4447

Nusi néni 1944-ben vette meg a Tömő utca 36. számú földszintes házat. Az „ostrom” óta kilóg a szürke tégla a vakolat mögül. Udvarán töredezett macskakövek. A repedésekben leülepedett mosogatólé. Középen kicsi kert: néhány igénytelen begónia, egy rózsatő, és a bejárat két oldalán poros estikék. A régi tulajdonos szerette a virágot. Nusi néni csak ennyit tudott róla meg azt, amit az ügynök mondott: „Bruckneréknek nagyon kell a pénz. Vaj van a fejükön. Ragadja meg a szerencsét, nagyságos asszonyom!”

Nusi néni sokáig habozott. Három nagy szoba; kettő utcai, egy az udvarra nyílik. Betonos mosókonyha mellette, szükség esetén kiadható. Előszoba azonban nincs. Úriasszony, előszoba nélkül, a Józsefváros közepén! És a vécé az udvaron!

Nyolcezer pengőt hozott ki 1944 márciusában a takarékból. Kifizette Bruckneréknak.

Ezerkettő bent maradt, el is veszett negyvenötben. Nusi néni alig akarta elhinni, nem vette komolyan a háborút, pedig férje, Szapper úr a keleti fronton sebet is szerzett. Ez is gyanús volt: a behívó, a katonai szolgálat, a sebesülés – afféle férfiricsaj. Egy nagyobb kocsmai mulatság, amelyből nem maradhat ki Szapper úr, a vén disznó.

Minden odaveszett, csak a ház nem. Eszter se végezte el a Képzőművészetit, férjhez ment. Janikát felveszik jövőre az egyetemre, most még nem keres egy vasat sem, Nusi néni nem látná szívesen, olajosan, fekete kézzel. Inkább albérlőt tart, már négy éve, a hülye Jencit. A kanadai rokon fizet érte. A „vicelakásba” a testvérbátyját, Józsit fogadta be. Ötvenhatban Józsinak zűrje volt a falujában, ezért költözött Pestre. Munkásőr a kerületben, pedig már nyugdíjas. A felesége húsz évvel fiatalabb, az Illatszerben csomagol. Nusi néni szerint „jobbfajta”. Öttől hétig nemegyszer látták a Kékmadárban. Józsi havonta háromszázat ad. Szapper úr most a borosszakmában hordómosó. Csak egy fröccsöt iszik naponta, de azt se bírja már. Minden éjjel összecsinálja a zsákdarabot, amit Nusi néni alátesz lepedő helyett. A kamrában áll a vaságya.

A hálószobában egymaga pöffeszkedik a nagymama, Nusi néni anyja. Nyolcvanöt éves.

Sohasem betegeskedik. Háromszázötven öregségit kap, nem ad a koszthoz semmit.

Húsz éve élnek itt. Nusi néni Janikával a „szalonban”. Mindannyian a konyhában esznek. Télen csak kivételes alkalmakkor fűtik a szobákat. A tél a legrosszabb.

Ilyenkor, szeptemberben, elviselhető.

 

*

 

Nusi néni a begóniák között ült, combig feltűrt szoknyában. Az imént nézte meg a vekkert. Öt óra tíz. El kéne mosogatni már két napja. De olyan jó a virágoknál! Mintha Dávidházán lenne, a szülővárosában! Csak a kút hiányzik, a friss, hideg vízzel.

Esetleg be lehet vezetni a gázt is. A villanyszámlás mondta, kezet is csókolt. Talán akar valamit…

„A férfi mind ganéj” – gondolta Nusi néni, és feltápászkodott. Befelé menet ösztönös mozdulattal átfényesítette blúza csücskével a névtáblát. „Szapper Gyuláné. Nem Szapper Gyula. Ezt nem ihatja el.”

Bekukucskált Jenci ablakán. Jencinek mindig melege van, tépdesi mellén az inget. Ilyenkor anyaszült meztelenül hever az ágyán. Érdekes, hogy ezek a hülyék milyen fejlettek! Nem rossz gyerek ez a Jenci. Mindent felfal, nem kell kidobni semmit.

Nusi néni sóhajtott. A vacsora! Ma estére vett három csirkecombot. Kettőt Janinak, kirántva. Egyet megeszik ő maga. Jenci zaftos krumplit kap. Szapper úrnak fölmelegíti a tegnapi káposztás tésztát. A mama majd hoz magának, ha enni akar, az ő különleges igényei szerint. Nem kell félteni.

Elővette a kredenc aljából a húst. Megszagolta, ecetes ruhában, lesózva áll két napja. Megint az órára nézett, ráér még.

Bement egy kicsit a tükör elé. Felvette fekete szaténpongyoláját. Hatalmas, sárga legyező a hátára hímezve. Helyére préselte kicsúszott mellét, a tükörbe mosolygott.

Takarítani is kéne. Tíz évvel ezelőtt a fűszeres felesége lehúzta cipőjét az ajtó előtt, úgy ragyogott a parkett.

Eszébe jutottak a begóniák. Ma még nem kaptak vizet. Kivitte a kannát, simogatta a feszes leveleket. Szegény, ostoba Józsi, megint őrzi valahol a munkáshatalmat. Mama a kápolnában. Manci a presszójában ül. Szapper úr a fröccsét nyakalja, egy sarokra innen, a talponállóban. Janika? Hol lehet Janika?

„Mindenki elmegy – gondolta. – Mindig, mindenki.”

– Halványsárga rózsa, ha tudnál beszélni, elmondanám néked, hogy nem érdemes élni… – énekelte félhangosan, hosszan rezegtetve a hangját. Közben hülye Jenci ablakára figyelt. Semmi.

Elhallgatott. „Minden férfi egy nagy ganéj – gondolta ismét. – S általában: az egész élet.” Mélyen beleszagolt a rozsdafoltos szirmokba.

 

*

 

Jenci fél hatkor kászálódott ki a szobájából. Nusi néni már a csirkecombokat panírozta.

– Jól aludtál, Jenci?

– Kezedet csókolom, a kezedet, Nusikám, nem megy az alvás, nem megy, mert menni kell – hadarta Jenci, és körbeszaladta a konyhát. Szép, fekete haja volt, középen ragyogó, fehér csíkkal. Üvegkék szemgolyója kilógott az arc síkjából. A vállára dobott ing alatt, a mellén, még a szőrcsomók is mozogtak.

– Hova mész, Jenci? Vár a miniszter?

– A miniszter is meg a többiek… – legyintett Jenci. – Csak a meleg miatt maradok. Elolvadnak az alkatrészek.

– Igazad van. Elolvadnak. Mindjárt kész a vacsora – mondta Nusi néni. Felderült, Jenci szórakoztatta. Régebben is vidám fickó volt, dr. Auer Jenőnek hívták. Éjszaka Szapper úrral kártyázott, nappal dolgozott az egy helyből felszálló repülőgép tervein. Később hülyült csak meg, ki tudja, miért?

– Nem írtak még az újságtól, egyetlen Nusikám? – Nem írtak, Jencike. Megint levelet vársz?

– Áttették oda az ügyemet. Júliusban a kilencedik oldalon hozták a tervrajzomat, álcázva, nem akartak kiírni. Nem merik kifizetni a piszkok.

– Mit veszel nekem, Jencikém, ha kifizetik, na, mit veszel? – nevetett Nusi néni. – Hatvankét éves ez a bolond, de negyvennél nem látszik többnek.

– Mit, mit. Tudod te, mit. Perzsakabátot a karcsú derekadra. Ha holnap beviszem, kénytelenek lesznek kifizetni. Gyulucinak megtöltöm a kádat pezsgővel.

„A kádat – gondolta Nusi néni –, a te Gyulucidnak egy pohár pálinkától is kifordulnak a belei.”

Jenci hatalmasakat fújt az ételre. Minden falat után pofákat vágott, mintha égetné a gyomrát. Nusi néni élvezettel nézte, hogyan tűnik el Jenci szájában a kanál.

Kopogtak. Eszter jött, rozsdavörös kosztümben, frissen berakott hajjal.

– Alászolgája, nagyságos kisasszony. Eszedbe jutottunk?

– Van egy órám, ma az anyósom viszi haza a gyereket. Főztél valamit?

– Zabálni jöttök ide, mi? – kérdezte Nusi néni.

Eszter rámosolygott az anyjára. Letette a kiskabátot. Zsebkendőjével a konyhaszéket tisztogatta. Szétsimította szoknyáját. Azután leült.

– Hogy van, Jenő? – Egy kézmozdulattal leállította a választ. – Beszélnem kell veled, anya. No, menjen szépen aludni.

– Most kelt fel – mordult rá az anyja. – Mit intézkedsz? Mit akarsz megint kikunyerálni?

– Akármi kell, Eszter, nekem szóljon. Holnap kifizetnek. Nem leszek kicsinyes – kotyogta Jenci, és belevigyorgott Eszter arcába.

Eszter elkapta a fejét.

– Küldd már be! Hányszor mondjam? – Jenci az ajtóhoz ugrott. Vadul megrázta a kilincset.

– Elmegyek, Nusikám. Úriember vagyok. Elmegyek. – Hirtelen elpityeredett, és befutott a szobájába.

– Most boldog vagy? Már egy szerencsétlen hülye se maradhat meg tőled?

– Ugyan, mama, ne csináld ezt. Én legalább nem röhögök rajta, mint te. És nem használok ki senkit.

– A te kezedből szét is folyik minden. Neked sose lesz házad, az biztos.

– Ezt se te vetted. Szegény Szapper úr szélhámoskodta össze a boraival.

– Nem én vettem? Hát ki vonta meg a szájától a falatot, hogy havonta háromszáz pengőt eldughasson? Hány ruhát vehettem volna magamnak, hányat?

– Minek is állok le veled! – Eszter a kabátja után nyúlt. Kivette a zsebkendőjét, és megtörölte az orrát. – Egy fillért sem kerestél soha. Jobbra is fordíthattad volna az öreg pénzét, mint erre a vacak házra.

– Igazán? – Nusi néni csípőre tette a kezét. – Köszönöm a tanácsot. Kellett taníttatnom téged!

– Te taníttattál? – csattant fel Eszter. Ösztönös mozdulattal félrelökte a tűzhelyen az odakozmált káposztás tésztát. – Még a villanyt sem engedted este felgyújtani, hogy tanulhassak! Zsíros kenyeret adtál ebédre! Naponta húsz gipszcímert festettem színesre, hogy egy pár cipőt vehessek!

– Igen? Igen?! – ordította Nusi néni. Egy pillanatra elvesztette a fonalat.

– Hallgass csak, anyu. Légy szíves, hallgass. Ne irigyeld, hogy végre ember módra élek…

– Ember módra? Ha-ha-ha… – harsogta Nusi néni. – Az anyósod majma vagy. A finom anyósodé, aki mindennap keményített fehér inget követel a fiacskájának! A finom Bartháné, akinek derogált velem megismerkedni! Én pfuj vagyok neki, mert nem festem a hajamat, és nem tudok a billentyűkön kalimpálni!…

– Minden más lett volna… de még a kispárnámat is úgy kellett kilopnom az esküvőm napján. Mit adtál te nekem? Szegény papa papírba csavarva, titokban dugta a hónom alá a villanyvasalót… – most már Eszter is kiabált. Öt év telt el az esküvője óta. Február másodikán esküdtek. Pistáékhoz menet az utak két oldalán fehér koporsóként állt az összekapart hó… – Nem felejtem el neked soha!

– Szegény papa? – Nusi néni gúnyosan ingatta a fejét. – Egyszerre szegény papa? S amikor úgy odavágott a dívány széléhez, hogy két napig agyrázkódással feküdtél? A szegény papa! Ezt elfelejtetted? – Az égett zsír szürkés ködökben tapadt a lámpa köré. Eszter köhögött.

– Nem felejtettem el! Semmit sem felejtettem el! Bár ne emlékeznék. Állatok vagytok, állatok!…

– No, no. Ne ordíts már. Tudom én, hogy szerencsétlen vagy…

– Én? Szerencsétlen? – kérdezte kétségbeesetten Eszter. – Miért? Mert szép, kétszobás lakásban élek? Mert van egy édes, nyolchónapos fiam? Mert végre ott élek, ahol akartam? Szép képek között? Te megőrültél!

– Az élet rohadt – folytatta Nusi néni. Odatolta az egyik combot Eszter elé. – Te sem vagy boldog.

Eszter nagyokat fújt. Ki-be gombolgatta a kabátját. Bizonytalanul a szájához emelte a csirkehúst. Itt a kedvező pillanat.

– Segíthetnél. Most segíthetnél… Karcsika nem bírja a bölcsődét. Megint fogyott huszonhárom dekát…

– Nem veszem ide a gyereket. Ezt verd ki a fejedből – vágott közbe Nusi néni. Izgatottan sürgött-forgott. – Hogyisne! A világra hozni, azután itt a marha nagymama, majd az mossa a pisis pelenkát!

– Ki mondta, hogy idevedd? Jön a tél, gondoltam, néhány hónapig…

– Te csak ne gondolj semmit. Ott az anyósod. Nem esik le az aranygyűrű az ujjáról.

– Tudod jól, hogy még nem ment nyugdíjba. Dolgozó nő.

– Dolgozó nő? Humoros. A pénztárban ülni, bratyizni a palikkal, az is munka?

– Te még annyit se csinálsz, csak a szád jár. – Eszter a lerágott csirkecombot a kőre hajította. Ugyanúgy, mint lánykorában, gyomrában érezte a fenyegető viszketést.

– Én, édes fiam? Három szobát tartok rendben.

– Egy barátnőt nem hozhattam ide soha… Aki leül, hozzáragad a székhez.

– Miért nem takarítottál a Szapper úr után, amikor összefosta magát? Csak urizáltál már akkor is!

– Még a szappant is elzártad!…

– Mert szétpazaroltad az egészet. Ebben a házban csak én szereztem…

– Nem baj – Eszter arcán piros foltok ütköztek ki. – Pusztuljon el az a kis kölyök. Akkor lennél boldog.

– Megmondta a Szűzmária, azon az éjszakán, amikor férjhez mentél, hiába kértelek, ne tedd, megmondta álmomban, hogy kínok kínjával pusztulsz el a gyerekeddel együtt. Így csinált az édes Szűzanya… – Nusi néni megállt a konyha közepén, és széttárta a karját. Nehezen lélegzett. Félig lehunyta szemét.

„Most megütöm, azután elmegyek” – gondolta Eszter.

Jenci kidugta fejét a szobából. Vidáman kuncogott.

– Eszterke, jöjjön, nézze, kiküldték a megfigyelőt. Az ablakom alatt áll. Rajtam akarnak kifogni!

Eszter a konyhaajtóból fordult vissza. Így nem mehet haza, dagadt szemmel, özvegy Barthánéhoz. „Becsüld meg a szerencsédet, lányom…” No nem.

Követte Jenőt.

– Hej, Jenő, Jenő! Jó magának! De irigylem… – Jenci lelkesen csaholt.

– Megdolgoztam ezért, Eszterke, megdolgoztam. Nem ingyen kaptam…

Eszter nevetni kezdett. Néhányszor nagyot csapott az asztalra. Micsoda élet! Még az őrület is jutalom. Ezt kellene megfesteni.

Az ablakhoz lépett.

– Felderítjük az ellenséget…

Jenci szorosan melléállt. Titokzatosan mosolygott.

– Várjon. Ezt vagy az amerikaiak, vagy az oroszok bérelték fel… A tervrajzok miatt… – Hirtelen széthúzta a függönyt, és cigarettától összeégett kezével mereven az udvarra mutatott.

A fiatalember a szomszédos tűzfalnak támaszkodott. Csak a bejárati villanykörte világította meg az arcát. Lányos, tojás alakú fej. Szemüveget viselt. Kezét az álla alá kulcsolta, s szelíden nézett maga elé.

– Az idegen hatalom nevében – susogta Jenci, és kajánul bólogatott. Eszter kinyitotta az ablakot.

– Kit keres? – kérdezte udvariasan.

A fiú lassan megmozdult. Közelebb jött, felnézett Eszterre. Világoszöld volt a szeme.

– Janit várom – s ingerültebben tette hozzá, mint aki nem szeret magyarázkodni: – Szapper Janit. De már megyek. – S elindult. Eszter utánakiáltott.

– Kérem… én a nővére vagyok…

– Kezicsókolom – hangzott bágyadtan. Eszter a kilincsen felejtette a kezét.

– Janikára várt. Valamelyik haverja. Nem magát leste. S egyáltalán: magát, Jenci, soha, senki nem keresi. Képtelen ezt megérteni?

– Eszterke, miért tetszik engem utálni? Miért tetszik azokkal cimborálni? Ami az én fejemben van… – Jenci vadul kopogtatta a koponyáját, s megint sírni kezdett.

– Dehogy utálom magát, Jenci. Tudom, hogy okos ember… Csak találmánya nincs. Miért nem vallja be?…

– Uram, bocsáss meg neki, mert nem tudja, mit cselekszik… – darálta Jenci. Letérdelt a szoba közepére. Imára kulcsolta a kezét. – Múljon el tőlem ez a keserű pohár…

Eszter utálkozva kiugrott az ajtón. Janika a konyhában állt, zsebre dugott kézzel, a lámpa alatt.

– Hazakerültél, mama kedvence? Részemről kiszállok. Várhattok, amíg újra eljövök.

– El fogunk epedni – mondta Janika.

– A haveroddal szellemeskedj, aki a ház körül ólálkodik, de bemutatkozni nem tud.

– Éppen a te eseted. Kicsit dilis és egyetemista, spanyol szakos.

– Miért nem dolgozol valamit? Akkor neked is sikerülne. Persze, ebben a családban ez nem divat…

– Ess össze: felvettek az üveggyárba.

– Jézus! – csapta össze a kezét Nusi néni. – Mucikám, mit butáskodsz?

– Holnapután beállok. Unom már, mama – kiment a konyhából. Nyugodtan, illedelmesen hajtotta be maga mögött az ajtót.

– Elment az esze! – siránkozott Nusi néni.

– A jeles érettségijével! Egy ilyen gyárban szörnyű lehet a meleg!

– Nincs más választása… – mondta gúnyosan Eszter. – A mi családunkban nincsenek összeköttetések. Mi csak a kocsmárosokat ismerjük.

– Janika gyenge fizikumú. Lehetetlen, hogy fizikai munkát vállaljon. Biztos a bőrkabátért teszi, amit nem vettem meg neki, de majd a születésnapjára…

– Úgy van. Tömj csak mindent a kis aranyosba.

– Talán nyolcszázból kijön… – folytatta Nusi néni révetegen.

– Hé! Még itt vagyok! – lökte meg Eszter. – De már megyek is. Szóval vállalod az unokádat?

– Mit akarsz? – sóhajtott Nusi néni. Papírt keresgélt a fiókokban, hogy összeírja az októberi várható bevételt.

– Háromszázat kapsz havonta…

– Háromszázat? Ötszázat, de csak azért, mert az anyád vagyok…

– Annyit nem adok. Mit képzelsz? Én tartsam el itt az egész brancsot?

Janika visszajött. A tűzről gyújtotta meg a cigarettáját.

– Te ide akarod hozni a kis kölyköt?

– Mi közöd hozzá? Legalább meglesz a bőrkabátod…

– Én nem bírom a kis krapekokat, az igaz – Janika mélyet szívott a cigarettából, s már indult is a szoba felé. – Kimondottan nem szeretem őket.

– Hát mit csináljak vele? Inkább menjen tönkre a bölcsődében?

– Ha már választani kell…

– Mucika, ne okoskodj, fiacskám. Tudom, hogy zavarni fog az óbégatás, de Eszter ötszázat fizet. A bőrkabátért neked is áldozatot kell vállalnod…

– A fenének kell a bőrkabát… Most már lesz pénzem.

– Ötszázat nem, de négyet adok. Eddig még mindent megfizettem, még a villanyszámlát is, ha kivasaltam a szoknyám.

– Annyit jár a szátok, s még egy gyerekről se tudtok helyesen dönteni. Nekem mindegy. Csak elvileg beszélek. Itt még a svábbogarak is megdöglenek. Hozd csak ide!

– Ez az eredmény! – kiáltotta mély pátosszal Nusi néni Eszter felé. – Ez is a te műved! Ha te beteszed a lábad, veled jár a rontás szelleme!

– Neked nincs mit pofáznod, öcskös – dühöngött Eszter. – Te megkapsz mindent. Amióta megszülettél, még a fenekedet is kinyalják… Mit tudsz te az életről?

– Csak annyit, hogy nem hoznám ide a gyereket… – mondta csökönyösen Janika. – Különben is, valld be, lusta vagy minden reggel cipelni…

– Te beszélsz lustaságról? Még a fát is szegény, öreg apád vágja fel… Ha majd reggel hatkor kelsz, hóban-fagyban, rohansz munkába karodon a gyerekeddel, és este vissza, akkor beszélj.

– Te akartad. – Janika leült a sarokba, elővett egy Népsportot, és olvasni kezdett.

– A te nevelésed! – mondta megvetéssel Eszter. – Gyönyörködhetsz benne, ha majd baltával agyonvág egy öregasszonyt!

– Á, Dosztojevszkij! De ki lesz az az öregasszony? A nagymama? Nem én csapom agyon. Mondd, hogy jós vagyok.

– Hagyd – biggyesztette le a száját Nusi néni. – Rossz napja van. Meg lehet érteni. Ekkora fiatalembernek kell már egy külön szoba. Mondom neki, várjon, majd ha a nagymama meghal, berendezzük…

– De nem akar meghalni, igaz? – mosolygott Eszter. – Ezelőtt tíz évvel is ezt mondogattad: „Várjál, kicsikém, majd ha a nagymama nem él már…”

– Ostrom után azzal állított be, hogy nyugodtan szeretne meghalni, egypár hónap az egész… Másnak is van anyja, de ilyen faksznikat nem csinál.

– Miért nem imádkozol? – Janika leeresztette az orra elől a lapot. – Te olyan jóba vagy az Istennel. Hátha ezt is elintézi neked.

– Janika, ne légy már ilyen utálatos. Nem szabad ilyesmit mondani!

– Ja? Nem szabad? Elfelejtettem. – Janika vette a kötött kabátját, beletúrt a hajába, és köszönés nélkül elment.

Nusi néni sóhajtott.

– Ideges. Nagyon ideges.

– Nem ideges. Közönséges, mama, közönséges. Rendes társaságból kinézik.

– Kamaszkorban van még. Bár neked lett volna ennyi eszed… – Eszter karórájára pillantott. Lehetetlen a gyereket az őszi-téli időben hordozgatni. Mindennap tiszta váltás, szőrmezsák!

– Négyszázötven forintot adok, na, négyszázötvenet…

– Ilyen hülye egy anya… mindenre rá lehet venni… – dünnyögte Nusi néni. Elégedett volt. Két hónapra itt tartja, amíg meglesz a bőrkabát.

– Szóval, holnap hozhatom? – Eszter örült. Pistának persze nem tetszik majd. Imádja a kicsit. Mindenki szereti a gyerekét, de Pista már émelyítő. Különben is, a gyereknek hasznára válik, a bölcsődében folyton beteg. – Tudsz te rendes is lenni, anyu. Tizennyolcadikán kapod a pénzt…

– S ebben a hónapban? Szeptemberből még hátra van egy teljes hét…

– Nézd, most nincs miből. Vettem egy nyloncsipke ruhát. Alkalmi vétel volt, Pista még nem is tudja.

– Ne is mondd meg. Nem kell mindent a férfiak orrára kötni.

– Igazán nem szoktam hazudni… Nem érdemelné meg… azok után… Már bánom, hogy megvettem azt a vacakot. Nincs ágyneműváltásom…

– Sose bánd! Egyszer vagy fiatal. Azért, mert lekötötted magad, még élhetsz!

– Majd rád fogom, hogy tőled kaptam. Úgyis emlegetik, hogy egy szál ruhában kerültem oda…

– Vártál volna! Nem ilyen majmot képzeltem melléd. Az Adamec Évának csak nyolc osztálya van, mégis diplomást fogott magának. Ez meg? Főkönyvelő! S ráadásul nincs benne semmi férfiasság. Fenn az ernyő, nincsen kas!

Eszter nem szólt vissza. Végül is egy hetet ingyen lesz itt a gyerek. Csak meg ne gondolja magát.

– Mennem kell. Üdvözlöm nagyit meg az öreget. Hol alszik majd a gyerek?

– Hol, hol… Hát itt a konyhában. Itt van a legmelegebb. Felhozom a pincéből a régi kiságyadat. Az éppen jó lesz.

– Vigyázzatok rá, anya! Kényes a bőre. Hamar kisebesedik.

– A tietek sohasem volt sebes. Persze, én rajtatok tartottam a szemem. Nem úgy, mint a mai anyák.

– Tehát holnap találkozunk. Szervusz! Légy jó!

– Te légy jó – szólt utána Nusi néni. – Szélháziékat tiszteltetem. Nekem nincs zongorám, de a hasam tele van. – Várt egy darabig, de Eszter nem szólt vissza. Hátra sem nézett, úgy sietett kifelé.

Nusi néni nagyokat szuszogva becsukta az ajtót. Most már jöhetne az öregasszony vagy Szapper úr. Mindjárt nyolc óra. Rendes ember ilyenkor már otthon ül a családjánál. Majd melegíthetik egyedül a vacsorát. Nem fog pillanatonként ugrálni.

Kotorásztak a kilincsen. A nagyi. Arra is lusta, hogy kinyissa az ajtót.

– Bújj már be. Meddig kell téged böjtölnöm?

Karolin néni óvatosan becsúsztatta a testét. Ügyelt, nehogy megsúrolja a fal. Vékony lábán méltóságteljesen tolta előre nagy hasát. Lógó pofazacskója remegett. Kicsi, szúrós szemmel, keserűen nézett a lányára.

– Találkoztam egy régi barátnőmmel. Igazán épületes eszmecserét folytattunk. – Mindig választékosan beszélt. Hiszen nevelőnő volt, jobb házaknál, „annak idején”.

– Eszmecserét? Igazán örülök. Mit gondolsz, hányszor fogok mosogatni?

– De kedves gyermekem, azt el kell ismerned, hogy a szervezetnek jót tesz a levegőváltozás… Egész új embernek érzem magam egy-egy üdítő séta után… – mondta Karolin anyó, és belelépett a szemétládába.

Nusi néni ráordított: – Nézzen maga elé, az istenit! Egyszer úgyis alásétál egy autónak…

Karolin anyó mosolygott. Gondosan törölgette ráncos harisnyáját a konyharonggyal.

– Soha nem megyek át az úttesten. – Kikecmergett a ballonjából. – Vidd be, fiam, a szobába! Akasztóra tedd, kérlek szépen, kényes vagyok rá!

Mire Nusi néni visszajött, a nagyi már a tűzhelynél állt. Belenyúlt a lábasokba, azután lenyalta az ujját. Összerezzent.

– Vigyázok, hogy le ne égjen.

– Te csak ne vigyázz. Edd csak a magadét.

Karolin néni a szatyrában matatott. Összelapított papírcsomagot halászott elő.

Az ölébe rakott tíz deka sajtot, három zsemlét, hat-nyolc darab kekszet. A két indiánert az asztal sarkára tette. Nem vette le róla a szemét, amíg majszolt.

Odakünn kopogtak.

– Szabad! – kiáltotta erélyesen Nusi néni. Szapper úr mindig kopogott, ha ivott valamit. Most is vidáman állt a küszöbön. Nyalogatta a szája szélét. Vékony teste fölött izgatottan mocorgott nagy, vörös képe.

– Gyere, te részeg disznó!

– Anyukám, ki a részeg? Tudod, mennyi van a zsebemben? Ezer pengő! Egy fillérrel se kevesebb. – Kuncogott. Ütögette kopott felöltője zsebét. Óvatosan megkerülte az asszonyt, besompolygott a kamrába.

Nusi néni a levegőbe szimatolt.

– Fogadok, hogy megint becsinált. Most lehúzza a gatyáját, és az ágy alá gyűri. De bele is verem az orrát!

Karolin anyó magához ragadta a süteményét. Felháborodottan betotyogott a szobába.

– Evés közben! Édes lányom, édes lányom!…

– Menj csak, menj! De ha összekened a padlót, fel is mosod. – Megdöngette a kamraajtót: – Hé! Már megint berezeltél? Ki ne gyere, mert szétverem a pofádat!

– Anyukám – vinnyogta Szapper úr. Egycentis rést nyitott. – Anyukám… Nem tehetek róla. Beteg vagyok.

– Beteg? Ne igyál, akkor majd nem leszel beteg. Húsz éve beteg vagy, mi? De megdögölni nem tudsz…

– Nézd a kezemet… – siránkozott Szapper úr. Félénken kidugta az öklét. – Csupa seb!

Nusi néni rávágott a tenyerére. Szapper úr ordítva visszahúzta.

– Örülj, hogy felvettek hordómosónak… Minek ittál annyit? Csak azt tudnám, hogy most miből telik? Ki adja rá a pénzt?

– Nem vagyok részeg, értsd meg, anyukám – Szapper úr előmerészkedett. – Reggel ezer pengőt adok…

– Vén hülye! Akkor se adtál, amikor még pengő volt. Forintot adjál, ne ezret, csak százat…

– Mindent odaadok – pityeredett el Szapper úr. – Utolsó fillérig leszámolok, szalaggal együtt! Nem iszok én… – Körülsétált a konyhában. Félkézzel csúszkáló nadrágját szorította.

– Olyan éhes vagyok, mint a farkas… – összecsikordította sárga, repedezett fogait. – Mint a farkasss…

Nusi néni kitárta a kamraajtót. A vaságy alól az alsónadrág hosszú pertlije kandikált ki.

– Hát nem megmondtam? Bújj az ágy alá, ott a vacsorád! – A tűzhelyhez rohant, lekapta a káposztás kockát, és a szemétbe borította. – Nincs vacsora!

Szapper úr tanácstalanul emelgette lábát. Ezen a héten nem ebédelt a vállalatnál. Elköltötte a befizetésre szánt pénzt. Reggel negyedkiló kenyeret lopott ki a fiókból. Ma már csak egy hosszúlépést ivott, azt is a Kapulec Jóska bácsi fizette.

– Nincs vacsora? Ki keresi a te kenyeredet, anyukám, hogy nincs vacsora? – oktatólag felemelte húsos mutatóujját. – Én keresem a kenyeredet, anyukám.

– Te? Te? Ebből a házból élünk, te senkiházi. Ha a lakóm nem fizetne, már régen felkopott volna az állunk…

– Szóval nincs vacsora? – kérdezte Szapper úr, és előre-hátra hintázott a sarkán.

– Megmondtam. Ott a vacsorád az ágy alatt.

Szapper úr egy pillanatig elgondolkozott. Azután felemelt egy fedőt, és verni kezdte vele az asztallapot.

Nusi néni megmarkolta a konyhakést. Szapper úr ettől félt a legjobban. Maga elé kapta a kezét, ahogy meglátta a penge villanását. Lassan a kamra felé hátrált.

– Na, na. Na, anyukám…

Beesett a kamrába.

Nusi néni fölényes mosollyal levágott egy szelet kenyeret. Libazsírt kent rá. Mindig tartott otthon libazsírt.

Szapper úr odabent, biztonságban, bömbölni kezdett.

– Holnap feljelentelek a rendőrségen! Holnap lesz az a nap!

– Egyszer már feljelentettél… – Nusi néni szorosan odasimult az ajtó mellé. Rátolta a reteszt. – Harminc évvel ezelőtt. Háromhónapos házasok voltunk. Rendőrt hoztál részegségedben a saját lakásodra. Igazolni kellett magamat, hogy a feleséged vagyok, nem kurva.

– Hazugság. Mindig hazudsz!… – üvöltött Szapper úr, és az öklével verte az ajtót. – Enni akarok!

– Hazugság? – Nusi néni letette a zsíros kenyeret. Húsz éves volt akkor. Lila csipkeszalagot viselt a fehér kalapján. Vacsoráról jöttek, Szapper úr sokat ivott. Hazafelé összehányta a fekete zsakettjét. Otthon Nusi néni sírógörcsöt kapott, letérdelt Szapper úr elé, úgy kérte, térden állva, ne igyon többé. Szapper úr rendőrt hívott. „Nem ismerem ezt a nőt. Rám akaszkodott, hazajött velem. Biztos úr, vigye innen.”

– Jelents fel, jelents csak fel, te állat. Most már nem ijesztesz meg. Ki is rúghatlak. Van nekem házam!

– Én dolgoztam, egyedül – toporzékolt odabenn Szapper úr. – Nem a te házad, minden az enyém, az utolsó rajzszögig…

– Az a tied, ami lefolyt a torkodon.

Karolin anyó kisétált a szobából. A vízcsaphoz ment, előrenyújtott kézzel, mint a vakok. Öblögette a foggyökereit.

– Miért nem őrzöd meg a lelki nemességedet? – nézett szemrehányóan Nusi nénire. – Hallottad valaha, hogy én igényt tartok erre a házra? Pedig kétezer pengőt adtam neked annak idején, hogy rendbe hozasd a kertet! Mégis megelégszem egyetlen szobával!

– A saját anyád is megmondja! Az édes jó Karolin anyó!

– Hány szobát akarsz a nyolcvanöt éveddel, mi? Miattad ment el Eszter is, mert nem voltál hajlandó egy szobában aludni vele… Ehhez a részeg disznóhoz is te kényszerítettél…

– Örülj, hogy még én élek! Tedd a teáskannát a tűzre, én már nem emelhetek…

Nusi néni földhöz vágta a teáskannát. Karolin anyó megemelte a szoknyáját, és óvatosan átlépte a tócsát.

– El foglak temetni, édes lányom. Ezek az izgalmi állapotok előbb-utóbb sírba tesznek…

– Menj be innét! Menj, amíg szépen vagy! –

Nusi néni kétségbeesetten rázta az öklét. Kontya kibomlott, körfésűje ferdén megakadt a fülénél. Elpattant a melltartócsatja, melle hirtelen lefutott a hasára.

Karolin néni félrepiszkált egy krumplihéjat a küszöbről. Lassan húzta be maga mögött az ajtót.

Szapper úr megint kieresztette a hangját.

– Ki adott nektek zabálni? Ki hozta nektek két marokkal a pénzt? Ki vette ezt a házat? Annyit mondj, hogy kicsoda?

– Én! – Nusi néni vadul rázogatta a pongyolája elejét. – Én. Egyedül én! Idehoztalak, mondtam, Gyula, ez a mi házunk, ne igyál többet! Te meg sírtál, mint a krokodilus, az anyád kínját is megígérted. Harmadnap már fetrengve talált a kapu előtt a légóparancsnok. Nem szégyelli magát, egy frontról jött ember, ezekben a válságos időkben, ezt kiabálta. Én, én, egyedül én!…

Jenci elősettenkedett. Hátulról lefogta Nusi néni hadonászó karját.

– Nusika… tengereken evező, rózsabimbókon taposó, szépséges Nusika… Hadd súgjak egy titkot a forró cimpáidba… – Térdét hozzádörzsölte az asszony hátsócombjához. Nusi néni lihegett. Előbbre húzta Jenci kezét, azután ellökte.

– Mit nyúlkálsz?

– Nusikám, súgok egy titkot. Én megvettem ezt a házat még negyvenhétben, egyenesen a minisztertől. De ne híreszteld, nekem még rejtve kell maradnom. Majd ha kiderül minden, neked adom, ne félj…

Janika már tíz perce állt az ajtó előtt. Három cigarettát is elszívott. A csikkeket gondosan odaköpte a tearózsa szirmai közé.

Nusi néni ordított.

– Eszter is a halálomat várja! Ideköltöztetné az úri pereputtyát. Kire hagyod a házat? Kire hagyod a házat? Ezt akarja kicsikarni belőlem… De ebből nem esztek. Ezért én koplaltam. Ez a Janikámé lesz! Akkor született, amikor már mind elhagytatok. A Janikámé!

Jani összehúzta a szemét. A lábtörlőt rugdosta. Cafatokban hámlott le róla a háncs.

– Menj már be, Janika. Majd ha te leszel itt a tulaj, más világ lesz! – Manci néni érkezett, át az udvaron, „revdor”-felhőbe csomagolva. Keresgélte a lakatkulcsát. – Erre gondolj, te szamár!

– Én? Tudja, Manci néni, mit csinálok én akkor? – kérdezte Janika. Elővette öngyújtóját. Felkattantotta. Körülhordozta az imbolygó lángot a házfalon. – Két kiló dinamit!

– Eredj be… Te vagy egyedül férfi a háznál. Józsi bácsi sajnos, őrségben van. – Manci néni kinyitotta az ajtaját.

– Egyáltalán… Józsi bácsi mindig őrségben van. Rá ne számíts. És csinálj valamit, mert aludni akarok.

 

*

 

Szeptember 27-én Eszter elhozta a gyereket. Helyes kis kölyök volt, barátkozó. Különösen Jencire nevetett sokat. Rögtön gügyögni kezdett, ha meglátta, és mutogatott felé a mancsával.

Eszter október 3-án, fizetéskor jött ismét, szombat délben.

– A takaró?… – kérdezte Nusi néni.

– Nem otthonról jövök. Remélem, nem tragédia.

– Mondtam, hogy a sajátomat szedtem le a dunna tetejéről…

– Azért nem fagysz meg… szeptemberben…

– Elsősorban már október van, másodsorban semmi közöd hozzá. Hozd el a takaróját…

– Jó – mondta fáradtan Eszter. Kivette a gyereket az ágyból. Elnevette magát. Karcsikán hosszú szárú, gumis, piszkos, női bundanadrág volt. A lábfején rongyos jégzokni.

– Mint egy kozák! Te kis szerencsétlen, gyere anyuhoz! Na gyere szépen, te kiszolgált kozák! – az ölébe vette a kicsit. – Elég ruhát hoztam neki, nem? Miért öltöztetted ebbe a maskarába?

– Nálam nem fog megfázni. Nézd meg, hány pelenkát mosok naponta, aztán járjon a szád … és nem nyavalyás tápszereket kap. – A tűzhely fölött kifeszített spárgán valóban ott lebegett öt-hat citromszínű pelenka.

– Atyaisten! Hoztam Maltiront, gyümölcspürét. Mit nyomtál bele?

– Úgy evett a kis büdös, hogy majd bekapta a kanalat! Mákos tésztát, borsólevest… Piros a kis pofája, pedig még csak egy hete van itt.

„Fel kéne pakolni ezt a gyereket – gondolta Eszter. – IIyesmit nem lehet csinálni. De végül is ki tudja?”

– Csak vigyázz – mondta békülékenyen. – Ismerem a jó szívedet. Mindent bele akarsz tömni, aztán elrontja a gyomrát.

– Hát igen. – Nusi néni elégedetten megcsiklandozta Karcsika lelógó tokáját. – Hogy nincs szívem, azt nem mondhatja senki. Te mit ettél odabenn?

– Brr – fintorgott Eszter. – Ne is említsd. Tarhonyát hússal.

– Kiskorodban bezzeg nem etted meg. Van töltött káposztám. Akarsz?

– Azt se szeretem. Különben mi újság?

– Bevezettetem a gázt – mondta büszkén Nusi néni –, már beszéltem is a műszakival. Saját költségemen idehozzák. Modernizálunk, fiam, modernizálunk. Csak az a baj, a műszaki szerint, hogy terveznek erre mifelénk valamit. Eszter legyintett:

– Már három éve terveznek! Várhatsz még vagy tíz évig.

– Mire? – kérdezte Nusi néni nyugtalanul. – Tudod jól. Cikk is volt róla tavaly. Korszerűsítés. Városrendezés.

– A végén még ideraknak az orrunk elé egy marha nagy bérházat!

– Esetleg ehelyett építenek egyet! – mondta fanyarul Eszter.

– Hó! Te lüke! Majd bolond lesz az állam újat építeni nekem!

– Nem neked, nyanyus. Mit gondolsz, ha csupa új ház lesz a környéken, a tiedet meghagyják dísznek?

– Már megint erre a nyavalyás házra fáj a fogad – dühödött fel Nusi néni. – Szeretném én látni, hogy elvegyék tőlem. Mikor még a gázt is bevezettetem! Ipari áram is van.

– Jó, nem szóltam semmit – vonta meg a vállát Eszter. – Engem igazán nem érint. Hál istennek, szép a lakásom.

– Mosógép! Tévé! – biggyesztett fitymálva Nusi néni. – Tudom én azt kívülről, ami a tévében van! Aki annyit megélt, mint én, nem jár moziba. Eszter magához szorította Karcsikát. Csókolgatta a háta közepét, ahol kivillant a hús a tépett ingből. Karcsika szája fülig szaladt. Aprókat sikkantott. – Te… te aranybogár…

Nusi néni néhány pillanatig rájuk feledkezett. Elnézte Esztert. „Szép ez a bestia – gondolta –, hiába, a vér nem tagadja meg magát.”

– Ilyenkor még aranyosak – bökött a kicsi felé. – De mire felnőnek, mind komiszak lesznek. Amikor te születtél, még volt mit aprítani a tejbe. Az utcán utánunk fordultak az emberek…

– És azt mondták, még sose láttak ilyen gyönyörű gyereket, valódi grófkisasszony… – darálta Eszter. Visszatette Karcsikát az ágyba. – Kár, hogy csak ötéves koromig tartott a pünkösdi királyság…

– Ugyan, ne beszélj már! Szegény Janika beteges volt, tudod, hogy mennyire kellett rá vigyázni. Az orvos is bevallotta: asszonyom, ha ön nem tartotta volna így, már nem lenne ez a gyerek az élők sorában! Negyvenötben egy csecsemő! De hát mit tudsz te? Mindennap két liter rántott levest ettem, hogy szoptatni tudjam. Te meg hat hét után tápszerre fogtad ezt a kis ördögöt, mert untad a tejelést!

– Ötvenben már nem volt háború – mondta csendesen Eszter –, mégis tízórai nélkül küldtél iskolába. Janika meg vajas-mézes kenyeret kapott.

– Szervusz, kedvesem. Be se jössz, hogy üdvözölj? – dugta ki a fejét a szobaajtón Karolin anyó.

– Csókolom – Eszter az orra alá tartotta zsebkendőjét, mint aki náthás.

– Csak nem fáztál meg? – kérdezte ijedten Karolin néni, és hátrált.

– Nem. Csak nem bírom a szagot – morogta Eszter.

– Hiába, kisunokám. Tűrni kell. El sem tudom mondani neked, hogy bántja az orromat az a bizonyos szag. Mindig tele van a konyha, mióta a picike idekerült.

Eszter ráförmedt.

– Magának van pisiszaga, nem ennek a csöpp gyereknek! Mit komédiázik?

Karolin anyó hitetlenkedve nézett körül. Beszívta az alsó ajkát. Bal keze még jobban megremegett.

– Kamillateában fürdöm minden este.

– Igazán? Csak azt tudnám, hogy hol? Mert a fürdőkádban szenet tároltok…

– Elég szomorú, hogy abban a lavórban kell mosdanom, amelyikben egy mindenféle fertőzésnek kitett pólyást tisztogatnak!

Nusi néni gyorsan közbeszólt. Eszter még nem adta ide a pénzt.

– Ettél már, nagyi?

– Nem volt módomban. Krumplifőzeléket nem ehetem. Megterheli a gyomromat. Reszelek magamnak egy kis almát.

– Hagyd az almát. Ez az utolsó. Karcsika uzsonnája – próbálkozott Nusi néni.

Karolin anyó határozottan rázta a fejét:

– Nem magam miatt vigyázok. Ha valami bajom lenne, nektek jelentene fennakadást.

– Ez a komisz önzés, pfuj – fakadt ki Eszter. Gyűlölettel nézte az öreg tétova ujjait az almareszelőn. Fröcskölt az almalé a matlaszé ágykabátra. „Nekem jó a flanel is – gondolta –, ennek matlaszé kell, kék selyemmatlaszé!”

Nusi néni az anyjára kiáltott:

– Vidd innen ezt a pancsot…

– Csak egy kis porcukrot – motyogta Karolin anyó konokul. Kiemelte a zacskót a szekrényből, és felét az almapépre zúdította. – Ez kicsit sok lesz… – a vízcsaphoz cipelte a tányért. Belekotorta a csapba a felesleget.

– Te veszel cukrot, ha elfogy… – mondta fojtottan Nusi néni. – Te veszel újat, az istenit a pazarló fejednek…

– Nem egy kilót, tízet veszek én nektek havonta – válaszolta fölényesen Karolin néni. Letelepedett a gyerekágy mellé. Cuppogva bevette a kanalat a szájába. A gyerek odakúszott a rácshoz. Gőgicsélt. Nyújtogatta a nyelvecskéjét. Kétoldalt csordogált a nyála. Karolin néni elhúzódott.

– Undorító!… – kiáltotta Eszter.

Nusi néni porcukorba mártotta a cuclit. Karcsika mohón bekapta.

– Itt a pénz. Számold meg. – Eszter az asztalra tette a kétszázhuszonöt forintot. Nusi néni a köténye zsebébe süllyesztette. Majd ha egyedül lesz, bedugja a szennyesládába.

Karolin néni összekaparta a tányérján a maradékot. Megközelítette az ide-oda mocorgó kanállal a gyerek tátogó száját.

– Látod? Látod a jó dédmamát?

– Tegye le rögtön! – lökte el a kezét Eszter. – Vigye ezt a nyálas vacakot! Karolin néni felállt. Gondosan lepöckölte gombjáról az ételmaradékot. – Jönnél majd hozzám, ha az anyádat, ne adj isten, elszólítja az ég! – Végigmérte Esztert, azután fagyosan Nusi néni felé fordult: – Visszavonulok. Ne zavarjátok délutáni pihenőmet…

– Most mit szólsz? – hápogott Nusi néni, amikor egyedül maradtak. – Nyíltan hirdeti, hogy túl akar élni. S lehet, hogy igaza lesz. Amit itt velem művelnek. Egy szép napon a szívem felmondja a szolgálatot. Még egy-két roham, és kész.

– Hallod-e, te is szörnyű anyát fogtál ki magadnak… – sóhajtott Eszter.

Hogyhogy is? – akarta kérdezni Nusi néni, de Janika jött haza, zajosan, szelet sodorva.

– Üdvözlet mindenkinek! – ledobta a zakóját. Bedugta a kisujját a gyerekágyba, Karcsikához. – Szia, te szerencsétlen! Szépen kidekorálták, mi? Gyönyörködsz benne? – vetette oda Eszternek.

– Szórakozz mással, ne velem.

– Szórakozom is, ne félj.

– Ne beszélj ilyeneket, tudod, hogy nem szeretem… – korholta Nusi néni. – Nem olyan gyerek az én Mucikám. Nem érdekelnek téged a nők… – ment Janika felé, hogy homlokon csókolja.

Janika kinyújtotta a karját. Megállította.

– Lassan a testtel! A kiállított tárgyakhoz nyúlni tilos

– Ezt a modort is ott tanulod! – csattant fel Nusi néni. – Ott tanulod, a prolik között. Nézd meg a kezét! Összeégette, akármit is magyaráz!

– Mit csináltál? – kérdezte unottan Eszter.

– Mit csináltam? Félrecsúszott a kezem a pipán…

– Csak nem pipázol, Mucikám?

Janika legyintett.

– Jé, te üveget fújsz? – nyitotta a szemét nagyra Eszter. – Micsoda hülye mesterség. Miért nem kérezkedsz az irodára? Neked nincs kézügyességed.

– Nincs! – kiáltotta Janika. – Ezt ők is mondják odabenn. Akkor se megyek az irodára. Elégedj meg annyival, hogy az öcséd üveges lesz.

– Jó, majd begitteled az ablakaimat – mosolygott Eszter. Úgy látszik, mindenkinek nem sikerülhet.

– Még ezt sem érted. Formázó leszek. Ez azt jelenti, hogy… – Janika felkapta a piszkavasat, megforgatta a szája előtt. De elcsípte Eszter sajnálkozó tekintetét és Nusi néni arcán a rosszallást. – Semmi közötök hozzá! – s Karcsikára kiáltott: – Ne bőgj! Minek bőgsz? Egyszer úgyis agyonütlek!

– Te hülye vadember! Nincs neked szíved. Nincsenek neked érzéseid…

– Érzés? – énekelte dallamosan Janika. – Az mi? Eszik vagy isszák? Köszönöm, nem kérek belőle. Meghagyom nektek, játsszatok csak vele! Szentimentális kis gyilkosok, játsszatok csak!

– Én néha igazán azt hiszem, hogy nem vagy teljesen komplett – tűnődött Eszter. – Ha így folytatod, nem marad egyetlen barátod sem…

Janika nagyot fújt.

– Az a fiú se jön többször, az biztos – folytatta csökönyösen Eszter. – Az is kiismert azóta.

– Az Iván! Ne félj, jön. Ma is eljön. Ha vársz még egy kicsit, láthatod.

– Nagyon kíváncsi vagyok rá – húzta el a száját Eszter. – Hogy lehet ide embert hívni?

– Ja persze! Ez csak gyermeküdülő! Végül is van olyan jó, mint a lelenc.

– Ide pedig ma ne jöjjön. Lábat akarok áztatni – jelentette ki Nusi néni.

– Óriási – mondta Janika nyugodtan. – Mi az, ünnep van? Jobb is, ha megvárom a kapunál.

– Ez már túlzás, Mucika, amit magadnak megengedsz – csóválta a fejét az asszony. – Egyél előbb valamit. Lötyög rajtad a ruha, te gyerek!

– Add a részemet Szapper úrnak.

– Akkor inkább a moslékba. Ámbár… Ha ma nem lesz részeg, lehet, hogy neki adom. Nagy marha vagyok én, a jó szívemmel.

– Elmegyek Iván elé… ha elkerülnénk egymást, csak annyit mondjatok, hogy várom a lépcsőn. Ő már tudja.

Eszter szorosabbra fogta derekán a bécsikék pulóvert.

– Ez a naptár is, itt a falon, iszonyú. – Megpiszkálta az ezüstcsillámmal behintett papondeklit. Kis házacska, mélyen a hóba süppedve. Az ablakából gyéren világít egy lámpás. Magasan a hegyoldalban, töredezett, vad sziklák között fenyőfák. A fehérségbe belezuhan az ég tintakék sötétje.

– Légy szíves, ne piszkáld! Nekem tetszik. Az én kicsi otthonom…

– A falra tudnék mászni, ha ilyet látok!

– Miért nem csinálsz szebbet? Eleget festegettél, te művésznő!

– Mikor dolgozzam? Nyolc óra hosszat ugrálok a múzeumban. Különben is, abbahagytam, tudod jól…

– Talán ennek is én vagyok az oka?

Eszter tiszta poharat keresett. Gondosan kiöblítette, azután ivott két kortyot.

– Nekem állás kellett, sürgősen, meg férj. Nekem nem volt családom, hogy eltartson. Eleget nyomorogtam, amíg a Főiskolára jártam, az egy év alatt. Festeni! Kerti törpéket, falicímert és jelmondatokat, hogy legyen mit zabálni.

– Lusta vagy. Lusta voltál mindig.

– Lusta? Én lusta? Tudod te, hogy én mennyit dolgozom? Kiveszik az erőmet, az életkedvemet. A főnököm folyton macerál, mert amikor előbukkannak az eredeti színek, nem vagyok elég lelkes. Nem örülök, ha helyreállít egy Botticellit… Néha belerúgnék valamennyibe. Hol vagyok én? Én hol maradok? Ezt mondjátok meg: én hol maradok? Az én tehetségem? Utoljára az iskolában hoztam össze valamit, dicsérte Molnár, hogy van benne egyéniség, csak így tovább, ez még a kezdet kezdete… Azóta semmi, semmi…

Nusi néni megrázta a fejét.

– Menj orvoshoz, fiam. Idegbajos vagy. Mondtam, hogy tönkretesz az az alak, ha hozzámész.

– Egész életemben térden állva adok hálát neki, hogy kimentett innen…

– Beszélj csak, beszélj, te szegény. Te huszonöt, ő harmincnyolc. Nem férfi az. Kalucsnit hord, ha esik az eső!

Eszter sírva fakadt.

– Most mit bőgsz? Kerül még neked szebb is, fiatalabb is, csak ne bőgj. Annyi férfi van, mint a szemét. Minden ujjadra jut egy. A hentes is mondta, nagysága, hol van az a magas, csinos lánya. Mikor jön már egyszer bevásárolni!

– Mint egy kuplerosné! Értsd meg, én szeretem Pistát, szeretem, akár tetszik neked, akár nem. – Eszter a nyakára tekerte a nylonsálat.

– Ne ordíts. Felébred a Jenci, s akkor meg az lesz a bajod…

– Megyek. Ha ez a szegény kölyök nem lenne itt… – megcsókolta a gyereket. Az egy kicsit kapdosott utána, de azután a tűzhelyről behúzta magának a főzőkanalat.

– Meg sem kérdezed, mi van az apáddal?

– Nem. Nem érdekel. Minden lemezt ismerek már.

– Mégiscsak az apád. Kiskorodban sorra jártátok a kapucsengőket, és te mind megnyomtad… Látod, úgy látszik, ma nem ivott! – Nusi néni beengedte Szapper urat.

Eszter dühösen ráncigálta a kesztyűje ujját. Nem szívesen találkozott Szapper úrral. Pedig nem utálta különösebben. Csak olyan volt számára, mint egy tárgy, amit legszívesebben kidobna az ember.

– Nézz csak ide, anyukám, nézz csak ide, mit hozott neked a Gyulus! – Bőrdarabokból összespárgázott aktatáskájából egy pár selyempapírba göngyölt nylonharisnyát halászott elő. – Neked hoztam, anyukám.

Nusi néni forgatta a csomagot, a harisnyát a világosság felé tartotta.

Szapper úr szeme büszkén csillogott.

– Segítettem hazavinni egy csomagot az IKKÁ-ból. Azért jöttem később. Ezt kaptam, ezt a szép nejlonharisnyát.

– Na… megcsókolhatja… maga hólyag…

Szapper úr elkapta a keze fejét, és cuppogva csókolgatta. Közben izgatottan toporgott:

– Na ugye, anyukám, na ugye…

Eszter szó nélkül kilépett az ajtón. „Ezek még szörnyűbbek – gondolta –, ha nem veszekednek. Ezt még nehezebb elviselni.” A gyerek mellé fogad egy asszonyt. A jövő héten.

Nagyot lélegzett. Mielőtt az utcára lép, vár egy-két percet. Szokatlanul erős szél fúj. Kár, hogy nem tett kalapot, a haja puha szálú, és ha siet, tele lesz vele a szája. Pista biztosan megvette már estére a színházjegyet. Shakespeare, Macbeth. Tulajdonképpen a könyökén jön ki. De valahova kell menni, szombat este van.

A tátikák még mindig talpon állnak. Kiskorában minden este tízszer meghajolt előttük, mielőtt lefeküdt. Ez volt a kabalája.

Nem lesz azért olyan rossz nap a mai – biztatta magát. Elővette a tükrét. Szája vonalát áthúzta a rózsaszínű rúzzsal. Arcára felkerült a komoly, sérthetetlen mosolygás. Így akart kilépni a kapun.

Szembetalálkozott Ivánnal. Kicsit megrezzent.

– Kezét csókolom – köszönt a fiú, és mint múltkor, most is meghajolt, és tovább akart lépni.

– Üdvözlöm – mondta Eszter, és nyújtotta a kezét. Hirtelen rájött, hogy ez felesleges. A mozdulat félúton abbamaradt. Iván zavartan forgatta üres tenyerét. Eszter csak állt, és valami banális félmondatot keresett.

– Fogjunk már kezet – mondta végül a fiú. – Ha már így alakult… – s bocsánatkérően megvonta a vállát.

Eszter Ivánra mosolygott, híres, olvatag, leánykori mosolyával.

– Milyen butaság, ugye? Különben Jani megint nincs itthon. Én a nővére vagyok…

– Tudom. Ezt a múltkor is mondta – felelte Iván. Hegyes orrú, fényes cipőjével kis gödröt ásott a homokba. – És azt hiszem, Eszternek hívják. Szép zsidó neve van. Úgy értem, bibliai.

– Maga viszont be se mutatkozott. – Eszter könnyedén összefonta hátul a haját.

A fiú megint meghajolt.

– Én vagyok a furcsa fiatalember. Kérdezze csak meg Janitól – s mivel Eszter nem válaszolt, hozzátette: – Egyébként Werter Iván a nevem. De ez semmit sem jelent.

– A szegény Werther szenvedései… – szavalta Eszter.

– Hát igen… – nézett rá megütődve Iván –, de azért nem vagyok hülye.

– Miért, egy kicsit mindenki hülye, nem? – kérdezte Eszter. Fogalma sem volt, voltaképpen miről beszélnek.

– Sajnos nem – tűnődött a fiú. Azután hirtelen megrázkódott. – De hát nem tartom fel…

– Igen, mennem kell – mondta Eszter, és tétova mozdulatot tett. – A villamosmegállóhoz. Szintén?

– Nem – válaszolta gyorsan Iván –, nem, nem. – Kissé udvariatlannak hatott, minden indoklás nélkül.

– Persze, persze… viszontlátásra…

Visszaköszönt-e vagy sem, azt már Eszter nem hallotta. Micsoda buta helyzet!

– Mit viszel a hónod alatt? – A megállónál Józsi bácsiba ütközött.

– Ja? – Józsi bácsi oldalt pislogott az újságpapír-göngyölegre. – Könyveket. Most kaptam kölcsön egy elvtárstól.

– Marx? Engels? Vagy még mindig Sztálin atyánk? – bökött oda Eszter. Hosszú körmével végighasította a papirost. Felnevetett. – Gyilkosság a Liliom utcában! Pengős Regénytár! Mi az, Józsi bácsi, te ilyen szemetet olvasol? Szabad ezt?!

– Hát – kaffant fel mérgesen az öreg –, belőlem nem lett úriember. Proli vagyok, és kész. Én már megtanultam, amit kellett. Bár ti tudnátok…

– Hallod, anyát meg az egész társaságot ott együtt kézbe vehetnéd egy kicsit, ha már olyan ügyes vagy. Egyszerűen nem lehet belépni hozzájuk. Rosszabb, mint a pokol.

– A Nusi! Meg a te apád! – bólogatott Józsi bácsi. – Hagyd őket. Mondtam én szegény anyámnak: mama, ne kapaszkodj felfelé, te csak egy kis nevelőnő vagy, de kellett a Szapper Gyula borüzlete. Megnézhetik most, mi lett belőlük… De neked mégis a szüleid.

Eszter nyugtalanul nézegette a síneket. Végre! Közeledik a villamos.

– Te ezt már nem érted – folytatta Józsi bácsi. – Nemcsak ők a hibásak. Akkor ez volt a légkör. Csak felfelé.

– Szervusz, Józsi bácsi. Üdvözlöm Manci nénit. Mondd meg neki, ha hazavetődik a Kékmadárból… – mondta Eszter, és felnyomakodott a villamosra.

Józsi bácsi küszködött még a félbemaradt mondattal. Későn értette meg Eszter szavait. Néhány lépést tett a kocsi után.

– Dehogy is a Kékmadárban – motyogta – … ugyan kérem. Az a szegény asszony… minden idejét a szakszervezetben… nem lehet olyan mértékkel…

– Mi az? – Nusi néni az udvaron állt, és a mosdóvízzel öntözte a virágokat. – Újabban te is iszol?

Józsi bácsi nem válaszolt.

– Nyomnak a szarvaid?

– Te Nusi – lépett elé Józsi bácsi. A kezét zsebre dugta. – Te Nusi, ne ocsmánykodj. Ne tévessz össze Szapper úrral!

– Amíg nem csináltatok egyenlősdit, annak legalább volt egy kis pénze. Hova mész? Gyere be melegedni, Manci úgysincs még itthon. Arra ugyan várhatsz…

– Az a baj, Nusi, hogy te éppen olyan buta vagy, mint lánykorodban… ez a butaság, ez az oka mindennek…

– Kibírom, Józsikám – mondta Nusi néni nyájasan. – Azért engem mégse akartak petróleummal felgyújtani a nagy butaságomért…

Józsi bácsi nem válaszolt. Előkaparta zsebéből a kulcsot. Sokáig kereste a kulcslyukat, a kilincs zörgött a kezében. Kalapja a földre esett. Felvette, le sem tisztogatta.

Nusi néni diadalmasan nézett utána. Szegény ördög. De hát minek ugrál?

 

*

 

November másodikán megjött az igazi ősz. Nusi néni szomorúan nézte a három szál rozsdaszínű őszirózsát a kapu tövében. November másodikán mindig sírni szokott, halottak napja. Kár, hogy senkije se fekszik a temetőben. A temető ilyenkor gyönyörű.

Az apját Nusi néni nem ismerte. Még az első világháborúban tűnt el. Józsi azt mondja, parasztfiú volt, susztersegéd. Karolin anyó magántisztviselőként emlegeti. Más halott nincs a családban. – De majd lesz nemsokára – sóhajtott Nusi néni. – Hamarosan felmondja a szívem a szolgálatot.

A tűz mellett Karcsika aludt. Délután négy óra volt, sötét. Nusi néni nem gyújtott lámpát. Üldögélni fény nélkül is lehet.

A félhomályban megcsillant egy tompájára állított kés. Nusi néni gondosan oldalt fektette. A kés élén felsebzik magukat a lelkek.

Behunyta a szemét. Szoknyáját felhúzta. Térdét széttárta a meleg felé. Bal kezével lágyan cirógatta combja húsát. Mégsem vesz Janikának bőrkabátot, a házat kellene kívül-belül rendbe hozni. A gáz már félig elintézett dolog. A tűzfal mellé egy sziklakertet lehetne. Szőcén, az uradalmi úrilakban is ez volt, ahol Karolin anyó a két kisbárót tanította.

Öt év múlva Karolin anyó se él már. Ha Janika megnősül, lesz hova hoznia a feleségét. Nusi néni elálmodozott, nagyokat szuszogott. Felrezzent, ahogy Jenci rányitotta az ajtót.

– Itt sötét van. Nem félsz, Jencike?

– Világít a szemed, Nusikám. Arra megyek, amerre fénylik.

– Hány csillagból van a szemed, Nusikám, hogy az egész mennyországgal ragyog rám… – énekelte Nusi néni. – Hej, amikor még éjjelizenét adtál nekem harmincnyolcban, Bogláron! Ezt húzattad akkor is a cigánnyal. De nagy kópé voltál, Jenci!

– Nusikám, Nusikám!… Ha nem szólnak bele a külföldi hatalmak, magamhoz csaltalak volna, az biztos! Szerettem, tiszteltem a Gyulust, de azért magamhoz csaltalak volna! Tudod, hova vitt volna minket a helikopterem? – Jenci felfelé mutatott, ágaskodva. – De szép asszony voltál, Nusikám! …

– Mi az, hogy voltam? Talán már nem tetszem, te lüke? – kérdezte Nusi néni. Megpiszkálta a tüzet. Egy parázsdarabka a kiságy mellé hullott, füstölgött, azután kialudt.

Jenci közelebb nyomult. Hirtelen izgatott lett.

– De tetszel, Nusikám, tetszel, nagyon tetszel. Hol a kezed, hadd csókoljam meg!

Az asszony várt. Jenci kinyújtotta a karját. Nusi félig felemelkedett, és a nyitott tenyérhez vitte a mellét. Jenci körültapogatta. Lihegett. Azután nagyot szorított a lágy húson.

– Hagyod abba, te vadállat! Rákot kapok miattad – ugrott fel Nusi néni –, és légy szíves, itt ne füstölj. Menj a szobádba a büdös bagóddal! Egykettő! Nem értesz magyarul? – meglökte Jencit.

– Nem tudom, hogy miért… – Jenci engedelmesen kitámolygott.

Nusi néni az alvó gyerekhez lépett. Megfogdosta meztelen talpacskáját. „Senkim sincs, akihez odasimulhatnék – gondolta –, még halottak napján sem…”

A gyerek nyöszörögni kezdett, a homloka szánalmas ráncokba szaladt. Nusi néni félkézzel helyet csinált a kávésbögrék közt, az asztalon. Odarántott egy pelenkát. Ez ma már a hatodik. Lehúzta a gumibugyit. Vizesronggyal kitisztogatta a belsejét. Azután bokánál összefogta a kapálózó lábat a levegőben. Hosszasan szemlélődött.

– Pfuj – mondta félhangosan –, de rondák vagytok mind, férfiak! De utálom a micsodátokat!

Úgy-ahogy elrendezte a dolgokat. A kicsi aludt tovább.

De hol késik Janika? Talán ma este megengedi, hogy megmossa a hátát. Kicsikorában ő maga kérte. Mosdatás közben betűket kellett írni a bőrére, s Jani kitalálta. „Szeretlek, anyuka. Szeretlek, életem. Az én kis virágom. Utolsó bimbócskám…” – ilyeneket. Janika fehér bőrű, szőke szőrrel. Eszter férje olyan, mint a házatlan csiga. Csupa nyálka. Van, akinek ez kell.

Nusi néninek hirtelen eszébe jutott, hogy ruszlit ígért Janikának, pácolt hagymával. Sóhajtva fűzte be az egészcipőjét. Talán nem kell kimenni a Körútig, talán van a kisközértben is. De kire hagyja a gyereket? A nagymama megint császkál valahol.

Megörült, odakünn csikordult a kapu. Cipőkopogás! Ez Eszter, a tűsarkúban.

Gyorsan kabátot vett, kendőt kötött.

– Gyere csak, gyere. Jókor jössz. El kell szaladnom valamiért. Ülj le, és vigyázz a házra.

– Kutya helyett, ingyen és bérmentve – mondta Eszter, és homlokon csókolta.

– Rögtön jövök. Ha Janika megérkezik, várjon. – Bezárta a szobaajtót, a kulcsot zsebre vágta. – Szapper úr is hazajöhet. Egy óvatlan pillanat, és már besündörög a szobába…

Eszter legyintett. Fáradtan letelepedett az egyik székre. Onnan nézte a szuszogó gyereket. Egy hónap múlva úgyis hazaviszi, ha talál mellé valakit.

Odahúzta a széket a kiságy mellé, fejét a rácsra hajtotta. Pista alig tud meglenni a gyerek nélkül, de ide be nem teszi a lábát. Két évvel ezelőtt Nusi néni őt is nagykéssel fogadta. „Nem vagy anyatípus – mondta Pista –, de azért én nagyon szeretlek… csak az a hely, te is tudod…” Pista a gyengébb, hiába.

Eszter nagyot nyújtózott. Tornáztatta az ujjait. „Ki fogom használni a telet, ha nem lesz módom visszavinni a gyereket. Ez a konyha, ezekkel az áporodott színekkel! Ez a mozdulatlan rettenet! Ha ezt megfesteném… Ha meg tudnám festeni, én, a »kisinas«!”

Kétszer-háromszor végigsétált a konyhán. Lenyomta a szoba kilincsét. „Ez a bolond valóban bezárta!”

„Már holnap elkezdem. Vagy holnapután. Nem szabad türelmetlenkedni… Semmi sincs elveszve.”

A csorba falitükör elé lépett. „Ártatlan babaarcom van, mintha nem lenne bennem semmi. Ez már lánykoromban is nagyon hatott, ez az ellentét. Persze, a szerelem… Kinő az ilyesmiből az ember…”

Óvatosan kinyomott egy mákszemnyi zsírdudort az orra tövében. „Szerelem… ezen már túl vagyok… olyan igazi úgy sincs. Ez a semmi, amiben most élek, átmeneti állapot. Hamarosan dolgozom megint. Még csak most kezdem el…”

Karcsika álmában fordult egyet, és a lába a rácsba akadt. Felsírt.

Eszter odafutott.

– Nincs baj, kicsikém, nincs baj. Itt vagyok. Itt van az anyuci, elintéz mindent, mindent…

Határozott mozdulatokkal rendet csinált az ágyban. Kiemelte a kicsit, és úgy lépett vissza a tükör elé. „Anya gyermekével…” Leeresztette a szempilláját, és szelíden mosolygott. Azután kifejezéstelenre lazította vonásait, tompította szeme fényét. „Madonna mit der Wikkenblüte, Kölnischer Meister, 1410-ből…”

Janika rányitotta az ajtót.

– El vagy ragadtatva?

– Te kis hülye! – mondta bosszúsan Eszter. Gyorsan visszatette a gyereket.

– Én kis hülye, te nagy hülye. Bemutatkoztunk.

Janika lehúzta a cipőjét. Hosszasan mozgatta zoknis lábujját. – Jól összefagytam. Lyukas a cipőtalpam, belemegy a köd.

– Nem muszáj az orrom alá dugni.

Janika a hokedlire telepedett. Fáradtan hátradőlt a semmibe.

– Kivagyok… – mondta monoton hangon.

– Naná, hogy kivagy! – kiáltotta Eszter. – Azt hitted, ingyen adják a pénzt?

– Ma már majdnem sikerült… Az utolsó percben lecsúszott a csepp. Nagy rumli volt. Azt hittem, szétverem az egészet. Egyelőre hordjam a formákat, minek nyúltam hozzá, ki engedett…

– Nem értelek, Jani, tényleg nem értelek. – Eszter anyás hangra váltott. Mégiscsak testvér, a fene egye meg. – Neked jó fejed van. Jelesre érettségiztél. Menj be a Házkezelőségre, kapsz hatórás munkát jövő őszig. Jövőre már biztosan felvesznek.

– Maximális pontom volt, mégse kellettem.

– Ugyan! Ne veszítsd el ilyen hamar az ambíciódat! Nézz meg engem! Engem nem tartott el anyád, mégis átkínlódtam egy évet. Teljesen egyedül, segítség nélkül.

– Tizenkilenc éves vagyok. Tizenkilenc, és még két szalmaszálat se tettem keresztbe. Hát mit csinálok én?

– Mit csinálsz? – csodálkozott Eszter. – Mit csinálnál? Amit a fiatalság. Felkészülsz és vársz. A lehetőségek előbb-utóbb eljönnek…

– Én pedig köpök a lehetőségekre! A lehetőség én vagyok – mondta Janika erőteljesen –, s ha nem akarok megdögleni, ezt meg kell értenem…

– Te mérnök szerettél volna lenni!

– Ha éppen tudni akarod, egy üvegvázát akarok csinálni. Egy üvegvázát, vékony talpon, tölcsérszerű szájjal…

– Tiszta gyógypedagógia. Értsd meg, hogy ügyetlen vagy… soha nem sikerül. Csak fecsérled az energiádat…

– Pedig megcsinálom, a szentségit… – horkantott a fiú.

– Miért nem mész a Gumigyárba? Ott is csinálhatsz kotonokat, az mégiscsak könnyebb munka.

– Lehet. Lehet, hogy átmegyek – mondta Janika higgadtan. Megpendítette Eszter pulóverjén a felső gombot. – De előbb csinálok egy vázát! Nem is olyan nehéz. A folyékony masszától a szilárdig. Kifújni a formát, és akkor neki a fogókkal. Én magam, egyedül, elejétől végig, ez benne a nagyszerű!

– Neked rögeszméd van! – ugrott fel idegesen Eszter. – Teljesen bediliztél. Még néhány év, és a Jenci sorsára jutsz. Nem tőlünk függ, a körülmények…

– A körülmények arra valók, hogy legyőzzük őket!… – kiáltotta a fiú.

– Mi az? Józsi bácsi téged is megagitált? – nevetett Eszter. – Próbáld legyőzni az én körülményeimet…

– Magad csináltad magadnak!

– Na és, ha csináltam? – csattant fel Eszter. – Majd lesz jobb is. Ki kell várni.

– Semmire sem kell várni! Már nagyon is késő! Aki vár, abból mindennap elrohad egy darab.

– Egy karcsú üvegváza, szériában, ahogy mások megálmodták helyetted. Szép illúzió.

– Még mindig többet ér, mint a te képed, amit nem festesz meg soha – mondta Janika kíméletlenül.

– Ehhez értesz – suttogta Eszter, és elbátortalanodott. – Nincsenek érzéseid. Ez az oka mindennek. Nem szeretsz te senkit.

– De nem is gyűlölök – válaszolta Janika.

– Akkor jó neked – sóhajtott Eszter. – A nagymama… Tudod, amikor ül, és elégedett arccal majszol, a két pofazacskója kidagad, azt kívánom, hogy valaki belépjen az ajtón, hosszú vesszőt tartson a kezében, és üssön rá… – Eszter ökölbe szorította a kezét. A szája kéjesen legörbült. – Hogy egyszer ordítson, hogy egyszer fájjon neki is valami…

– Ha kezedben lenne az élete, nem tennél vele semmit, az biztos. Mert szentimentális vagy, Eszterkém. A többi csak duma.

– Nem kell mindjárt gyilkosságra gondolni – mondta Eszter. – Az ember életét a hangulatok dobják ide-oda.

– Mint a vursliban, igaz? Kibéreltél egy kocsit, s hagyod, hogy összevissza csapkodjon. Még élvezed is!

– Arról nem tehetek, hogy megtanítottak gyűlölni! – kiáltott Eszter. – Én már ötéves koromban az apám vérét láttam a falon!

– Persze, mindig a körülmények. A körülmények téged felmentenek, de őket nem. Így gondolod?

– Hogyan? – kérdezte fásultan Eszter. Most már jöhetne a mama.

– Nekik is voltak „körülményeik”. Ükapák, ükanyák, mindenkinek volt valami oka, hogy tönkretegye a többit. Te se csinálsz mást, folytatod a láncot.

– Nem vagyok próféta! Nem vagyok szent!

– Szent! – nevetett Janika. Elégedetten fújta a füstöt. – Kinek kellenek a szentek? De valakinek meg kell szakítania a sort… Valakinek ki kell szállni a ringlispílből…

– Én jól érzem magam. Hagyjál békén – mondta szomorúan Eszter. – Bár gyorsabban forognék…

– S bár ülne melletted valaki, igaz? Együtt a pusztulásba!

– Ha nagyon szeretünk, igazán szeretünk, ha van valami óriási, tiszta dolog…

– Helyben vagyunk – bólintott Janika. Tett a tűzre két lapát szénport. A füst kicsapódott. Kicsit köhögtek mind a ketten. – Hagyd az ilyesmit: gyűlölet, szenvedély…

– Nekem erre szükségem van! E nélkül nem tudnék alkotni!

– Mert így tudsz, mi?

– Majd én…

Janika szelíden lefogta Eszter kezét.

– Te nem vagy veszélyes. Gyűlölsz, szeretsz, de nincs agyad…

– Hülye.

– De én gondolkodom! Ezért tőlem félni kell, öregem…

Eszter ránézett, félig dühöngve, félig szánakozva.

– Tőlem félni kell – folytatta Janika. Kezébe vette a gyerekágyból kilógó talpat. – Mert én szabad vagyok.

Eszter elnevette magát.

– Te huligán! Főzz inkább egy feketét!

– Feketét? Hol élsz te? – kérdezte békésen Janika. – Gyöngül a memóriád. Nálunk nincsenek izgatószerek. Elfelejtetted, hogy szegény mamának milyen rossz a szíve? – áhítatosan átfonta karját a hasán, s úgy mondta, Nusi néni pózában: – Mindennél fontosabb a nyugalom, a harmónia…

– Te disznó – Eszter magához húzta egy pillanatra Janika fejét, azután odébblökte. – Te infantilis huligán…

 

*

 

Iván Janira várt a kapuban. Megígérte, hogy beviszi az öreghez, az egyetemre. Apának hizlalja a háját, ha meglát egy-két külső arcot az óráján. Ilyenkor úgy érzi, hogy szellemi mannát terjeszt, eldugott zugok felé. Ma Lorcáról beszél.

„Bámul az a sápadt legény, megkínzott testére bámul, a hold, a holdvilág az, holtak udvarában táncol…” – suttogta, és lehunyta a szemét.

Jöhetne a fiú. Szörnyű a külvárosi téli este. Jó ez a szörnyűség.

Be kell szívni a rozsdaszagot, szenespinceszagot és hagyni, hogy szétáradjon mélyen.

– Szevasz! Régen vársz?

– Az ember álldogál, itt vagy ott, nem mindegy?

– Ne játszd meg magad – mondta Janika –, és ne zabolj! Ma nem mehetek veled.

– Miért? – kérdezte sértődötten Iván. – Milyen ügyeid vannak? – Megígértem odabenn valakinek, hogy visszamegyek helyette éjszakára.

– Miért ígérted meg, amikor mi megbeszéltük? – kérdezte Iván hidegen. Két ujjával szorosabbra nyomta szemüvegét az orrán.

– Csak. Éjszaka könnyebben megy. Nincs olyan rumli. Nyugodtabban nekilátok.

– Én tisztelem a rögeszméket – mondta Iván –, de itt rólam van szó. Nem szép tőled…

– Ne izélj … Nem tudok nyugton lenni másképp.

– És… semmit sem hoztál mára? – Iván csalódottan toporgott. – Semmi jót nem szedtél fel?

Janika összeráncolta a homlokát. Tagadóan intett.

Iván közel hajolt hozzá.

– Ezt hallgasd meg: megyek az utcán. Befordulok a sarkon. Egyenest belerohanok egy férfiba. Ráordítok: Mi az, nem tud vigyázni?! Vak? Erre megszólal, érted, megszólal halkan: Igen, kérem. Vak vagyok.

– Veled történt?

Iván mosolygott.

– Kosztolányi. De iszonyú, nem?

Janika felvonta a vállát.

– A vaknak jó napja volt. Ő került fölénybe.

– S tudod, hogy fejezte volna be Tolsztoj? Az ő vakja megemeli hullámos szélű kalapját, botját gyorsan a háta mögé dugja: Bocsánat, uram, nem figyeltem… s elsiet… Újabban nagyon száraz lett a szellemi mozgásod, öregem.

– Lehet. Képzeld, át akarnak tenni a húzógéphez, a síküveg részlegbe. Segédmunkásnak!

– Húzógép! Inkvizíciós képek társulnak hozzá. Majd meglátod, milyen érdekeseket szedsz össze. Nyisd ki jól a szemed, ne is törődj mással!

– A góré azt mondja, meg kell kötnöm az iparitanuló-szerződést.

– Ipari tanuló! Hát ez remek: te mint ipari tanuló! A helyzet! Nem érzed a helyzetet? – Iván összemorzsolta a két ujját, mintha selyemtapintású kelmét futtatna közöttük.

– Fütyülök most a helyzetre! Nem engednek a formázóba! „Két év után, ha kitanulom a szakmát! Szép lassan…” „Mi trógert keresünk, öcsém, anyagmozgatót, ha úgy tetszik”, ezt mondta a pofámba a személyzetis, „nézze meg a munkakönyvét, minek vettük fel, azután hőbörögjön”. Még a főnökömet is letolták, minek engedett a pipához.

– Minek? Hogy röhöghessenek rajtad, amikor hülyéskedsz – felelte Iván gúnyosan. – Jegyezd meg: könnyebben befogadott azelőtt az úri kaszinó, mint ma a munkásosztály. Aki odamegy közéjük csetleni-botlani, annak vége.

– Két évig akarnak szalajtani… még két év úgy, hogy az ember nem csinál semmit…

– Mindig csinálunk valamit. Ha mást nem, néhány vonást karcolunk az ócska kerítésekre… Az élet elhozza magát…

– Ilyenkor hasonlítasz a nővéremre. Az is addig várt, amíg ki nem készült. Átmenet a cseppfolyós és a légnemű között.

– Nem is csodálom – mondta hirtelen epésen Iván. – Ilyen szilárd kőzet mellett, mint te vagy!

Janika az órájára nézett.

– Ne haragudj… induljunk. Kísérj el. Ha kések, nem enged be a portás.

– Nem. – Iván zsebre vágta a kezét.

– Most mit hülyéskedsz? – kérdezte Janika.

– Már megszoktad, nem? Én vagyok a furcsa fiatalember.

– Jön a nővérem! Gyere már.

Iván kihúzta kezét a zsebéből.

– Ne pátyolgass engem. Ki-ki menjen, ahová való.

– Most úgy beszéltél, mint a vénasszonyok…

Janika ráköszönt Eszterre, hangosan.

– Kezit csókolom, kisasszonyka. Nem tart velem egy pohár italra?

Eszter összerezzent. Tréfálkozzanak a kis tyúkjaikkal. Félrefordította a fejét. Kis félkört írt le, kikerülte a két fiút.

Iván hirtelen eléje ugrott, s elvette tőle a tömött nejlonszatyrot.

Janika füttyentett.

– No, hála istennek! Sok szerencsét! – Sarkon fordult, és futólépésben eltávolodott.

– Köszönni nem szokás!? – kérdezte morcosan Eszter.

– Én már köszöntem. Csak nem hallotta Jani miatt – mondta csendesen Iván.

– Az ember a testvéreit nem válogathatja meg, de a barátait igen.

– Téved – válaszolta Iván. A szatyrot a karjára emelte, s a kikandikáló narancsokba temetkezett. – A barátok mellénk sodródnak. Mindent el kell fogadni, olyan nagy az ínség.

Eszter ösztönösen, mint a vadászkutya, rászaladt a nyomra: – Kár, hogy maga is megalkuszik. Akkor inkább egyedül. A morzsákból nem kérek.

Iván szemüvege ellenségesen megvillant:

– Magának férje van, nem? – kérdezte majdnem durván.

Eszter elvette tőle a csomagot.

– Én választottam – mondta hidegen, gőgösen megnyomva a szót. Iván megijedt. A nő elmegy, s ő itt marad, legyőzve, érdektelenül.

– Mikor jön ki? – kérdezte gyorsan. – Mikor végez? Megvárom…

– A gyerekhez jöttem… a gyerekemhez…

– Én is gyerek vagyok – selypítette Iván, és egy másodpercre megérintette Eszter kisujját.

– Azt látom… – mosolygott Eszter.

– Siessen. Itt megvárom. Akarok valamit magának…

– Hideg van. Lehet, hogy csak egy óra múlva jövök…

– Je ne suis plus, que les os… nekem már semmi sem árt…

„Csak tudnám, hogy mit mondtál” – gondolta Eszter.

– Hát ha van ideje… nagyon kedves…

Elgondolkozva csókolta meg a gyereket, többször egymás után a feje búbján.

– Narancsot hoztál? – kérdezte Nusi néni. – Mutasd! Milyenek? Vérbélű vajon? Megkóstolunk egy gerezdet…

– Egyet megehetsz – mondta Eszter. – Le se ülök. Éppen csak beszaladtam.

– Öt perce se vagy itt. Ezért kár idejönni.

– Mondom, hogy csak a narancsot hoztam. Dolgozó nő vagyok!

– Ide figyelj, te dolgozó nő! Holnapután mikulás. Befűtök a nagyszobába, gyere el. Emlékszel a diós piskótára? Csinálok egy tepsivel…

– Nem ígérem! Nem ígérek semmit! – hadarta Eszter.

– Ja – fogta meg a karját Nusi néni –, majdnem elfelejtettem. Szapper úr odabenn fekszik, nem hajlandó dolgozni menni már második napja. Felkel és visszaesik. Azt mondja, szédül.

– Hívj orvost… – válaszolta Eszter idegesen.

– Tudod, hogy nincs ágyhuzata. Volt neki, volt, rózsaszín damaszt, még ötvenben is, de szétmállott alatta. Orvost! Hogy kisüljön a szemem!

– Akkor ne hívj orvost, majd jobban lesz – legyintett Eszter –, de most már ne tarts fel, mert elkésem.

– Teát főzök neki, jó erős tisztítóteát… – hallotta Nusi néni hangját még a kapuban is – három kanál cukorral. Bolond vagyok, tudom…

„Tulajdonképpen szólnom kellett volna, hogy tizenötödikétől elvihetem a gyereket, van már ajánlkozó, megbízható személy. Igaz, hogy nem olcsó. S itt a kicsi olyan jól érzi magát… – gondolta Eszter, és egy másodpercig a kapukilincsen nyugtatta a kezét. – És ez a kis szamár vár engem. Milyen nagy szenzáció lehet neki. Kedvesek ezek a kamaszok. Nem szabad elkeseríteni.”

Kilépett. Magasra húzta mindkét szemöldökét, úgy állt egy darabig. A gyomra kissé megemelkedett.

Az utca üres volt. Bátortalanul elkiáltotta magát:

– Halló… ifjú ember…

Egy macska szaladt át előtte, egészen közel. Valamit a szájába kapott, és továbbfutott. A drótszálon lógó villanylámpát ütemesen lóbálta a szél.

– Nahát ez… nahát ez… – mondogatta Eszter, és nem jutott tovább.

„Lehet, hogy túl hamar jöttem – jutott az eszébe hirtelen –, igen, ez történhetett. Fázott, és elment meginni egy kávét. Visszajön, és nem talál itt… Végül is várhatok néhány percet… én vagyok a hibás…”

Elsétált a sarokig és onnan vissza. Égett a talpa a tűsarkú cipőben. Elzsibbadtak az ujjai.

„Tényleg csak azért, hogy ne mondja, ha már megígértem…”

A tizenötödik menetnél felütötte a fejét, megrázta a haját. „Gyerünk! Ki tehet róla? Legfeljebb azt hiszi, el akartam lógni.”

Gyorsan átment a túloldalra, körül se nézett többé. Csak minél előbb, ki a villamoshoz. Ostobaság.

A sarkon ütközött a fiúba. Az szép kényelmesen ballagott a Baross utca felől.

– Hogyan? Máris? Ennek örülök – lelkendezett, és Eszter keze felé nyúlt.

Eszter végignézett rajta. Látta Iván széles mosolyát, a biztonságot a szemében. Megrázkódott.

– A számításba hiba csúszott, fiatal barátom – mondta, és hatásosan hátralépett. – Valami nagy hiba. Jó éjszakát.

A fiú rémülten kitátotta a száját, azután becsukta.

Eszter ezzel a diadallal sietett el.

Pistát kívánta látni. Szomjazott Pista nyugodt, elégedett arcára.

Nincs semmi baj. Semmi sem történt.

 

*

 

– Nusikám, csak egy percre gyere be – intett titokzatosan Jenci. – Nézd meg, mit hozott neked a mikulás…

– Hozd ki! – mondta morcosan Nusi néni. – Engem te ne csalogass!

– Azt hiszed, becsaplak?

Nusi néni szuszogva kelt fel a tűz mellől. Szapper urat bezavarta az SZTK-ba, az esti rendelésre. Csináljanak vele valamit. A nagymamára egyszerűen rázárta az ajtót. Elég volt. Ma este már ne mászkáljon. A nagyszobában meleg van, még ki is takarított. Ha idevetődik az az ágrólszakadt Eszter, hadd érezze jól magát. Janika megint a bolondját járja abban a koszos üzemben. Átkozott az a nap, amikor oda betette a lábát. Mikulás este sincs itthon.

– Te is ellenem fordultál – sóhajtotta –, senkim sincs. Ez a hülye legalább törődik velem. Ajándék? Ugyan miből?

Jenci háta mögé dugott kézzel állt a szobája közepén. Hosszú, rózsaszín madzag lógott az oldalán.

– Mi ez? Mit találtál ki megint?

Jenci előrántotta a csomagot. Kiteregette az ágyon, végigsimított rajta.

– Ezt nézd meg, tündéri Nusikám. Tudod, mi ez? Egy míder! Szegény boldogult anyám báli fűzője. Én ezt most neked adom, te vagy rá egyedül méltó!

Nusi néni kíváncsian közelebb lépett. Megtapogatta a fűzőt. Alig használt. Valódi halcsontok tartják össze. Finom, ezüstszövésű vászon. Vajon hol rejtegette eddig ez a kelekótya?

– Nem jó ez nekem. Kövér vagyok hozzá – mondta lanyha tiltakozással.

– Kövér? – Jenci nagyot ugrott, egyszerre két lábbal. – Ideális alakod van. Júnói termet! Ha én mondom neked, elhiheted.

Nusi néni beletekerte magát a fűzőbe.

– Várj csak, majd én segítek. Szegény anyámat két szobalány öltöztette. Ő csak forgott a szoba közepén, magasra fésült hajjal. Hej, de szép asszony volt, de szép asszony!… – Jenci meghúzta a zsinórt, szorosra. Nusi néni felnyögött.

– Elég már, kimegy a szuflám!

– Van itt még hely! – kuncogott Jenci. Benyúlt a fűző és a hús közé. – Jó meleg helyecske van itt, belefér még más is!

– Már megint disznólkodsz? – kérdezte erőtlenül Nusi néni.

– Nusikám, ha én egyszer megcsókolhatnálak, ha én egyszer megcsiklandoználak… – suttogta Jenci, és a keze erőszakosan továbbnyomult. – Holnapután az ország legelső asszonya lehetsz…

„Egyedül hagytak, pedig mikulás este van” – gondolta Nusi néni. Egy bolonddal annyi, mint senkivel. Talán még jó cselekedet is. Annyit számít, mint egy kutya… Lehunyta a szemét. „A pofádra nem vagyok kíváncsi” – morogta.

Jenci vadul horkantott egyet.

Ekkor zörögtek az ablakon.

Nusi néni eltaszította Jencit. Nagy nehezen kievickélt a fűzőből. Valakit hazatört a nyavalya.

Eszter volt az, havas kucsmában. Iván állt a háta mögött.

Eszter zavartan köszönt és hátraintett:

– Janika barátja. A kapuban találkoztunk.

– Ismerem én, jobban, mint te – mondta Nusi néni. – Nem kell nekem bemutatni. Janika nincs itthon. Bár inkább magával mászkálna, maga mégis egy jobb fiú…

– Ezt a néninek hoztam… – mosolygott Iván, s kivillantotta fehér fogait. Egy üveg rumot nyomott Nusi néni kezébe. – Tessék egészséggel elfogyasztani. Én meg szívesen várnék itt egy kicsit Janira, ha meg tetszik tűrni…

– Persze – bólintott Nusi néni meglepetten. – Jöjjön csak be. Nekem egy kis dolgom van, takarítok a lakómnál. Sajnos, így hozta a sors… De itt a kisasszony lányom, majd csak elszórakoznak. Menjetek be a szobába – fordult Eszterhez. – Bent van a kicsi is. Később majd csinálok egy rumos teát.

Eszter ingerülten rázogatta a kabátjáról a havat. Nem válaszolt. Iván Nusi nénire nézett, kisfiúsan, szelíden.

– Tessék szólni Eszterkének, ne utáljon engem annyira. Amikor meglátott a kapuban, majdnem visszafordult.

– Nono – nevetett pajkosan Nusi néni –, ez már jelent valamit! Eszter, Eszter!

– Kímélj meg, jó!? – Eszter végigmérte az anyját.

– Azt hiszem, jobb, ha megyek. – Iván széles mozdulattal kalapot emelt, s kifelé hátrált. – A fehérek közt nincs helye európainak.

– Most hova megy? – kiáltotta idegesen Eszter. – Ki mondta, hogy menjen? A mama csak végezze a dolgát…

– Ej, ej, gyerekek! – Nusi néni bement Jencihez. Hallották, hogy belülről ráfordítja a kulcsot.

„Nincs itthon az a szerencsétlen – gondolta keserűen Eszter –, s most alaposan kikutatja. Mint egy ószeres.”

Iván előreszaladt, és kitárta a nagyszoba ajtaját:

– Parancsoljon!

Eszter körülnézett. Anyja a kis vaskályhát bekente ezüstporral, a tetején sült alma, és a sült alma illata mindenütt. Karcsika világoskék tipegőben piros zacskókkal játszik. Az ágyon tisztán felhúzott hatalmas párnák és a tolldunna, egymásra dobva. Az ebédlőkredenc üvegén átcsillannak a nefelejcsekkel díszített, halványsárga porceláncsészék.

Egész jó.

Kisgyermekkorában volt így minden mikulás este. A papa óriási csizmákat, sötétvörös sztaniolba burkolt csokoládéfigurákat hozott, és körbeállította őket a szobában. Janika akkoriban született.

Ostrom előtt, az első évben, ahogy ideköltöztek, kapott egy mesekönyvet. Fehér havon hatalmas szánkót húzott hat ló, és a szánkó tele volt mindenféle jóval.

Eszter sóhajtott.

– Üljön le, ha talál helyet ebben a rendetlenségben. – A sarokba szaladt, a régi könyvespolcához. Leszórta a lapokra szakadozott könyveket. Végre megtalálta a szánkósat. Kiemelte. Leült az ágyra, és a képre bámult.

Iván a gyerekhez lépett. Karjára vette. Kotorászott a zsebében, és egy szelet csokoládét adott a kicsi kezébe. Azután gyengéden megcsókolta a feje búbját. Nem tette le, a gyerekkel együtt ereszkedett Eszter mellé, két párna közé.

– Én szívesen eljövök ide, a gyerekhez, maga helyett is, ha nem ér rá. Parancsoljon velem – mondta kesernyésen, és újra megcsókolta a gyereket. Az belekapaszkodott a nyakkendőjébe.

– Ne adja oda neki – csóválta a fejét Eszter –, szájába veszi, és csupa nyál lesz. Maga egy kicsit bolondos.

– Mások is azt mondják. Az egészségesek, a józanok! Túl sokan vannak ellenem.

Iván az ágy szélére ült, kezét összekulcsolva lógatta a térde között.

„Olyan a bőre, mint az őszibarack – gondolta Eszter. – Talán még nem is borotválkozik. Pedig már húszéves, legalább.”

– Szereti a futballistákat? A deltás vállúakat, a barna bőrűeket? Szereti, igaz?

– Az izzadt lábúak!… – kiáltotta megvetéssel Eszter:

– A férje erős, tekintélyes ember. Magának van oltalmazója, van hova menekülnie… – folytatta csendesen Iván, s a keze tévetegen hintázott.

– Nincs! – robbant ki Eszter, és megrémült.

„Úristen, miért mondom ezt? – futott át az agyán. – Hiszen ez nem igaz. Pista olyan, mint egy kőszikla. Mindent Pistának köszönhetek, a boldogságot, a gyereket…”

– Nincs? Amikor három nappal ezelőtt otthagyott az utcán, akkor eldőlt, ki vagyok én. Eszébe jutott a férje! Az otépékölcsön meg a közös ágy… a közös ágy! Hogy is merészeltem?

– Nem, nem – tiltakozott Eszter, és megfogta a fiú állát. Belenézett a szemébe. Könnyes volt. Még sohasem látott férfit sírni. „Miattam sír – gondolta –, miattam sír.”

– Morzsákért koldulok. Maga semmit sem tud, Eszter, semmit… Ma idejöttem, lestem, mikor érkezik. Elfogadták a Lorca-fordításaimat. S én az utcasarkon állok, mint egy kóbor kutya… mint egy rühes eb!…

Eszter nem válaszolt. A régi mesekönyvet nézte, az ajándékkosárral. Bolyhos bélű narancsok. Baba, gyémántkoronával a fején. Színes dobozok, kék, lila, arany szalaggal átkötve. „Valamikor minden itt volt, ezen a képen – gondolta –, minden itt volt előttem.”

Iván eléállt. Zsebre dugta a kezét.

– Bocsásson meg. Be akartam jutni a tojásba… talán csak ennyi az egész.

Eszter felnézett.

– Kár, hogy csak ennyi – mondta, és olyan zúgást hallott a fülében, mint amikor kanyarós volt, tizenhat éves korában.

„Elmúlik. Pista otthon van, vár. Elmúlik. Egy dobozról leoldhatjuk a szalagot, azután visszakötjük.”

– Miért? – kérdezte konokul Iván. – Maga boldog, és nincs egyedül. Mondjon le erről a látványról, amit az én nyomorúságom nyújthat.

– Múltkor húsz perce vártam már a ködben. Csak öt percig maradtam anyámnál, úgy siettem vissza – mondta Eszter, és szédült. „Miket beszélek – gondolta –, hazugságot vagy az igazat?”

– Nem! – kiáltotta Iván. – Ne! Hazudsz, mert jó vagy. Hazudsz, hazudsz!

Eszter elé térdelt. Égett az arca.

Eszter tenyerébe emelte a fejét. Érezte, hogy süllyed, aztán megint emelkedik, mint a szülés pillanatában, amikor az arcára szorították az éteres kosarat.

– De igen. Igen, igen! Sajnos, igen! – ismételte egyre hangosabban.

A sült alma széjjelnyílt a kályhán. A levét sisteregve felitta a forró vaslap.

Iván hátradőlt.

– Most mi lesz? – kérdezte. – Most mi lesz velünk?

– Nem tudom… – Eszter szerette volna megcsókolni Iván duzzogó, húsos, sima száját.

De Iván felkelt a földről, leporolta a nadrágját, és elfordult. Kígyóbőr-noteszét beletette Eszter táskájába. Hosszasan csókolgatta a kicsi kezét az ágy rácsai közt, azután kiment a szobából.

Eszter ült és várt. Remegett a lába, nem akart utánamenni. Egyszer csak hallotta, hogy csapódik a konyhaajtó.

– Jaj – jajdult fel hangosan. – Ezt nem akarom… – Átvetette magát az ágyon. Mohón kikereste a naptárt a táskájából.

Sűrűn teleírva. December kettő: piros E betű. Verssorok.

 

........................................ fél lelkünk maradt csak, úgy összeforrtunk, félhomály csak delelő napunk, de bárhogy kínoz is a sorsunk: már mi nem változhatunk…

 

„Te jó isten” – csak ezt suttogta, és nem gondolt hozzá semmit. A dobozokat látta a mesekönyvben. Kibontva mind-mind.

Nem vette észre, hogy a nagymama négyszer-ötször is lenyomta a csukott ajtó kilincsét. Nusi néni figyelt fel a vinnyogásra Jenci szobájában.

Megivott fél liter vizet a konyhacsapnál. Kopogott a nagyszoba ajtaján. Eszter még mindig az ágyon feküdt, hanyatt, és a mennyezet gipszrózsáját nézte.

– Elment a lovagod? Nem hallod, hogy ki akar jönni a nagymama?

– Ühüm – mondta Eszter, és mosolygott. Felemelte a bal kezét a levegőbe, azután visszaejtette a dunnára.

A nagymama hosszú flanelslafrokban vonult végig a szobán, sértődött, királynői arckifejezéssel.

Eszter felkászálódott. Ült még egy kicsit az ágy szélén, himbálta a lábát.

– Ha bárki keres, holnap megint eljövök… Vasárnap van, ráérek…

– És a férjed? Az arkangyal úr? Mit szól majd hozzá? – kérdezte Nusi néni gúnyosan.

– Lehet, hogy úgyis visszaviszem a gyereket, hamarosan… Mit csináljak? Legalább egy-két napra…

Nusi néni bólogatott.

– Mondtam én neked, hogy ez lesz a vége…

– Mi? – ugrott fel Eszter. – Mi lesz a vége, és egyáltalán miről beszélsz?

– Megmondtam neked, hogy hiába ugrálsz. Azt hiszed, nincs szemem? Holnapra iderendelted, igaz?

– Senkit se rendeltem ide – tiltakozott Eszter. – Nem tehetek róla, ha fut utánam.

– Hát mindenesetre többet ér, mint a te mulya Pistukád. Jani azt mondja, színkitűnő az egyetemen. Az apja valami professzor. Az anyja ötvenhatban disszidált egy táskakészítővel. Nekem a szeme tetszik. Ragyog, mint a smaragd!

– Azt hiszem, szerelmes belém. Vagy nem is tudom, mit gondoljak. Olyan gyorsan jött – ült vissza Eszter.

– Hja – bölcselkedett Nusi néni –, a szerelem mindig gyorsan jön. A jegyző fia, akivel Amerikába akartam szökni, egy éjszaka alatt szeretett belém…

– Az még semmi, ha meghallgatom…

– Persze hogy semmi!

– De Pista azért mégis más… – mondta hirtelen Eszter. – Én olyasmibe nem mennék bele. Csak egy kis romantika.

– Nyugtával dicsérd a napot, fiacskám. Mégis: mit mondjak a fiatalúrnak, ha „véletlenül” erre vetődik? Dobjam ki, vagy hívjam meg?

– Semmit. Miért mondanál bármit is? – kérdezte Eszter gőgösen. Felöltözött. Már a kesztyűjét húzta, amikor hozzátette: – Legfeljebb annyit mondhatsz neki, úgy mellékesen, hogy vasárnap három óra felé eljön a lányod. Talán…

Nusi néni nevetett.

– Itt leszel te jóval három előtt.

Eszter sírva fakadt.

– Egyáltalán nem jövök. S a gyereket is elviszem, most rögtön. Forduljatok fel, ti hiénák! – néhány kapkodó mozdulatot tett a kiságy felé.

– Mit hülyéskedsz? – mondta nyugodtan Nusi néni. – Bennem bízhatsz. Én az anyád vagyok, nem holmi idegen. Vér a véredből!

Eszter a kiságy lepedőjébe törölte a szemét.

– Értsd meg: értsd meg egyszer és mindenkorra, hogy hiába! Köztünk nem eshet olyasmi. Ez más…

Nusi néni vállat vont

– Buta vagy. Szűzen mentél férjhez, és sok regényt olvastál. Mit tudod te, mi az élet… – sóhajtott.

– Nem is érdekel – mondta Eszter, és mosolyogni próbált. – És őt sem érdekli a ti életetek…

Az ajtó felé indult, onnan szólt vissza bátortalanul

– És… Janinak ne beszélj. Nem szeretném, ha pletyka lenne belőle…

– Hej, édes, kicsi lányom… – sóhajtotta Nusi néni – hát ezt is megértem. Végre kirúgod azt a senkiházit, aki elcsalt tőlem… Isten malmai lassan, de biztosan őrölnek…

Eszter megtapogatta a zsebében a noteszt. Beszéljen csak. Nem számít.

Otthon előkeresi a festéket. Ott kell lennie a fehérneműs szekrényben. Néhány vázlatot is odacsukott. „Mégiscsak folthatást, de az alakok kemény, éles kontúrral szinte kizuhanjanak a képből. Most már menni fog.”

„Pistának nem szabad megrövidülnie. Minden szín fontos, a szürke is.”

Kisurrant az ajtón.

„Jaj nem lehet szerelem nélkül élni…” – dúdolgatta, míg taposta a havat a megállóhoz. „Már mi nem változhatunk…”

 

*

 

Eszter vasárnap már fél háromkor a Tömő utcában járt. Megígérte Pistának, hogy egy napra hazahozza a gyereket. Pista örömében vett egy kiló banánt. Nagy áldozat a havi száz forint zsebpénzből. „Siess haza, kicsim – ezt mondta, amikor lekísérte a villamosmegállóig. – Siess haza a te árva kutyusodhoz!” – S nézett utána, lógó fülekkel, mint egy valódi, bánatos kutya.

A fiú ott lesz – ebben egészen biztos volt. Tegnap köszönés nélkül eltűnt, de most már izgatottan szaladgál a ház előtt.

„Vagy talán már be is ment? – csodálkozott, amikor a 36 elé ért, és senkit sem látott. – Tudnia kell, hogy jövök. Ha ezt nem tudja, akkor vége.”

Nézegette a havas grundot a házukkal szemben. Ritka szép, kora délutáni napfény sütött a hóra. Keményen fagyott. A gyerekek nem merészkedtek oda, mert éles kövek feküdtek a hó alatt.

Eszter sóhajtott.

„No, bent van, vagy nincs bent? Kiszámoljam a gombjaimon?… Igen.”

A konyhában sokkal sötétebb volt, mint odakünn. Az asztalon fehér abrosz, mellette Szapper úr és Józsi bácsi. Kártyáztak.

Éppen Józsi bácsi hívott adut.

– Piros, piros, háromszor is piros…

Nusi néni a tűznél szundikált. Horkantott egyet, ahogy le-leesett a feje.

– Szervusz, kislányom. Nagyon örülünk, hogy eljöttél… – mondta Szapper úr vidáman. Józsi bácsi legényesen szalutált, azután újra belemerült a lapba.

A gyerekágyat megint kicipelték. Minek teszik folyton a tűzhely mellé? Egyszer még meggyullad. Úgy látszik, ma nincs fűtés a szobában. Reménytelen.

Eszter megrázta Nusi nénit. Rákiáltott:

– Mit alszol? Te folyton csak alszol?

– Megjöttél? – hunyorgott Nusi néni. – Nem akarsz kártyázni? Kiskorodban nagyon szeretted az ultit. Mindig megverted a férfiakat.

– Hagyjál békén – mondta Eszter durván. Lelökte a kabátot Szapper úr mögé, a székre, s közben megtaszította. – Nem muszáj összenyomni! Mi van itt? – fordult megint az anyja felé. – Mi ez a békés családi idill?

– Az apádnak magas a vérnyomása! Nem ihat egy kortyot sem, megmondta neki az orvos. Ha iszik: kampec.

– Csakhogy én nem iszom többet, anyukám. Undorodom még a szagától is – mondta ünnepélyesen Szapper úr, és maga elé terítette a legyező alakú kártyacsomót. – Eddig is csak azért kóstoltam meg egy-egy pohárkával, ha nagyon erőltették, mert úgy jobban ment a munka…

– Jobban ám – bólintott Nusi néni –, azért tojtad össze magadat.

Szapper úr kopasz fejebúbja kipirosodott.

– Te jössz, Józsikám.

– Csakhogy most már nem babra megy a játék – Folytatta Nusi néni. – Se dohány, se szesz. Máskülönben megüti a guta. Teszek egy utolsó kísérletet. Mert én meg tudok bocsátani – feljebb emelte a hangját –, engem kenyérre lehet kenni, ha valaki megfogadja, amit mondok…

Józsi bácsi az asztalra csapott.

– Te Nusi, ne karattyolj már! Hallgass, ha a férfiak kártyáznak!

Szapper úr félszegen a szájára tette az ujját, de Józsi bácsi leintette.

– Legalább akkor maradj csendben, ha én itt vagyok!

– Ki mondta, hogy legyél itt? – kérdezte Nusi néni, és felemelkedett. – Te fogsz nekem dirigálni? Dirigálj a feleségednek, a Mancika elvtársnőnek dirigálj!

Józsi bácsi összeszedte a lapokat. Újra kevert, osztott.

– Ne figyelj rá, Gyula. Urizálni meg murizálni, ez az összes tudománya. Te vagy a hívó.

– Bagóra ne gyújtsatok… Aki fújni akar, álljon ki az ajtó elé… – mondta Nusi néni fenyegetően. – Nem bírja a szívem a füstöt…

– Te Nusi! Miért nem lehet téged megokosítani? – kérdezte Józsi bácsi, és hátradőlt a széken. – Az egészet csak bebeszéled magadnak. Olyan egészséges vagy, mint a makk.

– Légy nyugodt: ha nem lennék beteg, nekem is lenne annyi eszem, mint a te Mancidnak. Nem rohadnék itthon vasárnap délután.

– Mit akartok ti mindig Mancitól? – Józsi bácsi összecsapta, majd megint kisimította a lapjait. – Gyula, hívjál már! Vegyétek le a szátokat róla!

– Te… szerencsétlen! – Nusi néni fensőbbségesen elnézett Józsi bácsi feje felett. – Ez is a kommunizmushoz tartozik? A szabad szerelem? Azzal, akivel akar?

– Manci túlórázik! – ordította Józsi bácsi.

– Jó, jó, tudom – legyintett Nusi néni. – Ha te hülye vagy, azért más nem hülye…

– Manci már tizenkét éves korában maga kereste a kenyerét – kiabált tovább Józsi bácsi. Közben Szapper úr kijátszott egy lapot, belekukucskált Józsi kártyájába, és gyorsan kicserélte. Ezen a játszmán – kontra ultival – két forintot nyerhet.

– Úgy? Már akkor is ebből élt?

– Elég! – Józsi bácsi hirtelen felugrott. Elkapta és megrázta Nusi nénit, csak úgy lötyögött a feje előre-hátra. – Térj az eszedre, mert megtanítalak, amúgy proli módra!…

Nusi néni sikított Szapper úr felé:

– Te gyáva disznó! Te csak ülsz, és hagyod ezt? Nem hallod, gyáva disznó?

Szapper úr nagyot lélegzett. Összeszedte minden erejét. Fuccs a partinak.

– Ne bántsák a feleségemet! – ordította. – Ne bántsák a feleségemet, mert vér fog folyni…

– De úgy kell nekem… – Józsi bácsi összesöpörte és zsebre vágta a kártyát. – Kutyából nem lesz szalonna. Akkor tört volna ki a lábam, amikor idejöttem a falumból…

– Még visszamehetsz!… – süvítette Nusi néni. – Karácsonyra visszaérsz. Ott fogsz lógni a karácsonyfán, díszgyertya helyett…

– Engem ott sokan szeretnek! Tudják, mit tettem értük… – dadogta Józsi bácsi.

– Tudják ám! Az a baj, hogy tudják. Akkor is mondtam neked, hagyd a földjüket békén, de nem hallgattál rám. Közönséges rablás, ez volt a te mesterséged!

Eszter a gyerekágynak támaszkodott. Várta a pillanatot, hogy kisurranhasson. Ez lett a szép vasárnap délután.

– Eszter – fordult hozzá Józsi bácsi kapkodva. – Te tanult lány vagy. Magyarázd meg anyádnak, mi az a termelőszövetkezet…

– Mi közöm nekem hozzátok? Minek is jöttem ide… – Eszter a karjára kapta a kabátot, ment kifelé.

– Minek? Megmondjam? – nyújtotta a hangját Nusi néni. – A palidért. A palidért, édes fiam…

Eszter kiesett az ajtón. Kabátját a mellére szorította. Most megy le ez a rohadt nap. Ez a rohadt, kerek nap, a rohadt, világos égen. Nyomorultak!

Ömlött a könny a szeméből.

– No – mondta Iván, és előlépett a hordók mögül. – Vedd fel a kabátodat. Beteg leszel.

Eszter tovább sírt, most már hangosan, Iván mellére dőlve. A fiú kigombolta télikabátját, magához préselte Esztert, ezután ismét összegombolta a kabátot Eszter hátán. Belefértek mind a ketten.

– Sírjál.

Arcától a fiú inge csupa nedvesség lett, de nem tudta abbahagyni. Mélyen beszívta a testéből áradó kesernyés, tiszta illatot.

– Ne beszélj. Ne szólj semmit – mondta lágyan Iván –, szeretlek.

– Miért ilyen vacak minden, miért? – Eszter kicsit kiszabadította nyakát a kabátból. – Hogy lehet ezt kibírni?

Iván mosolygott.

– Kisfiú koromban olvastam valahol, hogy mindenki kap egy kulcsot, amikor megszületik. Már ekkor tudtam, hogy én azt a kulcsot elvesztettem…

– Én is! – kiáltott elragadtatottan Eszter. – Én is!

– Nyolc évvel ezelőtt az anyám, november 24-én este, kikérdezett a német szavakból. Feladta az erős igék feltételes jelenjét. Megszidott, hogy nem mostam fogat. Másnap már Ausztriában volt, a barátjával.

– Szegénykém – Eszter még szipogott egy kicsit. – Szegény kis árvám…

– A papa azt mondta – nevetett orrhangon Iván –, hogy mindent meg lehet érteni. A csalást, a szökést, mindent. Elvégre kultúremberek vagyunk. Csak azt nem lehet megérteni, hogy egy ilyen szuperintelligens lény, mint anya volt, kisiparossal adja össze magát. Ez fájt neki.

– Mindent hallottál az előbb? – kérdezte Eszter. – Szégyellem, hogy ezek hoztak világra.

– A többi sem különb – mondta csendesen Iván.

– Az nem lehet…

– Azt hittem, te is közéjük tartozol. Még tegnap is azt hittem. Az éjjel berúgtam. Megittam két deci rumot nyomoromban.

– Engedj el. Meglátnak.

– Kérlek. – Iván kifejtette Esztert a köpenyéből. Udvariasan feladta a rózsatőre terített kabátot. – Hogy is kívánhatnék ilyet tőled? A jó hírnév! …

– Tudod, hogy nem ezért – tiltakozott Eszter. Engesztelésül tenyerébe szorította Iván kezét.

– Úgy gyűlölöm őket! Nem bírom el, ha ebbe is beleköpik a nyálukat. Sokszor félek magamtól, olyan vad a gyűlöletem… Hallottad őket. Janikát is ismered, tőle is hallhattál eleget. Szégyellem ezt a házat… Én nem tartozom ide. Más vagyok, egészen…

Iván magához húzta. Csupa lendület, ragyogás volt.

– Majd én megtanítalak. Te nem vagy ellenség… Hallgass rám. Ne gyűlölj. Ide figyelj. Látok egy kocsmai verekedést. Két részeg üt egy asszonyt. A tömeg áll, és biztatja őket. Mit csinálok én, amíg jön a rendőr? – Iván hatáskeltően elhallgatott, és Eszterre nézett. – Gyönyörködöm. Mint az orvos, amikor feltár egy ritka rákos szövődményt. Talán egy kicsit beleborzongok, de akkor is nagyobb az örömem a felháborodásomnál. Örülök, hogy megint tanultam valamit, amit a markomba szoríthatok, amit felhasználhatok… érted? A franciák fedezték fel a mocsok gyönyörűségét… Fleurs du Mal… E nélkül nincs alkotás. – Iván leült a hóval borított kőrakásra a kihalt grupp közepén. Maga mellé húzta Esztert. – Persze, most undorodsz, igaz? Miket beszél egy szépasszonynak ez a fiatalember?

– Nem vagyok szépasszony… majd egyszer elmondom neked, megmutatom, ki vagyok… – mondta csüggedten Eszter.

– Nincs másképp menekülés – folytatta Iván.

Eszter keskeny csíkon át szemlélte a fehéren szikrázó havat.

– Nincs másképp menekülés! És ha kigyönyörködted magad a szörnyűségben, csak rajtad múlik a változtatás…

– Nem lehet mindenki öngyilkos.

– Öngyilkos! – kiáltott fel Iván sziszegve. – A halál az egyetlen, amit tisztelni kell. De próbáld meg másképp! Teremts magadnak. Mindenki isten lehet, szabadon. Nyáron küldök neked száz szál tulipánt, kifordított, lehajló szirmokkal. Szeretni fogod. Mert engem is szeretsz, ha bolond is vagyok egy kicsit, ugye? – hangja elvékonyodott. Fejét Eszter arcához dörzsölte.

Eszter ismét érezte a kesernyés illatot.

Odatolta a száját a fiú orra alá, de az nem csókolta meg.

– Meg a férjedet is szereted, akit választottál.

– A férjem nagyon rendes ember – mondta szomorúan Eszter –, de nem az. Nem az, aki te.

– Esküdj – fordult szembe Iván. Kegyetlenül megroppantotta Eszter csuklóját. – Akkor esküdj, mert nem látsz többé.

– Esküszöm! – mondta gondolkodás nélkül Eszter. Nagyon megijedt. – De mire?

– Tudod te jól… Esküdj, hogy vele soha…

Eszter megrezzent. Ez lehetetlen. Erről nem volt szó.

– A gyereked életére esküdj… – tette hozzá Iván határozottan. – Esküdj vagy menj. Ha most mész, talán még kigyógyulok.

– Esküszöm – ismételte Eszter lassan.

Látta Pistát a gáztűzhely előtt, nejlonkötényben. Gyümölcspürét csinál almából a gyereknek.

– Most megcsókollak – mondta Iván –, ha sikerül. Még sohasem csókoltam meg senkit, akit szerettem…

Eszter ajka már félig szétnyílt, amikor Iván odasúgta szomorúan: – És nem leszel a szeretőm, ne félj…

 

*

 

Ezen a vasárnapon Jani késő estig az üzemi klubban pingpongozott. Először volt ütő a kezében. Négykor mindenki elpárolgott mellőle. Unták a próbálgatást meg a sok labdaszedést. „Az ilyesmit nem most tanulja a rendes ember… – morogta Frici bácsi, a kultúros – mi a fenét csináltál te, öcskös, húszéves korodig?”

A srácok felkapaszkodtak a bordásfalra. Csináltak néhány tetszetős homorítást. Janika meg ütögette a labdát, csuklógyakorlatokkal. A bolgár Deján egy darabig pislogott, azután megszánta. Kezelésbe vette.

Deján nemrég került a hutához. Sokat segíthet, ha akar. A legjobb szakmunkás.

Kilenckor a portás kitessékelte őket. Deján megveregette Janika vállát: „Ne lógasd az orrodat. A kitartás, az számít mindenben. Ti magyarok, mondjátok erre: virtus. Hipp-hopp, csak azért is. Holnap magamhoz veszlek. Két év, három év, mire jó az? Negyvenötben kezünkbe nyomták a papírt: te jobbra mégy, te meg balra, s csináld, ami jön. Nem sokat vacakoltunk. Három hét múlva odaállsz az öreg mellé, és azt mondod: köpök a bizonyítványra, ide süssenek…”

Otthon Józsi bácsi feltűrt gallérral, hajadonfővel az udvaron topogott. Cigarettázott.

– Megfázik, Józsi bácsi. A maga korában… – szólt rá Janika.

– Én nem akarok száz évig élni – vonta meg a vállát Józsi bácsi. – Mások terhére, minek?

– Manci néni? Alszik?

Józsi bácsi nem válaszolt. Mélyet szívott a cigarettán.

Janika továbbment.

– Nem jössz be? Gyere!

– Én nem tudok kártyázni, tudja azt Józsi bácsi… – mondta kedvetlenül Janika.

– Pedig inkább kártyázhatnál, mint hogy huligánkodj…

– Józsi bácsi szerint én huligán vagyok? – érdeklődött a fiú.

– Látom, hogy bánsz az anyáddal…

– Mindenkivel érdeme szerint… Ez marxizmus, Józsi bácsi, gyakorlati marxizmus. Maga is beolvas nekik… Józsi bácsi is mondta, hogy a mama meg a papa együttvéve nem ér egy tollpelyhet…

– Én akármit mondok, tehetem. De neked az anyád, te taknyos.

– Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú életű légy a földön! A vér szava! Tiszteld apádat és anyádat, akármilyen nyikhaj: ott vannak a becsületes idegenek, azokba töröld a lábad, azokra tiporj!…

– Kár, hogy nem a Horthy-rendszerben születtél – mondta csendesen Józsi bácsi. – Forradalmár lehettél volna… Ne hidd, hogy én hülye vagyok, fiam. Gyere na… – bement a kis, betonos helyiségbe, felkattintotta az éjjelilámpát.

Janika kelletlenül követte.

Manci néni a mosókonyha falát modern mintás, lemosható csomagolópapírral borította be. Exporttípusú Pacsirta-rádió, egy Hangulat-heverő, tolóajtós szekrény, három kagylószék. Az ember nem is hinné. S közben minden csupa nedvesség, penész.

– Ide ülj, a díványra! Már én csak így nevezem… – Janika körülnézett. A szekrény tetején könyvek. Elfújta a szél. A gyilkos közbeszól. Csendes Don. Petőfi díszben. Középen fehér porcelánszobor, talapzattal. Mi a csuda? Sztálin?

Józsi bácsi előhúzott egy demizsont a heverő alól. Beleszagolt. Töltött két vizespohárba. „Hol mosakodnak, hol esznek ezek?” – tűnődött Janika.

– Persze, te még nem is láttad az új bútort. Manci néni vette tavaly, az újítási pénzből. Nyolcan voltak testvérek, mind egy ágyban aludtak.

Janika csak a nyelve hegyét nyújtotta a pálinkába. Megborzongott. Dugóízű.

– Nem ízlik? – kérdezte Józsi bácsi. – Hiába, te már úri gyerek vagy.

– Dehogynem ízlik. Nagyon jó – Janika befogta az orrát, és lehajtotta a pohár tartalmát. Mi történhet? Legfeljebb kóvályog a feje.

– Rendes gyerek lett volna belőled… – bólogatott Józsi bácsi.

– Ne tessék feladni a reményt – nevetett Janika –, talán még nem késő!

– Majd benő neked is a fejed lágya… a magad kárán… szegény anyád is megbánja egyszer. Odavan érted… Csak az a rossz természete…

– És a nagymamának is rossz a természete, meg a papának is, meg a bolond Jencinek is, meg Eszter őnagyságának is… de majd leküzdik hibáikat, és besétálnak a kommunizmusba…

– A kommunizmusba! – legyintett Józsi bácsi. – Oda nem lehet csak úgy besétálni. Mire kommunizmus lesz, mi már régen porladunk. Te talán nem. Te talán megéred…

– Én se, Józsi bácsi, én se. Nem tisztelem a szüleimet, s így nem leszek hosszú életű… – Janika még egy kupicával töltött magának.

– Legalább mutasd, hogy szereted… Ne légy hozzá olyan kegyetlen.

– Én? – kérdezte Janika. – Hallgassa meg egyszer, mit csinál Eszter, ha idejön!

– Eszter sokat tűrt. Éppen temiattad. Ne mondd, hogy nem tudod. Kis majom voltál, a Nusi meg mindent beléd tömött. Emlékszem, amikor elhozott benneteket Szőcére nyaralni. Neked selyemből volt fiú létedre a bugyogód, de Eszterrel egy zsebkendőt se adott.

– Tehetek én róla? – kérdezte Janika. Tenyere élével megütögette az asztal lapját. – Én sohasem kértem. Ha így volt, annál rosszabb.

– Szóval te azt akarod mondani – kérdezte Józsi bácsi megrökönyödve, mint aki még ilyet sose hallott –, azt akarod mondani, hogy egyáltalán nem szereted az anyádat?

– Nem pontos a fogalmazás, Józsi bácsi – mondta Janika. Megforgatta a poharat egyszer-kétszer a síkos asztallapon. – Egészen pontosan: nem érzek iránta semmit. Semmit!… – széttárta a kezét, tanácstalanul.

Józsi bácsi összeráncolta a homlokát:

– Inkább veszekednél vele néha… Jobb lenne. Azért nagyon szomorú ez. Nagyon, nagyon szomorú… – elérzékenyülten pislogott.

– Józsi bácsi szereti az anyját? Mondja meg nekem őszintén. Szereti? – Janika az asztalra dőlt. Kancsalítva a pohárba nézett. „Még egy ilyen poharat se tudok megcsinálni – gondolta –, pedig csak ez a lényeg.”

– Én vagyok az egyetlen, aki kezet csókol neki… – mondta Józsi bácsi büszkén. – Pedig de sokat szidott az elveim miatt… Amikor 39-ben lefüleltek három hónapra, nem akart utána beengedni a lakásba, egy börtöntölteléket!…

– De azért Józsi bácsi szereti, igaz? – kérdezte gúnyosan Janika.

– Egy anyát kell szeretni, nem érted? Mégiscsak felnevelt két gyereket egyedül! De hát mit tudod te ezt? Nektek ez már csak mese, mese, mátka…

– Én ezt a szót nem ismerem, hogy kötelező – mondta Janika. – Nekem az kell, amit akarok! Én nem fogom elfecsérelni az életemet üres dumával!

– Én nem dumáltam! – ugrott fel Józsi bácsi. – Te még a világon se voltál, én már szervezett munkás voltam! Nemegyszer félholtra vertek!… Janikával már forgott a szoba. A hangokat hol tompítva, hol felerősítve hallotta, mint a hullámfürdőben.

– Én tudom, mit akarok. Olyan mintát dolgozok ki, hogy aki ránéz, elsárgul. Tíz órát dolgozom egyfolytában! Ez a lényeg.

Józsi kivette kezéből a demizsont, és visszatette az asztal alá.

– Ez dicséretes… – mondta békítően –, csak nehogy valami bajt csinálj… De hogy miért van ez az egész, az már téged nem érdekel… Az egyén fáradozása azért, hogy a társadalom… – Józsi bácsi arca kipirult. Talán most itt a kedvező pillanat.

Janika közbevágott. – Ej, ej, Józsi bácsi, nem jön ez a Manci néni, igaz? Elnyelte a társadalmi lét?

Az ajtó felé botorkált. Onnan mutatott vissza a szekrény tetejére:

– S azt a Sztálin-szobrot tessék levenni onnan. Már az sem… divat! Józsi bácsi frissen odaugrott. Leemelte a szobrot. Mutatta a vésést: „Kovács József elvtársnak, a párt hű harcosának, örök emlékezetül. 1949. ápr. 4.”

– Ez nekem emlék. Akkor kaptam, amikor egyhangúlag engem választott tanácstitkárnak a falu. Én a légynek se ártottam, akkor se. Nincs szívem kidobni… – forgatta a kezében. Végül nem tette vissza a szekrény tetejére. A rádió mögé dugta.

– Helyes – bólintott bambán Janika –, helyes a bőgés, oroszlán…

– No most már eredj, fiam – mondta sértődötten Józsi bácsi –, én nem vagyok oroszlán, és nem szoktam bőgni… miért nem mondtad, hogy nem bírod az italt?

Janika elkapta Józsi bácsi jobbját, és megrázta.

– Harcos üdvözletem… Tessék csak elolvasni A gyilkos közbeszólt!… Nagyon jó könyv, drága Józsi bácsi, nagyon jó…

Józsi bácsi kituszkolta. Nusi ordítani fog.

Néhány perc múlva már hallotta is: „Az anyád úristenit, mit csináltak veled?!… Egyetlen csillagom, ne büntess te is engem…”

Öt perc múlva tíz. Nusi mindjárt bezárja a kaput. Manci akkor dörömbölhet. Újabb veszekedés.

Józsi bácsi sóhajtott. A szőcei házára gondolt. Két éve, a késő esti vonattal látogatott oda, hogy ne lássa senki. Két rozsdás lakat van az ajtón. A kút leszögezve. A kapun vastag keresztpánt. A kert csupa gyom. A faházikó – a motorbicikli helye – összedőlt, a kőháznak még semmi baja. A korhadt faasztal kint maradt az eresz alatt. Ezt az asztalt verte a félszemű Sípos, amikor tanúságba hívta Józsi bácsit a nyilas Petróc ellen, az igazoltatáskor. „De a szentségit, nyilas volt, vagy nem volt nyilas? Hencegett vele! Gyere oda, és nyisd ki a szád, mert máskülönben leigazolják… Szarok rá, hogy hat gyereke van. Ő is szart az enyémekre…” – s verte az asztalt az eresz alatt, amíg Józsi bácsi fel nem vette a sapkáját.

A szőcei ház jó ház. Egy szoba az is, de masszív, száraz. Most üres, nem megy be a kutya se. Csak az almát lopják, azt a pár darabot, ami még a hernyóktól megterem. Legalábbis ezt mondja a Sípos Péter, az öreg Sípos fia.

Talán még a benzineskanna is ott áll a szederfa alatt. Onnan kapta fel a kisebbik Petróc azon a napon. Vagy harmincan lehettek. Már a gyufa is elöl volt, amikor valaki elröhögte magát: „Nézzétek a nagy embert… Mint az ázott ürge… Nézzétek, hogy remeg a lábikrája…” „Kár rád a gyufa… szaladj csak. Le ne késd a dísztemetést…”

És Józsi bácsi szaladt. A benzin később elpárolgott. Pesten eladta a motort. A benzinszag miatt.

Az elvtársak nagyon rendesek voltak. Az elvtársak ma is nagyon rendesek. Megértették, hogy oda nem mehet vissza.

Az egész falu kint állt a házak előtt, és néztek utána. Az orosz tankok szedték fel az országúton.

Manci nem fél. Manci csupa egészség. Negyvennyolcban jött a faluba, a nagyanyjához, és ott ragadt. Odaállt Józsi elé, és ordítozott: „Az istenfáját magának, ne itt meressze a fenekét, jöjjön ki, és nézzen körül…” Az elvtársak méltatlankodtak. Miből lesz a cserebogár! De Józsi szót fogadott.

Két év múlva esküdtek. Manci nehezen viselte a falut. Most biztosan boldogabb. Akármit is beszélnek, most biztosan boldogabb.

S még csak negyvenéves. A szakma kiváló dolgozója. Szocialista brigádot vezet. Későn jár haza? Oka van rá. S ha leül valakivel egy kávét meginni, az semmi. Manci nem hazudik.

Jenci ablaka még halványan világított. Mit csinálhat szegény bolond?

Józsi bácsi odasompolygott az ablak alá. Motyogást hallott, sóhajtást. „A kommunizmusban lesznek vajon őrültek? Vagy véget vetünk ennek is? Ki tudja?”

Nusi elfelejtette bezárni a kaput.

Manci dúdolva fordult be a házba. Kalapját a kezében hozta.

– Mit kódorogsz itt kint a hidegben? Kész tüdőgyulladás – betuszkolta Józsit a szobába. – Br, de hűvös van. Miért kapcsoltad ki a melegítőt? Egyszer még megbetegszel nekem, te rossz ember!

– Csalánba nem üt a mennykő! – hunyorgott Józsi bácsi.

– Na, csak ne bízd el magadat! Vacsoráztál?

– Nem. Nem találtam semmit…

– Nem? – csodálkozott Manci. A kabátját gondosan fogasra akasztotta, és besüllyesztette a szekrénybe. – Megírtam a cédulán, mit egyél…

– Nem találtam semmiféle cédulát – mondta Józsi bácsi. Felcsillant a szeme. – Hát írtál?

Manci megsimogatta Józsi bácsi haját.

– Persze hogy írtam. Tudod, hogy nem megyek el szó nélkül… Ne légy már gyerek… Itt lesz a papiros valahol, keressük csak! – Frissen letérdelt, és a rekamié alá nézett. Szűk szoknyája megfeszült, két gerezdben. A harisnyatartó nikkelezett csatja villant sötét csipkeharisnyája felett.

Józsi bácsi igyekezett melléereszkedni, de erősen a térdébe nyilallt.

Manci már fel is ugrott!

– Itt nincs. Nem értem.

Józsi bácsi arcát megcsapta a púderszag. Manci a táskáját nyitogatta, kotorászott benne duzzogó arccal. Bűnbánóan felkiáltott:

– Ó, hát nem elvittem! Itt van! Édes öregem, ne haragudj, de a nagy rohanásban…

Józsi bácsi felnevetett.

– A Klári hívott meg, a Klári, akiről már beszéltem. – Összegyűrte a papírt, és elégette a hősugárzónál. – Kis lelki masszázs! Mit csináljak, ha mind rám szállnak?

– Az a jó – mondta elégedetten Józsi bácsi. – Inkább hozzánk, mint a paphoz. Te tudod, mi a helyes…

– Hát persze…, nem is azért. De egy kicsit fáradt vagyok már…

– Mostanában túl sokat dolgozol. Ismered az elveimet, de mégis azt hiszem, túlhajtod magad. Jobban kéne vigyáznod az egészségedre…

– Ugyan, Józsikám – mosolygott Manci. – Te beszélsz? Nem vagy már mai gyerek, s ez a sok fárasztó szolgálat! Meglátod, egyszer még hordágyon hoznak haza.

– Hordágyon? Miért? – Józsi bácsi felállt, kigombolta, majd újra begombolta a zakóját. – Öregember nem vénember…

– Öreg! Nem vagy te öreg – mondta Manci. – De pihenésre mindenkinek szüksége van. Párizsit eszünk, vajas kenyérrel, savanyú paprikával. A rezsón főzök egy teát. Jó lesz?

Józsi bácsi nem szerette a savanyú paprikát. Égette a gyomrát. Manci viszont mindent borssal és egyéb fűszerekkel ízesített. Nő létére úgy ette a hagymát, mint a kapások. Miért szegné kedvét, ha már egyszer megvette?

– Nekem mindegy. Minél egyszerűbb, annál jobb. Ne bajlódj még itthon is.

– Isteni erős! – szívta be az alsó ajkát Manci. – De ha nem bírod, csak szóljál. Van még egy kis tej, adhatok tejbegrízt is.

Természetesen, készségesen ajánlotta, Józsi bácsi mégis megsértődött.

– Nem vagyok csecsemő…

– Csak azért gondoltam, mert múltkor görcseid voltak…

– Tálalj csak mindent úgy, ahogy magadnak! A kosztból nem fogunk gondot csinálni…

Manci sóhajtott.

– Egyél, öregem. Már forr a tea. Javíthatatlan vagy.

Józsi bácsi beleharapott a savanyú paprikába. Köhögnie kellett, egy mag a légcsőbe szaladt.

– Kuc, kuc – Manci a szájához tartotta a csészét. – Igyál egy kortyot…

– Mellényeltem… megesik… képzeld, Sárközi elvtárs azt mondta, hogy olyan a szervezetem, mint az acél…

– Ki is az a Sárközi? – tűnődött Manci. Nagyokat harapott a vajas kenyérből, minden foga nyoma ott ragadt a karéjon. A paprika húsa hersegett a szájában.

– A kerületi parancsnok. Kemény legény.

– Mit gondolsz? – kérdezte Manci, és még egy csésze teát töltött magának. – Mit gondolsz, Szőcén van munkásőrség?

– Nem értelek – Józsi bácsi leszedte a kenyérről a héjat. Hátul a bölcsességfoga megsajdult. A műfogakat már öt éve hordta a szájában, de evésnél még mindig szenvedett. – Miért kérdezed?

– Csak. Az jutott eszembe, hogy ott te lennél a főparancsnok.

– Szőcén? Azok között? – Józsi bácsi eltolta a tányért. – Te viccelsz?

Manci rápillantott. Összeszedte a maradékot. Kivitte az ajtó elé, a műanyag vödörbe.

– Ne beszéljünk róla. Itt is megvagyunk…

– Itt is? – Józsi bácsi csodálkozva topogott ide-oda. – Mancikám, téged azelőtt nem érdekelt a pénz, lakás meg az ilyen polgári nyavalyák… az ember dolgozzon, hajtson annyi hasznot, amennyit tud…

– Józsikám, ne vitatkozzunk. Tűrni kell, nem tehetünk mást. Te nem változhatsz meg…

– Miért kellene nekem megváltoznom? Ha én végignézek az életemen…

– Józsikám, az istenért. Nem akarlak bántani. Ha valaki, hát én aztán tudom, ki vagy. S ha neked ez tényleg jobb… ha ennél nincs számodra jobb valóban… – Manci körülsimogatta Józsi bácsi arcát.

– Miért? Hát nem dolgozom eleget? Pihenhetnék, vagy elmehetnék fusizni valahova. Én valóban megtaláltam itt is… – Józsi bácsi elakadt. Eszébe jutott az a hét, ötvenben, amikor három napig nem aludt. Ötször indult haza, de a tanácsháza kapujából mindig visszahívták. Az öreg Kapros Dani hozott neki ebédet bugyorban. „Egyél csak, Józsi fiam, megszolgálod még…”

– Különben is lebontják. Már az újság is írta. Határozat van rá – folytatta Manci reménykedve. – Megszabadulunk innen…

– Hol szeretnél lakni? – Józsi bácsi megnyomogatta Manci térdét.

Manci lejjebb húzta a szoknyáját.

– Még a vécékagylóba is benéznek utánam, milyen nyomot hagytam. Azt hiszed, nem tudom, Nusi miket terjeszt rólam? Nem állok le veszekedni vele! De azért nem mindegy, azt elhiheted…

Józsi bácsi a délutáni jelenetre gondolt.

– Irigyel téged, ennyi az egész. A szőke hajadat irigyli… hát, még ha tudná, hogy nem hordasz melltartót…

Óvatosan ráborította tenyerét Manci mellére.

– Engem is sokan irigyelnek, hogy ilyen feleségem van! Gyere, foglalkozz velem egy kicsit – suttogta –, öregember nem vénember. Tudod, hogy mindig mennyire szerettelek… Gyere… – meglazította magán a ruhát. – Ma este nagy kedvem van rá. Gyere na…

Manci lassan lehúzta a cipőjét. Nem ellenkezett. Már gyermekkorában megtanulta, hogyan kell a teknő szélén jobbról-balra szappanozni a szennyest, gondolkodás nélkül, félig alva.

Utána sokáig mosdott a lavórban. Józsi horkolt.

Mit szólna András, ha meglátná ezt a kuckót?

Andrásnak mindene megvan. Garzon, bebútorozva. Televízió. Könyvek. Lehet vagy háromszáz darab. Az idén szerzi meg a technikusi képesítést. De továbbtanul, mérnöknek. Negyvenkét éves. Az első felesége három hónap alatt elpatkolt egy csúnya daganattal.

Egy embert nem lehet egyszerűen eldobni, mint a kopott télikabátot. Józsi összeroppanna. Talán, ha ötvenhatban nem így alakul. De most már nem bírná ki.

Amikor hozzáment, senki sem hitte volna Józsit harminchatnál többnek. Januárban is kisbekecsben járt. Mindennap borotválkozott, pedig ez akkoriban nem volt divatos. A faluban sorfalat álltak az emberek, ha belépett a Népboltba. De Józsi sosem volt gőgös.

Talán naiv volt, túlságosan lelkes – ezért történhetett, ami történt.

Amikor a Rajk-dolog kiderült, Józsi két napig sírt. Sírt, valódi könnyekkel.

De ötvenhatban, este, mégis kiállt az udvarra, amikor érte jöttek. „Az eszme nem hibás… újra fogjuk kezdeni…” „Újra ám, de nem veled” – ordította az a székesfehérvári, micisapkás ember.

Hol volt akkor a falu? Talán fel sem ébredtek. Az a néhány asszony meg gyerek, akik bámészkodtak, ugyan mit tehettek? Nézték, hogy szalad.

Mindezt Simon néni mesélte, a szomszédból. Simon néni egyedül élt, Józsi ásta fel tavasszal szívességből a kertjét.

Józsi ezt nem érti meg. Hogy senki sem akadt… A futás… Ettől szenved szegény a legjobban. Pedig hát mindenkinek csak egy élete van. Nem lehet mindenki buddhista, vagy hogy is hívják azokat a keleti fakírokat. De Józsi szégyelli. Nem fog visszamenni soha. Nem is hívják.

Ha pedig itt marad… – Manci megint sóhajtott, és rántott egyet a paplanon. – Ebben a patkánylyukban, tizenöt tiszta év után, ki hagyná egyedül?

András ma csak állt az ablaknál. „Értsd meg – ezt hajtogatta –, nem nekem való ez. Beszélj az öreggel. Mi tartozunk össze. Ha olyan rendes fickó, úgyis megérti…”

A Kékmadárban gubbasztottak aztán tíz óráig. Majdnem összevesztek. Andrásig Manci nem ismert más férfit. Józsi volt az első. Tíz évig tartott. Elmúlt.

De ha akkor jó volt, a sikerek idején, most hagyja el?

Néhány hónap András mellett. Ez is nagy ajándék. És csak így tud itt megmaradni. Csak így bírja ki az izzadságszagú éjszakákat, az asztmás köhögést.

Lehunyta a szemét. Lehet, hogy ez hősiesség, ezzel vigasztalta magát. „András nem tudhatja, amit én tudok, meg Józsi. Hamarosan megunja majd a várakozást. S akkor én is öregasszony leszek, fejkendővel. Kámforos kenőccsel kenegetem a lábamat…”

Józsi bácsi nagyokat horkantott. Manci fülére szorította a kezét. „Talán jobb lenne sírni. De én akkor sem sírtam, amikor a méltósága tűsarkú cipővel verte a fejemet…”

Megpróbált arra gondolni, hogy holnap hatkor kell kelnie. Számolgatta a kenőcstégelyeket a munkaasztalon – ez mindig bevált.

Sikerült elaludnia.

 

*

 

Elérkezett a karácsonyi vásárlások ideje. Eszter beosztotta a pénzt. Az anyósnak mohersapka, sállal. Pistának már októberben kinézett egy nyolcszázforintos háziköntöst, puha bolyhokkal. A gyerek még kicsi, úgysem érti. Kap egy piros pöttyös labdát meg néhány színes kockát. A mama mindent kifogásol. Kap száz forintot, legjobb, ha ma előre odaadja.

Iván is idejön. Inkább, mint az utcán.

Pista túlórázik. Biztosan kirukkol valami széppel. Eszter egy gyűrűre gondolt. Arany-topáz. Együtt látták a kirakatban. De mire Pista rászánja magát, elviszi más.

Tegnap magának is vásárolt valamit. Almazöld nejlonkombinét, bugyival. Széles, csontszínű csipkeszegéllyel. Ha az ember orvoshoz megy, esetleg. Eddig nem sok gondot fordított erre. Ami alul van, nem látszik, tiszta legyen, és kész. De hiszen huszonöt éves.

Mások ebben a korban még táncolni járnak. „Itt a külvárosban hamarabb sötétedik – gondolta, amikor befordult a Szigetvári utcába –, de jobban el lehet tűnni a homályban. Még ennek a koszfészeknek is van előnye…”

Tegnap az SZTK-ba húzódtak Ivánnal.

Az SZTK-ban meleg van, és a betegek csak magukkal törődnek. Iván kiderítette, hogy a legjobb a sebészet. Ott sokáig elmatatnak egy-egy ürgével. Egy nénike csücsült melléjük. Szipogott. Elmesélte, hogy kelés van a fenekén. „Mit tetszik gondolni, nem vágják fel?” – kérdezte aggodalmasan. „Ugyan – nyugtatta meg Iván –, már mindent gépesítettek. Hozattak a szovjettől egy kelésnyomó gépet. Odatartja a néni, és már kész is.” Iván csak körülnéz, és tótágast áll a világ.

Megállt egy kapu előtt. „Két jól fejlett sűdő eladó, valamint csilár roncs. Bővebet a házfelügyelőné.”

Eszter körülkémlelt. Nem járt arra senki. Gyorsan leszakította a cédulát. Ivánnak viszi. Ők ilyen szamárságokat hordanak egymásnak.

A Tömő utca elején egy bácsi ráköszönt:

– Szervusz, kis őzike. Ugrálsz még, ugrabugrálsz?

Nem szerette az efféle jeleneteket. Ivánnak francia dajkája volt. Ma is villalakásban élnek. Bojler, központi fűtés. A szobájában redőnyös íróasztal áll.

Bedörömbölt az ajtón.

A konyhában sötét volt. A nagyszoba se világos, ezt még az utcáról látta. Nincsenek itthon? És hol a gyerek?

Iván csak öt után jön, a szakkollégium miatt. Addig megfagyhat itt az udvaron. Józsi bácsiék odúja is belakatolva.

Ötször-hatszor belerúgott az ajtóba. Elégedetten szemlélte, hogy lepattogzott az olajfesték. „Mert egy csengőt se tudnak beszereltetni… az itt luxus…”

Odabenn nyikorgott valami. A nagymama. Na végre!

– Én vagyok, Eszter. Nyisd már ki! Nincs tavasz!

Karolin anyó roppant lassúsággal fordította el a kulcsot a zárban.

– Várjál, fiacskám. Kendőt teszek a fejemre. Nagyon érzékeny a huzatra. Ne nézd a toalettemet, éppen pihenésemben találtál…

– Nem érdekel a toaletted – mondta Eszter. – A mama hol van? – Villanyt gyújtott.

– Nem akarok valótlant állítani – tűnődött Karolin néni –, velem nem közölte, de azt hiszem, moziba ment a lakóval.

– A hülyével? Tiszta röhej! – Eszter a gyerekágyra nézett. Üres volt. – S hol a gyerek?

– Látod, erre pontos választ adhatok! – mondta elégedetten Karolin anyó. – Engem kértek meg, hogy vigyázzak rá.

– Bevitted magadhoz, abba a bűzbe? – Eszter már indult is. Karolin néni elébe totyogott.

– Dehogy is vittem be! Sír, bepiszkítja magát, s akkor mihez fogjak? Nem a jóindulat hiánya, hiszen én igazán nem kímélem az erőmet… Nusi jól bebagyulálta, és az Elekes Kati elvitte sétálni. Hétre hozza haza.

– Ki az az Elekes Kati?

– Az Elekes Pál lánya. Az a kályhásmester a huszonötben.

– Akkor sem ismerem. Hány éves az a lány, hogy rábíznak egy csecsemőt?

– Nem akarok hazudni, édes fiam – fontolgatta a nagymama. – Tizennégy, tizenöt…

– Atyaisten… kocsi nélkül… meg fog fagyni az a szerencsétlen kölyök.

– A Jóisten vigyáz rá. Az Elekes Kati nekem is szokott tejet hozni. Persze, nem ingyen kérem a szolgálatait. Én mindig revanzsálom… –

Karolin anyó öntudatosan kihúzta magát. Egyengette a lötyögő harisnyát a lábán.

– Hát csak töltsd el az idődet… Én visszavonulok, mert eltökéltem, hogy ezután délutánonként három órát pihenek. Megfigyeltem, hogy ez frissítő hatással van a bőrre…

A fordulat elég kedvező végül is. Janika csak aludni jár haza. Szapper úr hat után érkezik meg. Budafokról jön, hévvel.

Be kéne durrantani a szobai kályhába. Egy órájuk lesz kettesben.

Természetesen nem azért. Elintézett tény, hogy az lehetetlen. De legalább nem bámulja őket senki.

– Menj csak. Én begyújtok a nagyszobába. Megkérhetlek valamire? Szeretnék ledőlni kicsit… Influenzás vagyok, fáj a fejem. Ne gyere ki, amíg a mama nem jön.

Karolin néni az orra elé húzta a kendőt. Megijedt.

– A bacilusokra amúgy is erősen inkliminálok…

Eszter nagyot tüsszentett. Karolin anyó gyorsan befutott.

– Pihenj csak. Nálam itthon vagy bármikor. – Magára húzta a szobája ajtaját.

Eszter előszedte a tűzhely alól a szenesládát. Legfeljebb leszidja a mama a pazarlásért.

Még a hamu sincs kiszedve!

Eszter utálta a házimunkát. De ha hozzáfogott, égett a keze alatt. Odabenn, a múzeumban is ezt mondták. Bármit rá lehet bízni. Morog, de ragyogóan megcsinálja. Csak éppen unja az egészet.

„Rohadt, babra munka, megöli a fantáziát – gondolta, miközben elégedetten szemlélte, hogy egy csepp hamu sem került a padlóra. – Van ebben valami kegyetlen, hogy én, éppen én bíbelődjek ilyesmivel. Mosogatni az ecseteket, kevergetni a festéket a lelkes restaurátorok keze alá… Ha nem kellett volna a pénz, a függetlenség … Ha nem hagyom akkor abba… Persze, semmi sem veszett még el. Pedig akkor is a pénz volt a fontos.”

Ropogott a tűz, betakarta az ágyat. Megpróbálta a széthajigált holmikat a szekrénybe préselni, de a szekrény kulcsra volt zárva. A sarokba dobta őket, és egy széket tolt eléjük.

Leült a kopott, lila plüsshuzatú fotelba. Még csak fél öt. Mostanában kedvelte az egyedüllétet. A képzelete megmerült a friss emlékekben.

Egy hete a szigeten voltak. A villamoson külön utaztak, óvatosságból. Eszter akarta így. A bejárónál, amikor melléje lépett, Iván majdnem sírt. Jeges szél fújt. Még a szemhéjuk belsejében is érezték a fagyosságot. Iván fogai összekoccantak. Eszternek elzsibbadt a lába. Egy lélek sem volt rajtuk kívül sehol. Csak a lámpák világítottak a ragyogó hóra. Mégis befelé mentek. A Casino előtt találtak egy telefonfülkét. Eszter fedezte fel, bebújtak oda. „Ki meri mondani, hogy ez most, itt, giccs? S hogy ez mással is megtörtént, ami velünk? – kérdezte Iván gőgösen. – Mi még a giccset is leigázzuk. Az örök hó és jég birodalmába vezettelek… Az ember ezért mindenható, ez a maximum, amit elérhet. Mindent magunkba zárunk a külvilágból, rajtunk kívül semmi sem létezik.”

Eszter másnap megpróbálta kikeverni az opálos fehérséget, egyelőre csak a színt, de nem ment. Túlságosan új még az élmény.

Két teljesen kész vászna is van meg az az akvarell, amit Pista bekereteztetett. No és egy mappa a padláson, az iskolamunkákkal. Bizonyítani kell. Az egyik kedves vázlatát elhozta magával. „Tudom, ki vagy – mondta Iván, három nappal ezelőtt, a Déli pályaudvar várócsarnokában. – Tudom, hogy képes vagy valamire, csak még nem ébredtél fel.” Keservesen fütyült egy vonat. Csendes éjszakákon a Villányi úton is hallani a vonatfüttyöt.

Azelőtt többet gyötörte Pistát. Ha tíz percet késett, már sírva várta a rekamié sarkában. Most jöhet, mehet, nem kéri számon tőle. Persze Pista nem csavarog. Rendszerint otthon ül és barkácsol. Egy mosolygásért kiporolja az összes szőnyegeket.

Pistának lenne jó elmondani mindent. Sírni egy nagyot este, amikor Pista föléje hajlik, és ötször-hatszor megcsókolja a két orcáját. „Ments meg! – így kellene kiáltani. – Egyszer már megmentettél!”

A kályhacső vörösen izzott. Eszter levetette a kardigánját. „Mitől kellene engem megmenteni? Hamarosan vége. Nagyon fog fájni, de elfelejtem. S majd, ha készen leszek a munkámmal, odaviszem Pistát kézen fogva az állvány elé, és így szólok: Nézd meg jól ezt a képet… Meg tudsz bocsátani? Ezért történt…”

Nem lehet másként. Iván is megnősül egyszer.

Gazdag, okos lány a hatalmas könyvespolcok között. Ivánhoz szól: „Drágám! Ma este vacsorázni megyünk. A Berlinben foglaltattam asztalt…”

Ennyire fájhat a hiúság? Vagy mi fáj ennyire?

Élhet így egy fiatalember, bujkálva? Biztosan van valakije. Egy kislány, akivel színházba jár. Akit bemutat az apjának.

Hátha Iván is úgy gondolja: ez is más, az is más?

„Nevetséges.” Kiszaladt egy percre a konyhába. Leskelődött, jön-e már. „Iván halálosan szeret engem. Nincs rá más kifejezés. Halálosan…”

Félrehúzta a konyhaajtó függönyét. Didergett. A virágágyat hó borította. Nusi néni téglalap alakban lapátoltatta rá a havat, hogy a gyökerek el ne fagyjanak.

„S ha halálosan? Akkor mi lesz vele, ha már nem lehet tovább? Mennyi időt adhatok magamnak? Két hónap? Három?”

Visszaszaladt a szobába. Öt óra múlt hat perccel. Késik. Csak most az egyszer sikerülne… de mi?

Tulajdonképpen el kéne menni. Kitenni egy cédulát az ajtóra: „Ne keress többé – Eszter.” Pista megsimogatná a haját, s úgy lenne minden, mint régen.

S Iván megvárná azt a lányt a gimnázium előtt.

Eszter megint kifutott a konyhába. Éppen akkor bukkant fel a fiú árnyéka az ajtónál. Nem kopogott, csak bekukucskált a függöny fölött.

Eszter ujjongva rákiáltott: – Gyere! Gyere be gyorsan!

Valósággal besodorta Ivánt a szobába. A fiú boldogan, kissé félszegen hagyta magát cipelni.

– Egyedül vagyunk. Érted?

Iván ledobta a kabátját. A kályha elé állt, melengette a kezét. Fülcimpája kipirosodott.

– Hol vannak? – kérdezte tompán.

– Kipusztultak. Játsszuk azt, hogy kipusztult mindenki. Csak hatkor támadnak fel.

Iván a belső szobára mutatott: – Ott ki motoszkál?

Eszter türelmetlenül legyintett:

– A nagymama! Ül a tükör előtt, és órákig kenegeti magát.

– Hány éves?

– Nyolcvanöt vagy száz. Miért érdekes ez? – Goya – tűnődött Iván, és leült az ágy szélére. – „Mindhalálig.” A Goya-kép. Használd fel ezt az öregasszonyt! Tulajdonképpen szerencsés vagy. Szerencsésebb, mint én.

– Igazán? És miért? – Eszter vállára borította a kötött kabátját. Ingerültségében összekoccant a foga.

– A te életedben több az anyag. Velem csak egyszer történt valami érdekes, amikor anyám disszidált. Mondd, te szoktad az orrodat piszkálni? – úgy nézett Eszterre, mint aki jelentős kérdésre jelentős választ vár.

– Szoktam! Mit szólsz hozzá, szoktam! – kiáltott rá Eszter vadul.

– Persze, nem mások előtt, hanem csak úgy titokban… – tette hozzá Iván. – Na látod! Ezért jó neked! Mert én még éjjel, sötétben sem piszkálhatom. Egyszerűen képtelen vagyok rá! De téged nem nyomorítottak meg. Térden állva kellene hálát adnod, hogy ide születtél!

– Köszönöm szépen – biggyesztett gunyorosan Eszter. – Én lemondtam volna róla…

Felállt. Ki tudja, mi miért van, mire jó? Kivette táskájából a vázlattömböt. Fellapozta a „nagy témánál”. Végül is ez a legfontosabb. Ezért történik minden. Úgy látszik, neki még egy órája sincs, egyetlen, igazi, boldog órája.

A fiú ölébe tette a rajzokat. Enerváltan mosolygott:

– Íme, a nagy tehetség. Ezen töröm magam, látod. Nem tudom, kivehető-e?…

Iván komoly szemlélődésbe merült. Egy-egy vonalon végigfutott az ujjával.

– A részleteket kidolgoztad már külön-külön? – kérdezte.

– Ez csak skicc. Mondtam, hogy még semeddig se jutottam. A témához szólj!

Iván összeráncolta a homlokát.

– A téma kicsit sznob. Amellett érzelgős, így, ebben a formában.

– Hogyan? – kérdezte Eszter, és egyszerre jég csúszott a hasába. Kivette Iván kezéből a tömböt.

Iván mosolygott. Békítően átölelte Esztert.

– Azt hiszem, nem értesz teljesen. Az ember lehet sznob meg érzelgős is: szabad neki… de a művészet, az más. Sokkal áttételesebb, sokkal… – az ujjával csettintett. Észrevette Eszter arcán a kétségbeesést. – Nem megy minden egy csapásra… Nem tudom helyetted megoldani, nincs festői látásom, én írókukac vagyok. De érzem, hogy ezt másképp kell… Ez túl nyílt… Legfeljebb bólintunk rá, hogy igaz, vagy nem igaz, aztán kész. – Gyengéden magához ölelte Eszter fejét. – Az igazság ronda. De én neked nem tudok hazudni. Te még csak a legelején állsz: meglátod, rendezel te még nagy tárlatot, amikor a te fiatalemberedet már régen el is felejtetted…

– Nem lesz belőlem semmi – zokogott Eszter. Fizikailag is fájt mindene. – Soha, semmi! Valami… valami hiányzik belőlem.

Iván nagynak és erősnek érezte magát. Igaz, hogy húsz és huszonöt – de az egyenlőségjel mégis kitehető.

– Sikerülni fog.

– Amikor te felolvasol nekem valamit, az mindig olyan tökéletes… pedig te csak húszéves vagy… – szipogta Eszter.

– Csacsikám. Kis csacsi okosságom. Gyatra dolgok ezek még. Csak jó soraim vannak… s talán nem is viszem többre. Engem túl sokan szabályoztak, mondtam már. De te, te még kitörhetsz…

Eszter lecsendesedett. Miért hazudna? Majd máskor, nem most, beszélnek róla megint.

– S most hagyjuk ezt. Kérni akarok tőled valamit. De ne dobj ki. Ennyit ígérj csak meg, hogy nem dobsz ki…

Eszter keze belemerült Iván hajába. Úgy látszik, fejet mosott, mert egészen selymes. Ilyen a haja Karcsikának is a tarkóján.

– Tudod, hogy nem élek vissza a helyzettel… nem vagyok olyan, mint más kiéhezett fiatalember… ugye, tudod?

– Tudom – bólintott Eszter. A combja remegett.

– Szándékosan nem csókoltalak meg ma. Amikor bejöttem, és mondtad, hogy üres a lakás, odaálltam a kályhához. Majdnem elájultam az örömtől. Nem vetted észre?

– Nem – mosolygott Eszter, szomorúan –, ez egyáltalán nem látszott rajtad…

– Megígértem neked, hogy nem bántalak. De most már csak tíz percünk van. Már nem félek annyira. Eszter… én itt szeretnélek megcsókolni, a blúzon keresztül… – suttogta Iván, és Eszter mellére mutatott, oda, ahol a bimbó kinyomta a könnyű anyagot. – Engedd meg nekem…

Eszter kigombolta a blúzát…

Átfogták egymást.

– Te már így fogsz megöregedni… ilyen tisztán. Ugye, nem mocskolod be magad? – kérdezte elragadtatottan Iván. – Ugye, nem engeded magadhoz, ugye, nem?

– Nem, nem – ismételte görcsösen Eszter. – Én a tied vagyok, csak a tied…

Odakünn kopogtak.

– Ülj le, te Janikát várod, én meg a gyereket… érted?

– Értem – húzta el a száját Iván. Tenyerét kivörösödött arcára tapasztotta. – És magázzalak, és szólítsalak kedves asszonyomnak…

– Holnap várj meg az SZTK-nál! Ötre odaérek. – Rohant ajtót nyitni. Ha a mama jön, azt kint lehet tartani a konyhában.

Ó, a gyereket hozza az a lány!

– Kezicsókolom! Meg tetszik ismerni?

Eszter jól megnézte a vékony, magas, nagy szemű kislányt.

– Hát persze! Az Eingruber Kati!

Kati nevetett.

– Magyarosítottunk három éve. Elekes! Egyszer savanyúcukrot kaptam az Eszter nénitől. Jött haza a gimiből, én nyolc éves lehettem…

– Add már ide azt a gyereket, leszakad a karod… – Eszter kicsit irigykedve nézte a lányt. Az ok nélkül nevetett, kuncogva. – Hány éves vagy most?

– Tizenöt múltam augusztus tizenharmadikán. És gyors- és gépíró iskolába járok. Ma is tizenhat oldalt sóztak a nyakunkba…

„Én tizenöt éves koromban sem voltam ilyen vidám” – gondolta Eszter, és nyugtalanul a szoba felé pislogott.

– Nagyon vigyáztam ám rá. Olyan édes, de olyan nagyon é-é-é-des!…

Eszter kihámozta Karcsikát a ruhákból. Milyen kövér! Akármit is mond az ember a mamára, mégiscsak felhizlalta. Inkább ő kezelje, mint egy vadidegen, drágábban!

Jó volt az arcához szorítani a kis hideg gyermekfejet. Iván is nagyon szereti. Biztosan elfogadná magáénak.

Karcsika nagyokat kurjongatott.

– Talán éhes már – jegyezte meg Kati. – Én szívesen csinálnék neki tejbepapit, ha meg tetszik engedni…

– Nem kell, fiacskám – mosolygott fölényesen Eszter. – Nemsokára megjön Szapper néni, ő tudja, mit ad neki.

– Őszintén szólva, ehhez nem nagyon értek. – Kati otthonosan letelepedett egy székre.

– Nincs testvérem. A mamámnak három kaparása volt, orvosi tanácsra. Én is császárral születtem. Érdekes, a babákat sohasem szerettem, de az ilyen kis picikért irtóra odavagyok. Ma hoztam az öreg néninek egy Dianát, s elkunyeráltam Karcsikát. Nem tetszik haragudni, ugye?

– Nagyon kedves tőled – mondta Eszter. Mennyit beszél! Fantasztikus, milyen gátlástalanok.

– Ne fűtsek be a konyhában? Elég hideg van itt – ajánlkozott Kati lelkesen.

– Nem, a szobában ég a tűz… – szaladt ki Eszter száján.

– Ó, de buta vagyok. Akkor bevisszük Karcsikát a jó meleg kályha mellé!

A szobából köhécselés hallatszott.

– Jani? – kérdezte Kati mohón, és felugrott. – Nem – mondta Eszter szárazon –, csak egy barátja vár rá…

– Melyik? – Kati kopogott az ajtón.

Eszter felmarkolta a gyereket: Ez hiányzott még, ez a buta csirke! Már kiskorában is kikerülték, mert ótvaros volt és kopasz. Akkor is így tolakodott mindenki után. Még hogy Elekes! Az Eingruber nem is jó! És kályhásmester? Akkoriban még kéményseprő volt az apja.

– Jaj, magát nem ismerem – mondta Kati Ivánnak. Az kényszeredetten mosolygott. – Nem idevaló, erre a környékre, ugye?

– Nem. Egyetemi hallgató vagyok, spanyol-filozófia szakos.

– Hogy nem a TF-re jár, azt mindjárt gondoltam. – Leült az öreg fotelbe. Szoknyája húsz centivel feszült térd felett. Kabátját ledobta, de a bojtos pilótasapka a horgolt lepkékkel a fején maradt. – Azt hittem, valamelyik rendes haver van itt…

– Olyan, mint Janika, igaz? – kiáltott Eszter.

– Jani nagyon klassz srác – mondta Kati lelkesen –, nekem nem ingem, sem gatyám, nincs is benn a galeriben, de azért jó nálam! A férfiak úgyis mind olyan furák… Igaz, Eszter néni?

– Nem kell, hogy nénizz – mondta Eszter bágyadtan. – Szólíthatsz a nevemen.

– Jaj! Igazán? – örült Kati. – De valahogy nem áll rá a szám. Olyan komoly nő az Eszter néni. Az Eszter néni férjét is láttam egyszer, két évvel ezelőtt. Nem valami fiatal… Azt mondja a mamám, hogy ez így helyesebb. Nem pedig nyakig beleesni egy divatficsúrba.

Iván elégedetten bólogatott.

– Nagyon helyes, hallgasson a mamára… kérdezze csak meg Eszter nénit, milyen boldog. Hát még ha tudná, milyen szép lakása van! Jövőre frizsidert is vesz neki a férje…

Eszter megdermedt.

– Tudja – elmélkedett Kati, miközben lassan kitépdeste a karosszék foszló plüsshuzatából a szálakat –, ne nevessen ki, de én egyáltalán nem szeretnék spórolós férjet… meg arra is gondolok sokszor, minek is lekötni magamat, ha megszerzem az anyagi függetlenséget…

– Csakhogy ahhoz dolgozni kell, kisfiam – mondta Eszter –, méghozzá nem is keveset!

– Ó, én nagyon szeretek melózni! A tanulásban voltak hiányosságaim, ezt a Lidrócki Mária néni mondta, nem tudom, tetszik-e őt ismerni, ő volt az osztályfőnököm, de ha arról van szó, hogy ki csináljon meg valamit, én már ugrom is… Ilyen a természetem.

– Ez dicséretes – morogta Eszter gúnyosan. – Ifjúságunk felépíti a szocializmust…

Odakünn kettőt rúgtak az ajtóba. Ez Jani jelzése. Ilyenkor szokott Nusi néni búgó alt hangon kikiáltani: „Hallom, kicsi szívem. Jövök, kis palántám…”

Eszter ment ajtót nyitni.

– Iván barátod vár. Meg a szomszéd lány, nem lehet levakarni.

– Iván? – Janika kérdően tekintett Eszterre. – Régen láttam. Veled lóg folytonosan?

– Velem? – tiltakozott Eszter. – Milyen alapon? Észnél légy!

– Én észnél vagyok – vonta meg a vállát Janika. – De te vigyázz, mert könnyen lebukhatsz.

Kati kidugta fejét a szobaajtón:

– Szevasz, Jani! Jaj, de havas a hajad! Törülközz meg, mert tüsszögni fogsz!

– Hát te ki vagy?

– Mit hülyülsz? Mintha nem tudnád…

– Aha! Az Eingruber-lány… A Karóval jársz együtt, igaz?

Kati összébbhúzta a rést az ajtón.

– Kimegy a meleg. Már nem járok a Karóval. Képzeld, egyszerűen lelépett…

– Leléptetted, hercegnő? Sírt, fenyegetőzött, de végül megtört szívvel elment…

– Á! Frászt! Mondom, hogy egyszerűen lelécelt.

Janika benyomult a szobába. Lassan kezet nyújtott.

– Na, mi van, öregem, a hutáiddal? – kérdezte Iván. – Olyan régen meséltél. Te úgy felüdítesz. Szövegelj már valamit.

Janika megvakarta a fülét.

– Csend és hullaszag. Van egy bolgár, annak segítek. Az ember elleshet tőle egy s mást… nem érdekes. Kis buli ez, nagyon kis buli. Különben hogy kerülsz ide, kis Eingruber? Befűzött az öreglány ház körüli szolgálatra?

– Elekesnek hívnak, ne pimaszkodj… Ma a mamádnak segítettem, tudd meg. Rám bízták ezt az édes, aranyos kis dagadtat… – odaugrott a kiságyhoz, és gyengéden megbokszolta a gyerek hasát. – Meg tudnám enni!

Iván kiemelte a kicsit. Öntudatos, apás mozdulattal ringatni kezdte.

– Ne nyomkodja össze, kislány! Ez nem gumibaba! Így ni! Hopplá! Most hintáztat a bácsi… – ide-oda lóbálta, végtelen óvatossággal. Karcsika behúzta a nyakát, a szeme kidagadt. Iván megcsókolta.

– Begyulladtál, kisöreg? Na jól van. Tentikézz szépen. Nem kellene tisztába tenni? – aggályoskodott.

– Dehogynem – nevetett Janika. – Parancsolj, kérlek. A kötélen lógnak a pelenkák. Semmi akadálya, ha már így belejöttél…

Eszter elvette a gyereket Iván kezéből.

– Csak szellemeskedj – mondta Janinak. – Ugorj, és hozz egy pelenkát…

– Majd én! – Kati már szaladt is kifelé. – De akkor meg tetszik engedni, hogy én csináljam?

Janika jól megnézte kettejüket. Csendesen megszólalt:

– Állati. Én mondom, ez állati. Mi az istent csináltok tulajdonképpen? Új szerepet osztottál magadnak, cimbora?

Iván orrcimpája remegett:

– Nem tudom, mire célzol. Ne trógerkodj…

Janika kérlelhetetlenül folytatta

– Jó szerep. Rendező és főszereplő egy személyben. Ez igen! Végül is, Eszter, butább vagy, mint a sokévi átlag!

Kati már vissza is jött. Lobogtatta a pelenkát.

– Nem valami fehér! Kétrét hajtsam vagy kisebbre?

Eszter kikapta a kezéből. Kapkodva bontogatta a gyereket. Iván odaállt mellé, és elvette a piszkos pelenkát.

– Majd én elintézem. Hol a vödör?

Janika vigyorgott.

Kati összecsapta a kezét:

– Hát magán meg lehet szakadni! Nem akar hozzánk is eljönni padlót súrolni?

– Csönd, Katalin, csönd! Ezt mi nem értjük. Mi egyszerű, prózai lények vagyunk. Az én Iván barátom zseni…

– Jöjjön – Eszter kézen fogta Ivánt. – Kísérjen el egy darabon.

Iván Janika elé lépett.

– Megyek a nővéreddel, mert nem hagyhatom egyedül. Érted? És ne izélj. Ez most nem olyan… vigyázz rá, mit dumálsz…

Janika Iván szemébe nézett.

– Én nem vagyok író… Ti fecsegtek ki mindent a regényeitekben…

Iván válaszolni akart, de meggondolta magát. Eszter behozta a kabátokat.

– A mamának mondd meg, hogy nem várhattam tovább. Itt egy százas. A terítő alá tettem. Karácsonyra. Vegyen rajta, amit akar. Egyszer még eljövök az ünnepek előtt. Lehet, hogy két napra hazaviszem Karcsikát. Legyen tiszta holmija!

Kati udvariasan felsegítette Eszterre a kabátot.

– Ugye, ez buklé? Ilyet szerettem volna én is, de anyám szerint ez gyorsan kopik… Tulajdonképpen nekem is mennem kéne…

– Dehogy! Maradj csak! – fuvolázta Eszter. – Szórakoztasd az öcsémet… Hiszen olyan klassz fiú, nem?

Kati elvörösödött. Az izgalomtól összeszaladt a szemgolyója, és bandzsa lett.

„Kimondottan csúnya – gondolta Eszter –, csúnya és éretlen. Szegényke…”

Janika fanyar fintort vágott Eszter felé:

– A múmia bosszúja!

– Olvastad? – csapott rá Kati. – Ugye, milyen rémes volt?

Iván nevetett, s megfogta Eszter könyökét. Egymásra villant a tekintetük. A népség lehengerelve.

Egyedül maradtak. Kati rajongással szívére tette a kezét.

– Te Jani, nekem úgy tetszik a tesid…

– Tessék? – meredt rá Janika.

– A tesid. A nővéred, na! Nagyvonalú nő, van benne valami démonos. Mit gondolsz, a haverod titokban bukik rá?

– Titokban! De hülye vagy!

– Tulajdonképpen még hozzám is fiatal egy ilyen fiú. Nekem huszonöt éves tagokkal kellene kezdenem, mert azoknak már van…

– Az van a húszéveseknek is.

Kati nem sértődött meg.

– Jaj, ne viccelj már. Ki kíváncsi arra? Egy idegen szó, amit a mama mondott, csak nem jut eszembe… e-vel kezdődik…

– Egzisztencia… – bólintott bágyadtan Janika.

– Miért sündörögtél akkor mégis a Karó körül? Az aztán szép egzisztencia! A technikumból is kitették a szűrét…

– Nem volt ott semmi komoly… Kicsit lötyögtünk együtt. Tudod, hogy van ez.

Janika nagyot ásított.

– Lötyögtetek, azután olaj. Nem túl érdekes. Hallod-e, otthon várnak. Mindig ennyit beszélsz?

– A papám is pont ezt nem bírja bennem! Pedig jobb, ha az ember nem nyeli le. De azért te is mondhatsz valamit…

– Éhes vagyok. Kopj le.

– Keressek egy kis kaját? – kérdezte makacsul Kati. Azért sem fog megsértődni! Ez csak hamuka. A srácok mindig így kezdik.

– Te csak ne ügyködj. El tudom látni magamat, ha éppen akarom…

– A múltkor köszöntem neked a Savicsék előtt. Nem vettél észre!?

Janika felugrott.

– De. De észrevettelek, és szándékosan nem szóltam vissza. Na. Most elégedett vagy?

– Nem igaz. Ha így lenne, most letagadnád – nevetett Kati, kicsit bárgyún.

– Ugyan miért? – Kis pióca! Viszont helyes mellei vannak.

– Mert azt úgy szokás. Udvariasságból. Csak a vadparasztok vágják az ember szemébe…

– Ezt is a mamád mondta? – kérdezte Janika, és megcsípte Kati orrát. Hideg orra volt, mint a macskáknak.

Kati elkapta a kezét. Belekarmolt.

– Vigyázz, mert kikaparom a szemedet…

– Azt ne tedd. Akkor nem látom meg a szocializmust… – Kati elgondolkozott. Szörnyű, hogy így összevissza ugrál a fejében minden.

– Szóval, szerinted lesz olyan?

– Milyen? – Janika szórakozottan pöckölte a piros pilótasapka bojtját. Kis csirke. De legalább nem játssza meg magát.

– Képzeld el, bemész egy üzletbe. Szebbnél szebb bundák a fogasokon. Vagy ami téged érdekel: mit tudom én… Annyit vihetsz, amennyit akarsz, senki se fülel le érte! S te csak egyet akasztasz a karodra! Fantasztikus!…

– Én nem tudom, lesz-e valaha így. A fene tudja. De lehetne. Ez az ésszerű…

Kati csúfondárosan a fiú arcába hajolt.

– Jé, te nagy vagány. Kész politikus vagy. Különben három napig azon röhögtem, ami a fodrászbemutatón történt. A Karó azt mondta, ez a természetes… Francia fodrászok jöttek meg kozmetikusok. Állítólag irtó sok spinkó gyűlt össze. Megvették az ötvenforintos jegyeket. Képzelheted, hogy nem a csórók jutottak be. A bemutató végén a franciák szétdobáltak néhány mintadobozt: kölnit, púdert, rúzst, mit tudom én, mit a közönség között. Öregem, összeverekedtek a nők! Érted? Véresre verték egymást az ingyen kacatokért… Véresre! Marha balhé lehetett.

Janika megropogtatta Kati vállcsontját.

– Tudod-e, mi az a mimikri?

– Hadd gondolkodjam… Az állatvilágban valami.

– Az állatok alkalmazkodása a környezethez. Ne legyél te is állat. Ne hemperegj szemétbe azért, hogy ki ne tűnj a mocskosok közül…

– Legfeljebb észrevesznek, és puff, lelőnek, igaz?

– Félted a silány kis bőrödet? Ha te ott vagy, te is a földön hemperegtél volna egy fekete szemöldökceruzáért?

– Á! Elsősorban, nekem nincs ötven forintom, hogy bejussak. Másodszor, nem festem magam. Nyálazd meg nyugodtan a szemöldököm!

– Miért nem gondolkodsz? Én azt kérdeztem: ha! Ha bejutottál volna, ha használnál festéket… hemperegtél volna vagy nem?

Kati meggyúrta a homlokát. Kínlódott.

– Tudod, biztosan elkapott volna a mimikri engem is…

Janika bólogatott.

– Nem reménytelen. Talán van valami a koponyádban.

– Miért ne? Mert közepes voltam, azért még nekem is lehet véleményem… – húzta ki magát Kati.

Janika hátba vágta.

– Smafu, hogy az iskolában mit adnak! Tudod, hány hülye kitűnő van?

– Te is kitűnő voltál, nem? – kérdezte félszegen Kati.

– Csak jeles! Csak jeles! Politechnikából és oroszból nem adták meg. De ez is véletlen.

– S most mit csinálsz? A nagymamád azt meséli, hogy üzemvezető lettél egy nagy gyárban…

Janika a nagymama ajtaja felé nézett.

– Nagyzási mániája van. Melós vagyok kicsikém, kutyaközönséges melós.

– És jó ott neked?

– Tudod, hogy te vagy az első, aki ezt kérdezte? Eddig mindenki azon nyavalygott, hogy nem nekem való, nem ezért érettségiztem, meg a szokásos dumák. Kisöreg, nem vagy reménytelen, én mondom. Foglalkozni kéne veled, amíg nem késő…

Kati oldalt hajtotta a fejét. Vele billent a bojt is.

– Hát foglalkozz. Ki tart vissza? Tudod, hogy tetszel nekem. Egyszer levelet is írtam neked, még hetedikben. Nem válaszoltál rá, de nem is adtad ki a fiúknak…

– Ez jó. Nem színlelsz. Majd én segítek rajtad. Ha rám hallgatsz, nem leszel olyan szerencsétlen, mint a nővérem…

Janika elégedetten körülsétálta a lányt.

– Majd én kinyitom a szemedet. Aki nem tudja, hogy mit akar, az szerencsétlen. Érted?

Kati összehúzta magát. Nem szólt egy szót sem. Janika az ágyra heveredett.

– A szerelem… az a legnagyobb kelepce… A legrohadtabb önzés a szerelem, és a legbonyolultabb hazugság…

Kati elpityeredett.

– Te viccelsz velem. Ugratsz…

– Ne marháskodj. Ha beleesel valakibe, és az árnyéka leszel, véged van. Elvesztettél mindent. Semmire se vagy képes többé, elveszik az erődet…

– Én még nem estem bele senkibe – ütötte fel a fejét dacosan Kati. – Nálam ez egészen más…

– Hát a Karóval? Este tízkor is ott smároltatok a grundon.

– Én utálok hazudni, jegyezd meg. Unatkoztam, nem volt kedvem egyedül csellengeni. A Karó meg cserébe ezt akarta.

– Szóval már nem vagy szűz – mondta Jani szárazon.

Kati megrántotta a vállát.

– Ha kíváncsi vagy rá, megcsináltam a dolgot. Nem másért, csak szívességből. Gondoltam, miért ne.

Janika hitetlenkedve rázogatta a fejét.

– Na! Ne vacakolj! Szívességből? Te talán nem örültél neki?

Kati széttárta a kezét, kicsit restelkedve.

– Nem. Annyi tücsköt-bogarat beszélnek össze róla, nem is értem, miért. Se nem fáj, se nem jó.

– Igazat mondasz? – kérdezte Janika. Érdeklődve vizsgálgatta Kati vékony lábát, erősen kidudorodó szájvonalát.

– Persze, hogy igazat. Még otthon se szeretek hazudni, pedig ha faggatnának, nagy zrí lenne.

– Hát akkor, fiacskám – mondta Janika ünnepélyesen –, te még szűz vagy. Gratulálok.

– Ugyan, ne izélj… – mocorgott kényelmetlenül Kati. – Te úgyis fütyülsz rám…

– Akkor akarnék rosszat, ha a füledhez hajolnék, és azt súgnám, hogy mindig rád vártam, és örökké a tied leszek…

– De te nem mondod, igaz? – jegyezte meg fanyarul Kati – mert te sem hazudsz!

– Pontosan ezért! – bólintott Janika. – Amit én mondhatok egy lánynak, az az igazság. Az meg titeket nem ingerel csókra.

– Egyáltalán, mit is mondhatnál? – sóhajtott Kati. – Kicsit beképzelt vagy, nem?

Már a konyhában volt, amikor Nusi néni megérkezett. Jenci három méterrel mögötte oldalgott, micisapkáját a kezében gyűrögetve.

Nusi néni az idegenekkel mindig elbűvölő volt.

– Szervusz, kis Kati! Már megjöttetek? Várjál csak, adok neked egy almát, de te edd meg, ne osztogasd el…

– Köszönöm, Szapper néni, nem kérek. Annyi alma van otthon, megrohad a spejzban. Eszter is itt volt, azt üzeni… de majd Janika elmeséli…

Nusi néni Jencire szólt: – Töröld meg a lábad a felmosóronggyal. Húzogasd a talpadat. Megint csupa sár a konyha.

Jenci szolgálatkészen lehajolt, s kézbe vette a rongyot, úgy tisztogatta hegyes orrú, amerikai cipőjét.

– Parancsod szerint…

Nusi néni elégedetten bólintott.

– Elég! Bemehetsz a szobába. Majd beviszem a vacsorádat. Katika, nyáron kapsz tőlem egy csokor rózsát. Isteni illatuk van…

– Janikának mit tetszett vacsorára venni? – kérdezte Kati. – Nagyon éhes.

Nusi néni meghökkent.

– Talán panaszkodott?

– Ugyan, Szapper néni. Tessék neki főzni valami finomat. Holnap este átjövök. Megígértem a nagymamának, hogy szerzek neki Alpesi virágkrémet. A környéken nincsen, de én úgyis bemegyek a Váci utcába cipőt venni. Fekete lakkot keresek, elöl csattal…

– Minek szaladgálsz annyit? – Nusi néni ingerülten rámolgatta a táskáját. – Alpesi virágkrém!

– De Szapper néni, hadd örüljön a nagymama! Igazán olyan aranyos, ahogy összevissza toporog. Beszélgetni is szoktunk, hogy volt az ő fiatalkorában… van időm, ne tessék félni. Éjszaka csinálom a leckéimet. Reggel én takarítok, befűtök, van úgy, hogy meg is főzök. Anyuka négyórás munkát vállalt, nem ér rá.

– Ne beszélj! – Nusi néni felháborodottan összecsapta a kezét. – Apád remekül keres. Maszek kályhás: hogy mehetett el szegény anyád dolgozni mellette? Micsoda férfiak!

– Anyuka ötlete volt. Tetszik tudni, kocsit akarnak venni.

– Kocsit? – Nusi néni megvetően elhúzta a száját. – Inkább lakást vennétek. Az a csöpp kis szoba-konyha…

– Hát lehet… Engem nem nagyon izgat. Szóval, tessék nyugodt lenni, ami a nagymamát illeti. Janikának is megígértem, hogy gyakrabban benézek…

– Janikának sok dolga van – mondta vontatottan Nusi néni. Lám, miből lesz a cserebogár! – Jövőre megkezdi az egyetemet. Mérnöknek készül. Te gépíró leszel, ugye? Az is szép – folytatta gyorsan. – Gondold csak el, milyen szörnyen éltetek, amíg apád ki nem váltotta az ipart. Emlékszem, anyád végezte akkoriban nekem a nagymosást. A gépírónő is valami. Ne keseredj el.

– Dehogy keseredem – csodálkozott Kati.

– Majd találsz egy rendes, hozzád való fiút. Egy jól kereső iparost. Csak várjál. Nem kell az első jöttment nyakába ugrani. De ne kéményseprő vagy ilyesmi legyen, mert beleszakadsz, amíg tisztán tartod…

– Nekem mindegy, hogy mi lesz a foglalkozása – rántotta meg a vállát Kati –, csak beszélgetni lehessen vele. Nem bírom a kukákat.

Nusi néni mosolygott.

– No, menjél szépen. Kikapsz otthon, és azt mondják, én tartottalak fel.

– Hát akkor kezicsókolom. Holnap este…

Nusi néni csaknem rácsukta a lány sarkára az ajtót. Ennek is a vén dög az oka. Ideszoktatta ezt a kis prolit. Szerencsére, Janika sohasem törődött a környékbeli lányokkal. Különben is, lenézi a nőket.

– Szervusz, kicsi csillag. Régen megjöttél? El kellett intéznem a Jenci járandóságát. Mit kívánsz, mit készítsek? – nyitott be Janikához.

– Amit a többieknek. Azért eszünk, hogy éljünk, és nem megfordítva…

– Jó, jó. De azért a paprikás krumplit otthagyod…

– Kérek helyette mást? Nem kérek! – förmedt rá Janika.

– Látom, kimerültél… S még ez a kis senkiházi se hagyott pihenni. Nem tetszik nekem, hogy csak úgy Janikáz téged…

– Nagyságos úrnak szólítson talán? Nagyságos úr, foltozott kordbársony nadrágban!

– Nem baj, kisfiam, hányszor mondjam, hogy nem baj. Bevezettetjük a gázt, festetünk, aztán majd telik másra is… Nem a ruha teszi az embert! Nekünk vagyonunk van, ezt jegyezd meg! Nem hiába dolgozom annyit… Hogy alszik ez a kis pisis! Máskor is elküldöm levegőzni. Kakaós tejbegrízt adok neki és krumplilevest. Te is kérsz?

– Dús választék! Eszter száz forintot dugott a terítő alá. Azt üzeni, vegyél magadnak valamit karácsonyra…

– Mit lehet abból venni? Esküszöm, ráfizetek a gyerekre. Ha nem szeretném annyira ezt a kis pockot, már régen visszaadtam volna neki… De hát az emberben jóérzés is van. Azoknál meg is fagyhatna…

– Az ünnepekre hazaviszik…

– Ezt a mesét ismerjük! Egyébre van most gondja a kisasszonynak… de ezzel te ne törődj, Mucikám.

Botorkáló lépéseket hallottak. Szapper úr jött az ablak alatt. Erről tudták, hogy józan. Ha ivott, a falat súrolta a táskával.

A gyerek felébredt, és ordítani kezdett.

– Na tessék! Janikám, csillagom, csinálj vele valamit… hozza már a nagyanyóka a finom papfikát…

Nusi néni Szapper úr elé sietett. Kitelik tőle, hogy nem törli le a lábát.

Szapper úr élénken tolakodott befelé.

– Édes anyukám… boldog ünnepeket…

– Mi az? – hőkölt vissza Nusi néni. – Megint ittál?

– Inni? Én? Édes anyukám! – méltatlankodott Szapper úr. Szorgosan dörzsölgette a lábát. Lehelt egyet Nusi néni felé.

Fokhagymaszaga van, de borszaga nincs. A cuclisüveget tessék-lássék kiöblítette. Télen nincsenek bacilusok.

– Neked már itt a karácsony – Szapper úr a zsebére szorított kézzel a háta mögé lopakodott. – Megérdemled… Igazi jó asszony vagy…

Nusi néni odapislantott.

– Százhatvanhárom forint, anyukám. Kereken százhatvanhárom. Takarékban. Neked gyűjtöttem. Ezzel a két kezemmel kerestem… Tüzelőt hordtam az áruforgalmi osztályvezetőnek… egész héten…

Nusi néni elvette a betétkönyvet. Megvizsgálta, érvényes-e. Meghatódott.

– Látod, te szerencsétlen. Látod, ha nem iszol annyit… Ha hallgatsz rám, amikor kértelek, hogy te Gyula, te Gyula… Nem itt tartanánk!

– Anyukám! – kiáltotta lelkesen Szapper úr. – Még nem késő. Erős vagyok én! A doktorok is megmondták, száz évig elélek, csak ne vegyek egy kortyot se a számba… Nem iszom. Pedig estére egészen kiszárad a torkom, mégse iszom. Bízzál a te Gyuládban. Meglátod, egyszer még melléd is fekhetem, úgy megkedvelsz te engem…

– Azt várhatod! – mordult rá Nusi néni. – Abból nem eszel már. De vacsorát, azt kapsz. Két tojást sütök, sok hagymával.

Szapper úr megkísérelt egy nyálas puszit adni, de csak félig sikerült. Ennek is örvendezett.

– Két szelet kenyeret adjál hozzá… még a lábost is kinyalom…

Leült a tűzhely mellé, úgy leste a készülődést. A tojás sárga. Serceg a zsírban, a hagyma elomlik alatta. A tetején pirospaprika. Előre csámcsogott.

Nusi néni rászólt:

– Pfuj, de gusztustalan vagy! Nyughass egy kicsit…

Odabenn Janika tanácstalanul nézte a gyereket. Felemelni nem merte. Kétoldalt megmarkolta a lepedőt, és rázogatni kezdte.

Csend lett.

Sok fakszni van egy kis muksóval. De üldögélni jó mellette.

Újabban, ha hazajött, letelepedett a kiságy mellé, s odanyújtotta a mutatóujját a kicsinek. Amíg az eljátszogatott vele, ő átgondolta az elmúlt napot. Amióta dolgozni járt, alighogy besüppedt a párnába, már aludt is. Reggel meg rohanás. S odabent ugyanez. Deján csak futtatja ide-oda, és ígérget.

Iparitanuló-iskola! Történelem és magyar. Ki találja meg az alanyt és az állítmányt, fiúk? Majd a Szapper, a jeles érettségijével. Mészáros, a hatos részlegből, jót röhögött: „Ha nagyon igyekszel, két év múlva fújhatsz egyet a gömbbe…”

Egyszer megbetegszik valaki… ő odaáll. Amikor kész lesz, kézről kézre adják. „Nézzétek, ezt az a fiú csinálta…”

Janika félhangosan elnevette magát.

– Tiszta hülye vagyok. Sráckoromban képzelődtem így a saját temetésemről… Végül is, ha úgy tetszik, fütyülhetek az egészre. Veszem a munkakönyvem, és kész…

Janika gyengéden kaparászott a gyerek homlokán. A kicsi szaporán pislogott.

– Haragszom a Janira, tudod, kisöreg, haragszom. Nem stimmel nála valami… – motyogta, kissé színpadiasan. – A szirup rontja el a dolgokat, amibe mindent belemártunk.

Ezek a nőügyek is.

Az első, a szakácsné. Három éve, nyáron, az ifjúsági táborban. Becipelte a kamrába. Utána hetekig érezte a füstölt sonka szagát. Négy nap múlva hazaküldték. Majdhogynem ráfogták, hogy megerőszakolta.

Biztosan létezik rendesebb kapcsolat is. Persze, nem szerelem, holtomiglan-holtodiglan.

„Anarchia, bűnös anarchia, kérem…” – Dezső bácsi, a fizikatanár ropogtatta így az er-eket.

Minek a sallang egy szerencsés találkozáshoz? Két szomjas ember iszik egymás poharából… amíg szomjas, addig iszik. Ha más itala jobban ízlik, hát megkóstolja azt is – s nem egyből teremteni Gólemet. Felcserélni az egyhez tartozást a mindenkihez való tartozással! Egyszerűen.

És semmi viharos érzés. Túl soká élt ebben a házban. Szerelem, gyűlölet… Egy lyukból fúj itt minden.

Eszter zavaros és ostoba. Iván pedig felépíti a díszletet, azután majd felgyújtja, ha nincs már rá szükség.

Ámbár mindegy. Itt minden összeomlik úgyis, hamarosan. A mama megkapja az értesítést, a fejéhez kap, és sivalkodik: „Ki hitte volna, ki hitte volna?”

Pedig valamennyi környékbeli tudja. Nem lehetnek annyira ostobák. Csak halasztásról lehet szó. Meg kell történnie.

Innen kiszakadni – fehér házak, tágas üvegablakok közé, ahol az egyik oldalon bejön, a másikon meg kimegy a napfény, s egyenletesen sugárzik a meleg! Az utolsó lehetőség!

De a mama – úgysem fogja megérteni. Siratja majd a régi szemétdombot, és rohad tovább, mint eddig.

– Ne ordíts! – mondta a kicsinek. – Te burokban születtél. Nem sietted el. Egyél csak, nőj jó kövérre!

 

*

 

Karácsony első napján Nusi néni tízig hevert az ágyban. Jani ellógott, még hajnalban. A nagymama misére ment, megköszönni az Édes Jézusnak, hogy megszületett. Szapper úr elvállalta a hentesnél, hogy feldarabolja a három mázsa fát. Nusi néni tíz forintot ígért neki a járandóságból, ha rendesen megcsinálja. Jenci ilyenkor számításokat végez, „friss fejjel”. Ahhoz képest, hogy hülye, elég sok esze van. Sokan tanulhatnának tőle udvariasságot, tapintatot.

Janika mostanában elkapja a fejét, ha meg akarja egy kicsit csókolgatni. Talán egy büdös bestiához mászkál, még karácsony reggelén is. Tegnap este a Mennyből az angyal alatt kiment a szobából.

Úristen, miért is nőnek fel a gyerekek? Ha megmaradnának olyan picinek, mint három-négyéves korukban! Janika nélküle még a játszótérre se ment ki. Mondták is, hogy ritka az ilyen ragaszkodó, érzékeny szívű fiúcska. Egyszer ment el tízéves korában kollektív iskolai üdülésre, onnan is hazajött a hatodik napon.

A gimnáziumban kezdett romlani a dolog. Cukrot csempészett Eszter feketéjébe. Pedig Eszter akkor már keresett a címerekkel. Kivitte Szapper úrnak, a mocsokba, a csipkés stafírungpárnát.

Milyen szépen élhetnének együtt!

Nusi néni oldalt fordult, és a párna csücskével letörölte a könnyeit. Jólesett reggelente ez a kis sírás.

Talán, ha nem engedi Janikát dolgozni. De mit tehetett volna?

Amikor Janika még csak tízéves volt, tudta, hogy védje meg, a kezdeti betegeskedés után csak egyszer volt bárányhimlője. Vigyázott rá, mint egy kishercegre. S ez a köszönet! Majd jó lenne neki az anyja. De akkor már késő lesz.

Sírt még egy sort, a térdét vakargatva.

Jenciben legalább van érzés. És az esze is megjöhet még. Híres ember volt annak idején, az újság is írt róla. Mit lehet tudni?

Lógó haját két görbe hullámcsattal tarkójára tűzte. Kievickélt a konyhába. Lehelt egyet: a lehelete meglátszott. Meg kéne mosakodni. Persze, előbb begyújtani, feltenni a vizet a sparheltra. De addig nem maradhat slafrokban! S akkor megint levetkőzni? Eh, majd este. Vagy holnap.

Odaállt a ropogó láng mellé, úgy vette fel a ruháit. Felállt a sámlira, előkotorta a szekrény tetején hátracsúsztatott mazsolás kalácsot. Ezt is megzabálták volna, ha el nem dugja. Ezeknek sose lett volna házuk, de még egy kutyaólra valót se raknának össze.

Hála, a mai világban? Jenci hálás. S ami megtörtént, megtörtént. Senki sem tudja.

Eddig úgy élt, mint egy valóságos szent. Hányszor megtehette volna már, amikor még fiatalabb volt. De reménykedett: hátha megjavul az a részeg disznó, hátha…

Most bezzeg, nem iszik. Megdögleni senki nem akar.

Jenci a különpénzét is ideadja, csakhogy valamivel kedvezzen.

A moziban a jegyszedőnő irigykedve nézte őket. Első látásra nem gondolni, hogy kicsit hibbant.

Ha az az ausztráliai meghal, ki tudja, még örököl is egy szép summát. Fel lehetne húzni még egy emeletet a házra…

Megszokott mozdulattal a cuclisüveg felé tapogatózott. Félúton húzta vissza a kezét. Eszter tegnapelőtt berobbant, alig lehetett szavát hallani. Összecsomagolta a kicsit, álmából ébresztve. Az a mákvirág férje kint várta a kapu előtt taxival.

Vesződhet a piros körmű nagyságos anyósné is egy kicsit az unokájával. Holnapután úgyis visszahozzák. És ezt az egy-két napot nem fogja levonni.

Csúnya, fekete karácsony. Tegnap este sem esett a hó. Pedig az olyan szép, amikor nagy pelyhekben hullik, szinte vele száll a lélek…

Délután átjönnek majd a szomszédok, megnézni a karácsonyfát. A plafonig ér! Szapper úr alig bírta egyedül hazahozni. A tetején harsonát fújó angyal. Ma már nem kapni ilyen díszeket. Stühmer-szaloncukrot tett a fára, azaz, most desszert-szalon a neve.

Ezeknek persze hiába.

Az öregasszonyt nem lehet lebeszélni róla: minden évben mindenkinek vesz valami filléres ócskaságot: a férfiaknak egy-egy doboz Kossuthot, a nőknek két zacskó natúr leveles púdert. Odateszi a fa alá, és egész este a hálálkodásokat várja. Meg kell pukkadni!

Józsiék is átdugták a képüket, a nagy kommunisták! Józsi hálókabátot vett a nagymamának, plüssnejlonból. Új cikk. Kétszázötven forint. Egy nap alatt olyan mocskos lesz, mint a föld.

Elköltözhetne már a Józsi. Vihetné magával a mamát is, ha annyira odavan érte.

Gyertyagyújtáskor egyedül Szapper úr énekelt, még sírt is hozzá. Nagyon megható.

Bezzeg huszonöt éve, karácsonyeste. Akkor volt állapotos Eszterrel. Hét óra óta várta Szapper urat a feldíszített fa mellett, egyedül. Tízkor nem bírta tovább, meggyújtotta a gyertyákat. Szapper úr tíz után érkezett, keménykalapban. Beesett az ajtón. Rámeredt a csillogó karácsonyfára: „Ki itt a családfő? Az édesanyád keservét, ki itt a család feje?… Én keresem a kenyeret… még karácsony szent estéjén is a te kenyeredet keresem… Egyetlen gyertya sem éghet az én engedélyem nélkül…”

Nekirohant, felborította a fát. Recsegtek-ropogtak a díszek. Az ablak alatt szállongott az összezúzott habcsók pora. Kitámolygott az előszobába, ott arcra esett, és összehányta a szőnyeget.

Krokodilkönnyek. S ha valódiak – mit számít az most már? S mit számít, ha eszébe jut, hogyan akarta megszöktetni a körmendi jegyző fia, tizennyolc éves korában? A vasútról hozta vissza Karolin anyó. Nekilökte otthon a szekrénynek, és ütötte sodrófával. A rázkódástól a szekrénytetőről egymás után potyogtak a földre az almák. Talán akkor betegedett meg a szíve. Vagy akkor, amikor a mama odaállt elé, és azt mondta, nagyon finoman: „Nézd, lányom. Vagy hozzámész a Szapper Gyulához, vagy nem léped át többé a küszöbömet.”

„Akkor még kis liba voltam – sóhajtott Nusi néni. Letépett a naptárról egy napot. – Hogy merészeltem volna akármit?”

Ide-oda tologatta a lábasokat a konyhaasztalon. A hús frissen rántva jó, nem érdemes sietni.

– Hogy aludtál, szépségem? Szabad bejönnöm? – kérdezte Jenci. – Azt álmodtam, hogy értem jött Fidel Castro, és felajánlotta a találmányom szabadalmaztatását…

– Ki a fene az a Fidel Castro?

– Nusikám, te nem olvasol újságot? Nem tudod, mi van Kubában?

– Ja? – Nusi néninek rémlett valami. – Az a szép, szakállas?

– Nagyember, Nusikám, nagyember… Ha ő kézbe veszi a dolgomat, nem kell többé mosogatnod…

– Most sem kell – jegyezte meg Nusi néni ironikusan –, elmosogatsz te nekem… Már meleg a víz. De vigyázz, ne locsogtasd ki. Ügyesen…

Odaállította a dézsát az asztal közepére.

– S ne pazarold az ultrát. Két kávéskanálnyi untig elég.

– Hej, ha engem kiengednének Kubába… – sóhajtotta ábrándosan Jenci. Óvatosan megmerítette a gőzölgő vízben az első tányért. – Hű, ez egy kicsit forró…

Kopogtak. Nyírott fej, Eingruber Kati. Már megint.

– Most nem kell semmi, Katika. A nagymama misén van!

– A Janit keresem – mosolygott Kati, és rányomta orrát az üvegre. – Tessék nyugodtan kinyitani!

– Éppen mosakszom – válaszolt édeskésen Nusi néni. – Különben sincs itthon. Biztosan múzeumba ment, az téged úgysem érdekel.

Kati savanyúan elhúzta a száját. Bámult egy darabig a leeresztett függönyre, azután eltűnt.

– Fogadok, hogy lesben áll a kapunál – dühöngött Nusi. – Hagyd csak a mosogatást. Menj be a nagyszobába, és nézz ki az utcára… Eredj!

Jenci megcsóválta a fejét:

– Nusikám, gondolod, hogy ez a kislány is be van építve?

– Ne hülyéskedj már… ez a Janit lesi, érted? A feneke viszket, te lüke! Beleesett a fiamba! A végén behálózza, mint a szerencsétlen öcsémet a Manci. Annak is megmondtam, ne menj el ehhez a lányhoz vacsorára, ne menj el! De ő csak ment, a nagy okos kommunista fejével! Megetették a vakcsibével!

– Pesten nincsen vakcsibe… – heherészett Jenci. A tisztára mosott edényeket egymás tetejére rakta, gúlába. Gyönyörködött bennük.

– Mit tudod te, mire képesek az ilyen taknyosok? Felcsináltatja magát valamelyik stricijével, aztán a gyereket Janika nyakába varrja.

– Két csöppség… jól ellennének itt a konyhába – mondta Jenci jóságosan.

– Fogd már be a szád!

– De ugye, bejössz délután? Szépséges Kleopátrám, ugye, bejössz? – susorogta Jenci. Izgatottan csavarta a mocskos levet a szivacsból.

– Miért nem nézel ki az ablakon, hányszor mondjam? Biztos vagyok benne, hogy ott ácsorog…

Jenci a konyharongyba törölte tapadós ujjait. Bement a szobába.

Kati valóban a sarkon állt. Hosszú nadrágban, csizmásan, a piros pilótasapkában. Szotyolát majszolt, a héját szétköpködte.

– Ott van! – kiáltott büszkén Jenci. – Gyere, Nusikám, tényleg ott van!

Ekkor fordult be Jani az utcába. Jenci csak annyit tudott megállapítani, hogy szalutálnak egymásnak, mint a katonák.

– Mondtam, hogy gyere be, Nusikám! Éppen most beszélgetnek Janikával…

Nusi néni lihegve odaszaladt. Még a korommal sem törődött az ablakpárkányon, szétkente a könyökével. De mire kinézett, már senkit sem látott.

– A disznók! – sziszegte. – Ellógtak! Se szó, se beszéd, elviszi a fiamat! De csak még egyszer jöjjön ide, nem ússza meg szárazon! Egy ilyen senkiházinak kell jönni. Mosónő az anyja! Hiába vitte fel az Isten a dolgát, nekem csak mosóné marad…

Jenci elkomorodva leült a tűz mellé.

– De miért szalutáltak? Nem gondolod, hogy ez a lány kubai? Túlságosan fekete a haja!

– Eredj be innen! – kiáltott rá Nusi néni. – Elegem van belőled is!

– Nusikám, még nem mosakodtam! – ijedt meg Jenci. – Hideg vízben tetőtől talpig! Hozom mindjárt a vödrömet…

– De itt ne pancsolj, mert fejbe váglak! Eredj a szobádba!

Jenci nem szólt többet. Szaporán pislogott, hurcolta a vödröt. Majd délután utánanéz a dolognak. A feljegyzéseket el kell rendezni, azokból minden kiderül. A számításokban nincs hiba. A számításokat kell megkérdezni.

Paskolta magát, prüszkölt a vízben. A konyha felől idegen hangokat hallott. Máris itt vannak?

– Mit keres itt ilyen korán, ahol a madár se jár? – Nusi néni levette a székről a nokedliszaggatót. – Üljön le, kis huncut…

Iván hódító mosollyal nézett az asszonyra.

– Tetszik tudni, nagyon szeretek idejárni. Itt minden családias. Sajnos, nekem nincs anyám… – nagyot sóhajtott hozzá.

Nusi néninek könny szökött a szemébe.

– Hallottam, szegénykém, hallottam a történteket… Bizony, nagy dolog az anyai szeretet. Mégsem tudja mindenki megbecsülni…

– Így van! Majd, amikor már késő lesz…

– Jaj, de rendes gyerek, maga Ivánka! Tudom ám én, hogy vonzódik az én Eszteremhez. Nem is bánom, ha maga, és nem az a szörnyű alak…

Iván mohón rákapott.

– Mindig mondom Eszterkének, nem is tudom megérteni, egy ilyen finom, jól nevelt teremtés, hogy mehetett ahhoz a…

Nusi néni bólogatott.

– Mit tehettem volna. Óvtam, féltettem, de hiába. Bezártam az ajtót, gondoltam, ha nem viheti el a ruháit, csak visszajön. Tudja, mit csinált? Álkulccsal tört be, amíg én a piacon voltam! Kirámolta a szekrényét. Csak a mesekönyveit hagyta itt.

– Úgy? – mosolygott Iván. – Ne tessék mondani! Még hallani is szörnyű! Annyira szerette azt a jelentéktelen fickót?

Nusi néni sokat sejtetően legyintett.

– Szerette? Az nem kifejezés! Megbolondították. „Nekem ez a férfi maga az Isten, te meg sátán vagy”, ezt ordítozta. Majd kisült a szemem…

– Az Isten? – Iván haragjában elfehéredett. – Maga az Isten? No, hát ez szép…

– Hajaj, köteteket mesélhetnék, édes fiam köteteket. De azért nem rossz gyerek ez az Eszter, nehogy azt higgye…

– Hova tetszik gondolni, dehogy hiszem… – sziszegte Iván.

– Féltékenykedni nem szabad ám… – Nusi néni megcsípte Iván állát. – Tudja, milyenek a lányok, ha mehetnékjük van. Bezzeg már visszajönne szívesen, de ott a nyakán a gyerek. Nem csodálom, ha kell neki valaki…

– Nagyon megtisztelő, hogy engem választott – motyogta Iván. – Végre kiderül, hogy madárijesztőnek szerződtettek…

Nusi néni tátott szájjal előrehajolt a széken.

– Elhessegetni az unalmát… nagyon megtisztelő…

– No, no, – vigasztalta Nusi néni. – Ismerem én a lányomat. Nagyon tetszik maga neki. Azelőtt is észrevettem rajta, ha belepistult valakibe…

– Ez aztán megnyugtató – pattant fel Iván. – És kik voltak ezek az urak? A fűszeressegéd, a postásfiú… vagy kicsoda?

– Ejnye… Eszter ezekre rá se nézett… Az egyetemistákat kedvelte mindig. A diploma, az diploma. Én is úgy neveltem… De kimaradozni nem szokott. Tisztán ment férjhez. Nagy szó ez a mai világban… Bár ki tudja, inkább tartott volna egy pénzes barátot, nem lenne ilyen szerencsétlen. Ma már ezt mondom. Talán azért hagyott itt, mert hiányzott neki, tudja, mi, én meg túlságosan szigorú voltam. De hát egy anya sohasem lehet elég okos…

Iván a kalapjával játszadozott, meg-megpörgette a szék támláján.

– Tulajdonképpen kihez jött, Ivánka? – faggatta Nusi néni. – Janikához? Beszéljen egyszer a fejével… van itt a szomszédban egy kis prolilány, azzal cselleng. Magára hallgat! Az ilyenektől csak rosszat tanulhat. A nyakába varrja magát, azután fuccs az egyetemnek…

– Mindent el fogok követni – hajolt meg Iván. – A néninek teljesen igaza van…

Nusi néni végigsimított Iván arcán.

– Köszönöm, édes fiam. S meglátja: majd csak egyenesbe fordul a maguk dolga is… Majd én szép ügyesen előveszem Esztert… előttem nem fog titkolózni…

Iván nevetett. Túl hangosan, hosszú ideig. Nusi néni már-már gyanút fogott, de Iván újra meghajolt. Kezet csókolt.

– Igazán hálás vagyok. Most már, azt hiszem, megyek. Őszintén szólva, úgy beszéltük meg Eszterrel, hogy itt találkozunk.

– Te jó isten, már fél egy! Milyen buta időt választottak, nem is értem. De hiszen a gyerek sincs itt, hogy engednék ide? Rab az én szegény lányom, nem ura saját magának…

– Nekem megígérte… – Iván remegett a haragtól. Ezzel ideállni tereferélni! Magyarázgatni, csúszni, mászni! Ezért valaki fizetni fog!

– Tetszik tudni, azt mondja otthon, hogy ebédre hivatalos. Karácsonyi ebédre!

Nusi néni kuncogott.

– Jól van! Legalább látják azok a felvágósak, hogy nem vagyok smucig. De azért remélem, eszik előbb valamit, mert nem számítottam vendégre. Egy kis levest adhatok ugyan…

– Tessék csak megkínálni! Én már nem várom meg. Itt a konyhában amúgy sem ülhetünk, zavarnánk a nénit, odabenn meg, ugyebár, hideg van…

– Hát, ha éppen erről van szó, be lehet fűteni… Maga ügyes gyerek, egykettőre bedurrant… csak hát elég drága a tüzelő. Húsz-harminc forintba is belekerül egy teljes délután. Nálunk nemigen akad kereső, csak hordani szeretik a pénzt… – ravaszkás mosollyal, sandán Ivánra pillantott.

Iván előhúzta a pénztárcáját. Kivett harminc forintot, tízesekben. Megropogtatta, meglobogtatta őket.

– Hová tehetem? Ne is tessék tiltakozni, ez a legkevesebb, amit elvárhat a néni… Csekély hozzájárulás…

Nusi néni hanyagul elsüllyesztette a tízeseket a pongyolája zsebében.

– Na, majd egyszer főzök nektek egy jó vacsorát belőle, és akkor megisszuk a pertut. Ott van a tűzhely alatt. Hamuzni nem kell, Szapper úr az este kiszedte. Két újság, egy alágyújtós, tetejébe keresztbe a fa. Csak ha már van egy kis parázs, akkor rá a szenet…

Iván becipelte a vödröt.

Nusi néni elégedetten felsóhajtott.

„Eszterke meg én egyek vagyunk, maga lelketlen satrafa, és ha tetszik, ha nem, egyek is maradunk…”, így kiabált a Pista úr, amikor kilökte a kapun.

– No – dünnyögte Nusi néni –, most gyere ide, pöfeteg, nézz be a kulcslyukon, hogy a pofádba röhögjek…

Feltette az ebédet melegedni.

Iván odabenn a szénbe merítette hosszú, fehér kezét. Elég nagy darabok voltak, megfoghatta volna őket két ujjal is.

„Miket vállalok érte – gondolta kéjesen és kétségbeesetten –, miket vállalok! Valóságos inferno ez az eszmecsere a konyhában. Minden mondat egy kupac trágya. Itt térdelek a vaskályha előtt, itt térdelek, ezért a nőért! Ezért, aki istennek tartott egy közönséges számkukacot. Belém pistult egy kicsit nagy unalmában, ennyi az egész! És én itt térdelek, és az ingem kézelője csupa korom!”

Ahogy ott guggolt, fejét erőtlenül a nyitott kályhaajtóra támasztotta. Talán az arca is fekete lesz.

Ez a rohadt szenvedés, ez már az élet. Nem kell hozzá képzelőerő.

Elrendeltség! Hogy röhöghetett magában a Goethe-versen… talán a férjének is megmutatta, ölelés után, az ágyban…

„Miért adtad mély tekintetünket, hogy jövőnket sejtse szüntelen…”

„Egy újabb színt akar a palettájára. Mint a tubusból, belőlem kinyomni a festéket! Pedig nem viszi semmire. Olcsó, szentimentális tyúkocska.

Most már bizonyos, hogy a férjével… Csak a hülye hihette el, hogy nem.

Hát ennyi hatásom sincs? De hogy teheti meg az én csókom után?”

Eszter egy karácsonyfát küldött neki. Kifutó hozta tegnap este. Kis műhavas fát, fehér gyertyácskákkal.

A papa gúnyolódott: „Mi van, fiam, neked a földi nők már nem elég jók, angyalt szerveztél be?”

A fát a kamrába tették. Náluk a szalonban Gorka-gyertyatartókban égett a díszgyertya, a fenyőgallyak a kerámiavázákba kerültek.

Karácsonyfát küldözget, közben ő maga…

Egy kis lelkiismeret-könnyítés, lelki hányás, hogy helyreálljon az egyensúly. Kamilla néni is ezért osztogatott annak idején csomagokat a Valérián, minden ünnepen.

A bibliában legalább fehérre meszelték az üres sírokat. Ma már jelzések sincsenek.

A legjobb lenne elmenni, mielőtt megjön. Minek a jelenet?

„De hiszen én tényleg szerettem – jajdult fel hirtelen. – Akárhogy is van. Én valóban elvenném, a gyerekkel együtt, azt hiszem. Én valóban rendes, és tiszta vagyok… ezt nem lett volna szabad velem megcsinálni… én így akár meg is dögölhetek… Mit vétettem, hogy ez lett belőle?”

A karosszékbe kuporodott. Csak jöjjön ide, még egyszer, utoljára. Meg kell szégyeníteni. És ha már sír és könyörög, akkor eltávozni.

És ha nevetni fog? „Kisapám, hát mit képzeltél? Minek képzeled magad?”

Akkor itt, rögtön befejezni az egészet.

„Mire kihívják a mentőket – gondolta Iván, és jólesően nyelte a könnyeit –, már végem lesz. Három évvel ezelőtt is csak a csoda mentett meg. Én előnyben vagyok. Rajtam nem lehet kifogni…”

Odakünn zörögtek. Jön.

– Gyere csak gyere… A fiúd már tűkön ül…

Eszter sápadt volt. Szótlanul rámolta le a holmiját.

– Egyedül akarok vele maradni. Nem csinálunk semmit. De hagyd, hogy egyedül legyek vele. Légy jó hozzám, most az egyszer…

– Legyek jó – dörmögte Nusi néni –, mert te nagyon megérdemled. Faképnél hagytál azért a dögért. Törődsz is te velem…

– Törődöm, persze hogy törődöm… – szorongatta Eszter. – Ki segíthet, ha nem te? Hova menjek?

– Én már régen megjósoltam, de fütyültél az anyád szavára. Neked az én élettapasztalatom semmi! Hát most ihatod a levét. Nem bánom, csinálj, amit akarsz, de ne az én házamban. Negyedóra múlva távozzatok. Az én nevemet ne vegyék szájra! Ha valami elrongálódik, nekem senki nem ad pénzt!

Eszter lázasan keresgélt a táskájában:

– Anyu… nézd… adok egy százast… nem a Karcsikáért, külön… máskor is kapsz majd…

– Aztán ne gyere majd ide sírni, ha a drága „párod” megtudja… Isten malmai lassan, de biztosan őrölnek! Ahogy ő elrabolt tőlem, úgy visznek el tőle… És mondd… – hamiskásan oldalba bökte Esztert, a szoba felé pislogva. – Ez jobb lesz? biztos? Nem nagyon fiatal?

– Ötkor elmegyünk… – Eszter nem akart odafigyelni semmire. Ha ezt most kibírja, hamarosan bent lehet a szobában.

– Hát szereted? Tényleg szereted? – folytatta Nusi néni elérzékenyülve. – Hej, te lány, te lány… Aztán valahogy el ne köpd magad a férjecskéd előtt… nagyon vigyázz….

Nekiült a levesnek. A lábasból evett, a sűrűjét válogatva.

Eszter megreszketett az örömtől. Könnyebben ment, mint hitte volna. Csak el kell találni a mama nyelvét. Most átadja Ivánnak a karácsonyi ajándékot. A fát is megkapta már, biztosan.

Beviharzott a szobába.

Iván csukott szemmel ült a fotelban. Fel sem nézett.

– Kezedet csókolom. Remek a színed…

Eszter odarohant és megcsókolta. Iván arca idegesen megrándult.

– Elintéztem a mamával, hogy maradhatunk. Ötig itt maradhatunk, érted? – próbálkozott Eszter. Talán azért ilyen, mert késett.

– Igazán nagyon kedves tőled – mozdult meg Iván. – Sajnos, nálam másképp alakultak a dolgok. Közbejött valami.

Eszter leült az ágyra. Nyálkagombóc szaladt a torkára.

– Most mi van? Miért csinálod ezt?

– Kedvesem… – mondta nyugodtan Iván, s a nyakkendőjét simogatta. – Nem nagy eset. Egy… megbeszélés. Irodalmi ügy.

– El akarsz menni? – kérdezte Eszter. Lábát leszorította a karjával, mert cipősarka a remegéstől folyton a padlóba ütődött.

– No, nem rögtön. Még van egy negyedórám. Addig is mesélj. Hogy s mint telt a szenteste Bartháéknál?

– Miféle megbeszélés?

– Jól éreztétek magatokat, remélem. Bartha úr kitett magáért, igaz?

– Az egészet csak kitaláltad, mert szadista vagy!… – kiáltott fel Eszter.

Iván sóhajtott:

– A legelemibb kérdések: tárgyalás, munka, kötelesség… S erre te hisztériával válaszolsz… Azt hiszem, félreérted a helyzetet. Néha nekem is lehet dolgom. Az árnyéknak is élni kell, valamiből.

– Tudod, hogy egész héten erre a napra vártunk… tudod… miért nem lehetünk mi egyszerűen, nyaktörők nélkül boldogok? – zokogott Eszter.

– No, no – legyintett fölényesen Iván –, beülsz a cukiba, megeszel egy somlói habos galuskát, és eltelik a délután. Hiszen az a fontos, hogy ne unatkozz…

– Miket beszélsz? – Eszter megrázta a rézágy sodronyát. Csörömpöltek a rézgombok. – Miket beszélsz itt összevissza?

– Kérlek ne lovald bele magadat! Nem tudsz majd elszámolni a férjednek a könnyeiddel! – Így kell ezt. S a tetőponton távozni!

Eszter a retiküljéhez kapott. Kiemelte belőle az ezüstszalaggal átkötött dobozt. A fogával tépte szét a csomót.

– Iván, nézd… könyörgök, nézd, és hagyd abba. Hagyd abba, mert én nem bírom, nem bírom…

Iván kézbe vette az elefántcsont szoborsorozatot. Három majom. Az egyik a szemét takarja, a másik a fülét fogja be, a harmadiknak a száján a keze. Mellette kis kartonlap: „Ne szólj, ne láss, ne hallj – csak engem. Mindhalálig Esztered.”

Iván egy pillanatra kizökkent. De akkor észrevette a doboz alján az árbélyegzést. Elfelejtette áthúzni! Vagy nem is akarta. Ő csak egy szál sárga mimózát vett, méregdrágán, de az is összenyomódott már az aktatáskájában.

A figurát óvatosan a csipketerítőre helyezte. – Nem túlzás ez? 862 forint! Ennyi pénzt kidobni, csak azért, hogy figyelmeztess a szerepkörömre… Félek, nem érte meg. Nem valószínű, hogy ezentúl is mindig ráérek unatkozó szépasszonyok vérét felbizseregtetni…

Eszter bámulta az asztalon a kis szobrocskát. Ebben a hónapban nem utazott autóbusszal, vasárnaponként nem ittak bort. Pistának karácsonyra két alsónadrágot vett. Pista még sokáig keresgélt a fa alatt. Unatkozó fiatalasszony vérét felbizseregtetni!

Megkeményedett. Örült neki. Ha csak pár másodpercig tart is, ezt az erőt ki kell használni.

Felállt. Az asztalhoz lépett, és a szobrot földhöz vágta. A közepén vált ketté. „Talán meg lehet ragasztani” – ez éppen csak átsuhant az agyán. A pusztítás látványa felfokozta elszántságát.

– És most eredj. Pusztulj a szemem elől – mondta Ivánnak, egészen halkan.

Iván a szemüvegéhez kapott. Hirtelen sodorta el a rémület. Érezte, hogy zuhan lefelé. A tenyere izzadt.

– Neked én csak egy rongy vagyok! – kiáltotta kétségbeesetten. – Más a te istened! Azt imádod, és neki szolgálsz! A te istened, az életed megmentője, akinek gyereket is szültél!

Eszter végre megértette, mi történt. Az az átkozott boszorkány! Járt megint a pofája.

Ügyesnek kell lenni. Nagyon ügyesnek.

Lehanyatlott az ágyra.

– A gyermekem apja, ugye? Azért, mert nem panaszkodom, próbálom egyedül cipelni, amíg lehet?… Odaállsz azok közé, akik gyűlölnek engem, megkeserítették a gyermekkoromat. Leállsz velük, és végighallgatod a hazugságaikat… de most már mindegy. Ezt nem heverem ki soha… soha… – verdeste fejét a párnán.

– Hazugság? Az udvarlók, meg hogy nem bírtál magaddal, és ekkor jött az Isten… megőrülök, megtébolyodok, érted? Te nem tudod, mi történik velem! Te hazamész, és melléfekszel… az a hazugság, amit nekem ígértél, amit nekem mondtál, az a hazugság… és most már késő; nincs választás, nincs, nincs… – gyűrögette közben a függönyrojtokat, cipője sarkát belevájta a szőnyeg repedéseibe.

Eszter ujjongott. Vigyázott, hogy a fiú észre ne vegye.

El kell mondani az estét. Keserves este volt. Az anyós rimánkodott, hogy adjon hálát a Jézus Krisztusnak a sorsáért. S változzon meg: törődjön többet a kicsivel. „Drága lányom… belőlem igazán csak a legnagyobb jóindulat, a szeretet ünnepén…”

Ő ordítozni kezdett, és otthagyta a vacsorát. Pista meg csak tiblábolt kettejük között. „De anyám… de édes szívecském…”, ezt mondogatta, mint a gramofonlemez.

Így ez mégsem elég. Valamit hozzá kell hazudni. Súlyosabbat.

– Kit érdekelnek az én szenvedéseim? Ki kérdi, hogy éltem én?… Én lavórban mosakodtam kicsikoromban, nem úgy, mint te, csempés fürdőkádban… Nekem meg kellett harcolnom minden betűért, amit a fejembe tömtem, nem fogadtak mellém nyelvtanárt. Kinézték a falatot a számból! Itt Janika volt a mindenség, s én a senki… Ha nem megyek hozzá Pistához, már régen nem élnék. Igenis, imádott engem, és még ma is imád. Arról nem tehetek, hogy undorodom tőle… és mindig is undorodtam, a legelső perctől…

– Undorodtál?! De hiszen ő volt maga az Isten!

– Hagyj békén! – fogta be a fülét Eszter. – Ő jó ember, igazi jó ember!

– No, ugye? Hát akkor nincs semmi baj… – sziszegte Iván.

– Persze hogy nincs! Csak egyszerűen belepusztulok. Még egy karácsonyeste, és belepusztulok… Rántott hal volt vacsorára, majonézzel. Az anyósom készítette. Délután szaloncukrot kötöztem. Semmi sem tetszett neki. Túl rövid, túl hosszú a cérna! S a szövegek! Pistától egy rózsaszín nejlonköntöst kaptam. Gyűlölöm a rózsaszínt. Egész este hálálkodni! Miért nem imádkozom hangosan? Van miért hálát adni, van miért. Örüljön a fia, kiáltottam, hogy velem élhet. Mert bennem még van élet, nem vagyok száraz szalma. Pista nekem támadt, hogy nem törődöm a gyerekemmel, eldobtam magamtól, majd megbüntet az Isten… Hát ki szoptatta, ki futkosott vele reggel-este? Hát csak büntessen, ha van. És akkor éjszaka még átmászik hozzám, és ráteszi a kezét a mellemre, érted, a mellemre, hogy ő szeret, és csak egyszer engedjem még… – Eszter elhallgatott.

Iván megfogta a csuklóját, majd kettétörte.

– Folytasd! Folytasd csak!

– Lelöktem… leesett mellőlem a földre. S ez így megy mindig, mindig, amióta te vagy! Azelőtt legalább eltűrtem, de most nem bírom, mert én, állat, téged érezlek körülöttem, állandóan téged… Pedig te is kiadsz engem, te is közéjük állsz… – Eszter felemelkedett. Összeszedegette a szobordarabokat. Nézte őket, azután sírni kezdett. – Egész hónapban neked gyűjtöttem. Karácsonyfát küldtem, hogy legalább lélekben veled lehessek.

– Ott volt velem a fa, szemben, az íróasztalomon. El se mozdultam mellőle. Magamra zártam az ajtót… – Iván odavánszorgott az ágyhoz. Fejét mélyen belefúrta a párnába, hangja csak ködösen jutott el Eszterhez.

– Csak szó, szó, szó… Övé a gyerek, övé vagy te. Tavaszra kiszórakozod magad, és marad minden a régi. Festesz egy képet, az én véremmel… ez az én szerepem…

Eszter összerezzent.

– Nekem ma délután randevúm volt. A professzorom lányával.

Eszter megrettent. Libabőrös lett a hajtöve.

– Az a lány mindent megtenne értem. Utálatos erről beszélni, de mindegy. Rab vagyok. Legalább ötvenéves lennék, de húsz? Hogy bírom ki, ami még hátra van? Hogy bírom ki ezt a szerelmet? Mire szánsz te engem?

Eszter rémülten bámulta a fali szentképet. Krisztus a halakkal. Hússzínű háló. „El fogom veszíteni – gondolta görcsösen –, el fogom veszíteni. Miféle lány? És most még nem tudok meglenni nélküle, most még nem. Talán nyáron, ha süt a nap. Még nem lehet vége…”

Valamit tenni kell. Nem gondolkozni, tenni, mielőtt Iván felemelkedik. Mert elmegy. S akkor ezt a délutánt nem lehet elviselni. Akkor törni-zúzni kell meg üvölteni.

Gorombán ráborult a fiú hátára. Az feljajdult.

– Te őrült… te őrült. Hova mennél? A tied vagyok, csak a tied… Nem érdekel semmi. Fordulj meg! Azt mondtam, fordulj meg!

Iván megfeszítette magát.

– Nem! Ne csináld ezt! Megbánod. Tudom, hogy megbánod. Rajtam már nem lehet segíteni…

Eszter belekapaszkodott a hajába, hátracsavarta a nyakát. Iván lassan engedett. Azután eszelősen Eszterre hullott.

„Érdekes – gondolta Eszter és zúgott a feje –, ha megkérdeznének, senki sem hinné el, miért történt…”

S most, éppen most, nem mozdult a testében semmi. Csak a könnye potyogott. A fiú diadalmasan szürcsölte le az arcáról.

 

*

 

– Ide is behallatszik a trombita – mondta Manci mosolyogva –, pedig még csak hét óra. Mi lesz itt éjszaka!

– Hadd mulassanak, ha jókedvük van – mosolygott Józsi bácsi is. – Fiatalság, bolondság…

Manci kinyitotta a szekrényt. Megfontoltan keresgélt.

– Még mindig megvan az a bársonyruhám, amit ötvennégyben csináltattam. Tudod, a megyei pártbizottság szilveszterére… Akkor voltunk utoljára mulatni. Józsikám, azt húzattad nekem „Fa leszek, ha fának vagy virága…”. – Manci sóhajtott, s mintegy véletlenül, kiemelte a ruhát. A székre terítette, akasztóstul.

Józsi bácsi nevetett. A ruha felé sandított, nyugtalanul.

– Drága volt az nekem… Három hétig hallottam, hogy burzsoá módon udvarolok a feleségemnek. A fene tudja, ebben nem tudok fejlődni. Ezt húzatnám neked ma is, Mancikám. Szívesen húzatnám.

– Ma nagy összejövetel van a gyárban – mondta bátortalanul Manci.

– Miért nem szóltál? – kérdezte gyorsan Józsi bácsi. – Miért nem szóltál előbb? Igazán elmehettünk volna… Délután ledőlni, kicsit aludni, s neki lehet vágni az éjszakának…

– Ugyan! És a szolgálat, holnap egykor?

– Hát… igaz, igaz. Nem vagyok a magam ura. Eltöltjük majd így is az estét, kettesben, rádió mellett. Politikai kabaré lesz. Te szereted…

– Persze – válaszolta Manci, és egyengette a bársonyruha szalagját. Kár volt megemlíteni. Andrással úgyis közölte, ne várja. Nem hagyhatja itt ezt a szegényt a fájós lábával, ebben a patkánylyukban, egyedül. Vannak dolgok, amit egyszerűen nem tehet meg az ember. András ki fogja bírni. Nem előírás, hogy szilveszterkor inni és mulatni kell. De András is csak a magáét hajtogatja: „Mondd meg neki, mondd meg… Meddig akarsz hazugságban élni? Ha te nem beszélsz, majd beszélek én…” Még képes arra is, hogy idejön.

„Ez nem részvét, nem humanitás, amit te csinálsz. A műtétnek mindenképpen meg kell lennie… hogy jobb? Gyorsan, szakszerűen vagy lassú tűzön pörkölve? Hazug a te kíméleted!”

Józsi bácsi bekapcsolta a rádiót. Klasszikus zene. Legyintett, kihúzta a zsinórt.

– Adhatnának már valami vidámat…

Nézte Mancit és a bársonyruhát.

Manci lehajtott fejjel ült. Az arca – ahogy eltűnődött – kicsit összeesett. Szürkés árnyék húzódott a szeme alatt. A haja sem volt olyan fényesen szőke, mint máskor. Legalább két hete nem járhatott fodrásznál.

Manci is öregszik. Hervad, ahogy a költők mondják. Most van a legrosszabb korban. Más asszony ilyenkor tombolja ki magát.

„Én öregítem meg – gondolta Józsi szomorúan. – Micsoda pocsék dolog ez, ráakaszkodni, mint egy pióca. Fiatal férfi kellene mellé…”

Felállt, kereste a fáslit. „De hát ki értené meg olyan tökéletesen őt, mint én? Minket egy egész történelem köt össze, nem az anyakönyvvezető…” – Gondosan körültekerte a lába szárát. Mára megint csúnyán kijöttek a csomók.

Manci leguggolt és segített.

– Jó szorosan… éjszakára felpolcoljuk.

– Te Manci – mondta Józsi bácsi –, mi lenne, ha elmennél?

– Tessék? – Kalapált a szíve. Ha maga Józsi küldené, ha maga Józsi…

– Végül is mi van abban? Én már kiöregedtem az efféle hacacáréból. De te azért nem gubózhatsz be. Szépen felveszed azt a kis bársonyruhát, és beugrasz a murira. Egy-két órácskára, nem muszáj reggelig. – Józsi bácsi izgatottan pislogott. Hadd menjen. Hadd örüljön egy kicsit. Elmúlik felette minden, és őt fogja okolni. Ne mondja majd, hogy miatta.

– Ugyan… magad se gondolod komolyan… – Égett az arca. András várja. Ha ma este cserbenhagyja, talán örökre vége.

– Ne légy gyerek… – simogatta meg a haját Józsi. – Egyedül is tudok rádiót hallgatni. Az önzés csúnya dolog. Mindig is ezt prédikáltam. Mi van ebben furcsa?

– Hozhatnék neked tormás virslit… a kedvencedet… ha odamennék…

– Hidd el, rád fér egy kis kikapcsolódás. Vállalati mulatság, félig-meddig kötelesség. Mit szólnak a beosztottjaid, hogy sose vagy köztük? Így nézd, szélesebb körben, kicsikém…

Manci hozzádörzsölte homlokát Józsi tenyeréhez.

– Ne légy ilyen rendes… Miért vagy ilyen rendes?

– Hát milyen legyek? – tréfálkozott Józsi bácsi. – Cibáljam meg a hajadat, és zárjalak be?

– Sok szempontból fontos lenne a jelenlétem… eléggé szétzüllött a kollektíva…

Manci felugrott. A fejéhez kapott.

– De a hajam is szörnyű! Még szerencse, hogy nem hódítani megyek…

– Csinos vagy te így is!

– Ha akarsz, benézhetsz Nusiékhoz – mondta Manci –, biztos jó boruk van. Kártyázhattok az öreggel.

A fején keresztül húzta magára a bársonyruhát. Csak bőségben jó legyen!

A cipzárrésen át véletlenül meglátta Józsit. Józsi félkézzel befáslizott lábát tapogatta. A szája nyitva maradt. Fejét előreejtette. Az orra hosszan elnyúlt. Ez az orr, ez a sasorr volt rajta hajdanán a legszebb. Most furcsán, mint egy idegen tárgy, kilóg az arcából. A tekintete ide-oda vibrál.

Manci lerántotta fejéről a ruhát. Hallotta, hogy szakad a varrás.

– Nem megyek. Szűk ez a vacak. Fáradt is vagyok.

Józsi elpirosodott.

– Hát ha nem, nem. Ne erőltesd, ha nincs kedved.

– Veled maradok. Nem hagyhatlak itt – mondta Manci nyersen.

– Miattam – védekezett Józsi bácsi keserűen –, miattam ne aggaszd magad. Nem vagyok csecsemő. Nincs szükségem rá, hogy pólyázzanak…

– Most megsértődtél? – Manci papucsot húzott. A cipőjét odavágta a falhoz. – Itthon maradok, megmondtam.

– Ha csak azért, mert rám vagy tekintettel… – morogta Józsi bácsi, és reménykedve Manci felé fordult.

Manci sóhajtott. Semmi sem elég.

– Tudod, hogy veled érzem legjobban magamat… – mondta halkan. Rosszul lett. Szédült. András ül, és az órát nézi.

Józsi bácsi fiatalosan felugrott.

– Mancikám… – gavallérosan kezet csókolt, többször, cuppogva. – Meg fogod te unni nagyon ezt az öregembert, ha mindig a nyakadon van…

– Ugyan, Józsi! Gondolj csak az életünkre! Micsoda évek voltak! A mi dolgunk egészen más… – folytatta fásultan Manci.

– Más? Ugye, más? Kár, hogy nem olvastam elég regényt, mert ez is olyasmi, igaz, Mancikám? Ilyen ez a szocialista rendszer… megváltozik a házasság alapja! Az együtt töltött küzdelem megacélozza, megszilárdítja az érzelmeket… Ez a lényeg! – lelkesedett Józsi bácsi.

Manci rábámult.

– Ne haragudj. Az egész heti fáradtság… Hagyd, hogy lehunyjam a szemem. Kérlek, Józsi…

Józsi bácsi készségesen Manci feje alá tette a párnát.

– Természetesen! Dőlj csak le! Majd én összeállítom a vacsorát. Ha akarod, még táncolunk is.

Manci gyomrára szorította a kezét.

– Hallgass egy kicsit… Nem vagyok jól. Nem tudom, miért.

– Egy kalmopyrint… az biztosan segít. Vagy hozzak egy pohár vizet? Józsi tehetetlenül állt a szoba közepén.

Manci tagadóan intett.

– Nem kell semmi… befordulok a fal felé. Mindjárt jobban leszek… Szorosan a nyirkos tapéta mellé hengeredett, háttal Józsinak. Úgy sírt, hogy közben meg se moccant a teste. Hadd higgye Józsi, hogy alszik. Józsi elveszetten őgyelgett ide-oda.

Az udvaron nyerítésszerűen kacagtak.

Halkan kiszólt az ajtón:

– Gyerekek… beteg van a háznál, csendesebben… – Választ nem is várt. Lekuporodott a rekamié sarkába. Elővette az újságot. Fellapozta a sporthíreknél. Nyilatkozik a Vasas edzője. Nem szabad elcsüggedni!

Kati az udvaron megrángatta Janika karját.

– Te, mit beszél az öreg bácsi? Ki beteg?

– Senki, fiam, senki. Őrzi a feleségét.

– Milyen álarcot hoztál? – kérdezte Kati.

– Egyelőre semmilyet – mormogta Janika –, de ne ordíts, mert kijön az anyám, és lefújja a programot. Mondtam, hogy ne gyere elém…

– Ugyan, én nem tudom, miért félsz a Szapper nénitől. Velem mindig olyan barátságos…

– Hallanád a hátad mögött. Ne légy már naiv!

– De miért? – értetlenkedett Kati. – Én pedig egész rendes vagyok hozzá! Tegnap is hazahoztam neki egy kilenckilós libát.

– Elég hülye vagy. Nekem meg lekurvázott.

Kati meglepetten meredt Janikára.

– Mi van, nem érted? Nem tudod, mi az? – förmedt rá Janika. – Kurva! Betűzzem?

– De ez tévedés – hebegte Kati. Gépiesen a földhöz ütögette similabdáját. – Miért mondja?

– Sok minden van körülöttünk, fiacskám. Az álmélkodás nem segít. Nem akarom, hogy éppen ma beleköpjön a levesünkbe…

– Gondolod, ha beszélnék vele, nem lenne ilyen?

– Te jó isten! Hagyd abba a pöntyögést, mert esküszöm, leveszem a kezem rólad!

– Most meg te kiabálsz! – mondta Kati mérgesen.

– Hát hogyne, amikor marhaságokat beszélsz! Azt hiszed, az embereket meg lehet változtatni! Különösen az én anyámat. Két választás van: eltűrni szőröstől-bőröstől, vagy ausradieren! Ez utóbbi persze csak utópia… Ne mereszd olyan rémülten a szemedet!

– Te sokkal okosabb vagy, mint én – mondta megadóan Kati. – De azért nehéz belenyugodni… Mégiscsak az anyád!

– Én Én vagyok! – ütötte fel a fejét Jani gőgösen. – A többi ostobaság. Te ma éjjel mulatni akarsz, igaz?

– Hát… vili… – felelte bátortalanul Kati. Mostanában régi biztonságérzete gyakran cserbenhagyta. Kevesebbet beszélt, és néha dadogott is. Nagyon igyekezett, hogy Jani értelmesnek találja.

– Nem bánom, akkor csinálunk valami cécót. Bár én tulajdonképpen nagyon utálom ezt az egészet…

– Mit?

– Ezt a… szilvesztert! Rád parancsolnak, hogy röhögj, és te röhögsz! Csak, mert szilveszter van.

Kikapta Kati kezéből a similabdát, és a gumiszálat odacsippentette a lány nyakához.

Kati felnyikkant.

– Ne, ez fáj! Én különben sem parancsszóra nevetek. Dunsztom sincs, miért, de én folyton tudnék nevetni meg futkosni ezekkel az álarcokkal a Körúton. De csak ilyenkor engedik. Ezt igazán ki kell használni, nem?

Jani sóhajtott.

– De jó neked! Na, mutasd a vackaidat…

Kati a lába közé szorította a sportszatyrát, s kirámolta a tartalmát.

– Egy disznófej…

– Ezt kinek szántad?

– El is ajándékozhatjuk… Nézd, például, ez jó lenne… – előhúzott egy aranypapír-koronát. – Tedd fel… állati klasszul áll.

Grimaszt vágott, de hagyta, hogy Kati a fejére szorítsa.

– Nekem meg itt ez a boszorkányos… Hú… nem félsz?

– Mesebelien ronda vagy benne – lépett hátra a fiú. – De legalább ma éjjelre leszedhetnéd ezt a kötött kacatot a füledről!

Kati táncra perdült az udvar közepén. Védőn körülölelte a rojtozódó pilótasapkát.

– De miért, amikor olyan jól érzem magam benne… Az én kis sapikám!

Janika türelmetlenül csettintett.

– Még van idő reggelig. Különben nincs egy vasam se… az anyám kirámolta a zsebemet. Gáztűzhelyet akar venni vagy mi a frászt!

– Az én anyukám egy fillért se fektet már a lakásba. A papám két hete rakott termokokszkályhát valami felső pasasnak, az mondta, hogy már csak napok kérdése, és kiküldik a hivatalos értesítést.

– Csak küldjék! Hála istennek! Addig úgyse hiszik el ezek a szédültek. Ettől függetlenül, nincs pénzem. Egy tízest visszaadott volna, ha adok neki egy csókot.

– Ezt tízes nélkül is megtehetnéd, azt hiszem…

– Talán. De tízesért nem.

– Na, milyen boszorkány vagyok? – kérdezte Kati ingerkedve, és macskafejes pénztárcáját mutogatta.

– Apustól kétszáz forintot kaptam mára… az a heppje, hogy ne fizessen helyettem senki. Ezt mind elverhetjük!

– Százast tegyél vissza.

Kati engedelmeskedett. A másik százat otthonos mozdulattal Jani zsebébe dugta.

– A Vidámban jó műsor van, de a Karóék is odatelepedtek…

– Zavar téged? Ha velem vagy, tehetnek egy szívességet.

– Mégis inkább a Matrózba menjünk… vagy a Jerevánba…

– Ne válogass! Örülhetünk, ha beférünk még valami ócska lebujba.

– Tudom. Az öregeim már egy hete foglaltak asztalt a Mátyás-pincében… Ezen az estén semmi se drága nekik. Kicsit morogtak, hogy olajra léptem…

– Mondtad, hogy velem jössz?

– Á, nem. A mamának mániája a fix állás. Nem lelkesedne túlságosan érted.

– Miért? – kérdezte gúnyosan a fiú. – Én nem akarlak elvenni. Én nem vagyok férjjelölt.

– A Kertész Ilivel mentem, úgy tudják…

– Ha valaha is azt mondja neked egy pofa, hogy feleségül vesz, üsd pofon… – folytatta Janika. – Ennél nagyobb sértés nem érhet. Az első lépés, ha ember akarsz lenni, hogy ezt megtanuld. Rendes férfi nem tol ki ennyire egy nővel.

Kati pislogott.

– Rohadtak a házasságok. Vajon mind rohadtak?

– Ezen ráérsz még később is tűnődni. – Jani Nusi néni ajtaja felé nézett. Felgyújtották a villanyt. – Már kint van a konyhában… Gyere, mielőtt… – karon fogta Katit.

Gyorsan kivonszolta az utcára. Kati becsúsztatta kezét Jani zsebébe, a százas mellé.

– Te bolond, na gyere. Mulass, te kis bolond…

Nusi a szobában vesződött a kályhával. Eldugult a cső, az istennek se akart égni a tűz.

Kikémlelt.

Sehol senki. Talán Manci vonszolta el a szerencsétlen Józsit. Attól kitelik.

Be kéne zárni a kaput. De Janika megint ellógott, és nincs kapukulcsa. Szapper úr sincs itthon. Három liter bort ígért. Állítólag termelői.

Nusi néni a sört szerette. Arról Jenci gondoskodott, öt üveggel hozott délután, betétre!

A szobában képtelenség befűteni. Ha Szapper úr már lefeküdt, bevonulnak Jencihez.

Szilveszter! Újév! Mi jöhet? Az egyik év olyan, mint a másik. Bár jövőre bevezetik a gázt. Saját erőből!

Karolin anyó óvatosan kitipegett.

– Felháborító lárma! Előre félek, milyen kínos lesz az éjszakám.

– Dugd be a füledet vattával.

– Vattával? Az én fülemet? Micsoda ötlet! Hol a vacsorám? – Nusi néni odalökött két szelet párizsit.

– Ne fogd meg kézzel! Hogy egyem meg aztán?

– Sehogy! – horkant fel Nusi néni. – Koplalj! Már megint jössz a hülyeségeiddel. Miattad másztam ki a közértbe, de a méltóságos asszonynak semmi se jó…

– Nusi, Nusi – csóválta reszkető fejét a nagymama. – Tíz év múlva idegroncs leszel, ha nem tudsz uralkodni magadon… előre látom, milyen életem lesz melletted.

– Tíz év múlva? A kukacokat nézd tíz év múlva… Mit képzelsz, te megmaradsz magnak?

Karolin anyó tetőtől talpig összerázkódott. A tányéron ugrált a két szelet felvágott, ahogy befelé vitte. Sípolva szuszogott, mint a sündisznó. Nusi néni gyorsan utána csukta az ajtót. Ez el van intézve. Ma este már nem tolja ki a képét.

A disznósajtot fel kell szeletelni. Vékonyan, úgy kiadós. Szépen megeszegetik, isznak rá valamit, és kész. Az ágyat letakarják egy lepedővel, és akkor nem megy a kicsi szemébe a fény.

Megnézte az alvó gyereket. Sokat evett ma este, apróra vágott párizsit. Eszter hálálkodhat, hogy így felhizlalta. Még csak nem is tüsszögött, amióta itt van.

Helyet csinált az asztalon. Hosszas tépelődés után feltett egy fehér abroszt. A tetejére újságpapírt borított. Másképp meglátszik a tányér alja, vagy az ital kifröccsen.

Elégedetten letelepedett. Kilenc óra. Jenci kijöhetne már. Újabban megint forgat a fejében valamit. Gyógyszeresüvegeket cipelt haza, és folyton kotyvaszt, lötyköl velük. Ez is csak pénzpazarlás.

A spórolt pénz a konyhaszekrény legfelső polcán, papír alatt, lerajzszögezve lapult. Eszter meg a fiúja karácsony után még kétszer jöttek. „Úgy látszik, ízlik nekik a dolog” – vihogott magában. Eszter minden alkalommal százat adott. Az ember segít a gyerekén, ha teheti.

Janika is megbánja még, hogy nem hallgat az okos szóra. Pénz nélkül hova csellenghetett? Üres zsebbel nem lehet kisasszonyokat mulattatni. Biztosan a barátai vitték el valahova. Legalább nem a sajátját költi!

„Hej, micsoda silány szilveszter” – sóhajtotta. Hol vannak a régi szilveszterek? Az Eördögh vendéglősnél, a Városligetben. Eszter még szopós volt. Fogadtak egy falusi cselédet, az vigyázott rá, amíg ők mulatni mentek. A Lipót körúton laktak, kétszobás bérlakásban. A parkett úgy ragyogott, hogy a házmesterné lehúzta cipőjét az ajtóban. Pedig akkor már háborús szelek jártak. Később Szapper urat el is vitték. Akkor engedték el, amikor megsebesült a szemén.

Az Eördöghnél huszonnégy tagú banda muzsikált. Igaz, Szapper úr ott is berúgott. Elcsípte a csapos húgát, nekinyomta az üvegajtónak, és azt kiáltozta: „Most felfeszítelek… fel én… hova feszítselek?” – A lány meg vihogott, kezét az ég felé tartotta, és hagyta, hogy Szapper úr a mellét nyomogassa. „Töf-töf… hova utazunk?”

Odakünn csoszogtak. Nusi néni felrántotta az ajtót a férfi előtt.

– Köszönöm, anyukám. Tele van a kezem, nem tudtam lenyomni a kilincset. Badacsonyi hárslevelűt hoztam. Az a legtisztább, azt nem pancsolják…

Nusi néni a vízcsap alatti sarokra mutatott. Szapper úr odarámolt.

– De én egy kortyot sem többé. Itt forduljak fel, ha még egyszer…

Nusi néni rákiáltott:

– Eredj, hívd a barátodat! Meddig várjak rátok?

– Áthívhatnánk Józsit is… játszhatnánk egy-két partit…

– Még mit nem? Telebagózni a tiszta konyhát! Utálom a szivarját. Te se fogsz rágyújtani, ezt jegyezd meg, csak az ajtó előtt! – Józsit! Hogyisne! Itt ülnének éjfélig. A Józsi különben is ravasz alak. Figyel, és mindenbe belepofázik.

– Nincs neked önérzeted? – folytatta erőteljesen. – Hogy megbántott a múltkor minket! Én nem felejtek, azt tudhatnád…

– Jól van, anyukám – bólintott békésen Szapper úr. – Csak a kártya miatt gondoltam. Jenci nem ért hozzá… Tudod, amikor annak idején elkártyázta az örökségét, megfogadta…

– Hol van az megírva, hogy szilveszter éjjel verni kell a blattot? Eszegetünk, iszogatunk, azután az ember aludni megy.

– Én nem iszom. De ti csak kóstolgassatok, anyukám.

Bekopogott Jencihez.

– Gyuluskám, drága barátom, egy pillanat, jövök már… – kiáltotta lelkesen Jenci. – Elzárom a dolgokat, és máris jövök…

– Azért egy kortyot ihatsz – mondta Nusi néni halkan. – Most az egyszer megengedem…

Ez, ha színjózan marad, nem bújik be a vackába reggelig sem! Szép kilátások. Jenci már három napja csalogatja, de valaki mindig zavargott. Mikor, ha most se?

Jenci fekete, kétsoros öltönyt húzott, kihajtott, fehér inggel, nyakkendő nélkül.

Szapper úr bezzeg most is a kályhacsőszerű nadrágját viselte. A zakó zsebe állandóan kitömve, a kézelője csupa rongy. Ing helyett fekete, magas nyakú pulóvert hord. Janikától örökölte. Ezen nem látszik a piszok. Nincs is más ruhája. Lenne neki, nem is egy, ha annak idején…

– Igyál, Jenőkém. Ez valódi bor. Nekem elhiheted…

– Gyula, emlékszel, csak a szádba vetted, és megállapítottad, hány maligánfok… hihi, de nagy kópé voltál, drága Gyulám…

Körülülték az asztalt. Nusi néni kiosztotta a disznósajtot. Vastag kenyérrel.

Szapper úr rávetette magát az ennivalóra. Ma savanyú káposzta volt az üzemben, az rögtön elcsapja a hasát, de a gyomra üres.

Ő meg se kóstolta. Délután már belakott libamájjal. A libát egészben lesütötte, több hétre, csemegének.

– Igyatok. – Töltött.

Jenci lehörpintett egy pohárral. Bármennyit ivott, sohasem rúgott be.

Szapper úr szája szögletében fehér nyál képződött.

– Kicsi anyukám, nekem ne tölts… amit én megígértem…

– Ne a családi körben tiltakozz, hanem amikor a haverjaid cipelnek be! Ez nem árt, amit itt iszol!…

– Az SZTK-ban nagyon szigorúan… – próbálkozott Szapper úr, de a keze már a poháron kocogott.

– Az SZTK-ban! Egy pohárral beléd fér, ha én kínálom. Aztán úgyis mész lefeküdni…

Közben az egyik sörösüveget is kibontotta, nagyokat húzott belőle, cuppogtatva.

Jenci nevetett.

– Hallgass erre az asszonyra… Ez az asszony kincseket ér…

– Nem erőszak a disznótor – Nusi néni elhúzta a bort a férje elől. – Bár régebben lett volna ennyi eszed…

Szapper úr mohón a pohár után kapott. Kiitta fenékig.

– Ha most ez a vegyület sikerül – mondta Jenci, és Szapper úr arcába hajolt –, akkor a szárnyrész megerősödik…

Szapper úr bólogatott.

Nusinak igaza van. Egy deci nem árthat. Már olyan régen nem ivott. Legalább egy hónapja. Ez nem számít. Szilveszter!

Jókedve kerekedett. A bor felé pislantott. Nusi néni elétolt még fél pohárral.

– Na… de aztán többet ne vedelj…

– Egészen egyszerű a metódus – magyarázta Jenci –, a két erős önmagában kevés. Két taszítóhatás összessége újat ad. Vegyünk Sevenalt és Centendrint… Mi keletkezik?

Nusi néni rákacsintott.

– Ezt hagyd abba… Csak akkor lesz jó vége az estének, érted, ugye, ha ezekkel csendben maradsz. Most mulatunk…

Szapper úr mély, csukló hangon elordította magát.

– Sárgát virágzik a tök… meghal, akit megütök…

– Halkabban, hé – csitította Nusi néni –, nem kocsmában vagyunk. – Az órára sandított. Tíz óra. Még egy félórát üldögélhet, azután betuszkolja a kamrába.

– Miért ne lennénk kocsmában? – kérdezte.

Szapper úr, és öklével az asztalra csapott. A szódásüvegből kibuggyant a szóda. – Kocsmában vagyunk az én egyetlen virágommal… az én mindenemmel…

A kicsi felriadt. Levegő után kapkodott, és bőgni kezdett.

– Na tessék. Elfelejtettem letakarni…

Szapper úr szódát fröcskölt egy pohárba, s borral keverte. Az ágy mellé támolygott. Szédült.

– Kicsi unokám… kis barátom… hát sírsz? Ne sírjál! Idenézz… – illegette magát jobbra-balra, s közben lehúzott egy-egy kortyot. – Hát nem akarod abbahagyni? Borocskát kérsz? Finom, cukros borocskát? – Odatolta a poharat a gyerek szájához. Az mohón beledugta a nyelvét és lefetyelni kezdte.

– Ne hülyéskedj – szólt rá Nusi néni –, leöntöd a takaróját. Nem szabad neki…

– Nusikám, holnap már Kuvaitban leszünk… – mondta Jenci. – Mindnyájatokat elviszlek. Ez lesz az újév, az igazi újév.

Karcsika néhány korty után ellökte az italt, és folytatta a bőgést, a testét dobálva.

Szapper úr mellétérdelt. Megpróbálta fejét a rácsok közé beerőszakolni, de nem sikerült.

– Mi fáj neked? Beteg vagy? Beteg az én kis unokám? – Hirtelen ő is felsírt. – Mi van itt? Zokog ez a szegény kisbaba, talán halálos beteg, és senki sem törődik vele… orvost kell hívni, azonnal…

Hátulról megrugdosták.

– Kelj már fel! Hogy fog kinézni a nadrágod? De úgy kell nekem, minek könyörültem rajtad… Úgy látszik, tényleg ennyire hülye vagy már, hogy a borszagtól is berúgsz…

Szapper úr szipogva felemelkedett. A kicsire mutogatott félkezével, a másikkal a hasát fogta. Égtek a belei. A fejében is nagy csomók futkostak. Néha még a fény is kialudt előtte.

– Hozzatok orvost… a gyerek beteg… hát nem látjátok?… engedjetek… megyek orvosért…

Nusi néni kiemelte Karcsikát, rázogatta. Kezdett elcsendesedni.

– Jenci, fogd már le, mert képes így kimenni az utcára. De én vagyok az oka…

– Engem akartok lefogni? – hadarta Szapper úr. – Sárgát virágzik a tök, meghal, akit megütök… – Hirtelen elhallgatott. Szorosabbra fogta derekán a nadrágot. Rémülten állt az ajtóban. Majd a kamra felé somfordált összegörnyedve. – Jól van, na. Arany asszony vagy te, anyukám…

Nusi néni befogta az orrát.

– Tűnj el innen, mielőtt hozom a kést… Pfuj …

Szapper úr hüppögött. A csomók az agyában egyre nőttek. Leesett a vackára.

– Már horkol is! – sóhajtotta Nusi néni. Visszafektette az alvó gyermeket. – Ilyen emberhez kötött a sors! Húsz évvel ezelőtt még ütött is! Olyan ereje volt, mint a bivalynak…

– Az erők összetétele a lényeg… – mondta Jenci.

Nusi néni rászólt:

– Pofa be!… Hej, édes istenem, mikor veszed le rólam ezt a nehéz keresztet?

– Már nem tart sokáig… – fuvolázta titokzatosan Jenci. – A politikai enyhülés nekem kedvez. A kínaiak kérték, de azoknak nem adom. A Népszabadságban közölték a jegyzéket. Tudod, mit akarnak a kínaiak a szovjettől?

– A te találmányodat… – mondta megvetően Nusi néni, és süsüt jelzett.

– Kennedynek is ezért kellett meghalnia… – folytatta Jenci, és révetegen körülnézett – de ezt ne terjeszd, nem akarok kellemetlenséget…

– Kennedy szép férfi volt – tűnődött Nusi néni. – Majdnem olyan szép, mint Szálasi. Annak csak úgy világított a meleg, barna szeme. Kivágtam a képét a Magyar Futárból. Itt lógott a naptár felett, de az a hülye Józsi letépte…

– Szálasival nem tárgyaltam. Törvényes hatalom nélkül basáskodott… tömeggyilkos…

– Engem nem érdekel a politika – legyintett Nusi néni –, miket beszéltek össze később erről a Szálasiról… a fene tudja… Engem nem bántottak. Az Eingruberéket elvitték, de vissza is hozták. Nem mondom, azt a gyógyszerészt, a Szigetvári utca sarkáról, nagyon sajnáltam… Szegény, már a sarkon leemelte a kalapját, és a mellére szorította, hogy eltakarja a sárga csillagot…

– Az én repülőm nem indíthatja el a harmadik világháborút… nem mindegy nekem… – mondta határozottan Jenci.

Nusi néni idegesen felcsuklott.

– Jól van, na. Csak hagyd abba már. Kíváncsi vagyok, mikor jössz rá, hogy sült bolond vagy, és csupa rögeszme…

– Rögeszme? – Jenci szeme villogott. Marokra fogta a villát. – Nusikám, ha kiderül, hogy téged is befontak…

Nusi néni durván rákiáltott:

– Ne dilizz, mert odasózok a kupádra!

Jenci füle töve kipirosodott. Csörömpölve leejtette a villát.

– Szépséges csillagom, nem szabad ilyen durván. Ilyen szavak egy királynő szájából!

– Az IKKÁ-ba mikor mész? – Nusi néni Jenci hajában kotorászott.

– Csak a jövő héten aktuális…

– Aztán pontosan hazahozd…

Jenci a szoknyája alá kapdosott.

– Haza… haza…

– Bezárom az ajtókat… – Nem nagy kilátás, ezzel a bolonddal. Mégis jobb, mint a semmi. Negyvenháromban, a Hágenmacher-sörözőben, pontban tizenkettőkor, egy kadét mézeskalácsszívet küldött. „A legszebb magyar asszonynak” – ez volt a felirata, fehér, cikornyás cukorbetűkkel.

– Ne rángass… Nem hajt a tatár. S ne jártasd közben a szád, mert esetleg meghallja a bátyám…

Leoltották a villanyt.

Janikáék fél tizenkettőkor lökdösődtek befelé, még akkor is sötét volt. A kapu nyitva!

Kati hatalmas, zsinór nélküli luftballont cipelt a hóna alatt. Nagyokat sikkantott.

– Vigyázz, mindjárt elpukkan! Ne nyomj a falhoz…

– Még meggondolhatod… ideadod a kulcsot vagy nem? – csiklandozta Janika.

– Nincs nálam, te hülye… elvitték az öregek, értsd meg!

– Miért nem kérted el? Ennyi előrelátás nincs benned?

– Úgy volt, hogy mulatni megyünk… Mit tudtam én, mit akarsz. Különben is, minek az? Olyan unalmas…

– A Karóval unalmas, de a Janikával?

– Most miért hencegsz? Lenkééknél lehetett volna. Láthattad, ha van szemed. Egymás után oldalogtak be a kisszobába. De te elvonszoltál…

– Nézd, fiam. Ez szokás dolga. Valahogy nem komálom, ha sokan csinálják egyszerre. Meg azt se szeretem, ha közben a fülembe trombitálnak.

– Egyáltalán… erről szó sem volt… – próbálkozott Kati. – Mi vagyok én? Kinyújtod a kezed, és potty, beleesem, mint a rohadt alma. Enyhe túlzás!

Janika könnyedén megcirógatta Kati arcát.

– Ezek csak dumák. Tetszel nekem. Azt hiszem, jó lenne, ha megtennénk. Te se fizetsz rá!

Kati elmélázott. A léggömböt beszorította a kapusarokba. Odaállt, hogy el ne repüljön.

– Anyám szerint ez bűn. Vannak bocsánatos bűnök és halálosak. Ez halálos.

– Bűn? Tudod, mi a bűn? Amivel ártasz tisztelt embertársaidnak… Amitől valakinek rosszabb lesz. Ez csak jó. Kedvünk támadt rá. Ki tilthatja meg és miért?

– És egy hónap múlva? Egy év múlva? – kérdezte csendesen Kati.

– Ha még akkor is lesz kedvünk, nem változik semmi. Vagy éppenséggel mással támasztod a közfalat, s engem megtartasz jó emlékezetedben. Az energia nem vész el, csak átalakul. Ez nem csak a fizikában igaz.

– És ha az ember önmagát készíti ki? Az helyes? Az se bűn? – Kati a mállott festékrecéket kapargatta.

Janika keskenyre húzta a szemét.

– Nem tudom. Én nem halandzsázom. Az érzelem csak ürügy arra, hogy tönkretegyük egymást… aki szerelmes, az hazudik. Mindegy, mibe szerelmes. A pénzbe vagy egy csinos pofikába, vagy a saját ködgomolyagjaiba…

– Mondd, te sokat ittál? – gyanakodott Kati.

Janika rálehelt:

– Csak annyit, mint te. Ne félj, vigyázok én rád.

Kati odadugta az orrát Janika nyakához, a sál fölé.

– Hogy van ez? Mi vagyok én neked? Egy gusztusos lekváros kenyér?

Janika gyengéden magához szorította.

– Egy darabka élet. Tudod, mik vagyunk? Két kis tölcsér, amelyen ugyanaz a levegő áramlik át… – Janika szétfeszítette Kati száját, és belefújt.

– Te mégiscsak berúgtál – szabadkozott a lány. – De nem számít.

– Szólj, ha nem jó – mondta lágyan Janika. – Azonnal abbahagyom. Remélem, nem fázol?

– Nem – sóhajtotta Kati –, és sajnos, nagyon jó lesz, érzem.

A léggömb a mocorgástól kiszabadult. Felszállt a kapuboltozatra. Éppen felettük lebegett. Odakünn trombitáltak.

Jeges szél fújt.

Janika szelíden csókolgatta Kati arcát.

– Most visszamegyünk Lenkéhez, és iszol egy forró teát. Nehogy megbetegedj…

Kati a gyér lámpafény felé sandított:

– Nagyon piros vagyok?

– Mintha kanyarós lennél. Látod, ma este megint tanultál valamit…

– Egy kis baj van – a kötött kabát alatt sajgó mellét dörzsölgette. – Azt hiszem, én teljesen beléd estem. Ez nem zavar?

– Ne beszélj szamárságokat. Mindjárt éjfél. Mit kívánsz nekem?

– Én olyan butaságokat szoktam… ami a levelezőlapokon van… Bort, búzát, békességet…

– Mit szólnának az emberek, ha most kimennénk a Körútra, és egy táblát cipelnénk: Soha többé háborút?…

Kati nevetett.

– Próbáld meg.

Janika átkarolta.

– Gyere, menjünk innen… Fene tudja, nem mászik-e erre valaki. Lenkéékhez?

– Nem. Még van nyolcvan forintunk…

– Ki se bírnád, ha zsebedben maradna…

– Egy koldusnak is odaadhatjuk, nekem mindegy, de haza nem viszem…

Janika halkan lenyomta a kilincset. Kihúzta Katit az utcára. Indulás előtt megpörgette a lányt. Azután rámosolygott. – Egy kicsit félrecsúszott a sapikád!

Kati hátba vágta. – Minden oké. Egy talicskával eltolnám a világot!

Feltették az álarcokat. Összegyűrődött a korona a nagy hercehurcában.

Manci felfigyelt a kilincscsattanásra. Valaki jött. András? Csak ő lehet. Szegény Józsi! Gyanútlanul ül az asztalnál, a lábán kockás mamuszpapucs.

Felugrott, és kitekintett az ablakon. Az udvar üres. Talán a Jani gyerek szórakozik. Nusi biztosan nem engedte be. Az előbb hallott is valami nevetésfélét. Hadd mulassanak. Addig boldogok, amíg fiatalok.

András nem jön ide.

Józsi békésen mosolygott. Kicsit szundikált már, le-leesett a feje.

„Nemcsak a részvét – gondolta Manci. – Nemcsak a részvét tart itt. Nagyon hiányozna. András ezt nem érti. Az együtt töltött évek, a sok küzdelem.”

– Miért nem fekszel le? – rázta meg Józsi vállát. – Leragad a szemed!

– Mindjárt éjfél…

– Tűrhető műsor volt, ugye? – Manci beszélt, csak hogy ne legyen csend.

– A tartalmasabb dolgok jobban lekötnek, tudod… – dünnyögte Józsi bácsi – de azért meg lehetett hallgatni… Furcsák ezek a kabarék. Valami nem tetszik nekem…

Tíz perc múlva tizenkettő. Ha sírás nélkül kibírja az óraütéseket, utána már könnyebb. András már nem várja. Biztosan tanul a vizsgára.

„Talán még nekem se késő – gondolta Manci –, talán még én is letehetném az érettségit. Mellette bizonyosan.”

– Nem szeretem, hogy az emberek nem lelkesednek semmiért. Megfigyelted, Mancikám? Az én időmben minden olyan nagy dolog volt… hogy egy munkás igazgató lehet, meg autó… Ezek tisztelet a kivételnek csak csücsülnek az örökségben. Az az érzésem, hogy nincs kedvük dolgozni…

– Vedd fel inkább a rózsaszín szemüvegedet!

– Tudod te, mire gondolok. Nekünk még nagy élmény volt ez az egész, amikor megvalósult. Most meg minden olyan természetes…

– Talán ez a jó. Talán csak mifelettünk járt el az idő…

– Sokat fecsegek, mint az öregek. Itt van a Kardi Jóska, a századunkban. Ifjúmunkás. Vasas. Minden alkalommal megkérdezi, miért nem hagyom már abba a szolgálatot. Nem hiszi el, hogy ha nekem kéne fizetni érte, akkor is megtenném. Pedig hát kommunista!

– Józsikám – sóhajtott Manci –, csak jót akar. A fiatalok reálisabbak.

– De azért lelkesedhetnének… – mondta makacsul Józsi bácsi. – Éjfél után jön a beszéd. Fogadok, hogy sokan elzárják a rádiót…

– Mi majd meghallgatjuk – mondta Manci fáradtan. – Mi meghallgatjuk. Igazad van. Az emberek kicsit elfásultak.

Andrást biztosan megszeretné Józsi.

„Ha a fia lenne, a menye lehetnék… úgy szeretem, mint az apámat…”

– Három perc múlva éjfél – Józsi bácsi az órára mutatott. – Töltsél egy kis töményt a poharakba. Vajon mit csinálnak most Szőcén az elvtársak? Emlékszel?… – „Ez öregítette meg, a kudarc és a menekülés. Az volt a helye, ott kellett volna maradnia, akárhogy is…”

– Igen, Józsikám, igen – mondta Manci lágyan. – Biztosan sokan emlegetnek téged, egészen biztosan…

Az énekesnő hangja a legmagasabb trilla közepén megszakadt.

Nagy csend lett. Azután mélyet ütött az éjfél.

Józsi bácsi felemelte a poharat:

– Édes Mancikám, ebben az ünnepélyes pillanatban kívánom neked, hogy ilyen boldogan, teljes egyetértésben tölthessük a következő újesztendőt is… köszönöm a jóságodat!

Az udvaron valaki elnyújtva felüvöltött. Az óra kettőt-hármat kongatott. Manci feltépte az ajtót. Fuldokolt.

A rózsabokor tövében Iván ült a földön, felhajtott gallérú kabátban, kalap nélkül, részegen. Nusi néni ajtajához vánszorgott, és belerúgott.

– Hol van? Itt kell lennie… itt kell lennie… – Manci gyorsan bezárkózott. Még egy utolsó dobbanás, azután odább billen a mutató.

– Ne figyelj rájuk – súgta Józsi bácsi. – Egy évvel megint öregebb vagyok. Szeretsz még egy kicsit?

– Szeretlek – mondta Manci. „Mint a gyermekemet – gondolta kétségbeesetten –, aki sose lett. A legjobbat akartam. Itt maradtam vele ezen az estén. Mégis összeomlott minden. Ki érti ezt?”

– Szeretlek, szeretlek – motyogta gépiesen, és sírt.

Megszólalt a Szent Rita-kápolna harangja is, elkésve. Iván kievickélt a kapun, tapogatózva. Hányt.

 

*

 

Január harmadikán délben Janika fekve találta Nusi nénit a hideg szobában, borogatással a szívén.

– Megkaptad az üzenetet? – rebegte Nusi néni. Fájdalmasan a mennyezetre fordította a szemgolyóit.

– Üzenetet?

– Jenci megígérte, hogy telefonál… Ha téged nem is hívhatnak oda, az üzenetet átadhatják…

– Nem adták át – morogta Jani. – Nem azért jöttem…

– Az isteni megérzés, fiacskám, az vezérelt… „Semmi köze hozzá, hogy kirúgtak – gondolta Janika. – Senkinek semmi köze hozzá ebben a koszos életben.”

– Üzemzavar… – mondta tétovázva. – És itt mi van?

– Szörnyűség… – nyöszörögte Nusi néni. – Ilyen csapást.

– Meghalt valaki? – érdeklődött a fiú. Ez persze nem valószínű. Abból nem lenne jelenet. Talán ellopták a pénztárcáját a piacon.

– Én halok meg, én… Ezt már nem bírja szegény, beteg szívem… tudod, mintha megcsavarták volna, úgy éreztem. Elsötétült előttem a világ. Az a disznó szégyellte a pofáját, a két karjában hozott be az ágyra, tessék megnyugodni, tessék megnyugodni, ezt darálta folyton…

Janika körültekerte a sálat a nyakán. Itt még hidegebb van, mint az utcán. Kár volt hazajönni. De hova mehet az ember, ha nincs egy vasa se? Kati is az iskolában rohad. Különben is: felajánlaná a rózsaszín spórmalacát, s vihogna tovább.

– Hajlandó vagy végre nyilatkozni, hogy mi bajod? Meg lehet itt fagyni. Nem félsz, hogy odafagysz az ágyhoz?

– Nem érdekel engem… bár megkönyörülne rajtam már az Isten…

– De azért én még szeretnék életben maradni egy kicsit… – dünnyögte a fiú. – Kénytelen vagyok befűteni.

– Nincsen… egy darab szén sincsen… Az ünnepekben mindent ráraktam… Nem volt erőm, hogy elvánszorogjak a Tükerig…

– Remek! – kiáltott Janika. – Remek! Hol a pénz? – kutatni kezdett az anyja ledobott kötényében.

– Ne nyúlj hozzá! Csak add ide az erszényemet. Kivenni, azt tudtok, de betenni nem…

Janika az anyja hasára hajította a foszlott bőrtárcát.

– Harminc kilót rendelj… Ha sok van itthon, senki se takarékoskodik, csak zsupsz, be a kályhaajtón. Ha én nem vagyok ilyen, hol lennénk? De bemegyek a miniszterhez! Az én férjem megsebesült a háborúban. Tőlem nem vehetik el…

– A házról van szó? – kiáltotta Janika. „Végre!”

Nusi néni megfordította a borogatást a szívén.

– Itt volt egy pasas. Éppen a tejet forraltam. Nyomogatja a csengőt. Már akkor tudtam, hogy csak idegen lehet. Azt hittem, ószeres. Ki se akartam nyitni az ajtót, de eszembe jutott, hátha a gázosok küldték, a csővezeték miatt. Megyek, kidugom a fejem. Azt mondja az a férfi, mellesleg kalapot emelt, rendesen, kérem szépen, néni, ez a 4447-es helyrajzi számú ingatlan? Mondom neki, hogy rossz helyen jár, ez Tömő utca 36. Magán családi ház, Szapper Gyulánéé, aki én vagyok, csak még nem szedtem rendbe magam. Kérlek, erre becsúsztatja a lábát a küszöb és az ajtó közé, hogy be ne csukhassam, és azt mondja: azonos. Tömő utca 36., azaz, 4447 helyrajzi szám. Tessék csak megnézni az adásvételi-szerződést, azon is rajta van. A telekkönyvi hivatalba is ezen a számon jegyezték be: 4447. De hát ez mindegy. Csak beszélt, beszélt, és egyre beljebb nyomult. Olyan ideges voltam, hogy a lábát se töröltettem le. Meg tetszik engedni, azt mondja, és képzeld, leült! Kotorászott a táskájában. Azt hittem, talán az adó miatt jött. Gondolkoztam, hova tettem a befizetési elismervényt. Örömhírt hozok, azt mondja az a hülye. Örömhírt, nekem, a tanácstól? Biztosan tetszett hallani, hogy lebontják a tömböt. Végre megszületett a határozat is. Odadug az orrom alá valami gépírásos papírt, két pecséttel. Legkésőbb július 1-jéig el kell hagyni a házat. Már áprilisban új lakásban lakhatnak a néniék… Most tessék bemenni a tanácsba, még lehet választani. Központi fűtés, gejzír az új lakótelepen… Azt hittem rögtön elájulok. Elsötétedett előttem a világ. Itt az ágyon tértem magamhoz. S akkor még ott áll előttem az a marha, és azt hajtogatja: A szomszédban megcsókoltak a jó hírért… hogy végre elmehetnek… nem értem, kérem, igazán nem értem… én csak a végzést hoztam… Tudod, végignéztem rajta, lesújtóan. Csak annyit mondtam, végtelen megvetéssel: Ez az én házam… A saját tulajdonom. Ezzel nem rendelkezhetik senki, amíg én élek. Erre elkezdett hebegni, hogy térítés is van a világon, nem is kis összeg… Én felemeltem a bal kezemet, így, és megátkoztam. Meg én! Ha láttad volna, hogy rohant kifelé. Utánamentem, nehogy ellopjon valamit. Ha Jenci nem segít, talán már kihűlve találsz… – Nusi néni hápogva, fulladozva esett vissza a párnára.

A végzés ott hevert összegyűrve az asztalon.

Hát igen. Nagyon udvarias, határozott levél. Korszerűsítési, városrendezési szempontok, elavult terület… új lakást… megfelelő értékben… térítés…

Óriási lehetőség! Napfényes szobák, világos falakkal. Távfűtés. Poloskák nélkül. Egy szál ingben is megéri.

De hiába! Süketek, vakok.

Lecsapta a végzést.

– És most te bőgsz! Ahelyett, hogy összetett kézzel hálálkodnál a szerencsédnek, hogy kikecmereghetsz a piszokból… Miért nem érted meg? Mióta magyarázom?

– Őrület… – szipákolt Nusi néni. – Mindannyian őrültek vagytok… Jenci azt óbégatja, hogy a kínaiak miatt van, mert megvették a találmányát… Őrültek között lakom… Egy élet munkája fekszik ebben a házban! Tudod, mi az? Mielőtt megvettem, hetekig sétáltam előtte. Zöld borostyán futott végig a falain. Piros zsalugáterek az ablakokon! S azok a gyönyörű rózsabokrok a kertben… Nyolcezer pengőt adtam érte! Az ostromot is átvészelte, megúsztuk néhány repedéssel… Itt születtél, ebben a házban! Kiszúrnák a szememet néhány forinttal meg egy vacak, mai skatulyával. Nyáron az udvaron szoktam üldögélni, és az estikéim illatoznak… Kertet is adnak nekem, mi? Pont most, amikor a gázt is elintéztem… az egész életem értelme ez a ház… az egész életemé…

Sírt. Egy-két másodpercre abbahagyta, csuklott, azután folytatta tovább.

– Az egész életed értelme… – vicsorgott Jani. – Állati szomorú… Úristen, micsoda állati szomorú…

Kirohant az udvarra. Körülnézett.

A tűzfal és a kapu között drótok lebegnek, félig leszakadva. Ide terítik nyáron a mosott ruhát. Az ablakok kerete csupa pókháló. Józsiék sufniján nagy, rozsdás lakat. Az udvar bal sarkában hánccsal takart, poshadt hordók, szétmállott vasabroncsok. Ezeket nem szabad kidobni. Hátha egyszer még szükség lesz rájuk!

Középen a süppedt virágágy.

Az udvari vécé három éve nem működik, vödörrel öntik le használat után.

Tizenöt esztendeje nem festettek. Kiskorában halálra gyötörték a poloskák. Éjszaka az ágy mellett egy lavór állt, tele vízzel. Anya megnyálazta az ujját, felszedte és bedobálta a poloskákat a lavórba.

A képek alatt ma is vastagon tanyáznak. Ciánozni nem lehet, híre menne!

És most végre lebontják… Az a szörnyeteg pedig ott fekszik benn és zokog.

– Janika… gyere be, megfázol… – Nusi néni a küszöbön állt. – Jó gyerek vagy te… nem hagyod anyádat egyedül a bajban…

„A bajban mindenki egyedül van – gondolta Janika. – Mit segít most Dejánon, hogy én rontottam el az exportot? Ő a felelős! Minek engedett oda! Engem, a segédmunkást, a trógert! Edd meg, amit főztél! – üvöltötte neki a művezető. Lovat adtál a taknyos alá, tessék, itt az eredmény! Ki se bújtak a tojásból, de mindenre feljogosítja őket az a vacak érettségi! Tessék! Van neked pénzed, dobáld ki az ablakon! Nézd meg, mi lett a szabványformából… El kellett jönni, azonnal. Süssék meg a két hetüket! Írjanak a munkakönyvébe, amit akarnak. Az utolsó mozdulat volt rossz. Túl hamar dermed az anyag, az a baj.”

– Megyek a szeneshez, vedd be a szívcsöppeket, az majd segít…

Nusi néni hosszan nézett utána. Amikor Janika kicsi volt, a földön húzta az iskolatáskáját. Ő meg télen sült krumplit tett a zsebébe, hogy ne fázzon a kis keze az iskoláig.

Az övé lesz ez a ház, Janié. Itt van Józsi. Most mutassa meg, milyen nagy kommunista. Írjon az újságba, vagy menjen be a pártba. Nem ezt ígérték. Valahol meg is van a régi határozat, még az államosításkor. Akkor is meghagyták a házat, Józsi intézte el. Szabályosan, mert az a barom egy szalmaszálat se tenne keresztbe a törvény ellen. De most nincs mese!

Nem nézheti tétlenül, hogy kilakoltatják a nyolcvanöt éves, magatehetetlen anyját…

Nusi néni hirtelen beszaladt a szobába. Vitte a papírt a nagymamához.

Az öregasszony mozdulatlanul aludt. Az 1000 wattos hősugárzó egyenesen a testére sütött.

Nusi néni lopva benézett a sarkokba. Mire kell ez a sok rongy? A penészes citromhéjak? Minden lecsöpögtetve málnaszörppel.

– Meddig alszol? Egyszer még meggyullad a hajad!

Karolin anyó kinyitotta a szemét. Mosolygott. Kövér arclebenye kétoldalt lefutott a füle tövéhez.

– Azt álmodtam, hogy a Kálnay báró fia, az Ernőke, idejött, és a földig leemelte a kalapját előttem, mert német nyelvből kitűnő lett az egyetemen. A Kálnay fiúkat három hónapig tanítottam németre.

– Kár, hogy most már a konzervek feliratát se érted meg… De remélem, magyarul még tudsz! – Nusi néni odalökte a papirost. – Ezt olvasd! Nincs két órája, hogy kaptam…

Karolin anyó felkattintotta az éjjelilámpát. Hunyorogva összehúzta a szemét. Az írást félméteres távolságra tartotta. Szemüveget nem használt. Sokáig böngészte, és közönyösen a paplanra ejtette a határozatot.

– Nem tudom, miért keltettél fel. Neked írták…

Nusi néni beleordított az öregasszony arcába:

– Nekem írták? De neked is menned kell, édes, jó anyám, a koszos cuccoddal együtt, ki tudja, hova?

Karolin anyó elfordította a fejét.

– Ne lehelj rám. Hagymaszagod van.

– De hát nem érted? – visította Nusi néni, és kirántotta a hősugárzót a konnektorból. – Akkor mit fogsz szólni, ha majd szépen kipakolnak innen? Akkor se izgatod magad, ha majd a fejedre csorog az eső az utcán?

Karolin anyó csirkeláb kezét az arcára szorította.

– Ti összecsomagoltok, ha itt lesz az ideje. A költözéskor befogad a Füstösné. Az még most is hálás nekem, hogy annak idején embert faragtam a fiából. Megtiszteltetés lesz a számára, ha néhány napig vendégül láthat. Aztán, ha majd rendbe hoztátok a szobámat, taxival oda tudok menni. Egy kis jóakarattal egyszerű az egész…

– Elveszik a házat! – Nusi néni megrázta. – A házamat, amire kuporgattam! Te mondtad, hogy menjek a Szapper Gyulához, mert pénze van! És most elvesznek mindent!

Karolin anyó ijedten köhécselt:

– Nagyon kiszáradt a szám. Mindjárt iszom egy pohár ásványvizet. Nekem csak az a fontos, hogy…

– A saját nyugalmad! Mert folyton félteni, óvni kell a pislákoló életedet! Itt döglesz naphosszat, újabban már egy pohár teát se tudsz megcsinálni magadnak. Esküszöm, az a pár hónapos csecsemő önállóbb, mint te! Hát minek élsz? Az ilyen élet mire jó, azt magyarázd meg!

Karolin anyó felült. Három rétegben húzta lábára a megkeményedett, rongyos pamutharisnyát.

– Engem Krisztus urunk áldozatos szívemért megjutalmazott a hosszú élettel… Egyedül neveltelek fel benneteket… Hol van itt a családi tűzhely melege? Úgy éltek, mint a vademberek! Ennek van értelme? Téged fog elvenni az Isten, büntetésül, mert az égbe hallatszik már a jajszó…

– Farizeus… pfuj – Nusi néni óvatosan tagolta az idegen szót, és jelképesen kiköpött. – Szeretsz te egyáltalán valakit? Velem se törődtél, a tulajdon lányoddal. Férjhez kényszerítettél, hogy ne kelljen eltartani… Szarik a Krisztus az ilyen mellveregetőre!

Jani bedörömbölt az ajtón.

– Hé! Itt a szén, és bömböl a klapec. Azt is én etessem meg?

– Úriasszony létemre, ilyen aljas vádakra nem válaszolok – rikácsolta Karolin anyó. – Eredj innen, boszorkány!

– Én vagyok a boszorkány? Én? – ordítozta Nusi néni. – Akit szipolyoztok, mint a kullancsok? Te, múmia!…

Kiment, bevágta az ajtót. Valamelyik szentkép leesett.

Jani a konyhában élesztgette a tüzet.

– Egészen hideg a kölyök keze. Disznóság.

– Ugyan kérem – förmedt rá Nusi néni. – Három melegítőt is adtam rá. És amikor bölcsődébe cipelték? Akkor nem volt kényes?

De azért felvette a gyereket. Valóban elfeledkezett róla, kerek két órája. Hát csoda, ilyen csapások után?

– No, gyere, te kis árva! Nem kellesz az anyukádnak, az csak a nagyfiúkat szereti… itt van a te bolond nagyanyád…

Jani felütötte a fejét.

– Már megint pletykálsz, mama?

– Jó, jó, te kis naiv – csücsörített titokzatosan Nusi néni –, tudom én, amit tudok. Gyere, te lovag, adjál egy csókot édesanyádnak…

Jani ökölbe szorította a kezét. Nagy erőfeszítéssel közelebb vonszolta magát. Megérintette szájával az asszony homloka előtt a levegőt, azután sarkon fordult.

– Mennem kell. Este későn jövök, ne várj rám. Hagyd nyitva a kaput…

– Amíg az enyém ez a ház, nem fogják kirabolni. Zörgess majd az ablakon! De ne lássalak azzal a kákabélűvel, mert meggyűlik velem a bajod! – Hű, de félek.

– Ugye, Józsi elintézi? – futott utána Nusi néni, és reménykedve elkapta a kezét. – Mit gondolsz?

– Azt, hogy rohadjon meg ez az egész ház, minél előbb. Most megnyugodtál?

Gorombán kiszabadította az ujjait. Már az utcán volt, amikor hallotta, hogy az anyja megint felvisít.

„Nincs az a hatalom, hogy visszamenjek – erősítgette magában –, hát mi vagyok én?”

A kapu előtt beleszaladt Katiba. Kati szokása szerint nem nézett sem előre, sem hátra, csak baktatott.

– Szia! Hát te? – kérdezte Janika. Határozottan megkönnyebbült. – Nem vagy a sulajban?

Kati a nyakába esett.

– Öregem, de nagyszerű! A nagy melós, munkaidőben itthon? – Janika kibújt az ölelésből.

– Ne csináljunk ingyencirkuszt. Hova mész?

Kati a vállát vonogatta. Lángolt az arca.

– Tulajdonképpen sehova. Kalmopirint akartam venni. Reggel harminchét nyolc volt a lázam, anya bedugott az ágyba. Tiszta szamárság. Megfáztam. Nézd csak, milyen klafa zsebkendőm van! – előhúzott a zsebéből egy csíkos puplining maradékot. – Vigyázz, mert elkapod… – diadalmasan beletrombitált a rongydarabba.

– Elkísérlek a patikáig. Ráérek. Aztán csak feküdj le, mert még tényleg megbetegszel…

– Ne izélj már te is – intette le a lány. – Ugye, nem mész vissza ma már? Mondd, hogy nem…

– Nem – bólintott engedelmesen a fiú. Megsimogatta Kati szája felett a kivörösödött bőrt. – Sebes a nózikád. Kend be valamivel, mert fájni fog…

Kati futtában megcsókolta a mutatóujját.

– Menjünk moziba, jó? Vagy ahova akarod…

– Otthon keresni fognak. Beteg vagy…

– Jön a nagynénéd… az a szép szőke… – bökte oldalba Kati. – Eltűnjünk?

Jani vigyorgott. – Nem érdemes…

– Szervusztok, gyerekek. Nem fáztok így egy helyben?

Manci barátságosan megállt előttük. Előbb Janikát, majd a lányt nézte, fürkészve.

– Melegít az ifjúság, Manci néni!

Manci mosolygott.

– Hát ez igaz. Mi, öregek, erről mindig elfeledkezünk.

Kati gyorsan rávágta:

– A néni deb öreg. Ezt deb lehet mondani.

Nagyot tüsszentett hozzá, s szégyenkezve gyűrögette orra alá a „zsebkendőjét”.

– Jól megfáztál – csóválta a fejét Manci. – Hova készültök?

„Mi köze hozzá?” – akarta mondani Janika, de nem állt rá a nyelve. Inkább hallgatott.

Kati válaszolt, készségesen:

– Tetszik tudni, véletlenül találkoztunk…

Manci szelíden összekoccintotta kettejük vállát.

– Persze hogy véletlenül. Ilyen a szerelem. Mentek az utcán, magatok se tudjátok, merre, s egyszer csak egymásnak ütődtök… ilyen a szerelem…

Furcsán átnézett a fejük felett a messzeségbe. A fiatalok önkéntelenül arra fordították fejüket. De nem volt mögöttük semmi.

„Még csak ez hiányzik, hogy romantikázni kezdjen… éppen ő…” – gondolta Jani kelletlenül.

Manci elnevette magát, és hirtelen megkérdezte:

– Nem akartok bejönni hozzám? Főzök egy csésze teát… tönkremegy ez a szegény kislány ebben a hidegben…

Janika kételkedve pislogott.

– Majd csendben osonunk… ne félj, nem veszi észre anyád. Itt nem állhattok ítéletnapig… – megérintette Kati homlokát. – Legalább harmincnyolc… legyen eszetek… ha már nem akartok elválni egymástól… – tette hozzá hunyorítva.

Kati szeme felragyogott. Már ment is.

Janika követte őket, kissé vonakodva.

Manci néni elég jó nő. De ahogy falhoz állítja azt a vénembert a palik kedvéért, nem valami szívderítő. Ilyenekre szoruljon az ember? Végül még meg kell köszönni!

Manci óvatosan kinyitotta a lakatot. Intett. Kati és Janika bepréselődtek az ajtón.

Nusi néni későn nézett ki a függöny mögül.

– Na tessék! Már szobára hordja a pasasokat! Szegény Józsi! Csak intézze el ezt a házügyet! Majd azután ez is rajta lesz a listán…

– Ide ülj, közvetlenül mellé… – Manci bekapcsolta a hőkandallót. – Elől perzsel, hátul meg befagy a feneked… Pálinkás teát készítek, ha bírja a gyomrod.

Janika rosszkedvűen mordult Katira.

– Nem tudom, mi a fenének kellett…

– Nyughass már… Nem vagyok emberevő. Nem muszáj bedőlni a mamádnak…

– Ne tessék fáradni – mondta Kati –, megcsinálom én azt a teát… a világért se tessék fáradni!

– Hát csak szorgoskodj – hagyta rá Manci. – Hadd lássa a legény, milyen ügyes lány vagy…

Jani felugrott.

– Te jó isten, mi lesz ebből? Lakodalom Mucsán?

Manci szeme megvillant, de uralkodott magán.

– Az én időmben még így mondták. Ne füstölögj, inkább igyál te is egy csészével…

Letelepedtek az asztalka mellé. Kati buzgón töltött. Jani beleszagolt, és félretolta a csészét. Katinak kaparta a torkát a pálinka, de azért nyelte hősiesen.

– Hiába, ez aztán valódi falusi – mondta nagy igyekezettel.

Manci néni mosolygott. A rekamié alól kihúzott egy fekete lakk utazótáskát. Törülközőt, szappant, fogkefét, hálóinget rámolt be. Azután zavartan Janihoz fordult:

– Te fiam… én most elmegyek… Csak holnap délelőtt jövök vissza. Csúsztatok…

Janika az arcába nézett szemtelenül.

Manci megpróbált nevetni. Keservesre sikerült.

– Szőcére utazom, hivatalos ügyben.

– Értem, értem… – bólogatott Janika.

– Józsi bátyád úgyis bent marad… az őrségnél…

– Az idő pénz, ki kell használni.

– Beszélj csak, fiam, beszélj – mondta szomorúan Manci néni –, semmit se tudsz, de azért beszélsz… Mindegy. Józsinak ne említsd.

„És most azt hiszi, hogy a szeretőm vár, egyik a sok közül – gondolta keserűen. – De érdemes-e magyarázkodni? Úgyse hinné el, hogy veszekedni megyek, könyörögni Józsiért. Neki vissza kell jutnia. Odatartozik. De megértené ezt egy tizenkilenc éves világpolgár?”

– Nálatok hagyom a kulcsot – fordult Kati felé. – Maradjatok még egy kicsit. Hova mehetnétek?

Hova mehetnek a szerelmesek, télen, mínusz tíz fok mellett? Amit akarnak, úgyis megtörténik. Lehet, hogy nem is történik semmi. Ülnek majd csendben, és nem kell bolyonganiuk az utcákon, mint a macskáknak…

Kati könyörögve kulcsolta össze a kezét:

– Janika, édes, egyetlen Janikám, irtó jó lenne…

Jani dühös lett. Miféle új figura? Kerítőnőnek is felcsapott? Ezzel takarózik majd, ha kiderülnek a disznóságai?

Manci anyáskodva folytatta:

– Korán sötétedik. Ne gyújtsatok lámpát. Amikor elmentek, beszorítjátok a harmadik kiálló tégla alá a kulcsot. – Hátba vágta Janikát. – Örültök legalább?

– Csuda nagyon, néni édes. Olyan ritkán lehetünk magunkban. Őszintén szólva, így még nem is voltunk… – lelkendezett Kati.

– No csak vigyázzatok. Nem muszáj mindennek egyszerre meglenni…

– Ó, mi már… – kottyantotta el Kati, de Janika belecsípett. – Jaj…

Manci tapintatosan elfordult. Andrással három hónapig ültek a Kékmadárban, és szorongatták egymás kezét. De hát a vége úgyis egyre megy.

Nem szólt többet. Intett Katinak, azután halkan rájuk csukta az ajtót.

Kati elégedetten leheveredett.

– Micsoda rendes nő! Miért dumáltál neki olyan flegmán?

– Azért, mert, csak. Megvan az okom rá. De most hagyjál…

– Anyukád? Megint az anyukád? – kérdezte Kati.

A fiú a falnak támaszkodott.

– Kidobtak, fiam, kidobtak…

– Otthonról? Gyere hozzánk… – mondta gyorsan Kati, és izgatottan Janikához ugrott.

– Az üzemhól… azonnali hatállyal… – Jani nekilendült. Mesélte már, kis túlzásokkal. Lényegtelen módosulás a nyakaknál… fantázia, érted? Fantáziát vittem bele! S azt hiszed, Deján megértett? Csak állt, és vakargatta a kobakját… Mert a prémium, az a rohadt pénz a fontos. Azt mondja a személyzetis: „Fiatal barátom – barátod a halál, gondoltam –, maga túl heves. Beszélje meg a dolgot az öreg szakival, maga egy intelligens fiú…” Még bocsánatot is kérjek talán? A szemébe röhögtem, érted, a szemébe.

– És hiába próbáltad az öregnél? Olyan makacs fej?

– Mert én odamentem hozzá, mi? Hát pojáca vagyok én? Beállok a jeles érettségimmel, dolgozom, mint egy marha, és sehol semmi. Hát én nem tudok annyit megcsinálni, mint a többi suttyó nyolc általánossal?

– Szerintem ez egy nehéz szakma – mondta Kati. – Lehet, hogy mégis lázam van. Olyan a fejem, mint egy léggömb.

– Két évet rányomjak, teljesen értelmetlenül? A kisujjamban volt már az egész! Most is csak valami hülyeség csúszott be. Az öregekkel is előfordul, de az más! Persze, te ezt nem érted. Fogadni merek, hogy nem értesz belőle egy szót sem…

Kati gyámoltalanul pislogott.

– Most miből fogsz élni?

– Kit érdekel? – mérgelődött Jani. – Mit bánom én, egyelőre! Gyermekem, én első gímiben tökre álltam matekból. Nem értettem. Egyszerűen nem értettem. Azt hittem, belefeszülök, de átvágtam magam rajta. A Jónás csak bámult, amikor májusban megnyertem az osztályversenyt. Az érettségin külön dicséretet kaptam… Most pedig egy rohadt vázát nem tudok összehozni… egy rohadt vázát…

– Érdekes, mennyire hasonlítasz anyukádra.

Kati beletrombitált az ingdarabba.

– Tessék? – Janika rémülten nézett a lányra. – Te tényleg lázas vagy, csibikém.

– Úgy értem, hogy ha valamit elterveltél, nem mondasz le róla az istennek sem… Ne haragudj, csak azért mondom, mivel a mamád is ezzel az ócska házzal…

– Szóval az anyámra hasonlítok? – Jani leroskadt a rekamié sarkára. – Őrület! Én és az anyám!

– Miért? Akármi is van, mégis a hasában hordott… Az ember valamit mindig örököl. Miért vagy úgy oda? Nincs ebben semmi sértés…

– Persze hogy nincs… – mondta csendesen a fiú. – Tudom én azt. Az a baj, hogy nem érted, és beszélsz összevissza.

– Talán a nátha miatt van, hogy kótyagos az agyam… De azért furcsa lenne, ha holnap beállítanék a suliba, és azt mondanám a Kertinek: Nézze kérem, én elhatároztam, hogy egy hét múlva országos gépíróbajnok leszek… Az az üvegmicsoda meg különösen nehéz lehet. Szerintem más csont is van a világon, nemcsak az az egy. Ha ez nem a te csontod, miért nem keresel másikat? – Kati szuszogva fejezte be a szokatlanul hosszú szónoklatot. – Anya szerint a férfiak mindig gyerekek maradnak.

– De én ezt akarom, nem érted? Azt akartam bebizonyítani, hogy akármit elérhet az ember… s te most jössz az anyámmal!…

– Majd holnap mást fogsz akarni! Én például mindig csak olyat akarok, ami nekem megfelel… csak azt nem bírom, hogy idegen dolgokat kényszerítsek magamra…

– Lusta vagy… lelki lusta…

„Szörnyűség – gondolta –, szörnyűség. Hogyan szakíthatnám el magamat teljesen tőlük, amikor így átfolyatták belém a butaságaikat… ha ez így igaz.”

– Csúnya vereség… csúnyán pofára estem…

– Jövőre egyetemre mész. Addig csak lesz valahogy…

– De én utálom a „valahogy”-ot… – ütött a kisasztalra Janika. – Én nem hagyom magam vonszolni…

– Tudod, mit? – Kati térdre kuporodott a heverőn. – Terveljünk ki valamit…

– Ugyan mit? Nincs egy vasam se – sóhajtotta bágyadtan a fiú.

– Határozd el, hogy egy darabig semmit sem akarsz… egyáltalán semmit, csak lébecolni egy kicsit… Tudod, milyen jó lébecolni?

Jani nézte Katit. A nátha már egészen kimarta az orra alatt a bőrt. Kis egér. Az a koszos sapka, bele kell őrülni!

– Ne vigasztalj engem, tudom én, hogy mit csináljak. Egy hét múlva vagy talán már holnap üzennek értem, visszahívnak, figyeld meg…

– Lehet – mondta Kati. – De addig is, nem akarsz pénzt keresni?

– Pénzt? Sok pénzt? – biggyesztett Janika. – Éppen nekem osztogatják!

– Elmennénk kirándulni. Meg Cseszkóba. És nem szorulnál a mamádra…

– Csapjak fel rablóvezérnek?

Kati közelebb húzódott. Ha sikerül, napközben is láthatja. Talán apának is megtetszik. Az ilyen vad fiúkból lesznek a legszelídebb férjek…

– A papám segédet keres. Nem könnyű munka, az igaz. Tudod, ahol megrendelést vállal, oda kell vinni a cserepet meg a samottot… és segíteni a felrakásnál. Érdekes, határozottan. Két hónap alatt megtanulhatod, úgy mellékesen, ha akarod, az egészet. A papa nyolcvan forintot ad egy napra… csak az a fontos neki, hogy ne igyon a tag, és a keze járjon…

– Szóval trógernek kellek a papádnak? – kérdezte tompán a fiú.

– Jaj, ne izélj már. Rendes ember a faterom. Nem szakadnál bele. A munka nem szégyen. Végeredményben ezt is akarhatod, ugyanúgy, mint bármi mást, nem? – darálta Kati.

– Nyolcvan forint?

– Borravaló is van… Egy év nem nagy idő… hasznos dolog, és nem kell az anyádtól kérni. Tojjál az üvegesek fejére. Beállíthatsz hozzájuk, mint nagymenő, klassz cipőben…

Jani rágyújtott.

– Ezt is akarhatod! És miért ne? – unszolta Kati.

– Valami nem stimmel. De mindegy. Beszélj csak az apáddal…

– Most szomorú vagy? – kérdezte Kati, és megcsókolta Janika tarkóját. – És nem akarsz influenzás lenni, ugye?

– Miért ne?… De ön most kissé bágyadt, hölgyem… „Tulajdonképpen meg kéne vernem – futott át az agyán, miközben magához rántotta a lány testét. – Nem akarok arra az asszonyra hasonlítani.”

Az udvaron valaki halkan, sírósan beszélni kezdett. Eszter. Így nyomta a szöveget azelőtt is, éjszakánként, a rézágyban, a mama mellett.

– Most jól érzem magam – mondta Katinak. – Veled ez nagyon jó…

Eszter a kesztyűjével törölgette a könnyeit.

– Gyere be, kérlek, gyere be… nem bírom így… – Iván borotválatlanul, gyűrött arccal állt mellette.

– Itt, ezen a helyen estem el… itt mászkáltam részegen, mint az állat… Látod? Az a térdem nyoma…

– Istenem, istenem…

– Istenem! Ez könnyű! Tudod, hova vártak engem ezen az éjszakán? A Talajosékhoz, a Kossuth-díjas Talajosékhoz… ott hevert a széken a fekete szmokingom…

Eszter csak sírt. Húzkodta Ivánt az ajtó felé.

– Ne ráncigálj. A sarki talponállóban ittam le magamat. A sarki talponállóban, érted?

– De hát mit tehetek én erről? Gyere, odabenn mindent elmesélsz… én azt hittem…

– Én is hittem valamit… azt, hogy nem bírod ki vele, és idejössz, akárhogy is, de idejössz… vártalak. Kérdezd meg az anyádat. Itt sírtam az ajtó előtt, de nem engedett be…

– Tudod, hogy milyen félős… honnan tudhatta, hogy te vagy? – kérdezte kétségbeesetten Eszter.

– Boldog újévet kívántál az életed párjának, igaz?

– Iván, könyörgök, ne légy igazságtalan… hiszen megbeszéltük, hogy elmegyek vele. Az Emkében ültünk, és hallgattam a hülye kollégáit… Honnan tudtam volna, hogy ezt csinálod, honnan?

– Sehonnan. Csak én vagyok őrült. Bocsássatok meg… Minek jöttem idáig?

– Amikor találkoztunk, még nem volt semmi bajod!

– Végighánytam az utat a megállóig… egy rendőr igazoltatott… – Iván keze-lába rángatózott. Egyre hangosabban beszélt. Undorodott az egésztől. Kitálalni ezt a förtelmet!

Eszter görcsösen hajtogatta:

– Szeretlek… szeretlek… szeretlek… nem vétettem semmit…

– Persze hogy nem vétettél… ártatlan vagy. Ártatlan, én meg elpusztulok. De nem itt! Még az állatok is visszavonulhatnak saját vackukra, amikor döglődnek. Csak nekem tilos? Kell ez neked? Még erre a látványra is szükséged van? – lefejtette magáról Eszter kezét. – Még mindig nincs kielégítve a hiúságod?

– Miket beszélsz? – suttogta Eszter. Három napja nem látta Ivánt. Szilveszter éjjel, harangkongáskor, kiszaladt a mosdóba. Bezárkózott a vécébe. Rángatta a láncot szakadatlanul, hogy a vízzubogástól ne hallja senki a sírását. Pista színjózanon ült az asztalfőn, és csak bámult maga elé. Összetördelte a fogpiszkálókat, és az abroszon zagyva szavakat rakott ki belőlük. Micsoda éjszaka volt! Mit számít, hogy hajnali négykor odaengedte maga mellé Pistát az ágyba! Számít-e valamit, hogy az izmok, puszta megszokásból, összerándultak még egy kicsit? Ó, ha ezt el lehetne mondani! Ó, ha volna ilyen szerelem!

– Kérlek, Iván, higgyél nekem… Iszonyú volt nélküled. Meglátod, ha elmesélem…

– Két napja nem fordítottam egy sort sem… talán örökre kiveszett belőlem az egész… meg vagyok nyomorítva…

– Iván… én pedig megcsináltam újra a képet… vázlatban. Itt van a táskámban, összegöngyölve… Ahogy te mondtad. Gyere be. Nem miattam, csak a képért… nélküled meghalok. Legalább a kicsit puszild meg, hiszen úgy szereted…

Két kézzel húzta Ivánt. A lábával nagy nehezen megkocogtatta az ajtót. Ha már a mama kinyitja, nem mehet el.

– Hát ti? – kérdezte Nusi néni, és a homlokán levő vizes borogatásra mutatott. – Nézzetek rám!

– Kezét csókolom – mondta Iván. – Akkor nem is zavarunk… – Hátrálni akart, de Eszter makacsul szorította a kabátja ujját.

– Azért bejöhettek… maga intelligens fiú, talán tud tanácsot adni… Eszter bevonszolta Ivánt. Letépte róla a kabátot, sálat, és meg-megsimogatta.

– No – mondta Nusi néni gúnyosan –, meg ne edd! Holnapra mi marad?

Iván szeme büszkén felcsillant.

– Mert imádom őt, mama, egyszerűen imádom. Nem szégyellem senki előtt…

Iván elvörösödött. Nusi nénihez fordult.

– Csak bolondozik. Mindig bolondozik…

– Aztán baj ne legyen… – aggályoskodott Nusi néni. – Elég nagy baj van e nélkül is… Megjött a papír. Le akarják bontani a házat. Ez a saját házam, édes fiam, és ki akarnak rakni belőle! Mondja, a papa nem tud csinálni valamit?

A fiú kezébe gyömöszölte a levelet, és várakozóan rábámult. Iván hanyagul átfutotta az írást.

– No igen – mondta. – Kétségtelen…

– Tehát?

– Jár hozzánk néhány befolyásos ember, de tetszik tudni, azok inkább kultúrpolitikusok… nem tartozik a profiljukba…

Nusi néni csalódottan visszavette a végzést. Sóhajtott.

– Szótlanul nézzem, hogy tönkreteszik az életem gyümölcsét?

Eszter ráförmedt:

– Én megmondtam… Előbb jártál volna utána. Most már fújhatod. „Hát nem lesz többé ez a ház – gondolta. – Még a téglákat is elviszik.” Az udvar sarkában, alulról a negyedik téglán még most is ott áll a karcolás. Tizennégy éves volt, akkor választotta jelmondatának: Omnia vincit amor. Minden reggel, iskola előtt, elolvasta, és végigsimította az ujja hegyével.

– Mennyit fizetnek?

– Fizetnek? Mit tudom én? Azt hiszed, meg lehet ezt fizetni? Úgy értékelik, ahogy nekik tetszik! Elszámolják az új lakást, az ilyen műanyagot meg olyan műanyagot, kezelési költséget, aztán nesze semmi, fogd meg jól…

– Tessék részvétemet fogadni – hajlongott ünnepélyesen Iván. – A néni valóságos mártír…

– Az – bólintott mohón Nusi néni. – … nekem az életből csak a töviskoszorú jutott…

– Bemehetünk a szobába? – kérdezte Eszter. Azután hirtelen hozzátette: – És a gyerek… alszik? – Szégyenkezve sompolygott a kiságy mellé. Már öt perce itt van, és csak most jut az eszébe. Bekukucskált a takaró alá. Karcsika szájára rászáradt a tejbegríz. Egészségesen szuszogott. – Nem túl piros az arca?

Iván is a kicsihez lépett. Egyenként megsimogatta a levegőben széttárt ujjacskákat.

– Kinek a gyereke vagy, te szegény? Ki törődik veled? Van neked anyukád?

Nusi néni azonnal bekapcsolódott.

– Úgy, úgy. Csak mondja meg neki. Magára talán hallgat. Engem kutyába se vesz, engem itthagyott. Most még ez a dolog is a nyakamba szakadt. Azt hiszitek, ötszáz forinttal meg van fizetve? Ha idejössz, csak szerelmeskedni tudsz, és már rohansz is tovább. Nemsokára tavasz lesz, most gondolkodj előre, hogy oldod meg, mert én tovább nem vállalom…

– Múltkor is hazavittem! – kiáltotta Eszter. – A jövő héten megint! Nem az a szeretet, ha folyton nyaljuk-faljuk!

– Ha nekem ilyen gyerekem lenne, ha ez a gyerek az enyém lenne – mondta szomorúan és ellenségesen Iván –, nem adnám oda senkinek. Láttam anyákat, akik órák hosszat fekszenek a gyerekük mellett, a fejüket összedugják, és tökéletesen boldogok…

– Hát én nem vagyok az… – sírt fel megint Eszter. Rádobta a takarót az ágyra. – Engem nem elégít ki… Nekem ez nem minden. Azt hittem, éppen te megérted… Tudod, hogy mégse engedném át az apjának soha…

– Az az anya, aki elhagyja a saját magzatját, rosszabb az állatnál – mondta ünnepélyesen Nusi néni. – A pelenkákat mosni, az az igazi szeretet…

– Anyádnak igaza van… – morogta Iván. – De ezt te nem érted. Nem szeretsz te senkit, csak a saját vágyaidat.

– A szobába… bemehetünk? – fulladozott Eszter.

– Nem – felelte keményen Nusi néni. – Nincs kitakarítva. Be se fűtöttem. Ma nem.

Eszter leroskadt a konyhaszékre.

– Én ezt nem bírom…

Iván megveregette a hátát:

– Szedd össze magad. Vár otthon a férjed. Persze hogy szereted a gyerekedet, a magad módján. Tavasszal majd haza is viszed… A ti gyereketek, nem az enyém…

– Miről tehetek én? – zokogta Eszter. – A világra hoztam, nem akartam a csatornába küldeni…

– Figyelmeztettelek – Förmedt rá Nusi néni –, hogy te nem vagy feleségnek való meg anyának… Most már bőghetsz!

– Tudod, mi lehettél volna? – folytatta Iván. – Te nagyon tehetséges voltál, kimondom, igen, nagyon tehetséges. De most semmid sincs. Van neked gyereked? Mid van neked? – Iván kétségbeesetten érezte, hogy egyre jobban elveszíti a mértéket.

Eszter az anyjára nézett. Könnyein keresztül hatalmasnak, dagadtnak látta a fejét. Nincs menekülés. Mint a házából kiöntött csiga, csupaszon.

– Te voltál… jaj, istenem… te voltál… mit tettél velem? – oldalra billent a széken. Iván elkapta, és mohón csókolgatta a haját:

– Miért hazudsz?… miért hazudsz?… nem szeretsz te engem… valld be végre…

Nusi néni rájuk szólt:

– Most már elég! Ez hiányzik az én beteg szívemnek! Ne bántsa már azt a lányt. Mégiscsak az enyém…

– Miért mondod, hogy szeretsz? – ismételte Iván makacsul. – Nézz magadba! Mástól van gyereked, neki viszed haza!

– Nem bizonyítottam? – kiáltotta Eszter, és az öklével verdeste Iván mellét. – Mit tehetek annál többet?

– Az nem minden – Iván a vízvezetékhez ment, forgatni kezdte a csapot. – Akkor semmit se értesz az egészből. Az csak azt bizonyítja, hogy nem kellettem másra…

– De hát mit akarsz? – Eszter megköszörülte a torkát, mert hirtelen rekedt lett.

– Hagyjátok abba, jó?! – kiáltotta Nusi néni. – Miért kell ezt végighallgatnom? A szobába úgyse mehettek be, és slussz-passz.

– Ott fekhetnél te is a gyereked mellett gondtalanul… lehetne műtermed… de neked a hazugság kell. Hogy is állhatnál mellém, amikor én még csak egyetemista vagyok, bolondos költő… én még segédmunkásnak is elmennék érted meg a kicsiért…

– Te jó isten! – csapta össze a kezét Nusi néni. – Meg ne hülyüljetek egészen! Maga még nem kész ember! Be is hívhatják katonának… Meglát egy tizenhat éves fruskát, aztán: asszony, eredj haza, öreg vagy…

Eszterben kicsit enyhült a fájdalom.

– Ismered a helyzetemet… – motyogta bűnbánóan.

Nusi néni felugrott. Fülét a konyhaajtóra tapasztotta. Az udvarról bizonytalan motoszkálás hallatszott.

– Most csempészi ki a barátját… a Manci, tudod…

Meghökkent, mert a kaparászás elérte a kilincset. Hirtelen mozdulattal kitárta az ajtót. Szapper úr beesett. A konyhaszekrénybe kapaszkodott. Kopott lódenkabátja csupa sár, cigarettacsutkák ráragadva. Kalapja helyett micisapka billeg a fején, félrecsapva. Az étel csukott szája szélén csorog ki vastag fonálban. Nadrágszára nedvesen a bokájára tapad.

Iván rémülten a falig hátrált.

Nusi néni a szívéhez kapott. Nem szólt egy szót sem. Az az egy pohár bor… az az egy pohár bor, három nappal ezelőtt.

Eszter odalépett, és megfogta az apja könyökét. Gyakorlata volt, még gyerekkorából.

– Menj ki – mondta Ivánnak. Kongott a hangja. – Ez az apám.

Szapper úr csuklott. Ivánra mutatott.

– Én nem tűrök senkit… most már odavágok az asztalra… – Iván a karjára akasztotta a holmiját.

– És te itthagyod a gyereket… s engem is ide kívánsz, a pocsolyába… mennyire gyáva vagy… – Nagyon halkan beszélt.

Eszter nem engedhette el az apját. Legalább addig ne essen össze, amíg Iván látja.

– Várj meg. Ma este mindennel végzek… érted? Csak várj meg!

Nusi néni rákiáltott:

– Menjen már, mert lehányják a szép felöltőjét… Én nem fogom kitisztítani!

Eszter megvárta, amíg csattan a kilincs, s elengedte Szapper urat. A férfi tompa puffanással előrebukott.

– Itt semmi sem változik. Ti megöltök mindent…

– Menj a fenébe… huszonöt éve kínlódom. Huszonöt éve… – Nusi néni sírni kezdett. Könnyei Szapper úr kopasz fejére potyogtak.

Eszter tétovázva a gyerekágyra pillantott. Hamarosan más lesz minden. Szaladt Iván után.

Nusi néni megrugdalta Szapper úr oldalát: – Hé, te disznó – mondta csendesen –, kelj fel, mert reggelre megfagysz… hát megint iszol?

Szapper úr könyökére támaszkodott. Nagy erőfeszítéssel lóbálta a fejét. Tüdejéből erős hang szakadt ki.

– Majd én megmutatom, hogy mi lesz itt. Csak egy pohár, te mondtad… majd én intézkedem…

– Te már intézkedtél. – Nusi néni lerántotta magáról derékig a pongyolát. Odatérdelt Szapper úr mellé, a földre. Fülénél fogva felemelte a fejét. – Látod ezt a sebhelyet? Ismered jól! Húsz évvel ezelőtt hozzám vágtad az égő villanyvasalót! Neked ezen a világon már nincs intéznivalód! Most rajtam a sor!

A férfi kifejezéstelenül, elborult tekintettel bámulta az asszony kelt tészta fehérségű mellén végighúzódó lilásveres foltot. A feje koppanva visszaesett a konyhakőre.

 

*

 

Jani hosszasan mosta magát a pléhlavórban. Már hat hete dolgozott a kályhás mellett; és még most sem szokta meg a zsíros, tapadó piszkot a kezén.

Kati mellette toporgott, a törülközőt nyújtogatta.

– Tűnj már el! Megmondtam, hogy minden pillanatban visszajöhet. Várj meg a sarkon. Negyedóra múlva ott leszek.

– Tegnap is háromnegyed órát vártam. Azért még annyira nincs meleg.

– Nem fáznál, ha naponta öt-hat mázsát cipelnél a hátadon. Ráadásul a tisztelt apukád szórakozik velem. Ma például visszaküldött a földszintre a vödörért.

– Hát ha lent hagytad…

– „Szedd a lábad, öcskös”, így beszél a te apucikád…

– Ugyan, Janika. Ilyen a modora, nekem elhiheted.

– Velem azért nem evett egy tálból cseresznyét… Nagyon jól tudja, hogy csak alkalmi munkát vállaltam.

– Nem mondhatod, hogy smucig…

A papa sokat szidja otthon Janikát. Nem elég készséges, félvállról beszél a megrendelőkkel. „Te lány, leverem a derekad, ha ezt választottad vőmuramnak…” Mintha Janikának eszébe jutott volna ez a dolog egyszer is!

– Kifizet rendesen, nem panaszkodhatom. – Jani a kisolló hegyével tisztogatta a körmét. – Mintha kegyet gyakorolna minden este, amikor a markomba nyomja azt a vacak nyolcvan forintot…

– Szereti a pénzt, ennyi az egész. Velem is így csinál. De különben nagyon rendes.

– De még mennyire! Van esze, hogy ne álljon a csurgó alá, ha esik az eső. Légy nyugodt, érti a módját, hogy lehet egy kályhát feldobni…

– Igen, azt mondták már mások is, hogy érti a dolgát a fater…

– Érti! Érti hát! – Janika gúnyosan végigmérte Katit. – Ha van túlfizetés, minden anyagot beletesz, ha nem, fél év múlva megreped a cserép…

Kati elfehéredett.

– A cserepeket nem az apám gyártja… az állami…

– De a járatokat meg a samottot mi adjuk hozzá, kicsikém. S ott a bibi… – Janika megcsípte Kati arcát, Kati csattanósat a kezére ütött.

– Mi az, megsértődtél? Az igazság fájdalmas.

– Apa rendes ember!

– Persze hogy rendes… mindenki rendes. Én is rendes vagyok. Turkálok a sárban napi nyolcvan forintért, hogy legyen mit elverni esténként. Te is rendes vagy, hogy beszerveztél. Meg kell veszni, hogy itt mindenki milyen rendes…

Magára rántotta a zakóját.

– Most mit állsz itt? Ha anyám hazajön, amit kapsz, az a tied lesz…

– Mégiscsak jobb, mint a semmi… Janika, hát nem? – kérdezte Kati könyörögve. „Hát apa is ilyen?” – gondolta rémülten.

– Végül is megvagyok vele. Én elhitetem magammal, hogy ezt akartam, nem mást, apád meg élvezi, hogy parancsolhat nekem. Még a nevemen se szólít. Csak „te fiú” és „öcskös”.

Kati megcsóválta a fejét.

– Túl érzékeny vagy.

– Túl érzékeny? Én? – nevetett fel Jani. – Ébredj, Csipkerózsika. Csak megállapítom a tényeket, mert unom már a naivitásod.

– Akkor meg gőg az egész – vetette oda Kati dühösen. – Lenézed ezt a munkát, mint…

– Mint az anyám. Ezt akartad mondani, ugye? Helyben vagyunk. Ez a rögeszméd. Eredj már innen, mert ha betoppan, meglátod, én milyen finom vagyok hozzá képest…

– Miért nem akarsz megérteni? – pityeredett el Kati. – Mégiscsak az apám. Úgy lerohanod az embert… Szóljak neki? Beolvassak?

– Ugyan. Kár a gőzért. Csak nyisd ki a szemed. És ne bőgj. A sírás semmin sem segít, csak pocsékolja az energiát.

– Nyáron majd kimegyünk a Vidám Parkba… – mondta megbékélve Kati – és mindenre felülünk.

Janika megszívta a fogát.

– Előre ne tervezz. Csak azt tervezd előre, ami tőled függ…

– De hiszen te mondtad, hogy csak erősen kell akarni…

– Ez nem kaptafa. A vonzerőre nem érvényes. Az vagy van, vagy nincs.

– Janika… – suttogta Kati, és lehajtotta a fejét. – Nálam ez nem ilyen ingatag… én nyáron is, ősszel is, és jövőre is, egészen biztos, hogy veled kívánok lenni… Ezt jobb, ha tudod…

– Ne bolondozz… Az életben a legértelmesebb a folytonos változás… a szabadság… Hogy mi lesz nyáron, és mi lesz ősszel? Ojjé!

– Jani! – kiáltotta Kati, de azután hirtelen elhallgatott. Megharapta a nyelvét. Kicsit vérzett is. Olyan íze volt, mint a rozsdás vasgolyónak.

A fiú kézen fogta.

– Na! Nem mondtam semmi rosszat. Nem bántalak én téged soha. Hát nem segítek, ha kéred? S különben is, ki tudja, hogy lesz? Jön egy trapéznadrágos, rajtad átfut a kétszáz volt, ideállsz, és azt mondod: öregem, elég!

– Igen – mosolyogni próbált. – Lehetséges. Miért ne?

– Én meg csókot adok majd a pofikádra, kétoldalt, így ni, mint most.

– Éppen így? – suttogta a lány.

– Talán valamivel hidegebben… És ha velem történik ugyanaz, haragudhat egy okos lány, akit én neveltem? Találhat ebben valami különöset?

Kati Jani szemébe nézett. – És ha fáj?

– Fáj? Mi fájna? Legfeljebb kellemetlen, ha a másiknak még ízlik… de hát emberség, önzetlenség is van a világon, nem?

Kati a fülére szorította kötött sapkáját, meglóbálta a bojtot.

– Hát akkor gyerünk. Ihaj-csuhaj. Gyerünk!

Amikor Nusi néni hazaérkezett, Jenci a tűzhely szélét smirglizte, nagy buzgalommal. Vágott csirkét cipelt a szatyorban, tollasat. Szívességből nyisszantotta el a nyakát a sarki kofa. A szatyor tetején egy csokor hóvirág fehérlett. Nusi néni áhítattal kiemelte, és egy pohár vízbe helyezte.

– Nézd, már árulják… Úgy imádom a virágokat… – Kihúzta a csirkét a szatyorból. A nyak meg a fej beleakadt a nejlonrácsok közé. Nagyot rántott rajta. A kőre hullott egy alvadt vérdarab. – Na… nem látod? Töröld fel!

Jenci félrefordult.

– Nagyon kérlek, drága Nusikám, vidd innen ezt a szegény, nyomorult állatot…

Nusi néni felnevetett.

– Félsz egy döglött tyúktól? Te, anyámasszony katonája!

Jenci csak nyüszített tovább.

– Holnaptól kezdve répalevelet fogsz zabálni meg káposztát, ha annyira odavagy! – Nusi néni belevágta a csirkét a mosogatótálba. Felcsapott a gőz, az égett hússzag.

Jenci maga alá húzta a lábát a sarokban.

– Nusikám, lekopasztod, a tündéri kezeiddel, lekopasztod? Kitéped a tollát? Én is lehetnék az a tyúk, én is…

– Tévedsz – mordult rá megvetően Nusi néni –, a tyúknak több esze van. Térj már magadhoz. A barátod iszik, mint a gödény. Hiába pofázok neki. Hamarosan elpatkol. Ha csak egy kicsit is normális lennél, milyen más lenne a jövőnk! Miért kell nekem folyton rettegnem, hogy mi lesz velem?

Jenci kínzottan pislogott az asszonyra.

– Tudod, hogy én mindent megadok neked… már csak a táviratot várom, és viszlek az Adriára.

– Ez a baj, hogy hülye vagy! – ordította Nusi néni. – Ne hozz ki a béketűrésből! De holnap kidobok a szobádból minden kacatot, ki én, egyenesen a szemétre! Majd én észhez térítelek…

– Az én találmányom… – Jenci büszkén döngetni kezdte a mellét.

– Istenem, csinos ember lennél, pénzt is kapsz eleget, minek neked ez a rögeszme? Ez a hülyeség?

Jenci bámult rá, hályogos szemmel.

Nusi néni lehajolt hozzá, megtapogatta a homlokát.

– Őrült vagy! Őrült!

Jenci felüvöltött. Bevágtatott a szobájába. Magára zárta az ajtót. A falon keresztül is hallatszott, hogyan csikorgatja a fogát.

– A huszadik század zsenijével… körülvettetek… megfizettek mindenkit… a szerelmem is Delila… Delila…

Nusi néni sírva fakadt. Leült az asztal mellé, onnan motyogta a hóvirágnak:

– Miért vagyok én ilyen szerencsétlen? El fogják venni a házamat, megeshet könnyen… Egész életemet egy részeges csavargó mellett töltöttem… Miért nem lehetek végre boldog?

Karolin anyó kijött a szobájából.

– Csendesebben… Egy kis tapintatot kérek…

– Jaj, a szívem… Mindjárt meghalok… vizes borogatást…

Az öregasszony feldúltan toporgott ide-oda.

Felemelt egy törülközőt, nagy nehezen a csaphoz vitte. Kisujját a vízsugár alá dugta.

– Jéghideg a víz! Olyan betegséget kaphatok, ha ebben nyúlkálok… ezt nem kívánhatja tőlem senki. Én soha nem zárkózom el, de ez lehetetlen!

Janika már a kapuban tájékozódott, a hangokból. Otthagyta Katit köszönés nélkül. Berohant. Félrelökte Karolin anyót. A törülközőt a víz alá tartotta, és a csöpögő ruhát anyja mellére szorította.

– Menjen innen! – szólt rá az öregasszonyra. – Most aztán levizsgázott. Rendben van, hogy mind ilyen rohadtak, de legalább a koporsójuk előtt…

Karolin néni ijedten, gyűlölködve hátrált.

– Menjen csak – folytatta Janika, s közben kétoldalt paskolgatta az anyja tehetetlenül lötyögő fejét. – A saját lánya! Így élni, a sír szélén! Tiszteletre méltó öregek!… Te meg térj magadhoz. Legközelebb belépődíjat szedünk. Hetenként egyszer még elviselem, de naponta?

– Hívd át Józsit, ezt az egyet tedd meg! Tudni akarom, mi lesz a házammal, mielőtt meghalok… – lihegte kimerülten Nusi néni.

– Nincs is itthon – morogta Janika kelletlenül. Kati bizonyára a kapuban ácsorog még. Haraggal váltak el.

– Előttem jött az utcán. Téged is láttalak azzal a cafattal, hiába bújtatok a Liptákék targoncája mögé…

Janika átkiabált a küszöbről Józsi bácsiékhoz. Józsi bácsi derűsen integetett.

– Mindjárt, fiam, csak másik ruhát veszek…

Nusi süvített:

– Úgy gyere, ahogy vagy! Ha az utcán nem szégyelled, előttem se szégyelld!

– Tessék hagyni – mondta gyorsan Janika. – Megint rájött az ötperc…

Józsi bácsi szorosabbra vonta derekán az övet. Dacosan a fejére csapta a vörös csillagos sapkát is. Csak a pisztolyt csatolta le, s a rekamié alá dugta.

– Mama rosszul lett – fogadta Janika széles grimasszal. – A nagymama itt állt mellette, és azon tanakodott, hogy vízbe mártsa-e a kezét vagy sem…

– Nincs semmi baj. Lélegezz nagyokat. – Józsi bácsi végigtapogatta Nusi homlokát.

– Ez már kibírhatatlan – mondta a fiú. – Tiszta hazugság: szép, önzetlen öregség, jóságos, dolgos nagyanyák…

– Lehet, hogy te még cifrább leszel, mire megöregszel. Ne vágj fel, fiam. Nyugtával dicsérd a napot.

– A próféta! Viheted magaddal, ne félj, ha innen kidobnak bennünket! – nyögött fel Nusi. – Mit intéztél az okosoknál?

– Józsi bácsi … – mondta Janika, és értetlenül tárogatta szét a tenyerét. – Hát lehet ezt tétlenül bámulni? Vállrándítással? Legalább most lássa be…

– Most már nem lát be semmit – legyintett Józsi bácsi fáradtan. – Az élet nem színdarab, édes fiam… Az életben az első két felvonás a lényeg… azután már nem ér a nevem…

– Arra felelj, amit kérdeztem – förmedt rá Nusi néni –, elég már a hűbelebalázs-dumából. Mi van a házzal?

Józsi bácsi meglapogatott egy cigarettát a keze fején.

– Majd te… ha idejében elkezded… Akkor talán különb leszel. Ha idejében! Én már csak ezt mondom, mivelhogy nem olyan könnyű… – gondolkodott egy kicsit, és hozzátette: – Persze, nektek sokkal könnyebb. A körülmények…

– Napjainkban a jóság a földön hever, csak le kell hajolni érte…

– Az én derekamba gyakran nyilall, de a tied még hajlékony, remélem… – Józsi bácsi körbesántított a konyhában.

– Csak csúfolódjatok… – sóhajtott Nusi néni. – Mit tudjátok ti, mi az igazi szenvedés? Beszélj már! Mit üzennek a barátaid?

Józsi bácsi visszahuppant a hokedlira. Janikára nézett, segélykérően. „Most robban a bomba.” Néhány perc, és a mama cafatokra szedi az öreget. Akkor vajon hogy alkalmazza a megtépázott forradalmár bölcs megértését?

– Nézd, Nusi…

– Dobd el a bagót. Egykettő… – vezényelt Nusi néni.

Józsi bácsi a vízcsapba hajította a cigarettát. Janika vizet engedett rá. A csikk hosszan sistergett.

– Az egész ügy a házzal, én előre megmondtam…

– A vb-elnöknél voltál? – kérdezte Nusi néni fenyegetően.

– Ahova tartozik. Az építési osztályon! A vb-elnök se tudhat többet. Felelős elvtársak csinálják a dolgokat… Egyszóval, nincs mit tenni, Nusi… Ez országos érdek, elintézett tény. Nem a tanács döntött így, hanem az országgyűlés, a minisztérium. Tudtam én, de hogy ne tehess szemrehányást, kinevettettem magam, éppen én, a kommunista…

– Ott se voltál! – ordított fel Nusi néni. – Fogadok, hogy ott se voltál! Te gyáva patkány…

– Velem ilyen hangon ne beszélj! – Józsi bácsi homlokán kidagadt az ér. – Így voltam ott, ebben az egyenruhában… Bár ne tettem volna! Azt mondta az előadó: hát a bácsi nem tudja, mit jelent ez nekünk? Hát a bácsi nem látja, hogy ez a dolgozók érdeke? Sohase akarnak kibújni a napfényre? Mint egy taknyos kölyök, úgy kullogtam kifelé… Pedig én csak érdeklődtem!

– Te csak érdeklődtél? De az asztalra ütni, azt nem tudsz. Ezért nem vitted soha semmire. De miért csodálkozom? Tőled várok én valamit, tőled? Hiszen még a saját koszos portádon se tudsz rendet csinálni.

– Nusi… – mondta Józsi bácsi. – Ej, ej…

– Jó! Ne intézkedj. Nem is bánom. De mész innen, viszed a vén banyát is, az én nyakamon nem élősködtök tovább…

– Mindenkit elviszek… csak nyugodj meg. Majd ha higgadtabb leszel, magad is belátod…

– Én higgadt vagyok! És örülök. Tudod? Örülök. Mentek innen a francba. Megszabadulok tőletek. Nem tudom, hol fogtok olyan lakást találni, ahol a Mancikád szobára hordhatja a palikat… Azt csak itt lehetett, mert nincs házmester…

Józsi bácsi hátradőlt a hokedlin. Ha Janika gyengéden meg nem löki, lepottyan.

– Nusi… most aztán csukd be a szád, most aztán már ne nyisd ki… énrólam mondhatsz, amit akarsz, de a feleségemet…

– A szent asszony! – Nusi néni diadalmasan karba tette a kezét. – Még a dátumra is emlékszem! Január harmadika volt. A szemem előtt csempészte be a férfit a mosókonyhába… délután háromkor! Kérdezd meg, van-e pofája letagadni? Szürke kabátot viselt a palija, a csücskét még láttam!

Józsi bácsi a gyomrához kapott.

Janika sóhajtott. Hiába. Semmit sem lehet szárazon megúszni ebben a nyomorult életben.

– Álljon meg a menet…

Mindketten rámeredtek.

– Az a helyzet, hogy én voltam az, meg a kislány, akivel járok. Manci néni nem ludas speciel ebben az esetben. Csak a kulcsot adta oda, hogy egymásra találjon két szerető szív…

Nusi néni felvisított. Janikának ugrott. Ököllel az arcába vágott. Végigkarmolta a nyakát, a füle tövénél. A bőr ottmaradt a körme alatt.

Janika nagyot szisszent. Elkapta az anyja kezét, hátracsavarta.

Józsi bácsi közéjük állt.

– Engedd el, Janika! Na, na, Nusi fiam… Fiatalság, bolondság… majd megmosom a Manci fejét. Ne izgasd magad, fiúgyerek ez, jut is, marad is belőle…

Nusi nénit közös erővel a székre szorították.

– A szemem előtt… megcsal egy ócska ribanccal…

– Ez az anyák sorsa. Majd megnősül szépen, és téged odavesznek. Dajkálod az unokákat.

Janika a csap alá tartotta az orrát. Vérzett.

– Az unokákat? – Nusi néni drámai mozdulattal az üres kiságyra mutatott. – Ezt se veszem vissza, ha ma megint idehozza az anyja. Gyönyörködnek benne egy-két napig, aztán nesze bolond, neveld! Istenkém, milyen boldogan élhettem volna az én Janikámmal… főznék rá, mosnék rá, de neki kell a himihumi…

– Nusi, a fiad előtt… – mormogta Józsi bácsi szégyellősen.

– Miért? Ez is csak olyan koszos férfi, mint a többi! Besurranni, mint a tolvaj, azzal a közönséges prolilánnyal? Nem tudok többé ránézni, látom a nyálat a száján… Pfuj. Undorító…

– Janika, Janika. Minek is hoztad ide? Nem tudtatok várni, amíg kitavaszodik? Különben is, hogy akarsz megnősülni? Nincs szakma a kezedben… A katonaság is előtted áll…

– Nősülni! – Mondta orrhangon Janika. Két ujjával szorította orrcimpáját. – Az a jó büdös fene akar nősülni!

Józsi bácsi csodálkozott.

– Akkor meg miért avatod ilyen nem tisztességes dologba Manci nénédet? Áldott jó szíve van, az igaz, de éppen ezért nem lett volna szabad…

Nusi néni felállt.

– Nem tisztességes dologba keverte a szegény Mancit? Hogy miért tette? Majd én megmondom! Mert ő biztatta fel! Nem bírja elviselni, hogy él itt egy ártatlan gyerek… Sürgősen be kellett rángatni a fertőbe. Mit tudom én, talán már ő maga is számot tart rá, a friss húsra…

Józsi bácsi az ajtó felé hátrált.

– Ez egy őrült… most már én is… ez egy őrült… itt orvosi ápolásra van szükség…

– Orvosi ápolásra? – Nusi néni vadul nyitotta a konyhaszekrényt. Kiborította a varródoboz tartalmát az asztalra. – Vén idióta! Ide süss! Itt a bizonyíték, hogy ki a te feleséged. Nem adtam oda eddig, sajnáltalak, én marha, de nem érdemled meg!

Kicsire összehajtott, felbontott levél volt a kezében. Három napja hozta a postás. Az utcán találkozott vele, s csupa kíméletből magához vette a levelet. Gyalogol az a szegény ember úgyis eleget. Valami Andris írta a Mancinak. Erre a címre! Persze, az öreg soha nincs itthon, cincoghatnak az egerek.

– Mi ez? – Józsi bácsinak zúgott a feje. A visszerei sajogtak.

– Olvasd! Olvasd csak el! Nem neked szól, de azért elolvashatod. Ott a címzés: Kovács Józsefné elvtársnőnek… ezek aztán elvtársak, még az ágyban is.

Józsi bácsi elolvasta.

„Ugyanúgy reszket a feje – suhant át Janikán –, mint a nagymamának.”

Józsi bácsi kettőt jobbra, kettőt balra lépett a kövön. Kopogott a frissen vasazott csizmája.

– Nem vagyok állat – mondta rekedten. – No és aztán? Nem vagyok állat. Ember vagyok…

Janika szorosan mellélépett, átkarolta.

– Feküdjön le. Majd segítek.

Elhárította magától a fiút. Felemelte legurult sapkáját.

– Nekem munkám van. Ezt jegyezzétek meg… A többi…

– Te – kiáltott hirtelen Nusi néni –, a fegyveredet jól zárd el! Még valami butaságot csinálsz. Nem érdemes. Egy puffantás, neki vége, te meg csücsülhetsz a dutyiban…

Janika karon fogta Józsi bácsit. Átvezette.

Az öreg leroskadt az asztal mellé. Előhúzta a pálinkásbutykost. A fele az inggallérjába folyt.

Janika állt egy darabig, azután vállat vont. Itt ő nem tud segíteni.

Úgy, ahogy volt, kiskabátban, elindult Katiék felé. Legalább Kati ne bőgjön. Az is valami.

Már messziről felismerte Esztert és Ivánt. Elkerülte őket. Iván cipelte a kakaószínű plédbe bugyolált gyereket.

– És ha nem fogadja vissza?

– Miért ne fogadná? Csak három napra vittem haza, a béke kedvéért. Előre kifizettem a két hetet neki…

– Na, kis barátom, anyuka megint elajándékoz… mit szólsz hozzá?

Iván hozzádörzsölte orrát a kicsi tenyérnyi helyen kilátszó arcbőréhez.

– Ne játszd meg magad – mondta Eszter idegesen. – Nagyon jól tudod, hogy ha a gyerek nincs itt, én se jöhetek.

– Azt a néhány hónapot, amíg elválsz, kibírnánk eszpresszóban is, nem? – kérdezte gúnyosan Iván. – Mert csak néhány hónapról van szó, igaz?

– Néhány hónap! Ki tudja, meddig húzódik egy válóper! Még be se adtuk. Pista jelenleg nagyon odavan…

Iván hirtelen megállt. Szembefordult Eszterrel.

– Különösen, ha nem is tud semmiről. Mivel elfelejtetted megmondani neki…

Eszter rémülten hebegett:

– Azt hiszed, hazudok?

– Azt. Hazudsz.

Eszter felháborodott. Tegnap este kettesben zokogtak Pistával a rekamié sarkában. Kérlelte Pistát, legyen türelmes, majd elmúlik. Plátói rajongás… Nem lehet feltálalni mindent egyszerre.

– Neked élvezet, ha engem kínozhatsz… Csakhogy én totál kivagyok…

– Nem tudlak sajnálni – sziszegte Iván. – Úgy belekeveredtél a saját hazugságaidba, hogy a végén még magad is elhiszed. Két hónappal ezelőtt még bevettem volna, de ma már kiokosítottad a te ostoba fiatalemberedet…

– Mit akarsz tőlem? Megmondtam neki, hogy téged szeretlek… légy egy kis türelemmel… – Eszter sírva fakadt.

– Vigyázz, mert meglátnak – mondta gúnyosan Iván. – A pletyka!

– Fütyülök a pletykára! Mindennap kitalálsz valamit. Semmi sem elég neked, semmi…

– Egy okkal több, hogy kiadd az utamat. Ne várd meg a nyarat, elég romantikus lesz így is… Elolvadok az első napsugárral…

– Iván! – Eszter megállt a kapuban. – Mit tegyek még, hogy ne gyötörj? Légy hozzám könyörületes…

– Hagyd a színpadi jelenetet! Cselédmóri fordulatok… – Iván szemüvege bepárásodott. Egyik karjáról a másikra tette a gyereket.

Eszter megragadta a nagy vaskilincset. A kesztyűn át érezte a fém dermesztő hidegét.

– Aljasság… ahogy te belém mászol.

– Hiszen nem tehetsz róla. Ki tanított volna meg? A derék Szapper néni vagy a Szapper bácsi két nagyfröccs között?

– Nekem állásom van… – húzta ki magát Eszter – de te, öcsém, még járhatsz egy kicsit iskolába… Én meg merem mondani, ha tetszik valami. Nem vagyok sznob, aki először fellapozza az irodalmi lexikont, s csak azután tapsol!

– Kedvesem – Iván belemarkolt a gyapjútakaróba –, ez nem szemrehányás. De egyszer végre neked is szembe kell nézned a tényekkel… mellettem megtanultál volna franciául… két év múlva önmagad szégyellted volna a mai eszményeidet… Stefan Zweig és a többi… A koncertekre is egyedül járok…

Ez persze nem igaz. De Eszter is hazudik. „A nyakamat tenném rá – gondolta –, hogy a férje semmiről sem tud. Nem lehet megfogni, síkos, mint a hal… pedig másként beledöglöm…”

Eszter dacosan vállat vont.

– Utálom a hangversenyeket. Nincs fülem. Én színekben látok mindent. Nálam képekbe fut a világ. Volt már ilyen csoda.

– Képekbe! Hol az a kép? Mióta ígérgeted? Szándékok, lángolások! Mire felébredsz, megöregedtél a mulya férjed mellett, és jóéccakát!

Az asszony tekintete zöldeket lobbant, mint a sárkányfej a vursliban.

– Te kérdezed, hogy miért nem festek? Éppen te, aki naponta őrjítesz?

– Az igazi tehetség alkot, alkot, ha közben le is rohad a keze-lába. Ezt csak a dilettánsok emlegetik. – Mit ugrál? Mit ugrál azzal a néhány ecsetvonással?

– Én tudom, hogy mit akarok… – Eszter kínzottan kitépte a fiú kezéből a gyereket. – Én tudom, mit kell megvalósítanom…

Iván közel hajolt.

– De hiszen még magadat sem határoztad meg! Nem ijesztő néha, ha belegondolsz? Hát ki vagy te? Kis hazudós fiatalasszony, ferde, zöld szemekkel… Ahhoz is gyenge vagy, hogy a sorsodat vállald. Mások életéből sajtolod a mustot…

– És te? – Eszter meglökte Ivánt, és az anyját látta, ahogy Szapper urat taszigálja. – Te ki vagy? Halljuk?

– Én egy húszéves fiatalember vagyok… – hajolt meg gúnyosan Iván. – S ez nagy különbség. Én még ráérek. Neked most ütik az utolsót. Elhoztam a lehetőséget, egyszer majd, későn, megérted, de te a fridzsidert választottad.

Egy számlát tartott Eszter orra alá. Hogy került Ivánhoz? A táskájában kutathatott, amíg ő bement a közértbe párizsiért. Pista tegnapelőtt prémiumot kapott. Szaratovot vettek, az a legjobb típus. Pista nagyon rendes. „Uralkodj magadon – ezt mondogatja –, győzd le a kísértést. Nyáron elviszlek az Aranypartra. Nevetni fogsz az egészen.”

Eszter elvette Ivántól a cédulát. Félkézzel visszagyűrte a táskájába.

– Az anyósom vette. Mi köze ennek a mi dolgunkhoz?

Iván megpaskolta Eszter arcát.

– Csak annyi, drágám, hogy aki válni akar, nem vesz frizsidert. Na szervusz. Éljetek boldogul. – Sarkon fordult és elment. Vissza se tekintett.

A gyerekkel a karján hiába futott volna utána. A csuklója elzsibbadt. Figyelte a fiú távolodó alakját. Aránylag tiszta, február végi este volt.

– Úristen – susogta a takaróra ejtett arccal –, Úristen, hát tényleg csak így lehet? Már semmit sem odázhatok el többé?

– Mama – mondta benn a házban, miközben a gyereket beejtette a kiságyba –, mama, én elválok Pistától. Nem bírok a nélkül a fiú nélkül élni…

Nusi néni sírva fakadt. Ennyi izgalom egy napon! Magához vonta Eszter fejét.

– Szegény, szerencsétlen gyermekem… Te nem születtél nélkülözésre… ez az átkozott szív, milyen bajt csinál… szegény, szerencsétlen gyermekem! Hogy fog ez a taknyos eltartani? Gondolkozz, én mondom neked, az anyád! Gondolkozz, amíg nem késő!

Eszter is sírt. Képzeletében megjelent egy udvari szobácska, az ablakban muskátlival. Ivánnak kiadják a kötetét. Ő is vállalhat mellékállást. „Én érted és gyermekedért akár segédmunkásnak is…” – így mondta Iván egy hónappal ezelőtt.

Vagy napos műteremlakás? Hatalmas vásznak, az ajtón névtábla: Werter Iván, W. Szapper Eszter.

Pista minden este keresztet rajzol a homlokára. „Aludj – ezt suttogja –, aludj kis bogár. Én vigyázok rád…”

„Iván sohasem fog vigyázni rám – gondolta kétségbeesetten –, mi lesz velem?”

– Várj csak! Valaki jön! – Nusi néni az ajtóhoz szaladt. – A Manci! Most jön a Manci. Hogy itt mi lesz! A fene a buta lelkemet, hát most meg sajnálom a büdöst!

Manci ezen az estén különösen fáradt volt. Sürgős exportot fejeztek be. Mindenki húzta a száját, nem akartak túlórázni. Ő nagy keservesen megagitálta a lányokat, de így is csak húszan maradtak a műszakból. Nem is zuhanyozott, szaladt haza, mert Józsi szolgálat után nagyon éhes.

Szőcén még hallgatnak az illetékesek. Most nem sürgős nekik. András is ideges. Valami választ vár, alig akar szólni.

Már az ajtajuk előtt megcsapta az erős pálinkaszag. Csak nem borult ki a demizson?

– Mi van veled? Beteg vagy, Józsikám?

Józsi bácsi a heverőn feküdt, bakancsban. Nagyot böffentett és vigyorgott. Nem válaszolt.

Manci felemelte az üres demizsont. Hitetlenül forgatta a kezében.

– Hova lett a pálinka? Beszélj már!

Józsi bácsi előhúzta a díszpárna mögül a pisztolyát. Csattantott egyet a ravaszon. Jelentőségteljesen megcsóválta a levegőben.

Manci észrevette a földön a levelet, András írásával. Nem mert érte nyúlni. Felsikított.

Józsi bácsi megcsókolta a fegyvert, és visszadugta a feje alá. Félkönyökre támaszkodott.

– Én… megőrzöm a hatalmat…

Manci óvatosan közelebb lépett.

– Felesküdtem a fegyverem tisztaságára… nekem semmi sem számít… majd én megmutatom. Azt hiszitek, belegebedek, mi, azt hiszitek?

Manci sírva feléje nyúlt. Józsi bácsi átvetette magát a rekamié túlsó oldalára, de Manci oda is követte.

– Józsikám, édes Józsikám, nem szabad… nyugodj meg…

Józsi bácsi a sarokba szorult. Manci magához akarta ölelni.

Az ütés az arcát érte. Elvesztette az egyensúlyt, és hátraesett. Gyorsan feltápászkodott. Józsi a kezét bámulta, távolról, majd közelebbről, mint a csecsemők. Csorgott a könnye.

– Engem… nem lehet leteríteni… – Tántorgott. Féloldalt a rekamiéra dőlt.

Manci kirohant az udvarra. Futkosott körbe-körbe.

– Jaj, ez a szerencsétlen… jaj, mit tettem!… – kiáltotta fuldokolva.

Janika éppen a cipője talpáról kotorta le a sarat. Megragadta Manci karját. Csavart egyet rajta.

– Máskor ne írassa ide a leveleit. Most aztán beijedt, mi? Ne féljen, nem üti agyon. Holnap majd beadja neki a tündérmesét, aztán koptathatja tovább a szőrméjét, akivel jólesik…

Manci az arcára szorította a tenyerét. Jobbra-balra ingatta a fejét, miközben lassan távolodott.

– Úristen, milyen hülye vagy – nyöszörögte. – Szegény Józsi, szegény Józsi… – Ezt ismételgette, konokul, amíg csak vissza nem ment a kuckóba. – Szegény Józsi…

Janika zavarodottan, bosszúsan bámult utána.

A konyha közepén ott állt Eszter, és a homlokát ütögette.

– Elválok Pistától – mondta Janikának, és nevetett tétován –, mit csináljak? Elválok tőle, és hozzámegyek a barátodhoz. Óriási, mi?

 

*

 

– Értsd meg, hogy ez lehetetlen. – Iván egy nagy kőkockán ült, szemben a házzal, a grund közepén. Üvegszilánkot dobált, minden cél nélkül. – Szép kis együttlét! Az apád a sufniban nyöszörög, te meg cirógatod a fülemet!

– Hamarosan beviszik a kórházba – suttogta engesztelően Eszter.

– Eszményi. Kockás dunna alatt, az ágyban. Ha eszembe jut, hogy kezdődött! A sziget, a jégvirágok a telefonfülkén…

Iván a fény felé fordította az arcát. Esős március után ez volt az első, igazi tavaszi nap, április elseje. Még ezen a koszos telken is úszott a virágszag, pedig egész télen ide jártak a suhancok vizelni.

– Hát akkor menjünk a Szigetre… vagy Pasarétre… megsétáltatom az új kosztümömet… – Eszter tréfásan húzkodta Iván kezét.

Iván bágyadtan legyintett.

– Vagy kérdezd ki a franciát. Már három napja nem haladtunk…

– Nevetséges szituáció… Az ilyesmit gyerekkorában intézi el az ember, s nem huszonhat évesen szaladgál nyelvkönyvvel a hóna alatt. Legalábbis az én köreimben…

– Ezt szeretem benned, hogy nincsenek társadalmi előítéleteid… csöppet sem vagy felvágós, igaz?

Iván idegesen leintette.

– Engem nem érdekel a társadalmi ranglétra… Neked kellene a legjobban tudnod.

– Engem meg a barátaid nem érdekelnek túlságosan. Az a Hámori, vagy hogy hívják. Mit szól, azt mondja nekem, mit szól Ortegához? Miért nem lehet erre azt felelni: Nézze, kérem, én azt sem tudom, eszik-e vagy isszák…

Eszter harciasan nekidőlt egy csenevész fácskának. Dühösen vicsorított a Kuhár gyerekek felé. Ezeknek ez nagycirkusz, állandóan ide mutogatnak. Zabosak, mert nem lehet focizni.

– Azért, drágám, mert ez az Ortega egy nagy filozófus… egy nagyon nagy filozófus…

– Akármekkora filozófus… és ha én csak ezután fogom megismerni? Kevesebb vagyok, ha bevallom? Janikának ebben igaza van, amikor azt mondja, sohasem késő, és csak őszintén…

– Lám, lám… Mit meg nem ér az ember… Végül Janika csalhatatlan ítésszé lép elő! Hát már nem huligán?

– Tudom, hogy sokat kell pótolnom – mondta csendesebben Eszter. – De miért bántasz? Hiszen minden a legjobb úton halad… minden úgy történik, ahogy te kívántad. Nem hagylak egyedül. Mi fontos még ezen kívül?

– Például az, hogy ne hányd folyton a szememre az áldozatodat… – dobbantott Iván.

– Én semmit sem hányok a szemedre. De kinek panaszkodjak, ha néha nagyon nehéz? Kinek? Ezeknek a köveknek? – Eszter megrugdosta a téglatörmeléket.

– Ne csináld! Ha nehéz, ne csináld! Még visszaállíthatsz mindent! Még nem volt tárgyalás!

– Nagyon jól tudod, hogy beadtuk. És azt is tudod, hogy a gyereket nem adja…

– Mert egy rohadt, önző disznó… a te istened!

– Ne beszélj így. Engem vár vissza vele. Tegnap is azt mondta: Bármi történik is, kisbogár, én meg a pici mindig várunk rád.

– Ragyogó! – ugrott fel Iván. – Ragyogó perspektíva! Ott a gyerek meg a szerető férj, akinek annyi jelleme sincs, hogy ellökje magától a lábat, amelyik megtaposta. Én ilyen nagyszerű férfival nem vehetem fel a versenyt. Én megölném a feleségemet, ha így kibabrálna velem…

– Mert te igazán szeretsz… – csitította Eszter riadtan. Mit röhögnek ezek a kölykök? – Pista viszont nem bírja a magányt. Gyávaságból ilyen.

– Ó, igen. S most jön a gramofonlemez: szegény egész éjjel sírt, elosztottuk a könyveket, kiradíroztuk a közös pecsétet, szétválogattuk a kölcsönkötvényeket, hat kilót fogyott, az anyja megátkozott… Meddig tart ez még, meddig?

– Hát az is baj, ha elmesélem? – suttogta Eszter. – Te mondtad annak idején, hogy mi ketten egyek vagyunk, s még a gondolataink is ugyanabban a dimenzióban teremnek…

Iván gúnyosan nevetett:

– Miért nem ébredsz fel végre? Nem látod, milyen ostoba hősködés ez az egész, ezzel a válással? Hát el fogsz te hagyni egy ilyen férfit? Hát el lehet hagyni egy ilyen glóriás Szent Józsefet? És a gyereked? Hát azt hiszed, nem tudom én, hogy úgysem lesz az egészből semmi, még akkor sem, ha odáig feszíted a dolgot, hogy kimondják a válást? Visszamész hozzájuk az első télen, én kergetlek vissza, ha csak egyetlen könnyet ejtesz értük… márpedig sírni fogsz, legalább a gyerekedért sírni fogsz, nem? Vagy azt sem szereted? Eldobod, mint az üres fagylalttölcsért?! – már kiabált.

Az utcagyerekek közelébb húzódtak. Az egyik, csak úgy próbából, feléjük hajított egy kavicsot. A combján találta Esztert.

Eszter felsírt. Iván megfenyegette a kölyköket, de azok nem tágítottak.

– Miért nem segítesz? – kérdezte Eszter, és összekulcsolta a kezét. – Később még megszerezhetem a gyereket… látod, most is itt van a mamánál…

– Persze, én nulla vagyok! – ütött a mellére Iván. – Velem nem akar tárgyalni!

– Baj az, hogy még reménykedik? Majd rájön, hogy nem hozzá tartozom, ha múlnak az évek…

– Mert ahhoz évek kellenek! A felesége mással bújik ágyba, de őt még meg kell győzni!

– Ezt mégse mondhattam a képébe… ennyi illúziót meg kell hagyni neki… Közöttünk úgysem ez a lényeg…

A gyerekek újabb kavicsokat dobtak. Nem talált.

– Hazugság… Ó, Eszter, mennyi hazugság! Homokvár, homokvár…

– Homokvár hát – mondta dacosan Eszter –, ha te nem intézel semmit, persze hogy homokvár… Beszéltél apáddal? Jó, tudom, oda úgysem mehetünk. Hát akkor kerestél lakást? Utánanéztél a rendeletnek, hogy szerződéssel alkalmazhat a tanács?

– A realitás! A koszos realitás! Sokkal nagyobb tét forog itt kockán. A gyerekedet, akit a hasadban hordtál, kell eldobni magadtól… hát meg tudod te ezt tenni?

Iván vadul gesztikulált. A nézősereg kicsit távolabb ódalgott, de a kavicsok röpültek tovább.

– Meg – mondta keményen Eszter. – Nem tehetek másként. Érted teszem.

– Én vagyok a bűnbak! – kiáltotta Iván, és széttárta a karját. Tizenkét éves korában éjszakánként mindig néven szólongatta az anyját a sötétben. Papa megírta, és a mama válaszolt. Az a szörnyű levél! „Döntsél, drága kisfiam, anyád sorsa fölött, ha kell, vállalom a börtönt is, itt hagyom, akit szeretek, ha hívsz. Hívjál, és én hazamegyek…”

Akkor érezte először a rá nehezedő felelősséget. Lázálmában mázsás zsákokból mákot pergettek a fejére, amíg eltömítette minden pórusát. Nem látott, nem hallott többé. Felvágta az ereit. Amikor az orvos bekötözte a kezét, és jobban lett, válaszolt a mamának. Bal kézzel, girbegurba betűkkel. „Kitűnően vagyok. Miért jönnél vissza? Üdvözöl szerető fiad.”

– Én vagyok a bűnbak! – ismételgette, egyre vadabbul. – Tudod, mit zúdítasz rám?

Eszternek sajgott a szeme. Porszem csúszott bele, hiába dörzsölte, csak mélyebbre szaladt.

– Amit akartál – mondta hidegen. – Te akartad…

– Amit akartam…

Az egyik fiú éleset füttyentett. Megelégelték a dolgot. Végül is ez futballpálya.

– Hé, te mulya srác, kopjál le… – süvítette Ivánnak. Fedezékbe vonultak, onnan dobálták a szúrós kavicsokat.

– Menjünk innen – sziszegte sápadtan Iván. – Nem fogok velük leállni…

Eszter belekarolt. Hirtelen Karcsikára gondolt. Talán jobb lenne összecsomagolni, és elfutni vele, egyedül.

Megrázta Iván karját, de az ernyedten lötyögött a kabátujjban.

Vacogott a foga. A múzeumban gyanús lesz. Ez már a harmadik eset a héten, hogy elkérezkedik. Most azt találta ki, hogy a gyereknek mandulagyulladása van.

Mögöttük vidáman felvisítottak a fiúk. Egykét malterdarab még utánuk repült. Kásásan puffant szét az aszfalton.

Janika vetett véget a mulatságnak. Ezen a reggelen késve ébredt. Nem tragédia, ha később érkezik a címre.

– Öcsém – mondta hanyagul a „vezér”-nek –, hogy fog az tetszeni neked, ha jól megrugdalom az alaprajzodat?

A gyerekek laposan Janikára pislantottak, azután sietősen a grund túlsó felére pucoltak.

– No azért – biccentett. Fájt a feje. Ez már, a harmadik éjszaka volt, amit Szapper úr végigjajgatott. A körzeti orvos nem tudja pontosan, mi baja. „A szervezet bizonyos funkciói felmondták a szolgálatot a folyamatos, tömény alkoholinger hatására…”

Alig tudja mozgatni a bal felét. A beutalót is el kell intézni, mert a mama csak ordít.

A tanácstól szinte naponta jönnek. Legutóbb egy szemüveges nő volt kint. Úgy beolvasott a mamának, hogy az már markolta a nagykést. „Mit képzel maga, asszonyom, hol élünk? Négy címet is adtam, mégse hajlandó nyilatkozni. Megmondtuk, kérem, világosan: ha minőségi lakást választ, akkor kevesebb a pénz… mit bánom én, bújjon be egy lyukba, csak már határozzon valamit. Júliusban karhatalommal teszik ki.” „Tegyenek ki karhatalommal! – ezt kiabálja a mama azóta is, egyfolytában. – Tegyenek ki karhatalommal! Idefekszem a küszöbre, hadd lássa az egész világ!” És a szerencsétlen hülyén tölti ki a keserűségét. Egyszer még bevadul az is.

„Különben – gondolta Jani, és nagyokat szippantott a friss, tavaszi levegőből – el kellene döntenem, mihez kezdjek. Bárhova mennek, nem tarthatok velük, ez világos. Egyszer majd nekem is lesz saját bungalóm… Azt a kis vacakot, Karcsikát, néha hazaviszem. Eszter, mint a holdvilág. Iván már szóba se áll az emberrel. Jól bekapta a legyet. Mindig szerette a különleges történeteket, most aztán itt van. A rohadt érzelmesség. Józsi bácsi tegnap nem ment szolgálatba, azóta már negyedszer. Fekszik az ágyon, és úgy tesz, mintha aludna. A rohadt illúziók…”

Kelletlenül fogadta Kati lelkendező köszönését. – Nem érek rá, anyukám, vár a faterod.

– Elintézem, hogy ma ne menj… Olyan gyönyörű idő van, menjünk ki a hegyekbe! Már reggel óta várlak…

– Ha nincs meló, nincs pénz. Nekem pedig pénz kell, mert néhány hónap múlva becsap az istennyila…

– Tudod, hogy hozzánk is jöhetnél… a mi részünket nem bántják mégsem…

– Albérletbe? – kérdezte Janika, és végigmérte Katit. Újabban folyton bőg. Tépett a fizimiskája. És a pilótasapka áprilisban!

– Albérletbe, ha így fogod fel. Jövőre már keresek. Gyors- és gépírónő mindig kell. Gyere, menjünk ki a hegyekbe, Janika…

– Mit változtat az a helyzeten, hogy jövőre már keresel? – Janika megvetette a lábát a sarkon. – Mire célozgatsz?

– Nézd, de ne itt, gyere velem, papa úgy tudja, hogy beteg vagy…

– Nem megyek sehova. Te beajánlottál erre a finom melóra, erre a szép, értelmes melóra, most meg hagyjam abba, mi? Mert neked napozni van kedved! Menj csak. Nem vagyunk összenőve, mint a sziámi ikrek!

Kati az orrát dörzsölte. Kancsalított. A délelőtti fényben élesen kiütköztek a szeplői.

„Tulajdonképpen csúnya – gondolta Janika –, de legalább esze lenne. Ez is rákezdi ugyanazt a nótát. A butaság gyógyíthatatlan?”

– Igenis, össze vagyunk nőve – mondta elszántan Kati. – Jobb, ha tudod. És egészen biztosan te is szeretsz engem. Másként nem lehet. Azért vagy olyan ingerlékeny meg veszekedős, mert szégyelled. Tegnap is azért zavartál el.

– Gratulálok – Janika gúnyosan megrázta a lány jobbját. – Legalább a mamáddal is megbeszélted már? Talán azt is tudod, hova megyünk nászútra…

– Én nem mondtam, hogy vegyél feleségül… túl fiatal vagyok… – kiáltotta Kati. – Gyere, Janika, menjünk innen, olyan gyönyörű idő van. Hallod? Tudok egy helyet, ahol már nyílnak a sárga virágok…

– Hát hiába magyaráztam neked? Te is csak erre vársz? Megnyomorítanád magadat? Lemondanál mindenről, ami szabadságot adhat az embernek?

Kati görcsösen gyűrögette a pulóver derekát.

– Én szerelmes vagyok beléd. A többit nem értem…

– Mint a papagáj… – sóhajtotta elkeseredetten Janika. – Mint egy szép, színes tollú papagáj…

– Janika… – Kati szeme kitágult. – Hiszen amikor együtt voltunk, úgy, akkor az olyan nagyszerű volt, mint a repülés, nem?

– Persze. Feltétlenül. – Janika szánakozva és bosszúsan simogatta a lány fejét. – S lehet, hogy egyszer megint jó lesz. De értsd meg már végre: annak, ha az ember összebújik valakivel, semmi jelentősége sincs… Ez a baj, hogy ezt nem tudjátok megérteni…

Kati a nyakára szorította a kezét. Pajzsmirigytúltengése volt, néha fulladozott.

– Semmi jelentősége? – kérdezte szuszogva.

– Semmi. Semmi a világon. Miért kell nektek a hazugság?

– Van egy srác a suliban. MHS-ejtőernyős. Irtóra fut utánam. Hívott kirándulni… – mondta Kati, és rettegve kereste a fiú tekintetét.

– Remek, te kis csacsi… – veregette vállon Janika, – Mostanában én úgyis lehervadtam. Valahogy nincs kedvem a ficánkoláshoz. Menj csak el vele. Azért még beszélgethetünk, ezt értsd meg. Menj, ha tetszik…

– Nincs jelentősége, igaz? – krákogott Kati.

– Nincs hát. Majd néhány nap múlva benézek hozzád. Okos légy, hadd legyek büszke a nevelésemre. Klassz dolog a szabadság, mi? – tette hozzá évődve, és Kati oldalába bökött.

Kati odaszorította a kezét, mintha golyó szaladt volna a bordái közé. Kicsit összegörnyedt.

– De még milyen klassz… – mondta rekedten.

Elszaladt. A sarokról még visszanézett. Integetett.

Janika elégedetten a zsebébe csúsztatta a kezét. Még nem mindenkit fertőzött meg végleg az önkínzás gyönyörűsége.

Azért ezen a gyereken rajta tartja a szemét. Nehogy valami csibész kihasználja. Kicsit zavarosak még a gondolatai. Ki tudja, megértette-e, és jól értette-e, amit ő mondott.

Mindegy. Minden pillanat, minden mozdulat felelősség. S tehet-e az ember többet, mint hogy vállalja a következményeket?

Nusi néni a spaletta résein nézett utána.

– Eredj csak, eredj – lamentált magában. – Tőlem akár vissza se jöjj többé. Választottál. Eltaszítottál te is, és őt választottad, azt a senkit. De majd az én Úristenem segít, és kitéplek a szívemből… Megbűnhődik, aki ellenem fordul…

Eszterre gondolt, mély elégedettséggel. Jól teszi, hogy elválik. Csak ne menjen hozzá ahhoz a taknyoshoz. Csöbörből vödörbe. Egyedül is eltarthatja a gyerekét, szépen keres. Ez a fiú tíz év múlva meg sem ismeri.

„Hej, ha bennem nem lenne ez a szívós vasakarat – sóhajtotta a törött tükörbe –, most aztán mehetnék én is Kukutyinba zabot hegyezni. Odavan a házam, a kertem. Szegény tearózsáim!”

Ha Jenci kigyógyul a nyavalyájából, még újra lehet kezdeni. Szapper úr a kórházból úgysem jön ki többet, megmondta az orvos. Az öreget vigye el a Józsi. Nekik majd ad lakást a párt. Ha ugyan Józsi is el nem patkol. Manci folyton ott gubbaszt mellette, a feje is olyan, mint egy csatakos vécékefe. Janikát is befonják előbb-utóbb.

Jenci járulékából tisztességesen meglennének. Ha bemegy az udvari szoba-konyhába, adnak ezek még ötvenezret is. Néhány év múlva új házat vehetnek, úri környéken.

Sírva fakadt.

– Bármilyen házat veszek is – hüppögte a hajkefének –, az én drága virágaim nem lesznek többé… Elültettem a magokat, ugyanúgy, mint ezelőtt, de kitépik őket tövestül, letiporják a ronda bulldózerjeikkel… Hacsak nem történik valami csoda…

Pirosítót kent az arcára.

Az is lehet, hogy valóban lefekszik a küszöbre az utolsó napon. A mellére teszi az ötvenezer forintot, s az utolsó pillanatban felgyújtja magát. Mint azok a buddhisták, a fene tudja, melyik országban.

Bekopogott a nagymamához.

– Hé, meddig alszol még? Gyere, és csináld meg a reggelidet. Ne akkor piszmogj, amikor én főzni kezdek!

– Hozd be a teámat… egészen kiszáradt a torkom… a nyelvem valósággal a szájpadlásomra tapad… – nyöszörgött Karolin anyó.

Nusi néni dühöngve kivonult a konyhába. Két csésze teát csinált, az egyiket bevitte a kamrába.

Szapper úr aludt. Lágy, vöröses szakálla nőtt. Elvékonyodott szájvonalát is befedte.

– Na tessék, ez meg alszik… Melegíthetem újra. Legalább ezt elintézte Janika, hogy elvigyék innen.

– Jenci… – kiáltotta édeskésen. – Jencikém, gyere krumplit pucolni…

Jenci azonnal kint termett. Vidáman dörzsölgette a kezét.

– Ma meleg napunk lesz. Ez az atomtól van. Ha ma kiszűröm a fénytestecskéket, Nusikám, fel tudod fogni, mit jelent?

Nusi néni keze ösztönösen megrándult. A teát Jenci képébe löttyentette.

– Hülye! Hülye állat! Megint kezded? Két napig egészen normális voltál, és most megint? Kiszűröm én mindjárt a fénytestecskéidet…

Jenci prüszkölve rohant vissza a szobájába. Onnan vonította:

– Miért nem hagytok dolgozni? Miért nem hagytok dolgozni? Negyedíziglen megbűnhődtök… negyedíziglen…

Manci megkocogtatta a konyhaablakot.

– Csend legyen – mondta színtelenül. – Csend legyen, mert hívom a rendőrséget.

Visszament a mosókonyhába.

– Elhallgattak. Kelj fel. Süt a nap. Jót tesz a fájós lábadnak.

Józsi bácsi megrázta a fejét.

– A tavaszra is haragszol? – folytatta csendesen Manci. – A tavasz nem bántott téged…

– Hányadika van? – kérdezte Józsi bácsi.

Ahogy oldalt fordult, savanyú izzadságszag csapta meg Manci orrát.

– Április… április elseje…

– Írd meg, hogy a betegségem miatt erre a hónapra nem vállalok semmit – mondta Józsi bácsi, és nézte a tetőn a beázást. Egy női arc, egyre szélesedő, nyitott szájjal.

– Józsi, Józsi… – sóhajtotta Manci. – Menj már valahova.

– Te menj… Vagy pofozzalak megint, hogy megértsed? – hördült fel Józsi bácsi.

– Kérsz friss borogatást a lábadra?

– Csak ne lennél már itt…

– Józsi… kelj fel. Kikefélem az egyenruhádat. Várnak. Tegnap is üzentek… – hadarta Manci.

Józsi bácsi bekapcsolta a rádiót. Manci odaugrott, és kitépte a zsinórt a konnektorból.

– Ne idegeskedj – mondta Józsi bácsi. – Minden rendben van. Mikor adod be a válópert?

– Józsi, könyörgök, ne így! Édes Józsikám, beszélgessünk! – Józsi a fal felé fordult.

– Aludni akarok. Mész vagy maradsz, mit bánom én. Tudod, mi ez a kis vacak? – Az ujjaival tétova mozdulatokat tett, mint aki tollpihét enged szabadon. – Ennyi… – s merev szemmel utánanézett.

Manci tompán feljajgatott.

Ekkor érkezett meg a mentőautó Szapper úrért. Manci az ablakon keresztül látta, amint viszik a hordágyon.

Szapper úr sírt.

– Félek… anyukám… félek… Meglátod, többé nem jövök haza… Félek, anyukám…

Nusi néni egy csokor ibolyát adott Szapper úr kezébe. Intett, hogy vigyék már. Nehezen lélegzett, dörzsölgette a szemét.

Lassan elhalkult a kocsi szirénája.

Nusi néni leült a küszöbre, fejét kövér térdére támasztotta.

 

*

 

– A babapiskóta megakad a torkomon! Nem akarják elhinni! Nekem, aki egész életemben feddhetetlen igazmondó voltam! – Karolin anyó fehér muszlinkendőt kötött a hajára. Kilógtak a csimbókos, összeragadt tincsei. – Azt csak az a jó Isten tudja, mit szenvedek itt…

Eszter elnézett felette, kínlódva. Iván mélán mosolygott. A barátainál ma nagy bridzsparti van. Komlós Margit most jött meg Angliából. „Hozzon magával valami újat a frappáns fordításaiból – mondta Margit. – Igazán nagyon megtisztelne minket… Valami modernet. Tudja, olyan igazi Ivánosat…”

De ő nem mehet. Itt kell bámulnia ezt a szörnyű öregasszonyt, beszívni az áporodott szagot, miközben Eszter a könnyeivel győzködik.

– Nagymama, eredj lefeküdni! – kiáltotta Eszter. – Ne mászkálj annyit ki-be…

– Húsvét van! Feltámadott az isteni bárány… Nem megy le a csirkehús a torkomon kompót nélkül…

– Habos tortát is kaptál tőlem, nem? Miért nem mész már?

– A tejszínhab, ha nem friss, veszélyes. Egyszer ismertem egy embert, aki elrontotta vele a gyomrát… A székletem sincs rendben. Nem szívesen beszélek erről, de mégiscsak kell a családot tájékoztatni…

A nagymama sértődötten álldogált a szoba közepén, egyik lábáról a másikra nehezedve. Egyenletesen mozgott aszott szája széle, mintha láthatatlan cuclit szopna.

Iván felugrott.

– Tessék talán helyet foglalni. Mi akár távozhatunk is…

– Ugyan, fiam – intett kegyes mozdulattal Karolin anyó. – Olyan ritkán jössz hozzánk. Az esküvőtök óta nem is láttalak. Ugye, Pistának hívnak?

– Igazán éles szeme van a nagymamának – mondta Iván –, és micsoda emlékezőtehetsége! Ebben a korban, bámulatos!

Karolin anyó kuncogott.

– Jó gyerek vagy te… Mondd csak, friss ez a torta?

– Előttem sütötték…

– Akkor talán megkockáztatom – tűnődött a nagymama. – Utána majd iszom egy csésze csipkebogyó-teát… Eszter, leszel szíves majd behozni…

Eszter valamit sziszegett az orra alatt.

Iván szeme felvillant.

– Nagymama – szólt az öreg után. – Hallottam egy esetet. Egy rokonommal történt. A csipketeába véletlenül mérges bogyó keveredett… Négyszeresére felpuffadt a feje!

Karolin néni reszketve össze akarta csapni a kezét, de tenyere a levegőben kereszteződött.

– Azért ezt a csipkebogyó-dolgot nem kellett volna – mondta Eszter, amikor Karolin anyó már eltűnt. – Figyeld meg, milyen cirkusz lesz belőle!

Iván ingerülten rándított a vállán.

– Vannak ziccerek, amiket nem lehet kihagyni…

– Én is egy ilyen ziccer voltam? – Eszter az ablakhoz lépett. Nézte a sivár, poros utcát, a kihalt, délutáni grundot.

– Most mit akarsz?

– Semmit. Janika azt mondta rólad, hogy Esti Kornélra hasonlítasz. Én meg néha azt hiszem, te vagy az Édes Annából a fiatalúr…

– Cselédnek érzed magad? – Iván keserűen nevetgélt. – Csak éld bele magad a mártíromságba, én közben elásom a jövőmet miattad!

– Érted és fiadért én segédmunkásnak is elmennék – idézte Eszter színtelenül. – Arra halad a kocsi, amerre te hajszoltad a lovakat…

– Szóval, én hajszoltalak bele? Itt van, tessék, magad is bevallod! Megkönyörültél rajtam, szegény, anyátlan árván…

– Te mindent kiforgatsz – folytatta Eszter monoton hangon. – Egy szót sem kellene szólnom. Ami velem történik, azt én már régen nem értem…

– A gyerek még mindig nincs otthon. Még mindig ebben a koszos konyhában tartod… – mondta vádlóan Iván. – Hogy lehet az, ha az apja magának követeli?

– Húzom az időt. Ennyi az egész. Még nem írtam alá a papírt, amiben lemondok a gyerekről. Ő még reménykedik.

– De hiszen akkor még be sem adtátok a pert! Azért nem láttam a beadványt! Hej tudtam én…

Iván az öklét rázta, és ide-oda szaladgált. „Tulajdonképpen nevetséges – állapította meg magában –, ahogy itt a felháborodott élettársat játszom. Legjobb lenne eltűnni, kialudni ezt a sok förtelmet. Olyan már, mint egy lidérces álom. Miért is nem tudom megtenni? Mi tart vissza? Ennyire szeretem, vagy ennyire büszke vagyok? Úgyis csak egy iszonyú átejtés az egész… De mi lesz, ha mégis, egy szép napon, hozza a véghatározatot, hogy elválasztották?”

– Istenem – sóhajtotta Eszter, és szembefordult Ivánnal. – Miért nem fagytam meg abban a jégkuckóban? Ott kellett volna befejezni.

– Mély bölcsességek! De mi azért itt folytatjuk, a nemes és nemzetes Szapper Gyuláné cihájában…

Eszter leült. Gondosan elsimította a szoknyáját.

– Jobban fáj a gyerek, mint hittem. De holnap aláírom a papírt. S ami a célzásaidat illeti, hagyjuk. Nem kívánok úgy lenni veled. Egyelőre nem. Sajnos, én ettől függetlenül szeretlek. Ha többé sosem nyúlnál a testemhez, akkor is. Egyszerűen: nélküled nem megy a verkli.

Eszter néhányat tekert a levegőben a csuklójával, azután a keze lehullott.

– Nem megy.

Iván egy pillanatra ugyanazt az Esztert látta, akit kétségbeesve kísérgetett az őszi utcákon.

– Miért bántalak? – borult Eszter ölébe. – Mondd, miért? Hát miről tehetsz, te szegénykém? Mit vétettél? Talán egy kicsit hazudtál a nagy nyomorodban, de szerettél engem, ugye, szerettél? – Elragadtatottan cirógatta Eszter ernyedt testét. – Ugye, te vagy az? Ugye, te? Mondd, hogy: én vagyok…

– Én vagyok – mondta Eszter, és sírt. Olyan volt, mint a hörghurutkor felszakadó köhögés.

– Tudod, mit ver a pokol órája? – kérdezte Iván. – Tudod, mit?

– Nem tudom – felelte Eszter –, de most már biztosan megtudom…

– Azt veri a pokol órája: mindig, soha… mindig, soha… – Iván Eszter bordájára szorította a száját. – Mindig… soha. Most már érted…

Az utcáról lágy zsongás úszott be. Léptek csosszanása. Rózsaillat és tömjénfüst. Halk, szabályos időközökben ismétlődő csengettyűszó.

– A körmenet… – suttogta Eszter. – A feltámadási körmenet. Itt halad el az ablakunk alatt… A mi Lorcánk. Emlékszel? „Kék Úrnapja, fehér karácsony… A napok, mint a kígyók, bőrüket levedlik, ámde kivétel az ünnep: nem változik szemernyit…”

Az ablakhoz léptek. A szentséget már nem látták, sem a papot, csak a magasra tartott sárga baldachint, ahogy távolodott. Az emberek levett kalappal ballagtak. Az eleje éneket kezdett. A többiek hullámokban kapták el a dallamot. Fáradtan, hálásan.

– Alleluja… hála léégyen az Iste-ennek…

Dob, dob, dob. A lábak a kövekhez ütődtek. S azután egészen távolról:

– Üdvözlégy, szent szakramentum…

Az utcán ottmaradtak széttaposva a virágszirmok. Fehér- és kékliliom. Néhány rózsa. Iván révülten mosolygott.

– Micsoda szenvedések… Minden, minden micsoda szenvedés. Szegénykém… szegény kis életem…

Eszter előtt megremegtek a bútorok. Valami azt parancsolta, hogy beszéljen. Olyan volt, mint a születésnapi hányinger ezelőtt tizenöt évvel. Akkor is vissza akarta tartani, de végül is odahányt, az asztal közepére, a vendégek elé.

Rémülten figyelte, hogyan készül kiszakadni belőle egy idegen ember.

– Iván… Iván… – jajgatta segélykérően.

– No… beszélj… Könnyíts magadon – unszolta gyengéden a fiú. „Be fogja vallani, hogy nem képes elválni… Be fogja vallani, és én megcsókolom, mint egy szentet…” – gondolta, és végtelen könyörületet érzett.

– Iván… én sohasem azért szerettelek… édes Iván… sohasem azért… – kiáltotta Eszter – én tudom, hogy szörnyű, amit mondani fogok, de kell, ezen a délutánon kell…

– Beszélj – mondta Iván, és elfehéredett.

– Én vele is együtt voltam, közben is… hazudtam neked, hogy vele sohase… hogy vele sohase volt jó… A test olyan silány, olyan vacak… És én mégis, mindig, csak téged, egyes-egyedül ezen a kerek világon… – Elhagyta az ereje.

– Rosszul vagy? – kérdezte gépiesen a nagymama, miközben a hasát fogva átsietett a szobán. – Valami furcsa mellékíze van annak a tortának…

– Kelj fel – szólt Iván. Az asszony hóna alá nyúlt. – Mosd meg az arcodat.

– Iván… Iván – hajtogatta rémülten Eszter.

Iván nem nézett a szemébe. Öreges két ránc képződött a szája szegletében.

– Én egy húszéves fiú vagyok – mondta egyszerűen. – Mit hittél te rólam? Mibe rángattál bele? Te voltál az idősebb…

– Iván – sikította Eszter –, hát nem érted, hogy ez most igazi? Iván!

– Talán ha negyvenéves lennék… – bólintott Iván. Reszketett a nyaka. – Engedd meg, hogy elmenjek… Bocsáss el engem…

– Beadjuk a válópert… mindent elhagyok érted… – hadarta Eszter eszelősen, és hátával a kijárati ajtónak tapadt.

– Egyszer még beszélünk – mondta Iván –, de most undorodom. – Két ujja közé csippentette Eszter duzzadt, meleg száját, s tátika alakúvá nyomorította. Hosszasan nézte. – Nem tudnám még egyszer megcsókolni. Engedj, vagy kimegyek az ablakon.

Nusi néni csörömpölésre ugrott ki Jenci szobájából. Eszter csomagolta a gyerek holmiját, és a tejesüveget eltörte.

– Egy madzagot – mondta Nusi néninek.

– Adj egy madzagot, hogy összekössem.

A gyerek a karján! A pelenkák a zsebébe tömködve. A réklik és nadrágok egy kupacban az asztalon.

– Mit csinálsz, te őrült? Teszed le azt a gyereket!

– Az enyém! – kiáltotta vadul Eszter. Csomagolatlanul felkapta a ruhákat, de rögtön ki is szóródott minden a kezéből. Beléjük rúgott.

– Verjen meg mindenkit az Isten! Mindenkit verjen meg! – Sarkig kicsapta az ajtót. Rohant a síró gyerekkel, mint akit űznek.

Nusi néni keresztet vetett.

– Szűzanyám, ne hagyj el… ez megháborodott!

Nyugtalanul ácsorgott még egy darabig a konyhában, azután sóhajtott. Úgy látszik, a lovagnak nincs ínyére a házasság. Aki már gyereket hozott a világra, nyugodjon meg abban. Előbb kellett volna meggondolni. Azelőtt is bebújtak a suba alá az asszonyok, de nem teregették ki mindjárt ország-világ előtt a szennyesüket…

– Nem lesz nekem támaszom senki öreg napjaimra – mondta, amikor visszatért Jenci szobájába. – A fiam elfajzott, a lányom elvesztette a józan eszét… Te, te lehetnél. De te meg hülye vagy, hiába vesződöm veled!

– Nusikám… mit kérek én tőled? Szellemi ember vagyok, egy-két falattal megelégszem. Csak a terveimhez ne nyúlj! Úgyis észrevettem, hogy megint belopóztak a felderítők… Valaki átkutatta a fiókomat… Nem is tudod, mi lesz, ha ellopják.

– Látod, milyen rögeszméid vannak? Én nyúlkáltam ott! Celofánpapírt kerestem. Ha mégis el kell mennem ebből a házból, csak nem képzeled, hogy hurcoljuk a kacatjaidat is? Egy szoba-konyhába megyünk, te mint ágybérlő. Az ágybérlőnek nincs joga külön szekrényhez, ezt jobb, ha tudod…

Jenci a fiókjához futott.

– Ezen kulcs is volt! Hol a kulcsom?

Nusi néni a zsebére csapott.

– Jó helyen! Nem fogod éjszaka a villanyt égetni! Ezután más világ lesz! Vagy helyrebillentem az eszedet, vagy mehetsz a diliházba!

– Nusi… – Jenci hízelegve hozzátörleszkedett. – Szép, haragos tündérem… add vissza a kulcsot… bundát veszek neked, csak add vissza… fontos államérdek…

– Nincs – förmedt rá kurtán Nusi néni –, és ha okos fiú leszel, még az is megtörténhet, hogy hozzád megyek majd feleségül … szegény szerencsétlen úgyse sokáig húzza. Remélem, a híres bácsikád kinyitja majd az erszényét. – Hátba vágta Jencit. – Olyan házunk lesz nekünk még, hogy az elvtársakat megüti a guta!…

– A kulcsot! – mondta hangosabban Jenci, és mereven tartotta a tenyerét. – A kulcsot…

Nusi néni fityiszt nyomott a tenyerébe.

– Nesze… ez nem felel meg?

Jenci egy másodpercig bámulta a semmit. Azután a szekrényhez ugrott, és bikaerővel rángatni kezdte a fiókot. A szekrény tetejéről leesett egy fehér gipszszobor, a fatörzset ölelgető meztelen nő. Ripityára tört.

Nusi néni felsikoltott:

– Az értékeim! Nászajándékba kaptam! Ki tudja, milyen ritkaság volt! Meg fogod fizetni…

Jenci a sarkával porrá taposta a szobordarabokat. Még egyszer nekifeszült a fióknak. Sikerült zárastul kitépnie. Boldogan merítette arcát az iratok és üvegecskék közé.

– Hülye! Hülye! Hülye! – kiáltotta Nusi tehetetlen mérgében. – Hülye! Meee… Meee…

Jenci felkapta a virágvázát. Leharapott a pereméből egy darabot, és Nusi néni felé köpte.

– Egyszer még vér fog folyni… egyszer még vér folyik… – üvöltötte. Nusi néni a vázára sandított. Hogy a hülyéknek milyen mázlijuk van! Meg se vágta a pofáját. Kihátrált a konyhába. Onnan kiáltotta vissza:

– Igazán? Vér fog folyni? Hű, de félelmetes vagy! Még egy csirke vérétől is berezeltél, mit vágsz fel?

Karolin anyó bevánszorgott az udvarról.

– Alig állok a lábamon. Most is csak próbálgattam, de nem jött semmi…

– Ez fantasztikus – méltatlankodott Nusi néni. – Itt mindenki a beleivel van elfoglalva. De ha én egyszer megbetegszem, ki törődik velem?

– Én, amikor olyan fiatal voltam, mint te, naponta négy kilométert gyalogoltam Anasztáziapusztán. Merthogy a gyerekek a felső villában laktak…

– Tudom. Mi meg a béresek mellett, a trágyadombnál. Nagyon jól emlékszem. S arra is emlékszem, amikor az a szőke kis kölyök felszedette velem a labdáját… te mondtad neki. Mintha ma lett volna, úgy emlékszem. „Zoltika, ne hajoljon annyit. Majd a Nusika felszedi magának… no, ugorj szépen, Nusika, ugorj szaporán a kisbárónak…”

– Micsoda butaságokat beszélsz – motyogta Karolin anyó. – Keservesen neveltelek benneteket, özvegyen, nagy tisztességben… miféle labdák? Az én jó Istenem majd meggyógyít engem. Eddig még sose hagyott el…

Nagyszombat! Ment volna inkább a körmenetre. Holnap látogatási nap van a kórházban. Visz annak a szerencsétlennek tavaszi körözöttet, sok juhtúróval. Azt nagyon szerette. Különösen azelőtt, mert jól csúszott rá a fröccs. Janika is rászánhatná magát, mégiscsak az apja. De nem! Napok óta csavarog. Bezörög éjszaka az ablakon, és kénytelen beengedni, mert másképp felveri az utcát. Hogy megváltozhat egy gyerek! A kályhást is otthagyta. Azt mondja a kályhás, büdös neki a trógermunka. Nem fizikai munkára született, az biztos. A piacon csomagokat cipel. Ez mindennél rosszabb.

Mindennek ez az átkozott bontás az oka. Szétverik a fészket.

Nagyon kellene a pénz. Szapper úr táppénzéből még egy kutya is felfordulna. Ha Jenci meg Eszter nem adna valamicskét… Néha Janika zsebében is van egy-két forint. Magától nem ad egy vasat se. Amióta eltűnt az a bestia, még vadabb.

– Feltámadás – mormolta Nusi néni keserűen –, néha azt hiszem, nincs is isten.

Jani jött haza, sáros cipővel. Derűsen lépett be. Nagy sétát tett, egyedül, a tavaszi hegyekben.

– Tudod-e, mama, milyen nap van ma?

– Mi az, imádkozni akarsz?

– Nem tudod, hogy milyen nap van! Április tizenkettő! Évforduló! Ezen a napon járt először ember az űrben! Mond ez számodra valamit? Semmit, igaz? – nevetett Janika elnézően.

– Éntőlem… repülhetnek a Holdba is… Attól még nekem nem lesz új házam… És mit gondolsz, miből etesselek? Edd meg a Holdat, ha úgy odavagy…

Janika sorba nyitotta a szekrényajtókat. Egy csomag zöldhagymát talált, és félig száraz kenyeret.

Nusi néni kitépte a kezéből.

– Az az apádé. Ott fekszik szegény a halálos ágyán, s még a körözöttet is elzabálnád előle.

Janika az anyjára bámult.

– Nem hallottam jól. Úgy látszik, cseng a fülem. Csak nem azt mondtad, hogy „apa”? Már nem rohadt, részeg disznó és Szapper úr? Húsvéti hangulat?

– Nincs neked szíved… Szégyen, gyalázat! Csaknem két hete, hogy bevitték, és még be se toltad hozzá a pofádat!

– Ájulj el: tegnap is ott voltam… pusztán azért; mert nem bírom látni, hogyan szúrjátok ki a szemét egy lábos grízes tésztával…

– Jóízűen megette – kaffantott Nusi néni –, még a kanalat is lenyalta!

– Csak éppen egész éjjel hányt utána! Egészben jött ki belőle a tészta, képtelen megemészteni…

– Nekünk nem telik másra! Eredj dolgozni, és vigyél neki a pénzeden üvegházi szamócát…

– Légy nyugodt! Ha nem is szamócát, de narancsot azért vittem neki. Valósággal szétmarcangolta a belét… Tíz éve nem evett ilyet a szegény nyomorult…

– Hát ez jeles cselekedet… – Nusi néni csípőre tette a kezét. – Van neked pénzed, látom már, ha így költekezel. Csak tőlem sajnálod. Szeretnél ingyen zabálni, mi? Vedd tudomásul, hogy hatszáz forintot kell adnod kéthetenként. Ennyiért kapsz tőlem, mit csináljak, ennyiért kapsz tőlem lakást, világítást, fűtést, mosást és vacsorát. Ha nem tetszik, le is út, fel is út. Repül az idő: egykettőre július… senki sincs mellettem a bajban, egyetlen részvevő lélek sem…

– Kérésedet örömmel teljesíteném – mondta Janika, és megkaparintotta a hagymát. Héjastul beleharapott. – Ebben csupán az az egy tény akadályoz meg, hogy sehol sem vagyok alkalmazásban. Az én törékeny, úrias alkatom fizikai munkát nem visel el, ezt, ugyebár, többször kifejtetted, azon pedig még gondolkodom, hogy kiraboljam-e a sarki trafikot?

– A Házkezelőséghez is bejuthattál volna, kézbesítőnek! De nem! Csak direkt, azért is megmerülni a mocsokban! Először gyári munkás, azután tróger annál a vén csalónál! De még azoknak sem kellettél, kitették a szűrödet!

– Én nem vagyok senkinek a paprikajancsija! Nem fogok senkinek sem kénye-kedve szerint ugrálni! Én hagytam ott az Eingrubert, én! Éntőlem akármit fütyülnek, én úgy táncolok, ahogy nekem tetszik!

– Ó, ó… – csóválta meg a fejét Nusi néni. – Nézz a tükörbe! Már megint azt hiszed, te találtad fel a spanyolviaszkot? Ha nem lennél a fiam, kiröhögnélek… A bolha is ugrál a gatyában, amíg bele nem ragad…

– Ezt Ivánnak kéne hallani – vicsorított Janika. – Ő rendkívül élvezi a friss népi bölcsességet…

– A te Iván barátod – mondta mély megvetéssel az asszony. – Az is egy jobb cég… Alig bújt ki a tojásból, de arra van esze, hogy elcsábítson egy férjes nőt, aztán otthagyja a pácban. Ti azt hiszitek, én buta vagyok, mert nem jártam annyi iskolát, mint a mai fiatalok!

– Esztert nem kellett csábítani – mondta keményen Janika. – Saját maga rohant a vesztébe… A kocsonyás, széthulló jelleme vitte idáig…

– Megállj, majd megtanít az élet!

Janika kiállt a kapu elé. Keresgélt a zsebében, de csak dohánypor szaladt a körme alá. A cigaretta elfogyott. „Tulajdonképpen le kellene róla szokni – gondolta –, ez a minimum, amire az ember képes, ha igazán akarja.”

Mélyet szippantott a levegőből. Még mindig világos van. Ez már igazi tavasz. Az ablakokban csupa zöldek a virágládák. Az a vacak kis kert is, odabenn, a csenevész hajtásokkal, egész rendes.

Általában, ez a dolog a tavasszal, nyárral, ősszel, téllel, megnyugtató. Mindennek van tartása: a kőnek, a növényeknek meg a szomszéd kutyájának… Csak az emberek csellengenek értelmetlenül. A magot ide szórják, oda szórják, kinő. Megteszi, amit várnak tőle. A kő is megteszi. A macska nyávog és a kutya ugat. És ezt sohasem cserélik össze.

A tárgyakban, növényekben és állatokban még van méltóság. De az emberek fertőzik egymást.

– Az igazság… nincs más gyógyszer… – mormolta makacsul. – Katit is könnyebb lett volna hazugsággal átejteni…

Nyolc napja hagyta faképnél az apját, azóta nem találkozott vele. Az a fiú, úgy látszik, jól bevált.

Szokatlanul elcsendesedett az utca. Valahonnan sonkaillat terjedt. A sámlikat is bevitték a szomszédos házak elől. Készítik az ünnepi vacsorát.

Legutoljára Szapper úr tojásért könyörgött. Lágy tojásért. Hogy lehet lágy tojást vinni a kórházba?

A rendőrt már akkor megpillantotta, amikor a grundon keresztülvágva, a szomszédos tömb sarka mögött megjelent.

Idegen rendőr, nem a környékre való. Kati mellette ballag, ráérősen. Mintha csak randevúra mennének, olyan békés az egész.

A rendőr Janika elé lépett. Kati oldalt fordult, mint akit az ügy nem érint. Hajadonfőtt volt, pilótasapka nélkül. Gyér, fakó hajacskája szánalmasan, szálanként feltupírozva.

– Jó estét kívánok! Ebben a házban lakik valami Szapper János?

– Szapper János igen… valami Szapper János nem… – Jani keresztbe vágta a lábát, nekidőlt a falnak.

– Vegye ki a kezét a zsebéből – szólt csendesen a rendőr. Mintegy véletlenül, meglóbálta az oldalán fityegő gumibotot. – És beszéljen tisztességesen. Értve?

– Értve… – sóhajtotta gúnyosan Janika. A kezét oldalt lógatta, de a falat azért düllesztette tovább.

– Talán bizony maga az?

Janika bólintott. Katit figyelte. Mit talált ki bosszúból? Rendőrt hozott a nyakára? Közveszélyes munkakerülésért? Szemérem elleni erőszakért?

– Ezt a lányt ismeri?… – kérdezte a rendőr inkább megállapítva.

– Hajaj … – válaszolta Janika.

– Mi az a hajaj? – érdeklődött a rendőr, és bizalmatlanul legeltette a szemét Janika zakójának díszes bőrgombjain.

– Játszópajtások voltunk. Remélem, elmesélted az elvtársnak, mielőtt idehoztad? Vagy talán a húsvéti körmenetre jött? Késett egy órácskát…

– Inkább ez a lány járna oda… – a rendőr meglökte Kati vállát. Kati gépiesen odébb húzódott. – Az is jobb, mint a Körúton strichelni…

Janika kiegyenesedett. Kati hirtelen a szemébe nézett, büszkén, kihívóan.

– Az az illető szépen karon fogta, és becipelte az őrszobára, mivelhogy neki is efféle korú lánya van. Pedig dolga is volt, meccsre sietett, mégis behozta…

– Nem értem, kérem – Janika roppant udvariasan, ahogy még az iskolában tanították, érdeklődő arcot vágott. Szédült.

– Egyszerű, mint a pofon – mondta a rendőr jóindulatúan. – Leszólította azt a palit. Az először csak hüledezett, azután megkérdezte, hány éves. Tizenöt? Ohó! Karon fogta, és behozta. Vannak még rendes emberek. A szüleit ismeri?

– Ismerem – felelte Janika. – Nincs tévedés a dologban?

– Tévedés? – A rendőr csettintve felnevetett. – Tudja, mit? Annyi tízesem lenne, ahányszor ez már próbálta! Rutinja van ennek! Aszondja nekem: „Maga sült paraszt, mi van ebben rossz? Azt csinálok, amit akarok, ami jólesik… engem kitanított a barátom…”

– Nem ki, meg. Megtanított – szólalt meg Kati. – Megtanított!

– Kuss! – förmedt rá a rendőr. – Adtam engedélyt? Hát most itt a barátod. Ez szokott küldeni, és azután lemarja a pénzt? Most járjon a szád!

– Nem – mondta Kati. – Nem küldött ez sehova. Kedvtelésből csináltam. Beszállhat maga is.

A rendőr keze meglendült, de a környező ablakokra pillantott. Majd az apja. Arra való a szülő, az teheti büntetlenül.

– Kati! – kiáltotta Janika. – Kati, miket beszélsz? Mi történt itt? Miért nem szóltál?

– Ravasz… nagyon ravasz. A maga nevét mondta be. Elsétáltam errefelé. Ráérünk. Van egy cigarettája?

– Nincs…

– Kár… – A rendőr kotorászott a zsebében, kihajította az üres zacskót. – Ezek a trafikosok erre már négykor bezárnak. Szóval teljes hamukát dobott be, mi?

– Dehogy – mondta gyorsan Janika. – Együtt jártunk egy darabig…

– Hát persze – bólintott a rendőr. – Van ennek bőven ismerőse… Nem állíthatom elő a fél Józsefvárost. Azért még lehet, hogy magát behívják. A Gyermekvédelmire biztosan. Nem árt, ha rendben vannak a papírjai… no, ezt csak úgy, barátilag.

– Hova viszi? – kérdezte Janika.

– Egyelőre az apjához. Mert tudja, sokszor a körülmények olyanok…, nem akarok nagyot mondani, de vannak családok, ahol a szülők árulják az édes gyermeküket…

– Nem… ez nem az az eset… Hülye hecc volt csak, tessék elhinni… – hadarta Janika. – Le van robbanva, azért csinálta…

A rendőr fölényesen mosolygott.

– Az majd elválik. Van bizonyítási eljárás is. No, hát köszönöm. Éppen nagyszombaton! Indíts tovább!

Kati furcsán felnevetett.

Jani utánuk szaladt.

– Kati? Mit csináltál, mit csináltál, te szerencsétlen?

Kati összegyűjtötte a nyálat a szájában. Hátrahajolt, és Janika ingére köpött.

– Semmi lényegeset…

A rendőr lódított egyet rajta. A saroknál eltűntek.

Janika visszarohant a házba.

Manci néni sámlin üldögélt a mosókonyha előtt.

– Manci néni… adjon pénzt!

– Pénzt? – kérdezte Manci. Sokáig tartott, amíg a gondolataiból visszatért. – Tőlem kérsz pénzt?

– Italra – mondta nyersen Janika –, de gyorsan, mert szétmorzsolom a betonon a fejemet…

Manci néni a blúza zsebéből előhúzott egy gyűrött ötvenest. Janika elfutott a pénzzel.

Manci ismét a zsebébe nyúlt. A kórházi beutalót kereste. Neurotikus zavarok, korai klimax. Ostobaság. Józsit nem lehet egyedül hagyni.

„Mindannyian tönkremegyünk – gondolta Manci és a repedezett lakkot kapargatta a körméről. – Józsi élőhalott. Az sem megoldás, ha maradok. De mégsem mehetek el… Talán, ha a szőceiek nyilatkoznának. De ilyenkor tavasszal sok falun a munka. És velem mi lesz?”

Manci eltűnődött. Próbálta elképzelni a jövőt. Nem sikerült. Mi is lenne?

Talán, ha meggyűlöltetné magát, véglegesen, mindkettővel, az segítene. Talán akkor Józsi újra erőre kapna. András keresne rendes feleséget. Hazudni kellene valamit.

Józsi most is bent hever az ágyon. Alig evett három kanál levest. Kire bízza?

Másfél hónap, és innét úgyis menni kell. Házuk van Szőcén. Az ideiglenes bejelentőt nem hosszabbítják meg, hacsak Nusival össze nem költöznek újra.

Az éjjel a földre ágyazott magának. Vastag a matrac, alig hatol át rajta a beton hidege. Ettől alhatott volna még. De Józsi forgolódott, nyöszörgött. Két napja nem iszik. Most meg önmagát vádolja. „Mi vagyok én? Nulla! – ezt kiabálja. – Ne adjatok nekem enni. Mi vagyok én? Zárjatok ki! Zárjatok ki mindenhonnan!” Mintha tehetne valamiről!

Ide-oda biccent a felsőteste a sámlin. Elszunyókált. Az ajka nyitva maradt. A szeme alatt táskás, lila volt a bőr.

Józsi bácsi óvatosan nyitotta az ajtót. Kilépett az udvarra. Támolygott egy kicsit. Hunyorgott a hirtelen fénytől. Napnyugtakor mindig erősen idesüt.

Mancihoz hajolt. Látta a megcserepesedett rúzst a száján. A piszkos cipőt a lábán. Az arca sovány. Mintha már nem is élne.

Józsi bácsi nézte.

„Ha most felriadna – gondolta szomorúan –, azt is elhinné rólam, hogy meg akarom fojtani. Mi lett belőlem?”

Körülsétálta a virágágyat. Nehezen mozgott a térde. A rózsafához lépett. Leszakított egy húsos levelet. Vizsgálgatta.

Álldogált még egy darabig. A nap hirtelen ugrott egyet. Az udvar árnyékba borult. Józsi bement a házba. Takarót hozott, gyengéden az alvó vállára terítette.

Manci felébredt.

– Szédülök – mondta panaszosan.

Józsi bácsi megfogta a kezét. Manci szíve nagyot dobbant. Nem értette.

– Történt valami? – kérdezte kábultan. – Történt valami, amíg aludtam?

– Semmi sem történt – felelte Józsi bácsi. – Kikészítettem a ruhámat. Szeretnék most elmenni a fiúkhoz…

Manci bámult maga elé, a porba. Azután felfelé, ahol a tűzfal elérte az eget. Józsi borostás arcához nyúlt, megsimította.

– Istenem – sóhajtotta reménykedve. – Istenem, istenem… – Józsi bácsi rábólintott, ügyetlen mosolygással.

 

*

 

– Te nem vonulsz ki, Jani fiam? – kérdezte Nusi néni május elsején reggeli hétkor. – A saját házamban nem hagynak békén! Már ötkor óbégatták az indulókat az ablak alatt.

– Hagyjál aludni – horkantotta Jani. A fejére szorította a kispárnát.

– Éjszaka aludj, ne nappal. Vedd tudomásul, hogy előbb-utóbb feljelentelek a rendőrségen. Álkulccsal törsz be a kapun. Ki tudja, hol csavarogsz…

– Bírd ki még egy darabig – mondta Janika álmosan –, hamarosan vége a dalnak…

– Az új lakásban nem is kellesz nekem! Egy szoba-konyha, el sem férnénk. Szegény Jencit nem tehetem az utcára, övé a konyha…

– Jól elintézted! – Janika felkelt. Dühösen vette észre, hogy az alsónadrágján egyetlen gomb sincs. A pizsamája is elszakadt, hetek óta ingben alszik. – Kiválasztottad a legsötétebb, legpiszkosabb zugot, ami csak létezik… Kíváncsi vagyok, mire mész a pénzzel?

– Majd meglátod! – mondta diadalmasan Nusi néni. – Az az enyém! Három év alatt olyan házam lesz a Rózsadombon, hogy megehet a fene, ha ránézel…

– Szapper úr után háromszázötven özvegységit folyósítanak majd… abból akarsz ugrálni?

– Légy nyugodt, tudom én, kire támaszkodjam. Te nem vagy már a fiam, tőled nem kérnék. Te megcsúfoltad legszentebb anyai érzéseimet… Különben is, még él az apád, te lelketlen!

– És a nagymamával mit csinálsz? Az a klozettben fog aludni? – Janikának korgott a gyomra. Ma nincs piac. A Rákóczin árul egy kofa, mindig megcsipkedi az állát, és retket, karalábét nyom a kezébe. De ma mit egyen?

Talán a Városligetben leesik valami.

– A nagymamát majd elviszi Józsi bátyád! Annak úgyis felvitte az Isten a dolgát. Az elvtársai visszahívták Szőcére. Olyan bögyös, mint a kakas a szemétdombon. Az a nőszemély is elválik tőle. Szegény bolond Józsi még a rádiót is odaadja, pedig ő vette, a különpénzéből!

– Szóval Józsi bácsitól elmegy a felesége, és te helyette az öregasszonyt ülteted a nyakára? Képzelem, milyen boldog lesz! – Janika nevetett. Valahogyan ki kellene bulizni, hogy legalább reggelit kapjon. Utána már el lehet viselni a napot.

– Még nem tudja! – mondta Nusi néni. – Majd a végén! Viszed vagy nem? Ha nem: robbantsák fel a házzal együtt, vagy vigyék szociális otthonba. Senki sem kívánhatja tőlem ilyen körülmények között…

– Gratulálok… remekül megszerveztél mindent. Az arkangyal, kezében pallossal, kiűzi a bűnösöket a paradicsomból…

Nusi néni hízelgésnek vette. Búgott egyet, mint a vadgalamb.

– Hej, te csibész… miért hagytál el engem? Milyen szépen élhetnénk együtt, anya és fia… De neked fontosabb a mulatozás. Az a lány, az vitt a lejtőre, azóta nem ismerek rád! De elérte őt is a nemezis…

– Mit akarsz attól a szerencsétlentől? – kiáltott Janika. Cipőfűzője elszakadt. Cipőjét az ajtóhoz vágta. – Miben hibás? Már a köszönésemet se fogadja… Mit akarsz még mindig tőle?

– Jó, jó, csak védd. Tudjuk, ki az Eingruber Kati… Az egész környék tudja. A rendőrségről is figyelik. Az apja kék-zöldre verte. Előbb kellett volna. Mielőtt elveszi a fiam ártatlanságát! Mielőtt elrontotta a tiszta lelkivilágodat!

– Az egy rendes lány! – ordított Janika. A zakójából kiszakadt a bélés, ujja helyett véletlenül a rongyba dugta a kezét. Vergődött, hogy kiszabadítsa. – És ne vegye senki a mocskos szájára! Én vagyok az oka mindennek, vedd tudomásul, egyedül én!

– Ha annyira odavagy érte, menj, kérd meg a kezét, legalább lesz lakásod. Miért nem veszed el, ha olyan rendes lány? Szülne neked néhány zabigyereket…

Janika rohant a konyhába. Ivott egy pohár vizet, hogy legyen valami a hasában. Zúgott a feje.

Az udvaron áradt a napfény. Kilépett. Nagyokat lélegzett, amíg a hányingere elmúlt.

„Ócska strici vagyok – gondolta egy pillanatra, de ez is csak olyan volt, mint egy villanás. – Én jót akartam. Az igazságot. Ki tehet róla, hogy ezen a vacak világon minden a visszájára fordul? Majd történik vele valami, és helyrezökken… ha leesik nála a húszfilléres. Ennyire nem lehet ostoba. Közvélemény-kutatást kéne indítani, hogy strici vagyok-e valóban.”

Manciék nincsenek itthon. Józsi bácsi viszi a zászlót az első sorban.

Az utca néptelen volt. Már mindenki elment a csinnadrattával. Iván a grundon, egy kőhalom tetején ült, és olvasott. A szemüvegén törött a félüveg.

Janika rákiáltott:

– Hercegem. Mi van, hercegem?

Iván először úgy tett, mint aki nem hallja, de azután halványan elmosolyodott, és bágyadt léptekkel közelített.

– Szervusz, kérlek – mondta halkan. A tenyere puhán szétomlott Jani kezében.

Jani nézte egy darabig. Sokat röhögtek együtt, bámulták a világot. S most mondhatnak-e bármit is egymásnak?

„Ha megtudná, hogy Karóékkal mászkálok, undorral elfordulna. Ő csak figyelni szerette az életet, belepotyogni nem kívánt a sárba. Eszter aztán belehúzta. Ebből másszon ki vasalt gatyával, ha tud – gondolta. – Bár nem olyan egyszerű… Eszterből meg ő csinált viaszfigurát.”

– Őt várod? – kérdezte végül.

Iván arca idegesen rándult.

– Nem. De ezt nem hiszed el.

– Szóval nem lesz házasság – állapította meg Janika. – Volt egyáltalán valaki, aki egy pillanatig is komolyan vette ezt az egészet?

– Mi ketten nem vitatkozhatunk – mondta Iván, és a szeme nagyokat ugrott. – Te érdekelt fél vagy…

– Ne hülyéskedj, mert úgy maradsz… – nevetett Janika. – Amiért véletlenül a testvérem? Én előre bezengtem neked, mi lesz. Keresztülnéztél rajtam, mint a levegőn. „A kifinomult szellemi lét”-hez nem értek…

– Most sincs más véleményem – Iván megigazította a törött szemüveget. – Jópofa fickónak tartalak, semmi több.

– És ha most bedörzsölök neked egyet, mi leszek?

Iván hátralépett.

– Faragatlan paraszt vagy, mint az egész családod…

– De azért megkefélted a faragatlan parasztok ivadékát… – mondta Janika, és fenyegetően követte Ivánt.

Iván hirtelen sírva fakadt, minden előzmény nélkül. Janika keze megállt a levegőben. Azután Iván vállára hullott. Nagyot rázott rajta.

– Na, te marha! Szedd össze magad. Ülj ide. – Leültek a kőkockákra. – Ne bőgj, mert mindenünnen kukucskálnak.

Iván zsebkendőt húzott elő. Kifújta az orrát.

– Nézd – mutatta Janikának – véres. Már napok óta folyik az orrom vére.

– Nem halálos. Na, nyögdécselj: mit műveltetek egymással? Esztert nem láttam két hete…

– Te, én szerettem. Igazán szerettem. Nem hiszed el nekem? – Iván a mellét döngette.

– Hát persze hogy szeretted. Megvan neki mindene ahhoz, hogy szeressék… – mondta szomorúan Janika.

– Tudod, hogy mit tett velem? Tudod? – folytatta Iván, csaknem kiáltva. – Becsapott az első pillanattól kezdve – s mivel Janika gúnyosan meredt rá, hozzátette: – Végig viszonya volt a férjével is… Iszonyodom, hányingerem van, ha csak eszembe jut a teste… – Arcát a zsebkendőjébe temette.

– Mindezt honnan tudod?

– Ő mondta! Ő maga! – nyöszörgött Iván.

Janika rágyújtott az utolsó csikkjére. Néhányat szippantott.

– Szegény – mondta végül.

– Tessék? – riadt fel Iván.

– Szegény Eszter. A bolond…

– És én? – csuklott sértődötten Iván. – És én? Engem ki fog sajnálni? Mindent odaadtam, az álmaimat, a hitemet… megcsúfolta a hitemet…

Janika elmélázott. A csikket a földbe taposta.

– Most úgy beszélsz, mint az anyám…

– Neked nincsenek eszményeid… Nem tudod, mit jelentett nekem az az Eszter, akiben hittem…

– Dehogynem – bólogatott Janika. – Erőpróba volt, öregem. Kicsit balul sikerült ugyan. Úgy látszik, az a bolond komolyan vette a végén…

– Azért feküdt le a férjével? Miféle rohadt, kültelki filozófia ez?

– De hiszen így jobb neked. Úgysem vehetted volna feleségül. Mit kezdtél volna te egy asszonnyal? Örülj inkább: te makulátlanul szabadultál.

– De elvettem volna… a tudományos pályámat készültem félbeszakítani miatta… – hadonászott Iván.

– Ugyan, ugyan – mondta hidegen Janika. – Jól tudod, hogy nem tetted volna meg. Most lennél csak igazán pácban, ha az én ütődött nővérkém befogta volna a száját… Nehezebben léphetnél olajra…

– Én nem tudok a te aljas gondolatvilágodba beilleszkedni… – Iván felugrott. – Én szerettem…

– Ne beszélj… Talán még most is szereted?

– Szeretem. Nem őt. Hanem azt, akit én alkottam magamnak. Tegnap küldtem neki ötven szál kifordított tulipánt… És ez olyan, mint egy temetés…

– Minek jössz akkor ide? – Janika fáradtan hátba verte. – Felejtsd el az egészet! Jön a nyár. Kérd meg az apádat, fizessen be egy IBUSZ-társasutazást.

– Istenem, ha nem történt volna semmi… Nem tudok elszakadni innen… – Iván körülnézett.

– Majd egyszer jól seggbe rúg valaki, ha sokat ücsörögsz itt, aztán akkor megkapod a kezdő sebességet…

– Mi valamikor értettük egymást! Emlékszel a körúti sétákra? – Iván kínzottan bámult Janikára. – Nem érted, hogy nagyon fáj?

– Ha olyan nagyon fáj, tessék… Itt jön. Szaladj oda hozzá, vedd el tőle a gyereket. Karold át őket, mint Szent József… és áldásom rátok…

Iván szeme elé kapta a kezét.

– Nem, nem – hebegte rémülten –, látni sem bírom…

Eszter sebesen közeledett. Melegen sütött a nap, de ő szövetkabátot viselt és kendőt. A gyereket úgy tartotta a karján, mint egy üres köcsögöt. A kicsi feje minden lépésnél löttyent egyet.

Egyenesen feléjük indult. Köszönés nélkül megállt a két fiú előtt.

– Mi van? – kérdezte Janika bártortalanul. Iván elfordult.

– Elloptam a gyereket… – mondta rekedten Eszter. Megköszörülte a torkát.

– Vigyázz, mert mindjárt kitörik a nyaka…

– El akarják venni tőlem…

Iván visszafordult. Gyűlölettel odavágta:

– Most már nem kell elválnod. Mit keresel itt? Együtt maradhattok…

– Nem – mondta Eszter, és zavarosan Janikára pillantott. – Onnan kidobtak. Pista is tud már mindent. Amikor megjöttek a tulipánok, akkor meséltem el…

– Mindent tud? Mi az a minden? – kiáltotta Iván nyugtalanul.

Eszter változatlanul Janikához beszélt:

– Bevallottam, hogy a szeretője voltam. Itt, ebben a házban, a gyerekem mellett. Felszólítottak, hogy két héten belül hagyjam el a lakást. Én mentem oda, ők fogadtak be annak idején…

Iván feltűrte a zakógallérját.

– Ne haragudj – mondta Janikának –, ez már nem tartozik rám. Családi ügy…

– Családi ügy?! – ordított fel Eszter. Janika kikapta a kezéből a gyereket. – Te átkozott! Nem tartozik rád? Nem miattad történt minden?

„Istenem – gondolta Janika –, hogy hasonlít a mamára. Nincsen észnél.” Iván elnézett a feje fölött. – Magadat okold, ne mást. Nézz rám, és sírj, mi lett belőlem…

– Iván!… – sikoltotta Eszter, és könyörgésre kulcsolta a kezét. Janika eléállt, hogy minél kevesebben vegyék észre. A jó modorú Eszter! Mindjárt térdre roskad. – Bocsáss meg! Én ezután mindent másképp akarok… neki is megmondtam, az anyja előtt… kirúgtak…

– A te híres jóembered! – mosolygott Iván.

– Nem volt jó ember… most már látom… senkire sem támaszkodhatom. Azt mondta, feljelenti az anyámat… és hogy verjen meg az Isten… verjen meg százszorosan… – hörögve kapkodott levegő után.

Janika félkézzel támogatta.

– No – mondta –, Eszter. No.

– Majd elrendezitek – suttogta Iván. – Nem eszik olyan forrón a kását. Ostoba vagy. Visszatérhettél volna, a nagylelkűt játszva. De te szántszándékkal elrontod az életedet…

– Én nem bírom – jajgatta Eszter, és kétoldalt lefelé nyúzta arcáról a húst. – Én másképpen akarom… Undorodom… halálosan undorodom…

– Kár, hogy nem mész ki a piacra, mint Katyerina a Viharban, a ruhádat megtépve… cirkusz… – Iván szája széle elkékült. Az orra vére megint megeredt.

Eszter hátrahanyatlott. Janika tartotta. Iván is odalépett. Egy pillanatra átkarolta.

– Elűztél a házamból… – morogta. – Itt hagyom a kisfiunkat… mert azért a miénk volt… Elmegyek, és nem jövök vissza többé…

– Hagyd abba! – kiáltotta Janika. – Menj már innen. Menj, ahova akarsz, de előbb valld be, hogy nem szereted. Nem tud másképp megnyugodni.

– Ezt nem mondhatom! – Iván konokul Janikára nézett. – Ezt te nem érted. Mindig szeretni fogom. A pokol órája igaz volt. Mindig, soha…

Eszter Janika nyakába kapaszkodott.

– Janika, segíts… Segíts, mert elvesztem az eszemet… Janika, Janikám… vagy akárki…

Janika a kőrakáshoz támogatta. Azután felemelt egy súlyos göröngyöt. Vigyázott, hogy a kicsi ne zökkenjen nagyot.

– Beverem a fejedet, ha nem takarodsz rögtön…

– Engem bántottak meg! – kiáltotta hisztérikusan Iván. – Én ettől a nőtől iszonyodom…

– Gyűlöllek – ugrott fel Eszter, és kikapta Janika kezéből a göröngyöt. – És légy nyomorult! Légy nyomorult, amíg élsz!

– Eszter… – Janika lefogta az asszony kezét. – Eszter… menjünk a házba…

– Ne szólj, ne láss, ne hallj… – mondta reszketve Iván. – Már akkor megátkoztál…

Egész teste remegett, a lába alig bírta, ahogy elindult. Sírt.

– Az Egyetemi Könyvtárba megy – Janika kézen fogta Esztert. – Regényt ír majd rólad. Az is valami.

Nusi néni az ablakban könyökölt.

– Na, híresek. Befejeztétek? Somsicsné a harminckettőből az egészet végignézte. Holnap már a tejesnél is beszélik.

Eszter félig eszméletlenül lépett a konyhába. Janika támlásszéket tolt alá. A gyerekágyból kivette a zsírosbödönt, és a kicsit a régi helyére fektette.

– Anya… – mondta Eszter. – A gyereket… Tartsd magadnál… Nincs semmim. Ha érte jönnének, ne add oda…

– Mit képzelsz te? – háborgott Nusi néni. – Miféle ügyekbe keversz? Ezer gondom van! Amikor a férjed visszavitte, megmondtam kerek-perec, hogy többé nem vállalom. Pláne, ha pénzed sincs. Most igazán nem vagyok olyan helyzetben…

– Törvényileg akarják elvenni tőlem – ismételgette lázasan Eszter –, mert méltatlan vagyok. Mert igazat mondtam. Mert először életemben megpróbáltam…

– Mondj igazat, betörik a fejed – vágta rá Nusi néni.

– Legszívesebben megfojtanám, aki ezt kitalálta – hadonászott Janika. – Különben is, mit vagy úgy oda a gyerekedért? Három hete még lemondtál róla. Most egyszerre fontos?

– Semmim sem maradt… – nyöszörögte Eszter.

– A munkád… – szólt bele Janika. – Az elfoglal…

Eszter felnevetett.

– Már nem vagyok a Múzeumnál. Nyolc nappal ezelőtt átszakítottam egy németalföldit…

– Majd helyrejössz… – motyogta tehetetlenül Janika.

– Tizenötödikére felmondtak, átszervezés ürügyén… Nincs állásom. Anyám, itt alhatnék?

– Hát persze – mondta gyorsan Janika.

– Itt? Hol? – Nusi néni kényelmetlenül feszengett. – Ha csak a spejzban nem, szegény apád helyén…

Eszter újra felzokogott.

– Őrület… őrület. Hova menjek?

– A lakásból nem tehetnek ki – okosította határozottan az anyja. – Jogilag oda vagy bejelentve. A gyereket meg vidd vissza. Később perelheted, hogy az apjánál nincs jól ellátva.

– Megjött az ötven szál tulipán, csupa lehajló, kifordított szirommal… nem bírtam tovább. Odamentem Pistához, és kitört belőlem… Az anyja sűrű kereszteket vetett… Rám zárták az ajtót, hiába dörömböltem. Pista fehér volt, mint egy halott… Nem vagyok ember előtte… senkim sincs, senkim…

Janika kínlódva közbevágott.

– Eszter! Elfelejtetted? A képeid! Na! Mit akarsz még?

– Rögeszme az egész. Rögeszme az is… Én már mindent tudok. Engem már nem lehet a falhoz állítani többé…

– Tudod a kutyafülit – förmedt rá Nusi néni barátságosan. – Főzök egy kakaót. Ez az éhenkórász is kap belőle, ha szépen kér. – Janika felé bökött. – Vagy akarsz egy kis dödöllét? Tudod, amit úgy szerettél… Forró vízbe szaggatom, és hagymás zsírban átforgatom…

Nagy fazékkal fel is tette hozzá a vizet.

– Anya! – sírta Eszter. – Másnak legalább van anyja…

– Van neked is – sóhajtott Nusi néni –, csak becsülted volna meg! – Vissza nem mehet – mondta határozottan Janika. – Az egy piszok fráter. Fogalma sincs semmiről.

– A nővéred a hülye! Mit képzelsz, hol az a férfi, aki simán elviseli, ha felszarvazzák? Kiábrándulni, álmokat szőni szabad, olyankor megjátsszák a nagylelkűt, megértőt… de lefeküdni soha! Ez a férfiak törvénye! Mindjárt más színben látod a világot, ha jól bezabálsz…

Jenci kitoppant a konyhába. Tréfásan jobbra-balra szimatolt.

– Hűha, de finom hagymaszagot érzek! Mit készít a mi aranykezű szakácsnénk?

– Tényleg! – kiáltott Nusi néni, és Jencire mutatott, – Jenci elaludhatna itt a konyhában is. Eszter meg az udvari szobában. Megint együtt lennénk, mint régen… – elmélázva felsóhajtott.

Jenci nyugtalanul körbetekintett.

– Nusikám. Mindig nagy tisztelője voltam a családnak… ha felvilágosítanátok…

Eszter átnyúlt az asztal felett, és önkéntelenül megragadta Janika kezét. Janika csodálkozott, de nem húzta el.

– Te azzal ne törődj – intette le Jencit Nusi néni. – Te csak tedd, amit mondok. Egyelőre én parancsolok…

– Nekem fontos irataim vannak odabenn, ugyebár… – mondta Jenci, és az ajtaja küszöbére lépett.

– Hagyd – legyintett Eszter. – Majd én alszom a konyhában, a gyerek mellett…

– Menj az én helyemre – ajánlotta Janika. – Nekem igazán mindegy…

– Hogyne! – kiáltott Nusi néni. – Az lenne neked papsajt! Amíg mi békésen szunnyadunk, becipelnéd éjszakánként a konyhába a haverjaidat… Ezt a hülyét előbb-utóbb úgyis észhez térítem… Köpök az irataidra! Kirámolom a szobádat, és kész! – ordított Jencire.

Jenci megfeszítette a lábát a két ajtófélfa között. Villogott a szeme.

A nagyszoba ajtaja belülről megzörrent. Karolin anyó kaparászott a kilincsen, de sehogy se sikerült lenyomnia. Janika ment oda, kelletlenül.

Karolin anyó hálóingben volt. Biztosítótűkkel tűzködte tele a gombok helyét. Sütővasat tartott a kezében.

– Remélem, nincsenek vendégek? Ilyenkor reggel első a frizura…

Reszketve közelítette a sütővasat az izzó tűzhelyhez. Odacsúsztatta a forróvizes lábos mellé.

– Viszed innen ezt a vacakot! Fúj, de büdös… hányszor megtiltottam, hogy a hajadat sütögesd? Le akarod égetni a füledet?

Nusi néni undorral a földre lökte a lekvártól ragadó sütővasat. – Inkább a fejedet mosnád meg! Hemzsegnek benne a tetvek!

A nagymama a fejéhez kapott.

– Az én hajam maga a tökéletes tisztaság… Én felülemelkedem a te aljas gyanúsításaidon…

– Menjen már be, az istenért! – kiáltott rá Eszter.

– Miért? – kérdezte Karolin anyó. A nyakán kétszeresére dagadt a toka. – Én pénzt adtam ehhez a házhoz. Írásom van róla…

– Kitörölheted a fenekedet az írásoddal – nevetett Nusi néni –, néhány hét múlva kint leszel az utcán. Megmondtam, én az egy szobába nem vihetlek magammal, beszélj a fiacskáddal, egyszer ő is vállaljon valamit…

– Nekem külön szoba jár… – ismételte Karolin anyó, és sandán, gyűlölködve végigmérte mindannyiukat. – Én elhatározó képességem teljes birtokában vagyok…

– Ha idejön egy rendőr, keresztüllövöm, mint egy kutyát – vicsorította Jenő –, engem nem ítélhetnek el. Fontos munkát végzek, népgazdasági szempontból…

Janika a nagymamához lépett, karon fogta, hogy betuszkolja a szobába, de az hihetetlen erővel bokán rúgta.

Nusi néni habzó szájjal szónokolt.

– Ez az én életem! Ilyenekkel vagyok körülzárva! Az a szegény szerencsétlen sincs itt, hogy megvédjen! Mert ha ivott is, de sohasem engedett mástól bántani… Most ott fekszik bénán, mindenkitől elhagyatva!

– Meg kell a szívnek szakadni! – ordította Janika. – Meg kell a szívnek szakadni!

– Itt állok támasz, védelem nélkül! – folytatta Nusi néni. – A fiam elzüllött. Ez az egyetlen férfi a házban – drámai mozdulattal Jencire mutatott. – Jó voltam hozzá, etettem, itattam, de ennyit nem tesz meg értem…

Jenci zokogott a küszöbön, de az öklét tovább rázta.

– Mindenki tudja, ki az én álmaim királynője… de el fog pusztulni mindenki, ha egy ujjal is hozzáértek a találmányomhoz… Az én szobámban minden szervesen összefügg… egyetlen láncszemet sem szabad megbolygatni…

– Megmondtam, hogy kidobok mindent! – üvöltötte Nusi néni. – Nem adom össze magam egy hülyével… Ízzé-porrá zúzom a kacatjaidat, megállj… Valamennyi utcakölyök rajtad röhög, hát nem sül ki a pofád? Ízzé-porrá zúzom a hülyeséged… – A kilincs felé nyúlt, Jenci könyöke mellett. Jenci visszalökte. Janika kapta el.

Karolin anyó Eszterhez fordult.

– Légy szíves, emeld fel a sütővasamat. Még rátaposnak…

Janika nagyot kiáltott:

– Most már elég! – de meg sem hallották.

Nusi néni hosszan kinyújtotta a nyelvét: – Hülye… hülye… hülye… beee… beee…

Jenci ruganyosan a tűzhelyhez pattant. Szempillantás alatt magasra tartotta a forró, zubogó vízzel teli fazekat.

Eszter sikoltott. Janika odafutott, de megbotlott a szemétláda tetejében.

Karolin anyó némán félreugrott a gyerekágy elől. A forró víz csak a hálóinge szélére fröccsent.

A konyha megtelt az égett hús és rongy szagával. Karcsika bal karján füstölgött a kötött ing. Nagyra tátotta a száját, a nyelve a szájpadlására tapadt. Eszter látta valamennyi, most induló tejfogát. Hangtalanul tátogott, majd kibukott torkán a szörnyű bődülés.

Az üres edény csörömpölve végiggurult, Nusi néni lábához. Jenci szájába kapta az ujjait, és csontig beharapta.

– Patkányok… nézzétek… megesznek a patkányok… segítség…

A mentőket Janika hívta ki, a közért telefonján. Eszternek injekciót adott a mentőorvos. A gyereket Janika kísérte.

Jencit összekötözték törülközőkkel. A nagymama szürcsölte a kamillateát.

– Dödölle… dödöllét akartam főzni… – mondogatta Nusi néni kifejezéstelenül, az üres lábast forgatva. – Ki tehet róla? Ki tehet?

 

*

 

A tehertaxi pontosan ötre érkezett. Józsi bácsi már a kapuban várta. Viharkabátja csuklyáját fejére hajtotta.

Zuhogott az eső. Orbán napja, az utolsó fagyosszent. Az éjjel még jég is esett. Szegény Manci bőrig ázik majd.

– Ponyvát hoztak? – kérdezte a rakodóktól.

– Ami ehhez kell… – mondta fitymálva a vezetőjük. – Ehhez a kevés cucchoz egy esernyő is elég…

– Mi az, hogy kevés cucc? – méltatlankodott Józsi bácsi. – Egy rekamié, rádió, asztal, három bőrönd, szőnyegek…

– Ezer bocs, tisztelt megrendelő… a hölgy csak a bőröndökről meg egy kerek asztalról beszél…

Józsi bácsi bosszankodott.

– Várjon. Addig ne kezdjenek semmit, amíg én nem szólok.

Futott befelé. Hiszen tegnap este megegyeztek. Minek Szőcén a hipermodern heverő? A rádiót se vinné szívesen. Együtt vették ötvenkilencben, a legjobb típus.

Manci orkánkabátban, nejlonkendővel a fején a rekamién ült. Harapdálta a száját, és lábával a padlón kalapált.

– Manci fiam… állnak az emberek. Siessünk. Tudod, hogy hatra értem is jönnek a szőceiek…

Megfogta az asszony vállát.

– Manci… na… Manci…

Manci a kezére hajolt.

– Mit tettem veled? Édes istenem, mit tettem? Mi lesz veled, Józsikám? – Sírt.

Józsi bácsi szeme is kivörösödött. De egyenesen tartotta a derekát.

– Fújd ki az orrodat, és indulás! A rekamié a tied, meg a rádió is. Ne kezdd elölről…

– Csak a ruháimat akarom… nekem nem kell semmi…

– Mit képzelsz? Egy szál ruhában adlak férjhez? – tréfálkozott Józsi, megbicsakló hangon. – Hozomány nélkül?

A rakodók bezörgettek.

– Tessék kérem határozni, mert ma még négy fuvarunk van…

– És most már szeretném, ha mosolyognál. Éppen elég volt, amin keresztülmentél… megmondtam már. Hányszor mondjam? Öreg vagyok, és kész. Nekem már nem kell asszony. Az egész… – bizonytalan kört írt le a kezével – el van boronálva… Csak ne húzd sokáig: Tudod, hogy társadalmi munkában kifestették a házamat… majd lejöttök egy nyáron, ha már mindennek vége lesz… miért ne?

Morzsolgatta az asszony vállát.

Manci egy helyre húzta a kofferjeit. Nemhiába járt a tanácselnök nyakára, megértette, miről van szó. Józsi oda megy, ahol az ifjúságát töltötte, ahonnan megfutamodott. Visszahívták, és megbízták valamivel. Milyen büszke rá! Legalább ezt sikerült visszaadni szegénynek.

De miféle csodától kapott életerőt? Mintha kicserélték volna azon a délután.

Sohasem volt rossz ember. De most sokkal jobb és erősebb, mint bármikor.

– Ó, Józsikám, ha elhihetném, hogy már nem fáj… hogy már nem fáj annyira… – fakadt ki hirtelen.

– Kelj fel a heverőről – mondta Józsi határozottan. – Hagyd a regényeket. Alulra a nagyobb darabokat, felülre a csomagok. Szerencsére hoztak ponyvát. Kezdhetnek, kérem…

Manci megragadta az egyik bőröndöt. Józsi elvette tőle.

– Ne erőlködj. Majd én…

– Mondtam – suttogta Manci könyörögve –, hogy elhívom őt is. Hogy megismerd, ha már így van… ez elkerülhetetlen…

– A rádiót tegyék az ágyneműrészbe – intézkedett Józsi bácsi. – Ügyesen… bele kell férnie…

– Mi marad itt, kérem? – kérdezte az egyik tróger, s szakértő szemmel körülnézett.

– Egy bőrönd, az a ruháskosár, a demizson, a szekrény, két kép, láthatják, keretes oklevél, egy szék meg ez a szobor…

– Tessék, kérem, elhagyni a helyiséget. Nem tudunk másképp fordulni.

Józsiék kiléptek az udvarra. Az eresz alá, Jenci egykori szobaablakához húzódtak.

– Még most nem akarom megismerni – mondta Józsi bácsi, és a torkát köszörülte. – Majd egy nyáron, ha lejöttök hozzám cseresznyézni. Mint a fiam meg a lányom… az istenit, azt hiszed, ez ennyire egyszerű?

– És a válóper, Józsi? Mikor adod be?

– Azt majd te… – Józsi bácsi a falat kapirgálta. – Hé, vigyázzanak, kiszakad a huzat… Azt majd te adod be. Hogy én már… tudod jól… én meg levelet írok, hogy minden igaz.

– De ez hazugság! – kiáltotta Manci. – Én vállalni akarom a felelősséget…

– Ezt az egyet, fiam, hagyd meg nekem – mondta Józsi bácsi halkan. – Ez az én egyetlen vigaszom. – Egy faldarabot kitartott az esőre. Szétmállott a tenyerén.

– Ugye, Manci, te azt hitted akkor, hogy beledöglöm?

Manci szeme megrebbent.

– Hát látod, nem döglöttem bele… De csak így tudom végigcsinálni, sehogy másképp… Miért vitatkozol? Nézd csak, már készen is vannak.

Manci körültekintett, kapkodva.

– Józsi… mikor látlak?

– Nem tudom – mormolta Józsi –, de siess már. Ezeknek az idő pénz. Ott harmadik emeletre viszitek, ne felejtsd el a borravalót…

– Vasárnap kimegyek… a szép kis házadba… – hadarta Manci kétségbeesetten.

– A sofőr mellé beférsz…

– Józsi!… – Manci szaladt a sárban a kocsi felé, az emberek dühösen integettek. – Józsi… mondjál nekem valamit! Ez olyan szörnyű…

Józsi betuszkolta az ülésre. A lábára dobott egy takarót. Odahajolt, és homlokon csókolta.

Nusi néni utcai ablaka hirtelen kivágódott. Az autómotor felberregett.

– Hé – kiáltotta. – Itt egy alma… Jonatán… Józsi, add oda neki, az útra.

Manci elfordította a fejét.

– Mehetünk…

Az autó már eltűnt a sarkon, de Józsi bácsi még mindig a markában szorongatta az almát.

– Nem kellett neki – motyogta Nusi néni –, a puccos dámának. Hát ezt is megértük. Jól kibélelted a kocsiját. Mi ketten, két hülye testvér… Belénk törölték a sáros lábukat… Gyere be, adok egy rumos teát…

Józsi bácsi a párkányra tette az almát.

– Még csomagolnom kell. Nem akarom várakoztatni a szőceieket. Hagyd csak, Nusi.

– Így is jó – csattant fel Nusi néni –, de a nagymamát is vidd. Itt ne maradjon! Menjetek csak, patkányok, a süllyedő hajóról!

– Ne kiabálj – mondta szórakozottan Józsi bácsi, és felemelt a földről egy hajcsavarót. Megtörölte, és zsebre dugta. – Minek kiabálsz? Egy hónap múlva te is költözöl… Te leszel az utolsó. Simkáék, Tordaiék, Kovácsék, mind elmentek.

– Azok elmehettek… azoknak nem a sajátjuk volt. De én nem megyek…

– De hiszen a pénzt is felvetted – sóhajtotta fáradtan Józsi bácsi. – Minek ez a cirkusz?

– Nem kell a koszos pénzük. – Nusi néni mereven előrenézett, az esőtől latyakos grundra. Csillogott a szeme. – Meggondoltam. Ez a ház az én életem. Robbantsanak fel vele együtt. Mind elhagytatok, mind, mint Krisztust az Olajfák hegyén…

– Nusi – Józsi bácsi szelíden felmosolygott. – Nusi… minden hiába!

– Oda fogok feküdni, oda… – folytatta Nusi néni, és a kapu elé mutatott – szétverhetik a fejemet a gumibotjaikkal, akkor sem megyek el… a kertemben már nyílnak a tátikák… naponta egy centit nőnek…

– Nusi… – Józsi bácsi az órájára pillantott. – Gondolj a gyerekeidre…

– Nincsenek gyermekeim – felelte Nusi néni komoran. Lesöpörte a vizet a párkányról. – A lányomat tönkretették. A fiamat elidegenítették tőlem. Szapper úr, a te kedves rokonod, meg fog halni. Jenci… pedig… egyetlen támaszom… – hirtelen bevágta az ablakot. Tompán szűrődött ki az ordítása. – Jenci őrült! Tébolyuuuult… Senkim sincs… senki…

Józsi bácsi néhány percig tanácstalanul hallgatózott. Azután otthagyta az ablakot. Ment a maradék holmiját összeszedni.

A legjobb lesz, ha a mamától sem búcsúzik el, majd egyszer, az új lakásban. Miért izgatná fel? Amúgy is rossz bőrben van. Amióta az a szörnyűség történt a kicsivel, alig mozdul ki az ágyból.

Eszter meg, ki tudja, mibe keveredett? Csupa kósza mendemonda… Pedig milyen egyszerű lehetne minden… ha az ember átadhatná, mint egy receptet, amit megtanult…

Zsineggel kötözte össze a díszokleveleit. A kabát alá csúsztatja, akkor nem lesznek vizesek.

Megtapogatta a zsebén keresztül Manci hajcsavaróját. Valami a mellkas táján beleszúrt. Szorosabban ölelte magához a két képet.

Szőcén várják már, nagyon. A tanácselnök ötvenhatban még rövidnadrágot viselt, és nagyon szíves ember. Igazi elvtárs. S azok is, akik aláírták a levelet! Nem hagyhatja cserben őket. Nagy dolog, hogy így maguktól, annyi év után, eszükbe jutott.

Józsi bácsi leült a székre. Minden készen van. Szegény Manci. Milyen nehezen ment el!

Janika megállt a kisajtóban. Bőrzekéjéről folyt a víz. Kezében egy cserép kaktuszt tartott.

– Tőlem akarsz érzékeny búcsút venni? – kérdezte Józsi bácsi.

– Nem – mondta Janika, és beljebb lépett. – Magától minek búcsúzzam? Hiszen meghívott barackszüretre…

– A gyerek hogy van? Voltál bent?

– Már kisebb a kötése. Talán tudja majd használni a karját…

– Szörnyű… És az a szegény bolond?

– Három napja sokkolták. Nem sokat használt. Az már bent ragad…

– Hát igen… – mondta tétován Józsi bácsi. – Így vagyunk… Igen, igen… Még jó, hogy te az anyáddal maradsz…

– Igazán? – mosolygott Janika gúnyosan. – Ezt verjék ki a fejükből. Már most elmennék, de nincs hova. Csak harmadikán üresedik egy ágy a Steinholz zöldségesnél…

– De azon a napon… ugye, anyád mellett leszel? Nézd, mégis a húgom…

– Ez dicséretes. Akkor maradjon itt a Józsi bácsi. Ne más bőrére legyen jóságos.

– Fiam, biztosan hallottad, hova hívtak engem. Nem tűr ez már egy nap halasztást sem. A közérdek mindig az első… – mondta Józsi bácsi izgatottan.

Janika ránézett.

– Jól van, na – enyhült meg a hangja. – Hát persze hogy mennie kell. Mit csinálna itt egyedül?

– És te? Veled mi van? Régen láttam azt a kislányt… Őt is kihozhatod a nyáron.

Janika lecsurgatta a kaktuszról a vizet.

– Vidékre költözött… Oda küldték a szülei… valami tanyára…

– Előled mentették, ne is tagadd – fenyegette meg tréfásan Józsi bácsi. – Nem baj, fiam, majd vártok egymásra. Kenyér lesz a kezedben, aztán hipp-hopp, összeházasodtok…

– Manci néni már elment? – vágott a szavába Janika kiáltva.

– El. – Józsi bácsi körülményesen felemelkedett a székről, és odébbtette. – Most már mindenki elégedett lehet.

Janika a küszöbre helyezte a kaktuszt. Rámutatott.

– Ezt neki hoztam… A virágárustól kaptam, borravalónak…

Józsi bácsi fölvonta a szemöldökét. Hallgatott.

– Ezt egyszer majd mondja meg neki…

– Mi a fene? – mondta csendesen Józsi bácsi. A lábával megpiszkálta a kaktuszt. – Egyszerre rájöttél?

Janika lepöckölte a gombjairól a vízcseppeket.

– Nem egyszerre… Lassanként… Hát aztán fel a fejjel… Maga mégiscsak egy klassz öregúr…

– Te sem érted, igaz? – kérdezte Józsi bácsi, és hunyorgott. – Fogalmad sincs róla, mi történt velem. Miért nem fetrengek az ágyon, és miért nem vedelem a pálinkát?

– Az ösztönök… az élniakarás kerekedett felül… az akarat… amit én mindig pofáztam…

– Csak pofázd, öcsém. De nem itt van a kutya elásva. Hallod a dudát? Ezek ők!

– Segítsek? – Janika kitette a kaktuszt a hordó mellé, az esőre. – Hát akkor hogyan csinálta? Szakmai titok?

Józsi bácsi izgatottan tologatta a bőröndöket.

– Kíváncsi vagyok, kit küldtek értem. Nem hiszem, hogy a tanácstól valaki személyesen… Hagyd csak. Ne nyúlj semmihez.

– Jó magának, hogy maga olyan gyermeteg. Elhiszi, hogy bárminek is értelme van, amibe belefog…

– Akkor pedig, öcsém, máris felakaszthatod magadat az ajtófélfára… Én is azt tettem volna. Csakhogy én őt is néztem, nemcsak a saját szűkös életemet… – a hóna alá kapta a mellszobrot. – Perger elvtárs! – integetett a kapu felé. – Erre, erre… Igazán kedves, hogy ebben az ítéletidőben…

Jani meg se várta, hogy elinduljanak. Dühösen berúgta a konyhájuk ajtaját. A hőscincér! Hasznos tevékenység!

„Kati etetheti a tanyán a tyúkokat. Hordhatja a trágyát a disznók alól. Ez is jobb, mintha kurva lenne. Meg kell szakadni. Ezt aztán elintéztem! Az értelem diadala! Szapper János, piaci árumozgató!”

– Ne gyere beljebb – szólt Nusi néni a szobaajtóban. – Öltözködöm… intézkednem kell. Nincs férfi a házban…

Janika letelepedett a hideg tűzhely mellé.

Eszter talán hoz kaját. Az ég tudja, honnan van még pénze. Állása a levegőben. A kórházban a gyerekhez be sem eresztik. Az anyósa feljelentette, gondatlanság miatt.

Janika megpillantott az asztalon egy képeslapot. Fényes nyomású, színes külföldi lap. A tenger, hófehér, teraszos szállodával a partján. Gépiesen elolvasta.

„Bartha Istvánné (Szapperék leveleivel) Ungheria… Mindig – soha… Üdvözlet a Villa Azzurrából. Iván.”

Feladó sincs rajta. A bélyegzőn Nizza.

Legszívesebben darabokra hasította volna, és be a szemétbe, a hagymahéj közé, hogy Eszter ne lássa.

De aztán vállat vont. „Csinálja mindenki a saját életét! Ki vagyok én, hogy beletoljam a pofám? Úgyse lesz abból jó, mindenből rossz kerekedik… Végül…”

Jenci ajtaja előtt gyógyszeresdobozok és üvegedények sorakoztak, címkével ellátva. Már nem fértek be a szemétbe. A kukások csak tíz forintért borítják a többi közé. Az iratokat, rajzokat el lehetett égetni, de ezeket a MÉH se veszi be, csak, ha kimossák.

Janika felemelte a legnagyobb üveget. Színültig tele volt fehér porral. Cikornyás írással kitöltött címke a hasán: „Fenolftalein.” Ezzel színezgetett Jenci, szegény.

Ki kéne vinni a piacra, és eladni mint hashajtót.

Nem tette vissza a fenolftaleinos üveget. Az asztal közepére állította.

Odakünn Eszter kopogott.

– Nyitva van! – kiáltott Janika.

– Nyitva? Miféle új figura? Itt sohasem szokott nyitva lenni az ajtó… itt még a mentők után is riglire zárták…

Eszter kicsavarta a haját a vízcsapnál. Egyenesen lógott kétoldalt a nyakába.

– Van valami ennivalód? – kérdezte Janika, és Eszter szatyrához nyúlt.

Eszter gorombán a kezére csapott.

– Menj a francba! Mit gondolsz, téged foglak zabáltatni? Ha az az átkozott állat nem adta volna ki ma a kiskosztümömet, nekem sem volna falat a számban… Száznyolcvan forintot kaptam érte a Bizományiban… Alig két éve kilencszázért csináltattam egy kisipari szövetkezetnél…

– És ez az átkozott állat, illetve, szeretve tisztelt, volt férjurad nem vág hozzád semmi készpénzt? Nem tudja, hogy kispricceltek a múzeumból?

– Majd a bíróság megítéli, ami jár nekem! – hadonászott villogó szemmel Eszter. – Az ajtón keresztül dugja ki a dolgaimat, mint egy leprásnak… A bútor közös szerzemény. A lakásuk nem kell. Albérletbe megyek vagy akárhova…

Nusi néni egy pillanatra kidugta a fejét. Hálóingben volt.

– Nem megyek már el. Lefekszem, pihentetem a lábamat. Ne ordítozzatok.

– Még csak fél hét – szólt rá idegesen Eszter. – Mit fogsz csinálni egész éjjel?

Nusi néni nem válaszolt. Eltűnt az ajtó mögött.

– Tessék… – folytatta Eszter – elvárja tőlem, hogy én adjak enni annak a vén dögnek… Ha nem ugrik arrébb, ma sincs semmi baja annak a csepp gyereknek…

– A lábát érte volna – mondta csendesen Janika. – A lábfejét. Ösztönösen ugrott félre.

– Ösztönösen! Ez az! Az önzés, ez az ő fő ösztöne! Inkább egy csecsemő, mint egy nyolcvanöt éves koporsótöltelék… Más öregasszonyban van valami emberi, vonzódás az unokához, egy kis lemondás, de ebben? Maga a sátán! – ordította Eszter.

– Már megint olyan vagy, mint a mama… – kottyantotta ki Janika.

– Olyan vagyok! Arra sem vagyok érdemes, hogy a beteg gyermekemet meglátogassam! Karon fogott és kivezetett az orvos… Hát én vagyok az oka? Én forráztam le? Én ugrottam félre? Én ingereltem azt a hülyét? Én? Mindent én? – hangosan sírva verte a mellét.

– Figyelmeztettelek, hogy ne hozd ide!… – mondta Janika.

– Te figyelmeztettél? Hát ki vagy te, te kis tróger?

– Kis trógernek is kell lenni… nem lehet mindenki nagy tróger… nem lakhat mindenki a Villa Azzurrában… – Janika előhúzta a lapot a fenolftaleines üveg mögül.

Eszter rácsapott. Kidülledt szemmel futotta végig az írást. Azután a képet szemlélte hosszan.

– Mi ez? – suttogta végül erőtlenül. – Ez mit jelent?

– A világon semmit – legyintett Janika. – S nagy marha vagy, ha nem dobod a tűzbe…

– Villa Azzurra… Villa Azzurra… – hajtogatta Eszter. Leült.

– Azúr-villa, magyarul. Ott üdül a fiatalúr. A te gyereked karjáról meg leégett a hús. Azúr-villa, a tengerparton… nagyon megható!

– A nyomorult! – kiáltotta Eszter. – Kár, hogy az ablakát nem jelölte meg a képen… „Itt lakom, és álmodom rólad, miközben hallgatom a tenger zúgását…” A nyomorult…

– Viszont azt írja, hogy mindig, soha… Ez nagyon romantikus. Nem veszed észre, hogy milyen nagylelkű? Néhány szép pillanatot akart szerezni neked, nem is értem, miért nem méltányolod?

– Azt hiszed, törődöm én vele? – Eszter a táskájába csúsztatta a lapot. – Gyűlölöm… Élvezettel állnék mellette, ha kínoznák… Te nem tudod, ki vagyok én, mire vagyok képes…

Janika csitította.

– Ne hergeld magad fölöslegesen! Lakást kerestél már?

– Miből? Hol a pénz? Naponta járok a tanács nyakára, sehol semmi állás. Menjek villamoskalauznak? Nem mindenki tetszik a zöldségeskofáknak, mint te… jobb is, ha nem engedik hozzám a gyereket. A bírónak is megmondom: helyes! Nekem nem is kell az a gyerek…

Janika ijedten hozzálépett:

– Eszter! Vigyázz, mit beszélsz! Legalább a gyereket ne…

– Miért ne? Az ő gyereke! Az ájtatos, álszent prófétáé! Az ő vére van benne! Vigyék! Tessék! Én nem vagyok anya! Megtagadom! – Hirtelen összecsuklott. Az asztalra borult.

Janika nehézkesen a fejére tette a kezét.

A nagymama botorkált ki az ajtón. Hunyorgott. Szédülve tapogatózott.

– Kérem… aki itt van… szíveskedjék gondoskodni a vacsorámról… Citromos tea, három szem keksz… már több nem csúszik le… napok óta… napok óta…

– Megjátssza magát, hogy nincs étvágya! Darálva kívánja a husikát! A gyermekgyilkos! Jenci őrült volt, de ennek ép az esze, nagyon is ép…

– Általános érelmeszesedés… Az orvos szerint. Mit akarsz tőle?

– Nincs semmi baja – kiáltott Nusi néni a szobából –, csak faksznizik. Amikor nem látja senki, telezabálja magát. Tegnap éjjel maga alá csinált…

– Tőlem ugyan megfőhet a saját levében… Fütyülök rátok! Szerzek egy jó pénzes állást magamnak, vigyék a kölyköt, ahová akarják. Nyűg a nyakamon úgyis… – kiáltozott Eszter és félig öntudatlanul pörgette a fenolftaleinos üveget az asztallapon.

– Mindenütt csak a sötét gondolatok… egész nap ott a szobában… – nyöszörögte Karolin anyó, és a szekrényhez támaszkodott. – A teát… azt nagyon kívánom…

Eszter feléje köpött. Janika betuszkolta az öregasszonyt.

– Mindjárt készítjük… minden rendben van… – Eszterhez fordult, dühösen. – Nem óhajtasz öngyilkos lenni? Az sokkal egyszerűbb. Persze, nem ezzel a fenolftaleinnal, mert ettől csak a hasad csikar… Ajánlhatok valami komolyabbat?

Eszter szemügyre vette az üveget.

– Nem, barátom. Olyan könnyen nem szabadul meg tőlem a világ. Marha voltam: vége. Most már én következem!

– Ne ijesztegess – sóhajtott Janika. Bedugta a konnektorba az egylapos villanymelegítőt. A teáskannában vizet hozott. – Hány kanál cukorral issza vajon?

Eszter leemelte a fenolftaleinos üvegről a fedőt. Kanalat merített a porba, élvezettel kevergette.

– Azt nem tudom – sziszegte –, de ebből tennék a csészéjébe három-négy kiskanállal… – égett a szeme. Mint egy festményt, látta maga előtt a jelenetet. – Futna kifelé, hasán összefogva a grabancát… nem érne rá a lába alá nézni… tüzelnének a kényes belecskéi… nyávogna, jajgatna… talán itt esne össze előttem… – A keze ökölbe szorult.

Janika néhány csepp vizet locsolt az arcába.

– Térj észhez! Beviszem neki a teát meg a kekszet.

– Jobb is, ha beviszed… mert én megfojtom egyszer, ha a kezem közé kapom… megtépem a kiloknizott fejét…

Janika óvatosan a tálcára rakodott.

A nagyszobában már sötét volt, de Nusi néni még nem aludt.

– Végre csendben van – szólt Janikának. – Idáig szörcsögött egyfolytában… Először azt hittem, a vízcsap csinálja. Ha elaludt, ne keltsd fel. Hadd legyen már egy kis békesség.

A nagymamánál égett a kislámpa. Janika a tálcára ügyelt, ahogy nyitotta-csukta az ajtót. Egy kis helyet keresett a kacatokkal megrakott asztalon.

– No, ne morogjon, itt a vacsorája… – mondta, és az ágy felé fordult.

Karolin anyó a hátán feküdt, félig levetkőzve. A felsőteste meztelen volt. A lábát széttárta. Bal kezével morzsolta a mellét.

– Mi az? – kérdezte Janika értetlenül, és közelebb lépett. – Ez miféle figura?

Az öregasszony nagyot rántott a mellbimbóján. Tekintete Janikára ugrott, és Janika torkán megállt. Halk leffenéssel szétváltak az ajkai.

A fiú a nyakához kapott. Ütést érzett a bordáin.

– Mire vársz? – nyitott be Eszter. – Nem hallod, hogy hívlak? Vágjál fát, akkor neked is sütök egy szelet húst…

– Most mit csináljak? – kérdezte Janika, és összekulcsolta a kezét. – Ez lehetetlen…

Eszter az ágyra pillantott, Karolin anyó szemérmetlenül kifeszített testére. Meglátta a mozdulatlan, nyitott szemet. Felsikoltott. Rémülten hátrált.

– Mi baj van? – kiáltotta Nusi néni az ágyból. Janika csendesen kiszólt:

– Semmi különös. Csak meghalt a nagymama.

– Jézus Mária! – sírt fel dallamos, mély alt hangon Nusi néni. – De hiszen az előbb még élt… Alig öt perce… s nem hívattunk papot hozzá… Jézus Mária… – felkászálódott.

– Maradj kinn – mondta Janika. – Ne gyere be. Nagyon kérlek.

– Istenem, ez kellett az én beteg szívemnek… ilyen hirtelen. Ki hitte volna?

– Öltözz fel – folytatta a fiú, és nem nézett Karolin anyóra. – Menj át a közértbe. Kérdezd meg, kit kell hívni. Orvost vagy a hullaszállítókat.

Nusi néni sírdogálva húzta a cipőjét.

Janika Eszterhez fordult. Eszter a kezébe támasztott állal, roskadtan állt a szekrény sarkánál. Mereven nézte a halott testet.

– Borzalmas… nézd… – nyöszörögte. – Nézd a körmeit…

Az öregasszony lábán ötcentis, vastag körmök meredeztek szanaszét, mint a fa gyökerei. Ezért tipegett hát olyan óvatosan, mert nem fért meg a cipőben! Legalább tíz éve nem nyeste le őket. De nem is nyeshette. Hiszen remegett a keze.

– Így nem maradhat – Janika körülpillantott. – Valamit csinálni kell.

– Borzalmas… ahogy itt fekszik, ebben a pózban…

– No, festőnő – mondta gépiesen a fiú. – A téma előállt… Először is felöltöztetjük…

Eszter előbbre jött.

– A szemét… a szemét kell lefogni, az a legelső…

Összeharapta a száját. Szorosan az ágy mellé állt. A mutató- és a középső ujjával lehúzta a felső szemhéjat. Fél percig rajta tartotta a kezét. A halott szeme még langyos volt.

Eszter vállában lassan csillapodott a remegés. Janika csodálkozva látta, milyen szoborszerű lesz hirtelen az arca.

– Úgy olvastam, hogy az állát is fel kell kötni – mondta higgadtan. Kiment, és behozta Karcsika piros kötött sálját. – Ez jó erős… Segíts…

Janika önkéntelenül engedelmeskedett. Felemelte a fejet. Eszter körülkanyarította hosszában a sállal.

– Húzd meg!

Janika szédült.

– Nem bírom jobban…

Eszter átvette tőle.

– Kell. – Teljes erőből rántott egyet a sálon. A száj összekattant. – Most tedd ide a kezed, amíg csomóra kötöm…

Janikának kóválygott a gyomra. De tartotta magát.

– És most?

Eszter a szekrényben keresgélt. Egy halom ócska rongy ömlött a lába elé meg egy pléh levelesláda.

– Itt a fehér blúza… és ez a szoknya… emeld meg egy kicsit.

Eszter magához ölelte Karolin anyót, ahogy a karokat a blúznyílásba csúsztatta. A lábakat kiegyenesítette, vízszintesen. Rájuk nehezedett.

– Keress egy rendes harisnyát – szólt Janikának.

Janika rendszertelenül kapkodott ide-oda.

– Nem találok… – mondta idegesen.

Eszter ledobta a szandálját. Kibújt a nylonharisnyából. Összerollnizta kicsire, s belecsúsztatta Karolin anyó lábát. A karmok eltűntek.

– A keze… – mondta tévetegen Janika. – Azzal mi legyen?

Eszter gondosan egymásba fonta a lapos hason az ujjakat. Odahúzott egy széket az ágy mellé, és leült.

Janika zavartan álldogált mögötte.

– Nem hittem, hogy ilyen…

Eszter ráemelte a tekintetét.

– Én öltem meg – mondta szárazon.

– Miket beszélsz – Janika ijedten a vállához ért. – Nyolcvanhat éves volt…

– Én éppen akkor mondtam… – folytatta monoton hangon Eszter. – Éppen akkor, azokban a pillanatokban… És senki sem segítette… egy bogár sem, egy légy sem…

– Neki mindegy volt, azt hiszem… – suttogta Janika, és simogatta Eszter tarkóját. – Csak magaddal toltál ki, öregem…

– Nem a halála fáj. Hiszen sohasem szerettem… – Eszter lehajtotta a fejét. – A halál természetes… Csak én… én voltam torz és természetellenes…

– Ne üljünk itt. Rossz a levegő…

– Úgy gondolod, hogy most már hiába? – kérdezte Eszter, és bágyadtan mosolygott.

– Mossunk kezet. Kavarog a gyomrom.

A konyhában a vízcsap alá dugta a fejét, és körömkefével dörzsölgette a kezét.

Eszter észrevette a fenolftaleinos üveget. Csuklani kezdett.

– Még a kanál is benne van, ahogy kevergettem… – Átvette Janikától a szappant.

Nusi néni nagy zajjal érkezett.

– Egy órán belül kijön az ügyeletes szolgálat. Csak holnap reggel viszik el, ma éjjel itt marad még. Mibe kerül egy temetés? Ehhez Józsinak is hozzá kell járulni…

Eszter és Janika egymás mellett álltak, csendesen.

Nusi néni végigmérte őket.

– Na, ti gyászvitézek. Nem láttatok még hullát?

– Nem – mondta tompán Janika. – Nem láttunk… De még láthatunk eleget.

– Most bezzeg felfordult a kényes belsőtök… negyvenötben tucatjával feküdtek az utcán, amikor konzervért meg tápszerért mentem, hogy föl ne forduljatok.

– Hallgass – vicsorított rá Janika.

Eszter leintette.

– Hagyd, hadd beszéljen. Beszélj csak, mama…

Nusi néni gyanakodva morgott valamit az orra alatt.

– Lemostátok? – kérdezte azután.

– Tessék? – riadt fel Eszter.

– Lemostátok már? A halottakat le kell mosni… Vidéken mindig lemossák…

– Nem. Csak felöltöztettük.

– Na, ez is egy húszas. Majd a halottvivőknek odacsúsztatom. Mit adtatok rá?

– A puplinblúzát… – felelte Eszter. Egy konyharongyot borított a fenolftaleinos üvegre.

– Az újat?

– Igen. Az újat, a legújabbat! – kiáltotta Janika.

– Kár volt. Szamarak vagytok. A kukacoknak mindegy. Ilyenkor az élőkre kell gondolni…

Eszter leroskadt egy székre. A támlán keresztüllógatta a fejét, bámulta a repedezett követ. Janika a gyomrát nyomkodta. A küszöbre telepedett. Hallgattak.

– És legalább imádkoztatok felette? – kérdezte hirtelen Nusi néni. – Tudtok ti egyáltalán imádkozni? Pedig kiskorotokban mennyit tanítottalak benneteket…

Nem válaszoltak.

– Mindent elintéztetek, csak a legfontosabbat nem. Az nem érdekes, hogy milyen göncben kerül a gödörbe. De hogy ima nélkül szálljon el a lelke… – összekulcsolta a kezét, és bevonult.

– Pedig tízéves korodban elvégezted a pénteki kilencedet is… Mennyit nevettem rajtad akkoriban… – mondta szomorúan Eszter.

– Az örökmécsesért jártam templomba, szerettem a fényét – Janika felemelkedett. – Nagyon fáj a gyomrom.

– Mit érzel?

– Mintha egy kő nyomná… néha enged, azután megint összehúzódik.

– Éhes vagy, biztosan. Várj, van nálam tíz deka krinolin. Próbáld megenni…

– Az jó lesz – mondta Janika.

Eszter odakészítette elé az ételt, kistányéron, fehér bucival. Janika megszagolta, és eltolta maga elől.

– Ne haragudj…

Nusi néni ismét kijött. Ócska retikült és a levelesládát hozta a hóna alatt.

– Letakartam egy lepedővel. Igazán szépen halt meg. Olyan nyugalom van az arcán. Úgy fekszik, mintha csak aludna. Nem figyeltétek?

– Imádkoztál? – kérdezte rekedten Eszter.

– Két Miatyánkot és három Üdvözlégyet… találtam a táskájában egy bárányos szentképet, valamelyik tanítványától kapta emlékbe, azt odatettem a mellére…

A levelesládát a félig kiborult iratokkal a földre rakta, Jenci holmija mellé. Bontogatni kezdte a retikült. Belecsúsztatta ujjait a rongyos bélésbe. – Hol tarthatta vajon a dugipénzét? Az erszényében százhúsz forintot találtam… Legalább kétezer forint egy temetés, még a harmadosztályú is, koszorúval…

– Van pénzed! Szedd csak elő a rejtekhelyről! A tanács kifizetett már… – förmedt rá Janika.

– Az nem az enyém. Azt visszafizetem, a legutolsó fillérig. Ezt a házat én el nem hagyom. Itt halt meg az én szegény jó anyám… Ezt meg fogják érteni…

Eszter felsóhajtott.

– Jaj istenem…

– Menjünk, feküdjünk le – mondta Janika. – Eszter, beviszek hozzád egy matracot… ha esetleg nem lennél jól az éjjel… – szégyenkezve a földre sandított.

– Persze – kapott a szavába mohón Eszter. – Gyere csak. Úgyis olyan üres az a szoba.

– Látom már, nekem kell megvárnom az orvost… – dörmögött Nusi néni. – Kikészültetek, mi, híresek? No, menjetek csak. Reggel főzök egy jó erős teát. Hej, ha ti rendes gyerekek lennétek… Úgy élhetnénk, mint a paradicsomban. Eszter beköltözne a belső szobába, Janika az udvariba… ki tudja, talán még apátok is meggyógyulna, és nem inna többé…

– Jenciről pedig kiderül, hogy félreismert zseni, és fehér ruhás lányok hozzák haza a tébolydából…

– Janika! – kiáltott rá Eszter. – Minek? Édes Janikám, minek ez?

– Még megtörténhet! – mondta Nusi néni titokzatosan. – Vannak még csodák! Annak az embernek volt szíve. De a tietek kőből van…

– Te hol akarsz aludni? – kérdezte Eszter.

– Én a saját ágyamban érzem jól magam – Nusi néni büszkén felkapta a fejét. – Ti csak bújjatok össze. Én nem félek a halottaktól. A halottak nem bántanak…

Kettesben cipelték be a matracot Jenci szobájába.

– Ide tedd, közel hozzám – mondta Eszter. – Ma éjjel nem vetkőzöm le. Nem valószínű, hogy tudok aludni.

– Csacsiság – Janika összekuporodott a matracon. – Miért ne tudnál? Ha nekem nem csikarna úgy a hasam, már régen durmolnék. De az igazság az, hogy a fejem is fáj, és izzadok. Nem tudom, mi a fene lehet. Te jól vagy, teljesen?

Eszter bebújt a paplan alá. Csak a szoknyáját vetette le. A szobát harangvirág alakú, lila csillár világította meg. Félig üres volt már. Az ószeres elvitte a holmikat.

Csak egy kartonpapír maradt a falon, rajzszeggel a négy sarkában. Jenci grafikonja, emelkedő és zuhanó, színes vonalakkal.

– Nincs semmi bajom – súgta Janikának. – Csak félek. Nagyon félek. Ennyire még sohasem féltem…

– Add ide a kisujjadat. Nyújtsd csak ide. Ha akarod, egész éjjel tartom… És ne félj. Mi megtettük, amit kellett. Megtettük a magunkét. Általában megtettük…

– Azt hiszed? – kérdezte Eszter.

Janika tenyeréből később kicsúszott Eszter kisujja. Könyékre támaszkodott.

– Eszter… nem miattad… Neked halt meg… hallod? Alszol? Leoltsam a villanyt?

– Nem – mondta Eszter. – Hagyd csak. Gondolkodom.

– Jól kiválasztottad. Ez az éjszaka nemigen alkalmas arra… – mormogta a fiú.

– De igen – felelte Eszter. – Ez az éjszaka a legalkalmasabb.

 

*

 

A ház már üres volt. Csak Janika ült egy sámlin, a virágok között. Levette az ingét, a térdére terítette. Késő délután süt ide legjobban a nap, árnyékban is harminc fok.

– Most végeztem a tanácsban… Pedig úgy rohantam… – lihegett Eszter. – Képzelem, mekkora balhé volt!

– Parancsolj – mutatott Janika egy korhadt fatuskóra. – Foglalj helyet… Eszter elhúzta a száját. Fehér vászonruhát viselt, aranyövvel.

– Na jó… itt a sámli. Ne mondd, hogy nem vagyok udvarias. – Janika a tuskóra telepedett. Eszter belépett a virágok közé. Ruháját elrendezte a térdén, hogy ne seperje a földet.

– Mindig fehérben kellene járnod – bökött felé Janika. – Így olyan szűzies vagy… A látszatok csalnak…

– Mesélj – mondta Eszter. – A mama még egészben van?

– Semmi baja. Az égvilágon semmi. Négyen is segítenek neki berendezni a patkánylyukat, társadalmi munkában…

Janika az égő csikket rányomta a törpeszegfű szirmaira.

– Mit csinálsz? – szólt rá Eszter. – Elégeted a szegény virágot!

– Nem mindegy, hogy a nap vagy én? – vonta meg a vállát a fiú. – Nyúlj csak hozzá, szétporlad a kezed között… Három napja nem kapott vizet.

– Az más… – mondta határozottan Eszter. – Te akkor se dobd oda az égő csikket…

– Akár a háztetőre is dobhatnám… Holnapután kezdik a bontást. A mérnök szerint csak rá kell fújni a falakra… Még mindig ez a szentimentalizmus?

– S te még mindig játszod a nagyfejet?

Egymásra bámultak, Janika hümmögött.

– Mit kerestél a tanácsban? – kérdezte végül.

– Állást… Mit kerestem volna! Hagyjuk. Hogy zajlott le ez a szörnyűség? Nagyon megkínozták?

Janika nem válaszolt.

– Nagy jelenet volt? Beszélj már, ne kéresd magad!

Janika újabb cigarettára gyújtott. Leszívta a füstöt, és kiengedte az orrán. Köhögött.

– Nem szolgálhatok semmi szenzációval…

– Reggel még fogadkozott, hogy a küszöb elé fekszik… Nekem mennem kellett, vártak a tanácsban… Hiába könyörögtem neki, hogy az utolsó haladék is lejárt… Most már nem értem!

– Délfelé jöttek. Egész délelőtt dúdolgatott, felmosta a konyhakövet… Nem is veszekedett. Gondoltam, a végsőkre tartogatja. Majdnem elpárologtam, úgy rühelltem a dolgot. Persze, sehol senki, te már reggel olajra léptél. No, délfelé, kérlek, hallom, teherautó fékez a ház előtt. A mama berohant a szobába, ágyba bújt, úgy, ahogy volt, ruhástul. Én csak álltam, mint a szamár a hegyen. Egy rendőr jött meg valami hivatalos pasas. Négy markos pofa a nyomukban. „Anyuka? Anyuka hol van?” – ezt kérdezte tőlem a civil. Így! „Anyuka!” Intettem a fejemmel, hogy a szobában. Alighogy kinyitották az ajtót, a mama rázendített: „Üssetek agyon, nyomorultak, törjétek szét a fejemet a gumibottal… alig két hete temettem el szegény anyámat…”

– Erre a rendőr begerjedt – vágott közbe Eszter.

– Nem – mosolygott fanyarul Janika –, nem gerjedt be. A pali sem. Csak intettek a trógeroknak. Te, én még olyat nem láttam. Tudod, hogy semmi nem volt összecsomagolva. Öregem, ezek húsz perc alatt kipakolták a lakást, fel az autóra! És nem törtek össze semmit! Félelmetes!

– És a mama? – kérdezte hitetlenkedve Eszter. – Hagyta?

– Odalépett mellé a rendőr. Szalutált. Azután nagyon udvariasan megfogta a könyökét. Rászólt, hogy keljen fel. Én mondom neked, egészen halkan beszélt. A mama nyüszített, mint egy kutya, de felkászálódott. Egy pohár vizet kért tőlem. A rendőr nem engedte el a karját, mert dülöngélt. Amikor a háta mögül kivitték az ágyat is – egy ember cipelte egyedül a hátán –, még egyszer próbálkozott. Végigkarmolta a rendőr kezét, és azt kiáltotta: „Miért nem öltök meg már, ti gyilkosok?” Erre a rendőr lefogta, szelíden: „Ugyan, ugyan, nénike, mire jó ez?” Attól kezdve meg se szólalt. Némán, remegve szorította a táskáját a hóna alatt. A rendőr támogatta a kocsiig. Engem ellökött magától. A civil kacsintott; hagyjam, jó kezekbe került…

– Láttad már azt a lakást?

– Még üresen. A sarokban egy sötét árnyék volt. Amikor közelebb mentem, szanaszét szaladt. Svábbogarak. Északi fekvés. A konyhában folyton villany ég.

– Ő választotta! – kiáltott Eszter. – Kaphatott volna a lakótelepen is. De az a rohadt pénz! Más környezetben talán megváltozott volna.

– Két hét alatt hozzáhasonulna minden. Összetörné a csempéket…

– Tudod, hogy tegnap este kétezer forintot kaptam tőle, csak úgy? Pedig nem is kértem. Amíg te csavarogtál, odajött az ágyamhoz, és begyűrte a párnám alá. „Nesze, te marha”, ezt mondta, és kiment…

– Kétezret? Súlyos elmezavar! Igazán megfelezhetnéd velem, ha jó testvér vagy… – ugrott fel Janika, és tréfásan tartotta a markát.

Eszter mosolygott.

– Ne hülyéskedj. Hallottam, hogy mennyit keresel a piacon. De egy szép, rövid ujjú inget veszek neked, ha akarod. Elég topisan nézel ki…

– Kell az neked másra. Engem így is szeretnek a lányok… – énekelte Janika.

– A jövőben jobb lesz, ha békén hagyod őket. A kis barátnőd ráfázott a nemes érzelmeidre…

– Semmi baja sincs. Szívja a vidéki levegőt. Dacból csinálta, egyetlenegyszer. Mert kicsi az agya. Nem tehetek róla…

– Hát akkor minden nagyszerű – sóhajtott Eszter. – Azért meg ne edd a cigarettád végét… – Felállt a sámliról. Óvatosan kikerülte a begóniák törött szárát. Az ajtóhoz sétált. Benne volt a kulcs. A konyhában a bútorok helyén bokáig ért a szemét. Pókháló nyúlott egyik saroktól a másikig.

– Milyen nagy ez a konyha! – kiáltotta Eszter. A hangja öblösen csengett az ürességben.

Janika a háta mögé lépett. Továbbmentek, a szobába.

– Az ablakokat ki törte be? – kérdezte Eszter, és fázósan simította végig meztelen karját. Odakünn sokkal melegebb volt.

– Az emberek. Így mindenki tudja, hogy már üres.

– Te tudtad, hogy ez ilyen nagy lakás? – Eszter résnyire nyitotta a nagymama szobájának ajtaját. – Ez a legszebb szoba.

– Érzed még a szagot? – Janika szimatolt a levegőben. – Érdekes, hogy beszívták a falak… Pedig már csaknem három hete a föld alatt van. Ez is valami. Sírfelirat: meghalt, de szaga örökké él… – idegesen felnyerített.

Eszter kiszaladt a szobából. Janika utána. A konyha közepén utolérte.

– Mi az, csak nem sírsz? – kérdezte nyersen.

– Janika… Miért játszod a bohócot? Édes Janikám…

– Nekem nem kell megjátszani – mondta a fiú reszelős hangon. – Én bohóc vagyok valóban. Az akarat diadala… az igazság himnusza… jó mi? – leszakított egy pókhálódarabot, és az ujjai köré csavarta. – Mert az értelem nagy dolog… átütő ereje van… hahaha… átütő ereje!

– Miért nem keresel rendes munkát? – fogta meg a kezét Eszter. – És egy helyet, ahol átmenetileg ellehetsz? Tanulj, és ősszel bejuthatsz az egyetemre.

– Ősszel bevonul a kiskatona.

Janika egy halomba kotorta lábával a hulladékot. Az udvarról besütött a napfény, vastag csíkokban hintáztatta a szállongó porszemeket.

Eszter tüsszentett.

– Ne vacakolj már, csupa piszok leszek, és az orromba megy… A katonaságot is el lehet kerülni.

Janika megdöngette a falat. Élvezettel figyelte, hogy omlik az ütések nyomában a malter. – Csakhogy én szeretnék katona lenni! Olyan ez nekem, mint egy álom… Lakás, kaja, parancs és parancsteljesítés. Kell ennél több? Most majd mások vállalják értem a felelősséget… A fülembe trombitálják, hogy mikor keljek, és mikor bújjak ágyba…

– A katonaságnál szakmát tanulhatsz – mondta Eszter biztatóan. – Persze, nem üvegfújást.

Janika morgott valamit.

Kiléptek az udvarra

– Mindenesetre kérd magad a műszakiakhoz… Az hasznos lesz.

– Szerinted belőlem valaha mérnök lesz? – Janika gúnyosan a mellére bökött. – Belőlem? Számolom az éjszakákat, hányszor kell aludnom a nagy napig. Mit lehet tudni, ki, hogyan okosodik?

Eszter egy kavicsot rugdosott. – És milyen áron!

– Nem baj, testvér – Janika hátba vágta. – Ez is valami. Legalább marad holnapra is…

A hordóabroncsok mögött papírok fehérlettek. Eszter találomra felemelt egyet. Postai feladóvevény. Kelecsény Ábel cs. kir. tanácsos úr részére. Huszonnégy pengő törlesztés. Feladó: Hajnal Karolin…

Mindketten bebámultak a hordó mögé. Egy fénykép, kövér kislánnyal. Aláírás: „Nusikám hároméves.”

– Tudod – mondta Eszter. – Rájöttem, hogy szeretek sírni…

– Hát csak sírjál, van miért. A kiskölyköt mikor láttad?

– Tegnapelőtt. Az apja már hazavitte a kórházból. Becsengettem hozzájuk. Nagylelkűen ajtót nyitottak negyedórára… Nevetett rám, nevetett, de néha legörbült a szája. Képzeld, a kórházban tanult meg járni! Az ilyen kicsiknek is vannak emlékeik?

– És a férjed? Isten személyes megbízottja? Az csak állt, és bámult titeket?

– Csupa csont és bőr az arca. Valósággal rosszul van, ha lát. Pedig azt hajtogatta mindig: „Én sohasem hagylak el, sem vérben, sem szennyben…, te bármit teszel, bennem nem változik semmi… ez a te fészked, ahova visszatérhetsz…”

– Mit gondolsz, létezett egyáltalán az az ember? – kérdezte Janika. – Vagy csak te találtad ki a szolgálatodra? Egyáltalán, hol alszol ma éjjel? Mert nekem megvan az ágyacskám a Rózsi néni konyhájában…

– Ma még ott kell maradnom a mamánál – sóhajtott Eszter. – Holnap utazom, körülnézni…

– Ne beszélj… Földkörüli kéjutazás?

– Van már állásom… – Eszter Józsiék ajtajához lépett, a nyitott lakatot lóbálta. – Tudod, hol van Tab?

– Micsoda?

– Tab. Község vagy falu, nem tudom biztosan. Ott leszek rajztanár… egyelőre csak szerződéses, kisegítő.

– Óriási! – csapta össze a kezét Janika. – Te és a tehenek! Mi ez a hülyeség?

– Lakást is adnak. Az igazgatótanítónál egy szobát. Őszig segítek a leltárban, átrendezem a könyvtárat… Akarod látni a papírt? Rajz és biológia… A Fővárosi Tanács oktatási osztályvezetője írta alá… Öt napig jártam a nyakukra.

– Miért csináltad ezt? – Janika bosszankodva csóválta a fejét. – Hiszen te vidéken elpusztulsz… Nem tudod, mire vitt rá a kétségbeesés… A gyerek teljesen az apjáé marad… És a munkád? A képek?

– Hagyd, Janika… – Eszter leült a sámlira. A térdére hajolt. – Azt hittem, okosabb vagy.

– Marhaság! – rikkantotta Janika mérgesen. – Ilyeneket küldenek falura tanárnak… Tönkrement az élete, romokban a lelke? Várja a magyar ifjúság… Mit képzelsz, mit tudsz te azoknak mondani?

– Talán tudok valamit… – mormogta Eszter.

– Itt hagyod a saját gyerekedet, és lemész az Isten háta mögé… Mire fogod tanítani őket? Mint Nyilas Misi? Légy jó, légy jó mindhalálig? Nesze semmi, szorítsad!

– Elég volt, Janika! Hozzád vágom ezt az ócska locsolókannát, ha nem hallgatsz el! – kiáltotta Eszter.

Janika sarkig kitárta Józsi bácsi kuckójának az ajtaját. – Kár, hogy az öreg nem hallja. Örülne, hogy feltámadt benned is a harcos optimizmus.

– Ki volt az, aki alig egy éve előadást tartott nekem az akaraterőről? Aki kijelentette, hogy ő ugyan nem fog tovább forogni a ringlispílben, hanem megy a maga útján? Vajon ki volt? – kérdezte csendesen Eszter.

– Micsoda szónoki kérdések! – Janika keserű grimaszt vágott. – Na és? Tőlem ne várj tanácsot. Én hülye fejjel azt hittem, hogy tudok valamit. És hogy az elég.

– Semmi sem téved körülöttünk – Eszter lehunyta a szemét –, és nem is szenved… Csak az ember.

– Amikor így forgatod a szemedet, szörnyen hasonlítasz a mamára, tudod-e… – mondta tehetetlenül Janika.

– Mindketten hasonlítunk rá – vonta meg a vállát Eszter. – Ő az anyánk. Hajnal Karolin pedig az anyánk anyja.

– Jó volna hinni, hogy mindennek ők az okai – morogta Janika.

– Hidd el, ha akarod – mondta Eszter. – Csakhogy te meg akartad szakítani a láncot, ezt el ne felejtsd. Egészen elzsibbadt a lábam… A végén még velünk együtt robbantják fel a házat…

– Csak azt tudnám, hogy mindez miért?

– Azt jó volna tudni – mondta fáradtan Eszter. – Úgy igazán tudni, legbelül. Az igazat.

– Még van időd, megkeresheted…

– Kösz. Majd igyekszem…

– Aztán, ha megtaláltad, szóljál majd nekem is – vigyorodott el a fiú halványan.

– Nincs egy ollód? Levágnám ezt a rózsát. Délután beugrom a papához.

– Egyre jobban bénul.

– A temetésre feljövök majd, csak időben értesíts…

– Értesítlek – mondta orrhangon Janika. Zsebkésével lenyeste a rózsát. – Vigyázz, mert szúr…

Eszter megszagolta. Könnyedén a nyakához érintette a bársonyos melegséget.

– Ne áruld el senkinek – mondta hirtelen –, ne áruld el… hol vagyok.

Janika ránézett, megdöbbenve.

– Nincs köze hozzám többé – folytatta kapkodva Eszter. – Semmiképpen se áruld el…

– Jó – mondta Janika. – Menjél csak nyugodtan.

Eszter némán álldogált egy darabig.

– Na, gyerünk már! – bökte oldalba Janika. – Nekem még harminc láda meggyet kell leraknom…

Indultak a kapu felé. Janika felkapta a sámlit.

– Ez kell nekem. Erre teszem a ruháimat a Rózsi néni konyhájában…

– Az üvegfalú ház, ahol a napfény keresztülömlik… – sóhajtott Eszter.

– Te mondtad, hogy van idő – válaszolta Janika.

A kapuhoz értek. Eszter habozva megállt.

– Nem kéne valamit magunkkal vinni, mégis?

– Mit? Egy marék földet a kötőd aljában?

– Nézd, milyen üres. Máris megváltozott. Szinte el sem hiszem, hogy itt voltunk gyerekek…

– Mit csináljak? Kössem az alapkövet a nyakamba?

Eszter leguggolt a kapusarokban. Ott hevert a végzés, nyitva. Még egyszer végigolvasták.

– Négyezernégyszáznegyvenhét… – ismételte gépiesen Eszter. – Ez volt a helyrajzi száma. Humoros.

– Még lottószámnak se jó – mondta Janika. – Ne vacakolj már. Munkára! – Karon fogta Esztert, és kipenderítette az utcára. – Én erre megyek, gyalog.

– Én a villamoshoz. Fáj a talpam. Sebes lett a vékony cipőben…

– Hát akkor szia – szólt Janika.

Szembefordultak egymással.

– Szervusz – mondta Eszter. – Találkozunk még…