menjen jogi pályára. Védőügyvédnek.

Még ő van megsértve.

– Egyébként – szól utánam –, amiről beszéltünk, arról nem beszéltünk. Ennyit talán csak megért. Vagy ennyit sem?!

Fél. Gyáva patkány.

Átmenetileg itthagyom őket. Rajtam ne röhögjenek, hogy olyan szekér után futok, mely nem vesz fel. De meg fogom tenni a lépéseket. Megkeresem Zolti bácsit. Vagy azt a frontkatonát, aki fejes a szocdemeknél. Illetve már nyilván az egyesült pártban. A körzetbe is elmehetnék, ha már nem is vagyok MADISZ-os, illetve már egyesültünk úgyis.

Ha nem lettem volna tehetséges, nem vettek volna fel. Nem engedem, hogy elvegyék az életem értelmét. Csak azért, mert tisztábban láttam náluk, hogyan akarják a szent eszmét lejáratni, amiért ezrek és ezrek haltak meg. A szabadságért. Az egyenlőségért. A testvériségért. Ezt mind el fogom mondani az illetékes fórumon.

De most hazamegyek. És lefekszem. Volt egy ágyam, farózsával a talpam alatt. Lent maradt ostromkor a pincében, felvágták baltával, elégették. Bár ez is csak álom volna, amiből felébredek! Ez egy vacak, kemény heverő. Vacak, kemény párna. Egy férfi nem sír. Egy férfi kemény. És nem hagyja magát eltántorítani. A próba. Most van itt a próba ideje. A megpróbáltatás. Nem tudom, honnan van ez az eszemben. De most bírni kell. Foggal, körömmel, nyugodtan, méltósággal…

– Mit csinálsz, Pubi? Mit csinálsz, kisfiam? Ki fogja ezt a rengeteg tollat összesöpörni?

– Nem óhajtasz összeverni miatta? Mint egyszer kis srác koromban, amikor rosszat álmodtam, és ijedtemben elhasítottam…?

– Ez nem igaz – mondja anya –, én odavettelek magam mellé. Kékre rugdostad az oldalamat, úgy aludtunk éjszakákon át. De sohasem bántottalak…

Erre nem akar emlékezni. Még az emlékek is hazudnak. Még azt is átválogatják. Mi hasznos, mi nem.

– Hagyjatok aludni, és ne szóljatok hozzám!

– De hát mi történt? – kérdezi kétségbeesve apa. – Beszélj már…

– Majd megtudjátok idején – mondom. – Nem tartozik senkire.

Anya bőg. Apa elmegy, bevágja az ajtót, azt mondja, nem érdemes kölyköt nevelni és gürcölni érte látástól vakulásig.

Talán miattuk bűnhődöm. Hiszen ha kinyitják a szájukat, ordít róluk az elmaradottság.

Engem ne sajnáljon senki.

Talán Imrinek elmondom. De most aludni. Még sose akartam ennyire aludni.

Valamikor féltem az öntudatlanságtól. A pillanattól, amikor belezuhanok. Amikor többé nem leszek én. De most sem vagyok az. Tegnap még az voltam. Ma már semmi.

És nincs kit megszólítani. Ha ebbe a narancssárga karikába, a szemhéjam mögött belekapaszkodom, talán sikerül elaludnom. Valamikor azt hallottam, ha egy könyvet a feje alá tesz az ember, reggelre kívülről tudja. Persze, lehet hogy csak egy meséből emlékszem rá, bár már folynak ilyen tudományos kísérletek.

Az életet kéne a párna alá tenni. Így este, elalvás előtt. Sóhajtani, ráhajtani a fejünket, és reggel úgy ébredni, hogy meg van oldva. Hogy minden világos: miért történt és hogyan tovább? Mert most piszokul gyenge vagyok. Akkor voltam utoljára ennyire erőtlen, amikor rájöttem, hogy nincs isten meg ilyen izék. Pedig hát ez nem más, mint rohadt önzés végeredményben. Ha az ember ettől kinyiffan, hogy neki egyénileg nem sikerült úgy, rögtön.

Talán tényleg nem vagyok tehetséges. Talán tényleg csak egy rögeszme. Mint a gyerekkori faksznik. Az oltár-térdeplés, a misszió, az olvasási mánia… jobban kéne bíznom. A többiek ítéletében. És nem rögtön másban keresni a hibát.

Az igazgatónak rengeteg dolga van. Nem állhat mindenki rendelkezésére. És még másokat is kitettek. És jobb, mintha a második vagy harmadik évben.

Aludni. Aludni. Legalább álmodnék valamit. Az se baj, ha rosszat. Csak valami mást.

– Imri hol van, Kurucz néni kérem?

– . . . . . . . . . . . . . . . . .

– Kurucz néni, tessék megmondani Imrinek, ha ma se tud átjönni, többet ne is jöjjön. Csak ennyit.

– Mi az istent üzengetsz? Elment az eszed?

Már fél tíz van, nemsokára zárják a kaput. Imri kopog az ablakon.

– Holtfáradtan megyek haza, a muter rám förmed, hogy felbőszítettem azt a derék, finom fiút… tudhatnád, hogy nem szórakozom… Majd leragad a szemem, de ideszalasztanak…

– Hát akkor menj haza alukálni – mondom, kikönyökölök az ablakon, égett cukorszag van alattunk a műhelyben, éjjel is olvasztanak valamit, szinte rosszabb, mint a töröde –, ne is törődj te mással. Hogy más nyakig ül a szarban…

– Mondd már, mi bajod! – ordítja Imri, vörös és gyulladt a szeme a sok víztől.

Mintha lehetne, csak úgy, ablakon át…

– Gyere be.

– Mindjárt zárják a kaput – mondja Imri –, mondd csak. Mindent meg lehet fogalmazni öt mondatban.

Nem így akartam. Hogy itt könyöklök, Imri meg áll a járda szélén, billeg föl-le.

– Kirúgtak a színiről – mondom.

Felnéz. Látom, hogy meglepődik. De azért tovább billeg. A járdaszegélyen.

– Hogyhogy kirúgtak? Milyen indokkal?

– Nem vagyok tehetséges…

– És ezt most derítették ki?

– Még mindig jobb, mint évek múlva…

– És most te? – kérdezi Imri. – Milyen álláspontra helyezkedsz? Hiszed vagy nem?

– Az indokot?

– Nem az indokot – mondja Imri türelmetlenül –, fújhatjuk az indokokat. Hanem hogy van benned. Az a komoly tehetség vagy mi…

– Imri – szorítom az ablakpárkányt –, te ló Imri, hát honnan tudjam…? Éppen ez az… Te mit mondasz? Te mit?

– Én? – kérdezi Imri. – Hát én meg tudom ezt ítélni? Hát én benned lakom? Ezt csak te tudhatod egyedül.

– De amikor a kettő olyan egyforma… a tehetség meg a készség… ez is ugyanúgy fűt… ugyanúgy ösztönöz… akkor honnan…?

– A sportban ilyen marhaság nem fordulhat elő – mondja Imri. – A stopperóra kimutatja az eredményt. De a te teljesítményednek nincs mértéke. Még normája sincs – vigyorog –, ezért a melós is előnyben van veled szemben. Az egyik azt mondja, zseniális, a másik köp rá, amit csinálsz… Ezért nem bírnék ilyesmire rádobni egy életet… különösen manapság…

A házmesterné!

– Kérem – mondja –, az ilyen kényesebb témákat tessék zárt falak közt megvitatni. – Hunyorog, lefelé bök a cukorkakészítő üzemre.

– Jó – mondja Imri –, mindenesetre nem eszik olyan forrón a kását. Te csak ne veszítsd el a kedved. Hiszen ebben mindig olyan irtó nagy voltál, hogy csak azért is… nem jössz ki holnap a Fedettbe? Kicsalom Szüzikét, hat hete nem láttuk, úgy fog explodálni, mint a bomba…

– Nem, kösz – nézek a hátam mögé, nem szeretném, ha az öregek hallanák, nekem ez kényelmetlen, pedig már nem vagyok gyerek. Majd gondolkozom. És kösz, hogy idemásztál.

– Ha a haveromról van szó! – mondja Imri. – Csak az a kár, hogy nem tudok neked segíteni.

Megpróbálom, megemlítem anyának.

Sír.

– Ne higgy nekik – mondja –, te igenis tehetséges vagy. Már az elemibe megmondták. Nagy jövőt jósoltak neked. Csak az úri fizimiskáddal van bajuk. Meg a gyönyörű kezeddel. Második Jávor Pali lehetnél.

– Most azt hiszed, tragédia – mondja apa –, de a színész sose volt olyan nagy valaki… egy-kettő igen. Aki befutott. De a többi, a statiszták, a névtelenek! Akik csak libériában behozzák a tálat, és azt mondják, a vacsora tálalva van… És mennyi munka… Éjszakázás, ital… Ha ügyvédnek mentél volna, a te szókincseddel, sokkal jobban örültem volna…

– Az ügyvéd az ügyvéd – szólt bele anya. – Emlékszem, amikor az az ügyvéd tizenkilencben kihozott a börtönből…

Edináékhoz nem megyek. Oda úgy akartam visszamenni, a sikerek csúcsán, megtűzdelve jobbnál-jobb nőkkel.

Zolti bácsi.

El se búcsúztam tőle. És most menjek a nyakára sírni?

A szocdemes, az udvarban. Manusz néni lakásában.

– Mint elvtársat kérdezem. Mi a teendő? Mi ilyenkor a leghelyesebb?

Borral kínál. Egészen más a szoba, Manusz néni bútorai nincsenek, csak a repedés a régi a kályhánál, úgy látszik, ez minden festést levet magáról.

– Nem hiszem – mondja –, hogy volna valami a dolog mögött. Az ellenségnek szembe mondjuk: nem kellesz… szerintem arról van szó, hogy túl sokat vettek fel, és muszáj volt selejtezni…

– De miért éppen engem? Amikor például a különben nagyon derék Katóka töktehetségtelen…?

– Talán csak maga gondolja annak – mondja a szocdemes, bár már nem szocdemes, kommunista ő is, hiszen átlépett. – Miért ennyire biztos az ítéleteiben? Hiszen egyik alapelv, hogy a közösség döntéseinek, a nagy többség határozatának a kisebbség mindig aláveti magát…

– De én határozottan érzem…

– Tegye félre az egyéni sérelmét. Nézzen körül. Próbáljon egy kicsit felülemelkedni. Mi minden történt ilyen rövid idő alatt ebben az országban! Mienk a gyár, a föld… virágzó szövetkezetek létesülnek hamarosan. Nem kell hajlongani. Nem mennek a diplomások havat lapátolni…

– Ez mind igaz. Én magam tudom a legjobban. De…

– Látja, ez a de… Nem kell ez a de. Túlságosan jó dolga volt eddig, nem tudja kellőképpen élvezni, amit kapott. Miért olyan nagy keserűség az, hogy más területen van szüksége magára az államnak? Hát maga ott nem lehet éppoly hasznos? És ez nem töltheti el éppoly örömmel?

Rohadt, önző alak vagyok nyilván. Mert nem tölt el örömmel a gondolat. Hogy például mint ügyvéd, pofázok.

Talán mégis igaz, hogy van bennem valami polgári. Amit nem lehet levetkőzni, mert az ember az anyatejjel szívja magába. Hiszen milliók pusztultak el. Egy iszonyú, értelmetlen öldöklésben. Egy őrült vezényszavára. És én magamat siratom, pedig én élek, és semmi bajom. Nem kínoztak meg a Horthy-pribékek, nem hasaltam a lövészárkokban, nem kutattam a szemétdombon egy falat száraz kenyérhéj után…

Az önkritika itt kezdődik! Amikor ezt is értékeli az ember. És képes belátni. Akkor mindjárt könnyebb.

Csak meg kell találnom azt a helyet, ahol a legtöbbet tehetem. Nem nyavalyás önsiratással.

Éppen ez különbözteti meg a férfit a nőtől. Hogy képes árnyaltan gondolkozni, a nagy összefüggéseket nézni, és nemcsak a silány, önmagára korlátozott praktikumot.

Bárhova elmehetek dolgozni. S legalább nem kell az öregek kenyerét ennem, a kétes szörpügyletek jövedelmeiből.

Gyerekkoromban könyvüzletet is szerettem volna, vagy papírkereskedést, imádtam a friss papír és nyomtatvány szagát. Másik egyetemre most nincs kedvem, nem is a végzettség szabja meg ebben a rendben, hova kerülhet az ember, szerintem ez jó, mert sok jó eszű fiatal nem tudta azelőtt elvégezni az egyetemet, és most is háttérbe szorítanák őket a régi kiváltságosok. Az Újlaky-félék.

Elmegyek az öreg Postpischl üzlete előtt.

Behúzva a hullámredőny. KÖZÉRT-bolt lesz a helyén. De a falon ott lóg, jó magason, Postpischl szörnyű festménye. A gitáros akt. Postpischl is azt hitte, tehetséges.

Nem akarok erre gondolni. Nem akarok. Postpischl meghalt, öreg volt már akkor is.

– Fizikai munkára semmi körülmények között nem engedlek mondja anya –, azt te nem is bírod!

– Egy jó szakmunkás! – apa irigylően csettint. – De ahhoz is tudás kell. Te csak segédmunkásnak mehetsz, gyárba. Éppen nagy bőség van adminisztratív munkaerőben. Ez nem a rendszer hibája, még régről felduzzasztották, aztán ihatjuk a levét…

– Mindig voltak kivételek – mondja anya. Meg kell őrülni, hogy néz ki a hosszú szoknyában, a kövér derekával. És nem röstell felvenni piros kulikabátot. Marha nők. Mindegyik piros kulikabátban szaladgál. – Ha te bemész valahova, Pubi, és kinyitod a szád, mindjárt nyert ügyed van…

– Majd a Gróf segít – mondja apa –, köszönhet nekem egyet s mást… úgyis haldoklik ez az üzlet. Haldoklik.

Világos színű lódenkabátot veszek. Van sötétebb árnyalatban is. Már kétfajta lóden kapható és háromfajta cipő. Nem mintha hiányozna, az öltözködés teljesen mellékes, ezt a sapkát a fülemre húzom, sajnos, a másik fülem így is kiáll.

Nem lehet folyton moziban ülni. Nagyon helyes, hogy azokat a giccses hülyeségeket levették a vászonról, nem kell nekünk Nyugatot majmolni, ezzel fertőzték meg a régi ifjúságot is egyrészt, másrészt az irredenta szövegeikkel… Ha rám bíznák, én klassz filmeket készítenék a mai életről, arról, milyen konfliktusokkal haladunk előre… egy kicsit szürkén fogják fel ezek a filmírók. Leegyszerűsítik, primitíven ábrázolják. Még nem termelte ki a művészet mai, szocialista nagyságait. Ezért unalmas. És a régi ízlés is hódít. Meg lehet érteni, hogy üresek a mozik. Meg lehet érteni.

Majd ezt is el fogom mondani valahol, illetékes helyen, hogy a művészetet nem szabad ilyen gyerekesen felfogni. Magát az eszmét tesszük vele gyerekessé, és közelítjük a giccs fogalmához. Vagyis a tűzijátékhoz, illetve a szólamokhoz. Ezt végig fogom majd gondolni. Tételesen, rendszeresen. Talán nem is lett volna jó, ha beleveszejtem magam egy reproduktív művészeti ágba.

Most van szükség igazán a nyitott szemre. Hemzsegnek a perek egymás után, a nyomás, a régi rend erőszakos tiltakozása óriási. Mindszentyn nem csodálkozom. Az egyház, sajnos, mindig visszafogó erő volt, történelmileg bizonyítható. De azért nem tudnak a kisded karácsonyukról leszokni. Cipelik a gallyakat. Nem bírom ezt az estét. Őrülten ideges vagyok. Őrülten.

– Micsoda hecc, nem érzitek?

– Olyan szép – mondja anya, és bámul a gyertyalángba, a csillám már csupa fekete, még „békebeli”. – Olyan meghitt.

– Miért kell nekünk marakodni – kérdezi apa. – Amikor a szeretet az egyetlen igazi eszme… a család…

– A család egy nagy hazugság – kiáltom –, és lesz idő, amikor nagy közösségek váltják fel…

– Az ember csak egy emberöltőben gondolkozik – mondja apa csendesen –, mit törődöm én azzal, mi lesz itt a halálom után?

– Ez a szemlélet vitte csődbe az emberiséget… ez a rohadt, önző szemlélet…

– Én valamikor, nagyon régen, mérnök akartam lenni. Még az első nagyháború előtt… – mondja apa. – És arra gondoltam, építek egy olyan várost, amelyik még ezer év múlva is állni fog. És a nevem fennmarad. Ilyen butaságokon álmodoztam.

– Csakhogy én nem fogok meghátrálni – mondom –, és ha nem ezt, hát majd azt… de valamit…

Anya eloltja a gyertyát, margarinos tortát tesz az asztalra, apa hallgat.

Ha nem ezt, hát majd azt. De valamit!

Napok. Hetek. Hó. Mivel a grízt nagyon uuuutáltam, a hóra is vonatkoztattam ezt az utálatot. No és, hogy Kukics úgy megfürdetett benne! Bár meg lehet érteni, ma már.

Imri mindig megkérdezi, mi van. Imri rendes. De a barát nem azonos, szóval nem testi-lelki egység. Mint ahogy a szerelem se az, ahogy néhány szentimentális hülye hiszi.

– Viktor – apa jön haza, lohol, izzad, boldog, a bocskai már egészen kopott rajta –, a Gróf szerzett…

Van állásom! Gróf volt üzletfele a Ládagyárban igazgatási osztályvezető. Úgy hívják, hogy Windl. A Windl elvtársat kell keresni.

Képtelen vagyok apának megköszönni. Képtelen vagyok. Ők szereznek nekem állást. Ő meg Gróf. Az ő szavuk fontosabb, mint az enyém? Az én képességeim? A jeles érettségim? Az ifjúsági szervezetben végzett aktív munkám?

Remélem, valami rendes, normális helyet szántak nekem, ahol lehet intézkedni, amiben van fantázia. Majd összeszedem a fiatalokat!

A Ládagyár kint van a fenébe. Majdnem Tétény. Minimum nyolcvan perc. Ha nem késik a HÉV.

Jól fel kell öltözni. Még mindig találtam egyet szegény Mózer harisnyáiból. A legmelegebb, angórafonal, ilyen ma már nincs, csak nehogy azt higgyék, kapitalista voltam.

Nem szabad engednem a lehangoltságnak. Hol legyen egy gyár? A Belvárosban? Persze hogy kopár vidék. Persze hogy szürke. Persze hogy füstös.

És persze hogy a HÉV is rohadt hideg. Kesztyűt kellett volna húznom, de már évek óta nem viselek kesztyűt, nem is tudom, miért nem, az nem flanc, az a hideg ellen szolgál. Azt a kicsi kesztyűt apa könnyelműen kidobta az ablakon. Pedig odaadhatta volna valamelyik szegény, fagyoskodó fiúnak.

– Szíveskedjék megmondani, merre van a Ládagyár?

Így kell ezt. A modor, a szívélyesség mindig célba talál.

– Windl elvtársat keresem…

Azért, amikor agitálni jártunk a MADISZ-szal, az más volt. Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor még némi fölényt is éreztem. Hogy én, a diák idejövök, és tudok nekik beszélni. És meghallgatják.

De most már én is dolgozó leszek, ide tartozom majd közéjük. Közétek. A fűrészpor, a lécek, a rozsdás szögek közé…

Ez a Windl cseppet sem elvtársi küllemű. Sok az aranyfoga.

– Jókat hallottam a maga apjáról – mondja. – Becsületes, szorgalmas, törekvő… remélem, maga is megbecsüli majd magát. Mert adminisztratív állományba felvenni valakit manapság a legnagyobb ritkaság… Menjen fel a személyzetire, már minden meg van beszélve.

Egy nő az írógépnél. Hasonlít a főiskolai káderesre.

– Szabadság, elvtársnő… a Windl elvtárs küldött, hogy az elvtársnő majd kijelöli a beosztásomat…

– Én a titkárnő vagyok – mondja a nő kedvesen –, Szabó bácsi a személyzetis. – És beszól egy ajtón anélkül, hogy felállna: – Szabó bácsi… itt az új fiú!

– Bújjon be! – kiáltja Szabó bácsi. Ősz, öreg bácsi ez, valóban. Csizmás, szelíd arcú, arra a képre emlékeztet, aki a Szentháromságban van középen.

Kezet nyújt. Erősen fogja az enyémet.

– Hát aztán hogy jutott az eszébe, ide az isten háta mögé…? Egy ilyen, mindenütt kapós fiatalember?

Nem tudom, említsem-e a főiskolát? Jó-e az nekem? Talán jobb, ha hallgatok, és vigyorgok jámborul.

– Na, jól van – mondja –, ez nem a Janda-féle nyomozóiroda. A munkáján válik el, ki, milyen ember. A Termeltetési csoporthoz tettük. Hatszázhúsz forint havi fizetéssel. Hétszáztíz a plafon ennél a csoportnál. Néhány év múlva maga is eléri.

Aranyos bácsi. Sokkal normálisabb, mint azok a főiskolán. Ezek tudják, hogy értük történik minden, és nem akarják folyton bizonyítani az elveiket.

Hatszázhúsz forint szép pénz. Vehetek rajta inget, cipőt és könyvet. A könyv olcsó. Bár keveset lehet kapni, és zömében ugyanazt csinálják az írók, mint a mozisok. De nem lehet egyszerre. Majd ez a rendszer is kitermeli a maga nagy egyéniségeit a művészet területén.

A csoportvezető Huszárik elvtárs. Iszonyú, milyen iksz-lába van. Alig lehet röhögés nélkül megállni. És húsos, kicsi füle.

Sötét ez a helyiség. Három vaskályha. Egyetlen hatalmas, hosszú asztal, mellette a székek, minden helynél egy-egy fémlámpa. Bádogdobozok, kartonlapokkal.

Nem adnak külön asztalt? Így dolgoznak? Hogy könyék összeér a könyékkel?

– Itt egy üres hely – mondja Huszárik, és kihúz egy széket. Olyan halkan beszél, mintha álmos lenne. – Ancsikné majd eligazítja.

Ancsikné fürge szemű, kistermetű, öreg nő. Még elég tűrhető arca lenne, ha mosolyogna. De az, úgy látszik, tilos neki. Baromian piti munka. Bejegyezni melyik szerv, melyik vállalat, mennyit rendelt. Mármint ládát. És iktatni, kezelni a szerződéseket. Megyékre vagyunk osztva. Illetve nagyobb városokra.

Enyém Tolna, Borsod és Nógrád megye.

De van olyan, akinek Debrecen jutott. Egyedül. Mennyivel kevesebb karton. És ugyanaz a fizetés.

Ezt elég gyorsan felfedeztem. Majd szóvá teszem, ha egy kicsit jobban megmelegedtem.

Úgy látszik, az Ancsikné alcsoportvezető, mert ő irányít, de neki magának is van körzete, Huszárik vele tárgyal.

Huszárik az asztalfőn ül, úgy, hogy keresztben odatolta az íróasztalát. Az íróasztalán van egy nagy dosszié, abból kiveszi a beérkezett anyagot, és délután beleteszi, amit Ancsikné feldolgozva átad.

Huszárik sohasem gyújtja meg a lámpáját, azt mondja, kötőhártya-gyulladása van, és a közvetlen fény bántja a szemét.

Ezért csak akkor néz fel, ha valaki beszélget.

– Elvtársak – mondja –, ami sok, az sok… nincs elég karton?

És aztán szunyókál tovább.

Az nem létezik, hogy ezt például a személyzetis tudja. Nyilván nem meri senki se megmondani, mert olyan végtelenül kényelmesek az emberek, és a régi szolgalelkűség annyira beléjük ivódott.

Iksz-láb és húsos fül. Ez Huszárik.

Tavasszal könnyebb lesz, tavasszal nincs ez a kutya reggeli hideg. Mire beérek, mindig megdagadnak az ujjaim. Alig tudom vele megfogni a tollat.

Álmos vagyok, ez a legrosszabb. A ládák elálmosítanak. Délig a legnehezebb.

Az ebéd ugyanilyen asztalnál, linóleummal borítva. Csaknem ehetetlen.

Anya zsíros kenyeret csomagol. Állandóan utánam néz az ablakból, kora reggel és integet, sírva. Nem komplett már. Amikor kis srác voltam, és apa elvitt a Ligetbe, akkor is ezt csinálta.

– Emlékszel, Pubi? – mondja. – Mennyire sírtál te is, nem akartál egy lépést se tenni nélkülem, azt hitted, ha nem látsz, nem is vagyok…

Erre egyáltalán nem emlékszem. Csak valami olyanra, hogy irtóra ragaszkodtam hozzá.

Zsíros kenyér. Megint visszatértünk a zsíros kenyérre. Valamikor nem szerettem a kacsát!

Kezd az üzletnek befellegzeni. Tavaly sajtot kaptam és falusi vajat, hogy vigyem a főiskolára, tízórainak.

– Csak háromszáz forintot adj haza – mondja anya –, a többit megtarthatod. Drágul az élet.

Tessék! Végre keresek valamit, ezzel a rohadt, egyhangú munkával, amit mellettem Búzásné hat elemivel végez, és csak Ancsiknénak van érettségije, az is kereskedelmi, és most elvárják, hogy abból adjak haza. Mire? A zsíros kenyérre? A típusszappanra?

Csodálatos érzés. Pénz. Forint. Még soha nem volt ennyi forint a kezemben. Az enyém. Én kerestem, becsületes munkával.

Imri folyton elégedetlen.

– Kérlek – mondja –, nekem képtelen a muter meg a fater egy új rend öltönyt szerezni… ami az áruházban van, nem megy rám… más a számozása. Folyton csak nyavalyognak, hogy nem kapni semmit… és a vasút egyre szarabbul fizet.

Eljön velem cipőt venni. Nekem a vastagabb talpú tetszik, világoskék inget is veszek, annyira kívánom a süteményt, citromosat lehet kapni és krémest, behívom Imrit, az én vendégem.

– Te, Imri, egyszer, ha sokat keresünk majd, bejövünk ebbe a cukiba, jegyezd meg a nevét, „Élmunkás”, és annyit eszünk, amennyi csak belénk fér…

Imri azt mondja, ő hat krémest is be tudna falni, a sport szörnyen leveszi az ember erejét, különben Szüzike-Zsuzsáról nem tud semmit, úgy látszik, elzüllött teljesen, és amilyen pechje van, még a kurvaságból se élhet meg, mert annak is bealkonyodott.

Nem mondtam el Imrinek azt az utcát és azt a nőt, akinek vittem egy demizson szörpöt cserébe. Akármilyen jó barát, félek, hogy lenézne. És én nem bírom, ha lenéznek. Ez még nem közösségellenes, talán.

Sajnos, most miattam találkozunk kevesebbet. Estére holtfáradt vagyok; ez egészen más fáradtság, mint amikor szöveget tanultam, vagy kultúrelőadást adtunk, vagy vitatkoztunk éjfélig is, ez olyan öreges fáradtság, elmegyek a moziig, megnézem a plakátot, fél kilenctől fél tizenegyig bemehetnék, de valahogy nincs kedvem, ezek a filmek nem kapcsolnak ki, illetve nem kapcsolnak be. Nem kéne mindig ugyanazt, mindig ugyanazokkal a szavakkal. Ezért hódít annyira a munkások között a ponyva, ami ellen, ha majd szerét ejthetem, fel is fogok lépni, épp most butulnak el, amikor éberen kéne figyelniük, mi történik saját hazájukban, amit végre maguknak építenek…

De itt nem valami élénk a kultúrélet. Állítólag ősszel indul majd szeminárium, az egyiknek a vezetését el fogom vállalni, én tényleg tudományosan és mégis közérthető formában tudom közvetíteni…

Nem volnék ennyire kedvetlen, ha végre be tudnék szervezni egy-két csibikét. Nem egészséges. A liliomos Imre. Mi a fenének jut ez az eszembe, ezek a régi marhaságok, persze, lassanként mi leszünk a liliomos Imrék, ha annyira figyelik, ki kivel és miért…

Ezeket itt mellettem nem lehet. Férjük van, és különben sem tudnak ingerelni. A Nagyné esetleg, de az éppen most lett állapotos, folyton kiszalad hányni, Huszárik dühös is, azt mondja, csak színlel, az ő felesége kettőt is kihordott, és közben gép mellett szaladgált a Lőrinci Fonóban.

Nem úgy néz ki a Huszárik, mint akinek a felesége belülről látott egy igazi gyárat.

Ancsikné kiküld a műszakra, nézzem meg, elkészült-e az atádi tétel, negyedórát ad.

Iszonyú por van, fűrészpor és zaj, a gépek, ahogy sikítva szelik a deszkát, és hideg, persze, itt nem szabad tüzet gyújtani, tűzveszélyes, milyen fiatal lányok, elég jókedvűek, a láda rendben van, ügyesen megállapítom, holnapra mehet a tétel, nyilván kitűnően keresnek, de meg is érdemlik, ebben a pokoli zajban, hidegben és porban.

Buzásné azt mondja, ő is ott dolgozott, aztán a párt kiemelte, ez egy éve volt, akkor négyszázhat forintot kaptak. De most lesz egy normarendezés…

És azért, hogy már süt a nap, a reggel is könnyebb. Azt mondják a termelésin, külön buszjáratunk is lesz, mindent megtesznek, hogy könnyítsenek a dolgozókon. Buzásné Kenesére kapott beutalást, a szabadsága idejére, még nem volt a Balatonon, egészen odavan.

– Tényleg gyönyörű – mondom –, én kiskoromban kétszer voltam, a legszebb emlékek fűznek oda…

– Miért? – kérdezi Buzásné. – Hát olyan jól ment nektek? Balaton?

Buzásné tegez, én visszategezem, így jobban megnyílik az ember.

– Á, fenét – mondom –, volt egy-két sikeresebb év… de aztán… – legyintek.

Nagyné azt tanácsolja, miközben eszi a krumplifőzeléket, az otthonról hozott keménytojással, hogy ne beszéljek Buzásnénak ilyeneket. Mert az, aki azelőtt szegény munkás volt, nem érti meg, és ez csak fokozza a gyűlölséget. Gyűlölség…?

Nagyné-Pannikának nincs igaza. Persze, az ő apja telekkönyvvezető volt a városházán, és ezt az orra alá dörgölik, szerintem elég primitív módon.

De ezek el fognak múlni. A gyermekbetegségek. A szakirodalom elég pontosan meghatározza, a szakirodalmat mindenki olvassa, különösen a vezetők, éppoly pontosan tudják, mint minden józan, becsületes ember, hogy hogyan tovább. Csak nem lehet mindent egyszerre. Ezt Zolti bácsi is megmondta, és ő tényleg megszenvedett érte, ő akkor is kommunista volt, amikor Huszárik még a főnöke előtt hajlongott…

Együtt megyünk az üzemből szavazni a Függetlenségi Népfrontra, aki nem akarja, az áthúzza a cédulát, úgy teszi borítékba és aztán az urnába.

Apa azt mondja, választáskor fülkék vannak, oda be kell menni és a cédulán a kívánt változást megejteni. A szavazás titkos.

Érdekes, itt nincs fülke. Két piros krepp-papírt akasztottak a sarokba, rajzszöggel felerősítve, ez a fülke, jelképesen. Úgyse akar senki semmit áthúzni. Az ellenségnek pedig nem fogjuk megengedni azt a gyönyört, hogy sötétben végezhesse aknamunkáját. Húzza csak át nyíltan, ha meri! Ez világos. Csak apa morog, otthon.

Kilencvenhat százalékos győzelem. Most már egyenesben vagyunk. Egészen más lesz a helyzet, ha megerősödik a népi demokrácia, ha nem járnak már közöttünk az egykori nyilasok. Mert túl sokan voltak, nem igaz, hogy mind megbűnhődtek. Állítólag a diótörödést is kiengedik.

Egy csibit kell szereznem magamnak, túl nyugtalan vagyok. Azt mondják, hivatalosan megszüntették, vagy ha van is, kockázatos odamenni, tulajdonképpen helyeslem. Ronda dolog ebből üzletet csinálni. Az egészből csak arra emlékszem, hogy a végén csattanósan rávágtam a combjára.

Szüzike más. Ő élvezetből csinálta. És Imrivel megosztottuk. De ha egyszer eltűnt.

Szabó bácsi olyan rendes. Hetenként egyszer lejön, mindenkivel kezet fog, kérdezi a családot.

– Teljesen tehetetlen – mondja Buzásné –, úgy forgatják az ujjuk körül, ahogy akarják az urak… az uracskák. Az elvtárs-uracskák… Mindent ráhagy, mindenkire. Semmibe se szól bele.

– De olyan rendes ember. Látszik rajta.

– A rendes, az nem meghatározható fogalom – mondja Buzásné –, csak ha megtöltjük osztálytartalommal. Szabó bácsi azt se tudja néha, miért ültették oda.

Azért nekem mégis a Szabó bácsi szimpatikusabb, mint a párttitkárhelyettes. A párttitkár értekezleteken van, velünk ez a Szigeti foglalkozik, engem zavar, hogy nehezen értem, mit akar közölni. Mindig körülírja. Hogyan érti akkor a többi? És éppen ezért, ha rám néz, valami homályos félelem támad bennem, hasonló ahhoz, amit Eőryné előtt éreztem. Ez abból származhat, hogy nem egészen tiszta a lelkiismeretem. A gyerekkoromból, amikor megmérgeztek annyi hülyeséggel. De akkor sem kellene olyan nyakatekerten beszélnie. Mindig viszketek közben.

Tizenkét nap szabadság. Istenkém, hogy ellógtam azelőtt a nyarakat. Most percre be szeretném osztani.

Imri éppen ez alatt a tizenkét nap alatt megy előkészítő táborba, augusztusban jönnek a VIT-esek, az úszás az egyik fő szám, meg lehet érteni, nagy dolog ez, hogy nálunk! Sajnos, én akkor már újra dolgozom, de talán esténként be tudok kapcsolódni, a többiek a főiskolán bizonyára egész napos rendezvényeken vesznek részt, előadások meg minden… nekem pedig itt kell kuliznom, ebben a sötét lyukban, ennél a gimnázium is jobb volt, vidámabb, ott legalább kaptam osztályzatokat, törekedhettem, ha akartam, de itt…

Nem. Ez ócska tőlem. Ha elkezdenék siránkozni. Megfogadtam, hogy bárhová taszít a sors…

De mi az, hogy „taszít”?

Hát egy üzem, egy munkakör, az zuhanás? Hát a régi értékrend irányít még engem is? Az individualizmus? Miért nem teszem teljesebbé magam körül az életet? Miért nem csinálok valamit? Miért nem kezdeményezek? Miért nem megyek be a szervezetbe, tessék, itt vagyok, használjátok ki a tehetségemet, amely, ha nem is kimagasló színészi tehetség esetleg, de mégis hasznosítható?

Tulajdonképpen undorító, hogy milyen ocsmány az ember. És milyen nehéz megváltozni. Az vigasztal, hogy mindenki így van vele. Amerre csak nézek. Senki se hibátlan.

Az uszodát bővítették. Szép. Micsoda betonoszlopok! Mint a márvány. Esküszöm, azelőtt a magánuszodákban, a kastélyokban voltak ilyenek. Monumentális minden, amit tervezünk. Húsz év alatt nem épült ennyi Magyarországon. Húsz év alatt. Azelőtt.

Emlékszem, álltam a romok tetején, és azt gondoltam, mindennek vége. Hogy sosem lesz itt élet.

Most volna jó vidékre járni. A sötét iroda után. Előtérbe került a szövetkezés, amiről tervezgettünk ezt-azt. Mert akkor még, a kezdet kezdetén, nagyon ragaszkodtak. Még új volt nekik a föld, a tulajdon.

De nyaralni…? Micsoda undorító szokás, kibérelni egy házat, ott tespedni a napon, amikor zajlik az élet.

Itt az uszodában sok a jampec. Háromszöget viselnek nadrág helyett. Bergamott-olajjal kenik magukat, én egyszer szörnyen leégtem, barnulok én anélkül is, legfeljebb nem csokoládébarnára. Persze, ezek a ráérő pipikék az ilyenekre harapnak. Én ugyan nem fogom őket leszólítani.

– A te korodban halálosan szerelmes voltam egy szőke kislányba – mondja apa, anya nem hallja –, éjjeli zenét adtam neki, s amikor meghallotta, meggyújtotta a gyertyát a komódon… amikor a majális előtt sétálni vittem, a kezét se mertem megfogni… csak néztem rá. Még a kezét sem…

Én nem voltam még szerelmes. Talán Edina. Az hasonlított. Úgy látszik, az a szerelem, ha egy férfi teljesen lebénul és bamba lesz. Hát kösz.

Ez az egész roppant zavaros. Helyére kell tenni a nőügyet. Egyszer s mindenkorra.

Csak egyet tudok bizonyosan: nősülni nem fogok. Legalábbis nem harmincöt-negyven éves korom előtt. Addigra kitombolom magam. És akkor olyat veszek el, aki az én elveimet vallja, de azért még van rajta mit fejleszteni.

De most felcsípek valakit. Az a gyermekkori dolog. Nem is tudom, hogy juthatott eszembe, el kell felejteni, az a karikás szemű, vékony fiúcska talán nem is én voltam, a fénykép is, a matrózblúzban, iszonyú, meglátja valaki, magyarázhatom, hogy nem voltam arisztokrata.

Ezzel lehet. Megfogom a víz alatt, vihog.

– Várj meg a bejáratnál…

– Csörögni tudsz? – kérdezi, lyukas a foga, éppen elöl.

Hogyne, kisanyám, majd becsörgök neked. Egyszerűen beviszem egy bokorba, ez olyan, látszik rajta, a száját nem kötelező megcsókolni.

Hát nincs itt a büdös dög. A büdös poshadtfogú.

Érdekes, hogy mindenkinek akad. Ahogy beszélik a melegvízben a lépcsőkön. Mintha egy nagy kupleráj volna a világ, párhuzamosan…

Vagy csak nagyzolnak?

Vége hát a tizenkét nap szabadságnak, jön a VIT, ott is leesik valami. Talán a külföldieknél ezt nem veszik olyan szigorúan, csak mi túlozzuk el, ami nem csoda, milyen feslettek voltak azelőtt az erkölcsök, hány szegény lány adta a becsületét, hogy kenyérhez jusson…

Ez dagályosnak hangzik, mégis igaz. Nem győzzük eléggé ismételni. Úgy látszik, sose lesz teljesen vége. Éppen belülről próbálkoznak, megint egy összeesküvés… S olyan simán vallják be, mintha csak a személyi adataikat kérdeznék. Kinek hihet az ember? Ha ennek a becsületesarcúnak sem? Ha még ez is vissza akarja a kapitalizmust, ártatlan emberek tömeghalálát? Ez a legszörnyűbb. Ahogy minden kérdésre azt feleli: igen. Meg se próbál szépíteni. Józan ésszel alig lehet elhinni. Minden lehetséges ezek után. Bárki közülünk, mellettünk, ha ezek is.

Szeretnék kifeküdni a napra. Most érzem csak igazán, ahogy megint lapozom a kartonokat. Alig bírom a szerződéseket kibetűzni. Az aláírások. A pecsétek.

A VIT-esek ide az üzembe is ellátogatnak majd. Buzásné azt mondja, ne használjam a nyelvtudásomat, a németet semmiképp, de az angolt se nagyon, kár, hogy nem az oroszt választottam, az orosz világnyelv, és egyre jobban előtérbe kerül.

Imri teljesen felszívódott. A bolgár sportolókat vezeti, engem is hívhatott volna, igaz, én nem is mehetnék, korán kell kelnem.

Nyüzsög a körút. Színes ruhák. Micsoda forgatag! Négerek. Mindenki megáll, és bámulja őket, szerintem ez ízléstelen, de hozzá vannak szokva, olyan boldogan nevetnek, az angolt ezek értik.

– How do you do?

– How do you do…

Csók. Ölelés. Jelvény. Adom az enyémet.

Viszik őket tovább.

Nem lehet itt a körúton ácsorogni. Holnap elalszom az asztal mellett. Majd ha hozzánk jönnek…

Na ugye. Megyünk az udvarra. Három grúz fiú beszél. A tolmács fordítja. Semmi különös, csak amit hallottunk sokszor. És Sztálin. Minden nép isteníti a vezérét.

Sietni kell az ebéddel. Ez egy kicsit megalázó, hogy annyira hajtanak. Hiába adták nekem a legaprólékosabb körzetet, mégis, mindennap napra kész állapotba hozom, jóval munkaidő előtt. Mégis úgy kell csinálnom, mintha még tovább dolgoznék. Nem szeretik, ha előbb készen vagyok, nem szeretik.

– Hiába, a te eszed mégiscsak ki van tornáztatva – mondja Buzásné –, neked módodban volt a tanulás, Oláh elvtárs…

Egyáltalán nem úgy hangzik, mint egy dicséret. Közlekedni is nehéz a VIT miatt. Folyton leáll a villamos.

Fáklyás felvonulás. Legalább felcsípnék egy csibikét. De ezek az idegenek csak rohannak. A tolmácsoknak, azoknak nyilván leesik, meg akik részt vesznek, úgy értem, rendszeresen.

Imri kopog az ablakon.

– Elutaztak – mondja –, volt köztük egy finn nő… – csettint. Mesél.

Könyökölök az ablakban.

– Olyan buta vagy – mondja végül Imri, új pulóver van rajta, svéd mintával, cserélte egy matyó babáért – …miért nem jelentkeztél valahol? Miért nem veszel részt valamiben?

Imri mondja nekem! Nekem, aki eleitől fogva, majdnem eleitől fogva ezért az új, igazságos emberi életért dolgoztam…

Nem szabad, hogy beleringassam magam valami világfájdalmas, hazug hangulatba. Minden rendben van. Minden. Már kenyérjegy sincs többé. És tervgazdálkodás. Így kell nézni. Majd én is megtalálom a közösségen belül a méltó helyet. A tervkölcsön is természetes. Azt a kicsit mindenki kibírja, és legalább látjuk az eredményét. A Lánchíd! Milyen impozáns lesz. Mutassanak nekem egy kapitalista országot, ahol ilyen gyorsan felépítenek megint egy hidat!

– Nekem a hadikölcsönből is elegem volt – mondja anya –, most meg tervkölcsön, mindig egyforma nóta… Nem értelek, János, neked nem is volt muszáj…

– A Gróf tudja, mit csinál… Ha önként jegyzünk egy szép összeget, talán meghagyják… talán nem teszi rá az állam a kezét…

– A Gróftól nem lehet elvenni, annyit szenvedett ezért a rendszerért, hogy ezt haláláig honorálni fogják neki…

– Nem ezért a rendszerért – mondja apa csendesen –, hanem a másik rendszerben. Nagy különbség, Sári.

Anya nem érti. De hát ő semmit sem ért. Csak azt, hogy megint kevesebb a pénz, és hogy hiába szűnt meg a kenyérjegy, ha egyszer nincs kenyér.

Nem lehet mindent egyszerre. Nem lehet mindent egyszerre.

– Zabálni kell! – mondja anya. – Földalattin utazni nem muszáj. Egyelőre.

Ez a kisszerű konyhaszemlélet. Mindig csak a saját szemétdombjuk… mindig csak az.

Ancsikné azt mondja, előterjesztettek ötven forint emelésre. Majd 1950. január 1-től. Engem és Buzásnét. És meg vannak velem elégedve.

A tanulópénzt mindenhol meg kell fizetni. Leszek én még fontos ember. De soha nem fogom elfelejteni. A kezdetet. Mások olyan könnyen felejtenek.

– Vendéged van – mondja anya, s dühös. Emlékszem, a Blahára is haragudott, mert a Blaha kritizálta a bútorokat, nem is engedte felgyújtani a villanyt, sötétben kellett fogadnom Blahát, akinek telefonja is volt otthon és szobalány, külön szoba, világoskék szekrénnyel…

Vendég. Ugyan ki lehet?

Katóka. Ül a fotelban, a vasalatlan holmik tetején. Milyen állatian rendetlen mind a két szoba! Az én sarkom is. Én is állatian rendetlen vagyok, nyilván.

Talán hírt hoz. Hogy megbánták és visszavettek. Egyenesen a harmadik évfolyamra, majd ősztől.

– Ne haragudj, Győző – mondja, már olyan régen szólítottak Győzőnek, Kató nem felejtette el. Fogadni mernék, hogy rúzs van a száján, pedig ezt nem szeretik, a haja is másképp áll, határozottan kikupálódott.

– Ne haragudj, Győző, erre jártam, hat házban is megkérdeztem, melyikben laksz, amíg végre…

Nem. Nem hozott ez hírt, semmit.

– Tudod, nem jól érzem magam – folytatja –, még mindig nem találom a helyem közöttük… Nekem a szerep Júliával kezdődik. De egyszerűen nem engedik a nagy, romantikus érzelmeket… még amiben benne van, onnan is ki akarják szorítani. Hidd el, sokkal jobban jártál. Hidd el…

Miért emlékszem vissza úgy rá, hogy ez egy teljesen jelentéktelen nő? És hogy annyira butus? Például a szeme szürkéje nagyon megnyugtató. Intelligenciára vall. Azért, mert nem nagyképűsködött? Nem hivalkodott soha, mint a többi? Mint a botot nyelt Edinák? Meg a rossz fogú jampi-lányok?

– Rád mindig annyira felnéztem, Győző, mióta téged elüldöztek, nincs kivel két értelmes szót váltani. A Péteri teljesen felült a magas lóra, Jankó egyszerűen abbahagyta, a Filmgyárnak így is jó. Söveges az Éden-bárban énekel, most már ugyan nem Éden, hanem Új élet…

A nevek. A mozik. Bodográf, aztán Bendegúz. Most már Bányász. Royal, aztán Szittya. Most már Csillag.

A képek. Barnás. Kékeszöld. Most kezdenek feketedni. Fehér és fekete az alaptónus. Halad előre az idő. Ami egyszer gyorsabb, másszor lelassul. – Haragszol, hogy eljöttem? – kérdezi Katóka. – Vagy nem is figyelsz rám? Bent is ilyen voltál, ezt is kifogásolták, hogy nézel, nézel, és mindig mintha valami mást látnál…

– Jó, hogy eljöttél – mondom. Katóka belém volt akkor esve, nyilván most is ez a helyzet. Miért ne futhatnánk együtt néhány este? Miért ne?

Amíg nem találok egy jobbat. Amolyan igazit, amilyen egy igazi férfinak dukál.

– Jó napot kívánok, elvtársnő – köszön Katóka anyának, ahogy megy kifele.

– Pubi, én attól félek, ez egy egészen közönséges lány – mondja anya –, nincs meg benne az a lelki finomság, amit képzeltem melléd, amellett olyan halszerű… mint férfi, alig találhatsz benne fantáziát.

Még ebbe is beleszól. Hidegedik az idő. Jön a rohadt tél. A téli reggelek.

De a Lánchíd gyönyörű. Katóka megfogja a kezem, alig lehet ezekről a romantikus marhaságokról leszoktatni, és dúdol:

– Kigyúlt a fény, a megszépült új Lánchídon, és mentünk, most már tudom, a boldogság felé…

Akkor már inkább az Amado mio. Abban van tűz. Ahogy a nő könyörög: ne engedj sírni…

Kellemes hangja van, szerintem szubrettnek kéne mennie, igazán dekoratív, ha a haját féloldalt fésüli. És a foga ép.

A víz. Alattunk. Fázom. Katóka fújja az ujjaimat.

– Beugranál értem a vízbe? – kérdezem.

– Én halálosan szeretlek – mondja Katóka egészen komolyan. Amikor bejöttél a terembe először, és a hónod alatt hoztad az aktatáskádat, kezet nyújtottál, a szemedet lehunytad, és azt mondtad: hercegnő, egy szegény bolygó hollandi, szolgálatára…

Ez hülye. Én ilyent soha nem mondtam. Ilyen kapitális baromságot, a bolygó hollandival. Pláne hercegnő, a mai időkben!

– Persze, nem is emlékszel – mondja –, de én igen. Én már akkor éreztem, hogy közünk lesz egymáshoz. Hogy nem fogunk elmenni egymás mellett, mint a többi, ebben a hideg, érzéketlen világban…

Dagályos és primitív. Vagy csak én látom annak, mert nem érzem, amit ő. Ezt a szerelemnek titulált bénaságot.

Viszont megcsókolom. Aztán majd kerítünk egy helyet, ahol a dolgot nyélbe lehet ütni.

Csókol. Érdekes. Tud csókolni. Vagy ez is attól van, hogy majd szétolvad, ha csak hozzáérintem a kisujjam?

– Nekem csak szakérettségim van – mondja, kísérem haza, rajthagyom a derekán a karom, hadd örüljön, és olyan jó meleg is, ez a nő szeret engem, vajon ki szeret engem igazán ebben a nagy forgatagban?

– Mindig akartam tanulni azelőtt – mondja –, de árva vagyok, tudod. Teljesen árva. Az intézetben tanítottak meg varrni, szerencsémre, hozzám nagyon jók voltak a kedvesnővérek, ezt persze nem terjesztem… Amióta az eszemet tudom, színésznő akartam lenni, Ofélia meg Cordélia különösen. Hozzám most is nagyon jók a kollégiumban az elvtársak, de miért nem tartozom én soha sehova?

– Senki se tartozik soha, sehova – mondom, ez most egészen más szöveg, mint amit akartam, nem is tudom, igaz-e, hiszen én nagyon hiszem, hogy együtt, az egész, az egység…

– Te nem szeretsz engem, tudom – mondja Kató. – A te életed értelmes nélkülem is. Te egészen kivételes ember vagy. Hidd el. Az nem számít, hogy egy-két felfuvalkodott hülye hogyan ítél. Hozzám mindenki nagyon jó, de igazán és szenvedélyesen nem fog szeretni soha, senki… és nagy színésznő sem leszek, Petrócz azt mondta, a jóság is lehet ártalmas ezen a pályán…

Sóhajt. Úgy tud sóhajtani, mint egy csecsemő. Ilyenkor határozottan édes.

Csak tudnám, hova vigyem. Határozottan van kedvem rá. Határozottan.

Jobb így dolgozni, böngészni ezeket a girbegurba betűket, hatszáznyolcvan, ötcolos, plusz felár, szövetkezeti engedmény, hogy van este kivel találkozni.

És a nőben az embert is meg kell becsülni végeredményben. Kató pedig ember. Derék kis emberke. Jobban illenék rá a Katica.

– Katalinka, szállj el, jönnek a törökök, sós vízbe tesznek, onnan is kivesznek, kerék alá tesznek, onnan is kivesznek, Katalinka szááááállj…

Amikor ezt énekeltük az elemiben, volt az asztalon egy lila jácint, pohárban. Még most is érzem a szagát.

Szegény Katalinka.

Ma négykor befejezhetjük a munkát. Kollektíven megtekintjük az ajándékokat a székházban. „A generalisszimus hetvenedik születésnapjára, a hálás magyar nép.”

Illik, hogy valamivel kifejezzük.

Áhítatos csönd. A képe alatt az ajándékok.

Azért engem irritál. Prémes csizma. A büdös életben nem láttam ilyen prémes csizmát. Én, ha ilyen nagy ember volnék, visszaküldeném a köpenyt is, a párnákat, mindent, különösen a csizmát, és azt üzenném: osszátok szét a ládagyárban, például ahol nagyon hideg van, és mamusz-bakancsban toporognak…

A többieknek ez nem jut az eszébe. Teljes nyugalommal mosolyognak, sőt, olvatagon. Miért mindig én keresek a kákán is csomót?

És ha nem tetszik, hogy ütemesen tapsolnak, miért csinálom? Miért nem ülök le, egyszerűen?

Ezt mind-mind meg kéne egyszer nyíltan mondani. Gyáva vagyok, hogy nem mondom meg?

De hol? Még senki se kérte, hogy lépjek be, pedig ott kéne elmondani, ott nem hatna bomlasztásnak, a mieink közt, bár annyi csalódás érte a pártot. Micsoda tragédia, hogy a saját embereik között is annyi áruló akadt, illetve nem voltak a saját embereik, csak beférkőztek, de akkor honnan tudják, hogy ki kicsoda?

Ezen az alapon engem is tarthatnak ellenségnek, aki azért beszél, hogy bajt okozzon. Erre nincs bizonyíték, pláne nekem, akinek az apja az „egyéb” kategóriába tartozik. Aki akárhogy is, de valami jót is élvezett a régi rendszerben. Aki cserkész volt. És istenhivő, sokáig.

Ezt Buzásnénak kell megtenni, Zolti bácsinak, valahol. Leülni, nem tapsolni tovább. És a felesleget szétosztani.

Jólesik ez a meleg a karácsonyfa alatt. Még ma is dolgoztunk, nem engedélyezték korábban befejezni.

Katalinka most a kollégiumi szobájában ül, egyedül. Remélem, fűtenek, mert alig van meleg holmija. Meg kellett volna hívnom ide.

– Ez szoros családi ünnep – mondja anya –, itt nincs keresnivalója idegennek. Pláne, ha jónapottal köszön egy anyának…

Apa köhög, tüszköl, gőzöli a fejét. Már alig van haja. És anya már nem csinál magának választékot, évekkel ezelőtt nagy nehezen megnézett valami amerikai filmet, abban volt ez a frizura. Missis Miniver.

Katalinka annyit megérdemelne, hogy vele töltsem a karácsonyt. Nagyon idegesít, ha arra gondolok, hogy ott ül a szobában, esetleg a fűtés sem működik, az apácák ilyenkor legalább szeretetcsomagot tettek a párnája alá.

Talán a portás felengedne.

A nadrágom már szörnyű. És fázom a vékony lódenkabátban.

– El akarsz menni – kérdezi anya – szenteste? Te szerelmes vagy abba a halszemű lányba… János, ez szerelmes abba a halszemű lányba…

– Viktor nem hülye – mondja apa. – Nagyon jól tudja, hogy még nincs abban a helyzetben, hogy megnősüljön. Se lakás, se egzisztencia, ráadásul a helyzet egyre romlik…

– Hogy mikor nősülök meg és mikor nem – kiáltom –, azt nem ti fogjátok megszabni!

Jól becsapom az ajtót. Hülyék. Nősülni. Éppen azon jár az eszem.

A régi rendszerben egy tízpengős megtette volna a portásnál a hatást. De most kockázatos. Inkább a rábeszélés. Ő is volt fiatal.

– Elvtárs – mondja a portás, ez egy öreg ember –, megértem az elvtársat. De Krisztus koporsóját se őrizték ingyen… – Hunyorog. – Anélkül, hogy klerikális akarnék lenni…

Hallottam ezt. Valahol. És nem szerettem hallani már akkor sem.

Elteszi az öt forintot. Legföljebb a jövő héten nem váltom ki a dolgozók bérletét, hanem naponta kérek anyától.

– Elvtárskám – mondja a portás –, négy unokám van.

Kopogok. Szeretek örömet okozni. Nagyon szeretek. Ajándékot nem hoztam. Ez tényleg nyárspolgári lenne.

Ajtó nyílik. Katalinka, pongyolában. És a fején nedves törülköző, turbánba csavarva.

Anyának volt egy ilyen turbánja, azzal jött velem az iskolába, az atyának vittük a húsz tojást, igen, most már emlékszem, Krisztus koporsója.

Ölel. Megfulladok.

– A hajamat mostam – mondja –, ma este adtak végre meleg vizet. Győző, drága, egyetlen, édes életem, olyan egyedül voltam, azt hittem, nem szeretsz, hogy csak én vagyok oda… de hát te is szeretsz, te is egyedül vagy nélkülem, aki ilyenkor megkeresi a másikat, az már soha többé el nem hagyja…

Mi? Micsoda? Vonszol a vaságyhoz. Őrülten lobog a szeme. Ez halszem? Ez a mély, szürke?

Ebben a turbánban majdnem olyan, mint Muráti. Én valóban nagyszerű férfi vagyok.

„Meg fognak érted őrülni a nők, meg fognak őrülni…”

Egészen ájult. Fogja a kezemet, csókolja. Katalinka kezet csókol nekem!

Engem még egy nő se szeretett igazán. Csak anya. De az önző volt, majomszeretet.

Így más. Így valóban győzelem, utána.

– A rabszolgád vagyok – mondja Katalinka, és lekuporodik a lábamhoz. – Nem hagylak el soha.

Talán ez a legtöbb. Amire minden férfi vágyakozik. Egy ilyen nő. Az ilyen áldozatos, alázatos szerelem.

És én is szeretem. Ragaszkodom, inkább ez a helyes kifejezés.

Az az őrületes lobogás csak a nyugati filmek kitalálása. Meg a regényeké.

És az álom, az csupán álom. Még a bombázások előtt álmodtam egy nőről, hosszú haja volt, odabújt mellém és ölelt, megadta magát, nem hasonlítható semmihez, semmiféle valósághoz, amit éreztem, valami sajátságosan édes folyt a csontjaimban, de nem szaladunk álmok után.

Katóka határozottan főnyeremény.

Csak anya fújja a rögeszméjét, hogy be fognak palizni, és elvehetem feleségül.

Katóka modern, felvilágosult nő. Szerintem ilyesmi eszébe sem jut. És az ő pályáján csak akadályozná a kötöttség.

Nekem most a munkámra kell koncentrálnom, megragadni az alkalmat, kaptam ötven forintot, ahogy ígérték, Szigeti hívat a pártirodára.

– Mi a véleménye, Oláh elvtárs, ha magára bíznánk a kultúrfelelősi funkciót, a szakszervezeten belül. Meg tudna vele birkózni?

Eszembe jut Eőryné. Meg sok minden.

– Természetesen Szigeti elvtárs állandó segítségét és elvi irányítását igényelném…

Ez jó felelet volt. Látom az arcán és a keze mozgásán, ahogy a papírlapon kaparászik.

De nem mosolyog. Én se mosolygok. Ne higgyen komolytalannak.

– Szervezzen énekkart, színjátszógárdát és tánccsoportot. Írjanak csasztuskákat. Készüljenek a vállalati mulatságra, amelyet a második negyedév végére terveztünk be. Szabad kezet kap. A párt lehetőséget ad az elvtársnak, hogy kibontakoztassa képességeit. Azt csak az ellenség terjeszti, hogy mi a velünk együtt dolgozó értelmiségi rétegeket nem becsüljük meg kellőképpen.

Azt mondják, a párttitkár sokkal közvetlenebb, de most pártiskolán van. A hatalom Szigetié.

Úgy látszik, Szigeti észrevett, sőt kedvel. Miért éppen engem választott volna másképp?

Szabó bácsi lejön, tényleg nagyon fáradt, vagy csak nagyon öreg.

– Mi újság, fiatalemberi – kérdezi.

– Elvállaltam a kultúrfelelősséget…

– Az szép – bólogat. – Nem lesz könnyű dolga, összeszedni a népet munkaidő után… pláne az üzemieket.

Ez aztán nem valami lelkes.

– Naponta két órát engedélyezek – mondja Huszárik –, annyit tölthet Oláh elvtárs szervezéssel… ebbe a füzetbe írja be, ha elhagyja a szobát, perctől percig, és naponta kiszámítjuk, hogy a két óra ne legyen túllépve.

Így mindjárt más. Hogy mozoghatok, nem kell az asztal fölött görnyednem. És szabad a telefont is használni. Nem írják fel érte a nevemet. Nem szeretem a telefont. Mindig szorít valami belül, ha felemelem a kagylót. És alig merek beleszólni. Bezzeg annak idején a Blaha! Nekik akkor is volt telefonjuk.

Halló, halló… zavar, hogy nem látom az arcukat.

Remélem, nem veszik rajtam észre.

Elképzelhető, hogy lehet valami értelmes dolgot csinálni. A dalárdának nagy hagyományai vannak a munkásság körében, felfrissíti az embereket a nehéz munka után. És versenyek. Díjakat lehet nyerni. Még ki is emelhetnek. Ha híre megy, milyen a kultúrélet a Ládagyárban…

Összeírom a névsort, hogy kik jelentkeznek.

Ebben a porban, zajban nehéz megértetni magam. Nem is akarnak rám nézni, csak jár a kezük.

Három lány a tánccsoportba. Ruhát is kapnak, szép, magyaros ruhát és piros csizmát a kultúrkeretből.

Sok a vonatos. Akik folyton rohannak. Ezt meg lehet érteni. A színjátszáshoz pedig tehetség kell, nem bohóckodás az.

– Nem lesz így jó, Oláh elvtárs – mondja Szigeti –, ez társadalmi munka, próbálja tudatosítani, és írja fel, akik végképp nem hagyják magukat meggyőzni…

– Emberek – mondom –, értsenek meg, üzemrészenként négy-öt fő… fel kell írnom Szigeti elvtársnak, ki az, aki végképp nem hajlandó…

Na. Csak összejött a névsor.

– Majd közben megszeretik – mondja Szigeti. – Van, akit erőszakkal kell rászorítani a helyes útra. Mint például a parasztság egy része…

Bólogatok. Szigetinek csak bólogatni lehet.

Hülyeség. Nincs is hangjuk. Azokból, akik maguktól jöttek, alakíthattunk volna egy kis kamarakórust.

A lányok ugrálnak. A tánctanár havi ötszáz forintot kér, kétszer jön egy héten.

Megírom a csasztuskákat. Anyag van hozzá. A sok késés, hanyagság, selejt.

– Nem tudja azt, nem tudja azt a Molnárék lánya, hogy szeg nélkül, hogy szeg nélkül nem láda a láda…

– Sebőknének jól megy dolga, egyik napról a másikra, kialussza magát, elrontja a ládát, selejtet gyárt…

Katalinka nevet.

– Zseniális, Győző… zseniális marhaság. És nem sértődnek meg rád, szívem?

– Nem ismered az üzemi életet – mondom –, ez hozzá tartozik az egészséges légkörhöz. Nevetnek rajt…

– Nálunk kiírta valaki a portás bácsi ablakára, hogy: kutya lakáj, jaj lesz, megállj… mert hogy szokott egy-két forintot elfogadni. Nem láttam, hogy nevetett volna.

– Úgy kell neki. Minek olyan pénzéhes? Tőlem is lemart egy ötöst, amikor karácsonykor…

– Ne hülyéskedj. Ő tartja az unokáit, a fia nem jött haza a háborúból, a menye szilánkot kapott és munkaképtelen… És most: kutya lakáj, jaj lesz, megállj…?

– Az más – mondom –, egyedenként kell a dolgokat mérlegelni. Lépjél fel bátran a gyűlésen…

Hülyeség ez a kultúrcsoport, ha egyszer nincs kedve hozzá a népnek. Sok mindent lehet parancsszóra, csak szórakozni nem.

Ez a jelenet rémes. A dramatizált Ifjú gárda. Jó, hogy nem látja Petrócz. Rendezte: Oláh Viktor. Főszerepben: Oláh Viktor. Ha egyszer nincs ember.

De azért csodálkoznak majd a vállalati murin. Ilyen a Ládagyárban még nem volt, ilyen nagy műsor. Aki él és mozog, szerepel benne.

A főkönyvelő fog konferálni.

– Mondja meg, elvtársam a Szigeti elvtársnak, hogy a Bezery elvtárs elvállalta… a Bezery elvállalta.

Windl megveregeti a vállamat.

– Örülök, hogy nem csalódtam magában – mondja. – Hiába, a papa is ügyes ember volt mindig.

Bele tudnék rúgni. Miért hasonlít engem az apámhoz? Aki egy szegény ördög. Azt hitte, örökké tart, hogy az állam csak úgy tétlenül nézi, hogy ő meg a Gróf munka nélkül, mint vállalkozók, lefölözzék a javát.

Fuccs az üzletnek, egyik napról a másikra.

– A Gróf bele fog őrülni – apa ingatja a fejét –, hogy mi mindent beleölt… micsoda energiát…

– Ne a Grófot sajnáld! – mondja anya. – Nem mentél el a régiekhez, hiába küldtelek, már mind zsíros állásokban ülnek, te meg a Grófhoz kötötted magad, a süllyedő hajóra, hogy te mindig a süllyedő hajót választod?!

– Viktor már megáll a saját lábán, nem szorul ránk. Felnőtt férfi. Annyi meg mindig lesz, hogy te ne éhezz… legföljebb nem csináltatsz békebeli laméból fekete pongyolát…

– Én még fiatal vagyok – sikítja anya –, jogom van az örömökhöz! Nem temetem el magam élve. Ma már nem úgy él a nő, mint régen. Engem te nem fogsz dirigálni.

Na, erre kíváncsi vagyok, most mihez kezdenek. Persze ha nem volna a lakás, fűtés, világítás, mosás, nemigen élnék meg ebből a hatszázhatvanból. Bár Katalinka teljesen igénytelen, rá nem kell költeni. Imrinek is szimpatikus.

– Mit akarsz? – mondja. – Ez teljesen be van palizva érted! És mégiscsak színésznő lesz. Mellékesen pedig káder… a származása, öregem, a származása…! Egy árva, arról már nem derül ki semmi.

Imri praktikus szempontjai!

És az is egészséges, hogy amikor kell, Katalinka van.

Sok ám a meló, amit vállaltam. Gyakran ott kell maradni öt után. A próbák. És mindig ellóg valaki, hol ezzel, hol azzal az ürüggyel. Beteg a gyerek vagy a feleség, cipőt kell venni, rokonok jönnek satöbbi. Jól néznék ki, ha folyton jelentgetném Szigetinek. Spiclidolog az, akárhogy nevezzük.

Csak persze erre ráébredtek. Hogy én nem szaladok a füzettel a földszint háromba.

Így nem lehet darabot rendezni. Még a szöveget se képesek megtanulni. Sasoki bácsi olvasni is alig tud. Marikáról nem is beszélve. A tájszólása.

A végén még röhögni fognak a nyári mulatságon. Az Ifjú Gárdá-n. Ami egy tragédia. Hogy odaadták fiatal életüket, kibírták a kínzásokat a hazájukért.

Érdekes, milyen erős az oroszokban a hazaszeretet. Érdekes. És mondják is, nyíltan.

Jó ez a plusz ünnep. Ennek minden dolgozó örül. Április négy. Ha ki is kell vonulni, mégis szabad levegő, nem az a por, nem az a zaj.

Tavasszal minden könnyebb. A közlekedés is. Különben is javul. A vak is láthatja.

Apa végre kapott helyet. A Gróf szerezte. Éjjeliőr lett a Sasadi Kertészetben. Négyszázhúsz forint.

– Ó, te szerencsétlen – mondja anya. – Arra vagyok kíváncsi, a Gróf hol helyezkedett el. Arra vagyok kíváncsi.

Apa vonogatja a vállát.

– Csak az alvással lesz baj. Tudod, hogy éjjel leragad a szemem… tudod… de ha egyszer öreg vagyok. Másutt úgyse kellek. Ez a legideálisabb megoldás. A legideálisabb. Viktor, hol van Sasad?

– Négyszázhúszból nem tudom a háztartást fenntartani – mondja anya –, százzal meg kell az összeget toldanod, Pubi… az egészségem is hanyatlik. Itt hátul, valami zsába, a nyakamnál…

Ezek megőrültek. Amikor zsíros kenyeret eszem reggelire, egy cipőt is alig tudok venni, az ingem rojtos. Nem értem, minek nekik, bútort úgyse vesznek, az ezüstkosarak koromfeketék, kinek kell ma ezüst, jó, hogy nem jár ide senki.

– Nem baj – mondja Katalinka. – Nekem úgyis emelik az ösztöndíjam. Ha kell valami, szólj.

Ez a Katalinka fáradhatatlan. Viszik őket éjjel-nappal vidékre, falura. Hogy kedvet csináljanak a szövetkezésre.

– Nagyon tapsolnak – mondja –, bármit adunk elő. Hosszú percekig. De nem smakkol nekik a közös. Én úgy látom. A női szememmel.

Szigeti hívat. Ősszel indul a DISZ-szeminárium. Hogy vezetném-e. Természetesen. Majd a szabadságom alatt átnézem az anyagot, amit még Zolti bácsi adott, plusz az újabbakat. Ez csak alapfok, olyan irodalma van, hogy egy élet is kevés, hogy minden apró részletet helyes megvilágításban lásson az ember.

Majd csodálkoznak, hogy én mennyire túlhaladom az általános szintet. Mert csak úgy van értelme, ha tényleg formáljuk az elmaradt tudatot.

A műsorba Koreát is belevesszük. Hát nem megtámadták a szerencsétleneket? Hát nem okult még eleget a világ? Hogy elég?

„El a kezekkel Koreától!”

„El a kezekkel Koreától!”

Buzásné azt mondja, nem biztos, hogy a murira minden dolgozó eljön, a normarendezés miatt. Állítólag egyeseknek rosszul ütött ki. Még kevesebb lett a pénz, pedig ettől várták a javulást.

Ezt én nem tudom megítélni. Nem is az én feladatom. Nyilván, ha szólnak, majd helyesbítik.

– A dolgozók nem járhatnak rosszul egy olyan országban, ahol mindenütt a falra írjuk: A legfőbb érték az ember – mondom Buzásnénak.

Buzásné körülnéz.

– Egyszer még a fejedre ütnek!

Aztán csodálkozik, hogy nem ő lesz a kultúrfelelős, hanem én.

Apa elég jól bírja. Szereti a virágokat, hoz haza, anyának. Le is sült, némiképp emberformája van megint.

– Az igazság az – mondja –, hogy lehet éjjel szunyókálni. Még dívány is van. Virágot nem lopnak manapság, Sári.

Az udvaron tartjuk a murit. Katalinka eljön. A fiatalság nem akar engem itt eléggé bevenni. Az üzemiek bizalmatlanok. Pedig látják, mennyit dolgozom értük, és lenézés igazán nincs bennem. Nem tehetek arról, hogy a fizikai munkához nem értek. Az irodákon meg utálnak, az az egy-két fiatalabb. Roppant közönyösek. Különösen a lányok. Még a színiiskola se imponál.

No, majd ha én vezetem a kötelező DISZ-szemináriumot! Igaza van Imrinek. Aki sportol, annak határozottan könnyebb. Saját fülemmel hallottam, amikor Szigeti nevetett. A Szigeti. És kivel nevetett? A reakciós Saskával. Akiről mindenki tudja, hogy reakciós. Mert a Saska is Vasas-drukker. Azon nevettek, hogy győzött a csapat. De nem tud lekötni a futball. Mit csináljak? Nem tudom magam odaképzelni.

Tényleg nincs más nekem, mint Katalinka. Az ő szép, szürke szeme, emberi melegsége. És természetesen az elveim. Hogy érdemes, azért, ha nem is annyira kézenfekvően eredményes, mint eleinte hittem, és ha az emberi természet torzító hatása alól még sokáig nem is fogunk szabadulni.

Mégiscsak azt kell nézni, ami jó. Ebben a műsorban is. Fizikaiak, szellemiek együtt vannak, együtt szórakoznak, nem rúghat bele a munkásba senki se büntetlenül.

 

„ – Nem kell nekünk kábítószer, szalmaszálos kóla, nem majmoljuk Amerikát, láncos kutya módra…”

 

A vezér is eljön. A Sárik. Ez a neve. Sárik.

– „Sárik elvtárs, Sárik elvtárs, köszöntünk itt téged, hogy egyszer egy esztendőben megnézted a népet…”

Ez jó. Nem árt, ha ráébred, hogy mi a dolga. Hogy az egyszerű dolgozók sérelmezik.

Imri, sajnos, nem jön. Neki nem szabad éjszakázni, inni se, versenyre készül.

Talán akkor volt a legmelegebb a barátságunk, amikor Zsuzsikát kamatyoltuk közösen. Mi lehet vele? Nagy kurva volt, az isten nyugosztalja.

El se tudom képzelni, hogy Katalinka mással is. Igaz, nem az a típus. Az első voltam nála, ha a jeleknek hinni lehet. Pedig már nem gyerek. Nálam csak egy évvel fiatalabb. Sőt, van az arcában valami túlságosan megfontolt vonás, két árnyék. Lefelé görbülő, a szája körül, ami kissé öregíti.

Igazán nem tudom, csinos vagy csúnya? Imri talán nem akarja őszintén megmondani, anya szerint ronda, naná, meg tudná egy kanál vízben fojtani, apának csak a nyihogó, ócska nők tetszenek, az az irhabundás, vajon azzal is mi van?

– Katalinkám, ha jössz, próbáld meg kicsípni magad, vedd fel azt a tengerkék kartonruhádat, és ne húzz zoknit, inkább hagyd a lábadat csupaszon, és így rá a szandált…

Csodálkozik, hogy ezzel is törődöm, férfi létemre. A zokni csak Edinának állt jól. A selyemharisnyás, hosszú láb, a formás combbal és harisnyakötővel mégiscsak szebb. És azért ez még nem lenne luxus…

A nő legyen kékben. A kék hozzám külön nyelven szól. Nem tudom, miért.

Lampionok. Képek. A vezetőink képei a lampionok mellé.

Dobogó az udvarra. Majdnem elejtik. Függöny nincs. Ezt előre megmondhatták volna, másképp állítom akkor össze a műsort, ha nincsenek biztosítva a megfelelő technikai feltételek.

Bezery tanulja a szövegét. A csokornyakkendőt levetetem vele, marha, még csak az kéne, amikor ott ül az első sorban Sárik elvtárs.

Látom Katalinkát. Mi bajom vele? Csinos. Határozottan csinos. Kékben. És az alakja is kisportolt. Ugyanolyan nagy, barna folt van a mellbimbója körül, mint a pincében Ilikének. Aki engem okolt, hogy miattam halt éhen az Eduskája. Ez a nőknél iszonyú, hogy okolják az embert, ártatlanul. Katalinka nem ilyen. Kivételes ebben a nyüzsgő világban. Ebben a változó világban, így kell fogalmaznom, helyesbítek.

Bezery állati hülyeségeket mond, tetszik a népnek. Sáriknak is. Szigeti végre mosolyog.

Az Ifjú gárda. Remélem, a mondanivaló kijön. És az a lényeg. Meg a lelkesedés, amivel ezek az egyszerű emberek csinálják.

Tulajdonképpen én szégyellem. Ahogy itt állok, és mint akit kínoznak, üvöltök a lepedő mögött.

Engem még sose kínoztak. Csak az a vérátömlesztés, az fájt, valamikor, de a legrosszabb az volt, hogy nem lehetett előre kiszámítani, mikor… Az életben ez a legrosszabb. A bizonytalanság. A kiszolgáltatottság. És éppen ez szűnt meg. A járulékos hibák nem olyan fontosak.

Katalinka talán kinevet. Hogy itt ugrabugrálok prémes sapkában, pufajkában, mint földalatti ellenálló. Én, aki úgy mondtam a Hamlet-monológot, hogy még Petrócz is odafigyelt… hiába hazudott később. Hiába hazudott.

Nevetséges is. Ott nem kellettem, és most ideállok, mint egy bohóc. Csak már legyen vége. Lemondok. Holnap. Valami olyat vállalok, ami nincs kapcsolatban a színpaddal.

Már megint ez a kishitű nyavalygás.

Tapsolnak. Majdnem ütemesen.

A csasztuska legalább érdekes. Legalább aktuális. És van ritmusa.

Nevetnek. A szegecselő-részleg dolgozói felé néz mindenki. Azok is nevetnek, de nem elég vidáman.

Sárik a térdét csapkodja. Mintha nem is vezérigazgató volna, olyan közvetlen.

– Sárik elvtárs, Sárik elvtárs, köszöntünk itt téged, hogy egyszer egy esztendőben megnézted a népet…

Ez jó. Ezt eltaláltam. Ilyen taps még nem volt. Alig akarják abbahagyni.

Sárik súg valamit Szigetinek. De mosolyog továbbra is. Szigeti arca elborul. Mintha letöröltek volna róla mindent. Ja, barátaim, a kritikát bírni kell! Alaptörvény. És egyformán érvényes mindenkire.

Mégsem sikerült ez rosszul. Csak a táncnál a jampik el ne rontsák. Lefizetik a zenekart, és vége-hossza nem lesz a szvingnek meg a szambának.

De azért már igazán nem én felelek. Végeredményben a zakatolás is unalmas, folyton egy kupacban, szólni se lehet a nőkhöz.

– Egy a jelszónk, tartós bélre, állj közénk és harcolj érte…

Katalinka nem akar beállni.

– Fáradt vagyok – mondja –, táncpróbám volt egész délelőtt. Nem elég hajlékony a derekam, most azzal nyúznak. Nincs sok örömöm ezen a pályán, hidd el, Győző… ez nem az, amit egykor a gép mellett gondoltam…

– De még mindig jobb, mint ez a kutyakomédia. Hogy itt ugrándozom egy dobogón, mint Oleg Kosevoj…

– Én bámulom a lelki nagyságodat – mondja Katalin, ülünk a fapadon, oldalt. – Hogy azok után, képes vagy, ilyen önzetlenül.

– Nem egészen önzetlenül – mondom –, szeretném, ha kikerülnék a Termeltetésről. Ha nem rekednék meg, most, amikor annyi értelmes dolgot lehetne végrehajtani…

– Vigyázz, Győzőkém – mondja, simogatja a hajamat, a tánccsoportos lányok röhögnek, mindig gúnyosan néznek rám, tegeződni se hajlandók –, te kis idealista.

Katalinka nem tudja, minden bizonnyal, mi az idealizmus. A nők általában gyenge lábon állnak a filozófiával.

Sárik búcsúzik. Többekkel kezet fog. Lát engem, de nem jön ide. Én se megyek. Elmúlt a hajlongás, a szolgaság.

Az udvar bejáratánál várja egy óriási kocsi. Fekete. Újlaky mamájának sokkal kisebb kocsija volt, de hát ez Sáriknak jár, nem is tudná ellátni a dolgát. Csak másképp kéne nevezni. Nem népautónak.

Nyilván kiemelnek, ezek után. Függetlenített is lehetnék, szb-tag, ekkora gyárban.

– Jöjjön az irodámba – Szigeti megáll előttünk.

– Bemutatom – mondom, ez így illik mindig, minden rendszerben, de kit, hogyan…? – Bemutatom a menyasszonyomat…

Szigeti hidegen biccent. Úgy látszik, mégsem szokás.

– Nézze – mondja az irodában, és lámpát gyújt, behallatszik az ütemes nóta –, maga még nagyon fiatal. Maga vagy börtönben végzi, vagy nagy ember lesz, valamikor… Sárik elvtárs magánkívül rohant el.

– Szerintem úgy vette a dolgot, ahogy kell.

Szigeti néz rám. Érdekes. Most olyan emberfeje van.

– Itt én viszem a bőröm a vásárra – mondja –, magának egy hajaszála se görbülhet. Pártonkívüli. És a műsort nekem kellett volna engedélyeznem. Satöbbi. Én bíztam magában.

– De hiszen igaz – mondom, majdnem kiabálok, próbálom visszafogni –, ebből csak okulhat… nem lehet elszakadni a tömegektől. Látta, hogy tapsoltak. Látta…

Szigeti hallgat, nem érti.

– Mit kezdjek magával végül? A vezetőket nem szabad nyilvánosan lejáratni. Hogy követeli meg ezután a fegyelmet? A norma teljesítését? Ha kinevetik… erre nem gondolt? Erre nem…? Egy intelligens, érettségizett fiatalember?

– Az elv – mondom –, a lenini elv. Ha mi is félünk, mi is számítgatunk, odajutunk, mint a régiek… sok mindenről tudnék beszélni, amit másképp kellene… sok mindenről. De engem nem hallgatnak meg, mert véletlenül ügynök volt az apám… most meg éjjeliőr.

– Menjen vissza a menyasszonyához – mondja Szigeti –, talán elsimul. De maga bizonyos dolgokra nem alkalmas.

– Úgyis le akartam mondani. Ez a szörnyű, hogy amit fent nagyszerűen kitervelnek, azt egyesek elrontják, eltorzítják, és mi hagyjuk, ahelyett hogy jelentenénk illetékes felső helyre…

Most táthatja a száját, mint Eőryné. Ez azt hiszi, hogy azért, mert huszonkét éves vagyok, nincs önálló véleményem.

– Menjen a menyasszonyához – mondja –, én nem tudok itt magának magyarázkodni. A hibát én követtem el.

Nagyon ideges vagyok. Nagyon. Nem bírom a zenét. Haza akarok menni. Mégsem haza. Az nem otthon.

Hova mehetek én? Ki törődik velem, élek vagy halok?

Csak Katalinka.

A kollégium! De ott vannak a többiek. A közös szobában. Nem akarok találkozni semmiféle színésznépséggel.

Katalinka sír.

– Győző… én úgy szeretlek! Talán ezt a Sárik-dolgot mégse kellett volna… Bosszút áll.

– Az igazságért nem lehet bosszút állni. És ha mégis megteheti büntetlenül, akkor itt valami nagy baj van…

Állunk a kollégium portásfülkéje előtt. A kutyalakájt leváltották, ez az új hajthatatlan.

– Ne törődj vele – mondja Katalinka –, itt vagyunk egymásnak. Talán véletlenül mondtad, hogy menyasszony, de nekem olyan volt, mint egy jel…

– Én nem nősülhetek. Mire nősüljek, most?

– Tudom, mindent tudok – suttogja Katalinka, és simogat, a portás néz, kimeresztett szemmel –, az összetartozás, az a fontos. Hogy önkéntelenül is kinyilvánítottad.

Kimegyünk a Szigetre. Nagyon szép éjszaka van. Egye meg a fene Sárikot, Szigetit és mindent. Ennél kisebb helyre ugyan hova tehetnek?

És előbb-utóbb győz az igazság, ebben hinni kell, nem süllyedhetek oda vissza, ahol negyvennégy-negyvenöt telén álltam, mint buta, pesszimista kamasz. A nihilnél nincs rosszabb.

Nem szeretem, így a bokor alatt, de Katalinka ebben is olyan ügyes, annyira gusztusos, tiszta. Meleg van, virágillat, jön egy hajó, kivilágított hajó, a fény átjárja felettünk a bokor tetejét, valami rózsaszín virág nyílik a bokron, igen, én ehhez a nőhöz ragaszkodom, ez az a pillanat, most megint megnyúlik az idő, most, ez az, világosan felismerem, eddig tévedtem, ez mégiscsak valami nagy összetartozás. Talán tényleg Katalinka az, akivel el lehet viselni mindent.

– Szeretlek – mondom. Most mondom először. És így is érzem. De nem kívánom most a testét. Érdekes. Csak szeretem. És a bokor, a rózsaszín virággal hajlong fölöttem, ez bizonyára giccses, „te fijjjú, dobd ide a labdát…”

Ölel. Szorítja a nyakamat.

– Senkim nincs – mondja.

– Nekem se – felelem. Nem hazudok.

Egyszer volt anyám. Amikor babos kék pongyolát hordott, még megvolt. Amikor a tűjével játszottam, akkor is. Amikor turbánban bejött velem az iskolába, az még ő volt. Hát mikor veszett el? Mikor vált külön a kettő? A mostani és az a régi, kedves?

Bennem él még. Ki tud lépni, mint egy keretből. Halottszerűen. Ez rossz. Olyan réteges. Nem tudom megmagyarázni. És apám is volt. Egyszer mentünk hazafelé a nagy hóban, dobáltuk egymást, a mindenki karácsonyfájáról beszélgettünk, és apa olyan okos volt, olyan nagy.

Minden átváltozott, minden. A lakás is. Kopottá. Ócskává. Alacsonnyá. De az emlékeimben hatalmas, ugyanaz a kredenc, például.

Az apácaszappan. Meg kéne nézni az apácaszappant.

– Hol vagy? – kérdezi Katalinka. – Ne menj el tőlem…

Nem, valami azért van köztünk. Valami kis távolság. Meg sem értené, ha nekikezdenék. És ez nem tartozik a szerelemhez. Ha ugyan ez a szerelem. Ha a ragaszkodás, a szövetség az igazi szerelem.

De hát olyan silányak a nők. Bármerre nézek, mind olyan silány.

És igazam van. Sárik nem csinált ügyet. De a dolgozók még most is emlegetik. Látom, hogy szeretnek, csak nem mernek beszélni. Mintha veszélyes volnék. Persze, ez tulajdonképpen hízelgő. Eszükbe se jut, hogy a kultúrfelelősi tisztségből leváltsanak. Ezért nem szabad a zavarkeltésnek beugrani.

Szigetit áthelyezték egy másik kirendeltségbe, vidékre, az átvételhez. De nem hiszem, hogy köze lenne ehhez Sáriknak. Hiszen vidéken kellenek a legjobb erők, nem küldték volna oda, ha haragszanak.

Buzásnét választották. A párttitkár még mindig az iskolán.

Helyes. Buzásné ott dolgozott a ládák közt, a porban. Ő csak tudja. S velem speciel mindig bizalmas volt, a normát is ő mesélte. Majd ő rendbe teszi.

Levél. Beosztottak a DISZ-szemináriumra. Tévedés. Hiszen én fogom vezetni.

– Ezért nem szabad haragudnod – mondja Buzásné –, tapasztalt elvtársat jelöltünk, akire a fiatalok jobban hallgatnak…

És én ott üljek? Hát tudnak nekem újat mondani? A tapasztalt elvtárs? De hiszen beszélni is alig tud, szegény. Az igeragozást se ismeri. Nem azért, attól még lehet derék, tapasztalt ember. Csak nem szabad, szerintem, ilyesmit rábízni. Lejáratja vele az eszmét. Olyanokra kell bízni, mint Zolti bácsi, be is fogok menni hozzá, ha lesz időm.

Igazságos és igazságtalan háború. Szörnyű ez a nyögdécselés. Fiatal emberek, és képtelenek épkézláb mondatot kinyögni.

Kifejtem nekik. Logikusan, egyszerűen, színesen. Ahogy szoktam. Ezt szeretek. Beszélni.

Bámulnak. Nagy a csönd.

Az öreg megdicsér, valósággal remeg az ujja, ahogy a kezét emeli. Na, Buzásné.

– Oláh elvtárs – mondja –, maga nagyon, nagyon tanult ember. – Miért magáz, hiszen tegeződtünk? – Csak dicsérni lehet, ahogy hozzászól… de a többieket megbénítja ez a tempó. Nem tudnak utána semmit hozzátenni, és gátlásokat épít bennük. Ezeknek az embereknek nem volt módjuk, hogy gyermekkorukban magukba szívják a műveltséget… nem máriaüveges kokszkályha mellett tanulták a leckét…

A máriaüveges kokszkályha. Úristen. Hol és kinek meséltem?

– Akinek ilyen szép, karcsú ujjai vannak, az eleve, generációkon keresztül finomodott olyanná, hogy amit elétesznek, első látásra megértse, sőt, bonyolult formában adja vissza…

Az ujjaim. Az a virsliujjú káderes. A főiskolán. De hát az lehetetlen. Régen volt. És messze.

– Hát akkor mit javasol az elvtársnő? Ne járjak szemináriumra?

– Az rossz vért szülne. Csak egyelőre hagyja, hogy a többi is fejlődjön. Ne szóljon hozzá, arra kérem.

Hát csak dadogjanak. Őrült marhaság.

– Áthelyezem mindenesetre a haladóra – mondja Buzásné –, közöttük talán nem lesz annyira unalmas…

De itt sem bírom megállni. A tervgazdálkodás és a kapitalista anarchia közötti különbséget fejtegetem. Nagyon figyelnek.

– A pártszemináriumra nem tehetem – mondja Buzásné. – Pedig ott kénytelen lenne elhallgatni, ott olyan magas a színvonal, hogy egyenesen az Intézetből hoznak előadót.

Legalább ne mosolyognék. Ezek a mosolygást utálják legjobban.

– A szeminárium arra való – mondja Katalinka –, hogy az ember aludjon rajta. Meg kell őrülni, milyen naiv vagy. Mit bosszantod azokat a fáradt embereket?

Katalinka nagyon kimerült. Kiveszik az erejét, és azért benne is él a női szemlélet. Ha így néznénk az egész világot, megszűnne a haladás, az élet. Ha mindenki csak aludna, és nem próbálna közelebb hatolni az igazsághoz. Bármennyire is távoli az objektív igazság. És bármennyire összekeveredik néha a jelenség és a lényeg. A véletlen szerepéről pedig órákat lehetne beszélni.

– Nincs véletlen – mondja Katalinka –, például a mi kettőnk találkozása sorsszerű.

Mit mondjak erre? Tulajdonképpen édes. Protestáns barátnője volt valamikor, az mesélt neki a predesztinációról, s még most is bele-belekeveri.

Apának persze most már nem smakkol. Ahogy az idő megint hidegedik. Ráadásul hoztak egy órát, amit bizonyos időközönként le kell neki nyomni, az bélyegez, s ezzel igazolja, hogy nem aludt el.

Már háromszor hiányzik a bélyegzés, azt mondja, levonnak tőle háromszor harminc forintot, mi lesz, nem bír ébren maradni, a feketekávét kihányja, különben is csak cikória.

Nem mondom, hogy könnyű neki. Nem mondom. De mit lehet tenni? Ingyen nem tarthatja az állam. Amikor ilyen hatalmas, gigantikus lépéseket tesz, felépíti határidő előtt a Sztálin-hidat, csak ezek a kis üzemi mókusok érnek rá torzsalkodni, okoskodni, felső szinten el se tudják képzelni, néhány ügyetlen, jellembelileg fogyatékos ürge hogyan tolja el az országos ügyet. Mert én azt nem tudom helyeselni, hogy a jegyzésnél egyszerűen nem veszik tudomásul, amit az ember jószántából jegyez. Pedig ez igazán világos: a néptől nem lehet elvenni a minimumot, a nép érdekeire hivatkozva!

– Oláh elvtárs, a maga szónoki képességeire szükség van, magára bízzuk a szegecselőt, jegyeztesse le a dolgozókat, ne felejtse el, hogy nemcsak a gyárak, de az üzemrészek is versenyben állnak, kiszámítottuk a várható összeget, de ha a dupláját éri el, az volna reális…

Nagyné jön velem, már megszülte a gyereket, nagyon lefogyott, nagyon csendes.

– Mennyit kell? – kérdezi Cibák néni, szép alt hangja van, kár, hogy az énekkarról kimaradt.

– Mindenki maga tudja a körülményeit.

– Mennyit kell? – kérdezi megint. Mondom neki a havi százhúszat viccnek, hogy ne kérdezzen ilyen butákat.

Veszi a ceruzát. Írja a listára: százhúsz. És mind lejegyzik. A négy-százvalahányból.

Ezek bolondok. És velem mi lesz? Tőlem is elvárják? Nincs sapkám. Nincs sálam. És jön a karácsony. Igaz, az már nem szempont, a karácsony.

De azért néhánynak van esze. Az egyik odaírja zárójelbe: három gyerek.

– Ügyes – mondja Nagyné az udvaron. Szállingózik a hó, elég korán. – Mesterien megoldottad. Nekem nincs pofám.

Megyek át az udvaron, viszem a listát az irodára. Tél. Hideg. Így mentem én egyszer régen. Persze, lehet, hogy akkor nem is volt tél. Csak így mentem. Hogy nem értettem, miért teszik meg, ami nyilvánvalóan rossz. És haragudtam azokra, akik mégis felvarrták a csillagot. Azt hittem, gyávák és buták, azért.

És én akkor mint ostoba taknyos, azt kérdeztem magamban: muszáj volt nekik? Mit tehetnek, ha nem? Mit tehetnek velük?

A párhuzam nyilvánvalóan téves.

De miért? Miért szó nélkül, a legtöbb?

– A dolgozók öntudatosak – mondja Buzásné, és megjelöl valamit a listán –, kivéve ezt a hármat. De hát a munkásosztálynak is van selejtje. Szabó bácsiról is régen megmondtam, hogy nem való a személyzetire. Oláh elvtársat annak idején beavattam. Emlékezhet a szavaimra. Erőtlen. Gyönge. Nincs elvi alapja. Tiltakozik. A túljegyzések ellen tiltakozik…

Buzásnéval én nem állok le. Nem érdemes. Uuuutálom a sötétkék férfikosztümjét a fehér blúzzal. Katalinkát megfojtom, ha egyszer ilyet vesz magára. Akkor már inkább anya, a törökmintás selymeivel. Az legalább nőies. És egy nőtől úgysem sokat lehet várni. Persze, majd kinevelődik egy új fajta. Az elmélet szerint, de én ebben a kérdésben vitatkoznék, ha volna hol.

Engem nem fognak beugratni, tartom magam a szigorú előíráshoz, a megállapított százalékhoz. Gyáva népnek nincs hazája.

Őszintén meg kéne mondani: emberek, átmenetileg nehéz a helyzet (azt én nem tudom, hogy az imperialisták vagy nem az imperialisták miatt), kevés a hús, a kenyér, de majd ekkor és ekkor… az ingerel, hogy az újság olyan hülye, és nem tud a zsurnaliszta modortól elszakadni. Meg fogom keresni Zolti bácsit, már a szocdemessel, itt a szomszédban, szegény Manusz néni lakásában se lehet normálisan beszélni, megsértődött az önérzetében, mert valahonnan kitették vagy mi, úgy találja, hogy őt kijátszották, anya azt mondja, kár vele, nem is tanácsos, mert figyelik. Anya meg a rögeszméi. Mindenbe belekotyog, véleményt nyilvánít, nem is tudom, mikor visszataszítóbb egy nő, ha hallgat, mint a csuka, vagy ha megjátssza a hozzáértőt. Éppen anyára vár a szövetkezeti mozgalom megreformálása. Éppen rá! Hogy ő nem hiszi el, hogy Győr megyében egy hét alatt tizenkettő. Ne higgye. Ha az is úgy megy, mint a kölcsönjegyzés, egészen természetes. Belekalkulálva az emberi szolgalelkűséget és gyávaságot.

Nagyon unom ezeket az esti sétákat. Nem is emlékszem ilyen hideg télre. Katalinka cipője folyton beázik, köhög, náthás, az orra duzzadt, nem áll jól neki, most megint csúnyább, bár ezek a rideg, téli hónapok senkinek sem használnak, én se lehetek leányálom a kopott lódenemben, a gallérja kunkorodik. Apámnak volt egy bársonyhajtókás, ronda télikabátja, az hiányzik, hogy hozzá hasonlítsak! Imri sokkal jobban öltözik, külön pénzeket kap a vasúttól, benne is van a neve a Sport-ban, keveset találkozunk, de a barátságban az a fontos, hogy szükség esetén megtaláljuk egymást.

– Azért, ha lenne egy albérleti szobánk – mondja Katalinka –, egészen más volna… A jó meleg szoba, ami csak a mienk…

Valamikor, kölyökkoromban elterveltem magamnak egy szobát. Hogy drótból csinálok mindenféle bútorokat, és csak ki kell nyújtanom a kezem, és minden ott lesz, élelem, ruha, könyv, amellett abszolút bombabiztos, de egészen más lenne a helyzet, ha abba belepottyanna egy nő is. Persze, Katalinka nem „egy nő”, ő az én kis társam, derék pajtásom, és én szeretem.

Ráérünk még erre gondolni. Én harmincéves korom előtt úgyse! A harmincöt-negyven éves korhatár kissé naiv elképzelés volt. Ahogy az egészen fiatal emberek az életet elgondolják.

Anya annyit megtehetne, hogy akkor megy vásárolni, amikor Katalinkát felviszem. De nem. Ki se mozdul. Beül közénk, vagy a konyhában énekel, hogy szénát hordanak a szekerek… ilyen ócska slágert még nem hallottam. A régiek sokkal jobban a fülbe ragadtak, nem kell azért még az imperialisták bérencének lenni, hogy nekem az Amado mio jobban tetszett.

Akkor inkább az utca. A kapualjak. De ez is agyamra megy, hogy félúton le kell állni. Egészségtelen. Még gyerekkoromban olvastam az orvosi könyvben. Az ember felcukkolódik, aztán sehol semmi.

Csak májusig kell kihúzni. Csak májusig.

– Ezért ugranak bele mások rögtön a törvényes kötelékbe – mondja Katalinka.

Célozgat. A nők célja a házasság. És ez a rendszer sem hozott változást ebben a primitív felfogásban.

Nem kell elkezdeni, és akkor nem lesz olyan rohadt utána. Meg sem kell csókolni, beszélgetni kell, általában, de Katalinka tele van a főiskolai sérelmeivel, s ez fáj, valahogy, nem mutatom, nekem nincs mesélnivalóm, úgy megy az idő, hogy észre sem veszem, és semmi sincs, igazán semmi, a kultúrosságot csinálom, tessék-lássék, nincs hozzá kedvem, kutyakomédia, ilyen körülmények között, nem akarom, hogy a dolgozók utáljanak, azt az egyet nem akarom.

Legalább addig jó, amíg nem jön senki a kapu alatt. Imri nem tudom, hogy intézi. Csak legyint. Mintha nem volna őszinte. Vagy a sport kiviszi belőle. Különben is, milyen klassz volt Szüzikével.

– Te, Imri, mi a fene van azzal a kis kurvával?

– Ja? A kis atlétanő? Állítólag az agyára ment az üldözési mánia. Azt hallottam, becsukták a diliházba.

Már akkor is gyanús volt, ahogy lihegett. Nem normális az egy nőnél. A túl nagy sikoly. Csak úgy, általában, mindenkivel.

Katalinka más. De ha én hozzányúlok, egyszerűen elveszti az eszét. Annyira kellek neki. Annyira odavan.

De én sem bírom. Szétrobbanok tavaszig.

Tavasszal újra kimehetünk a Szigetre. És egyáltalán, bármit megtehetek. Isten nincs. Más meg nem tudja.

Miért nem szégyelljük önmagunkat pusztán önmagunk előtt?

Ocsmány az ember.

A végén még ott kötök ki, ahonnan nagy nehezen kilábaltam. Abban az irtózatos semmi-pocsolyában. Abban a kamaszos tagadásban.

Ha egyszer elmondhatnám nyíltan, amit gondolok, talán megszűnne ez a nyomás.

Megint hús- és kenyérjegy. Folyton letartóztatnak valakit. Ennyi ellenség? És éppen azok, akik eddig kitűntek? Ennyi? Ki érti ezt? Nem túlságosan szigorú a mérce? És mi a mérce? És van-e objektív mérce? Mi kell inkább: földalatti vagy zabálni a melósnak?

Ez talán nagyon földhözragadt szempont. Megállna a fejlődés, ha ez lenne az irányelv, hogy mindent megenni. Nem tudom. Nem tudom.

Gyűlölöm ezeket a kartonokat, a szerződéseket, a lámpát.

Huszárikot hívatják. Elmegy. Lehet beszélgetni. Ancsikné nézi az ajtót, csitít minket, de nevet ő is.

– Kénytelen vagyok, kartársak, kénytelen – mondja, értjük, nem haragszik rá senki, meséljük a vicceket, köztünk nincs spicli, már nem félnek tőlem, amióta azt a csasztuskát megírtam.

Mozog a kilincs. Lehajtjuk a fejünket. Szabó bácsi. Lassan húzza a lábát, letesz valami paksamétát Huszárik asztalára.

– Szóljanak majd Huszáriknak – mondja, nem teszi hozzá, hogy elvtárs –, tegye el magának ezeket. Rendbe teszem a dolgaimat, mielőtt nyugdíjba megyek.

Mosolyog, hunyorog, fordul, kimegy.

A paksaméta Huszárik asztalán.

– Ne – mondja Ancsikné, s most már világos, hogy meg fogjuk nézni. A főiskolán Söveges kilopta a titkár aktatáskájából a propagandafüzetet, kizárták, pedig akkor még nem volt ilyen feszült a helyzet, nem volt ilyen nagy a rizikó.

Ancsikné az ajtóhoz áll, megfogja a kilincset, most egészen fiatalos.

A káderjellemzések!

Halkan felolvasom mindenkiét. Az „O” elég hátul van. Megüt a guta, ha nem jutok el odáig.

„Oláh Viktor a társadalmi munkában részt vesz, individualista érdekeit nem vetkőzte le, a munkafegyelmet megjegyzéseivel gyakran lazítja, a szemináriumokon provokatív, destruktív magatartást tanúsít, bár elméleti képzettsége kitűnő. Gyakran emlegeti rendezett gyermekkorát. A Színművészeti Főiskoláról távoznia kellett, mert szocialista színészhez nem méltó magatartást tanúsított, ennek ellenére fejlődőképes, munkáját jól végzi, munkatársaihoz való viszonya jó, erkölcsi élete sem kifogásolható.”

Úgy látszik, ezt még két éve indították útnak. Azóta dagad. És nincs ellene védekezés.

Ancsikné arca ég. Róla azt írták, a régi rendszer hivatalnoka volt, és most azért igyekszik, hogy elfeledtesse.

– Kartársak – mondja Ancsikné –, Huszárik meg ne tudja, hogy láttuk. Hogy egyáltalán tudjuk, mi van benne. Baja lesz az öregnek. Nem lett volna szabad itthagynia. De már tényleg nem tudja, mit csinál.

Szabó bácsi mosolygott. Én eleitől fogva szerettem Szabó bácsit.

Huszárik jön.

– Ki tette ide? – kérdezi, majdnem fenyegetően.

– A személyzetis elvtárs – mondja Ancsikné –, valami létszámjelentés, tessék elzárni.

Huszárik megnyugszik. Hátradől, szuszog, lecsavarja a lámpáját.

– Ezt érdemlem én tőlük, hogy így leminősítsenek! – Katalinka ül mellettem a téri padon, legalább már nem havazik, de olyan hideg szél fúj, hogy letépi a rügyeket.

– Ne törődj vele – mondja Katalinka –, te előbb-utóbb úgyis színész leszel, a te tehetséged nem kallódhat el, csak én egy kicsit megerősödjek odabent, bízd csak rám…

Furcsa lenne egy nőre bízni magam. Az ő protekciójára.

Mindenesetre köpök rájuk. Végzem a dolgomat, és várok. El fog jönni az alkalom.

Imri természetesnek veszi az ügyet.

– Te már régen nem hiszel! – mondja. – Tudod, a hit akkor szűnik meg valamiben, amikor az ember megkezdi különválasztani magát: én és ők.

Imri sokat okosodott. De azért én azt a régi Imrit jobban szerettem a két gribellijével. Úgy tudott vihogni, mint egy őrült. Egyszer nyaralásból jött haza, otthon leeresztettük a redőnyöket, birkóztunk, gyömöszöltük egymást, és ha buzi lennék, most azt mondanám, olyan volt ez, mint egy nagy-nagy, halálos szerelem…

Talán nyáron újra közelebb kerülünk egymáshoz, ha kiveszem a szabadságomat.

De Imri elutazik. Nem a paraszt rokonaihoz, azoknak kampec, az egyik kulák lett, a másik téesz-tag, majd felfordulnak éhen. Imrit külföldre viszik, Kelet-Németországba, az ifjúsági keretből már régen kinőtt, tényleg, kezdünk „öregedni”. Imri jó lóra tett, a sport az sport, objektív dolog, nem úgy, mint a politika. Bár én sohase „politikára” gondoltam, hanem arra, hogy tisztában kell lenni a dolgokkal, és hogy a rövid, megismételhetetlen életet olyanná kell alakítani, ami szép és nemes. Hiszen mindennek ez van a mélyén, minden mondatnak. A jelszavaknak is. És ha nemcsak ismételgetjük, mint a papagáj, hanem meg is értjük, akkor nem babrálhatnak ki velünk ők sem.

Ők. De kik azok az „ők”?

Miért nem „mi”?

Végre jó idő van, túl jó, csorog rólam az izzadság, drága Gellérthegy, Katalinka nem nagyon bírja a füvet, azt mondja, valami kiütést kap tőle, de nincs más választás, a természet megköveteli a magáét, és Katalinka se halvérű, hiába csúfolja anya halszeműnek.

Anya meg van tébolyodva. Ordít egész nap. Hogy nincs mit eladnia, mert az igazgyöngyét, akkor adta el, amikor én tüdőgyulladásban feküdtem, és kellett az orvostanárnak.

Annak a piszoknak, aki kirakott engem a díszes rendelőjéből, mert csámcsogtam.

Apának kelések lepték el a testét. Ahogy felvágják egyiket, kijön a másik. Fene tudja, mitől. Fene tudja. És folyton alszik. Kár kimennie a telepre, ha a felét büntetésbe levonják.

Én egyszerűen nem kosztolok otthon. Kapni már kolbászt és parizert, azaz párizsit, savanyú káposztát, jól megpaprikázom, és érzem, hogy eszem valamit. Az üzemi ebédet valahogy lenyelem, a főtt étel hülyeség, nagyon jó a hideg, nem kell ügyet csinálni, nem azért élünk, hogy együnk, hanem fordítva.

Nem bírom, amikor anya pénzért darizik. Hogy hagyom őket elpusztulni, amíg én a forintjaimból dáridózok.

Nem érti meg, hogy nincs. Hogy ami van, elfogy. A villamosra, a hideg kajára, a levonás, Katalinka tesz még hozzá a magáéból, és nem élhetek örökké a szüleim nyakán, nekem járna egy külön zug, ahol átgondolom a dolgokat, ahol megfontolom, mi is van most tulajdonképpen, de anya csak sír, ordít, bőg, apa hallgat, alszik, a széken alszik, belelóg a feje a krumplilevesbe.

– Csak még egyszer életemben nyaralhatnék – mondja anya –, ott a tó partján, abban a selymes homokban… akkora fagylaltot adtak tíz fillérért… kiskanállal kenték, nekem mindig grátisz megmérte a fagylaltos, most lecsapják a bogyót azzal az undok szerkezettel. Minden megváltozott, minden… olyan nyomorba taszítottak, amilyenről elképzelésem se volt. Azelőtt reménykedtünk, az üzlet fellendült, ott volt a Gróf, de most, most nincs senki, csak a nyomor, nézd meg, rongyos a könyököm, de én hallgassak, az asszony kuss volt azelőtt, most legalább a nőket becsülik, de nincs mit eladnom…

Teljesen összefüggéstelen.

Micsoda nyár! Nagy a hőség. Legalábbis azt hiszem, hogy a hőség az oka, hogy nem olyan jó most Katalinkával. Tulajdonképpen akkor volt igazán klassz, amikor megleptem, azon a karácsonyon…

Pedig akkor még nem is szerettem. Akkor szerettem meg, amikor a bokor tetejére valami hajó fénye esett. Több mint egy esztendeje. Remélem, léteznek tartós emberi kapcsolatok. Csak úgy van értelme, ha nem múlik el.

Valamikor nyaraltunk valahol, a közelben erdő is volt, igen, ott volt egy bokorsátor, abban feküdtem, és arra gondoltam, arra gondolt az a kis tízéves srác… egyszerűen nem emlékszem. De akkor roppant fontosnak tartottam. A sátrat, a lombokat a fejem felett.

Valaha még el sem tudtam képzelni, hogy létezhet olyan gyökeres változás is, hogy az ember az egész addigi életét teljesen más megvilágításban látja, s egyszerűen megfényesednek neki a dolgok, mint például, amikor Zolti bácsi kezembe adta azokat a füzeteket…

De a változást is meg kell állítani. Ha nem akar magától megállni. Az nagyon nyugtalanító, belenyugodni abba a gondolatba, hogy semmi sem örök… a kétely mérgezné minden cselekvésünket. A szerelmet is. Az ölelést is. Csak az lehet igaz, ami ma is, holnap is igaz. Minden körülmények között.

De van-e ilyen igazság? Van-e ilyen érzés?

– Mire gondolsz? – kérdezi Katalinka.

– Semmire – mondom. Nem, a választóvonalat nem lehet egészen átlépni. A nőkkel nem. Megijedne, ha azt mondanám: arra gondoltam, hogy talán évek múlva nem szeretem már… Hogy évek múlva megint másképp látok mindent.

De hiszen én már régen felnőttem, nem vagyok gyerek, amit egyszer elfogadtam igaznak, abban őrültség volna kételkedni.

Az eszme szent. Csak egyes emberek akarják elrontani.

Anya megint sír.

– Elvitték szegényt – mondja –, néhány bőröndöt és használati tárgyat engedélyeztek neki, azt mondta, nem is nagyon bánja, amióta a kislánya eltávozott az árnyékvilágból, ő is legszívesebben ott lenne már…

A Mici. A háztulajdonos Mici. Aki szalonnát adott nekem a pincében, mert dumáltam neki a halott lányáról.

– Ugyan, hova vitték volna? Kinek kell az a roncs?

– Munkára. Ki Budapestről. Kukoricát törni… vagy az építőiparba…

– Kitaláltátok. A házmester találta ki. A szocdemesünk majd megmondja.

– A szocdemes elköltözött. Éjszaka költözött el, képzeld, Pubi. El is felejtettem említeni. Reggelre hűlt helye volt.

Ezt tisztázni fogom. Az újság is írná, ha volna ilyen.

Ancsikné azt mondja, tényleg, egyes veszélyes elemeket kitelepítenek. Mert Ancsikné különben párttag és jobban értesül. Egyébként, nem kommunista, elég sokan vannak csak úgy bent, ha én az elején nem habozok, és valamivel idősebb vagyok, én is bent lennék, de az ilyesmi végül is lehangoló, meggyőződés nélkül…

Veszélyes elemeket, meg lehet érteni! Nyilván szegény Micit mint volt háztulajdonost tévesztették össze… ki fog derülni egy-két napon belül. Kukoricatörés és a Mici!

– Még majd megérjük, hogy apádat is – mondja anya súgva, majdnem büszkén – mint volt kizsákmányolót…

– Én már nem érem meg a telet – mondja apa, pislog ránk, eléggé sajnáljuk-e? – Senkit se vádolok. Csak nem bírom, gyerekek…

– Mindez nem következett volna be, ha lettek volna elveid. De te a kommunisták mellé is csak egyéni haszonlesésből álltál. Ez a törvényszerű következmény…

– Az isten ne büntessen meg a hálátlanságodért! – mondja apa. Tulajdonképpen sajnálom, de mit csináljak vele, én nem gyógyíthatom meg a keléseit, és ébren se tudom tartani ügyelet közben, mindig gyenge akaratú volt, én ezt az erős akaratot nem tőlük örököltem, se a karcsú alakomat, amivel annyi bajuk van nekik.

Már megint ez a nekik.

Valamit tennem kell. Mindig tettem valamit a magam módján. Még a gimnáziumban is, azokban a sötét időkben. Megvédtem Steinert, pedig milyen izgága, kellemetlen gyerek volt, és elbúcsúztattam Hirschet, amikor senki se merte.

És most ugyanúgy felállok, mint a többi. Ugyanúgy tapsolok.

Talán tényleg jóhiszeműen cselekszenek, hiszen senki se nyitja ki a száját, valami álszolidaritásból, ittragadt kispolgári alázatból, kenyérféltésből. De én hiszek abban, hogy az eszme szent, én nem félhetek, mert én éppen az eszméért beszélnék, nekem ez a pajzsom.

– Kérlek! – mondja Katalinka, megyünk a Lánchídon, szép ez a szeptember. – Hallgass. Ne kockáztasd a bőrödet.

Ez tipikusan női vonás, még Katalinkában is. Pedig hát ő tényleg ennek a rendszernek a kádere. Ez a rendszer csinál belőle művésznőt.

– Hálátlanság a téged fölnevelő munkáshatalommal szemben, ha hagyod, ha nem nyitod föl az illetékesek szemét…

Majdnem dühös a szelíd Katóka. Ez a kitelepítés-dolog áttekinthetetlen. Engem inkább a közvetlen munkatársaim sorsa érdekel, akikkel együtt húzom az igát, illetve együtt építjük a szocializmust (borzasztó, ez most olyan, mint egy reakciós vicc).

Kezdik hordani a kék borítékos leveleket. Sok az adminisztratív munkaerő, elbocsátás, áthelyezés.

Hozzák. Három boríték. Nem is olyan sok.

Kamucky. Sajnálom. De állandó balhék vannak vele, összekeveri a szerződéseket, nyomást kapott a légierőnél, az ilyennek adjanak csökkentett nyugdíjat.

Nagyné. Pannika. Megint babát vár. Jobb is, ha otthon marad, a gyerekek mellett, a munka az munka, nem lehet folyton mulasztani.

Érthető. Egyénileg sérelmes, de érthető. Valóban el tudjuk kevesebben is végezni.

A harmadik boríték Ancsikné kezében. Miért nem továbbítja? Mit bámul rajta?

Úristen! Ez az enyém! És még nincs rendes cipőm. Zokni is kell. És sapka. Anyáék nem képesek enni adni többé, mi lesz velem?

Ancsikné megszólal.

– A harmadik boríték az enyém, kartársak.

Leül. Úgy sír, hogy a hangját sem hallani.

Hát nem én. Hála istennek. Hála a jó istennek.

De Ancsikné?

Aki a legtöbbet hajt?

Miért?

És miért nem Huszárik?

Senki sem szól. Akinek felmondtak, azok se, mintha illetlenség volna erről beszélni.

Ma délután termelési. Buzásné tartja a beszédet. Mindig ugyanazt mondja, mindig ugyanazokkal a szavakkal. Ancsikné túl van az ötvenen. Hol talál ez magának helyet? Mehet éjjeliőrnek, mint szegény apa. Érdekes. Most nagyon sajnálom. Apát.

A falon a betűk. Piros alapon az aranymondások.

Utolsó, piszkos, gyáva disznó vagyok, ha hallgatok. Én sohase hallgattam. És szeretem, ha figyelnek rám. Igen. Szeretek felemelkedni, hogy rám nézzenek. Nem férek a bőrömbe. Nem férek a bőrömbe. És az eszme. Ami szent. Mert ha ebben sem lehet hinni, vége.

– Mindenki tisztában van a racionalizálások szükségességével. Azt is tudjuk, hogy ez néha sérti az egyéni érdeket. Ez elkerülhetetlen. De arra kell gondolnunk, hogy az adott lehetőségek között a lehető legigazságosabb választás alapján cselekedjünk… nem helyes, ha a vállalat olyan dolgozóját bocsátja el, mint Ancsik Sándorné elvtársnő, aki a saját területe mellett, mint valamennyien tudjuk, a tényleges csoportvezetői munkát is ellátta…

Most már mindegy.

– Azt írtuk a falra: Nálunk a legfőbb érték az ember. Ne dobáljuk hát az utcára kapitalista módon olyan munkaerőnket, aki a pártnak is hű harcosa, és a kora miatt ki van téve már a létbizonytalanságnak…

Ancsikné sír, integet, hogy elég. Nagy taps. Ennél nagyobb a színpadon se lehetne.

És a taps, mintha elvágták volna, fennakad. Csönd.

Buzásné feláll, Koreáról kezd beszélni. És gyűjtenek, egy íven.

Pedig hallottátok ezt ti. Hallottátok nagyon jól. Nem vagytok süketek. Vége a gyűlésnek. Ancsikné siet kifelé.

Azért egy köszönöm jólesne. Bár az atya is megmondta, sohase a köszönetért cselekedd a jót. Ez most miért tolakodott az eszembe? Hogy kerül a csizma az asztalra?

Az emberek nem szeretnek hálásak lenni. Steiner se volt az, Söveges se.

De én akkor is megmutattam. Lám, nem kell ahhoz színésznek lenni, hogy hatást gyakorolhassunk az emberekre.

– Nem kellett volna – mondja Ancsikné mégis –, így még át se helyeznek. Azt hiszik, én voltam a felbujtó.

Nevetnék, ha bosszút állnának. De talán nem ennyire primitívek.

És ez esetben túlságosan kilógna a lóláb.

A legkínosabb Huszárikkal szembenézni. Ámbár erre aligha kerül sor. Következetesen elfordítja a fejét. Talán már meg is tették a megfelelő intézkedést, és elviszik innen, közmegelégedésre valahova, ahol kénytelen lesz tintába mártani a tollát.

A nagyteremben megint röpgyűlés. Buzásné ismerteti legújabb létesítményeinket. Dunaújváros, Inota. A bérelszámolóból két cikket olvasnak fel, ha az ember belegondol, micsoda gigantikus vállalkozások, az ember nem képviselheti a saját tyúkperspektívájú érdekeit.

Helyes, hogy képes vagyok objektíven mérlegelni mindent, a zavaró körülmények ellenére. Nem szabad, hogy rajtam is eluralkodjon valami nőies hisztéria.

A tévedések nem jelentik azt, hogy ez a rendszer helytelen. És az egyéni sérelmeink sem jelentik. Isten létének, illetve nemlétének sem az a legfőbb cáfolata, hogy nem tudjuk a helyét és alakját a fizikai törvényekkel megmagyarázni. Hanem a világban megnyilvánuló részvétlenség tagadja az istenideát. Hogy minden megtörténhet, büntetlenül.

Ki fogjuk nőni ezeket a gyermekbetegségeket. Kitisztul majd minden, és igazság tétetik. Csak hinni kell. Küzdeni a rohadt individualizmus ellen.

Kék boríték az asztalomon.

Átszervezés miatt. 1952. január egytől.

Még van egy hónapom.

Most kell eldönteni, hogy hagyom-e?

Vagy felveszem a harcot.

– Győző, úgyis hiába – könyörög Katalinka. – Nekem megint emelnek az ösztöndíjamon, kapok némi statisztapénzt, számíthatsz rám.

Csak azért is megmutatom.

Sárik. Sárikot kell felkeresni a központban, egy merész húzással. Rosszabb úgyse lehet.

Egy nap fizetésnélküli, állásügyben.

Zrínyi utca. Valóságos palota. Micsoda szőnyegek! És én valamikor azt hittem, hogy anya naftalinos szőnyege ér valamit. Tényleg. Az a szőnyeg hol lehet? Azt is eladta az ószeresnek?

Félek. Hányingerem van. Izzad a kezem. Fák állnak az ablak előtt. Anya elment az iszapba. Ilyen fák álltak az udvaron. Ilyen foltostörzsűek. Csak akkor nyár volt, most pedig tél. De ugyanúgy félek, és ha nem lennék férfi, azt mondanám, egyedül vagyok most is, sőt, kissé eltévedtem.

Ugye, hogy be lehet jutni! Csak a fellépésen múlik minden. A titkárnő nem mert kint tartani. És a szerencse! Ami engem azért úgyahogy, elkísér.

Sárik talán meg sem ismer. De én akarom, hogy megismerjen.

– Én vagyok a Ládagyár külrészlegéből az a kulturos, aki tavaly nyáron a vállalati mulatságon csasztuskákkal léptettem fel a dolgozókat… ha emlékszik, Sárik elvtárs.

Megismer. Látom, hogy megismer. Felszalad a szemöldöke, még mosolyog is.

– Ó – mondja –, azóta sokat vállasodott. Kész férfi.

Hülye. Még szép! Huszonnegyedik évemben.

– Most azért jöttem önhöz – folytatom, talán az ön nem helyes –, hogy beszámoljak egy igazságtalan és pártunk politikáját sértő intézkedésről és annak következményeiről…

Az előadásmód nagyon fontos. És közben el kell potyogtatni, hogy Sárikon áll vagy bukik a nép ügye ez esetben. Hogy ő a megértő, a dolgozók barátja. Aki nem áll bosszút, mert az elmélet szelleme élteti.

Igazam van. Miért olyan aljasan megalázó ez mégis?

– Nemcsak a saját ügyemet képviselem… Én és három társam…

Figyelmesen hallgat. Szemüveget tesz fel, már nem mosolyog, komoly.

– Köszönöm – mondja végül –, hogy eljött, és elmondta nekem. Intézkedni fogok… Erre még van hatásköröm.

Feláll, kezet nyújt, én önkéntelenül meghajlok kissé. Pfuj.

Intézkedni fogok! Ezt ismerjük. Lerázott, mint kutya a vizet.

Legszívesebben be se járnék, ha nem fáznék otthon annyira. Anya be se fűt.

Huszárik átnyújt egy sárga borítékot. A felmondásomat hatályon kívül helyezték.

Az egész osztályról csupán az enyémet.

Nagyon néznek rám. Furcsán, de tisztelettel.

Ez is valami. Ha a többit nem is tudtam megmenteni. Ancsiknét se. De legalább velem nem mertek végképp kitolni, legalább elemeiben érvényesítettem valamit az igazságból.

Boldog vagyok és erős.

Mondom Katalinkának a kapu alatt:

– Látod, hogy az a hibás, aki gyáván sunyít…

Katalinka makacs.

– Ez kivétel. És a kivétel erősíti a szabályt.

– Miért nem törvényszerűnek fogod föl? És a többit véletlennek? Csak nézőpont kérdése az egész.

– Ne bölcselkedj folyton – mondja Katalinka –, olyan fárasztó tud lenni.

Katalinka, bármennyire sokat szedett is föl, mégiscsak nélkülözi az alapokat. Amellett a nőknek az elvont gondolkodáshoz abszolút nincs érzékük.

– Nem volnál ennyire ideges – mondogatja –, ha nyugodtabb mederbe terelnénk az életünket. Jövőre végzek, elszerződöm, igazán letelepedhetnénk valahol.

Ráhagyom. Sok víz lefolyik addig. És kell valaki, akivel az ember mégis két értelmes szót vált. Imri annyira elfoglalt. S ha beszélek, nemigen figyel. Katalinka az én kis társam, lassanként kinevelem magamnak, nem kell azért a házasságba beleugrani. Viszont elvadítani se helyes.

Gyűlöletesek ezek a karácsonyok. A lehullott gallyakkal. Anya édeskés, szentimentális emlékei.

– Emlékszel, Pubi? Az ólomkatonákra? Az építőkockára? Mekkora doboz volt?

– Csak arra emlékszem, hogy apa karácsonykor megütött. Durván visszalökött a belső szobába…

Apa vizenyős, szemrehányó tekintettel néz rám. Most a füle mellett jött a kelés, be van gézzel kötözve.

Katalinka nem jöhet most ide. Nem akarom, hogy lássa ezt a csüggedt karácsonyt. Ezeket a kiégett embereket.

A karácsonyt hivatalosan eltörölték. De azért mindenki csinálja a cirkuszt. Mindenütt lobognak a gyertyák, „zum trucc”, ahogy anya mondja.

Ancsikné összepakolja a holmiját. Úgy köszön, mintha csak szabadságra menne. S mintha rám haragudna legjobban.

Nem hoznak új csoportvezetőt. Huszáriknak kell átnézni naponta az anyagot. Nem ért hozzá, és mindent visszadob. Különösen az enyémet. Nem mer nyíltan sértegetni, csak példálózik, gúnyosan. A gyomrom belefájdul, ahogy a hangját meghallom, rögtön. Alig bírom a kenyeret lenyelni.

– Jön még kutyára dér – mondja Huszárik.

Rendkívül szép arcú fiatal férfit látok a személyzetin. Mint egy mozisztár. De nem közlik a nevét. Buzásné hivatalosan is átveszi a pártügyeket. A titkárt – akit nem ismertem – elvitték valami központba.

– A pártfogók se örökéletűek – mondja Huszárik, és harmadszor dobja vissza a szerződés címlistáját, hogy olvashatatlan.

Úristen! Csak nincs Sárikkal valami baj? Csak nem tűnt el a süllyesztőben?

Kérdezem a többieket. Nem tudják. Senki nem tudja.

Windl. Talán vele lehet beszélni.

– Fiatal barátom – mondja Windl, kíváncsi vagyok, meddig szólongatnak így –, magának kétségkívül átlagon felüli képességei vannak, de erre nagyon ráfizethet, ha nem bánik csínján vele… azért, mert Sárik elvtárs egy nagy lelkű pillanatában kiállt maga mellett, az még nem jelenti azt, hogy magának mindent szabad…

– De hát én semmit… szó nélkül végzem a munkámat…

– Annyi minden hír kering – mondja Windl –, vigyázzon magára. Már csak az apja miatt is, akit egy nagyon, nagyon kedves barátom ajánlott a figyelmembe… Sárik elvtárs már a trösztnél van. Feljebb, nem lejjebb! De mégis messzebb ahhoz, hogy beleszóljon az ilyen csip-csup ügyekbe…

Hülyeség. Minél magasabban van valaki, annál inkább tehet a többiekért. Ez a vezető állás értelme, és a viszonylagos szabadság, hogy nem függ annyi embertől, az önálló elképzeléseit jobban megvalósíthatja…

De nem állok le egy ilyen öreg, maradi fickóval vitázni.

Katalinka egyre csak fél. Pedig ő aztán tényleg menlevelet kapott.

Zolti bácsi. Ő az egyetlen. Ő már akkor is tisztán látott. Meg fogja érteni, hogy nem hálátlanságból kerültem őt el. Ő megérti, hogy sokszor attól megyünk legmesszebbre, akinek a legtöbbet köszönhetjük.

Az első iskolámban márvány volt, s a lépcső alján állt Hungária, talpa alatt az eltiport kígyókkal. Nem, nem, soha.

A szag. Az iskolaszag. Ezt a szagot nagyon szeretem.

Fognak nekem örülni. Ma, amikor annyi a hálátlan ember. Zolti bácsi. És már én is tudok neki mondani egy-két dolgot, ami majd érdekli.

Tanárok. Csupa új. Jé. Az ablak mellett, a régi helyén, a zöld posztónál, a Karcsi bácsi. A Hetényi Karcsi bá’!

Felugrik. Megismer.

– Szervusz, Oláh… drága gyerekem! – Megölel, né, könnyes a szeme. A Karcsi bá’. A nagy cserkész. A nagy dumás. Ez még mindig tanít?

– Nagyon örülök… tulajdonképpen Zolti bácsit keresem…

– Zolti, Zolti – hadarja, aztán suttogóra vált. – Csak nem a Lukács Zoltán?

Bevonszol a szertárba.

A szertár tele van pókhálóval, gipszcímerekkel és kopott fakeresztekkel.

– Szép tőled, hogy visszajöttél ezekben a nehéz időkben. Nemigen jönnek vissza, és a gyerekanyag, na, ezek aztán nem tanulnak semmit, csak versenyekre járnak… – Legyint. – Hát a többiekről mit tudsz?

Bámulatos! Sorolja a neveket. Az egész névsort tudja. A végén még kiderül, hogy szeretett minket az öreg, minden hülyesége ellenére.

Mondom neki az Imrit. A sikereit.

– Igen, igen, olvastam – mondja –, olvastam valahol. A sport. A sport. Nagyon helyes. Az egyetlen terület, ahol még dicsőséget szerezhetünk ennek a szerencsétlen kis országnak.

– Zolti bácsi?

Odébbtolja a gipszcímereket.

– Persze, ti őt nagyon szerettétek… nem volt rossz kolléga. Nem, határozottan nem. És tisztességes, szemtől szembe. Már másfél éve nincs az oktatásban. Sőt, azt hiszem, sehol sincs. Minek kerülgessük? Én mindig egyenes voltam hozzátok a legválságosabb időkben is… Le van az csukva.

– Lecsukták? Zolti bácsit? Aki…

Nem tudom befejezni. Illetve kifejezni. Ez vicc.

– Aki, aki… – bólogat. – Valamelyik gazember, jellemtelen csirkefogó, és diáknak meri nevezni magát… tudod, hogy ő tanította az alkotmánytant, senki se merte vállalni… ő persze, igen… nem is tudom, veled hogy beszéljek… mint egykori legjobb cserkészemmel, vagy mint élharcosával az új rendnek…

Nagyon vigyáz. Hogy ne nyílt gúny legyen.

– Szóval, ráfogták, hogy uszít. Hogy elferdíti a tényeket. Először fegyelmi, ő csak nevetett, nem hallgatott a tapasztaltabb kollégákra. Aztán kitették. Később elküldtük neki az érettségi tablót, a tablókép visszajött, hogy ismeretlen helyre távozott.

– Talán vidéken – mondom –, talán ott tanít valahol.

– Lehet – látom, hogy hirtelen félni kezd tőlem –, természetesen lehetséges.

A gyomrom megint fáj, ebben a levegőtlen, poros szertárban.

Búcsúzom. Megöleljük egymást.

– Az igazgató is új – mondja Karcsi bá’ –, nem mondhatok rá semmit. Negyvenötben elvitték a fiát. Fél napra, ásóval a vállán. Azóta se jött vissza. De azért ez csak szövegel. Igaz, mindig is szövegeltek az igazgatók.

Lekísér a lépcsőn.

– De miért éppen Zolti bácsit? Őt, aki mindig, már a kezdettől fogva…

– A hírek, a kósza hírek. Senki se tud biztosat.

– Ugyanott lakik, mint régen?

– Nem – mondja Karcsi bácsi, s átölel a fél karjával –, ne érdeklődj. Édes fiam. Hallgass rám. Én különben sem adhatom meg a címét. Előtte kapott új lakást, mert az nagy lett neki, meghalt a felesége…

– De miért vitték volna el?

– Nincs miért. Belekerült a sodrásba. Bármelyikünk, fiam. Bármikor, bármelyik pillanatban.

Morzsolja a lódenkabátom szakadt bőrgombját a kapu alatt.

– Te nem tehetsz olyat – mondja –, akit évekig tanítottam… hogy beárulj. Nem volt az mind hülyeség, azok a cserkésztörvények! Azért, mert egyesek tönkretették, felhasználták… azért még az eszme lehet nemes…

Olvad a hó. Az eszme lehet nemes. Azért. Végül is meg tudnám keresni a régi címe alapján. Kideríteni.

– Meg ne őrülj – mondja Katalinka, ő is nagyon ideges, ilyenkor egészen kék a szemealja, Edina sokkal szebb volt –, egyrészt nem tudhatod, hogy nem csinált-e valami törvényelleneset… az emberek változnak. Ha meg csak úgy, annál veszélyesebb, elkezdenek göngyölíteni, és egy éjszaka téged visznek…

Miért jönnének értem éjszaka?

Anya azt mondja, nyilván a szocdemessel is ez történt. Csak a házmesternének megtiltották, hogy fecsegjen.

Igen. Valami nagy-nagy baj van itt. Valami nagy-nagy tévedés. Attól az eszme még lehet igaz. Ha egyesek kijátsszák, fel is használják.

Karcsi bá’ és a cserkészet. Micsoda hülye párhuzam. „A volt cserkészek örülnek, hogy felhasználhatják honvédő ismereteiket a bolsevizmus elleni harcban, a nemzetiszocialista párt oldalán…” – Valami ilyen. Az egyik akkori nyilas újságban.

Akkor uuutáltam meg végképp a cserkészetet.

Ha valaki valamit elkövet, vagy gyanakszanak rá, annak törvényes menete van. Nem éjszaka. Nem úgy, hogy egyszer csak csöngetnek a kapun.

Huszárik. „Jön még kutyára dér!”

Vajon miért mondta? Tud valamit? Hallott valamit? Hiszen már Sárik is messze van. Én végeredményben nyíltan szóltam a kollektíva előtt, de ha úgy vesszük, lázítottam, és tudják a főiskolát is, részletesen, hogyan emeltem szót Söveges mellett. A csasztuskában romboltam a vezetők tekintélyét, szegény Szigeti, talán tényleg ezért került vidékre, és ki garantálja, hogy Sárik nemcsak cselből csinálta most az egészet, hogy gyanútlan legyek, amíg lecsapnak rám?

Nem tudok aludni.

Fáj a gyomrom. Gyomoridegesség. Csengetnek a kapun. Nem szoktak nálunk későn hazajárni.

Mi vagyok én, gyerek? Amikor hullottak a bombák, emlékszem, nem mertem elaludni, hogy hátha álmomban ér a halál…

Mindig a váratlantól, az előre ki nem számíthatótól rettegtem a legjobban. A kiszolgáltatottságtól.

Amikor elbúcsúztam Hirschtől, akkor is így feküdtem. Anya jött be, jó volt hozzám, megsimogatott, nem ide csöngetnek, mondta, amíg minket látsz, a szüleidet, nem lehet semmi bajod, mi megvédünk.

Kényszeríteni fogom magam, hogy nyugodtan elaludjak. Nincs szükségem védelemre. Azt hiába mondanám, hogy isten segíts, és őrangyal sincs, micsoda haragos folyó volt, Rembrandt-sárga szárnyú hatalmas angyal és egy didergő kisfiú… azért gondolni lehet rá, maga a kép megnyugtat, a látvány, ilyesmire kell gondolnom.

Nincs szükségem védelemre…

Új tanárt kaptunk. Áll a katedránál. Kék köpenyben. Leveti a köpenyt. Már nem tanár. Mondja a nevemet. A többiek valahova kimentek, csöngettek, de én nem mehetek, jön felém ez az ember, tudom, hogy alattam van egy lyuk, ami meg fog nyílni, és én lezuhanok a tornaterembe, az nem tornaterem, hanem pince, hátrálok az ablakhoz, én mindig az ablakon szoktam menekülni, felmászom a párkányra, mélyen alattam az utca, magasan felettem az ég, csillagokkal, egyszerűen elrepülök, mindig így szoktam, elrepülök és kész…

Emelem a lábam, a karom, így szoktam repülni, az ablakon át, nem megy, valami történt velem, elfelejtettem a repülést, hiába, jön, jön, egyre közelebb… Már nem tudok repülni. Vége.

Fáj a gyomrom. Úgy látszik, ez ébresztett fel. Érdekes. Most komolyan fáj. Betegség. Nagyon régen nincs semmi bajom… Bárányhimlő, keserű orvosság. Tüdőgyulladás. A priznicek. Ultraszeptil. A csodagyógyszer. Ha most beteg lennék, már van penicillin, egész más a helyzet ma már, a tüdőgyulladás néhány nap. Fejlődik az élet, erre kell gondolni, nem kiválasztani az aggasztó jeleket.

Csakhogy ez a gyomrom! Görcsöl. Most már annyira, hogy teljesen mindegy, mit gondolok. Rohadjon meg az egész, kénytelen leszek ordítani, becsődül a mama, szép kis hecc.

– Hé, anya…

Nem akar bejönni, egyszerűen nem rohan.

– Mi bajod? Már éjszaka is zűrözöl?

Nincs semmi aggodalom a hangjában.

– A gyomrom…

– Úgy, úgy – bólogat anya ellenségesen –, nem adsz haza kosztpénzt, hogy egy tál meleg levest főzzek, eszed a vacak hideget, a mócsingos felvágottat, erős paprikát… helyes, helyes.

De azért kicammog a konyhába, elviselhetetlenül fáj már, meleg fedőt hoz, rászorítja a hasamra.

– Emlékszel? – Sötét van, nem látni az arcát, el tudom képzelni, hogy a haja még kontyban van és sokkal karcsúbb, a hangja is lágyabb. – Amikor az a nagy szőnyegbombázás volt, akkor is együtt kucorogtunk mi ketten, egyedül… hogy féltél, hogy bújtál hozzám!

Nem felelek. Jó a meleg, pillanatnyilag. Anya megsimítja az arcomat. Nem húzom el. Ha nagyon akarom, ugyanaz vagyok. Ugyanaz a tíz-tizenöt éves. Vagy még kisebb. Minden azon múlik, mennyire tudom magam visszasüllyeszteni. Illetőleg felidézni. A szeretetet. A régi időt. Nemcsak a gyomrom sajog most. Valami más is, mögötte.

– Miért? – kérdezi anya a sötétben.

Tudom, mire gondol.

Miért változtunk meg? És mikor? Melyik volt az a pillanat?

Megsimítom én is a kezét. Motoszkál valamit, aztán ásít, kimegy.

Most jó. Vajszerű. A zuhanás.

– Eredj az SZTK-ba – mondja reggel anya, már újra érdes a hangja –, ne itthon nyöszörögj.

De nem bírok ám. Felkelni.

A fájdalom. Ennél nincs rosszabb. „Lelki kínok.” Egy frászt! Mindent megtennék, hogy ne fájjon. Mindent.

Apa jön haza, alig lát, álmos.

– Ma éjjel sikerült – mondja büszkén, már a másik füle is be van kötve –, hiába, jön a tavasz, kivirul az öreg szív…

Lefekszik aludni.

– Minden rám marad – mondja anya –, minden. Pedig ebben a rendszerben nem lehet kihasználni a nőket…

Az orvos. Körzeti orvos. Velem aztán nincs dolga. De apát jól ismeri. Nem teszi betegállományba, csak egy-két napra. Nyilván engem is kizavar. Ezeknek előírják.

Legalább egy kis rend lenne. Miért van itt mindig rendetlenség? És miért nem teszi fel anya a csipkefüggönyt? Amit még a pincébe is magunkkal cipeltünk? És hol a szőnyeg?

Az orvos hülye, nyomkod, ez fáj.

– A legjobb lesz kórházba… – mondja, alig idősebb, mint én – ahol megfelelő műszerekkel…

Miféle kórház? Én még nem voltam kórházban, amikor tüdőgyulladásom volt, akkor is itthon tartottak.

– Hát persze – mondja anya –, a mai világban nem is lehet itthon ellátni.

Engem meg se kérdeznek. A kórházat uuutálom, a gyárba telefonáljanak be, le ne vonják, a táppénz kevés, viszont, ha mégis keresnének, kórházból nem visznek el senkit, azt tényleg csak a fasiszták csinálták, s mire meggyógyulok, már nem lesz érdekes, csak fel ne vágják a gyomromat, velem ilyesmi nem történhet, én egészséges vagyok és erős.

A fájdalom nem szűnik, ha felvágnák, se bánnám, egyáltalán, mindent-mindent odaadnék, csak ez ne fájna, üvegbura borul a szememre, kívül vannak az emberek, Katalinka is a virágaival, anya most siránkozik, röntgen és valami pép, más is fekszik, ez nyilván tévedés. Olyan hirtelen jött, olyan váratlanul.

És semmitől sem irtózom annyira, mint az előre ki nem számítható dolgoktól. Hogy egyszer csak bekövetkezik, ami rossz.

– Szó sincs operációról – mondja az orvos, ez egy másik orvos, kórházi –, csak nagyon szigorúan, erős akaraterővel be kell tartani a diétás előírást. És tej. Sok tej.

Azt hiszem, gyomoridegesség. Nem mondják. Az embert egyszerűen hülyének nézik, gügyögnek hozzá, a betegséget nem nevezik néven.

Valahol hallottam egy fiatal emberről. Aki meghalt. Nem tudom, miben. És utolsó erejével szemérmesen eltakarta ágyékát.

Persze.

A Lajos. Anya testvére. Papnak készült, de nem tudta szegény, hogy nincs Isten, aki a pusztulástól megvédje.

Régen egykettőre meghaltak. Ma már feltalálták a penicillint.

Ámbár nem a gyomorra.

Jó, ahogy a nap besüt, tavaszodik, sőt, már benne is járunk, gyorsan megy az idő, és nincs ennél kellemesebb, mint hogy nem fáj már annyira.

– Rendkívül elhanyagolta a szervezetét – mondja egy másik orvos, annyian vannak, hogy az csuda –, ilyenkor szerzi a könnyelmű fiatalság az életreszóló bajokat.

Meddig fognak még a fiatalságomra hivatkozni?

Friss operáltat hoznak, úgy látszik, nagyon elhagytam magam, azt se figyeltem, ki feküdt mellettem, csak rémlik, hogy valami szőke és egy falusi bácsi, mit érdekelt engem, szörnyű, ha belegondolunk, ha az embernek baja van, fizikailag, eltörpül mellette minden, ugyan hová lesz a szellem magasabbrendűsége?

Katalinka madárteje jó, csak hiányzik belőle a vanília. Ámbár az is fűszer, nekem árt.

– Ez mind nem volna – mondja Katalinka, most egész helyes, tavaszi kartonblúzban, az alakja mindig is jó volt –, ez mind nem volna, ha rendszeresen táplálkoznál. Ha volna egy rendes otthonod, ahol főznek rád…

Meg kéne anyát védenem. Nem adtam a pénzt haza. Miből főzött volna? De csak sajnáljon Katalinka. A sajnálkozás nagyon kellemes, ha már az ember lábadozik.

Anya sír. Apa is kórházban van. Megint felvágták a keléseit. Tisztogatják. Sokat szenved.

– Pubikám – mondja. – Ameddig lehet, maradj bent. Itt megvan ami kell.

– Micsoda anya – mondja Katalinka dühösen –, ahelyett hogy hívna haza…

Valamikor bankbetétje volt. Lehet, hogy most már tényleg éhezik?

A táppénzt behozzák. Egy ismeretlen kolléga, a bérelszámolóból. Nem akar beszélni, hogy mi újság. Adok anyának ötven forintot. Megint sír, csókol. Nem szeretem a szája szagát. A gyomrom most különben is érzékeny.

– Köszönöm, Pubikám… köszönöm… nem tudom, mihez kezdjek… nő létemre, itt állok védtelenül… nő létemre…

– Ennek véget fogunk vetni – mondja Katalinka, hangosan beszél, intek neki, csendesebben, mellettem az operált nyöszörög, állítólag nem éri meg a reggelt, amikor felnyitották, akkor derült ki, hogy rák. – Véget fogunk vetni. Ha te nem tudod elhatározni magad, kénytelen vagyok én. Ez nem élet. Külön-külön.

Ráhagyom. Olyan gyenge vagyok, álljak oda vele a kórházban vitázni?

Én tulajdonképpen jól érzem itt magam. Különösen, hogy már járkálok.

A falakat is szeretem. Üresek. Nem bámul rám senki a nagy képekről. Nem figyel.

Talán ez a legtermészetesebb világ. A kórház. Itt nem kell félni az emberektől. Az ostobaságtól. Itt mindennek megvan a maga megszabott rendje, s minden halad aszerint.

A könyvek. Amikor gyermek voltam, egy karácsonykor rengeteg könyvet kaptam. Akkoriban jól ment apának. És én az egész téli szünetet olvasással töltöttem. Pidri-Podri és a varázsló. Az ördög veri a feleségét. Liliomos Imre.

Katalinka hozza Tolsztojt. Nagy író. Szeretem benne, hogy úgy küzd a saját ócska emberi természete ellen. Ha téved is. Már úgy értem, ha kissé naiv is, végkövetkeztetéseiben.

Kihasználom ezt az időt, mindent el fogok olvasni, amit elmulasztottam, most megint jó olvasni, ugyanolyan jó, mint gyermekkoromban. József Attila. Lehet, hogy két József Attila volt? A jelmondatos és ez, a kötetben?

Vagy mindent így tudunk csak, ilyen felszínesen? Viszont most, hogy belegondolok, egyre nyugtalanabb leszek, butának érzem magam, csak nem értem, miért, hiszen mindenki megmondhatja, hogy mennyit tanultam, Dosztojevszkij, micsoda sötétség, micsoda szenvedéskultusz, de hát az ember boldog akar lenni, és végül is mi lehet az élet célja más? Mint a boldogság, a harmónia? Amiért mi küzdünk, ámbár nem tudom pontosan meghatározni, ki az a „mi”, nem azok, akiket ismerek, Zolti bácsit pedig eltávolították, marad egy-két könyv, egy-két jegyzet, néhány gondolat a fejemben, amiben hinni lehet, amit ki kéne bővíteni, fejleszteni, ha az időm megengedi, a gondok, csak meggyógyuljak.

A bácsi meghalt, letakarták, kivitték, áthúzták az ágyat. A halottak. Egy kisfiú, fehér koporsóban, a nő a villamosnál, Postpischl, a Mici lánya, hát még az a sok, akikről csak gyanítani lehet, Manusz néni, és talán Zolti bácsi, de ezek mégsem az én halottaim, vér szerint. Én nyilván nagyon öregen halok majd meg, mert erős a szervezetem, szinte ugrálni is tudok már, úszni fogok naponta, jön a nyár.

Azért szörnyű lenne, ha kiderülne, hogy tévedés. És nekem is rák nőne tulajdonképpen a gyomromban.

Az a kő. A Gellérthegyen. Körülötte fű. Én álltam és néztem. És mintha rétegesen néztem volna. Visszafelé és előre.

Túl gyorsan megy az idő. Nem akarom. Nem akarom. De hiszen mindenki meghal. És arra még ráérek, hogy számítgassam, mikor. Ráérek majd ötvenéves koromban kezdeni.

– Haza szeretnék menni, főorvos úr! – Itt nincs elvtárs. Ahol élethalálról van szó. Érdekes.

Anya süt piskótát. Hamis piskótát, tojás nélkül. Apa szépen rendbe jött. Éppen csak bejár kötözésre, én meg pihenek.

A tej, amit annyira uuuutáltam… de nem is olyan rossz, kellemes, üdítő íze van. Imri nem jött be egyszer sem, ez fáj.

– Üzentem – mondja –, Olaszországban voltam a csapattal. – Olyan inget hoz, ami nejlonszálból van, fantasztikus, milyen praktikus, milyen elegáns. Műszálas, nem műrostos, az már elavult kifejezés.

Mert ő edző.

Lám, huszonnégy éves korára már nem aktív, pedig el sem érte azt a bizonyos, hőn óhajtott „világsikert”. Ezért rossz a sport mégis. Viszont biztos kenyér és Olaszország, Velence, Firenze, Róma, mi azt soha, de soha nem láthatjuk meg, még ha össze is szednénk a pénzt, egyszerűen lehetetlen, Katalinka se, prózai színészt nem visznek, sehol se kell a magyar nyelv, mi mostohák voltunk a nagyvilágban, a magyar csak arra jó, hogy a lelkesedését kihasználják, és kisemmizzék az osztozkodásnál.

Néha a meccseket is meghallgatom. Rádión. Nem értek hozzá, hiába. Nem tudom odaképzelni magam.

De azért van ebben valami felemelő, hogy mi, magyarok verhetetlenek vagyunk, legalább futballban, ez a kicsi ország, és 16 aranyérem, magyar himnusz, háromszínű zászló a rúd tetején…

Azért ez furcsa. Ezek a régi gondolatok.

– Legalább egy kocsit vehetnék magamnak – mondja Imri –, ha már az olimpiáról lemaradtam. De nekem nem jár népautó…

Furcsa ez az Imri. Minél többet kap, annál elégedetlenebb. Ha nem küzdenék az érzés ellen, azt mondanám, határozottan irigylem.

– A sportban megőriztük önmagunkat – mondja Imri. – Ezért kell a sportot becsülni.

Nem lehetünk teljesen függetlenek, mert akkor rögtön ránk rohannak. Rögtön. Ezt be kell látni… A térkép. Ismerni kell a térképet.

– Ne búsulj, és ne filozofálj – mondja Imri. – Ezt a kettőt nem érdemes.

A fogam. Ordítani tudnék. Most meg a fogam fáj.

SZTK. Nem bírom az éterszagot.

Ömlik a könnyem. Pokoli. Csak ebből a székből felkeljek.

– Harapjon rá – mondja az orvos, s gézt nyom a számba. – Novokain csak maszek alapon…!

Disznóság. Micsoda szenvedések, egy vacak foghúzásnál!

Az élet célja a boldogság. A harmónia. Nem lehet más. Ezért dolgozunk, mi.

Illetve én. Kezdem azt hinni, én egyedül.

Az eszme azért lehet nemes.

A cserkész egyenes lelkű és feltétlenül igazat mond. Híven teljesíti kötelességét. Ahol tud, segít.

Ezt nem kell belekeverni. Még ha hasonlít is egy-két alapvető szabály.

Kár, hogy nem ehetek piros paprikát. Most tudom csak, mennyire szerettem, a zsíros kenyérhez.

Katalinka az idén végez. Szerződés várja, az nincs, hogy ide-oda dobálják, mint Déryné korában. Illetve, mint a Horthy-rendszerben. Egyelőre nem izgatom fel, majd később belátja, hogy nincs értelme összeköltözni. Én igazán ragaszkodom hozzá. Igazán. Csak az a kicsi plusz hiányzik belőle, de ez nyilván nem is létezik, csupán a szexuálisan túlfűtött álmainkban.

Egészséges vagyok újra! Hurrá!

Szeretek dolgozni. Most minden más lesz. A régi dolgok elfelejtődtek. Én is befogom a szám. Hiszen minek hőbörögni apró sérelmek miatt, az a fontos, hogy az ember ne kerüljön a fagyasztóba.

Azért a materialistának nagyon bátornak kell lennie. Sokkal bátrabbnak, mint az istenhivőnek. Halál előtt.

Minél erősebb az egyéniség, annál nehezebb a vég tudatával szembenézni. Hogy egyszerűen csak megsemmisülünk, és körülöttünk mégis folytatódik a világ.

Azt hiszem, egészségesebb, ha ezen nem töpreng az ember, hanem amíg él, cselekszik, és a cselekvésekkel szüntelen elfoglalja magát.

Ez hasonlít apa és anya szövegeihez. Csakhogy én értelmes cselekvésre gondolok, az élet megszépítésére, a világ kibontakoztatására satöbbi.

Óriási különbség. Óriási különbség.

Korábban megyek a hivatalba, hogy ha érdeklődnek, részletesen el tudjam mesélni a vizsgálatokat.

Huszárik egy szarvasbőr darabbal fényezi az íróasztalát. Honnan van neki ilyen szarvasbőr maradék? Gyanús.

– Jó reggelt, fiatalember! Meggyógyultunk, meggyógyultunk? Egy emelettel följebb szíveskedjen fáradni, a Nyilvántartásba, az sokkal megnyugtatóbb, gyomoridegességre…

Úgy mondja, hogy nem hat teljesen gúnynak. Papír. Egy újabb, már fehér borítékban.

A fizetés változatlan. Fütyülök rájuk.

Nyilvántartás. Még szűkebb szoba. Az udvarra nyílik. Csupa fiatal lány és még nálam is fiatalabb fiúk. Néhány nyugdíj előtt álló öregember. Kartonok. Megint kartonok. Deszka, fűrészpor, szegecs, szeg, enyv, címke, kilogramm, méter, ki, be, egyenleg, raktárkészlet, hónap vége, és evolut, indigó, napló, gyűjtő, úristen, ez állandóan csúszik, ebbe én bele fogok dilizni…

– Csak lassan – mondja a csoportvezető, látásból ismerem, egyike azoknak, akik sose szólnak hozzá, semmilyen gyűlésen –, babramunka, és oda kell figyelni rá, bármilyen unalmas…

Odajön, megmutatja, hogyan egyeztessem a sorokat, mit kell tenni, hogy ne csússzon el az indigó, s hogyan kell a kartont a fémkeretbe szorítani.

Társasjáték is lehetne, de nem az. Ez munka. Ezt kaptam, érettségivel és annyi kultúrmunka után.

Freisz Frigyes. Így hívják a főnököt. Ez se sokat töri magát. De hagyja az embert. Beszélgetni, gondolkodni. Az a fontos, hogy a hóvégi zárás egyezzen. És ügyeletet tartunk, jön-e valaki „fentről”.

Talán még jól is jártam. Kis butuska lányok, folyton mindent összecserélnek, szegény Freisz keresi hónap végén a hibát, valóságos főnyeremény neki, hogy engem ideraktak, meg is mondja ott, mindenki előtt.

– Egyszerűen hihetetlen, kérem… első összeadásra minden egyezik Oláh kollégánál. Napló, karton, gyűjtő, minden. Fantasztikus…

Pedig milyen gyenge voltam matekból. De itt, ezek közt nem csoda, némelyik alig tud írni, az öregek meg nem látnak még szemüveggel sem, segítek nekik, a maradék időmben, miért is ne?

– Maga nagyon derék fiú – mondja Freisz –, nem csoda, ha egyesek kiüldözték…

Szeretnek. Érzem, hogy szeretnek. És olyan jókat nevetünk, hogy miket beszél a Buzásné. És a viccek.

Ennél kisebb és ócskább állás nem is létezhet. De mégis jobb itt, mint a Termeltetésnél. Ezek legalább hálásak a segítségért. És megbecsülik, hogy él és dolgozik közöttük egy koponya.

Megszervezzük a túlórát. Ennyi pénzből felfordulnánk. Elseje és ötödike közt bentmaradunk. Azt külön fizetik. Senki se tudja ellenőrizni, mennyit végzünk közben.

Ha minket palira vesznek, mi is palira vesszük őket. Ez a Freisz nagyon rendes pofa. Azelőtt állítólag cégvezető volt, azt mondják, akik ismerik, soha, de soha nem volt goromba a melóshoz. Valósággal istenítették. Ennek köszönheti, hogy meghagyták csoportvezetőnek. És annak, hogy az üldözést szenvedettekhez tartozik. Így mondják finoman, ez a hivatalos.

Kár, hogy hiába nyitjuk ki az ablakot. Csak a folyosót látjuk ilyenkor nyáron is.

Pap bácsi hoz egy kis bort, hogy ne legyen olyan unalmas a túlóra. Én nem iszom, nem bírja a gyomrom. Különben is, kiskoromban egyszer azért voltam beteg, mert beleittam a rumosüvegbe.

– Pszt! Lépések!

El az üveggel. Serceg az átírótoll.

Jó buli ez. Irtó jó buli. Az okosok. Azt hiszik, kitoltak velem. Csakhogy velem nem lehet kitolni, még többet is kapok, ha a túlórát beszámolom.

„Nálunk a munka becsület és dicsőség dolga…”

Nem vagyok hülye a kultúrosságot tovább vállalni. Ha kérdezik, megmondom.

A lányok tátott szájjal hallgatják, hogy volt a főiskolán, meg a Hamlet-monológot, elmondom angolul is, ilyenkor becsukjuk az ablakot.

Ezek munkáskáderek. De érdekes módon sose védik őket. Mármint a fejeseket. Az egyik azt mondja, hogy ő karácsonykor a régi helyén, pedig még csak inas volt, ajándékot szokott kapni a főnöktől, és a főnök előre köszönt a nőknek. Freisz ellenpéldákat mesél, hogy ő jobban tudja, volt azért az is, hogy igazságtalanul kitették a munkást az utcára, s hiába emelt szót érte. Kutya világ volt az, én hozzá csatlakozom, nem volna helyes, ha elvesztenénk az objektivitásunkat, és azt a szörnyű érát kezdenénk dicsérni. Azért most még sincs az, ami régen. Alapvető különbség.

Csak sokáig így legyen. Csak Freiszet el ne vigyék. Csak ne építsenek be közénk valami spiclit.

Jön egy göndör hajú fiatalember. Tőlem kérdezi, nem akarok-e belépni a tánccsoportba.

– Ezt csak én kérdezhetem – mondom nevetve –, tekintve, hogy én vagyok a kultúrfelelős…

– Az én vagyok már három hete, és egyúttal ÜB-tag – mondja határozottan –, talán elfelejtették értesíteni az elvtársat… ezért kapom, függetlenítve, a fizetést.

Csak bámulunk rá. Freisz paprikavörös.

– Disznóság – mondja –, amit ezek megengednek maguknak. Mint egy elhasznált kesztyűt, úgy dobják el az embereket…

Kesztyű. Apa kidobta. Már nem kell, lyukas, kicsi, kinőtted, Pubi.

Nem szólok. Nem megyek sehova reklamálni.

Legalább megszűnt a plusz munka.

Arra kell koncentrálnom, ami a legfontosabb, hogy a munkám meglegyen, ne kerüljek újra kórházba, át kell vészelni, át kell vészelni, és meg kell őrizni a hitet, legalábbis annyit a hitből, hogy mindez ki fog derülni, és mi kerülünk előtérbe, mi, akik eleitől fogva rendesen akartuk, Zolti bácsi, akinek nem merek utánajárni, és felállok még most is, éljen, éljen, éljen, gépies az egész, hetek, hónapok, hetek, hónapok, apán megint kijött a kelés, keresi Grófot, hogy segítsen, de a Grófról nem tud senki.

Katalinka. Ez is fénypont… hogy néha este legalább összebújunk. De megint jön a tél, még ezt sem lehet, hogy az Isten rogyassza össze ezt nyomorult világot.

Imri kapott lakást. Megáll az eszem. Mint újdonsült edző, az egyesületétől.

Megengedi, hogy felmenjünk Katalinkával, csak arra kér, ha piszkot csinálunk, takarítsuk el.

Imri mindig szerencsés volt. Mégis hőbörög. Hogy Nyugaton sokkal többre vitte volna, ott jobban megbecsülik a sportolót.

Egész helyes lakás. Még telefon is! Mint a Blaháéknál, annak idején. Kíváncsi vagyok, milyen nőket hord fel ide. De nem akar beszélni, már nem olyan közlékeny, mint régen. Amikor együtt dögönyöztük azt a kis kurvát, a Szüzikét, aki azóta öngyilkos lett, vagy diliházba költözött… De azért ez is barátság, hogy ideadja a lakását. Hogy ne kelljen a kapu alatt.

– Nekünk is ilyen kéne – mondja Katalinka –, csak te néha úgy csinálsz, mint aki süket.

Mi ilyet úgyse kapnánk. Honnan? És miért? Mi az a különleges érdem? Különben is, nekünk két szobánk van, nem voltunk mi sose koldusok, ha anya nem olyan volna, amilyen, oda lehetne költözni, ha esetleg évek múlva, mégis rászánom magam.

Az ám, anya. Él. Van. Alig hallom, amit beszél.

Katalinka azért hozzám tartozik. Ha néha egy kicsit unom is. Főleg azt, hogy a hangja egybefolyik. Nem dallamos hang. És energia sincs benne. Nem is tudom, milyen színésznő lesz. Már a főiskolán is látszott, hogy nem tehetséges…

Most bőg. Ettől ki tudnék szaladni a világból. Alig van néhány óránk, és őnagysága bőg.

– Mi az, megint leszidott valaki?

Papír. Papírt mutogat.

Ezt nem hittem volna.

Hát kitették. Őt is. Diploma előtt. Vizsga előtt. Az utolsó pillanatban.

Petrócz. Petrócz szavai. „Azok a szerencsétlenebbek, akik tehetségtelenek, és mégis, valamilyen indokból bentmaradnak.”

Hát rá is sor került.

Nem, nem vagyok dühös. Inkább megkönnyebbült. Tisztán látom, hogy nem is lehetett volna úgy. Hogy Katóka, azaz Katalinka színész, én meg nem. Igazságtalan lett volna a sorstól. Talán ez bosszantott annyira, tudat alatt. Hiába igyekezett szerényen viselkedni, azért én mégis éreztem, hogy feljebb van a létrán… és érdemtelenül.

– És tudod miért? – zokogja. – Mert téged szeretlek… mert te vagy nekem… még arra is emlékeznek, hogy a nyakadba borultam, amikor kidobtak… és most már azt mondják, nem a tehetségeddel volt a baj, hanem a polgári mentalitás… a nagypolgári… igen… így mondják…

És összevissza beszél. Hogy behívatták már régebben is, mert el is késett, miattam, és nem tanulta meg rendesen a brigádszerepet, amellett nem kiforrott tehetség, és általában nem lehet semmit konkrétan tudni.

Hohó. Énrám akarják kenni?! Hogy én vagyok az oka?

A pincében, ostromkor az a nő, a barna mellével, rám fogta, hogy miattam halt meg az a nyamvadt pólyás, merthogy én nem loptam neki cukrot eleget…

– Ezen segíthetünk. Holnap bemész, és jelented, hogy szakítottunk. És alázatosan könyörögsz, hogy vegyenek vissza.

Sír. Még jobban. Ez már komplett hisztéria. Neki nem fontos. Végeredményben. Az egész színészet. És ő szolidáris velem. Azok már úgysem azok a nagy szerepek. Neki csak egy fontos. Én. Az én szerelmem.

Hát az biztos. Hogy fontosabb vagyok egy nőnek. Ezek is, a nyilvántartásban. Csak füttyenteni kéne, mind rögtön letolná a bugyiját. Csak nem szeretném, ha később a szememre hányná. Hogy miattam.

Ijedt.

– Drágám… nem érdekel. Örülök is. Hidd el. Nem tudtam volna neked nyugodt otthont nyújtani ezen a sikamlós pályán… előbb-utóbb féltékeny lettél volna…

Röhögnöm kell. Katalinkára sose lennék féltékeny. Nem tudom elképzelni, hogy más kéne neki rajtam kívül. És nem mondhatom, ezekben a számára nehéz pillanatokban, hogy azért a házasság nem biztos. Hogy addig még sok víz lefolyik a Dunán.

– Pénzünk is több lesz – mondja lázasan, ahelyett hogy én vigasztalnám, mintha ő akarna meggyőzni engem valamiről –, maszek varrást vállalok, megvan még a régi barátnőmnél a varrógépem, csak szobát kell szerezni. Valami olyat, ami szükség esetén kettőnek is elég…

Ijesztő, amikor így lobog. Irigylem is.

Azért ez felháborító. Eltávolítják, a cél előtt, mert egy nem kívánatos egyénnel jár. Kettős igazságtalanság. Egyrészt én nem vagyok ennek a rendszernek nem kívánatos egyén, másrészt, ha az lennék, akkor sincs semmi közük hozzá. Ez Katalinka magánügye, ebbe nincs beleszólás, mert akkor ott kötünk ki, ahol annak idején, hogy keresztény zsidóval nem köthet házasságot.

Imri is meg van döbbenve. Ha el is választott egy kicsit minket a sors, azért ez megmaradt, hogy összetartunk a bajban.

– Le van szarva az egész – mondja –, ha ennyire a származáson múlik minden és nem a képességen. Akkor inkább a kapitalizmus. Ott lehet verekedni, szabad verseny, nagy elhullások és szédületes karrierek… de ez, öregem… tömény szürkeség, cél nélkül…

– Imri, azért ezt nem lehet csak így mérlegelni. Van olyan is, hogy társ, emberség, család… az ember akar egy helyes klambót idővel.

Ez most jutott legeslegelőször eszembe. A gyerek. Hogy lehetne egy fiam.

Mi ez, ha nem az öregedés?

Persze ha mondanám, kiröhögnének. Huszonöt sem vagyok, s egészen kicsit megy csak a hajam befelé, a halántékomon. Ez érdekes, enervált külsőt ad az arcnak, és az elálló fület is ellensúlyozza.

– Nem ártana – mondja Imri – kiszakadni az egyhangú életedből. Szerintem még azt sem tudod, milyen egy igazi nő…

Imri néha megjátssza magát, mert több a pénze, és a mélyebb érzésekre képtelen, úgy csinál, mintha kettőnk közül ő volna a bölcsebb.

Például nekem Katalinka szobája jobban tetszik, mint Imri hipermodern garzonja. Ehhez Katalinka nagyon ért, hogy otthonossá tegye a legsivárabb egérlyukat. Falvédő, dívány, pici könyvespolc, pici asztal, két pici gyékény, milyen helyes… A protestáns barátnője elköltözött vidékre, a szülők voltak olyan rendesek, és befogadták.

Havi kétszázat fizet, még a varrógép is befér, játszva megkeres havi hat-nyolcszázat.

A férc tiszta, nem tekinthető szemétnek. És a rendszeretete is roppant fejlett, nem úgy, mint anyának. Fűteni alig lehet, újra tél van, mostanában gyorsabban múlnak az évszakok, ez érdekes, azelőtt, fiatalabb koromban, összefüggőbb volt egy tavasz vagy ősz, jelentőségteljesebb, és élt bennem, megmaradt, most minden összemosódik, kíváncsi vagyok, ezután mindig így lesz-e, talán rá sem jöttem, és elmúlt az életem értékesebb fele.

Hülyeség, huszonöt évesen. Negyed évszázad. Katóka nyakkendőt vesz egy kisiparostól, elfelejtette, hogy nem lehet föltenni, bár én nem fogok ennek örökké beugrani, sokkal jobban nézek ki nyakkendővel, régen azt hittem, szmokingom is lesz, és bálokba meg zsúrokra fogok járni, őrült röhejes így visszagondolni, mennyi marhaságban hisz az ember, amíg fiatal.

– Elférnénk itt ketten is – mondja Katalinka –, és kínos, hogy nincs bejegyzett foglalkozásom, még majd ezért piszkál meg valaki… de ha férjhez megyek, az más.

Negyed évszázad. Hiszen alig voltam gyerek. A gyomrom, hála Istennek, mintha sose fájt volna. Ugyan, mi várhat rám? A nyilvántartás? A gyermektelenségi adó? És akkor ilyenekkel idegesítik a dolgozót: televízió! Megeszem a fejem, ha a melósnak telik majd Magyarországon televízióra. Szégyen! Álldogálnak, nézik a prototípust, Imri azt mondja, Amerikában annyi, mint a kályha, hozzátartozik az élethez, és persze az autó is, én erre nem vágyom, csak bosszant, illetve már nem is bosszant, csak egyszerűen nem érdekel.

Apa otthon fekszik, érthetetlen, hogy nem lehet kigyógyítani, uuuutálom azt a szobát, azt a rohadt, ötágú csillárt, de végeredményben a nyilvántartást is uuutálom, kezd unalmas lenni, hogy én vagyok a szemétdombon a császár.

– Mi az? Meghalt Sztálin?

Emlékszem az ajándékaira, nemigen koptathatta el őket. Akármilyen nagy ember valaki, akkor is meghal, ez igazságos, legalább ebben kiegyenlít a természet.

Kétperces felállás, most van a temetése. Minden ember egyforma, örökké csak állhatnánk, hiszen folyton temetnek, Imri azt mondja, mindegy, nem egy emberen múlnak a dolgok, hanem a gépezeten. Azért rendkívül szuggesztív egyéniség volt. Persze, most bebalzsamozzák, vajon mennyibe kerül az a balzsam, úgy látszik, én is kezdem elsajátítani a nők piti szempontjait.

Katalinka szeretne egy összecsukható ágyat, hogy ha akarok, ott tudjak aludni, a gyomromat is kímélni kell, főz valami különleges tejberizst, nem tudom, mit tesz bele, de ízletes. Odaadom neki a pénzt az ágyért, nem vagyok strici, hogy mindent ráhagyjak, egy pulcsit is köt nekem, végre nem veszem fel többé ezt a rohadt lódenkabátot, használja anya felmosórongynak, volt egy aranyos, kék babos pongyolája, azt is elhasználta.

A kurta szabadságomat be kell helyesen osztani. Nyaralni, szó sincs róla, nincs türelmem, de úszkálni, az testedzés, épen tartja az izmokat.

Azelőtt sokkal érdekesebb volt az uszoda. Színesebb még a víz is. Igaz, hogy minden egy kicsit megszürkül. Nem jó, ha az ember megszokik valamit. Ha túlságosan ismeri, ami körülötte van. És körülötte mindig minden ugyanaz.

Kéne történnie valaminek. Hiszen fiatal vagyok. Képzelődés, hogy öregszem. Még csak most kéne kezdeni igazán, most lépek a férfikorba, ez már igazán az, s ami ezután történik, az már meghatározza az életemet.

De ne legyen mindig minden ugyanaz. Az útvonal a Ládagyárba. Az ágyam. A mozi. A könyv. A gondolat.

És Katalinka. Előre tudom, mit fog mondani. Előre tudom a mozdulatait is, a szerelmi fortélyait, mikor, mely ponton nyög fel, mit mond előtte és utána, ez még nem jelenti azt, hogy már nem szeretem, ha ez egyáltalán szerelem.

Buzásné. Hónapok óta észre se vettem, hogy létezik. Így helyes. Függetlenítem magam a világtól. Az emberi ocsmányságtól.

– Kedves Oláh elvtárs – mondja –, bizonyára csodálkoztál, miért kellett a kultúrfelelősi posztodat feladnod… én a magam részéről a végsőkig melletted álltam, de nem egyedül dönt az ember és nagyon nehéz mindig tisztán látni… arra gondoltunk, elküldünk téged Szentendrére, háromhónapos kultúriskolára, ott nagyon szép az ősz, utána sok minden történhet egy ilyen okos és lelkes emberrel…

Tegez. Szentendre. Fák. Folyó. Ősz. És végre el innen.

Na igen. Most valami mást próbálnak. Majd meglátjuk, hogy lehet-e hinni. Ámbár én alapvetően sohasem kételkedtem, az eszmében. Katalinkának is jót tesz, ha egy kicsit egyedül marad. Túl sok gondot okoztam neki, és mindig csupa férc volt nála a ruhám.

Anya megkapja a háromhavi pénzem, némi levonással, ott ingyen ellátnak. Kultúriskola! Újat úgysem mondhatnak. De most majd úgy teszek, mint akin lehet még fejleszteni. Ezt szeretik.

Most már nem szabad bizalmatlannak lennem. Lépten-nyomon olvashatjuk, hogy korrigálják a hibákat. Erre vártam. Mások is észrevették, a felelős vezetők, és más lesz ezután.

Szentendre gyönyörű. A társaság szedett-vedett. Illetve vegyes.

Színházi dramaturg, ezt uuutálom, már csak a foglalkozása miatt is, hagyjanak engem békén a hazug színházi világgal, gyári munkás, tanácsi osztályvezető, falusi tanító és még egy csomó, kideríthetetlen foglalkozású egyén.

Nemigen látszik az előadásokon, hogy a helyzetből okultak. Nemigen.

Hiába tárják fel felső szinten, ha a középkáderek képtelenek tudomásul venni. Vagy egyszerűen nem merik. Égetett ember fél a tűztől.

Mindenesetre nekem a könyökömön jön ki az egész. Mindig kitűnő volt a memóriám és a szókincsem, de itt erre kár hivatkozni, gyanús is, tulajdonképpen az elesettségnek, a görcsösségnek van tisztessége.

Unalmas. Ez is unalmas.

Már tízszer elismételték a hibákat. De tartózkodnak a konkrét példáktól.

Végeredményben az a fontos, hogy többé ne kövessenek el ennyire kifogásolható dolgokat. Akkor még én is belépnék, ha hívnának, és személy szerint is megkapnám az elégtételemet.

De itt, ezen az iskolán továbbra is úgy kezelnek minket, mintha gyerekek volnánk. A nők. Szigorúan el vannak különítve. És a borospincéket is figyelik. Szerencse, hogy én nem iszom. A gyomrom. Legalább van mire hivatkoznom, miért nem eszem meg azt az iszonyú pocsék kolbászt vacsorára.

Csütörtök, vasárnap kimenő. Mint a katonaságnál. Vasárnap haza. Katalinka.

– Szereztem írást – mondja Katalinka –, gombokat húzok be anyaggal a ruhagyárnak.

Persze, mellette maszekol. Érdes az ujja vége.

– A Sárközi Annuska is rendelt nálam… és sorba mind, a többiek… Nagy hasznát veszem én még, hogy együtt indultam a színésznőkkel…

Csodálom a lelkierejét. Ruhát varrni az egykori pályatársnőinek! Ez lehet az igazi kollektivitás, amikor felolvad az egyéni érdek a nagy egészben.

Akkor is megalázó. Én legalább más területre tértem. És ha elvégzem a kultúriskolát, a mostani légkörben semmi sem áll az utamba, hogy elfoglaljam azt a helyet, ami tudásom alapján megillet. Nyilván szándékuk van velem, tervük, ez lesz a kárpótlás, és akkor majd én se leszek ennyire szkeptikus, mert hiába akarom, nem tudok még igazán örülni, mindenben az árnyékot látom, de nem is lehet egyszerre elfelejtetni az emberekkel, hogy palira vették őket.

Ha visszamegyek Pestre, Zolti bácsit mégiscsak kinyomozom, mondja el, mi van, a többiek is kételkednek, látom én, akármiről beszélünk, nem a friss hangot használjuk, de talán ez a mi hibánk, az emberi természet gyávasága, pozícióféltés.

Nekem ugyan nincs pozícióm, de nyilván ez az a pillanat, amikor ott állok a kapujában.

Majd meglátjuk. Egy év múlva. Vagy két év múlva.

És nem lehet mindent egyszerre. Zolti bácsi is megmondta.

A nyugtalanságomat kéne valahogyan levezetni. Csak ülni, ülni és hallgatni a dumát. Délután csoporttanulás, szeminárium. Este közös ének.

Öreg vagyok én már ehhez. Különben sem kor kérdése, hanem alkaté. Nem vagyok éneklős, gyermekded alkat.

Csütörtök. Nem megyek haza. Nyirkos az idő. Katalinka szobája tele férccel.

Kiülök a hervadó Duna-partra. És nézem. Nem tud lekötni a természet. Semmi nem tud lekötni, nagy baj lesz ebből, talán tényleg nem ismerem az igazi életet, ahogy Imri mondta, és szépen elúszik mellettem minden, amíg én hülyeségeken tépelődöm.

Klári se ment haza, harmincéves, szerintem ötöt letagad, fekete, de rövid a haja.

Azt mondják, a fekete nők nagyon szenvedélyesek, ezzel persze, két szót ha beszéltem…

Esküszöm, ez azt akarja! Egészen nyíltan mondja. Kissé szokatlan. Hogy menjünk vissza, nincs senki az épületben, az ő szobájukból mindenki hazament.

Kezd izgalmas lenni a dolog.

Igaza van Imrinek. A nő erre való.

Sodrony és matrac. Ez egészen új. Hogy egy nő nyíltan megmondja, mit akar. És hogyan akarja. Követelőzik a nyanya.

Érdekes. Megint egészen más, mint Katalinkával. Vagy Szüzike. Vagy az a szegény kurva, a narancsszörpös időkben.

Ez úgy csinálja, mintha rekordot akarna dönteni. És még sír is közben, ez kissé undorító, a könnyeket tartogassuk másra, ha ezt észreveszik, kidobnak az iskoláról, értesítik a vállalatot, megér-e ennyit ez a hecc?

Csütörtök. Ez mindent megcsinál. Amit csak olvastam abban a könyvben, egy nő ült a borítólapján, combig hasított pongyolában, őrület, hogy ilyen van, Katalinkának ehhez semmi köze, azért én őt ugyanúgy szeretem vagy még jobban.

– Megölték – mondja Klári, és csókolja a mellbimbómat, férfinak ilyet, nahát! – Megölték azt a kis ártatlant…

Nem tudom, kijét ölték meg, a férje él, érte szokott jönni vasárnap, hervadt pali, de azért nem olyan, mint aki totál impotens.

Tulajdonképpen undorító. Hogy a férje mellett. És nem is tagadja.

– Nekem ez a mindennapi kenyerem – mondja –, enélkül alig tudok aludni. Ha nem kapom meg a magamét, nyugtalanok az álmaim.

Érzem a sötétséget az ölelése mögött.

A nők ilyenek. Egy Ági nevű tanítónő ül mellettem, itt a vőlegénye is, csinos, barna parasztfiú, meg kéne próbálni, hátha. Ez szőke, unom már a feketét.

– Meglátják – mondja Ágica, előreszalad a parton, köd van, november, megtalálom, hagyja, hogy tapogassam, nem is tiltakozik.

– Miért hagyod ezt? – kérdezem hirtelen, kihúzom a kezem a melltartójából. – Hogy ezt csináljam? Nem szereted a vőlegényedet?

– Dehogynem – mondja és szuszog, tulajdonképpen undorodom a nőktől, a spejzban is undorodtam, amikor a házban az a fehér bundás lány kinyitotta a kabátját, és ecetes paprika állt mögötte, hát mindenki büdös kurva?

Katalinka lehetne csinosabb. De tiszta. Őszinte. Lehet rá építeni. Ezek mind ilyenek. Ma én, holnap más. Talán túlságosan finnyás vagyok. Talán ez is polgári beidegződés, hogy érzem rajtuk a szagot. Más kanok szagát. Vagy azt a követelőző halszagot.

Én nem ilyen nőre vágytam. Az igazi szenvedélyt nem követheti csömör.

És titokban történik minden. Ezek ketten szavalnak a szemináriumon. Klári a bizalmi a csoportban. Ha kiderülne valaki másról, pálcát törnének fölötte.

Lehet, hogy ennek az eszméhez nincs köze. A test szabad. Azt tesz vele az ember, amit akar. És a nő egyenjogú.

Mégis. Én nem vennék ilyet feleségül.

Ez a két véglet: Edina és Klári.

Persze, lehet, hogy nem is kommunisták, csak színlelik. Rengetegen színlelik.

Most derül ki legjobban, négyszemközt. Fél kezemen meg tudnám számlálni, ki van a szemináriumunkban valódi.

De hát akkor hol vannak az igaziak?

Lehet, hogy én az vagyok mégis? A kételyeimmel együtt?

Csak ezt a Klárit ne lássam többé. Pedig nagyon értett hozzá. Mégis elég.

Katalinka. Szeretlek. Hogy sír. Örömében. Anya nem is örül. Csak a pénzt kéri. Mindig csak a pénzt. Pedig apa megint dolgozik, úgy látszik, mégiscsak beleszokik.

A nyilvántartásban minden a régi. Freisz megölel. Kedvesek. De ezek a lányok sem lehetnek különbek, ha a sötétben nekinyomnám őket a falnak.

Érdemes-e várni? Ilyenekre?

– Előbb-utóbb úgyis el kell venned – mondja Imri –, akárhogy vigyáztok, a gyerek előbb-utóbb becsúszik…

Mi nem „vigyázunk”. Legalábbis én nem tudok róla. Az nagyon mechanikussá tenné az egészet. Még mechanikusabbá.

Napok kérdése, és hívatnak, hogy új beosztást adjanak. Nem potyára töltöttem ott három hónapot.

Úgy látszik, sok a dolguk. Vagy megint történt valami. Valami fordulat. Az embernek csak nevetni támad kedve, tényleg.

Miért nem fordítok hátat az egésznek? Miért nem veszem el Katalinkát? Hiszen eleget éltem, kevés fiatalember mondhatja el magáról, hogy annyi mindent tapasztalt, és olyan nyitott szemmel járt a világban, mint én.

Végeredményben ki törődik velem? Anya, apa? Néha azt hiszem, terhükre vagyok, nincs egy közös gondolatunk, csak bántjuk egymást, hiába, nem változnak, maradnak a régiben, egyedül Katalinka hallgat rám, ő az, aki aggódik, aki még a színészetet is otthagyta végeredményben az én kedvemért, remélem, sose fogja felhánytorgatni.

Sose lesz belőlem semmi. Karácsony, újév, ilyenkor közlik a változásokat, de minden a régi, még Freisz is röhög, érettségivel, az én képességeimmel evolút könyvelés, mint a hatelemis lányok…

Személyi igazolvány. Pocsék kép. Nagy, elálló fül. Nem igaz, hogy ennyire eláll. Foglalkozása: adminisztrátor.

Milyen fontos volt az iskolában, a gimnáziumban. Apja foglalkozása: magántisztviselő.

Még az is jobban hangzott. Csak az az ügynök hatott szörnyen. Azért sokat szenvedtem.

Persze, ma már az nincs. Ezt a rovatot senki se nézi.

– Óriási üzlet – mondja Katalinka, még éjjel is berregteti a gépet, a háziak rendesek, engedik. – Jól keresek, édesem. Csak már kezdek dühös lenni, hogy nem mered megmondani a szüleidnek.

Mert ezt kell mondanom, hogy azért nincs esküvő, mert nem akarok anyának fájdalmat okozni. Nem tudnám megfogalmazni az aggályaimat, amikor tényleg annyira szeretem. És tényleg különb, mint a többi.

De én harmincéves korom előtt…

Harmincéves koromban is itt fogok ülni a nyilvántartásban. És a hajam kihullik. Hallani olyanokról, akik harmincéves korukra megkopaszodnak.

A jövő. Itt fogok ülni kopaszon, rojtos ingben, a gyomrom újra kikészül, talán gyomorvérzést is kapok, olyan leszek, mint apa…

Nem. Harmincéves koromra mégis sikerül megvalósítani a terveimet, ha nem is színész leszek, de mondjuk, kultúrotthon igazgató, estin leteszem a rendezőképzőt, és még minden lehetek… harmincéves koromra.

– Várjunk, Oláh elvtárs – mondja Buzásné –, várjunk a kedvezőbb szelekre.

Fél. Fél valamitől. Megint jött egy új pofa, a személyzetire. Állítólag az ÁVÓ-tól. Kihelyezik őket, ide-oda. A főnökük a sitten. Ez is fantasztikus, ha tényleg igaz, hogy annyi embert elvittek ártatlanul.

Zolti bácsi. A régi házmester. Nem fél, megadja az új címet. Kalász utca tizenkettő.

A lakását kiadták. Nem jött vissza.

A Mici se jött vissza. A szomszédok mesélik, vérhasban meghalt. Bogdánypusztán, a téeszben.

Zolti bácsi egész biztosan él valahol.

És Manusz néni? És szemből a két gyerek? Hirsch? A rövidárukereskedő, úristen, hogy hívták, elfelejtettem a nevét, romlik a memóriám, öregszem.

Az áldozatok. Miért kellett még most is, ártatlanoknak fizetni? Amikor különben olyan szépen ment… annyi minden történt… annyi minden épült…

– Csinálj valamit – mondja anya –, felfordulunk éhen.

Egy fiatalembernek lehetnek igényei. Én valamikor szerettem volna egy szobát, ami csak az enyém. Anya most ki akarja adni albérletbe. Hogy én aludjak a konyhában.

És még valaha szeretett. Ült az ágyam mellett, hosszú haja volt, játszottam a tűivel, még az ágyába is odavett, ostromkor alig evett, nekem adott mindent, és most kidob a szobából.

– Kell – mondja kurtán –, a te rendszered. Te rendelted meg. Ne urizálj, a konyhában is elfér egy tábori ágy.

Mintha idegen volnék. És ő is idegen nekem. Apa csak a keléseit nyomogatja, megint betegállományba került.

Hova menjek?

Nem élek meg egyedül. És ki mossa ki a három ingemet? Mindössze három van, rendszeresen kell váltani.

Főzni sem akar ennyiért. De honnan vegyek többet?

Katalinka annyira könyörög. Én azért nem nősülök, mert kutyaszorítóba kerültem. Ez teljesen alja dolog volna, én Katalinkát szeretem. Végeredményben alig kívánhatok magamnak jobbat, mint őt feleségnek.

Huszonhat éves korában már elhatározóképessége birtokában cselekedhet az ember.

Katalinka megérdemelné. És nem felszínes dolog-e, ha holmi nagy remények káprázatában elszalasztom a biztos nyugalmat? A boldogságot? Hiszen csak az egészen fiatalok gondolják, hogy a boldogság változatosság, nyugtalanság, tulajdonképpen a boldogság: megállapodottság harmónia két ember között, akik közül az egyik természetesen nő.

És amikor ott a bokorban feküdtünk, jött egy hajó, megvilágította a rózsaszín virágokat, én akkor egészen biztosan megéreztem, hogy ő az, vele érdemes, csak aztán az ember annyit tűnődik, szántszándékkal elbizonytalanítja magát…

Nem is értem, hogy múlhatott el ilyen gyorsan az idő. Hogy most nekem ilyesmiben kell döntenem. Hiszen még alig végeztem el a gimnáziumot. Még alig dolgozom néhány éve. Hiszen én még el se kezdtem az életet.

Vagyis dehogyisnem kezdtem el. Tulajdonképpen már annyi minden történt, amiből a végkövetkeztetést levonhattam. Hogy nem érdemes ugrálni. Reménykedni. Várni a sült galambot.

A konyhában én nem alhatok. Amíg valaki más bent terpeszkedik, havi háromért az ágyamon.

A kiságyamat is felvágták. Azóta voltaképpen nincs is igazi ágyam, igen, nem tudtam megszokni, talán azt éreztem mindig, hogy nem is az én igazi otthonom; Katalinkánál, akármilyen pici zug, de berendezhetném kedvemre, Katalinka nem szólna érte, Katalinkánál vagyok valaki.

– Ne habozz – mondja Imri –, vedd el a nőt. Amíg más ki nem szúrja. Aranytojást tojó tyúkocska…

– Vegye el – mondja Freisz is –, minden jó pont számít az életrajzon. Amellett nekem elhiheti, minden más elmúlik ebben a koszos életben, csak két ember szeretete, kölcsönös bizalma nem… Ne ugorjon be annak, hogy minden házasság rossz. Induljon úgy, hogy maguk a kivételek.

Én mindig kivétel voltam. Miért ne tudnánk mi ketten megvalósítani?

Kimegyek az uszodába. Nincs kedvem a nőkre. Szólongatni őket. Olyan idegen ez az uszoda. Vannak itt iskolás fiúk. Az egyik lefröcsköl.

Mégis öregszem? De hát öregedhet egy huszonhat éves férfi?

Hova menjek? A mozit unom. Egyforma minden film.

El lehet képzelni. Barátságos kis fészek. A falvédőt kicseréltetem. És kell nekem egy íróasztal.

Katalinka boldog lesz. És természetesen én is. Mi ketten. Hát érdemes folyton másfelé keresgélni? Minél többet akar az ember, annál nagyobb a csalódás.

Ez nem jelenti azt, hogy nem hiszek az élet céljában. De a saját kis körömre is szükség van. Ahonnan felvértezve el lehet indulni a napi gondok küzdőterére…

Ez giccses. De olyan kedves. És talán igaz.

Most. Ezen a szép nyári napon. Most eldöntöm. Nem vagyok gyerek. És nem hátrálhatok meg gyáván.

– Katalinka, három hét múlva esküvő.

Katalinka meg van kissé zavarodva a váratlan hírtől, szinte úgy látom, gyanakszik.

– Mi történt?

– Semmi… rájöttem, ahogy ültem a medence szélén, fénylett a víz, lejt a szél, rájöttem, hogy most már nincs értelme halogatni… de akkor gyorsan.

Igen, gyorsan, hogy ne jöjjenek folyton azok a rohadt kételyek. Ha vallásos volnék, úgy mondhatnám, múljon el a szakadatlan kísértés. Ami azt súgja, másra vágytam. A felszínes, hazug életvágy. Itt az ideje, hogy kiégjen. Hiszen az ész, az értelem irányítja az embert, a megfoghatatlan, ködös vágyfoszlányok helyett.

És különben is. Ez esetben a kettő egybeesik.

– Igenis, szeretem – mondom anyának, bár inkább ordítás ez –, és magam intézem a magam sorsát.

Most megint úgy csinál, mintha érdekelné. Sír. Hogy elveszít engem is.

Azt a katonatisztet is így siratta. Valami Istvánt. És azt mondta Manusz néninek, rágondol, amikor esténként megcsókolja a homlokomat.

Engem senki sem szeretett igazán, önmagamért. Csak az én Katalinkám.

Apa is sír. Visszataszító, amikor egy férfi könnyezik.

– Mérnök akartam lenni. – Nagyon bomlik az esze, szinte szenilis. Volt egy zsebórám, fiam, azt odaadnám, ha még megvolna.

Más családokban nem így nősülnek. Ilyen koldusmódra. Még a munkásember is összegyűjt annyit, hogy ne egy szál gatyában költözzön el a fia.

– Talán adnak három nap rendkívülit – mondom Katalinkának –, remélem, nem tartasz nászútra igényt.

Nevet. Nászút. Velence, Róma, Párizs. A ponyvaregényekben. Mi azt sose fogjuk meglátni.

A tanúk. Az szokás. Két tanú.

Az egyik Imri, természetesen. A másik Katalinka protestáns barátnője, aki direkt ezért feljön vidékről.

A főbérlőék nagyon rendes, de nagyon hűvös emberek. Alig lehet velük szót váltani. Katalinka azt mondja, félnek. Nagy a lakás, könnyen kiigényelheti valaki.

Mindenesetre adhattak volna nagyobb szobát. Ámbár különbejáratú. Katalinka vett egy kis asztalkát, odateszi az ablak alá, kis lámpával egész jól mutat. Itt fogok majd dolgozni.

Dolgozni. Ugyan mit? „A férfiak íróasztaluknál ülnek esténként, és dolgoznak.” A regényekben.

A varrógép a sarokba befér, oldalt fordulva kényelmesen lehet rajta gépelni.

A sezlonon meghúzódunk. Én ugyan még sose aludtam együtt senkivel, de végül is ez a szerelem. A teljes testi és lelki eggyéolvadás.

Freiszék nagyon kedvesek. Gyűjtenek. Ebben a világban, pénzt!

Anya a szekrényben kotorász. Talál két sárga damaszt párna- és paplanhuzatot. Monogramos.

– Én kaptam – mondja – az anyámtól. Még egyszer se húztam fel. Nesze, te szegény szamár…

A szekrény. A rejtett fiókok. Amit úgy szerettem gyermekkoromban.

– Az apácaszappan… anya, az apácaszappanod megvan-e még?

– Azt nem adom – mondja szenvedélyesen, nevetnem kell, szeretném látni, de röstellem, mi vagyok én, kölyök?

Katalinka nem szereti őket. Látom rajta.

– Nem olyanok – mondja –, akik szülő helyett a szülői érzést tudnák nyújtani…

– Már öregek – mintha védeném őket, ez érdekes –, és nagyon elbánt velük az élet…

Nem akarok arra gondolni, milyen volt azelőtt egy esküvő, voltaképpen giccs, nem a szertartáson múlik, hanem a valódi érzelmeken, Katalinkának gyöngyvirágot veszek, a ruhám nem sötét, nincs sötét ruhám, mit csináljak, Katalinka is szoknyapulóverben, így szokás, semmi fakszni, Imrinek rohanni kell, versenyre utazik a csapattal, a protestáns barátnőnek késik a vonata, egy idegen pacákot fogunk, öt forintért vállalja, Valobáczky Dezső, így hívják, tanúsítja, hogy egybekeltünk, mi ketten, a szocializmus építése érdekében, 1954. szeptember 8-án, érdekes, milyen hamar elrepült egy év, nemrég ott ültem a Duna-parton, a természet nem kötött le, és arra gondoltam, talán elfolyik mellettem az élet, és most nős vagyok, egy kicsit olyan, mint amikor először mentem iskolába, táskával a hátamon, azt hittem, mindenki engem néz, velem foglalkozik, de már tudom, a kutya se figyel erre a fiatal párra, csak mi vagyunk egymásnak, Katalinka, de miért Katalinka, ez olyan hosszú és mesterkélt.

– Katka leszel, jó? Az én Katkám!

Fénylik a szürke szeme. Anya is sír, meghatott, apa fekszik, nem tudott jönni, jobb is, szegény, abban az irtózatosan kopott zakóban, nyakkendővel, messziről kirí, vendéglőbe menni nem érdemes, szeretnék már otthon lenni az én kis szobámban, a mi kis szobánkban, az én nevem is kikerül az ajtóra, tulajdonképpen most lettem teljesen önálló, azt csinálok, amit akarok és nem látom a ronda, ötágú csillárt többé meg a rendetlenséget. Vendéglőbe, minek? Hogy csodálkozna Katka, ha kiderülne, hogy én még nem étkeztem vendéglőben. Ez az én életemből egyszerűen kimaradt. És felnőtt fiatalember voltam, amikor először telefonkagylót emeltem a fülemhez.

A protestáns barátnő otthon vár, hozott vidékről kolbászt, kár, hogy fokhagymás, merjek-e belőle enni, talán sok kenyérrel, sajnálja, hogy lekésett.

Milyen szép lány, így első blikkre. Hosszú, nagyon hosszú barna haja van. És kék szeme. Olyan sapka-kék. Mint az a sapkám, amit annyira szerettem. Krisztina. Ez a neve. Ódivatú név. És valami kölnit használ, manapság szokatlan, de nem dől belőle, hanem csak úgy sejteni.

Különben elég affekta, nem hiszem, hogy el lenne tőlem ragadtatva, nem csillan meg a szemében semmi.

Gratulál, búcsúzik, szalad.

– Mi a foglalkozása? – kérdezem, Katka rendezkedik, a mi kis szobánk, a könyveim is elférnek, milyen régen nem vettem új könyveket, olvasni is kéne, többet, valamikor éjjel-nappal olvastam.

– Óvónő. Oda felvették. Ott hiány van.

– Ezzel a származással?

– Miért? Az ügyvéd, az értelmiségi. Minden jobb, mint az „egyéb”.

Az „egyéb” én vagyok. Rohadt dolog egyébnek lenni. Kilógni. Mindig, minden skatulyából, minden társadalmi rendben.

Úgy élvezem, hogy itt végeredményben minden az enyém, illetve a mienk, de a férfi után szokták nyilvántartani, valakinek vezetni kell a családban, ha nem is terrorisztikusan.

Katka csókolgat. Kis bolondom. Hogy mennyire odavan értem.

Remélem, tudok majd aludni. Idegen helyen. De ez nem idegen hely! Én idetartozom ezentúl. És nem anyáékhoz. Abba a rendetlen szobába.

Talán kellett volna mondanom valamit anyának, amikor elváltunk a kapuban. Búcsúzni. Mégis véget ért egy jelentős része az életemnek.

Zolti bácsitól is így váltam el. És most már késő. Legalább anyának kellett volna valamit szólni.

Nyikorog. Nagyon nyikorog az ágy. Én a szobát és az önállóságot, voltaképpen, ha nagyon őszinte vagyok magamhoz, egyedül képzeltem el.

Szeretnék sétálni. Vagy olvasni egy-két oldalt. De Katka bebújt a hónom alá. Szuszog.

– Boldog vagy?

Nem alszik.

– Persze hogy boldog…

– Mire gondolsz? Oszd meg velem. A gondolataidat…

A gondolat nem olyan, hogy meg lehetne osztani. Ha kimondom, már egészen mást jelent, sokkal riasztóbb vagy sokkal édeskésebb, mint amikor még csak belül visszhangzik, azon a meghatározhatatlan helyen, ami nem az agy, de nem is a szív.

Most gyorsan el akarok aludni… Húsz év múlva. Ugyanilyen este. Hogyan fekszem majd akkor? És hogyan gondolok vissza erre a fiatal férfira, aki most vagyok, a jelen pillanatnyi folyamatában, de a jelen máris felbomlik, már a múlt, és a jövő újabb darabja lehasítva, beolvasztva, és nem tudni, mi van hátra és mennyi és kivel…

– Ugye, örökre? – kérdezi Katka.

Reggel már könnyebb.

És kell lenni valami öröknek. Valami változhatatlannak. Talán éppen ez az élet értelme. Ezt a parányi örök és változhatatlan magot megkeresni, fényesíteni, kiemelni a szüntelen porladó salakból.

– Én már az első alkalommal tudtam, hogy mi nem válunk el soha – mondja Katka.

Nem baj. Ádám is átkarolta Évát. Ez nem biblia. Nem szenteskedés. Madách.

És így reggel jó, hogy Katka elkészíti a reggelimet. És sokkal szebben vasal.

És az is jó, hogy sietek haza. Mert mindig kitalál valami finomat. A próbákat napközben bonyolítja, hogy engem ne zavarjon.

Ha megkérdezik, mivel foglalkozik a feleségem, nem muszáj azt felelni, hogy varrónő. Divattervező, így is igaz. Mert még mindig vannak egyesek, akik adnak az ilyesmire.

Katka rádiót vesz. Ez most már a saját rádiónk. És külföldet is lehet vele fogni a nap bizonyos szakában, amikor elfelejtik zavarni az adót.

Karácsonyra megcsináltatjuk az új öltönyömet, egy felöltő is kitelik, látni egy-kettőt a kirakatokban.

Anyához is el-elmegyek, tudom, mi a kötelesség. Nem is szeretett engem talán. Akkor nem lenne ilyen rideg. És jobban igyekezne, hogy azt főzze, amit én szeretek. Persze, még mindig nem vett oda senkit. Fél, információt követel.

De azért utánam néz az ablakból. Könyököl. Integet. Valamikor még a játszótérre se mertem elmenni nélküle, azt hittem, ha nem látom, nincs.

A diótöröde helyén már nincs cukorkaüzem, most zárták be, raktár, és lakás a másik fele.

– Kiengedték a diótörödést – kiáltja utánam anya –, anyagbeszerző a VASÉRT-nél… a szomszéd utcában.

Biztosan többet keres, mint szegény, nyomorult apa.

Megpróbálunk egy kis torontáli szőnyeget is venni. Az lakályossá teszi a szobánkat.

Sokkal kevésbé érdekel, mit hülyéskednek összevissza a világban. Mi ketten maradjunk sértetlenek Katkával. Csak minket ne érjen el a folytonos hullámverés, a hintapalinta. Megint megpróbálják visszacsinálni az egészet, azt a keveset is, amit enyhítettek.

Cifra világ. Jó itt a Nyilvántartásban, kicsi pontként. És még reménykedtem Szentendre után, hogy szükség lesz rám! Hogy megkérdeznek.

Buzásné hívat.

– Kikérő levél érkezett, kedves Oláh elvtárs – mondja. – A lapodat továbbküldték az iskoláról a központba… kiemeltek a kerületi tanácshoz… kellene oda egy rendezvényfelelős… bizalmi állás. Előadó.

– Most! Éppen most? – csúszik ki a számon. – Amikor megint szigorodott?

– Ne üljél fel a reakciónak – mondja Buzásné –, mi csak az elhajlás ellen küzdünk, de nem pocsékoljuk el a velünk egy úton haladó, becsületes erőket…

Talán mégiscsak van rend. Talán most már mégsem vagyunk becsapva, és törvényszerű, hogy a tisztesség és igazság előbb-utóbb győz. Nem a rendszer. Csak az ember. Csak az ember az oka.

– Megint egy véletlen – mondja Katka, de azért örül. – Fogadd el, édesem, de ezentúl légy óvatosabb.

Igaza van. Előbb megszerezni a biztos helyet, egy kis hatalmat a markomba, s akkor hozzáfoghatok javítani, mert arról mégsem mondhat le az ember, hogy csináljon valamit, valami ésszerűt ebben a rövid, nyúlfarknyi életben, amit nem követ semmi, csak a sötétség a föld alatt.

Aki felül van, az szabadabb. És többet is tehet az ügyért, amiben megpróbál hinni.

Előadó. Ez komolyan hangzik. Azelőtt a minisztériumban volt ilyen. És hajlongtak előtte.

No, előttem nem kell hajlongani.

Freisz ölelget, a lányok is, vesznek egy nippet, fogfájós kutya, kedvesek, de ez szörnyű, olyan, mint Postpischl képe, a gitáros akt. Katkának persze tetszik.

– Ez giccs, szívem.

– Honnan tudjam? – kérdezi Katka, ilyenkor ellenséges. – Nekem csak szakérettségim van. Engem nem láttak el kiskoromban mindenféle művészeti könyvekkel.

A fogfájós kutyát megkapja anya karácsonyra. Még örül is neki.

Január másodika. Akkor belépek. Kilencszáznyolcvan forint. Az mégis szebb. Túlóra nincs, de le lehet csúsztatni, amit kint töltök a területen. Így mondják: terület. Az én területem. Ellenőrzés, kulturális tanácsadás.

Meg fogom mutatni nekik, milyen az igazi munka. Előadásokat is tudok tartani, ismeretterjesztő előadásokat, külön, ötven forintért, iskolákban, Karcsi bácsiékhoz is elmehetnék.

Nyilvánvaló, hogy rendes, sokfiókos íróasztalom lesz, esetleg redőnnyel, amit délután le lehet csukni, és kulcs, mert ez bizalmi állás, bizalmi adatokkal.

– Ugye, gyönyörű a szilveszter? – kérdezi Katka, savanyú bort iszogatunk kettesben, vannak, akik ilyenkor szórakozóhelyre mennek, úgy, mint a régi gazdagok, nekünk erre nem telik, és nem is helyes.

– …Mi mindent kezdek majd az új helyemen… Olyan váratlanul jött. Ki kell használni. Ha most nem fogom meg az isten lábát…

– Persze, Győszi – így nevez újabban, Győszi, ez kedves, és csak a miénk. – De néha törődj velem is. Kettőnkkel.

Mi ez a butaság? Hát nem törődöm? Hazajövök, eszünk, tervezgetünk, lefekszünk, nem lehet mindennap szerelmeskedni, mindennap unalmas, és csak feleslegesen fogyasztja az energiát.

Ezt, megjegyzem, sejtettem, hogy a nők mindennel elégedetlenek, és a lelki életük szakadatlanul burjánzik, persze, primitív szinten, aminek semmi köze sincs a szellemi élethez, csak úgy hullámzik, nyavalygásszerűen. No azért Katka nem ilyen. Csak neki is vannak „hangulatai”.

Nagy ostobaság a munkámra féltékenykedni.

– Örülj, te kis csacska, hogy nem nőkön jár az eszem… – kortyolok a savanyú borból, nekem nem szabad a gyomrom miatt, bár mostanában, lekopogjam, nem is érzem.

– Hogy merül ez fel, egyáltalán? – kérdezi Katka. – Hogy nő? Más nő?

– Ismerve a férfitermészetet…

– De én nem a férfiakhoz mentem feleségül általában, hanem hozzád. Aki különb vagy. Más. Én érted a színészetről is lemondtam.

– Katka. Légy objektív. Kidobtak.

Dühös. Villog a szeme. Nem áll jól neki, besötétedik az arcán két árnyék, sokkal öregebb. Pedig nem öreg, egy évvel fiatalabb, mint én.

– Győszikém, még ha így fogjuk fel, akkor is miattad dobtak ki…

– Te is tudod – csitítom –, te is tudod, hogy nem voltál igazán tehetséges. Ez csak ürügy volt…

– Akkor sincs mit egymás szemére vetni. Nálad még ürügyet se hoztak fel… megmondták kerek perec… akkor még nem volt olyan vad a politikai helyzet… akkor tényleg csak szakmailag szűrtek…

– Ne viccelj… Mert felemeltem az ujjam Söveges mellett! Világos, hogy azért…

– Akkor még nem – hajtogatja –, akkor még nem…

– Eddig mindig azt mondtad, hogy igenis, van bennem… hogy igenis, van…

Megijed. Mindig látom, amikor megijed.

– Persze, Győszi, persze… csak gondolj rám többet. Intenzívebben…

Csókol. Intenzívebben. Nem áll jól neki, ha idegen szavakat használ. Az Edinához való. Edina egészen más típus volt, csodálkozna, ha találkozna velem, mint előadóval.

Végre. Január kettő. Tulajdonképpen el sem búcsúztam a Nyilvántartástól. Átvettem a nippet, leadtam a kartonokat. Pedig hosszú idő volt. Ez a két év. Bár most olyan, mintha két nap lett volna. Egyforma, szürke két nap.

Spanyolfal. Az osztályon. Papagájokkal. Ez vicces.

És a spanyolfal mögött ül a főnök. Az osztályvezető. Kár. Kár, hogy nő. Ezt nem mondták a személyzetin. És milyen kövér. Reng rajta a hús, ahogy lép.

De elég értelmesen beszél. Az arca nem csúnya. Inkább babaarc, akinek az ilyen tetszik, és szeret a húspárnákban elmerülni.

– Barna Béláné vagyok – mondja, kezet ráz erősen –, arra kérlek, szólíts Barna elvtársnőnek, mert ha kiáltanak utánam, hogy Mariii… az nagyon csúnya. Én természetesen a keresztneveden hívlak, Viktor, te mégiscsak a fiam lehetnél, ha utánaszámolnánk…

– Ugyan, Barna elvtársnő – egy kicsit közelebb hajolok –, ne ugrass… Harmincöt, legfeljebb…

Nevet, helyes kökényszeme van, tulajdonképpen tűzről pattant magyar menyecsketípus.

– Negyvenöt – mondja –, most mentem másodszor férjhez, a párt adott férjhez, képzeld, egy nagyon-nagyon rendes elvtárshoz… remélem, jól fogunk együtt dolgozni. Hallom, nős vagy, ilyen fiatalon. Remélem, a kis feleséged nem akadályoz meg abban, hogy esti munkát végezz a területen… a rendezvények este vannak… Emlékszem, volt olyan hét, amikor itt aludtam a spanyolfal mögött…

– És mit szólt ehhez az új férj?

A hajához nyúl, igazítja.

– Öregasszony vagyok én. És nehezen lehet átrázni. Fonónő voltam, drágám, egykor, de most esti gimnáziumba járok, tiszta jelessel. És csak a saját, józan eszemre támaszkodom.

No, majd meglátjuk. Mennyire biflázta be a szólamokat. Dühítő, hogy gyereknek kezel, és az asszonynevén kell szólítanom.

De egy nő úgyse veheti fel a versenyt velem.

Formális munka. Üzemekbe járni. Hogy halad-e a tánccsoport? Ellenőrizni a kis ürgéket, amilyen én is voltam nemrég. Tanácsokat adni. Műsorválasztás. Harc a kozmopolita befolyás ellen. Utcabál. Térzene. Reggeli ébresztő.

És ezt nevezik „előadónak”.

Viszont Barnáné rendes. Emberi nyelven beszél, engedi, hogy kiugorjak ide-oda. Kötetlen munkaidő.

Amennyit akarok, annyit lóghatok. És ezért fizetnek. Ezerötven, megkaptam a felső határt.

Három-négy üzem, jelentés, mi az nekem, az én szókincsemmel, rögtön gépbe, ez is érdekes, két ujjal is lehet gyorsan gépelni. Barnáné csak bámul.

– Nagyon ügyes vagy, Viktor – mondja –, mindenben offé… Igazán jó cserét csináltam. Képzeld, adtak mellém előtted egy kis cigánylányt, aki még a nevét se tudta leírni, és kiment a területre, hogy a régi, tapasztalt rókákkal beszéljen… A hajamat téptem, kérlek, amit az művelt… és még egy törvénytelen gyereke is volt, nem azért, én igazán modern erkölcsű vagyok, de mégis… én fonónő koromban még a kezemet se hagytam megfogni, csak a férjemnek…

Azért kényelmesebb, ülni a kultúrteremben és a műsort bírálgatni. Persze, csak finoman, rám mindig ez a tapintat és közvetlen nyájasság volt jellemző, ez úgy hangzik, mint a dicsekvés, pedig nem az, csak objektív felmérése a saját tulajdonságaimnak.

És az is jó, hogy úgy megijednek, amikor előveszem a hivatalos igazolványt. Aztán látszik az arcukon a kellemes csalódás, ahogy lassan felengednek, megkönnyebbülnek, azt mondja a kis bárzongorista, nem hitte, hogy ilyen is van, mint én, abban a dzsungelben.

Gershwint talán szabad játszani. Szerintem szép zene, bár sokat nem értek hozzá, mindenesetre nem idegen a magyar fülnek.

– Győszi – mondja Katalinka –, úgy unatkozom… amikor éppen nem dolgozom. Azelőtt sokkal többet voltunk együtt, sokkal többet törődtél velem, soha nem mondod, mi újság…

Csak ne nyafogna! Persze hogy szeretem. Olyan jó hazajönni, este, vacsora, látni, mennyire vár, aztán felvenni a másik nadrágomat, és tovább… a rendezvényekre.

– Én is mehetnék – mondja –, varrtam magamnak helyes kis ruhákat…

Hivatalos útra az ember nem hurcol feleséget. És sokat is beszél. Szeretek üldögélni, hallgatni, ilyenkor gondolkozom, annyi minden van, amit meg kéne fontolni, huszonhét éves múltam, ez már közelebb áll a harminchoz.

– Nincs semmi baj, Katkám. Csak fáradt vagyok, tudod. Fáradt.

– De beszélj legalább! Hogy mire gondolsz? Amióta elvettél?

Ez a mániája. Majd nyáron, ha kiveszem a szabadságomat, azok a szép napok is visszatérnek. Kimegyünk a Szigetre, egy bokor alá, megint megvilágítja a fény a virágokat, és megint érezni fogom olyan kristálytisztán, hogy mi együvé tartozunk, ámbár ebben soha, egy percig sem kételkedtem, csak hát nem érzem mindig, egyforma intenzitással, pláne fecsegni róla, ez tipikusan női igény, most már a hétköznapok jönnek, azt kell eldöntenem, hogyan vihetném előre, a magam, és természetesen mindenki hasznára, mert én azért ezt a szempontot nem tudom kikapcsolni, Imri akárhogy derül rajta. Ez az Imri majdhogynem nyugatimádó, tudnám, hol szedte fel.

– Meg kéne neked is nősülnöd – mondom, mindig én voltam a bölcsebb, tapasztaltabb kettőnk közül.

– Egy koldusból nem csinálunk kettőt… azelőtt legalább hozománnyal adták a nőt.

Többet kéne beszélnem vele, nem szeretném, ha elhidegednénk, ez nem akármilyen barátság volt, a gyermekkori dolgok a legtartósabbak, a gyermekkori emlékek, érdekes, mostanában nincsenek emlékeim, úgy értem, az elmúlt évekből, mintha negyvenhétben megállt volna az idő, vagy színtelen volna, a fénykép fekete-fehér, de nem üzen nekem semmit, egybefolyik, reálisabb térre kell terelnem a gondolataimat, nem szeretem ezt a furcsa bizonytalanságot, mintha álmodnék, és nem tudom, mire ébredek.

Hiszen most már fix. Ez a hely. És még mindig csak a kezdet.

Barnánénak nagy, kék folt van a szeme körül. Azt mondja, elesett és beverte a szemét az asztal sarkába.

A gépírólány – különben nyolchónapos terhes, nem szabad neki gépelni – azt mondja, nem az asztal sarka! A férje veri, a Barna, aki primitív, brutális alak. És úgy kezeli otthon, mint egy állatot.

A párt adta hozzá. Nem meri kidobni.

Nem tudom sajnálni. Az ilyen hülye, alázatos nőket.

Katka azért más. Persze, én is más vagyok. Ha érvényre is juttatom otthon az akaratomat, sohasem úgy teszem, hogy azzal mások egyéni elképzeléseibe tiporjak. Katka valóban azt akarja, amit én, megérti, hogy a könyv a legfontosabb, és színházba is kell járnunk, ha egyszer végre adnak valami értelmes darabot, például Az ember tragédiájá-t, amíg meg nem gondolják magukat, és a műsorról le nem veszik.

– Nem aktuális – mondja Barnáné –, én elismerem, hogy nemzeti érték, de a jelenlegi helyzetben felkavarja az érzelmeket. Húsz év múlva, ha a vallásnak már a csíráit is eltöröltük, akkor majd lehet…

A vallás mindenkinek magánügye. Én kinőttem ebből a gyermekes ábrándból, de van, akinek még életszükséglet. Nem innen fenyeget a legfőbb veszély. Nem innen. Hanem hogy mindent összekeverünk. Egyik kezünk ad, a másik meg elvesz.

Mindent vissza. Egyre inkább úgy néz ki. De én nem nyitom ki a pofám. Zárják ki csak, akit akarnak. Az aránylag tisztességeseket. Így nem lehet a dogmatizmus ellen harcolni. A vak is látja. Még Barnáné is.

– Azért – mondja, őszinte kedve van, a vacak ebéd után hozatott egy üveg sört, ma véletlenül lehetett kapni –, azért nem így képzeltünk mindent… azért én sose tartottam bűnnek, ha egy csinos, fiatal nő festi a körmét… velem lemosatták az MNDSZ-ben… csak ne kezdjék ezeket újra…

Iszik. Egyre közlékenyebb.

– Az első férjem őrmester volt – mondja –, a leggyengédebb férj… fogalmam sem volt róla, miket csinált a fronton… amikor megtudtam, elváltunk. Még most is föl-fölkeres, csúfolódik, mindig rettegek, itt találja egy elvtárs… mert ide szokott jönni félfogadási időben, szidja a kommunistákat, nem vitethetem el, mégiscsak együtt éltünk, volt egy gyerekünk is, tüdőgyulladásban meghalt.

Én is majdnem meghaltam tüdőgyulladásban…

Részvéttel néz. Sír. Nagyon, nagyon boldogtalan.

– Ez a Barna nem kell nekem – mondja –, nem tudom szeretni. Viktor, nem tudom szeretni, asszonyilag…

Újra iszik. Leborul az asztalra. A gépírólány a külső szobában bezárja az ajtót, nehogy így meglássák.

Aztán megmosakszik.

– Pedig én kommunista vagyok, Viktor – mondja –, és te biztosan azt tanultad a kommunistákról, hogy azok különös anyagból vannak gyúrva. Elmondhatod, hogy ismertél egy boldogtalan kommunistát.

Nemrég még én is azt hittem, az vagyok. Kommunista. Úgy belül, igazán.

De ha valóban kommunista volnék, most nem bírnám tartani a számat.

Mintha egy kosár tévedésből kimosott tiszta ruháról volna szó, úgy beszélnek róluk.

Emlékszem. Hogy haragudtam azokra a szerencsétlenekre, amikor bevallották, hogy szövetkeztek, hogy elárulták az országot. Azt mondtam, ha nem lett volna igaz, nem vallották volna be.

Kényszerítették őket a vallomásra. De lehet egy embert ilyesmire kényszeríteni?

A testi kín szörnyű. Amellett minden eltörpül. Igenis, lehet kényszeríteni. Mindenkit. Még a legelszántabb embert, még a legragyogóbb szellemet is.

De ezeket azelőtt is megkínozták. Ismerjük az úri Magyarország módszereit. Ismerjük. Mégse törtek meg.

Valami más lehetett itt, a kínzás mellett valami nagy-nagy átejtés…

– Mire gondolsz, Győszikém? – Katka ölel, törleszkedik, elhárítom gyengéden.

– Arra, hogy mehetnénk moziba. Keress egy mozit, ahol legalább magyar filmet játszanak…

– Viszont önkritikát gyakoroltak – mondja Barnáné bizonytalanul –, szakadatlan önkritika…

– Nézd, Barna elvtársnő, attól még nem támadnak fel a halottak.

– Tudod, hogy cinikus vagy? – Barnáné csóválja a fejét.

Röhögnöm kell. Én cinikus! Akivel még Imri is folyton gúnyolódik!

Az objektivitás fontos. Emlékezzünk Szabó bácsira. Inkább nyugdíjba ment, de nem vett részt.

És még sokan lehettek ilyenek.

– Mindenesetre – mondja Barnáné. – Most légy óvatos, elvtárs. Én jót akarok, nekem még működik a természetes eszem, innen nagyon mélyre pottyanhatsz, pedig most emelkedtél, fokozottabban légy éber, ezek a legveszélyesebb idők, senki se tudja, merre fordul… csak azokat a számokat engedélyezd, amelyeket engedélyeztél volna ötvenegyben is… érted, ugye?

Vagyis puszta félelemből, beszariságból vissza. Még majd megérjük újra a tapsorkánokat. A kocsi nagyságú arcképeket… Pedig hogy bíztam annak az embernek az arcában. Olyan jó köznapi, joviális feje volt. Nem látszott sem zsarnoknak, sem demagógnak.

Tizenhat nap szabadság. Több, mint azelőtt. Az előadói pótszabadsággal.

Igaza van Katkának, egyszer vagyunk fiatalok, kéne csinálni valamit, kihasználni ezt a két hetet, a ragyogó időt, ebben is szerencsés vagyok, hogy nem esik.

Barnáné rendes, szerez két beutalót Kenesére, a funkcionárius üdülőbe.

– Aztán becsüljétek meg magatokat – mondja –, legyetek szerelmesek és boldogok…

Most a fején van egy púp, a Barna megint megverte.

Katka csomagol, van már néhány rendes holmink, nem kell szégyenkeznünk, különben is, itt csupa munkáskáder nyaral, nem rázza senki a rongyot, mint régen a Balatonnál, akkor még úgy neveztem, tó, és az az undok, zöld ellenzős fiú kioktatott, hogy én nem vagyok igazi úrifiú.

Megyek anyáékhoz, két hónapja, hogy meg se kerestem, apa megint fekszik, most isiász, anya nem enged be a szobába, pedig szeretnék körülnézni, nem tudom, miért, az ötágú poliplámpára vagyok kíváncsi, hiányzik esténként és reggel, ahogy kinyitom a szemem, és a ronda, nagy szekrény is hiányzik meg az ezüstkosarak.

– Az albérlő – mondja anya – még alszik. Áttért a zöldségszakmára…

– Kicsoda?

– Ismered – anya szégyellősen lenéz a földre –, a diótörödés. Az a szegény Lelkes úr.

– Te idevetted azt a nyilast?

– Azért megszenvedett – mondja anya –, a büntetését kiállta. Különben is, jól és pontosan fizet. S legalább ismerem. Van róla információm. Kézben tarthatom.

– Nem tudnék ránézni… szegény Manusz nénit amikor elvitték…

– És amikor a Micit? Meg a szocdemest? – kérdezi támadóan anya. – Azokkal szembe tudsz nézni?

– Az más, az egészen más… – kiáltom. – Hol lehet ezt összehasonlítani módszereiben, tömegméreteiben?

– Megette a fene – mondja anya konokul – az olyan rendszert, amelyik ugyanazt csinálja, csak piti módon… Én nem védem a múltat. Nekünk igazán rossz volt a múltban is. Csak nem vagyok hajlandó az utcára tenni egy embert, mert valamikor, tíz éve is elmúlt, megtévedt… Nem ismernél rá. Rendes dolgozó… és menyasszonya is van, ha mindent akarsz tudni, egy zsidó nőt vesz el.

Felfordul a gyomrom. Nem anyára haragszom. Talán nem is a diótörödésre. És nem is arra az asszonyra, aki hozzámegy, éppen ehhez.

Hanem úgy együtt.

A Balaton. Én meg Katka.

Gyönyörű. Hatalmas, fehér vaskerítés. Külön elkerített tórész. Kastély. Én még ilyenben nem laktam soha.

– Sajnos – mondja a portás –, kedves elvtársamékat a külső pavilonban kell elhelyeznem, szezon van…

Ha egyszer megtelt.

És ez is helyes. A házacska. Ez lehetett valamikor a személyzeté. Repkénnyel futtatott ablakok, hideg-meleg víz, damaszt ágynemű, nahát, és kókuszszőnyeg a lépcsőn…

A kastély azért szebb. Belül. Mert bemenni szabad bármikor.

Katka azt mondja, ezek nem igazi funkcionáriusok. Azoknak a saját kertjükben van az úszómedence, alulról kivilágítva. Az egyik újdonsült színésznő mesélte, meghívták oda táncolni, ő csak „táncot” mond, de minden józan ember tudja, micsoda tánc az.

Elsőrangú koszt. Választék. Étlap után. Én még nem ettem vendéglőben, Katkának ezt nem kell tudni.

Minden kapható. Máj, vese, borjú. Szédületes!

Tőlünk öt kilométerre van egy másik. Az az igazi. Az igazi fejeseké. De az el van dróttal sáncolva. Állítólag azért, mert az utat javítják. És az őrség is csak úgy kószál ott véletlenül, mintha éppen halászna-vadászna.

Holnap kerítünk magunknak társaságot. Kiépítünk egy kis kört. Megvitatjuk az élet dolgait. El kell kezdeni a társaséletet.

– Ne mondd, hogy otthon varrsz, Katka… mondd, hogy diszpécser vagy egy ruhagyárban…

Nincs becsülete a maszekoknak.

Négyen ülünk az asztalnál egy idősebb házaspárral. Az asszony közlékeny.

– Sose hittem volna, hogy ilyen létezik – mondja, és a kést a szájába veszi. Katkának fel se tűnik. Én kissé megborzongok.

– A borsófőzelékbe egy kis szárnyast is főzök – folytatja a nő –, és újabban rákaptunk a feketére…

– Gyerünk – mondja a férfi kurtán, felhúzza a nőt, látom, oktatgatja, ahogy mennek kifelé.

– Ez valami nagykutya – mondja Katka. – Fordulna fel! Nem ereszkedik velünk szóba.

De azért a férfi este, mintha megbánta volna, hív engem pingpongozni. Nem tudok pingpongozni.

– De jó így együtt – nyöszörög Katka. Kinyitjuk az ablakot, valahol hársfa, az illat betölti a szobát, tökéletes a díszlet, életemben nem ettem ilyen finom vacsorát, mégsem kell Katka, illetve kell, de ez nem az, inkább bánt a hársfaillat, mintha Katka nem volna méltó ehhez az éjszakához, valami furcsa elégedetlenség, ostrom után kinyitottam az ablakot, a hold rávilágított a romokra, május volt, és én azt éreztem, hogy fiatal vagyok és élek, és még vár rám valami, valami szép és különleges, nem lehet, hogy csak ennyi…

Katka nem érdemli tőlem. Színésznek készültem, ha jön ez a furcsa, talán hazug hangulat, el tudom titkolni, azért ember az ember, hogy ne vigye át másra a kételyeit.

Gyönyörű sziklakert. Nádas. Igazán, nagyon lenyűgöző a természet. De nem tud lekötni. Nem tud lekötni Katkával.

– Nekünk nem fontos, csak az, hogy együtt vagyunk reggeltől estig – mondja Katka, mindenhez kedvet érez, ez is idegesítő, labdázna, tekézne, fürödne, napozna szüntelenül, most ott ül mellettem a nyugágyban, megy a nap lefelé, azaz, ezt úgy nevezik: naplemente.

A nap bukik egyre lejjebb, Katka simogatja a kezemet, ahogy a nyugágyból lecsüng, és én fel szeretnék ugrani, futni be a tóba, minél mélyebbre, a tóról valamikor azt hittem, hogy méz, és féltem tőle, uuutáltam, aztán ki akartam vezetni a homokra, semmi sem történik, soha, soha, miért fogja olyan makacsul a kezemet, miért olyan szép, ahogy megy lefelé a nap, én mindig azt szerettem, ha a nap szürke falra sütött, az valahogy megrendített, megmozdított bennem valamit, nem kéne mostanában ennyire tompán élnem…

Valami hang. Béka hangja. Katka már a fülemet cirógatja.

Úristen! Úristen! Én ezt a nőt nem szeretem. Ez nem az.

A nap lemegy, kuruttyolnak a békák, egy kő van előttem a homokban, valamire emlékeztet, mintha láttam volna ezt a követ, mintha átéltem volna… és ugyanolyan biztonsággal érzem, hogy nem, nem ez az, mint amilyen megrendítően bizonyos volt valamikor, a szigeten, a fénylő bokor alatt, hogy megtaláltam…

Vissza. A városba. A hercehurcás napokba. Csak nem pihenni. Nem heverni. Ez neuraszténia.

– Ugye, csodálatos volt? – kérdezi Katka, megyünk, izzadunk hazafelé a vonatban. – Örökké megmarad az emlékeinkben…

Hóhér lennék, ha szólnék.

– Örülök, hogy jól éreztétek magatokat – mondja Barnáné –, itt is sokkal egészségesebb a közszellem, a változás előbb-utóbb érezteti majd jótékony hatását.

Közben leváltották a kopaszt. Most szépen a háttérből irányítja az egészet.

– Ez a helyes út – mondja Barnáné. – Nem pedig a vita. Az csak elmérgesíti a helyzetet. Nem engedhetjük meg magunknak… „Hazánk természeti és gazdasági kincseinek kiaknázása…” Már a címe is gyanús. Mi minden rejlik ez alatt! Mi minden… Ámbár lehet, hogy igaz, elemeiben…

Jobban részt kéne vennem.

De nem ismerem ki magam. Szeretem látni világosan: mit miért? Honnan hova?

Figyelek. Ráérek figyelni. Csak nem érdekel eléggé, az a baj. Egy kicsit fásult lettem.

Pedig ezt a pozíciót fel kéne használni. Valami aránylag értelmes dologra.

Jön egy öregasszony. Szociális segélyből él. Havi kétszázhetven. Kéri, helyezzem el jegyszedőnek a Győzelem moziba. Megírom a kérést helyette. Támogatom. Mintha ismerném. Ez a minimum. Majdnem megcsókolja a kezemet. Szörnyű.

Most Barnáné megy szabadságra. Megbízott osztályvezető, így írhatom alá.

Naponta felhív, hogy mit és mit ne. Nem vagyok én pólyás politikailag, ha nem is értek mindenben egyet.

Jönnek a Közgázról. Egy elég nyegle fiú. Én sose voltam ennyire nyers. Engedély. Lemezes zenedélután. Csupa nyugati szám. Gershwin, Porgy and Bess, West Side Story. Dunajevszkij, Hacsaturján egy sem.

– Így nem lehet – mondom, hunyorítok is, hogy értsen –, nem adhatok rá pecsétet. És nem is érdemes ilyenért kockáztatni…

Elveszi a papírt, elmegy, az ajtóból visszaköszön.

– Szabadság! – Iszonyú gúny van a hangjában, azért ezek az egyetemisták nem félnek, úgy látszik, de én akkor se tehetem.

– Nagyon helyes – mondja Barnáné a telefonba –, majd én megfigyelem, szoktam esténként arra sétálni, mit írnak ki a kapura… ravaszok ám ezek, megpróbálják a törvényt kijátszani.

– Nagyon ideges vagy – mondja anya –, ha valami nem stimmel, visszajöhetsz, ugyanannyit fizetsz, mint Lelkes úr, már el is vette azt a nőt, hozzáköltözött…

Nem tudnék hazaköltözni többé. Nem ugyanaz már a szoba sem. De miért is tenném? Katka nagyon-nagyon rendes, és talán csak vaklárma volt ott a parton az az üresség.

Barnáné felfedezte a plakátot. Az egyetemisták mégiscsak hirdetik a nyugati számokat.

– Ha nem jelentjük – mondja Barnáné –, nekünk lesz bajunk. Neked, konkrétan. Ezt te intézted. Te vontad meg az engedélyt.

Ez olyan semmiség. Még soha senkit sem jelentettem, ahol lehetett, segítettem, és most ezért a hülyeségért… és éppen ebben az állásban, ahol hatalmamban lenne valami értelmeset cselekedni…

– Az egyetemi DISZ-bizottságnak jelentjük – mondja Barnáné –, azok nem olyan veszélyesek, és elhárul rólunk a felelősség.

Ha azt mondom, nem, magamra bőszítem. Pedig milyen rendes volt. Üdülést is szerzett. De azért van ereje ütni, ha nyájas is.

Katka azt mondja, valószínűleg állapotos. Még nem láttam nőt, aki ilyen rendszertelenül menstruálna, ráhagyom, ha lesz, hát lesz. Nem mintha egy gyerek hiányozna ebben a bizonytalan helyzetben.

– Négy-öt plakátot is kitettek – mondja Barnáné –, te fogalmazod meg a papírt, és aláírjuk ketten. A DISZ-bizottság megmossa a fejüket és kész.

És amellett nyegle volt az a fiú. Egyáltalán nem látszott rajta, hogy méltányolná, hogy én ülök az asztal mögött. Aki mégiscsak idősebb vagyok, s egyet-mást elértem, s nem úgy bántam vele, mint egy lélektelen bürokrata.

Csak a tényeket írjuk le szárazon. Pecsét, aláírás, nem lesz semmi bajuk. Tényleg nagyon szembetűnő az a sok plakát. S nem ilyen csip-csup esetre kell a közbelépésemet tartogatni. Nagy dolgok. Nagy dolgokon fordul meg a világ.

Katka azt mondja, biztos. Papír is van róla. A békareakció pozitív.

– Azok az esték – mondja – a Balatonnál. Még sohasem voltál olyan szenvedélyes és vigyázatlan, mint akkor.

Katka csaló emlékei.

Érdekes, hogy nem örülök a gyereknek. Nem annyira. De legalább történik valami. És elvetetni úgyse lehet, nem kockáztatjuk, az én pozíciómban.

– Ez már különben is élet – mondja Katka, nyilván a protestáns Krisztina hatása, azóta se jött fel, milyen szép lány volt, milyen hosszú hajú –, halálos vétek a csatornába kotorni egy születendő életet…

A többi bezzeg ész nélkül megszabadul. Ezt szeretem Katkában. A tisztességét. Az ártatlanságát.

Van ebben valami hihetetlen. Hogy szülnek nekem egy gyereket. Hiszen nemrég még magam is gyerek voltam, emlékszem, amikor az esküvőm közeledett, mennyire féltem, lesz-e erőm, és most apának lenni nemsokára, nagy felelősség, kenyér, a kenyeret meg kell keresni, és hol helyezzük el, talán el se fér a kiságy, nekem például volt az a kényelmes, rácsos ágyam, faragott rózsával és akárhogy is, de mégis külön szobát biztosítottak nekem, amellett nem szeretném, ha lány lenne. Imrit meghívom keresztapának, keresztanyának jöhetne a Krisztina, az a szép kis nő, de nem jöhet, mert protestáns.

Micsoda hülyeség. Hiszen a keresztelés már nem szokás. Még csak az kéne!

Különben is, addig még van idő. Márciusig, kábé, ahogy az ilyesmit ki lehet számítani. Addig még sok minden történhet.

Anya nem örül. Apa se.

– Ilyen fiatalon a nyakadba… Ahelyett, hogy élveznéd az életedet…

– Én csecsemőgondozást nem vállalok – anya leszögezi, gyorsan –, ahhoz én nem vagyok elég öreg, hogy egész napra lekössem magam a pelenkák mellé…

Majd bolondok lennénk rábízni. Mindenkire, csak rá nem. Különben is, Katka a varrás mellett igazán megszoptathatja meg minden.

Szeretném már látni, milyen lesz. Nagy, piros gyerek, a keze olyan, mint az enyém, hosszú ujjakkal, és haja is lesz, hosszú haja, talán fekete… Csak nyomorék ne legyen, szörnyű, a kép, ahogy felmerül, nyúlajak és farkastorok, a két variáció, a gyönyörű és az iszonyat, nem kell rá előre gondolni, akkor nem ér majd csalódás.

Katka jól viseli, karakán nő ez, szerencse, hogy nem ugrottam be annak a furcsa érzésnek nyáron, a Balaton-parton, amikor úgy éreztem, semmi közöm hozzá… A gyermekem anyja, és igazán alig nyafog, engem is békén hagy, nem lóg a nyakamon, nem birizgál esténként, úgy látszik, belátta, hogy ilyenkor egészségileg ártalmas, engem kimondottan zavar egy olyan nővel, aki már jól láthatóan magzatot hord a szíve alatt, különben is, talán nem is olyan fontos a nő meg a nemiség, kinőttem abból a korból, ahol központi szerepet tölt be, most már a szellem ideje következne, a tevékeny munkáé, nem kell jelentőséget tulajdonítani a nőknek, ha akad éppen, zutty, de semmi fakszni, hogy ez az vagy nem ez az, te fijjú, dobd ide a labdát… micsoda hülyeség.

Barnáné izgatott.

– Kivágták őket – mondja –, most jöttem a fegyelmi tárgyalásukról. Azt a nyegle fiatalemberedet meg a barátját. Hiába magyaráztam, hogy mi azt nem akarjuk. Hogy mi kevesebbel is megelégszünk. A professzor hajthatatlan volt. Ezek a régi profok a legrosszabbak, folyton be vannak szarva, és bizonyítanak…

Aláírtam azt a feljelentésfélét. Én indítottam el. Muszáj volt elindítanom. Ha most nem tettem volna meg, esetleg elküldtek volna innen, és nem tudnék a jövőben igazán fontos ügyekben közbelépni.

De hát ez is egy igazán fontos ügy volt végül, ahogy most látom. El kellett hagyniuk érte az egyetemet, karácsony előtt. Bár ennek semmi jelentősége, hogy karácsony előtt, de mégis.

És ott a nevem a papíron. Ezt a nevet most valahol emlegetik. Átkozzák.

– Ne vedd a szívedre – mondja Barnáné –, én elhelyezem őket, az elvtársak majd segítenek, egy botlásért nem bűnhődhetnek egész életükben… nem tehettél mást. Az állás kötelez.

– Barna elvtársnő, ne engedjük. Ne engedjünk egy ilyen határozatot. Elvégre mi diktálunk… mi tettük a panaszt…

– Meg van kötve a kezem – mondja Barnásé –, én osztályvezető vagyok egy művelődéspolitikai osztályon…

Talán el sem tudják olvasni a nevem. De ez akkor se változtat a tényen, hogy én is megtettem, amit mások velem.

Pedig semmi se vezetett. Se gyűlölet, se elv. Csak a félelem.

De mit ér a pozíció, ha nem lehet jóra felhasználni? Ha annál kötöttebb az ember, minél feljebb kerül?

Lehet, hogy véghetetlenül ostoba feltételezés, hogy az egyéni szabadság növekszik az egyéni előremenetellel?

Akkor pedig tisztességtelen arra törekedni, hogy feljebb és feljebb. Ha ez együtt jár a fokozatos önfeladással. És ha csak ábránd marad, hogy a többiekért is…

Alul maradni viszont elviselhetetlen, hiszen ott még továbbadni se lehet a nyomást.

Eddig olyan büszke voltam magamra. Arra, hogy én mindig, minden körülményben… mint Vörösmarty. „Legnagyobb cél pedig e földi létben, embernek lenni mindig, minden körülményben.”

Már azt se tudom hirtelen, hogy ez a szó, ember, nem jelent-e valami egészen ocsmányat. Valami egészen feketét.

Úristen. Csak oda vissza ne zuhanjak, ahol ostrom előtt álltam. A semmibe. Férfifejjel, az már gyógyíthatatlan. És nekem gyerekem lesz, nyilván fiam, ha összeroppanok, egy nő nem nevelheti fel, arra egy nő nem képes egyedül.

Rohadt világ. Kényszenítettek. Csapdába csaltak. Megint kaptam száz forint emelést, vigaszdíj, fütyülök rájuk, nekem családom van, illetve lesz, és abban kéne megtalálni az élet értelmét, semmit se csinálni, még talán az a legtisztességesebb, az okozza a legkevesebb bajt.

Imri nem érti.

– Most állsz le, amikor olyan szelek fújnak, hogy rendbe lehet hozni, oda lehet csapni, éppen most jössz a kételyeiddel…? Amikor a mi embereink megint megszerezték a vezetést…

Imri nem érti, hogy nekem nincsenek „embereim”. Majd ezekről is ki fog derülni.

– Nem engedjük többé – mondja Imri, alig hasonlít a régire, most már a két gribelli se látszik, valami undok szakállt növeszt, alig fogja fel, hogy apa leszek.

– Addig nem nyugszunk, amíg a tisztogatást végre nem hajtják mondja Imri –, csak nem megy egyszerre.

Tulajdonképpen szép gondolat. Csak az a kár, hogy egyik nap így, a másik nap úgy. Az újságok.

– Most már egyenesbe vagyunk – mondja Barnáné.

– Azért ez túlzás mégis – mondja két hét múlva. – Helyes, hogy egy kicsit megrendszabályozzák az írókat.

Végre érdemes olvasni. Van mit. Csak nemigen érek rá.

Szaladgálok, hogy csinálják meg a fürdőszobakályhát, a gyereknek kell majd a melegvíz, és gyerekkocsit se kapni. Végeredményben az is nagy dolog, hogy az embernek lesz egy gyereke, ha senki nem is veszi tudomásul.

Bánt, hogy Katka sóhajtozik.

– Most már végképp lezárult előttem a színipálya – mondja, ez furcsa, még ha én érezném így, hogy egy asszonnyal és gyerekkel a nyakamon még csak nem is ábrándozhatom, és a szabadságnak is fuccs végképp, mert annyira azért nem lehet senki felelőtlen, hogy otthagyjon egy asszonyt meg csecsemőt albérletben… Nem mintha ez megfordulna a fejemben, én Katkát becsülöm, bizonyos vonásaiért tisztelem is, és huszonnyolc éves korára az ember el tudja különíteni a lényegest a lényegtelentől. Csak egy nő csinál olyan nagy problémát az érzelmeiből. A férfi úrrá lesz rajta, leszámol, illetőleg arra fordul, ahol értékesebb oldalát mutatja az élet.

Csak az a baj, hogy olyan smonca az egész. Ahogy apa mondaná, aki hál’ istennek, megint kicsit összeszedte magát, én azért másképp fogom nevelni a fiamat, más légkörben, nem veszem körül hazugsággal, hogy Jézuska meg tücsök és hasonló rémisztgetések, szerencsés kölyök lesz, mert én élénken emlékszem, mit nem szerettem gyerekkoromban, ámbár azért az sem teljesen mérvadó, bizonyos szigornak meg kell lenni.

– Határozott követeléseink vannak – mondja Imri, a Kossuth Klubba jár, ő, aki nem tudott az iskolában végigvezetni egy logikai fejtegetést! – Koldust csináltak a magyarból. Elég a szöveg! Teljes jóvátételt kérünk, garanciát arra, hogy ez nem ismétlődhet meg soha…

– Te naiv gyerek – mondom neki –, te még itt tartasz? Hogy van ilyesmire garancia?

El kéne menni. Ide-oda. De Barnánétól nem lehet. Folyton kitalál valamit, hogy a „feszült helyzetet” levezesse. És nincs kedvem, amióta ez az egyetemi dolog történt. Nincs kedvem, hátha megszólalok, és ki tudja, mi lesz belőle. Mi mindenért okolnak majd megint engem, ártatlanul?

Vagy egy napon letartóztatnak mindenkit, aki egyszer is eljárt oda. Minden lehetséges. Minden.

Meg kell várni, amíg egészen tisztán lehet látni. Különben is, muszáj esténként hazamenni. Katka fél, hogy belehal. A szülésben is az a legrosszabb, hogy nem lehet előre tudni a napot. Csak ül az ember ebben a szűk kis szobában, olvasgatok, szédületes, mik derülnek ki naponta… Nem lehet tudni, mikor jön rá a fájás, és akkor futhatunk a klinikára, remélem, nem hajnalban, az a leglehetetlenebb időpont, az ember olyankor a legmorcosabb.

– Késik – mondja Katka –, talán már nem is él. Alig mozog.

Már egészen lecsúszott a hasa, folyton vakarja, csupa repedés körben, szülés után talán elmúlik, csak ne vakarózna, sajnálom szegényt, herseg a bőre, képtelen abbahagyni, nincs önuralma, aludni így nem lehet, közös heverőn. Barbár ötlet, két embert arra kényszeríteni, hogy egymás szájába szagoljon éjszaka.

– Úgy végzed a dolgod, mintha kényszerből végeznéd – mondja Barnáné –, pedig nálunk első a lelkesedés… kultúrfronton…

Mosolygok rá. Újabb tipli a fején.

Lehet, hogy meg se születik ez a gyerek.

Cédula az asztalon.

„Drágám, bementem a Vassba, imádkozz értem, nagyon félek, nagy fájdalmaim vannak, gyere utánam, muszály volt.”

A muszáj – ly-nal. Imádkozz. Érdekes.

Talán így a legjobb. Mire bemegyek, már meg is lesz. Gyönyörű az idő, kellemes a séta, most jól érzem magam, hosszú idő után, egy gyerek, azért az valami, és tulajdonképpen csoda, ha az ember belegondol, hogy miből lesz az ember, csak mindjárt odatolakszik az is, hogy mivé lesz, de ez nyilván beteges vonás, ezekben a percekben, nekünk nem kell még ezzel törődni, nagyon, nagyon fiatalok vagyunk, és a statisztikai arányszám is elenyésző, a mi korosztályunkban…

Mi lenne, ha azzal fogadnának… ha a portás megállítana. – Uram – mondaná, illetve –, drága elvtársam, készüljön fel a legrosszabbra. Szegény kicsi asszony kiszenvedett…

Ott állnék, kezemben a jácint, amit leszórnék a földre…

Én még senkit se vesztettem el, akit szerettem. Úristen. Micsoda gondolat. Szerencsétlen lennék. Nagyon-nagyon szerencsétlen, és egyedül érezném magamat, szegény, mennyit szenvedhet, ha kijön, sokkal gyengédebb leszek hozzá, úgy sincs más ebben a szar világban, csak a megértés két ember között…

Hála Istennek. Jól érzi magát. Jól van. Könnyű szülés. Mosolyog. Éhes.

A gyerek. Hát nem nyomorék. De nem is valami nagy. És a keze se az enyém.

De azért helyes. Egy kicsit idegen.

– Gyönyörű baba – mondja az orvos, ez pénzt akar, a régi szokások, ezek ellen is fel kéne lépni, bár mi közöm hozzá, én ugyan nem lépek fel többé semmi ellen és semmiért.

A fiam. Itt sír a lábunknál. Túl sokat sír. Éjjel. Hajnalban. Még nem lehet tudni, kire ütött. Az csak nagyon sokára derül ki. Ha majd értelmesebb lesz, és lehet vele foglalkozni. Akkor majd kézbe veszem az irányítását. Kíváncsi vagyok, mit örökölt tőlem. Jól esik, ahogy a fejét megpuszilom. A szaga. Szeretem a szagát. Ha napközben beszélek róla, az arcát alig látom, a pólyások egyformák. De a szagát érzem. Ez a szag: ez a fiam.

Csak gyorsabban nőne. Majd, ha már beszél, akkor kell kezdeni. Hogy kiskorától fogva okos dolgokat halljon, lásson maga körül.

Szeretem. Ha ez nem is olvad érzelgősségbe. Mindenesetre különb, mint a többi pólyás. Anya azt akarja, nevezzük Istvánnak.

Eszembe sincs. Apa kórházban van, különben se szól bele.

Ottó. Ez tetszik. Katka beleegyezik. A Zoltánról hamar lemond. A Zoltán Zolti bácsira emlékeztetne, akit csúfosan elintéztek.

– Ottó – mondja anya –, így hívták Zita királyné kisfiát, a Habsburg trónörököst… kilencszázharmincban vissza akart jönni… zárt autóban.

Oti. Otinak lehet becézni.

Vigyázni kell, hogy mindig váltogassa éjjel a feje bal- és jobb oldalát. A gépírónőnk gyereke már talán egyéves, és még mindig körtefejű.

És nem áll el a füle, mint az enyém. Sokat szenvedtem egykor emiatt, bár lehet, hogy tulajdonképpen nem is szenvedtem, egy kicsit átszíneződik a történés, a múlt, fáradt vagyok, az anya feladata, hogy a síró gyereket éjszaka megnyugtassa…

Ezen a nyáron nem lehet utazni, a gyerek miatt. Barnáné azt mondja, menjek egyedül, tropára vannak az idegeim, ez még nem önzés.

Nem megyek. A család mellett a helyem.

A főbérlők tűrik, hogy ordít a kicsi. Igaz, hogy elintéztem a fürdőkályhát, lehet fürödni, azért őrületes, hogy egy moziba nem jut el az ember, pedig most már normálisabb filmeket is beengednek, a gyerek nagy kötöttség, de egy-két évig kibírjuk…

– Nem hasonlít rád – anya fürkészve nézi –, te már a pólyában is egyéniség voltál. Nem fogadtad el a cuclit.

Ez még a grízt is szereti. Azt a vacak grízt!

– Te ilyenkor – mondta anya – már citromot kaptál és narancsot.

Citrom. Narancs. És füge. Az ízük. Mennyire nem szerettem. Istenem. Szinte elképzelhetetlen, hogy megint a kezemben tartsak, mondjuk, egy fügét.

Nem ér a szabadság így semmit. Nem élvezet egész nap, egy ilyen kicsi gyerekkel. Egy óra is elég belőle. Ránézek, puszi, látom, hogy jól van, megvan… Katkára jobb, ha nem tekintek. A kényelme olyan fontos, hogy nem hajlandó lekötni a hasát. Pedig anya figyelmeztette. Egy huszonhét éves nő, lógó hassal! És a melle se a régi, egyre duzzad. És két májfolt is megmaradt, éppen az orra és a szája között. Sohasem lehetett volna színésznő ilyen gyorsan romló külsővel. Annak a Klárinak a szentendrei iskolán is volt valaha gyereke, mégis hibátlan, rugalmas alakja maradt… és micsoda combok. És micsoda mozgás.

Még csak az kéne, hogy mint egy kamasznak, ezen járjon az eszem. Majd ha akad valami, úgyse fogom elszalasztani… Katka meg kéznél van, ha lehunyom a szemem, és a képzelőerőm működik, el lehet viselni.

Nem az a legfontosabb egy feleségben, hogy egyúttal kurva is legyen. Illetve szerető.

Imri alig akarja tudomásul venni a gyereket.

– Nyílt tárgyalást követelünk – mondja –, nem fogják suba alatt elmismásolni a disznóságaikat… és fakultatív nyelvoktatást…

Imrinek igaza van. El kéne menni közéjük. Engem is beengednének, akár a Kossuth Klubba, akár a Petőfi-körbe. Tudnék egy-két érdekes dolgot mesélni.

Csak ne írtam volna alá azt a bejelentést. És egyáltalán. Mit lehet tudni? Nemcsak provokáció-e az egész?

– Én azzal nem értek egészen egyet – mondja Barnáné –, hogy annyira hangsúlyozzák az egyezés helyett a különbözőséget. Azért az rossz vért szül, ha kijelentjük, hogy a kommunista nem jelent egyúttal magasabb erkölcsi normát is… ez egyúttal az élcsapat jelleget is tagadja. És az egyik tagadás megindítja a többit. Nem csodálnám, ha eljutnánk a Szovjetunió elleni uszításig…

Mindenki milyen okos. Mindenki milyen hevesen vitatkozik.

Figyelek. Várjuk ki a végét.

Na. Persze hogy betiltották. Megjósoltam! Kezdik elölről. Hintapalinta, aki bírja…

– Azért kell harcolni – mondja Imri, villog a szeme, a gyerek bőg, ha meglátja a szakállát –, odaütni… A parasztság nem azt várja, hogy a kisujjukat mutogassák… megszüntetni a kiskirályokat… rehabilitálni az ártatlanul kuláklistára került gazdákat… Bennem mégiscsak parasztvér folyik…

– Emlékszel – mosolyognom kell –, az iskolában hogy szégyellted… te is, meg a muterod is…

Haragszik. Látom rajta.

– Sok mindent tévesen láttunk, amit utólag korrigál az ember.

– Csak én már unom! – játszom a gyerek kövér lábával. – Lelkesedünk, mint az elemisták, aztán korrigálunk. Belevágunk a homlokegyenest ellenkezőjébe, ugyanolyan lelkesen, aztán megint korrigálunk… Honnan tudod, melyik a végleges? Az életednek melyik pillanata? Ha az egyik folyton üti a másikat…

– Cinikus vagy. Kiégtél – mondja Imri és ez az ő szájából roppant nevetséges. Emlékszem, nem is olyan régen az egyéni versenyt reklamálta, mint egyedül üdvözítőt.

Majd a döntő pillanatban, ha egészen világosan látni, mi a helyes, akkor majd előlépek. Nem pedig ezek a gyerekes hőbörgések. Gittegylet.

– A temetésre ki kell mennünk – mondja Barnáné –, vállalom a felelősséget.

Gyerekkoromban voltam utoljára temetőben. Apa ügyfelét temették, és az egyik ravatalozóban lila szájú fiú feküdt. Akkor tudtam meg, hogy a halál bármikor jöhet.

Így is, mint ezeknek. Ilyen csúfosan.

Díszőrség a katafalk mellett, feszes vigyázzban. Tömeg, óriási tömeg, pedig ez nem volt kötelező, nem rendelte el senki, micsoda gyász, de milyen néma, senki se zokog. Régen nem volt ekkora szél, ilyen borús idő, ilyen alacsony fellegek.

A zászló a koporsók felett. Hogy veri a szél. Hogy csavarodik ez a szegény zászló.

„Én, Oláh Viktor fogadom…”

Én a helyükben nem rendeztem volna meg ezt a temetést. Ezzel a díszőrséggel.

A szél csaknem szétszedi a szemfedőt.

Barnáné sír.

– Nem bírom látni ezeket – mondja, s előrebök a fejével –, elvtárs, neked megmondhatom. Nem tudok nekik megbocsátani.

Imri teljesen vad.

– Világos, nem? – üvölti.

– Persze hogy világos… de itt a puszta hőbörgés nem segít.

– Azt hiszem – mondja Barnáné –, és más elvtársak is elfoglalták ezt az álláspontot, hogy gyökeres változásokat kell követelnünk a pártvezetésben… még mielőtt a reakció megnyergeli a helyzetet…

Azt mondja, a férje is így gondolkodik. Úgy látszik, a verekedést is felfüggesztette, fontos politikai érdekből.

Nem tudom, mi ez bennem. Valami jég. Valami bizalmatlanság, hogy úgyis hiába.

A macska mindig a talpára esik.

Otinak bélhurutja van, Katka küldöz az orvoshoz, csecsemőnél veszélyes, tényleg lefogyott, én férfi vagyok, jobban tárgyalok, futkosok orvoshoz a gyerekkel, amikor talán most van itt a döntő pillanat, hogy belépjek a dologba.

– Hagyd most a gyereket – mondja Imri. – Meghozzuk a határozatokat. Holnap nagy tüntetés lesz, az egyetemi ifjúsággal.

Egyetemi ifjúság. A nevem, egy papíron. Nem cipelheti Katka a gyereket, elmúlt féléves, nehéz, mint a só.

– Kérlek – mondja apa, már otthon van, felhizlalták a kórházban –, te ne keveredj bele a politikába. Bármi lesz, rossz vége lesz. Nézz a térképre. Lehet itt ugrálni?

Apa gyávasága. Hogy undorít!

Barnáné készülődik. – Az elvtársak egy része kimegy – mondja –, ott a helyünk. Nem azonosíthatjuk magunkat azokkal a gyilkosokkal.

Ilyen gyönyörű keddi napot, október huszonharmadikán, még nem is láttam. Legalább huszonnyolc fok, le is vetem a zakómat, ráterítem a vállamra, remélem, Katka kiviszi a gyereket a térre, ez a legjobb gyógymód, nem a sárgarépa.

Mi a sorban megyünk. Oldalt is jönnek, mint a megfigyelők, sandán figyelik a sorokat, mintha csak véletlenül sétálnának arra.

Azért ez elég messze van gyalog. Kiabálni nem szeretek, valahogy nem az én stílusom, megint úgy érzem, mintha nem egyedül mennék, úgy értem, én magam, személyemben, hanem mintha alattam és felettem is menne valaki, és én mintha repülőn ülnék, amin ugyan sosem ültem, nem is fogok, magasról látom az egészet, és ez elválaszt, nem tudok úgy lelkesedni, folyton jár az eszem, várom, mikor fordul be egy sarokról egy osztag, de nem, azért ez jó, olyan gyönyörű a napfény, olyan nagy az egyetértés, ha ez igaz lenne, végre…

– Jössz tovább, a Parlamenthez? – kérdezi Barnáné, csillog a kökényszeme, éveket fiatalodott.

– Még be kell mennem Otikával a belgyógyászati rendelésre, de holnap meséld el, Barna elvtársnő…

– Mari! – mondja Barnáné. – Bánom is én. Ezentúl Mari! És győzni fog az eszme. Mert ez egy nagy eszme, Viktor. Ha egyesek le is járatták.

Integet valakinek, őszes férfi, egymásba karolnak, énekelnek valamit, eltávolodnak, úgy irigylem őket, úgy, de úgy irigylem.

Talán, ha nekem nem volna ez a kisgyerek, akivel annyi baj van, én is mentem volna. Ha szabad lennék, független. Valaminek, valami célnak azért kell lenni. Ezt, ilyen gyönyörű napfényben fokozottabban érzem.

– Már megijedtem – mondja Katka –, hogy te is belemászol…

Nem merem Otikát kivinni az utcára, majd holnap, különben is, már szilárdabb a széklete. Kinyitjuk a rádiót, Otika alszik, aranyosan tud szuszogni, én aludtam így gyerekkoromban, remélem, még nincsenek álmai, rossz álmai, simogatom az orra tövét, ilyenkor mosolyog.

Azért jó itt. Ebben a védett szobában.

Hát ez őrület! Ez semmit sem tanult. Ez tovább csinálja. A szenvtelen hangján. „Csőcselék. Fosztogatók.”

Rólam beszél… Rólunk.

Katka kikapcsolja.

– Borzasztó – mondja. – Olaj a tűzre.

Kinézünk az ablakon, valaki azt kiáltja, lőnek a Rádiónál, egy teherautó is erre jön, katonák ugrálnak ki-be.

– Aludjunk, szívem, majd reggel meglátjuk.

Lövések. Tisztán, kivehetően. Hajnal.

– Mi van? – kérdezi Katka, a gyerek nem ébred fel a lövésre.

– Majd a rádió…

– Az éjjel ellenforradalmi bandák tevékenységét számoltuk fel – mondja a rádió –, a nyugalom helyreállt, a dolgozók nyugodtan indulnak munkába, a közlekedés zavartalan…

– De hát lőnek – mondja Katka dühösen.

Megpróbálom. Csak a sarokig jutok. Fantasztikus. Férfiak. Fegyver. Tankok. Fantasztikus.

– Mit mond a rádió?

– Semmit. Operettdalokat játszik. „Klokló, Margó, Zsuzsu… A hazaszeretetnél szerelmük többet ér…”

Őrültek. A légiriadóknál is ezt játszották. Két bomba között.

Néhányan fekszenek a kövön. Ezek már halottak. Legalább betelefonálok.

– Maradjon otthon – mondja a portás –, nincs bent senki. Majd értesítést küldenek. Addig mindenki maradjon otthon készültségben.

– A legnagyobb baj az, hogy a gyereknek elfogyott az orvossága – mondja Katka.

– Ahogy egy kicsit csend lesz, kimegyek…

– Meg ne őrülj – mondja Katka –, statárium van. Nem hallod?

Ezt nem lehet kibírni, ebben a csöpp szobában egybezárva. Holnap kimegyek. Körülnézek a saját szememmel. Ez a rádió teljesen hülye. Mintha nem látnák, mi van az utcán.

Egész pontosan meg fogom állapítani, hogy mi a helyzet. Mert az zavar, hogy éppen ő mondja, hogy azonnal tegyük le a fegyvert. Aki eddig vezette az egészet.

Otika lázas. Nyöszörög. Micsoda éjszaka! Kíváncsi vagyok, reggel ki lehet-e menni.

Imri. Jön. Most ő jön hozzám. Ostromkor én mentem elsőnek. Ez a barátság.

– Viktor – mondja –, két utcával arrább vagyunk. Ha akarsz, gyere.

– Nincs fegyverem…

– Adunk! Az egész katonaság átállt.

– Nincs valami más dolog számomra?

– Te nem akarsz harcolni? – kérdezi.

– Mindenki tudja saját egyénisége határait… Számomra ez teljes képtelenség. Hogy, azt se tudom, mi történik igazában, hogy jó-e ez nekünk, és menjek lövöldözni…

– Kit értesz azon, hogy nekünk? – kérdezi Imri, és összehúzza a szemét, úgy, mint gimnazista korunkban, amikor annyira összevesztünk.

– Magyarországot! – már régen nem használtam ezt a szót, így, ilyen belső tartalommal. – Magyarországra gondolok. Félek, hogy megint kihasználnak bennünket. Hogy átejtenek.

– Ez a nemzet halála – mondja Imri és nevetséges ez a szájából, talán azért, mert én a puskát is viccesnek érzem, az ő kezében –, a fontolgatás. Ez a páholyszemlélet. Ez a sehova se tartozás.

Elmegy, hiába kiáltok utána, fáj ez nekem, hányszor vetették már a szememre, hogy nem tartozom sehova, tényleg, mintha kezdene kinőni a földből egy hegy, és én annak a csúcsán ülnék, és ez a hegy emelne egyre magasabbra, egyre magányosabb régiókba, és lemarad körülöttem mindenki, Katka, a gyerek, de hát hozzám tartoztak-e valaha is igazán, egy voltam-e velük?

Anyáékhoz is el kéne jutni, de a tankok szorosan zárnak arrafelé, nálunk még aránylag csendes, lemegyek ennivalóért, azalatt is megtud egyet s mást az ember. Óriási dolog ez, a betört kirakat, s benne tíz forint, egy letört cipősarokért, nem rabol senki, holnap megkeresem Imrit, hasznosítom magam, ahogy tudom, csak a gyerek ne legyen lázas.

Magyar himnusz. A rádióban. Hogy most végre szabad! Tegnap is ezt mondták. Hogy most végre.

Miért nem értik meg, hogy vége az uralmuknak? Miért nem? Mire jó ez a felesleges vér? Ezek az összeégett tankok? A látvány. A zsugorodott testek. Miért él bennem egy egyetemes sajnálat? Amikor ez hazug, burzsoá dolog? Miért nem tudok teljesen, fenntartás nélkül lelkesedni? Amikor fiatal gyerekek adják oda az életüket?

Nem lehet vajat szerezni, pedig Otinak kell. És az én gyomrom se bírja a zsírosat, különösen ilyenkor, ha sok az izgalom, csak ki ne újuljon, a kórházak mással vannak most elfoglalva…

Két utcával arrább. Ha odajutnék, talán tudnék Imrivel beszélni. Talán használhatnának, mint összekötőt. Fegyvert nem. És az sem tetszik, hogy mindenkit befogadnak, jobban meg kéne nézni, be ne szűrődjenek amolyan diótörödés-féle elemek…

De hát oda se lehet jutni. Folyton lőnek. Ágyúval. Ha csak a másik oldalra átszalad az ember. Legalább krumplit viszek. Kocsiról osztják. Vidék a városnak. A zsugori paraszt most így adja, önként, ingyen, még libát, kacsát is osztanak, gyerekkoromban nem szerettem a szaga miatt, és amiatt, hogy lába van, nyaka, mint az embernek…

Ez mindig hiba volt bennem. Az irtózás a vértől. Az élet kioltásától. Hiába, egyformán sajnálok minden halottat. Mit tudták ezek szegények… Micsoda szörnyű halál! Benzin.

Emlékszem, bábszínház a Ligetben. Fabódé. Előbújt az ördög, ütötték a palacsintasütővel. És én az ördögöt sajnáltam.

– Nincs igazad – Katka trancsírozza a libát –, önvédelem. Büszkék lehetünk a fiainkra.

Biztosan igaza van. És Imrinek is. De jó, hogy Otika még csecsemő!

Legalább azt tudnám, mi lesz ebből. És mit akarnak, pontosan.

A rádió. Azt mondja, most már véglegesen szabad. Amit néhány nappal azelőtt mondott, azt kényszerből cselekedte. A forradalom vezetősége is kényszer alatt állt. Október harminc, győzelem, mondják és tűzszünet.

Az utcán megcsókolnak. Szónokok. Zászlók le, zászlók fel.

Most már el kéne hinnem. Hogy kiharcoltuk. A jót, az igazat. Régen nem emlékszem ilyen diadalmámorra. Ilyen ragyogásra az emberek szemében.

Nem lehetek gyáva féreg. Hinnem kell. Ez most már a végső. Most olyan igaz, hogy nem válthat át soha.

Ezután minden másképp lesz. Minden.

Szégyellem, hogy kételkedtem. Hogy lemaradtam. Éljen, éljen a szabad, a független…

Kiáltani is tudok gátlás nélkül. Hideg a napfény, de nem fázom. Imri jól tette, én is csatlakozom, persze, tudom, van ebben valami zavaró, hogy most, amikor már győztünk és nincs kockázat…

Talán még nincs késő. Bemegyek az osztályra, a forradalmi bizottságba. Most lehetne csinálni, valóban értelmes dolgokat. Az alapokat letenni.

– Helyes – mondja Katka, ebből is látszik, hogy különb, mint a többi nő –, eredj csak, fegyver nélkül is lehet valaki forradalmár, bár mehetnék a gyerek mellől…

Megint a színészet jár az eszében.

Igen, igen, most értelmes dolgok jönnek, megtisztítjuk a gyomtól a közéletet, és ha valóban az eszme szellemében cselekszünk tovább, nem fajulhat bosszúállássá. Kishitű voltam, de ez a mámor, ezek a boldog emberek, ha Zolti bácsi élne, ő vezetné őket, érzem, tudom, és csóválná a fejét, milyen nyimnyám alak lett belőlem.

Miért nem akarnak beengedni a kapun? Tankóné őrségben és két idegen. Tankóné irattáros az Igazgatásin.

– Én itt dolgozom…

Csak bámulnak, mint a süketek.

– Ja? – mondja végül Tankóné. – Maga az, kis Oláh? Eresszék be, ez egy aránylag rendes magyar…

Nekem azt Tankóné ne szabja meg, hogy ki a rendes magyar. Tankóné, akinek Ohnet és Marlitt a kedvenc írója.

Keresem Barnánét.

– Nem jár be – mondja Tankóné. – Arra az osztályra úgyse lesz szükség, összeolvasztjuk az oktatásival…

Tankóné. Tankóné összeolvasztja!

– Hol kell jelentkezni?

– Most nincs itt semmi – mondja –, csak élelemosztás az alagsorban. A család…? Vigyen nekik egy kis borjúhúst, majd én szólok, hogy adhatnak…

Az alagsorban hosszú sor. Megyek az elejére. A gépírónőnk. A Magduska. Nagy karszalaggal.

– Helyes – kiáltja –, hogy itt vagy, polgártárs!

Valahogy vicces.

– Akarsz húst? – kérdezi. Rengeteg ennivaló, ládák, Vöröskereszt, mák, tojás, ennyit még nem is láttam egyrakáson.

– Nem ezért jöttem, hogy hordjam a szajrét, hanem azért, hogy dolgozzam…

Csodálkozik.

– Akarsz itt maradni nálam? Az elosztásnál?

Bólintok. Majd utánanézek, hogy tették ide felelős posztra Magdikát, amikor még gépelni sem tud, és határozottan emlékszem, hogy Sztálin képét tartotta márványplaketten, a gyereke képe mellett. De hát ez csak a kezdet. Amikor az árral együtt a szennyes is felkavarodik. Majd leülepszik a piszok, ezért van végre rám is szükség, ebben a fázisban, nehogy megcsúfoljuk saját céljainkat.

Baromian nehéz munka a sertéseket feltrancsírozni. És osztani, igazságosan. Hullára fárasztó. Nem hiszem, hogy csak erre lehetne engem használni. Holnap megkeresem az új elnököt. Az rendes fickó, jogász, ismerem, ült is Rákosiék idejében. Honnan tudná, hogy egyesek milyen hülyeséget beszélnek össze a kapunál?

Teli zsákot viszek haza, gyalog. Csurog rólam a veríték, Katka örül, holnap tojást hozok, legalább húszat, szegény atya valamikor régen, az is örült a húsz tojásnak, Imrit meg kéne keresni, talán haragszik, amilyen érzékeny.

Csaknem mindenki bejár. Csaknem mindenki. Csak Barnáné nem. Magdi azt mondja, valaki kiutasította.

Túl sokat beszélnek. Arról, hogy ők mit mondtak és hogyan. És mit cselekedtek egyesek. Rémtörténetek. Nem tudom, igaz-e, semmit nem lehet tudni soha…

Ha ezt a rengeteg élelmet igazságosan elosztottuk, mindennek utánanézek.

Valósággal ontja a vidék az élelmet.

Az elnök fogad. Átölel, tegez.

– Csak ezeken az első napokon legyünk túl – mondja –, aztán tisztogatást rendezünk a saját sorainkban, nevetséges, mit képzelnek egyesek…

– Tankóné is ezt mondja. Hogy nemsokára tisztogatunk.

Nevet. Palics. A jogász. Negyvenkörüli.

– Hadd beszéljen. Felhasználjuk őket a kezdet kezdetén. De hiába ácsingóznak. Itt nem lesz a kapitalizmus visszaállítva. Ezt egyetlen normális ember se akarja, ne félj. Szabad, demokratikus ország. Nemzeti szellemű szocializmus. Ennyi az egész.

Kér, hogy számoljak be mindenről, ha valami nyugtalanítana. Maradjak az elosztásnál. Magdus mindent összezavar.

– És arra is vigyáznunk kell – mondom –, hogy ne fajuljon bosszúállássá…

Sóhajt.

– Reméljük. Minden forradalomban szerepet játszik a bosszú. Tudod. Lamberg, Latour. És amikor leverik. Haynau. Aradi tizenhárom.

Valami szomorú van a levegőben. Fárasztó ez a gyaloglás. Emelgetni a zsákokat, az emberek tolonganak, jön egy ürge a fővárostól, valami Lupényi, hogy viszi az élelmet a harcoló egységnek.

– Jelenleg nincsenek harcoló egységek – mondom –, és a lakosságnak is enni kell.

– Nem játszunk egyenlősdit – mondja ez a Lupényi –, elsősorban a felkelőknek küldte a magyar falu népe.

– Erre már ráfizettünk, a megkülönböztetésekre. Ami itt van, nem adom. Nézze meg, milyen sor áll érte.

Elmegy, fenyegetően. Nevetünk. Palics megvéd minket, nincs itt semmi baj.

Palics lejön, helyesel.

– Te – mondja nekem –, majd ha rendeződnek a dolgok, feljössz mellém a titkárságra. Ugye, beszélsz nyelveket?

– Angolul… és németül, kissé.

Előveszem az angol könyvemet. Egy-két hónap alatt belejövök.

Katka örül. Dicsekszik a főbérlőnek, hogy a főbizottságba kerülök. Nem kell elkiabálni…

Integetünk egymásnak a tankokkal. Ez szép. Ez a barátság. Hogy megértették. Szegénykék. Távol a hazájuktól. Ilyen kalamajka közepén.

Katka hány. A két májfolt erős a szája fölött.

– Győszi – mondja –, ma sétálni vittem Otit. A térre. Akasztott emberek lógnak. Égő cigarettát dugtak a szájukba. És késsel megvagdosták a mellüket.

Szörnyű. Ezt nem lett volna szabad.

– Te Palics – mondom –, miért vagyunk mi is olyanok néha, mint az állat? Hát mi is átvesszük az ÁVO módszereit?

– Ki tudja megakadályozni? – kérdezi Palics. – A szélvihar tisztít, de a szemetet is felkavarja. Elég baj ez… Nálam is bújik valaki, képzeld. A Jármű párttitkára. Fél.

– Aki nem csinált semmit, aki nem felelős ártatlan embereket ért bántalomért, annak nincs mit félnie… és a többit is törvényes úton kell felelősségre vonnunk…

– Igaz – mondja Palics –, de ki az, aki soha, az elmúlt évek alatt semmit nem tett, ami másnak valahogy ártott? Erre felelj… Csak a kimondottan reakciósok. És akiket becsuktak. Ez a két réteg „ártatlan”. És még csak most jön a birkózás, csak ezután, hogy ki győz: a régi, úri világ, vagy valami, ami új?

– Mi sohasem voltunk kommunisták – mondja Katka –, ezt mindenki tudja.

– És ha igen? – kérdezem, valami dühös dac van bennem. – Az eszmét azért nem kell megtagadni. Barnáné például rendes volt, miért utasították ki?

– Azért ne hangoztasd… nem tudni, mi lesz. Sorba alakulnak a pártok. Amiket beszüntettek negyvenhétben.

Semlegesség. Szép idea. Nagyon rossz helyen fekszik ez az ország. Már szinte közhely. És nem tartozik sehova. Én se tartozom talán sehova. Nyugatnak kelet, keletnek nyugat, úrnak proli, prolinak úr.

Nagy a káosz.

– Ne félj – mondja Palics –, majd kézbevesszük. Hagyni kell, hadd szervezkedjenek, a szabadság nem árt meg egy népnek se…

Osztom a vajat. Kicsit avas, ez az én gyomromnak méreg. A néni! A kérelmével. A mozi-jegyszedői kérelmével, amit aztán elutasítottak.

Nagy darabot adok neki, fél karral átölelem.

– Tetszik rám emlékezni…? Most már nincs baj. Lesz hely a moziban a néninek is.

Néz rám, a vajat elteszi, a karomat elhárítja. Aztán mosolyog gúnyosan.

– Kedveském. Reméljük, már nem fanyalodom erre. Reméljük, visszakapom a kávéházamat. Tudniillik az enyém volt ostrom előtt az a nagy, ott a sarkon, amikor még úgy hívták, Titánia…

És jól megnéz magának, ahogy elmegy. Mintha meg akarná jegyezni az arcomat.

De hiszen én saját kezűleg írtam meg a kérését! És támogattam. Saját kezűleg azt a bejelentést is, a Közgazdaságira! Az ilyesmit iktatják. És most mindenütt selejtezik az irattárakat.

Bárki megtalálhatja. Bárki. Vagy valamelyik fiú bejelenti, hogy miattam rúgták ki az egyetemről.

„Ki az, aki senkinek se ártott?”

Éjszaka akkor se jönnek. Ezt a vezetőség nem engedi. Ez szép, tiszta ügy, nem lehet bemocskolni, megbocsátásra mindig szükség volt, túl sokan vagyunk vétkesek, akik tapsoltunk és hagytuk magunkat…

– Lázas vagy? – kérdezi Katka. – Ne mocorogj, nem tudok aludni…

Még sosem éltünk ilyen bőségesen, mint ezekben a napokban. És nem kell rémségeket képzelni. De azért nem ártana Palicstól szerezni egy írást, hogy én a forradalmi bizottság ügyeit intézem.

Palics nincs. A kislány az előszobában azt mondja, fölvitték a központba. Hogy magas szintről intézze az ügyeket.

Ezzel egyetértek. Jelenleg ez a legfontosabb, mielőtt valami zűr lesz.

A tankok se akarnak menni. Tankóné azt mondja, még többen is vannak. De ez csak rémhír. Megígérték. Hivatalosan. A rádió is bemondta.

Valakivel mégiscsak kell beszélni.

Osztjuk a baromfit. Sietni kell vele, mert kezd szagosodni, és már nincs utánpótlás. Nem értem, miért. Pedig most kéne igazán.

Egy pici, alacsony pali. Karszalag. Hatalmas puska. Apró szemek. A körme fekete. Nem tehetek róla, először a kézre nézek. Nem minden durva kéz primitív. És a köröm alatti piszok se kelti mindig az undor képzetét.

Áll az ajtóban, figyeli, ahogy dolgozunk.

– Ez így nem lesz jó – mondja határozottan –, hogy bárki kap és bármikor. Ezentúl tessék a személyi igazolványba bejegyezni. Az utolsó lapra. Hány tyúk, hány darab tojás. És kelt mint fent.

– A személyi igazolványba? – röhögök, és dühös vagyok, ez a szarjancsi, és egyáltalán, hogy mer beleszólni.

– Ez a parancsom, fiatalember! – és úgy néz rám, hogy forr a vérem. – És az én parancsomat ajánlatos lesz ebben a kerületben betartani…

– Ki ez? – kérdezem Magditól.

– Bohuska Frigyes… az új forradalmi bizottsági elnök. Nem az lett, akit Palics akart. Állítólag téged javasolt elsőnek…

– De hát ki ez? – lóg a csirke a kezemben, a tömeg morog.

– Valami asztalos. Adócsalásból szabadult – súgja Magdi –, de pszt!… mert ő az úr. Átmenetileg.

Holnap megkeresem Palicsot. Most bevezetem az igazolványokba két csirke, öt tojás, november három.

Érdekes. Úgy múltak el az évek, hogy a hónapokat sem tudtam megkülönböztetni. Most megint olyan az idő, hogy szalad, és mégis külön-külön minden nap megmarad, van valami arca, mintha ember volna, október huszonhárom, október harminc és most, november három…

Miért bántanának engem? Én nem ártottam olyan nagyot. Különben is, engem is kizártak az egyetemről. És azok is szót emelhetnek, akiket védtem. A Ládagyárban. Ha megtalálják őket. Hiszen már akkor sem köszönték meg…

Barnáné hol lehet? És anya, apa? Reggel viszek nekik, hadd örüljenek, a parasztság jóvoltából, csak tudnám, miért apadt el a forrás, lehet, hogy történt valami, amiről itt senki sem tud?

Képzelem, hogy félhettek. Apa, anya. De én nem felejtettem el őket. Azért igazuk volt a maguk maradi módján, sok mindenben.

Dörömbölök. Anya nem nyit ajtót. Mitől fél? A szocdemes itthon van. Na ugye, hogy nem mindenkit nyírt ki az ÁVO?

– Ki fogja nyitni – mondja csendesen. – Csak türelem. Még nagyon friss a seb.

Bámulok rá.

– Nem tudja? A papát golyó érte. Még huszonkilencedikén. A csarnokba ment, hogy tejet hozzon a mamának. Később találták meg, nem biztos, hogy golyó, lehet, hogy repesz, oda temették a térre.

Anya kinyitja.

– Senkim sincs – mondja. – Elhalt az én támaszom. És fekete ruhám sincs. Csak ez a bordó szvetter.

Most fáj. Nagyon fáj, hogy nem jöttem előbb. Apa. Golyó. Olyan valószínűtlen. De inkább anyát sajnálom, egészen öreg, Manusz nénire hasonlít, el fog ő is pusztulni hamarosan, sohasem tudott a saját lábán megállni, persze, rám számíthat, én majd támogatom, de ide nem költözhetünk, nem bírják egymást Katkával, és két nő egy fedél alatt, maga a pokol.

Kimegyünk a térre. Gyertyák, gyertyák. Sírok, még a homokozóban is.

Valahol itt állt egy lány, és azt kiáltotta összetett kézzel: te fijjú, dobd ide a labdát… Vagy az egy másik tér volt?…

Papírgirland. Piros, fehér, zöld, a sírok felett. Apa fekszik középen.

„MEGTETTÜK, AMIT A HAZA KÍVÁNT!”

A saját halottam. Az első.

– Szép, ugye? – kérdezi anya. – Ki tudja, hátha tényleg ellenállt? És úgy érte a golyó… hiszen ő mindig olyan lánglelkű volt…

Majd úgyis elviszik a köztemetőbe. Ha végképp helyreáll a rend.

– Ezentúl gyakrabban jövök – mondom anyának… Végül is karakán öregúr volt, dolgozott az utolsó percig, az ország csak a nyomort juttatta neki, mindig.

– Részvétem – mondja Katka.

– Ne mondj semmit. Úgysem szívelted soha.

Katka sír. De legalább kiszakad belőlem a keserűség. Nem törődtem velük, amióta megnősültem. Mert mindig megakadályoztak, visszatartottak…

Katka zokog, a gyerek is bőg.

– Győszi, tudod, hogy ez nem igaz. Tudod.

– Persze hogy tudom – folyik a könnyem, micsoda nevetséges szituáció –, csak olyan rohadtak vagyunk mind, ez az egész emberiség, aztán ez a vége, bele, mint egy kutyát a gödörbe…

– Azért ez most szent dolog – mondja Katka, simogat, elfelejtette, hogy bántottam –, és te is benne vagy. A te hited, a munkád… Holnapra minden kitisztul. Meglátod. És szép halál volt, Győszi.

Elalszom. Katka mellén.

„MEGTETTÜK, AMIT A HAZA KÍVÁNT!”

Sokkal erősebbnek érzem magam. Sokkal. Majd ma intézkedem.

Üres a raktár. Magdi ül az üres rekeszeken.

– Nincs újabb szállítmány – mondja –, jobb lesz, ha mi is hazapucolunk. Nem tetszik nekem ez a Bohuska. De a tankok se tetszenek. Pont ide néz a csövük.

– Az apámat is lelőtték. – Bár nem hazudok, érzem, hogy a mondat mégis más irányba szalad.

– Tényleg? – suttogja Magdus. – Ilyen klassz papád volt? Hogy még fegyvert fogott?

Bólogatok. Legalább halálában vegye körül némi tisztesség.

Holnap Imrit is megkeresem, és mindazokat, akik világosan látnak. Majd a következő napokban eldől, hogy méltó-e ez az ország a felnőtt létre? Hogy van-e annyi szellemi erőnk, hogy mindenféle látványos kísértésnek ellenálljunk, hogy megfékezzük az állandóan ki-kibuggyanó csatornák vizét, hogy kiválasszuk a vezetőinket, hogy elkülönítsük az ocsút a búzától…

Érdekes. Milyen szabatosan fogalmazok. Ez az igazi gondolat. És a többi, ami csak úgy át- meg áthullámzik rajtam, talán nem is az, csak töredék, ösztöneim meghosszabbítása, átmenet a fecsegés és csend között, sokkal kevesebb a valódi gondolat az agyunkban, semmint hinnénk, most már megint kezd elsötétedni, egyszerűen kimerülök, fáraszt, valami visszanyom, kényszerít, hogy arra gondoljak, pedig ez nem is gondolat, hogy Katka megsütötte a kacsát vacsorára.

Isteni. Ropogós. A főbérlőék is azt eszik, akiknek az a szép, hosszú hajú protestáns lányuk van, a Krisztina, vidéken.

És talán apának a legjobb. Kár, hogy nem tudom felidézni az utolsó pillanatot, amikor még élve láttam. Vagy az utolsó szavát. Ugyanolyan hiábavaló igyekezet, mint amikor gyermekkoromban el akartam csípni a határt. Az időhatárt álom és ébrenlét között.

Talán ezek a legfontosabbak, amik így lassan elmerülnek az életemben. De amikor olyan nagy a nyüzsgés! Olyan nagy a zűrzavar!

Ágyú. Kinyitom a szemem. A kislámpa mozog.

Katka kattantja a rádiót.

Kétségbeesett férfihang.

Segítség? Kitől?

Most kéne felkelni, fegyvert szerezni és beállni. Élelem van itthon, szerencsére.

– Ezt nem engedik. Ezt nem fogják hagyni – mondja makacsul Katka.

Ez most már komoly. Törnek az ablakok.

Behúzódunk a fürdőszobába. Katka ott főz, villanyrezsón.

Megint megy Otika hasa. A láza harminchét nyolc. A gyomrom is görcsöl kissé.

– Vége – mondom Katkának –, hidd el nekem.

Kinézek az ablakon.

Még robognak a mentőkocsik. De már fegyverrel körüllövik a villamossági szaküzlet lakatját. És tolakodnak az emberek. A szünetben, amikor másfele néz az ágyúcső, tépik egymást és viszik a vasalókat. Tekeregnek a villanydrótok.

– Vége – mondom Katkának –, most van vége. Ezzel. Már mindenki érzi.

Csend. Nagy csend. Már nincs bennem felháborodás.

Mi lesz most? A röpiratok teljes amnesztiát ígérnek. És hogy nem ért véget. Csak átalakult.

Tudják rólam, hogy segítettem az elosztásnál. És szerettem Palicsot.

Imri. Mi van Imrivel?

Halotti csönd. Már nincs ágyúzás. Feladták az utolsók is. Elvonulhattak, szabadon. Állítólag.

– Kezicsókolom… meg se tetszik ismerni?

– Te vagy az? Ön az? – kérdezi Imri mamája, frufru lóg a homlokára. – Nincs Imri… nincs a mi Imrink… tegnapelőtt elment. Csak reménykedhetünk, hogy még átcsúszott…

– Imri is elment? – nézem az alkovot, mintha először látnám. – Átment…? És nekem nem szólt? Nekem nem üzent…?

– Jaj – mondja Imri anyja méltósággal –, sok mindenkinek nem szólt, sok mindenkitől nem tudott elbúcsúzni, csak a legszűkebb baráti körétől éppen…

Romok. Itt talán sose lesz újra élet. Égnek az újságok. Az emberek hallgatnak.

Igen. Vannak, akik felpakoltak, és egyszerűen elmentek. De Imri is?

„Csak a legszűkebb baráti körétől tudott elbúcsúzni…”

Ez megint valami iszonyatos tévedés. Hiszen nem volt más barátja. Én úgy tudtam, hogy én vagyok az egyetlen. Gyerekkorunk óta. Jóban-rosszban.

Jobban fáj, mint apa halála. A fiatalságunk, az emlékek… A barátság több, mint a szerelem, a szerelem mégiscsak múló testi vonzalom, de a barátság két férfi közt nagyon komoly, legalábbis azt hittem eddig, hogy legalább ez van, ez nem mulandó, nincs alávetve a folyamatos jelen időnek, az átértékelésnek…

Talán majd ír. És megmagyarázza.

– Jelentkezz – mondja Katka –, nincs mit tenni, eredj be, rád nem vonatkozik a sztrájk…

Persze. Én csak egy nyavalyás hivatalnok vagyok. Aki megy. A pénzéért.

Senki se tesz szemrehányást. Úgy köszön mindenki, mintha tegnap váltunk volna el… Miért nem szólunk? Miért kerüli mindenki a másik tekintetét?

Hiszen nincs bűnünk. Ha tévedtünk is egy s másban… Jót akartunk, tisztát, szépet…

Magduska türelmetlen.

– Hol voltál, elvtárs? Újra jött áru. Egyelőre a közellátás a legfontosabb, nem játszunk addig kultúrosdit…

Mintha mi sem történt volna. Csak kicserélődtek a fegyveresek. És az árut pénzért kell adni. Mi is fizetünk érte. A paraszt semmit sem ad ingyen. Már.

– Úgy mérd meg – mondja Magdus –, hogy egy-két deka lemaradjon… mi is élünk valamiből.

Talán mégis kereskedőnek kellett volna mennem. Ez jó, ebben a helyzetben, a semleges mérleg mellett!

– Hol van Barnáné? – kérdezem Magdust.

– Nem jön vissza… tegnap egy percre benézett, lefogyott, jól áll neki, de azt mondja, elege van a politikából, elválik a vadállat férjétől, visszamegy a gép mellé, őt megsértették emberi méltóságában, neki nem kell az ágyúkkal visszaállított hatalom…

Kemény kis asszony. Becsülöm.

És azokat is, akiket akkor nem láttam. Akik akkor nem jöttek. Akik nyíltan távolmaradtak. És nem játszottak forradalmat.

Legyünk objektívek. Azoknak joguk van, talán még a bosszúra is. Ha ártatlanul sértették meg őket.

Nincs olyan nagy változás. Hagynak. Bizonyos dolgokat hagynak.

Még Tankónét is.

És sztrájkolni is mernek.

Ragasztgatni.

A rádió azt mondja, újra szabad. Most szabad csak igazán.

Négykor már haza. Öttől kijárási tilalom.

Tulajdonképpen érdekes ez a zűrzavar. Az ENSZ? Édes Istenem… Röhej! Ez a köpésnyi ország…

Talán ezt kéne végképp megérteni: aki okos, igyekszik alkalmazkodni, fennmaradni, várni…

Ez a fontos, hogy senkit nem bántanak, csak a főbűnösöket, a mai újság szerint.

Január egytől újjászervezik az osztályt. Úgy hírlik. Talán engem kérnék fel a vezetésre, de én nem vállalom. Ha sok mindennel nem is értettem egyet, ami a vége felé történt, azért megtagadni képtelen lennék.

Se karácsony, se szilveszter.

Viszont Otika gyönyörűen fejlődik. Papapapapap… ezt mondja. Elsőnek az én nevemet. Nem is tudom, mikor állt fel az ágyában, de már áll. És milyen peckesen! Többet fogok vele törődni, igen. Ahogy végképp tisztázódik a helyzet, kialakulnak az erőviszonyok, résen kell lennünk, menteni, ami menthető…

Lupényi. Így hívják az új osztályvezetőt.

Ez az a Lupényi! Aki el akarta vinni az élelmet a felkelő csapatoknak. Akkor talán nem akar rosszat. Ha abban túlzott is.

– Örülök – mondom –, hogy itt látom. Emlékszik…?

Néz rám. Aztán némán rázza a kezem.

Érdekes, hogy nem jelentette senki. Igaz, olyan zűr volt akkor.

Úgy sincs semmi érdemleges munka. Kultúra, amikor állnak a gépek! Ülök az asztalnál.

Imri fog írni. Egészen biztosan.

Talán nekem is el kellett volna mennem? Gyerekkel? De különben is. Nem tudok innen elmenni. Nem frázis. Extra Hungariam non est vita.

De hiszen ez irredenta szöveg. Vagy attól függ, hogyan értelmezem. Van élet, de nem nekem. Ide születtem, itt kell betölteni a sorsomat, a sorsomat, amit nem értek világosan, pedig már közelebb vagyok a harminchoz… az nem lehet, hogy teljesen hamis lett volna, amit gyerekkoromban éreztem, hogy van bennem valami, ha nem is színészet, de valami. Talán tanulnom kéne. Az egyetem. Igen. Nem a politika. Hanem saját magam. Az egyéniségem fejlesztése… öntökéletesítés…

Esténként lehetne tanulni. Úgyis olyan hosszúak az esték. Ámbár egyszer csak vége lesz a kijárási tilalomnak. De én akkor sem mehetek sehova. Nem kezdhetek semmibe, gyerekem van, feleségem, özvegy anyámat támogatom, alig marad…

Lupényi nagyon rendes. Néhányat elküldtek, „minőségi csere”, Tankónét is, Magdit nem, a lakásosztályon gépíró. Lupényi azt mondja, az én nevem is felmerült, mert azzal dicsekedtem, hogy az apám hősi halott.

– Nem baj – mondja Lupényi –, nagyon sok jó szándékú ember harcolt az imperialistáktól megtévesztve, én nem ítélem el. Magát nem engedem bántani.

Palics. Palics nem jött vissza a jogászi székbe. Magdi, aki úgy tesz, mintha nem pletykált volna semmit, azt suttogja, internálták Palicsot Kistarcsára.

– Megígérték, hogy senkinek sem lesz bántódása, aki önként… mondja Katka. – Ne ugorj be, Győszi… annyi minden hírlik… miért most kezdenék… csaknem fél évvel utána?

– Én azért fenntartanám a sztrájkjogot – mondja Lupényi, kettesben vagyunk, kezd megint sütni a nap, semmi dolgunk, semmi kultúrélet, de a fizetést azért megadják. – Ez az egyetlen, amiben nem értek egyet…

– Lupényi elvtárs – mondom neki, megpróbálom. – Szeretnék az egyetemre bejutni. Estire vagy levelezőre. Akkor utána beülhetnék egy könyvtárba. Gyerekkorom óta bolondja vagyok a könyveknek. És mégiscsak az az igazi, könyvet adni a nép kezébe…

– Jó – mondja –, elintézem. Aláírom az űrlapot. Javaslom. Ez a munkakör úgyis egyetemhez kötött. Most már nem olyan világ lesz, hogy a primitív, tanulatlan ember jut előnybe… Elképzelhetetlen, hogy egy ilyen állásban olyan nő díszelgett, aki még csak akkor végezte a gimnáziumot…

Barnáné. Szegény Barnáné. Meg kéne látogatni. Egyszer.

– Azért nem lehet általánosítani… nem a diploma teszi a műveltséget. Barnánénak megvolt a természetes esze. És most is azt csinálta, amit a becsülete diktált.

Lupényi hümmög.

– Feltétlenül elintézzük azt az egyetemet… engem nem érdekel, mit fecsegnek magáról, hogy az ellenforradalom alatt…

Elfoglalom magam. És nemcsak úgy felszínesen. Komolyan belemélyedek majd, még sok mindent nem tudok, hiába a természetes intelligencia, sokat felejtettem, és talán nem is tanítottak minket azokban a háborús időkben, rendesen, az én fiam, az már más oktatást kap, ott leszek én, aki foglalkozom vele, rendszeresen, ha nyiladozik az értelme, nem úgy, mint szegény apa, aki csak az üzleti ügyei után szaladt.

Imri nem ír. Pedig van, aki már kapott levelet. Szörnyű ebben a szűk szobában. Sokan itthagyták a lakásukat. Akinek esze volt, beköltözött.

– Lépjél fel – mondja Katka –, te nem csináltál semmit… adjanak egy lakást.

Magdi azt mondja, beszéljek a lakásosztály főnökével, új fiú, majdnem agyonlőtték a szomszéd kerületben, azért jött ide, mert itt senki se ismeri.

Alig merek bemenni, ilyen közlés után.

Nagyon nyájas arcú. És nyakkendőt visel. Leültet.

– Kultúrvonal? – kérdezi. – Az szép. Nem ez a lakásmizéria… Lakást akar, ugye?

– Igen… de nincs belőve az albérletem, és semmiféle érdemem sincs…

– Lakni érdem nélkül is kell. Hallom, gyereke is van… Maga kommunista? – kérdezi hirtelen.

– Nem. – Furcsa, most mondom ezt ki először, pedig sokáig azt hittem, az vagyok és most éppen a legrosszabb, hogy ez jön ki a számon. – Azt hiszem, nem vagyok az.

– Kap lakást – mondja. – És legyen mindig ilyen őszinte. Mi meggyőzzük, nem pedig kényszerítjük az embereket. Ezentúl. Én például, látja, sok marhaságot csináltam. Nem csoda, hogy úgy felbőszültek. Nem csoda, azt mondom ma már. De újra kezdjük. Érti? Újra. Ne veszítse el a bizalmát.

Hasonlít Zolti bácsira. Egy kicsit meghatódom, és egy kicsit sajnálom is. Fiatalabb nálam.

Én ezután se vagyok hajlandó alakoskodni. Ha kimondhatom, amit akarok, mindjárt könnyebben veszem a levegőt.

– Délután párttaggyűlésen vagyok – mondja Lupényi –, ha keresnek.

– Párttaggyűlésen? De hiszen…

Áll az ajtóban. Keze a kilincsen. Nem néz rám.

– Akar valamit mondani? – kérdezi.

– Csak csodálkozom. Hiszen éppen ön mondta, még két hete is, éppen ön…

– Mit mondtam én? – kérdezi, a keze még mindig a kilincsen.

Annyi mindent mondott. Úgysem tudnám idézni. És azt se tudnám megmagyarázni, hogy ez kettős gyalázat. Gyalázat a halott ügyre, és gyalázat egy újjászülető szervezetre.

– Vegye tudomásul – kiáltja –, hogy én soha nem mondtam semmit! Én mindig hittem az eszmében. Mindig. És mindig azért voltam jelen mindenütt, hogy mérsékeljem… rosszindulat kell hozzá, igazi rosszindulat, hogy valaki ezt így ellenem fordítsa… és erről fecsegjen.

Kimegy, bevágja az ajtót. Én csak barátilag, őszintén, mert nem értem, ilyen rövid idő alatt hogyan lehet megváltozni? Én hiszek a változásban, én is annyit alakultam, amíg az lettem, ami jelenleg, nem is tudom, micsoda, életművész, aki fenn tudja tartani magát ennyi kavargás közt, aránylag gerincesen, mert mégiscsak az egyéniség viszi előre a haladást, az egyéniség értékei. Igen, változás van. De Lupényi egyik napról a másikra, ilyen nincs. Ha pedig hazudik, minek veszik be? Odajutnak, mint eddig. Az ilyenekkel.

A változásból is elég. Most, hogy már a harmincadik évembe lépek, megállapodhatok. Anélkül, hogy keserű lennék. Kell valami bölcs, humánus életfilozófia, ami felül áll a szakadatlan változáson. A szakadatlan korrekción. A tudás, az mégis egzakt dolog… A könyvek. Szeretem a friss könyvek szagát, a nyers nyomdaszagot…

Anya azt mondja, nem tud megélni abból, amit adok. Munka után néz. És még el is hiszi! Hiszen szegény apa is abba rokkant bele, hogy olyat vállalt, ami meghaladta a képességeit.

S az lehetetlen, hogy én mindig csak egy vacak előadóságig jutottam azért, mert hülye idealizmusomban mindig elfelejtkeztem magamról, arról, hogy az embernek elsősorban mégiscsak a saját életét kell építenie, mire felébredünk, vége, vonulunk a föld alá, és onnan aztán édesmindegy, miben hittünk, miért lelkesedtünk, legalább addig éljen az ember jól, amíg aránylag fiatal és aránylag egészséges.

Azt hiszem, erről az események mindenkit világosan meggyőztek. Hogy nincs más út. Önmagunkban kell kiépítenünk személy szerint mindenkinek egy értékes, szabad világot. Vigyázni, hogy ne taposhassanak bele többé, és tüskés kerítéssel körülvenni, hogy bele ne láthasson senki.

Kamaszkoromban persze primitív és végletes keserűséggel már megfordult valami hasonló a fejemben. Úgy látszik, visszatér az ember az igazsághoz, magasabb fokon.

Ez a pofa tényleg elintézte! Lakáskiutalás, hivatalos papíron. Szalma utca. Ez Buda. Finom, úri kerület. Vagyis zöldövezet. Egyszoba-hall, balkon.

Valamikor szerettem volna egy szobácskát, ami csak az enyém, és ha kinyújtom a kezem, minden ott van, élelem, ital, mozi gombnyomásra… amikor anya nem engedte meg, hogy aszalt szilvából és drótból kisbútorokat csináljak.

Katka úgy néz rám, mint az Istenre.

– Ezt senki nem tudta volna megszerezni, ehhez ez kell… a te legendás szerencséd.

A nők varratnak, mint az őrültek. Rájöttek, hogy azért mégiscsak a férfiaknak akarnak tetszeni elsősorban.

– Havi hármat össze tudok dobni – mondja Katka –, ha este is dolgozom… Oti már nagy, nem kell szüntelenül dajkálni. Berendezzük. Ízlésesen, finoman…

Be kell költözni, amíg meg nem gondolják. Lupényi ferde szemmel néz rám.

– Közeledik május elseje – mondja. – Hol a térzene, az utcabál?

Nincs pofám az üzemekbe kimenni. És dumálni. Ez még nem az utcabálok ideje. Nem a térzenéé.

– Legalább próbáljuk meg a lottót – mondja Katka –, ha már az állam engedélyezte… a te legendás szerencséddel.

Pénz kell. De gyorsan. Nem mehetünk az új lakásba egy dívánnyal. Szuchyék ócskaságaival. Szuchy Krisztina, milyen különös név! Talán ha anya odaadná az egyik szoba bútorát, azt a nagy szekrényt, az ezüstkosarakat… micsoda bolondság. Az csak limlom. Különben is anyának telebeszélték a fejét, hogy helyes, menjen dolgozni, keresik a munkaerőt, aki mer az nyer, csak tíz évet kell lenyomni, lesz nyugdíj satöbbi.

– És egészen más, talán – mondja anya, rendbehozatta a haját, lakk van a körmén –, ha az ember kiszakad ebből a szűk körből. Miért kell nekem egész életemet a háztartásban leélni? Szegény apád nem akart engedni, de most már más a helyzet… szabad vagyok… manapság nem kor a hatvan év… nem kor… torna, gyógymasszázs…

Jönnek már az engedélyekért! Barátaim, kedves magyarok, honpolgárok, majális nélkül, bohóckodás nélkül nem élet az élet…

– Így nem megy – mondja Lupényi –, ilyen unott képpel csinálni egy kulturális munkát… a tudatformálás elsőrendű kötelességünk…

Arra nincs parancs, hogy milyen pofát vágok. Az az idő elmúlt, véglegesen. Már nem vájkálhatnak az érzelmeinkben…

Katka célozgat. Nincs rendjén, hogy csak ő ügyeskedik. Most pláne, hogy aránylag sokan kimentek, és itt meg annyi minden újat szerveznek, szövetkezések, irodák, igazán kaphatnék valamit az állásom mellé, ami hoz is a konyhára.

Nincs jobb, mint vásárolni, akinek van miből, válogatni, ebben az eleven nyüzsgésben, vajon lesz-e egyszer annyi pénzem, hogy csak bemegyek egy áruházba, és kiválasztom, ami kell?

Ha azt a garnitúrát meg tudnánk venni, amit a körúton láttam, és a hallba egy tükrösszekrényt, modernet természetesen! És Otika kinövi az ágyat, gyermekheverő, „hencser”, az most a divat, nagyon erős ez az Otika, elmúlt egyéves, és már jár, szépen jár, nem is fogózik, mikor is kezdett el járni?

Most már jobban oda kell figyelnem rá, napi fél órácska is elég, és el tudom ültetni benne, amit akarok, ne kelljen neki is annyit bukdácsolnia, csalódnia.

Engedély? Kérem! Nyugati szám? Kérem! Már nem félünk a nyugattól. Mi a magyarokra vigyázunk. Egyes nevekre. Hogy azok elő ne forduljanak a műsorban véletlenül. Akkor inkább már a bohóctréfák. A Vadnai. A Hacsek. A Sajó.

Szimpatikus fiatalember nyakkendőben, széles karimájú kalappal.

– Elvtársam – mondja –, kitűnő ötlet. Saját bábcsoportot alakítottunk néhányan, fiatal, haladó művészek, engedéllyel, tessék…

Mutatja a Filharmónia papírját.

– Iskoláskorú gyermekek részére nevelő célzatú bábelőadások, nem kérünk semmit, csak a helyiséget és a szervezést, a bevétel felét, a másik fele a szervezőé, aki jelen esetben a kedves elvtárs lenne…

Nem rossz. A műsor emeli a statisztikát. A fiúk keresnek egy kicsit. A gyerekek szórakoznak. És nekem is megvan a mellékesem.

– Még meg kell beszélnem…

– Rendben – mondja Lupényi, kis töprengés után –, legálisnak látszik. Szervezze be a kerületi iskolákat.

Gyerekenként öt forint. Az annyi mint egy iskolában, háromszázas átlaggal számolva, ezerötszáz. A fele illet meg, hétszázötven… Van húsz iskola. Tizenötezer. Még a tanítás befejezése előtt le kell bonyolítani, egymás után következő napokon.

– Igazgató elvtárs, ez művelődéspolitikai érdek… természetesen az oktatási osztály is…

Rendes azért ez a Lupényi, hogy engedélyezte. Azt hittem, bele fog kötni.

A bábos fel van dobva.

– Óriási! – kiáltozza. – Elvtársam, nem csalódnak… a gyerekek tombolni fognak… friss, új szellem a bábjátszásban… szatirikus elemek…

Költözünk. Szuchyék kiállnak az ajtóba, áhítatos arcot vágnak. Katka sír. Nézi a megürült kis szobát. A lécpadlót.

– Olyan boldog voltam itt… olyan boldogok voltunk…

Állati ez a szentimentalizmus. Ahelyett hogy örülne, hogy megszabadultunk a nyomortól! Csempe van körbe, és meleg vizes bojler, a szomszédot kell behívni, hogy megmutassa, hogyan kell kezelni, én ezt szégyellem, Katka nem, neki nincsenek gátlásai, hamarosan berendezkedünk, inkább reprezentatív jellege legyen a bútornak, semmint célszerű, a varrógépet el lehet süllyeszteni a gardrób-szekrényben, ha dolgozni akar rajta, Katka kinyitja, és ha jön valaki, egyszerűen becsukja…

– Itt talán többet törődsz velem és Otikával – mondja Katka, kiállunk az erkélyre, alattunk fák vannak, a távolban hegyek, május, jó levegő, jobban szeretnék egyedül állni ezen az erkélyen, már megint tele lett a zakóm férccel.

Viszont Otika tényleg aranyos, foga is van már.

A bábosok nagyszerűen működnek. A víz is csorog róluk. Egyedül cipelik a paravánt, illetve hárman. Villámgyorsan kapkodják le egymás kezéről a bábukat, nyolc-tíz szerepet játszanak, utánozzák a hangokat, a gyerekek nevetnek, így nem kell a pénzt csak háromfelé osztani, szegények, megértem, nem kaptak szerződést, szavaltak valamit még októberben.

Mindegyik előadásra elmegyek, nem szeretném, ha a jegyekkel átejtenének, ezt apától megtanultam, az üzlet az üzlet, nyitva tartom a szemem.

– Tizennyolc előadás – mondja Lupényi –, én nem is gondoltam, hogy ez ennyire rúg… én csak egyet-kettőt elvileg…

Irigy. Pedig van neki éppen elég, még a háború előttről, Sasadon egy hatalmas őszibarackos, Magdi pletykálja, amióta még rosszabb helyre került, az Iktatóba, hivatalsegédnek.

Tizenkétezer-hatszázharminc. Rengeteg forintos, rollnikban. Katka számol. Ég az arca az örömtől, ilyenkor nem látszik a májfolt.

Piros csőbútort akar. Irtózatos ízlés. Csőbútor. A fotel, az legyen fotel. Kényelmes, öblös, mint annál a tanársegédnél. Ha felvesznek az egyetemre, egy nagyobb íróasztal is kell, ahol tanulok majd, a gyerek kint a hallban, a varrógép is, a környezet döntő hatású, eleget éltünk egy odúban.

– Az utolsó kettőt nem engedélyezem! – mondja Lupényi.

Fújhatja az engedélyét most már. Azért ez semmihez sem hasonlítható, ahogy besüt a nap, a bútorokra süt, rézkarcot is veszek, reprodukciót nem szabad, az primitív, és lemezjátszónk is lesz, ezután a zenével is kéne törődni, egy-két dallam, ami a fülembe ragadt, meg a zeneszerzők adatai, felsorolások, de a zene lényege mégiscsak csodálatos, mindenki megérti, a legtisztább művészet, a legbarátibb, leginkább figyelmeztet minket arra, hogy összekapcsolja az emberi életet valami szóval meg nem nevezhető szubsztancia…

Sehova se megyünk ezen a nyáron. Ülök az erkélyen. Otika szuszog a szőnyegen mellettem. Katka futkos, viszi a ruhákat próbálni.

Ha nem lehet elkerülni, és idejönnek, bezárjuk a hallajtót, nem viselném el, ahogy hajlong körülöttük, pláne van köztük egy-két középszerű színésznőféle, ezektől óvjon az ég. Inkább Katka menjen, legalább egy kicsit kiszakad a világba.

Jó, ha nincs itthon. Ilyenkor egészen úgy érzem, hogy csak az enyém itt minden. Végeredményben én kaptam a kiutalást, nem vagyok elveszett ember, anyámat is támogatom és jövőre az egyetem… Csak sikerüljön. Csak bejussak. Csak a fülükbe ne jusson. De hiszen nem csináltam semmit!

Imri lakása se volt ilyen szép. Imri. Egy barát hogy lehetett ilyen aljas? Többé senkinek sem engedem, hogy ennyire a közelembe férkőzzön. Nincs barátság. Mint ahogy szerelem sincs. Csak álomban, hosszú hajú nőkkel…

Az szép lány volt. Katka protestáns barátnője. A Krisztina.

– Te, Katka, mi van azzal a Krisztinával?

– Mit tudom én… – Katka vállat von.

– Nem szép tőled… Amíg szükség volt rá, megtaláltad… bizonyos dolgokban nagyon önző vagy.

– Arról ne beszéljünk – mondja Katka –, hogy ki az önző… ki tiporja le a másik legelemibb vágyait…

Még az hiányzik, hogy veszekedni kezdjen. Eddig olyan szépen tudott hallgatni.

– Kérlek – hogy elejét vegyem, energikusan kell fellépnem. – Ha nem tetszik, le is út, fel is út…

Elkapja mellőlem a gyereket. Zokog a hallban.

– Nekem is van életem! Nekem is vannak vágyaim!

Nem értem, mi baja. Nem értem. Én igazán ragaszkodom hozzá.

Az egyetem. A diploma. A diploma minden rendszerben diploma. Már apa is megmondta. Az értékes emberek mind diplomát szereznek, valahogy másképp néznek arra, akinek megvan, mint akinek nincs.

Kétoldalt könyvespolcot szereltetek az íróasztalomhoz, néhány festményt is lehetne olcsón venni, disszidált vagyonból, de én távol vagyok a tűztől, vagy esetleg Agárdon telket, anya mennyire szeretett volna, emlékszem, a víkendtelepen, bár én nem szeretek a szabadban ülni egész idő alatt, lételemem a mozgás, a tevékenység… Az sem természetes, hogy harmincéves koromra alig érdekel a nemiség. Illetve Katka. Persze, ez a kettő két teljesen különböző dolog, csak Katkánál olvad egybe, valamikor szerettem a lihegését, most idegesít, és ahogy lenézek az arcára, esküszöm, bajsza van, Ilinek ott a pincében sokkal szebb melle volt, szép, barna udvarral a bimbó körül, a tanítólányét Szentendrén nem láttam, sötét volt a parton, Klárié nem volt gusztusos, vagyis akkor nem volt az, túl finnyás voltam, idealista, és az olyanokba, mint Edina, bele kéne rúgni, az a Szüzike meg öngyilkos lett, bár ezt csak Imri mondta, nem biztos, hogy igaz, Imri jellemtelen volt, elment; nincs barátság, nincs szerelem, bár legalább egyszer lettem volna szerelmes, minden férfi úgy ábrándul ki, hogy egyszer beleesik, mert Katka, szegény, nem volt az, pedig egyszer valamit mintha éreztem volna egy bokor alatt, ha nagyon akarom, még fel tudom idézni, de az már nem én vagyok, aki akkor voltam, te fijjú, dobd nekem a labdát, milyen édes kislány volt, összetett kézzel, nem szabad ezekre a marhaságokra gondolnom, bár ez nem gondolat, csak olyan léleklötyögés, vagy mi. Legföljebb keresek megint egy tyúkot, pénzért mindent, mindenki… Krisztus koporsóját se őrizték ingyen.

Ha most visszamegyek a szabadságról, megint kitalálok valamit. Élni kell.

– Egy előadásról volt szó – mondja Lupényi –, egy próbajátékról… a többit nem engedélyeztem. Pláne, fifti-fifti alapon…

Nem értem. A szemembe állítja. A papagájos spanyolfal mögött.

– Az én aláírásom sehol se szerepel – mondja –, mutasson egyetlenegy írást, amin én engedélyeztem…

– De hiszen megbeszéltük…

– Ez éppolyan valótlan állítás, mint a többi… – mondja –, hogy én fegyverrel harcoltam az ellenforradalomban.

Ez fél. Ez azt hiszi, én terjesztem, ami nyilvánvalóan kiszivárgott.

– Biztosíthatom…

– Maga engem ne biztosítson semmiről. Maga nem ismeri a hálát. Megmentettem az első racionalizáláskor. Lakást kapott tőlünk, mindent, amit csak kívánhat… ecetarccal végezte a munkáját. És áskálódik. Vegye tudomásul, hogy az nem én voltam, aki a rádiónál… maga azt nem láthatta.

Nem tudom, miről beszél. Mitől fél ennyire.

– Azt ne higgye, személyes bosszú! – kiabálja. – De nem kockáztathatom a bőrömet végletekig egy olyan ember miatt, aki kétes üzelmekbe bonyolódik… Fogadjon el egy tanácsot. Változzon meg! A világban már nem a dzsungeltörvény uralkodik.

A racionalizálás ellen nincs fellebbezés. Ha az „minőségi csere”.

Talán jobb is. Nem nekem való állás. Gyűlöltem ezt a helyet. Már régen el szerettem volna jönni, ez nem fegyelmi, egyszerű kilépés, hozzájárulással, munkaalkalom van, dögivel, kultúriskola, érettségi, gyakorlat mögöttem, és a fellépés, a külső, bármilyen kulturális vonalon…

Csak nem megijedni. Ez semmi. Ahhoz képest, ami Paliccsal történt. Erre kell gondolnom.

Katka megint sír.

– Rám támaszkodhatsz – mondja –, én el tudlak tartani a kicsivel együtt, ha minden kötél szakad…

Nem szabad tragikusan felfognom. Végre kényszerítve vagyok arra, hogy normális hely után nézzek. Amíg szabadságon voltam, addig csinálták. A Lupényi-félék.

Anya. Most nem tudom átmenetileg támogatni.

– Szegény gyerek – mondja anya, de nem fogja fel, látom rajta, és új szoknyát hord, nagykockásat, nevetséges, az ő korában. – Apád még szenet is lapátolt, hogy neked cserkészfelszerelésed legyen, emlékszel? Az volt a nehéz idő…

Elsejétől már dolgozik a Konzervgyárban. Meggyet és cseresznyét magoz, darabolja az őszibarackot.

– Érdekes! – mondja. – És nem unatkozom. Sok, jobb napokat látott asszony van ott. Beszélgetünk erről-arról, azért más az, ha a nő nincs annyira bezárva, nekem erre nem volt módom, én a szívemre se hallgathattam soha… azért ez a rendszer többet juttat a dolgozónak. Csak nem lehet szembeszállni. Soha, egyik rend se tűrte el, ha lázadtak ellene. Te mindig túl sokat beszéltél, Pubi. Neked semmi se volt jó. Így nem fogod előbbre vinni. Nézd meg a Lelkest. Már önálló, nagy zöldségboltja van… és építkezik. Megkomolyodott, belátta, hogy alkalmazkodni kell…

Anya. Megint egy másik anya. Ez most már teljesen idegen, a lakkozott körmével, amit minden este újralakkoz, amikor a gyárból hazajön. Mintha sose élt volna apa. Mintha teher szakadt volna le a nyakáról.

– Talán még férjhez is akarsz menni?

– Miért ne? Hirdetnek. Pedáns, szenvedélymentes nyugdíjasok. Mindenesetre ezt a nagy, sötét szekrényt kidobom…

A vicc az, hogy megfiatalodott.

Telefonálok. Kapok címeket. Az emberek jók. Mindenféle cím. Nagyon kedvesek. Előzékenyek. Tárgyalok. Látszik, hogy jó hatást tesz az intelligenciám. Ahogy tálalom a dolgot. Hogy miért kellett ennyi idő után állást változtatnom. Természetes, hogy gondolkodnak.

Megyek vissza, másodszor. Most is nyájasak.

De már van valami a levegőben.

– Sajnos, mi olyat akarunk végül is alkalmazni, aki már rendelkezik a főiskolai végzettséggel…

– Kellő gyakorlat híján…

– Megszűnt a státus közben…

Úristen! Milyen végtelenül lealázó… És mosolyogni. Görcsöt kap a szám a mosolytól.

– Nézze – mondja egy férfi, velem egyidős, kockás inget visel, a közönségszervezői irodának toboroz –, én megmondom nyíltan. Sehol sem fog asztalt kapni. Szalad magával az információ. Ne nevezzük káderlapnak…

Nem tudok aludni. Cigaretta. De hiszen utálom a cigarettát. A füstjét is. Most mégis egyik a másik után. Kihez forduljak? Volt egy kép, valamikor gyerekkoromban, valami zúgó folyó, olyan sárgásbarna színek, angyal, aki vigyáz, én istenem, jó istenem… Ha volna isten. Most legalább szólhatnék hozzá. Könyöröghetnék, az nem olyan megalázó, mint vadidegenek elé járulni és ott könyörögni, nekem családom van, kérem, akkor tartsa el, van munka, fogja meg a zsákot, vagy menjen el építkezésre, és voltaképpen ez is igaz, csak én nem bírom, egyszerűen harmincéves fejjel nem lehet átállni, miért nincs isten, miért nincs semmi, se barát, se szerelem, se eszme…?

Csak a cigaretta.

Fekszem.

Milyen jó, hogy azért Katka meg a gyerek vannak. Katka behozza a vacsorát, már történt ez velem, ez a mélység, nem emlékszem, mikor, mintha az a hegy, ami eddig felfelé vitt, most megindult volna, és befúrja magát újra a földbe, a föld gyomrába, vissza, én még mindig a csúcsán ülök, de fölöttem összezáródik a föld, egyszerűen nem tudok kimászni, nincs az a kötél vagy bármi, amibe bele lehetne kapaszkodni, ha csak fel nem húzom magam a saját hajamnál fogva, vicces, ez egy vicc, a saját hajamnál fogva.

Én akartam valamit. Tudom, hogy akartam. És erősebb voltam, mint más.

Anya el tudott menni a Konzervgyárba. Egy asszony, egy maradi asszony, a bogaraival.

Én ismerem a gyári világot. Jártam hozzájuk. És ne azt keressük, ami elválaszt, hanem ami összeköt.

Anya. Anya jön el hozzánk. Ő, aki eddig ki se mozdult. És hoz Otikának egy csehszlovák tréningruhát.

– Beszéltem Lelkes úrral – mondja –, Lelkesnek kéne egy kocsikísérő, hajnalban a Nagycsarnoktól az üzletig… Felvenne téged, bejelent az SZTK-ba, nem szakad meg a jogfolytonosságod, azt mondja, benned megbízhat, mert a mai emberek lopósak, és havonta háromezer forintot fizetne…

Ez az előadói fizetésem kétszerese. Én? A Lelkeshez, a diótörödéshez kocsikísérőnek?

– Ne nevezd diótörődésnek – mondja anya –, hol van az már? Akár hiszed, akár nem, októberben semmiben sem vett részt… hiába szóltak be érte. Semmiben… Azt mondja, nem érdemes ebben az országban. És az a jó politika, amelyik többet ad a fazékba… Nem ugyanaz az ember! Pubi… hidd el. Nem ugyanaz.

A változás. Volt egy deszkaoltárom. És cserkészkalapom. És vidékre jártam agitálni. És most fekszem. Rászoktam a dohányzásra, amit úgy utálok.

– Háromezer – mondja Katka –, csak amíg találsz másikat. A gyárban a felét se kapnád, és ez mégiscsak ismerős…

– Megtiszteltetésnek veszem, hogy elvállalja – udvariaskodik Lelkes, nem ismerném meg, ha nem tudnám, hogy ő az, összement, a haja teljesen ősz –, intelligens ember a legprimitívebb munkát is tökéletesebben végzi… és nagyon átérzem. Nagyon. De önnek családja van. A család az első. Amellett emlékszem, már ifjúkorában is olyan kiemelkedő képességekről tett tanúságot, hogy az, kérem, nem veszhet el. Nem bolond ez a rendszer, hogy elpazarolja az értékeit…

Szeretem a Nagycsarnok szagát. A zöldség- és gyümölcsszagot. Előkeresem a régi nadrágomat, amit ötvenegyben hordtam.

Nekem ezt juttatták. De azért se fogok siránkozni, könyörögni, azért se engedem, hogy kinyomják belőlem a levegőt.

Érdekes. Nem tudom összegombolni a régi nadrágot a hasamon.

– Híztál – nevet Katka –, mit képzelsz, örökké megmaradsz kölyöknek?

Hülyeség. A hajam például sokkal dúsabb, ami kétoldalt elment, azt pótolta a közepe, és előnyösebben kiemeli a szememet, persze, ez a férfinál teljesen hatodrangú kérdés, csak éppen objektíve megállapítom, még csak ezután fogok igazán férfiasodni, nem is tudom, hol hallottam, hogy a férfi harminc és negyven között érik be, addig csak előkészítés minden.

Nem. Azért sem fogom szégyellni, hogy ülök a kordén, az eper közt, és rágom a karalábét. Nem ez teszi az embert, ezt én már gyerekkoromban felismertem.

A lapomat nyilván visszavonták az egyetemről. A nyomorultak.

– Győszi, megvesszük a televíziót – mondja Katka –, nekünk lesz elsőnek a házban

Engem nem tud lekötni. Televízió. Bár egy előadó ilyet nem vehet. Annak nem telik.

Lelkes bőkezű. Nem szólhatok rá semmit. És nem irigy, egyáltalán. Kilószámra adja a gyümölcsöt. Otika zabál. Édes bogaram. Csak lenne időm sétáltatni, levinném a térre, mielőtt beáll az őszi eső.

Télen sokkal cifrább lesz a kordé tetején. A nagyreményű Oláh Viktor úr.

Katka azt mondja, a szomszédban árulnak egy perzsaszőnyeget.

– Nekünk is volt – mondom –, csak anya rákényszerült, hogy eladja ostrom után.

Furcsa. Azt hiszem, ez nem igaz, de nem vagyok egészen biztos benne. Az emlék. Átszíneződik.

– Mi nem számíthatunk senkire, csak a saját ügyességünkre – mondja Katka. – Ha már az álmainkat nem valósíthattuk meg, legalább éljünk jól… hadd pukkadjanak.

Katka az álmaival. Sohasem fogja megérteni, hogy nem volt tehetséges. Hogy csak a kedvező hullám dobta partra. Valószínű, hogy még én sem voltam igazán tehetséges. Akkor jobban fájna. És akkor előbb-utóbb kitörtem volna. Mint a Söveges. Plakáton látom a nevét. Én meg, aki felemeltem mellette az ujjamat, itt ülök az őszibarackládák közt.

Jön Lelkes felesége. Jó kis fekete, kreol nő. Nem is nagyon öreg. Van rajta mit fogni. Határozottan. Csak a haja. Az zavar. Hogy olyan, mintha drótra daueroltatná… A Lelkessel úgy beszél, mint a kapcaronggyal.

– Hányszor mondjam – kiáltja a vevők előtt –, hogy rendezni kell az árut, rendezni, nem pedig csak úgy odahányni?

Naponta háromszor is bejön dirigálni, eddig nyaralt rokonoknál, Lelkes tűri, csak tudnám, miért, igaz, a lakás a nőé és az engedély is, de ráadásul Lelkes szereti is, ahogy ránéz, szinte falja a húsát, nem, ez nem ugyanaz a Lelkes, a nő kirámolja a szatyromat.

– Ez nem volt az alkuban – mondja –, hogy maga kilószámra hordja el a válogatott barackot… csak azt viheti, ami naponta záráskor megmarad. Mi is azt esszük, ami már kezd romlani.

Lelkes kacsint, hogy hagyjam rá, reggel a kezembe nyom egy kis vászonzsákot, pucolt dió.

– Menjen… szaladjon vele haza, ilyenkor Pirike még alszik, ne izgassuk, eleget átélt szegény, az ő idegei nem mérhetők a miénkkel, azt hiszi, mindenki bántani akarja…

A rosseb akarja a Pirikéjét bántani!

Ha a szőnyeget megvesszük, az az ezüst étkészlet se lenne rossz, amit egy kuncsaft Katkának kínál. Az ezüst mindig érték, bármikor eladható, tizenkét darabos, még tortaszeletelő és halkés is van benne, furcsa, hogy én felnőtt fejjel étkeztem először vendéglőben, és felnőtt fejjel szóltam először telefonba, olyan, hogy bál, társasélet, egyszerűen kiesett, nem mintha az ilyen silány mulatságok vonzanának, vagy sajnálnám, csak érdekes, hogy semmi se volt, ami egy fiatalnak kijár, még egy nagy szerelem sem, és most itt ülök a kordé tetején…

A cigaretta. Émelyít.

Katka nagyon rendes, ahogy esténként körülvesz. És Otika. Erős gyerek. A haja. Szeretem morzsolni a haját.

Nekem soha nem volt semmim. A tulajdonomban. A birtokomban.

Most módomban áll. Gyarapodni. Úgysem lett volna ambícióm az egyetemet végigjárni. Tönkretenni vele a fiatal éveimet. Tanulni éjszakákon át. És minek is? Hogy ezerhármat kapjak egy koszos közkönyvtárban?

Lelkes siránkozik. Hogy az asszony éjszaka nem hagyja aludni. Attól fél, hogy ellopják a pénzüket. Hogy éppen ő lopja el. Mert őbenne nem lehet megbízni.

– Tudja? – kérdezem habozva. – Tudja Pirike, hogy azelőtt… még régen…

– Csak homályosan… amit az emberek összefecsegtek… de vállalta. Azt mondta, azért megbűnhődtem… és most tessék!

A diótörödés Lelkes meg ez a mostani, szomorú zöldséges. A kettő együtt, egymás mellett, illetve egymás alatt. Nem értem.

Pirikét is lehet sajnálni. Ahogy rám néz, abból látom, hogy beteg. Nem tud felejteni.

Anya mesél. Hogy milyen kitűnő a konzervgyárban a kollektíva. Így mondja. Kollektíva.

– Még feketét is iszunk, Pubi… és rám bízták a női klubmozgalmat. Mert nekem van időm, nincs családom… azt nem kell tudniuk, hogy szegény apád ötvenhatban esett el…

Nincs vele beszédem. Senkivel sincs. Talán, ha Otika majd érti a szót, és válaszol is.

– Azért néha közeledhetnél hozzám – mondja Katka. – Mi maradt nekem? A varrás, a gyerek, a háztartás… hozzál néha virágot. Ne csak hagymát és burgonyát. És ölelj meg. Miért nem tudsz megölelni?

Az a jó, ha elmegy Otikával, és este van, és én ülök a balkonon. A hűvösben. Az új kardigánban, angol gyapjú, alul kis zsebbel.

Behívó. Az egyetemi felvételi vizsgára.

Nem. Ezt nem lett volna szabad. Ezt nem fogom kibírni. Ha bemegyek, és onnan küldenek vissza.

Azonnal ki fog derülni. Mire odakerülök, már tudni fogják. De akkor legalább megmondom a magamét. Nekem már mindegy, engem már tönkretettek, pedig mi mindent akartam, édes istenem…

– Vigyázz – mondja Katka –, ha visszaadják a lapodat, könyörgök, ne szólj… hosszú a kezük… ennek a Lupényinak…

Így megaláznak, hogy még oda is kell állnom és meghallgatnom, hogy menjek a francba.

Nyakkendő. Azért is nyakkendő. És az angol pulóver. És a körmöm is tiszta, hiába kotorászok sáros gyökerek közt. Én akkor is én vagyok.

Nyájas arcúak. Mindig, mindenhol.

Kérdések. Mintha iskolában volnék. Régen. Amikor felálltam és elkápráztattam. A szókincsemmel. A véleményemmel. Mert nemcsak a tárgyi tudás számít. Valami más is, ami átsugárzik. Most is. Érzem. Olyan jó, hogy beszélek.

Ennek az adjunktusnak gyönyörű kék szeme van.

– Ugye, nemcsak azért jelentkezik egyetemre, mert a munkaköréhez elengedhetetlen? – kérdezi, csaknem könyörögve.

A munkakörömhöz?

Papír előtte. A felvételi kérelmem. A pecséttel. Megismerem Lupényi balra döntött, agresszív névaláírását.

– Nem – mondom –, belső kényszerből.

– Igen – bólogat –, melegen ajánlották… és nagyon kevés, aki a saját fejével gondolkozik… akinek van egyénisége…

Kezet fogunk. Látom, megjegyezte a nevemet.

Ebből baj lesz. Meg kellett volna mondanom, hogy már nem dolgozom ott. Úgyis megtudják. Szalad a hír.

Még le is csukhatnak.

– Kérlek – mondja Katka –, ne láss rémeket. Összetépik a papírodat és kész… miért is vállalnál ilyen terhet? Amikor én is lemondtam életem vágyálmáról…

– Te nem akarod, hogy nekem sikerüljön?

– Nem tudom, mire jó… most már… Harmincéves korodban… Értsd meg, hogy csak mi ketten vagyunk egymásnak… semmi másnak nincs értelme… semmi másnak…

Olyan szánalmas. A szája szögletében valami szürke, száraz hab. Letörli.

– Ne félj – magamhoz húzom –, nem hagylak el. Mi összetartozunk. Akárhogy is.

Talán tényleg nincs nekem más, és nem is lesz többé. Hiszen engem senki így nem szeretett.

Mindenben van szépség. Csak meg kell keresni. Szabad vagyok, független. Lelkes igazán nem dirigál. Igazán nem. Mulatóba is járhatnék, ha akarnék. Frakkot is csináltathatnék, ha még divat lenne.

Pénz beszél, kutya ugat.

A levél. Katka szája remeg. Átadja. Már felbontotta. Ez is undok szokása.

„Értesítjük, hogy az 1957–58-as tanévre felvettük… a sikeres felvételi vizsga alapján… tanulmányi osztály… keresse fel… előadások időpontja… mellékelt űrlap…”

Katka úgy csinál, mintha örülne.

– A véletlen… Látod, Győszi. Megint a te legendás szerencséd.

A jellemzés. Lupényi jellemzése. Lupényi, aki aztán kinyírt az állásomból.

Szerencse.

Mintha volna gondviselés. Ami a rosszat is jóra fordítja.

Köszönöm. A balkonon esik az eső a muskátlira, a muskátli még piros, de már a szára hervad, a muskátlinak nincs szaga, én mégis érzem, fanyar, megnyugtató, mintha repülnék, mint gyermekkoromban, kezemben a papír, köszöntem, de kinek…? Kinek köszönöm én most úgy, hogy még a szemem is könnyes.

Tudom, hogy most már sikerülni fog. Tudom. A hegy elindult felfelé, én a csúcsán vagyok, visz engem, most kell összeszednem magam.

A kék szemű adjunktus. Meg kell mondanom, hogy a tanácstól már elkerültem.

– Mi volt a fő ok? – kérdezi. – Amiért ilyen kurtán-furcsán elbántak magával…?

– Nem tudom – és bár nem ezt akarom, mintha valaki diktálná, így folytatom –, talán az apám.

Rám néz, kérdően.

– Meghalt a fegyveres harcokban… oda temették szegényt a térre…

Hallgat. Sóhajt. Cigarettával kínál.

– Állami állás kell magának… másképp nem kezdheti el. Akármilyen, de állami. Megpróbálok segíteni. Megpróbálunk. Isten áldja…

Szorítja a kezemet.

– Hülyeség – mondja Katka –, pont ő tud segíteni… éppen most…

– Ezt te nem érted! Élnek még. Akikbe kapaszkodni lehet. Nem mindenki Lupényi.

Lelkes biztat. Bár sikerülne. Bár ő tanult volna annakidején, de nem lehetett, alacsony sorból való, úgy küzdötte fel magát.

– Ha akarja, a Mezőgazdasági Könyvtárba elmehet raktárosnak – mondja a kék szemű adjunktus, a drága Szillas Laci bácsi. – Nem valami elegáns, de közelebb lesz a könyvekhez. És így indokolt az egyetemi felvétel. Keresse a vezetőt, doktor Falkai Jóskát. Ő már várja magát. Semmiről ne beszéljen. Csak pontosan járjon be dolgozni, tanuljon, hogy ne bánjam meg sose. Mi se vagyunk teljesen ostobák, fiam…

A Könyvtár. Kopár környék. Mindegy. Könyvek. Asztal. Szinte sírnék.

– Mi együtt gyerekeskedtünk – mondja Falkai Jóska –, és együtt voltunk hadifogságban. Egy faluból származunk a Szillas Lacival, együtt hordtuk a trágyát a tehenek alól… azt mondta, jól emlékszem: te Jóska, ha egyszer felnövök, és kapok fekete cipőt meg városi öltönyt, nem lesz az életben más vágyam… de jófejű gyerek volt. Azt meg kell hagyni. Hát csak porolgasd a könyveket, szervusz, ez itt rendes társaság, nincs fúrás-faragás, se nagy forgalom…

Polcok. Irtózatos magasságban. Savanyú, antik szag. Szinte külön szobának számít, icipici íróasztalka, de nem olyan ronda hivatalos, görbe a lába, azt hiszem, ezt nevezik barokknak, és könyvek a földön, a szék alatt, mindenütt, éppen besüt a nap ezen az ablakocskán, behozom majd Otika képét, valami hasonló, barokk keretben, napok alatt beletanulok, melyik könyvet hova, katalógus, az sem ismeretlen fogalom, és a nyilvántartási gyakorlat, példás rendet teremtek, hálából, a számlákat is átnézem, én számszaki ember is voltam egy darabig, ezért jó a sokoldalúság, és ha az élet az embert megtépázza…

Ezerhétszáz forint. Kevés. Nagyon kevés.

– Ne ezzel törődj – mondja Katka –, ha már beleugrottál. Az én maszekolásom mindig hoz annyit a házhoz, hogy ne maradjanak kielégítetlenül az igényeid.

Nincsenek igényeim. Szinte alig. Az természetes, hogy a gyomrom miatt nem zabálhatok nehéz kenyereket meg fűszeres, mócsingos húsokat. És ma már nem lehet nyakkendő nélkül, micisapkában futkosni. A megjelenés sokat számít, különösen az egyetemen, a lakást én szereztem, és egy rendes lakásnak természetesen magas a rezsije, a gyerek is pénzbe kerül, de mindez visszatérül, kárpótolom én Katkát százszorosan, ha vége lesz az öt évnek, és valami normális helyet szerzek magamnak. Semmit sem adnak ingyen.

Valamikor egy papírüzletben jártam szegény apával, aki fantasztikus, mennyire szeretett, emlékszem, képeket vett nekem, állatképeket, és a legjobb minőségű spongyát… az a kereskedő fennhéjázóan viselkedett, és akkor megfogadtam, hogy pénzt szerzek, és megveszem az üzletét, beülök a könyv- és papírszagú boltba, a gyermekkori álmok visszatérnek egy kicsit módosítva. Szerencse, hogy nem lettem színész, harmadrangú komédiás vidéken, mert a fővárosba úgyse engedtek volna, a színész mégiscsak reprodukál, tényleges értéket nem hoz létre, ha a hátralevő életemet a tudásnak, az alapos ismeretszerzésnek tudnám szentelni, az mégiscsak több, meghozza a belső békét, a belső békét, istenem, ez megint naiv fordulat, mintha élne bennem valaki, aki állandóan kontrollálja a gondolataimat, illetőleg ezeket a hullámzásokat, amelyeket én gondolatnak nevezek, és ez a valaki most kezdene fejlődni, viszont ha saját magamat sem veszem komolyan, a saját szándékaimat sem, akkor vége.

Most, amikor végre minden rendeződik, nem szabad hagynom magam saját magamtól kiröhögtetni. Igenis, van olyan, hogy tudás. A tudás öröme. És az az igazi pozíció, amit érdemelten szerez az ember. A fejével. A vasakaratával. Ami bennem mindig megvolt. Úszni is megtanultam meg szekrényt ugrani, amikor Imre emiatt csúfolt.

Imre. Kurucz Imre. Barátság. Nem akarok erre gondolni. Nem akarok az anyjával találkozni. Nehogy azt higgye, érdekel. A fia karrierje.

Ezek itt rendes emberek. Láthatatlan erők támogatnak. Érzem.

– Kedveském – mondja Falkai Jóska, furcsa ez a megszólítás férfitól –, tudod, mi a dolgod… az idődet ezen belül oszd be… tanulj, jegyzetelj, csak rendetlenséget ne hagyj magad után… kevesen vagyunk, mindenkinek el kell a magáét végezni…

A jegyzetek olcsók. Ez igazán nem nehéz. Erről már mind hallottam. Az én olvasottságom mellett ezt a tananyagot lehengerlem, délelőtt elvégzem a könyvtári munkámat, szépen a helyére a lótenyésztést, a sertéshizlalást, a korszerű trágyázást, tulajdonképpen jobb volna vidéken, távol az emberektől, bár ott sem bírnám ki két hétnél tovább, délután tanulás, mindent precízen ki fogok jegyzetelni, és a kötelező irodalom rendelkezésemre áll, otthon már csak áttekintem, miközben Otika ül a lábamnál, nem egészséges, hogy egy kisgyerek cipőkkel játszik, már azt is tudja mondani, kakás a varrógép, Katka néha elég közönséges.

– Éhen döglenénk a varrógép nélkül – mondja –, majd megmondom neked, mi a kakás…

Persze, a gyerek észreveszi, mi vonja el az anyját a játéktól. A gyereknek kell a játék, én, ha elvégzem ezt a néhány évet, naponta játszom majd vele valami értelemfejlesztő társasjátékot, azt én is nagyon szerettem, milyen mérges voltam, ha apa nyert, és még mérgesebb, ha anya csak úgy, színleg hagyta…

Az előadások jóformán a nullával egyenlőek. Unalmas népség. Szillas csak harmadiktól tart könyvtártörténetet. És ezek, akikkel együtt… Nem akarok általánosítani, de édes istenem! Kényszerből végzik, a beosztásuk miatt. Dadognak, dunsztjuk sincs az egészről. Azért kezelnek aztán úgy bennünket, mint a hülyéket. Majd én megmutatom nekik a vizsgákon. Nem mindenki hülye, akit nem engedett rögtön egyetemre az élet.

Az a fontos, hogy most ne törődjek semmi mással. Hogy tudomásul vegyem, számomra nincs más. Csak ezek a penészszagú jegyzetek. Persze, mást is jobban kellene ismerni. Zenetörténetet, művészettörténetet. Hiába. Sok a pótolnivalóm.

És amellett a munkám is naprakész. Falkai elégedett. Nagyon, nagyon rendes hely. Szelíd, csendes emberek. Csupa fáradt férfi. Nem féltik tőlem a helyüket.

– Én, gyermekkoromban… – meséli Katka, látja, hogy kezemben a jegyzet, de be nem áll a szája, hol a gyerekhez beszél, hol hozzám, hol csak úgy, a levegőbe. Még mindig jobb, mintha énekelne. Mint anya, egykor.

– Mindig nagyon magamnakvaló gyerek voltam – meséli –, egyszer elcsavarogtam, lefeküdtem, volt ott egy nagy erdő, azt mondtam, itt meghalok, úgyse kellek én senkinek, aztán lementem a faluba, cirkusz volt, láttam egy lányt, türkizzöld trikóban, ki tudta dugni a fejét a lába között…

– Akkor határoztad el, hogy színésznő leszel – mondom. Megsértődik, megint kimegy a gyerekkel a konyhába, mehetne a hallba is, de ő juszt is a konyhába megy, hogy mutassa, mártír.

Fél. Fél, hogy elhagyom. De én nem hagyom el. Nem szerelemből áll az élet. Nekem ez lényegtelen. Ha már egykor elmulasztottam. Egy-két nő, majd az egyetem után, igen, vagy most, ha akad, kapásból, bonyodalom nélkül, de ennek semmi köze a házassághoz, és a házasságnak sincs semmi köze a szerelemhez, legalább ezt megmondhatnám őszintén, nézd, Katka, hagyjuk a szerelmet, lefekszünk, ha nagyon muszáj, de elmúlt, illetve nem is volt, itt a gyerek, összetartozás, de ami nincs, az nincs.

Nem értené meg. Még jobban kétségbeesne. És nekem most szükségem van a nyugalomra, bármennyire ismert az anyag, ha úgy akarom kifutni a formám, ahogy azt tőlem elvárják. Nekem nincs protekcióm. Nincs kellő „mozgalmi múltam”. És velem nyilván tervei vannak Szillasnak. Előfordulhat, hogy maga mellé vesz. Talán tesznek ilyen kivételt levelezőn is.

És anya. Meg kell látogatni. Karácsony. Szörnyűek ezek az ünnepek, Otika még kicsi, nem tudja igazán élvezni, hazudni nem szeretnék a gyereknek, erre élénken emlékszem, hogyan jöttem rá, milyen hazug mindenki, de mit csináljak, mit mondjak, minek a fenyő? Hozták, persze hogy hozták, Jézuska hozta, nevezd úgy, ahogy akarod… Majd később megmagyarázom, tőlem fogja megtudni az igazat.

Anya büszke. Otikának vett egy teddiber mackót.

– Anyagbeosztó lettem – mondja –, az már csak félig fizikai munka. Én osztom ki a napi adagokat. Apád egyszerűen nem engedett ki a lakásból. Egyszerűen leállította az életemet szegény, annyira féltékeny volt, úgy, mint rád Katka…

Katka és a féltékenység! A nők kipusztultak körülem. Szinte. Tanulás, munka, család, és akkor még egy nő? Amellett egy nő költséges.

„A nők nem szeretik a smucig férfiakat…”

Ajándékok. Nem emlékszem. Évek óta nem emlékszem, mit adtam és mit kaptam. A tárgyak megfakulnak. Ezek az apró tárgyak. Nem mint az a kék sapka. Meg egy kesztyű. Meg a cserkészkalap. Meg az első típuscipő. Meg a lóden.

A legjobb, legmodernebb Munkácsy-típus. Nagyképernyős. Nekem tanulnom kell. Csak bámulják, engem hagyjanak békén. Engem semmi, de semmi más nem érdekel.

Február végén három tárgy. Nekem ez a gimnáziumban soha nem okozott problémát. Itt is meg kell mutatnom.

Hülyeség. Kinek? Minek? Most, ahogy itt várakozom, és egy sovány nő mossa a követ a felhúzott lábam alatt, világosan érzem, hogy el kéne innen menni, nem kinyitni a számat, mert nevetséges felnőtt férfi létemre ez a bizonygatás, ez a hiú igyekezet, hát nem mindegy?

Még van néhány órám. Néhány óra alatt át lehet futni az egészet. A hiányos részeket pótolom. Rendszerezni. Áttekinteni… az utolsó percig, de már késő, nem fog az agyam, nem erre való az utolsó óra…

A vizsgáztató. Persze, nem a prof. Nekünk a tanársegéd jár. Esetleg egy adjunktus. Belenézek a szemébe. Ez alszik. Ez alig várja, hogy mehessen haza vagy a kávéházba. Ez azt hiszi, én is egy ürge vagyok a sok közül.

Beszélek. Én nem hiszem, hogy ennél jobb és értelmesebb van a világon, mint amikor az ember kinyitja a száját, és van mit mondania. És el is tudja rendezni, fel tudja ébreszteni a kisokost, aki véletlenül átkerült az asztal túlsó végére.

– Hol dolgozik az elvtárs? – kérdezi a szemüvege mögül, mondom, bólogat.

– És előtte?

– Trógerként működtem a piacon! – Érdekes, hogy szinte büszke vagyok rá, és nem néznek le miatta, sőt, szinte emelkedem, ez jó pont, érdem.

– Ne hagyja el magát – mondja –, maga nagyon tehetséges. Nemcsak az a tehetség, aki eredetit produkál. Vannak olyanok is, akik valósággal magukba szívják az ismeretanyagot, aztán átformálják, a saját egyéniségükkel színesítve adják vissza. Maga ezek közé tartozik. Nem tudom, érti-e…?

Boldog vagyok. Talán mégiscsak igaz az a gyerekkori megérzés, hogy én még csinálok valamit. Amit érdemes. Én, mint személyiség.

Ha csak annyi történik, hogy önmagamat az optimálisan legmagasabb fokra fejlesztem, már azzal is elértem valamit, ami több, mint az átlagélet. Persze, ezt alaposan meg kéne gondolni, a vizsgák után, még kettő hátra van, óriási, ez is sikerült, a legjobban, a többiek néznek rám irigyen, mindig ez volt, mindenhol, ahol megjelentem, ez nem lehet véletlen… A folyamat. A folyamatos elmélyülés. Abból profitálok.

– A szerencse fia vagy – mondja Katka.

– Azért talán a munkám is benne van, nem gondolod?

– És az én munkám is. Az én napi áldozatom.

– Meg fogom hálálni… Légy nyugodt. Meghozza ez még a kézzelfogható gyümölcsét, mert téged úgyis csak az érdekel, hiába magyarázom, hogy végre, évek óta először fordul elő, hogy nem szarnak le…

– Engem teljesen kielégítene az otthon… ha képes volnál megadni azt, ami egy nőnek életeleme… Én valamikor arra készültem, hogy mozgalmas életet élek… jártam ide-oda… senkivel nem találkozom… szinte senkivel… nyaralni se megyünk. Pedig milyen gyönyörű nyár volt… istenem, milyen gyönyörű nyár… hogy szerettél engem ott a parton…

…Amikor rájöttem, hogy semmi közöm hozzá. És majdnem belefutottam kétségbeesésemben a tóba. Ámbár ez sem volt egészen igaz. Azóta fiunk született. És mégiscsak összetartozunk.

Arra kell vigyázni, hogy semmi meg ne zavarjon. Semmi.

A második félévi anyag nehezebb és több is. Szillas telefonon gratulál. Hallom, hogy Falkai mondja neki, milyen precíz vagyok, mint munkaerő.

Különös. Egybefolynak az emberek. Falkai is. Mintha nem is élnének. Mintha nem lennének külön személyiségek, semmi nem fontos, semmilyen beszélgetés, a közlések nem érintenek.

A filozófiatörténet úgy érdekes, ha nem elégszünk meg a kivonatokkal, az át- meg átmagyarázott idézetekkel. Eredetiben kéne olvasni. Például az egzisztencializmus, könnyelműen emlegettem, kiderül, sokkal mélyebb, nyáron hazaviszem Kierkegaard-t, Sartre-t, Heideggert, Camus-t; kitűnő a regény, kitűnő, és operába is megyünk majd ősztől, ha Katka nem akar, otthon marad, a zenét nem lehet könyvből tanulni…

Vizsga. Ön kiemelkedő. Uram. Érdekes, ez az uram.

Minden rendben. Minden. Barátságos kis lakás. Otika egészséges. Olyan jó simogatni a fejét. Nyomkodni a húsát.

Sötét július, sötét nyár. Az az okos, aki befelé fordul. Magányosan születünk, magányosan halunk meg.

Magányosan.

Meleg ez a nyár. Ülök az erkélyen. A muskátli, ahogy megy le a nap, még pirosabb.

Simogat ez a béke.

– Vendég jött – mondja Katka, pedig itt maradnék az erkélyen, egészen addig, amíg ki nem gyullad a közvilágítás, ezt szeretem a legjobban, amikor még nincs egészen sötét, de már égnek a villanyok.

Ha valamelyik megrendelő, és azt kell neki mondani, csókolom a kezét, nagyságos asszonyom, megpukkadok.

Szuchy Krisztina. Még mindig hosszú a haja, anyának volt így feltűzve, a harmincas években. Sötétkék ruha van rajta, piros, apró mintával, azt hiszem, virágok, aranyszandál, mindössze egyetlen pánt, Katkának dagad a lába. A Szuchy lánynak árok van a szeme alatt, de egészen más árok, mint Katkáé, hozzátartozik az arcához, a szeméhez, még mindig az a szaga, mint amikor egyszer találkoztunk az esküvőn, hány éves lehet, nyilván nem szűz, miért is volna szűz, és ez az apró virágos ruha érdekes, nem szoktam én ruhákat megfigyelni.

– Foglaljon helyet – ugrom; miért ugrom, alátolom a széket, úgy ül le, hogy el sem simítja a ruháját, Katka mindig föllibbenti, hogy ne gyűrődjön, és úgy trónol a széken.

– Itt volt dolgom – mondja –, anyáék nincsenek jól, talán sikerül visszajönnöm Pestre. Gondoltam, felugrom hozzátok.

– Érdekes… amíg ott laktunk anyukáéknál, egyszer sem találkoztunk. Mondtam is Katkának, talán beteg…

– Elkerültük egymást. – Rám néz. – Soha nem volt otthon. Emlékszem, egyszer ellenőrizni volt… valami rendezvényt… másodszor meg az SZTK-ba vitte a kicsit…

Emlékszik rá. Hogy miért nem voltam otthon. Kitárom az erkélyajtót. Isteni a levegő.

Kinéz, az erkélyen túlra.

– A hegyek – mondja lemondóan, fut valami a szavak alatt. Otika ordít, azért elég nyűgös, Katka kiviszi vacsorázni.

– Mit csinál? – kérdezem.

– Katóka nem mondta?

– Katka… – legyintek. Ez csúnya, ez a legyintés.

– Miért is mondta volna? Mi nem vagyunk barátnők. Annak idején egyszer-kétszer meséltem neki egy s mást, aminek talán hasznát vehette… Óvónő. Ez a foglalkozásom. De nem szeretem eléggé a gyerekeket.

Csodálkozom.

– Legyünk őszinték – mondja, furcsa, hogy ez a szép nő ennyire keserű –, ez az egyetlen luxus, amit megengedhetek magamnak… és meg is követelek.

– Folyton hazugságban élünk. – Rágyújtok, hessegetem a füstöt, a fülem nem áll el azért annyira.

Bólint.

– Jól vannak? – kérdezi szárazon. – Bírják még?

Értem, amit kérdez. Olyan természetes.

– Alig… Én alig. De Katka se boldog.

Megijedek.

– A gond, a sok gond…

Mintha megvetően mosolyogna.

Katka újra bejön, lefekteti a gyereket, áradozik, Otika így, Otika úgy, Krisztina leinti.

– Katóka, ne csinálj majmot a gyerekből… és ne haragudj. Én annyit látok naponta, hogy nekem egyik se szenzáció. Aranyos, hát aranyos.

– Valami bajod van? – kérdezi Katka, azaz Katóka, valamikor én is így szólítottam, Katókának, amikor még nem is sejtettem, hogy közöm lesz hozzá.

– Mióta vagy ilyen keserű?

Legyint.

– Minek örüljek? Bár már a végét látnám! Tudod, hogy nekem megvan a tartásom. De akkor is. Tébolyító.

– Azelőtt olyan erős voltál… mindig tőled kértem tanácsot – mondja Katka, betálal valami ragacsos pudingot, műanyag tányéron, valami furcsa szaga van Katkának, halszaga vagy mi, a tányér sárga, mellette kiskanál, szalvéta, a szalvétán kéményseprő, micsoda ízléstelenség.

– Nem kell komolyan venni – mondja Krisztina –, csak az ember érdesedik. Ahogy megy az idő.

Eszik. Egészen kicsit veszi a kanalat a szájába, gondosan lenyalja a nyelvével.

– Miért nem mész férjhez? – kérdezi Katka fensőbbségesen.

Krisztina mosolyog.

– Túl silány a választék… és még ezért a silány választékért is micsoda harc dúl… Nem. Én azt szeretném. Azt. Aki se több, se kevesebb. Éppen annyi, mint én. És az. – Rám néz. – Ezt egy férfi úgysem értheti meg.

– A férfi is azt szeretné – mondom –, csak talán ő se találja. És ezért beleringatja magát valami pimasz, nemtörődöm pökhendiségbe. Kitörli a szerelmet. Sztornírozza.

– Elmosogatok – Katka ásít –, csak filozofáljatok.

Az erkélyen állunk.

– Katóka nagyon derék nő – mondja Krisztina –, sokat szenvedett. Sokszor éhezett is. Megérdemelné, hogy kapjon valamit az élettől.

– Kapott… ő kapott.

Krisztina megint legyint. Ilyenkor hasonlít Edinára.

– Maga sosem szerette őt – mondja halkan –, már akkor láttam. Az esküvőn.

– Ez nem igaz! – Dühös vagyok, mit képzel, mi köze hozzá, egyáltalán, hogy engedhetem meg, hogy ide tévedjen a beszélgetés?

– Bocsánat – biggyeszt –, én megszoktam. Hogy kimondom, amit gondolok. Talán ezért is nem mentem még férjhez. Pedig már huszonhét éves vagyok.

– De azért csak bele-belekóstolgatott? – kérdezem, egy nővel nem kell teketóriázni, ébresztő, mielőtt szentimentális hangulatba esnék. – Remélem, nem akarja azt mondani, hogy még virgo?

Nevet. Elragadtatottan. Hozzám lép. Megsimítja az arcomat. Egy kicsit elhúzódom.

– Édes – mondja –, maga nagyon-nagyon édes. Ne vegye ezt bóknak. Nálam az édes mást jelent. Olyan olvadásfélét. Bizalmat!… virgo. Így mondta: virgo. Mondja még egyszer…

Én is nevetek. Édes… az a hosszú hajú nő álmomban, az volt édes, ahogy hozzám simult, törleszkedett…

– Ami volt – mondja és elkomolyodik –, az csak arra volt jó, hogy utálkozzam… hogy magamat utáljam. De most el kell mennem.

– Maradjon!

– Kísérd le – mondja Katka. Megcsókolom Katkát, tüntetőleg az ajtóban, érdekes lenne, ha most Krisztina arca megvonaglana, megyünk a villamos felé, most látom először ezeket a köveket, a repedéseket, a kerítéseket, a számtáblákat, megmozdul a kép, mint amikor először voltam moziban, és utána alárohantam az autónak…

– Szép környék.

– Nem poros, főleg…

– A lakás is szép…

– Csendes…

– Az jó. A csend.

– Igen.

A megálló. A villamos.

– Ne szálljon fel még.

Áll. Az arcába hull a haja.

– Fel kell szállnom előbb-utóbb. Nincs értelme… – És hozzáteszi ijedten, mint aki kételkedik, mint aki fél, hogy valamit félreért: – …álldogálni itt a sötétben.

Látom az üvegen keresztül. Megdől, kapaszkodik, elviszi a kocsi.

– Annyit köszönhetsz neki. Nekik – mondom Katkának –, és még azt se kérdezed, mikor jön…

– Ő nem olyan. Sose volt olyan, mint más, normális nő. Eszébe jut valami, hipp, hopp… nem figyelted, mennyire egzaltált?

Nekem azzal kell törődnöm, hogy ki ne zökkenjek. Édes vagy nem édes. Majdnem röhejes.

Különben is, hosszú időt venne igénybe. Túl komplikált. Látni rajta.

Akkor meg?

Mi van harmincon túl?

Nekem fiam van. Munkám. Hivatásom. Nem zuhanhatok vissza valami kamaszkori állapotba.

– De én beszélni szeretnék. Valakinek. Már olyan régen nem beszéltem.

Imre. Kurucz Imre. Barátság pedig nincs.

Persze, szerelem sincs. Csak egészen kivételes esetekben.

Katka tálalja a vacsorát, sárga tányér, kéményseprős szalvéta, itt ült a nő, s amíg ezt a szalvétát néztem, volt bennem valami öröm, amit nem éreztem gyerekkorom óta. Valami mozgás.

Talán nem is emlékszik már. Amellett közönséges dolog odamenni a lakásuk elé, ahol mi laktunk Katkával, albérletben… Érdekes, azelőtt sose láttam, hogy a kapun egy fej van, emberfej, nyitott szájú, göndör hajú ember kőfeje, és a házszám után pont, és tábla, okleveles elektroműszerész, első emelet, megint élnek a tárgyak, a napok, amikor nálunk járt, augusztus 25, igen, ma pedig szeptember nyolc, talán már vissza is utazott.

Haza! Szégyen itt ácsorogni. Margarétát viszek Katicának.

– Nincs szaga – mondja Katka. – Most ment el ez a Krisztina. Tanácsot akart kérni. Tőled. Hogy maradjon-e Pesten, kevesebb fizetéssel…

– Te mit mondtál? – Fáj a gyomrom, görcsöl hirtelen.

– Hogy Pest az mégiscsak Pest… De azért azt nem szeretném, ha a nyakamba akaszkodna… Valahogy megváltozott. Nyersebb.

A nők hálátlan dögök. A napnál is világosabb, hogy Katka mennyit köszönhet neki. És általában. Ott laktunk a szüleinél, majdnem ingyen. Milyen halk, tapintatos emberek voltak. Sose szóltak bele az életünkbe. Úgy éltünk mellettük, mint most én a mezőgazdaságiban. Csendesen. Személytelenül. Hagytak minket. Milyen nagy dolog. Ha valakit hagynak.

Katka ezt soha nem fogja megérteni. Hogy egy bizonyos belső kört nem léphetünk át. Még ha szeretnénk se.

Ez alól Krisztina se lenne kivétel. Akárhogy tetszik. Már túl régen nem voltam nővel, Katka nem számít igazán, ha őszintén bevallom, soha nem is számított ezen a téren, nincs benne fantázia, megjegyzem, ezt anya megmondta előre, és az se helyes tőle, hogy annyira hidegen kezeli anyát, aki mégiscsak rendes volt hozzám és most is, ilyen idős korban megáll a saját lábán.

Illene odamenni. Végül is ő keresett, tanácsot kért, abban még nincs semmi, ha elbeszélgetünk, értelmes nőnek látszik, az még nem jelent hűtlenséget, pláne szerelmet, úgyis kezdődik a második év, nem érek rá ilyen bolondsággal foglalkozni.

Szuchyék nem szólhatnak semmit, udvariassági látogatás. Valamit kéne vinni, de Katkánál van a pénz, nekem soha nincs pénzem, illetve csak akkor volt, amikor Lelkes a zsebembe dugdosott.

„A nők nem szeretik a smucig férfiakat.”

Egy könyv! Versek. Ady. Igen, Ady a szerelmet is vállalta anélkül, hogy a megváltással összetévesztette volna.

A selyemszalagot ide helyezem. A Csukott szemű csókokhoz.

Bevallani a hiányt, az még nem szentimentalizmus. A baj ott kezdődik, ha elhisszük, hogy a hiányt a szerelemmel önmagában meg lehet szüntetni.

Krisztina. Az ajtóban. Ilyen anyagot nem is láttam még, könnyű, bolyhos, szövetszerű izé. És kék. Kék.

– Az ablakból láttam, hogy jön – mondja.

– Mindig az ablakban könyököl? – Borbélylegény-kérdés, pfuj.

– Nem – megint érzem, hogy fut valami a szavak alatt. – Csak most. Mostanában. Néhány napja.

Súlyos függönyök. Észre se vettem őket, amikor annak idején egyszer-kétszer bent jártam. Elegáns, hűvös ez a szoba. Itt valódi értékek vannak. Nem úgy, mint anyánál.

– Nem is tudom – Krisztina álldogál, nem kínál hellyel –, akarja látni a régi szobájukat…? – helyesbít – a régi szobát…?

Nyílik az ajtó. Amit annyit nyitottam. Amikor Otit vittem orvoshoz. Amikor azon tűnődtem, részt vegyek vagy sem. Amikor rettegtem, hátha én is rákerülök a listára. Vagy arra, vagy erre…

Ez már nem az a szoba. Nem a mienk, Katkával. Üres. Két szék és egy faasztal, politúr nélkül.

– Ha feljövök – mondja Krisztina –, majd berendezem magamnak… Az a baj, hogy nem szeretek sokáig foglalkozni ugyanazzal a csoporttal. Tulajdonképpen azt szeretem a kicsikben, hogy elfogadtatom magam velük, megszeretnek… később már nem érdekes. Nem miattuk vagyok jó óvónő, ha ugyan az vagyok, hanem magam miatt. Mert egyszerűen a hiúságom nem bírja elviselni, hogy ne ragaszkodjanak hozzám. Ugye, csúnya?

– Az igazság sose csúnya. Az ember sok mindenről lemondhat. De arról, hogy legalább egy területen fontosnak higgye magát, arról nem. Az a halál.

Visszamegyünk. Itt is ez a szag. Krisztina szaga. Nem tudom mi ez, természetes testszag-e, vagy mesterséges illat? Édes. Anélkül, hogy émelyítene.

– Ezért nincs igazi szerelem – mondja Krisztina –, mert nem tudunk elfeledkezni önmagunk csillogtatásáról. Sohasem a másik érdekel, csak mi magunk, a másik tükrében.

Csak azt ne gondolja, most valami eredetit talált ki. Ámbár úgy sincs új a nap alatt. Minden a körítéstől függ. Minden.

– A kivétel létezik – mondom –, csak lusták vagyunk megkeresni. És szerencse is kell hozzá, kivételes szerencse.

– Katóka azt mondja, maga a szerencse fia…

– Ne hívja Katókának – nem értem, miért védem egyszerre –, az olyan kis bugyuta név…

Grimaszt vág. Ellenséges.

– Köszönöm a látogatást, és anélkül, hogy szólt volna, megkaptam a tanácsot: jobb vidéken. Nem szabad beugorni az illúzióknak. Hogy még történhet valami.

Kezet csókolok. Látom, mosolyog rajta.

A könyvet azért otthagyom az esernyőtartón.

Ropognak a lábam alatt a levelek, száraz ősz, alig esik, büszkeség tölt el, homályosan, mintha legyőztem volna valamit, ha isten létezne, szegény atya szavaival: a kísértést győztem le. Mégsem engedhetem, hogy egy idegen nő lekicsinyléssel emlegesse a feleségem nevét. Katka rendes teremtés, a maga módján csinos is, értékes, rá se néz más férfira, rajtam kívül nincs számára élet, a férfit elsősorban az esze és a logikája vezérli, márpedig a logika törvényei szerint semmi értelme nem lenne egy ilyen ügybe bonyolódni, amiről már az elején látszik, hogy nem szimpla érzéki vonzódás, hanem mindenféle lelki kacabajka velejár, éppen most, amikor minden erőm kell a tanulásra, bármilyen gyerekesen is hangzik, de én alaposan szeretném, nemcsak úgy a felszínt, a szimpla jegyzeteket, és Oti, ma játszani fogok vele egész este, csak Otikával…

– Ez mi?

– Fa… Hol van Oti feje? Oti okos feje?

Üti a kis kezével. A fejét. Mint én. Valaha régen.

– Ott… ott… – mutatja a tévét. A képeket. – Bácsi… bumm… bumm…

– Kép – mondom neki, de nem érti, kicsi még, később kell megmagyarázni, különben is fáj a fejem meg a gyomrom, nem vagyok papagáj, hogy ezerszer ismételjem. – Kép… kép… kép… Nem bánt. Nem bántja Otit.

– De bánt – mondja. – Jön és bánt… Otit. Bácsi, bumm, bumm…

Sohasem ijesztgetem semmivel. Mégis fél valamitől. Én is féltem. És álmodtam, mindenféle sületlen szörnyűséget. Jó, hogy már nem álmodom, legalábbis nem emlékszem rá reggelre, szegény kis pocok, neki is meglehet a maga baja, de nem segíthetek, csupán megsimogatom a kobakját, ha izzad éjszaka. Azért sokkal előnyösebb helyzetben van, mi nem vezetjük félre mindenféle ostobasággal, álhitekkel és álcélokkal, ő már egy más, szabad embertípust képvisel majd.

Én bezzeg még azt az elégtételt se merem megszerezni magamnak, hogy egyszer életemben megkóstoljam az igazi örömet. Mielőtt megöregszem, és becsuknak a deszkaládába. Senki sincs, aki a vétkeinket számon tartaná. Senki se látja. Katka meg se tudná. Krisztina se őrült, hogy elpofázza. Az ő helyzete legalább olyan kényes.

– Mire gondolsz? – Katka átmászik mellém. – Már olyan régen voltál nálam…

A szókincsét is unom. Sőt, valami törvénytelen van ebben az egészben. Hogy vele kell lebonyolítanom. Mintha egy elemi természeti törvényt szegnék meg. Az állatok ezt jobban tudják. Mindig ott nemzik ivadékaikat, ahová a természetes ösztön űzi őket.

Miért kell lefokoznom, megaláznom a testemet?

Kezd mazochizmussá fajulni ez a verejtékes aktus. Nekifogok, mint egy feladatnak, amit muszáj teljesíteni, valamiféle magasabb erkölcs nevében, amit úgy hívnak, könyörület. Közben, akin a könyörületet gyakorlom, végképp elveszíti emberségét. Nem tárgy lesz. Annál is rosszabb, a morál, a kötelességteljesítés eszköze, amitől undorodunk…

Még a lába körme is taszít. Ahogy itt kalimpál az orrom előtt. Vastag, sárga, erezett köröm.

Már minden emlékemet elfogyasztottam, kiéltem. Minden mozdulatot.

Krisztina. Az illata, a fölényes szája.

Édesség.

– Mi marad nekünk? – Katica elnyúlik mellettem, rágyújt, rászokott ő is, azt hiszi, modern. – Ez az egyetlen, amit nem vehetnek el…

Örökké meg tudnék maradni mellette. Ha csak főzne, ha csak Otikát dajkálná… és haza lehetne hozzá jönni, ha valami baj van. Például, amikor kirúgtak. Vagy ha náthás vagyok.

De nincs számára közölnivalóm. És nem érdekel a közlendője.

Krisztinával az első pillanatban éreztem az összeköttetést. Már akkor is, amikor feljött az esküvőnkre. Másképp nem jutott volna annyiszor az eszembe.

Egy másik nőt kéne keresni, sürgősen. Egy kurvát. Aki eloszlatja ezeket a kamaszos hülyeségeket.

De nem bírom. Bemenni egy presszóba, leszólítani, megnevezni az összeget, jó képet vágni az áruhoz, belopakodni valami mocskos szobába, annyit nem ér az egész, már akkor sem volt jó, amikor először erre kényszerültem. Tegyük helyére a dolgokat, erről van szó, kisapám, Oláh Viktor, egyiket meguntad, másikat akarsz ideiglenesen, de nem Szuchy Krisztinát, aki erre sok, egyszerűen képtelenség, amikor itt a nyakamon az anyag, a második év nehezebb, és maradék időmet a fiamra kéne szánnom.

De én iszonyúan egyedül vagyok. És üres. Hiába tudom, hogy ez objektíve hamis. Hogy objektíve örülnöm kéne, mert minden kedvező kerékvágásba került, nincsenek problémáim, mit akarok akkor?

Még az is lehetséges, hogy csak játszott. A célzásaival. Ugratott.

Ilyen idegesen nem tanulhatok. Csak szalad a szemem a betűkön.

Tegyünk pontot a végére! Félek egy nőtől? Félek szembenézni a tényekkel?

…Elmennénk színházba, hangversenyre. Gyönyörű lehet esti ruhában. Hosszú combjai vannak, és ahogy továbbviszi a lábát, mintha úszna, mintha nem akarna földre lépni. Talán azt is meg tudná érteni, hogy mégiscsak értelmetlen az életem, mert voltaképpen nem hiszek abban, hogy belőlem még lesz valaki, abban sem hiszek, hogy az egészet érdemes…

Könyveket a helyére. Előadás. Vacsora. Reggeli. Otika. Igen. Nem.

…azt nem tilthatja meg senki, hogy az erkélyen üljek, és magamban végiggondoljam, hogyan lenne, ha mégis elkezdődne.

Azt mondta: „Nem szabad beugrani az illúzióknak. Hogy még történhet valami.”

Ez nagyon szíven ütött. Nagyon. Mintha én mondtam volna.

Talán mégiscsak tévedés volt azt hinni, a nő csupán azért van, hogy uralkodjunk rajta, gyámolítsuk, és hogy magunkat nem lehet megosztani…

Illetve talán mégiscsak van kivétel. Amikor lehetséges, hogy két fél találkozik…

Miért ne foghatnám kézen? Miért ne? Miért ne hihetném el? Amit az érzéseim már elhittek?

– Nézd, Krisztina – ezt kéne mondani –, az én életem már lezárult… én már nem kezdhetek gyökeresen újat. De szükségem van rád… felülemelkedve szeretjük egymást… úgy, hogy nem dobjuk el azért a kötelékeinket… nem tesszük szerencsétlenné a környezetünket…

Katka sosem tudná meg. És akkor itthon is nyájasabb lennék. Talán egyenesen Katka érdeke, hogy megtörténjen. Át kell élni. Megismerni. A tagadás nem segít. Csak elmérgesíti a helyzetet.

Egyetlen férfi sem olyan hülye, hogy ügyet csináljon ebből.

Én sem csinálnék ügyet. De itt valami fontosabbról van szó, amit nem tudok megnevezni. Túl gyors ez a vonat, a végcél bizonytalan, és semmi nem garantálja, hogy ki tudok ugrani időben…

Gyávaságból eldobni magamtól? Mindent? Aminek örülni tudnék?

…Legalább lesz egy emlékünk, amihez vissza lehet térni, ami erőt ad később, igazságtalan, hogy nekem nem volt soha igazi nagy szerelmem, szenvedély, úgysem lehet megúszni…

Amellett így nem tudok rendesen koncentrálni, ez a döntő érv, állandóan ordítok, szegény Katka issza meg a levét, meg a gyerek.

Apának is megadatott. Még neki is. Az az irhabundás nő. Pedig apa igazán nem volt Don Juan.

Most már hiába megyek. Régen visszautazott. A nevét is elfelejtettem annak a kisvárosnak.

Esik az eső. Ernyőt is kell vennem, nem vagyok már esőben ázó kamasz.

Az ablakuk. Mintha csak erre járnék. Véletlenül. Ha volna csoda! És kinézne.

Az ablak kinyílik. Beugrok a szemközti kapu alá. Krisztina. Kinyitja az ablakot. Nem könyököl. Csak áll. Felfelé néz, a felhőkre, az esőpermet arrafelé vág, látom, ahogy az arca komikusan összehúzódik. Mint egy kép, keretben. A kezét mozdítja, összeteszi elöl a mellén, olyan most, mint egy sóvár kutya, vagy nem is, nem is, ó, az a kislány, a téren, nagy szalaggal, összetette a kezét, rám nézett könyörögve, te fijjú, dobd nekem a labdát…

Semmi sem számít. Szeretem.

A napok. Meg tudom jegyezni. Arcuk van. És a tárgyak élnek.

– Krisztina…

Megrázkódik. Észrevesz. Istenem, micsoda öröm az arcán! Micsoda vad, elementáris öröm! Rohanok fel. A lépcsőn. Ő is rohan le. Egymásnak esünk. A lépcsőház. A korlát.

Én még nem is csókolóztam. Amit annak neveznek. Szerelemből.

– Ne gyere most fel – mondja –, várj, kabátot veszek.

Lehet, hogy hülyeség. Lehet, hogy giccs. De ez, most, nem az. Ez a csoda.

Minden presszó teli van. Esik az eső. Nem baj. A falak mellett alig érezni.

– Tudtam, hogy jössz – mondja –, már akkor tudtam, amikor elmentél. Amikor kinyitottam az Adyt, a könyvjelzőnél…

Beszél. Milyen őszinte. Milyen megható. Hogy már akkor, amikor Katkát elvettem, már akkor belesajdult valami… már akkor kezdte érezni…

– Én is – kiáltom lelkesen.

– Nagyon szépen kell csinálni – mondja –, nagyon szépen. Nem akarom, hogy ez is szennyes legyen. Ugye, érted?

Katkára gondol. Hogy ne okozzunk neki fájdalmat.

– Csak akkor van értelme – mondom –, ha különbek tudunk lenni, mint a többi…

A Sziget. Mindent el fogok mondani neki lassacskán, sorjában. Szüzikét a raktárban, Edinát, talán még a kurvát is, Katkáról nem szeretnék beszélni, Katka a feleségem, ennyivel tartozom neki, hogy nem adom ki a gyengeségeit, a meghitt pillanatait, és a gyermekem anyja, Krisztina nemigen szereti a kisgyerekeket, csömört kapott az óvodában.

Mindennek van értelme. Mindennek. Mozi. Évek óta nem voltam moziban!

Nevetünk. Úgy tud nevetni. Belém karol kifelé, ezt nem szabad, elpletykázzák.

– Te félsz? – kérdezi. – Hogy meglátnak?

Mintha elfehéredne. Mintha gyűlölet volna a szemében.

– Drágám! – Bánom is én, átölelem a derekát, így megyünk, utánunk is néznek, nevet, nevet, boldog. Nem, nem kell elsietni, hallgat engem, issza a szavaimat, karácsonykor megyek fel hozzá, addig várunk, így lesz a legédesebb.

– Mióta van ennyi előadás a levelező tagozaton? – kérdi Katka, különben elégedett, még sosem voltam ilyen kedves vele, mint amióta Krisztinát szeretem, Otika már kerek mondatokban beszél, a tananyagra nem kell annyi idő, az én eszemmel, az úgyis csak hiúság, hogy mindig, mindenből kitűnőre, nem ezen múlik a tudás, mindig is volt a színjelesnek valami stréber íze, adjuk meg mindenkinek, ami megilleti.

Istennek, ami istené, a császárnak, ami a császáré.

– A másodév nehezebb, szívem… de te ezt megérted, mert te egy angyalian drága feleség vagy.

Krisztina. Krisztina vár. Mindig észreveszi, ha új holmi van rajtam. Szereti a szépet, az eleganciát.

– Ne rohanjunk – mondja –, mindent gondoljunk meg. A dolgokat később már nehéz visszacsinálni. Csak akkor érdemes, ha te is azt hiszed, amit én.

Krisztina vallásos. Illetve istenhivő. De nem dogmatikus. Azt mondja, valamikor protestáns volt. Abban hisz, hogy létezik egy erő, amelyik az ember sorsát irányítja. Ez az erő hozott össze minket kettőnket is, hogy aztán összeolvadva szolgálhassuk a világot.

Úgy tudja mondani, hogy szinte elhiszem. Ezt az édes, naiv mesét.

Karácsonykor úgy intézem, hogy egy egész délutánom szabad maradjon. Ezt nem szabad elrontani. Ebben nem szabad csalódnia se neki, se nekem.

– Határozzuk el – mondja –, hogy karácsonykor. Ez lesz a mi ajándékunk egymásnak. Én őrülten szeretlek. És kívánlak. Éjszakánként azon gondolkozom, milyen lehetsz…

– Én is… én is…

Nem hittem volna egy éve vagy kettő, hogy ilyen létezik. Ilyen mindent felbolygató öröm. Csak ülök a kis barokk asztal mögött, nézem a teheneket meg a kerti ollót a borítólapon, és ő van mögöttük. Igen. Szeretem a kerti ollós borítólapot. A kéményseprős szalvétát. Átvették a gondolataimat, magukba szívták az örömet, az idő meglódult, és mégis minden napot fel tudnék sorolni külön-külön, milyen kár, hogy elmúlik előbb-utóbb, de hát miért múlna el, Krisztina azt csak a kicsikkel kapcsolatban mondta, engem nem tudna megunni, különösen, hogy nem élünk együtt, és nem is fogunk soha, a közös ágy mindennek a halála.

– Őszintén szembe kell néznünk a nehézségekkel – mondja Krisztina –, ez a legfontosabb. Azt az utat választani, ami a legradikálisabb s egyben a legbecsületesebb.

Elvileg egyetértek, bár nem tudom pontosan, mit ért ezen. Annyi minden megbeszélnivalónk van. Úgy tudja hallgatni, milyen fiúcska voltam. A kalandjaimat. Az iskolában.

– Soha ne hagyd – mondja –, hogy elvegyék a hitedet. Az alapvető hitedet. Hogy te igenis, nagy dologra születtél…

Kár, hogy utánateszi:

– …mert minden ember nagy dologra születik. Hogy önmaga rejtvényét megfejtse.

Ő is viselt maslit kiskorában. Jobboldalt. És volt fehér térdharisnyája. Talán nem kéne karácsonyig várni. De ebben nagyon makacs.

A mellét már ismerem. Ilyen az ideális női mell. Kicsi és kemény.

Persze, Krisztina nem szült gyereket. Nem szoptatott. Mint szegény Katka, Otika nyolchónapos korában is követelte az anyatejet.

– Mit csinál Katóka? – kérdezi Krisztina, mintha érezné, hogy rá gondoltam. – Hogy viseli? Miért nem mesélsz?

Krisztina azt hiszi, én Katkát beleavattam? Nem ismeri a saját fajtáját? Katka talán öngyilkos is lenne.

– Sok mindent el kell intéznünk – mondja Krisztina, esik a hó, egész gyerekkorom eszembe jut, ahogy mentünk szegény apával, a mindenki karácsonyfája, Krisztinának el tudnám mesélni, mi szeretjük egymást, ugyanakkor nincs tragédia, így nemes, így helyes, mi így csináljuk, ezért vagyunk különbek…

– Válassz ki egy nyugodt napot – mondja Krisztina, leszállunk a buszról, találomra, sétálunk, ismeretlen környék, az egyik kertben egy krizantém a hó alatt, furcsa, mintha sír volna, apához is ki kéne menni –, és egy nyugodt napon közöld vele, hogy másképpen alakul az élete. Anyagi gondjai nyilván ezután sem lesznek… a gyerek nála marad, a gyereket az anyjától nem lehet elszakítani. A lakás sem kell, semmi, odajössz hozzánk a kis szobába… mondjuk, tavasszal.

Hallom én. Hallom. Ő azt hiszi, hogy ezt lehet? Hogy csak úgy egyszerűen lelépni?

Tapintatosan rá fogom vezetni később. Ez nem érinti a mi szerelmünket. Sőt. Ez tartja fenn, ez a felismerés. Nem hagyhatom sorsára a fiamat. Ezt az apám sem tette. Az anyám sem.

Hiába, Krisztina is csak nő. A szerelem náluk valami ősi védelemszerzés. Valami rév. Pedig tévednek. Hullámzás, szüntelen veszély, szüntelen izgalom, ez a szerelem. Ha ezt feladjuk, talán magát az érzést adjuk fel…

Ülünk a presszóban, Krisztina Hubertust rendel, iszik, csillog a szeme, el kell kezdenem, mielőtt végleg belelovalja magát, hiszen ez is azt bizonyítja, milyen őrülten szeret, de hát mégiscsak nekem kell kézbentartani a dolgokat…

– Édes – áthajlok az asztalon, megfogom a kezét, csak ne értse félre, ne higgye azt, hogy a szerelmem kevés, talán jobb lenne karácsony után, de jellemtelenség lenne, így kell történnie, most, most, ha igazán szeret, úgysem veszíthetem el. – Édes. Ha magára hagyom őt meg a gyereket, minden tönkremegy. Hidd el. Édesem. Állandóan zavarna a gondolat. Mindkettőnket. Téged is. Hiába tagadod. De ez csak az egyik oldala. Hallgass rám. Én vagyok az öregebb. Amellett férfi… Attól félek, elszürkülnénk, szüntelenül összezárva. Elveszítenénk ezt a szép kétségbeesést… ezt a menekülésfélét… hogy mindig egymásra gondolunk…

Ha volna rá szó, azt kéne elmagyaráznom, hogy a mi szerelmünk dallam. Furcsa, különös, elnyújtott dallam, szépsége éppen megfoghatatlanságában van, abban, hogy még realizálása is hordozni fogja az irracionalitás jegyeit… Ha erőszakot veszünk rajta, ha mindennapi környezetbe helyezzük, nem dallam lesz többé, hanem zörej, kellemetlen, monoton zörej, állandó ismétlődés, a beteljesültség és a változhatatlanság bénító jegyeivel…

A gondolat nem arra való, hogy egy presszóasztalnál lefordítsák.

– Szóval, gyáva vagy – mondja, megint egészen fehér az arca, igaza lehet Katkának, van benne némi egzaltáció, persze ettől olyan érdekes –, kétszeresen gyáva! Félsz elvágni a megkötött szálakat. Vállalni a sebek osztását. Másrészt azt sem hiszed, hogy a mienk valóban különb. Másként nem haboznál a mindennapokban próbára tenni. Ami csak félálomként szuperál, a gondokban szertefoszlik, ugyan miféle érzés? Mitől több?

Néz rám, rémült a szeme, szenvedélyes, majdnem sír, majdnem kiált:

– Nem, te nem lehetsz ilyen… Te csak engem féltesz. Hogy nem bírom a terheket. Valld be!

Érdekes, az ő szemszögéből egészen más megvilágítást kap, szinte jellemhibának érzem az érveimet, pedig tudom, hogy nekem van igazam, de most engednem kell, pillanatnyilag. S talán valóban csak attól félek, hogy megroppan, ha mégis…

– Te mindent megérzel – mondom, ez az első eset, hogy félig hazudok neki, nagyon rossz, az orromba vág a Hubertus szaga, mintha hirtelen megbillent volna valami.

Majd karácsony után.

Egészen nevetséges lennék, ha elmennék anyához, és elmesélném neki Krisztinát.

Senki sincs, akinek elmondhatnám. Akitől tanácsot kérhetnék. Szillas. Szillas jó hozzám. Néha telefonál. A terveiről beszél. De talán kissé link. Én nem ronthatom el a rólam kialakult szilárd képet, hogy odaállok nyavalyogni, kérem szépen, elváljak, vagy ne váljak…

Nekem kell döntenem mindig, mindenben. Senki sem segíthet. Se isten, se ember. Bármilyen iszonyú. Ugyanakkor félelmetesen szép. Az erő. Ami ebben megnyilvánul.

Levél. Keskeny borítékban. Vajszínű, keskeny borítékban. Az írása. A jobbról balra dűlt betűk. Ez hát az írása.

A leveleim. Én eddig csak hivatalos leveleket kaptam. Felvétel, elbocsátás, áthelyezés. Kiutalás. Felszólítás. Apa sírjára. Hogy ültessük be, minden negyedévben.

Micsoda levél! Csodálatos! Percnyi pontossággal a napjai. Mint egy napló. Nekem. Hogy elszámoljon vele. Hogy akkor is magam mellett érezzem, amikor a tér elválaszt minket…

Tizenkét oldal. Én képtelen vagyok ennyit írni válaszként. Többet ér egy érintés, egy tekintet, mint a sok szó. Persze, a nők igénylik, még az ilyen kivételes nő is, mint ő.

A félévi vizsgákon átcsúszom valahogy, év végére, ha már minden rendeződik, jobban összeszedem magam, különben sem a tanulmányi eredményen múlik, hanem az összeköttetésen.

Krisztina szeme kisírva. Érdekes, Katka szeme is éppen ilyen, amikor bőg.

– Két oldalra érdemesítettél – mondja –, és a két oldalban nincs egyetlen közvetlen, meleg szó… novellát írtál, vagy esszét, én csak ürügy vagyok…

Három nap múlva karácsony. Január-február vizsgaidőszak. Leltár a könyvtárban. Meg kell nyugtatnom. Most nem lehet belemélyedni. Majd később. Ha a legfontosabb dolgaimon túl leszek.

– Tudod, hogy szeretlek… Nyárig légy türelemmel. Nyáron mindent felszámolunk. Addig előkészítem. Bízzál bennem. Ne annak higgy, aki beszél, és költői leveleket írogat.

– Megígéred? – kérdezi könyörögve. – Megígéred?

Én senkit se csaptam be. Meg fogom próbálni felszámolni. Nem hiszem, hogy akkor boldogabbak leszünk. De legalább meg kell próbálni. Krisztinának is igaza van. Ő így méri. A nők így mérik. Elvesz, vagy nem vesz el? Feláldoz-e mindent, vagy habozik…?

Voltaképpen semmit sem kéne feláldoznom. Krisztináéknál ugyanúgy ellakhatnánk. Az első időben meghúznánk magunkat… Krisztina szülei is segítenének, az a lakás csupa érték… Az egyetemet folytathatnám, nyugodtabb körülmények között, a gyerek se zavarna, mert bármennyire is szeretem, zavar néha a hülye kérdéseivel, azért én ennyit nem kérdeztem, és ilyen vadul se játszottam, teljes erőből szétdobálja a kockákat, öröme telik, ha eltör valamit, és ráadásul Katka a varrógép mellett a szüntelen sirámaival, a színpad, siker, amikor töktehetségtelen…

Én azt az álmot nem dédelgetem. Nem volt az igazi tehetség. Bár Krisztina órákig elhallgatja, ahogy olvasok neki. Vagy kívülről idézek, séta közben.

– Ez több, mint szavalás – azt mondja –, ez a vers lelke.

Igen, azt hiszem, meg kell tennem. Változtatnom kell.

Mégiscsak más egy olyan asszony, mint Krisztina. Utánabámulnak az utcán. Még a fiatal fiúk is. Bárhova elvihetném. Bárhova.

Nem biztos, hogy a mienk elszürkülne. Éppen ez lenne az érdekes. Hogy kibírja-e, hogy elég nagy-e ez a szerelem? A sírig. Örökké. Micsoda romantikus szavak. De ezek emelik meg. Ezek a túlzások.

Közepes, nagyon jó nekem. Mit bámulsz, tisztelt adjunktus úr? Van más is a világon, nemcsak a te száraz témád. Otthon légy nagylegény az ágyban, bár azt nem nézem ki belőled…

– Miért kell karácsonykor tanulni menned? – kérdezi Katka nyafogva. – És ki az a barátod egyáltalán?

– Nem akarok újra közepesre vizsgázni… még a négy legnehezebb hátra van…

– Jó – mondja –, de másnap délelőtt elvisszük Otit a Bábszínházba… megígérted…

Mintha először mennék nőhöz. A tükör. Előnyös, ha gyakrabban borotválkozom. Apa régi borotvakése hol lehet? Villanyborotva. Szép Katókától. Illetve Katkától, ez az ajándék. Én egy nejlonblúzt adok neki, Falvaitól vettem, amerikai csomagból, inkább Krisztina mérete, de hadd legyen az övé, mi Krisztinával egymást ajándékozzuk egymásnak, ha ezt rajtam kívül valaki hallaná, egyáltalán, ha volna egy magnó a bőrünk alatt, és életünk végén lejátszaná, szédületes dolgok derülnének ki, bizonyára szánalmasnak látszanánk, ugyanakkor mégis hősiesnek, de most igazán nem alkalmasak ezek a pillanatok a töprengésre, engem Krisztina vár.

Túl sokat gondolkoztam az egészen már éjszakák óta. Kamasznak érzem magam, a bőrét érzem, a meleget, legyűrhetem, és ha egyszer legyűrtem, ő se fog annyira diktálni, megismeri, mi az, odaláncolva lenni valakihez testileg is, egy férfihoz, ő maga mondta, hogy szinte nem is ismeri, milyen igazából…

Azért lehetne a szobában egy kicsit melegebb.

– Pedig már tíz óta fűtök – mondja Krisztina –, de a cserépkályha olyan nehezen adja ki… Anyáék elmentek Kispestre.

Az ágyon két hatalmas, duzzadó damasztpárna. És egy paplan. Bíborvörös. A mienk otthon kék. Világoskék, és a sarkánál kissé foszlik.

Várja, hogy közeledjek. Mintha zavarban volna. Nem értem. Azért eléggé megkóstoltuk egymást. És ő sem szűz lány.

Mi van velem? Mik ezek a zavaró izék? Hülye nagyok?

Végre együtt. Ezzel nem ártok senkinek. Az öröm nem tilos. A szépség. Az élet. A fiatalság.

Drágám. Látja rajtam, hogy milyen bénult vagyok.

– Én nem fázom – mondja, s mintha melege volna, lehúzza a pulóvert a nyakán keresztül. S még mindig van egy vékony puplinblúz alatta.

Drágám. Hát persze. Persze hogy te vagy. Az édesség. Félszavak. Az édesség. Te fijjú. Te fijjú.

Nem tudom, hol voltam. És mi történt. Valamire emlékeztet az egész. Gyerekkoromban. Felébredtem, és tele volt pirossal az ablak. Akkor fedeztem fel a pirosat, egészen beleolvadtam, azonosultam valamivel, aminek nincs neve, és boldog voltam, igen, most is az vagyok, boldogság ez a remegés, ez a visszatérés, a szaga, imádom a szagát, nézem, nem érzem, hogy nőstény, nem érzem a csömört, inkább a hálát, kár, hogy olyan rövid ideig tartott és már vége…

– Boldog vagy? – kérdezi halkan.

– Boldog – mondom, semmi, de semmi banális nincs ebben, semmi csalódás. – És te?

– Engem a te boldogságod tesz igazán boldoggá – mondja, valahogy ez most furcsa, az arcán felfedezem, hogy ő nem járt azon a tájon, valahol elvesztettem menetközben, vagy elkalandozott, az volt a hiba, hogy olyan régen nem voltam senkivel, csak magamra koncentráltam…

Egy kicsit ijedten pislog. A haja az égnek áll, a rövidebb szálak, a hosszú tincs meg a füléhez tapadt.

Drágám! Újra átölelem. Ez csodálatos, hogy újra…

Látom. Látom az arcán a hamuszürke árnyékot. Elváltozik. Mintha kétségbeesetten verne egy acélkaput… Aztán a kapu kinyílik. És mögötte fény. Vakító fény. Behunyja a szemét.

Drágám. Tökéletesen szép a teste. Tökéletesen ruganyos.

– Köszönöm – mondja, és megcsókolja a vállamat. Mintha hallottam volna ezt egyszer.

– Minden rendben? – kérdezem gyengéden, mégis hivatalosan hangzik, nevetünk. Éhes vagyok, Katka bizonyára frissen főzi a krumplit a libához, a sült libát nagyon szeretem, emlékszem, milyen finnyás kis kölyök voltam.

Visszanézek, integetek, Krisztina is integet, az ő korában életszükséglet, hogy a megfelelő szerelmi partnert megtalálja.

Nem erre akartam gondolni. Bár ez objektív tény, és attól még nem lesz ez a szerelem kisebb, hogy nem öntöm nyakon szüntelenül cukros mázzal.

Igazán otthonos ez a lakás. Katka ehhez nagyon ért. Fenyőgallyak, a gyereknek gyönyörű plüssmackót vettünk, ezüstös ólomkatona-készletet várral, nekem is volt hasonló, persze, nem ilyen szép, és akkor még a katonáknak nem volt rakétakilövőjük, olyan megható a kis pofája, ahogy a karácsonyfa alatt áll, óriási szemmel, hasonlít rám, nem is tudom, hogy bírnám elhagyni, Katka kávét főz, a kávé illata isteni, az erkélyről kilátni a behavazott hegytetőre, talán már aludni se tudnék egy idegen helyen, annyira megszoktam, hogy így van a fejem és az ajtó felé a lábam, Katka fehér kötényben kimondottan csinos, házias jelenség, bármi történne, rá lehet számítani, nem borítana fel semmit könnyelműen…

Nem, ez teljesen váratlan, és mégis úgy érzem, éppen a mai csodálatos nap után, nem tudok én innen elmenni, úgy, ahogy van, ez itt hozzám tartozik, aki engem szeret, ezt is kell, hogy szeresse, bármennyire is furcsa, az életem egy darabja, az ember nem dobálja el a testrészeit azért, hogy díszesebbet csináltasson magának, amije van, inkább azt dekorálja körül.

Viszont Krisztinának nincs férje, családja. Az apa, anya bizonyos koron túl már nem számít családnak. Joga van hozzá, hogy a saját fészkét kialakítsa. A saját menedékét. És abban nincs helye Katkának. Otinak se. De akkor minden elvész. A lakás. Amit az ügyességemmel szereztem. A hegyek, a kilátás… A bútorok… viszont csodálatos volt Krisztinával, párhuzamosan az is igaz, hogy ezt még soha, senkivel, Krisztina igényes, és nem általában a férfi, hanem éppen én hiányoztam neki…

Meg fogja érteni. Megérik a szerelemben, és belátja, hogy nekünk nem szabad másképpen, nem szabad elszakítani a szálakat, az csak rosszabb lenne, különben is, mindenki ismeri a saját egyénisége határait, én olyat nem tudok megtenni, hogy. egyik napról a másikra itthagyjam őket. Oti még csak ezután lesz igazán értelmes, most lesz igazán szüksége az édesapára, arról nem is beszélve, hogy Katka, ha egyáltalán kiheverné az egészet, férjhez menne, és Oti egy másik férfinak mondaná: apa… ezt nem tudnám elviselni. Ez az én fiam. Az én egyetlen fiam. Krisztina nem az az alkat, aki szülne egyet, és ha szülne is, mindig az a legkedvesebb, lélektanilag, akit az ember elhagyott, a legnagyobb szerelem se veheti el az eszemet egészen, persze, erről egyelőre nem beszélek…

– Az a csodálatos – mondja Krisztina, egy kicsit ideges vagyok, ez a vizsga elégségesre sikerült, Falvai kartárs kifogásolja, hogy összekevertem a műtrágya-szakkönyveit, ülünk kettesben a szobában, most jó meleg van, ugye, hogy befűti a szobát a cserépkályha, csak idejében kell begyújtani –, az a csodálatos, hogy te olyan gyönyörűen öregszel. Szikár, ősz hajú, magas férfi leszel, az orrod körül ez a két enervált vonás, üldögélünk majd akkor is együtt, és egészen új színeket fedezünk fel egymásban, mert ez a szép, hogy most lefoglalja a napjainkat az egymás iránti vágyódás, mert őszintén, egész nap csak arra gondolok, miközben a járókába teszem a kicsiket és tanítom a gyermekdalokat, arra gondolok, hogy milyen voltál, a mozdulataidra, az arcodra, ahogy olyan gyerekesen duzzogó arccal belém fúrod magad…

Gyerekesen duzzogó arccal. Nem tudom, miért volna az én arcom gyerekes és duzzogó, különösen akkor, abban a helyzetben…

– De ha már a test megbénul – folytatja és simogat –, akkor is lesz értelme. Talán akkor fedezzük fel majd igazán egymást, ha már lekopik rólunk ez az esetlegesség… a test kiszolgáltatottsága…

Hisz benne, hogy örökké!… Életem végéig ragaszkodni fogok hozzá, sok ilyen volt már, nagy embereknél, költőknél, a színészeknél pláne, hogy akit igazán szerettek, nem vették el, táplálkoztak belőle, felépítették az életművüket, bár én a sors szeszélyéből nem lettem semmi, eddig még nem, de még nincs bezárva a bolt, még kitörhetek valamerre, ez az érzés olyan bázis, olyan tartalék, amely még azt is elhiteti velem ideig-óráig, hogy érdemes…

– Mikor akarod megmondani? – kérdezi Krisztina, fáradt vagyok, az utolsó vizsgám is kész, most nem akarom az agyamat terhelni, most el akarok merülni, az ölelés minden szónál többet ér, megnyugtatóbb.

– Nem bízol bennem? – Csak ne kéne hazudni.

– Katka olyan rendes – mondom Krisztinának. – Kérlek, soha nem tesz szemrehányást újabban, hova megyek, kivel, miért nem viszem ide-oda… Ez nem egyszerű dolog, be kell látnod.

– Ó, hogyne – mintha gyűlölné Katkát, olyan most, szinte sziszeg. – A Katóka… a derék, jámbor Katóka. A házitűzhely őre. Gyermeked anyja. A varrógép tündére.

– Ne beszélj így róla… ez nem méltó hozzád.

– Nem érted, hogy te kényszerítesz? – kérdezi. – A folytonos nagylelkűségeddel, gavallériáddal… Meg kéne adnod nekem azt az örömet, hogy én védjem előtted. De így őrjítő. Hazudni pedig nem fogok. Ez az egyetlen luxus, amit meghagytam magamnak.

Túl sokszor kerül elő ez a sztereotip fordulat. Az igazság, mint utolsó luxus. Szinte kioktatásnak hangzik olykor.

– Túl leszek az évvégi vizsgákon, és akkor rendezzük…

Addig még négy hónap. Négy hónap hosszú idő. Kár, hogy nincs barátom.

– Egyik nő olyan, mint a másik – mondja Falvai, egérszerű, pipaszár nyakú férfi, mit akarok ettől, mit tudhat az ilyesmiről éppen Falvai! – Csak mi rakjuk körül őket a képzeletünkben más és más ékkövekkel… A férfi a természettől poligám lény. És legnagyobb tévedése, amikor poligámiától vezérelve, ismét a monogámia csapdájába esik.

Hazamegyek, ilyenkor tavasszal a legszebb az erkélyről a környék. Ráteszem tenyeremet a rácsra. Otika bent játszik. Katka ma primőr retket vett, főz hozzá sonkát, miért nem elég ez itt nekem…?

Otika felkéredzkedik az ölembe, milyen okos ez a gyerek, keres valamit, a tavalyi muskátlit keresi, emlékszik rá, de azt még nem érti, hogy az idén még nem virágzik, és hogy az, ami majd virág lesz, az már nem ugyanaz, hanem egy másik, a nap viszont ugyanaz az égen. Van, ami cserélődik, és van, ami örök, legalább ennek öröknek kéne lenni, ami apát és fiát összeköti, de hát én is elfelejtettem az apámat, sőt egyszer meg is ütöttem, miért éppen most jut az eszembe, Oti is felnő, most ugyan cuppogtatja a puszikat az arcomon, de el fog hagyni, ki fog röhögni, mint én apát, én pedig feláldozom érte az egész életemet.

Világosan érzem, hogy vége. Ennek a képnek. Az erkély, távolban a hegyek, ölemben Oti és a hátam mögött Katka a szobában, itt én már idegen vagyok, innen ki kell lépnem, valami kényszerít rá, sírnék, ha nem lennék férfi.

– Apu – mondja Oti, simítja az arcomat, én csókolom, Katka kinéz az erkélyajtón, néz minket, fátyolos szemmel.

– Édes bogaraim – mondja, nem is sejti, hogy most búcsúzunk, hogy most hagytam el őket, Otit, akit szorongatok, Oti sikongat, szét tudnám verni baltával az egész nyájas tavaszi képet, önmagamat elsősorban.

– Légy boldog – mondom Krisztinának –, elválok. Júliusban.

– Nem értem – mondja Krisztina és fehér. Nem áll jól neki ez a madonna-póz. – Ezt már régen elhatároztuk. Miért csak most jelented be, mint valami győzelmet?

– Ne gyanakodj folyton… Azzal az őrületbe lehet kergetni egy férfit. Akárhogy is, de Katka sose szimatol, elfogadja, amit mondok, igaznak…

– Katókával engem ne hasonlíts… Katóka buta. Őt az orránál fogva vezetheted. Engem nem. A mi kapcsolatunk feltételezi az egyenrangúságot.

Kisszerű dolog ez, a távollevőt szidalmazni. A legyőzött vetélytársat. Katka nem buta. Ha nem is lángész, de mindig józanul gondolkozott, a főiskolát is majdnem elvégezte.

– Ez nem sértés – mondja Krisztina –, csak tárgyilagosság. Másként nem tudsz soha felülkerekedni… Nálad magasra emeltem a mércét. Te annyival különb vagy, mint a többi. Én tőled mindent várok, érted? Mindent; amihez semmi köze a konvencióknak…

– Nézd – ez jólesik, hogy ennyire szeret és ennyire értékel –, nézd, édesem… Itt nem egy csélcsap, hűtlen nőt kell elhagyni. Hanem egy derék, a maga módján értékes asszonyt, aki nagyon nehezen talál magára azután… és a gyerekért felelős vagyok…

– De hát ezt tudtad – mondja, villog a szeme, ebből fejlődik később a hisztéria. – Tudtad eleitől fogva. Én figyelmeztettelek. Hogy ez más. Hogy ezt nem lehet csak úgy, sutyiban. Mi az erősebb? Mi a nagyobb? Ez most a kérdés. Ezt döntsd el magadban. Aztán aszerint cselekedj, de férfimódra.

Nektek téves fogalmaitok vannak arról, mi az: férfimódra. A férfi nem azt jelenti, hogy az ember durva, nemtörődöm és elhamarkodott…

– Az istenért, hát akkor mit akarsz? – kérdezi, annyi rémület van a hangjában, a hosszú haját fogja, mintha kapaszkodna benne, tényleg, mit is akarok, hiszen azzal jöttem, hogy igen, most már hamarosan…

– Téged! – átfogom a derekát, amikor átfogom, nincs ennél természetesebb, erről már nem tudnék lemondani, erről az édességről, a test jobban tudja, hova tartozik, csak a lélek az, ami a bonyodalmat csinálja, illetve nem is a lélek, mert hiszen az is itt van, ennél a nőnél, az én nőmnél. – Bocsáss meg… ne hallgass rám… szeretlek… szeretlek…

Ölel, szorít, velem tart, összeszoktunk az ölelésben, ebből ne legyen megszokás, soha, legyen így, mindig, tenyerem alatt a csigolyája, mind kitapinthatom, külön-külön…

Frézia áll a vázában. Úgy hívják, frézia. Ilyet még sose láttam. Kis, vacak virág, de az illata kábít. Csak így lehet mondani, ilyen szokványosan. Kábító illata van.

– Vigyél magaddal egy szálat – mondja Krisztina. – Tedd az ágyad mellé, és éjjel is érezni fogsz…

– Jaj, de szép – kiáltja Katka –, nekem hoztad?

Szagolja, odaadja Otinak, Oti prüszköl, benyálazza a virágot. Otit megütöm.

Katka néz rám. Nem bírom, amikor néz, némán.

– Neked hoztam – mondom –, ne hagyd, hogy a gyerek tönkretegye.

Persze hogy odamászik hozzám ezek után.

– Fáradt vagyok… Hagyjál, Katka.

Nem haragszik. Megérti.

– Majd az egyetem után – mondja – mindent bepótolunk. Otika már önállóbb lesz, itt lehet nyárra hagyni, elmegyünk kettesben a Balatonhoz, és megint lesz két csodálatos hetünk…

– Vidd ki a fréziát – mondom –, nem tudok ebben az erős szagban elaludni.

Én ebbe bele fogok őrülni. Most meg azt érzem világosan, hogy soha nem leszek képes ezt a lakást elhagyni, én már nem vagyok húszéves, aki csak úgy új életet kezd, engem már annyiszor megaláztak, most végre egyenesbe jutottam, nem bírja majd az idegrendszerem a terhelést, Krisztina fogja meginni a levét, lehet, hogy el is múlik a szerelem, én olyan típus vagyok talán, aki csak a messzeségből ideális, és amellett én szeretem itt a légkört, Oti szuszogását, nekem életszükséglet, hogy esténként megtapogassam a meleg kobakját, ha nagyobb lesz, együtt járunk mindenhova, nem törvényszerű, hogy a fiú elhidegüljön az apjától, ha az apa nem olyan…

Viszont azt is világosan éreztem. Az erkélyen. Hogy vége.

Anya. El kell menni. Nem kérdezni. Csak körülnézni. A régi lakásban.

– Szép, hogy eszedbe jutottam… – mondja anya. – Mit keresel? Kidobtam a régi limlomokat. Varia-bútor, ótépére. A fene se fog annyit takarítani. Különben a szegény Lelkes elemésztette magát. Mert a feleségét vakbélgyulladással elkezelték. Én még előtte találkoztam vele, sírt, Pubi, fantasztikus, hogy sírt, azt mondta, akárhogy is, szerette őt ez az asszony és ő is az asszonyt, mindent neki köszönhet, hogy talpra állt újra, mindent, mindent… Van, aki azt állítja, baleset. Hogy a borotvakés éppen a nyakába szaladt… Soha nem fogjuk megtudni. Soha.

A gyomrom. Különben teljesen egészséges, csak ilyenkor remegni kezd. Olyan érthetetlen, olyan ócska az egész.

– A szerelem – mondja anya – a legnagyobb hatalom. Nem mindenki képes rá, hogy a gyerekéért lemondjon… Nem mindenki. – Simogatja a blúzán a fagombokat.

Lelkes és a szerelem. Mindig azt hittem, az üzlet és a lakás miatt vette el azt a nőt. Mindig azt hittem. Akárhogy beszélt. Két Lelkes. Melyik volt az igazi? És egyáltalán: melyik az igazi? Melyik gondolat? Mindig a későbbi? Az időrend, csak az időrend?

– A feleséged hogy van? – kérdezi anya. – A gyereket is régen láttam… a munkám annyira lefoglal.

Egy kissé lefogyott. Szemüveget hord.

– Olyan helyes gyerek voltál – folytatja lágyan –, a képedet mindenki megcsodálja.

A matrózblúzos képem. Az a furcsa, elmélyült kifejezés. A fülem nem is feltűnő. Milyen szomorú, tanácstalan arcot vágtam. Valami bajom volt biztosan. Valamiért bántottak. Csak a szomorúságra emlékszem, és a fejem mozgására, ahogy belenéztem a gépbe, és azt gondoltam, hadd tudják meg mind, akik majd ezt a képet nézik, évekkel később, mi történt velem. Milyen méltánytalanság.

De nem emlékszem. A tények elhalványodnak. Valami lenyomat marad belőlük, ami fontosabbá válik az előidéző oknál.

Ó, nem. Anya nem az. Akivel erről érdemes volna beszélni. Elpletykált valamit a szomszédoknak. Már azt sem tudom pontosan, hogy mit.

Elkérem Imre címét. Nem szégyen az, ha én megyek utána. Örülni fog ott az idegenben, ha levelet kap. És válaszol majd.

Nem akar megismerni az anyja. Nagyon öreg. Kendőt hord, pedig már június van.

– Ó – mondja hirtelen –, most ismerem meg, a füleiről. Hát persze. Magára nagyon haragszom. Maga nagyon csúnyán bánt el az én szegény fiammal.

Csak állok.

– Cserbenhagyta, nem állt melléje a bajban, vadidegenek mellett harcolt szegény, most már megmondhatom, nem kell félnem, mint ötvenhétben, maguk miatt ment el szegény fiam…

Hoz egy fényképet.

– De tévednek, ha azt hiszik, megbánta, nagyon tévednek. Ez a kocsija, ott mögötte meg a háza, egy svéd nőt vett el, már kint is vannak Svédországban, én is megyek majd, ha ezek engednek, az uram meghalt, tavaly, azért odaadhatom a címét, ha akar, írjon neki, de nem fog válaszolni, most, amikor jól megy neki, mindenki keresi a címét, a külföldi cím aranyat ér…

– Nem – mondom –, tartsák meg a címüket.

Roppant hülyén hangzik, alig köszönök.

Csak az év végi vizsgákon átcsússzak. Nyáron egyedül kéne elmennem valahova, ahol embert se látni, ahol senki se kérdez, és ahol teljes világossággal kitisztázhatnám, mit akarok tenni, és egyáltalán, amit akarok, az helyes-e. Bár azt sem tudom, mi az érvényes mérce, amihez saját cselekedeteimet mérjem.

– Drágám – Krisztina megint felveszi az apró virágos ruhát –, így tönkremész. Az én helyem csak ideiglenes. Döntenem kell az életem felől. Nem mintha egyetlen percig is kételkednék abban, hogy mi ketten már nem válunk el soha… De néha elfog a bizonytalanság. A félelem. Hogy mi lesz velünk. Ha esetleg nem bizonyulunk elég erősnek. Ha esetleg tévedtem és te nem az vagy… Én nem élném túl. Mos így érzem.

Édes. Micsoda óriási szerelem! Micsoda óriási felelősség. Nem élné túl. Zsarolásnak is fel lehetne fogni, ha nem szeretném annyira. És nem lehet folyton viháncolni, amikor tele a fejem gonddal… Ha háromszor csinálja az ember egy héten ugyanazt ugyanazzal, valamit veszít a varázsából. Anélkül, hogy ez a szerelem csökkenését jelentené.

És a gyerekkel is szeretnék tölteni egy-két hetet. A szabadság csak tizennyolc nap.

– Megmondod Katónak, és együtt lemegyünk Bátafürdőre – mondja Krisztina – a nagybátyámhoz, csendes kis falu, csak mi ketten…

– Falvai tudna beutalót szerezni – mondja Katka –, nagyon rád fér, mert aztán harmadévben az az iszonyú hajtás…

Legalább sejtene valamit. Legalább ordítana.

Oti is olyan aranyos. Annyit fejlődött. Kis verseket mond könyv nélkül. Lehet, hogy ő lesz színész helyettem.

És ez a nyár mindegyiknél melegebb. Melegben ellustulunk. Krisztinán is látom. Néha túlnéz a fejemen. Ezt én nem szeretem. Ezt velem nem szokták.

– A bizonytalanság az oka – mondja Krisztina –, folyton eszembe jut, közbe… valami zavaró. Például Katóka. Hogy neki még mindig lehetnek illúziói felőled… a kettőtök kapcsolata felől…

– Krisztina – mondom, a saját logikájával kéne meggyőznöm – …te úgy általában, nagy vonalakban, hiszel valamiben. Sors vagy isten, gondviselés… miért vagy akkor néha mégis könyörtelen? Milyen a te istenképed? Sose büntet? Mindenben csak a jót látja, és nem számoltatja el hívét, ha mást csak úgy egyszerűen eltipor?

– Meg akarsz félemlíteni? – kérdezi, eszébe se jut, hogy magára terítsen valamit, komikus, ha egy meztelen nő beszélget, a hóna alatt a szőrt nem szeretem, a régi fényképeken a nők hónalja mindig csupasz volt, még anya is hintőporral fehérítette. – Meg akarsz félemlíteni? A rossz is istentől van, és nem tudhatjuk, ki milyen útra rendeltetett, ki miért fizet… én sajnálom Katkát. Talán jobban, mint te. De ha ez kettőnk között: törvény, akkor meg kell lennie. Hogy értelmesebb legyen az életünk azután. Tudom, hogy most valami történik, ami felíratik a számlánkra, de még nem tudjuk, melyik oldalra. Nem nevezném se jónak, se rossznak. Egyszerűen lépés. Eljött az idő, amikor lépni kell.

Még meg is ismétli. Anyaszült meztelenül, a bíborpiros paplanon, keresztbevetett lábbal.

– Eljött az idő, amikor lépni kell.

Ijesztő ez az erős napfény. Ez a döglesztő meleg. Katka lehúzza a redőnyöket. Ha a kezem kinyújtom, tudom hol áll a kisasztal, rajta a lámpa és a könyveim. A szögleteket is ismerem.

Ideképzelem Krisztinát magam mellé. Semmit nem érzek. Ebben a hőségben. Az az álom talán mégis más volt. Olyan édesség nincs. Olyan utóíz nélküli gyönyör.

Természetesen ugyanúgy szeretem, mint az elején. Csak ahogy az idő múlik, reálisabb színezetet öltenek a dolgok. A test nem olyan valami, ami mindig egyformán szuperál. És ha az újdonságon túl van az ember, akkor már tényleg csak a szerelem, mármint a szerelem lelki oldala színezi át.

Az ember nem csupán individuális lény. Közösségben él. Ne vígy minket a kísértésbe, a cserkész híven teljesíti kötelességét, másokkal szemben gyöngéd, magával szemben szigorú, viszont az én megvalósítása maga a szabadság.

Hova kapkodjak? Melyikhez?

A tévedést nem a sorrend szabja meg. És az eszmék, gondolatok igazát sem. Hullámvonal. Vagyis spirális fejlődés.

Minden összezavarodott. Minden. Csak az a sárga pont, az az örvény, a csukott szemhéjam alatt. Az a régi. Velem együtt süllyed, velem együtt emelkedik.

Én csak aludni akarok. Ebben a melegben. Nem olyan rossz az a halál. Nem olyan rossz.

Milyen keskeny korong. Barna. Barnássárga. Mit keresek én a korong szélén? És miért nem esem le, amikor nincs semmi a lábam alatt? Nekem ezen a kicsi, lefelé szélesedő lyukon le kéne bújnom. Bele a korongba. Hogy ne látszódjam. Fejjel lefelé. Nem férek be. De a hátam mögött jönnek. Kell. Bepréselem a nyakam. Nagyon meleg van a korong belsejében. Föld megy a számba. Itt nincs is lyuk. Nem bírom. Nem férek. Se kint, se bent. Fulladok! Segítség

Segítség! De hiszen ez álom! Én mondom magamnak. Álom. Csak fel kell ismerni. Akarom. Akarom. Én.

Kipattantom a szemem. A szoba. A redőny fénycsíkjai.

A recept. Megvan a recept. Csak akarnom kell. Erős, koncentrált akarattal. Mindent belesűríteni az én-tudatba, és kizárni, ami zavar. A legrosszabb álomból is fel lehet ébredni. Ez a legvalóságosabb egérút. Egyszerűen felébredni. Sohasem oldhatja fel álombeli cselekvés az álombeli rosszat.

Végül is tudom. Hogy így a helyes: itt maradni, helytállni, ahova a sors dobott, illetve, amit választottam, ez az én köröm, nem lehet ebből nemesen kilépni, harmincon túl, és úgyis elmúlna, Krisztina is elmúlna, az idő mindenhova behatol, rosszabb, mint a levegő, mindent betölt, mindent szétmar, vagy csak át- meg átrendez…

Az erő. El ne párologjon. Hogy meg tudjam mondani. De így, értelmesen, hogy Krisztina belássa, ez nem kifogás, nem menekülés, nem gyávaság, hanem a szükségszerűség felismerése, a szabadság megvalósítása, konzerválása a halálra ítélt szerelemnek.

Nyugodt vagyok. És tiszta. Gyerekes szó. De jól érzem magam ebben az állapotban. Hosszú hónapok óta először.

– Drágám – mondom, és úgy szeretem, olyan mélységesen. – Hallgass meg. Hogy mit kell tennünk. És miért.

Próbálom neki elmondani. Próbálom.

Már nem ugyanaz, ami belül megfogalmazódott, és amit a fülemmel hallani kényszerülök, már van benne valami hamis, szavakra nem lehet lefordítani, egyszerűen nem tudom átadni ugyanolyan tisztán, bekormozódik, fényét veszti ezen a rövid úton is.

Micsoda szemek. Nem sír. Csak a szeme. Természetellenesen kitágítja, nem előnyös, az orrlyuk is vele tágul, idősebb korára a legtöbb nő tehénre hasonlít.

– Szóval, cserbenhagysz? – mély a hangja, valahogy mutál.

– Te ennyit értesz az egészből? – kérdezem, végtelenül hiábavaló az egész, ha ennyire kisszerű, ennyire silány, éppen ezekben a percekben, ez is csak azt bizonyítja, nekem kell irányítanom, mielőtt a tragédia beteljesedik.

– Engem kifelejtettél – mondja, majdnem nevet, ez a nő gúnyolódik rajtam, s a legszentebb dolgokon! – Engem kifelejtettél, fiúka! A nagy ébredésből. A nagy én-tudatból. Az én vacak kis életemet. Fiúka.

– Ne használj ilyen hangot! Szeretlek. Ez meg nem másítható tény. De az is tény, hogy nem lehet átadni magunkat minden ellenállás nélkül a szüntelen jelennek, a szüntelenül pusztító időnek…

Most nem tudnám megcsókolni. Összeragadt a rúzs a száján. Talán a nyelve is repedezett.

– Ha eljött a lépés, lépni kell – mondja megint a bibliai hangján. – Én ehhez igazodom. Ez az én világom.

– Engedd meg, de mégiscsak a férfi az, aki bizonyos dolgokat megszab! Aki messzebbre lát.

– Neked Katóka való, Viktor – mondja –, eredj most haza, kérlek…

Csendes. Nagyon csendes. Értenie kell. Csak nem akarja rögtön bevallani.

– Holnap nem, de holnapután jövök – mondom –, te kis csacsi. Ne félj, nem hagylak én el. Vigyázok én rád.

Integet utánam az ablakból. Szép élénkek a színek. Körülöttem. A nyár színei. A múló nyár színei. A hegyek. Otika világoskék vászongatyája. Szeretem, ha Katka kékben járatja. A kék megnyugtató.

Csak a döntés nehéz. Utána már könnyebb. Persze, lehet, hogy egyszer férjhez megy, a nők nem bírják ki a törvényes asszonynév nélkül, náluk ez a külsőleges szempont sokat számít, de mi azért mindig tudni fogjuk, hogy csak egymáshoz tartozunk, megmarad a dallam, a fájdalmas, közös dallamunk, a frézia illata, az örök jelen, a beteljesületlen jövővel…

– Már toronyban állnak a könyvek – mondja Falvai –, drága fiam, az is benne volt a szerződésben; mindent mindig a helyére…

– Apu, van isten? – kérdezi Otika, ülünk az erkélyen, a hülye szokása, hogy a cipőmmel játszik.

– Katka… – kiáltok a konyhába – ki beszél a gyereknek ilyeneket…? Hiszen még óvodába se jár…?

– Nem tudom – Katka csörömpöl az edényekkel, nagyon szorgalmas, teherbíró teremtés. – Fogalmam sincs.

– Apu, van isten? – kérdezi újra, a térdemre mászik, a kobakja, amit pólyás korában mégis elfeküdt, ferdére, már szépen kiegyenesedett. Hogy lehet erre a kérdésre egyetlen szóval felelni, és úgy, hogy behelyettesíthessem a tagadást egy állítással?

– Majd ha nagyobb leszel, beszélünk róla…

Micsoda szerencse, hogy nem hagytam el őket! Hogy nem engedtem, majdan mindenféle ostobasággal teletűzdeljék a fejét. Hogy itt maradtam, tanácsadónak, mint valaki, aki keresztülment a próbákon.

Krisztina. Milyen csodálatos lesz.

Mintha újjászülettünk volna, megszabadulva a kételyektől, a lelkiismeret-furdalástól, mindentől, ami csak sárba húzza a szerelmet.

Katka amúgy se olyan követelődző. Ami neki kell, azt a kicsit valahogy majd megadom. Szeretetből. Áldozatból. Néha-néha.

Frézia. Nemesített frézia, ez még szebb, viszek neki, Katka adott pénzt, ez is képtelenség, hogy jóformán ő tartja a házat, de ha elvégeztem az egyetemet, ezt is visszafizetem, meghálálom, módot fogok rá találni, hogy valami komoly állásba kerüljek, Szillas nem felejtkezik el rólam, ennyivel tartozik ötvenhat emlékének, s nyilván a keze messzire elér, a diploma az csak diploma, megszűnt az az idő, amikor elég volt a származás meg a lelkesedés.

Az ajtó. Zárva. Három zománcrepedés a névtábla fölött. Mintha hallatlanul fontos volna. Ez a három zománcrepedés. Három zománcrepedés.

Levél. A résbe. Oláh Viktornak. Ez én vagyok. Az én nevem Oláh Viktor. Lakom Kakukk utca 3. Lakom Kakukk utca 3. Három zománcrepedés.

Lépcsőház. Lépcsők.

„Viktor! Tulajdonképpen bocsánatot kell kérnem tőled, hogy összetévesztettelek. A kontraszt oly erős a között, akinek hittelek, és aki valójában vagy, hogy alig tudok hozzád tárgyilagosan és igazságosan szólni. A szerepet, amit nekem osztottál, nem vállalhatom – egyszerűen azért nem, mert nálam a szerelem és az önbecsülés rokon fogalmak. Kívánom, hogy a jövőben aszerint élj, mint amit megfogalmaztál nekem utóbbi találkozásunkkor. Kívánom, hogy amit kimondtál, legyen valóság a számodra, ne gyötörd magad később, hogy mégis, mégis…

Én ezt a valóságos Oláh Viktort nem szeretem. Talán megértem, de nem ő az.

És már csak az fáj, hogy az emlékeim se maradtak sértetlenek. Az első percet is elvetted, visszamenőleg.

Élj jól, ne keress, ne váltson át megvetésre ez a furcsa, szomorú zavar.”

A levélnek is olyan illata van, mint Neki. Mint Neki volt.

Haza. Haza akarok menni. Katkához. Teát akarok inni, esik az eső, vége a nyárnak. Lefekszem, betakarózom, ráz a hideg, beteg vagyok, engem becsaptak, súlyosan becsaptak, én nem tudok meglenni nélküle, én egyszerűen nem bírom, azt mondta, ha én elhagynám, meghalna, ezt mondta, világosan emlékszem, „belepusztulnék” – ezt mondta, és összetartozunk, ezt mondta, és hogy ebben sose kételkedett, ezt is mondta, és most csak így, egy pársoros levélben, ő, aki oly levelet tudott írni, ott van a vécétartály rekeszében az a levél, az az édesség, a csoda maga, és a húsa, a húsa, a hasa alatt, ahogy egészen kicsit megereszkedik, de csak akkor, amikor meghajlik, engedelmesen…

– Hívjak orvost? – kérdezi Katka. – Bőrig áztál. Szegénykém.

Simogatja a fejemet. Ha elmondhatnám. Ha sírhatnék. Mint gyerekkoromban. Ha tudnék sírni. De csak a torkomig jut. Ott megakad minden. Inkább fulladás ez. Nem kapok levegőt.

– Az idegeid – mondja Katka. – Gyanús volt nekem már régen. Hogy az idegeid nem bírják ezt a szörnyű strapát. Nappal munka, este egyetem. Gondolj arra, hogy már csak három év. A te erőddel. A te tehetségeddel. Itt van a szevenál. Vedd be, drágám. Én már hónapok óta így alszom. Altatóval.

Szegény. Átkarolom, sír, ő sír, én nem tudok sírni, pedig szeretnék, úgy sajnálom, csak egyvalakit gyűlölök, Krisztinát. Milyen jogon döntött így, amikor tudta, mégiscsak ő van nekem és senki más…?

Amikor nagyon jól tudta, hogy végül mégiscsak elváltam volna, ki kellett volna várni, amíg beérik az idő, amíg elvégzem az egyetemet, amíg a gyerek nagyobb lesz, vagy erőszakosabbnak lenni, kiharcolni, minden nő megharcolja a maga harcát, nemcsak ábrándozni nagy szemekkel…

Meg kellett volna mondania: „ha nem teszed meg, elhagylak” – kényszerhelyzet elé kellett volna állítania, így lett volna őszinte, tisztességes, nem vagyok én isten, hogy mindent előre lássak, és nem lett volna szabad azt írnia, hogy visszamenőleg elrontottam mindent, hogy még az emlékeket is bemocskoltam, engem okolni mindenért, az a nő a pincében, az is engem okolt, hogy miattam halt meg az Edus…

Ha leutaznék, még mindent tisztázhatnánk. De én menjek utána? Akit csak lerázott, egyszerűen? Akit még annyira se érdemesített, hogy személyesen búcsúzzon el? Esetleg egy nagy, utolsó öleléssel?

Romantika. Nagy, utolsó ölelés. Nem tudom, melyik volt az utolsó. Nem emlékszem. Az utolsóra. Nincs kapaszkodó. Nincs kerek befejezés.

A nők ilyenek. Ilyen iszonyúan önzők és kegyetlenek. Ő. Akit annyira szerettem, hogy mindent eldobtam volna érte. Most világosan érzem, hogy végül úgyis elváltam volna. Hiába ugráltam. Hiába filozofáltam. Végül úgyis.

Ha írna, hogy tévedés! Azonnal válaszolnék. Beadnám a válópert. Ebben talán mégis igaza volt. Hogy gyáván odadobtam életem utolsó nagy esélyét. A boldogságra. A szerelemre. Az izgalmas, értelmes létezésre. A konvenciókért. A családért. A kispolgári szirupba mártott felelősségérzetért. Ami tulajdonképpen kényelem.

A muskátlik. Az erkélyen. Nézem őket. Valamikor ugyanígy néztem őket. Akkor is papír volt a kezemben. Valami jó papír.

Persze. Az egyetemi felvételem.

Akkor átvették a muskátlik az örömömet. Most megint itt vannak, de már nem tükröznek semmit. Sem az örömet, sem a szomorúságot tisztán. Elvesztették értelmüket, közömbösek, a ládában, a cserépben és minden közömbös és szürke.

Mentünk a villamosmegálló felé… – Szép környék… nem poros… a lakás is szép… Csendes… az a jó, a csend… kőemberfej a kapun és a névtáblán három repedés…

– Nézesd meg magad – mondja Katka –, nincs rendben, hogy alig eszel.

Az a jó, a csend…

A napokra is emlékszem. Minden napra, külön-külön. Dátum szerint. Úgy, mint abban az októberben. Amikor megsűrűsödik az idő. Amikor történik valami. Valami igazán.

Levelet azért írhatnék. Bár neki kéne írnia. Gondolkodhatott, egy hónap alatt. Hogy mit jelentettem neki én. Ha egyáltalán hiány támadt utánam. Ha tényleg azt kapta tőlem testileg, amit bizonygatott, akkor nem tudott volna így elszakadni. Lehet, hogy hazudott. A nők hazudnak. Alaptulajdonságuk, mert gyávák. Nincs kivétel. Ha kivétel lett volna, követett volna a gondolataimban.

Mert azért mégis igazam volt. Nem engedhetem, hogy utólag hazudjak magamnak. Nem engedhetem, hogy felülkerekedjen egy hazug hangulat. A logika mellettem áll. A magasabbrendű gondolkodás.

Egy mondatot azért írhatok. Amibe, ha akar, belekapaszkodhat. Amiből érthet.

„Az én emlékeimen nem fog az idő. Nekem Te mindig az maradsz.”

Erre válaszolni fog. Lehetetlen, hogy ne válaszoljon. Egy hónap és karácsony. A mi karácsonyunk.

A melle alatt volt egy szemölcs. Nem is szemölcs, hanem anyajegy. Még akkor is milyen gyönyörű volt, mikor sírt. Amikor megdagadt a szeme.

Sose untam volna meg. Ez az igazság. Az az icipici zavaró kétely, a vége felé, az csak a hőségtől volt. És az idegességtől. A döntéskényszer lázától. Ült a bíborvörös paplanon, és beszélt, meztelenül beszélt, csak még egyszer beszélne nekem, csak még egyszer érezném a tenyerem alatt a húsát…

– Milyen régen nem öleltél így – mondja Katka. Szörnyű, undorodom, de ha megérkezik a válasz, minden megváltozik. Elválok, csak a karácsony múljon el, nem akarom a gyereket éppen ezen az ünnepen megrendíteni, Katka most végleg nem sejt semmit, nehéz lesz, mint a derült égből a villámcsapás, úgy éri majd, de most már mindegy… Vállalnom kell, ha egyszer a levelet elküldtem.

Falvai címét adtam meg. Falvai nem tesz olyat, hogy elsikkasztja. Neki is volt egy-két ügye, a külseje nem ezt mutatja, de a nők manapság mindenre harapnak, csak gatya legyen, pláne, ha beevezhetnek általa a házasság szent, poshadt révébe…

Krisztina tulajdonképpen nem való feleségnek. Egzaltált. Katka ezt jól látta. Ő aztán nem az a típus, aki odaáll mosni és főzőcskézni az én kényes gyomromnak, a betegségem bármely pillanatban kiújulhat a vendéglői koszttól, és mi azt meg sem tudnánk fizetni, ugyan miből, egy óvónő jó, ha nem hal éhen…

Undorító. Én egy undorító féreg vagyok. Hiszen szeretem. Csak őt. Mindig. Örökké. Érzem. A többi csak kishitűség. Kispolgári örökség. Vagy dogmatikus erkölcsszemlélet. Az én bénasága.

Ha volna isten, azt mondanám, édes istenem, döntsd el. Legyen meg a te akaratod. Én, Oláh Viktor gyengének bizonyultam. Cselekedjek ne én, hanem te énbennem.

Nemsokára harminckét éves leszek, ez körülbelül az emberélet fele, már csak a másik felét kell kibírni, végigcsinálni, aztán jöhet a csend, „az a jó, a csend…” – ezt is ő mondta…

Katka hozza a tejbegrízt, érdekes, mennyire megszerettem, pedig gyermekkoromban egy kanállal le nem nyeltem volna, most határozottan jólesik, különösen reszelt csokoládéval, esetleg citromhéjjal, már kapni valódi citromot, sőt, narancsot is láttam, narancsot, istenem, sárga, rücskös és gömbölyű, majd veszek mindannyiunknak, csak túl legyek ezen az egészen. – Komolyan… – mondja Katka – menj orvoshoz. Vagy a gyomrod, vagy az ideg. Ezzel nem lehet viccelni.

Még három nap. Karácsonyig. Az utolsó pillanatra időzíti a választ.

Hogy hatásos legyen.

– Veszünk Otinak egy ródlit – mondja Katka –, és leviheted majd a hóba szánkázni. Neked is jót tesz a friss levegő.

Én sehova se viszem Otit már. Nekem itt vége. Mennyből az angyal. Most hozza a postás Falvaiékhoz a levelet. És holnap meg kell mondanom. Ennek a kettőnek.

A vizsgáim. El fognak húzni. Elő se vettem a könyveimet. Egy szerelem miatt… Milyen alacsonyrendű. Milyen kamaszos. Nekünk semmi se jutott időben. Csak a bomba, aztán a szeminárium. Csoda, ha ilyenkor bolondul meg az ember?

Az utolsó karácsony. Amit együtt töltünk, ilyen békésen. Ti szerencsétlenek. De nem tehetek másként. Vállalnom kell.

December huszonhét. Mínusz tizennyolc fok. Falvai. Ott fog állni az ajtóban. A keskeny, Krisztina-szagú levéllel.

– Nincs levél – mondja Falvai –, ébredj már fel, kedveském… a tyúkok egyformák. Talált az már magának egy ürgét, akit azóta a járomba is befogott… nem is tudod, mitől menekültél meg… nem is tudod…

Megölelem. Talán tényleg bölcs öreg. Hát vége. Hát tényleg vége.

Nem szeretett igazán. Tulajdonképpen csúnyán átejtett. Csak férjnek kellettem volna. Végül is nem volt már tizenhat éves. Se szűz. Eltervelte szépen, és fuccsba ment. Ezért ez a nagy düh. Ez a makacs ellenállás.

Igen. Azt hiszem, ennél kell kitartanom. Egyelőre. A saját érdekemben. A saját érdekemben. Mielőtt végképp bedilizek. Mielőtt teljesen tropára megy a gyomrom. Mielőtt kirúgnak az egyetemről.

Nekem most megkönnyebbültnek kell lennem. És az is vagyok.

Harminckét éves korban az ember el kell hogy jusson odáig, hogy szabályozza a gondolatait. Hogy csak arra gondoljon, amire akar. Koncentráltan. Erősen.

És talán nekem se az volt. Talán akkor éreztem igazán, amikor néhány percre elidegenedtem. A világosság pillanatai. Azokat felismerni. De ki az, aki ezt tudja, csalhatatlanul?

Valakinek jönnie kellett. Megérett rá az idő. És ő jött akkor éppen. És őt ruháztam fel. Ennyi az egész. Legalábbis erre kell gondolnom egyelőre, a saját érdekemben, a saját érdekemben.

– Már azt hittem, lemondtál arról a marhaságról, hogy jelesre vizsgázz – mondja Katka –, és éppen most, amikor annyira leromlott a szervezeted…

Nekem ez maradt. Talán arra volt jó, ami történt, hogy ráébresszen a nagy tévedésre, a puszta illúzióra. A jövőben nem engedhetem meg magamnak, hogy szétszórjam a gondolataimat. A tudás. Az legalább egzakt.

Most már nem tékozolhatok többé az erőmből. Az első évben azt hittem, az már a tudás, hogy bemagolom a jegyzetanyagot, és hozzáolvasok. Ez csak a mechanikus adathalmaz. Az agytekervények rögzítőképessége. Hiszen ebben már diákkoromban is kiváló voltam. Csak most kezdem sejteni, most, hogy minden elsüllyedt körülöttem, visszavonhatatlanul, ami ostobaságokra vonná a figyelmemet, hogy saját magamon kell átszűrni mindent. A szervezetemen, a lényemen. Csodálatos dolog, hogy az ember választhat jó és rossz között. És ezzel megvalósítja önmagát. Mint én. Ahogy választottam. Ha nehezen is.

Törekvés a lét felé és nem a banalitások irányába. Rajtam kívül nincs senki. Illetve fölöttem. Csak én ítélhetem meg önmagam. Kezdet és a vég. Én. Lenyűgöző gondolat. Ugyanakkor észvesztő. Mindig szerettem volna a szorongástól megszabadulni, emlékszem, álltam a Gellérthegyen, vagy guggoltam, Kurucz Imrével. Egy követ láttam, fűvel körülnőve, és úgy éreztem, én nézem és mégsem én, mintha én többen volnék, lehet, hogy erre a Kurucz Imre-félék azt mondják, skizofrén tünet, de egész természetesnek tartottam akkor és azóta is, voltaképpen miért éppen az objektivitásra tör az ember, amikor az objektivitás elszürkít, nyájemberré tesz, holott az egyetlen igazi érték a szubjektum, a szubjektum hozza létre a művészetet, a tudományt is, ha magát az alanyt tekintjük, akin a tudásanyag átfolyik, magát az objektív tudományt is egy-egy kiemelkedő szubjektum hozza létre… azért mindenben az egzisztencialistákkal se értek egyet, például jó, jó, hogy egyedül vagyunk, könyörtelenül, de minek vagyunk, bármilyen naiv kérdés, és mi szüli ezt a szorongást, hogy még egy Kierkegaard is bevallja, hogy amit az ember akar, azt meg tudja csinálni, csak egyet nem, különben feltétlenül mindent, de ezt az egyet nem: a búskomorságát megszüntetni.

A helyes cselekvés, ami meg kell hogy szabadítson a szorongástól. Másképp nincs értelme, mivel túl nincs semmi. Mivel az ember csak e világban megvalósítható kategória. Akkor e világban kell kiteljesednie. Megvilágosodnia. Istennek lennie. Megteremtenie, tökéletesítenie önmagát.

Áldozatok árán. Az áldozat nemesít. A hegy, és én a tetején, megint emelkedik. Nagyon kell vigyáznom, ne csússzak vissza, ne befolyásoljon a külső világ ingatag változása. Én önmagamban emelkedem vagy süllyedek.

Az a muskátli is önmaga volt. Egy poros, árva virág. Én ránéztem, és beszívta az örömömet. Aztán megint ránéztem, és megtelt fájdalommal.

De én nem vagyok szivacs. Velem csak az történhet, amit én magamnak megengedek.

Kivéve a szabályozhatatlan betegséget, külső változásokat. Azok nyilván valóban objektívek. De az átélés az én dolgom. Az értékelés. A dolgok minősítése.

Talán éppen ez a tehetség. Válogatni. Felelősséggel. Persze, jelen van az objektív elem. Azért azt nem lehet kiküszöbölni.

Valahogy zavar, hogy nincs mérce. Hogy csak én magam vagyok a mérce. Ez tisztességtelen. És rendetlenséget tételez fel egy rendre épülő természeti világban.

De hát a virágok is tudják, már magvaikban tudják, meddig és milyen formahatárba növesszék leveleiket. Nem tévesztik el. Ezt a képességet nekem is meg kell szereznem. És ahhoz igazítani mindent.

És nem feltenni ezt a gyerekes, naiv kérdést: mivégre? Úgy élni, mintha lenne végső értelme, örök értelme, valami az egyénben, ami meg nem semmisül, úgy élni dacosan, és közben vállunkra venni, amit lehet…

Katkát és a gyereket. Világosan érzem, hogy rám vannak bízva. Fogalmam sincs, ki bízta rám őket, nyilván én magam választottam magamnak a terhet, hogy a végső pillanat ne legyen majd iszonyúan üres.

Ülök az erkélyen. Az utolsó pillanat. Az elképzelhetetlen. Talán azért van az egész. Hogy akkor, elérkezve lényünk felső határáig, mint a kiteljesedett buborék, oly elégedetten, könnyedén szüntessük meg magunk magunkat.

Igen. Ez a kép megnyugtat. És az is megnyugtat, hogy Katka énekel. Gyanútlanul énekel, operettdalokat. Valamelyik szerepéből. Amit nem játszott el soha. Helyette itt él mellettem, vesződik egy vad és fékezhetetlen gyerekkel, berregteti a gépet, és talán sose jutott még eszébe, miért. És nem is tudnék vele erről beszélni. De cselekedni lehet érte, nélküle is.

Mennyi hercehurca kellett ahhoz, hogy eljussak ehhez az igazsághoz. Persze, ez még mindig csak körvonalazott igazság. Nem vagyok olyan öntelt, mint fiatalkoromban, amikor úgy hittem, hogy ami éppen van, az már végleges. Még majd bővül ez a kép. Az idők folyamán. De most már nem szabad engednem, hogy visszafelé haladjak, ha egyszer megint felküzdöttem magam egy pontra.

Egy kék, horpadt oldalú locsolókannát bökdösök a lábammal, ez most egy hosszú pillanat, s világosan érzem a képet. Valami nagy, szellős szobát. Ahol majd ülök, nyomtatvány és régi könyvek porszaga közt, már ősz hajjal, szikár-soványan, körülöttem a rendbe helyezett világgal, és visszagondolok, hogy itt álltam és bökdöstem a lábammal egy horpadt kék locsolókannát…

A szorongást le fogom győzni. Végiggondolom és megsemmisítem az ápolatlan, szenilis öregúr kísértetét. Aki fog nélkül, csámcsogva eszik. És nem emlékszik. Se a locsolókannára, sem a vágyaira, sem a kérdéseire. Csak eszik. Mákos tésztát eszik, porcukorral, mert a mákos tészta jelenleg a kedvenc ételem.

Könnyebb lenne, ha volna kapaszkodó. Ha igazán vigasz volna, hogy majd a gyerekeim. A „másokban élek tovább”. „A jövő.” „Az örök megújulás fiainkban.” „A szüntelenül tökéletesedő emberi társadalom.” De ez mesterséges vigasz.

Bár így szebb. Így erősebb.

Ötig dolgozom. Nem engednek tanulni, Falvai megbolondult, nyakra-főre vásárolja a könyveket, kitalált egy fiókkönyvtárat Sashalmon, fél, hogy becsukják a boltunkat, alig akad kölcsönző, az volt a hülye, aki külön mezőgazdasági könyvtárat állíttatott fel budapesti kerületben, még ha peremkerület is, ha törődnék vele, kimutathatnám, mennyi ráfizetés. De akkor se az volt az egyezség, hogy folyton engem küldjenek, kufferben cipelhetem a könyveket, röhögnek a téeszben, de nyugodtan viselem, méltósággal, engem már nem zökkenthet ki semmi, tanulok este, éjfélig, és vasárnaponként elmegyek velük, Katkával és Otival, később talán megszelídül, hol tanulja, kitől örökölte ezt a vadságot, már nevetnek az emberek, olyan goromba, dobál, szembe szórja a kavicsot, Katka túl lágyszívű…

Egyszerűen be kell osztani az időt, hogy mindenre jusson. És nem nyavalyogni.

Szeretek így lefeküdni. Igen, megtettem. Ma is.

„Megtettük, amit a haza kívánt.”

„Megtettük, amit a haza kívánt.”

Patetikus mondat, apa hevenyészett sírja fölött, pontatlan idézet. Egyszerre megrendítő és komikus.

Néha mintha kívülről nézném magam. És nevetnék magamon. Pedig én tényleg megteszem. Magamhoz ölelem Katkát is. Szívós akarattal. Arc nélkül kell ezt csinálni. Nekem már valóban nem sokat jelent. Így. És ezen a fokon, ahova jutottam. Ürüljünk, hogy Katka még élvezi.

Nem tudja szegény, milyen áldozatot hoztam érte. És hozok naponta. Nem a köszönetért. Nem a köszönetért.

Vasárnap délelőtt tíztől tizenkettőig séta. Egykor ebéd. Kettőtől négyig alvás. Fél öttől fél hétig mozi. Vacsora. Televízió. Oti nem engedi kikapcsolni. Annyira ordít, hogy átzörögnek a szomszédok a panelfalon.

Így kell ezt. Ami a császáré, az a császáré. És ami az enyém, az az enyém.

Katka nyilván elégedett. Ha néha nyafog is. Nyilván látja, hogy semmi örömöm sincs, csak ők, meg a tanulás.

Megint jelesek. Mindegyik jeles. Bámuló ürgék, az asztal mögött. És a társaim. Öregedő tag, magyarázok neki, nagyon megköszöni.

A fél nyár elszaladt ezzel a vizsgahalasztással. De minél jobban elfoglalom magam, annál kevésbé buknak fel a méltatlan, ostoba gondolatok. Illetve azok a foszlányok, amelyeket oly tudatlanul és önhitten gondolatnak nevezünk.

Ezen a magaslaton az emlék már nem lehet visszahúzó. És én megbocsátottam neki. Hogy olyan önzően elhagyott. Én is hibás voltam. Ha most történik meg velem ugyanaz, egészen másképp kezdem. Sokkal inkább tisztázom már az elején, mi az, amihez tartanunk kell magunkat. De akkor még homályosabb volt minden. És váratlanul ért az az utó-kamaszkor.

Furcsa. A képzelet lóugrásai. A kéményseprős szalvéta. Katka azt mondja, ez az utolsó a csomagból, amit most emelek a számhoz.

A savanyú paprika szaga. Pedig ez nem is Krisztina. Hanem az a disznó kislány a spejzban.

A tér. Te fijjú, dobd ide a labdát…

Én nem dobtam. Már akkor sem.

Anyát keressük, anya nincs otthon, soha nincs otthon, mintha most akarná bepótolni, amit elmulasztott, a haját is festi, sötétvörösre, undorító szín, Otit kiviszem a régi térre, ott állt apa sírja, megtettük, amit a haza kívánt, ó, a mondat, ki tudja, talán tényleg megtette, amíg élt, küszködött, mindig átejtették, és mégis mindig reménykedett. Ha bevégeztem a tanulmányokat, hiszen már csak két év, Otival rendszeres stúdiumokat kezdek, ne rontsa el az életét, nem mintha én elrontottam volna, de nekem szerencsém volt, kivételes szerencsém és egy senkitől sem örökölt képességem, az akaraterő, félek, ez nincs meg benne, ha nem kapja meg, amit akar, a földhöz veri magát.

– Utazzunk el – mondja Katka –, olyan gyönyörű ez a nyár…

Nyár, nyár, alig veszem észre, jobb szeretek itthon, az erkélyen, pihenni, ősszel úgyis újra kezdődik, legalább olvasok újságot, mindig ugyanaz, nem történik semmi, csendes, lapos szöveg, béke, legalábbis nálunk, talán ez a legtöbb, ez a langyos iszap, amiből én kiemelkedem majd az egyéni képességeimmel, a morális tartásommal, van ebben valami vicces, hogy így meg vagyok elégedve magammal, de lám, más annyit se tud mondani, az őrült erőfeszítéseimet látva, hogy: köszönöm.

Ide az erkélyre kéne szerezni egy lekváros ládát és befesteni, de én a barkácsoláshoz nem értek, valamikor gyerekkoromban volt kedvem, drótból és aszalt szilvából akartam székeket készíteni, anya kiabált, hogy bepiszkítom a szép kezemet… a kezem még mindig szép. És már régen nem jön elő az a fagyás, amit akkor szereztem, amikor a messze földön harcoló szegény magyar honvédekkel szolidárisan a hóba dugtam a mancsomat.

Persze, a balkon, az még nem kert. Oda még nem lehet elvonulni és rendezni a gondolataimat, pedig arra is szükség van, ha túl sok már a zaj, Otika ordítása vagy a varrógép, vagy a hülye nők, ez a divatőrület, ostrom után zsákban jártak, most meg abroncsszoknya. Egészen beléjük látni, nem mintha különösebben érdekelne…

A napnál is világosabb, hogy azért csinálják, hogy az ember beléjük akadjon. Aztán siránkoznak, és el akarják vetetni magukat.

Ha végeztem, Szillas segíteni fog. De nem a pénz a fontos, undorító, hogy tollasodnak egyesek, hogy rázzák a rongyot. Nekem sose volt pénzem, ez a lakás, ez az egyetlen érték, amit az ügyességemmel szereztem, de hol van ez egy öröklakáshoz a Rózsadombon, Falvai kolléga víkendházat bütyköl, csak tudnám, miből, nekünk egész életünkben nem tellett arra, emlékszem, hogy egy telket vegyünk Agárdon, most meg már nevetséges lenne erre spórolni, amikor érzem, milyen hiábavalóság…

Azért Katka megérthetné, hogy ilyen erőfeszítés mellett nagyobb nyugalomra van szükségem. Képtelenség folyton moziba járni, amellett nem is érdekel, nem tud lekötni, mindenféle luxusvillákat bámulni, ízléstelen, ha pedig háborús vagy valami intellektuális dolog, Katka képes otthagyni a vásznat, nem bírja, megfájdul a feje, én sose tudnám megunni a régi híradórészleteket, akkor voltam kamaszfiú, tele romantikus elképzelésekkel, és jaj, de nagy keserűséggel, amikor rájöttem, milyen piszkok az emberek, és hogy mindig az ártatlanok húzzák a rövidebbet. Igaz, hogy az ártatlanok aztán többnyire vissza is fizetnek. És többnyire annak, aki maga is ártatlan. Én soha többé nem ártom magam a politikába. Nincs értelme. Az emberek úgy-ahogy kielégíthetik a mindennapi igényeiket, mi fontos még? Mi kéne nekik? Azt hiszem, semmi. Ország, nép, magyarság, átköltözött az újságokba, ki veszi komolyan, talán senki, befolyik a fizetés és kész. Még mindig jobb, mint régebben. Ezt senki nem tagadhatja. Főként ha a gazdasági oldalát nézzük.

– Otika, ne ordíts… hagyd már abba…

Valahogy megint tompább az agyam. Ilyen rohadt ősz. Folyton esik. Folyton sötét van. Pedig jelesnél alább nem adom.

– Szillas nincs már – Falvai bólogat, gyanakodva szemlél –, már úgy értem, a tanszéken. Kihelyezték középiskolába.

– Miért?

A vállát vonogatja.

– Nőügy. Vagy micsoda.

Meg fogom keresni. De mit tudnék mondani neki? Most ki fog engem a raktárból kihúzni? Nyolc-tíz kilós a csomag, naponta, amit Sashalomra viszek. Az irodára. Ahol az arcok egybemosódnak. A nevek. Amiket nem is tudok megkülönböztetni.

A fátyol. Ez a mesterséges fátyol. Ami alatt érik az a bizonyos, amit szabad énnek nevezek. Mert érnie kell. Ha néha türelmetlen vagyok is, és egy-egy hangulat percekre megtéveszt.

Egye meg a fene. Maradok diplomával raktáros. De akkor is többet tudok, mint ők. És ez elég kell, hogy legyen nekem.

– Megérthetnéd, hogy a gyomrom nem bírja a galuskát – mondom Katkának, esik a hó, amikor Krisztinával valahol csavarogtunk, akkor is esett, és egy épen maradt krizantémot láttunk a hó alatt. – Folyton galuskát tálalni a csirkéhez! Miért nem csinálsz pürét? Mert azzal vacakolni kell egy kicsit?

– Ne köss belém – mondja Katka, csapkodja a tányérokat, az a sárga műanyag tálka van a kezében –, én nem tehetek róla, hogy az egyetemi haverod félrelépett…

– Örülnöd kell, hogy egyáltalán hazajövök, ilyen légkörbe!

– A légkört te teremted! Mint egy pukkancsjancsi, úgy jársz-kelsz a lakásban… istenem, milyen helyes tudtál lenni… például tavaly nyáron. Még virágot is hoztál. Azt az illatosat, azzal a latin névvel.

Odavágom a műanyag sárga tálkát. Úgysem törik el. Katka sír. Hát csak sírjon. Oti ideszalad. Belerúg a bokámba.

Ez az a pillanat, amikor a frász lerepül.

Oti elesik. Rángatózik a dühtől.

– Engem véd – sikítja Katka. Öleli. A gyerek köp felém. Ezt nem értem. Olyan hirtelen jött. Olyan hirtelen.

Mintha elszakadt volna a film, és másikat fűztek volna a helyébe.

De ki tette ezt? Hiszen csak én vagyok. Csak én, aki a dolgokat…

Holnapra elmúlik. Holnapra. Átmeneti zökkenő. Az éber öntudat, a szakadatlan önkontroll, igen, nem engedni a kísértésnek.

Mozi. Megyek velük. Oti az ölemben. Folyton mocorog. Nem érti a filmet. Egy négyéves gyerek már érthetné, ha akarná.

Amerikai film. Hóbortos fiatalember, agglegény, nyüzsögnek körülötte a nők, kivesz a frizsiderből egy alumíniumfólia-szerű csomagot, beteszi a sütőbe, aztán megeszi az alumíniumfóliából a vacsorát, csak úgy, nálunk sose lesz ilyen, így aztán könnyű a magány.

Meleg van. A kabátunk vizes. A ruhatárnál tolongás. Nem bírom ezt a szagot: gyerekszag és az ázott posztó szaga, együtt.

Kimegyek. Katka fut utánam. A gyereket vonszolja.

– Te senkire nem vagy tekintettel? – kiabálja. – Csak magadra? A magad kényelmére?

Én, aki talán az egész életem boldogságát feláldoztam az ő békéjéért, most ezt a szemrehányást kell megkapnom?

A legjobb, ha nem szólok. Az önuralom. A csend. „A csend… az nagyon jó…”

– Miért nem beszélsz? – a kezét tördeli, komikus, ez is egy szerepéből maradt. – Nem érzed, mennyire sért, hogy nem veszel emberszámba?

Én nem vitatkozom egy asszonnyal. A vitának nincs értelme. Ki kell tartani, vállaltam, és cipelni a mezőgazdasági szakkönyveket, mert más protekció nélkül úgysem megy, nem az a fontos itt, ki mit tud, hanem hogy ki kinek a komája…

Nem lehetek olyan naiv, hogy nem veszem észre a tényeket. Megcsúfolni nem hagyom magam. Kényszeríteni, hisztériás jelenetekkel, bűzös mozikba, a szakadt paplanú ágyba.

Bár már az a paplan sincs, az a szakadt kék. Pehelypaplant vett, templomlilát.

Azért az én önfeláldozásomnak is van határa. Nem áshatom el magam elevenen. Még karácsonykor se kímél, amikor a karácsonyra amúgy is allergiás vagyok.

– Annyit piszmogtam a hallal – sírja –, igazán mondhatnád, ízlik-e…?

– Én nem a gyomrommal gondolkodom, mint ahogy ti, nők, ezt oly primitíven a férjetekről elképzelitek…

– Mi nők pedig nem elégszünk meg a rántásillattal, meg a nagykegyes leereszkedésetekkel – mondja erre –, az eszedbe se jut, hogy nekem is kéne valami szép, valami más…? Én, aki színi pályára készültem, aki nagy álmokat dédelgettem, most ide vagyok bezárva, reggeltől estig robotolok, és még köszönömöt se kapok érte…?

– A köszönet nekem jár, hogy kitartok ennyi éven át…

Otika szétveri a kés nyelvével a mackó fejét. És kioperálja a sírószerkezetet.

Katka odaugrik. Üti, ahol éri.

Vadállat.

– Ezt persze nem tudod felfogni, ugye? A szimbolikus értelmét Hogy miért csinálja ez a szegény gyerek? Mi ellen védekezik?

– Hagyjál – habzik a szája, irtózatosan ronda. – Hagyjál a szimbólumokkal. A tanulmányaiddal. A filozófiáddal. Nekem férfi kell. Érted? Férfi…

– Kérdés – hiába, egyszer csak meg kell mondanom –, kérdés, hogy te kellesz-e még egyetlen férfinak is…?

Karácsony este van, megint. Az a bíborvörös paplan. Krisztina. Ő nő volt. És én lemondtam róla, emiatt.

Csend van. Katka elhallgatott. Ez talált. Majd reggelre kialussza magát.

Söveges a plakáton. A nagy Söveges. Engem kirúgtak, talán miatta, Söveges meg dögre keresi magát, a különös, rekedtes hangjával, botrányaival egyetemben, ezért járjak Katkával moziba, hogy az ő képét bámuljuk?

– Nézd – mondja Katka, a tévé előtt legalább nem kell beszélni. – Nézd csak ezt a táncoskomikust… ezt ni, aki a Bónit alakítja… a Péteri… a mi Péterink…

Vidéki színház, azok közt is harmadrangú. A Péteri. A nagyokos. A hidegeszű. Ugrál, vonaglik, fénylik a haja a brillantintól. Az se vitte sokra, a kutya se ismeri, egy tévéközvetítés még semmi, milyen haláli nyugalommal mondta, az asztal másik oldaláról, nekünk egy élcsapat kell, a legtehetségesebbek, most folyik róla a verejték, alig bírja szusszal, közben fogja a nadrágját, hogy le ne csússzon.

– Látod – mondom Katkának –, micsoda szerencse, hogy te nem jutottál erre a sorsra… itt majomkodni, piti szerepekben…

– Savanyú a szőlő… Én szívesen vállalnék akármit, ami színházzal kapcsolatos. Akármilyen kis szerepet. Melletted még színházi előadást se láthatok, jószerivel. Egyszerűen kicsukod az életedből, annyira érzékenyen érinti a hiúságodat, hogy a nagy Oláh Viktor nem kellett…

– Engem politikai okokból dobtak ki… hányszor ismételjem?

– Ha neked így könnyebb… – vonogatja a vállát, Oti megint ordít, rúgja a padlót, legalább erős gyerek volna, de nem, nyápic, az álla szív alakban összeszalad, mintha kettőig sem tudna számolni, olyan, ezt az alamusziságot az anyjától örökölte, aki így tud beszélni velem…

– Nincs nosztalgiám – mondom. – De ha neked annyira hiányzik, ha annyira primitív vagy, hogy nem tudsz a bakfiskori álmaidtól elszakadni, tessék, menj el egy színházi varrodába, varrogasd ott a sztároknak a belépőket, az is színházi levegő. Amilyen hülye vagy, neked még az is előrejutás, mert csak így tudsz gondolkozni, hogy az a nagy ember, aki a televízióból a pofádba röhög…

– Engem ez itt nem elégít ki – mondja csendesen –, és megaláz. Nem azért tanultam, nem azért költött rám pénzt ez az állam mégiscsak évekig, hogy maszek varrórózsi legyen belőlem… én ott rohadtam volna meg, ahol voltam, ha ez a rendszer nem karol föl…

– Csak kibújik a szög a zsákból… az fáj neked, hogy nem osztozol a munkáshatalomban. Hanem helyette egy egyszerű könyvmoly idegbeteg kölykét dajkálod…

– Veled nem lehet beszélni! Mintha kicseréltek volna. Mintha nem is ugyanazzal az emberrel élnék együtt…

Ő sem ugyanaz. Azelőtt legalább hálás volt.

Pedig most kéne csak igazán hallgatnia. Amikor miatta mulasztottam el az élet csodálatos ajándékát. Krisztinát. Aki talán mégiscsak az volt. A csoda. Vannak pillanataim amikor szilárdan hiszem. És a fejemet a falba tudnám verni.

Mi maradt? Csak a tudás, amit megszerzek magamnak. Csak úgy. L’art pour l’art. Szillast kinyírták. Senki se emel majd szót értem. Senki. Hiába a sok jeles. Inkább bosszantja őket a képességem. Mindig így volt. Szememre hányták a karcsú ujjaimat. A magasságomat. A született intelligenciámat. Mindent. Hogy egyeztettem az állítmányt az alannyal.

A szellemi munkát csak úgy bírom, ha rendesen eszem. Ez nem követelőzés, ez természetes igény. A narancs ma már nem luxus. A nejloning sem, legalább hat legyen… Rendkívül csóró dolog, hogy estétől reggelig megszárad, és ezért sokszor hónapokig ugyanaz. Azelőtt egy magam korabeli férfinak tíz-húsz puplinselyem ing lapult a szekrényében, és tudj isten, hány öltöny. Nem, mintha én ezt követelném vagy számítana, csak néha bosszant. Egy kávét alig tudok meginni ebből a fizetésből, persze, hogy Katka felül a magas lóra, amikor ő keres többet, ezzel a vacak, valójában tényleg megalázó munkával, de nekem legalább olyan megalázó, ha megkérdezik, hát a kedves feleséged? Mi lehet a válasz; „bedolgozó”, és a fércek, előfordul, hogy a villamoson szedik le a zakómról.

Igazán nem érdekel a külső, férfinál amúgy is mellékes, de azért fontos a nett öltözködés, az ing, a zokni, a zsebkendő, van, aki erről ítél. Mégiscsak más érzés olyan valakivel szóba állni, akiről nem rí le rögtön az elesettség.

– Kezdesz ficsúr lenni – mondja Katka. – Csak tudnám, hogy kinek a kedvéért…

Most gyanakszik! Amikor még a gondolataimban sem fordul elő nő, olyan elegem volt a fajtájából, mert végül is Krisztina mégiscsak átejtett engem, meg tud lenni nélkülem, csak azt kellett volna benne néznem, ami, aztán olajra lépni, minden hadova nélkül… Annál több energia marad a valóban fontos dolgokra, a valóban fontos döntésekre, ahelyett én elvesztegettem az időmet, és most tessék…

– A Kennedy fiúknak az az erősségük – mondja anya, a haja egyre rikítóbb, szerintem jár hozzá valaki, láttam a sparhelten egy pipát, bezzeg, szegény apa életében prüszkölt a dohányszagtól –, az a Kennedy fiúk erőssége, hogy rendkívül családszeretők. És ebben megegyeznek a közemberekkel. Nézd meg őket együtt. Iiiimádom…

Van egy kisképernyős tévéje.

– És amit ezekkel a szegény bennszülöttekkel, vagy kikkel művelnek az egész világon… – szörnyülködve forgatja a fejét – mi mindig aláírjuk odabent az asszonyokkal az íveket. Patrice Lumumba. Jujj. Ahogy belemarkoltak abba a sűrű, göndör hajába…

Megborzong.

– Emlékszel, mennyire nem bírtam soha a kegyetlenséget – mondja –, amikor a zsidókat vitték, akkor is így borzongtam. Hogy ennek már sose lesz vége, ennek a gyűlölködésnek. Van egy ismerősöm, kiemelt nyugdíjas – most sandít a pipa felé, elpirul –, téged ez persze nem érdekel… éled a magad életét, annyira eltávolodtunk egymástól, nekem csak a fénykép maradt… Képzeld, találkoztam a Gróffal…

– A Gróf? Hát az még él?

– És még mindig aktív! Snájdig, elegáns… ő ismert meg. Kitárta a karját, magához ölelt. Könnyezett, amikor mondtam neki szegény apádat…

– Mit csinál?

– Te, valami Népművészeti Központ… nem is tudom… ott van, ahogy a szavaiból kivettem…

– Népművészet?

Röhögök. Anya nem érti.

– Miért? A Gróf nagyon-nagyon ügyes. Mindig a talpára esik. Nem úgy, mint szegény apád…

Nincs kedvem ülni nála. Az új varia bútorok közt. Még a poliplámpát is kicserélte. Azt mesélte valamikor a szomszédoknak, hogy amikor engem csókol, arra a tisztre gondol, titokban.

Talán Krisztinának is van már gyereke. Csókolgatja. És rám gondol. A csukott szemű csókok.

Hülyeség. Nem törődik az én létezésemmel senki. Otinak is csak az számít, van-e valami a zsebemben.

És én mégis kitartok mellettük, ennek ellenére. Nem a háláért. Nem a köszönetért.

– Óriási – mondja Katka –, hallottad?… Ember az űrben.

– Igen… ez kétségtelen. Már évezredek óta.

– Te cinikus – mondja –, nem tudod fölfogni?

A Hadak Útja. Magyar vitézek. Álltam és néztem a csillagokat. Féltem és hittem. Hogy ott fönt isten van. És itt lent haza. Amit meg kell védeni. És én, én vagyok erre választva. Ez a kis porszem. Ez a kis semmi. Ez a kis könyvcipelő raktáros a mezőgazdasági könyvtárban.

Köhögök. Nyom a mellem.

– A füst – mondja Katka – meg a rosszindulat. Eredj orvoshoz.

Nem lehet bírni egészséggel ezt a strapát. Villamosozni. Jó, azelőtt, valamikor, még messzebbre jártam. De fiatalabb is voltam. És teli életkedvvel. Miért nem tudok egy vacak kis kocsit szerezni, azzal furikázni?

– Ne szívj annyit – Katka néha úgy csinál, mintha érdekelné őt az én állapotom –, a vesztedbe rohansz ezzel az átkozott tanulással, a hiúságoddal, hogy te csak első lehetsz, mindenben… volt egy idő, amikor olyan normális voltál…

Szánalmas. Azt az időt sírja vissza. A Krisztina idejét. Szünet nélkül nyavalyog.

– Én sose tettem neked szemrehányást – mondja –, hogy jelenleg keveset keresel… mindig hittem neked, hogy ha megszerzed a diplomát, mindenért kárpótolsz… esetleg abbahagyhatom a varrást… mostanában ideges vagyok, folyton beleszalad a tű az ujjamba, gyűlölök varrni, elmehetnék máshova, ha nem is színház, de valami kulturális munkakör, én hiszek neked, hogy már csak ezt az egy évet kell kivárni…

Még egy év. Ha kapok is olyan állást, ami ennél jobb, éhbér a könyvtárosé, és akkor minden szabad időmben itt lesz mellettem, itt szuszog majd, nem tudok koncentrálni, még olvasni sem, ha van valaki más is a szobában, én már nem vagyok húszéves, a függetlenség alapvető emberi igény, micsoda élet lesz, és ezen már nem lehet változtatni, borzalmas szó, örökké, maga a koporsófödél, a göröngyök zuhannak így; örökké, örökké, örökké…

Falvaival is alig bírok.

– Lehet, hogy az egészet felszámolják – mondja –, inkább azon imádkozz, hogy legalább ez a csendes hely megmaradjon… hogy ne eresszenek mindnyájunkat szélnek…

– Ilyet bárhol kapunk…

– Ilyet nem – mondja áhítatosan. – Itt csend volt.

A csend jó.

Bakos, Hudák, Tereszki. Papp néni. A nevük. Azt tudom. Ülnek kint, bent, a pultnál, rámolnak, időjárás, gyerekek, viccek, kötés, sport, de semmi, semmi, ami megkülönböztetné őket. Ami megfényesítené. Ahogy néha eszembe jutnak.

Lehullott egy függöny, amin keresztül minden csak átsejlik, lényegtelenül és fakón.

Revideálni kéne némely álláspontomat, mielőtt végképp eltévedek újra. Ezt most határozottan érzem, ülök az erkélyen, már ültem így, de most mintha mélyebben ülnék és lustábban, nem kell folyton töprengeni, élni kell az életet, ahogy adódik, ha elvégeztem az egyetemet, lesz rá időm, hogy egy nagy belső nagytakarítást csináljak, nem követtem el semmi végzetszerűt, semmi rosszat, tartom a frontot, még mindig itt vagyok, hallgatom ezt az átkozott nyafogást, csináljon valamit ezzel a kölyökkel, az óvodába se vállalják, üti a többit, illetve csak szeretné ütni, kötekedik… Kitől örökölte, nem tőlem, nevetséges tulajdonság, hogy valaki gyönge és mégis agresszív, valahogy allergiás vagyok az egyéniségére, ez nem azt jelenti, hogy nem szeretem, és sajnálom, irtóra sajnálom, mert érzem, hogy kínlódik valamiért, amitől én nem tudom megváltani, ahogy elvégeztem az utolsó évet, a gyereknek szentelek egy nagy időt, elviszem pszichológushoz meg minden…

– Kimegyek a strandra – mondom Katkának, szerencsére nem jöhet velem, ez a legundokabb látvány, a harmincas nők a strandon, lógó hassal, kis bikiniben, kelttészta-combokkal, nem akarják elhinni, hogy vége, nyugodtan lehúzhatják a rolót. Persze, azért van kivétel, egy-kettő, aki nem szült, vagy annyira szerencsés alkat, és ráér naponta tornázni, masszőrhöz járni, Krisztina még most is karcsú, ha például hirtelen feltűnne itt a kövön, az apró virágos ruhában…

Beugrom a vízbe. Még remekül úszom. A gyomromban az a kis remegés puszta idegesség. Nem szabad beképzelni. És igazán jól festek még. Mi az, hogy még? Harminchárom éves korában legtökéletesebb a férfi. Kirajzolódik az egyéniség, nekem még a hízásra se kell vigyáznom, sose lesz pocakom, ez izom itt körül, a hajam már régen nem hullik, a borszesz használt, egyenletes, erőteljes karcsapásokkal szelem a vizet, erőteljes, egyenletes karcsapásokkal szelem a vizet… Ezen megint nevetnem kell. Nem lesz ez így jó. Ha még én is ellensége leszek magamnak.

Felcsíphetnék egy tyúkot. De az előzetes dumára nincs kedvem.

Hülye. Ki ez a hülye, aki fröcsköl, uuutálom, ha az orromba megy a víz!

Egy nő. Afféle harmincas. Ismerős ez nekem. Nagyon ismerős. De csak úgy, mintha hasonlítana valakire.

– Kukukk… – kiáltja. – Ki vagyok?

Az én memóriám kitűnő. És ráadásul ezt a nőt valamikor belül őriztem. Még mielőtt az a bizonyos fátyol közém és az emberek közé ereszkedett.

Megyek utána, a partra. Ruganyos, teltkarcsú. A vállát nagyon egyenesen hordja. Büszkén.

– Edina… – szorongatom a kezét – szervusz, elvtársnő…

Nevet. Az elvtársnőn.

– Rögtön megismertelek – mondja –, alig változtál. Kevesebb a hajad, és egy kicsit meghajlott a hátad.

Hülye. Ezt még senki se mondta. A hátamról.

– És a te hajad? Hova lett a sima, hosszú szőke hajad?

– Már nem divat! – Akkoriban nem láttam nevetni. Szebb volt komolyan, a magasan záródó fehér blúzban. Festék nélkül.

Narancssárga rúzs van a száján, a víz félig levitte. És a szemöldöke fekete.

– Ugye, milyen hülyék voltunk? – lefekszik a napra, széttárja a combját, a szőr kissé előbukik. – Emlékszel még a szövegekre?

– Mit csinálsz most? – kérdezem, ez egy másik Edina.

– Magánzok… A férjem tervező mérnök.

– Gyerek?

– Nincs – biggyeszt. – Nem is lehet. Már.

Nem magyarázkodik. Anélkül is értem. Túl mély a vonás az ajka körül. Túl élénk színű lábán a köröm.

Csak ülök.

Rám néz, ernyőt képez a kezével.

– Éppolyan unalmas vagy, mint régen… és éppolyan mulya.

– Ne hogy azt hidd – megcsípem a combját –, emlékszem itt egy jó helyre. Valahol a raktárban. Bepótoljuk?

Nevet.

– Zsákon nem szoktam. Igazán sok mindenütt és igazán változatos körülmények közt, de zsákon nem.

– Hát akkor javasolj – mondom, simítom a combját, egy öreg nő felháborodottan cicceg, az unokáját arrább vonszolja.

– Nyertél – mondja. – Te valamikor úgyis belém voltál esve. Vagy már elfelejtetted?

– Dehogy… – a duma, az áldott duma, megint kibukik – azóta is, hány és hány álmatlan éjjelen jutottál eszembe, hogy de jó lenne…

Valamit beszél. A kocsijában. Ami van neki. Illetve a férjének. Aki most külföldön tartózkodik kiküldetésben, de a kocsit itthagyta, így praktikusabb.

– Azért én nem adtam ám fel mindent – mondja, micsoda lakás, a filmekben láttam, beépített ventillátor, itt aztán nincs verejtékszag. Edina kever, italt, hosszú kanállal, iszom, mintha tudnám, mi az, de nem ízlik. – Nehogy azt hidd, hogy nincs már elvem. Ami szép ebben a rendszerben, azért most is lelkesedem. Csak nem olyan Savonarola-módon.

– Persze. – Ráhagyom. A vita lehűti az érzékeket. Nem csevegni jöttünk. Én most behajtok valamit. Ami nekem jár. Amiből engem kisemmiztek.

– Ráérsz, nem? – kérdezi. – Mit rohansz?

– Ne dirigálj – mondom rekedten –, abból elegem volt annak idején…

– A barátod? – vetkőzik, a székre teszi a ruháját, praktikusan. – Az a szép, nagydarab szőke? Klassz pali volt, a maga módján… Látod, az tetszett nekem… csak hát hülye voltam, nagyon hülye…

– Majd aztán beszélgetünk – mondom –, gyere már. Elvtársnő…

Így ni. A Dugó Dani. Az a dugóból készült figura. Valami kölyökkel, a nevét elfelejtettem, felakasztottuk az ablakkilincsre, bekentük mindenfélével, és gombostűt szúrtunk a fenekébe, és az akkor nagyon jó volt, látod, kisanyám, csak bejöttél az én utcámba, most megkapod a bácsitól, amit érdemelsz, nemcsak jelszavakra, másra is való a te szád, fenébe az érzelmekkel, ez az, ez az igazi, ezután kelj fel, ha tudsz…

– Tulajdonképpen isteni… – mondja Edina, liheg, a lábát masszírozza. – De azért egy kicsit olyan, mintha bosszút akarnál állni. Vagy nem? Úgy látszik, még mindig hajlamos vagyok, a helyzetelemzésre.

Katka már vár. Friss zöldborsót főz vajas szelettel.

És Krisztina egyszer se jutott az eszembe. Csak most, utólag, most is csak annyi, hogy tulajdonképpen nem gondoltam rá.

Most van vége. Igazában. Visszavonhatatlanul.

– Felhívsz? – Edina begyömöszöli a számot a zsebembe. – Ha férfi veszi fel, mondd, hogy a szerviz… de okvetlen hívjál. Beszélni szeretnék veled. De tényleg. Beszélgetni. Hallod? – úgy mondja, mintha sükethez szólna. – Annyi minden van. Ami azért nem ilyen egyszerű. Azért én nem vagyok ám egészen ilyen.

Hajaj. Hát az nem kell. A bűntudat. A lelki viviszekció.

– Pá… természetesen felhívlak, csak most egy külföldi utam esedékes, az Egyesült Lámpagyár részéről, de ahogy hazajöttem…

– Hol talállak? – szalad utánam az előszobába, a falon szarvasagancsok, szegény férj…

– Benne vagyok a telefonkönyvben – mondom, nem akarom többé látni, hát ennyi az egész, a gőgös Edina, aki miatt annyit keseregtem, aki miatt megrendült egykor a férfiasságomba vetett hitem, ilyen a nő, ilyenek, és ilyen akad dögivel.

Eszem a borsót, Katka boldog. Megveregetem a hátát, ő legalább nem kurva.

Semmi sem fontos. Csak az állás. Hogy normális helyre kerüljek, ha elvégzem. Még ez az év. És egy kis pénzt összekaparni, miért, én képtelen lennék egy kocsit szerezni vagy eljutni Nyugatra? Igaz, ez nem pénzkérdés, nem is engednének talán, nagyon megnézik…

Istenien megy a tanulás. Amikor annyira el voltam keseredve Krisztina miatt, úgy tanultam, hogy minden egyes mondatot szinte átszűrtem magamon, csodálatos időszak volt és a maga módján értékes, egyelőre papír legyen a kezemben, aztán ráérek fennkölt dolgokon gondolkozni. Csak tanulni hagyjanak. Békén. Falvai. A gyerek. Katka.

– Kié ez a telefonszám? – Katka a zsebemben nyúlkál, micsoda kisszerűség !

– Semmi közöd hozzá.

– Akkor hívd fel. Itt, előttem – mondja és bandzsít, újabban bandzsít, ha ideges.

Ki akarom venni a kezéből. Nem adja. Megcsavarom a csuklóját. Oti megint bokán rúg.

Hát azért, ha nem is vagyok deltás sportoló, annyi erőm még van, hogy lekeverjek egyet.

– Te megütöttél? – kérdezi Katka. – Egy rohadt telefonszám miatt? A telefonszám már a markomban van, elmorzsolom, miért nem beszéltem Edináról, miért, elég lett volna a felét elmondani, és megúszom a botrányt, de egyszerűen nincs kedvem hazudni ennek a nőnek, ki ez, hogy én beszámoljak az ügyeimről, milyen törvény az, amelyik erre kötelez?

Kimennek a gyerekkel. Ez a hisztérikus sírás! Ezzel lehet rám a legkevésbé hatni. Nem is ütöttem meg. Inkább csak meglöktem.

Apa. A konyhában. Őt igen. Őt megütöttem. Egyszer. És akkor mondott valamit. Hogy majd a sírból is kikaparnám. Bár ezt talán anya mondta és máskor. Hogy tudtam apát megütni? Igaz, a kamaszok. A kamaszok vadak. Oti szörnyű kamasz lesz. Szenvedhetünk majd tőle eleget. Én meg az anyja. Ez a szerencsétlen Katóka. Már akkor olyan szerencsétlen volt, amikor a főiskolán megismertem. Már akkor sugárzott róla a tehetetlenség.

– Na – megveregetem a vállát –, ne bőgj. Csak tudod, hogy kihoz a sodromból, ha a zsebemben kutatnak.

– Mondd, hogy bocsássak meg – szepegi –, és részletesen meséld el…

– Mit? – már megint emelkedik a gyomrom.

– A telefonszámot… a történetét…

A férfi soha nem lehet őszinte egy nővel. Ha igen, nagyon megbánja. Tapasztaltam a saját bőrömön.

– Nincs történet.

– De hát mondj valamit. – Összeteszi a kezét, könyörög.

– Nincs mit mondani.

– Én így elpusztulok – mondja –, ha ennyire nem számítok embernek. Ha még egy ócska kurva is fontosabb.

Muszáj valamit csinálni. Nekem még egy évem hátra van, meg kell vásárolnom a jegyzeteket, tandíj, és teljes bizonytalanság, hátha feloszlatják a mezőgazdaságit, ki vagyok szolgáltatva, első a cél, első a cél, aztán majd rendezem a szennyesemet, most nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy odavágjam az igazságot, mint a bolond Krisztina, rá is fizetett, lefogadom, egyedül él valahol, hervad, hisztis vénkisasszony az emlékeivel.

– Nyugodj meg… Falvai új lakástelefonja. Csak felbőszítettél.

Érdekes. Milyen gyorsan megnyugszik. Mintha kapaszkodna a hazugságba.

– Ugye, meg se ütöttél? Ugye, csak véletlenül…?

Fél. Fél, hogy elveszíthet. Mint egy ázott macska. Vagy egér.

– Persze – mondom –, ha akarod, elmegyünk moziba. Csak ne magyar filmre. Elegem van a Sövegesből, olyan modoros…

Erőt fogok venni magamon. Egyszerűen nem szólok vissza, ha piszkálódik. Igen, ez a következő belső program: némán tűrni. A humanizmus kötelez, ha nem is szeretem.

Most mondtam ki először, magamban, ilyen nyíltan, hogy szinte hallottam, mint a visszhangot.

De talán így egyszerűbb is. Tisztább. Teljes világossággal felmérni az áldozatot.

– Köszönöm, szívem. Nagyon aranyos vagy. Tényleg finom.

– Nem, nem zavartok, csak egy kicsit halkítsd le…

– Hogyne, egyetértek…

Mit tehetek még? Mint hogy fogcsikorgatva, illetve belső felismerésből megpróbálom a csendet, a harmóniát helyreállítani?

– Valami bánt? – most meg ezt kérdezi. – Miért nem beszélsz? Miért nem panaszkodsz, ha valami bánt? Tudod, hogy amióta csak ismerlek, mindig ezt kértem: hogy oszd meg. Oszd meg velem.

Csak mosolygok rá, megnyugtatóan. Remekül megy az anyag. A könyvtári gyakorlat is segít, gyerekjáték, ha Szillas még volna, betennének a rendes hálózatba, de így reménytelen, viszont van benne valami heroikus, hogy mégis a maximumot adom, holott a minimumot várhatom, cserébe.

– Most már biztos – mondja Falvai –, januárra átrendezések, átszervezések… nekem már megmondták. A jóembereim. Szétugrasztanak minket, a három helyiségből tejcsárda lesz, már járt is itt egy elvtársféle a KÖZÉRT-vállalattól…

– Ilyet kapok, mint ez – mondom makacsul. – Különben is kötelesek áthelyezni…

– De én – mondja Falvai. – Mi lesz velem? Meg ezekkel az öreg csontokkal?

Valamikor felszólaltam. Valakik érdekében. Ancsikné. Aztán megkaptam a magamét. Csak a szerencsém óvott meg a lecsukástól. A szerencsém. Bízni kell. A szerencsében.

Nem szabad tudomásul venni a karácsonyt. Ha hideg ésszel utánagondolok, mindig karácsonykor borulok ki. Úgy sincs semmi tartalma, csak a pénzt dobálja ki az ember, tülekedés, formalitás, egyszer gyermekkoromban kértem valamit, amire nagyon vágytam, nem emlékszem pontosan, mi volt az, elképzeltem, hogy megkapom, és azt is elképzeltem, hogy nem kapok semmit, ez valami furcsa, bizarr örömet okozott, a szenvedés, és akkor eljött az ünnep, sem ez, sem az, valami a közepetájt, kompromisszum, szürkeség, már megint elkalandozom, égnek a gyertyák, tartanom kell magam, nem ronthatom el az ő örömüket is.

– Jövő ilyenkor – mondja Katóka, azért ez a név illik rá igazán – már sokkal nyugodtabb körülmények között ünnepelünk… te diplomával, én talán, ki tudja, valami rendes helyen… felmegyünk a hegyekbe, egy képeslapban láttam, már hirdetnek, téli víkendet, csodálatos lehet, csak ezt a néhány hónapot kihúzzuk baj nélkül

Nekem a tananyagra kell koncentrálnom. Bár még egy szakot felvettem volna mellé. Vagy nyelvet. Természetes, hogy a németben és az angolban tovább képzem majd magam. Bár így is tűrhetően fordítok, szótárral, az fantasztikus, hogy amelyik szót nem ismerem, azt egyszerűen a szövegösszefüggésből kitalálom. A nyelvtudást fel fogom tüntetni a Központnak beadott kérelemben. Mert kérhetjük, ki hova akar, illetve szeretne kerülni, ha ez a fiók megszűnik. A papírformákat betartják, aztán szétspriccelik a népet. Kíváncsi vagyok, miért csináltatták végig ezt a hosszú öt évet, ami alatt lemondtam mindenről, minden szórakozásról, egyáltalán, én még fiatalabb koromban sem szórakoztam, felnőtt fejjel ültem először vendéglőben, amikor Blaháék már annak idején is a Márványmenyasszonyban vacsoráltak, hogy ez a hülyeség hogy ragadhatott bennem, éppen ez, amikor az ember, annak ellenére, hogy kitűnő a memóriája, mégis annyi lényegeset felejt.

– Egyelőre sztornó a dolog – mondja Falvai –, marad a bolt. Tudtam én, ilyen a tervgazdálkodás.

Abban a pillanatban mégis több az esélyem, ha már kezemben az oklevél. Kár, hogy az a másfél év, annak idején, Krisztinával, az az őrültség, úgy tönkretette, már nem lehet vörös diploma.

Néhány hónap és a végszigorlatok. Szabad leszek. Nem kell esténként tintával aláhúznom a sorokat. Nem zsibbad el többé a csuklóm.

És lám, közben Otival is törődöm. Jó melegen felöltözik. Viszem a térre. Én közben átgondolom az anyagot. Szépen eljátszogat. Ilyenkor még kevés a gyerek. A tavasz is olyan furcsa. Hidegebb, mint régen. Egy március tizenötödikén szavaltam az iskolában, anya nem akarta engedni a térdharisnyát, lehet, hogy ez nem akkor volt, játsszál csak, Otika, a kavicsot nem szabad megenni, az iskola, én szerettem az iskolát, miért jut most, éppen most az iskola az eszembe, mi szabályozza ezt, vajon, hogy ide-oda repdes belül az ember, de hiszen ez, aki közeledik, s akit már percek óta figyelek, ez az én egyik régi tanítónőm… Egyik régi tanítónőm, teljesen olyan, mint volt, így külsőleg, a lényege nem változott, a nevére hirtelen nem emlékszem, nem szerettem, azt tudom, de most mégis felugrom, röhejes, és köszönök.

– Kezicsókolom… meg tetszik ismerni?

Megáll. Ingatja a fejét.

– Oláh Viktor… az elemiből. Még… – nem jut eszembe a dátum – körülbelül harminchétben…

– Tanítottalak? – kérdezi, ez is jellemző, akkor is ilyen volt, ilyen tétova, ilyen semleges, még a haját is úgy viseli, ez most roppant megnyugtató.

– Igen, igen. Meg is tetszett látogatni, amikor tüdőgyulladásban feküdtem…

Úgy csinál, mintha emlékezne.

– Nahát – mondja –, hogy megemberesedtél. És nem felejtetted el a jó Boros tanító nénit.

Boros tanító néni. Úgy van. De én Zsombolya Valériával szeretnék találkozni. A nagy, vörös kezű Zsombolya Valériával. De az már egy másik iskola.

– Hát csak így tovább – mondja –, nekem sietnem kell. A Horváthékhoz megyek.

Ezt úgy mondja, ugyanolyan logikátlanul és ostobán, mint azelőtt. Mintha én tudnám, kik azok a Horváthék.

– Kezicsókolom…

– Szervusz, fiacskám. Kedves tőled, nagyon kedves…

Utánaszaladok.

– Tanító néni kérem, nem tetszett hallani semmit József atyáról? Aki nekünk a hittant…

– József atya! Hát persze! – mosolyog. – Kedves tőled. Nagyon kedves. – Elkomorul. – De nem tudom. Azóta nem hallottam. Hat testvére volt. Mindegyiket ő nevelte, ő ruházta. Bizony. Hatot. József atya… – megint mosolyog. Továbbmegy, tétován.

Atya. Atya kérem. Én hiányoztam. A parancsolatoknál. Anya. Húsz tojás. Az atya elhárítja, aztán magához öleli a húsz tojást, zacskóban.

Krisztus koporsóját se őrzik ingyen.

Hat testvér.

Viszek Katókának virágot. Hóvirágot. Annak nincs szaga.

– Mi van, Győszi? – ezt kérdezi, néz rám, könnyes a szeme.

Oti ma este aranyos. Kitombolta magát a téren, most beszélget, húzogatja a hajamat.

– Apa… soká lesz holnap?

– Nem – simogatom a haját, a körteállát csiklandozom, nevet –, egyet alszol, Oti, az a holnap.

– És holnap megyek iskolába?

– Ősszel, Oti. Sok-sok holnap.

– De eljön? Az az ősz? Eljön?

– Eljön, ne félj. Nagyon gyorsan itt lesz.

– És még ti is éltek ősszel?

– Mi is, Oti. Az emberek akkor halnak meg, ha öregek lesznek, mint az a bácsi, látod, ott az utcán, a bottal…

– És ha meghalnak, hova mennek?

Én nem fogok a fiamnak hazudni.

– Nem tudom, Oti. Azt senki se tudja.

Lemászik az ölemből. Szalad a tévéhez, hallatlanul erős műszaki érzéke van, pontosan ismeri, melyik gomb mire szolgál, hasra fekszik előtte, könyökére támasztja a fejét, lábával veri a zene ütemét. Talán muzikálisabb lesz, mint én.

Az én korosztályomnak csak a robot jutott, a küzdelem, élvezet szinte semmi, de valahogy most nem fáj, béke van bennem, igen, valami húsvéti béke, néhány hónap, kezemben a papír, utána nem hajtom magam, üldögélek majd velük, hogy szalad az idő, Oti már készül az iskolába, csendesen megöregszünk, az a fontos, hogy ne marjuk egymást, szegény atya, hat éhes szájat etetett.

Katóka is csendesebb, minden házasságban vannak válságok. Néha még jól is esik, ha látom, hogyan mozog a szobában, ég a munka a keze alatt, anya sokkal rendetlenebb volt, bár mostanában ügyel, mióta az a pipás jár hozzá, ezt se lehet a szemére vetni, a nőknek a férfi létszükséglet, mi meg, legyünk őszinték, miben vagyunk rájuk szorulva?

– Telefon – mondja Falvai –, maszek telefon…

Esetleg feljött, hivatalos ügyben Krisztina. És látni akar. Elmenni elmehetek. Az még nem kötelez.

Remeg a gyomrom. Kár volt újhagymát enni.

– Itt Tajó Elek – mondja egy mély hang.

– Parancsoljon…

– Tajó Elek… a gimnáziumból. Na, nem esik le a tantusz?

A Tajó. Persze. Aki miatt Imri, illetve Kurucz Imre engem néhány hónapra cserbenhagyott.

– Szervusz, kérlek…szervusz.

– Találkozunk. Érettségi találkozó. Tizenöt év. Óriási, mi?

Óriási. Tizenöt év. Végeredményben egy délutánt szakíthatok, bár az utolsó szigorlatok a legfontosabbak.

Viszont minek menjek el? Hogy végighallgassam a dicsekvést ki mire vitte? Kinek van már kocsija, nyaralója?

De az emlékek. A fiúk. A fiatalságom. Ami elmúlt.

Azaz, hogy nem múlt el, harmincnégy év, mi az, semmi, csak hát nem vagyok már az a bohókás, mindenért lelkesedő, vajon mindenki megváltozik, mint Edina, csak a Boros tanító nénik maradnak ugyanazok?

– Elvihetnél – mondja Katóka –, azt mondhatnánk, hogy színésznő voltam, csak miattad ott hagytam a színpadot, nem is hazudnánk, lényegileg.

– Senki se viszi el a retyerutyáját…

Katóka nem az a nő, akit az ember ilyenkor büszkén hurcol a jobbján.

Imre. Kurucz Imre. Talán írtak neki. És talán válaszolt, megemlít engem is, arra kér, közvetve, vegyük fel újra a kapcsolatot…

Karcsi bá’. Az asztalfőn. Csupa ősz a haja. És szemüveget hord. Zolti bácsi nincs. Zolti bácsi. Talán nem is hiányzik senkinek.

– Rendes az öreg Karcsi – mondja Tajó, az elegáns Tajó, mintha sosem ült volna kordé tetején –, ő az egyetlen tanár, aki el is jött.

Koponics most nagyon vidám, bennem még mindig az él, hogy három napig mulasztott, amikor meghalt az apja, és mi irigyeltük a hősi halottért.

Blaha. Nahát, ez a Blaha. Mintha ott ülne a sötét szobánkban, keresné a világoskék gyerekszoba-bútort, úgy nyafog most is.

– Jobb helyet nem tudtatok találni? – kérdezi. – Ahol egy kicsit el volnánk szeparálva…

– Emlékszel…?

– Emlékszel…?

– Karcsi bá’, tetszik emlékezni…?

Mindenki emlékszik. Mindenre. Miért nem arról beszélnek, amikor én Hirsch védelmében felszólaltam? Vagy amikor megvédtem Steinert, aki aztán átiratkozott?

– Te Tajó… Kuruczról nem tudsz semmit? – kérdezem halkan.

– Írtam neki – mondja Tajó –, mibe kerül, a hivatalban az egyik lány lekopogta a levelet, de arra sem méltat, kérlek, hogy válaszoljon…

Semmi közöm hozzájuk. A fele nincs is itt. Fütyültek eljönni.

Karcsi bácsi iszik. Be fog rúgni, és összevissza beszél majd mindenféle hülyeséget. Igaz, most már szabad ezt-azt, a kutya se törődik vele. A kutya se törődik semmivel.

– Hiányos a létszám – mondja –, drága fiaim…

Feleki nagyon fülel. Felekit ostrom után tették hozzánk. Nem is tartozik szorosan ide. Minek jött? Spicliskedni?

– A létszám hiányos… foglald el helyedet… foglald el helyedet…

Valami zászlók csattogtak, szél fújt, erős szél, leszúrtam a botot, és éreztem, szilárdan, hogy valami rendkívüli történik velem, valami rendkívülire vállalkozom, amit be is fogok tölteni, és bennem nem csalódik a haza…

– Mi van Lajtekkel?

– Nem tudom. Ígérte…

– Azt tudjátok, ugye – kérdezi Koponics, csendesen –, miért nincs itt Kovács kettő János?

– Nyilván halaszthatatlan országos ügyek – mondja Blaha, grimasszal, éppen olyan, éppen!

– Ötvenhat után lecsukták. Idegösszeomlást kapott, még most is hebegve beszél, képtelen a mondatokat befejezni…

– Szegény – mondja Karcsi bá’ –, az az izgága, erős fiú! Még én is féltem tőle.

Nekem van igazam. Én nem fogok idegösszeomlást kapni. Én zsebre teszem a diplomámat, és kiharcolom a helyet, ami nekem jár. Ebben a francos világban.

– Édes fiaim – dadogja Karcsi bá’ –, nem panaszkodom. Megélek a nyugdíjamból, csak a magány… hogy hónapszámra senki sem nyitja rám az ajtót. Hogy senki sem kérdezi, jól van-e így… negyven évig tanítottam, mégis… negyven kerek esztendőt… arra, ami mindig érvényes, minden konstellációban… ami örök…

Örök. Semmi sem örök. Semmi.

Megiszom a törkölyt, ha már kifizettem. Mennem kell. A gyerek, a család.

– Nagyon megváltoztál – mondja Tajó –, tudod-e, Oláh… nagyon megcsendesedtél. Micsoda nagy dumás voltál pedig, azt hittük, a miniszterségig meg sem állsz…

Feleki mosolyog. Nem mondja, de tudjuk, minisztériumi főosztályvezető.

Karcsi bá’ nem tud felállni. Ketten támogatják. Undorító, amikor egy férfi szeméből folyik a könny.

– Fiam – szól utánam –, ne felejtsd el a jó öreg Karcsi bácsit… nem volt az mind hülyeség… nem volt az mind rossz…

Imrének van talán igaza. Villa, nyújtott kocsi, versenyzongora. Meg kell tanulni feledni. Emlék nélkül.

Kovács kettő János. Elárulhattam volna. Amikor a Hűvösvölgybe járt a kommunistákkal. Mindig irigy volt rám, szegény. Az érettségin is. Hogy neki csak közepesre sikerült, pedig mennyit dolgozott az ügyért, ahogy ő nevezte.

Viszontlátásra a huszonöt évesen. Elképzelni is nehéz a következő tíz évet. Olyan messzinek látszik. Negyvennégy éves leszek akkor, ha még élek. Miért ne élnék, micsoda marhaság, valami furcsa szorongás a bordáim közt, a szorongás, ezek az ostoba gondolatok, hajrá, az utolsó vizsgák, kitűnő, kitűnő, kitűnő…

Kék keménypapír. A diploma. A nevemmel. Oláh Viktor. Lakom Kakukk utca három. Kakukk utca három.

El kéne egyszer menni a Kakukk utca háromba.

Katóka ünnepi vacsorája. És ünnepi ruhája. Ha így folytatja, mindent kihízik, minek annyit zabálni, más is van, nemcsak a cukrászsütemény.

Hát kész. Öt év. Öt keserves év. Most már pihenhetek. Csak egy rendes helyet kerítek magamnak előbb. Aztán pihenek. Élvezhetem a gyümölcseit. Az életnek. Mellékesen tökéletesítem az angolt és németet, középfokú nyelvvizsgával sokat lehet keresni.

– Ajánlom, maradjon – mondja Falvai –, ilyen csendet sehol se talál.

– Menj el a Grófhoz – mondja anya –, abba a mit tudom én, micsoda Népművészetibe… mégiscsak kultúrvonal… segíthet…

Nem kérek segítséget. Különösen a Gróftól nem. Nem vagyok képes koldulni a saját hazámban.

Megint beírok egy kérvényt.

– Itt ez a gyönyörű nyár – mondja Katóka –, semmi dolgod végre. Vedd ki a szabadságodat… Újra mienk a világ. Erre vártunk öt éve… Most majd minden megváltozik. Minden.

A teljes tétlenség a legidegesítőbb, ha az ember hozzászokott a feszítő tempóhoz.

– Van egy kis pénzünk – mondja Katóka –, arra tartogattam, hogy most elverjük. Elmehetünk ide-oda, bárba, táncolni…

Táncolni, ő! Ezzel az alakkal! Milyen sekélyes álmok. Milyen kicsinyes ábránd.

De azt kell tennem, amit diktál. A végén erre lyukadunk ki. Én csak egy senki vagyok. Diplomás raktáros. Akinek nincs semmije, csak az átkozott gőgje.

– Én szeretlek – mondja Katóka, bele lehet őrülni, milyen kegyes –, én szeretlek, akármi vagy. Látod, ha te kedves tudsz lenni, én mindent odadobok… mindent, amit akartam valaha.

Csak ezt a nyarat kibírjam. Öt évig vártam erre. Hogy végre a magamé lehessek. Hogy ne kelljen kicentizni az időmet. A gyümölcsök. Amit az ember élvez. Megint röhög bennem valaki. Voltaképpen tényleg vicces, ahogy ülök az erkélyen, izzadok, és bevallom magamnak, hogy ez is tévedés, a gyümölcsöket nem lehet élvezni, különösen, ha ez a gyümölcs csak egy képzeletbeli fán libeg, próbáljon meg valaki a semmibe beleharapni.

– Kije van magának a központban? – kérdezi Falvai.

Csak bámulok rá.

– Mert hívják… állásügyben.

Iktatják a kérést, elbeszélgetnek a delikvenssel, aztán nadrágon billentik, kész.

Le kell nyelni ezt a békát is. Legalább elmondom, ami a szívemet nyomja.

– Gratulálok – mondja a nő, negyvenéves lehet, de elképzelhető, hogy még bebújik vele valaki az ágyba, jó a melle, duzzadt a szája. – Gratulálok önnek, nagyon szépek az egyetemi eredményei. A munkahelyéről is igen kedvező információk futottak be, van most egy hely, amit nagyon megfontoltan szeretnék betölteni, reference-könyvtáros, nagy műveltséget, tájékozottságot, amellett simulékony modort igényel…

– Illik ez rám? – kérdezem, a szemébe nézek, mosolygok, azért sokat fejlődtek ezek a káderesek, tanultak az öreg Hruscsov papától, hogy első a természetesség, jobban el kell bújtatni a tüskéket.

– Azt hiszem, igen – mondja –, nem tudom, emlékszik-e Novákra? Novák Sanyira?

Novák, Novák… Nem tudom. Úristen, fogalmam sincs, ki ez a Novák.

– Novák – mondom helyeslően, a szemem felcsillantom, áldott jó színészet.

– Az évfolyamtársa – bólint –, nagyon régi barátom, egy regény az élete, érdemes egyszer végighallgatni, amin az keresztülment, szóval ő beszélt magáról, együtt vizsgáztak nemegyszer, el van ragadtatva, micsoda felkészültség, és milyen szerény ez az Oláh, azt mondja, mindene a tanulás, a munka, ő ajánlotta, hogy esetleg az Oláh elvtársat, ha van hozzá kedve…

Novák, Novák. Annyian voltak, akikkel együtt vizsgáztam. Akikkel egy-két szót beszéltem. A fátyol mögötti emberek. Ez a rohadt fátyol. Köztem és közöttük.

Nem tudom, melyik az. Melyiknek köszönjem. Pedig megköszönném. Elsőrangú hely. Központi kerület. Parkkal. Ahova ki lehet ülni. Kiemelt fizetés. Így. Egykettőre.

– Tulajdonképpen kísérlet – mondja a nő. – Népművelés, a szó igazi értelmében.

– Mondtam, hogy a te legendás szerencséd! – Ez Katóka, ennyit fűz hozzá, és bandzsít.

– Nem érted? Tudod, hányan jelentkezhettek? És éppen engem…

– Éppen téged – mondja. – Oké. Oké.

Ezt a gyerektől tanulta. Ezt az undok okét. A majmok makognak így.

Falvai szorongatja a kezemet.

– Azért ebben a mi feledhetetlen Szillas barátunk is benne van… valahol, az ő keze…

Hadd higgye. Meg kéne keresni ezt a Novákot. Legalább kinyomozni a tanulmányi osztályon, melyik volt. Talán az a magas, göndörhajú… Vagy az az öreg, amelyik sose hagyott békén, még az utolsó pillanatban is nyúzott, hogy mi is a címe, ki is írta…

Szabadság után rögtön beállok. Nem szabad, hogy lássák rajtam, hogy voltaképpen egy csalódott emberrel állnak szemben. És az is helytelen volt, hogy nem tartottam a mezőgazdaságiban a kollégákkal a kapcsolatot. Azért nem vadulunk el, mert családunk van. Fel kell ezt a fátyolt szakítani, hány érdekes sors rekedt kívül, néha egy-egy összejövetel, kellemes társaság, így helyes, ki kell alakítanom a baráti körömet. Baráti kör. Amit annak neveznek.

Barát. Az a kölyök, még a téren, valami macska is volt a dologban, cserbenhagyott, Imrére nem is akarok gondolni, ennyit érnek a barátok, de a társaság, az más, a haverság, azt mindenki tudja, hogy voltaképpen link, esetleges, de valamivel agyon kell ütni az időt, nem lehet állandóan dolgozni és jártatni az agyunkat, adjuk meg a császárnak, ami a császáré.

Van egy másik fele is ennek a mondásnak. De most nincs itt az ideje, hogy engedjem elgyöngíteni magamat, amikor végre megint kezembe kaparinthattam az életet, és végül is a saját tudásom, a saját szorgalmam által, az a derék Novák se ajánlott volna akárkit, áldja meg az Isten a jámbor fejét, ismeretlenül is.

Ez a legjobb munka a könyvtárban. A legértelmesebb. A legkevésbé mechanikus. Tanácsot adni. Hozzám valóban bizalommal fordulhatnak. És nem kell cipekednem, a poros könyveket, polcra föl, polcra le…

Persze, ez még nem holmi vezetőállás. Könyvtári viszonylatban sem. De ezt nem is kívánhatom, azonnal.

– Menjünk moziba – mondja Katóka, állnak a gyerekkel, kézen fogva.

Mit akar ez a nő, folyton? Miért nem hagy békén? Úgy szeretnék magamba maradni, annyira önző kívánság? Összeszedni az energiámat, mielőtt elkezdem ősszel, miért nem hagy békén?

– Az ígérted, ha elvégzed a…

– Ne zsarolj! – felugrom, megint átkopognak a falon. – Már megszűnt az az idő, amikor azzal zsarolhattál, hogy a varrógépedből élünk…

– Azt ígérted… Hogy újra az enyém leszel. A mienk!

– Én magamé vagyok – ordítom –, engem nem lehet kisajátítani. Örülj, hogy még nem mentem el. Hogy tűröm. Ezt az átkozott rossz kölyköt, aki csak kárt csinál a lakásban…

– De én mindent…

– Én. Én voltam az. Aki mindent!

– Győszi – megfogja a karomat, az érintését alig bírom elviselni –, Győszi. Te már nem szeretsz engem, ugye?

Szánalmasan röhejes.

– Ki mondta, hogy egyáltalán szerettelek? – kérdezem, augusztus van, négy éve, hogy Krisztina jött, apró virágos ruhában, ugyanígy álltak a hegyek, elég ebből a szánalmas hazudozásból. – Te akartad annyira, hogy házasodjunk össze… szerelem… tudod is te, mi az…

Nem szól vissza. Bár visszaszólna. Be kell ezt fejezni. Nem kezdhetem el az új munkát ilyen rendszertelen körülmények között. Rend. Rendet kell teremteni.

Én nem mehetek el innen, a lakást az én nevemre utalták ki, akkor rendeztük be, amikor még sokat kerestem, a bábosok adták az alaptőkét, különben is, ezt megszoktam, meg vagyok vele elégedve, akinek nem tetszik a modorom, fogja a batyuját…

Csak ez a szerencsétlen gyerek ne volna. Ősszel neki is kezdődik az iskola, de hát jó, ha veszekedést hall, semmi mást, csak folyton veszekedést?

– Mit szólnál hozzá – kérdezi Katóka, mintha csodára várna –, mit szólnál hozzá, ha elválnánk?

– Nem dobhatlak ki a gyerekkel a lakásból. Megoldhatatlan. Gúzsba kötötték az egész életem.

Sajnálom. Sajnálom. Katókát. De ezt kell cselekednem. Határozottan érzem. Ez így nem mehet tovább. Mindannyiunk érdeke.

A lépés. Eljött az idő, hogy lépni kell.

– Te tényleg azt akarod, hogy ne legyek? – kérdezi. – Mert ajánlották, hogy kapok súgói állást, vidéken… Talán még lakást is. Ahol meghúzhatnám magam Otikával.

– Miért ez a mártírpofa? „Meghúzhatnám magam…” Nagyon jól kijöttök majd. Ha én nem leszek a savanyú képemmel. A diétámmal. A terhetekre vagyok voltaképpen…

– Mindenáron azt akarod, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül szabadulj? – kérdezi.

– Ne légy ellenséges, Katóka. Nem kell azért gyűlölködni. Meg elválni… de annyit mondtad te is, annyit hánytad a szememre, hogy miattam hagytad ott a színpadi légkört… hát ha van alkalmad, ragadd meg. Kikerülhetsz a súgólyukból, egy-két év után… nem kell azért a válópert beadni. Lemész, megnézed, mi a helyzet, Otinak kell is a friss levegő, ott járhatna iskolába, egy évig…

El is tudom képzelni. Hogy egy év múlva visszajönnek. Addigra regenerálódik az idegrendszerem.

– Jó – mondja Katóka –, csak az a furcsa, hogy amíg rám szorultál, egészen másképp beszéltél, minden veszekedésünk ellenére…

– Ha te így látod…

Ezzel nagyon megbántott. Könnyűvé tette a búcsúzást.

Oti azt hiszi, nyaralás. Végeredményben erről van szó. Semmi se végleges.

Csak ne sírna annyira ez az asszony.

– Jövő héten személyesen lemegyek – mondom –, és személyesen ellenőrzöm, megfelel-e nektek a szoba… és tényleg van-e zuhanyhasználat… csak egy év… amíg a dolgok leülepednek…

Oti nem akar puszit adni. Összeszorítja a száját, ez nem jelent semmit, fiúgyerek, utálja a szentimentális jeleneteket, különben is erősen az anyja hatása alatt áll, a szeme is éppen olyan, kifejezéstelenül szürke, remélem, akik lehívták, a „régi barátok”, nem hagyják őket cserben, és meg fogja Katóka is találni az élete célját, nem siránkozik majd naphosszat, ez az ő érdekében is történik, nem voltunk mi soha egymáshoz valók, csak a szükség, a körülmények hajtottak össze. Férjhez úgyse megy újra, ki is venné el, gyerekkel, meg nem is az a típus, akire harapnak a férfiak.

És lehet, hogy még minden rendbe jön. Lehet, hogy egy év múlva visszakérezkedik, és én, amilyen tehetetlenül gyenge vagyok ilyesmiben, visszafogadom.

– Nagyon nézd meg, milyen iskolába íratod a gyereket – mondom –, az nem mindegy. Havonta küldök négyszáz forintot. Illetve, személyesen viszem le. Próbálj egy kis kertet is kialakítani, nyáron ott leszünk, mindig együtt, két otthonunk lesz, fogjuk úgy fel…

– Győszi – sír, sír, nem apad a könnye. – Miért hazudsz? Miért teszed még nehezebbé?

– Csak írj – furcsa, hallom a hangomat, hadaró, idegen hang –, csak írj, hogy mikor, mit küldjek utánad. Illetve, mit vigyek le. A bútort vasúton. Különben is, amíg nem végleges, semmi fölösleges cécót…

– Ha egy szóval mondanád, hogy szükséged van rám – mondja, a kalap a fején, a bőröndök az ajtó előtt, Oti a lépcsőházat firkálja, disznóságokat rajzol. – Ha egy szóval mondanád, hogy szükséged van rám, maradnék… Tudod, hogy csak boldogtalanságomban vágytam… mert te sosem törődtél velem…

A kalap púpos tetejű, lehetetlenül áll a fején, a dagadt szeméhez. Még kesztyűt is húz, fehér nejlonkesztyűt, iszonyú ez a kép, bele tudnék őrülni, annyira sajnálom, és tehetetlen vagyok, ez már nem az én ügyem, ezt már viszik, szédítő gyorsasággal, én magam már csak annyit kívánok, hogy elmenjen a vonat, hazamehessek, bezárkózhassak, és alhassak egyet… Kaptak ülőhelyet, Oti ki sem néz az ablakon, a bőrülést karcolja az anyja körömreszelőjével, de hiszen ez nagy fiú, iskolás lesz, mindig arra készültem, mire kinyílik az értelme, elkezdek vele foglalkozni, a fiam, a fiam…

– Küldd az ablakhoz – mondom Katókának, könyörögve, fáj a gyomrom, szent isten, majdnem sírok, mint amikor Krisztina írta azt a kegyetlen levelet, de most már végképp senki se maradt, akihez hazamehetnék, aki mellém ülne, én magam martam el őket, szándékosan, módszeresen, éppen azért, hogy egyedül lehessek, hogy megvalósíthassam az életemet, akkor viszont mi ez a gyengeség? A hóhér gyengesége. Utálom magamat most, nagyon, szeretnék leborulni eléjük, bocsássatok meg, muszáj volt, nem tehettem másként… – Küldd az ablakhoz a gyereket!

– Oti – szól hátra Katóka, már nem sír, jeges a hangja –, gyere ide! Integess apukának!

Szót fogad. Piszkos a keze. Szaladok a vonat után.

– Mosd meg a kezedet… hallod, Oti? Mosd meg… légy jó fiú… vigyázz anyádra…

Katóka visszaugrik az ablakból. Az ablakkeret leveri a kalapját, befelé az ülésre, komikus, ahogy utánakap, és megérinti üres fején a hajat.

Oti lelkesen integet. Csak ki ne essen. Csak ki ne essen.

Holnap írok nekik. Hogy agyrém az egész. Hogy csináljuk vissza.

A fiam. Semmit se tudtam még megmondani neki. Nem volt rá idő. És meg se értette volna. A mesék. El akartam neki mesélni egy mesét. A könyvek. Meg akartam mondani, mit olvasson.

Én is felnevelhettem volna, de a humanitás vezetett. A gyereket nem lehet az anyjától elszakítani. Lemondtam róla, hogy ne menjen tönkre az anyja élete. Hogy Katókának legyen kit szeretnie. Én úgyis magamnak maradok. Az idegrendszerem annyira kikészült, hogy nem is alkalmas családi életre. Csak nekik lesz jó, hogy megtörtént. Hosszútávon. Hosszútávon. Hogy megszabadultak tőlem.

De a fiam!

Az idő. Az idő majd megmutatja, mit kell és hogyan. Ez most természetes reakció. A levágott kéz az operáció után is sajog. Tiszta logikával megmagyarázható. Miért érzem magam ilyen nyomorultul? Az üres lakásban.

Nem tudtam elviselni Katókát. Ez tény. Elviselhetetlen volt. Mint nő. Mint élettárs. Mint partner.

És nem színezhetik át ezt az objektív tényt olyan szubjektív apróságok, hogy nincs vacsora. A hideg koszt éppen olyan megfelelő. Nem azért élünk, hogy együnk. A Patyolat a sarkon, mindennek ára van, apró kényelmetlenségek, a szabadságért.

– Nem lett volna szabad – mondja anya –, miért nem kértél tőlem tanácsot? Nem lett volna szabad a sorsukra hagyni őket. Én a feleségedet sose szerettem különösebben, de ez más. Mivé fog az a gyerek abban a romlott ripacs légkörben fejlődni? Csak egy férfi tud ilyen kegyetlen lenni! Csak egy büdös férfi!

Karácsonyra leutazom hozzájuk, addigra leülepednek a dolgok, gyereket lehet így is irányítani, talán még jobban, a távolság nagyobb tekintélyt ad, Krisztina sok mindenben tévedett, annak idején, de abban igaza volt, hogy ha eljön az idő, lépni kell.

Mindent meg lehet szokni. Mindent. Ha egy kicsit összeszedem magam, keresek egy lányt, aki takarít, esetleg főz, kimos ezt-azt.

Volt egyszer egy lány, bocikat csinált papírból a konyhában, és azt énekelte, veszünk majd egy faházat, hol az ember cicázhat…

Nekem most az új munkaterületre kell koncentrálnom. A buszjárat a legkényelmesebb. A magánéletemhez senkinek semmi köze, már régen kellett volna, csak hát gyáva voltam, utólag be kell ismerni, gyáva voltam és erőtlen, és azt hiszem, idealista, önfeláldozó bolond, ezért nem is vittem semmire, eddig.

„Hogy megváltoztál, Oláh. Amilyen nagy dumád volt, azt hittem, meg sem állsz a miniszterségig.”

Gyönyörű könyvtár. Mozaikfal. Ilyen polcokat otthon is elfogadnék. Ilyen szőnyegeket. Több millió. Meg kell hagyni, erre nem sajnálják. Ilyesmiben nagyvonalúak.

Doktor Vadas Rezső. A megjelenés. Az első impresszió. Nagyon fontos. Doktor Vadas Rezső.

Fekete haj, fekete szem. Sűrű szemöldök. Keskeny, szenvedő arc. Sugárzik róla az intellektus. Sugárzik. A kézfogása puha. Tíz évvel, ha idősebb. Vajon letegez-e?

– Szervusz – mondja –, foglalj helyet. Hogy tetszik?

– …kérdés, hogy arányban van-e a külső a tartalommal?

Legyint.

– Nincs arányban. Nekem, amellett, kong az egész. Túlságosan új, semmi patinája, még majd ezután kell megteremtenünk, hogy valóban könyvtár legyen.

– Bolondja vagyok a könyveknek… már gyerekkoromban könyvesboltot akartam venni…

Nevet.

– Az én apámnak kis könyvbutikja volt, meg tudlak érteni. Le se jöttem a létráról egész nap. Amíg negyvennégyben le nem cipeltek.

Egy kicsit elkomorodik.

– Bocsánat – mondja aztán –, ez nem tartozik ide. Örülök, hogy téged küldtek. Biztosan jól fogunk együtt dolgozni, rendes, bár kissé stupid gárdát találsz, hivatal ez is, mint a többi, és addig vagy szerencsés, amíg nem úgy fogod fel…

– Én úgy gondoltam, hogy legyen valami értelme. Ha már kérdeznek, tudjak is felelni.

Bólogat.

– Lehet, hogy neked ezzel is szerencséd lesz. Óriási a forgalom, mert olvasni azt olvasnak az emberek, az más kérdés, hogy mit, egyszer helyettesítettem valakit, két hétig ültem a magas pult mögött, azt hittem, fejre állok, a legszínvonalasabb kérdés az volt, hogy ejtik az Ovidiust, Ájvidiusznak, vagy Ovájdiusznak…

Ez jó. Nevetünk.

– Mert tudod – mondja –, minél komolyabb helyre kerül az ember, annál nagyobb szakadékot tapasztal, a van meg a kéne között. Humorérzék nélkül belepusztulsz… Iszol valamit?

Nincs szaga, ez valami különleges ital. Röstellem bevallani, hogy ebben is mennyire elmaradtam. Különben is a gyomrom tiltakozik.

Ez a Vadas jó koponya. Nagyvonalú. Ősintelligenciával. És roppant műveltséganyaggal, amit még az apja könyvei között szívott magába.

Mosolyogni. Valahol olvastam: Keep smiling! Mosolygó nézés, jól nevelt arc… Amellett embertársainknak is kellemesebb, mint a morcos pofa. Mennyit szenvedtem a morcos pofáktól.

Leteszem a középfokú nyelvvizsgákat.

– Szervusztok, szervusz… kezét csókolom, gyönyörű ez a pulcsi, ne mondd, megint a Vasas? Gratulálok, ezt az egy szál rózsát, Teréz napra! Teljesen igazad van, kérlek, ez egy hülye, nem, nem érdemes újságot olvasni, mindig ugyanaz, mindig, egyszer úgyis felrobbanunk. Mit szeretne olvasni, kislány, valami szerelmeset, de ugyanakkor nívósat? És ön, uram? Harsányi Zsoltunk nincs, sajnos, nem tudok teljesen egyetérteni önnel, azért Móricz nagyobb, tessék nekem elhinni, de hát az emlékek, a fiatalság, hajajaj, legyen máskor is szerencsénk, kézcsókom, hogy tetszett, kicsit szomorú? No majd most egy vidámabbat, nagy a feje, búsuljon a ló… Aggasztó a helyzet, elvtársam. Ez nem volt, ezt tényleg nem engedték, akkoriban. De ki tudja… ki tudja… ki tudja…

Alig egy hónap, és megszerettek. Érzem. A munkatársak. A fiúk. Mindenki fiú. Mint a gimnáziumban.

Pistike. Most végezte nappalin az egyetemet. Azt hiszem, impotens. Olyan vékony hangja van. És olyan fölényes. Fantasztikus. Még Rezsőt is oktatni akarja. A korszerű könyvtárról.

– Egyszerűen ki kéne selejtezni a ponyvát – mondja – és a sok „szint alatti” művet. Más lenne a helyzet, ha a jóból kéne a jót kiválasztani…

– Ezeknek seggükön a tojáshéj, az ízlésüket teljesen megfertőzték az egyetemen mindenféle szar modernkedéssel – mondja Tököly bácsi, titokzatosan azt hirdeti, van valami köze a nagy Tökölyhez –, hát lehet egy Jókai Mórt vagy egy tiszta lelkű Arany Jánost a maiakhoz mérni? Ámbár még Aranyról is hallottam… bizonyos grófné… bizonyos levelek…

– Az emberek a máról akarnak olvasni – mondja Teréz, a szakszervezettől került ide, tanfolyammal – és nem olyasmit, ami elkedvetleníti őket. A könyvnek az a feladata, hogy eszméket adjon, nem pedig, hogy rossz példát mutasson az ifjúságnak. Én nem adnék ki olyat, amiben egy huligán csak úgy megverhet valakit, és ráadásul még úgy van ábrázolva, hogy az író védi is…

Stubicza Bandi nem szól semmit. Rohan a polcok mögé, ha nem látják és tanul. Estin végzi az egyetemet. Ő hordja hátra a könyveket.

És még sokan vagyunk, illetve vannak, nagy könyvtár, nagy forgalom, nem lehet kiigazodni, annyi mindenfélét beszélnek, valósággal megnyugtató a Rózsi néni, a söprűvel, amikor azt mondja:

– Mennyivel könnyebb lenne minden, ha nem volna itt ennyi könyv… amit porolni kell.

Vadas isteni pofa.

– Szédületes – mondja – ezeket egy nap végighallgatni… a kultúra munkásai!

Ő meg üldögél az irodában, kimutatásokat kérnek tőle, szívből utálja, de úgy látszik, bennem bízik, mintha titkos szövetséges lennék, ugyanakkor emberséges, nem ordít, ha valaki kiszalad a KÖZÉRT-be vagy harisnyát venni, ideális főnök, ha eszembe jutnak a régiek, Huszárik, az örökké sötét lámpa mellett meg Lupényi, a kétszínű Lupényi… Barnánét meg kéne egyszer keresni. Vajon veri-e még a férje? Visszament-e valóban a gyárba?

– Bírom a stílusodat – mondja Rezső, természetes, hogy így szólítjuk egymást, Rezső, Viktor, öregem satöbbi –, szédületes. Még az anyád hasába is lyukat beszélnél, most az egyszer igazuk volt a központban a fafejeknek, tehetség ez, amit nem lehet megtanulni, a legvadabbak is szelíden ballagnak a kölcsönzőpulthoz, ha előbb végighallgattak téged…

Teréz főzi a kávét, nekem hoz először, közvetlenül Vadas után.

– A szakszervezetből azért kellett eljönnöm, mert hű voltam az elveimhez – mondja –, ha egyszer időt szakít magának, elmesélem, de most, amikor nyüzsögnek az álelvtársak, nagyon kell vigyázni, azt se bánom, ha elmondja a központban, azt hitték, piszkálódom, áskálódom, de majd a napnál is világosabban ki fog derülni, de akkor már késő!

– Azt hiszi – mondja Rezső –, azt hiszi, öregem, valami nagy fejes áll mögötted, hogy idehoztak, a legjobb helyre. Amíg nekik állni kell a pult mögött, bélyegezni, szedni a késedelmi díjakat…

– Ha én ülnék a kolléga helyében – mondja Tököly bácsi –, nem bírnám a tisztelt olvasót szó nélkül végighallgatni. Arat az ízléstelenség, kérem… senkiháziakat kiáltanak ki nagy írónak, és a közönség hülyének van tekintve. Nem csoda, ha dühösek, ha mindig ugyanazt kapják…

– Utasítsam rendre őket? – kérdezi Rezső. Profilból hasonlít Sövegesre, csak sokkal kiegyensúlyozottabb. – A munkát elvégzik! A forgalom évről évre növekszik, mindenki a magáét fújja, a magánvéleményt nem lehet megtiltani, én is kikérném magamnak, ha valaki beleszólna, pláne adminisztratív úton… Ne félj, értekezleteken másképp beszélnek… dörzsöltek ezek mind…

– Hát eléggé megtanított erre minket az élet…

– Neked mi bajod lehet? – kérdezi. – Szerencsés korosztály. Megúsztad a háborút, le se sitteltek, diplomát kaptál, jó helyed van, élhetsz függetlenül…

– Igen, igen… de az ember nyitott szemmel jár…

– Igyál – mondja Rezső, egy kicsit sokat iszik, néha felpuffad a bőr a szeme alatt, de jól áll neki, mint egy álmos bonviván átmulatott éjszaka után. – Szédületes fiú vagy. Egyszerűen szédületes…

Zavar, hogy néha úgy néz rám, bizonytalan gúnnyal, mint egy kitömött, különleges állatfajtára, ami kiveszőben van a természetből, de amit ő, kegyképpen, még elvisel.

Ez az én túlzott érzékenységem. Kitűnő ember. Komoly intellektus. És a maga módján őszinte. Irányításra termett. És minden olyan halk, nincs veszekedés, nincs rikácsolás, ülök a magas, forgatható széken, fehér köpenyben, nézem a delikvenst, s mielőtt megszólalna, már tudom, mit vár tőlem, miféle tanácsot, miféle könyvet, én megerősítem őt, boldog, végre egyszer nem nézték taknyosnak, nem oktatták ki, nem „szélesítették a látókörét”.

– Talán ez az egyetlen módja annak, hogy ne alázzuk meg az embereket – Rezső forgatja a poharat a kezében –, talán igazad van, öregem. Reménytelen. Ebben a nagy provinciában.

Irritál. Amikor azt mondja, provincia. Pedig hát valóban. Provinciális légkör. Kisszerűség, apró torzsalkodások, álvélemények álütközete, viszont a fizetés elég törhető, Rezső túlórát is fizet, ígéri, hogy behoz a Társulathoz, mi az nekem, egy-két előadás, én már negyvenhétben is szónokoltam, igaz, akkor csak „szerelemből”, de mindenkinek nagyon tetszett.

Katóka és Oti nyilván jól vannak, alig jutok eszükbe, képeslapok, lám, kaptak lakást, az igazgató elintézte, az igazgató rendező volt a főiskolán, a negyedik évben, én már nem ismertem, engem előbb kispricceltek, de hát holló a hollónak nem vájja ki a szemét, szépen elrendezi Katóka sorsát, a boldogtalan mártírasszonyét, aki most kéri a rádiót, a szőnyeget, vigye, fosszanak ki, ő is felhozhatná a gyereket néhány napra, ha a gyerek igazán kívánna látni, de régebben is csak a zsebemben kotorászott; „mit hoztál, mit hoztál,” a hangja, milyen régen hallottam, a fiam hangját, karácsonyra lemegyek, ezek az ő betűi, nagybetűk, micsoda vízfejű e betű, éppolyan ronda az írása, mint az enyém volt, persze nem az számít, az intellektus meg a szerencse… Szeretem ezt a csendet…

„Az a jó. A csend!”

Úgy éltem, mint egy vadember, mindentől elszakítva. Megvan ennek a maga varázsa, lehúzni a rollót, átszaladni a Kék Pipacsba, a pincér név szerint ismer minket, még a Tököly is jön, csak a Stubicza Bandi nem, kétfele áll a füle a magolástól. Rezső rendel, ebben is nagyvonalú, ő fizeti a cehhet, és a történetei, a szenzációs történetei, halálra röhögjük magunkat, Tököly is eredeti pofa, a marhaságaival… Teréz is átjön, azt hiszi, ez valami kollektív izé, amiben részt kell venni, szédületes, micsoda ugratások folynak, nem veszi észre, már nem is tudom, min röhögünk…

– Nézzétek – mondja Rezső, Tököly bácsira mutat –, nézzétek, hogy forog a szeme… mint a bagzó macska… ugrás előtt…

Tököly tényleg úgy kucorog az asztal sarkán, nem haragszik, velünk nevet, Pistike is megtisztel minket a jelenlétével, beszámol, milyen külföldi cikket olvasott.

– Ti ezt persze nem értitek – mondja –, ti bele vagytok ragadva a hétköznapokba, a sárba…

Ha két kupicával felhajt, olyan előadást tart, olyan hosszút és olyan összefüggéstelent, hogy még a fizetőpincér is leáll a lengőajtóban, röhögni.

Most Teréz következik. Faggatjuk, milyen lesz tavaszra a divat. Rezső kérdezi, vesz-e kalapot magának.

– Egy szép kalapot, Terézke… a feje búbjára… máslival… szabad, Terézke… már engedik…

– Nincs kalaparcom – mondja Teréz, hullajó, majd megfulladunk.

De Rezső azért tudja, hol a határ. Amikor a jónép már dadogni kezd, és a beszélgetés veszélyes talajra tévedne, megkomolyodik, az órájára néz, sóhajt.

– Menjünk a fenébe, gyerekek – mondja –, holnap tele leszünk melóval…

Rezső elvált. Kétszer is elvált, most van egy nője, újságírónő, egy kicsit idősebb…

– Nagyon fontos nekem – mondja, komolyan mondja, nem tudni viccel-e. – Nagyon fontos nekem.

Ez valami körülírás. A „szerelem” helyett.

Leküldöm Katókáéknak a foteleket, túl nagyok, nem is tudom, mit szerettem rajtuk, puffokat kell venni, kis bőrpuffokat, alacsony dohányzó asztallal, meghívhatom ide nyugodtan őket, nem kell szégyenkeznem, nem szárad seholse gyerekholmi, nem ront be „a család” percenként a szobába, élhetek, ahogy tetszik, meg kell szoknom, hogy néha iszom valamit, ha nem is ízlik, jó az a kis mámor. Semmi értelmeset nem mondunk, már azt sem tudjuk, nem magunkon röhögünk-e véletlenül, de mégis olyan jó, olyan habkönnyű, Rezső ravasz, a többiek nem látják, de én érzem, hogy ő tulajdonképpen mindig kívül marad, sohase az ő hátán puffan a labda, még véletlenül sem, ő csak irányítja a sodrást, még itt, még ebben is ő irányít, ezt megfigyelem, és majd, alkalomadtán hasznosítom ezt a hallatlan ügyességet. „Charme”-ja van, ahogy csinálja, ahogy forgatja a poharat, de rendes végül is, rendes, engem kedvel, engem kivételként kezel, tart tőlem egy kicsit, az eszemtől…

– Nagyon aranyos kis odú – mondja –, hol tartod a lemezeket?

– A feleségem vitte magával – mondom. Hosszú előadásba kezd, a preklasszikusokról, unom, hiába, a zene nekem már idegen marad, gyermekkorban kell azt kezdeni.

– Zene nélkül az ember szinte béna – mondja, hátrasimítja a haját –, órákig tudok ülni és hallgatni egy Beethovent, egy Bachot…

Nagyon ritkán. Ha a szomszédból átszűrődik. Vagy esténként, rádióból… Igen. De engem elgyöngít. Emlékeztet valamire, amit elmulasztottam, vagy amivel, önhibámon kívül, meg sem ismerkedhettem soha. Ideges leszek, futni szeretnék visszafelé az időben, gyorsan megszüntetem a hegedűket, a zongoraszót, a csend, a csend az nagyon jó, hazamegyek részegen, fejemre eresztem a zuhanyt, minden rendeződött, minden, lám, megint itt a karácsony, bár törölnék el véglegesen ezt a nyavalyás, szentimentális ünnepet, a kispolgárok ünnepét, le kell mennem Katókához, ajándékot vinni… Ha most beteg lennék, hirtelen! De nem, ez jellemtelenség, túl leszek rajta, egy-két nap, apa vagyok vagy mi, és szeretném is látni, csak a szeme, ahogy majd rám néz, és a kérdések, „mikor megyünk vissza Pestre, apa, mikor viszel vissza, anyu nagyon ideges, nem szeretek itt lenni…” És én, amilyen gyönge vagyok ilyen dolgokban, fogom, fölpakolom, itt fog velem lakni, megszűnik az esti dáridó, a lubickolás, de hát a fiam…

Nincs miért panaszkodniuk. Igazán jó lakás. Ezren és ezren örülnének. A lehető legjobb megoldás. Részben súgó, részben jelmezkészítő. Bár én keresnék ennyit.

– Te iszol? – kérdezi Katóka. – Hiszen utáltad a szeszt… a gyomrod!

– Ugyan… nem lehet egy életre begubózni… Hát te? Hogy vagy? Jól?

– Jól, persze – mondja, már ott a két fotel, és egyáltalán, nagyon sok minden, ami azelőtt nálunk volt, ezt nem szeretem látni, zavar, visszazökkent, emelkedik a gyomrom, a múlt, rohadt dolog, nem felkavarni, nem felkavarni.

– És jól bevált?

– Persze – mondja, a szókincse nem fejlődött, nem is akar velem beszélni, kapkodja a szemét jobbra-balra, ideges, a gyerek az udvaron játszik, hajkurássza a csirkéket, alig nőtt, pedig hát a friss levegő…

– És az iskola? Bírja?

– Persze… Köszönjük szépen az ajándékokat. A társasjátékot meg a nejlonharisnyát. De a jövőben nekem ne vegyél, pláne ilyesmit, ami annyira személyes jellegű…

– De hát miért nem mesélsz? Hogy s mint? A napok… – mondom, hadarva. – Nem létezik, hogy nem történt semmi érdekes…

– Oti… – beszólítja a gyereket – foglalkozz apukával… nekem még oda kell tennem a vacsorát.

– Mi az ünnepi menü? – kérdezem. Például a sült libát, töltve, istenien csinálta.

– Hal… tonhal rántva. És holnap kocsonya.

– Tudod, hogy mind a kettőt utálom…

Felszalad a szemöldöke. Szinte gúnyos.

– Mi viszont szeretjük… engedelmeddel…

Azért ez nem szép. Vonatozom három órát, és ennyi nincs benne, ennyi női kedvesség. Hónapok óta nem ettem ízletes főtt ételt.

– Az ingeidet add be a javítóba – mondja –, rojtosodik a gallérja. És a nadrágodról lóg a koptató. Úgy nézel ki, mint egy disznó.

Nem kell nekem azt a vacsorát megvárni. Lejöttem, a kötelességemet megtettem, de senki se kívánhatja tőlem ezt a szöveget végighallgatni. Otit a térdem közé veszem, nem akarja, ki akar szabadulni, ahelyett hogy örülne.

– Itt vagyok, Oti… mesélj hát… milyen régen nem láttalak… hogy ízlik a suli?

– Hülyék… Ha a tanítónő azt mondja, nem szabad radírozni, nem radíroznak… inkább kapják az egyest. Én radírozok. Ha észreveszi, intőt ad. Ha nem, akkor ötöst.

– Oti, Oti – csóválom a fejem. De azért tetszik. Egyéniség. Az én fiam. Később egész nyarakat tölthetünk együtt, két férfi, két magányos farkas…

– Ne nyalogass – mondja –, nem szeretem, ha az arcomhoz érnek…

– Akarsz velem feljönni? Kicsit. Pestre? Most a szünetben?

– Mi oda nem megyünk soha – mondja –, minket onnan kisöpörtek…

– Miket beszélsz te neki? – kérdezem. Katóka lángvörös, dühösen kipenderíti a gyereket. – Ellenem neveled?

– Amit lát… az eleven eszével! És én se vagyok az a kócbaba, akinek te képzeltél… én se hagyom, hogy csak úgy egyszerűen tönkretegye egy gazember az életemet, aztán eljöjjön enyelegni.

– Ez aljasság, Katóka.

– Amit te csináltál, az az aljasság. Azóta kinyílt a szemem. Mindenki megmondja, mindenki, itt a színháznál is, hogy tróger vagy, közönséges tróger, aki addig, amíg hasznos voltam számodra, magadhoz láncoltál, aztán az első pillanatban… huss, eredj. De akkor most minek tolod ide a pofádat? Mi? Éppen karácsonykor… éppen karácsonykor… emlékszem, fejet mostam, kopogtak, fejemre csavartam a törülközőt, hát ki az, az Oláh Viktor, eljött ünnepelni, legalább a boldog emlékeimet hagyd meg…

Sír. Iszonyú, hogy tud sírni. Az ő emlékei! Nekem a karácsony egészen mást jelent. Az én nagy karácsonyom. Egyetlen asszony volt, aki engem igazán szeretett. Krisztina. Úgy szeretett, hogy nem tudott osztozni. Büszke volt, nagyszerű, és nem állt le kofamódra.

– Visszamegyek az esti gyorssal. Találj ki a gyereknek valamit…

Esik a hó. Oti az udvaron. Meg fog fázni. Nincs rajta nagykabát.

– Fiam, eredj be, vegyél fel kabátot… apunak most el kell mennie… de majd jövök, hamarosan…

– Telefonált a tyúkod – mondja Oti, nincs ebben szemrehányás, tárgyilagos –, telefonált, ugye. Mint régen.

– Oti… gyere, gyere ide hozzám…

Ideballag. Szeret ő engem. Nem tehet róla, hogy belébeszélnek minden rosszat.

– Hát tényleg elmész? – kérdezi. – Nem játszunk egy menetet? A társasjátékkal?

Katóka megjelenik az udvaron. Látja, hogy átölelem Otit.

– Oti – kiáltja éles fejhangon –, Oti, azonnal gyere be… hagyd apádat békén. Neki sietnie kell.

– Miért kell ezt így? – kiáltom vissza az udvaron keresztül.

– Máskor ne is gyere – Kató éles hangja –, nekem szükségem van az erőmre. Nekem fel kell nevelnem ezt a szerencsétlen gyereket… Menj.

Oti most feléje szalad, de félúton meggondolja, irányt változtat, hólabdát gyűr a zsebébe, négykézlábra áll az ólajtóban, és hajigálja a kétségbeesetten káráló tyúkokat.

„Békesség, békesség földön az embernek…”

Futok. A cipőm tele van hóval. Kész tüdőgyulladás.

– Semmit se tehetsz – mondja Rezső, érdekes, még sose hívott meg magához, mi ez, ha nem bizalmatlanság – azon kívül, hogy vársz. Az idő majd meghozza. A gyerek megnő, megokosodik, megérti, hogy a világot nem lehet női szeszély szerint berendezni. De addig nincs fiad.

– Most kezdem érezni, hogy hiányzik…

– Ha újra itt volna, beleőrülnél… Az én anyám például nagyszerű asszony. Mindent kibírt, az elhurcolást, a megaláztatásokat, mindent, igazi nagyasszony, most tört ki rajta a nem tudom micsoda, a halált várja, akárki csönget, nem nyit ajtót, a halál maradjon kívül, azt mondja, néha engem sem ismer meg, talán ő az egyetlen valaki, akit igazán szeretek, mégis, naponta gondolok rá, csak már vége lenne. Értsd meg. Neked nem lehet panaszod.

Anya. El kéne menni, gyakrabban. Egy szép napon úgy is felrobbanunk, ahogy a világhelyzet kinéz.

– Igyunk – mondja Tököly bácsi –, a németek nem fognak belenyugodni. Nem lehet egy népet kettészakítani. Akkor inkább eltörölni a föld színéről. De kettészakítani nem. Se feldarabolni, mint minket.

– Ez fojt meg mindent – Rezső nekem beszél –, ez a provinciális szemlélet. Nem azon múlik, hogy egy ország mekkora… hanem a szellemiségen. Hogy mit tud adni a világnak.

– Már II. József is belebukott – hajtogatja Tököly bácsi –, aki el akarja törölni a nemzetet, elveszett ember…

– Az a fontos – Teréz hozza a kávét, nincs kölcsönzési idő, bélyegeznek, gépelnek, a takarítónő törölget –, az a fontos, hogy mindenütt a szocialista rendszer legyen uralkodó. Akkor édes mindegy, hogy magyar vagy román…

– Che Guevarra! – kiabálja Pistike – az tudta, az igen, hogy mi a forradalom és milyen az igazi forradalmár, de ez… szociál-kapitalizmus, balkáni módra.

– Nana – mondja Teréz –, vannak nekem értesüléseim. A szakadár vonalról. Ha párttagok közt volnék, mondhatnék is egyet-mást.

– Kína – mondja Rezső. Írjuk a jelentést, segítek neki, jelentés a könyvtár látogatottságáról, az olvasóközönség ízléséről és az ízlésformáló munkáról ezen belül. – Kínáról van szó. Ezek még adnak egy két pofont jobbra is, balra is l

Aki azt mondja, a politika áttekinthető, hazudik. Algéria tavaly óta független. De előtte mi volt? Úristen.

– Tedd le a nyelvvizsgákat – mondja Rezső –, nyáron ráérsz tanulni, ne menj le a nejedékhez, csak kikészítenek. Még mindig nagyon sok pótolnivalód van, ha nem sértődsz meg…

Igaz. A nyarat arra kell felhasználni. Ez az élet értelme. A tudás. Már ezt egyszer-kétszer megállapítottam.

De ahhoz, hogy jól fogjon az ember agya, nem lehet csak úgy vedelni az italt. Bármennyire is bírja a gyomrom. Csupa felvágott, disznósajt, fekete, cigaretta, és most jó. Most nem fáj. Kiszámíthatatlan. Szart érnek az orvosok, mindenkinek egyéni gyógymódra van szüksége. Jó erőben érzem magam, bár ha utánaszámolok, nem voltam nővel, amióta Edina, ámbár lehet, hogy Katóka, amikor búcsúztunk, erre nem is emlékszem, különben is, az nem számít. Érdekes, vannak periódusok, amikor nyugton vagyok, szinte eszembe se jut, most meg az se lenne baj, ha az öreganyám.

– Akarod, hogy bevezesselek egy jó kis társaságba? – kérdezi Rezső. – Látom, mégiscsak a hónod alá kell nyúlni… ilyesmiért nem fizet az ilyen jóképű fiú…

Fiú. Harmincöt éves fiú… Nekem még sose volt igazi társaságom.

– Csak Hannát hagyd békén – mondja Rezső –, ő jelenleg fontos nekem.

A Hannája nem is kéne. Nem szeretem a húsos szájú nőket. A száj legyen kicsi és élénken megkülönböztethető. A mell kemény, a szőrzet selymesen ingerlő, a láb inkább izmos, mint vékony, és buborékok ne legyenek a bőrön, mert az zavar, a pihe is zavar, például a nyakon.

Érdekes, hogy kialakult, mi kell és mi nem.

Hangulatos kávéház. Látszólag olyan, mintha komoly dolgokról folyna a beszéd. A nők is olyanok, látszólag, mintha eszük is volna. Mintha harcolnának valamiért, és a szexus is csak egy lépése volna ennek a harcnak.

– Ez egy költőnő – mondja Rezső, tényleg, a nevét már hallottam is – és tehetséges.

– Miben? – kérdezem.

– Mind a kettőben – vigyorog Rezső. A nőnek hosszú fekete haja van. És nedves szeme. Mintha könyörögne. Hát tőlem megkaphatja a holnapi ihletet.

– Ezt nem lehet másképp kifejezni – mondja határozottan, nyilván felolvasott valamit, nem figyeltem oda. – Csak így… bontott félsorokban.

Bólogatok.

– Néha a töredék fejezi ki az egészet – megtapogatom a hátát, mintha bátorítanám.

– Ugye? – kérdezi, úgy hívják, hogy Tarducz, Tarducz Izéke, a keresztneve nem jut eszembe, de ez egy költőnőnél nem is fontos. – Ugye, maga érzi ezt? Ugye, magának erre van füle?

Jobb, ha a fülemet nem emlegeti. Az lehervaszt.

– Gyere el hozzám – mondom neki –, hozd az egész paksamétát… nem való ebbe a zajba.

Markolja, boldogan, a szeme még nedvesebb, Rezső kacsint, de diszkrétek, úgy csinálnak, mintha minden a költészetért volna, egy fiatal tehetség felkarolása, de hát jobb, ha tudja, én nem vagyok befolyásos szerkesztő, csak egy könyvtáros.

– Engem nem érdekelnek a szerkesztők – mondja, issza a konyakomat, holnap újat vehetek, csak egészen el ne ázzon…

Elveszem az üveget.

– Szavalj… én is színésznek készültem valaha. Csak aztán menet közben meggondoltam magam, utálom azt a sok homoszexuális bájgúnárt.

Mondja. Lehet, hogy jó vers. Egész eksztázisban van. De azért tud figyelni arra, hogy mit mondok neki. Hogy hogyan szeretem. Okos kislány ez. Használható.

– Ugye, tehetséges vagyok? – szorítja a nyakamat, még majd megfulladok.

– De mennyire… előbb-utóbb ki fogsz törni… ha nagyon rámész… ha nem hagyod magad…

– Ugye? – kérdezi még egyszer. – De amikor annyian vagyunk? És mi egy nő? A világirodalomban? Adj egy kis konyakot…

– Ne igyál többet – hirtelen sajnálom. – Nincsenek neked szüleid?

– Mindenkit otthagytam, albérletben lakom, de áldozat nélkül nem megy, ugye?

És talán tényleg tehetséges. Ez a legszomorúbb.

– Na, milyen volt? – kérdezi Rezső. – Elsőosztályú áru…

– Nem kéne engedni, hogy ennyire leadja magát, ha tényleg van benne valami luft…

Rám néz. Nevet.

– A morál. Az az átkozott morál. Az fog titeket elpusztítani. Nem tudsz te élni, öregem.

Krisztina is nevetett. Még ő is. Amikor azt mondtam: virgó. És megcsókoltam a kezét. Inget se kéne már viselni. Különösen nem nejloninget, minden kifutófiú nejloninget hord, puplinselyem, visszahajtós kézelővel, mandzsettával, vagy egyszerűen fehér garbó, magas nyakkal.

Ülök az erkélyen. Van itt egy horpadt locsolókanna, arrább lököm, valami zavar, ha ránézek, nem kell ránézni, ötre jön föl a Tarducz, addig átveszem a harmincnyolcadik fejezetet, az is jó, hogy Rezsővel mindkét nyelvet gyakorolhatom, azt mondja, remek a nyelvérzékem, ősztől elindítjuk a dolgot a Társaságnál, annyi hülye tart előadást, én miért ne tarthatnék, amikor kitűnő a stílusom, és mindez közvetlen előadói készséggel párosul…

Anglicizmusok. Germanizmusok. Párhuzamosan. Istenien fog a koponyám. Azért én mégiscsak vittem valamire. Anya kihajolt az ablakon, szólt a német katonának, kuten tág, vo géc du, így szólt, apa meg se tudott mukkanni, amikor az oroszok bejöttek, makogott az udvaron, szegény, én pedig tulajdonképpen perfektül, saját erőmből… Milyen más, hogy nem ugrál a gyerek a szobában. És hogy nem hallatszik Katóka hangja: „…nyughass, Oti, az isten szerelmére, apád tanul…” Milyen más…

Külföldi csomagból banlon úszónadrág, majd belenő, megveszem Otinak, elküldöm, Rezső nagyon rendes, ideadja részletre, a sógora van kint Svédországban, ahol Imre, nekem senkim sincs, sehol, csak anya, de ha meghal, ugyan mi marad utána, semmi.

Ha nem volna a nyakamon a vizsga, lemennék Katóékhoz. Bármennyire megsértettek akkor, mégiscsak a fiam, ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel, emellett a túlórák, ha nem szereznék egy kis pótlékot, nem tudom, hogyan küldeném azt a nyomorult tartásdíjat, az is mekkora teher, de ők is felülhetnének a vonatra, ilyenkor nyáron nincs színház, egy súgó amúgy is senki, nélkülözhetik. De talán Otinak is jobb, ha nem bolygatják folyton a lelkét, érzékeny idegrendszerű, azt írják, hármas magatartás, én se voltam valami extra, de mégiscsak összeszedtem magam, és ha előadásokat tartanék, persze, most már nem szerelemből, valami kis pénz leesne, a mi viszonylatunkban az is számít, mégiscsak másképp élnék, kocsira lehetne eltenni, arról, hogy zöldben egy víkendház, már nem is ábrándozom, az csak a fejeseknek meg aki kisiparos meg ezek a ronda színészek, a népbolondítók, csupa link szerepben, ezek még helikoptert is szeretnének, nem vicc, hallottam, az egyik rendező…

Az ilyeneket félreállítanám. Utolsó leheletemmel harcolnék ellenük, amikor a földszinten a Rosti néni ötszáz forint nyugdíjat kap… és amikor Indiában halomra halnak éhen a gyerekek…

Nem is tudom, miért jutott ez az eszembe. Amikor itt ülök az erkélyen, és tanulom a nyelvet. Mi közöm nekem az egészhez? Indiához, a világ másik felén? Mi vagyok én? Krisztus? Vagy népvezér?

Húsz deka fejhús, mustár. Kenyér. Jobb a száraz, egészségesebb.

Elhanyagolt. Miért volnék én elhanyagolt? Akkor nem jönnének a babuskák. Ingyen és bérmentve.

Hát megvan a nyelvvizsga! Ha nem is kitűnően. Egy nyelvnél sosincs kitűnő. Ahhoz ott kell élni. De hát éppen nekem adnak majd útlevelet!

Iszunk. Megünnepeljük.

– Kérlek – mondja Rezső –, beszéltem a Társaság illetékeseivel. Mit szólnál ilyen címekhez: Modernség és realizmus. A német irodalom kistükre. A francia irodalom dióhéjban. A hazáért haltak – költősorozat? Az elsőkre felkészülsz, aztán megvan a szöveg, máshol már csak fel kell olvasnod. Én garantáltam a nívót.

Nem szoktam felolvasni, papírról. Inkább szabadon. Úgy szuggesztívebb.

Ha egy hónapban, mondjuk, négyet tartok, az a levonás után körülbelül ezerkétszáz.

Ezt tisztán el lehet tenni, befizetek egy Trabantra, és amellett hasznos is, amit csinálok, annál sokkal hasznosabb, mint régen, emlékszem, vidéken, mit ígérgettünk össze, hogy átkozhattak, idejött a muksó Pestről beszélni…

– Azért annyira komolyan ne vedd – mondja Rezső –, hogy emiatt besavanyodj…

Ha már csinálom, nem szeretném felületesen. Úgyis üresek az esték, ha éppen nincs hepaj, vagy ha éppen nincs mit olvasnom.

A könyvek. Már egyik sem az, mint gyermekkoromban. Emlékszem, még a fedelükre is. A lapszámra is. Pidri Podri. Az ördög veri a feleségét. Twist Olivér, Liliomos Imre.

Majd ajánlani fogom Otinak, mit olvasson. El ne felejtsem, a legközelebbi levelemben.

– Anya, a régi könyveimet elvinném Otinak.

– Begyűjtötték az úttörők a MÉH-be… olyan szépen kérték. Olyan helyesek abban a szép kis nyakkendőben, emlékszel, neked is milyen jól állt a cserkészruha?

– Miért tartod a fejedet ferdén?

– Szaggat a nyakam – mondja –, huzat van a részlegünkben. Nem látom már a pipát. De anya egy cseppet sem látszik letörtnek. Panaszkodik a szomszédokra.

– Folyton veszekszenek… Én szegény apáddal egy hangos szót sem ejtettem annyi év alatt. Szépen éltünk, ha nem is boldogan. Megtalálták Manusz néni imádságait. Kis tokban, felragasztva az ablakkeretbe. Tudod, náluk az a szokás. Valami védelemféle. Megtalálták az új lakók, kidobták az udvarra, az asszony, pedig egész fiatal, azt kiáltotta: pfuj, egy zsidó lakott itt valaha… egy zsidó…

Olyan előadássorozatot kéne összeállítani, aminek értelme van. Nemcsak ismeretet közöl, hanem valami mást is, amit könyvből nem lehet.

Már nincs nagy kedvem a pult mögött trónolni, a magas széken. Talán az ősz miatt. Nedves ez az ősz. És a munka nem elég változatos. Türelmetlenné tesz a sok hülye kérdés. Az ismétlődések.

– Ne engedd meg magadnak – mondja Rezső, nem is vettem észre, hogy itt állt a hátam mögött – a türelmetlenséget… ebben voltál nagy, eddig. A mosolygó fapofáddal…

Igaza van Rezsőnek. Vicc ez. Kutyakomédia. Úgy is kell felfogni. Örüljek, hogy tovább adhatom a kérést, annak, aki mögöttem áll, és nem kell ugrálnom, cipelnem.

– Más, rendes könyvtárban ezt is váltják – mondja Pistike, neki a legnagyobb a szája –, nem pedig egyvalaki hónapokig… ezért olyan gyanús aztán, amikor azt mondják, demokratizmus.

Én úgy dolgoztam, annak idején, hogy az az undorító Huszárik percenként ordítozott. Még vécére is alig mehettünk. Egyetlen hosszú asztal mellett, és rám osztották a legzűrösebb körzetet.

Mindenért meg kell szenvedni. Iskolapénz!

– Igazán – mondja Teréz – hátrajöhetne saját maga a kiválasztott könyvekért…

– Nem így van elhatárolva – mondom dühösen, Stubicza se tudná az én helyemet betölteni, fogalma se lenne, mit ajánljon, mihez kezdjen a népséggel, ha végképp bezsonganak, Teréz egyébként se beszéljen, meg se találja a könyveket a katalógusban, Pisti meséli, amikor idekerült, katólágusnak hívta, hónapokig…

– Ezt nem – mondja egy nő, leteszi a könyvet az orrom elé. – Csak belenézek, kedves könyvtáros úr, és már látom, milyen sokszor előfordul benne az a szó, hogy paraszt…

Uralkodnom kell magamon. Semmi okom az idegességre.

Talán ha azok az előadások beválnak, mégis egy fokkal értelmesebb.

– Várni kell – mondja Rezső –, több az eszkimó, mint a fóka… Januártól. Eleinte kisebb helyeken, könyvtárakban, könyvterjesztőknek…

Át fognak ejteni. Érzem. Háromszázhúsz forint pótlék, két nyelvért, amúgy is semmi. Már ezzel is át vagyok ejtve, lényegileg. Feláldoztam a nyaramat, előtte öt évet, a legszebb öt évet, és mit kaptam cserébe?

Nem is tudom, mi a jobb. Ha ideállnak, és kérdezik a baromságaikat, vagy ha jönnek a bonyolult, speciális problémákkal. Hogy ő szeretné összegyűjteni az első világháborúra vonatkozó művek bibliográfiáját! A nagysága meg azt a könyvet keresi, amelyikben egy orosz nemes felmászott a létrára és elfáradt.

Meg van ez fizetve? Én állítsam össze a bibliográfiát, helyettük?

– Soha nem tudom megkapni azt a Beauvoirt, amit szeretnék – mondja egy szemüveges szőke lány –, pedig annyian ajánlották… de maguknak alig van a jó könyvekből példányuk. Ami meg nem kell, abból bezzeg tizenöt-húszat is vesznek.

– Tessék előjegyezni, hölgyem – adom a lapot, bár inkább a gyerekkönyvtárban volnék, a gyerekek értelmesebbek, Oti másodikos, karácsonyra lemegyek, megbeszélünk sok mindent, nem jól haladnak így a dolgok, a végén még egészen el fog hidegülni, Katóka dolgát is meg kell nézni, egy nő mindent összekavar, azért mert különváltunk, nem vagyunk vademberek, lefolyt azóta egy kis víz a Dunán, békésebbek lettünk, öregebbek, a marakodás gyűlöletes.

A szemüveges szőke beadja a lapot.

„Beauvoir: Korhadt alma.”

Röhögőgörcs. Stubicza Bandi is megnézi, összegörnyed, úgy röhög. Teréz nem maradhat ki, böngészi, szinte szótagolja, úgy csinál, mintha értené, mi ebben a vicc, kényszeredetten heherészik, a szőke vérvörös, de egyszerűen nem bírom abbahagyni.

– Kérem – mondom, kifújom az orromat. – Ilyen nincs.

– De van – erősködik –, a barátnőm mondta. Az írónő életének a második kötete.

– Kérem… rosszul tetszett érteni. Nem korhadt alma. A kor hatalma. A kor hatalma.

Bámul.

– Na, nevessen már – mondom jóindulatúan –, ilyen előfordul… félrehallotta.

Nem nevet.

– Mi ez itt, cirkusz? – sziszegi. – Mit képzelnek maguk? Hol a panaszkönyv?

– Ez nem KÖZÉRT, asszonyom – föl tudnám pofozni a szemtelen taknyosát –, és panaszra csak nekünk volna okunk. Ilyesmiket végighallgatni potom pénzért, naponta.

– A vezetővel szeretnék beszélni – mondja, néhányan már összecsődültek.

– Doktor Vadas Rezsőnek hívják a vezetőt – ajánlja buzgón valaki.

Remeg a gyomrom. Igyekszem mosolyogni.

A szőke távozik az oldalajtón. Rezső kikíséri. Nyitja előtte az ajtót.

– Öregem, ugorj fel hozzám egy kicsit…

Teréz beül a helyemre, masszírozza a lábát.

– Ne ijedj meg – Rezső tölt. – Leszereltem a kicsikét. Megmagyaráztam neki, hogy te még új fiú vagy a szakmában.

– Azt magyaráztad meg? – kérdezem –, ahelyett, hogy letoltad volna a hisztis kis tyúkot, hogy ha már hülye, legalább ne legyen arrogáns?

– Olvasó! – Rezső vállat von. – Mit tudod te, honnan jön és kicsoda? És hova viszi tovább, amit tapasztal? Különben is, mit érdekel téged, mi a véleménye rólad egy ilyen kis szemüvegesnek?

– Én anélkül nem tudok meglenni, hogy becsüljenek – felállok, a gyomrom görcsöl –, ez nekem létszükséglet. Sok mindent megértem, de soha nem hagytam magam leköpdösni.

– Jó neked, hogy mindig érvényesíthetted a fene nagy önérzetedet. Csak ne kerülj soha olyan helyzetbe, hogy a nyelveddel fényesítsd a csizmáját… valakinek… és akkor még örülhetsz. Mert az is jobb, mint a golyó a koponyádba.

Egészen tűzbe jön. Ma többet ivott.

– Önérzet, méltóság… Emberi méltóság, nemde?

– Én ezt a hangot nem érdemlem tőled – mondom higgadtan. Még sajnálom is.

– A főnök most én vagyok… Világos? Nagyon is emberséges főnök. De te nekem ne hivatkozz a saját elkényeztetettségedre. Ki fogod bírni, hogy egyszer nem fetrengtek ájultan a lábad előtt.

– Sokat ittál…

– Az anyám nagyon rosszul van – mondja hirtelen, egészen más hangon, mintha lejárt volna a lemez, és az új lemezhez még a tűt is megcserélték –, képzeld, már rólam is azt hiszi, érte jöttem… Meddig tarthat egy ilyen agónia? Szerinted meddig?

– Miért nem maradsz mellette? – kérdezem. – Elmegy nélküled is a verkli…

– Nem bírom – most látom csak, hogy napok óta nem borotválkozott, ez neki rendkívül előnytelen, különösen erős a szőrzete, amikor frissen leszedi a szakállát, kékesen serceg a bőre, most mintha zsíros lenne, kiütközik az arcából valami enervált, kellemetlen vonás. – Nem bírom, öregem. Mindig látom magam előtt, aki volt. Azt a nagyasszonyt. Azt a pompás emberpéldányt.

– Na? – kérdezi Teréz. – Volt emberevés?

Legyintek.

– Nem számít, semmi se számít, Terézke. Elárulhatom magának.

– Legalább ne az olvasók előtt – mondja Teréz, és megigazítja köpenyén az emblémát. – Ezt a destruktív szöveget…

– Miért, gondolja, hogy nekik újdonság?

– Minket nem azért állítottak ide… – mondja Teréz, Tököly bácsi közbevág:

– Már akit állítottak. Volt, akit egyenesen ültettek. Forgatható székbe.

– Az sohasem lesz – mondja Pistike váratlanul –, amit maguk elképzelnek. Olyan egyenlőséig, hogy a buta is annyit kapjon, mint az okos. Mindig lesz természetes kiválasztódás. Az anyaméhbe nem lehet a képességeket besugározni.

Stubicza helyesel. Azt hiszi, róla van szó. A tömeg gyűlik a pultnál, ilyenkor, ünnep előtt nő a forgalom, ez javítja a statisztikát.

A börtönökben is van könyvtár, azt mondják. Unalmukban olvasnak a foglyok.

Azért jó a tévé. Az ember értesül. Üldögélek anya mellett. Kennedy. Viszik a hordágyon. A felesége a mellére borul, csókolja a véres fejét.

– Iszonyú, ez a szép szál ember! És a négy gyerek, most árva – suttogja anya.

Arról van szó, hogy szervezetten irtják a világból az emberséget, sötét erők, csak rosszabb jöhet, egyre csak rosszabb.

– Ez igen… – anya könnyezik – ahogy az az asszony szerette… nézd… ó, ezek a szegény árvák…

Lemegyek karácsonyra. És valami olyan ajándékot viszek Otiéknak, amilyet el sem tudnak képzelni. Ha nem is eszem utána két hétig, csak zsíros kenyeret.

Addig a házmesterné kitakarít. Nagyon tönkrementek a falak a cigarettafüsttől. A padlón italnyomok, ki törődik ilyesmivel, elég kopár ez a lakás, azelőtt melegebb volt, rendkívül ősemberi megoldás, guggolni a kályha előtt, fújni a nedves fát, úgy is meg lehet oldani, hogy egyszerűen bebújok az ágyba, magam mellé teszem a párizsit, a vajat, fél kezemet kidugom. Még olvasni is lehet, de nincs türelmem, nem tud lekötni, nem tud lekötni, anya igazán idejöhetne, egy héten háromszor is, összeütne egy kis omlettet, feltörölné a padlót, a puplining gondos vasalást igényel, ezek a Patyolatban nincsenek minőséghez szoktatva, jó lesz a meleg Katókánál, okult a tavalyiból, nyilván…

Levél. Meghívás hozzájuk. Mi lehetne más?

Csehszlovákiába mennek. Nem töltik itthon az ünnepeket. Nagyon sajnálják. A gyerek csókol. Inkább pénzt kérnek. Ajándék helyett. Utóirat. „A válópert különben beadtam, kérlek, légy rendes, ne faksznizz, nincs egymáson mit követelni.”

Az én engedélyem nélkül nem viheti el a gyereket, még a csehekhez sem. És mi az, hogy ő beadta? Hogy ő adta be? Amikor arról volt szó, hogy esetleg visszafogadom, ha rendbe jön az idegrendszerem…

Nem, hát tényleg, senki nem érdemli, hogy búsuljak miatta. Minden olyan szépen elrendeződik.

„Még a Dunába is beugranék érted.” Ezt mondta. És hogy bőgött!

Oti kihajolt az ablakon, Katka behúzta, a keret leverte a kalapját, tapogatta a feje búbját, olyan szánalmas volt, olyan elveszett.

Soha, egy pillanatra se próbálta meg, hogy ami velünk történt, valami magasabb összefüggésből nézze. Csak a bosszú. A kicsinyes, női bosszú. Kivárni, amikor a másik a legvédtelenebb, és akkor. Akkor szúrni.

De hát azért, mert lusta vagyok a tüzet fújni, guggolva a kandalló előtt, azért még nincs semmi bajom. Az ágyban is el lehet tölteni az ünnepeket. Ha szerencsém van, és írt új verset a koszorús költőnő, akkor feljön, de az is lehet, hogy bevitték a Hárshegyre.

Felkereshetném Rezsőt, de azt sem tudom pontosan, hol lakik, ő bezzeg belemászhatott az én életembe, de nekem nincs jogom…

Anya. Nagyon hálátlan vagyok hozzá. Mégiscsak felnevelt. És szerettem. Volt idő, amikor még a játszótérre se mentem le nélküle. Attól féltem, ha nem látom, nincs.

És egyszer, már felnőtt koromban, amikor az a nagy betegségem volt a gyomrommal, éjszaka, bejött, nem láttam őt, csak a lényét éreztem, a kezét, ahogy a meleg fedőt a gyomromra tette…

Elviszem neki, amit Katkának akartam. Azt az olasz csomós pulóvert.

Fekszik. Miért fekszik? Délben… És sehol egy gally. Sehol tésztaillat.

– A nyakam… Pubi, megörülök… úgy fáj a nyakam…

Mindig kényeskedett. Fiatalabb korában is. Játszotta a csalódottat, hetekig nem lehetett kimozdítani a sezlonról, aztán megbolondult, egyik színházba be, a másikból ki, süteményt evett, és a cukrászsegédnek panaszkodott, hogy milyen boldogtalan…

– Miért nem nézeted meg orvossal?

– Felírt… mindenfélét felírt… de nem javult… és sugárzik… erre…

Mutatja a szívét.

– Pubi, befűtenél? – Nézi a pulóvert. – Hercig… tényleg hercig. …ez buklé és oldalt svejfolt… Nem fogom én ezt már hordani. Temess el ebben, Pubi, kérlek…

Kibírhatatlan ez a szerepjátszás. Egyszerű fejgörcs vagy huzatot kapott, és most én rakjak tüzet, amikor otthonról is azért jöttem el, mert rühellem!

– Emlékszel a máriaüveges kályhára? – kérdezi anya. – Milyen szép lakás volt. Kakukk utca három. Szaladj le, hozz egy kis tejet…

A tejeskanna ugyanaz, ez furcsa, forgatom a kezemben, egyszer így forgattam, ugyanígy, és nem akartam menni, akkor mondta, hogy még a sírból is kikaparnám, vagy talán máskor…

– Itt a tej! – Próbálok összerámolni, minden rendetlen, huzigálom a fiókokat, nem tudom, mit keresek.

– A fényképed – mondja anya –, milyen gyönyörű gyerek voltál. Miért nem hozod el az unokámat? Hadd lássam még egyszer, halálom előtt…

– Most utazom éppen hozzájuk – mondom. – Szervusz, anya, szedd össze magad!

Nem tudok maradni. Egyszerűen nem vagyok képes.

Dolgozni fogok. Az előadásaimhoz. Az csak kispolgári beidegződés, hogy ünnepen nem megy a munka.

Nagy költők a hazáról. Kényes téma. Nagyon kényes. Hogy ne lássék nacionalizmusnak.

– Én megtartom az ígéreteimet – mondja Rezső, végre vége a hármas ünnepnek, lám, át lehet vészelni, erős akaraterővel –, itt a diszpó, mehetsz a dabasi járásba, nincs is messze, heti három, vigyázz, mit beszélsz…

Semmit sem fogok beszélni. Csak azt, amit bárki el tudna mondani helyettem, bizonyos tényismerettel és bizonyos közlésvággyal. Nem viszem vásárra a bőrömet, háromszázért. Az embereket meg amúgy sem érdekli, üres rubrikák vannak, amiket be kell tölteni, ennyi az egész…

Lassú, piszkos vonat. Nagy, hideg terem. Tizennyolc ember.

Azért azon csodálkozni fognak, hogy én nem papírról beszélek.

Csak azt tudnám, miért ég az arcom. Ebben a nagy, hideg teremben. Tizennyolc szundító ember előtt.

Taps. Kedvesek. Igazán.

Hat százalékot levonnak. A kultúros kínál, mondom, én is ezt csináltam valaha, közösen sopánkodunk, micsoda áldozatos munka, és mennyire nem fizetik, és még az erkölcsi megbecsülés is késik.

Kézfogás. A vonat ismét lassú és ismét piszkos.

Háromszor ugyanaz. Hatszor. Kilencszer. Tizenkétszer. Tizenötször. Tizennyolcszor.

Nem ég az arcom. Nem mondok a kultúrosnak semmit. Harmincan vannak, kérdeznek is. Sima, olajozott kérdések, gördülékeny válasz.

Na ugye! Anya meggyógyult, legalábbis felkelt, élvezi a táppénzt.

Jövőre befizetem a Trabant felét. Azzal megyek le Katkáékhoz.

Akkor majd a gyerek is másképp néz rám, a technika az istene, megcsinálom én nekik a válópert szépen. Hűtlen elhagyás? Hát persze, elhanyagoltam, megcsaltam. Kivel? Nem kívánom megnevezni, nem kívánok kibékülni, Katóka tanúi, a szomszédok, hogy ők hallották, a falon át, meg is ütöttem, ez nem igaz, csak megtántorodott, a gyereket is vertem, kihasználtam a feleségem munkaerejét… és Katka ott áll, neki ügyvédje is van.

Katóka. Katalinka. Katka. Miket beszélsz? Miféle gyűlöletről? Hogy kidobtalak a lakásból? Hogy kisemmiztelek? Hogy azóta se törődtem veletek?

– Miért? Miért így? – kérdezem, rohannom kell, lekésem a vonatot, ma este Nyulasháza. – Hiszen elég lett volna csak annyit mondani: vége…

– Nekem erre szükségem van – mondja. Nagyra nyitja a szemét, fölfele néz, hogy a könny ki ne gördüljön. – Én halálosan szerettelek téged.

– Szervusz! – Szaladok, utolsó pillanatban ugrom fel a vonatra, kár, hogy minden vonat célba ér, hogy nem siklik ki soha.

Talán anya állapota újra rosszabbodott, azért van bennem ez a megsemmisülés-vágy, talán amíg itt ülök a vonaton, amíg mondom a szöveget, amíg iszom a barackpálinkát, ő már meghalt, csendben…

– Már holnap dolgozom – mondja anya, az arca kisimult, ő maga vidám –, legalább kipihentem magam. Te meg ne búsulj. Akad neked annyi asszony, amennyit csak akarsz. Ujjad köré csavarhatod a nőket. Majd ha nyugdíjba megyek, megítéltetjük a gyereket, fiúgyerek az apjának jár, én főzök rá, mosok, te is hazaköltözöl, úgy lesz, mint régen…

– Kitűnő információanyag futott be rólad a Társasághoz – mondja Rezső –, nem hittem volna, hogy ennyire ismered a mértéket… ha egy baráti tanácsot elfogadsz, nyúzott vagy, halaszd azt a Trabantot későbbre, kérj útlevelet, menj ki Nyugatra két hétre, ki fogsz cserélődni… Én is mehetnék, de engem nem vonz. Voltam fiatal koromban eleget. És nem hetven dollárral.

Valójában hihetetlen, hogy lehet! Amikor Imri ment a sportolókkal, arra gondoltam, nekem ez soha a büdös életben nem adatik meg. Sem anyagilag, sem egyébként.

Előveszem a dobozkámat. Volt már ilyen dobozkám, ezüstpengőket tartottam benne, szegény apa adta, én meg beolvasztottam a misszióba, Hogy Ujlakyt legyőzzem, bár akkor még azt hazudtam magamnak, hogy ez önzetlenség. Jutalomból az igazgató úr ráerőszakolt az áldozási képre, az a kép is elveszett. A Trabant nem annyira sürgős, különben is, addig kell várni, amíg legalább egy Wartburgra futja. Az út bőven számolva ötezer forint, akkor már ebben a hidegkoszt is benne van, vásárolni nem fogok, hiába oktat Tököly bácsi, legfeljebb egy-egy értékesebb holmit, aminek itt hírét se hallani. Én látni akarok, látni, majd elmegyek én még Velencébe is, most a német az első, a nyelv tökéletesítése, és ha már választani lehet, inkább a nyugatnémetek, ki tudja, meddig engedik, keletre ráérek bármikor.

„Otikám, írd meg apunak, mit hozzon neked Nyugat-Németországból…”

Rezső melegen támogatja az útlevélkérelmet, nincs rólam semmi kompromittáló a Belügyben, legalábbis remélem.

Álom, ismét álom, hosszú idő után, tudom, hogy álmodom, valamikor nem tudtam megkülönböztetni, hajón megyek, sziklás partok között, halványlila ég alatt, egy más világ…

És meglátom személyesen, gondolatokat ébreszt majd, kicserélődöm, a szürke fátyol, amit annyira uuuutálok, végre felszakad, emlékszem, nekem azelőtt jelentettek valamit a tárgyak, éltek, már régóta nem tudok megkülönböztetni semmit, régóta nem tudok várni semmire, vágyni, igen, vágyódni, mint gyermekkoromban… A kocsira se vágyom igazán.

Ajánlott levél. Megadták.

A valutára nagyon vigyáznak, csalják ide a külföldieket. Hajbókolnak, a nyomorult dollárért. Ezért nem mennék a tó mellé, a Balaton mellé, nem viselném el, amit annak idején, attól a zöld ellenzős fiútól el kellett viselnem. Hogy kisebb vagyok, senki, mert nincs teli a zsebem. A saját hazámban.

Hetven dollárt is be lehet osztani, aki nem kereskedni megy, Rezső ajánl címeket, fantasztikus, mindent tud, talán eljutok Berlinig, nem kell előre kicentizni, más világ, más erkölcs, csak lazán, csak lazán, a pupliningek, fontos, odakint a puplining a finom, anya sír.

– Vigyázz magadra, Pubi. Kint ne maradj, mint az a hogyishívják Imre…

– Te nem az a típus vagy, aki kell a németeknek – mondja Rezső –, és neked se kellenek ők. Tiszteltetem őket… a nagy német népet…

Iszik. Búcsúztatnak. Szeretném látni a határt. Pontosan, a vonalat. És megérteni, mi ebben a szentség. Illetve, mi ebben a túlhaladott.

Nekem most másra kell koncentrálnom. Semmi magányérzés. Semmi elveszettség. Bírom a nyelvüket. A megjelenésem kitűnő.

Bécs. Habsburg Ottó és Zita királynő. Micsoda hülyeség, hogy ez jár az eszemben.

Kétszintes mozgólépcső. Szédületes méretek. Nálunk ilyen nincs. És sose lesz. Automaták. Ez se lesz soha.

„Provinciális viszonyok” – mondta Rezső. Hát igen. Gigantikus. Pedig ez még csak Bécs. Régen úgy ruccantak át ide a magyarok, mint most Egerbe.

Az osztrák valójában nem német. Csúnyán összetörik a szavakat, de nem ehhez kell nekem igazodnom, hanem a tiszta némethez. Nem lehet mindent megnézni, első a Burg, aztán a Belvedere, ez a Burg, nagy kőmonstrum, érdekes, semmi, ilyen Pesten is van, Kincskamra, micsoda igazgyöngyös hímzések, anyának volt egy igazgyöngy nyaklánca, eladta, amikor én tüdőgyulladásban feküdtem, orvosprofesszor kezelt, akkor még nem volt penicillin, Bocskai koronája, Nagy Lajos kettőskeresztje, ez nagyon érdekes, de a szürke fátyol nem akar felhasadni, fütyülök erre az őrületes kincshalmazra, nagyon meg tudnám érteni, ha valaki szétverné az üveget kalapáccsal. Allegória a halálról, bizony, hiába a gyémánt, kis csontangyalkák ugrálnak a koporsó körül, azt hiszem, ezt nem felejtem el, már két perce állok, egészen jelentéktelen kis munka. Az aranyalmafa, körülállják, számolják, hány darab aranyalma van rajta, vitatkoznak, francia, angol, japán félszavak, allegória a halálról, csontangyalok. De mindenki az aranyalmafát csodálja. Belvedere, igazi barokk, Savoyai Eugén herceg palotája. Alsó és felső Belvedere, ismeretanyag, fontos! Ha más nem, ez a gyönyörű nyírott fű… gyerekkoromban is szerettem volna egy helyet, ahol gyönyörű nyírott fű van, és bokrok, nyesett bokrok, híg, reggeli napfény, spriccel a víz a pázsitra… és éhes is vagyok, leülök a padra, lehet úgy enni, hogy a csuklómat beledugom a zacskóba, és mintha csak a szám viszketne, úgy emelem az ajkamhoz a falatot, fő a megjelenés, itt szalonnázom Savoyai Eugén palotájának kertjében.

Növekszik a hőség, a Stefanskirche barna-bronz belseje, ülök, orgonaszó, milyen régen nem voltam templomban, ha nem vigyáznék, ha nem működne az éber öntudat, újra vissza tudnék zuhanni, a deszkaoltár mellé. Egy szál gyertyát égettem, még most is érzem a zsámolyt a térdem alatt, látom az összekulcsolt kezemet, én istenem, jó istenem…

Ez még mindig ugyanaz. Mint otthon. Én még mindig én vagyok. Az a megunt én. Az a fáradt.

Schönbrunn. A Gloriette. Panoráma. Mintha késsel szelték volna ki, egyetlen nagy tömbből a fákat. Szeletelt fák. Itt fönn hűvös szél. Itt állt talán Ferenc József és félt. Most én állok itt és nem félek, nincs mitől, de nem is örülök különösebben, a Gellérthegy is van ilyen, legalábbis volt, a fiatalságomban, még csak az hiányzik, hogy elérzékenyüljek, ez még nem is igazi Nyugat.

Egyszerű Gasthaus, tiszta, a város közepén, hideg folyóvíz, talán a németeknél olcsóbb.

Ez a legszebb. A vonatablakon kinézni. A hegyek. És a völgyek. Szeszélyes hegyek közt takaros, rendszerető falvak. Micsoda ellentét.

Tavacskák.

„Kék tó, tiszta tó…”

Szeretném elmondani. Valakinek. Hogy a hegyek szabálytalanok és közöttük szabályosak a falvak.

Hülyeség. Így jó utazni. Egyedül, a magam uraként. Ha Krisztina itt volna, túl sokat beszélne. Azt mondaná: a sors. Mindenre azt mondta: a sors.

Lapokat éppen írhatok. Anyának. Rezsőnek. És egyet, a gyereknek címezve.

Például, ha feladnék Krisztinának egy lapot, a pesti címre, megkapná-e?

Ilyet nem engedhetek meg magamnak. Mindent inkább, mint a nevetségességet.

Fáradt vagyok. A vonatozás, tikkasztó melegben. A nehéz bőrönd.

Linz. Pestis-emlékmű. Emlékművek. Lepisálják a kutyák. Megvacsorázom egy kiskocsmában. Nem vagyok koldus. Nem vagyok koldus magyar.

Salzburg. Ünnepi játékok. Most semmi. Üres padok a dóm előtt. Odasüt a nap. Azért leülök. Mintha este volna, behunyom a szemem, mondjuk, frakk van rajtam, oldalamon egy szőke nő, combig felhasított szoknyában, ezüstrókával, mint Ujlaky anyja, megszólalnak a harsonák, kezdődik, taps…

No tovább. Mielőtt lekésem a vonatot.

Ez München. Vasárnap. Minden zárva. Még a vendéglők is. Legalább egy fagylaltot ehetnék. De nincs. Semmi sincs. Őrület. Még ember sincs. Otthonaikba vonultak. Otthonaikba. Kocsik, a naptól átmelegedve. Nők. Nők sincsenek. Csak a Rathaus figurái. Nézem őket, ahogy középen meg-megforognak. Mint a színészek.

Vörös kő. Vörös.

Elzsibbad a nyakam.

Majd holnap. Hétköznap pezseg az élet. Még van négy-öt napom, és húsz dollár a zsebemben. Nem kellett volna tegnap vacsoráznom.

Holnapután tovább megyek, beljebb, illetve feljebb, abba a másik világba. Miért nem akar megszínesedni, miért van ez az üveg köztem és a világ között? Amikor végre eljutottam ide, én Oláh Viktor a Kakukk utca háromból, harminchat évesen, egészségesen…? És még előttem van minden, nincs kolonc, amit cipeljek, és végeredményben, amit látok, szép. Ez a függőhinta a teraszon viszont – talán mert kívülről nézem – idegesít, milyen érdekes szalmaszál, műanyag és mindenféle színű, egyszerűen kihajítják a kerítésen…

A gyomrom. Fáj a gyomrom. Otthon ilyenkor gyógyteát főzök magamnak.

Az életet. Azt kell figyelni. Nem a külsődleges csillogást. Hanem az életet. Az embereket. A másik világot. Akik miatt idejöttem. Akikkel lehetne beszélni. Jól bírom a nyelvet. Miért nem akarnak hát válaszolni? A cipőm csak egy kicsit poros, még nyakkendőt is kötöttem ebben a rekkenő hőségben. Egy aggastyán csíkos rövid nadrágban, a fején papírcsákó, mégis hétrét görnyed előtte a portás, nem értem, a ruhára alig adnak, mégis megérzik a pénzt. Beülök a szálló halljába, csak azért is, rendelek valamit, valami különlegességet, megkóstolom a sörüket, lökdösik egymást, hatalmas korsókkal, összekapaszkodnak, énekelnek, mindig ugyanazt, mindig ritmusra, az arcuk fénylik, izzad…

Már láttam ezt valahol. Gyermekkoromban, egy híradóban. Valami hasonlót.

Szeretném, ha nagyot köszönnének. Mint annak a csíkos rövidnadrágos, papírcsákós madárijesztőnek. De átnéznek rajtam, mint az üvegen.

Áruház. Valamit kéne venni. A gyereknek legalább. És anyának. Mintha dróton rángatnák őket. Arcukon archaikus mosoly. Mint az én arcomon, amikor kérdeznek és felelek.

Az élet lustán hömpölyög. Várnak valamire. Valami jelre, ami felgyorsítja a filmet.

Ezt is szeretném elmondani valakinek, frissiben. Mire hazaérek, elfelejtem, mostanában elfelejtek dolgokat, a hajsza, a hajsza…

Nők. Meztelen nők. Ilyen mell nincs is. Parafin injekció. Hallottam róla. Krisztinának kicsi és kemény melle volt.

Még egy büdös nőt se lehet felhajtani, ennyi pénzből és ebben a hőségben. A német nők különben is vértelenek. Látszik rajtuk. A bőrük is túl fehér, sokkal okosabb, ha veszek Otinak elemmel működő félméteres makimajmot, anyának egy pulóvert, irány Augsburg, nem tapadhatok le egy helyen.

A csata. Megkeresem az emlékművet. Ahol először szenvedett vereséget a magyarság. Augsburg, 955. Ha jól emlékszem.

– Hol van itt, kérem, a magyarokkal vívott augsburgi ütközet emlékműve? – kérdeztem szabatos németséggel. Őszes, kulturált arcú férfi, tudnia kell.

Gondolkodik.

– Nem ismerek semmiféle emlékművet ebben a városban – mondja.

– De hol volt? Hol volt legalább? Az augsburgi csata? – kérdezem makacsul.

Elmennék oda. Végignéznék a végeláthatatlan füves téren, huszadik századi szemmel.

A kulturált arcú zavarban van. Odainti a sörház-tulajdonost. Tárgyalnak, hadarva.

– Nem tudunk arról, hogy volt ilyen csata. Éppen magyarokkal…

Még arra se érdemesítenek minket, hogy a rajtunk aratott győzelmeket megjegyezzék.

Heidelberg. Legalább oda eljussak. Kibírom egy napig koszt nélkül. És majd a vonatban alszom. Heidelberg. Régi egyetem. A templom. A híd. A vár. Sok huligánszerű pasas, régen jampecnek hívtuk őket, őgyelegnek, vidámak, leülök a templomlépcsőre, kicsi villamos a keskeny úttesten, félre-félreugranak az emberek, síneket látok, a gyermekkorom pirosát, az első sapkám kékjét, húsvétkor lila tojás, ragyog a nap…

Talán ha most kezdhetném az utat. De már csak egy kólára telik. Megkóstolom, annyit átkozták; semmi bódulat, keserű, és a gyomrom fáj. Nevetnék, ha ez vinne el majd, ez a derék, csendes kis gyomorbaj.

Rendőr. A huligánféléket elzavarja. Engem békén hagy. Nem létezem. Egyszerűen nem létezem.

Én mindent kibírok, fájdalmat, nélkülözést, mindent, csak azt nem, ha pondrónak néznek, bámészkodni szabad, de részt nem vehetek, mit érdekelnek engem az aranyrózsák, a függőágyak, még a múzeum se igazán, ilyen körülmények között, a fejem viszket, ostromkor be is tetvesedtem, gyakran kell hajat mosnom.

Négerek az állomáson. Söprik az elsőosztályú várótermet, itt senki se bámulja a négereket, észre sem veszik, emlékszem, a VIT-en hogy körülálltuk, alig tudott szabadulni, a pénz az isten, a pénz, nem, ez nem az az álom, nem a magas sziklák és közöttük a hajó, semmi lilásrózsaszínes fény, haza szeretnék menni, elfáradtam, haza a szobámba.

Hát ennyi volt. A nagy vágy. Az utazás. Legalább egyetlen gondolat maradna, a sok kép és foszlány helyett. Egyetlen gondolat is megéri. De elfelejtettem azt a néhány percet, amikor úgy éreztem, érdemes. Talán később eszembe jut. Ha megmostam a fejemet, ha visszahozom a Patyolattól a nadrágomat, ha átadtam az ajándékokat.

– A németek rondák – mondja Rezső. – Ráadásul azt hiszik, hogy őket érte sérelem.

– Legyünk objektívek, valóban tarthatatlan állapot. Kettéosztani egy nemzetet!

De Rezsőt ez nem érdekli.

– A pénz! – mondom. – Azt nehéz elviselni, hogy csak a pénz az isten.

– Nálunk nem? – kérdezi. – Nálunk is, kisapám… Az élet borsa-sója, hogy az egyiknek több van, mint a másiknak – tölt, megint frissen borotválkozott, ragyog a kék bőre, száll az enyhe Pitralon-szag. – Hidd el. Ha mindenkinek kiinalna egy Mercedest az állam, nem volna sikk a kocsi. Ha mindenkinek volna egy hajszálnyira egyforma értékű nyaralója, nem nyaralna benne senki. Az egyenlőtlenség szüli a sikerélményt. És ez alól a művészet sem kivétel. Ha például mindenki olyan flott előadó volna, mint te, te sem látnád többé az előadásaid értelmét. Elvesztenéd a hajtóerőt.

– Te a kapitalizmust véded?

– Egészen másról van itt szó – mondja –, nem a kapitalizmus védelméről. De légy tisztában azzal, hogy az egyénnek azt jelenti a szocializmus, hogy többet szerezhet az anyagi javakból, de nem abszolúte többet, hanem viszonyítva: többet, mint Y és Y többet, mint Z.

Még majd úgy tűnik, hogy én vagyok a buzgójancsi. De itt mégis csak az a helyzet, hogy ha kimondom valahol, hogy a pénz nem nagyhatalom, nem mindennek a forrása és értelme, akkor tapsolnak és helyeselnek. Odakünn erről nincs szöveg. Még szöveg sincs. És úgy borulnak le a dollár előtt, hogy nem is szégyellik magukat. Mi legalább vonakodunk. S marad valami halvány bűntudat.

A kivétel. Ott is, itt is. A gondolkodók. A tiszták. Szétszórva, kavicsszemeltre bontva a széles, agyagos rétegekben. Találkozás, tömörülés reménye nélkül.

Ez nem tartozik Rezsőre. De el szeretném mondani valakinek.

Majd Oti. Nemsokára fölnő. Majd vele megvitatjuk a dolgokat. Még néhány év.

Írok, hogy ősszel leviszem az elemes makimajmot.

Anyának nem jó a pulóver. Túl bő. Pedig olyan kövér volt. Olyan kövér.

– Nem veszed észre, hogy egyre fogyok? Igaz, nem is eszem, csak fehérjedús ételeket, joghurt, kefír… – mondja.

Ez az átkozott női hiúság. Még vén korukban is.

– Naiv elképzelés – Pistike körmöli a késedelmi felszólításokat –, hogy kimész két hétre, és megnyílik előtted a paradicsom… Montecarlo, Nizza, de nem hetven dollárral… Bezzeg, a Vadas-féléknek van eszük… meghagyják a suttyóknak a kéjutazást. Ők várnak, amíg kihívják a rokonok, a Manó bácsi meg a Szidi néni…

– Számomra ez idegen. Én tartom magam ahhoz, hogy minden egyes embert önmagában… a saját értékei szerint…

Ezt nagyon régen hallottam először. A folyosón álltam, Zsombolya Valéria állt velem szembe, nagy, vörös kezét a fejemre tette, szidott valamiért, már nem emlékszem, miért, de ezt úgy mondta, mintha a bőröm alá akarná dugni, magnak.

– Általában túl sokat mondod, hogy tőled ez meg az idegen jegyzi meg Pistike –, ha nem tudsz semmivel sem teljesen azonosulni, szétmorzsolódsz. Valahova le kell tenni a garast. Valamelyik táborba.

„Te úrifiú” – sziszegte Kukics. És belenyomott a hóba.

„Ne ülj mellém, pfuj – húzta az orrát Ujlaky –, nem engedi a papám.”

És most ez. A levegőben. Lappangva.

Csöngetnek. Egy nő gyerekkel. Kató és a fiam. Úristen, mekkora…

Kató kezet nyújt. Kezet csókolok. Oti berohan a szobába. Az erkélyre.

– Hol a muskátli?

– Elfagyott a télen…

A rácsot rugdossa. Benéz az ágy alá.

– Hagytam itt egy füzetet… spirálfüzetet.

– Ha volt, a takarító néni régen kidobta…

– Néhány vásárlást jöttünk eszközölni – Katka leül, a szoknyáját felhajtja, mint azelőtt –, ne fáradj azzal, hogy leutazol hozzánk…

Járatja a szemét.

– Hogy bírod ezt a mocskot?

– Legalább nincs férc mindenütt. Különben is, holnap jön a házmesterné…

– A szabadságod – fintorít Katka, jobban néz ki, mint a mi időnkben, valahogy pihentebb, más árnyalatú rúzst használ, de nekem nem kéne, ezt világosan érzem, egyetlen alkalomra sem, hiába, mintha tüske állna ki belőle körös-körül, annyira taszít.

– Oti nagyon sovány – mondom.

– Válogat, mint te. Semmi sem elég jó neki. És nagyon szeret csavarogni.

– Ezt rám nem mondhatod. Én aztán tényleg csak itthon ültem és magoltam, magoltam…

Megint fintorít. Oti szaladgál, körbe-körbe, mintha ketrecben lenne. Idegesít, szédülök tőle.

– Egész nap ezt csinálja – mondja Katóka –, egy délután te is elviselheted. Különben is, kell már mellé a férfierély. Én nagyon el vagyok foglalva, néha beugrom kisebb szerepekbe, ha érdekel…

– Ő a macska a Montmartre-i ibolyá-ban – rikkantja Oti, gúnyosan –, macskabőrben ugrál, és a farkával integet…

Kató feláll, elkapja a gyerek haját, meghúzza.

– Te ronda, rosszindulatú kölyök! – kiáltja. – Azért is fizetnek… abból kaptál korcsolyát…

– Ejnye, Oti – mondom én is –, hogy beszélhetsz ilyen tiszteletlenül anyáddal? Ha neki örömet szerez az a kis szereplés…

– Lemegyek az utcára – Oti egy kicsit megvakarja a fejét, mintha észre sem vette volna, ami történt –, vannak lent srácok.

– Nem akarsz apáddal beszélgetni? – kérdezi Katóka, lecsillapodva.

– Dehogynem. Majd, ha följöttem.

– Oti – adom az elemes majmot a kezébe –, ezt neked hoztam, külföldről…

Nézi. Nyomogatja. Tetszik neki.

– Kösz… ezt is leviszem.

Úgy megy le a lépcsőn, mint egy egész hadsereg.

– Sok bajod lehet vele – mondom Katókának.

– Nagyon be vagyok fogva. A színházi világ… Tudod te, milyen. Emlékezhetsz. Csak azt szeretném megmondani neked, hogy novemberben férjhez megyek. Az ügyelőhöz.

– Megőrültél? Férjhez menni? Megint elkapott a romantika?

– Győszi – mondja, így mondja, a régi nevemen, fáj most ez, fáj. – Ne beszélj hülyeséget. Nagy szerelem, a mi korunkban…

Nevetséges. A mi korunkban. Harminchat év. Semmi. Ámbár egy nőnél más. Ott már tényleg igen.

– Nagyon szereti Otit – mondja –, és tud rá hatni valahogy. Barkácsol neki mindenféle butaságot, játszanak, futballoznak, türelme van a gyerekhez, az övét autóbaleset érte a feleségével együtt, egy tájelőadáson, még ötvenkettőben…

– És természetesen rajong érted is? – kérdezem, gúnyosra sikerül.

– Képzeld, még főzni is tud.

– A te álmaid… a nyimnyám, anyámasszony férfiak!

– Nem bánom én – megint teli a szeme könnyel –, csak jó legyen. Jó. Semmi sem számít az életben. Csak a jóság. Meg a csend.

Feltápászkodik. Fáradt. Kezét a derekára teszi, így kelt fel, annak idején, a gép mellől is éjféltájban. Egy pillanatra teljesen értelmetlen, hogy nem viseli a flanellpongyolát, és nem a konyhába megy a vacsoráért.

Majdnem őrület, ahogy egy pillanatra visszaáll. Az idő. És megvan bennem az a régi. Mintha üveglap borítaná. De törhetetlen üveg. Nem férhetek hozzá. El nem pusztítható, de át sem élhetem többé.

– Csak ezt akartam közölni – mondja illedelmesen –, és most mennem kell, bezárnak az áruházak, Otinak veszek kabátot.

– Raglánkabát – mondom.

– Tessék?

– Raglánkabát. Az az elegáns.

Nevet.

– Jól van, Győszi.

Kihajol az erkélyen, mint amikor engem lesett a vizsgák után.

– Oti… gyere, búcsúzz el apádtól…

– Szia – kiált fel Oti –, mitől ugrál ez a majom?

– Elem – kiáltom. – Elem van a gyomrában… Küldj egy puszit legalább…

– A nagyjelenet – mondja Katóka, undok megint –, ezt sose tudod elhagyni?

De Oti küld, olyan csókfélét. Integet a majommanccsal.

– Kató – állok az előszobaajtóban –, nincs jogom beleszólni, de gondold meg a dolgot… hogy kivel kötöd össze a…

– Mindenkitől elfogadok tanácsot – mondja –, csak tőled nem.

Szaladok az erkélyhez. Hátha visszanéznek. Oti előrerohan, húzza a majmot maga után. Kató kiált neki, valami olyat, integess apádnak. Mi vagyok én, koldus, hogy a saját fiamat úgy kell erre figyelmeztetni?

Behúzom a fejemet. Integessen a falaknak. Az új apjának. Az új apukának.

Aki majd jön haza. Kató várja vacsorával, jól főzött, ez igaz és. tisztán, szóval várja majd vacsorával, Oti a nyakába csimpaszkodik, egy idegennek, apának szólítja, játszanak majd, társasjátékoznak, kézen fogva mennek a Ligetbe, miféle ligetbe, ott nincs is liget… Lám, milyen szépen helyrejött minden, begyógyulnak a sebek, csak én élek egyedül ebben az odúban, a fiamat is elvették, ez nem az az Oti, akivel orvoshoz rohantam ötvenhatban, akinek a fejét simogattam, ferde volt elfekvéstől a koponyája, és a szagát is szerettem, tejszag vagy mi, ez egy egészen más gyerek, meg fogom kérdezni legközelebb, emlékszik-e, mennyit meséltem neki esténként… vagy csak akartam mesélni. Úristen, van-e itthon ital, áldott ital, csak ez segít, a kábulat, a mámor.

De nincs türelmem a bolond költőnőkre, valami furcsa röstelkedés, ahogy körülnézek, a füstben, az aranyozott oszlopok között, vitatkoznak, Rezső hallgat, időnként közbeszól, vagy nekem int a szemével, figyeljem, hogy belemelegedett egy-egy ürge, egy-egy szegény nyomorult most váltja meg a világot, a Nagyok egy pillanatra megállnak az asztal előtt, úgy csinálnak, mintha…

– Miért kell nekünk ebbe a piti társaságba járni? – kérdezem Rezsőt.

– Piti társaság? – nevet. – De hamar kinyílt a csipád… Minek, minek… hát röhögni. Én azt nem mondtam neked soha, hogy itt vannak az igaziak… Az igaziak nem beszélnek. – Keserűre vált, megint mélyül a kellemetlen vonás a szája körül. – Az igaziak otthon gubbasztanak vagy az eszpresszók sötét sarkaiban. Azok jól tudják, a fecsegés milyen hiábavaló, milyen reménytelen…

– Engem undorít. – mondom. – Az álzsenik állázadása. Mulatni se tudok rajtuk. Ahhoz túlságosan sajnálatra méltóak.

– Sehol ilyen könnyű prédát – mondja Rezső –, értsd meg! Egy kis intelligenciával az ujjad köré csavarod őket…

– Attól félek, hogy nekem nincs „intelligenciám”. Szívesebben lennék cseléd egy igazinál, mint császár ezek közt!

Nem értené meg. Hogy valamikor azt hittem, én is az vagyok. Olyan igaziféle.

– De a nők – mondja Rezső –, csupa extra falat. Azt az egy-két sápkórost kivéve.

Tényleg. Gyerünk csak, Tarducz. Szolgálj egy kicsit. Két szabad vers között.

– Például ezt úgy oldottam meg – mondja Tarducz, zizeg a papír a kezében –, hogy Vietnamot összekapcsolom Koreával. Gondolati kapcsolás, asszociáció, mintha összemosódna a kettő.

Vietnam. Folyton valami. Nemrég ért véget Korea.

– Ezt egészen biztosan közölni fogják, az aktualitása miatt – mondja Tarducz –, és attól még lehet modern, hogy felemelem a szavam… csinálhatnál a könyvtárban egy fiatal költők estjét.

Fel kéne világosítani. Hogy vannak fiatal költők. De Tarducz Izéke nem tartozik közéjük. Se a barátai. Így volna tisztességes. Hogy valaki megmondja nekik. Mielőtt kikötnek a szemétdombon.

– Gedeon – suttogja Tarducz, és ölel –, micsoda név. Gedeon.

Leállok. Magamra billentem a takaró csücskét.

– Mindig csak az a hivatalos Viktor… a Vadas árulta el végre, mi a keresztneved… Gedeon… Gedeon…

– Te azt hitted, hogy a Viktor a családi nevem? És eddig ezen szólongattál?

– A mi köreinkben szokás. Ez is olyan klassz, kemény dolog, nem? De a Gedeon tényleg szebb… Gyere már… gyere már… te kis kecskepásztor…

Liheg, a szája nyitva, ennek a nőnek fogalma sincs, ki vagyok én, ennek mindegy, személytelen.

– Ne haragudj – mondom. – Majd talán máskor.

Nem haragszik. Szeretne felolvasni egy újabb strófát.

– Most menj szépen haza. A gyomrom nyugtalankodik, tudod, én voltaképpen gyomorbajos vagyok, kedélytelen alkat…

Ezt se lehet a végtelenségig. Hogy hétszámra ne egyek meleg ételt, házi kosztot. Annak idején komolyan figyelmeztettek. Hogy tartsam be a diétát. Amit el is felejtettem.

– Jó vicc, mi? – vigyorog Rezső. – Ez a Gedeon… Állati buta tyúk. Rögtön bevette.

– Kösz… nem szeretem, ha idegen nevet súgnak közben a pofámba…

– Teljesen mindegy… kivéve, persze, ha akad, aki valóban fontos az embernek. Mint Hanna. Nem vehetem el, szegény anya miatt. És az anyám az első.

Anya. Hát persze.

Ő is főzhetne. Ő szeretett engem. És a Pubi is jobb, mint a Gedeon. Pubi okos feje. A sapka kék.

Nem szeretem a kék színt. Már. Nem is tudom, mikor utáltam meg, de émelyít. Az a bébikék.

– Már megint elkezdődött – mondja anya, sovány, ez az átkozott fogyókúrai –, itt, a két szemem közt, mintha állandóan nyomna valami, a látásom is romlik, rendes a körzeti, azt mondja, szerinte semmi, de azért pihenjek megint egy kicsit…

Dörzsöli a bőrt a két szeme között.

– Főzhetnél nekem valami jót – mondom –, ha most úgyis van időd. Tudod, tejfölös zöldbabot…

– Megpróbálom. De már nagyon régen nem főztem, Pubi… magamnak nem érdemes, és olcsóbb előfizetéssel…

Feltálalja. A régi tálban. De nem olyan. Még a színe sem. Akkor pirosas volt.

– A paprika – mondja anya –, tényleg, elfelejtettem… de azt neked nem is szabad.

Szálkás a bab. Köpködöm a szálkákat.

– Nem bírom egyenként letisztítani. Nem látok már. Mondtam.

Azért megköszönöm.

– És Hruscsovot is leváltották. Úgy hasonlított apára… Gyere gyakrabban. Meg fogok halni – mondja anya.

– Persze – mondom –, mindenki meghal. Várj még húsz évet.

Nem is tudom, hirtelenjében, hány éves.

A befizetés nem megoldás. Nem szaladgálhatok éthordóval.

Előadás. Háromszáz forint. Borsod. Már találkoztam ezzel a megyével. A Ládagyárban az én reszortom volt.

Megint gyűlik a pénzecske a dobozban. Nem kellett volna nyáron arra a szamárságra költeni. Utazás, amikor egy kocsit nem tudok összedobni, vagy egy helyet, ahová nyáron elvonulhatok, nem bírom én már a strandot, pedig ilyenkor ősszel kevesen vannak, mégis, iszonyú, beáztatni magam a poshadt vízbe, és állandóan bőg a tánczene, keveredik a napolaj és izzadságszag, talán igaza volt Katónak, öregszünk. De ez csak hisztéria, csupán igényesebb lesz az ember. Szinte hihetetlen, hogy ez ugyanaz a víz, amibe egykor fejest ugrottam, és egyedül megtanultam úszni, hogy Imrinek megmutassam… Itt csíptem fel Edinát, mikor is, hány éve, három vagy csak kettő, kár, hogy Kató eltépte a telefonszámot, vagy én semmisítettem meg, most, hogy eszembe jut, tulajdonképpen sajnálom, láttam rajta, hogy boldogtalan, megkérdezném, miért, ha meglenne az a szám, de még a címére se emlékszem, a kocsiján vitt, a házat repkény futotta be, ilyet szeretnék én is, gyümölcsfákkal és egy kisgyerekkel, aki az enyém, aki azt mondja: apám, és csak nekem mondja, az életem folytatása…

Baj van. Most kell megállni. Gyorsan szerezni egy nőt.

Diáklány. Ahhoz képest elég kövér. Azt mondja, eljönne, akar venni egy pár aranyszandált.

Fekszik. Nézem a testét. Az anyajegyet. Az itt-ott kitüremlő rózsaszínű húsokat. Mindenféle eszembe jut róla. Mindenféle. És a helyzet nevetséges. Mintha messziről látnám magunkat. Két felhúzható elemes majom.

Adok neki kétszáz forintot, annyit se érdemel.

– Rezső… ez van! Képzeld.

– Az impotencia kezdete – mondja ő –, ez az elidegenedés. Még mindig jobb, mintha közben állnál le. Az még jobban megviseli a szervezetet.

Őrült! Impotencia harminchat éves korban. Amikor ez az igazi delelő. Sőt, annak is csak a kezdete. Legalábbis általában.

– Egyszerűen arról van szó, hogy nem viselem el újabban a puszta mechanizmust… ne érts félre… nem magamnál. Hanem a partner. Hogy az úgy tekintsen, mint egy élő gumibotot.

– És még rólam mondják, hogy individualista vagyok – mondja Rezső –, te egyszerűen a rabtartók fajtájába tartozol…

– Jó, ha az emberhez ragaszkodnak – mondom makacsul –, jó, minden téren…

Egyelőre hanyagolom őket. Nem kell erőltetni. Ez amúgy is periodikus. Volt már így. Hónapokig nem kellett, aztán újra…

Szörnyűek ezek az előadások. Süket dumák, álmos emberek, zötyögés, legalább ne költsem el, egy kocsi vagy egy telek, persze nem úgy, mint a többi, én felhasználnám, hogy értelmesebbé tegyem az életemet, hogy a nyugalomban gondolkozzam. Régen gondolkoztam, mostanában csak a foszlányok, le kéne ülni, de minek?

Katka levele, talán visszament a parti, és most könyörög, de nem, az esküvő, megvolt az esküvő, gratulálok, nászajándék mellőzendő, ne féljetek, nem megyek le karácsonyra, nem zavarom a családot, majd anyához, anya szeret engem…

– Bevitték a szomszédasszonyt a kórházba – mondja a fiatal nő, Manusz néni lakásában, nekem ez a lakás mindig Manusz nénié marad –, még tegnapelőtt. Kérte, mondjam meg, ne tessék idegeskedni, mert a fia gyomorbeteg, azt is mondta, árt az idegesség, tessék meglátogatni és birsalma befőttet vinni, mert azt kívánja…

Nyilván kivizsgálás, éppen ünnepekre. A hülye portás nem enged fel, csak majd látogatáskor.

Írok néhány sort:

„Anyuka, légy nyugodt, vasárnap jövök, ne olvass újságot, ne erőltesd a szemed…”

A sorozatot nem mondhatom le a héten.

Ha beleélem magam a szövegbe, megerőltető. Mintha kiszívnák az erőmet. Úgy kell elmondani, hogy az ember közben oda se figyel. Nagy költők a hazáról.

– Szomorú – mondja egy ősz hajú tanítónő, érdekes, nem szoktam megjegyezni a kérdéseket, most ez mégis bennem ragad –, hogy nekünk már minden természetes. Hogy azt is tilos kimondani: nehéz nekik… akiket elcsatoltak… minden hozzátartozóm kintrekedt.

Már nyitom a szám, de aztán hallgatok.

Kerülnöm kell a provokatív kérdéseket. Nem engedhetem meg magamnak. Én, aki már annyit okultam.

Ehetetlen ez az alumínium fóliába csomagolt vacak. Amit csak be kell dugni a sütőbe és felmelegíteni. Nem csoda, hogy ott rohad a közértben.

Valami film. Katkával, a gyerekkel. Régen. Egy agglegény. Ilyen alumínium tasak. Amikor még azt hittem, ez a jólét teteje. És hogy ezen múlik a kellemes közérzet. Szép kis karácsony. Oti meg az új apuka ott ülnek az ünnepi vacsoránál. Már a gyertyák is égnek.

Krisztina is férjhez ment azóta. Vagy talán megőrült. Egzaltált volt egy kicsit. Nem lettünk volna boldogok. Csak egyszer látnám még életemben. Kíváncsiságból. Hogy szembesítsem az időt. Volt egy nóta, két verébről, találkoztak, aztán elszálltak külön-külön, Északnak egyik, a másik Délnek… megkérem anyát, ha kijön a kórházból, dúdolja el. Nem emlékszem a dallamára.

Nem tudom, mitől érzem magam ilyen nyomorultul. Hiszen ezt akartam. A függetlenséget. A magányt. A nyugalmat.

Persze, azért a függetlenség bonyolult dolog. Azért még élhet valaki körülöttem. Gyerekes túlzás, mindent felégetni.

Nagyon is elképzelhető. Egy normális nővel. A házasság nem jelent okvetlenül rabságot. Rezső is elvenné Hannát, és el is fogja venni, ha az anyja meghal. Fontos neki. Nyilván nemcsak szexuálisan, hanem hogy van kihez beszélni, esténként, ha az ember dögfáradtan hazaér. Száraz a szám vonatozás után, éhes vagyok, itthon jéghideg, és kemény a kenyér, a vaj megavasodott, az én gyomrom nem fogja ezt sokáig bírni. Legalább anyát hazaeresszék, kutyának való így az egész.

Oti. Oti nem az a gyerek, akit majd később magamhoz vehetnék. Elrontottuk, azt hiszem. És az új apuka focizni is tud. Az utcáról intett búcsút. A játékmajom kezét lengette. Mintha nem emlékezne semmire. Hogy mennyit ült a lábamnál, a cipőmmel játszott, azért én megadtam neki ezt-azt, ami az időmből és pénzemből tellett, ilyenkor karácsonykor, szenteste, már matatott az ajándékok között… Nincs kedvem a témáimhoz, altató, három-négy altató, uuutálom, hogy a szemem alatt remeg a bőr, mintha kacsintanék, Jolánka mindig megkérdezi, mitől van ez, Oláh elvtárs, na, ugyan mitől…

Az altató jó. A narancssárga pont a szemhéjam mögött kiszínesedik, szivárványos, lebegő, aludni jó, álom nélkül aludni, miért is féltem a haláltól, most mintha a régi ágyamban feküdnék, még a rózsát is érzem a talpam alatt, anya a másik szobában, látom a fénycsíkot, mindjárt nyitja az ajtót, bejön, édesség, úgy fáj ez az édesség, pedig ez is álom, már tudom, álom, de nem akarok felébredni, nem akarok.

Ülök. Nedves a párnám. Az arcom is nedves. De nem izzadság. Könny.

Álmomban még tudok sírni. Álomban még igen.

Ma délután látogatás. Birsalma befőtt, az éjjel-nappali közértben, azt hiszem, ez a birsalma, rá van írva, sose tudtam, hogy szereti a birsalmát, mostanában szokhatott rá, megpróbálok szólni hozzá, a régi hangon, meg kéne keresni a régi hangot, a régi időt, valamikor annyira szerettem, és jó volt, mindig, a maga módján, igaz, Klementin kenyerére kevesebb vajat tett, mint az enyémre, de nem így cselekszünk-e mindannyian, nem így cselekszünk-e…? Mi van velem, legszívesebben lefeküdnék az aszfaltra, az utca közepére, menjen csak át rajtam az első kocsi, nem haragszom én senkire, csak fáradt vagyok, fáradt, apák vezetik kézen fogva a fiaikat, hógolyóznak, Oti is hógolyózik egy bajszos férfival, Katóka nézi őket és odakiált, nyafogó hangján: – Meg ne fázzatok… sül a hús…

„Sül a hús, enyhítse étvágyad, ahol én fekszem, az az ágyad”, József Attila se szégyellte, csak amíg hetyke az ember és túl fiatal… Krisztina, szegény kis Krisztina, én akkor cserbenhagytalak, aztán Katókát is, érdekes, most így érzem, egészen világosan, éppen a fordítottja, ebbe fogok beleőrülni, hogy semmi se végleges, minden szétmállik, és nincsen fogódzó, nincsen mérce, én már azt hittem, egyszer, hogy megvan, hogy felülkerekedtem… egy horpadt locsolókanna állt az erkélyen. Ugyanarról a dologról, egyszer így, egyszer úgy.

– Kezicsókolom… özvegy Oláh Jánosné, a kilencesből…

– A fia? – kérdezi a nővér. – Szíveskedjék előbb az alorvos úrhoz…

Pénzt. Krisztus koporsóját se őrizték ingyen. Háromszáz elég lesz, talán. – Nem kapta meg a táviratot? – kérdezi az alorvos, ez se idősebb, mint én, hirtelen felmordulnak a beleim, ki kéne menni, nem értem, miért, rosszul vagyok.

– A szomszédasszony mondta…

– A szomszéd? – tűnődik. – Hát lehet… pedig a maga címére küldtük. Azt adta le, szegényke…

Állok. A cipőm havas. Le kellett volna törölni. Egyszer egy orvosprofesszor vagy tanársegéd a hónomnál fogva kitett a szobájából, mert csámcsogtam.

– Hát itt vagyok – mondom. – Hol találom?

Bámul rám.

– Nem érti? – kérdezi nyersen, kínlódik, olyan az arca, mint az enyém, amikor Katóka sírva fetrengett, és én tehetetlenül néztem. – Nem érti, kérem, hogy a kedves édesanyja tegnapelőtt exitált?

Disszidált. Kurucz Imre. Anya exitált. Exitált. Exitus. Zárójelentés. A kezemben.

– A daganat mindenképpen elvitte volna – mondja az alorvos –, de ez hirtelen jött. Vérrög-pattanás. Az agyban.

Bejön a nővér. Mintha erre várt volna a lepedő mögött.

– Boldogan halt meg, uram. Mondhatom, boldogan. Bálba akart menni, a szalmavirágos kalapját kereste.

– Tessék mondani… – ezt kérdezem. – Biztos, hogy nincs többé? – ezt kérdezem, ezt az iszonyú bambát, talán elbátortalanodnak, talán egyikük kiszalad, hátra a raktárba, hogy még egyszer megnézze, mint a bolti eladó…

Nyújtom a háromszáz forintot. Nem fogadják el. Akkor tényleg meghalt. Akkor tényleg.

Megyek lefelé a lépcsőn. Mintha előttem és utánam is menne valaki, belőlem kiválva. Én már egyszer átéltem ezt. Anya halálát. Nem emlékszem. Nem emlékszem tisztán. Csak az érzés. Ahogy rájöttem, ahogy rám tört a bizonyosság. Valamikor. Valamikor gyermekkoromban. Akkor még sírtam.

A holmi. A kulcs. A lakáskulcs. Ugyanaz a kulcs, ami annyiszor volt a kezemben.

A rendetlenség. A nyugatnémet pulóver. Ezt be kell vinni, hogy ráadják. Liba. Hízott liba az ablak között, csonttá fagyva. Penészes tejbegríz a lábas alján.

Gríz. Utáltam a grízt. Azt hittem, a hó is gríz.

Nem szerette, ha kutatok.

A szag. A szekrényfiókban. Ugyanaz a szag, mint régen. A fióknak. A jobb alsó fiók szaga.

Iratok. Már hatvanhét éves volt?

Összeaszalódott, szürke krepp-papír, maszatos kép a tetején.

Keserű, avas mandulaszag.

A szappan. Az apácaszappan. A kincs.

Hogy kiáltana! Hogy haragudna!

Zöldes, repedezett kődarab szinte. Az apácaszappan a kezemben.

– Anya – mondom. Szeretnék sírni. Ha sírni tudnék!

Erőltetem. Mint bármely életfunkciót. De nem indul meg. Belül marad, lerakódva.

– Az orvosság keserű – mondja valaki –, de felszakad tőle… idd meg, kisfiam…

– Értelek! – Rezső átölel, a szemében ott a könny. – Az ember ráébred végül, hogy senkihez se tartozott… csak az anyja lett volna… csak az anyja…

A hivatalos dolgokat először el kell intézni, azután gondolkozni. Első osztályú temetés. Közeli sírhely, hogy gyakrabban kijussak hozzá. Oda fogok majd kijárni, nyáron. Apáé nem is tudom, hol van, pontosan. És apa sírja bennem úgy él már, örökké, a felirattal, a téren.

Írok Katókának. Meg fogja rendíteni. Talán felutazik, hogy levegye a vállamról ezt a szörnyűséget, futkosás ide-oda, leadni a személyi igazolványát, slussz, megszűnt, nem létezik, a lakást zárolják, marhaság, hogy nem jelentettünk be senkit, de ki hitte volna, ilyen gyorsan, ilyen gyorsan, amikor mindig panaszkodott, fiatalasszony korában is, naphosszat hevert, rosszkedvében, aztán életrekapott hirtelen… Ha elbúcsúzhattam volna tőle, most nem égetne… Ha emlékeznek az utolsó szóra, amit váltottunk. Ha lenne egy kerek, zárt képem, de minden úszik, minden szalad, minden kocsonyás, Katókától nyitott lap, részvéte, nem ér rá, bemutató.

A holmik. Áthozni. Eladni, ószeresnek. A házmesterné örül a libának. Forrázva még fogyasztható. Az emlékek. Kiválasztani. Két ólomkatona. A lakk imakönyv. Egy papírszív. Anyák napjára, a legjobb édesanyának, Pubi. 1938. Kettészelt füzetlap. Fogalmazás. Fogalmazás egyes. Zsombolya Valéria. „Az én anyám sokat sír. Gyönyörű szemét kisírja. Mert elmúlt az idő. Amikor kicsi voltam, aranyos szőke haja volt, ma már ősz tincsek vegyülnek belé. Miért sir édesanyám? Ki tudhatja? Talán ifjúságát siratja.”

Levelek. Masnival átkötve. Sárgult, keskeny boríték. Annak az István nevű tisztnek a levelei. Ezeket őrizgette.

A feladó. Érdekes. Szabó József Nándor. És a bélyegző. 1943. 1944.

Az az István valamikor azelőtt halt meg, a harcmezőn. Ki ez a Szabó József Nándor? Szalaggal átkötött, eldugott levelei?

Csak ki kéne nyitni a borítékot.

Soha nem szólt róla. Senkinek.

Nekem, a fiának se.

Hát akkor égjen. A levél. A masni. A kályhában, amelyről az ezüstpor régen lekopott.

Szabó József Nándor. Nem érdekel. Ha el tudta titkolni.

Gyönyörű koszorú. „Viktor munkatársai.” Szép tőlük, hogy ennyien jöttek. A konzervesek is. A szakszervezet.

– Papot nem kérnek? – kérdezi a temetésrendező. – Már csak a kora miatt…

– Elfelejtettem…

– Van itt kéznél – mondja a temetésrendező a fekete sujtásos egyenruhában, hirtelen arra gondolok, hátha az atya ez a pap, de nem, idegen, kövér, és esernyőt tart a feje felett, pedig csak hó esik, száraz morzsahó.

– Nem akarja megtekinteni? – kérdezi a temetésrendező.

– De igen… – megtekintem, három lépcsőn kell felmenni, ha most Manusz néni is eljött volna, kék szemét rámemelné, imádkozz, fiacskám, imádkozz…

„Az én anyám haja csodálatosan szőke volt, most ősz tincsek…”

Vörös a haja. Bronzvörös. A tövénél ősz. Megy hozzá a zöld buklépulóver. Így mondaná. Ha végignézne magán, fektében. Hercig, sikkes. Az aranykereszt, ami mindig a nyakában lógott… hol van? Hogy is feledkezhettem el…?

Kétszáz a temetésrendezőnek. Rezső figyelmeztet. Hogy el ne felejtsem.

A nő. A Kakukk utcai szomszédasszony. Akinek üvegszemű rókája volt és a lányának szőr lógott a hónaljából, járt hozzá egy tanársegéd, de egy fogalmazó vette el, aztán elvált, emlékszem, büszkén mondták, szikvízgyártó, szikvízgyártó, az az igazi parti… Hogy kerül ide, ki vitte hírül a Kakukk utcába?

Szorongatja a kezemet.

– Legyen jó fiú, kedves Pubi – mondja –, az anyukája nagyon szerette magát… nagyon, nagyon szerette…

– Köszönöm… és a szép lánya, az a szép lány…?

A szájára teszi a kezét, szomorúan, mintha nem közölhetné a titkot. Hátrább vonul, imádkozik.

A szikvízgyártó. Sose tudom meg, elvált-e attól is?

Autó. Az a régi temetés. Fekete tollas csákót viseltek akkor, még a lovak is, aranyozott kocsi, apa ügyfele, igen, most autó, egy kicsit gyorsít, rendszám van rajta, Dt – 693, Dt 693, speciális márka, Rezső belém karol, most olyan gyengéd, talán tényleg a barátom, hiszen végképp nincs senkim, Katóka fel sem jött, Otit se küldte, a nagyanyja volt, mégis…

– A legpéldásabb életű anya – mondja a pap –, a legboldogabb, árván hagyott feleség, Mária szolgálóleánya…

Szabó József Nándor. Szabó József Nándor. Miért nem olvastam el? Miért?

Csúsztatják le a kötélen. Csoda, hogy nem ejtik bele. Valaki sír. Jolánka. Jolánka sír. Aki nem is ismerte.

A göröngyök. A göröngyöket nem bírom. Ezt elengedhetnék. A szemem rándul. Nem tudom visszatartani, rándul, minden dobbanásra.

Már csak a fejfa. A temetésrendező megrángatja, fixen áll-e?

– Gyere – Rezső megint belém karol –, nincs értelme itt ácsorogni…

Mintha templomban volnék, egy kicsit meghajtom a térdem, keresztet vetek, látom, bámulnak.

Miért vetettem keresztet?

A temetőkapu. Vissza kell nézni. Csupa hó a felirat, tapad a betűkre… iszontlátásra. A „V” olvashatatlan, mint egy rossz neon-reklámban.

Viszontlátásra. A következő. Ki lesz a következő?

– Igyál – mondja Rezső, mind itt vannak, a Rezedában, Tököly bácsi fülvédőt visel, Stubicza bundacipőt, Pistike fölényes.

– Kizárólag önmagunkat siratjuk – mondja Pistike –, a rohadt individualizmus győzelme minden temetés…

– És figyelmeztetés! – Tököly bácsi egy slukkra lehúzza a szilvapálinkát. – Ecce homo…

– Megfélemlített lélekkel nem értek el semmit – mondja Rezső –, ez a lelki terror bénítja meg a világot… ahelyett hogy carpe diem…

– Mi sose fogjuk egymást megérteni – mondja Tököly bácsi, Pistike megnyomja a lábát az asztal alatt.

– Minden embernek meg kell egymást értenie. Azt keresni, ami közös… és nem ami elválaszt… – alig forog a nyelvem, Rezső megveregeti a vállam.

– Jól van, öcskös – mondja –, igyál. Jó fiú vagy te.

Az írást meg kell őrizni. Hogy melyik parcella. Arra a számra kell majd befizetni. 1514. 1514. Ez anya. Ezentúl. Ezerötszáztizennégy. Mint Dózsa.

– Kívánsz még egy-két napot? – kérdezi Rezső.

Nem kívánok. Fekete szalag a kabátom ujján és egy keskenyebb a zakóm hajtókáján.

– Eljöttem, hogy az ígért előadást megtartsam, nem akartam, hogy ez a lelkes, értő kis embercsoport csalódottan ballagjon haza, eljöttem, de elnézésüket kérem, ha nem olyan összeszedett logikával állok ki önök elé, mint ahogy joggal elvárják, mivel… – lenézek a keskeny szalagra – …szegény anyám.

Le tudnám köpni magam. Olyan ocsmány ez az egész. Olyan ocsmány vagyok én is.

Én másképp. Én nem így. Én tényleg azt hittem! De nem tudom végiggondolni. Volt idő, amikor végiggondoltam. Valamit. Volt eleje és volt vége.

Most mindig közbetolakszik a sok foszlány, hogy megváltottam-e a jegyem, nálam van-e a lakáskulcsom… idegesítenek a derék olvasók, a hülyeségeikkel, a részvétükkel, hogy hány éves volt, és miben és hogyan… Az ember akkor megy, kérem, amikor megfújják a kürtöt, tessék engem békén hagyni, nem vagyok én elkeseredve, nincs az idegeimnek semmi baja, csak beszélni ne tessék, és kérdezni se tessék, és az ajtót nem nyikorogtatni…

– Kávét! – mondja Jolánka. – Szegény anyuka is ezt mondaná most: „Gondolj magadra, fiam…”

– Felemelő ez a lelki hősiesség – mondja Tököly bácsi –, ahogy fiatal barátom a vidéki utakat, közvetlenül az anyja halála után… felületes szemlélő azt hihetné, nem is szerette…

– A modern embernél burkoltabban, árnyaltabban jelentkeznek az érzések – fejtegeti Pistike –, olvastam, hogy egy apa a fia temetése előtt kurvához ment, hogy el tudja viselni…

Kurva. Kurvák. Kurvák a tepsiben. Liba, fagyasztott liba az ablak között.

– Nem lehetsz ennyire infantilis – mondja Rezső –, végül is természetes dolog… én mondom ezt, akinél jobban senki nem szeretheti az anyját… éppen azért, amíg él, mindent meg is adok neki…

Nem hiszem, hogy célzásból mondta. Hiszen én is megadtam. Én megadom. Ami a császáré. Ami a császáré.

Utálom magam. Utálom. Minden összezavarodott.

– Rezső… nem anya miatt… hanem az egész… az egész… – Ostoba köröket írok a levegőbe.

– Hozzá kell edződni – mondja –, ha csak fél annyi ért volna életedben, mint engem, könnyebben viselnéd. Szerencsés generáció, szerencsés fajta.

Az előadásoknak semmi értelme. Csak a pénzt szedem fel. De a pénznek sincs semmi értelme.

– Teljesen mindegy, hogy mit tetszik olvasni – mondom egy asszonynak, ötven év körüli, nagy gyűrűt visel –, a halállal minden elpárolog… minden. De ha vidámat akar, vigyen egy történelemkönyvet. Az a legvidámabb történet.

– Nekem azt beszélsz, amit akarsz – mondja Rezső –, de a teremben tartsd a szád… engem is bajba keversz… remélem, az előadásaidnál, észnél vagy… remélem…?

Oti. Oti. Fiam. Ha láthatnám. De nincs pofám lemenni. Az új apuka kinyitja az ajtót. Tessék befáradni. Együtt a családi kör.

A hegy. Mintha lecsúsztam volna róla. Mintha sík területen hevernék, eső esne, ez az undok tavaszi eső, és egyre laposabban, egyre megkülönböztethetetlenebbül beverne a földbe…

Sokat ittam. Remeg a gyomrom. Kizárólag az italtól. Egészséges vagyok. Makkegészséges. Nő. Nő nem kell. Ne integessen.

– Elvtárs! – mondja a nő, annyira örül, megcsókol, jobbról-balról. – Hát nem emlékszel? Búzásnéra? A Búzás Lilire?

A Búzásné. Hogy Lili, azt csak most mondja. Életem megkeserítője. Ahogy most visszaemlékszem. Mennyit leckéztetett! Nem nevezett ki kultúrfelelősnek. Átnézett rajtam mint polgárivadékon.

– Drága Oláh elvtárs! – Könnyes a szeme, kalapot visel, elegáns, lapos aktatáska a hóna alatt. – Micsoda idők voltak! Mit tudsz a régiekről?

– Semmit. – Nem értem, kik azok a régiek, az ő emlékezetében.

– Szétszóródtunk, szétvitt minket az élet, de én annyit gondoltam rád, mindig sokra tartottalak, az energiádat, a képzettségedet, a feltűnési viszketegségeddel együtt, emlékszel, micsoda hozzászólásaid voltak a szemináriumokon, micsoda előadást rendeztél az udvaron, azóta sincs ilyen, sehol, azok voltak a hősi idők…

Úgy látszik, tényleg így emlékszik. Hogy én meg ő, együtt, teljes egységben…

– Könyvtáros lettél, irodalmár, az szép – fújja egyszuszra –, én is, képzeld, elvégeztem az egyetemet, a jogi karon, doktorátust szereztem, bizony, a gyermekvédelemnél dolgozom, ha valami problémád van, csak szólj.

Felírja a nevét, a címét, röhögnöm kell, de elteszem, Oti, gyermekvédelem, egyszer még vissza is perelhetném… nem, NEM MEHET TOVÁBB, én egyszer már felemeltem magam a saját hajamnál fogva, mikor is, kihagy az agyam, de akkor sikerült, a SAJÁT HAJAMNÁL FOGVA! Nincs más, csak ez a paradoxon. Kiveszem a szabadságomat, lemondok minden utat, tisztázni fogom, végiggondolom, az italt kiöntöm, a cigarettát lehúzom a vécébe, segíts, kérlek, csak azt tudnám, ki az, akihez szólok, ahogy állok a tükör előtt, és nézem a fejemet, kopaszodom, öregszem, atombombák robbannak, kiöntött a Duna, viszik a zsákokat éjjel-nappal, az emberek őrültek, ugyanakkor az emberek hősök, meg kell keresnem, hol hibáztam, nem másokat okolni, hanem kiirtani a gyomot, elsősorban magamból, a saját portámon söpörni.

– Fölplankoltam neked egy új szervet – mondja Rezső –, három helyett öt kilót adnak, ebbe még én is beszállok olykor-olykor…

– Így nincs értelme. Hogy csak fölmarkolom a pénzt, zötyögök a mocskos, hideg vonatokon, a gyomrom tropára megy, és teljesen hiába…

– Kocsit is szerezhetünk – mondja Rezső. – Kocsival oda-vissza…

– Nem erről van szó!

– Megfogalmazhatnád már egyszer világosan, mit akarsz végül…

– A csömör. – Fáradt vagyok folytatni, vagy érti vagy nem.

– Hát igen – sóhajtja Rezső. – Kétségtelen…

Nem tudom, ugyanarra gondolunk-e, mind a ketten. Ezek az utak! Megérkezem. Ragadnak az ujjaim. Nincs kedvem beszélni. Semmiféle témáról. Senkinek. Igazítom az arcomat. A szám körül az archaikus mosolyt. A jobb kezem előreugrik, kézfogásra. Erőlködöm, hogy megjegyezzem a keresztneveket, legalább a búcsúzásig. A Lacikat, Pistákat, Marikákat. A fodrászbura alól frissen kibújt Katicákat, akik elhozzák kisgyermekeiket, ott játszanak a sípoló babával a félig üres sorokban, futkosnak, borogatják a székeket, és én beszélek, van, aki jegyzetel, holnap el fogja mondani az iskolában vagy másutt, ezeregy tanfolyam, ezeregy kulturális megajánlás, brigádnapló, piros rózsával, piros zászlóval, koccintás, kilyukad a gyomrom, gyerünk vissza, alvás az ablaknak dőlve, mindig ugyanaz a táj, a csupasz végtelenség, aztán néhány összehajló fa, sövénykerítés, tanya, csupasz végtelenség, aztán mint a délibáb, fantasztikus, csillogó acélgömbök, tűzfények az ég alatt, mint egy Mars-beli város, újra állomás, muskátli, kővödör, községek, falvak, házak, a házak derekán festékfűző, élénk színű csík, ez a divat, és vaskerítés, napsugár alakú rácsokkal, aztán megint a puszta, kevés az ember a földeken, pedig nyár van, „Csak akkor látod őt, ha szürke éjjel, száguld tovább a gőzvasút veled…” „Csak akkor látod őt, ha szürke éjjel száguld tovább a gőzvasút veled…”

A Dunántúl változatosabb. Dombok a puszta helyett. Asszonyok szállnak fel, a nagy hőségben is orkánkabátban, ez új viselet, látom a nőkön, zizeg, nem is olcsó, ezt hordják a parasztasszonyok, és nejlonmuszlin kendőt, szorosan a fülükre kötve, demizsonok, kolbász, a kolbász szaga, nincs itt szegénység, csak beszélni ne kéne, „realizmus”, „gondolati líra”, „tragikomikus elemek” „az irodalom és művészet feladata”…

– Tessék mondani – áll fel egy fekete hajú, energikus fiatalember, micisapkában –, miért csak a csúnyát írják meg az írók? Miért nem a szépet?

– Úgy van – helyesel egy kövér, idősebb –, miért támogatjuk a szemetet, az állam pénzén?

– Te ne menj bele semmi vitába – mondja Rezső –, pláne ilyen helyeken… primitívek, „an blok”.

Megvannak az előregyártott szavak. Nemrég még én is tudtam őket. De nincs kedvem hozzájuk. Egyszerűen nincs kedvem.

– Az elvtársnak menni kell vissza – mondja a kultúros. – A vonat nem vár. Az elvtársnak nincs kocsija.

Abba fogom hagyni. Jövőre abbahagyom. Ha lesz egy kis alaptőkém.

Rossz színész lettem volna. A közönségtől várom az ihletet.

– Ha nincs ellenedre – mondom Rezsőnek –, rövid időre átmennék az olvasóterembe. Nem igazságos, hogy mindig én trónolok itt. Nem csoda, ha megutálnak…

– Kérlek – Rezső elhúzza a száját –, aki saját magának ellensége…

– Adnak talán a közeljövőben olvasótermi pótlékot? – kérdezi Tököly bácsi.

– Dehogy – mondja Pistike, jól értesülten –, az a legkényelmesebb hely. Ott a legnagyobb a csend.

Eddig mindig ezért irigyeltek, hogy csak ülök, és nem kell cipelnem.

Nekem magamból kell kiindulnom. Nem azt figyelni, ki milyen, és hogyan viszonozza. Tisztességesen. Tisztességesen. Ha kell, beismerve a vereséget.

– Hiányol a presszósarok – mondja Rezső –, nem tetszel nekem.

Nő. Nő. Lehet, hogy ez valóban impotencia? Ilyen korban?

– A gőgödből fakad – mondja Rezső –, nem bírsz meglenni saját istenséged képzete nélkül. A hiúságodat sérti, hogy alkalmanként be lehet téged helyettesíteni… Ugyanakkor te magad poligám maradsz. Nem gilt ez az üzlet. Én igazán nem védem a nőket, de ez nem gilt.

– A nő az nő! A nő a lelkével is átéli. Ha rendes. Egyébként devalválódik. A férfi nem.

– Eszembe se jutna – mondja Rezső – ügyet csinálni, ha Hannának esetleg jólesne mással is egyszer-egyszer… Emberek vagyunk, nem?

Lehet. Lehet, hogy igaz. De nem bírom. Nem bírom a tucattyúkokat magam alatt. A rímtündért. A bárkurvát. A hazugságaikat.

– Majd egy háromgyermekes özvegy fog végül bepalizni – mondja Rezső –, aki kellőképpen forgatja a szemét, és elhiteti, hogy nélküled nem tud élni…

– Nem vagyok őrült még egyszer nősülni! – Megyek hazafelé, iszonyú gyorsan elmúlt ez a nyár, Oti Romániába ment, talán Kolozsvárra, ahol szegény anyám született, vagy csak élt ott, egy darabig, együtt mentek, „a család”. Az előadásokat le fogom mondani, az embereknek van mit enni, inni, a kőházak szilárdak, a téeszbe senkit se kényszerítenek, megszűnt a munkanélküliség, a többi senkit se érdekel valójában, minden csak egy adat, egy kipipálandó, teljesített vállalás, ehhez én nem adom a nevem, és akit érdekel, azt is az irodalom érdekli, az irodalom szárazabb, fémesebb, művi része. „Mi dolgunk a világon?” „Gondolatok a könyvtárban” – csak nehogy aktualizáljuk, csak nehogy gondolkodjunk, tisztelt embertársaim, az veszélyes, amellett piszkálódás, fölösleges, könnyű az írónak, az igazinak, az megírja, és amit megír, az van, de én mit csináljak, én, a tehetségemmel, ami nem is tehetség, csak ügyes kommentációs készség, a dolgok éber értékelése, másodhegedűsi szerep? Nem szeretnek az emberek önmagukkal szembenézni, hazudjunk hát tovább, minden rendben, minden oké, Oti mondta, minden oké, Oti, Otikám, bocsáss meg…

– Senki sem akar még egyszer megnősülni. Bár az még nem jelenti, hogy ez esetben a függetlenséget feladnám.

De hát olyan nő nincs. Aki nem kurva, de nem is házitehén. Aki képes a szabad életre anélkül, hogy másutt meghemperedne.

Nekem már sohasem lesz gyerekem. Kislány. A lányok jobban ragaszkodnak az apjukhoz, biológiai törvény, egy kislány, nagy maslival, könyörgő szemmel, apuuuu, dobd nekem a labdát…

Nem fogok akárkivel próbálkozni. Negyven felé az ember igényesebb. Nő akad dögivel.

Olvasnak. A tisztelt olvasók. Folyóirat, napilap. Szótár, lexikon. Csend. Ez sokkal jobb, mint a reference-szolgálat. Sokkal csendesebb. Nem csináltam rossz cserét mégsem.

Olvassatok csak. Talán okosabbak lesztek.

Sosem rozsdálló „nemesfém-gondolat”. Amit nem áztat szét az idő. Van-e ilyen?

– Kérem szépen – micsoda törékeny kis nő, idejön hozzám, a vállamig ér. – Kérem szépen, ha egy kis időt tudna szakítani számomra… szeretnék valamit beszélni önnel… valami nagyon fontosát…

Szép a szeme. Könyörgő.

– Már régen habozok – folytatja –, de nem mertem zavarni. Hallom, előadásokat is tart…

– Ugyan, hiszen ezért vagyok… hogy zavarjanak… különösen maga…

Elpirul. Esküszöm, ez pirulás. Hány éves lehet? Húsz, huszonkettő?

– Holnap – mondja. – Ha megtisztelne, ide a presszóba… néhány percre…

– Most… Miért várjunk holnapig? Csak ledobom a köpenyt…

– Holnap – rebegi. – Addig még gondolkoznom kell… hogyan fogalmazzam meg…

Ez belém esett. Nyilván régóta figyel, ahogy sétálgatok, mozgok, vagy ülök az asztal mellett, elmélyülten… Milyen helyes kislány. Kicsit fejletlen, de azért szülhetne gyereket.

Állati ostobaság. Látom ezt a kislányt a szobámban. Ahogy jár-kel. Hozza a vacsorát. Kafka pongyolájában. Katka pongyolájában. Ételszagot érzek. Borsó. Zöldborsófőzelék. És a csöngő.

Hazaérkezni és nem nyúlni a kulcs után, a piszkos zsebbe. Hanem csöngetni. Megnyomni a csöngőt. És odabenn léptek. Sietős léptek, és hang. Női hang. Emberi.

„Oti… itt van apu…”

Nyakkendő. Fő a megjelenés. Ha kihúzom magam, semmi görnyedtség.

– Iszik valamit? – kérdezem, lám, már várt, milyen türelmetlen, milyen helyes, ahogy ég az arca, és nem is buta, legalábbis érdeklődő, kinevelhetném magamnak, az én ízlésem szerint, ez még nincs elrontva, lehetne mellette élni, szabadon.

Kólát rendel. Ahányszor a kólára nézek, mindig eszembe jut valami ósdi szöveg. A kábítószerekről.

– Arról van szó – mondja áhítatosan, és a nyelvét beledugja a pohárba, most valami nagyon fáj, nagyon fáj ez a szép női nyelv, a szénsavas pezsgésben. Krisztina, Krisztina… – arról van szó, Oláh kartárs…

– Viktor… nyugodtan. Csak így.

– Kedves Viktor, tulajdonképpen kicsiség. De nekem az életem vágya. Már kiskoromban is szerettem a könyveket… könyvtáros akartam lenni. De az egyetemre nem vettek fel. Már kétszer jelentkeztem, képzelje… De nem untatom?

– Á! – Lehajtom a rumot. – Untatni, maga engem…?

Valami röhög bennem.

– Úgy hallottam, van kiskapu is… tanfolyam… ilyesmi… a vőlegényem is úgy hallotta, aki elektroműszerész, minden ismerős vele javíttatja a tévét, ha esetleg Oláh kartársnak kell, illetve, önnek, kedves Viktor, bármikor, nem tudna nekem egy helyet ajánlani, ahol indul ilyen tanfolyam, vagy szólni a központban… Ön ezt érti, mi az, az életem vágya, az ember nem lehet egész életére egy férfi függvénye…

Megígérem. Hallom a saját hangomat, mintha a rádióban beszélnék. Nagyon szép, kerek mondatok.

Kezcsók. Néz rám. Pirul. Óriási a szeme. Legyen neked. Ajándékba. Oláh Viktor ajándéka.

Állok az erkélyajtóban. Üres a szoba. Ha akartam volna, megkaphattam volna.

Fölhívom a központot. A kislány ügyében. Az elvtárs megígéri. Nekem, személy szerint. Így kell. Ellenszolgáltatás nélkül. Nem tudom, miért. Milyen norma alapján.

– Van egy ideggyógyászom – mondja Rezső –, elmehetnél hozzá. Drága, de elsőrangú szakember.

Az ő ideggyógyásza. Érdekes. Nekem soha nem volt. Semmiféle külön orvosom. Csak egyszer. Gyermekkoromban, amikor a tüdőmmel, és anya eladta a gyöngyöket, de az az orvos is a hónom alatt fogott meg, és úgy lódított ki a szobából…

Nem orvos kell ide. Gondolkozni, gondolkozni. Leásni. A gyökerekig. Hogy mit is akarok. És sétálni. Ilyenkor ősszel. Amikor minden hervad. A kirakatok. Ha nő volnék, most bemennék és vásárolnék. Elvásárolnám a pénzem. De én gyűlölök vásárolni. Hányingerem van a tolongásban. A kasszánál sosem tudom elég gyorsan eltenni az aprót. Jó még ez a nadrág. Meg a pulóver. Nem a ruha teszi az embert.

Amikor még Katkával éltem, mennyit gyötörtem szegényt… Keményített puplining. Nadrághajtóka. Igen, akkoriban szerettem öltözködni, most látom utólag, mennyire szerettem, akkor voltam a legvonzóbb, azokban az időkben, Krisztina is halálosan szeretett, de én elvesztegettem életem egyetlen igaz és mély szenvedélyét, bár akkor én világosan éreztem, hogy úgy helyes, Katóka miatt és magasabb összefüggések miatt is, de azóta hol van Katóka, hol vannak a magasabb összefüggések?

Mi volt a hiba? Az elhatározás maga? Vagy gyengeség az elhatározásban?

Nem szabad engednem, hogy ezt elfelejtsem. Ezt a két kérdést. Az elhatározás vagy az elhatározás tökéletlensége…

Kurvához nem megyek. Ebből kinőttem.

– Oláh… – kiáltja valaki, karon ragad, egészen közel van az arca az enyémhez. – Te hülye Oláh… hát te élsz?

Nézem. Nincs rajta fehér térdharisnya. És a haja se loknis, de még mindig szőke, és a tarkójára lóg. Kordbársony zakót visel, a zsebe tömve. Felöltő nélkül, októberben!

– Ujlaky… Te vagy az, Ujlaky?

Egy kicsit elcsitul, lenéz a lábára, amikor megtalálták nála az én spongyámat, akkor is így nézett a linóleum padlóra, a bal lábát hozzádörzsölte a jobbhoz és csupa piszok lett a fehér harisnyája.

– Persze – mondja –, te még ott tartasz. A vitéz Ujlakynál. Pedig nekem sokszor jutottál eszembe. Nem hiszed? Sokszor. Amikor apa meghalt a kitelepítésben… ő maga határozott úgy, hogy befejezi.

Mici. A háztulajdonos Mici. Azt is kitelepítették.

– Mi nem szerettük egymást – mondom, nincs kedvem udvariaskodni.

– Tudom. De én sokat gondoltam rád. Hogy egyszer majd megmondom, milyen ostoba kis kölyök voltam. Csak ennyit.

Ujlaky. Gyűrött bársony zakóval. Most veszem csak észre, kis körszakállt visel. A régi Ujlaky visszavonul a kép mögül, átadja a helyet az újnak.

– Oké, fiacskám, el van boronálva. Kedves, hogy rám ismertél.

– Nem változtál – mondja –, a füled. Ugyanolyan. És ahogy mész. Ahogy felvered a sarat.

Most hallom először. Hogy én a sarat föl szoktam verni.

– Mit tudsz a többiekről? – kérdezem. Neveket mond. Nem emlékszem. Úristen. Nem emlékszem. Csak a hangzásra.

– Kukics… a Kukicsra csak emlékszel?

– Arra igen – mondom hirtelen dühvel –, belelökött a hóba… miatta kaptam kétoldali tüdőgyulladást…

Ez nem biztos, hogy igaz.

– Hát kérlek… – egy kicsit énekel – a Kukics doktor Kukics… a kémiai tudományok doktora… nem láttad a tévében? múltkor, valami kerekasztal vitán…

Röhögök. Ő is velem röhög.

– Doktor Kukics… doktor Kukics…

Gyengén táplált, közepesen fejlett. Gyengén táplált, közepesen fejlett. Füzete nincs. Füzete nincs. A zsebkendője madzaggal a gomblyukába fűzve…

Ujlaky elkomolyodik.

– Különben polipom van, itt az orromban. – Mutatja, esik az eső. – És estire járok. Közgáz. Amellett festegetek. Hát te?

Közgáz. Közgazdasági. Nem szeretem ezt a szót. Nem tudom hirtelen, miért. Valami rossz tapad hozzá. Amit én tettem, valamikor nagyon régen, valami elintézetlen homályos ügy.

– És édesanyád – kérdezem. – Még mindig olyan szép?

– Igen. Még mindig.

– Hát az ezüstróka? Megvan-e még?

– Ezüstróka? Te, én nem emlékszem. Semmiféle ezüstrókára.

– Pedig volt, egyszerre több is. Magára tekerte, amikor kiszállt a kocsiból.

– Megkérdezem – most gondterhelt az arca. – Megkérdezem tőle. Kösz, hogy szóltál. Ez érdekes. És fontos. Ez az róka.

Nem fogunk kezet. De nem a régi haragból. Úgy állunk, mint a folyosón. A más és más színű kockán, fegyelmezetten, aztán mintha csöngetnének, eltávolodunk.

– Szervusz – mondja Ujlaky.

– Szervusz – köszönök vissza. Kukics. Doktor Kukics. A kémiai tudományok doktora. Szeretetcsomagot adtak neki. Levetett holmit. És most. Viszont Kovács kettő János. Ő dadog. Csak dadog. Ez a foglalkozása, már. Ez lett belőle. Együtt. Együtt a kettő. Együtt az ezer. A millió. Színe és fonákja.

Mégis béke. Ami most bennem van. Béke.

Jön a bolondunk. A könyvtár bolondja. Azt szoktuk mondani, nincs nyitva. Neki soha sincs nyitva.

– Kérem szépen a nagylexikont – mondja –, kigyűjtöm az emberiség sebeit, életrajzonként és eseményekben, grafikonban ábrázolva…

Odaadom neki.

– Kivágni nem szabad!

– Hogy tetszik képzelni? – néz rám hályogos szemével, aztán nekilát, ír, oldalak, oldalak, a ceruzája hegye gyakran törik, kis hegyező van nála, földgömb alakú hegyező, szorgalmasan hegyez, egy kupacba gyűjti a forgácsot.

– Miért engeded? – kérdezi Pistike. – Erre nem vagyunk berendezkedve… Legalább kutasd ki, nincs-e nála penge?

– Legyen szíves láttamozni! – mondja az őrültünk, elém tartja a telefirkált lapokat. – Csak a kézjegyét.

Odafirkantok. Látom, hogy Pistike röhög. Lesz min mulatni, délután, a Rezedában.

– Miért nem lehet nekem a szobában aludnom? – kérdezi egy katonás külsejű, kontyos asszony, képes hetilapokat nézeget, közel tartja a szeméhez, ha néha-néha kíváncsi a szövegre. – Miért nem mehetek én haza este nyolc előtt a saját lakásomba? – haragosan kérdezi, tárogatom a kezemet, jelzem, hogy nem tudom megfejteni, de azért meghallgatom, hümmögök, bólogatok. Elmagyarázom egy kislánynak, hogyan kell a szótárt kezelni, műfordító akar lenni, a tanárok nem érnek rá, egyedül próbálja.

– Tessék átvizsgálni, visszaadja-e a jambikus lejtést? Ha az utolsó előtti jambus, ugye, az elég?

Csak röhögjetek. Mégis hasznosabb. Több, mint a tanács. A puszta tanáccsal kitörölhetjük a fenekünket. Én is, te is. Mindannyian.

Sorbaállok banánért. Vacsora utánra. A paplan alól kidugom a kezem, és megeszem. Valami jó, elalvás előtt. Valamikor hogy kívántam a narancsot. Most nem bírja a gyomrom. Savat csinál, vagy mit. A fügét nem bírom szétrágni. Gyermekkoromban is kiüldözhettek vele a házból. Annyira uuutáltam. Gyermekkoromban. Ha anya élne, összeköltöznék vele. Főzne, mosna rám. Nem voltam vele jó. Apával se voltam jó. Egyszer meg is ütöttem. Már nem emlékszem, miért, de megütöttem. Katókát is megütöttem, vagy csak megtántorodott, és mennyire sírt, istenem, még most is hallom a hangját, ahogy vinnyogott, a hallban, a varrógépre borulva, ott kellett varrnia, hogy engem ne zavarjon, és Otira is rákiáltottam, nem is egyszer, eredj innen, nem látod, hogy apuka tanul, apuka nem ér rá, értetek tanul, értetek gyötri magát, nem értitek, HOGY NEKTEK JOBB LEGYEN…

Rosszul vagyok. Nem a gyomrom. Valami más. Azt sem tudom, honnan jött. Ez a fény. Ez a furcsa fény. Amiben más világításban látom megint az egészet. És ilyen hirtelen. Hiszen minden eldőlt. Hiszen mindent megokoltam.

„Ne zavarjatok, hagyjatok békén, menjetek nélkülem, ne sírjatok, ne fecsegjetek a fülembe, ne beszélj a vágyaidról, ne légy önző, AMIKOR ÉN MINDENT ÉRTETEK…”

Legalább aludni tudnék. És álmodni. Mindegy, mit. Már olyan régen nem álmodtam. Három sevenál. Reggel pedig Centendrin.

– Kész öngyilkosság – mondja Rezső –, én csak annyit iszom, amennyit bírok. És nem gyötröm magam azzal, ami elmúlt. Mazochisztikus hajlamokat fejlesztesz ki magadban, mesterségesen.

Lemegyek. Karácsonyra. Igen. És állni fogom a fájdalmat, hogy körülülik az asztalt, engem is invitálnak, mint távoli ismerőst, felesleges idegent, a fiam más térdén lovagol, úgy szólítja apa. Ki fogom bírni, talán meg is mondom, hangosan, bocsássatok meg, bocsássatok meg, de nem tehettem másként, ha ITT AZ IDŐ, AKKOR LÉPNI KELL, Krisztina mondta, a bíborvörös paplan tetején, meztelenül, Krisztina, mennyire szerettelek, még most is szeretlek, de sose látlak többé, ezt most világosan érzem, két homokszem a homokórán, leperegtél mellőlem, egy másik világba, talán ha újra talpára állítják az órát, és kezdjük elölről, talán újra láthatnálak, micsoda gondolat, az órát nem állítják a talpára, illetve az órát igen, de élet csak egy van, bár láttam egy követ, a Gellérthegyen, fű nőtte körül, hárman néztük, egy alattam, egy főlőttem… istenem, add, hogy elaludjak, megbomlik az agyam, NEM ISMEREK MAGAMRA, félelmetes, nincs ennél félelmetesebb, SEGÍTSETEK.

Katóka látni fogja, hogy nem vagyok a régi. Látni fogja, hogy jót Hoztam. Közéjük. Nekik. Béke. Béke. Ez nem lehet giccs.

– Mákos gubát készítettem, sok mákkal, sok cukorral – mondja Katóka. – Mindjárt jönnek.

– Együtt mentek el valahova? – kérdezem, a hangom irigy, sóvár.

– Nem – sóhajt. – Nem együtt. Józsefem még a színházban.

Józsefem. A nők ilyenek. Anya. Szabó József Nándor. El kellett volna, hogy mondja nekem. A fiának. Nem pedig magával vinni a sírba. Én mindent el fogok égetni, halálom előtt. Minden levelet.

Ámbár nekem nincsenek leveleim. Alig. És fényképeim sincsenek. Csak gyermekkoromból.

– Volt nekünk esküvői képünk? – kérdezem Katókát, rend van nála, jól illeszkedik a mi két karosszékünk a többi közé. A televízión még ott az a homályos folt, Oti öntötte le forró teával annak idején.

– Nem – mondja Katóka, vakkant, egyszerűen vakkant, azelőtt folyt belőle a szó, most csak vakkant, hogy nem.

– Boldog vagy?

– Igen – vakkantja, kiszalad a konyhába. Talán még se kellett volna jönnöm, mindjárt itthon lesz a „Józsefem”, tényleg mazochizmus, igaza van Rezsőnek, de így kell, Így nemes… Oti, beszélni fogok vele, megeszem a mákos gubát, aztán félrevonulunk, a fa alá, már nagy fiú, lehet vele értelmesen beszélni, tízéves, én ebben a korban nyaraltam valahol anyával, volt ott egy hegy, feküdtem a bokorsátorban, olyan védett volt és biztonságos, és arra gondoltam, már tízéves vagyok, és mindent tudok, nem érhet engem már semmi, de semmi…

A gyermekkor. A kezdet. Az emlékek. Mindennek a kulcsa. Ott kell Otival is kezdeni.

– Szervusz, apa – rémes, mekkora, csak sovány, és az álla egyre keskenyebb, mint egy menyét vagy egy kis ragadozó, nem hasonlít rám, de Katóra sem, egyéniség, nem baj, én is az voltam.

– Oti! Pompásan feszítesz…

– Ne nevezz Otinak – mondja, kutat a táskámban, kihúzza a zsebrádiót, én mennyire örültem volna neki, de anyáék kivitték a készüléket a saját szobájukba, a szünetjel, azt hallgattam, éjszaka.

– Hát minek nevezzelek?

– Túró. Ez a nevem. Amit felvettem.

– Jaj istenem, Túró – sóhajt dühösen Katóka –, ezekkel a rondaságokkal traktálod apádat… aki olyan messziről leutazott, hogy lásson… inkább számolj be neki, hol csavarogsz mindig… Úgy kell összeszedni, a leglehetetlenebb helyeken… és azok a barátok…

– Én se szerettem, a te korodban, ha Pubinak szólítottak. És az én barátaim se tetszettek az én anyámnak… szegény nagymamának… aki meghalt…

– Azért öreg, hogy meghaljon – mondja Oti. Csavargatja a rádiót, fülsiketítő zene.

– Csavard le egy kicsit…

– Miért? – kérdezi. Rám néz, üres a szeme. Nincs benne érdeklődés. Figyeli az ütemet. Jár a lába, mint a nyavalyatörősnek.

– Erre meg igazán ráérsz, kölyökkorodra… – mondja Katóka. Inkább a tanuláson járna az eszed…

– Nekem mindig vízfejűre sikerült az e betű… – mondom –, és a tanítónő a rondák között fölmutatta…

– Na és? – kérdezi. – Tőlem aztán felmutathatja…

– Rosszul esik, tudom. De később, ha megnősz, nevetni fogsz rajta. Ha visszagondolsz.

– Fütyülök arra, hogy mit csinál a Trepuska.

– Ki az a Trepuska?

– A spíné. Aki tanít.

– És akkor mi érdekel? – meg akarom közelíteni, a tüske között hús van, csak el kell találni, én mindig tudtam bánni az emberekkel, hatni rájuk, meghatni, szinte.

– Semmi – mondja. Aztán felcsillan a szeme. – A motor. Az autók.

– Helyes. Nem követendő példa feltétlenül a humán érdeklődés… – Ezt Katónak mondom, megnyugtatásul, nagyon ideges, ahogy a gyerek beszél, biztosan meg szokta verni, látom, ahogy rángatózik a keze. – Manapság a technika zöld utat kap…

– Elmegyek – mondja Oti –, megmutatom a haveroknak.

– Már sehova se mész – kiáltja Katóka –, sötétedik. Jocó papa mindjárt itthon lesz… karácsony.

– Jocó papa pukkadjon meg – mintha nem is egy tízéves fiúcska beszélne –, nem hajlandó megvenni a bicajt. Akkor pukkadjon meg. Különben is, csak ide megyek a Kareszékhoz…

– Nem lehet visszatartani – mondja Katóka, becsukja utána az ajtót. – Nincs az az isten, aki visszatartsa.

– De hiszen azt mondtad, a férjed játszik is vele… hogy kijönnek… hogy futball… hogy szereti…

– Hát lehet egy ilyen gyereket huzamosabb ideig szeretni? – kiáltja Katóka hirtelen. – A saját anyján kívül ki tud egy ilyen vadat szeretni? Csak a követelőzés, hála semmi? Bicikli, miből? És minek? Kettőből bukott félévben… negyedikben kettőből bukni… Mi lesz a felső tagozatban? Mi lesz?

– Én azt hittem – mondom, és undok megkönnyebbültség van bennem –, hogy minden megoldódik. Hogy a „Józsefed” majd kézbe veszi.

– Defekt. Valami defektet kapott ez a gyerek… A váláskor…

– Te… Csak nem akarod az egészet az én nyakamba varrni?

A nők. Mindig okolnak. Mindenért. A pincében. Az Ilike. Akinek barna folt volt a mellbimbója körül. „Eduska… maga miatt halt meg Eduska… mert nem hozott neki cukrot…”

– Hiszen mindig ilyen volt, emlékezz vissza. Születésétől fogva… pedig akkor még igazán nem veszekedtünk…

Amikor született, én sétáltam a klinika felé. Arra gondoltam, mi lenne, ha Katóka meghalna, szülés közben, az orvos fogadna, karomba tenné a kis árvát… Már akkor arra gondoltam.

– Igen – vakkantja Katóka –, azért kellett volna fokozottabban…

– Remélem, belátod, hogy te is naponta megkeserítetted az életét? A jeleneteiddel? A féltékenységeddel?

– A lényeg nem ez, hanem hogy ki hagyta cserben a másikat… a döntő pillanatban… annyi áldozat után.

– Az áldozatot én hoztam. Mit tudod te, mekkora áldozatot… és mégis…

– Hát ennek sosincs vége? – megint sír. – Ahányszor lejössz, kezdődik elölről? Minek jössz le, mondd, minek?

– A fiamért. Nem közömbös előttem, mi lesz vele, ilyen hisztériás légkörben… a gyereket meggyőzéssel, jó szóval kell irányítani, leásni a mélybe…

– Te! – mintha meg akarna ütni, olyan közel jön. – Ha még egyszer ilyesmit mondasz, hogy leásni a mélybe, miközben a fiad radírt lop az iskolában…

– Mit lop? Radírt…?

– Például… egyszerűen nem tud ellenállni. Gyűjti.

– Én is loptam. Zoknikat loptam… Igaz, hogy nemes szándékból…

Aztán mégiscsak én hordtam el őket. Nem tudtam Mózer bácsinak visszaadni. Ha jól emlékszem, az utolsót valami vidéki utamra vettem fel, amikor mentünk a fiúkkal azokban az időkben, agitálni.

– Minden gyerek lop – nyugtatom –, aztán később lehagyja…

Sóhajt.

– Bár igazad volna… Józsefem is azt mondja. Nem is hiszed, milyen rendes a gyerekhez. Milyen nagyon-nagyon rendes… csak fáj neki… hogy semmit nem kap cserébe…

– Dehogynem. A te nagy szerelmedet…

– A színházban nagyon jól megvagyok – hadarja Katka –, már nem vállalok ám statiszta-szerepet… fiatalság, bolondság…

Kimegyek vele a konyhába, a szagok, isteni szagok, hónapok óta nem ettem házi ételt, mit, hónapok? Évek, évek…

– Fiatalság, bolondság, mintha öreg volnál… ne játszd bele magad…

– Péteri… emlékszel Péterire?

– Hoooogyne. A dicső haverunk. Aki engem olyan szépen eltanácsolt. A bonviván. A fénylő hajú vidéki buzeráns-sztár…

– Hagyd szegényt… Nem olvastad? Igaz, kis pont volt, semmiféle díj, kitüntetés… Szívinfarktus… még novemberben…

– De hisz az csak negyvenen felül szokott…

– Ne légy naiv. Negyven felé járt. Velünk együtt.

– Gyermekkoromban, amíg elhittem, hogy csak az öregek halnak meg, olyan megnyugtató volt… Mit gondolsz, Oti is ezt hiszi?

– Nem tudom – leül, fáradt az arca –, éjszaka sikítozik. Felül az ágyban, és sikítozik. Még mindig.

– Talán az álmok…

– Nem álmodik. Azt mondja. Nem is tudja, mi az…

– Majd nyáron megpróbálom elvinni magammal új, semleges környezetbe. Ahol megnyílik…

– Köszönöm, Győző… – mosolyog, szeretném megölelni úgy, mint egy régi – régi barátot. – Köszönöm, hogy megpróbálod. Olyan szerencsétlen gyerek. Olyan szerencsétlen.

József. Jön haza a József. Alacsonyabb, mint Katóka. Istenem. És öreg is. A szája egybefolyik az arcával. Mintha nem is volna férfi. Szegény Katóka.

Kezet fogunk. Hosszan a szemembe néz. Túl hosszan.

– Hát igen… – mondja aztán, keserűen. Mint aki felméri, a különbséget. – Nem csoda, ha még mindig magát emlegetik…

– Józsefem – mondja Katóka zavartan –, ne beszélj butaságot. Éhes vagy, ugye? Viktor lejött, ha nincs ellenedre, családi, ünnepi vacsora…

– Dehogy, dehogy – mondja József, ijedten –, már régen kellett volna… minek a harag… ugye…

Darabosan mozog. Zavart.

– Az ügyelő fontos személy. Ha nem is jár diplomával, azért fontos személy, egy egész előadás megbukhat, az ügyelőn, mint volt színházi ember, érti…

– Hogyne, de mennyire. És nagyon örülök, hogy van valaki Katóka mellett ebben a sikamlós színházi légkörben…

Kihúzza magát. Hálás. Katókára pislog. Katóka szomorú. Nagyon, nagyon csüggedt mosoly van az arcán.

– És a gyerek – mondja Józsefem. – Nem kell ám aggódni… előbb-utóbb kinövi… eleven, hát istenem… és hogy nem tudja a szeretetét kimutatni, azért kell lenni, szeretetnek benne, végül is, ugye, én bízok… én bízok…

– Egyél – vakkant Katóka –, nem várok a gyerekre. Fát úgyse vettünk. Nem bírja a fenyőt. Röhög rajta.

– Érte megyek – emelkedik Józsefem, szolgálatkészen. – A szomszédba…

– Ne ugrálj… tudod, akkor hogy ordít… tudod…

– No – mondom tárgyilagosan –, azért elképzelhető, hogy egy-egy pofon lerepül, olykor-olykor…

– Más ember gyerekét én nem… Nem az a természet vagyok. Katus megmondhatja. Százszor is megfontolom, amíg tettlegességre vetemednék…

Lassan eszik. Én meg falok. Megakad a torkomon, sírni tudnék, úgy ízlik.

Oti beront.

– Kaját!

– Köszönni ki fog? – kérdezi Katóka, ezerszer elkoptatott hangon. – És kezet mosni?

Senki se veszi komolyan. Se a köszönést, se a kézmosást.

Jóízűen eszik a gyerek is. Piros az arca. Helyes most. És szelíd.

– Nagyon kassa a rádió – mondja elismerőleg –, legközelebb hozzál bele elemet is.

– Én is megveszem a biciklit – buzgólkodik Józsefem –, kisfiacskám, jövőre megkapod… ha egy kicsit nagyobb leszel, és tudsz rá vigyázni… most is van ám valami szép a részedre. A csomagban. Hajaj…

Eszik még egy falatot, a mákos gubából, végtelen óvatossággal. Mint egy beteg egér. Aki döglődik, de a rágcsálást mégsem bírja abbahagyni.

Oti ránéz.

– Pfuj – mondja és ledobja a villát –, állati rondán kajálsz… mint a tehenek… kérődzöl, Jocóka, kérődzik a Jocóka…

– Most kéne egy pofon – mondom, sajnálom ezt az embert. – Ez az a pillanat…

– Azt próbáljátok meg! Elmegyek az erdőbe, csak a csontjaimat találjátok, és bezár benneteket a rendőrség…

– Neked Jocó papa…… neked Jocó papa… – próbálkozik Katóka erőtlenül.

Jocóka-Józsefem legyint. Megtörli a bajuszát. Mert az is van neki. Kis, ványadt bajusz.

– Kinövi. Nem kell komolyan venni. Mikor utazik vissza, vagyis mikor utazol, én vagyok az öregebb, ha téged nem sért?

– Természetesen, szervusz – koccintunk, jó bor, jobb, mint a Rezedában –, hajnalban, a hajnali gyorssal, még készülnöm kell, előadássorozat, tudod kérlek…

– Átadom a helyemet – mondja –, Katóka úgyis a gyerekkel alszik, én majd a fotelágyban, úgyis kicsire teremtett az a jó Isten…

Fintorít.

– Nem, nem – mondom gyorsan –, jó nekem a fotelágy. Vigyük ki a konyhába. Én már, sajnos, nem tudok úgy aludni, hogy még rajtam kívül van valaki a szobában…

Katóka rám néz, most arra gondol, hogy az albérletben az én mellemen aludt el. És volt egy bokor, valahol a szigeten, virágoztak rajta rózsaszín virágok, hajó ment arra, a fény a rózsaszín virágokon, és én, CSALHATATLAN BIZTONSÁGGAL éreztem, hogy hozzám tartozik, és most ugyanilyen CSALHATATLAN BIZTONSÁGGAL érzem, hogy nincs közöm hozzá, csak iszonyúan sajnálom, ezt a férfit is, és Otit is, aki könyékig turkál a csomagban, kegyesen engedi, hogy Jocó papa megcsókolja a feje búbját, és magamat is sajnálom, hogy nem lehet senkit sem megkövetni, nem lehet semmit sem törleszteni, semmit, semmit, UGYANANNAK.

Fotelágy. Mély, hirtelen álom.

Cédulát hagyok az asztalon. „Nem akartalak felébreszteni benneteket, aludjatok, Oti légy jó, nyáron jövök, apuka.” Hajnali vonat, megáll minden kis állomáson, még kalauz sincs, senki, teljesen egyedül ülök a fapadon, ezen a vonalon egyszerűen nem kapcsolnak hozzá első osztályú kocsikat, talán mozdonyvezető sincs, Dürrenmattnál olvastam egy száguldó vonatról, az utasok bíztak, hogy legalább a vezető, az tudja, mikor ér véget az alagút, bíztak, bíztak, de a végére nem emlékszem pontosan, csak hogy szaladt a vonat vagy villamos, csak szaladt…

Mindenki tartozik valakihez. Tegnap este mindenki eldöntötte, hol legyen mára. És most nem zötyög teljesen értelmetlen, hideg hajnali vonatokon.

Állomás. Üdülőtelep, leszerelt hintaágyak vasoszlopai. Strand. Halcsárda. Szürke hó. Halott világ.

Valamikor éltek. A tárgyak. Most már minden csak lenyomat. Mint a vasúti reprodukciók, a mocskos, füstös üveg alatt.

Egy nő ül velem szemben. Nem tudom, mikor szállt fel. Talán elaludtam közben, vagy megszűntem, pillanatokra, ez szörnyű, mostanában, megyek át az úttesten, kikapcsol az agyam, és nem tudom a pillanatot visszaidézni, hogy is értem át a túlsó oldalra. A nő feje be van bugyolálva szőrös kendőbe, de nem paraszt, érezni a kölnijén. Templom. Miért jut most templom az eszembe, és a meztelen Krisztus-szobor? A kölniről, igen, tömjénillat, tömjénillatú nő, erős tömjénillat, azok szoktak ilyen parfümöt használni, akiknek máskülönben szaguk van.

Leveti a kendőt, nyújtózik, ásít, nem teszi a kezét a szája elé, különös, recés száj, nincs ívelve, egybeszalad a felső ajak, duzzadtan, a szeme mélyenülő, nem szeretem a mélyenülő, kis zöld szemeket, kövérkés is, kövér vagy, kisanyám, bizony, hiába nyújtózol…

– Meg tetszik fázni…

– Nem vagyok fázós – cigarettát vesz elő, kínál. – Rágyújt?

Fújjuk a füstöt. Egészen fiatal nő ez, inkább a pulóverek hizlalják, nem látom a melle formáját, a mozgása ruganyos, ahogy feláll, leveszi a sportszatyrát, mintha keresne valamit, de nem keres, csak nekem akarja a combját mutogatni.

– Honnan? – kérdezi.

– A fiamtól. Meglátogattam a fiamat. Az anyjával él.

– Akkor maga egy rendes ember. Odaadta neki a gyereket. Az enyém bezzeg nem tette volna. Ha lett volna gyerekünk. De szerencsére nem lett.

– El tetszett válni? Ilyen fiatalon? – kérdezem, nem tudom, miért nem vagyok képes erről a „tetszett”-ről leszokni.

– Huszonhét éves vagyok – mondja, szinte szótagolva. – Huszonhét… ebben a hajszában egy fél élet.

Krisztina is ennyi. Ennyi volt. Akkor.

– És amellett egy életre megégetheti magát az ember – folytatja, vörös haja van, festett haj ez, olyan vörös, mint anyáé, az utolsó időben. – Tele vagyunk illúzióval, amíg jön egy gazember, mindenünkből kiforgat, utána megnézhetjük magunkat…

– Nem mindenki gazember. Az ember ne veszítse el a mértéktartását akkor sem, ha csalódik…

– Miért? – kérdezi, egymásra vágja a lábát, jó a combja, az alsó lábszárt a csizmától nem látni. – Maga is megutálta a nőket, nem? Még a fiát is elvették…

– Én is hibás voltam.

– Hibás? – kérdezi gúnyosan. – Egy férfi?

– Maga nagyon keserű – mondom. – És mit keres ilyenkor a vonaton, amikor mindenki alszik még az ágyikójában?

– Beutaltak. Mint egyedülállót, a karácsonyi ünnepekre. De elég volt. Csupa nő és csupa aggastyán. Tudja, azt hittem, megőrülök… hogy nekiszaladok a gondnoknak, és egyszerűen megfojtom. Vagy felgyújtom a matracokat, mit tudom én.

– Ismerem… ismerem ezt az érzést.

Rám néz. Most néz rám először igazában.

– Tényleg? – átnyúl anyásan, ráteszi a kezét a térdemre. – …Megkínálhatom egy kis disznótorossal…? A mamám csomagolta…

Lepakol az ülésre. Disznótoros. Régen ettem.

– Mit csinál a kedves anyuka? Hogy ráér főzőcskézni?

– Nem ő főzi… egy nénit tart, megengedheti magának, fogorvos az anyám, dr. Szabó Sára, nem hallott róla? Elsőrendű a szakmában, magányos, szikár asszony, én sosem leszek olyan, kiváló teremtés, kiváló, az apám ötvenhatban disszidált, egyedül él azóta, de teljesen egyedül, érti? Semmi etyepetye, amellett nem is idegbeteg, egy kiegyensúlyozott, harmonikus lény, irigylésre méltó. Ha odaállok panaszkodni, csak néz, néz, de egyszerűen nem érti, képzelje, látom a szemén, hogy nem érti…

– És magácska? – kérdezem, a szám teli hurkával, megint röhög bennem valaki. – Magácska hol dolgozik?

– Üzemben. Üzemi fotós vagyok, ez a szakmám, szakközépet végeztem, anya haragudott, pedig ritkán haragszik, miért nem tanulok tovább, de érdemes? Hát érdemes? Nem tudom, maga kicsoda, micsoda, van-e diplomája, de a legtöbb diploma, engedelmet, csak arra jó, hogy a seggünket kitöröljük vele…

– Fotós? Szegény anyám apja is fényképész volt, még Erdélyben, a mi nehéz sorsú Erdélyünkben…

– Magának Erdély fáj? Van itt is éppen elég disznóság. Itt nézzen körül, és ne Erdély után nyavalyogjon. Egy lakást képtelen vagyok szerezni magamnak, az a disznó mindenemből kiforgatott, érti, még a ruháimat is el akarta perelni, olyan tárgyalás volt, hogy az egyik női ülnök sírórohamot kapott, de mégis neki lett igaza, a minisztériumi barátai tanúskodtak, egyszerűen rám kenték, hogy viszonyom volt. De még ha lett volna is, tegyük fel, ez ok arra, a mai modern időkben, hogy egy nőt mindenéből kiforgassanak, meghurcolják, mint egy leprást?

– Ronda dolog. A kisszerűség rombolja leginkább össze az emberben, ami emberi.

– Ugye? – mondja, aztán hirtelen a hajamhoz nyúl. – Ne csináljon oldalt választékot. Fésülje a maradékot lazán hátra… Akinek ilyen szép homloka és ilyen szép, meleg szeme van, ne szégyellje.

Röhejes. Érzem, ahogy elvörösödik a nyakam. Micsoda szöveg. Micsoda csirke!

– Anyámmal lakom – mondja –, de az egyik szoba rendelő. Együtt aludni, roppant kínos… nem tudom, maga hogy van vele, de még a szerelemben is kínos… jó, legyenek meg a dolgok, széles, kétszemélyes heverő, de aztán puszi-puszi, jó éjszakát, az alvás magánügy…

– Ugyanígy vagyok! – kiáltom. – Csak ezt a szöveget még nem hallottam nőtől…

– Miért? – kérdezte harciasan, kigombolja a kardigánt, valóban jó a melle, egy kicsit széles, de jó. – Én csak a saját nevemben beszélhetek… a házasság nem jelent rabláncot. Az már a múlté. A komoly nő nem szereti, ha a szoknyáján ül a férje. Van, ami közös. Azt meg; kell osztani. De van, ami oszthatatlan. – Elmélyül a vonás a szája körül. – Az az asszony, aki ezt nem érti meg, az elveszett.

Nem buta. Kissé talán közönséges, de nem buta. És nagyon megégethette magát.

– Még be se mutatkoztam – mondom. – Oláh Viktor vagyok. Könyvtárban dolgozom, és amellett fejembe vettem, hogy előadásokat tartok, és ezzel okítom a népet…

– Szeretek olvasni. Az az egyetlen, ami sose hagy cserben. Folyószámlát nyitottam a könyvesboltban, félreteszik nekem a kurrens könyveket…

Meg kéne kérdezni, mit tart „kurrens”-nek. De nevetséges erről társalogni, amikor a vonat hamarosan beér a Nyugatiba. Ezzel lehetne. Ezzel talán érdemes. Hogy elcsodálkozna. Hogy ilyen férfi is van, aki nemcsak a saját örömét hajszolja, hanem a partnerrel is törődik, közben…

– Törvényesen elváltak? – kérdezi.

– Igen. De nem a feleségem volt a hibás.

– Ez szép. A lovagiasság. Senki nem tenné a maga helyében…

– Miért feltételezi, hogy én ártatlan vagyok?

– Az emberismeret… én nem tudom, mi történt kettejük között, de hogy magával elbántak, azt látom. Az ott van a szemében. A szomorúság. Minden rendes férfival elbánnak. Csak a gazemberek aratnak.

Jólesik. Ahogy ezt mondja. Nem is olyan kicsi a szeme. Az anyja orvos, és Sárának hívják, anyám volt Sári. Jó család. Jó család. Furcsa. Ez a gondolat. A jó családdal.

– Találkozhatnánk – mondom. – Vigasztalhatna néha…

– Ó – mondja, olyan, mint egy kisgyerek, a fejére tekeri megint a szőrös kendőt –, hogy tudnék én magának bármit is adni? Sokszor úgy érzem magam, mint egy kóbor macska, úgy megrugdostak… nem is tudja, mennyire… hát van értelme? Bárminek? Tényleg azt hiszi?

Néz rám. Könyörögve. Lüktet a recés szája. Sokkal alacsonyabb, mint én.

– Ne általánosítson – mondom. Már nincs sötét, szikrázik a fehér hó. – Hívjon fel. Itt a számom. Hívjon fel, ha úgy érzi, ki tud engem vonni a „gazemberek” gyűjtőfogalomból.

Kezet csókolok. A keze nem szép. Tömpe ujjak, és túl hosszú, merev köröm. De a hosszú körömről le lehet szoktatni. Le lehet szoktatni. Idomítani. Huszonhét éves.

Úgyse hív fel. Miért is hívna? Az anyja orvos, van társasága. Unatkozott a vonaton, csevegett, minden kockázat nélkül. Hiszen még a keresztnevét sem mondta meg. Barom vagyok. Ott kellett volna, a kocsiban, elindítani a dolgokat. Egyedül ültünk. Sikerült volna. Külön izgalmas. A sok téli cuccban.

Szilveszterkor elmegyek Rezsőékkel. Meghívatom magam. Legyen vége a hülyeségnek. Kurvák, hát kurvák.

Rádió. Szünetjel. Vak Pali, Vak Pali mindent lát… Óvodások műsora, Krisztina óvónő.

„Katalinka, szállj el, jönnek a törökök, sós vízbe tesznek, onnan is kivesznek, kerék alá tesznek, onnan is kivesznek, Katalinka szááááállj…” –

Krisztina. És Katóka. A kettő együtt. Még nincs késő. Még lehet szépen. Még lehet rendesen.

Nincs törlesztés. Nincs jóvátétel. Ugyanannak.

Talán még adhatnék, másnak. Ha nem is szerelmet. Ha nem is azt.

Úgyse fog felhívni. Az anyja háztartási alkalmazottat tart. Igaz, nekünk is volt. Egyszer, rövid ideig. A Lány.

Jön a koldusunk. A könyvtár koldusa. Nyújtom a két forintot. Nem a tízest. Csak kettőt. Klementin és a vajas kenyér. Klementin és a vajas kenyér.

– Beteg vagyok ettől a humanizmustól – mondja Pistike –, aztán megy a kocsmába, és elissza.

– Nem a mi dolgunk, hogy ítélkezzünk. A mi dolgunk az, hogy teljesítsük a kérést, ha módunkban áll.

– Nekem ez gejl – mondja Pistike. Stubicza nem szól, cipeli a könyveket, jelesre vizsgázott megint.

– Gratulálok – mondom neki –, én tudom, mi ez. Ne hagyd abba…

Boldog, meghatott. Kölcsönkér egy százast.

– Miért nem Rezsőtől?

– Tőle nem – mondja makacsul –, az sértené az önérzetemet.

Tele vagyunk sebekkel. És utólag felragasztott sebhelyekkel.

– Mi a programod szilveszterre? – kérdezem Rezsőt.

– Anyuka nincs jól… hármasban töltjük Hannával.

Befizethetnék egy vendéglői vacsorát. De a kétsoros fekete öltönyöm csupa pecsét.

A trombiták. A trombiták. Gyermekkoromban megfagyott a kezem, kidugtam a hóba, szegény harcoló magyar honvédekért, most mindenki mulat, le kell küzdenem ezt a magányérzést, itt vannak a könyvek. Ki olvas annyit, mint én, manapság? Szilveszter éjjel is lehet olvasni. Ha színész lettem volna, most ugrálhatnék, mint a bohóc, egyik hakniból a másikba, elvitt volna egy szívinfarktus, de én egészséges vagyok, a gyomor nem számít, hagyjuk a mártíromságot a nőknek.

– Mi az istennek hajtod ennyire magad? – kérdezi Rezső.

Nincs magyarázat.

Hát kezdjük újra. Az előadásokat. Meg fogom tenni, amit tehetek. Ennyi a dolgom. És nem az eredményt kell nézni…

Az irodalom sem irodalom pusztán. És az előadó sem előad, hanem elvégez valamit.

A fény szétszóródik. Azzal valósítja meg önmagát. Csak végig tudjam gondolni. Csak ne tolakodjanak közé megint foszlányok. Például erről a vonatról. Hogy ez ugyanaz a vidék, ahol találkoztunk. Azzal a nővel. Talán három hete. Szőrkendő volt rajta, és azt hiszem, csizma.

– Elmarad – mondja a kultúrház igazgató –, sajnos, elmarad, elvtársam… bementek a nagyközségbe, táncdal, cirkuszvállalat…

Kifizetik. Visszaadom a hat százalékot, apróban.

Legalább a nevét megkérdeztem volna a szőrkendősnek, nyilván kisebbségi érzése van, nem mer felhívni, bajos is volna, én kérem, az a fiatalasszony vagyok, akit a férje elhagyott, és ön vigasztalt a vonaton karácsony hajnalán…

– Telefon – mondja Jolánka. – Egy csinos szőke…

Könyvet tartok a kezemben. Geschichte der modernen Malerei. Gescbichte der modernen Malerei. Egy fiatalember nyúl érte, éppen el akartam mondani, hogy amit keres, hol keresse, most szórakozottan kinyitom, Picasso: Frau in blauem Kleid.

– Pardon – szaladok a telefonhoz.

– Halló – mondja a nő, recseg a készülék, alig érteni.

– Maga csacsi… most kell jelentkezni? Egy hónap után?

– Itt Józsa – mondja, mintha nem értené –, hát hogy van, hogy van? Nem zavarom?

– Frau in blauem Kleid. Éppen ezt néztem…

– Tessék?

– Asszony kék ruhában…

– Nem voltam kék ruhában…

– Az egy festmény…

– Tényleg? No, majd elmagyarázza nekem… ha lesz ideje… egyszer… örülök, hogy megismerte a hangomat… drukkoltam…

– Hányszor emlegettem… hogy vajon mit csinál most az a kicsi asszony nagy csizmában? Ráér ma este?

– Túlórázom. De szombaton ötkor. Az Emkénél. Jön a főnök. Nem szereti, ha telefonálunk.

A gyorstisztításba adom a fekete kétsorosat. A cipőt kipucolja az utcai cipőtisztító.

Vajon meddig lesz ez így? Hogy az egyik odatartja a cipőjét, és a másik fölégörnyed?

Még ma este fölhozom a nőt. Ital van. A házmesterné kisöpör. Az ágyneműt áthúzza. A pizsamámra varr gombot. Házikabát, bojttal. Az anyja orvos, az ilyesmit bizonyára igényli…

Pénz. Négyszáz forint a briftasniba. Briftasni. Fuj. Levéltárca. Négyszáz forint. A nők nem szeretik a smucig férfiakat…

Mulatságosan nagy kucsma a fején. A vonaton csinosabb volt. És egy kicsit görbe a lába, most látni, hogy a csizmát levetette.

– Minek hord ekkora kucsmát? – kérdezem, neveletlenség, de jobb az elején tisztázni. – Minden előnytelen egy nőnek, ami nem természetes…

– Ha magának nem tetszik, levehetem – mondja komolyan –, nem értek egyet azokkal, akik a saját ízlésük szerint öltöznek… az ember ne önmagának akarjon tetszeni, hanem elsősorban a legfontosabbnak… akit kiválaszt…

– Köszönöm – átnyúlok az asztal fölött, megcsókolom a kezét, a körme az egyik ujjáról letörött, azt hiszem, Krisztinával is itt ültünk, csak nem ennél az asztalnál, hanem ott a sarokban, de ott már nincs kiszolgálás, csak hidegbüfé. – Hubertus? Konyak? Ginfizz? Matróz?

– Két rész gin, egy rész szóda, citrom, három mili rum – mondja a pincérnőnek – és jéggel. Elnézést – fordul felém –, ezen a téren elkényeztettek. Nagy disznó az Elek, de az italokhoz értett. Jól keresett, gépészmérnök, érthető, csak azt nem bírtam, hogy annyira szakbarbár… képtelen voltam egy nívós könyvre rábeszélni…

A fogalmazása primitív. Nem amit mond. Amit mond, tulajdonképpen értelmes. Csak meg kell tanítani, kinevelni, honnan is tudhatná, melyik kifejezés mit takar, huszonhét éves, becsapták, az anyja nyilván nem sokat törődött vele, az apja disszidált, Kurucz Imre is disszidált, cserbenhagyták, különben sem a forma a döntő, hanem a tartalom.

– Kár – mondom –, hogy nem meri levetkezni a tüskéit…

– Maga annyival több, mint én! Műveltebb, kulturáltabb… nehezen viselem el ezt a fölényt…

– Ne legyen ennyire szerény, a tizenkét év korkülönbség is magyarázza…

– Maga harminckilenc? – kérdezi, őszinte csodálkozással, szinte összecsapja a kezét.

– Kis túlzással. Most töltöm be a harmincnyolcat, február ötödikén…

Kotor a táskájában. Nagy a rendetlenség. Erről is le lehet szoktatni.

– Felírom – mondja –, február öt.

Nem emlékszem, mikor volt utoljára születésnapom. Krisztinával se ünnepeltük meg. Csak gyermekkoromban. Torta. Gyertya a közepén. Minden év fontos volt. Minden egyes év. Hova lettek a születésnapok?

– Józsa… gyere fel hozzám. Úgy elképzeltem.

Rebben a szeme. Ijedt és kislányos.

– Viktor… nem szabad haragudnia. De én így nem tudok… ilyen ripsz-ropsz… ez nem jelenti azt, hogy… nem jelenti azt…

A térde közé veszi a presszóasztal lábát, szoknyája felcsúszik, megnyílik a cakkos szája.

Kell nekem ez a nő. Végre érzem, hogy kell. Úgy igazán. Mint kamaszkoromban.

És talán az is jó, hogy nem ugrik rögtön.

– Értem – mondom –, és tudom méltányolni.

– Pedig volna kedvem… már a vonaton is gondoltam rá… ahogy megláttam… hogy ez lenne az… az a férfi…

– Én nem vagyok szakbarbár – suttogom – semmilyen téren…

Nevet. Inkább liheg. Nem baj a görbe láb. Tudja viselni. Inkább szekszepil, mint hiba. Katókában éppen ez nem volt, szekszepil. Anya figyelmeztetett is.

Cigánygyerek, jön be, ronggyal a kezében, lebukik a terítők alá, aztán a markát tartja.

Adok neki két forintot.

– Milyen szép fekete hajú kölyök – mondja Józsa, nézi a kiscigányt –, milyen kár érte…

– Szereti a gyerekeket?

– Nagyon – le-lehunyja a szemét, de nem részeg, csak spicces, jól áll neki –, kit szeressen az ember, ha egy ártatlan gyereket nem? Helyes kislánya lenne. Életrevaló, helyes kislány.

– Vigyél haza – mondja Józsa –, érdekes, egészen megrészegítettél…

Taxi. Természetes. Taxi.

– Felhívlak – mondja a kapujukban, szép kis ház, nem az övék, bérlakás, a nyaralójuk a Duna-kanyarban, a mamája nevén. – Felhívlak, a napokban.

Még meg sem csókoltam. Röhej.

Nyilván azonnal hívni fog. Hétfőn vagy kedden.

Ezt nem fogjuk bevezetni. Hogy egyszerűen nem jelentkezik. Arra vár, hogy fussak utána. De én még Krisztina után se futottam. Pedig talán számított rá. Aki menni akar, menjen.

Le kellett volna fektetni. Nem hagyni, hogy szárazon szálljon ki a taxiból.

Ad acta teszem az ügyet. Hülyeség. Azt hittem, szüksége van rám. Olyan gyámoltalannak látszott…

Annyit nem ér a meleg vacsora, hogy feladjam érte a függetlenségemet… aztán újra gyereksírás… a pólyásoknak olyan jó szaguk van… tejszag… mézszag… lehet csöngetni… elém jönnek…

Csöngő. Álmomban a csöngő mindig rosszat hozott. Rossz arcú idegeneket, akik nekiszorítottak a falnak, és nem volt menekülés.

De ez Józsa! Itt áll az ajtó előtt. És a kezében virág.

– Beenged? – mintha sírt volna, dagadt a szeme.

Nincs a fején kucsma. És a pizsamám piszkos. És este van. És egyáltalán. Minden piszkos és rendetlen. Szagok.

– Kék szegfű – mondja –, valami új. Kitenyésztett…

Nézem a ronda kék szegfűt. Nincs illata.

– Gyönyörű – mondom –, egy pillanat, magamra kapok valamit…

– Nem kell… előttem ne szégyelljen semmit. Mi vagyok én? Egy ázott veréb… egy kis kutya…

Leül, a cipője talpát egymáshoz simítja, most egészen ó alakú a lába.

– A címét is felírta – mondja –, önkéntelenül, a hivatalos szám mellé…

Erre nem emlékszem. Mostanában kihagy az agyam. Az én híres memóriám. Az okos fejem. Az okos fejem.

– Már aludt?

– Ó, nem! Csak éppen eltökéltem, hogy nem gondolok többet magára… egyszerűbb, ha felhozok egy kurvát…

– Itt vagyok – hirtelen feláll, kezdi ledobálni a ruhákat –, itt vagyok, ne törődjön semmivel…

– Józsa! Mit csinál, maga ivott, maga valamiért el van keseredve…

– Nem – kiáltja, már csak a melltartó van rajta, és egy bikini-nadrágszerű, szép, sima a hasa, majdnem mint a Krisztináé –, csak egyszerűen szeretem magát, érti, szeretem, és nem érdekel semmi, semmi illem, meg ilyen, eldöntöttem, nem akarok én semmit, senki nyakába nem varrnám magam, ne féljen…

Csak ne volna a pizsamámon ez a bolyhos piszok. De nem látja. Nem lát semmit. Már függöny van a szemén.

– Te – lihegi –, te… csodálatos… te isteni…

Forgok. Forgunk.

– Mit csinálsz?

– Szeretlek… – sír, nyöszörög – …te egyetlen, teeeee…

Suttog. Szavakat. Fél szavakat. Őrület. Megőrülök.

És még azt hittem, vége. Még azt hittem, öregszem.

Felkel, visszadobálja a párnát, lepedőt az ágyba.

– Most elmegyek. Semmit sem akarok tőled, ne félj. Nem vagyok ragadozó. Aludj…

Tartóztatnám, de nem tudok megszólalni. Még mindig remeg a testem. Kiszalad az erkélyre. – Innen még a tűzijátékot is látni talán kiáltja lelkesülten –, imádom a tűzijátékot. Görögtűz!

Az ajtóból visszafordul:

– Senkim sincs… aki ilyen jó lett volna hozzám… akit ennyire tudtam volna szeretni…

A szag erős. Keveredik a tömjénnel. Józsa. Józsa.

Annyi rosszat okoztam, ha nem is szándékosan, de mégis. Most eljött az idő, érett fejjel, okosan, magasabb fokon, család, harmónia, semmi köze a rabsághoz, a hitét, vissza tudom adni a hitét, az emberekben, a hűségben, illetve a szeretetben, úristen, hogy tud ez a nő, hogy tud, és semmi maché, csak úgy tüzel, látszik, hogy én, egyedül én váltom ki belőle, ellenállt, múltkor még, mert különben nem olyan, kék szegfűt hozott, később megmagyarázom, miért ízléstelen, olyan virág, mint a frézia úgy sincs több, az anyja orvos, Sárának hívják, mint az én anyámat, FONTOS NEKEM ez a nő, FONTOS.

– Rezső – mondom –, nem nagy fogás, de fontos nekem. Irányítható, amellett kitoltak vele, valami nagyképű műszaki, elképzelhetetlen, hogy összeköltözzünk?

– Helyes – mondja Rezső –, te olyan fajta vagy, aki a farkaséletet nem bírja sokáig… csak a szátok jár, de valami titkos mélabú mindig rátok tör végül…

– A titkos mélabúról lehetne mesélni… úgy jársz-kelsz, mint aki citromba harapott…

– Minden okom megvan. Csak körülnézek, és érzem…

– Beképzeled magadnak. Generációk kellenek hozzá, hogy elfelejtsétek…

– Így soha… Elintézzem, hogy a telefonodat bevezessék?

– Te vagy, Józsa? Drágám, gyere fel… még ma este… Hogy lennél a terhemre? Alig várom… – suttogok neki a kagylóba. Stubicza hallgatózik, folyik a nyála.

– Vagy nő, vagy karrier – mondja Pistike.

Egyébként úgy nősült meg, hogy nem szólt senkinek. Elvett egy harminchat éves özvegyet, kocsival, öröklakással.

– Érdeklődjön utána – mondja Jolánka –, én szeretem magát, Oláh elvtárs, minden extravaganciájával együtt, szeretem, azért ajánlom… a munkahelyén érdeklődjön… sok minden kiderülhet…

– Az első házasságán volt egyházi áldás? – kérdezi Tököly bácsi.

– Nem… nem éreztük szükségét…

– Akkor mindegy. Akár ezerszer is összeragadhatnak, macska módra…

Még nem határoztam el véglegesen, hogy el is veszem. Még nem. Persze, Katóka csodálkozna.

– Elek vadállat volt – mondja Józsa, Edes Dózsának hívják, nem Édes, Edes, ez vicces, megható, szánalomra méltó. – Amellett egy morál inszaniti… aki ugyanakkor féltékeny… nem is szerettem. Lényegében. Ugye, te sem szerettél senkit? Lényegében?

– Nem – mondom, muszáj hazudni –, lényegében. – De nem akarok hazudozni, Krisztinánál ráfizettem, ez alapvetően okos kis nő, megérti, mesélem Katókát, hogy az idegeim kikészültek a hosszú tanulásban, nem bírtam már elviselni, egy napon pontot kellett tenni a végére, érzelem nélkül úgy is lehetetlen, egy életen keresztül, de most a fiam hiányzik, és másképpen kellene, ezután, az élet rövid, megértés, béke, összhang, amellett tiszteletben tartani a másik önállóságát, Katóka azt hitte, hogy a férfi és nő sziámi ikrek, a jelenetek… nem a szó, nem a szó határozza meg, hanem ami következik, ezután, ahogy kialakítom, ahogy törlesztek. Zavarba jönnék, ha megkérdeznék, mi ez, milyen életfelfogás, azt felelném, talán több annál, ez már ÉN…

– Okos gondolat – mondom a könyvesbolti eladónak, Hajtárban –, okos gondolat, kedves barátom…

A könyvesbolti eladó boldog, izzad.

– És a pulóver nagyon ízléses – mondom a jegyszedő kisasszonynak, egy kicsit feljebb emeli a fejét, ennyit tehettem.

– Nem szeretném rád lőcsölni az életemet – mondja Józsa, olyan melltartót hord, hogy középen, a bimbóknál a vászon ki van vágva. – Nehogy azt hidd, hogy én még egyszer férjhez akarok menni… nekem elég, hogy vagy. Utálom a konvenciókat. Elek nevét sem viselem. Ha a férfi nem kell, vigye a nevét is.

Kevés nő tenne ilyet. Kevés. És az anyja. Rezső azt mondja, tényleg ismert, szakmai körökben. Miért nem szerez egy külön lakást a lányának? Ez a sok ruhaféle, amit Józsa magára aggat, rengetegbe kerül. Helyes, ha egy nő ápolt. Krisztina is adott magára. De nem flancolt soha…

– Ha te nem akarod, nem veszek magyaros pruszlikot – mondja Józsa.

– Magyarnak lenni nem divat kérdése…

– Ezt valahogy nem érzem. Ezt a nemzeti izét…

– Mert még túl fiatal vagy… én sem éreztem… csak mostanában… ahogy körülnézek…

Jó volna beszélni. Erről. A kötelességeinkről. Mi dolgunk a világon. De ölel. Csimpaszkodik.

Rezső tényleg elintézte a telefonomat. Szerelik.

– Ez a maguké – mondom, elegáns mozdulat, szégyellem, de a szerelők nem szégyellik, kétméteres zsinór, fehér készülék, mint régen, valami hülye amerikai filmben.

Sietek, a fekete öltönyhöz virág, így illik, télen szárasat, nyáron cserepeset, mindig, ami drágább éppen.

Nincs nyakkendőtűm. A Grófnak volt, Rezsőnek is van. Kis aranykígyó, zöld szemmel.

Doktor Szabó Sára, milyen elegáns kis lakás, milyen hűvös, doktor Szabó Sára, sötétkékben, ékszerek, valódi ékszerek, anya eladta a gyöngyöt, éppen egy orvos miatt, illetve miattam.

– Örülök – mondja Szabó Sára, sokkal arányosabb az alakja, mint a lányának, egyáltalán, valóban jelenség, de nem tudnék vele lefeküdni, nem a kora, alig negyvennyolc, és tartja magát, hanem mert jelenséggel nem bújik az ágyba az ember, megszorítja a kezemet, a kézfogása is kemény. – És egyúttal elnézést kérek, ha csöngetnek, és veszem a köpenyem…

– Anyának mindig a munkája volt az első – mondja Józsa, ridegen.

– Ezt a férfi, aki az agyát használja, természetesnek tartja, drágám – mosolyog Szabó Sára, ugyanazzal az énfajta, archaikus mosollyal. – Csak te képzeled, hogy az élet puszta szerelem.

– Vegyész lehetett volna – mondja nekem –, ha a gépszíj el nem kapja. Pedig az életben mindig a tartósabbat kell választani, és a nő a legromlandóbb áru… – csengetnek, kimegy, a házvezetőnő tálalja a születésnapi uzsonnát.

– Most láthatod – mondja Józsa –, maga a tökély! De vele élni…

Kis butus Józsám. Régen ettem ilyen uzsonnát. Egyáltalán, uzsonnát. Annak idején zsúrnak nevezték.

– Méregdrága külföldi szakkönyveket vesz – mondja Józna. – Akarsz a kakaóra habot? Nekem nem szabad, hadd maradjak karcsú… méregdrága szakkönyveket. és a házvezetőnő elviszi az egész pénzt, majd a nyaralót rám hagyja, mit érek vele akkor, nekem most kell laknom, nem?

– Mit szeretsz rajtam? – kérdezem, szeretem hallani, amikor elsorolja, egészen eksztázisba jön.

– A fejed formáját, a gyönyörű ujjaidat, a jóságodat… a jóságodat…

Jó leszek vele. Jó. Katókához nem voltam az. Nem tehettem másként, akkor. Aki akkor voltam.

Józsa is jó hozzám. A testével jó. A meleg, csuszamlós testével. Keresi, kutatja, hogyan ízesítheti, színesítheti… Tehetség. Ehhez is kell tehetség.

– Az Elek… – mondja, fújja a füstöt, sötétlila ma a melltartója – elmeséljem, hogyan…?

– Nem! A partnereket nem szabad kiadni…

Elvörösödik, belátja.

– Te vagy az utolsó lovag. És annyit kell majd velem vesződnöd…

Katókáék egyszerűen nem válaszolnak.

Kocsi. Kocsit küldenek értem. Annyira fontos, hogy megtartsam az előadást. Rezső azt mondja, úgy hírlik, nagyszerűen alkalmazkodom a helyi viszonyokhoz. Hogy mindig feltalálom magamat. És nincs bennem hiúság.

A titok: nemcsak az előadás a fontos. Hanem amit előtte és utána mond az ember. Ahogy körültekint. Ahogy megszorítja a kezeket. A levegő, amit magammal viszek. Az emberség.

És még azt mondják, nem vagyok hiú.

– Mások megsértődnek – mondom Józsának –, ha nincs tele a terem. Én azt nézem, aki eljött. Az ember legnagyobb sérelme, ha kisebb a pontnál. És én ezt igyekszem ellensúlyozni. Érted?

– Pénz beszél, kutya ugat – mondja Józsa. – Akinek háza, kocsija van, az a császár. Régen a föld. Most a flanc. Anyának egy sárpusztai páciense minden hónapban másik bundában jön fel a rendelésre. Jó szőlőtermő környéken nem is számít eladó lánynak, amelyiknek nincs legalább három bundája…

– Erről kell beszélni. Ez a szerepem…

– Szereped? – ölel, csókolgatja a fülemet. – Te idealista… te drága idealista… Különben nem kell mindehhez vidékre menni… Pesten is ez van…

– Ez semmi, ahhoz képest, amit Nyugaton láttam, a saját szememmel…

– De ott legalább él a remény, hogy egyszer sikerül – mondja Józsa, harciasan –, hogy egyszer bevág egy bomba üzlet, és lehetsz te is Onassis… de itt… csalók, sikkasztók, szélhámosok, melléküzemágban… A kalauznak sose lesz villája… légy te nyugodt…

– Drágám, gondolkozz árnyaltabban… azért nálunk a villamoskalauz lehülyézi a legtömöttebb pénztárcájú utast is…

– Hogyne. Ha az éppen villamoson utazik… Sokszor igazat adok a papának: csibész volt, lelépett, szarik a fejünkre, de legalább jól él…

– Jól él… Attól függ, ki mit ért azon, „jó élet…”

– Te olyan rendes vagy. És olyan végtelenül becsületes… ha sok ilyen lenne ebben az országban…

– Azért a tüdődet nem kell kibeszélni – mondja Rezső – három meg ötszáz forintokért… Itt még a „nagy pénz” is kis pénz… Néha azt hiszem, elkábítjuk az embereket. Akinek nem jut az anyagi javakból, annak markába nyomjuk az egyenlőséget…

– Rezső – mondom –, sok mindenben kételkedhetünk. De abban, hogy az ember alapvetően egyenlőnek születik, abban nem…

– Rám nem mondhatod, hogy nem hagyom az embereket… hogy nem segítek… vagy hogy bárkit is lenéznék… dolgozom is… alattam virágzott fel ez a könyvtár, ha egyáltalán felvirágzott, de nem hagyom magam tetszetős féligazságokkal becsapni… Egyenlőnek születtünk…? Az a zsilettes őrült, aki naponta a nyakadon ül az olvasóban vagy a tíz forintért gyilkoló abasári gyilkos, egyenlő ugye, egy Einsteinnel, egy Bartókkal…?

– Halálunkban… halálunkban, Rezső.

– A te halál-misztériumod! – legyint. – Minden embernek egy élete van, megszabott, szűk időkeretben… és éppen ezen belül nincs egyenlőség. Maga a természet gondoskodott így. Mindig lesz természetes kiválasztódás. A buták, tehetetlenek, betegek, gonoszösztönűek lemaradnak. Az előadásod kész. Jolánka meghallgatja, de nem érti. Ha szóról szóra betanulná, se értené. Egyenlőség! Az ember legjobb esetben önmagával lehet egyenlő…

– Önmagával a legkevésbé. Néha olyan, mintha előttem és mögöttem is járna egy árnyék… ami voltam… és amivé leszek… Ha hihető volna, hogy minden emberben egy előképet tisztelünk… egy még be nem töltött formát…

– Tudom – és gúnyosan mosolyog –, a tepsiember… a tökéletesre csiszolt szabványemberiség…

– Rezső… két malomba őrlünk. Neked is igazad lehet… mégis… Ha én adok magamból valamit, ha úgy tetszik, ezt az utópiát, hogy nem vagyok se különb, se alávalóbb, azzal én is több leszek, és ők is… akiknek mondom…

– Elfogyasztod magad, az erőidet… és oktalan gőgöt ültetsz arra érdemtelenek tudatába… De hát nem akarlak én befolyásolni téged… csak féltelek, mert olyan naiv vagy. Az atom. Az atom majd eltöröl mindent.

Józsa. Józsa később megértené. Ha együtt élnénk. Ha nem lenne kitéve mindenféle ostoba emberi beszédnek. Mi volt eddig neki ez az öltözködésmánia, mi más, mint mákony, pótlék? Elmarad, automatikusan, ahogy megtalálja a harmóniát, ha születik egy kislánya.

– Minek egyesítsünk két nyomorúságot? – kérdezi. – Én boldog lennék, egész életemet csak neked áldoznám, de szabad ezt? Elfogadhatom tőled? Ezernyolcat ha keresek, a nyaralót csak anya halála után…

Mindig szerettem volna egy telket. Agárdon. Tónál. De ami pénzem volt, egy szív alakú dobozban, beadtam a misszóba, és jutalmul rávettek az elsőáldozási képre…

Egy szentkép, az atyától kaptam, angyallal, az angyal óvóan kiterjesztette sárga szárnyát a zúgó, vad folyam felett, és egy rongyos kisfiúcska haladt át, háborítatlanul a barna deszkán.

– Bele is döglök – mondja Józsa, hintőporozza a combjai közt, ilyenkor, ha melegszik az idő, feldörzsölődik a puha bőre. – Bele is döglök, szentkép, atya, elsőáldozás… a mi korosztályunknak legalább ezt a cirkuszt nem kellett már végigcsinálni…

– Mindenből át lehet menteni valamit. Semmi se haszontalan, drágám… ahogy öregszünk, lassan rájövünk.

– Te kis pap – mondja Józsa, már ül az ölemben. – Öregszünk. öregszünk… éppen te, te kis fickós…

Még sohase éreztem magam ennyire frissnek. Férfierőm teljében.

Sára ideadta a kulcsokat. Duna-kanyar. Surány. Hajó.

– Józsám, ne a sárga blúzt… ne ezt a virítót…

– A kérésed parancs…

– A kéket se…

Pedig gyermekkoromban volt egy kék sapkám, azt annyira szerettem, sírtam, amikor apa kidobta az ablakon, persze, nem is a sapkát dobta ki, hanem a kesztyűt, és akkor mondta, hogy mindig történik valami, vagy csinálunk valamit, vagy csak él az ember, létezik, egyszerűen…

– Mire gondolsz?

Azelőtt ilyenkor hazudni szoktam.

– A gyermekkoromra – mondom, magamhoz húzom, sokan ülnek a fedélzeten, hadd bámuljanak, Józsa még fiatalabbnak látszik mint a kora. – A gyermekkoromra. Eszembe jutott egy sapka… aztán a sapkáról sok minden. Tudod. Amikor elkezdenek ugrálni belül a képek.

– Érdekes – mondja, írigy az arca –, én sohasem gondolok a gyermekkoromra…

– Majd később. Egy időre elhalványul. Mintha nem volna. Aztán újra feldereng, színesedik…

A ház. Kis szobácska, veranda, elhanyagolt, vad gyümölcsös.

Fű. Szeretnék lefeküdni a fűbe. És fel sem kelni, estig.

Veszünk majd egy faházat, hol az ember cicázhat. Eléneklem.

– Csak nem akarsz itt heverészni? – kérdezi Józsa. – Menjünk át a Halcsárdába, tánc is van…

– Tudod, hogy én nem táncolok…

– Nem nagyképűség ez tőled?

– Nem. Csak egyszerűen az ember komikusnak érzi… egymás mellé rakosgatni a lábakat… lépegetni… pláne erre a zenére…

A levegő. A zöld. Valami hang. Nem béka. A békáét ismerem. Kuruttyolt, és én bele akartam menekülni a tóba, csak hogy szabaduljak Katókától.

– Ez milyen bokor?

– Mit tudom én – mondja Józsa –, én csak néha jövök ki… melózni kéne itt, reggeltől estig…

– Majd rendbe hozzuk.

– Utálom a kertet. Elképzelhetetlen, hogy amikor annyi minden érdekes van a világban, itt dögöljek egész nyáron…

Nevetnem kell. Egyszer elmehettem volna nyaralni, a zöldbe. És nem kívántam. A nyüzsgést kívántam. A szakadatlan nyüzsgést helyette.

Itt olvasni is lehet. Kihozhatnám a könyveim egy részét, kerti asztal, nádszék, beülni a lugasba, vagy a diófa alá, megy le a nap, bíborvörös, bíborvörös, miért fáj a szívem, ha ezt a szót hallom, bíborvörös…?

– Megzabálnak elevenen a szúnyogok – mondja Józsa. – Gyerünk be a házba, ha akarsz valamit…

– Szundítani szeretnék. Olyan jó illat van. Földszag… vagy széna…

– Szundítani? – kérdezi, mérges, ő még nem értheti, hagyom, hogy bevonszoljon.

Kert. Belvedere. Schönbrunn. Nyírott bokrok, mintha egy tömbből hasították volna őket. Pázsit. Permet. Szakadatlan permet.

Jó lesz itt, nyaranként. Oti is lejöhetne. Józsa nem haragudna:

– Szívesen megismerném a fiadat – mondja –, én megtalálnám vele a hangot, nincs akkora korkülönbség, különben is, nem értetek a mai fiatalok nyelvén…

Néha úgy beszél, mintha én sokkal öregebb volnék. Holott harminckilenc alig több, mint huszonhét, nőben.

Még majd jön valami izompacsirta, és amilyen naiv ez a Józsa, bedől.

– Te Józsa… most már elég legyen az okoskodásból., Ősszel elveszlek és punktum.

– Én sose kértelek volna erre. Tudom, hogy a férfiak nem szeretnek nősülni. De mindent meg fogok tenni, hogy boldog légy… mindent.

Nincsenek már igényeim. Szegény Katóka. Puplining, frissen vasalva, másnapos levest nem eszem, menjetek ki a szobából, dolgom van…

Néha-néha egy meleg vacsora. A gyomrom miatt. Megint érzem. Tej. Tej. Nem lehet csak tejen élni. A mosást kiadjuk. A takarítást is.

És vár rám. Ha megjövök az utakról. Micsoda karácsonyok voltak. Hideg cserépkályha. Katókánál, a kivetettség…

És meghallgatja majd, amit beszélek.

Látom a képet. Ülünk majd az erkélyen, a hegyek, istenem, a hegyek, amikor Krisztina, akkor is azokat a hegyeket néztem meg egy sárga műanyagtálat meg egy kéményseprős papírszalvétát, kivonták a forgalomból, azóta, DE MOST NEM ERRE KELL GONDOLNI, hanem ülünk majd az erkélyen, kellemes szél fúj, langyos, és újra ültetek majd muskátlit is, JÓZSÁT MINDENÉRT KÁRPÓTOLOM, TÖRLESZTEK, de ez nem áldozat, nem, ez nekem is jó, ha születne gyermekünk, egészen másképp kezdeném, már a bölcsőben. Otinak is jót tenne, nyaranként, ha vigyázhatna a kisebbre.

– Kérem – mondja doktor Szabó Sára, mintha üvegszeme volna, nem lehet belenézni –, jól meggondolta? Józsát nem kérdezem, ő semmit sem fontol meg, mindenbe beleugrik, aztán siránkozik… tipikus nő.

– Én tudok rá hatni – mondom megnyugtatóan.

– Adja isten. Kapnak húszezer forintot. De egyezzünk meg, Józsa vissza nem jöhet. Az én praxisomban teljes nyugalomra van szükség, még éjjel kettőkor is égeti a villanyt, olvas, keresztrejtvényt fejt…

– Az anyád nem szeret téged? – kérdezem Józsát.

– Ő csak a redves fogakat szereti, azt hiszem. Ha látnád, hogy nyúl a laposfogó után… milyen élvezettel…

– És akkor még hősködsz. Otthonra van szükséged, végre… és valakire, aki a sorsodat kézbeveszi…

– Ugye, izgalmas lesz? – kérdezi mohón.

Izgalmas. Nem tudom, mit jelent ez nála.

– Irigyellek – mondja Rezső –, hogy ilyen bizakodva bámulsz újra a világba.

Katókával a legegyszerűbb utcai ruhában esküdtünk. Furcsa volt, hogy megnőttem, és felelős vagyok a cselekedeteimért.

– Csináltatunk fényképet – mondja Józsa –, van egy klassz fényképészem, fátyolos, kicsi kalap, fehér kosztüm, odasimulok a válladhoz, laza beállítás, modernül…

Katóka erről is lemaradt. A fényképek. A régi képek. Barnák. Aztán kékeszöldek. Aztán újra barnák, a háború alatt. És most ez az éles fekete-fehér. Fény és árnyék.

– Fekete-fehér – mondom.

Józsa rám mered.

– Fáradt vagy, nyuszi? Sára megrendezi a vacsorát. Én a munkahelyemről senkit sem hívok, ronda pletykásak, amikor Elekkel a dolog zajlott, csak kárörvendezni tudtak, de te hívd meg a Rezsődet…

Központi házasságkötő. Nagy láncok az ajtón. Zene. Zene. Nem szabad elfelejtenem. Foglalkoznom kéne a zenével. Az kell. Az kell.

Ha Krisztina meghallaná. Valahogy, véletlenül. Hiszen Józsa betette az újságba. Közlemények. És Krisztina eljönne.

„Az esküvődön én is ott leszek. Csak állok, mint a többi emberek… az oszlopok mögött… az oszlopok mögött…”

Anya. Anya énekelte. Vagy nem anya? Ezt a szirupos dalt.

Nincsenek oszlopok. Hogy bárki is odabújna. A tanúk. Nekem már volt két tanúm. Kurucz Imre és Valobáczky Dezső. Ott csíptük fel. A neve bennem ragadt. Valobáczky Dezső.

– Ne vágj ilyen komor pofát – súgja Józsa. – Húzd ki magad. Egy kicsit görnyedt vagy.

Ezt Edina mondta, az uszodában, nem a régi Edina, hanem az az új, a kétségbeesett.

Rezső aláírja. És egy idegen pacák, Józsa azt mondja az anyjának fontos, pácienseket szerez és fürdőszobacsempét.

Vacsora. Ünnepi vacsora. Nyilván gyakran meghívnak. És Józsa is tud főzni, említette, ha nem is szeret, de azért megteszi, a kedvemért.

Katóka azóta megkapta a levelet. Amiben közöltem. Nem lehet neki kellemes. Azt hiheti, ez a végső árulás. Sose tudom megmagyarázni neki, hogy most kapott elégtételt. Hogy értem őt, és tulajdonképpen szeretem is, a szerelem egy más fogalom, talán nincs is, talán Krisztina se volt az.

– A hátralevő éveket békességben – mondom Rezsőnek.

– Miért játszod bele magad a szenvelgésbe? Még ha én mondanám, azok után, amit fiatalkoromban megéltem… E mellett a nő mellett jó, ha összeszeded magad, öregem, ez nem a holdat akarja bámulni éjszaka, és aligha lesz meghatódva az elméleti dumáktól…

Sugdos Józsa fülébe. Józsa hallgatja, nevet, nyilván illendőségből, ismerem Rezső vicceit, egy szódásnak is sok.

– Puding – vezényel Sára. – Parfé…

Az ékszerei. Finom, cseppet sem hivalkodó ékszerek.

A légkör. Ha anya látná, hogy egy orvosnő lányát… Micsoda otromba gondolat.

Az előbb majdnem kést kerestem. A halhoz.

Pezsgő.

Hát elvégeztetett. Hát elvégeztetett.

– Hát elvégeztetett – mondom hangosan. Sára asszony rám néz.

– Ne adj neki italt – mondja Józsának –, gyomros. Az arcára van írva.

Nem kívánhatom, hogy Józsa aludjon a hallban. Újabban gyakran felébredek. Éjszaka. És akkor muszáj fel-alá sétálnom. Vizet vagy tejet innom.

– De igazán nem lesz kényelmetlen? – kérdezi Józsa. – Ha te alszol ezen a keskeny heverőn?

Katóka kibírta. Évekig.

– Legjobb, ha elalszol, nyuszi. Beszívtál a boldogságtól, még valami meggondolatlanságot csinálsz, és első éjjel úgy maradok…

Majd holnap megmondom neki, ha felébredek. Ha egyáltalán el tudok aludni ezen a kemény rugón. Megmondom neki, hogy gyereket is akarok.

Katóka dísztávirata. Virágcsendélet. Sárga margaréták.

Sok boldogságot kíván Kata, Oti és Jóska.

Kata és Jóska.

– Befizethettél volna egy külföldi utat, nyuszi – mondja Józsa, reggel van, akárhogy fordulok a heverőn, a hallból nem látni a hegyeket –, nászút gyanánt…

– Ez rossz – mondom –, ez a „gyanánt”. Ne használd. Még olyan gyönyörű az ősz, lemegyünk Surányba… rendbe hozzuk a kertet, ott legalább nem nyüzsögnek az emberek…

– Én szeretem, ha nyüzsögnek… unatkozom, ha nagy a csend.

– Ketten leszünk…

– Néha azért ketten is lehet unatkozni. Amikor éppen nem kakaskodsz, és már kibeszélted magad… ugyan, mit csinálnánk ott az isten háta mögött?

– Kiülni, az illat… a virágok… a nap, ahogy süt…

Mindig másképp süt. Nagyon régen, egy szürke házfalra sütött, megrendített, emlékszem, a kopott szürkén az arany, megzendült bennem valami reménység. A fény mindig remény, ugyanakkor fáj is, legjobban estefelé fáj, amikor átszűrődik, és visszaveri a föld…

– Nem vagyok én öregember – mondja –, és te se, nyuszi, hogy holmi rusztikus képzetekbe beleragadj…

– Józsa, a rusztikus nem ezt jelenti…

– Jó – mondja Józsa, világoskék kombinét vesz fel, a hónaljrészen sárga izzadságfolt –, akkor hát bukolikus pásztoridill… nem vagyok én műveletlen…

Az izzadságát is szeretem. Furcsa.

Magamhoz rántom.

– Neked ez a reggeli? – kérdezi Józsa, egy kicsit bágyadtabb.

Már kötöm a nyakkendőmet, a fülem határozottan előnyösen visszafejlődött, egyáltalán, ahogy múlnak az évek, a férfi csak markánsabb lesz, igaza volt Szabó Sárának, a nő a legromlandóbb áru, ez Józsára egyelőre nem vonatkozik, van még tizenöt éve, és a barátság azután is megmarad, de nem szabad elfelejteni, hogy nem azért vagyok mellette, hogy vegetálásra szorítsam, szegény Katkának is az fájt, hogy a tervei, a vágyai… Józsának nyelveket kéne tanulnia, a fotós, az jó szakma, vihetné valamire.

– Nem szabad elpazarolnod a képességeidet – mondom neki, a vendéglőből hozatott fel vacsorát, micsoda krumpli, mint az építőkocka, kemény és olajízű –, ha egy kicsit kerékvágásba jövünk, mindennap adok neked nyelvleckét…

Nevet.

Micsoda kis dög. Az én kis dögöm.

– És ugye, szombat-vasárnap főzöl? Valami egyszerűt… tudod, néha úgy nyom a gyomrom… mintha kő volna benne…

– Először is szokj le a dohányzásról. Negyven év felé tanácsos a mérsékletes életmódot elkezdeni… Persze hogy főzök… olykor-olykor…

Húszezer forint. Egy összegben. Rendes az anyjától.

– Új tévét veszünk – mondja Józsa –, és felfrissítjük a berendezést. Az a nő csak a piszkot hagyta meg a sarkokban…

Szeretnék kimenni Surányba. Ilyenkor ősszel, nézni a Dunát., Ahogy hidegedik. És gondolkodni. Annyi mindent át kéne gondolni. Józsa olyan, mint egy gyerek.

– Majd nyáron – mondja –, majd nyáron kimegyünk. Aszaljuk magunkat a napon.

Rámol a konyhaszekrényben. Egy foltos sárga műanyagtányér. Kidobja.

Anya is kidobta a deszkaoltárt, csak az apácaszappant őrizte meg, penészesen.

Józsa fogja az apácaszappant.

– Pfuj – mondja, még mindig karmos-hosszú a körme, szólni fogok érte –, hogy te miket őrizgetsz…

Új a szeméttartó, pedálos, csak ráteszi a lábát a pedálra, a tető nyílik, modern, és elnyel mindent.

Kulcsra zárom az íróasztalom középső fiókját. És idehozom az íróasztalt, a gardróbszekrény helyére, a varrógép is itt állt, ez aránylag védett terület.

Ragyog a lakás. Mintha kicserélték volna.

Majd egyszer-egyszer egy vacsorát… és a nyelvlecke…

– Maradt nyolcezer forint – mondja, jövök haza, már háromszor csengettem, úgy látszik olvas –, nyolcezer forint, vehetnék egy ballont, belül nyesttel…

– Van bundád, drága… minek ballonkabát, amin belül van a prém? Nem érzed, milyen sznob?

De ha neki ez kell, nem terrorizálhatom. Majd szép lassan rájön. Én is a saját káromon okultam.

– Csak krumplit ne hozz a rántott szelethez. Inkább rizst vagy főzeléket.

– Utálom a főzeléket. Elek soha nem evett főzeléket, s a húst is félig sütve fogyasztotta, szinte csöpögött még a szeletből a vér…

Ha egészen apróra vágom, meg lehet rágni. Nem az ilyen kicsiségek döntik el.

Milyen más így utazni. Pedig mintha ritkulnának az utak, nem tudom, miért, talán nem vagyok benn a pikszisben eléggé, egyre kisebb helyek. De jó hazajönni…

A csengő. Szól a csengő. Álltam így egy ajtóban. Repedezett névtábla előtt. És egy levél. Krisztina levele.

Szerencsére van kulcsom.

Nyilván bevásárol. Spenót. Spenótot szeretnék enni. Tükörtojással.

Hideg a cserépkályha. Hát mikor ment el? November végén illik fűteni.

Fog örülni, ha meleggel várom. Nem pedig szemrehányással.

Utoljára tizenegykor ettem, délelőtt. És itattak, mindenféle speciális helyi keverékkel.

Gríz, zacskóban. Beleszórom a vízbe.

– Jé, nyuszi, te itthon? Hát nem arról volt szó, hogy ott alszol?

– Miért csinálod ezt, Józsa?

– Moziba mentem – ijedt az arca, már sajnálom –, kétrészes szuperfilm… kétrészes, szuper…

Képtelen volnék végigülni. Egy kétrészes filmet, ötperces szünettel. És mellettem is, előttem is, mögöttem is, szorosan, idegen testek, köhécselés, zörej.

– Na jó, én úgyse…

– Arisztokratikus jellem… külön mozit még nem találtak fel őkényességének…

Megölelem.

– Rézperecek szorítják össze Antonius karján az izmokat – mondja –, micsoda izmok… és a haja az arcába lóg dúsan…

Szeret. Szeret engem. A maga gyerekes módján.

A tél mindenkit kikészít. Tavasszal könnyebb, több a zöldféle, egyszerű étrend.

– Látogassuk meg anyukádat… az esküvő óta nem láttuk…

Vállat von.

– Kicsi, később megbánod… ha már nem lesz evilágon…

– „Evilágon” – ismétli –, nem készültél véletlenül papnak?

– Rezső – kérdezem –, miért ritkulnak a hívások? Neked tudnod kell… te mindent tudsz…

– Édes öregem… semmit sem tudok, csak feltételezek… és feltételezéseim nagyjából stimmelnek. Aláírod a megbízásokat, megtartod az előadást, felveszed a pénzt, mi hiányzik ebből, mit gondolsz?

Bambán nézek rá.

– Be se dugod az orrod a Központba… pofafürdő… ivászat… gólarány… És egyébként is. Viktor, miért nem publikálsz te, soha? Nem tudnál egy-két cikket összehozni?

Színésznek indultam. Még ma is elmondhatnék egy-két verset, szégyen nélkül. De írni nem… Nem vagyok én grafomániás dilettáns-szaporító.

– Verba volant, scripta manent… Abból sose lesz semmi, amit összebeszélsz. Ha csak vázlatban marad, a táskád mélyén.

– Ez nem irodalomtörténet, értsd meg, amit én… ha lemegyek… ide-oda…

– Hát micsoda?

– Magánvélemény. Beleképzelés. És aktualizálás… hogy mi fut a sorok alatt…

– Ez már majdnem próféta-attitűd – mondja gúnyosan, fekete garbót visel, a nyakánál az erős szőrzet kikoptatja –, mi vagy te, sereghajtó, ezerkilencszázhatvanhatban?

– Mit jár a szád? Hiszen te is éjjel-nappal melózol… „publikálsz”… „definiálsz”… „megvilágítod a fogalmakat”… Már régen kimentél volna a rokonaidhoz, ha abban több volna a fantázia…

– Jó, jó – mondja, nevet. – Ifjú férj… tartsd nyitva a szemed. Mintha nem tudnád, milyen erős a klikkrendszer… kenyéririgység…

– Ez ellen csak úgy védekezhetünk, ha nem vesszük tudomásul… és próbálunk felülkerekedni.

– Erre fogsz egyszer nagyon ráfizetni… hogy fölé akarsz emelkedni a körülményeknek…

– De nem ülök a seggemen – mondom, dühös vagyok –, akkor se ülök a seggemen, hanem teszem, amit elém hoz a sors… legjobb tudomásom szerint…

– Vizet hordasz lyukas korsóban…

– Nem kizárólag az eredmények döntik el a cselekvés helyességét. Voltak „eredmények”… és megnézhettük, mi volt mögöttük…

– Nem tudok rajtad kiigazodni… mit akarsz? Mi vagy te?

Ha most elmesélném, hogy alig eszmélő kölyökkoromban ki akartam vezetni a tavat a homokra. És még valami volt, pontosabban „valamik”, amiket feltétlenül közölni akartam az emberiséggel – egészen világosan éreztem, hogy igazam van és minden egyszerű, logikus. Hittem, hogy személyemben „tehetség” született, csakis általam végrehajtható cselekvésekre… elmesélhetném. De olyan vicces.

– Az intelligencia ott kezdődik – mondja Rezső –, amikor az ember már nem eszményíti saját kamaszkorát. Különben is, negyvenéves korban nevetséges, sőt primitív, ami a húszéveseknél még bájos naivitás…

– Én semmin se tudok nevetni, ami velem megtörtént. Nekem minden véresen komoly.

– Mert szerencséd volt. Nem kellett kitermelned az antitoxinokat…

– Szerencse. Szép kis szerencse…

– Tudod, milyen könyvtártörténeti munkáim vannak? – kérdezi Rezső, tölt, iszik. – Egy szerűen nem engedik… nem engedik megjelenni…

– Sose beszéltél eddig róla…

– A barátaim… egy szűk baráti kör tudja…

– Persze! Én nem vagyok a barátod.

– A barátság más. Te nem vagy arra alkalmas… kivonnád magad… mindenből, ami összetartás… ami szövetség… szinte hallom a hangodat: „igen, de én…”

– Mégis rojtosra koptatom a számat. És ami tőlem telik, megteszem… amennyi tér adatott, azon belül… nem érzed az ellentmondást?

– Csupa ellentmondás – Rezső iszik, megkínzott az arca –, az egész élet csupa rohadt ellentmondás… hát miért bántanak engem? Kinek vétettem?

– Ugyan, ki bántana? Üldözési mániád van, öregem…

– Rossz állapotban van a főnök – mondom Tököly bácsinak, rengeteg új könyv jött, egyre több a könyv, már körben állnak a polcok, háromméteres létrán kell felmászni, azt rakjuk felülre, amit a kutya se keres soha, valóságos írótemető. – Beképzeli magának…

– Mert unják az emberek, hogy az ő fajtájuk sose fizet rá… Nem, mintha én bántani akarnám valaha is… különben is, mindenkinek megvan közülünk a maga házi jóembere, ha valami történne, egynek se görbülne a haja szála, mindegyiknek akadna védelmezője…

– Tököly bácsi – mondom, megint azt érzem, mint kamaszkororrban, és fiatalságomban, annyiszor –, ennek véget kell vetni. Nincs más, csak az ember, magában. Az embert kell nézni. Az egyént. És aszerint ítélni. Személy szerint osztani rokonszenvet és gyűlöletet…

– Ehhez is értenek – mondja, bólogat –, magukhoz édesgetni a kiválókat… port hinteni a szemükbe… Nem bánom, ha visszamondja. Letagadom úgyis.

Valéria néni. Nagy, csontos kezét a vállamra tette, valahol álltunk, talán a folyosón.

– Ne felejtsd el, Viktor – mondta.

Annyi mindent elfelejtettem. Annyi mindent. És meg kellene keresnem őket. A régieket.

Például azt a nőt, aki idehelyezett.

– A képességeiért – mondta –, szükségünk van magára. – És azt a fiatalembert, aki a lakást kiutaltatta. És azt az egyetemi kollégát, aki a Központba beajánlott. És a kék szemű adjunktust, a nevét elfelejtettem, aki a zöldséges kordéról leszedett… És Barnánét. Akit vert a férje. Freisz Frigyest, aki megmutatta, hogyan kell a kartont, a naplót és a gyűjtőt egyeztetni…

Még végül szentimentális leszek. Azért a mérleg másik oldala is tele van. Már az első elemitől kezdve.

Bár tulajdonképpen a rosszból is gyakran jó született. Ha Lupényi nem olyan aljas, és nem pöccintenek ki az íróasztalom mellől igazságtalanul, akkor az adjunktus nem emel ki mint meghurcoltat… Ha a színiiskoláról nem tanácsolnak el, talán már én is meghaltam volna szívinfarktusban. Vagy szódásszifont tarthatnék magam elé, ragyogó mosollyal, a tévé-reklámban. Mint az a nő, aki a Színművészeti felvételi bizottságában olyan magas lóról vizsgáztatott.

Állok az erkélyen, télikabátban, teddiber télikabát, Józsa vette, karácsonyra előre, akkor kell vásárolni, amikor kapni éppen, mondja. Állok az erkélyen, vacsora nincs, jöhetne már haza, minek hajtja magát a rengeteg túlórával. Pénz? Alig számít, a vacak pénz…

…És én is szerepelek, különböző listákon. Az akasztófa egyik vagy másik oldalán. Katókánál mint „a végzet”. Krisztinánál mint fizetésképtelen adós. És náluk, akik már nincsenek itt, apa és anya… ki tudja, hogyan. Ki tudja.

Él valahol egy fiatalember. Aki már nem is fiatal. Akit miattam dobtak ki a Közgazdasági egyetemről, ötven valahányban. Mert azt hittem, kis dolgokban szabad megalkudni, hogy a nagy és jelentős dolgokra megmaradjon az erő.

Közgazdasági. Igen, igen. Azért olyan rossz azóta, ezt a szót, hallani… Ujlaky jár a Közgazdaságira. A mostani Ujlaky.

Mennyi tévedés. És milyen iszonyúan hosszú az út, pedig körülbelül még csak a fele, milyen iszonyúan hosszú, ahogy visszanézek.

A hazugság fokozatai. A legfejlettebb és legveszélyesebb: amikor önmagunknak hazudunk, anélkül hogy tudnánk róla.

Józsa, gyere már haza. Józsa, gyere már haza, éhes vagyok, nem vállalok előadást, azt az egy-kettőt minek, kenyéririgység, pofafürdő, igen, húsz- és harmincévesen talán még szórakoztat…

Mintha öreg volnék. Talán valóban szenvelgés. És arisztokratikus elkülönülés. Hogy nem bírom a mozit. Színházban is csak a páholyt.

„Mindig a fenntartott… vagy a zártszék… az a jó…”

Anya. A színház. Az összecsapódó függöny. A színház szaga. Fűrészpor, deszka és a perzselt por szaga…

Talán Rezsőnek van igaza. Az egészséges öngúnnyal kezdődik az intelligencia.

– Ahelyett, hogy az erkélyen ácsorogsz, és lesel rám – mondja Józsa, megint azt az undok kucsmát viseli és tűsarkú csizmát –, megpucolhattad volna a krumplit. Direkt odakészítettem az íróasztalod lábához…

– Ne haragudj. Én soha életemben nem értettem ilyesmihez… engem szegény mama mindig bezavart…

– Mert már kölyökkorotokban elültetik bennetek, hogy ti vagytok a teremtés koronái – dühös, csapkodja a krumplikat a vízbe, fáradt szegény.

– Majd te – átölelem a derekát, úgy szeretem, amikor kötényt köt –, majd te, másképpen neveled, ha fiunk lesz, véletlenül…

– Miért nem mindjárt ikrek?

– Én szívesen vállalom… még éppen fel tudnám nevelni… mielőtt meghalok…

– Éppen az hiányzik! Ebbe a nyomorba… gyerek…

– Miféle nyomor? Szépen berendezett lakás, nyaraló… ha olyan nagyon akarod, kocsi is lesz… csak neked kell vezetni… az én idegrendszerem nem alkalmas.

– A jólétről nekem különbejáratú fogalmam van – tálalja a paprikás krumplit, erős a paprika, bár így ízletes –, aki nem tud a gyerekének mindent megadni, az ne is szüljön…

– Akkor igazán kihalna ez a szegény ország.

– Kit érdekel, hogy kihal vagy nem? – céklát bont, az anyjától hozta. – Az agyamra megy ez az úttörő-lelkesedés…

„E földet hősök vére áztató, azért küld isten ily áldást reá, mert szent határ ez, s puszta nem lehet, hol honfiszív honáért vérezett…”

Még az irkát is látom. A vízfejű e betűket. Báró Eötvös József. Eötvös József.

– Másról van szó, Józsa! Az eszméket ezerszer tönkre lehet tenni. De visszatérnek, mindig magasabb fokon… tisztultabban… Megszüntetve megtartani. Már Hegel felfedezte. Ahhoz, hogy valami újjászülessen, először szét kell foszlania… kivonulnia a világból…

Ásít.

– Pofikám… bújjunk ágyba. Aludni! Ma a tévéműsor is vacak. És gondolkozz, hova megyünk a nyáron… esetleg a karácsonyi ünnepekben… síelni, a hegyek közé.

– Te tudsz síelni?

– Mindenhol van sítanár, sítanár, szőke hajjal, norvég pulóverben…

– A karácsony bensőséges ünnep – érzem, teátrális, de nem a szavak, nem a szavak…

– Rég lejárt hülyeség! Ne gyere nekem ezzel. Szeretet! Egyetlen estére… aztán másnap újra hajszolják azokat a szerencsétlen négereket… pedig esküszöm, egy szép szál néger férfi, villogó fehér foggal, többet ér, mint tíz nyámnyila fehér…

– Ezen az alapon robbantsuk fel a világot?

– Meg is fog történni – pizsamát húz, azelőtt sose láttam pizsamát rajta –, anélkül, hogy a te közreműködésedre bárki is számítana… én szarok a politikára, de elég a tévéhíradót végignézni… vagy a kínaiak, vagy az amcsik… vagy a felingerelt nyugatnémetek…

– Jó, jó – csitítom –, majd körülnézünk személyesen. Ha annyira akarsz utazni. Hiszen még sehol se jártál.

Hozzám simul. Ronda pizsama.

– Ne vedd fel többé, nem illik hozzád…

– Elek se szerette. Azt mondta, rabokra való a pizsama.

Egy kicsit elhúzódom. Látom a sosem ismert Eleket az agyban. Ahogy gombolja a pizsamát.

– Csak nem vagy féltékeny, nyuszi?

Én még sose voltam féltékeny.

– Nem ízléses ugyanazt viselni.

– Az sem ízléses, hogy folyton macerálsz, amikor nincs is kedvem.

Fáradt. A női szervezetet a munka jobban igénybe veszi.

– …mert hogy annyira szeretlek – mondom –, és annyira elkényeztettél ezen a téren…

Megcsókol. A homlokomat. Utoljára anya csókolta meg.

– Jól van, nyuszi.

Az ünnepek alatt elkezdem vele a németet. Vagy az angolt. Legalább én is gyakorolom, sokat felejtettem, még majd zavarban lennék, ha beszélni kéne valahol, idegenben.

Az is disznóság, hogy mindenütt a saját kiejtésük szerint ejtik a magyar neveket. Csak mi igazodunk. Mindig, mindenben.

Szép kis fácska. Szabályos. Megveszem, hazaviszem, a tűlevelek átszúrják a kesztyűmet, kis csengőt is teszek rá. Otinak feladom a kismagnót, össze kéne őket hozni, de valahogy télen nem alkalmas, Józsának ez a szivacskosztüm. Pistike nővére küldte Svájcból, pepita szivacskosztüm, ilyen itt nincs, egyhamar nem is lesz, ragasztott, speciális eljárás…

Jobb kedvre derül majd, ha meglátja. Rezső szerez három szakcikket, lektorálni, abból kifizetem.

Az első karácsonyunk. Közösen.

– Nem álltam sorba húsért – mondja Józsa –, kilométeres sor áll… inkább éhen döglöm. Párizsi, vaj, kenyér, franciasaláta, téliszalámi, tojás, vaníliás linzer… és kész.

Párizsi. Parizer. A parizer. Valamikor hogy szerettem. És a téliszalámit.

Forgatom, tapogatom a tányéron. Elfújjuk a gyertyát.

– Nem vagyok éhes – mondom Józsának –, igazad volt, nemhogy sorbaállni…! Ez célszerűbb, de nem vagyok éhes…

– Gyönyörű… – perdül a szivacskosztümben – meg fognak pukkadni… ilyen senkinek sincs a gyárban… senkinek…

Pecsétgyűrű. Arany. Sára asszony küldte, nekem. Egy kicsit szorít.

– Viseld a kisujjadon – mondja Józsa.

Tudom, hogy az aranygyűrű a kisujjon borzasztó. A látvány ízléstelen.

– Neked éppen jó – mondom –, hordd te, szívem.

Felhúzza, nézi, nevet, örül. Én is örülök. Békesség.

Józsa boldog. És talán Katóka is az. Csak Oti ki ne törje a lábát a korcsolyával a jégen…

– Vettem neked elöl fűzött inget – mondja Józsa –, ez most a divat… próbáld fel…

Kétoldalt nagyon elkopott a hajam. És középen is. Három fogam laza. Egymás mellett. A fogínyem. Feketésszürke. Vitaminhiány.

– Nem tudnád kihúzni magad? – kérdezi Józsa. – Mintha púpos volnál néha…

Dehogynem. Dehogynem. Három-négy percig is. De ez a csont. A vállam. A hátam. Fogalmam sincs, mitől. Ebben a korban.

– Drága vagy – mondom, az ingre –, majd Surányban ebben kapálgatok a kertben…

– Ez divating! Azért, mert te beképzeled magadnak, hogy egy komoly ember csak topis lehet…

– Én mindig sokat adtam a választékos külsőre, de majmot nem csinálhatok magamból…

– Legalább a nadrágod szárából vetessél be néhány centit… lötyög a lábszáradon… és amellett csupa sár. Ahogy felcsapod a sarat.

Nagyon fiatal még. Ráhagyom. Egyelőre.

– Egyszer majd csak eszembe jutok az apámnak – mondja Józsa, a sötétben a fenyőág bólogat –, és küld egy olyan, de olyan csomagot… vagy kihív magához… a kastélyába…

– Ha van neki. De az nem boldogság… én nem tudnék meglenni… innen távol… huzamosabb ideig…

Hagyja, hogy öleljem. Félig alszik, ma szörnyű napja lehetett, a zsúfolt boltok.

Katóka saját kezével kötött kardigánt adott nekem, egyszer, karácsonyra. Krisztina semmit. Csak a fején keresztül lehúzta a pulóverjét, és még mindig volt egy blúz alatta…

Újév. Új esztendő.

– Foglaltam helyet a kávéházban – mondja Józsa –, éjfélkor meghúzzuk a malac farkát…

El kell vele mennem. Katóka annyit szenvedett, hogy soha nem tartottam vele. Álltak a gyerekkel az ajtóban, emlékszem, kabátban–kalapban, és én akkor azt mondtam, nem érek rá, tanulok, el vagyok foglalva, de mindent tiértetek…

– Csak táncolni ne – mondom –, igyunk, együnk, nevessünk… csak oda középre ki ne vonszolj…

Furcsa ruha. Egy lyuk van a hasán. Trapéz alakú lyuk. És csillog.

Anya és apa elmentek a Grófhoz, nem tudom, hányban, kinyitottam az ablakot, beledugtam a kezemet a hóba, annyira sajnáltam a szegény magyar katonákat, hogy harcolnak, hiába, hiába, a többi meg mulat, a szerpentint dobálja…

Néha még viszket. A fagyás, az ujjaim hegyén.

Micsoda pazarlás, ami itt folyik, az italban. És a zene. Ez is szép, biztosan. Hiszen én a cigányzenét se szerettem. Most mégis szívesebben hallgatnám. Vagy azt a dalt, amit anya énekelt, akkoriban nem értettem, unalmas volt, igen, határozottan untam, most úgy tudnék sírni, ha valaki játszaná:

„A csitári hegyek alatt régen leesett a hó… azt hallottam, kisangyalom, téged vetett le a ló… kitörted a kezedet, ki ölel meg engemet… édes kedves kisangyalom, nem lehetek a tied…”

Dúdolok. Megfogom Józsa kezét.

– Mi ez a szörnyűség? Csak nem voltál parasztgyerek?

– Buta vagy, Józsa…

Nem akarom bántani, de el kell kezdeni a tanítást, végre.

– Ne igyál többet! Megint hamuszínú a szád… hogy egy tisztességes orvoshoz se tudsz elmenni, csak engem gyötörsz a diétás szarokkal…

Egy pacák. Hosszú hajjal, talán huszonöt éves. Virágos szatén kabátban, csokornyakkendővel.

Józsa nézi.

– Hippi… sokban szimpatizálok velük.

Én már láttam őket, három éve, Heidelbergben, a templom lépcsőin. És a régi egyetem kapujában. Csak akkor még nem volt nevük. Legalábbis nálunk.

– Én inkább sajnálom őket.

– Hogy ki a sajnálatra méltó… – legyint. Fixírozza a virágoszakóst. Még majd idejön és provokálja!

Valóban. Közeledik.

– Látod – súgom –, milyen buta vagy…?

Meghajol. Szabályosan.

– Szabad kérném egy táncra a hölgyet?

– Ha a hölgynek kedve van…

– Egyet – mondja Józsa, ölembe nyomja gyönggyel kivarrott táskáját –, vigyázz rá, le ne essen…

Gyöngy. Anyának volt egy-két szem igazgyöngye. Amikor beteg voltam, elúszott az orvosra.

Nincs abban semmi, hogy fordul egyet. Ha nekem nincs kedvem. Féltékenység. Primitív dolog. Sose éreztem. Katóka volt ilyen. Szenvedélyesen féltékeny. És többnyire alaptalanul.

Furcsa tánc. Meg sem érintik egymást. Szólni kéne Józsának, nem neki való, az ő alakjához, hiába, egy kicsit görbe a lába, és ez a lyuk, a ruhán…

– Nyuszi – mondja, elvonaglik az asztal előtt –, olyan jól érzem magam…

Hadd mulasson. Nem vagyok önző disznó.

Forgatom a gyönggyel kirakott retikült. Ha belenyúlnék. Csak úgy, kíváncsiságból. Rendet csinálnék benne, a terítő alatt, meglepetésnek.

Nem. Nem.

Táncolj csak. Örülj. Hozzám fogsz visszaülni a tánc után. És velem jössz haza. Én fekszem rád, nem ez a majom.

Elemes majom, pá, pá, Otika, szia, apa… Lassan már ő is jár a lányok után. Néhány év, s akkor majd jobban megért.

Gyerek kell minden nőnek. Kiürül az élete másképp. Egy helyes kislány.

– Ne haragudj – lihegi, leroskad, búcsút int a fiúnak –, de olyan jót csörögtem… képzeld, sofőr, ezúton is elnézést kér…

– Sofőr… Ennyit összevonaglani egy sofőrrel…

– És még te beszélsz egyenlőségről? Hát nincs igaza a főnöködnek?

– Szülj már egy gyereket – mondom tréfásan, ráteszem a tenyerem a kivilágló hasára –, legfeljebb ráncosabb lesz a pocakod…

– Jó, jó – gügyögi –, szülünk a nyuszikának… szülünk! Még egy kis pezsgőt…

Vonszol haza.

Tapad. Tapad hozzám. Ég.

– Még – nyöszörgi. – Még…

Dobálja az ágyról a párnákat.

És ez mégis csak csodálatos. Teljesen kielégít, teljesen. Mintha mindig új nő lenne. Pedig hát görbe a lába.

– Jól tetted, hogy nem utazol sehova – mondja Rezső –, úgyis csak piti helyekre küldtek… hazaviszel néhány vacak kéziratot, én elintézem, megkeresel annyit mint külső lektor, és nincs rizikó…

– Nem tudom, miért idegesíted magad, amikor ilyen befolyásos barátaid vannak… még nem hallottam olyat, amire ne mondtad volna: „elintézik”…

– Harci állapot. És a rendes emberek összetartanak… mit gondolsz, nem tudom, Tököly miket terjeszt? De nem őrültem meg kispriccelni innen, hogy aztán máshol köpdösse szét a nézeteit… maradjon csak… az én atyai kezem alatt… !

Tulajdonképpen sajnálom. Minden nagyképűsége ellenére. Az antitoxinok. Amit mondott: a folytonos védekezés kitermeli.

Igen, belefáradtam, hogy beszélek, és senki se érti. És aki azt hiszi, hogy érti, az is csak félreérti. Még kiábrándítóbb.

Átolvasni a kéziratokat, gépies munka. Szakszöveg, lexikonból ellenőrizhető.

Csak eszembe ne jusson közben az ürge, aki írta. Zavar. Ahogy elképzelem, hogy hónapokig, évekig körmöl valamit, aztán beadja, és visszalökik. Akár jó, akár rossz, mindenképpen borzasztó. A szörnyszülöttek is ugyanolyan görccsel születnek. Sőt.

Én is ugyanúgy hittem a tehetséget, annak idején, mint az a néhány valódi.

– Amit most küldtek – mondja Rezső –, azt az anyagot ne vágd el. Kérlek. Bizonyos szempontból fontos.

– Nem lehetne ezt abszolút tisztességesen?

– Nem! Ha viszonylag tisztességes vagy, az már érdem.

Talán nem is értek hozzá. Én ezt nem tanultam. Bár senki se tanulta. Mégis vállalkozunk rá.

– Mikor és ki fizet? – kérdezem, Józsa szeretne egy jugoszláv heverőt és piros csíkos napernyőt az erkélyre.

– Öregem… – mondja Rezső – meg ne sértődj… de ezt tulajdonképpen én kaptam… az én nevem alatt… majd én hozom a gubát… a papírt is mellé, nehogy azt hidd, levettem egy fillért is…

Néger. Ezt úgy hívják, néger.

Apa. Apa üzletei. Ámbár akkor fordítva volt. Apa adta a nevet.

Tényleg kifizeti, az egészet. Önzetlenül csinálja. Miért olyan megalázó, mégis?

– Az én nevem nem elég jó? Ismerhetik a központon keresztül… évek óta tartok előadásokat…

– Ez nem egyszerű. Nem vagy bevezetve… hónapokig várhatnál, amíg kegyeskednek…

Végeredményben mindegy. Mechanikus munka. És Józsa örül, hozzák az új széles heverőt. Ki kell dobni a régit. A kiságyamat is kidobtuk annak idején.

– Ha a kocsira rászánnád magad, nyuszi, két évig a külföldről is lemondanék… ha egy kocsit…

– Nem vagyok alkalmas a vezetésre. Elgondolkodom közben, és nekimegyünk az első fának…

– Ez a te bajod! Hogy elgondolkodsz…

Mintha gúny volna a hangjában.

– Gyere, inkább kikérdezem a szavakat…

Leül, készségesen. A zsebkendő csücskivel a körmét fényezi.

– Józsa, szívem, nyesd már le… mint egy karom.

– Nekem így tetszik… nincs kedvem angolozni. Olyan szépen süt a nap. Mintha már április lenne.

– Az van… már április van, szívem.

– Tényleg? nem is vettem észre. Csak ülök abban a sötét fülkében, áztatom a képeket… már április… menjünk el este valahova…

– Még egy paksamétát át kell néznem…

– Minek vállalsz annyit?

– Hogy legyen miből a vágyaidat kielégíteni. Az a forgatható ernyő nekem egyhavi külön munka…

– Az olyan pénz nem ér semmit – mondja, és piros erek szaladnak a szemére –, amiért robotolni kell. Munkával mindenki tud pénzt keresni… Ami az ölbe pottyan. Az az igazi.

– Viktor – mondja doktor Szabó Sára, végre elvonszolom Józsát, Szabó Sára szakít fél órát számunkra –, ne engedd költekezni… ennek semmi értelme. Röstellem, hogy nem tudom az én példámat átadni neki… röstellem…

– Még csak az kéne – mondja Józsa –, a te példád… mint egy robotgép… és ugyan minek? Még a pénzedet se élvezheted, mert egyedül semmi sem szerez örömet egy nőnek…

– A te buta fejed szerint – a cigaretta megremeg Sára kezében –, aki azt hiszed, a férfinál kezdődik a világ… Nem érdeklődsz semmi iránt. Nem volt eset, hogy végignézted a tévéhíradót…

– Minek? Azt bámuljam, hogy viszik a vásárra a bőrüket, azok a jobb sorsra termett szép szál legények…? Világűr, Hold…? Egymás után zuhantak le… egymás után… amcsi és ruszki… mi ez, ha nem intő jel?

Butaság, amit mond. Ámbár Ádám sem léphette túl a föld körét. Madáchnál.

– Sose sikerül… – mondja Józsa – sose. Nekem az ilyesminél mindig több lesz egy igazi, hűséges társ…

– Az még nem baj – védem Józsát –, ha ragaszkodik… ha annyira ragaszkodik az élettársához… a többi majd később…

Rám néz Szabó Sára. Elefántszemű nő. Az elefántoknak van ilyen megviselt, bölcs tekintetük.

– Józsa az apjára ütött. Mindig úgy élt mellettem, mintha véletlenül pottyant volna ide. Szomorú, de sohase tudtuk egymást bensőségesen szeretni.

Józsa előtt mondja, kopott fahangon, csönget, behozzák az uzsonnát, Józsának nem fájnak a szavak, vagy csak leplezi.

– Anya soha életében nem kevert meg egy rántást. Én meg már tízszer is főztem neked…

– Csakhogy én kihúztam húszezer fogat, helyette. Ne hozz minket közös nevezőre… Te azért csak főzz… a sok mozi helyett… Majd én szerzek egy belgyógyászt, a gyomorral nem lehet viccelni… mit érzel, Viktor?

– Egy kő… mintha kő volna belül… és néha az egész följön… keserű… és remeg… terjed… sokszor lefelé… sokszor föl…

– Bebeszélés – mondja Józsa –, ideges, pszichopata tünetek… mert ahelyett, hogy szórakozna, a rohadt könyvei közt gubbaszt…

A könyvek. Az én drága könyveim. Egyszerű deszkapolcok, körben. szortírozom, ha vasárnap lesz egy kis időm, a német anyag szinte teljes, a francia hiányos, az antikváriumba kéne benézni, még kiépíthetném, tudományosra, eredetire, a könyv érték, hagyhatnék valamit Otira, mi lehet Otival, nem is írnak…

– Józsa, nagyon kérlek, szeretnélek már összehozni a fiammal… írunk neki, és lemegyünk együtt…

– Nyáron – mondja Józsa –, meg kell értened, előnyösen szeretnék mutatkozni, nekem a tavasz nem áll jól, szeplős az orrom is, minek a köröket összezavarni… de te csak eredj… akár egy hétre is…

Rendes, hogy tudna nélkülözni. De én nem tehetem meg, hogy egyedül hagyom, amikor olyan, mint egy gyerek, fél a sötétben, és ez a környék esténként elhagyott, nem volnék nyugodt, hátha baja esik… amikor annyi huligán nyüzsög… és a kollégák… akik így is zavarják… panaszkodik…

Szeretem az antikváriumok szagát. A raktárak. Engem beengednek, Én nem lopok. Bár egyszer loptam, zoknikat. Turkálok a könyvek között. Leadom a listát, ha beérkezik a példány, majd értesítenek.

– Drága mulatság – mondja Józsa –, havi három-négyszáz, ezekre a molyos, régi könyvekre… el se tudod mind olvasni…

Mind megvan. Az a néhány darab, amit ostrom után cipeltem haza, az utca sarából, kínlódva. És mennyit ott kellett hagynom. Istenem, mennyit! Még most is látom a kupacot. Még most is fáj érte a szívem. Egy világoszöld vászonkötésű maradt a kupac tetején. Nem tudom, mi lehetett.

Innen még hiányzik egy eredeti, első kiadású Ady. Megdöntöm a sort. Cédulát teszek a helyére, előbb-utóbb megszerzem. ígérik a teljes Nyugat-sorozatot, egy padlásról.

– Azt be nem hozod ide – mondja Józsa –, ki bírja porolni? Ne őrülj meg egészen… akkor inkább mászkálj vidékre…

Honnan is tudná, mi ez? Én már kiskoromban is meg akartam venni egy könyvkereskedést vagy papírboltot, nem is emlékszem pontosan, és Postpischl, igen Postpischl, hogy megijedtem tőle, amikor udvarolni akart, szegény, meghalt már, tejbolt van az üzlete helyén… de lehet, hogy nem tejbolt… tejbolt…

– Miért bámulsz ilyen bambán? – kérdezi Józsa.

– Hogy mi van a Postpischl helyén… azon tűnődöm…

– Nyuszi, te meg fogsz hülyülni. Vagy pedig korai agyérelmeszesedés… inkább azon gondolkozz, ne vegyünk-e egy kocsit kéz alatt… Rezső adna kölcsön. Amilyen rendes és nagyvonalú…

– Jövőre. Jövőig várj, kérlek…

Elborzaszt, hogy egy kocsi itt álljon az erkély alatt. Hogy szaladjak, vödörrel, kiskefével, csutakoljam, nyúlkáljak a motorházban, a gond, a gond, miért kéne még ezt is magamra venni, amikor én abszolút nem kívánok már ilyesmit, érdekes, pedig nem is olyan régen akartam még, mikor is, mikor is, aztán jött valami, egy másfajta kocsi, a rendszámra is emlékszem, lassan gurult, fekete lakkozott kocsi volt, a rendszáma DT 693. DT 693…

– Józsa – mondom könyörögve, megfogom a kezét, hosszú körme a tenyerembe mélyed –, Józsa… nem érdemes. Erre a kis időre.

Nem érti.

– És nézd a könyveket jószívvel!… Ez érték… és milyen szép… még a szemnek is… ez a sok régi kötés…

– Olyan, mint a temető… mint a régi sírkeresztek…

Kezdetleges gyűjtemény. De kifejleszthetem még. Órákig elmatatok a polcokon. Joyce. Azt hiszem, még így is pontatlan. Ezzel a két óriási kötettel. Amire vállalkozott, lehetetlen. Zsivágó, olaszul. Meg kéne tanulni olaszul is. Spira. A legjobb képzőművészeti kiadó.

– Józsa – mondom, alapfokon kell kezdeni –, ugyanaz a téma, látod, csak az egyik Renoir, a másik Monet… A révnél… az egyiknél minden összemosódik… a másiknál éles színekben kiugrik… nem érzed, mit jelent? Hogy mit közvetít felénk?

Néz, pislog, mintha haragudna.

– Talán ezért mondják az egzisztencialisták, hogy nem az objektivitás, hanem a szubjektivitás az igazi érték… és hogy csak szubjektivitásunkban válhatunk ki. Bár szerintem az alap mégiscsak az egységes látvány, amit az egyén aztán átértékel… és ez a csodálatos… hogy az életnek egyazon pillanatában, a szemlélő értékállapotától függően hányféle variáció keletkezik… És maga az egyén hányféle variációt vél igaznak, fejlődése során, visszanézve még nevetséges is, mindenféle esküvés, erre-arra… talán a nagyobb egységek fejlődését is ez szabja meg… ez a viszonylagosság… és talán az a legnagyobb hiba, ha elhisszük valamiről, hogy tökéletes… de ugyanolyan veszélyes, ha az ember túlságosan előreszalad… mintha át akarnál lépni négy lépcsőt… érted…? És úgy jutni a következő emeletre… Azt hiszem, az a titok, hogyan képes az ember teljes erőbedobással cselekedni a tökéletlen jelenben, amikor a tiszta öntudat már sokkal magasabbra világít…

Fél tőlem. Látom, ahogy a kezét keresztbeteszi a mellén.

Majd később. Még nagyon fiatal. És még csak a földszinten jár.

– Meg ne ijedj – mondom –, csak hangosan gondolkodtam…

– Te ilyeneket gondolsz magadban?

– Biztosan te is vetted észre, hogy logikusan végig akarsz vezetni magadban egy lényeges gondolatsort, lehetőleg minél gazdagabb életanyagot bekapcsolva, és akkor félszavak, töredékek tolakodnak közbe, mintha a törvények védekeznének, nem engedik meghódítani magukat, mozaikos félmondatok jönnek, hogy napernyő, éhes vagyok, olvasószolgálat… aztán meg megugrik, összeolvad az egész, áttekinthetetlenül folyik, túlságosan gyorsan…

– Na jó – mondja –, már van idei zöldborsó. Főzök neked egy jó levest. Csipetkével.

Örül, hogy kimehet. Énekel a konyhában. Valami beatszámot. Nem tudom megjegyezni a szövegüket. A dallamuk belém ragad.

Ra-tra-tatatta… ra-tra-tratatta…

Sartre. Camus. Valamikor esküdtem rájuk. Mikor is? Mikor is?

A biblia. Régi, ezerhétszázas kiadás. Amikor még iskolába se jártam, azt hittem, a betű azért van, hogy az emberek elolvassák, és megjelenik nekik a pontosan egyforma kép.

„…nem tudjuk, honnan fú a szél és hová megy…”

Chardin.

Gorkij. Gyermekkorom. Az a régi. Amit még apa vett, karácsonyra.

Gyermekkoromban minden könyvből megmaradt bennem, néhány sor vagy hangulat. Külön-külön. Most már nem határozhatom meg, hogy mit kapok, melyikből. Sokszor észre se veszem, hogy az ujjaim alatt a lapok változnak. Csak lerakódik bennem, egymásra a sok réteg, össze-összekeveredve.

– Pecsételjük le őket! – mondja Józsa, lelkesen. – Van olyan pecsétnyomó, ex librisnek hívják… és a kettőnk kezdőbetűi.

– Barbár dolog az ilyesmi.

– De hát így akárki ellophatja! Nem fogunk mindig begubózva élni… meghívunk néhány kollégát, ez egyáltalán nem kollektív, ahogy mi kialakítottuk…

– Majd ősszel. Most nyáron pihenünk egy kicsit Surányban… már alig várom a szabadságot… kifeküdni a magas fűbe… felettünk az ég, az úszó felhők… a hangok…

Sír.

– Én nem akarok… gyűlölöm azt a mozdulatlanságot… a fűtől csalánt kapok… és bogarak mászkálnak… és nincs egy rendes hely, ahova fel lehet öltözni… mikor szórakozzak, ha nem huszonnyolc éves koromban?

Igaza van. Neki is.

– Két hétre – mondom – …aztán azt csináljuk, amit te akarsz…

– Nekem az egész szabadságom csak két hét – mondja –, nagy kegyesen kiadják, főszezonban… Én a Balaton mellé akarok menni, ha már a külfölddel spórolsz a kocsi miatt…

– Szerezz akkor helyet – Katókát látom, milyen boldog volt, a tó partján, és én mennyire becsaptam, már akkor is. Talán ott megjön Józsa gusztusa egy gyerekre. Ha kiszórakozza magát.

– Arany nyuszi! – kiáltja. – Nem bánod meg… amit ott kap, majd a nyuszika tőlem… amit ott kap…

Teljesen meg tud őrjíteni. Bármilyen primitív a szöveg, mégis. Ahogy mondja.

– Mindjárt! – mondom Pistikének. – Mindjárt megyek! – Egy nénit hallgatok éppen, két cserélendő könyv között, panaszkodik a lábára, hogy sugárzást kapott, és ez megbénítja a járóidegeket.

Jolánka közbelép.

– Át kell nézni a megrendelést, Oláh elvtárs… a kedves olvasó lesz szíves cserélni…

– Jolánka – mondom, a néni elment, bottal –, ne mondja így: kedves olvasó… sérti a fülemet…

– Ez a hivatalos. Amellett nem különböztet meg senkit. Demokratikus.

– Más a megkülönböztetés és más az egyén tisztelete…

– Oláh elvtárs – Jolánka megáll, sértetten –, ne játsszon főnököt… Vadas elvtársnak vannak támadható pontjai, de sohasem utasít senkit…

Rezső bosszús.

– Nem vagy megelégedve? – kérdezi.

Csodálkozom. Soha, senkinek nem beszéltem arról, hogy meg vagyok-e elégedve, vagy sem.

– Mert minden mozdulatodból kisüt! – mondja. – A reference-szolgálat nem volt jó… most már az olvasóterem se tetszik… az előadásokat lemondtad… sértett hiúságból… a lektori szakvéleményt fél oldalban összecsapod… csak az antikváriumokat bújod, ebben a gyönyörű időben, évek óta nem volt ilyen derűs május…

– Elvégzem a munkámat. Ezt akartad te is. Éppen a többlet miatt röhögtetek…

– Csak miattad aggódom… rossz színben vagy. Valami baj van…? Józsa…? Túl szangvinikus?

Mesélgetik, hogy ki, kivel, hogyan. Hosszan, részletezve, a pincér is hallja, miközben cseréli a teli hamutartót.

Nekem ez idegen.

– Mégis? – kérdezi Rezső, nem hagyja abba, rossz szokása, vájkál, valósággal kikényszerít. – Hogy képzeled a jövődet? Ha valahol nem érezzük jól magunkat, tovább kell lépni… Kutatói állás – rám mutat, mintha máris ajánlana –, az való neked… a jelenlegi stádiumban… egy csöndes tudományos könyvtár… szerény, de békés státusz… ott még le is írhatnád… ami összezsúfolódott a fejedben…

– Attól félek, el tudnám úgy képzelni a hátralevő húsz-harminc évet, hogy ki se mozdulok a könyvtárszobámból, megeszem a zöldborsófőzeléket, és befekszem időnként a feleségem combjai közé…

– No… mitől hervadtál le? Egyszerre?

Vállat vonok. Szemben ülünk egymással, a cigaretta nem ízlik, a konyak se ízlik, és csömöröm van attól, hogy újra kimenjek a tömegbe, archaikus mosolyra nyissam a számat…

– …addig is menj orvoshoz – mondja Rezső. Az „addig is” nyilván azt jelenti, hogy a kutatói státusz ügye kezeibe tétetett.

– Nyuszi – mondja Józsa –, nagy baj van. Szereztek az üzemben beutalót. De csak egyszemélyeset. Első osztályú hegyi üdülő. A Mátrában.

A hegy. Aminek a csúcsán ültem. És emelkedett velem. Aztán visszacsúszott a földbe. Aztán eltűnt teljesen, beletipródtam a talajba, laposan, mint a palacsinta, amit most Józsa elém tálal, csillogó szemmel.

– Hát menj el. Használd ki a lehetőséget. Én meg ki-kiruccanok Surányba, lekaszálom a füvet, kapálok egy kicsit… és orvoshoz is el kell mennem… annyira nógatnak…

Katóka nagyon boldog lett volna. Ha ilyen lettem volna hozzá.

Józsa örül, élvezi az életet, de aljasságra képtelen. És miért is tenné? Az összhang ezen a vonalon tökéletes közöttünk. Hogy nincs mindig kedve, az érthető. De amikor mégis kedve támad, nincs olyan nő, állítom, elbújhat mellette bárki… – Költsd a ruhatáradra, amit kapsz mondom neki –, ne sajnálj magadtól semmit…

Néha beszélhetne a munkájáról. De azt hiszem, utálja. Ha el tudnám tartani, biztosan nem dolgozna többé. Persze, ha gyereket szülne, ez társadalmilag is érthető…

Kikísérem a vonathoz. A haját felmagasította, úgy nevezik, tupír, gyilkosan ostoba frizura, anyának még az elején hosszú haja volt és csonthajtű, a sír, ki kell mennem egyszer a sírhoz is, 1514, Dózsa…

– Fáj a szemed? – kérdezi Józsa. – Hogy lehunyod a fényben?

Megcsókolom. A kezét is.

– Írjál!

Pityereg.

– Már bánom… nem szép tőlem… igazán nem szép…

Mosolygok rá, nyugtatóan. Így legalább Otit is meglátogatom.

Integet.

Katókát elküldtem. Józsa elment. De hát ez nem is igaz. Nem így igaz.

Józsa visszajön.

Nem veszem igénybe Sára protekcióját. Ki tudja, egy magántanár mennyit kér. Emlékszem. A hónom alatt fogott meg, és kilódított az előszobába.

A tünetek. Sorolom a körzeti orvosnak. Precízen. És hogy voltam már kórházban effélével.

– A régi leletek? Zárójelentés? – kérdezi az orros, hadar, alig lehet érteni, nyolc lógó szemölcs van az arcán, pedig alig idősebb nálam.

– Nincs… Eldobtam, nem volt az ügy annyira komoly. Most is inkább a feleségem, az nyugtalankodik…

– Igen… A női hisztéria! Ismerjük, kérem… ismerjük… a női hisztériát…

Valami nagy baja lehet a nőkkel, mert elkezd magyarázni. A női nem kártékonyságáról. És remeg a keze.

– Nem valószínű – mondja –, hogy szervi eredetű… az idegesség, a hajsza, kérem, az urbanizáció… a civilizált ember légszomja… megszűnne, kérem, az egész, ha néhány hónapra volna ideje elvonulni… Rousseau… ismeri a nevet… diplomás ember… ugye…

De azért lelkiismeretes, kiírja a vizsgálati papírokat. Hogy menjek az SZTK-ba, vérkép, vizelet, próbareggeli, röntgen, EKG.

A vizsgálatokat később is elvégeztethetem. Ha elmúlik a kánikula, és nem lesznek ennyien. Most Otihoz kéne lemennem, felpakolom, leviszem magammal Surányba, Józsa nem haragudna érte, és ott, ketten, két férfi, feloldódna a gyerek, úgy van, pokolba a leletekkel, utazzunk…

Írni kellett volna. Előbb. Nem pedig beállítani, csak úgy, egy idegen helyre.

IDEGEN HELYRE, AHOL A FIAM LAKIK…

A szomszéd. Átkiált.

– Pestről? Kicsoda?

– A gyerek apja… – mondom zavartan.

– Nincsenek! De a kulcsot nálam hagyták, hogy öntözzem a virágokat… Balaton körüli hakni…

– És a fiam?

– Iskolai tábor, de lehet, hogy előbb hazazavarják:… ha nem bírják vele a két hetet kihúzni… akkor én szoktam neki kosztot adni…

Jó a közlekedés. Azonnal vissza lehet jönni. És már menni is tovább. Hajóval. Surányba.

Nyár. Isteni nyár. Valóban könnyebb a gyomrom. A közérzetem is. Józsa. Kis bolond Józsa. Mennyit táncolhat. Hogy fog majd hazajönni, milyen kiéhezetten az ölelésre, olyan típus, de nem hiszem, hogy rajtam kívül bárki mással képes lenne olyanokra, ehhez az kell, hogy eksztázisba jöjjön, hogy én hozzam eksztázisba…

Hiányoznak a könyveim, a könyvszag. Hogy lehetne egyeztetni a kettőt, széna és könyv? De hát még annyi időm van, még negyven se vagyok, szinte az emberélet fele, az a fontos, hogy törlesztek, hogy boldoggá teszem Józsát, hogy a lelkiismeretem csendes, béke ül bennem, igen, béke… A körtefa levele, július eleje van, mégis sárga, mindig szerettem volna elkapni a pillanatot, amikor a mennyiség minőségbe vált, amikor a kinyíló levél eléri a beteljesedést, és a hanyatlás első pillanata beáll…

Talán az utolsó előtti pillanat a legértelmesebb. A legfeszesebb. A leggyönyörűbb. Mert az utolsó, a beteljesedés, már a hanyatlás első pillanata is.

Nem bírom egyfolytában a napfényt. Majd kijövök újra, hátha otthon lapul már a levél a ládában. Messziről meglátni, mert lyukacsos a láda oldala.

Persze lehet, hogy belülre tapad, azért nem veszem kívülről észre. Ki kell nyitni, a kiskulccsal.

Nem vagyok szerencsés a levelekkel.

Üdülőhelyen lassan jár a posta. És amilyen feledékeny, talán tollat sem vitt.

Megpróbálok kitakarítani. Meglepetésnek. Engem anya sosem engedett otthon dolgozni. Remélem, Oti segít az anyjának.

A postás tizenegykor jön, de azt mondja a házmester, újabban előfordul, hogy késik. Kettőig lehet várni.

Ez nem a postás.

De igen. Bedob valamit a ládába.

Fényes levelezőlap. Kanyargó szerpentin. „Nyuszikám, istenien érzem magam, a társaság kitűnő, a víz meleg, istenien lebarnultam, nagyon hiányzol. Már nemigen lesz időm írni, az állomáson majd várj, jövő szerdán hat tizenötkor érkezem, írjál, mi újság, csókol Józsika.”

Nem a szavak. Nem a szavakon múlik.

Józsika. Micsoda hülyeség. Úgy látszik, így becézi ott valaki. Illetve a társaság.

Nincs helyesírási hibája. A stílusa konvencionális, de hát a legtöbb emberé az.

A kutatói állást nem bánnám. Magas polcok között posztóval bevont asztal, kézilámpa, szabályozható talpazaton, csend, nyáron is hűvösség, de a „terület” a „kutatási terület”, az zavaros, mit mondjak, ha kérdezik, majdnem úgy hangzana, mint a zsilettes őrült szövege: „Én kérem, fel akarom dolgozni az emberi szenvedés és tévedések történetét… a világirodalom klasszikusai a szenvedésről… a szenvedés szerepe a megismerésben… a fájdalom mint feszítőerő”…

Az irodalom nem szórakozás. Ha én író lennék, bántana, hogy pojácának néznek. És számon kérik rajtam a hepiendet. És a „jó” embereket. És a pontos, receptszerű válaszokat.

Foglalkozhatnék színháztörténettel is. Ha megkapom azt a státuszt. Az közeli világ, olvastam is hozzá eleget. Mondjuk, a korabeli angol színház, könnyedén fordítanám szótárral a szakszöveget.

Kellemes ez az este. Józsa holnap érkezik, ülök az erkélyen, a szobában ég a lámpa, most határozottan úgy érzem, a java még hátra van, az igazi, amiért születtem, innen nézem a tévét, India, Buddha, Gandhi, kasztrendszer, Rezső szavai, hogy az egyenlőség maszlag… Milyen természetesen viselik a kasztrendszert, mintegy szellemi értékállapotokat tükröz, amelyeken nem lehet egyetlen életben változtatni, mi ez a gondolat, hát hány élet van? És ha ők hisznek is abban, hogy újjászületés, hogyan tudják megtagadni egymástól a könyörület morzsáit, és nem égeti őket a szégyen, arra a szégyenre gondolok, hogy szembejön velem az utcán egy nő, szalmasárga hajjal, kanárikalapban, rongyos harisnya a lábán, és újságot árul, a másik meg részegen fekszik az utcakövön, valaki odaáll, rugdalja, mindig ugyanott rúgja meg, az oldalán, és kocsik mennek el mellettük, és neonok hirdetik a társasutazást, és egyáltalán, mindent hirdetnek, a plakátokon elégedett arcú fiatal nők és férfiak kézen fogva vezetik illedelmes gyermeküket…

Szarok azokra, akik megfutamodtak. És svédül, németül vagy akár amerikai módra akarják magukat megváltani. Magyar vagyok. Igen. Ebben az életemben. És az én szégyenem a népem szégyene. És a népem szégyene az enyém.

Józsa nevetne ezen. Ha hangosan mondanám, én is nevetnék.

Valami munkál a világban. Amit nem tudnék néven nevezni. És bennem is ugyanaz munkál. Talán csak ennyi a „tehetségem”. Hogy végre felismerjem.

Csak ne volnék fáradt. Egyszerűen nem tudok tovább gondolkozni. Szomjas vagyok, és narancsszörpöt akarok inni, a szifon nagyot durran, ráérek még, holnap hazajön Józsa…

A játék. Volt egy játék, gyermekkoromban. Egy Istvánka nevű fiúval játszottuk. Eldugtunk egy kanalat. És meg kellett keresni… én kerestem, de nem találtam meg. Mindig csak a langyosig jutottam. Sohase kiálthattam: tűz, tűz…

Érdekes. Ez az emlék nem jutott még eszembe. Pedig az emlékek is mechanikusak. Egy előbukkan, és aztán végig követ. A másik meg elsüllyed, pedig talán fontosabb volt, talán jelentős üzenetet hordoz, mégse…

Ritka pillanat. Amikor. olyasmi rémlik fel a múltból, ami eddig soha. Megpróbálok visszafelé menni… Hátha újabb képek jönnek. Apáról, anyáról. Amit mondtak. Ami történt. Ujlaky is mennyire örült, amikor a rókát említettem, az anyja rókáját, lám, ő sem emlékezett rá, de segítettem neki, rátalált és többé nem veszíti el…

Hol volt az a kanál? Hova rejtette Istvánka? Nem emlékszem. Nem.

A vonat késik. Veszek Józsának nagy, érett őszibarackokat, hogy mindjárt ehessen.

A szívem. Erősen dobog, ahogy a mozdony föltűnik a kanyarban. Jön. Persze hogy jön.

Gyönyörű. Gyönyörű barna a bőre. Az arca egy kicsit nyúzott. Mintha össze volna karmolva.

– Nyuszi – kiáltja –, annyira hiányoztál… milyen rossz bőrben vagy… persze, lusta voltál főzni magadnak…

Nincs társasága.

– Már Kelenföldön leszálltak. Kidögöltem ám, két hét állandó permanencia…

Simítom az arcát. A karmolásokat.

– Tüske – mondja. – Kirándulásnál egy ág az arcomba csapott.

– Szerencse, hogy nem a szemed…

Eszi a barackot a villamoson, csurog a leve, nem szólok, bár sokan néznek.

– Isteni… – mondja. – Otthon egy jó fürdő, aztán zutty az ágyba, holnap délig alszom egyfolytában…

– Mesélj…

A nők szeretnek mesélni. Fecsegnek, locsognak, Józsának jól áll.

– Nincs mit. Hidd el. Tipikus szakszervezeti üdülés. Untad volna nagyon. Képzeld, még kugliztam is… izomlázat kaptam tőle. És nyertem egy gipszhattyút.

Előkotorja a kézitáskájából a gipszhattyút.

– Rémes – mondom –, dobjuk be a kukába…

– Emlék. Felteszem a konyhakredenc tetejére.

Nekem is hozott egy plasztik agancsot.

– Nagyon vitték… ez volt a fő cikk a bazárban… falra akasztható.

Talán nem is tudja, mit jelent. Ez az ócska szellemesség.

Vetkőzik. A hasa és a melle fehér. Mintha fehér fürdőruha volna rajta, elöl kifeselve.

– Jaj – mondja –, még fáj a bőröm. Ne nyúlj hozzám, kérlek… egy napot csak tudsz várni?

– Persze, az még messze van, amit a kutatói állásról mondtam. – Rezső magához int, sétál a pult mögött, nyájasan odabólint az olvasóknak…

– Úgysem tudnám, mit jelöljek meg, szakterületnek egyelőre…

– Megjelölni! – A vállamra ver. – Amit kapsz, öregem. Ami éppen üres. Téged nem féltelek. Éppen ez a tehetséged: hogy voltaképpen mindent meg tudsz értelemmel tölteni… Én meg – elkomorul, ki-nyitja az ablakot, kint esik már az eső – mindenből kiürítem az értelmet. Mert a fonákjára vagyok kíváncsi…

– Édesanyád hogy van? – kérdezem, nincs kedvem hosszú vitába kezdeni, Józsán jár az eszem, ma már nem lehet fáradt.

– Köszönöm, köszönöm… És a tied?

– Hiszen meghalt… Még koszorút is küldtél.

– Szörnyű. Meg fogok bolondulni. Ha sokáig tart.

– Micsoda?

De nem válaszol.

– Évezredek óta… Évezredek óta – motyogja.

– A kő alatt nőnek a legszebb füvek. Sokat köszönhet nagyjaitoknak az emberiség…

Szertartásos, ahogy mondom, egy kicsit félek is, nem tudni, mikor és mitől bántódik meg.

– Mindig az elválasztás.

– Ezt nem én kezdtem…

Bólint.

– Igaz. De én itt szeretnél: élni… – mondja megint, gyermekes panasszal. Itt szeretném vinni valamire…

– Rezső… én mindig küzdöttem ez ellen… már gyermekkoromban is… amikor veletek azt tehették… azóta keresem…

– Mit?

– Ezt nem viszem el – mondja egy öregúr, odatolakszik –, háborús regény. Háború és béke. A címében is benne van.

Herczeg Ferencet reklamálja. Mint legnagyobb íróink egyikét.

Rezső visszamegy az irodába.

Igen. Azóta keresem. A magyarázatot. Hogyan lehetséges az ártatlanok büntetése…? Mert Manusz néni az volt. Ártatlan.

Az alapkérdést nem lehet kipipálni. Miért? Miért? Miért? Az értelem nem válaszol.

„Él bennünk a halhatatlanság gyönyörű ígérete…” Vagy igézete. Nem tudom. Romlik a memóriám.

Jó, hogy csendesebb lesz az életein második feli. A leglényegesebb dolgok még hátra vannak.

Nem az eszmék döntik el. Nem az egyes eszmerendszerek.

„Az élet célja a megismerés”

Az emberi élet a megismerés maga.

Álltam a Gellérthegyen, akkor még Kurucz Imre se disszidált, és mintha mellettem állt volna még egy én belőlem, illetve még kettő, az a baj, hogy nem tudom elhinni a halált, a teljes megsemmisülést, mindig odatolakszik egy kérdés: jólét? igen. Siker? igen. Művészet? igen. Tudomány? igen, de ha egyszer véges, akkor minek, minek elkezdeni, ami születése pillanatában már pusztulásra ítéltetett? Senkit se vigasztal meg, egyszerűen nem igaz, hogy bárkit is megvigasztal az utódok esetleges boldogsága, a „fiaimban élek tovább”…

Akkor viszont miért nem tudnék például ölni? Ha csak a magam érdeke a mérce? Miért sajnálom a földszinti öregasszonyt, aki száraz kenyeret eszik, a tanácstag mégsem intézi el a kegydíját, mert a száraz kenyérből a nyolc macskájának is ad…?

A kérdéseim kétségtelenül közhelyek, ezerszer elkoptatottak. Még sincs válasz rájuk.

Humanizmus. Az anyag legfejlettebb formája. És egyszer majd maga az anyag adja meg a választ. Amit várunk. Amit keresünk. És mi táplálja a humanizmust? És mi szítja a szadizmust? Az emberben, egy-egy nemzetnél… és a világban?

– Hé, elaludtál? – Józsa dörömböl a vécéajtón. – Undok szokás, órákig ülni a bűzben…

Lehúzom a vécét.

Undok és utálatos. A gyermek mégis élvezi. Mert még tudja, hogy nincs utálatos. Hogy minden ugyanahhoz a világegyetemhez tartozik.

„Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni…”

Valami még ki fog derülni. Nem tudom, mi, és nem tudom, mikor. Talán száz év múlva. Talán évmilliók.

És ha még nincs minden megfejtve, én sem veszhetek el egészen. Velem is közölni fogják. Engem sem, egyetlen porszemet se csukhatnak ki a teremtésből.

Micsoda csillagok. Augusztusi csillagok, szeptember végén.

– Számolod a csillagokat? – kérdezi Józsa, harsogtatja a rádióban a tánczenét.

– Őrjítő gondolat, hogy nincs kezdete az égnek. Se vége. És mindennel így vagyunk. A fizika is tudja: energia nem vész el, csak átalakul… csak éppen az ember látszik törvényen kívülinek… a visszavonhatatlan halállal…

– És akkor még csodálkozol, hogy nincs kedvem… amikor ilyeneket beszélsz folyton. Hogy legyen így gusztusom?!

– Gyere ide – mondom neki –, gyere ide, az ölembe…

Ez a pillanat, az önkioldás pillanata. Kóstoló a halhatatlanságból. Ki-kinyíló ablak a végtelenre.

Stubicza elvégezte az egyetemet. Szorgalmas, derék gyerek. Menyasszonyt is szerzett, szemüveges menyasszonyt, rondácska, de kedves.

– Figyeld meg, leváltanak… – mondja Rezső – érzem.

– Miért váltanának le téged? – kérdezem. – A munkád ellen nincs panasz. És az összeköttetéseid is megvannak…

Sóhajt. Egy barátját kifúrták. Aki nagyon jelentős pozíciót töltött he. És ilyenkor megindul a söprés, lefelé.

– Én ezeket a dolgokat egyszerűen nem veszem tudomásul – mondom –, és hiszek abban, hogy mindenütt ülnek tisztességes emberek…

– Az igazi kommunisták, ugye?

– Fogalmazd, ahogy akarod… a szó csak megjelenési forma… amiben megnyilatkozik…

Nem kérdezi, mi nyilatkozik meg, jobb is, nem tudnék válaszolni, folyton közbetolakszik valami, igen, a foszlányok, mostanában még gyakrabban, nem mintha öregednék, csak kuszább lesz minden, a gyomrom megint fáj, persze nem nagyon, bemegyek a tanácsba, a szociálpolitikai osztályra, elintézem a földszinti öregasszonynak a kegydíjat.

– Milyen alapon? – kérdezi egy nő, az asztal mögött.

– Mint lakótárs. Aki napról napra látja…

– Hol voltál? – Józsa lapot tart a kezében, Oti és Katóka írta, jól vannak, nincs semmi újság, József kificamította a bokáját, és nagy siker volt az Egy csók és más semmi…

Ezt én anyával láttam. A nő szájon csókolta a férfit, és az valósággal elpirult.

– Inkább velem tegyél egy kis jót – mondja Józsa –, még egy nyarat nem bírok ki kocsi nélkül… miért nem tudsz újra előadásokat vállalni?

Nekem mindegy. De ha ő kívánja.

– Az Autókernél tudok valamit csinálni – mondja Rezső –, hogy soron kívül… eredj be a központba, mondd, hogy újra szeretnél vidékre menni, ez a lektorálás úgyse neked való, hiányzik belőled az irónia…

– Kezét csókolom… – homályos iroda, a nőn szűk pulóver, óriási mellek, rövid szoknya, most jön divatba, ilyen rövidet még nem is láttam – ha emlékszik a nevemre…

– Kérik magát… – csilingel a karkötője, ahogy – rám bök – akár hiszi, akár nem… reklamálják… de ha egyszer visszahúzódik… mi nem fogunk könyörögni…

– El van intézve – mondom Józsának –, de akkor ne panaszkodj, hogy ritkán vagyok itthon…

Levél Józsának. Nőies írás, kissé primitív, csodálom, hogy a posta feladó nélkül továbbítja.

A bélyegzőn Baja áll, ki lehet Baján, nyilván az illető ugyanott üdült, mint Józsa, de miért most jut eszébe, hogy írjon, és a címzés is téves, három számmal arrább címezte, a postás ismeri a nevet, illetve az enyémet, Oláh Viktorné, Oláh Viktorné, Katóka is Oláh Viktorné volt, de neki nem írtak levelet, ha írtak, se érdekelt.

Nem, nem bontom fel, majd ő megmutatja, és jót fogok nevetni, csak a gyomrom ne fájna annyira, feljön valami epe a torkomba, ez talán nem is gyomor.

– Jé – sikkantja Józsa, vörös a füle, a szemére pára hull, hazugságpára –, biztos a szobatársnőm. Biztos.

Bemegy a fürdőszobába, mintha sürgősen le akarna mosdani, mintha melege lenne, novemberben, s beakasztja a láncot.

Állok az ajtó előtt, hallom, folyik a víz, anya is becsapott, azt hittem, egy katonatisztet sirat, örökké, és halála után a levélköteg… a név… a férfi neve… nem emlékszem… három neve volt… három…

Megrántom az ajtót.

– Nyisd ki!

– Nem vagyunk sziámi ikrek, hogy együtt mosakodjunk! Te mondtad…

– Add ki a levelet… férfi írta… férfi…

– Te nem hiszel nekem? – a hangja fals, recés az üveg a fürdőszoba ajtón, nem látni, csak az árnyékot.

– Köztünk nem lehet titok – megalázó és borzalmas, látom magam az előszobatükörben, a szám hamuszürke, a néhány szál hajam felborzolva, mint a trükkfilmen az öreg kandúr, ENNEK VÉGET KELL VETNI, nem méltó hozzám, nem méltó…

– A házasság nem jelent rabságot – a mondat, mintha fogat mosna, egybeszalad –, megegyeztünk, az elején… A barátnőm, különben is… – Nincs is barátnőd Baján…! – ha a nagykést a konyhából kihoznám, és az élét becsúsztatnám az ajtó nyílásába, a láncot ki tudnám a helyéről pöccinteni…

– Azért se mutatom – kiáltja hisztérikusan, így még sose hallottam ordítani, mintha verné magát a fürdőszobaszekrényhez, olyan dübörgés van –, azért se… nekem te ne parancsolj… elég volt az anyámnál…

– Józsa, gyere ki… beszéljük meg normálisan… gyere ki…

Csend. Csak a víz zubog. A víz.

Katóka. Amikor megtalálta Edina telefonszámát. Most értem meg. Most, ahogy itt állok az ajtónál.

Kijön. Az arca dagadt, vörös. A kezében fogkefe és az üres boríték.

– Tessék – kezembe nyomja az üres borítékot. – Nem volt benne levél… valami hecc… azért voltam ilyen dühös… hogy velem ilyen hecceket csinálnak… a kollégák… és tényleg volt egy barátnőm Baján, még ötvennyolcból… – szaporán beszél, a víz folyik, gyűrűzik a kagylóban, meg-megakad.

Összetépte, kicsi darabokra, és letömködte a lefolyónyíláson, a fogkefe nyelével.

Micsoda briliáns logikám van. Valaki röhög bennem, vagy inkább sír.

– Miért hazudsz? Józsa, az isten szerelmére, miért hazudsz?

– De nem, de nem – hadarja, a nyakamba csimpaszkodik, mintha hirtelen kicserélték volna –, ostobán viselkedtem, hogy bezárkóztam, de pánikba estem, hátha valamelyik régi udvarlóm, és te olyan szörnyen féltékeny vagy, felfújsz minden kicsiséget…

– Én, féltékeny? És még soha életemben nem voltam féltékeny… olyan nő nincs és nem is lesz…

– Nekem te nagyon sokat jelentesz. Nagyon, nagyon sokat… csak nem képzeled, hogy bárkivel is fel tudnálak cserélni, akár két hétre is… Na, nyuszi… hát inkább hiszel a sejtéseidnek, mint az én szerelmemnek?

Simogat. Gombolja a nadrágomat. És én nem tudok undorodni, illetve hiába undorodom, egyúttal kell nekem, mit csináljak, a levelet nem kaparhatom ki a csatornából, csak rosszabb, ha folyton erre gondolok, ha nem vagyok képes a gyanút elűzni, lehetetlen, hogy üres volt a boríték, de talán valami ártatlan flört, amit takargat, és attól fél, nem érteném meg, nyilván csókolózott vagy ilyesmi, aztán a lovag kinyomozta a címét, kellemetlen helyzet, Józsát is meg kell érteni, és végeredményben valóban én mondtam, az elején, hogy FÉRFI ÉS NŐ NEM SZIÁMI IKREK.

Ezután jobban vigyázok majd. Ha látja a nagylelkűségemet, ahogy megpróbálok napirendre térni, nem keveredik majd zavaros ügyekbe.

A kilincset se kellett volna rángatni.

– Ha jó fiú vagy, karácsonyra főzök valamit…

Sokkal nemesebb. Ha elhallgatok.

– Oláh elvtárs – mondja Jolánka –, már harmadszor kéri a kedves olvasó a Világosság-ot…

– Csak beszélek, beszélek, te meg bámulsz – mondja Rezső –, hát már te is elbutulsz, öregfiú?!

A táskájában nincs semmi. Semmi áruló. Annak pedig utána lehetne nézni, hogy valóban túlórázik-e. Hogy valóban összetorlódott-e a munka, ünnepek előtt?

De nem vagyok kisszerű. Nem akarok kisszerű lenni. Szaglászni, mint egy rendőrkutya. Józsa nagyon jól tudja a természetes eszével, mit jelentek én neki. Milyen biztonságot kapott tőlem, az után a csibész Elek után. Aki félig nyersen ette a húst.

Amellett modern házasságban nem döntő. Nekem is jogomban áll. Bármikor. Attól még összetartozunk.

Csak ne hazudna… Mindjárt szebb lenne.

Józsa kiveszi a kezemből a töltőtollat. Éppen meg akartam keverni vele a feketémet.

– Szállj le egy kicsit a fellegekből. Már a szomszédasszony is érdeklődött, miért nézed folyton a földet, miközben az utcán mész…

Katókának nem tetszene Józsa. Egyetlen szót mondana. Egyetlen tömör szót. Szinte hallom.

Neki még Krisztina is egzaltált volt. Krisztina, Krisztina, Krisztina. Ha szembejönne, köszönne, megkérdezné, hogy vagy, mert én rosszul, nélküled, gyere kezdjük el újra…

Valami felugrik, előttem, valami nagy, hogy kerültem az utca közepére, hiszen az előbb még a járdán…?

Jaj.

A fejem. Jaj. A fejem. Okos fejem. Pubi okos feje. Anya. Bili. Apa. Hó. Tó. Nap. Könyv. Szobor. Katóka melle. Krisztina haja. Józsa lába. Mind. Mind. Körkép. Panoráma. Egyszerre. Az egész.

Halál. Ez az.

Bocsánat… bocsánat…

................

................

................

– Nyisd ki a szád…

– Nyisd ki a szád…

– Nyisd ki a szád szépen… – Hang. Fehér. Szín. Szoba. Úgy hívják szoba. Ember. Úgy hívják orvos. Ágy. Én. Én fekszem egy ágyon.

Nő. Mellettem. A nő Józsa. Józsa feleségem. Most. Most ő a feleségem. Ő mondja:

– Nyisd ki szépen a szád… egy kanálka húsleves… egyet az én kedvemért, egyet a cicának…

– Mi történt? – mintha álmodtam volna, kelnék fel az ágyról, de nem sikerül.

– Alásétáltál egy autónak – mondja Józsa, az orvos bólogat –, még tegnapelőtt.

– Tegnapelőtt?

– Sima agyrázkódás, enyhe lefolyású – mondja az orvos –, a sárvédő megcsapta, a járda mellé kivágta, és még az élinek se ütközött…

– Mert ha az élinek ütközöl – mondja Józsa –, akkor loccs, az agyvelőd… ez a szerencse, a szerencsétlenségben…

Nem értem. Én csak mentem, és gondolkoztam valamin. Már nem tudom, min, úgy látszik, át akartam jutni a túloldalra, nem néztem körül.

Az autó. Nekem most meg kellett volna halni. Igen. Törvényszerűen. Hiszen egészen kicsi gyerek voltam, amikor szintén egy autó… moziból jöttünk anyával, azt hittem, vászon, mozi, futó kép… megkülönböztetni… nem is olyan könnyű.

De most nem láttam az autót. Csak valami sötétet, amint felmagaslott.

– Ne ráncolja a homlokát – mondja az orvos –, az entellektüeleknek az az első dolguk, amikor magukhoz térnek, hogy visszanyomoznak… visszanyomozzák az utolsó pillanatokat. Ne higgye, hogy az használ…

A kép. Valami óriási kép. Szédülök. Ahogy eszembe jut, homályosan. Hogy együtt voltunk. Mind. Szédülök…

– Fogadjon szót – kiáltja az orvos –, és ne gondoljon vissza… különben magába nyomok még egy adag altatót…

– Már tegnap is eszméletnél voltál ám – Józsa zsebkendővel szárítgatja a homlokomat, pedig nem is izzadok –, de nem akartál megismerni… olyan furcsa volt… folyton körbejárt a szemed… mint egy automata…

– Milyen nap van?

– Karácsony másnapja. Éppen huszonnegyedikén délben kellett ennek történnie… csak azt tudnám, hova siettél ennyire…?

Valószínűleg azt hittem, még csak huszadika van, mert ajándékokat se vettem senkinek, Otinak se, a gyerek, úristen, a fiam, a fiam karácsonya…

– A fiam… szenteste…

– Nyugodj meg. Táviratoztam nekik. Szerencsére ki tudta nyitni az íróasztalodat a lakatos… ha már elzártad a címüket. Fel is jöttek. Ott aludtak, nálunk. Az asszony csendes, szerény, kettőig se tud szólni és amellett elhasznált. A gyerek, hát ahhoz idegek kellenek, az utolsó szögig átkutatta a lakást, keresett valamit, valami csavarhúzót vagy mi az istent, amellett az a szöveg… nem hasonlít rád. De az anyjára se… Itt vannak a folyosón. Délben akartak visszamenni, én tartóztattam őket az esti gyorsig.

Feljöttek. Miattam. A drágák.

Furcsa. Ahogy ezt gondolom: „drágák”.

Nedves a szemem. Ez nem könny. Én nem sírok.

Oti beront. Jambósapka a fején, ízléstelen, én ilyen koromban kis kalapkát hordtam vagy széles cserkészkalapot…

Kató mögötte jön, csitítja.

– Szia – mondja Oti –, már azt hittük, elpatkolsz… A néni úgy megijesztett…

– Én csak azt táviratoztam, hogy apátokkal végzetes szerencsétlenség történt…

– A végzetes halálost jelent, Józsa – mondom.

– Nekem az is végzetes, hogy a férjem kórházban tölti a legszebb ünnepeket… Nekem!

– Nem baj – mondja Katóka –, akkor is meglátogattunk volna, ha tudjuk, hogy csak ennyi… ez is kellemetlen…

– Az ajándék is ugrott – mondja Oti –, a József megvette a biciklit, de persze nem versenybicikli, hát csak üljön rá ő…

Hárman állnak. A két nő kétoldalt, Oti lábnál.

– Megijedtél, Oti? – kérdezem. – Hogy apuka…

– Hát igen – egyszerre udvarias, még kedves is. – Megijedtem.

Ha most idelépne, magától. Idelépne és megcsókolna…

Katóka Otira néz. Szinte lök rajta egyet a szemével.

Oti megkerüli az ágyat. Hozzám hajol. Súrolja a szája a bőrömet.

– Jobbulást – mondja felnőttesen –, kimegyek, nem bírom az éterszagot… majd írjál, apu…

Az ajtóból szalutál.

– Látod – mondom Katókának –, mennyit változott. Hitted volna?

– Igen – kaffantja Katóka, Józsa nem megy ki, Katóka sóhajt. – Jobban kéne vigyáznod magadra… túlstrapáltak az idegeid… ezt most megúsztad… te mindig szerencsefia voltál…

Lehajol hozzám, megsimítja az arcomat, a fülénél őszül a haja. Nézem ezt az ősz csíkot.

Katóka odakap a kezével, harag nélkül, szomorúan.

– Így van ez, Győszi…

Behunyom a szemem. Nem szeretném egy darabig kinyitni. Így fogunk kezet.

Józsa még marad.

– Holnapután kijössz, otthon ápollak… anyám szervezett be ide… a legjobb klinika… az orvost is ő fedezi… ilyenekben rendes… ha valakinél lerobban a motor… csak az egészségesekkel nem tud bánni…

– Józsa! – alkonyodik, gyújtják a mennyezeti halvány neont. – Légy jó. Legyünk jók egymáshoz…

Mintha értené. Most olyan.

– A mentőorvos egészen meghatódott… hogy milyen ritka finom ember vagy… azt mormoltad, végig a kocsiban: bocsánat… bocsássatok meg…

– Te is elmondhatnád, Józsa… legalább egyszer…

– Én nem vétettem soha, semmit – a füle megint vörösödik –, különben sem szeretem a mazochista hangulatokat…

Még fiatal ahhoz; hogy bevallja. Hogy egyáltalán észrevegye magában.

Jó itt feküdni, a hallban. Az íróasztal zárja szétroncsolva, de hát nincs nekem titkom. Krisztina levele. Krisztina levele. Majd egyszer megkeresem.

Rezső, Tököly, Pistike. Rendesek, jönnek. Virág, férfinak virág?

– Elég, ha februárban elkezded – mondja Rezső –, addig szépen itthon maradsz, az asszonyka ápol, te meg olvasgatsz…

Kimegy kezet mosni, ez a mániája, naponta hússzor mos kezet, Tököly bácsi hunyorít.

– Megint nyeregben van… megint nagyon nyeregben…

Pistike gúnyosan felhúzza a szemöldökét.

– Ez nem állás. Ez nem könyvtár. Ez nem irodalom…

– Stubicza? Mit csinál Stubicza?

– Stubicza? – kérdezi Tököly bácsi. – Ühüm… a kis gyámoltalan Stubicza… megkapta a hatos körzeti fiókot…

– Ennek örülök. Színjelesen vizsgázott. És most akar nősülni.

Rám néznek, mintha dilis volnék. Együtt mennek el Rezsővel.

– Téged miért nem neveznek ki vezetőnek? – kérdezi Józsa. – Ha már egy ilyen kis taknyos alkalmas…

– Talán mert nem is kívánom. Látják rajtam, hogy nekem mindegy.

Az előadások. A kocsi.

– Nem ülök egyelőre gépkocsiba – mondom Józsának –, ugye, megérted? hogy elhalasztjuk a vételt?

– Kénytelen vagyok megérteni… bár ez szenilis dolog. Ismertem egy öregasszonyt, az imádta a gombát, de sose evett többé, amikor a szomszédban gombamérgezésben meghalt egy kisgyerek…

Öregednék? Akkor nem kívánnám Józsát. Most még jobban. Sokkal frissebb az agyam is, mint a baleset előtt. Szinte jót tett a pihenés. És hogy nem kell szilveszterkor elmászkálni. Józsa nézi a tévé-kabarét.

– Micsoda óriási színész – mondja – ez a Söveges… klasszikus vagy villámtréfa, ennek mindegy… zseni…

Fiatalos jelenség. Pedig hogy pusztította magát. A bárokban.

– Kevés asszony tenné meg, harminc alatt, hogy itthon gunnyaszt a férje mellett. Pláne, hogy már nincs is semmi bajod, csak szeretsz lustálkodni, jókat enni, bámulni a semmibe…

A néni feljön a földszintről. Megköszöni a szociális juttatást. Szertartásosan.

– És mennyit adjak le havonta a szerkesztő úrnak? – kérdezi.

– Nem szerkesztek semmit. Kötelességből tettem. – Dühös vagyok. – Tetszik ismerni azt a szót, hogy kötelesség?

Lassan megérti.

– Az Isten áldja meg – mondja, most Manusz nénire hasonlít.

Nem is Manusz nénire, inkább Klementinre.

– Klementin… persze, Klementin. És nem Karolin. A neve.

– Mi bajod? – Józsa rám bámul. – Apus, te be fogsz golyózni…

Azt mondja: apus. És nem nyuszi.

Még ma harminckilenc éves vagyok. Holnap már negyven.

A határ. A beteljesedés és a romlás közt. Feküdtem a fűben, és a körtefa levelét néztem, sárgult, már júliusban.

Amikor húszéves voltam, azt hittem, aki negyvenéves, az már öreg. Hatvan-hetven éves koromban úgy fogok erre az évre visszatekinteni, fájó nosztalgiával, hogy milyen friss és egészséges is volt ez a mostani Oláh Viktor, mert az már egy más Oláh Viktor lesz, az idő, az idő mindenhova beszivárog… Azért Józsának eszébe juthatott volna ez a születésnap, Oti és Katóka messze vannak, és őket elhagytam, de Józsa…

– Emlékszel… valamikor még fel is írtad… február öt…

– Nem vagy te kisgyerek, hogy születésnapot rendezzünk. Kapsz egy új nadrágot, mert a másikról már lifeg a koptató…

– Iszunk egyet rá – mondja Rezső, de nem megyek, holnap indulok Pétkajárra, átnézem az anyagot, ha már újra kezdem, ne legyen annyira unalmas.

– Pétkajárra megy – Rezső rázza a fejét –, és felkészül. Pétkajárra.

Külön buszjárat. A vasúttól. József Attila: „Én egész népemet fogom… nem középiskolás fokon…” – Ebbe a témába sok minden belefér.

Jobban meg kell néznem őket. Akik fogadnak. Akik a barackpálinkát a cserépkupicába kitöltik.

Nem véletlenül úsztam meg az autót. Nem véletlenül. Valamit még üzennek, amire eddig nem figyeltem.

Iszom a pálinkát, erős, belefájdul a testem, de most jólesik ez a fájdalom, nem szabad elfelejtenem, ezt a felismert bizonyosságot, hogy megajándékoztak… időt kaptam… de nem ingyen, világosan érzem, ahogy az olajos arcú férfi arcába nézek és hallgatom őt.

– …mert nálunk, elvtársam, minden rendben… itt nem megy simogatással senki semmire… ellenzéki környék… híres ellenzéki… Csukja be az ajtót, huzat van – reccsen a könyvtárosra, a könyvtáros, mintha gyereket várna, vagy csak ilyen párnás a hasa, ugrik, és becsukja az ajtót.

– Néhány embernek korábban el kell menni – súgja –, a busz… másképp éjszakára is itt ragadnak…

– Olyan nincs – mondja a férfi –, hogy előadás közben bontsák a rendet… akkor inkább be se jöjjenek… akik ennyire nem tisztelik a kultúrát…

– Engem nem zavar – éles a hangom. – Egy óra is több, mint a semmi…

– Pillanat – mondja a férfi –, megnézem, hogy az elvtársak megjöttek-e már…

A könyvtárosnő kerüli a szememet. Próbál mosolyogni.

– Ilyen még van? Ilyen figura?

Mintha nem értené, azt mondja, nehéz szervezni, mert a moziban is vetítési nap van, amerikai sikerfilm… És az ifjúsági klub kapott egy biliárdot.

– Egyáltalán kik azok, akiket ez a pofa vár…?

– Az állatorvos, a téeszelnök, a földművesszövetkezeti vezető, az agronómus, a tanító, a könyvbarát bizottság elnöke, a Hazafias Népfront…

– Ezek mind idevonulnak?

– Muszáj nekik. Nálunk ez a szokás, ha szervezünk.

– Ezerkilencszázhatvanhétben?

– Már ezerkilencszázhatvannyolc van!

Érdekes, alig vettem tudomásul, ugrott a naptár, egybefolynak az évek, vajon miért, és megérem-e a kétezret, miért ne érném meg, hetvenkét éves leszek, az még nem lehetetlen, apa hetvenéves volt, amikor meghalt, de csak véletlenül…

Legalább négyszázan szoronganak, ketten is ülnek egy széken. Az asztalon piros vászon, három cserép hatalmas aszparágusz meg egy szobor.

Leteszem a cserepeket a földre, a szobrot félretolom, balra. Hogy lássam akikhez beszélek.

Az olajosarcú feláll.

– Felszólítom Oláh Viktor elvtársat, aki Budapestről jött ide, hogy egy óra húsz perces előadását tartsa meg…

Felállok. Nevetek.

– És ha nem egy óra húsz perc lesz? – kérdezem, kis moraj a közönség soraiban, belelendülök, jó kedvem van, ilyen sok ember régen nem gyűlt össze, az első sorban egy parasztbácsi, csizmában, begombolt, magas nyakú ingben.

Azzal kezdem, hogy mindenki szeretne valamit továbbadni. Ha másnak nem, hát a fiainak. Mindenki úgy érzi, van valami közlendője, amit egyedül ő tud helyesen. És ez nem is baj. Amíg nem válik rögeszmévé, fanatizmussá, mert a fanatizmus sokszor több kárt tesz, mint a nihilizmus, József Attila tudta ezt, és nagy költő volt… mert vannak jó költők és nagy költők, ő nagy volt… mit mondana, ha ma élne, ez csak találgatás, mi az, ami tetszene, mi az, amire csóválná szép szomorú fejét, „nem így képzeltem, gyerekek, vigyázzatok, az értelemig és tovább, én azt írtam, ne hagyjátok le a második felét”, miért kellenek azok az erős vaskapuk, be se látni a kerítés mögé, itt van ez a könyvtáros asszonyka, talán gyereket vár, Illyés Gyula írta, viszi az ölében a magyar jövendőt, ismerik, ugye, ezt a csodálatos verset… József Attila tanítása mindenkinek szól, parasztnak és munkásnak, fáradt értelmiséginek, aki úgy tud lelkesedni, hogy egyben mindig kételkedik is, a sorok, idézem a sorokat, egybekapcsolom, ég az arcom, értelmes, szép beszéd, kötetlen, figyelnek, értelmes, szép emberek, most ilyennek látom őket, de a túl sok megárt…

– Tegyék meg a hozzászólásokat – mondja olajos arcú barátom. – Mi az olyan írókat szeretjük – szól hirtelen hozzám –, akik mind a két lábukkal a szocializmus talaján állnak.

Úgy csinálok, mintha nem hallanám. Finoman átsiklok fölötte.

Csend.

Túlságosan letaglózta őket a szöveg.

Feláll egy harcsabajuszú férfi a negyedik sorban. Lelkes szeme van.

– Bár egy kicsit a témától eltér, de mi pedagógusok, sokszor úgy érezzük, József Attila lebecsülte a középiskolai oktatást… legalábbis, ahogy mostanában magyarázzák… pedig kérem, halála előtt rájött, hogy ez hiba volt, ő maga mondja, hogy sajnos kiröhögte az oktatóit, azért került olyan helyzetbe, mint amilyenbe került…

A könyvtáros asszonyka a hasára szorítja a kezét.

Szerencsére hárman-négyen nevetnek. Felpattan egy kövér kis ember.

– A kartársam összekeveri a szezont a fazonnal… aztán azért nézik hülyének a tanárokat, mert ellengőt viselnek a szemük előtt, mint a lovak… kiszűrnék még a világirodalom klasszikusait is, ha nem mérhetők pedagógiai zsineggel… ezt én mondom, aki huszonöt éve tanítok… huszonöt éve…

– Nem erről van szó – védekezik a harcsabajszú. – Csak a szegény pedagógust senki se becsüli… se erkölcsileg, se anyagilag… lenézett szakma lesz hovatovább…

– Igaz – próbálok békíteni –, de ehhez semmi köze József Attilának. Megértem az ön elkeseredését. Higgye el, ha több jogot és több örömet élvezne a jelenben, nem kérné számon József Attilától visszamenőleg…

– Ez nem panasznap – szól közbe az olajosarcú, elfelejtettem megkérdezni, tulajdonképpen kicsoda.

– Miért baj az – kérdezi egy asszony, irhabundában –, ha valaki kocsit vesz? Miért kell azon gúnyolódni?

– Nem az a baj – mondom készségesen –, hanem az, ha elfelejti, hogy gyalog is járt… és ha azt hiszi, minden a jólét, a bőség. És akinek nincs, azt lenézi…

– Mindenkinek lehet – mondja egy férfi, csak a hangját hallom, hátul ül – manapság, aki megfogja a munka végét… a lógósoknak a múltban se volt, meg most se lesz.

– Amellett – mondom – van, akinek a munkájához kell… például az állatorvos…

Egy szőke, bőrkabátos fiatalember kissé megemelkedik, bólint elégedetten.

– Térjünk a tárgyra – az olajosarcú kopog a ceruzájával –, szorosan a témához kérjük a hozzászólásokat megejteni…

Feláll egy vörös kontyú fiatalasszony. Valamit motyog.

– Hangosabban! – szólnak rá.

– Azt akarom mondani, hogy nem ártana, ha az iskolában is lehetne ilyen kötetlen formában beszélgetni nagy költőink életművérül. Ha nem kellene a tantervet olyan mereven betartani… mert jönnek innen-onnan, és elmarasztalják az embert… ha elkalandozik… pedig hát mégiscsak ez lenne az értelme… ez…

Nem meri befejezni. Gyűrögeti a sálját.

– Általában úgy van – mondom, hogy kisegítsem –, hogy azok kritizálják az iskolai munkát, akik maguk gyávák voltak fillérekből megélni, vagy egyszerűen nem bírtak a gyerekekkel, és kereket oldottak a pályáról… aztán most osztják a tanácsot.

Az olajosarcú lekoppantja a ceruzát, valamiért nagy zümmögés támad a teremben.

– Ha nincs több mondanivaló, akkor berekesztem.

Pedig még látni kezeket.

Vége. Az emberek néznek rám, valaki messziről int, mintha gratulálna.

Az olajosarcú előrerohan. A könyvtárosnő könnyezik.

– Ez rajtam fog csattanni…hogy miért nem kérdeztem meg előre…

– De hát mi van? – fáj a gyomrom –, mit mondtam, az istenért?

– Ő volt az… a vébéelnök… aki mint tanító nem vált be… meg is dobálták, hóba burkolt kővel… annak idején…

Tanácstalanul állok. A csizmás, fehér ingű bácsi odalép. Megfogja a kezemet, megszorítja.

– Én vagyok a Pista bácsi… a téesz elnöke. Nem mindent értettem, de amit értettem, az igaz… tudja, nem rossz gyerek ez a Lajos, csak hát megrekedt valahol az istenadta, a nép nem szereti, de még egy évet ki kell vele húzni…

– Ne tessék engedni, hogy valami bajt csináljon – gyöngéden megfogom a könyvtárosnő könyökét – ezzel a derék asszonykával…

– Majd rajta tartjuk a szemünket. A téesszel nem lehet packázni… a téesz adja a kenyeret…

– Elment – mondja a könyvtároska –, elment a Lajos elvtárs… hallom a motorbiciklijét…

– Még kérdeznék valamit – mondja Pista bácsi, senki nem lép hozzám, sietnek, vagy csak nem látják tisztán az erőviszonyokat, ez mindig így volt, már a gimnáziumban is, és amikor Ancsikné ügyében felszólaltam… – Még megkérdezném, ha meg nem sértem, hol van Pesten a legjobb szívklinika?

– Sajnos, az orvosokkal hadilábon állok. Rosszalkodik, rosszalkodik, a szíve?

– A fiam. Meg fog halni. Nem lehet segíteni rajta. Szívbeteg parasztgyerek, elgondolkodik az ember, milyen furcsa ez, és hogy miért nem enged cserét a természet, én már befeküdnék a földbe, zokszó nélkül…

Nézünk egymásra. Már üres a terem. A könyvtárosnő az ajtóban áll a lakattal. Szipog, fázik a rövid bekecsben.

– No, isten áldja. Amíg egészség van, minden van. Remény is.

És az öreg elballag, nyugodtan, báránysipkát tesz a fejére.

– Sajnálom, hogy nem kapta meg, amit várt… – mondja a könyvtárosom – sajnálom… de beléjük fagy… szinte…

Nem vagyok elégedetlen. Zötyög a vonat. Március. Márciusi táj. Csak a kövér varjak undorítanak. Még sose láttam ilyen nagy, libányi kövér varjakat.

A kalauz kéri a jegyet.

– Gagarin szörnyet halt – mondja, minden lyukasztásnál, minden ülésnél, külön-külön –, a világűrből visszajött… és most egy közönséges gépen…

Csóválja a fejét.

– Ki érti ezt?

A határt át lehet lépni. És át is kell lépni. De utána vissza.

Véletlen. Így mondják. Ez a neve.

A diadalt akkor se lehet visszavenni.

– Teljesen ki vagy dögölve, apus – mondja Józsa –, bújj ágyba, durmolj, rossz rád nézni. Bagóért kiveszik a lelkedet…

Meg fog komolyodni. Szereti a szép cipőket, az még nem bűn, csak boldog legyen, csak ne érezze magát rabnak, csak ne legyek hibás…

– Bele fogok őrülni ebbe a körforgásba – kiteszi az ágyneműt a napra, próbálom a párnákba dönteni, nem hagyja –, felkelni, munkába menni, vacsorát főzni…

– De hiszen nem főzöl…

– Televízió, lefeküdni, te csak macerálsz, aztán kezdődik minden elölről…

– Furcsák a kifejezéseid. Macerállak… meg se lennél nélküle. Te mondtad. Nem?

– Minden a körítéstől függ… minden…

– Vigyázz… Más azt hinné, szinte azt bizonygatod, hogy meguntad… más, aki nem ismer téged… hogy milyen hangulatember vagy…

– Apus, idegesítesz. És légy szíves, tussolj le… zsíros a hátad.

A szeszély még nem rosszindulat.

Nyáron majd kipiheni magát.

– Gyere, menjünk el vásárolni – mondja –, vegyünk neked kalapot meg cipőt… és nekem is valami apróságot… vásárolni… úgy szeretek…

Miért ne kísérném el? Szépen süt a nap. Surányban nemsokára virágoznak a fák. Alig várom, hogy fűben heverésszek. Kíváncsi vagyok, Kálapáttanyán mennyit tudok az anyagból leadni? Újra el kéne az antikváriumba látogatni, de valahogy nincs kedvem, olyan gyűjteményem úgyse lesz, és tulajdonképpen még a könyvgyűjtés is feleslege, volt egy bölcs, „Mindenemet magammal hordom”…

– Egy számmal kisebbet! – intézkedik Józsa, már az üzletben állunk, és egy lehetetlen, széles karimájú kalap van a fejemen, észre se vettem, hogy került rá, jóformán a fülem tartja, az elálló fülem, és aki a tükörből visszanéz, öreges, nem öreg, csak öreges, két mély ránc a száj körül, lefelé szalad, húzza lefelé az orromat, az orrom is megnyúlt, a szám felé, a nyakamon apró szemölcs, le kéne égettetni, húzom hátrafelé a vállamat, nem engedelmeskedik.

– Nem kell kalap… majd ősszel…

Elképzelhetetlen, hogy sorra járjam az üzleteket. Ebben a tömegben. Már éreztem ezt egyszer, akkor egyedül voltam, azt hittem, azért…

Undorító. A blokkok. A tülekedés. Az elmélyült figyelem az arcokon. Ahogy hajlítgatják a cipőtalpat.

Nincs igazam. Nagyon kell vigyázni. Hogy a mérleg át ne billenjen.

De bemenni akkor se tudok.

– Le fog rohadni a lábadról a cipő – mondja Józsa.

– Vedd meg nekem… negyvennégyes… és széleset… hogy ne szorítson…

– A kényelem, igaz? És hol az esztétika?

Talán, ha nem a magam részére kéne venni. Hanem Otinak. Akkor lenne hajtóerő. És kényszer.

De Oti megint nem válaszol. Se Katóka. Nyáron. Nyáron leviszem őket Surányba.

Kálapáttanya. Itt nincsenek annyian. De nem a létszám dönti el. „Nem sokaság, hanem lélek…”

Semmi hivatalos ceremónia. Körbeülnek, fel sem kell állni.

Komolyan hallgatnak.

– Nem tudom – mondja hirtelen egy középkorú férfi, nem is középkorú, negyvenes, mint én –, nem tudom, beszélhetek-e nyíltan… de nagyon megragadott, amit mondott. Nem szeretjük a kliséket… ez nem volt az… lehet, hogy vitatható, de nem előregyártott… mi annyi mindent csinálunk, itt, vidéken… talán nem is csinálunk, hanem őrizünk… hagyományt… feldolgozunk, kutatunk, szinte eltesszük konzervnek… nem tudom, tetszik-e engem érteni…

– Azt hiszem, igen…

– …és eltöprengünk azon, van-e értelme… szükség lesz-e rá valaha… felbontja-e valaki…

– És bűn-e – kérdezi csöndesen egy idősebb asszony –, hogy nekem fáj a Pozsonyban maradt nővérem ..

– Nem hiszem, hogy gyűlölködni kéne – mondja a férfi –, nem hiszem, hogy az segít…

– Semmit sem letagadni – teszem hozzá –, talán ez a legfontosabb jelenleg…

– …mert jól élnek – kapcsolódik bele egy fiatalabb fiú, a legmodernebb garbó van rajta –, ezt senki se vitatja.

– Ezt senki.

– És fejlődés…

Bólintunk.

– A nemzet kompromittált fogalom – mondja szomorúan valaki.

– Hát tisztuljon meg! Tőlünk függ…

– És a pénz. A vagyon. A pozíció tisztelete. Ha nem vigyázunk, kialakul egy újfajta hierarchia… – kotyogja valaki, hátulról.

– Jó lenne kétezer év múlva élni – mondja a fiatalember.

Megmosolyogjuk mint utópiát, de a vágy bennem marad. Szunyókálok egy kicsit, a vonatablaknak dőlve, vajon mit szól majd mindehhez egy másik Oláh Viktor, kétezer évvel később, annyi lesz-e neki az egész, mint nekem az a gyermekkori dilemma, szóljak-e Ujlakynak, hogy adja vissza a spongyát… A spongya később megkerült. És igazság tétetett, bár előre nem láthattuk. Se én, se Ujlaky. Még a tanítónő maga se.

– Nem is tudod, milyen értelmes emberek vannak – mondom Rezsőnek, valakinek kell néha beszélni, Józsa ehhez még fiatal –, és hallottam olyan üzemről, ahol az olvasztár hetenként kiolvas egy könyvet…

– De mit ért belőle? Csak a történetet…

– Ne nézd le a történetet. Minden, ami velünk történik, megszabja az irányt… a történés nyomot hagy. Nálunk gyorsan történik minden… mi mindent megérzünk… középen…

– Kik azok a mi?

– Mi magyarok. És csehek, lengyelek, szerbek, románok.

– Meg fog minden oldódni – Rezső simít az állán, mostanában gondosan ügyel arra, hogy naponta borotválkozzék –, illetve fel fog oldódni. Egy nagy egyetemességben.

– Csak az tud igazán feloldódni, ami először önmagában érte el lehetősége határait…

Minden fogalmazás pontatlan. Mintha ugyanaz a törvény volna érvényes. Az ilyen kicsiny pontra, mint én, és ránk, akik vagyunk, itt Közép-Európában.

A világ is forog még. A tökéletességtől messze van.

– Csak azon drukkolhatunk – mondja Józsa –, hogy addig ne törjön ki a háború, amíg mi élünk…

– A háború meg sem szűnt. Nincs olyan nap, évtizedek óta, amikor az egész földön béke van…

– Speciel engem nem érdekel az egész föld – szórja ki a szekrényből a ruháit, a földre dobja –, amíg a magam kis rohadt életét nem tudom megoldani. Szivacskosztümöt már csak a takarítónők hordanak. Ezekből a kacatokból talán tud még a szabó valamit csinálni…

– Katóka maga szokta – emlékezés ez, nem szemrehányás, szépen látszanak a hegyek – a varrógépén…

– Nem akarsz engem azzal a primitív teremtéssel összehasonlítani, remélem? – csípőre vágja a kezét, azt mondanám, közönséges, de arra gondolok, húsz év múlva majd szégyelli. – Vedd már tudomásul végre, hogy nem ezért mentem hozzád… hogy ezeket a nyálas szövegeket hallgassam…

– Tényleg – hirtelen olyan fáradt vagyok –, miért jöttél hozzám? Ha ezt az elcsépelt szót, hogy szerelem, kihagyjuk a szövegből?

– Miért, miért? – csapkodja a ruhákat, a zakómat utálattal félrelöki. – Azt hittem, egy könyvtáros, egy olyan finom könyvtárban, él valami életet, egy kis mozgás, hogy majd te… majd te… mindig ezt fújtad…

– De hiszen én akartam… én annyit kértelek… ülj mellém… beszélgessünk… tanulj…

– Én élni akarok! – kiáltja hirtelen, becsukom az erkélyajtót. Mert te már nem élsz! Érted? Nem élsz! Ez nem élet!

– Talán mégis én tudom jobban, mi az élet, kettőnk közül…

– Te! Mindent te! A nagy bölcs! Meg lehet dögölni melletted, egyszerűen kitikkadok, ha csak a szádat kinyitod, rám borul az ólmos unalom!

– Józsa, hiszen mindent a kedvedre igyekszem… a kedvedért… el-elmegyek veled…

– De ne az én kedvemért gyere – tajtékzik –, hanem élvezetből… érted? Élvezetből… moziba, színházba, táncolni, vásárolni, társaság, dumaparti, téged ez nem érdekel, látni rajtad, a hamuszürke szádon…

Olyan fáradt vagyok. Holnap megint előadás. Élvezetből táncolni. Csíkos zoknit venni. Hát az nem megy. Már.

– Nem panaszkodhatsz – próbálom békíteni –, azt nem mondhatod. hogy a dolgok közöttünk mechanikusak… az a döntő… nekem olyan vagy, mintha mindig új lennél… sokszor bosszant is…

– Az sem természetes – kiabálja –, hogy évekig egy partner… kimerül az energiatelep… ennyit én is tudok… ez is csak azt bizonyítja, hogy öregszel…

– Talán te öregszel – mondom –, ha arról beszélsz, hogy kimerül az energiatelep…

Rám néz. Lecsitul. Bajsza is van, most látom.

– Jól van, apus… átvészeljük együtt a két hetet, az ócska Surányodban…

Ilyen a stílusa. Én is ilyen voltam Katókával, legalábbis hasonló.

Felírom egy kislány címét, Bajosról. Egyetemi felvétel. Háromszor dobták vissza, az apja református pap, maximális pontszáma volt.

– Az emberek ott ülnek, minden pozícióban – mondom Rezsőnek –, akik már tudják a dolgukat… csak meg kell őket keresni… akik érdem szerint mérnek.

Azért fantasztikus, hogy a buddhisták elégetik magukat. Ennél nagyobb áldozat nincs. Ennél önzetlenebb. És az eredmény látszatra nulla.

A saját halálául sem válthatja meg a világot az ember.

Gyönyörű nyár. Szeretem az évszakokat. Fontos nekem, hogy nyár van. Régen nem volt fontos. Langyos tejet iszom, valósággal simogatja a gyomromat, nem, boldog nem vagyok, ahogy megyek az utcán, és a cipőm sarka a nyúlós aszfaltba ragad, de gyerekes önteltség van bennem, hogy azt teszem, amit kell, valami illat csap meg, ez Krisztina, egy virágárustól jön az illat, mi lehet…?

Virág. Virág, a pléhtölcsérben. Sokszínű, kisharangos.

Miért emlékeztet Krisztinára? Miért?

– Néném, hogy hívják ezt a szép kis virágot?

– Frézia… ez a frézia…

Én Józsához kötöttem magam. Tudom, hogy értéktelen. De az értéktelenség csak viszonylagos…

– Gyere – mondom Józsának –, ölelj meg… nincs más, csak ez… ebben még érezlek…

Fölöttünk az ég. De nincsenek kutya alakú felhők. Ide látszik a Duna. Érik a sárgabarack. Krisztina. Ugye, boldog vagy? Valahol, valakivel…

A szerelem mindig olyan, mint egy slágerszöveg.

– Mosakodj meg – mondja Józsa –, nem bírom az izzadságszagot…

– Mondom, hogy öregszel – tréfálkozom –, olyan unott vagy…

– Iiigen? csodálatos megállapítás… két hétig akarsz itt rostokolni?

– A bölcs öregek tudják, hogy eljön a pillanat, amikor a csönd szól a legtöbbet…

– De te nem vagy bölcs öreg… te csak kisöreg vagy… és ne aludj… ne aludj minden délután, kérlek…

Undok dolog lehet, valóban. Hogy kettőkor rám jön a durmolhatnék. Olyan valami ez, mintha hirtelen elég lenne a napfény, a színek, el szeretnék menni, de én magam is sok vagyok magamnak, behunyom a szemem, és elsüllyedek, utána szinte új a kert, megnézem az estikéket, vizet adok szegénykéknek, isszák a vizet, egy kutya is kéne, a macskát nem szeretem, de egy kutya, hosszú fejű agár, ha a térdemre tenné a pofáját…

Az állatok. Áttekintettem felettük eddig. Pedig milyen rokonszenves ez a csirke. A szomszédban. Lóg a taraja, mintha félig leszakadt volna.

– Koooootty…

– Kotty-kotty…

– A csirkével beszélgetsz?

– Inkább, mint a gazdájával. Mert annak nincs más témája, mint az új víztartály…

– Nem bánom, hívd le a fiadat. Csak ennek legyen vége, hogy hallgatjuk a fű növését…

Megcsókolom Józsát. Könnyes a szeme. Titkolja, ha elérzékenyül.

Ez tetszik majd Otinak: sátor a kertben. Nomád életmód. Esténként beszélgetünk. Elmondom neki, hogy amit hall, az a ciripelés, az a tücsök hangja. És hogy a tücsök nem bánt, csak engem ijesztgettek vele kiskoromban, hogy ne dugjam ki a lábam a dunna alól…

– A gyereket operálták orrsövény-ferdüléssel – írja Katóka –, nem komoly műtét, de nem szívesen engedném ki az ellenőrzésem alól, nektek is csak fennakadást okozna… amellett igen levert, tekintsünk most el ettől, de a jövő nyáron…

– Nem bízzák rád – mondja Józsa –, és nyilván engem is utálnak… Miért nem lépsz fel erélyesen, miért nem csapsz az asztalra?

Odaállok a kerítéshez, a csirke ismer már engem, nem fél, szinte lógatja a szárnyát, várja, hogy átnyúljak és megsimogassam.

Beborul, esni kezd az eső, Józsa kuporog a nyugágyban, hintázik, ajánlom neki a Doktor Faustus-t, és mondom, milyen érdekes megfigyelni, a Faust-mondakör hogyan változott koronként, és mégis milyen állandó jegyeket hordoz…

– Utazzunk haza – mondja hirtelen –, csütörtökön műsorváltás a mozikban… utána megint kezdődik a robot…

– Holnapra újra sütni fog… és eső után friss a levegő…

– Te maradhatsz – csomagol, a fürdőruhát nedvesen tekeri össze –, én még elérem az esti hajót…

– Egyedül akarsz fölmenni?

– Nem vagyunk sziámi ikrek. Te itt érzed magad jól. Én meg Pesten, a nyüzsgésben…

Megyek. Ne érezze, hogy nem vagyok mellette.

Rosszkedvű. Ez a hirtelen, lassú eső. A nyár legyen nyár. És az ősz legyen ősz. De még az évszakok is összezavarodtak.

– Nem tetszik nekem a helyzet – mondja Rezső –, előbb-utóbb háború lesz… nem maradnak nyugton. Nem. És ez már közel robban… és persze, mi beleavatkozunk. Mindig, mindenbe…

Üldögélünk a zárt ajtó mögött. Nincs kölcsönzés este hét után. Ilyenkor olyan szép a könyvtár. Amikor csak a könyvek színes borítói látszanak.

– Mit csináljak a két éve üres tasakokkal? – kérdezi Jolánka, nem kopog, úgy jön be, mindig, mintha otthon lenne. – A szabály szerint megsemmisítendő…

– Hát semmisítse meg! Kacatot nem tartunk…

– Valamikor végigjártuk az összes lemaradt címet… és agitáltunk…

Rezső forgatja a kartonokat.

– A fele halott. Nézze a születési évet… a temetőbe nem akar kimenni?

– Üzlet – mondja Jolánka. – Az lett belőle.

Zörögnek. A bejárati ajtón nagyon zörög valaki.

– Egy hisztérikus nő – jön vissza Pistike –, nem tud aludni… rossz álmai vannak… azonnal cseréljünk…

– Hogy ezek mit képzelnek? – Rezső nevet. – Éjjel-nappal közért, esküszöm…

– Adok neki valamit – mondom –, lebonyolítom az ajtóban…

– Ideszoktatod a rendetleneket – mondja Rezső. – Nem lesz nyugtunk, soha…

– Így szeretné, Jolánka, nem?

– De csak a rend keretein belül… ez anarchia!

A nő boldog. A Szürke fény-t viszi.

– Keserű olvasmány – mondom neki, a szeme zavart, nem lehet belenézni.

– Én olyanokról szeretek olvasni, akik szerencsétlenebbek, mint én. Engem az nyugtat meg.

– Higgye el, mindenkinek megvan a maga keresztje…

Lapos mondat, iszonyúan konvencionális, anyának mondta valaki, a gangon.

– Köszönöm – mondja a nő, hálásan –, köszönöm az előzékenységét, be fogom írni a dicséretet a panaszkönyvbe…

Pistike röhög.

– Viktort megdicsérik… olvasói dicséretben részesül…

A közérzetem nem kielégítő. Valóban csak az lehet az oka, hogy október végén hirtelen nyári hőség, megint… nem jó ilyenkor utazni…

– Sajnos, nem tudtuk összehozni a népet – mondja a portás –, ilyenkor még sok a munka a földeken, nem alkalmas időpont… de tessen csak aláírni… ki lesz egyenlítve…

Valamikor hogy megsértődtem volna.

De hát a földeken valóban sok a munka. Annak ellenére, hogy üres és végtelen a határ. Látszatra. Ahogy az ablakon kinézek.

Gyönyörűek a fák. Gyönyörű az ősz. Ki kéne szállni egy ismeretlen állomáson, ahol sok az avar, és sétálni… még a ropogást is hallom, a lábam alatt.

Micsoda nyugalom. Micsoda béke. Így, az ablakon át. Olvastam egy novellát, azt hiszem, Tolsztoj, de jó lenne, ha úgy emlékeznék, mint a gyermekkori könyveimre, külön-külön, szép novella, meghal egy fa benne, öntudatlan nyugalommal, igazi méltóság a halála.

Októberben korán sötétedik. De még nincs itt a sötétség. Még világos van. Még látom a fákat… mindig ugyanaz kísért, más formában, mint egy rögeszme, elkapni, amikor a fényt beissza a sötét, az ugrást, megkeresni a szót, a még és a már között, csak egyszer, egyetlenegyszer elcsípni az ébrenlétből alvásba forduló pillanatot…

– Telefonáltak az antikváriumból – mondja Rezső –, hogy nem vetted át a könyveket… meguntad?

– Úgy sem tudnám úgy kiépíteni, ahogy kéne. És amellett ez is lehet káros szenvedély. Elvonja az embert a leglényegesebbtől…

– Én mindennap gyarapítom az ismeretanyagomat. Igazán csak jó tanácsként: mindegy, hogy mivel, de az ember szüntelenül tornásztassa az agyát…

– Nem hiszem, hogy a lexikális ismeretek fejlesztik az agyat… Szentgyörgyi professzor is megmondta, hogy adattárnak ott a könyvtár…

– Kényelmes álláspont. A lusták menedéke…

– Nem – kínlódok, mintha szégyellném magam –, nem az alapanyagról beszélek… az természetes… hanem a többiről… ami már inkább elfedi, mint közelhozza a lényegest…

Valami bénít, hogy folytassam. Butának érzem hirtelen magam. Attól félek, kérdez valamit, amire én nem tudok felelni. Valami rég elfelejtett egyenletet. Vagy könyvcímet. Vagy dátumot. Ismeretlen nevű folyókat.

És a zene. A hangversenyek. Ahova jár. Én meg kinyitom a rádiót és hallgatom. Tetszik. A hegedűk, a zongora. A hang, ami a képnél is több, felolvaszt valami fényszerű állapotba. Ami meghatározhatatlan.

De nem tudnám felboncolni, elemezni. A zene magasabb rendű, mint a szó. Mert mindenki megtalálja benne a maga konkrét, tárgyra bontott szomorúságát.

Télen szüneteltetem az utakat. Egyrészt egyre erősebb telek jönnek – ekkora havazás azelőtt nem volt, csak gyermekkoromban –, másrészt Józsa igényli… a törődést.

Hézagos. Hézagos az idő. Hónapok esnek ki. Mintha szakadna valami. Illetve foszlana. Egy szövet. Áttetsző rész a még szilárd szövedékben.

– Jelentkezz – mondja Józsa, fájnak az ujjaim, évekig nem jött elő a régi fagyás, most megint ég, viszket –, jelentkezz valami katonai parancsnokságnál…

Idézés.

Én nem voltam katona. Mi az, hogy jelentkezzek?

– Öregem – mondja Rezső –, lehet, hogy beszipkáznak, két-három hónapra… akarod, hogy szóljak… hogy megpróbáljam? Van egy barátom a HM-ben…

Felnőtt ember vagyok. Túl a negyvenen. Ki fogom bírni. Nem szorulok Rezsőre.

– Összecsinálod magad, az első nap – mondja Józsa –, ahogy a nyakadba akasztják a géppisztolyt meg a hátizsákot… mit hősködsz? Ez is infantilis vonás…

Irodai szolgálat nyilván. Vagy kultúrmunka. A fizetés persze csökken. Egyáltalán nem szeretném ezt az egészet, de azt még kevésbé, hogy nyavalyogjak… a sorsot hagyni kell, csak ne lennék ennyire Fáradt…

Kattogó félszavak. Nem az én világom. Megpróbálok majd alkalmazkodni. Annyi mindent kibírtam, túléltem. Megyek. Persze hogy megyek. Orvosi vizsgálatra.

Esetleg, ha megemlíteném, hogy valamikor, a gyomrommal…

Majd a végén. Undorító ez a gipszkása.

– Alkalmatlan – mondja egy férfi, úgy látom, mintha jóindulatúan hunyorogna –, miért nem jelezte előre, hogy… – valami latin kifejezés, szinte eldarálja, nem értem, nem értem. – Miért nem jelezte?

Képtelen vagyok rákérdezni. „Tessék csak mondani, mi van nekem… hogy tetszett mondani… mit jelent az a latin szó…?”

Lehet, hogy az agyrázkódásra gondolt, hiszen szerepelt a lapomon, be kellett diktálni. Vagy ez az ideges tünet, hogy vibrál a szemem alatt a bőr…

– Mégiscsak ügyes vagy – mondja Józsa –, jól átejtetted őket…

Hótorlaszok. Nem utazhatok Katóékhoz. Postán feladok külön kétezret, karácsonyra. Az orrsövény-ferdülés szépen rendbe jött, a gyerek javít, írja Katóka, a felső tagozat előnyére vált…

– Az ünnepeket bírom legkevésbé – mondja Józsa –, hogy két napig itthon kuksoljak…

– Ugyan! Eltúlzod, Sára…

– Ha volna gyerekünk, egészen másképpen éreznél…

– Mit beszélsz… – lefejti a ruhájáról a bőrövet, sárgaréz láncot varr a helyébe – ha aztán itt sírna, éjszakánként, nem tudom, hogy viselnéd el, a te idegállapotodban…

Hogy sírjon, azt nem kívánom. Csak, hogy a térdemre fektesse a fejét… és megsimogathassam…

– Kutya kell neked, nem gyerek – mondja, ez most fáj, nagyon fáj, a mákosbeiglinek avas szaga van, mint a napolajnak.

– Miért sértegetsz? Miért vagy ennyire közönséges?

– Feláldozom érted a fiatalságomat – sikítja, –, és te közönségesnek nevezel… az egész életem melletted egyetlen áldozat…

– Józsa! – még mindig nyugodt vagyok. – Ugye, viccelsz?

– Neked minden vicc… minden csak hangulat… hogy megőrülök… hogy be vagyok zárva… hogy meg vagyok akadályozva…

Próbálom nyugtatni, magamhoz ölelni, veri a mellemet az öklével, az arcomat is veri…

– Nagyon meg fogod bánni… később, ha megtanít az élet…

Lecsendesedik.

– Beszéljük meg – mondom – higgadtan, értelmesen… hogy mi a baj…

Hallgat. Ennél nincs borzasztóbb, mint amikor becsukja a száját, és nem válaszol. Csak jár-kel, teszi a dolgát, némán.

– Józsa… ne légy gyerek… nézd, milyen szépen esik a hó… ne légy gyerek…

Állok az erkélyen.

Katóka sírt. És én azt mondtam neki, hallgasson, mert miatta vagyok boldogtalan, áldozat, ezt, ezt a szót mondtam, igen, és aztán kérdezett, én pedig nem feleltem, csönd volt, irtózatos csönd, könyörtelen csönd, tehetetlen csönd van most is, fázom és mégis izzadok, ez a pokol, Józsa elment. Hova mehetett, ünnep másnapján?

– Nem jött ide?

Szabó Sára most is fehér köpenyben.

– A fogak ünnepnap is fájnak – mondja mentegetőzve –, ez az utolsó hely, ahova jönne… az utolsó… mert nálam a hülyeségeihez nem talál menedéket…

– De hát mi baja?

Szabó Sára vállat von.

– Én végigcsináltam mellette… minden fél évben másba volt „szerelmes”… már ahogy ő a szerelmet képzeli…

– Az Elek tudott bánni vele, de faképnél hagyta, egy mérnöknőt vett el, az Elek mellett talán megült volna nyugton a fenekén…

– De hiszen az egy vadember volt! Eleket nem szerette…

Szabó Sára rám néz, megvonaglik a szája, mintha elhanyagolt bölcsességfoghoz keresné a fogót.

– Ha egyáltalán tud szeretni, hát ezt a pofát szerette…

– Akkor miért jött hozzám? – szédülök, nem szeretném, ha felelne.

– Nem lehet az érzéseibe teljesen belelátni… – mondja Sára, magas hangon. Jó orvos ez. Nem dolgozik novokain nélkül.

– Józsa – mondom –, légy őszinte. Legalább ne hazudj… hol voltál? Hova jársz te?

Nyugodt. Mintha lenyugodott volna. Talán csak sétált a hóban. Eléggé sáros a csizmája. Ez az ízléstelen tűsarkú csizma.

– Sétáltam a hóban – mondja, mintha gondolatolvasó volna –, megyek fürödni… megmoshatod a hátamat…

Azért engem is szeret. A test nem hazudik. Nem hazudhatott az elején.

Csak a szilveszteri mulatságra ne kelljen elmennem. Idegen, közömbös emberek közé. Az emberek csak akkor testvérek számomra, ha közölni tudok velük valamit. Vagy ők velem. De a szilveszter nem az az éjszaka. Igazán nem az.

– Megértelek – mondja Józsa, mintha örülne –, nekem hivatalból kötelességem…

Lastex-ruha. Így hívják. Talán túlzás ez a nagy csillogás, üzembe, hogy az egyszerű dolgozók irigykedjenek.

– Ugye, elkísér valaki? Vagy ott vár… ugye… ne hazudj…

– Ez a te formád! Itthon maradni és ugyanakkor gyanúsítani… tessék… tudod a címet… ülj taxiba… ellenőrizd…

Ez az erős kölni. Mindent elnyom. Minden természetes illatot.

Dolgozni fogok. Hősök és álmaik. Nem. Álom és valóság… Az álmok szerepe az irodalmi alkotásban. Valahogy így.

Karenina Anna. A kis ember. Aki megjelent az álmaiban. Szegénynek.

Én tulajdonképpen sajnálom Józsát. Ha valóban nem szeret engem. Ha más kell neki. És itt él velem összezárva.

De nem mondja. Semmit sem mond. Gyönge dolog tőlem, ha most nekiállok kutatni. Amellett nyilván, ha van titka, nem itthon tartja.

Azt is tudja, hogy képtelen lennék éjszaka közepén taxit keresni és lenyomozni.

Telefon. Telefon. Talán kér, hogy menjek utána…

– Mit csinálsz? – kérdezi Szabó Sára.

– Dolgozom.

– Józsa elment, ugye?

– A vállalat…

– Rohadt dolog ez a szilveszter – a hangja elmosódott –, valaki már fél órája egyfolytában röhög az utcánkban…

– Igen… és te mit csinálsz?

– Várom a reggelt – mondja, még messzebbről – és az első beteget… különben eszembe jutott, hogy megmondom neked; sajnállak. Hogy tudd. Hogy azért doktor Szabó Sárának is van szíve… – kattanás. Letette.

Valószínűleg sírva fakadt.

Nem, én nem kutatok. Anélkül is érzem, hogy nincs a vállalatnál. Illetve mindegy, hol van. Nem számomra létezik, én nem érhetem el. Egyszerűen nem tudok áthatolni valami sűrű, ellenséges közegen. A legjobb, ha alszom. Aludni nagyon jó. „Meghalni, elszunnyadni és aludni. Talán álmodni: ez a bökkenő, mert hogy mi álmok jönnek a halálban…” Meg fogom tudni. Mindannyian megtudjuk.

Nem látni a testemet… Nem látni. Én látom. De mások nem látják. – Józsa – mondom –, nézd csak… De Józsa se látja. Anya… nézd csak… anya se… mintha nem is hallanák… ez rossz… ez a kín… átnéznek rajtam… hiába mondom… hiába…

Kurucz Imre. Én látlak – mondja. A barátom. Sírok. Megölelem. Nem mentem ám el, mondja Imre, tényleg, azt álmodtuk, hogy megnőttünk, becsukjuk a spalettát, többet nem fogunk elaludni, mondja Imri, és holnap megverjük a Lupényit, te ismered a Lupényit?, kérdezem, valami összezavarodik, hiszen a Lupényi csak később, illetve előbb…

– Méltóztass felébredni, déli egy óra! – kiáltja egy csapzott hajú, karikás szemű asszony. – Hány altatót szedtél be…?

– Jól mulattál?

– Jól! Az egyik technikus gyerek még haza is kísért…

– Hát akkor boldog újévet…

Egyik év olyan; mint a másik. A legjobb nem kérdezni. Most ő is nyugodtabb. Rezső is. Mindenki nyugodt. Január, február. Szép nyugodt hónapok.

– Negyvenegy – mondom félhangosan –, majd az ötvenedik. Attól kezdve lefelé…

– Nem a kortól függ – mondja Józsa –, hanem az életenergiától. Hogy ki a fiatal és ki az öreg…!

– Te mindenesetre mintha tizenhat volnál… ami nem feltétlenül dicséret…

– Ígérd meg, hogy a nyáron elviszel. Messzire innen.

Összekulcsolja a kezét.

Te fijjú… dobd ide a labdát…

– Mit javasolsz? – kérdezem Rezsőtől. – Hova vigyem? Ahol a kényelem is biztosított?

– Szervezett szakszervezeti útra. Te már nem bírnád az egyéni strapát…

– Jó. Van időm megfontolni, amíg zötyögök… szörnyű lassúak ezek a vonatok… indulok megint, ha a hó egy kicsit olvad…

– Öregem – Rezső játszik, fel-felpöccinti a gyufaszálakat –, vigyázz… már annyit kértelek… amit mi beszélünk, négyszemközt, ne hordd széjjel…

– Nem szoktam pletykálni…

– A túlzott őszinteség is pletykaszámba megy. És minden befut… minden…

– Az ember döntse el: beszél vagy hallgat. De ha beszél, csak annyit hazudjon, amennyi elkerülhetetlen…

– Te tudod – vállat von megint, például ezt se szeretem benne, ezt a nyegle vállvonogatást –, te tudod, hogy megéri-e… bizonyára felmérted… a százalékarányt… hogy hányan értették meg…

– Ha csak egyetlenegynek használ, akkor is… Sőt… – Hirtelen jut eszembe, ez a gondolat, de olyan világos, olyan egyszerű. – Ha senki se figyel oda… ha történetesen mindenki félreérti… még akkor is. Előbb-utóbb afféle belső kényszer lesz. Az ember ráébred, hogy önmagának tartozik azzal, amit szégyennek vél vagy igazságnak.

– Az igazságot nem lehet kimondani. Attól rögtön átszíneződik, gyanús csengést kap. Amit te csinálsz, azt hiszem, egy kicsit demagógia… mondtam már?

– Igen, mondtad – nem haragszom, tulajdonképpen neki is igaza van –, de ezt is vállalni kell néha. A presszósarokban elsuttogott szó még ennél is rosszabb. Beissza a konyak, visszanyeled, mérgezi tovább az eszedet…

– Költői hasonlat. De azért csak óvatosan… egy helyről már jelentették… hogy piszkálod a helyi hatalmat…

– Viccelsz? Miért nem nekem szólnak, ha valami bajuk van?

– Én vállaltam érted garanciát.

– Tudod mit – hosszú idő óta most szalad fel bennem igazi indulat –, nem szorulok gyámságra. Én nem általában kifogásolok… csak a személyt. Mindig csak az egyes embert… aki még a jót is elrontja…

– Ez az egyik baromi naivitásod. Ha azt hiszed, az egyéntől függ…

a csavar úgy működik, ahogy a gépezet mozgatja…

– Az ember nem gép, és nem lehet gép akkor sem, ha hatalmat adunk a kezébe…

– Ezek csak szavak. Frázis, amivel már nem lehet helyettesíteni a valóságot…

Furcsa. Valamikor azt hittem, minél magasabbra jut valaki, annál több jót tehet a többivel. Annál szabadabb, függetlenebb.

– Talán éppen ez a lecke! – mondom. – A következő fejezet! S nekünk azokat kell keresnünk, akik már megtanulták: hogy a hatalom csak közvetít. Akik tisztán hallják az üzenetet…

– Ne haragudj – mondja Rezső, idegesen végigsimít a homlokán –, nem is értem… néha… mit akarsz…

Jó kedvem kerekedik. Megyek haza. Kezd már sütni a nap. A napfény nagyon fontos, szinte kicserélődöm. Rezső nem érti. Ő csak azt érti, ami a könyvekben van.

Egy férfi jön velem szembe. Nagyon öreg. Árnyék, amely csak félig van itt, két botra támaszkodik, nevetséges szegény, iksz a lába, és összeaszott arcát két iszonyúan húsos fül fogja közre…

Ismerem. Valahonnan. Vagy csak láttam, talán a villamoson, de mintha szavak is rémlenének, és egy lámpa, ő is rám néz, ugyanaz a bizonytalanság a szemében, köszön is

– Tiszteletem…

Továbbmegy a két bottal, iksz láb és húsos fül, nem tudom elhelyezni az időben, valami rossz fűz hozzá, kellemetlen emlék, de most sajnálom, vajon én is ilyen roncs leszek egykor?

Nem szeretnék megöregedni. Ennyire. Csak addig éljek, amíg nem vagyok senki terhére. Amíg gondolkodni tudok. Csak addig.

Mintha levelezőlapot írnék karácsonykor a Jézuskának. Pubika kívánságai.

Persze, a tiszta öntudat nem a kortól függ. Nyolcvanéves aggastyánok a világpolitikában. A művészetekben. Szükséges is bizonyos érettség, hogy kellő távlatból vizsgáljuk az eseményeket. Ami velünk történt, egyéni sorsunkban és magyarként, ugyanakkor hozzákapcsolva a milliárdnyi egészhez. És még azon is túl. A kozmosz. Egyre aktuálisabb.

Miért foglalkozom a halállal? Majd, ha eljön az ideje. Majd.

És ha nem küldenek vidékre, egyelőre, az se baj.

Akkor is ott állok. Mindig is ott álltam. A fáradt könyvtárosnők, a macskatartó özvegyek, a kérdezgető tanítók, az olvasó munkások és aggódó parasztok oldalán.

Vigyázok. Hogy ne nézzek túlságosan előre. Hogy azt segítsem, amit a jelen diktál. Erre nagyon vigyázok. Hogy ne ártsak a tudással.

Furcsa. Ahogy ezt mondom magamban: tudás. S egy pillanatig se a diplomám jut az eszembe. Se a két nyelv. Se a könyvtár.

– …mert biztosan fecsegtél valamit – mondja Józsa –, azért nem küldenek… nem bírod megállni…

– Amit én mondok, az nincs ellentétben… és azt erősíti, ami az egészben a legnemesebb…

– Bólogató Jánosokat keresnek, nem érted?!

– Az a baj, hogy meg is találják… a felelősség kétoldalú…

– Te rosszabb vagy, mint egy fanatikus forradalmár! – kiáltja Józsa.

Mosolygok.

– Örülj annak – mondom –, hogy itt élsz. Nem akarok példákat mondani. Hogy mi a helyzet másutt…

…Az NDK mellett döntök. Visszafelé hálókocsi, körutazás, Jéna, Wartburg, Lipcse, teljes ellátás, másképp nem is vállalnám. Emlékszem, milyen rossz volt Nyugaton, egyedül. Az a sivár bolyongás. Mégiscsak más, hogy van kinek beszélni. Magyarázni. Mutogatni.

– Apus – kérdezi Józsa, végre csillog a szeme, kell a kikapcsolódás neki is –, mennyibe számolják a márkát?

Csak ez az iszonyú hosszú út, a vonaton, ebben a hőségben! Dagad a lábam… behúzom a pad alá.

Józsa vihog. Minden tetszik neki. A vezetővel vihog, a peronon. A vezető kopaszodik, nem mai gyerek.

– Még mindig fiatalabb, mint te – mondja Józsa, valóban, a negyvenkettedikben járok, ámbár ez semmi, ötven után kezdődik, de akkor meg kárpótlást ad a szellem, ötven után teljes fényében felragyog…

Valami megint röhög. Bennem.

– Hegyek – sikkantja Józsa.

Már sok hegyet láttam. Van egy hegy. Ami jobban hozzám tartozik, mint bármiféle látvány.

Hirtelen úgy érzem, lefelé megyek. Szédülök.

– Völgy – tapsikol Józsa – és házikók…

Nehezen fogom kibírni. A két hetet. Az idegen arcokat. Az állandó készenléti mosolyt. Ezt nem fontoltam meg kellőképpen…

– Miért vágsz ilyen unott pofát? – suttogja Józsa.

– Az arcberendezésem. Ilyen az arcberendezésem – mondom, dühöng, a szeme elsárgul.

– Veled nem lehet élni – sziszegi. – Mindent elrontasz, mindent… és még te beszélsz emberszeretetről…

De hiszen én megpróbálom. Mindent megpróbálok. Ha kérdeznek, felelek. Arról nem tehetek, hogy fáradt vagyok. Hogy püffed a bokám. Hogy szédülök. Hogy nem érdekelnek a „cuki vityillók”. Hogy kifordul a melegben átizzadt téliszalámi a számból.

– Hiába – mondja egy idősebb férfi, azt hiszem, Bélusnak nevezik, szintén, könyvtáros, valahol –, nem tornászol, aztán ilyenkor visszaüt…

– A sátor – mondja egy másik, láttam már, talán, valami értekezleten –, az az igazi… ha sátort vernénk…

Kalapács. Valamikor szerettem volna. Még gyermekkoromban. Egy széket akartam csinálni. Drót. Aszalt szilva. „Fuj, Pubi, csupa mocsok lesz a lakás…”

– Ezek már németek – mondja egy békaszájú nő, különben egész jó nő, már rászállt a Béluska –, a rend. A rend a lelkük… és a tisztaság…

– Jénában lesz a székhelyünk – mondja a vezető, doktor Alpár Sándor, doktor úrnak szólítják, hagyja –, onnan ruccanunk ki ide-oda, ahogy kocsit adnak a német elvtársak…

Jéna patinás város. Ott majd megpihenek. Aztán, amit tudni kell, elmesélem Józsának.

Átmeneti szállás. Valami fabódé.

– Miért mocorogsz? – kérdezi Józsa. – Hajnali ötkor ébresztő…

Nem tudok aludni. Idegen helyen. Ez hisztéria. Éjjel az ember alszik. De nem tudok aludni.

– Mint a mosott szar – mondja Józsa, ködös ólmos reggel, délben aztán újra kánikula –, úgy nézel ki, apus…

Megint a doktor úrral tárgyal. Az segít összekapcsolni szíjjal az utazókoffert.

Csak Jénáig elérjünk.

– Beteg vagy? – kérdezi Józsa.

– Dehogy vagyok beteg… csak nehéz a társaságot elviselni…

– Én irtó jól érzem magam!

– Az a fontos… hiszen miattad csinálom végig…

– Már megint! – kiabál. – Már megint a mártírhangulat.

– De nem…de nem…

Úgyse tudnám megmagyarázni. Jéna. Kedves, szelíd város. Egyetem.

– Itt gyártják a jénait – lelkendezik Józsa –, viszünk haza egy tucatot…

– Régi temető – mondom, lefekszem a kényelmes diákszállói heverőre –, van itt egy régi temető…

– Hála istennek – Józsa összecsapja a kezét –, tudtam, mi hiányzott eddig…

Ugrál a kis kombinéban. Az a kombiné van rajta, amiben először följött hozzám. Ámbár az lehetetlen. Annak már sok éve. Az már elszakadt.

– Gyere…

– Melegem van! És amúgy is épp eléggé kidöglöttél… csak ne legénykedj…

Könyörögni nem fogok. Inkább alszom. Amíg elmegy megnézni a nejloncsipkét.

Alszom. Aludni jó.

– Hé… – valaki ráz, ez Józsa – táncolni… a német elvtársak meghívtak… fel a Fuchsturmba…

Nem ronthatom el a kedvét.

Erről nem volt szó. Hogy három kilométer hegynek fel. Józsa elöl jár. Legelöl. A vezetővel. El-eltűnnek a lombok között.

Sör. Óriási kriglik. Nem ízlik a sör. A hús sem. Nincs átsütve. Herseg a fogam alatt, véres.

– Ez az Elekednek való – mondom Józsának.

Sírva fakad. Mindenki ránk néz. Kerek könnyek.

– Ne emlegesd… az isten szerelmére, hagyj békén vele…

Intenek neki, beül a németek közé, harsog a vendéglő, „Trink, trink…” és hullámszerűen lökdösik egymást, Józsa az ütköző, középen, az arcán földöntúlian édes boldogság, ahogy az izzadt testek összeszorítják…

Hányingerem van.

Kimegyek a levegőre. Sötétben botorkálunk lefelé. Józsa belém kapaszkodik.

– Trink, trink… – énekli. – Miért hallgatsz…? Hiszen te még a nyelvüket is ismered…

Elmegy takarót venni. Tigriscsíkos takarót. Hadd menjen. Nincs egyedül, a doktor úr kíséri.

Én már jártam a németeknél. A másik Németországban. Ahol csak a pénz. A pénz. És az ember pondró. Átnéztek rajtam. Mert nem volt pénzem

– Vasárnap délután Wartburg vára – újságolja Józsa –, öt emeletnyi lépcső fölfelé… fogod te azt bírni…?

Miért ne bírnám? De nincs kedvem velük, abban a tömegben, fél órára beütemezve… legalább egy délután maradjak magamra. Én addig megnézem a régi temetőt.

Moha. Csupa moha. Oldalról süt a nap. Római számok. Mindig nehezen boldogultam a római számokkal. Ezerhétszáz. Professzorok. Alapítók. És névtelenek.

Elhagyott, nyitott kripta. Kőkoporsó, idomtalan kőkoporsó, idomtalan, pufók kőangyalok tartják, a felírás elmosódott, a sarokban megszáradt ürülék, legyek röppenek fel róla, ha most ideülnék, a kőkoporsó szélére, mi az az egy-két évszázad, zsibbad bennem valami, mintha darabokra válnék, de minden darab ép egész, el tudom képzelni, hogy az enyém volt ez a kőkoporsó, és lesz majd még egy és még egy, és annak is ülök a szélén, azt hiszem, elaludtam.

Az idő. Olyan kicsinek érzem, olyan viszonylagosnak.

– Állati klassz – mondja Józsa –, azok a lovagtermek… azok a páncélok… csodálom, hogy ez se érdekel… pedig kultúrtörténet…

Hozzám bújik. Azt mondja, a doktor úr hülye. A békaszájú nőnek vett Wartburg várában egy papirusz könyvjelzőt, és a békaszájúnak ez imponál.

– Most már ne vásárolj többet, Józsa… alig maradt valami…

– Költsd magadra… egy bőrpénztárcát, például, vagy- aktatáskát… Itt nagyon jók a bőrholmik, a sportfelszerelések…

Oti. A fiam. Hátizsák. Hogy örülne egy valódi, vízhatlan hátizsáknak.

– Ugye – mondja Józsa gúnyosan –, ha a fiadról van szó, egyszeriben nem vagy a vásárlásra lusta…

Nagyon szép hátizsák. Tapogatom. Behunyom a szemem. Amikor cserkész voltam, mindig ilyen hátizsákot szerettem volna.

– Kirándulás – Bélus kopog az ajtón –, a németeknek persze nem tetszik… szeretnék agyonhallgatni… és nem mutatni… útba ejtjük Buchenwaldot… Lipcsébe menet…

– Ki kíváncsi Buchenwaldra? – kérdezi Józsa. – Nem volt elég a szörnyűségekből?

Bélus ránéz, furcsán, elmegy.

– Ja – mondja Józsa, mint aki felismer valamit –, nem is gondoltam róla…

A társaság fele bent marad a buszban. Ultiznak. A doktor úr is. A német kísérőnk gondterhelten velünk ballag.

– Innen kellett beszaladni, futólépésben – mutatja Bélus a hosszú betonutat.

„Jedem das Seine”

Végtelenül bölcs igazság. amit a sátán ravaszul önmagára húzott.

Szép, végeláthatatlan füves síkság. Gondozott. Ártatlan kémények, baloldalt. Kicsiny épületek.

– Ott álltak a barakkok – mondja Bélus, egy kicsit tompábban, mintha fulladna –, már lebontották. Csak az őrházak állnak.

Józsa csalódott.

– Ez mi? – egy rácsnégyszögre mutat.

– Ebben a ketrecben haltak éhen és fagytak meg a lengyelek. Kitették őket, hogy lássuk.

A kéményekhez vezető szolid kis épület le van lakatolva.

Néhányan megtapogatják a lakatot.

– És a lámpaernyők? Bőrből? A kiállítás? – kérdezi Józsa.

A német vezető mond valamit, hadarva, de én megértem.

– Hétfő… Montag… szünnap.

– Azért jobban megszervezhették volna – mondja egy kövér nő –, az útiköltségben ez is benne volt… hogy tetszés szerint megtekinthető…

Lábujjhegyre állunk, bekukucskálunk a sűrű dróttal védett ablakon, normális, tiszta, szürke betonterem.

Bélus eltűnt valahova, már csak a hátát látjuk, ahogy siet a kapu felé.

Még egyszer végignézek a sík terepen. A szomszédban Weimar. A csodálatos, süket Weimar. A süket szépség.

A távolban lankás hegy. Hány szemben ragadhatott meg ez a lanka.

Jedem das Seine.

A gondolatot lehet a legjobban megalázni.

Remélem, Manusz néni még útközben halt meg. Remélem.

– Brrr… – mondja Józsa, és felkapaszkodik a buszba.

– Hol van Bélus? – kérdezem.

– Tényleg, hol van? – kiált fel a doktor úr aggódva. – Nekünk tartani kell a menetidőt…

Nem tetszett nekem a háta. Ahogy ment kifelé. De már kapaszkodik is fel. Egymást taszigálják a német kísérővel előzékenyen.

– Bruder… – kiált Bélus, mintha részeg volna, hátba veri a németet, jó erősen, az csaknem orra esik. – Bruder…

És indulunk.

Lipcse.

– Világváros. És milyen kihalt! – mondja Józsa, én elmegyek, a Tamás-templom, Bach, Józsa keres egy csillogó vajtermoszt a maradék öt márkáján.

Csendes német este. Aztán egy emelvény a kiürülő utcán, fiúk és lányok állnak az emelvényen, nagyság szerint, egyenruhában és énekelnek, valaki vezényel, kottából énekelnek, mint valamikor mi, május elsején, a ligetben.

Dübörgő zaj támad, dobok, lelkes, ütemes zene, egyenruhás gyerekek, főpróba, valamit próbálnak, valami ünnepségre, minden láb egyszerre lép a nagy fénykép alatt…

– Haza! – mondom este Dózsának. – Otthon a legjobb…

– Kapcsoltassuk be – Bélus megint kopog az ajtón –, közvetítik a Holdra lépést… a szomszédos adón…

A gondnok vonakodik. Mozog az orra, mint egy nyúlnak. Tapogatjuk a lapockáját, nyugtató szavakat súgunk a fülébe.

Végre megengedi. A készülék mellé áll, balra, behúzza a társalgó bársonyfüggönyeit.

Homályos emlék. Gagarin. Aki azóta meghalt. De akkor, először, kijutott, én ostoba voltam, vagy csak nyugtalan, elkeseredett, és azt éreztem, valami olyasmit, mit használ az nekem, nekünk, amikor a föld forog keserű levében…

– Milyen markáns vonások – mondja Józsa –, még az űrsapkán keresztül is látszik…

Egy kis lépés az egyetlen embernek, de nagy lépés az emberiségnek.

A különbségek. Ez a baj. Ami a holdrakétát készítő elme és a saját anyját feldaraboló Hercsula között van. Közös gyűjtőnév: ember, mind a két véglet.

És valahol középen. Aki botorkál. Akinek már nincs teljesen sötét, de a behatoló fénysugár még olyan keskeny, hogy inkább megzavarja, semmint tájékoztatja…

– Ébresztő – Józsa oldalba lök –, segíts csomagolni. Hogy minden beleférjen…

Nekünk van a legtöbb csomagunk. Józsi előhúz egy gitárt.

– Wartburgban vettem – mondja –, megtanulok gitározni… az is zene…

A hátára veti, zsinegen.

A jénai tálakat beletömködi Oti hátizsákjába.

– Így legalább haszna is van – mondja.

Csak el ne szakadjon ez a szép hátizsák.

Álmos vagyok. Haza. Végre. Hálókocsi.

Bélus és a vezető betelepszenek az alsó ágyakba.

– Fölül a legjobb a levegő…

A német vámosok. Rajtaütésszerűen elárasztják a kocsit. Turkálnak a csomagokban, mindenki kézzel-lábbal magyaráz, én kinézek az ablakon, olyan lealázó és kicsinyes az egész.

Kibontják a hátizsákot, kiszórják az edényt, egy teáscsésze eltörik, Józsa ugrál körülöttem.

– Viktor… Viktor… szólj már nekik… te tudsz németül… el akarják venni… valamit el akarnak venni… ami több… ami átlépte… a százat… a száz márkát…

Egyenként veszi vissza a vámos kezéből a jénai tányérkákat, könyörög, magyarul, svábul, vegyesen…

Nem. Nem. Képtelen vagyok. Szólni.

– Viktor! Azt hiszem, elég nekik, ha odaadjuk a hátizsákot… az a legnagyobb tétel… kapunk ilyet Pesten is…

Kis vászontasakba teszik a hátizsákot, ráírnak, pontos adatokat, még le is pecsételik, a vámos szalutál, szemüvege van, a vonat indul, kétoldalt potyogva ugranak le róla az egyenruhások.

– Szörnyű – mondja Józsa hüppögve –, de te vagy az oka. Csak hallgatsz, mint a sült hal… mert neked derogál…

Oti. Kisfiam. Milyen nagy alagutak. Megfulladok. Túl közel van a tető. Pedig olyan szép, erős hátizsák volt. Együtt mehettünk volna kirándulni.

– Kartársam – Bélus felbök alulról –, ne tessék hintázni… fészkelődni…

Fekszem.

Mint a halottak.

Kőkoporsó.

1514. 1514. Anya sírja. Megkeresem.

– Ezek a magyarok egészen mások – mondja Józsa reggel, elragadtatottan –, előzékenyek, úriemberek…

– Nem attól függ… nem a nemzetiségtől…

Most hirtelen úgy érzem, ez se teljesen igaz.

A valóság hol bonyolultabb, hol egyszerűbb annál, mint aminek gondoljuk. De sohasem az. Vagy csak a legritkább esetben.

Kellett volna Rezsőnek, Jolánkának valami apróságot, vadember vagyok, tényleg, de máris könnyebben érzem magam, a saját ágyam, a saját hegyeim az erkélyről, a saját köveim az utcán és az én könyvtáram, ilyenkor nyár végén bágyadt a forgalom.

– Maga mindenből kimarad – mondja Jolánka és mosolyog, mind előrejönnek a pult mögül –, na, mit gondol, ki van a félemeleti szobában?

Rezső szobája.

– Nincs. Volt, nincs Vadas kartárs – mondja Tököly –, új fiúnk van… úgy hívják, hogy Nagy. Nagy Szilárd.

Hunyorgok. A pultokon új üveglapok, visszaverik a napfényt.

– Rendes gyerek… mokány, karakán gyerek… nem pofázni, dolgozni. Az az elve…

– Nem, mintha a Vadas nem fogta volna meg a munka végét – teszi hozzá gyorsan Jolánka.

Két dolog. Ami most keveredik. Az egyik, hogy nem engem. Miért nem engem, helyette? A másik: mégis kitúrták Rezsőt. Addig nem nyugodtak.

– Az arcodra van írva a jámbor kétségbeesés – mondja Pistike –, ne féltsd őt! Kiváló helyre ment. A Külkernél propagandafőnök. Biztosan meg fog keresni. És majd részletesen elmeséli, miért változtatott. Kellett, vagy ő akarta?

– Üdvözöllek – mondja Nagy Szilárd, alacsony, erős ember, bántja a szememet a rózsaszín kockás ing –, a legjobbakat hallottam rólad. A rámenős fickókat szeretjük… olyan könyvtárat csinálunk ebből, hogy megütheti a többit a sárga irigység… nem dumálni kell itt, filozofálni, hanem fogd meg és vigyük…

– Hirtelenharagú – mondja Tököly bácsi –, de aztán le is higgad… és megmondja… szemtől szembe…

Nagy Szilárd. Megropogtatja a kezemet. Minden reggel… Mintha megnyertünk volna valamit. Mintha jelentőségteljes dolgok után gratulálnánk egymásnak…

Rezső tenyere lágy volt. Kicsorgott az ujjaim közül.

– Milyen? – érdeklődik Józsa, vidám, rakosgatja, két hete egyfolytában a német csecsebecséket. – Jó ez nekünk? Ez a változás?

– A fene tudja! Ez se az, valahogy…

– Hát persze! Erre fogsz te ráfizetni… hogy képtelen vagy letenni a garast… csak az okoskodás… mindig mögé nézni – csavaros mozdulatot csinál –, minek, mindig mögé?!

– Én az előadásokhoz is adok engedélyt – mondja Szilárd –, csak ahhoz az egyhez ragaszkodnom kell, hogy ne könyvtári időben… mert ezen a téren volt némi lazaság… polgári nagyvonalúság…

– Mindig elláttam a munkámat. Egyszer-egyszer fordult elő egy fél nap… de senki se dolgozott helyettem…

– Ne légy olyan érzékeny… mintha csupa mimóza lenne ezen a vonalon… magyar gyerek kimondja, amit gondol… nem kell azért megsértődni…

– Csak tanfolyamot végzett – mondja Pistike –, az Állat- és Terményforgalmi Vállalatnál volt ÜB-elnök és szakszervezeti könyvtáros…

Úgyse megyek többet. Azt nem lehet vállalni. Negyvenen túl. Éjszakai utazás, vonaton, mert a kocsit nem bírom, azóta, és utána renget be a pult mögé…

– Itt helyben fogunk ismeretterjesztést végezni – mondja Szilárd –, meghirdetjük, aktuális témákban, megmozgatjuk egy kicsit ezt a tespedt városi légkört… számítok a segítségedre… mi az egy székely gyereknek?

– Én mondtam neki – mondja Tököly –, hogy kedves édesanyád kolozsvári…

– De hát ez nem igaz – mondom –, legalábbis így nem…

Józsa egy kicsit sápadt. És fekszik. Tegnap is, ma is.

– Egészen viaszos az arcod… én nem értek az ilyen női dolgokhoz… de ha ilyen fájdalmaid vannak, az nem természetes… hívjunk orvost.

– Ne avatkozz bele. Majd elmúlik.

– Nem is tudom, Otinak mit írjak… miért nem hoztam neki semmit a németektől?

– Fütyül arra az Oti, amit te írsz neki… ezért nem érdemes gyereket…

– A gyerekeket nem a későbbi háláért hozzuk a világra, hanem hogy továbbadjunk valamit önmagunkból.

– Minek szaporítani az emberiséget, amikor így is többen vagyunk a kelleténél? Csak a cigányok és a tengerimalacok köpik szériában a világra…

– Miért vagy ingerült? Széria…! Te még egyet se akarsz… látom én, jártomban-keltemben!… Üresen konganak azok a gyönyörű kőházak… visszajutunk, meglásd, az egykéhez…

– Én csak helyeselni tudom. Egyszer élünk…

Gellérthegy. Kő. Fű.

Régi temető. Kőkoporsó.

Valami fullaszt, nem hallok jól, mintha víz ment volna a fülembe, szaladok az ablakhoz, kitárom.

– Nem bírom a levegőt – mondja Józsa –, csukd be.

– Józsa… én azt hittem, amikor elvettelek, hogy te is akarsz valamit… valamit adni nekem… hogy nemcsak elfogadod…

Felül, rákönyököl a párnára.

– Te azt vártad, hogy éjjel-nappal mosok rád és főzök, a kiszuperált feleséged mintájára…

– Ez nem igaz! Csak azt hittem, megtaláljuk az értelmét… hogy örömet tudok neked adni… célt…

– Talán nem vagyok feleségtípus – mondja hirtelen, a bajsza kiütközik –, hidd el, így a legjobb, hogy nem hagytam meg…

Elharapja a mondatot, a sápadtság eltűnik, az arca vörös, lángvörös, szinte feldagad a szégyentől, a butaságát szégyelli.

– Mit bámulsz? – ordítja. – Mit bámulsz a sülthal-pofáddal? Nem szülök kölyköt… érted… nem szülök… keskeny a medencém… én élni akarok… és el fogok tőled válni… bármelyik pillanatban elválnék… ha volna egy helyem… ha nem kéne ahhoz a jégcsap anyámhoz visszakérezkedni…

Becsukom az erkélyajtót. A napfényben porcsíkok szállnak. Látom a lábamat a parketten, ahogy gyámoltalanul, idegesen előre-hátra csúszkál a papucsban.

Lehiggad. Mindig le szokott higgadni.

Már csak halkan csuklik. Megissza a vizet.

– Neked is jobb – mondja –, végeredményben téged akartalak kímélni… hogy eltitkoltam…

– Legalább az enyém lett volna ez a gyerek? – kérdezem, harag nélkül, fáradt vagyok, nagyon fáradt.

– Aljas gyanúsítások… aljas… – mondja, meggyőződés nélkül – a kisebbségi érzésedből fakad… mert te mindenhonnan kipotyogtál… kifonnyadtál az életből, mástól meg irigyled…

– Úgy beszélsz, mintha impotens volnék – érzem, a szöveg ízléstelen –, mintha nem nyújtottam volna mindent, aminek egy asszony örül…

– A körítés a legérdekesebb az egészben – mondja rekedten –, tánc, duma, udvarlás, könnyű kis séták, illat, vacsora, zene, az újdonság varázsa… mit érted ezt te. Mit érted…

Milyen furcsa. Élt egyszer egy Oláh Viktor, és majdnem beleőrült abba a tudatba, hogy mindig ugyanaz a nő. Majdnem megbénította a változtathatatlanság réme. Nagyon jól emlékszem arra a fiatalemberre.

Úgy mondják, később újra így lesz. Ha majd tényleg öregszem. Kapuzárás előtt. Akkor talán majd újra mohón és büszkén fogom tépni a tyúkokról a diadalmi tollat…

Ez is bizonyítja, hogy nem öregszem. És hogy beteg se vagyok. Csak éppen nincs kedvem máshoz. Amikor ebben az egyben Józsa olyan tökéletes volt.

– Én azt hittem – mondom, van ebben valami papagájszerű –, hogy meg tudom neked adni… hogy meg…

– Emberi hangon szólj! – ordítja Józsa. – Ne ezzel a síri-papi kántálással… ezt nincs, aki kibírja viszketés nélkül…

– El szeretnél menni?

– Nem! Nincs hova! Csak ne gyötörj… arra kérlek…

– Te nem szerettél engem?

– Vártam tőled valamit… valamit, aminek te nem tudtál megfelelni…

– Hogy akarsz akkor, ezután…?

– Mit tudom én – sikítja. – Csak ne nyúlj hozzám… ne kérd tőlem számon a vacsorádat… hagyjál lógva. Könyörgöm, hagyjál lógva…

– Ki az? – képtelen vagyok elmozdulni. – Ismerem…?

– Ne faggass! Azt bírom a legkevésbé… nem vagyunk sziámi ikrek. Egyszerűen idegesít a szuszogásod… ahogy fölém hajolsz… a májfolt a térdeden… miért kényszeríted ki?

Oláh Viktorért megőrülnek a nők. A nők szeretik a gavallér férfiakat. Oláh Viktor magas, kétoldalt őszül, nagy, mély szeme van, kifejező, szomorú arcvonásai, szép, impozáns férfi. Soha, senki nem mondta neki, hogy nem.

Azt csak Oláh Viktor mondta másoknak. Éppen ebben a szobában, egy asszonynak, akit úgy hívtak, Katóka, egész nap varrt, hogy ő tanulhasson, és ezt az Oláh Viktort idegesítette ennek az asszonynak a halszálkás hasa, és a nagyujján egy barna köröm, és a szeme fehérje…

Miért tekintek hirtelen így magamra? Mintha magam fölött volnék, köröznék itt a szobában, ki szeretnék repülni, de nem találom az ablakot, a darázs az üveget téveszti össze a levegővel, megtévesztően hasonlít a kettő, agyonveri magát, pedig egy centire már ott a valódi…

– Mit állsz itt? – kérdezi Józsa. – Eredj, feküdj le… ettől nem lesz jobb.

Pedig amióta hazajöttünk, sokkal nyugodtabb volt. Még énekelt is. És rendezgetett.

– Nem akartam kipakolni – mondja Józsa –, ellenkezőleg. Éppen ma határoztam el, hogy valahogy kibírom. De ez a meleg. Még szeptemberben is. Mindig ez a fullasztó meleg…

Ha megszülte volna! Egy kislány. Talán nagy színésznő lett volna… örökölve az én hajlamaimat… vagy író… ha fiú… számomra ez egy kicsit gyilkosság. Ósdi, konzervatív felfogás, mindenki ezt mondaná. Őrült vagyok. Gyereket. Hiszen csak a vágy él. De már nem tudnám átélni a realitásban. Talán ebben ő az okosabb.

– Jól van – mondom –, majd összeszeded magad, aztán határozunk, közösen… mi legyen…

– Lehet, hogy csak ez az utóállapot… hogy csak az diktálta nekem ezeket a dolgokat… a hangulat… és azért sok volt benne a túlzás… nincs nekem helyem…

Fél. Hogy a lakásból ki kell mennie. Szabó Sárához, a karbol- és novokainszagú hálószobába, ahova nem teheti be lábát férfi. És a havi ezernyolc se sok. Mellettem magára költhette.

– Ebbe bele is lehet halni – nyöszörgi hirtelen –, ki garantálja, hogy nem fertőzés…? Akkor történt, Jénában…

Nem emlékszem.

Én most le fogok feküdni, alszom, kipihenem magam, elmegyek majd orvoshoz, ezer nő van a világon, ezer, és mind boldog lenne, ha én…

Csak egy kicsit kipihenjem magam.

És az se igaz, hogy az életből kiestem. Csak az akaraton múlik. Egyes-egyedül.

Bemegyek az áruházba. Vásárolok. Nem. Nem fogok meghátrálni. Végigállom a sort, a pénztár előtt. Kibírom. A légkört. Ahogy az árut unottan elém lökik. És igenis, részt veszek a mindennapi életben.

Majd én megmutatom.

– Ulti, snapszli? – kérdezi Szilárd. – Összeugorhatnánk valamelyik hétvégén… van egy kis halásztanyám Dunaharasztin, persze csak afféle paraszt módi… én magam bütyköltem mindent benne, nézd csak… – mutatja a kezét, csupa bőrkeményedés, véraláfutás.

Elismerőleg bólintok.

– Az ultihoz, sajnos, nem értek…

Összehúzza a szemét.

– Bezzeg a kanasztához igen…?

– Ahhoz se – mondom. Rezső. Amióta elment, egyszer se hívott. Talán nekem kéne megkeresnem. De ő ment el. Mint Kurucz Imre.

– Józsa – mondom otthon –, Józsa… csak egy kis vegetalevest csinálj… kívánja a gyomrom…

– Ha valaki beteg, menjen orvoshoz – de azért nekilát, most megint nyugodtabb, nadrágkosztümöt vett magának, mulatságosan domborodik a fenekén, de nem szólok bele, nincs ahhoz jogom, nyilván így tetszik valakinek.

Nem hagyhatom el magamat ennyire. Egy orvos. Bejár könyvet cserélni. Kizárólag krimit olvas, de nem buta.

Úgy kezdem, hogy ne tűnjön nyavalygásnak.

– Kérlek – mondom, megkínálom egy kávéval, Szilárd az egészet lefőzeti reggel, hogy napközben ne pocsékoljuk a drága időt –, kérlek, vannak emberek akik a legkisebb rosszullétből is szervi bajra következtetnek… pedig a legtöbb dolog egyszerű szervezeti kopás vagy idegesség… jól néznék ki, ha az időnként görcsölő gyomrommal folyton orvoshoz futkosnék…

– Azért meg lehet nézetni – mondja szórakozottan, kutat a kötetek közt.

– Az pedig, hogy nem bírom a szagokat, és keserűt érzek, csak nem komoly?

– Olvastam egy emberről – mondja, és kiválasztja A kém beleszól című szovjet történetet –, egy olyan emberről olvastam, aki végigjárta az összes orvosokat, hogy bomlik a szervezetében valami, mert folyton szörnyű bűzt érez… amíg egy professzor megtalálta a zsebében a pálpusztai sajtot… hát valahogy így.

– No igen… – Ez nem az az orvos, akihez odamennék, akitől hagynám, hogy végignyomkodjon, ha lenne olyan orvos, akinek én lennék fontos, személy szerint, kontaktus orvos és beteg közt, én másképp nem tudok már kitárulkozni…

Hideg van. Megint nincs befűtve.

– Én nem fázom – mondja Józsa –, különben se fogok itthon ülni, moziváltási napon.

Halottak napja. Most veszem először tudomásul. Érdekes.

Meg fogom keresni a sírt. Anya szeretett engem. Ha nem is volt mindenben őszinte. Amikor fájt a gyomrom, meleg födőt hozott rá. És amikor kicsi koromban megijedtem, csitított. És az iskolába is eljött velem, az atyához.

Világosan emlékszem, hogy erre kanyarodott az a fekete autó. Csak akkor kevesebb ember járt, most olyan a forgalom, mint a vásárban.

Társadalmi esemény. Ápolgassuk szeretteink sírját. A kijelölt, hivatalos napon.

1514. Ha itt jobbra fordulok, oda jutok. Be kellett volna mennem az épületbe, megkérdezni, merre van az a parcella. De szégyellem. Hogy csak befizetem negyedévenként az ápolási összeget.

Nincs. Erre nincs. Ez már a temető széle, én drága sírhelyet vettem, az első osztályú halottak előbbre fekszenek.

Talán balra. Emlékszem három sor szomorúfűzre. Vagy az kint volt? Jénában?

Rám fogják zárni a temetőkaput.

Merre vagy, mama? „Szólj rám…”

Már megint József Attila. A könyvek. A versek.

Elfáradtam. Meg kell állnom. Kicsi, süppedt sír, valaki szánalomból kövekkel körülrakta. Benőtte a gyom. Surány. Ott is mindent befedett a gaz!… A körtefa. Ahogy villództak a napfényben a levelei. Július volt, és már sárgult.

Köd. Fehér dara, ahogy a fűre lecsapódik. A nevet még el lehet olvasni.

„Özvegy Bánóczy Tivadarné. Élt…”

A dátumot megette a rozsda.

Szitál a köd. Barna minden. Barnásszürke, mint a Színházi Magazin régi fényképei.

Özvegy Bánóczy Tivadarné. Leteszem a csupasz sírra a krizantémot. Ez krizantém. Valamikor, nagyon régen, Krisztinával sétáltam, tél volt, és egy kertben krizantémot láttunk, a hó már félig elfödte.

– Anya – mondom –, vedd úgy…

Ha valóban nincs már, mindegy. Ha pedig mégis, akkor érti. Özvegy Bánóczy Tivadarné. Megjegyzem ezt a nevet. Nem tudom, miért. Mintha közöm volna hozzá. Az emberek. Akikkel összefutottam, szót váltottunk, eltűntek, aztán újra elő-elő bukkantak egy percre, a valóságban vagy csak a gyérülő emlékezetben, vagy még ott sem, de ha van egy óriás, érzékeny viaszlemez, mind rajta vannak az enyémen, és én is rajta vagyok más, talán számomra ismeretien életek lenyomatán.

– Miért nem tudtam jóvátenni? – ezt kérdezem, a tükör előtt, a fél pofám már megborotválva, a másik fele csupa hab, ijesztő és röhejes. Furcsa, hogy már szürke a szőr, ahogy a zsilettről lemosom. Miért nem tudtam törleszteni? Miért nem sikerült?

Ülök a hideg kályha mellett. Nincs előadás. Nem hívnak. Vagy egyszerűen nem közvetítik.

Józsa. Ez az ő kulcsa, ahogy csikordul.

– Mit ülsz itt? – ugrálnak a szótagjai, a holmiját szétdobálja. Nincs dolgod?

Fel kéne állni és képen törölni.

– Csak ülsz… csak ülsz… – mondja énekelve – mint egy kísértet… mint az élő lelkiismeret szobra… íme, ezt tették velem… velem, a jó emberrel…

Annyira ismerős a szöveg. És annyira fáj.

Egyre jobban ordít. Miért nem kelek fel a székből? Miért nem ütök az asztalra? MIÉRT HAGYOM?

– Ha nem tudsz éjjel aludni – mondja –, állíts fel egy vaságyat a konyhában… de ne mászkálj fel-alá… hiába van az ajtó becsukva… áthallani…

A varrógép. Bántott. Amikor zümmögött. MIÉRT HAGYOM? ÉS EZ AZ EGÉSZ, MIRE KELL?

A könyveim. „Országok rongya, könyvtár a neved. De hát hol a könyv, mely célhoz vezet?”

– Mit tudod te, milyen – mondja Józsa, ma befűtött, öleli a cserépkályhát –, amikor egy hajszálon függ, hogy az ember boldog lehessen… egyetlen hajszál van csak az útban…

Rólam beszél.

Ha elmennék ügyvédhez, csak le kéne diktálni. Simán elválasztanának, a lakás az enyém, az ajkára forrna ez a sok gonosz szó.

MIÉRT AKAROM, HOGY BESZÉLJEN? MÉG, MÉG…?

Azt mondja, karácsonyra elmegy a hegyekbe. Eszembe jut a megjegyzése a sítanárról. Norvég pulóverben. Mosolygok.

– Elegem volt – mondja – a mosolyodból… a gúnyos, lenéző pillantásaidból…

Lemegyek Otiékhoz. Elmondom Katónak. Nem baj, ha kinevet. Nem baj.

„Kedves Viktor! – milyen primitív, lapos írás, a szegény »Józsefem« – Ha megértenéd a helyzetet, nagyon hálás lennék, nem olyanok a körülmények, hogy egy pesti kényelemhez szokott illetőt el tudnánk látni, különben is tartsd a levelemet titokban, nem is tudom, tegeződünk-e, szóval halasszuk el a családi találkozót, Katuska, akit én szívből tisztelek, nem a régi, sajnos, a nemezis meglátogatott engem, én még gondolatban se csaltam meg, soha, aki a háborúból visszatért, annak már soha az a kedélyállapota nem lesz, a gyerekkel is, mint igazi apa, nem rajtam múlt, hogy most is be kellett néhány hónapra adni, feltörtek egy kocsit, gyerekes csíny, de kisváros, nagyon rossznéven vették, azt is amit Katuska, modern embernek talán semmi, egy díszletmunkás kölyök, még tetoválás is van a karján, fényes nappal beültek egy presszóba, és látták őket a Sövényesdombról lejönni, este hét után, füves volt a szoknyája, elnézést, hogy összevissza, az írás nem kenyerem, csukott szemmel is megmondom, melyik díszletelem, hova, de az írás nem kenyerem, a gyerek dolga azért nem komoly, tárgyalást se csináltak, csak beadtuk, néhány hónapra, intézet, itt nincs, aki rendesen felügyeljen rá, ha jön majd esetleg írás, tessék aláírni, illetve légy szíves, írd alá, az engedélyt, karácsonyra küldök neki csomagot, itt a cím…”

Nem értem. Katóka és egy díszletmunkás. Akinek tetoválás van a karján.

Őszül a haja. Kétoldalt. Láttam a kórházban, amikor fölém hajolt. Fáradt volt, szomorú, bevégzett.

– Így van ez, Győszi… – ezt mondta.

És mi az, hogy feltörtek egy kocsit?

Hecc. Még csak tizenhárom éves. Bár ez a legveszedelmesebb kor. Emlékszem, én tizenhárom éves koromban… zoknit loptam. De nem is tizenhárom, több voltam. Legalább tizenöt. És azért loptam, hogy a jogos tulajdonosának visszaadjam. De aztán nem volt kinek.

Elmegyek majd abba az intézetbe. Talán használ neki. Ha egyszer Katóka… Szegény „Józsefem”. Milyen derék kis ember.

Nem veszek fát. Gallyat sem.

Nincs senkim. Ez nem panasz. Csak tény.

Kutya. Vannak olcsó, korcs kutyák. Csak a koszt. Körülményes a kosztja.

Lefekszem. Nagyon kellemes feküdni. Tejet iszom. És a joghurt rendben tartja a beleket.

– Mennyből az angyal…

A szomszédban. Ezt éneklik. Kicsit fals. Anyának szép hangja volt. Magasan kezdte, aztán elmélyítette.

Érdekes. El tudom képzelni, hogy még ott fekszem a Kakukk utcában. És még a régi rózsafaragásos kiságyam is megvan. Behunyom a szemem. Igen.

Képzeld, anya, azt álmodtam, hogy meghaltál… hogy a kórházban meghaltál, nem gyógyultál meg… és most jövök rá, hogy csak álom volt. Add csak ide a kezedet, nem akarok újra elaludni, félek, hogy álmomban ér… tudod mi… a bomba… én attól félek, ami váratlan… amit nem lehet kiszámítani… az a fontos, hogy ne aludjak többé… hogy mindig ébren legyek…

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Nem szeretnék felébredni. Tovább. Tovább. Kérem szépen, tovább…

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Sokkal pihentebb vagyok. Hogy a nyolc órát egyvégtében sikerült átaludni. Azt hiszem, álmodtam valamit, de valójában nem emlékszem. Vannak álmok, melyekre egyszerűen nem emlékszik az ember. Ugyanúgy, mint ami megtörtént. Abból is csak a szilánk marad. De attól még van. Valahol.

Józsa szilveszterre se fog hazajönni. Nem is kívánom.

El kéne menni, felcsípni valakit. A presszóba. A társaság. A régiek. Rezső. Nyilván ott ül, és vicceket mesél. A Tarducz. Meg kéne próbálni. Utoljára.

Mi az, hogy „utoljára”?

Tatarozás. Tatarozzák. Mész és homok. Gipszangyalok, ahogy a meszet nyalják. Még majd azt hiszik, részeg vagyok, és be akarok törni.

A fiam. Be se engednének. Szilveszter éjjel. Andaxin. Lám, mennyit fejlődtünk. Még emlékszem a ronda pléhdobozra. Most meg milyen csinos kis plesztikfüzér… csak le kell szakítani. A fejlődés.

Szilárd elemében van. Átpakoltatja a kézikönyvtárat. Tapétát tervez. Mosható tapétát, élénk színekben.

– Kellemes környezet, fél siker – mondja.

Jolánka támolyog a könyvhegy alatt. Segítek neki, szédülök.

Rezső. Fel kell hívnom Rezsőt.

– Öregem… nem akarlak zavarni… de szólhatnál. Hogy ezt nem lehet. Ezt a tébolyító látszatnyüzsgést…

– Ti főztétek! Egyétek is meg!

Említi, hogy Hanna kivándorol, az édesanyja állapota változatlan, ő maga megtalálta a számítását, majd egyszer beszélgetünk, tárgyalásra várják.

„Ti főztétek.” Ti. Az általánosítás.

– Légy szíves – mondom Szilárdnak –, segíts te is. Állj be közünk könyvet cipelni…

Pislog. Aztán leveti a zakót, feltűri a rózsaszín kockás ing ujját.

– Jól van, gyerek! A fejitül bűzlik a hal…

Erős. És közben énekel. Hogy szénát hordanak a szekerek…

Nevetünk. Még Jolánka is.

A felelősség kétoldalú. Bólogató Jánosok.

Meg kell próbálni. Mindig mindent. „Úgy döntöttem, hogy gazember leszek…”

Az ellenkezője éppoly nehéz.

Én meg úgy döntöttem, hogy gazember nem leszek. Bizony, Szilárd. Ámbátor a jámbor butaság natúran még nem gazemberség. Csak ha báros tettvággyal párosul. Akkor is inkább eredménye káros, semmint szándéka.

Józsa. Józsa már otthon van. Köszön, mintha tegnap láttam volna. És takarít. A sarokban egy nagy halom szemét.

– Téged egyedül megenne a kosz… – mondja.

– Hogy mulattál? – kérdezem, az is valami, ha mesél, ha legalább egy-egy tanácsot elfogad.

– Jól. Már ahogy mulatni lehet… ilyen kisstílű, piti helyen…

Pénzt kér. Lemegy az éthordóval a vendéglőbe, csirke, a nokkedli háromnapos, olyan, mint a kő…

– Ne csámcsogj – mondja –, annyira idegesít, ha csámcsognak…

A fogam laza az alsó ínyemben. Muszáj lassabban rágnom.

Józsa a csirke-mellrészből kiemel egy csontot. Lenyalja, felém nyújtja a törékenyebb végét.

– Gondolatcsont… törd el… kinél marad a hosszabb? Amire gondol, annak teljesül…

Látom-e Krisztinát? Még egyszer?

Józsa nevet. Diadalmasan dobja a hosszabbik végét a szemétbe.

– Anyámtól tanultam – mondja –, még amikor apa létezett… ültek az asztal mellett, a könyöküket letámasztották, egymás szemébe néztek, és meghúzták a gondolatcsontot… mindig anya nyert.

Elmélázik. Most majdnem értelmes az arca, majdnem szomorú.

Vajon mire gondol? Kire?

Már a Holdról is közvetítenek képet. Egészen éles a kép.

Ha az ő agyába is beleláthatnék. Hiszen itt ül mellettem. Lehelete az arcomat éri.

– Unalmas a tévé – mondja –, persze, ha te közben szundikálsz… mintha hatvanéves volnál, esküszöm…

– Negyvenkettő, a legszebb férfikor kezdete – mondja Szilárd, tart az asztala alatt egy demizsont, a mosdón néhány vizespohár. – Na isten, isten!… Nem ám mindenféle pancsolt lötty… bor a mi italunk!

Tűzbe jön, beszél. Becsukom az ajtót. Mert éppen azt mondja, ő már hajnalkor kelt, és hordta a tehenek alól a trágyát, amikor egyesek még a Lipótvárosban tervezték a szocializmust…

– Nem helyes – mondom – semmiféle általánosítás… egyénenként kell megnéznünk. Hidd el… azt keressük, ami összeköt… nem, ami elválaszt…

– Te is az aszfalton nőttél fel… ezt te nem értheted…

– A tiszta és jóakaratú embereket kell keresni, mindig, mindenütt. A mundérnak önmagában nincs becsülete.

– Irigyellek, tulajdonképpen szerencsés fickó vagy… én a Don-kanyart is megjártam.

Azt hittem, fiatalabb. Jól tartja magát, egészséges, barna a bőre.

Nekem is kéne csinálnom valamit, hogy ne legyek ilyen hóka színű. Ilyen vajfehér. Kvarc. Tényleg.

Ibolyaszínű volt, ellenzőt kaptam a szememre, és a szaga, micsoda nagyszerű illat, a kvarc, a kvarc…

Az ibolyaszín nem teljesen lila, lila az a húsvéti tojás volt, amit nem fogadtam el, mert gusztustalannak találtam valamiért, és rózsaszín árnyalatú lila az a jácint, ami állt egy asztalon, a nap besütött, és azt énekelték: Katalinka, szállj el, jönnek a törökök… És még egy lila, amire emlékszem, sötét, haragos, tömjénszagú, valami templomban, valami pénteken, szobor, véres oldalú, lila drapériában…

– Kérlek – kérdezem Józsát –, hol lehet manapság kvarcolni?

Összecsapja a kezét.

– Ez a te gondod? Úristen…

– Józsa – mondom csendesen –, úgyis itt az ideje, hogy megbeszéljük… már lassan vége a fűtési idénynek… könnyebb költözködni… ennek nincs értelme így… ha még őszinte se vagy… vannak baráti házasságok… modernek… de valahogy ez nem az… ez nem az…

– Nekem nincs hova lépnem! – kiáltja hirtelen, sír. – Nem érted? Be vagyok szorítva… Sárához nem mehetek…

– Neked is jobb lenne, hiszen utálsz engem. Alig viseled el, ha hazajövők…

– Én nem utállak! Ez túlzás! Csak megcsömörlöttem. Nem ilyennek mutatkoztál. Az elején. Nem ilyennek.

Nincs erőm vitatkozni. A fejére olvasni az első éjszakákat. Amikor lihegett a karomban. Amikor arra kért, tanítsam. Amikor felnézett rám…

– Sára – mondom az asszonynak, mintha a fogam fájna, kivárom a soromat, ülök a szabályozható székben, szédülök a szagoktól, orvosszag, nem bírom az orvosszagot. – Adj tanácsot… olyan boldogtalan. Mintha kergetné valaki…

– A saját rossz természete kergeti. Meg a primitívsége – Sára szórakozottan tapossa a pedált, alig bírja megállni, hogy bele ne nyúljon a számba –, nem való neki házasság, én már annak idején céloztam rá, de te csak vakon rohantál… mégse agitálhattam nyíltan a lányom ellen…

– Legalább tudnám, kije van – Sára türelmetlen, még hatan várnak –, hogy tanácsot adhatnék, segítenék… de nem őszinte. Az atyaistennek nem lehet egy őszinte szót kihúzni belőle…

– Lehet, hogy a velszi hercegre vár… aki majd elviszi Kanadába, meseautón…

Valami bánt. Nekem volt egy képem, elgondolkozó arccal merengek rajta, anya azt mondta, akár a velszi herceg. Nem, nem velszi herceget mondott. Horthy Istvánt. Igen. Hova lett az a kép? Odaadtam azt is az ószeresnek?

Nem öregedhettem meg ennyire. Amikor még csak a legszebb férfikor küszöbe… Minden nő kapna utánam. Ha lenne kedvem fűzni őket.

– Sára – mondom hirtelen dühvel –, szépen visszatelepítem hozzád… ez nem megy tovább.

– Hozzám ugyan nem – a fúrót zümmögteti –, nekem nyugalomra van szükségem. Nem, hogy hajnalban mászkáljon haza. És slágereket énekeljen, amíg a betegcím a székben kapálóznak… Oldjátok meg, másképp.

– Gyereket sem akart – mondom, már az ajtóban, nevetséges ez a panasz.

– Abban igaza van. A legbizonytalanabb kimenetelű energiabefektetés… A gyerek…

– Kötelesség… az ember nem önmagáért hozza a világra, elsősorban…

– Ne prédikálj – Sára szokatlanul ingerült, szokatlanul fáradt, egészen sárga az ujja a nikotintól –, ott a te fiad is… nem tudom, megköszöni-e majd?

Ezt nem kellett volna. Otit emlegetni. Nem állhatok eléjük. Ilyen rendezetlen állapotban. És Katókát se kívánom látni. Aki képes volt egy tetovált díszletmunkásért felmenni arra a mittudoménmicsoda dombra…

Otiról nem én tehetek. Nem egyedül én. Hozott magával valamit, amit nem örökölt, se tőlem, se az anyjától. Hozott valami rosszat. Amivel meg kell birkóznia.

És én magára hagytam. A terhével. Nem segítettem. Kiűztem az életemből. A napjaimból.

Nem. Ez mazochizmus. Nem vehetek magamra mindent, mert akkor megszűnik az élet. Elpárolog az életkedv maradéka is.

Megyek az utcán. Mintha ugyanazon a csonton rágódnék, amióta megszülettem. Már undorodom ettől a csonttól. Ki kéne köpni végre. Egyszer s mindenkorra. Megszabadulni. Talán nem is a spirális mentén halad az ember útja. Csak egyszerű körforgás. Mint akinek zacskót húztak a fejére, s rója ugyanazokat a köröket, ugyanazon az udvaron, ki tudja, hányadszor, s ki tudja, mióta… Ez egy film. Egy filmkocka. Átkozott filmek. Átkozott irodalom.

– Hol vannak az előadás-vázlataim? – kérdezem, az íróasztalom csupasz.

– Kitettem a spejzba – mondja Józsa –, úgyse kellenek… képtelenség, hogy toronyban porosodjon…

A spejzba. Oda szokták kitenni. A kiságyat. A deszkaoltárt. A tépett pongyolát. Egy kék babos pongyola volt, azt nagyon szerettem, a matlaszét utáltam, fényes volt és csúszott, amikor át akartam anya derekát ölelni.

Repülőgép. Szállnak le róla. Kitűnő ez az új tévé. A legjobb márka. Semmi szellemkép.

Még nem ültem repülőn. Nevetséges. Én mindenhez később jutottam, mint más. Persze, még ülhetek. Elmehetek akár Indiába is. Ha évek alatt összespórolom. De legalább Surány. A körtefa. Ha Józsa ideadja a kulcsot.

– Sára kiadta az idényre – mondja Józsa, megint a hazug pirosság a szemében –, nem lehet kimenni.

Már nem vagyok féltékeny. A bizonyosság már nem féltékenység.

A palijával jár oda. Hajóval egy óra. Hiszen láttam a kulcsot. A táskájában. Még tegnap is.

Utasok szállnak ki a gépből. A gépeknek is száma van, mint a halottaskocsinak. Magyarországra érkező ex-magyarok. A riporter ugrál körülöttük. Egészen fiatal. Oti is lehetne riporter. Minél több magyar látogasson haza. Ez most a jelszó.

– Jó nekik – sóhajtja Józsa.

– Tessék… kérj útlevelet és maradj kint…

– A műszakiaknak különösen előnyös – ömlik belőle a szó –, például egy gépészmérnök… a konstrukció angolul is csak konstrukció és mezőgazdasági gépekben óriási a szükséglet. Egy mérnök Amerikában annyit kap egy hónapra, mint itt egy évre…

Nézem Józsát a tévé ezüstös fényében. Szóval valami technikusféle. A fiúja.

Egy kicsit fáj. A szívem és a gyomrom körül.

Az amerikás magyarok integetnek a képernyőn. Egy arc. Kövérkés. Rövid, nyírott haj. Az álla alatt hájhurka. És a száj szögletében két gribelli. A két gribelliből szőr lóg ki, ahogy a kamera egy pillanatra közel hozza az arcot, aztán elejti.

– Imri – kiáltok, még fel is ugrom.

– A barátom – mutatok a képernyőre, ahol már fogat mos a tévémackó.

– Az! – mondja Józsa, mintha gyengeelméjűhöz beszélne. – Ki más, mint éppen a barátod…

Talán tévedtem.

Neki nem volt hájhurka az álla alatt.

Ha ő az, úgyis megkeres. Meg tud találni, ha akar. Az elkövetkező napokban, igen, egészen biztosan becsönget.

És beszélgetünk. Szeretnék beszélgetni. Nem fecsegni, nem vitatkozni, nem veszekedni: beszélgetni. Valakivel. Egy kutya.

– Meg ne próbáld – mondja Józsa –, mert ledobom az erkélyről… még csak egy dög hiányzik ide…

Surányt nem lett volna szabad elvennie. Még nem ismeri a mértéket. Hogy akit a vízbe nyomunk, időnként ki kell emelni a hajánál fogva…

– Nincs neked rendben a családi életed – mondja Szilárd –, csak egészséges asszonyokat szabad feleségül venni… testben-lélekben egészségeset…

Pedig nem panaszkodom. Soha.

Megyek az utcán. Már másodszor észlelem rövid idő alatt, hogy az utcán megyek. Mintha kívülről figyelném magam. Mi ez? A sarkam az olvadt kátrányba ragad. Volt egy nyár, így mentem, akkor is süppedt az aszfalt alattam, és arra gondoltam, ha nem is vagyok boldog, de legalább elégedett, mert megtaláltam valamit, azt teszem, amit kell, azt gondoltam akkor, hogy bár nem vagyok boldog, de nyomorult sem, MERT A DOLGOK JÓL HALADNAK, nem az állás, pénz, karrier, hanem A DOLGOK BENNEM… De hát mi értelme volt, ennek az egésznek Józsával, ha nem adhattam neki semmit, mégsem, egyszerűen nem engedte, megválthatatlan és konok, mi értelme, istenem, hogy hazamenjek, nem is haza, csak oda, és megmerüljek a vádakban, a megaláztatásban, a kijátszottságban, és miért érzem úgy még mindig, hogy VALAMI HÁTRA VAN?

Szeretnék úgy sétálni itt, a nyüzsgő emberek között, még egyszer, hogy világosan tudjam: a törvényt. A rendet. Ó, nem a boldogság, csak a rend, a nyugalom, az éjszakai vonatok nyugalma, ahogy haladnak a sötétben a távoli fény felé.

Nem a boldogtalanság alázza meg az embert, hanem a bizonytalanság. A félelem. A kiszolgáltatottság.

A növények megtalálják a helyüket. Forróságban az egyik, kövek között. A másik félig hó alatt, dermesztő szelekben. Amelyiknek nem jár, az esőt nem kéri. Panasz nélkül tudják a rájuk szabott leckét.

Igen. Ezen múlik talán minden. Felismerni a senki másra nem érvényes, az abszolútból kiszabott, személyre szóló utasítást.

Utam. Sorsom. Karmám. Mondják a keletiek. De ez már ismét „irodalom”.

Kis pincelejárat. Állok előtte. Megint nem vettem észre, hogy kerültem ide, semmi dolgom ebben az utcában, tulajdonképpen kerülő, az ajtón nagy rozsdás lakat, sárga felirat, „Istenhegyi Árpád okleveles vésnök és rézmetsző”, egy asszony könyököl ki a földszinti ablakon, barna folt ég – mint a lovaknak – a homloka közepén.

– Istenhegyi bácsit tetszik keresni? – kérdezi szívélyesen. – Valami munka?

– Köszönöm – és mosolygok, ha volna kalapom, megemelném –, majd egyszer, később visszajövök…

Csak az nyugtalanít, hogy mindez olyan természetes. És mintha már megtörtént volna. Pontosan, ugyanígy. Valamikor.

Új variáció. Hogy olyan dolgokra is emlékezünk, ami meg se történt velünk.

Vagy mégis?

Józsa nagyon csendes. Esteledik, fekszik az ágyon, csak melltartó és nadrág van rajta, furcsa, ha azt mondaná, jöjj, még mindig mennék melléje, de nem mondja, s így nem is kívánom, csak nézem, hogy szalad rajta a verejték, nekem soha nincs melegem mostanában, inkább át- meg átfut rajtam valami hideg.

– Istenem – mondja Józsa, elnyújtott, kissé palócos hangon, mintha jelentkezne valamelyik őse, mindannyiunknak közünk van a földhöz, ha vissza tudnánk nyomozni az időben –, istenem, milyen szerencsétlen vagyok… milyen nagyon szerencsétlen…

– Hiszen fiatal vagy – mondom. – Csinos.

– Mi lesz velem? – a keze közé fogja a fejét, hentereg jobbra-balra a díszpárnán. – Összezárva… így összezárva…

– Mit szeretnél? – nézem az erkélyről a csillagokat, próbálok behatolni a roppant arányokba, de szédülök, már nem félek, mint gyermekkoromban, csak szédülök, a Holdat is nézem, emberi láb taposta. A Tejút, milliárd és milliárd meg megint milliárd, évek, azután fényévek és még mindig nincs vége, mert egyszerűen VÉGTELEN, és akkor ez az asszony, ez a szegény, izzadtan és kétségbeesetten TŐLEM menekül! – Mit szeretnél? Mi lenne jó?

– Nincs jó, csak elviselhetetlen és kevésbe elviselhetetlen. Ha emberek jöhetnének hozzám… ha szabadon mehetnék én is…

– Szabad vagy…

– Mit érek az ilyen szabadsággal? Nincs nekem saját otthonom… ahol azt teszek, amit akarok… és nem is lesz… nem is lesz soha… ha elválnék is… hova menjek… nem akarok én férjhez menni… különben is… ki tud manapság egy lakást a szögről leakasztani… melyik férfi… aki csak most kezdi az életet… melyik…

Megállok az ágynál. El se takarja magát. Járhatok-kelhetek. Annyi neki, mintha szél mozgatná a függönyöket.

– …mert elpackáztam – mondja –, húszezer forintot kaptam az anyámtól, mind beletömtem ebbe a rohadt lakásba… beleinvesztáltam… ki tudja azt már bizonyítani… bíróságilag… hogy nekem mennyi jár… amikor a te neveden van… hiába feles… házastársak között… minden közös szerzemény… pereskedni… az is pénz… és még ha meg is ítélnek… egy bizonyos összeget… hogy lehet abból lakás… ahol újrakezdeném… én már nem ugranék be… én már nem…

Bizonyára nem tudja, hogy hazudik. Én se tudnám bizonyítani, mi lett azzal a húszezerrel. Csak rémlik. Valami bunda.

Azt szeretné, hogy én költözzem el. A lakásból, amit én kaptam, egy rendes fiatalembertől, ötvenhétben. A lakásból, amit én rendeztem be. A lakásból, ahonnan Katókát kidobtam. Kilencszázhatvankettőben.

Igen. A fordulat. Igen.

Megsimogatom. Az ujjam csúszik a verejtéktől. A számhoz érintem, mint a gyerek. Sós. Enyhén sós. Mint a tenger. Amiben én még nem fürödtem, soha.

– Elmegyek – mondom. – Neked adom.

Körülmutatok. A falakra, az ajtókra, az erkélyre, valahogy beletartoznak a hegyek is.

– Csak egy kicsit várj még…

Nem hiszi. A fal felé fordul, úgy tesz, mintha olvasna.

Lefekszem én is. Egymás mellé helyezem a papucsom. Hogy megtaláljam. Éjszaka. Hirtelen ébredéskor.

Igen. Ez az.

Ezért történt, az egész, Józsával.

NEM AZ A FONTOS, HOGY JÓVÁTEGYÜK. HANEM HOGY VISSZAKAPJUK, amit vétettünk.

Számla. Egy hatalmas számla. És egy férfi, derék erős férfi, regényhős, nagyszerűen vív, lovagol, kártyázik, megfékezi a robbanást a bányák mélyén, valami számlát kell neki törleszteni, sikerül, ráírja nagy, hanyag, elegáns betűkkel, keresztben:

SOLDIERT.

Soldiert, fizetve.

Könnyű álom. Könnyű.

– Csak a szád jár – mondja Józsa, reggel van, hűvös nyári reggel –, erre senki se képes. Senki.

Csupán az íróasztalomat mentem át és néhány könyvet.

„Mindenemet magammal hordom.”

Két hét alatt lebonyolítom. Amíg tart ez a tiszta könnyűség.

– Balek vagy – mondja Szilárd, közlöm vele, miért veszek ki rendkívüli szabadságot. – Baleknak születtél.

A lakások. A régi lakások. Kakukk utca három. Lakom Kakukk utca három. Nincs meg. Lebontották. Társasház a helyén. Fehér bundája volt annak a lánynak, valami Klári, és savanyú szaga.

Semmi sem hasonlít. Semmi.

És a másik. Amelyikből anya és apa meghaltak. A diótöröde. Illetve raktár. Most már nem raktár. Karácsonyfadísz-készítő részleg. Émelyítő acetonszag.

Az ablakunk. És mellette Manusz néni ablaka.

Muskátlik. Végig. Nem szeretem a muskátlikat. A muskátlik megcsaltak engem vagy én csaptam be őket, valami homályos ígérgetéssel, öröm tapad hozzájuk és bánat…

A régi környék. Cukrászda. Az „Élmunkás”. Imrivel ültünk itt, már kétféle süteményt lehetett kapni, citromosat és krémest. Azt mondtuk, ha egyszer lesz majd pénzünk, eljövünk, és annyit eszünk, amennyi belénkfér.

Zöld neonfény. Most ez a neve: Mickie Night Club.

Semmit se kívánok. Iszom egy kávét és egy pohár szódát.

– Hol jártál? – kérdezi Józsa. – Tart még a hősködés?

Olyan jó sétálni, keresgélni. Milyen kevés helyen jártam még, ezt a teret se ismerem, a padokkal, a padokon öregek, élvezik az őszi napfényt, én is ilyen öreg leszek egyszer, üldögélek majd, és arra gondolok, milyen nehéz is volt, istenem, milyen nehéz…

Tölgyfák. Foltos, hámló törzsű tölgyfák a kavicsban.

A foltos lábú fa. Valahol ültem, fehér félcipő volt rajtam, hurkolt selyemzsinórral fűzve, és vártam. És azt hittem, nem jön, akire várok. Sírtam, hogy örökre elment. És hogy egyedül maradtam. Teljesen egyedül. Az egész világon.

Minden bekövetkezik. Milyen ijesztő volt, hogy futnak ide-oda, más és más számozású villamosok. Azt gondoltam, sose fogom megtanulni, hogy mikor melyikre szálljak. Hogy az utak hova vezetnek.

Mindenbe belenő az ember. Mindenre megérik.

A gyümölcsnek nem fáj, ha éretten leszakítják. Csák a féreg meg ne egye, közben.

– Te – mondja Tököly bácsi –, van egy címem. Zuglóban egy fiatal pár. Most halt ki az öregapjuk a kisszobából, kell nekik a pénz, de nem mernek akárkit, szeretnének egy csendes úriembert…

Nagyon közönyös házaspár. Nagyon kicsi szoba. Elszeparálva. A padlón égésfolt.

– Ez mitől van, kérem szépen?

– Az öreg – mondja a fiatalember – mindig a padlóra tette a forró vasalót. Mert igen pedáns volt, szinte puccos…

– Mikor halt meg?

– Mikor is? – kérdezi a fiatalember a fiatalasszonytól. – Mikor is pontosan?

– Nemrég – mondja a fiatalasszony kurtán –, majd megőrültünk a pipafüsttől… remélem, ön nem pipázik?

Érezni. Még most is érezni a kesernyés pipafüstöt.

– Itt feküdt – a fiatalember hirtelen közlékeny lesz, elhatárol a kezével egy téglalapot – és pipázott, rendületlenül… akkor délután is behívott, kérte a pipát, megtömködte, de nem gyújtotta meg, és a pipa szárával az ablakra mutatott. Vagy inkább odabökött, azt hittem, valami érdekes, önkéntelenül arra rándítottam a fejemet én is, és kérem, mire visszanéztem, már nem volt benne élet…

Az ágy úgy fér el, ahogy volt, abban az irányban.

Földszint. Kicsi utcai kert. Csupasz. Egy láda, az ablak alatt, benne rózsaszín virágú, keskeny levelű bokor, ezt ismerem, ültem alatta még a Kakukk utcában, a gangon, csak ott zöld volt a láda, ez meg nincs befestve, a nevét is tudom, dallamos, latinos név, mint egy régi moziszínészé ..

– Kiveszem a szobát… – A nap besüt. Semmi sem fontos. Csak a nap.

– Provizórikusan – mondja a fiatalember –, kössük ki a szerződésben… meg tetszik érteni… és ha jön a gyerek, semmis… gondolom, úgyis tervbe tetszik venni egy szövetkezeti építkezést…

– Józsa – mondom, fúj a szél, de egyetlen felhő sincs az égen, tisztán elválnak a hegyek, jól kivágom magamnak a képet, viszem magammal, hogy bármikor felidézhessem –, abba a szobába nagyon kevés fér. Egy asztal, egy heverő, két szék. A polcok… szekrény, talán…

Az ezüst étkészlet. Akkor vettem, kéz alatt, amikor Lelkesnél voltam kocsikísérő. Halkés is van benne. Egyetlenegyszer sem használtam.

Odatolom Józsa elé.

– Minek is egy férfinak? – nedvesíti az ajkát a nyelvével, mintha lázas volna. Örül, nagyon örül. – És ha valami kell, itt megtalálod később is… nem vagyunk vademberek… Szerintem mindig is erre vágytál: egy külön odú, ahol senki sem zavar… csak azt valósítod meg… végül is…

Nem szokták megköszönni. DE NEM A KÖSZÖNETÉRT. Az erkély. Az erkélyt sajnálom.

Egyszer egy locsolókannát néztem, itt az erkélyen, kék volt és az oldala horpadt és egy bölcs, ősz öreg úszott elém az időből, aki túl mindenen, visszatekint, még a kezét is láttam és egy tollat, egy sercegő tollat…

– Az a locsolókanna… nem emlékszel?

Józsa nem érti. Hogy a televíziót otthagyom, és egy rozsdás locsolókannát reklamálok.

– A formaságok – mondja –, ez nem elég így. Az átírások, a papírok… a per…

– Fogalmazz meg mindent. Vagy fogalmaztasd meg valakivel… aláírom.

– Szörnyű, milyen kényelmes vagy! Ez rontott el mindent, kettőnk közt… ez a tohonya kényelmesség…

A tehertaxi vár. Föl-földudál.

– Józsa – próbálok a szemébe nézni –, nincs semmi?… amit el kéne mondanod… búcsúzóul?

– Nincs – mondja, sír –, ezt az egészet is csak azért rendezted így, hogy kiderüljön a saját kiválóságod… ez is csak egy szerep… Holott ez jogos. Jogos nekem…

– Jó… csak a leveleimet tedd el, amit a fiamék írnak.

Karácsonyra lemegyek, mint szabad és független, felhozom Otit. Legalább az ünnepekre.

Keresem az esküvői képet. És Krisztina levelét. Nincs. A levél nincs. Talán begyújtott vele. A fénykép megvan. De csak a fele, ollóval a vállamnál körülvágva. Egy férfi a képen, kissé balra hajolva, mintha nyomorék volna, oldalán a semmit figyeli, a semmire mosolyog.

Összetépem, ahogy megyek le a lépcsőn, de nincs szél, hogy szétvigye, lehullanak a papírdarabok a kőre.

– Tessék hátraülni – mondja a tehertaxis –, a málha tetejére.

A házmester aláírja a kijelentőt.

– És milyen az új…? – kérdezi bizalmasan a fülemhez hajolva. – Szőke, barna…?

Józsa kiáll az erkélyre. A motor felberreg. Látom, Józsa hirtelen ráborul a rácsra. Sír. Nagyon sír. A házmester részvéttel nézi.

SOLDIERT, FIZETVE.

Még kedvem is van elrendezni a holmit. Egészen lakályos. Gyerekkoromban akartam egy ilyen szobát. Ami csak az enyém.

Valami egészen új kezdődik. Télen rendbe hozom magam, a fogaimat, nem árt, hogy egy kicsit lefogytam, három évvel ezelőtt már egy kicsit pocakos voltam, most meg újra slank, anya így mondaná, snájdig és slank, persze hogy lötyög rajtam a régi zakót Gyerekkoromban féltem a halottaktól, most meg nyugalom van bennem, pontosan olyan szögbe állítom az ágyat, ahogyan néhány hónappal ezelőtt egy ismeretlen öregúr, s ugyanazt látom, amit ő, a halála előtt, az ablakkeretet és előtte a rózsaszín virágú növény néhány levelét, csak eszembe jutna a neve! Idegen helyen nem tudok elaludni. Ez nem idegen hely, EZ AZ ÉN OTTHONOM, most már véglegesen, miért mondom azt, hogy végegesen, hiszen csak átmenet, a fiamnak otthont kell teremtenem…

Minden a fantázián múlik. Ha erősen azt képzelem, hogy a régi ágyamban fekszem, ellep az álom.

…A lakás. Keresek valamit benne. Mit keresek? Ez az előszoba. Ez a fürdőszoba. Ez a hall. Ez a szoba. Ez az erkély. Nincs tovább. Vissza. Ez megint az előszoba. Ez a fürdőszoba. Ez a hall. Ez a szoba. Megint az erkély. Nem találom. Már nagyon fáradt vagyok, le szeretnék feküdni, de előbb meg kell találnom, innen nyílik, mert egyszer már láttam, csak azóta nem voltam benne, nem használtam, de létezik, egy másik, egy új szoba, nagy, kővirágos ággyal… az ajtó. Ajtó a falban. Hogy nem vettem eddig észre? Az új szoba, kővirágos ággyal…

Felébredek.

Zuhog az eső. Kővirágos ágy. Kőágy. Micsoda álom.

– A leandert őszre tessék szíves lenni a szobában elhelyezni mondja a fiatalember, reggel van –, az öreg is nagyon szerette. Csak a leander nem szerette az ő pipafüstjét.

Leander! Hát persze. Jól van. Kőágy, kőkoporsó…! Micsoda ostobaság. Leander, így hívják, leander.

– Évek óta nem emlékszem ilyen esőkre – mondja Szilárd –, pedig én aztán eleget figyeltem, vereslik-e már az ég alja…

– Szökőár – mondja Jolánka. – Négyszázötvenezer ember pusztult el… egyetlen éjszaka alatt… Pakisztánban…

Négyszázötvenezer. És egy. Egyetlenegy. Nem is olyan régen. Marthin Luther King.

A négyszázötvenezret tudomásul veszem. De az az egy jobban megrázott.

Igazságtalanság. Vagy csak újabb bizonyíték arra, hogy a minőség mindig erősebb a mennyiségnél.

– Nálunk legalább nincs szökőár, földrengés, vulkán – mondja Szilárd.

– Majd az atom – Pistike hosszú hajat növesztett, Otinak is ilyen lehet –, az majd elintézi. Ami megmarad.

– Nem tudja elintézni – mondom –, az életet nem lehet eltörölni. Az atomot az élet hozta létre. Az élet az erősebb, a teremtő és a teremtmény viszonyában.

– No igen… Zauberlehrling – mondja Pistike, Szilárd gyanakodva fölüti a fejét.

– Ott is optimista a befejezés – mondom –, Goethe az egyik legoptimistább gondolkodó…

– Lehet – mondja Pistike –, hogy a befejezés optimista. Csak a közjáték. „Szellemet idéztem s nem bírok vele…” Azt kéne átvészelni.

– Fiúk – kiáltja Szilárd –, nyitjuk a boltot… Pista kartárs, húzza fel a rollót…

Egy fiú a ravatalozóban. A háztulajdonos Miciék. Postpischl. A szomszédasszony lánya. A Lelkes diótörődés. Ujlaky papája. Anyám. Apa. Kennedy. Az űrhajósok. King. Imri apja. A buddhisták. És most négyszázötvenezer. A halottaim megszaporodtak.

Talán Imri sincs már. Talán mégsem őt láttam a képernyőn. Megkeresett volna, ha él.

Megírom Otiéknak. Hogy újra egyedül.

„Úgy döntöttem, hogy a munkámat zavartalanul végezhessem, más alapokra kell helyeznem az életemet, így ezen a címen találtok meg, mi van Otival, nagyon nyugtalanít, hogy alig kapok hírt, az intézet, egy ilyen fejlődésben levő, nehezen nevelhető gyereknek megfelel-e, szeretném, ha felutazna majd az ünnepekre, és te is, Katóka, ne csinálj semmi meggondolatlanságot. Nem érdemes, hidd el egy öreg rókának, sokat tudnék mesélni neked…”

Itt kell befejezni. Nincs mit mesélni. És nincs kinek.

Szúr a szívem. Elmegyek orvoshoz. A szívvel nem lehet viccelni. Nekem még intéznivalóim vannak. Még csak most kezdődik igazán.

– Mit szólnál hozzá – kérdezi Szilárd, kedvel engem, érzem –, ha kapnál egy státust a központi könyvtárban?

Ezt már Rezső is ígérte. Annak idején el is képzeltem; forgatható kicsi lámpa, könyv- és porszag, elmélyedés, kutatás, talán még össze is tudnám szedni, talán meg is tudnám írni, talán még értelme is lenne.

– Megérdemled – mondja Szilárd –, mi támogatjuk a tisztességes embereket.

Egy kicsit feljavítom a kondíciómat, átmeneti, hogy a nőt nem kívánom, volt már így, ez pszichológiai visszahatás, Józsa után, erőltetni nem szabad, az, hogy lesoványodtam, előnyös, a sovány emberek sokkal szívósabbak, csak a szívem táján ezt a szúrást kell megszüntetni, és a lábamban a görcsös fájást néha, de ez időváltozás, anya is járt iszappakolásra, igen, igen, ott láttam azt a foltos lábú fát, az iszappakoláskor, a kertben…

Hogy nem eszem annyit, jó jel. Ez majd végképp helyrehozza a gyomromat. Ha ugyan volt valaha komoly baja.

„Oti sokat fejlődött – írja Katóka –, amióta hazajött arról a helyről… és sokat érdeklődik utánad, örül a gondolatnak, hogy néhány hetet Pesten töltsön. Amit József ír, az nem mind igaz, csak nagyon féltékeny, egyszer majd felmegyek én is, és elmondom, mi van a dolgok mögött. Írod, hogy elváltál, én ezt meg tudtam volna jósolni, nekem nem adtad a lakást, de bezzeg egy kurvának odaadtad, kicsalta tőled…”

Óriási kísértés, hogy még mindig meg akarom nekik magyarázni. Hogy mit, miért.

Ma elmegyek az orvoshoz. Semmi professzor. Ha a többinek jó az SZTK, nekem is jó. Ki fogom bírni, végigjárom az egész kálváriát. A vizsgálatokat. Nyugtalanít a szívem. Nyugtalanít. Negyven és ötven között a legveszélyesebb. Péterit is szívinfarktus vitte el.

Nem szeretnék hirtelen meghalni. Már gyermekkoromban sem szerettem volna. Azért nem mertem elaludni. Hogy hátha álmomban ér a bomba.

Szembenézni. Felkészülni.

És elintézni. Még annyi mindent.

Az aratás még hátra van. A szív a veszélyes, csak a szív. A szívtől vannak a nyomasztó álmok is.

Józsa. Miért nem szól ide, telefonon?

– Boldog vagyok, Viktor! – Miért nem mondja?

Talán azt hiszi, szerencsétlenné tett. Pedig nem vagyok szerencsétlen. Talán ideges vagyok, ahogy itt ülök a rácsos padon, vadidegen emberek között szorongva, s a fülembe köhögnek, de szerencsétlen nem. Jó ez a patikaszag. Valami óriási mérleget látok, többé nem inognak a serpenyők, a két nyelv szorosan zárja egymást, EGYENSÚLYI HELYET, igen, így nevezik, ebből a helyzetből lehet újra kezdeni, kilendülni…

– Kérem a következőt…

Az orvos hasonlít. Fogalmam sincs, kire, de hasonlít. Ez jó.

– Az EKG semmit sem mutat – mondja –, mégis szeretném önt megnyugtatni, végigcsináljuk az összes vizsgálatokat… teljes vérkép, vizelet…

Milyen rendes.

– A bizonytalan közérzet sok mindentől lehetséges… a vakbél is huncutkodhat…

– Fiatal koromban a gyomromra is volt panaszom. Kórházi kezelést is kaptam… néha még most is nyom, görcsöl… de hát ez az ideges élettempó…

Most fog rábólintani. És én nyugodtan hazamegyek.

– Nana – lehúzza a szemhéjamat –, a gyomor nem vicc. Hozza be a régi leleteit. És a kórházi zárójelentést.

Nincs az már meg. Kidobták. Talán még anya, talán már Katóka.

Az a fontos, hogy a szívem ép.

– Kérem – mondja az orvos –, menjen át a belgyógyászatra. Felírok önnek egy nevet, keresse meg, doktor Hajnóci. Hajlamosak vagyunk arra, hogy a rosszulléteket pszichológiai tünetekké degradáljuk. Holott a dolgoknak rendszerint, sajnos, fizikai oka van. Nem azért fáj a gyomrunk, mert idegesek vagyunk, hanem attól leszünk idegesek, hogy fáj valamink.

– Nem szeretnék vitatkozni, de azért ez ennél bonyolultabb. És az alapvető filozófiai kérdéshez vezet vissza…

– A tyúk vagy a tojás – legyint. – Nem tudunk semmit, uram. Sem azt, hogy honnan, sem azt hogy hova. Csak azt tudjuk, ami közben van.

A nővér dühösen lebegteti a kartonomat, már négyen várakoznak.

Átmegyek ehhez a Hajnócihoz. Rászánok néhány százast, öntsünk tiszta vizet a pohárba, az is lehet, hogy reuma, szaggat a lábam, a derekam, a hasam tája.

Végül is, ha jövőre valóban nekem adják azt a státust, és újra megkezdem a vidéki utakat, szükség lesz a kondícióra. Végig kell csinálni, bármilyen kényelmetlen.

– Az, hogy fogyok – mondom Hajnócinak; ez is rendkívül szimpatikus ember, kis pocakja van –, inkább előny, ebben a korban. Van, aki tornázik, direkt…

– Persze – mosolyog, kissé szórakozott; nyelem a kását, a hányinger, a hányinger megint, akaraterő, akaraterő, röntgen, ez kellemes, hasonlít a kvarcra, hadd tapogasson a kisöreg, ez a dolga; ötszáz forintot adok neki.

– Hol dolgozik? – kérdezi, beszélgetni szeretne. – Családos?

– Elváltam, doktor úr – tényleg, a per; mi van a perrel, utána kéne érdeklődni. – És egy fiam van, az anyjával él, nem lehet egy gyereket az anyától elszakítani…

Undorító, hazug fordulat, már nem bírom, érdekes, pedig senki sem leplezne le, mégsem bírom már a hazugságot, önmagam előtt.

– Illetve nem is bírnám vállalni…

– Semmi komoly – mondja Hajnóczi, de azért meg akar dolgozni a pénzéért, vagy valóban lelkiismeretes, ki tudja. – Legyen szíves még ezeknek a vizsgálatoknak alávetni magát…

– Meg ne halljam – mondja Szilárd –, hogy elhanyagolod… egészséges, teljes értékű emberként szeretnélek a kezem alól kiadni…

Ő. Kiadni. A keze alól. Pistike röhög.

Karácsony előtt nem fogom az SZTK-t bújni. Majd januárban, ha csökkeh a forgalom.

Különben is, ha az időjárás rendes, úgy értem, az évszaknak megfelelő, nincs nekem semmi bajom. Esik a hó, ropog a talpam alatt, jól érzem én magam, majd januárban visszaviszem a leleteket, Sárának kéne szólni, olvassa el, fejtse meg, az egyiket ide se adják, nyomorult bürokrácia, leragasztják, és elküldik Hajnócinak, fontoskodás, nagyképűség.

– Ez a rendje – mondja a nő az ablak mögött, valamelyik tanítónőmre hasonlít, valamelyikre, a rosszak közül –, nincs kivétel, egyetemet végzetteknek sem…

„Drága Otikám, gyere fel a karácsonyi ünnepekre, már nagy fiú vagy, elleszünk a szobámban, és csinálhatunk mindenféle programot, nem fogsz unatkozni…”

Tizennégy éves múlt. Csaknem felnőtt. Aki már sok mindent megért.

Beteg nem vagyok, ezt határozottan érzem, egyszerűen nem kívánkozom a vonatra, a zötyögés nem tesz jót a derekamnak, a legjobb itt, a szobában, a leander mellett, néha egy kis séta, munka után, a jó levegő konzervál…

A fáradtság nem betegség. Negyvenen túl talán természetes állapot. Ami ellen ugyanakkor küzdeni kell.

Ülök a könyvtári asztalom mellett. Egy nő áll előttem, Bulgakovról beszél, a három síkot fejtegeti, lelkesülten, várja, hogy megdicsérjem, a kedves, intelligens olvasót, Margarita, igen, valamikor én is repültem, álmomban, gyermekkoromban, aztán nem sikerült többé, ez valami fenséges, hogy repülni és betörni az ablakokat, mindent, mindent összetörni, és szabad, egyszerűen szabad…

– Mi történt? – kérdezi a nő, a vállamhoz nyúl. – Olyan furcsán tetszett nézni… a hátam mögé…

– Erről szokjál le – mondja Szilárd –, az ember kibeszéli a pejslijét, te meg mintha nem volnál itthon…

Majd Oti. Majd Oti kizökkent. Illetve visszazökkent. Az elevenségével.

Fiatalok. Többet kéne közöttük lennem. Az ifjúsági részlegnél. Vagy eljárni, iskolákba.

Az aluljáró. Tele van velük. Istenem. Ez a haj. Ez a merev tekintet. Oti. Oti is ilyen? Zsugorított mellény, zsugorított arc, zsugorított lélek.

Inkább kikerülöm őket.

– Maga mindig is hajlamos volt a pesszimizmusra – mondja Jolánka –, akik a tévében megnyerik a Ki mit tud?-ot, azok a mérvadók…

– Talán csak külsőség – mondom Thököly bácsinak –, talán mégis értékesek… csak másképp… talán majd kiderül…

– Csavajdék – mondja Tököly bácsi, eljátszik a szóval –, az én vidékemen így mondják. Csavajdék, amit az ár itthagy.

Oti. Oti többet tud róluk. Erről fogunk beszélgetni, sokat. Mert jön. Ha nem jönne, már megírták volna.

Majd megmutatom neki a metrót. Ilyet úgysem látott.

Bécs. Szaladt alattam a mozgólépcső, én délcegen álltam rajta, és arra gondoltam, nekünk ilyen sose lesz.

Csodálatos. A fények. A mélység. Megfogom a korlátot.

Úristen. Nem tudok rálépni. Egyszerűen nem vagyok rá képes.

Hátulról egy lökés. Le fogok zuhanni. Valaki megtámaszt, nevetnek.

Megint hánynom kell. Csak ide ne hányjak. Csak hazáig kibírjam.

A metróslány, lent, szelíden leemel.

– Oppá, bácsi – mondja és odábbterel.

Oppá, bácsi.

Őrült véletlen, hogy lefékeztem a lépcső előtt. Idegkimerültség. Az a taknyos. Örülne, ha mellém bújhatna… Nem a kortól függ, hogy ki, mikor öregszik meg – Józsa szavai –, vannak hetvenéves fiatalok.

Ez még az ő hatása. Ahogy fokról fokra kihúzta a talajt a lábam alól. Ellopta az életerőmet.

„Kedves apa, sajnos, nem mehetek fel karácsonyra, hosszabb túrára megyünk a fiúkkal a hegyekbe, sílécet küldj, ha egyáltalán akarsz valamit küldeni, anya jól van, és általában mindenki, magyarból majdnem elhúztak, utálom az irodalmat, kémia és fizika ötös, szakközépbe fogok jövőre jelentkezni, ha van valamilyen összeköttetésed, nem árt, lehet, hogy Pestre kerülök, és akkor gyakrabban találkozunk, bár kollégiumban fogok lakni, üdvözöllek Ottó.”

Ottó. Így írta alá. Ottó.

Talán így igazi a karácsony. Ebben a kis szobában, a leanderrel. Meggyújtok egy gyertyát a leander alatt.

EGYENSÚLYI HELYZET. Tökéletesen az. Valamikor egy hegy tetején ültem, a hegy hullámzott alattam, vitt fölfelé, vagy visszahúzott magával a föld gyomrába.

Mintha már semmi sem volna. Csak a súlytalansági állapot. A tárgyak, emberek, gondolatok elúsznak mellettem. És az érzékelőszerveim ügyetlenül mozognak ebben az új közegben. Nem tudok elkapni semmit, többé.

Józsa.

Látom őt, teleaggatva fölösleges díszekkel, és csorog róla a veríték, valami ismeretlen erőfeszítéstől, valami gonosz űzöttségtől, a szagát is érzem, a csípős verejtékszagot.

Szegény Józsa.

Bábszínház. Vitéz László verte az ördögöt. Palacsintasütővel. Mindenki ujjongott. És én az ördögöt sajnáltam. És egy falat is láttam, kopott, iszonyúan csúf fal volt, rásütött a nap, összeolvadtak, ők ketten, a szürke fal a ragyogó fénnyel, ha még egyszer láthatnám, ugyanazt…

Viszket az ujjam. A fagyás. Megint. Jeges víz, forró víz. Így kell váltogatni.

Langyos, langyos. Sose tűz. Sose.

Megint énekelnek.

„Pásztorok, pásztorok, örvendezve…”

A spirális tölcsér alakú. Előbb el kell távolodni minden ponttól, hogy aztán magasabb fokon, az ember ugyanoda jusson. De ez csak tétel.

És az átélés minden tételnél több. Beteljesíti és egyben korrigálja.

„A hittan tudomány…”– mondta valaki, egy jelentéktelen férfi, még a gimnáziumban.

Szeretem a gyertyafényt. Sárga. A sárga szép szín. A sárga és a barna együtt. És a kék. A kék sapkám. Volt egy idő, amikor émelyedtem a kéktől. Most hirtelen szeretnék valami igazi kéket látni.

Igazi kéket és igazi sárgát, mint a nap és az ég.

Nyáron. Úgy vágyom a nyárra. Fázom.

A könyvtárban jó meleg van. És a könyvek szaga.

– Szunyókálsz? – kérdezi Pistike, azt állítja, már két órája ülök egy helyben, csukott szemmel, észre se vettem, szeretném neki elmondani, hogy az idő így oszlik meg, sűrített, robbanó szakaszokat váltják az összekötő, szunnyadó évek, s néhány tiszta, éber, harmonikus óra fogja abroncsba az egészet, Pistike figyel, legyint.

– Régi. A hinduk már meghatározták, tamasz, radzsasz és szaga…

– Te – mondom –, a .legszebb formájú kesztyűt is csak a saját húsunk tölti meg élettel… Minden bölcselet halott marad, ha csak megtanuljuk, de nem éljük át, nem szabjuk önmagunkra.

– Kicsi még ehhez az ember.

– Kicsi, de nem törpe. Nincs korlátozva a növésben.

Túl sokan állnak már a pult előtt, ma én kezelem a bélyegzőt, mindig akkor van a legnagyobb forgalom, amikor tudnék beszélni, hasonlít ahhoz, hogy mindig akkor jöttek a legtisztább gondolataim, amikor a legalantasabb, legaprólékosabb tevékenységet végeztem, van a magas és a mély között valami titokzatos kapocs, húzóerő, egy gömb középpontjától kifelé, kétoldalt, de végül is ugyanoda jutva vissza, hiszen minél távolabb húzódik egymástól a két pont, annál inkább közeledik.

Végig kell várnom a sort a KÖZÉRT-ben, ha nem akarok a kettős ünnepre éhen maradni. Nem is kívánok semmit, különösebben, talán a parizer, illetve a párizsi, ha elég nedves, lecsúszik, a zsemle morzsája a torkomon akad, vegeta leves, azt én is meg tudom csinálni, nincs szaga, ez csak beképzelés, hogy mindennek szaga van, ha nem is ízlik, le kell nyomni, valamikor voltak kedvenc ételeim, ízek, istenem, ízek, és lelkesedés, mennyire be tudtak csapni, ha visszagondolok, hányszor és hányféleképpen, rossz színész lettem volna, nem játszottam, éltem a szerepeket, ha az egyik Oláh Viktor találkozna a másikkal, talán bemutatkoznának, mint két idegen, pedig én az vagyok, mindig ugyanaz, az ember nem a bőre, nem az arca, az ember láthatatlan. Megint irodalom.

Hallom, ahogy fújják a trombitát. Nem fáj. Nem fájnak a zajok.

Annyira sajnálom ezeket a vihogó álarcosokat. Megint vége egy évnek. Nehezen szokom meg, hogy hetvenegy. Egyre nehezebben szokom meg az ugrásokat. Kétezer. Hetvenkét éves leszek akkor, kétezerben. szép az öregség, ha nem jár együtt a magatehetetlenséggel. Kétezerre elsimulnak a mostani hullámok. És újabbak keletkeznek, mindig újabbak, a beolvadt régiek helyén.

Ezt a legnehezebb tudomásul venni, hogy semmire sincs abszolút megoldás, hogy egyetlen pillanatra sem lehet rögzíteni az időt és az időben a világot, egyetlen kedvező képet sem tarthatunk meg véglegesnek, mert azonnal változik, s ugyanakkor úgy kell tennünk, mintha az adott jó azonos volna a végleges jóval, cselekedni, és elviselni egyúttal a részleges tökéletlenséget.

Felbontom a májkonzervet. Fáj a fagyos ujjam. Az eszméket nem lehet konzerválni. Az alapeszmék önmagukban romlatlanok, aztán tetszés szerint fűszerezzük, összetévesztve a fűszert az alapanyaggal.

Nem ízlik az étel. Odakünn még erősebben trombitálnak. Letörlöm a leander levelét nedves szivaccsal. Szépen fejlődik. Nem fáj neki, hogy ládában él és nem a hegyek csúcsán. A növény tudja, a növénybe bele van írva a sorsa. Az ablak előtt egy részeg ember énekel: ül a hóban, kiabál. Azt kiabálja: én szabad ember vagyok… szabad akarattal… én szabad ember vagyok… akinek nem tetszik, ne nézzen ide… És belehány a hóba, rá a csillogó kristályszemekre.

Egyenlőség.

Martin Luther King. Bartók. Gandhi. Schweitzer…

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

A részeg ráfekszik a kihányt babfőzelékre.

Valaki feltámogatja. Hogy meg ne fagyjon. Véghetetlen lépcsősorok. A szemben levő ház lépcsői, megsokszorozódva, egymás fölött, az ablaküvegben.

A lépcsőn szüntelen mozgás van. Akik már fent járnak, lenyújtják a többiért a kezüket, sokan mégis vissza-visszacsúsznak.

Micsoda furcsa kép. Úgy látszik, álmos vagyok, ez már félig álom.

Ó, igen. Ha át tudnánk tekinteni az egészet. Mint folyamatot, az alfától az Omegáig. A feladatban vagyunk egyenlőek, nem az eredményben.

Nem segít a demagógia. De a közöny sem. Valami finom vibrálás kell, szüntelen korrekció, idegfeszítő figyelem az érzékeny, bonyolult gépezethez.

Félelmetes is egyszerre többfele nézni. Hátra az ősködökbe, előre – talán mégsem gombafelhő lesz a vége. És aztán látni az utcát, ezerkilencszázhetven december harmincegyedikén, éjjel háromnegyed tizenkettőkor.

A rádió. Gyorsan végigcsavarom a gombot a skálán, mindenféle nyelven kívánnak valamit. Bábel szól hozzám, nevetve, nyerítve, differenciáltan. A pillanat mindig önző. Nem érdekli se a múlt, se a jövő. Táncolnak a világban a bűvészseprűk, minden azon múlik, meg tudjuk-e fékezni majd önerőnkből őket? Vagy várjuk a Mestert, megszégyenülten.

Budapest. Budapest hangja. Magyar hang. Az én hangom. A nekünk szabott rész. A nekünk szabott forma.

A tömött lépcsőn. Fél lábon állva. Kapaszkodva. Ki-kibújva az óriás termetűek hóna alól, friss levegőt szippantani.

Most nem tehetünk mást. Nekünk ez most: védelem. És lecke. Hogy a korláton kívülre ne bukjunk. Mert ott már semmi sincs.

A Himnusz.

Árad.

Fújt a szél, a kezemben kalap és bot. A botot leszúrtam a földbe. És ugyanarra gondoltam, mint most, ugyanez az érzés volt bennem. lehet, hogy ők hazudtak, de én nem. Előkép voltam én is, ahogy ott álltam a kavicson, ennek a mostaninak az előképe, és ez a mostani is csak előkép, a későbbihez.

Túl vad ez a dobszó. A leander nem szereti. Meg-megremeg.

Lefekszem az öregúr helyére. Szembe az ablakkal. Harangoznak. Vége az éjféli misének.

Ha talán élesebben látnánk az utat. A célt. A cél jelzőtüzeit. Ahonnan elcsavarogtunk. Vagy egyszerűen fel sem ismertük azt.

A sereghajtók mindig világosabban látnak. Nekik még jut a régi fények melegéből. A vezéreknek a legnehezebb. Ami felé tartunk, az távolabb van, mint amit az emberiség lehagyott. És körvonalaiban néha csalóka, a széthúzott mezőny előtt. Hogy mi is az. Az a bizonyos.

Igen, úgy múlt el ez a szilveszter, hogy észre sem vettem, ha nem röstellném, azt mondanám: ajándék, és azt mondanám: boldogság, a súlytalansági állapot megmaradt, de már működnek az izmaim, a testem minden pórusa szemmé alakult, el tudom kapni a világot, így lebegve is, így igazán, hiszen minden oldalukról megforognak a tárgyak, mutatják magukat a hétszínű fényben fürödve. Mindig másként látszanak, az árnyékuk összeütközik, de csak az árnyékuk, mégis ijesztő ütközés annak, aki csak a lenyomatot látja…

Január elseje. Mínusz húsz fok. De a nap süt.

– Ez dolgos év lesz – mondja Szilárd –, választások. Fokozott felelősséget ró a szellemi munkásokra…

Nehezen tudok felelni. Nem szeretek már beszélni, rajtakapom magam, hogy kinyitom a számat, a szó bent reked, és én újra becsukom.

– Háromból is lehet majd választani – mondja Jolánka büszkén.

Ez a hideg jót tesz nekem. Mintha kicseréltek volna. Egyáltalán nincs semmi rossz a közérzetemben.

Ha Szilárd elintézi azt a helyet, mégiscsak jó lesz. De ha nem intézi el, otthon, a kis szobában is kellemes. A nap besüt. Egy egészen egyszerű, derék nőt kéne szerezni: aki jön, nesztelenül tesz-vesz, a kedvemre feltűzi a haját, aztán elmegy.

„Te fijjú, dobd ide a labdát…”

Nyugodtan összetéphetném a leleteket. Tizenöt könyvet is fel tudok nyújtani, egyszerre a legfelső polcra…

– Baj van? – kérdezi Tököly bácsi, egy zsebkendőt ad, nem tudom, minek.

Nyilallás… Rosszul emeltem.

Nevetek és potyog a könnyem. Teljesen olyan, mintha valami csinálná ezt az erős fájdalmat, szinte körül kell néznem, honnan.

– Ez még nem volt – mondom.

Pistike mellém ül a taxiba. Magyaráz, tanácsokat ad. A haja eláll a forgónál.

– Orvost hívok – mondja határozottan. – Vagy mentőket. Ebben az odúban nem lehet betegeskedni.

Odú. Ez a kedves, meleg szoba.

– Senkit nem hívsz… Nem fogom negyvenhárom éves koromra a beteget játszani. Már el is múlt.

Tényleg. Hajolgatok. Előre-hátra. Szédülök, de nem fáj. Sőt. Kellemes. Maga az a tény, hogy nem fáj már. Élvezem.

De azért beviszem ezeket a hülye papírokat az SZTK-ba. Még majd utánam üzennek.

A nővér megismer. Kedves tőle.

– Ne tessék várakozni… a főorvos úr kéreti…

Tulajdonképpen erre vágytam mindig. Hogy egyénként kezeljenek.

A tegnapi görcsöt nem tagadhatom le. Úgy se gyomor. A gyomor feljebb van.

Hajnóci nézi a leleteket, kezet fog, még mindig nézi. Az a lelet is ott van nála, amit az a buta nő, az ablak mögött, nekem nem adott oda.

– Ezek a bürokratikus izék – mondom, most majd átnyújtja, a többivel együtt, felír valami nyugtatót vagy esetleg újabb diéta. Nagy borítékot is hoznak, kivesz belőle egy képet, röntgenkép, csipesszel feltűzi, átvilágítja, fekete-fehér, fekete-fehér…

– Tessék helyet foglalni – mondja, már megint morogni fognak a többiek, akik várnak… Hajnóci kimegy, viszi a röntgenfelvételt, a többi leletet betette a fiókba, a kulcsot is ráfordította, himbálózik a kulcs, a kulcsok, a víkendház kulcsa, Józsa nem adta oda, a barátjával járt oda, anya ebédlőszekrényének is volt kulcsa, eltűnt Krisztina levele és az esküvői képről Józsa levágta magát, még a vállamba is belevágott, ollóval. A vállam is fáj, most ott jön ez az alattomos fájás, úgy látszik, verejtékkel jár, mert a nővér is hoz egy gézcsomót, micsoda szag, hánynom kell, karbol és jódszag, nem bírom visszatartani…

A viaszkosvászonnal letakart vizsgálóágyon fekszem, karikákra fűzött lepedő mögött.

Hajnóci. Fölém hajol. Nyomkod. Fáj. Nagyon fáj. Valaki üvölt. Az nem lehet, hogy én.

– Csendesen – mondja Hajnóci –, szedje össze magát.

De hiszen nekem semmi bajom sincs. Hiszen én remekül éreztem magam. Még az előbb.

– Legjobb, ha most szépen bentmarad. Szerzek ágyat, végigtelefonálom a kórházakat.

Fölülök. A világ kiszínesedik. Olyan nagyszerű, hogy nem fáj. Olyan kellemes.

– Drága doktor úr… Nekem fontos munkáim vannak. Egyik napról a másikra, hogy tetszik ezt képzelni? És egyáltalán: mi a diagnózis?

– Gyomor – mondja, olyan mint egy vakkantás, Katóka vakkantott így, miután elváltunk, és néha megkerestem. – Gyomor.

– Gyomor, mi? – Rágyújtok, nem szól rám, pedig ki van írva, hogy tilos, kivételes bánásmód, amire mindig áhítoztam. – Gyomoridegesség? Gyomorhurut?

– Nézze – mondja, alacsonyabb nálam, ahogy ülök a vizsgálóasztal szélén és lóbálom a lábamat –, erre nem lehet pontos választ adni. Barátkozzon meg a gondolattal, hogy sürgősen fel kell nyitni.

– Felnyitni? – Még jobban lóbálom a lábamat, látom magam kívülről, nevetséges vagyok, a zoknim is ronda, ma már nem hordanak térdzoknit, buggyos is, unbetamt, mondaná anya, ha élne, de DT 693 és 1514. – Operáció…?

Bólint, nyájasan mosolyogva. Megállítja a lábamat.

– A kés nagy áldás…

– Szóval fekély… Fekély lett belőle?

– Olyasmi. Nem minden betegséget lehet pontosan meghatározni… Remélem, nem fél egy egyszerű műtéttől?

– Egyszerű?

– Egyszerű hát. Csak ne halogassuk… minél tovább halasztjuk, annál komplikáltabb a beavatkozás…

– Mégis, mikor? – Lemászom az asztalról, felveszem a cipőmet, nem emlékszem, ki vette le. – Nyáron ráér?

– Nix nyár – mondja Hajnóci, mintha gyerekhez beszélne –, szépen hazamegy, és szól a családjának… ja, persze, nincs családja, szerencsés flótás… Hát akkor bejelenti a munkahelyén, és várja az én telefonomat… ahogy sikerül ágyat és műtőt szerezni, odacsöngetek…

– Nincs telefonom, már…

– Jaj, hát akkor otthon tartózkodik! Úgyse nagyon tud felkelni, a görcsök egyelőre jönnek… ebből, amit írok, két óránként beszed, ha valami baj van, felhív ezen a számon…

Telefonszám. Edináét is eldobtam, mert féltem, hogy Katóka újabb botrányt csinál.

– Az orvosra ne legyen gondja. Megbeszélem egy jó kezű sebésszel… látom, egészen elanyátlanodott…

– Dehogy… csak váratlanul… ez az, amit sose bírtam… hogy váratlanul…

– No – krákog –, no, no. Két hét is beletelhet, amíg lesz helye. Addig pihenjen. Nem olyan borzasztó. Naponta ezren és ezren esnek át hasonlón!

– A leletek – mondom, nyújtom a kezem, Hajnóczi megszorítja, megcsapkodja.

– A leletek maradnak! És ne füstöljön! Bár hiába tiltom, amíg kívánja…

– Enni…? Mit szabad?

– Amit a gyomra elbír! Az étvágya majd eligazítja.

– Lefeküdni! – mondja még. – Nehogy hiába menjen ki a mentő… duplán felszámolják!

Ez jó. Hogy ezt mondta, a mentővel. Hogy az esetben duplán felszámolják.

Ez azt jelenti, hogy még tudok fizetni. A műtét után is.

Nyilván kezdődő fekély, erre fiatal koromban is figyelmeztettek, hogy ha nem tartom be, már nem emlékszem, mit, azzá fajulhat… persze, a fekély könnyedén operálható, hacsak a gyomor teljesen ki nem lyukad, ebből a szempontból érthető a sietség, és az egész semmi ahhoz képest, amikor majdnem átment rajtam az autó, kétszer is, óriási szerencsém volt, hogy megúsztam, pedig abban a pillanatban azt hittem, meghalok. Rossz érzés, persze, kés alá feküdni, természetes drukk, ilyenkor, de éppen az a feladat: a tényleges bajt elválasztani a hisztériás, önsajnáló képzelgésektől. Egy operáció valóban semmi, amikor már műszíveket ültetnek át és műveséket. Utána teljesen regenerálódom, minek tagadjam, valóban törődöttebb voltam, mint illene az én koromban, sok más aggasztó tünet, mind megszűnik, jó a radikális beavatkozás…

– Nem tudom, gyerekek – Szilárdék körülállnak –, nem tudom, mi derül ki, ha felnyitják…

Miért mondom ezt? Miért? Jólesik, hogy sajnálnak?

– Jaj istenem – mondja Pistike orrhangon –, már mindenki azt képzeli, hogy rákja van… ne ess te is ebbe a primitív csapdába…

– Rák, ugyan – mondja Szilárd –, az nem így mutatkozik. Az rohamos súlyvesztéssel jár. És nem is fáj. Éppen az benne a vicc. Ami fáj, az még gyógyítható…

Állok az íróasztalom mellett.

– Ne sajnáld – mondja Szilárd –, mire kijössz, úgyis elintéződik minden… nem ilyen helyed lesz neked. És nem itt, egy kis közkönyvtárban!

– Aztán firkants egy lapot – mondja Tököly bácsi –, hogy mit kívánsz… hogy azt vigyünk.

Jolánka sír. Mint anya temetésén. Csupa víz a szemüvege.

– Mert tönkretették azok az átkozott nők… azok az átkozott nők…

Két hétig még be is járhatnék. Hiszen abszolút jól vagyok.

Most oldalról jött. Az első szúrás mindig hihetetlen. Hogy minek lehet ekkora ereje, olyan kicsi helyen, belül?

Még meg tudom figyelni. Akaraterővel. Látom magam, ahogy a kezem odaszorítom. Sárga az ujjaim vége. A nikotintól sárga, a fagyás eltűnt. Mindegy, merre fordulok. A pozitúrák nem segítenek.

Holnap bevásárolok. Néhány napra előre, hogy nyugodtan tudjak pihenni.

Kár, hogy nincs komolyabb szakkönyvem. Csak Az emberi test. És barátom sincs. Baráti köröm, ahol orvos is akad. Persze, Rezsőt megkereshetném. A többiek talán szólnak neki, és eljön majd, hoz egy magántanárt vagy ilyesmit, megállapítják, hogy tévedés, semmi operáció, egyszerű kúra és szanatórium, katonadolog…

Kedves fiatal házaspár. Nem is mogorvák, igazán. Tea. Jólesik. Talán egy kicsit forró, hagyom kihűlni. Kellemesen duruzsol a kályha, tiszta odakünn az idő, kilátok a kisudvarra, nincs hó, kíváncsi vagyok, süt-e majd a nap a születésnapomkor, még három hét és betöltöm a negyvenhármat, negyvennegyedikbe fordulok, addigra már túl leszek, fekszem majd megkönnyebbülten, és nevetek ezen az Oláh Viktoron, aki most retteg, szűköl, mert szűköl bennem valaki, hiába mondom, hogy hülyeség, az orvos jobban tudja… naponta ezren és ezren esnek át…

Naponta ezren és ezren. Naponta tízezren és tízezren. Minden másodpercben négy. Valahol olvastam. Minden másodpercben négy ember hal meg. És körülbelül ugyanannyi születik.

A halottaim. Másodpercenként négy. Mind az enyémek.

És látszólag semmi sem rezdül. Semmit sem érzékelünk ebből a finom párolgásból, és azt sem érzékeljük, hogyan hullanak a magok vissza. Másodpercenként négy.

És ebből egy én leszek. Ennyi az egész. Nem. Ez képzelgés. Mindig is hajlamos voltam rá.

Miért éppen most történne? Amikor még annyi minden hátra van? Amikor éppen kezdem megérteni, mi, miért?

Hiszen fiatal koromban is a kórházban, amikor ilyesmivel kezeltek idegi alapon, akkor is folyton arra gondoltam, hogy tulajdonképpen rák, és bele fogok halni, az orvosok csak hazudnak, még meg is sirattam magamat, aztán makkegészségesen kisétáltam, pedig akkor is ugyanígy éreztem, hogy talán vége. Vaklárma volt, tele van az élet vaklármával.

Értesíteni kéne valakit, már csak illemből is, Józsát nem érdemes, Sára ugyan eljönne, orvost is hozna, de azt kiáltaná, „ugye megmondtam, hogy gyomros, ugye megmondtam, láttam az arca színéről,” Hajnócit se csaphatom be, hogy máshoz van bizalmam, mit szólna, különben is, mi közöm Sárához, amióta a lánya kibabrált velem…?

Az a gribellis, nagytokájú férfi a tévében mégsem Imri volt.

Katóka. Meg a fiam. Talán nem ijednek meg túlságosan. Expressz levelet küldök: Operáció körülbelül két hét múlva.

Oti ideül az ágyam szélére, vicceket mesél majd, ajánlok neki egy-két könyvet, amit feltétlenül el kell olvasnia, annyira szeretném érezni a szagát, kiskorában tejszaga volt, a cipőmmel játszott mindig, át- meg átölelte a lábamat, ötvenhatban beteg volt, szaladtam vele az orvoshoz.

Már két teljes nap elmúlt, és semmi fájdalom. Jó ez a kis séta, a postára. Szólok is a fiataloknak, ha egy fiú csenget, eresszék be bátran, az a fiam.

– Szőke vagy barna? – kérdezi a fiatalasszony, levest melegít, külön fizetek érte, remélem, nem fogy el a pénzem.

– Szőkésbarna – mondom, nem tudom visszaidézni pontosan a haja színét, úristen, de régen láttam, hogy történhetett ez? Hiszen én ki akartam nyitni előtte az életet. Nem halhatok meg. Már csak ezért sem. Nekem még el kell intézni. Dolgokat. És át kell gondolni. Elejétől kezdve, mindent. Azután visszafelé. Fölgombolyítani a szálakat.

Hányinger. Talán csak a leves ártott. Hiába kértem, hogy só nélkül.

Görcs. A tabletták. Szimpla fájdalomcsillapító. Megkérdezem a fiatalembert.

Nézi a dobozt.

– Úgy van. Ezt adják.

A felesége kiveszi a kezéből.

– Tessék csak szorgalmasan szedni…

Nem emlékszem anya gyógyszereire. Ez valami új. Én ilyet nem kaptam sose. Bár én rendkívül egészséges alkat voltam mindig, patikára alig költöttem, ezt azért megkérdezhetném Sárától, ugyan mire adják, de restellem, olyan, mintha félnék, és komikus is, kultúrember, aki nem ismeri a gyógyszereket, de hát a zenét sem ismerem, csak azt tudom, mire való, úszkálni, azt szeretek a hangokban, no, ha ezen a hülyeségen túl vagyok, majd lesz időm ezzel is foglalkozni, csak ezen túl legyek.

Most rosszul vagyok, nagyon rosszul, kiabálok, bocsánat, mi ez, mi ez, ez már nem gyomor, itt egészen másról van szó, ezt is olvastam, Tolsztoj, ez már nem máj és vese kérdése, hanem élet és halál, de semmi nem érdekel, csak szűnjön meg, szűnjön meg, szűnjön meg.

Nem hittem volna, hogy ilyesmi létezik. Hogy olyan fájdalom is ellepheti az embert, hogy minden más lényegtelenné válik mellette. Hogy a fájdalom beszívhatja a személyiséget. Most csodálatosan jól érzem magam. Semmi nem látszik kívülről a hasamon. Abszolút semmi. A bordáim egy kicsit kiállnak, de a férfiborda ilyen, hacsak nincs valaki elhájasodva.

Oti nemsokára megérkezik, Katóka bizonyára felkíséri, Katóka talán segít, csinál valami vacsorát, ami ízlik, undorodom az ételektől, a cigaretta se ízlik, ennek örülnék, ha egyúttal le tudnék szokni.

Felhívom Hajnócit. Hogy váratlanul ne érjen. Azt nem viselem el, ha valami váratlanul…

– Két hetet mondtam – rögtön tudja, ki az az Oláh Viktor –, még egy hét se telt le… nem olyan könnyű helyet szorítani, drága barátom… legyen nyugodt. Változás? Változás nincs? Tegnap is kint voltam. De maga valahol sétált. Sétálgatott…

Úgy látszik, tényleg nem olyan sürgős. Még van nyolc-tíz napom, mielőtt bevinnének. Nyolc-tíz nap.

– Viszontlátásra – mondja Hajnóci, leteszi a kagylót.

Viszontlátásra.

A V betűre a hó ráragadt. Ahogy visszanéztem, a temetőkapuban. iszontlátásra. Anya.

„Szeretnék néha visszajönni még…”

Irodalom. Megint az az átkozott irodalom.

Szeretnék néha visszajönni még. Ezer év múlva. Százezer év múlva. Mindegy. Csak nem megszűnni. Csak megszűnni nem.

Csillagok. Csillagos égbolt, januárban. Meg fogok fázni, ha kinézek az ablakon.

Nevetséges. Hogy a náthától félek. Amikor…

Gyerekkoromban álltam a sínek mellett, mindenféle villamosok jöttek, más és más számmal, és én féltem, hogy sose tudok rajtuk eligazodni, melyik merre. És lám. Már minden villamosvonalat ismerek. Aztán egy fürdőben ültem, egy foltos lábú fát néztem, sírva, egyedül, az anyámat kerestem, valakit, csak egyedül ne. És most már jó ez a szoba, a magány. A csillagokat is észrevettem a fejem fölött. Mennyire rettegtem, hogy milyen nagy az égbolt, és én milyen kicsi vagyok, dühöngtem, átkoztam a kiismerhetetlen ragyogást. Ma valahogy közel érzem, a Hadak Útját, a Göncöl-szekeret, az Esthajnalcsillagot, a Fiastyúkot, az Androméda-ködöt… pedig január van. Nyáron sokkal fenyegetőbben fénylenek. Most bágyadtabbak. Barátságosabbak.

Mindenbe belenő az ember.

A halálnak is így kell eljönnie: a gyümölcsnek nem fáj, ha éretten leszakítják.

Érdekes, ahogy ez a gondolat, mindig súlyosabban és mindig pontosabban vissza-visszatér.

Becsukom az ablakot, kihűl a szoba. A friss levegő mindig kicserél. Ez az orvosság, amit a fiatalok kiváltottak, sokkal jobb. Lehet valami regeneráló hatása, mindenesetre azt az éles, csavaró fájdalmat tompítja, megszüntetni úgyis csak a kés fogja, voltaképpen most kívánom, ha most jönnének, most tele vagyok hirtelen bizalommal.

Otinak már meg kellett volna érkeznie. Talán az anyja nem engedi. A nők. A nők!

Ha tudnám Krisztina címét…

Elolvassa majd a hírt az újságban. Ha egyáltalán Katókáék beteszik. Elolvassa majd és sír. A családja nem érti. Hogy miért sír ez az öregedő asszony…

Amikor Józsával esküdtünk, akkor is fantáziáltam. Hogy Krisztina elolvassa, és besompolyog az oszlopok mögé, a terembe…

Egy moly cikázik az ablak és az ágy között. Anya mindig agyoncsapta a molyokat.

– Arra gondoltam – mondta anya ilyenkor –, hogy ha elkapom, akkor teljesül… akkor teljesül…

Utánakapok.

Ha sikerül, az azt jelenti, hogy egyszerű fekély.

Cikázik.

– Mit tetszik csinálni? – nyit be a fiatalasszony. – Már úgy megijedtünk.

– Az ember mindig csinál valamit… az a rossz, ha csak történik…

– Tessék dupla adagot bevenni… és akkor meg tetszik nyugodni…

– Mintha az apust látnám – mondja odakünn, fojtottan.

Ezek őrültek. Örülnének, ha hirtelen felszabadulna a szoba.

Csengetnek. Kettőt. Ez nekem szól. A fiam. De csak a postás.

„Drága apu, szomorúan halljuk, hogy operáció előtt állsz. Reméljük, nem komoly. Mivel a jövő hét végére aktuális, feltétlenül fel fogunk menni anyuval meglátogatni, csak írd meg, melyikbe visznek, ne izgulj, nekem is kivették a vakbelemet és kutyabajom. Fel a fejjel, öregfiú.”

Katóka kissé primitív betűivel: „Légy jó. Tartsd be az utasításokat. Ahogy a színházban lélegzethez jutok, megyek.”

Azért ez egészen meleg hangú levél. Azért ezek szeretnek engem. És aggódnak. Ez világosan kiérezhető. S mire kell, itt lesznek személyesen. Még van öt napom.

Felhívom a fiúkat. A könyvtárban.

– Jó neked – mondja Szilárd –, olyan itt, mint a bolondokháza. Kaptunk új beruházást, sürgősen el kell költeni, az építésszel is személyesen tárgyalok, ráadásul annyian érdeklődnek utánad, az olvasok, mondtam is, érdemes betegnek lenni…

Tököly bácsi átveszi a kagylót.

– Hiába magyarázom, hogy ne csináljanak magas polcokat, állandóan létrázni, bagóért… szólj már te is.

Szólok. És megígérem, hogy a kórházból telefonáltatok.

Már várnak az utcai fülke előtt.

– Tessék parancsolni – rámosolygok a várakozó nőre, határozottan visszamosolyog, hiába, hányingerem van, sietek, csak hazáig kibírjam.

Ez a betegséggel függ össze. Hogy ennyire elhalványodtak a dolgok.

A hányinger a görcsnél is rosszabb, ahogy egy falatot eszem, mindjárt kijön. Csoda, ha fogyok?

Még négy nap. Négy nap alatt sok mindent végiggondolhatok. Hogy mi volt eddig. És hogyan lesz azután.

Szeretem ezt az ágyat, ezzel a puha matraccal. Az a rózsás faágy volt ilyen, még most is érzem talpam alatt a faragott rózsát…

Milyen lidérces álom volt nemrég, a kőággyal, a kőágyon kőrózsák, hasonlított ahhoz a jénai kriptához, ahol ültem, és arra gondoltam, furcsán.

Most aludni fogok.

Üvegfolyosó. Inkább üvegtölcsér. Megyek benne előre. Fogy. Fogynak a tárgyak. És szűkül a kristálytölcsér fala. De egy másik tölcsér tágul. Oti, lerajzolom neked. Két tölcsér. Egymásba szorítva. Az egyik szájával lefelé, a másik éppen fordítva, s ahogy szűkül az egyik, úgy tágul a másik, milyen érdekes, érted, simítsd el szépen a hajadat, nem szeretem, ha a homlokodba lóg, egyszerre két folyosón megyünk, ez most szűkül, de felettünk, körülöttünk ott a másik, a tágas, mindjárt kijutunk, csak előbb ezen a szűk, nagyon szűk, fullasztó kis nyíláson át kell férnünk, add a kezed, fáj, nagyon fáj, tudom…

Egészen zavaros álmok. Sohasem tudtam megfigyelni, hogyan lesz az ébrenlétből álom. És a világosból sötét. Nem csíptem még el egyetlen határpillanatot sem.

Ha majd egyszer meghalok, mégis megkísérlem elkapni a pillanatot. A még és a már közt. Ha majd egyszer.

Csöngetnek.

A fiam.

– A mentők – mondja a fiatalasszony –, készen tetszik lenni?

Nekem még járt legalább három nap! Három nap, amit itthon tölthetek, a leanderem mellett, békében, három nap, amíg átgondolom, világosan, és amíg megérkeznek, a fiam és a feleségem, micsoda marhaság, egyszerű, kis műtét, most van hely, most van ágy, néhány kéziholmi, fogkefe, törülköző, szappan.

MINDENEMET MAGAMMAL HORDOM

és hamarosan visszajövök, a leandert ki fogja öntözni?

– Ha lehetne – a mentőorvos nagyon fiatal, Otiból orvost is nevelhettem volna –, ha lehetne, uram, mindjárt pizsamában…

Ez csak szokás, hogy mindenkit pizsamában fektetnek a hordágyra, nem akarok vitatkozni, ha ez nekik tetszik, hogy cipeljenek, felveszem a legjobb pizsamámat, ropogós, vasalt, ezt még Józsa mosatta, meg brokátköpeny, ebben fogadtam Józsát, amikor először följött hozzám…

Csak nyugodtan, csak higgadtan, mintha szereplésre mennék, előadásra, mintha a hallgatóság várna, nem szabad látniuk, hogy izgatott vagyok, hogy félek…

A tükör. Megállok a tükör előtt, szeretném oldalról is látni magam, a kezem megindul, be akarom hajtani a tükör szárnyait, mi ez, hiszen ezen a tükrön nincsenek szárnyak, az a Kakukk utca háromban volt, anya tükre, hogyan jutott most eszembe, és mi lett azzal a tükörrel, MIKOR VESZETT EL?

A pizsamát begombolom. Kihúzom magam. Kétoldalt a hajam megnyálazom. Uuutálom a madárijesztőket.

A nadrág le akar esni. A gomb. A gomb a helyén. Mégis. A bordáim kiállnak a nadrág felett.

Nem. Nem tévedés. Ez ugyanaz a nadrág. A nadrág ugyanaz.

Megfogom a tükörben az arcomat. Hideg és kemény.

Én már nem jövök ide vissza.

Tisztán érzem. Mintha mondaná valaki. És mintha ugorna valami bennem. Mintha megnyúlna egy rugó. És kiegyenesedne.

A körtefa. A körtefa levele. Július. A beteljesedés pillanata. Levelenként változik.

Olyan természetes, hogy kifizetem a lakbért, egy hónapra előre. Olyan természetes, hogy letakarom az ágyat. És hogy úgy csinálok, mintha nem történne semmi.

BELENŐTTEM

– Olvasnivalót nem tetszik vinni? – kérdezi a fiatalasszony buzgón, kinyitja az ablakot, máris szellőztet.

Ha kéznél lenne az az első könyv, a fehér lóval… Itt kéne lennie. De anya odaadta az úttörőknek, s az úttörők elvitték a MÉH-be.

Még van néhány órám. Nem három nap. Csak órák. Gyorsan. Ami a legfontosabb. Még egyszer. Átgondolni. Rögzíteni. Korrigálni.

Mi van még hátra?

– Igen – mondom a mentőorvosnak, s engedelmesen beülök a vécére.

Idegen a térdem. És a kezem, a hosszú ujjak a remegő térden. Nyomogatom a húst, mintha mindenütt fagyott lenne, nem fáj.

Szeretném itthagyni ezt a testet, egyszerűen lehúzni, és aztán visszanézni rá az ajtóból…

De le kell feküdnöm a hordágyra.

Az egyetemi nagy szigorlat. Az utolsó tíz perc. Amikor még egyszer kétségbeesetten megpróbáltam két év anyagát átlapozni. Tíz perc alatt pótolni. Milyen hiábavaló, lázas, naiv igyekezet.

De azért jelesre vizsgáztam.

A TUDÁS KÖZBEN ÉRKEZIK. ÉSZREVÉTLENÜL, LÁTVÁNYOSSÁG NÉLKÜL.

Hagyom, hogy vigyen az idő. Hogy vigyenek a percek. Feltámasztom a fejem a kocsiban. Kukucskálok az utcára.

Hol vannak a lovak? A lovak hova lettek?

– Ma már nem látni lovakat – mondom a mentőorvosnak –, csak a kocsi meg a gép.

– Vannak azért… Csak ma már a ló luxus, uram.

Bólintok. Tenyérnyi darabon látom az eget. A fehér kutyafelhő, fölöttem. Bár inkább sárkány. És nyitva van a szája, harapásra.

– Hajnóci doktor úr?… Vár minket…?

– Hajnóci? – a mentőorvos vakarja az állát, az álla borostás és tele van pattanással. – Nem Hajnóci az… valami Zsoldos… első osztályú sebész.

Meg se kérdeztem, hova. Meg se hagytam, a fiaméknak.

– Nyugi – mondja a mentőorvos – én leadtam a házfelügyelőnél… – Megint vakarózik. – Elnézést… szakállmérgezés. Az az átkozott borotva.

– Az! – mondom. – Megkeseríti az életet.

Felesleges ez a rács az ablakon. A pince. Szeretnék ott lenni újra, az óvóhelyen. Barátságos, védett pince volt.

Moziplakát. Söveges premierplánban. Koprodukció. Hát színész nem lettem.

De nincs bennem szégyen.

Csak a fiam. A fiam!

Igen. Ezt már átviszem. Jóvátehetetlenül.

– Tessék? – kérdezi a mentőorvos.

– Nem szóltam… csak elgondolkodtam valamin.

– Injekciót ad. Nem tudom, minek. Amikor nem fáj.

Szédülök. A kórház. Gyönyörű kert. Nyírott bokrok. Belvedere. Schönbrunn. Veszünk majd egy faházat.

Szag. Az alagsorból jön, belátok az ablakon, hatalmas kondérok, borsó, borsófőzelék, kozmás borsófőzelékszag, annyira megkívánom, megőrülök érte, ha MÉG EGYSZER EHETNÉK KOZMÁS BORSÓFŐZELÉKET, nem, ezt nem lehet kibírni, A KOZMÁS BORSÓFŐZELÉK, AZ ÉLET…!

A mentőorvos kétoldalt töröl valamit a szememen.

– Nyugi – mondja –, mindjárt.

A szobámba szeretnék visszamenni. A mészszagú szobámba. A leander. Csak egy pillanatra. Rádió. Locsolókanna. Muskátli. Vonat. A hegyek.

– Tudja – mondom egy nőnek, ott áll mellettem, az ujjamat szúrja, de nem érzem –, láttam egy szakadt tarajú tyúkot Surányban… félretartotta a fejét, és pittyegett, ha szóltam hozzá…

Annyira szeretném ezt a kis állatot megsimogatni, a tollát, tollat simogatni nagyon jó.

– Még ma délután megcsináljuk – mondja a nővér –, csak a szíve ne rosszalkodjon… a Zsoldos főorvos úr be tudta iktatni, ide egy aláírást kérek.

Beleegyezés. Beleegyezem.

– Úgy, úgy… ez helyes. Ha a kedves beteg tartja magát. Nem nagy ügy az egész. Tucateset.

– Másodpercenként négy – mondom, nem érti.

Persze, lehet, hogy még felébredek. És csak lassan történik meg.

Vagy milyen jól fogok az egészen nevetni. Egy év múlva. Esetleg. Addig is gondolkozzunk. Eszembe kell még, hogy valami jusson. De csak egy lányt látok, gyereket tart a karján, a gyerek ököllel üti a lány arcát, az egy kicsit elhúzza a fejét, de hagyja, az ablaknál állnak, egy asszony jön a szobába, és a lány hajába markol… Hol is? Hol is volt? És miért?

Ez most jutott először eszembe. Ez a régi emlék.

Megint injekció.

Magas, fekete férfi. Zsoldos. Hasonlít. Mindenki hasonlít. Hát ő az!

Jön mellettem. Beszél. A totóról beszél, hogy becsapás.

– Én sohasem játszom – mondom, tolnak egy kocsin.

– Maga a szerencsés – mondja, elmosolyodom, ezt már sokan mondták nekem, mindig furcsa volt, de most különösen furcsa, groteszk, ez hát a groteszk.

– Helyes – mondja Zsoldos –, egykettőre túl lesz rajta.

Leveszik rólam a pizsamát. A nővér mellém áll, szappanoz, borotválja a szőrt. A köpenye szétnyílik, apró virágos blúz van rajta. Apró virágok. Krisztina… A pamacs végigsiklik a combomon. Női mellek. Barna udvar a bimbók körül. Még egyszer. Csak még egyszer.

Nem. Ezt nem lehet kibírni.

Valami lebeg az ablakon. Sárga szárnyak a barna deszka felett. Én már láttam ezt. Én már feküdtem így. Velem ez már megtörtént.

– Semmit sem fog érezni – duruzsolja valaki, fehér köpenyben van, fehér álarc a szája előtt, a neve, a neve, elfelejtettem a nevét, csak egy kicsit várjanak, még ne, a kezem lekötve, nem tudom elhárítani, megáll a fejem fölött a kosár a levegőben, gyorsan, gyorsan, még néhány másodperc, a kő, a kő, kockás a KŐ, ASZTAL, TERÍTŐ, ABLAK, AJTÓ, ÓRA, A TÁRGYAK,

A kosár a fejemre borul,

forgok, velem ez már megtörtént, ó,

TÚL LEHET ÉLNI

a neve, csak a neve jusson eszembe, csak néven tudjam nevezni, én okos fejem, Oláh Viktor. Én, Kakukk utca három, a sárga örvény, sárga fény a szemem mögött, napok, napok, millió nap

A NAP