Tartozik és követel
Hibátlanul szép volt a domboldal a huszonnyolc fokos, októberi melegben. Lehunyt szemmel feküdt, lába Miklós táskájához ért, koccantak a táskában az üvegecskék. A teste még zsongott, emlékezete megmerült, mintha langyos vízben forogna, sodrás irányában, ellenállás nélkül.
– Alszol? – kérdezte Miklós, egészen közelről. Száját a nyakán felejtette, szuszogott, Ildikó érezte a fülén leheletét.
– Ühüm – duruzsolta, kezét Miklós szőke hajára ejtette, s válla mélyedésébe kényszerítette a férfi fejét.
„A kivétel, ó, igen, ez az, a Báró, a Báró, itt, a tenyerem alatt, ez az erős barna kéz a térdem hajlatában, senki se sejtette, senki, azon az undok szeptember negyedikén, küldött az igazgató, jött valaki a közélelmezéstől, vizsgálja a napközis kosztot, menjen csak, Ildike, hátamon a báránybőr bekecs, az alagsorban mindig hideg van, vasrács az ablakon, mert a huligánok beleköptek a levesünkbe, és ott állt a fiú, ez a fiú, a bádogtálaló mellett, ételmintákkal, üvegekkel, neccingben, zakó nélkül és farmernadrág, szoros farmer, ezeken a hatalmas combokon, csinos, mondta Málnás Beatrix, igazi díszpéldány, nem is buta talán, és akkor az a dühítő szöveg, mint a túlkoros kamaszok, modortalan és fölényes egyszerre, nem tiszteli a tanárokat, látszik, azt hittem, nincs iskolája ennek az okos mackónak, az a szöveg, hogy az én nagybátyám olyan egreslevest csinál, nem is tudok jó étvággyal enni, ha belebámulnak a tányéromba… Miért, mi maga, báró, kérdeztem, az vagyok, felelte, később kiderült, nem is ugratás, hiába hagytam faképnél, hiába panaszoltam be az igazgatónak, micsoda faragatlan fickókat küldenek, finom kis ellenőr, talán nem kellett volna azt a szőlőt elfogadni, négy nappal
később, a kilences villamoson, de hát úgy kínálta, olyan kedvesen, ez a fiú, és az arca csupa napfény, hosszú szempillája… ez az édes hosszú pille, igen, ezen az arcon ez a bársony…”
Miklós felnyöszörgött, s a lány szorosabbra vonta ölelését.
„Aludj csak, aludj… Pihend ki magad. Te pompás paripa. Pompás paripa, alliteráció… Mind utánanéztek a nyolcadikosok, első osztályú fej, Ildikó néni, nektek mindegy, csak nadrág legyen, nem, nem, Ildikó néni, de ez első osztályú fej, valóban, ez a fiú… Mint egy mackó, hegyi mackó, éles fogakkal, könnyelmű mackó. Pezsgő a Jaffa koktélbárban. Akkor ott, az volt a pillanat, amikor majdnem vége lett, vagy még el sem kezdődött, ki tudja. Miféle Báró? Negyvennégyben mentek nyugatra, Szálasi elől, hamis útlevéllel, ilyen bárók is léteztek, már ne haragudjon? Egyoldalúak a történelmi ismeretei. Sohasem érdekelt az elenyésző kivétel, megvan a véleményem az egész fajtáról. Ők különbek voltak, ők ketten, mindenki eszményíti kissé a szüleit, nem? Nem, nem, kedves kartárs, és ezen az estén csapott a legmagasabbra az ellenszenv, nevezzük néven: gyűlölet, s ez lett a vége: a Zsíros-hegy bokrai.”
„Hogy elnyúlsz itt, hogy lihegsz – gondolta Miklós, s markolta a lágy húst –, és milyen kemény voltál, milyen kíméletlen, meg sem hatódtál, hiába meséltem, hogyan találta derékba a bomba a szerelvényt, hogyan haltak meg mind a ketten, Apa és Anya Bécs alatt… Ez a ferde szemed, milyen bizalmatlanul csillogott, te lány, hogy össze nem morzsoltalak, csoda, már akkor ingereltél, ott az ebédlőben, a kopott bekeccsel, kiállt a vékony nyakad, láttalak a medvebőrömön, tudod, ott láttalak, meztelenül, ahogy tüsszögsz, nyávogsz és félsz, és a szádba megy a medveszőr… És akkor a villamoson a szőlőt elfogadtad, vitted a melledhez szorítva, ehhez a kis izmos melledhez, akkor sajnáltalak, és a Jaffa bárban is sajnáltalak, előhúztad a takarékbetétkönyvet, tízezer forint, mondtad, fillérenként, tízezer… Öregmiklóst is meg fogod szeretni, ő nevelt fel, Isten van, lehet hogy több is, de Öregmiklós csak egy, ugye, nem érted… Elvittek volna, később, a Vöröskereszt, Svájcba akartak juttatni, most fekszel, és láttam a szemedet is közben, könnyes volt, ez a vad szem, könnyes, Besszi mindig előreszalad a presszógép mögül, és vacsorát is főz – utána, de én téged, neked hozom a termést, az én Öregem termését, ilyen szőlő
nincs több… Sitkovics Ildikó, ilyen hülye név, neked adom a nevemet… ez a báró, nagy marhaság, ötéves koromig tartott, nem is emlékszem, mint egy gyermekkori súlyos betegség, elmúlt, gyerekek, gyertek, nézzétek a tanító nénit, a kis fehér porcelán szobrocskát…”
– Ne – motyogta Ildikó, de hagyta.
„Ha akkor nem hívom fel utána ezt a mackót, talán meg se keres, de a Karancs szőlőt hozott, kikandikált a padból, mi a baj, Ildikó néni, nem ettem, igazán… Csergő Miklóst keresem, az iskolából egy üzenet, senki se hallotta, hogy hívom, az ernyőmért mentem vissza, egy olyan ernyő kétszáztíz forint, és eljött, Turbucz néni kidobta, de ő állt és várt, ezzel a két izmos lábával a kapu alatt. Hát gyere, gyere.”
– Aludj. Tényleg aludj, kicsi.
– A fejedet ide tedd.
„És hozzád nem engedett be az a vén tyúk! Negyedik emelet, tussal írt tábla, hangképzés, szolfézs, vaksötét lépcsőház, szegénykém, és még azt hittem, kispolgári védettség, kereskedelmi utazó egyetlen gyermeke, Turbucz néni elállta a küszöböt, a kedves édesanyjához van szerencsém? még csak az kéne, micsoda furcsa sértődés, nem leszel sokáig erre az albérletre utalva, kis baba, Turbucz Oszkár köz- és váltóügyvéd özvegyére, aludj, fáradt vagy, ki lehetett, aki előttem, de mindegy, mindegy. Odajöttél, ott vártalak a kapu alatt, kezet adtál; nem akartam bántani, mondtad, a szülei kivételek, lehet, és tízig jártunk fel-alá, a Közért tonhalat hirdetett, százszor elolvastam: tonhal kapható, a könyveidről beszéltél, te arany csacsi, hogy előre beosztottad, az ember napjai végesek, több a remekmű, be kell osztani, Kölcsey, tervet csináltál egész életedre, szegénykém, ki ronthatta így meg a fantáziádat, ilyen örömtelenre, majd most, a számítás nélküli, ízletes élet…”
„Kimerültél, most szuszogsz, te mohó, két hétig nem láttalak a séta után, és akkor az a karének, ott szorongtál az utolsó padban, mert nálunk mindent lehet, besétálhat bárki idegen, Kis néni krumplit pucol a portán, de jó, hogy a gyerekek eltakartak, később nevettél, a mély hangodon, látjátok, kislányok, szakfelügyelő…”
„Most nincs sámli a lábad alatt, szaladt az a savószemű kitűnő, a karéneken, szaladt eléd a sámlival, de még úgy is magasabb volt, ahogy hadonásztál ezzel a két finom kezeddel, legszívesebben ott a gyerekek előtt, és követtél, ma követtél, ide fel, a bokrok közé, Öregmiklós megszeret majd, tudom, mindegy, ki volt előttem, követtél, és nem vagy porcelánból…”
„Teljesen megadtad magad. Itt lapulsz a tenyerem alatt. Rám bíztad az értékeidet, a húsodat, micsoda erős hús, pompás, vége a hányatott életednek, rend, rend, közös és tiszta harmónia, szunnyadj csak, azután felébredsz, mindent meg fogunk beszélni, vonzzák egymást az ellentétek, ez egy közmondás, még csak a kezdet, és ez az egész, a jövő ragyogó, annak kell lenni, a perspektíva, talán kinevetnek, hogy mi ketten, éppen, de már vissza nincs, csak előre, és nem kell gondolkozni, most nem, legalább, semmi sem fontos, csak, hogy jó vagy.”
„Ugye, érdemes? Letenni a karmesteri pálcát, pici tanító néni? Ugye, érzed a napot, a füveket, az ujjam hegyét? Semmi se fontos, most nem feleselsz, nem sziszeg ez a meleg nyelved, semmi se fontos, csak az, hogy beolvasztottalak.”
Egyszerre nyomta el őket az álom, diadalittasan aludtak, szétválaszthatatlan szégyentelenségben. Enyhe szél kerekedett, Miklós feltápászkodott, száznyolcvan centis alakja a törpebokrok közül messzire kiemelkedett.
– Nem akartam ám beléd szeretni…
– Jókor jut eszedbe. – Ujjaival átfutotta tüskés, fekete haját, belekapaszkodott a fiú övébe, feltornázta magát. Alig ért Miklós válláig.
– Mindenki rajtunk fog röhögni. Negyvenkilenc kiló vagyok, és nézd, az arcom is milyen kicsi…
Miklós tenyerébe vette Ildikó hegyes állát, hosszan vizsgálgatta szeplős orrát, a határozott, éles szájvonalat, közeli, makacs szemét.
– Ettől én megőrülök.
– Te egészséges boci – mondta Ildikó, és Miklós nyakába kapaszkodott. – Hogy mit eszek rajtad, csak azt tudnám. Pedig el akartam kerülni. Megfogadtam már gyerekkoromban, sicc szerelem.
Miklós mosolygott, szedegette a holmiját. Ildikó tisztogatta ruhájukról az avart.
– Szerencse, hogy nem jártak erre kirándulók!
– Mit gondoltál ma reggel, hova hívlak? – kérdezte Miklós.
– Azt hittem, megmutatod végre azt a híres Öregmiklósodat. Olyan titokzatos voltál…
– Most aztán már beszélj Turbucz nénivel: vegye le mancsát a kilincsről.
– Persze – mondta Ildikó, s hozzátette, kis szünet után, a dombról lefelé –, és megismered majd Trudikát.
– Ki az a Trudika? Valami macska?
Ildikó felnézett rá, érthetetlen ingerültséggel.
– Nem. Nem macska. A húgom. – Nem folytatta.
– Húgod is van? Ej, hogy mindent harapófogóval kell kihúzni belőled! Hány éves?
– Tizenkettő.
– Kész hölgy. És ő is ilyen öntudatos porcelán szobrocska?
– Magasabb nálam – mondta Ildikó. A torkához nyúlt, krákogott. – Csak nem fáztam meg?
– Ugyan, ebben a melegben. Vagy nem volt meleged? – Miklós odavonta a hóna alá, gyorsítottak a lejtőn.
– Hogy ez velem ilyen gyorsan megeshet!
– Csak a tisztást akartam megmutatni. Azt akartam, hogy gyönyörködj végre valamiben.
– Hát gyönyörködtem is – mondta Ildikó, komikus fintorral. – Alaposan… – Miklós lassított, piros lett a nyaka.
– Mi az? – kérdezte Ildikó. – Ki vele!
– Nem – mondta Miklós –, erről ne beszéljünk. Hiszen természetes.
Ildikó megértette. Felnevetett, túl hangosan.
– Huszonöt éves vagyok… csak nem képzelted?
– Annyira lényegtelen. De rólad elhittem volna. – Miklós megállt, fürkészve nézte a lányt. – Amilyen merev voltál hozzám eleinte.
Ildikó összezárta a száját.
– Nem törődtem az előítéletekkel soha. Most süllyedtem, vagy emelkedtem a szemedben?
– Szeretlek – a fiú megcsókolta a tüskehajat. Tüsszentett. – Látod, rá is tüsszentettem. És beszélgetünk még egymással úgyis eleget nyolcvanéves korunkig…
– Nem tudom – mondta Ildikó, és megindult –, nem lett volna-e helyesebb beszélgetni még előtte.
– Talán jobb, ha először a test… Segít, hogy aztán szabadabban tárjuk fel a többit. A test törvényei sohasem zavarosak. A lélek az, ami bennünk mérges, így mondja az én Öregmiklósom.
– Lélek! – Ildikó megborzongott. – Lélek! Ez az a szó, amit jobb ízlésű ember ma már ki sem ejt.
– Meg kell ismerned Öregmiklóst.
– Persze, persze – bólintott Ildikó udvariasan. – Ez elkerülhetetlen.
– Nagyon fogod szeretni.
– Miért biztos ez?
– Mert én szeretem.
– Akkor hát te meg gyűlölni fogod, akit én gyűlölök. Ilyen világos a képlet?
Miklós hallgatott.
– Talán nem lesz semmi baj – mondta a kanyarban, átemelte Ildikót a köveken. – Talán nekünk sikerül végig rendesen.
– Meg kell szokni, hiába – mondta a lány is szelíden –, hogy van valaki, aki a kezében tartja az idegszálam drótjait.
– Nekem könnyű? – kérdezte a fiú. – Tudod, hogyan élek…
– Szabadon – mondta gúnyosan Ildikó.
– Csak ezért vállaltam ezt a vacak vendéglátóipari ellenőrséget. Akkor járom végig a boltokat, amikor akarom.
– Az üvegekkel. Az ételmintáiddal. Látod, például, ezt nagyon utálom.
– Én meg azt utálom, hogy már reggel kilenckor tudni akarod, hogy mi lesz este hétkor. – A fiú megint megállt, kényszerítette a lányt csókja alá. – Ezért nagy szerelem ez. Nagyon nagy szerelem.
– Ijesztő. És feleségül veszel, tényleg?
– Majd vigyázok rád – Miklós csókolta, meggörnyedve. – Így még soha, érted?
– Édesem – Ildikó ágaskodott. – Bízzál bennem. Nem hagylak magadra. Édesem.
Szétrebbentek, szembejött velük egy úttörőcsapat, váratlanul tűntek fel az ösvényen. A kislányok nézték őket irigyen, a fiúk fölényesen kurjongattak, a jambósapkát homlokukba húzva.
– Nem a tieid véletlenül?
– Még csak az hiányzik! Gyárlátogatásra mentek Dunaújvárosba. A kornyikálást egy napig elnélkülözik.
– Ezek szerint zongora is lesz a lakásban. Vagy egy kis pianínó is elég a falnál.
– Bösendorfer, nem? A lakásban! Miféle lakásban? – Ildikó a feltünedező villasorra mutatott. – Talán itt, valamelyik a tied, titokban?
– Mit tudom én – mondta a fiú fáradtan. – Az Andrássy úton állítólag három is volt a nagyapámnak.
– Melyik az az Andrássy út?
– A Népköztársaság útja. Öregmiklós nevezi mindig Andrássy útnak.
– Sokat érünk a bérpalotáiddal, báró!
– Ne nevezz bárónak. – A fiú ránézett kérlelően. – Tudod, hogy ez heccnek is rossz.
Az utolsó ötven métert futva tették meg, felkapaszkodtak az utolsó HÉV-kocsiba, lihegve összeszorultak az egyetlen üres padon. Miklós a végtagjait nyújtóztatta békatartásban, Ildikó szigorú pózban, maga alá húzott lábbal.
– Ígérd meg, hogy nem fogsz röfögni. Huszonnyolc éves vagy, Miklós. Ne röfögj most, kivételesen.
– Kukorékolni szabad?
– Azt sem. Ha kukorékolsz, itt hagylak.
– Ja persze – mondta Miklós. – Tiltja a diploma.
– Jó az a diploma.
– Havi ezerhét.
– De fix. Nem úgy, mint a tied, egyszer hopp, máskor kopp.
– Kukurikú…
Az utasok keresték a kakast. Miklós pukkadozott. Ildikó elkomorodott, de a fiú karja a bőréhez ért, nem tudott haragudni. Csak játszotta a sértődöttet, mereven kifigyelt az ablakon.
– Megérkeztünk – mondta Miklós. – Éppen ideje.
Ildikó indult az ajtó irányába, könyökét jobbra-balra kitartva.
– Várj. Úgyis végállomás.
– Nem szeretek várni. – Keresztülfúrta magát a tömegen, Miklós a tömött táskával nem tudta követni. Megvárta, amíg kiürül a kocsi, utolsónak szállt le.
Nem látta a lányt sehol. Öt percig is ácsorgott a szerelvény előtt.
„Így elrontani ezt a napot – gondolta kétségbeesetten. – Ilyen semmiségért. Holnap érte megyek, és megverem az iskola előtt.”
Ildikó kilépett a büfé faoszlopa mögül.
– Kukucs… Kíváncsi voltam az arcodra, milyen, ha engem keresel.
– Ide figyelj – mondta Miklós, és átölelte a derekát –, mi nem játszunk egért meg oroszlánt. Az nem érvényes, csak a mesében.
– Oroszlán! – nevetett Ildikó, és húzkodta a fiú fülét. – Milyen bársonyos a füled! Én inkább róka.
– Róka, fuj, róka…
– Miért? Neked jobban tetszik az egér, amelyik egy darab sült kolbászért besétál az egérfogóba?
– A róka egy ronda, ravasz állat – kiáltotta Miklós, és szerencsétlenül megállt az úttest közepén.
Ildikó megfogta a kisujját, és átvezette.
– Csitt. Ne hangoskodj. A dombon bezzeg vidám voltál. Fickándoztál ugyancsak.
Kezét pipiskedve a fiú fejére kulcsolta, nekiszorította a villamosmegálló jelzőtáblájának.
– Úgy szeretlek. Mackó. Ne kiabálj.
Miklós arca lángolt. Vadul szorította hóna alatt az üvegeket.
– Ki kell mennem a tizennegyedik kerületbe, ki kell mennem. De jövök. Még ma este! Küldd el az özvegyet. És légy jó. Ildikó! Hallod?
„Légy jó – gondolta Ildikó és válogatta az önkiszolgáló közértben a vacsorára valót. – Hát nem vagyok jó?”
Negyed kiló grízt keresett, de nem talált, csak félkilós csomagolásban. A kakaó is ötdekás. Bosszankodott.
Tejbegríz kakaóval. Ezt Trudika is megeszi. Nem használta a liftet. A forintot sajnálta, kevesebbet adni szégyellt.
Trudika a heverőn ült, és rugózott.
– Szervusz – köszönt Ildikó. – Mondd szépen te is: szervusz.
Trudika ránézett. – Szervusz – mondta mély, akadozó hangon.
Ildikó az ablakhoz furakodott, kinyitotta, hadd jöjjön be valami a kinti fényességből. De ilyenkor már nem süt ide a nap.
Még három évvel ezelőtt, amikor az iskolába került, meglátogatta Málnás Beatrix. – Igazán nagyon hangulatos, kollegina – mondta, pedig akkor még nem volt csillár, szőnyeg sem, csupaszok voltak a falak is. – Csak a drótháló az ablakon, szereltesd le. Biztosan a kanári miatt, amilyen cikisek ezek az öreglányok, hogy ki ne repüljön a Mandikája.
A hálót ő rakatta fel, egy bádogos és vízvezeték-szerelő papával. Turbucz néni sopánkodott is, hogy rontja az összképet. Így mégse félt annyira, ha Trudikát egyedül kellett hagynia a lakásban.
Bár azóta sokat okosodott, ezt nem lehet letagadni.
– Trudika… – mondta, gondosan artikulálva, s közben átöltözött. Szoknyáját lekefélte, a fűszálakat összegyűjtötte a markában, bedobta a vaskályha üres belsejébe. – Trudika… hallasz engem?
Trudika abbahagyta a rugózást.
– Helyes – folytatta Ildikó elégedetten. – Este feljön hozzánk egy bácsi. Szépen köszönsz neki, és ha hoz valamit, azt is megköszönöd. Hogy köszöni meg Trudika?
Trudika elvigyorodott.
– Ej – lépett hozzá Ildikó, s gyengéden, de határozottan megszorította a vállát. – Hogy mondod: köszönöm…?
– Kö-szö-nöm… – szótagolta Trudika. Bozontos szemöldöke alól dühös pillantást vetett nővérére.
Ildikó sóhajtott. Egyeztette óráját a vekkerrel. Fél négy. Ebéd már nem kell, elég volt a paprikás tojásrántotta, amit Miklós hozott, két kenyér között.
– Rendesen ettél az iskolában? – kérdezte kötelességszerűen. Turbucz néni mára ígérte a mosógépet. Ha nagyon igyekszik, fél hatra kész. Fél hétkor megeszik a tejbegrízt. „Este feljövök…”
Mi az este, vajon, Miklósnál? Hét előtt semmiképp. Tíz után eszébe se jusson, holnap hatkor kell kelni, nyolc óra alvás nélkül nem bírja a napot.
– Mi újat tanultatok ma, Trudika? – fordult újra a kislányhoz. Ezt a kérdést sohasem mulasztotta el.
– Hatszor hét – felelte Trudika, s valami érdeklődésféle csillant a szemében. Felállt a heverőről, hosszan igazgatta homlokába lógó, ollóval szabályosra nyírt frufruját.
– Hatszor hét, nagyon jó… No mennyi? – Talán mégsem kellene ma mosni. Egyszer eltérhetne az „ütemtől”. Egyetlenegyszer. Érezte a derekát. Több mint tíz év. Tíz év akkora idő, hogy szinte nem is számít. Nem gondolta volna, hogy Miklós észreveszi. Neki olyan volt, mintha először. Azzal semmi. Az a régi.
– Hatszor hét az négy meg kettő. – Trudika lerajzolta a számot a levegőbe.
– Nem négy meg kettő – mondta Ildikó türelmesen. – Egybe: negyvenkettő…
– Negyvenkettő…
– Na látod. Hát akkor: mennyi hatszor hét?
– Négy meg kettő… – Trudika tetszelegve hátrált a tükör előtt, tömpe ujjaival kócosabbra fésülte homlokán a hajat.
Ildikó kiment a konyhába. Máskor negyven percet is eltöltött ilyesmivel. „Birkatürelme van, szívem – mondogatta Turbucz néni, ha beült néha meghallgatni az oktatást. – Meglátja, nem marad el a jutalom.”
– Kezicsókolom.
– Pá, édes. Kirándultunk, kirándultunk? Lefogta a napocska!
– Turbucz néni, mégse mosok. Hadd ázzon egy napig a kádban…!
– Hát ha ázik, hadd ázzon – mondta vidáman Turbucz néni. – Mi a fenének folyton mosni? Nincs férfi, aki hajszolja. Látja, én nem is főzőcskézek. Egy kis felvágott, tea… jaj annak, aki nem tud szabadulni a konvencióktól…
– Ma este meglátogat egy ismerősöm – mondta Ildikó sietősen.
– Na, végre – lelkendezett Turbucz néni. – Mióta beszélek, hogy most üsse a vasat… én igazán nem vagyok az az asszony… S utóvégre barátok vagyunk. Nem? Az a magas, jóképű? Múltkor is csak azért nem engedtem be, mert azt hittem, a Tercsi valamelyik hogyishívjákja…
– Ugyan, Turbucz néni, ez egy huszonnyolc éves fiú!
…Ildike, nem szólok! A maga anyja. Magának kell jobban ismernie szegény Tercsit!
„Ej, mégiscsak kimosok – határozta el hirtelen Ildikó. – Semmi lazítás.”
Visszament a szobájába, kiemelte a szekrény aljából a mosókrémes tubust, gondosan megjelölte a felezővonalat a körme hegyével. Trudika a cipőfűzőjével játszott, megpróbálta átfűzni egy varrótű lyukán.
– Megszúrod magad – Figyelmeztette Ildikó. – Az nem cérna. Ez a cérna – mutatta a varródobozban. – Ez a vékony.
– Tu-dom – toppantott Trudika, s ültében térdét az álláig felrántotta.
A fürdőszobában huszonötös körte égett. Ildikó kétszer tett a gépbe minden darabot, ugyanazzal a mosóanyaggal. Közben, amíg a masina búgott, leereszkedett Turbucz néni gobelinzsámolyára.
Ha feljön, vége lesz talán mindennek, azonnal. Egy pillantás elég, Trudikára: elmegy a kedve a szerelemtől. Az igazgató másfél éve járt itt, „kartársi látogatás, környezettanulmány, ugye kérném, szeretettel” – de még a feketét se tudta végiginni, csak bámult Trudikára, és fulladozott. Pedig az edzett ember, annyiféle gyerek közt. Megadta a soronkívüli előlépést, igaz. „Tekintettel a szociális helyzetére.” Még jó, hogy hozzátették, nagy kegyesen a „lelkiismeretes, odaadó nevelői tevékenységet”!
Ildikó büszkén figyelte az órát. Nyolc perccel hamarabb végzett.
– Turbucz néni – szólt a konyhába –, felmosom a fürdőszobát. Hogy ne kelljen hajolnia.
– Isten fizesse meg – kiáltotta Turbucz néni. – Ámbár néha azt hiszem, nincs is Isten.
Ildikó átkente a kezét citromos zselékrémmel. – Trudika…
Trudika ismét a tükör előtt állt, fején a magas tetejű fazékkalap, amelyiket Miklós annyira utál.
Ildikó hagyta. Kiment a konyhába, újra, Turbucz nénihez. Készítette a tejbegrízt.
– Itt egy gyönyörű starkingalma – mondta Turbucz néni. Feltápászkodott a konyhai karszékből. – De nem a gyereknek. Maga egye meg. Ilyen soványan nem lehet férjhez menni.
Ildikó mosolygott, az almát elfelezte.
– Aztán mivel kínálja meg az illetőt? Ildike, el ne felejtse!
– Te jó ég! Megkínálni? Muszáj?
– Csalétek nélkül nem lehet madarat fogni – jelentette ki Turbucz néni. – És illik is. Hej, tanárnő, tanárnő, de sokat kell még magának tanulni…
– Leszaladhatok valamiért éppenséggel… – mondta Ildikó engedékenyen.
– Nem szalad sehova se! Amit az üzletből hoz, különben sem az igazi. A gondoskodás. Azt kell, hogy érezze a férfi…
Ildikó hűtötte a tejbegrízt. Csak addig ne jöjjön, amíg meg nem eteti Trudikát.
– No – Turbucz néni tapsolt, párnás kezeivel. – Egy, kettő, be a szobába… Intézze el a gyereket, hogy ne menjen el annak a szegény fiúnak végképp a gusztusa. Szerencse, hogy holnap rá akartam szánni magam egy utolsó idei lecsóra… Minden ujját megnyalja utána!
– Jaj, Turbucz néni egy angyal!
– Csak a paradicsom meg a paprika az érdekes, a többit nem számolom. De aztán el ne kotyogja, hogy nem maga főzte!
– Ez egy modern fiú.
– Haha! Ezt csak bízza rám. Az én életismeretemre. A férfinál két fontos dolog van: a gyomruk meg a másik… – erélyesen odavágta az asztalra a serpenyőt.
Ildikó a fejét csóválta. Bement Trudikához, villanyt gyújtott, rendezgetett.
– Trudika, gyere – mondta aztán, s megközelítette a gyereket a tányérral. – Finom papi.
Trudika beledugta ujját a grízbe, mohón leszopogatta.
– Joóóó.
Leült a heverő szélére, Trudika az ölébe, az ötvenkét kilójával. Próbálta erről leszoktatni évek óta, de hiába. Másképp nem evett.
Ma különösen nehéznek tűnt. Ildikó a nyakáig érezte a nyilallást, de összeszorította a fogát. Kanalanként, lassan etette Trudikát, minden kanál után megvárta, amíg a gyerek megtörli a száját a szalvétával. Erre a mozdulatra ő tanította: alig öt hónapja sikerült, és lám, most már el sem hagyná, semmiért…
– Alma…
– Nem kell – fintorgott Trudika. – Nem alma… Nem alma.
– De alma… csak két darabban. Látod? – Ildikó összeillesztette. – Piros.
Trudika bólintott. Elvette, és mint a cintányért, egymáshoz verdeste. Az asztal alá kuporodott a zsákmánnyal.
– A szőnyeg: vigyázz a szőnyegre… – sóhajtott Ildikó, és újságpapirost terített a földre. Tegnapi. Turbucz néni járatja a lapokat, s olvasás után becsúsztatja a küszöb alatt.
Az ablakhoz lépett, közben beverte magát az asztallapba.
Nekitámaszkodott a drótrácsnak. Hajnalkát kellene felfuttatni rá.
Turbucz néni fél Trudikától. Nem veszi maga mellé ma estére. Akármilyen rendes, ha egyszer fél.
„No és – gondolta hirtelen daccal. – Szégyen ez? Nekem kell szégyellnem magam? Olyasmi úgysem lehet ma este, hiszen csak nemrég…” „De igen – döbbent meg, azután –, kár hazudni. Ezt akarom megint. Jó ez vagy rossz? Ha lenne anyám…”
A személyi igazolványban: anyja neve Kőhalmi Terézia. És nincs kereszt a neve előtt. Mégsem érzett ebben semmi kegyetlenséget: „ha lenne anyám…”
Beszivárgott a lecsó illata. Ildikó bekanalazta a saját tejbegrízporcióját, kivitte mindkét tányért, hogy frissen elmossa a csapnál.
– Fejedelmi… – csettintett Turbucz néni. – Örülök, hogy végre magának is tetszik egy fiú. Ildike… ne menjek moziba?
Ildikó megfogta hátulról, megölelte.
– Előttem nem kell szégyellni. Három férjem volt.
– Nem mintha történne valami… de akkor nem kellene egész este Trudikával, ha inkább be tetszene vinni…
– Ildike, ezt az egyet ne. Elég abból a gyerekből tíz perc! Intézetben a helye, de én beszélhetek!
Csengettek.
– Máris? – kiáltott Ildikó rémült-boldogan. – Még csak hat óra… – gyors patkányléptekkel a szobaajtóhoz szaladt, suttogva beszólt: – Trudi… állj fel. És köszönj szépen! Hallod? Légy jó kislány…
A hatalmas rózsacsokor alig fért be az ajtón.
– Mi ez? – kérdezte Ildikó kábultan. Valahogy durvára sikerült.
– Negyvenkilenc szál – mondta Miklós. – Ahány napja ismerlek. Csak negyvenkilenc.
A virágot a lány karjába tette, Ildikó ki se látszott mögülük, egy tövis megkarcolta a nyakát.
– Hová tegyem?
– Vázába. Egy nagy vázába. Vagy egy vödörbe – tette hozzá praktikusan. – Egy vödör is jó.
A fürdőszobáig vergődtek, Miklós otthonosan mozgott, mindjárt felfedezte a vödröt is a mosdó alatt.
– Tegyél a helyébe rongyot – utasította Ildikó –, alul folyik.
Miklós teleeresztette a vödröt vízzel, kerülgette a csöpögő ruhákat a félig felhúzott fregolin.
– Tessék – kinyújtotta a teli vödröt az ajtón. Megvizsgálta a fregoli kötelét, feljebb húzta. – Na. Így nem lóg a fejedre.
„Negyvenkilenc szál rózsa, októberben – számolta Ildikó. – Szálanként tizenkét forint. Több mint ötszáz. Kéthavi lakbér.”
– Hát nem is örülsz? – Miklós megtörölte kezét a zsebkendőjében. Átvette Ildikótól a vödör virágot. – Meglátod, milyen szép lesz egy üres sarokban.
Ildikó szótlanul tárta fel a szobaajtót, engedte, hogy a fiú előrelépjen.
Miklós letette a vödröt, körülnézett, mint aki alkalmas helyet keres.
Az egyik oldalon a heverő, szinte végigér a falon. Vele szemben hármasszekrény és egy téglalap alakú alkotmány, egyiptomi-mintás kartonnal letakarva. Mellette tükör, kis puffal, középen asztal közvetlenül az ablaknál, két székkel.
Miklós tartotta a vödröt.
„No, ez nem fér – gondolta szégyenkezve –, legfeljebb az asztal alá.”
Felemelte a terítőt.
– Várj – kiáltotta Ildikó, de akkor már Miklós térdre ereszkedett, és belenézett Trudika arcába.
Ildikó a vödörhöz ugrott, kirakta az előszobába. Nem ment vissza rögtön.
– Ildikém, kész a lecsó – suttogta Turbucz néni, résnyire nyitva a konyhaajtót. – A szerviztányérokat adom…
Miklós a heverőn ült már, Trudika mellette. Elmerülten bámulta a fehér tüllmasnit, azután hajába illesztette, kissé előrecsúsztatva.
– Tedd le – szólt rá Ildikó gorombán.
– Olyan divatos ez ma – mentegetőzött Miklós. – Bocsáss meg… Ildikó leszedte a szalagot, Trudi artikulátlanul ordított egyet.
– Hát ilyen. Akinek nem tetszik…
– Veled van mindig? Te tartod el? – kérdezte Miklós. Rágyújtott, kereste a hamutartót. Ildikó egy papírdobozkát tolt elé helyette.
– Hiszen a húgom…
– És az anyád…?
– Hosszú história… – Ildikó idegesen igazgatta a gyerek összegubancolódott harisnyáját.
– Rád rakták az egészet? A te kis gyenge válladra? – Miklós utánanyúlt, odahúzta kézen fogva maga mellé. Csupa részvét volt az arca.
– Ne sajnálj! Nem bírom, ha sajnálnak.
– Szegénykém… szegény kicsi szegénykém…
– Nem szoktam sírni…
– Te tartod, egyedül?
– Miért? Van nekem fizetésem…
„Istenem – gondolta Miklós –, negyvenkilenc szál rózsa. Az üres sarokban…”
– Születésétől…? – simogatta közben a lány hátát.
– Igen. De én csak négyéves kora óta…
– Nyolc év!
– Ó, hamar elrepült! – mondta Ildikó gyorsan. Kiszabadította magát az ölelésből, felugrott. – Nehogy azt hidd, hogy eredménytelen… Trudika, köszöntél a bácsinak?
– Ke-zi-csó-ko-lom…
– És már számol is. – Habozott, megkérdezze-e a hatszor hetet. De inkább Miklósra nézett reménykedve.
– Gyere ide – mondta Miklós parancsolóan, s megcsókolta Ildikó mindkét kezét. – Azt hittem, nincs már ilyen. Csak Öregmiklós.
Sokan elmondták már Ildikónak. Málnás Beatrix is, kecses meghajlással. – „Ha férfi lennék, előtted térdig leemelném a kalapom.” De az elismeréstől nem lesz több cipő meg citrom.
Most érzett hálát először.
„Hát nem megy el. Nem ijedt meg. Talán nem is borzad annyira tőle.”
– Trudika, adj pacsit a bácsinak!
Figyelte, hogy közeledik Trudika a férfihoz, figyelte Miklós szemrezdülését.
Miklós megfogta a gyermek nyirkos, tövig nyírt körmű ujjait.
– Szervusz. Szereted a rózsát?
„Nem undorodik. Szeretlek, Miklós, szeretlek, szeretlek…” – sikította Ildikó magában, egyre magasabb és egyre távolodó sikoltással.
– Trudika… tudod… ró-zsa… virág…
Miklós várakozást intett, behozta a vödröt a rózsákkal. Bekapcsolta a mennyezeti világítást. Odavezette Trudikát, és némán, gyengéden belenyomta a kislány orrát a szirmok közé. Trudika először visszahúzta a fejét, de másodszorra kitágult az orrcimpája. Átölelte a vödröt, s a rózsákba temetkezett.
– Ró-zsa… ró-zsa…
– Csak meg ne szúrja magát – mondta Miklós –, de örül!
„Majd én – gondolta –, mi lett volna belőle nélkülem? Sorvadás, biztos halál a szürke célszerűségben…”
– Ügyes vagy – suttogta Ildikó.
„Mackó. Jóságos mackó a rózsákkal. Most láthatja – érezte büszkén –, milyen az, ha valaki erős. Miért kellene elpusztulnia, társtalanul, ilyen értékekkel?”
– Ragaszkodom hozzá, hogy minél előbb nyélbe üssük… – jelentette ki Miklós.
– De ez a gyerek itt van – mondta Ildikó, még mindig óvatosan.
– Kiszabadítalak benneteket a palackból… vedd úgy!
„Összkomfortos palack ez, beleférsz te is” – gondolta Ildikó.
– Hiszen ha összedolgoznánk, ketten…
– Szép napok. Sok szép nap, hogy mindig, minden órára, az év minden órájára jusson egy emlék… hogy ne múljon el az idő jellegtelenül… érted? – kérdezte Miklós boldog izgalommal.
Ildikó a szekrényhez futott, vaktában is megtalálta a papírt és ceruzát.
– Ahol te laksz, mi az a szoba…?
– Kelenvölgyi út tizenhárom, ennél nagyobb…
– Társbérlet vagy albérlet? – Ildikó vonalkákat húzott a papírra. – Főbérlet.
– Főbérlet! Nagyszerű…
– Várj! Várj! Üzlethelyiség. De világos.
– Ja?! Üzlethelyiség… – mondta Ildikó, csupa ránc lett a homloka. – Azt nemigen lehet elcserélni.
– Kis kert is van előtte: én ültettem, egy fa tövébe öt bokor muskátli. És lemezek. Annyi lemezem van, legalább kétszáz…
– Mi az, hogy legalább? Mennyi, pontosan?
– Pontosan? – Miklós eltűnődött. – Egyszer eladtam belőlük száz darabot, de még mindig maradt elég.
– Hogyhogy eladtál? Hogy lehet valamit, amit megszereztél, eladni? – kérdezte Ildikó, de abbahagyta. Majd. – Lássuk: írjuk össze, mi van neked, és mi van nekem. Ez az első.
Turbucz néni halkan megkoppantotta az ajtót.
– Rögtön! Tessék addig a sütőbe tenni!
Miklós beleszimatolt a levegőbe.
– Főztél talán?
– Lecsót – legyintett Ildikó. – Később megesszük.
– Imádom a lecsót.
– Jó. Tehát? – Mit tehát?
Ildikó letette a ceruzát, szabályosan, a papír közepére. Karba fonta kezét, türelmesen, mint az iskolában, amikor gyenge képességű osztállyal gyakoroltatja a szolmizálást.
– A leltár…
Trudika kihúzott egy szál rózsát a vödörből, végigcsepegtette a szőnyeget. Ildikó kinyújtotta a lábát, eldörzsölte a vízfoltot.
– Öregmiklósnál most érik a jonathán… Holnap kivisszük őt is. Ellesz ott a levegőn. Fogalmad sincs, milyen az igazi levegő! Az a rész például, félig a hegyoldalban…
– Tulajdonképpen mennyi a fizetésed? – szakította félbe Ildikó.
– Kétezeregyszáz, körülbelül.
– Levonás nélkül vagy tisztán?
Miklós elmélázott.
– Tisztán. És prémium…
Ildikó írt valamit a papírra.
– Nem halunk éhen – mosolygott Miklós. – Gyere, együk meg a lecsót. Annyi mindig jut, hogy ne legyen gondotok…
– Szeretek előre látni – mormolta Ildikó.
– Itt van ötszáz forint. – Miklós természetes mozdulattal mellényzsebébe nyúlt, s lerakott az asztalra, csak úgy, öt darab százast. – Intézkedj. Előre nem látható költségek… De most ne rontsuk el. Utoljára Öregmiklósnál ettem lecsót.
– Miklós – Ildikó eltette a ceruzát, papírt, alá a pénzt összehajtogatva. – Miklós, felmérted te? Felmérted, mire vállalkozol?
Miklós állt a nagy zsúfoltságban, kisgyermekesen meggörnyedve a csillár alatt.
– Számítgatni, fontolgatni?… Ildikó!
– Jó. Majd én kézbe veszem…
– Újjászületés – mondta Miklós, és ahogy összeborultak, elfelejtette befejezni a mondatot.
Csak a lecsó szagát érezték, meg a rózsákét. Trudika békésen aludt a szőnyegen, a haja eltakarta az arcát.
– Jöjjön be addig hozzám. Iszik egy jó kávét. – Miklós elsüllyedt a bársonyfotelben. Turbucz néni kezébe nyomott egy Színházi Élet-et, a huszonkilences évjáratból.
– Nézegesse. Akkoriban is akadtak szép nők, ma bármennyire is hihetetlen… – Résnyire hagyta az ajtót, a frissen pörkölt kávé illata elárasztotta a szobát.
Miklós hátradőlt, nézegette Erdélyi Mici hullámfrizuráját és a vékony tusvonalat a szemöldöke helyén. Tovább lapozott. Elsőbálos lányok, szív alakú arccal. Kecses ívben megtört kezek az áll alatt. Milyen picikék, csupa sima ruhában, egy-egy virágdísz csak az öveken. Ha nem lenne az a tüskehaja, Ildikó is odaállhatna közéjük.
Szerette Turbucz néni szobáját. A vitrint, a széles rézágyat az üveggombbal.
– Turbucz néni jó lélek – mondogatja Ildikó –, de ahogy él…, ez a burjánzó szertelenség…
Itt minden giccses. A kristályváza millió recével, benne lila szalmavirág. A csendélet, két szelet görögdinnyével és mellette a Szentháromság, felhők között.
Ildikó szobájában fekete-fehér metszetek. Torontáli. Egyiptomi mintás ágytakaró Trudika vacka felett. Ildikónak igaza van.
De itt jobb mégis. Csillogó tálacskák az asztalon. A függöny, ha meghúzzák a zsinórt, felszalad rollniban.
Miklós mélyebbre húzódott a karosszékben.
„A giccs otthonosabb, mert nem kelt folyton tiszteletet. És ezeknek a tárgyaknak sorsuk van. Nem érezni rajtuk az árcédulát.”
Felállt, hosszasan szemlélte az almazöld, lapulevél alakú gyümölcstálat. Emlékezett valami hasonlóra.
– Szép, ugye? – kérdezte Turbucz néni. Óvatosan egyensúlyozott. – Minden valódi. Ez a csésze is készletből való. Rosenthal, utolsó darab. Keserűn…?
– Négy cukorral.
– Mert Ildike keserűen… Azt mondja, felesleges halmozni az élvezeteket. Ebben a tálban körtét kell tartani, kálmánkörtét, sárgás-pirosat. Még húszéves koromban vettem, amikor hozzámentem az első férjemhez. Ezen akartam neki reggelenként bevinni a reggelit, de később kiderült, hogy elrepedne a meleg alatt. És különben is, utazó volt, kereskedelmi utazó, többet aludt vonaton, mint a saját ágyában.
Miklós érdeklődve forgatta a porcelán nimfát a faunnal. Szívesen hallgatta a történeteket. Nem úgy, mint Ildikó, akinek udvariasra lazított vonásai mögött ilyenkor már izzik a türelmetlenség.
– Szerelmi házasság – folytatta Turbucz néni, s végigsimított Miklós kötöttkabátján –, mint a maguké lesz! Így helyes. Először szerelemből, azután az ész úgyis megszólal.
– Azért néha kitarthat az első is végig – mondta Miklós.
– Bár! Bárcsak. Tudja, attól függ, meddig akarnak élni.
Miklós rábámult.
– Nálunk, Újpesten, ismertem egy lányt. Huszonnégy éves korában meghalt, lelőtte a férje, véletlenül, utána felakasztotta magát. Na, ugye. Boldogok voltak a sírig.
– Hátborzongató.
– Jaj, de nagy gyerek maga! Igaza van Ildikének.
– Mikor jön meg?
– Trudikánál ül szülői értekezleten…
– Miért nem az anyjuk…? – kérdezte Miklós. Itt a kedvező alkalom. Közelebb csúsztatta a karosszéket. – Tessék hozzám bizalommal lenni!
Turbucz néni kicsiny aranyórájára pillantott.
– Hosszú történet. Mindjárt betoppan. Nem akarom…
– De hát együtt élünk majd, elvégre – mondta Miklós –, és nem visz el az anyjához, mégse.
– Jól teszi – felelte szárazon Turbucz néni. – Ebben egyetértek vele!
– De hát miért?!
– Majd ő… belekontárkodni, nem volna helyes.
– Turbucz néni… – Miklós előrehajolt a széken, gyámoltalanul csillámlott szőke haja a selyem lámpaernyő bordó fénye alatt. – Ő nem tud róla beszélni, azt hiszem. Ha meg tetszene tenni…
Turbucz néni elmélázott. Ujját szempillája elé emelte, egyengetett a sűrű szőrön felfelé.
– Valódi regény… Valamikor meg is akartam írni együtt az én életemmel, mert az életek összefüggenek, nem vette észre?
Miklós udvariasan bólogatott.
– Az írás idő kérdése. Sokat olvastam gyerekkoromban, mert ne higgye, hogy a szegényeknek nem lehetett. Lehetett, csak nehezebb volt, körülményesebb. Tiltották a dolog miatt. De van-e annál érdekesebb, amit tiltanak? – huncutul kacsintott, Miklós mosolygott egyetértőn.
– Mindig meg akartam írni, vettem is egy franciakockás füzetet, zöld-fekete pettyes fényes borítóval, egy pengő húsz fillérért, még meg is van valahol… – tétova mozdulatot tett, mint aki meg akarja keresni, de elnevette magát. – Ne rémüldözzön. Csak két mondatig jutottam, az első így szólt, emlékszem: „Élek az Úr ezerkilencszázharmincadik esztendejében, szemem kék, hajam fekete, ruganyosan rengenek a kebleim…”, mert tényleg így volt, ruganyosan rengtek, jó ez a két „r” egymás mellett… De éppen akkor jött haza az első férjem, tudja, az üzletszerző, mellesleg könyvekben utazott, ez volt az én tévedésem, és bablevest akart enni füstölt hússal, füstölt hús sehol, erre beleverte az orromat a kezdődő regényembe, elment a kedvem, nem is csoda. Komolytalan dolog, valahogy, firkálni, közben meg minden megy tovább ugyanúgy… mi erről a véleménye?
Miklós élvezettel hallgatta.
„Hallatlan bölcsességek a sok ostobaságban. Miért nem veszi ezt Ildikó észre?”
– No, mindegy, majd máskor. Maga most a szegény Tercsit szeretné hallani. De a közepéről nem lehet.
– Tessék csak – mondta Miklós, és ropogtatta a manduláscsókot. Valami ismeretlen fűszert érzett benne, amire még gyermekkorából emlékezett, de azóta se találkozott vele, pedig kóstolt eleget a vendéglátóiparban. – …Mint egy regényt!
– Kiszínezni nem szeretném. Attól óvakodom. Ezek tények. Reális tények. Ezek után még jobban becsüli!
– Eddig talán nem…?
– Jó, jó… tudom. Nehogy megsértődjön. Aki belép abba a szobába, belenéz annak a gyereknek az arcába, és marad, az csak rendes ember. Miklós ismét hátradőlt a fotelben. Turbucz néni a Színházi Élet-re mutatott. – Képzelje magát ebbe a világba!
Miklós engedelmesen behunyta a szemét. Kellemesen pattant egyet-egyet a tégla a régi cserépkályhában.
Nyitott tűz. Nyitott tüzű kandalló, roppant fahasábok, az emlékezet mélyén.
– Járt maga Újpesten? – kérdezte Turbucz néni. – Ha járt is, az nem ugyanaz. A helyek változnak. Odaépítenek valamit vagy lebontanak, és már az egész más. Néha elég egy új aszfaltburkolat, és az ember kapkodja a fejét: itt laktam én? Ezért nem megyek ki többé. Visszagondolok rá, az nekem elég… Szürke, földszintes épület volt, U alakban, az U betű két szárnya között füves résszel. De nem tudtunk örülni a fűnek, mert Tercsi anyja éppen velünk szemben lakott, és mindig odaöntötte a piszkos vizet. Tudniillik, milyen érdekes, én meg a Tercsi egy házban születtünk, csak ő tíz évvel később, már minek is tagadjam? – Turbucz néni a hajához nyúlt, igazított a körfésűn. – Betöltöttem az ötvenkettőt. Idősebbnek látszom, tudom. A törzsem miatt van, figyelje meg. Nem tornáztam eleget, és a hátam a derekammal egybeszaladt. Pedig valamikor szép lány voltam, nem is annyira szép, mint inkább kívánatos. Ismeri azt a fajtát, a nők nem becsülik, de a férfiak bezzeg… – hirtelen az órájára nézett megint. – A Tercsi se volt csúnya, aki ezt a fajtát szereti. Hosszú szőke hajú, ekkora lencsibabaszemekkel… De nem tudott válogatni kiskorában se. A szódással is odaállt játszani, pedig az ragyás volt, kerülte mindenki a környéken. Hatodiknak született, későn, a
többi már mind kenyérkereső, naphosszat egyedül hagyták, cserepeket gyűjtött meg lyukas lábasokat, azokkal tett-vett a küszöbük előtt. Én tizenöt, ő meg öt, nem sok gondom volt rá, elfoglalt a magam baja: kijártam a polgárit, aztán mosogatni kellett mégis a Semiramis kávéházban, jobb állást nem kaptam, hiába a négy polgári. De én tudtam várni! Várni és várni! Huszonnégy éves koromban néztem férfira, de akkor is csak azért, mert háborús szelek fújtak, féltem, kipusztul a java. Tercsi gyenge jellem volt mindig és buta is, Ildikó sem tőle örökölte az eszét, talán az apjától, mert tizenhét éves korában úgy maradt az a szegény Tercsi, nagy hassal. Azt rebesgették, valami katona a laktanyából, de nem lehetett utánajárni, kivezényelték az egész bagázst a frontra. Tercsi anyja meg akkor már nem élt, el ne felejtsem mondani, az apját meg széthasította egy repeszdarab. Így pottyant ide Ildikó!
– Apa nélkül nőtt fel? – kérdezte Miklós.
– Bár inkább! De én segíteni akartam neki, ilyen voltam már akkor is, és tapasztalt asszony, három éve a derék ügynököm oldalán, jóformán válófélben, de vártam, majd csak véget ér a háború, és normalizálódnak a viszonyok… Szóval szereztem a Tercsinek valakit, előmunkás volt a Cérnázóban, Tercsi ugyanott fonalat válogatott, gondoltam, minden zsák megtalálja a maga foltját, rendes munkásember, mellette majd csak megkomolyodik, rokkant is a férfi, el nem vihetik…
– Nem tudta a gyereket megszeretni?
– Nem volt arra idő. Bejöttek a németek, mozgolódás, ez-az, tudja, öntudatos munkáskerület, ez a Sitkovics meg belekeveredett valamibe, kirúgták a Cérnázóból, fogadkozott, hogy soha többet nem politizál, de hiába. Közben Tercsinek megint nőtt a hasa, mert annyi intelligenciája nem volt, hogy vigyázzon… A Sitkovics kileste, hogy a németek ellopták a Korbuly patikus angóranyúlait, egy egész kocsi döglött nyúl állt a házunk előtt, de ki gondolta, hogy ilyen bolond ez a Sitkovics, éjszaka felmászott a kocsira, vállára dobott négy-öt nyulat. Meg akarta főzni paprikásnak, mert éhesek voltak, Tercsi folyton hányt, nem bírta a kártolt gyapjú szagát… Lefülelték, persze. Engem zörgettek fel tolmácsnak, mert tanultam németet a polgáriban. Eleinte azt hitték, partizán, csak aztán kerültek elő a nyulak a bekecse alól.
– Milyen bekecs? Elöl fekete zsinórral? – kérdezte Miklós. Látta Ildikót a napköziben, vállán a kopott bekeccsel.
– Mit tudom én, ne zavarjon össze, Miklóska… A lényeget mesélem, rendezetten, nem akárhogy… Majdnem agyonlőtték, alig tudtam megmenteni. Így is öt évet sóztak a nyakába lopásért, és kivitték nyugat felé munkára. Negyvenhatban hazajött, de közben meghalt az új gyerek – a közös gyerek Sitkoviccsal – végelgyengülésben, s a Sitkovics a fejébe vette, hogy a Tercsi miatt, mert Tercsi el-eljárt táncolni a szociáldemokrata pártba, húszéves volt elvégre vagy mennyi, Ildikót rám bízta esténként, én már kiadtam az emberem útját, kukoricamálét sütöttem margarinnal, azt árultam a Lehel piacon… Szeretett táncolni, de a Sitkovics Bandika nem azért halt meg, ezt el kell ismerni, nem tudta a pinceheteket kiheverni, vagy a füle folyt, vagy a hasa ment, és nem nőtt egy centit sem az utolsó időkben. Hazajött a Sitkovics, elkezdett inni meg féltékenykedett, aztán elköltözött a Dunántúlra, egy öreg kocsmárosnéhoz, pedig Tercsi sírt, és könyörgött neki – közbevetőleg ez is óriási hiba, sírni és könyörögni –, s ott maradt megint hoppon. Sitkovics különben meghalt, agyonrúgta a ló, három évre rá, borszállításkor. Na, én ettől kezdve elkerültem innen, férjhez mentem egy fűszereshez, de szappant is árultunk meg selyemimprimét pult alól. De azért hall az ember egyet s mást a
régiekről: mindig beszélték, hogy már megint ez a szegény Kőhalmi Tercsi, felszedett egy olajos hajú fiatalembert, aki egy délelőtt eladta a konyhabútorát az ószeresnek, rá egy hétre meg a szobát rámolta ki. Ildike ekkor lehetett tízéves, körülbelül, én már nem is emlékszem rá, mert jártam az orvosokat, szerettem volna én is gyereket, a férfiakról megvolt a véleményem, akkor már, gondoltam, egy helyes kislányt legalább, de nem! Nagy, erős nő létemre nem lehetett, belső satnyaság vagy micsoda, nehezen nyugodtam bele, képzelheti. Az a szegény Tercsi meg csak úgy köpte őket a világra, ezt a nyomorultat ötvenhatban szülte, mindenki mással volt elfoglalva, de ő elutazott szakszervezeti beutalóval Hajdúszoboszlóra, mert fájtak az ízületei, aztán hazajött csodálkozva, hogy jé, megint…
– De hát miért nem fordult orvoshoz – mondta Miklós, nyugtalanul feszengve a székben –, nem is értem…
– Ki érti? Senki. Az az alak fizetett Trudika után, Ildike azt mondja, utoljára Ököripusztán volt lóápoló, de nyolc éve eltűnt, nem találja a rendőrség sem. Talán átcsúszott a határon. Ezt a kis szörnyszülöttet akkor vette Ildike magához.
– Ó, az a szerencsétlen asszony. Micsoda sors!
– Nix sors! – kiáltott Turbucz néni. – Mindenki a saját sorsának kovácsa! Én miért nem züllöttem el? A fűszeres rászokott a kártyára: úgy otthagytam, mint a pinty! Megtanultam negyvenéves fejjel gépelni. Mégis használt az az egykori négy polgári. Újsághirdetésre jelentkeztem a boldogult Turbucznál. A VI. kerületi Ügyvédi Munkaközösség kettes kirendeltségét vezette, gépírót kerestek. Nyugdíj előtt állt, szegény Oszkár, sehogy se tudott kibékülni a munkaközösséggel, vigasztaltam néhány jó vacsorával. Nem volt fiatal, de nem bántam meg. A régi lakásomat átadtam harmincötezerért, ügyesen, összeházasodtunk, nekem is volt egy-két szép dolgom, neki is, nézzen körül, mind itt van, nem kellett eladnom egy darabot sem. Ha özvegy is lettem, megállok a lábamon, bemehet az SZTK-ba, megkérdezheti, hogy rendezem a kartonokat, heti három napban, havi ötszázért?… Senki se hinné ma már, hogy Újpesten születtem abban a szörnyű csukaszürke házban, ahol az a szegény Tercsi… És még azt üzente nekem, mikor a lányát idevettem, hogy én se vagyok különb. Hogy rafinált vén tyúk vagyok, ezt üzente…
Csikordult a kulcs. Turbucz néni átmelegedett arcára csapta két tenyerét, gyorsan felemelkedett.
– És most is együtt él – hadarta –, most is együtt él egy technikussal, akiről azt hazudja, hogy mérnök… IIdike se akarja látni többé, csupa szenny körülötte a levegő… De most aztán pszt! – Ujját tiltón, félve a szájára tette.
„Ki ez a lány? – gondolta Miklós, hirtelen támadt ellenszenvvel. – Ki ez, hogy csak így dirigál?!”
Később sem engedett fel, amikor Ildikó késsel, villával Trudikához lépett, és megkezdte szokásos oktatását.
– Bal kézbe a villát, jobb kézbe a kést… bal kézbe a villát, jobb kézbe a kést…
– Miért nem ehet kedvére legalább?
– Mert nem állat, hanem ember…
„Mi a nagyobb kegyetlenség – akarta Miklós kérdezni –, fán hagyni a majmot, vagy partedlit kötni a nyakába?”
– Ne haragudj. Csak sajnálom.
– Én nem sajnálom? Humanitás, általában!? Hagyj engem ezzel békén!
– Éppen a konkrét esetben…
– Ne papolj, jó? Konkrét eset: ott az az ágynemű batyuba kötve; vidd le a sarki Patyolatba. De csak simán, ne expressz!
Miklós gyámoltalanul vette a csomagot a hóna alá. Patyolat. Hosszú asztalok, kampósbot, láncok, karikák gördülése. Egyszer már járt ilyen helyen, amikor Öregmiklós megbetegedett, és nem tudta kimosni a szennyest. Öregmiklós háza mögött, a padlásfeljárónál, hatalmas bádogkád áll, mellette téglatűzhely, felette a kondér vasállvánnyal, abban melegszik a víz. Csak lódítani kell a kondéron, és zsupsz, már ömlik a kádba.
Miklós ügyeskedett, sorra került húsz perc alatt. Ildikó átvette a cédulát, böngészte.
– Gyorsmosás! Úristen! – kiáltott fel ingerülten. – Nedvesen adják vissza! Hol fogom kivasalni? Még ezt se tudod? Kilósba kellett volna, kilósba…
– Majd én kivasalom – mondta Miklós –, csak ne dühöngj. Nem ér annyit az egész.
De Ildikó még akkor is morgott, amikor Trudika végre békésen hortyogva elaludt, s letakarhatta az egyiptomi mintás takaróval.
– A legelemibb dolgok, igazán… – hajtogatta. Várta, hogy Miklós átölelje, engesztelően.
Miklós azonban csak ült a heverőn, kapargatta a szövetet. Ildikó csípőjét az asztalhoz támasztotta, s álldogált, karba tett kézzel.
– Miért magáz téged ez az öregasszony? – kérdezte Miklós hirtelen. A szemét nem emelte fel a heverő szövetrostjairól.
– Pofázott valamit? Mert szokott, összevissza… – mondta Ildikó idegesen.
– Miért beszélsz így róla? Rendes hozzád, nem?
– No, igen – Ildikó lecsillapodott. – Persze hogy rendes. És szeretem is. Csak ez az életvitel, Courths-Mahler szinten…
– Ki az a Courths-Mahler?
Ildikó majdnem ráfelelt: „Anyám kedvenc írója.” De javított idejében:
– Egy szirupos ponyvaszerző. Még régen…
– Mint a Santerra bíboros. Öregmiklós kiselejtezte a maradék könyvtárából, én meg hazavittem röhögni. Tudod, Erdős Renée…
– Aha – bólintott Ildikó, bizonytalanul. – Szóval primitív lélek szegény… Persze hogy magáz. Bár gyerekkoromtól ismer. Említette, ugye? – figyelte Miklós arcát, mennyit tudhat.
– Futólag…
„Tőled akarom hallani – gondolta –, mégiscsak más. Talán sokkal emberibb, természetesebb. S nem olyan rideg, mint ez: egyszerűen szégyelli az anyját.”
– Keveset említett. Csak, hogy vigyázott rád, egyszer-kétszer, annak idején, Újpesten.
– Szemben lakott velünk. – Ildikó elmozdult az asztaltól, megnézte Trudikát a takaró alatt. – És adott is ruhát, ezt-azt, ha tehette. Mi nagyon szegények voltunk. Te el sem tudod képzelni, milyen szegények.
– Vannak fogalmaim. A „jómódra” én sem emlékszem. Csak arra, amikor Öregmiklós értem jött, és kivitt Törökbálintra…
– Nem tudnád egyszer Öregmiklóst valamiből kihagyni? – Elhallgattak megint, a megjegyzés túl élesre sikerült.
– Hiszen te is láthattad, milyen remek ember – mondta végül Miklós tapogatózva. – Tetszett neked is.
– De most rólam van szó!… És a szegénységgel együtt jár a mocsok is.
– Ezt nem hiszem.
– A mocsok együtt jár vele. Csak nem kötelező benne maradni. De az én anyám… – fontolgatta –, bizonyos fokig… nem tudott úrrá lenni akkor sem, amikor már lehetett. És a jelleme… sok követelnivalót hagy maga után.
– Nem is látogatod? – kérdezte Miklós tompán.
– A gyereket levettem a válláról. Ez is több, mint a kötelességem. Alig tudtam lakást szerezni. Teljesen véletlenül kerültem Turbucz nénihez, apróhirdetésre. Már hat hely volt mögöttem, mindenhonnan elutasítottak, ahogy Trudikát megemlítettem. Turbucz néni se engedett az előszobánál beljebb. Én eldaráltam a szöveget: elsőéves főiskolás, szolid, plusz egy kislány, szellemi fogyatékos, de csendes, nem dühöng… – Ilyen fiatalon…? – kérdezte, s láttam, megcsillan némi érdeklődés a szemében, szereti a zaftos eseteket, ezzel kárpótolja magát. – Nem az enyém, kérem, a húgom, az anyámnak nincs módjában… – Hirtelen felcsavarta az előszobavillanyt, vizsgálgatott előre-hátra lépve. – Hogy hívják magát, drágám? – Mondom, erre összecsapta a kezét, megcsókolt jobbról-balról, azt hittem, dilis. – Jaj, édes életem, hát nem ismersz meg? Hát nem ismered meg a jó „Málénénit”? Mennyi kukoricalepényt adtam neked, még egy sámlid is volt a konyhámban… Azonnal rájöttem. El is akartam menni.
– Elmenni? Miért?
– Senki sem szereti, ha a „volt” rajta ragad. Ez olyan lélektani fakszni. Új élet meg minden. De nem hagyott elmenni, könnyezett, azután elkezdett magázni, egészen normálisan, mintha felébredt volna benne valami rejtett intelligencia. Azóta se nagyon emlegeti.
– Előrajzoltad neki az ugrókockát. Ehhez te értesz.
– Most mi bajod velem? – kérdezte Ildikó. – Az ember ne szőjön illúziókat. A valóság akkor is valóság, ha a saját anyánkat kell megítélni. Nem lehet vérségi alapon…
– Mindenkinek joga van az életéhez. Hogy kedvére éljen. De ezért kitagadni, eltörölni a létezésből… számomra erősen feudális dolog.
– Mindenkinek joga van – ismételte Ildikó. Öklével ütögette a gyerekágy peremét, gyengén, hogy Trudika fel ne ébredjen. – Mindenkinek joga van. Óriási. Mit tudsz te az egészből?
Miklós feltápászkodott, elzsibbadt a lába. Simított egyet Ildikó arcán.
– Ne vitatkozzunk. Lesz még rá idő, hogy gondolkozz…
– Oktatni akarsz? Te, engem?
– Senki sem tévedhetetlen. Látod, én is összetévesztettem a gyorsmosást a kilósmosással… – mondta Miklós békésen. Felvette a zakóját.
– Csak nem akarsz menni? – kérdezte Ildikó. Fölényérzete cserbenhagyta.
– Öregmiklóshoz… Tegnap megint vérzett az orra. Nem lennék nyugodt…
„Bújj csak bele – gondolta Ildikó, de vigyázott, hogy az arca sima maradjon. – Nem baj. Jössz te még az én utcámba!”
– Jobbulást kívánok. Add át neki.
Miklós megcsókolta Ildikót restelkedve. Miért kell ott is rosszat feltételezni, ahol nincs? Nem rajonghat Öregmiklósért. De tetszik neki, mondta is. Kemény lány ez. Nem hazudik.
És a boldogsággal majd megenyhül. A teste már felengedett úgyis.
Ildikó kikísérte, még egyszer megcsókolták egymást az ajtóban, Miklós a lépcsőházból integetett. Azután Ildikó visszarohant.
„Nem maradt. Kiment a vénemberhez. Mit eszik azon a vénemberen?”
Turbucz néni! Turbucz néni az oka. Kitálalt mindent, amit tud. De nem tud mindent. Van, amit senki sem fog megtudni.
– Én nem akartam, Ildike – védekezett Turbucz néni. Már feküdt. Letette A szerelem bolondjai-t. – Remélem, erre nem mondja, hogy ponyva… és csak annyit beszéltem, amennyi feltétlenül szükséges. A felesége lesz, elvégre. Kölcsönös bizalom nélkül, mit ér?
– …most is elrohant ahhoz az Öregmiklóshoz. Tőlem!
– Elrohant, elrohant… Persze hogy elrohant. Hiszen szereti… – nyugtatta Turbucz néni. Előhúzott a párna alól egy ezüstdobozt, meztelen, pufók angyalkával. – Bonbont, Ildike?
Ildikó elvette. Kitűnő bonbonok, minőségi extra barna.
– Szereti!!!
– A szeretet nemes érzelem. Ezt maga tudja legjobban, Ildike, ezzel a kis nyomorulttal…
– Eh – Ildikó türelmetlenül legyintett. – Rám van utalva! De Miklós másért megy. Nem kötelességből. Hiányzik neki! – tette hozzá felháborodottan.
– Annál szebb – bólogatott Turbucz néni. Csokoládés ujjait a zsebkendőjébe törölte.
„Malac” – gondolta Ildikó futólag. Kiszaladt a konyhába, csap alá tartotta a kezét.
Jólesett a panaszkodás. Leült az ágy szélére, ügyelt, ne érjen a cihához, a sötétkékhez tapad a tollpihe.
– Micsoda öregember! Olyan bakancsban jár, mint a Hófehérke törpéi. Szerintem szenilis.
– Hány éves tulajdonképpen?
– Hetven és a halál közt. Felnevelte, jó, tudjuk, mivel tartozunk. De folyton kimászni, oda az isten háta mögé, a hegyoldalba! Amikor az idő úgyis mindig kevés.
– Meg kell mondani a fiatalembernek – vélekedett Turbucz néni –, hogy ebből magácska ki akar maradni. Csinálja egyedül, ha jólesik.
– De én nem akarok kimaradni! Semmiből se akarok kimaradni, ami Miklósnak fontos…!
– Hát mit is lehetne, ki tudja? – Turbucz néni tanácstalanul ingatta a fejét.
– Majd kinyílik a szeme – legyintett Ildikó. – Majd csak rájön, hogyan kell mellettem…
– Ildike, nagyon vigyázzon – mondta Turbucz néni, és a kezét választékosan összekulcsolta a dunyha felett – azért, mert magával a szegény Tercsi… minek folytassam? Azért, mert magának ez jutott, ne kívánja a párjának is. Nehogy az legyen, hogy puszta irigységből…
– Jaj, Turbucz néni – Ildikó felállt. Leporolta a szoknyáját. – Ezek a szentimentális izék… Holnap jönnek a gázosok. Leolvastam előre, ne felejtse el összehasonlítani. Jó álmokat!
„Puszta irigység! – gondolta méltatlankodva, miközben ecetes vízzel kefélgette Trudika iskolaköpenyét. – Ugyan kit irigyelnék? Mint egy alamuszi manó. Van annak valami a füle mögött! Nem nevel fel csak úgy, ukmukfukk, egy árvagyereket, egy idegen kertész! Mert nem is a nagybátyja, örökbe fogadta…”
Összekészítette a vázlatait, vajas kenyeret kent reggelire. Nejlonban nem szárad ki.
„És egyáltalán… hol fogunk lakni? Törökbálinton, a jonatánalmák tetején? Mert oda már kihurcolt, de bezzeg az üzletlakással nem dicsekszik… Képzelem azt a rendetlenséget. Elcserélni! Ötvenezer forint! Ha egy kis pénzt adna az öreg…”
Jól bedörzsölte a tükör előtt arcába a lanolinos babakrémet. Az az állat Málnás Beatrix azzal henceg, hogy Elizabeth Arden-krémet ken a pofájára, eredeti angol Elizabeth Ardent, egyetlen tégely potom százhatvannyolc forint. A havi villanyszámla! És francia rúzsok! Bebeszélés, flanc, az olcsó ugyanúgy megteszi.
– A bebeszélés is sokat számít – így érvel Beatrix –, és a közérzet az első.
„A közérzet: a lanyha maga-elengedés, amitől elmállik minden norma. Ismerjük. Csak Mamsira kell nézni. Ő is ennek köszönheti! És Öregmiklós: hogyhogy nem tudott valami értelmeset összehozni, ilyen hosszú idő után? Kell hogy legyen benne valami súlyos hiba!”
Átborzolta a haját. Minek ide fodrász? Hálóingbe bújt, felhúzta az órát csörgőre, azután két-három percig, a szoba közepén ácsorogva, gondolkodott. Nem felejtett el semmit az ütemtervből, ennyi bolond közt?
Szórakozottan megnyomkodta az aszparágusz cserepében a földet: nem túl nedves-e? Trudika feladata, egyre ritkábban önti mellé. Így szoktatják a vízhez.
– Majd Öregmiklósnál – ajánlgatja Miklós –, abban a nagy kádban, a diófa alatt, kedvet kap. Ne erőltesd.
„Ne erőltesd! Hiszen megeszi a piszok!… Egyébként tiszta öregember. El kell ismerni. A cipője az sáros, de tiszta egyébként. Nagy baj, ha elveszítjük tárgyilagosságunkat – gondolta, s magára húzta a kreppvászon paplanlepedőt. – A ház se csúnya, a maga módján.”
Lekattintotta az olvasólámpát. Eszébe jutott, hogy elmaradt ma is – e héten harmadszor – a kötelező tíz oldal olvasás.
„Holnap behozom – határozta el. – Vannak kivételes esetek.”
„…Miklós ott ül az öreg ágya mellett a nádszéken. Szófukar öregember. Csak átnyújtotta azt a nagy, félkilós almát, rajta volt még a szára is a levéllel, átnyújtotta, mint valami értéket, és nézett. Dicséretet várt biztosan. Büszke az almáira, nevet ad a fáknak. Mi még az ismerősök nevét is elfelejtjük. De ez – még a fáknak is nevet ad.”
Délelőtt volt, vasárnap, Miklós úgy kérte, nem lehetett itthon maradni.
– Még két kanyar – mondta Miklós izgatottan –, és feltűnik! – Egészen fehér ház, a kopaszodó sűrűségből rögtön elővillant.
– Miért nincs bekerítve? – kérdezte Ildikó. – Bekeríteni? Minek?
– Ellopják a gyümölcsöt.
– Hadd lopják. Van elég.
– Vagy egyszer leütik álmában…
– Gondolod…? – Miklós megállt, a homlokát ráncolta. – Ez lehetséges?
Ő csak nevetett.
– Micsoda gyönyörű fák!
– Ha az őszibarackot látnád! Sajnos, már késő… Gyermekfej nagyságúak…
– Az őszibarack ne legyen gyermekfej nagyságú… – kötözködött Ildikó. – Csak akkora legyen, mint általában egy őszibarack!
Erre Miklós nevetett.
– Hát majd kiadod az utasítást! Rád talán még a gyökerek is hallgatnak…
Ildikó úgy képzelte, Öregmiklós a kapuban áll majd zöld kötényben és sárga, széles karimájú szalmakalapban. De nem látták sehol. A frissen sepert udvaron a seprűnyomokat ők szakították meg a homokban. Már ez is sértő volt egy kicsit. Döngölt, tapasztott konyhapadlón keresztül vezetett az út. Színes, virágos cseréptálak lógtak a meszelt falon és változatos nagyságú fakanalak. Csupa porfogó. Ildikót fejbe csapta a nyers, tömény almaszag. Az öreg támla nélküli széken ült az első szobában, és almákat csomagolt újságpapirosba. Rögtön felugrott, leseperte stoppolt, magas nyakú pulóveréról a szemetet. Magasabb lehetett Miklósnál is valamikor, és úgy különben, elég városias.
– A haja – suttogta Miklós –, nézd meg a haját. Hófehér. Galambfehér. Patyolatfehér. Az összes metafora ráillik. Gyönyörű haj.
Ildikó aludni próbált végre. Holnap hatkor csörög a vekker. A péntek mindig a legnehezebb. Hat óra egyvégtében, utána karének. Itthon nagytakarítás. Este hangverseny a Zeneakadémián, elviszi a nyolcadikosokat. Most kell beléjük nevelni: szeressék a zenét…
– Isten hozott – mondta Öregmiklós –, már vártalak ám… Közeleg az időm, nem akartam egyedül hagyni ezt a lakli legényt.
Így beszél. Keveri a bibliai szöveget valami suta jópofáskodással.
Később kolbászt sütött, céklát adott hozzá legalább háromnapos kenyérrel. És az az óriási alma, ahogy a tenyerébe helyezte! Mit lehet erre mondani?
– Igazán pompás példány, kár beleharapni…
– Nyugodtan, nem gipsz! Mikuláskor lesz aszalt szilva is! – Ő egész idő alatt a szomszéd helyiségbe vezető ajtót figyelte. Mekkora ez a lakás? Később maga Öregmiklós vezette át. Polcok, polcok, ládák. Hatalmas asztal, mindenféle szerszámokkal. A sarokban oldatlan rézgálic kéken, csillogón. Felkötözött szőlő a plafontól fejmagasságig, legalább három mázsa. Befőttesüvegek.
Micsoda pazarlás! Erre használni egy szobát, amíg mások penészednek albérleti lyukakban!
Persze, ölelgeti Miklóst. Talán fel is fordulna, ha nem kapna tőle támogatást. Erre megy el a havi mellékes, hiába tagadja.
Pedig valóságos kincsesbánya. Ha kézbe venné egy szakértő azt a kertet. Futtában megszámolta, hatvanhét gyümölcsfa és rengeteg szőlő lefelé.
Alig bírták hazacipelni a teli kosarakat. Miklós már ott tiltakozott: – Minek ennyi, kisöregem? Ahányszor jövünk, pukkadásig esszük magunkat…
A legszebb almákat válogatták, tetejébe szőlőfürtöket, egy fehér vászonzsákba pedig diót.
Miklós a HÉV-ig levitte valahogy, de onnan taxival akarta tovább. Majdnem összevesztek.
– Ha én ilyen erős lennék, mint te – mondta Miklósnak szemrehányóan a peronon –, fel se merülne bennem, hogy taxi! De még így is, ha kell, hazavittem volna egyedül, elhiszed?!
– El, el – legyintett Miklós csüggedten. – Te kis lépegető exkavátor!
Ez a legkönnyebb. Költögetni a pénzt, s elragadtatottan bámulni Öregmiklós fehér haját.
Újpesten is voltak öregek. De egyiknek se volt ilyen haja. Csak szürke hajakat látott. Vékony, csatakos hajakat, hullámcsattal illedelmesen hátratűzve.
Mamsinak a derekáig ért, jól emlékezett rá. Festette, persze. Néha hónapokig nem jutott fodrászhoz, lógtak az összeragadt tincsek, mint a döglött kígyók. De a hidrogén után mindig szőke lett, habosan szőke. Legutoljára „gretchen”-be fonta, komikus volt a romos arcához.
Ildikó végképp elálmosodott.
„Két kosár gyümölcs – gondolta görcsösen –, az is valami?”
Ötvenhatban feltörte a tömeg az újpesti csarnokot, az ötödik napon. Ő egyedül volt otthon. Keresett gyorsan egy zsákot. De mire odaért, elvittek mindent. Csak karfiol maradt és uborka a síkos fahordók mélyén. Megtömte a zsákot: a karfiol is étel, vonszolta a fél mázsa karfiolt. Valahol lőttek, éppen mellette futott el egy sorozat, bele az uborkás hordóba.
Nyolcfelé, nyolc sugárban ömlött a hordóból az ecet, mint egy különleges szökőkút, spriccelt nyolcfelé…
Jó lenne látni egy igazi szökőkutat, valahol Rómában. Valahol Rómában, Miklóssal, rózsaszín márványpadon. – Legalább a burákat vitesd el! Ez a sok ócskavas ebben a pici lyukban!
– Az egyik még működik is! – Miklós bebújt a bura alá, felkattintotta. – Összkomfort!
A szoba körülbelül négyszer ötös. Ablak nincs. Az ajtón jön a fény.
– Hogy lehetett ezt a lakást elfogadni? – bosszankodott Ildikó –, az üzlethelyiség az csak üzlethelyiség!
– A fodrász dicsérte: jó meleg télen, és nem is nedves. Tágasabb, mint Turbucz néninél,
– Akkor már inkább Törökbálint.
– Még messzebb? Az én munkám, tudod, olyan, hogy sokszor éjszaka…
– No, igen – bólogatott Ildikó –, és egészségesebb is külön-külön. Nem vagytok az öreggel összenőve. De a kacatokat vitesd el végre!
– Eladja. Már két éve keres rá vevőt. – Miklós összébbhúzogatta a rozsdás burákat.
– Akkor dobd ki az utcára! Mit őrizgeted? Azt hiszed, rá van szorulva? Egy maszek?
– Te, ez nagyon szegény fráter. Naponta egy-két frizurát csinált csak, ezen a kihalt környéken. Azért is adta fel az iparát.
– Jó, kis ártatlanom – mondta Ildikó, és homlokon csókolta a fiút. – Hogy neked mindent be lehet mesélni!
Miklós nem szólt vissza.
– No, majd én kipofozom – folytatta Ildikó, és energikusan körbetekintett. – Az ócskavas a kertbe. Leborítjuk nejlonnal…
– Az őszirózsák…
– Az a pár szál nyamvadt őszirózsa!… A heverőre új huzat. Szép ez a sok könyv, de le is kell porolni, sorba rakni írók és ország szerint!
– Szín szerint, nem akarod?
– A szín sem közömbös. És a puha fedelűeket hátrább. Fürödni hol szoktál?
– Öregmiklósnál… hetenként. Egyébként itt ez a nagy lavór… – előhúzta a heverő alól. – A csap meg a függöny mögött.
– És ezek a mocskos izék? – Ildikó az egyik állványra mutatott undorodva.
– Gyökerek. Különleges gyökerek. Gyűjtemény.
Ildikó az ujjai közé csippentett egy bánatos, kiéhezett kutyához hasonló gyökérdarabot.
– Hát a subaszőnyeg? És a hangulatlámpa? Meg a kép? – kérdezte gyorsan Miklós.
Gyönyörű suba volt, Ildikó meg tudta ítélni, kívülről ismerte a választékot, a kirakatokból. Zöld, mélyszínű, rendkívül hosszú szőrrel és a lámpa felette bágyadt szalmaszínben, tökéletes.
– Valódi Diósy… – mutatott a fiú büszkén a falra. – A Lenke tér esőben. Akvarell.
– Lenke tér. Ilyen nincs is. Megint Öregmiklós…
– Kosztolányi tér, jó! Az öregtől kaptam, tényleg. Tudtam, hogy ez neked is tetszeni fog.
– Visszük is! Csak ez az ócska medvebőr, ez büdös, ez marad… a többit visszük. Nem is állunk olyan rosszul, végül is…
– Hova visszük? – Miklós lehasalt a szőnyegre, előhúzott a heverő alól egy nagy kocka alakú dobozt. – A lemezjátszó… mögötte a lemezek…
– Itt nem lakhatunk Trudikával hármasban…
– Hát akkor én költözöm Turbucz nénihez – mondta Miklós engedékenyen. – Szereted Beethovent?
– Azt mondtad, nem értesz a kottához…
– De Beethovenhez igen.
– Jaj, ne légy laikus. A gyerekeknek is mindig mondogatom, hogy alapok nélkül…
– Turbucz néni engem is befogadna. Felhoznám a tüzelőt…
Ildikó is letelepedett a szőnyegre, közelebb igazította a hősugárzót.
– Be se fér oda még egy ágy!
– Hát majd együtt, csak megférünk? – Miklós magához döntötte Ildikót.
– Hogyne, hogy agyonnyomj… – nevetett Ildikó, s fél órára elfelejtette, mit is kell elintézni, sürgősen, még azon a napon.
De fél óra múlva, miközben szedegette ruhájáról a szőnyegbolyhokat, már eszébe jutott.
– Mit csinálsz? Csak nem akarsz aludni?
– Úgy elálmosodtam – duruzsolta Miklós, és arcára borította a lány moherkabátját.
– Ébresztő! – Ildikó gyengéden megböködte az ingéből kilátszó hasat. – Munkára fel!
– Gyere, nyuszi, olyan jóóóóó így…
– Miklóskám, pici életem – mondta Ildikó, mintha nyűgös babához beszélne –, annyi intézni valónk van. Most ne alukálj.
Miklós fekve maradt, szemét nagyra nyitotta.
– Figyelek…
– Szóval, Turbucz nénihez nem lehet. Ide sem lehet.
– Hát akkor kimegyünk Törökbálintra. Úgy fog örülni az öreg! Kiüríti az egyik szobát és kész.
– Ne viccelj. Törökbálintról cipeljem be naponta Trudikát?
– Te vagy az okos… – Miklós felült, babrálni kezdett a lemezjátszókarral.
– Azért te is részt vehetnél… Elvégre te vagy a férfi… – mondta Ildikó türelmetlenül.
– Ne kerítsünk ekkora feneket a dolognak! Szeretjük egymást, megszerezzük rá a pecsétet és kész. Eddig is megvoltunk, ezután is megleszünk valahogy. A fejünket le tudjuk hajtani, nem? – a szőnyeg felé kacsintott.
– Két „heverés” közt is kell élni, nem gondolod? – mosolygott Ildikó, elnézően. – Legfontosabb a megfelelő életritmus kialakítása…
– Beethoven, ötödik…
– Hagyd – fogta le a kezét Ildikó. – Most nem vagyok kíváncsi a sorsra, ahogy kopogtat. December másodikán akarsz esküdni. Mire?
– Hirdetünk! – mondta Miklós diadalmasan. – Hirdetjük ezt az üzletlakást, cserére!
– Iiigen? Mennyi pénzzel?
– Semennyivel. Hátha akad, akinek éppen ez kell.
– Édes fiam… ilyen ürge tíz év múlva se akad. Ne tedd próbára a türelmemet.
– Mit vársz tőlem? Tudtad, milyen csóró vagyok, tudtad a hegyen is… Jobb lett volna, ha megmaradsz annál az elsőnél mégis…
– Milyen elsőnél? – kérdezte Ildikó. Automatikusan összébbgombolta moherkabátját, köszörült kicsit a torkán.
– Milyen elsőnél?
Miklós hátat fordított, zsebre vágta a kezét.
A fuldokló sírás annyira idegen volt, annyira nem Ildikóé, hogy nem is fordult azonnal vissza, s még akkor is csak állt, állt tehetetlenül, amikor Ildikó már a heverőre borult, kétoldalt a feje mellett tartva ökölbe szorított kezét.
– Na – kiáltott végül döbbenten –, Ildikó. Nyuszi. Ne! Nyuszika… – Simogatta a lány hátát. – Féltékenység. Bocsáss meg. Féltékenység… „Úgyis el kell mesélnem. Előbb-utóbb – gondolta Ildikó. Idegei hirtelen megenyhültek a sírástól. – De most nincs erre idő. Mindjárt öt óra, Trudikát hatra várja a szemorvos…”
– Légy kicsit modernebb – mondta ismét fölényesen. Leszárította az arcát. – Furcsa, hogy én oktassalak erre…
– Mindkettőnknek megvoltak a külön kis ügyei – válaszolta Miklós –, és sok mindent elkerülhetnénk, ha meggyónnánk egymásnak…
– Hát csak gyónjál, ha akarsz. Nekem nincs mit „meggyónnom”!
– Ismernünk kellene egymás minden gondolatát. Minden hétköznapot a találkozásig. Így lenne teljes, így lenne… biztonságos.
– Nem hiszem, hogy az átlátszóság kedvez a szerelemnek. A veszély, a kockázat, az az érdekes…
– Ez nem a te ideológiád! – Miklós lehangoltan keresgélte a lakáskulcsot. – Most találtad ki, hogy engem bosszants.
– Elegem van a szerelemből különben is – Ildikó helyére igazította a félrecsúszott lámpát. – Elegem van, ha csak ilyen lapos párbeszédre inspirál.
Alig szóltak hazáig.
„Ma megint nem jutottam ki a tizennegyedik kerületbe – gondolta Miklós –, mert mindig közbejön valami mulaszthatatlanul fontos »terveznivaló«… Aztán majd kirúgnak, és mehetek segédmunkásnak. De ő bezzeg egy órát se hagyna el a kedvemért…”
– Már régen elintézhettünk volna mindent – mondta Ildikó, miközben a liftre vártak –, de neked csak azon jár az eszed…
– Te se szívességből…! Ezt ne játszd meg!
Ildikó nem felelt, csak amikor felértek, az ajtó előtt.
– Ne gyere be. Hagyjuk az egészet a fenébe. Két külön planéta.
– Mondtam – súgta Miklós fojtottan –, mondtam, hogy annál az elsőnél kellett volna lehorgonyoznod.
– Tudod, hány éves voltam akkor? – kérdezte Ildikó bosszúállóan, és szembefordult a homályos előszobában. – Tizennégy.
– Te ugratsz! De megjárod! Isten bizony bevágom az ajtót magam mögött, aztán hiába telefonálgatsz utánam az „iskolád” nevében!
Turbucz néni lépett elő, végszóra.
– Civódunk, civódunk? – kérdezte nyájasan. – Utána annál édesebb!… Ildike, érkezett egy képeslap. Arra kérem, higgadtan olvassa végig. Miklóska, foglaljon majd állást a dologban…
Elolvasták, ott az előszobában.
„Szeretett lányom, Ildikó! Itt vagyok a Delej utcai kórházban alergiás megbetegedéssel. Látogas meg megejthető szerdán 5–7-ig. Fontos. Szenvedő anyád.”
– Már megint kitalált valamit! – Ildikó beszaladt a szobába, levágta a lapot az asztalra. – Jaj, be tetszett fűteni, köszönöm, aranyos Turbucz néni!
– Kórházban fekszik – mondta Turbucz néni. Betuszkolta Miklóst maga előtt. – Ez tény. Faktum, ahogy a boldogult Turbucz szokta…
– Szerda ma van – Ildikó kiabált –, nekem szemorvoshoz kell vinnem a gyereket. Hol a gyerek?
– Nálam játszik – Turbucz néni Miklósra nézett. – Kivételt tettem, most az egyszer.
– Menjek be hozzá, hullafáradtan! Mert nekem akárki füttyenthet, készen kell állnom… – kiáltott rá Ildikó.
– Az anyád! – mondta Miklós haragosan.
– Miklóska, ha egészséges, én se engedném – szólt közbe Turbucz néni békítően. – Minek a régi sebeket feltépni, nem hoz onnan semmi jót magával. De Ildikének meg kell érteni, hogy a kórház az más…
– Nekem mindent meg kell értenem! – Nem feszíthette tovább, Miklós már-már gyűlölettel figyelte. Kendőt kötött, délután is fázott a füle.
– Együtt megyünk – mondta Miklós határozottan –, látod, most milyen rendes vagy!
Ildikó belekarolt. Talán, ha van mellette valaki, jobban kibírja. Talán akkor közömbösebbek az emlékek.
– Mit szeret? Cukrászsüteményt vagy valami sósat?
– Indiánert…
Miklós nyolc puncstortát vásárolt. – Indiáner nincs. Mit gondolsz, ezt is megeszi? – kérdezte aggódva.
„Mindent megeszik, ami ingyen van – akarta mondani, de csak legyintett. – Bemegyek vele a kórházba – gondolta szomorúan –, aztán szakítunk. Idegen. Gáláns idegen.”
– Légy hozzá kedves. Szerencsétlen! – oktatta a fiú. – És te még túl fiatal vagy, túl idealista.
Erre csak mosolygott.
Nincs szép kórház. Csak hazug kórház hófehér csempével, fényes nikkelekkel, narancssárga rolettával az ablakon. A Delej utcai kórház legalább őszinte. Húszan egy szobában, agyonmosott, szürkefehér párnákon.
– Ennek nem szabadna lenni ma már – mondta Miklós sután. Ez volt az első mondat délután négy óta, amiben egyetértettek. Kézenfogva haladtak, kémlelődtek az ágyak között.
Miklós elkészült a látványra. Sok hasonló nőt látott a kelenvölgyi italbolt előtt. Karikás szemek, elbutult tekintet, nyálas vigyor. A züllöttség nyomai egyformák.
– Szervusz – hallotta Ildikó fakó hangját, és megállt, meglepetve.
Az asszony a sarokban feküdt, feje alatt madeirás kispárna. Világosszőke haja lágy csigákban az arca körül. Bébirózsaszín plüssnejlon ágykabátján széles csipke szaladt. Élénk kék szeme volt: a szemmetszés éppen, mint Ildikóé, csak a nézése az fiatalabb, az gyanútlanabb. Alig látszik negyvennek.
– Szervusz, Ildikó – mondta az asszony csicseregve, s anélkül hogy a mosolygást abbahagyta volna, sírva fakadt. – Szervusz, kislányom. Csak nem mentél férjhez?
– Ezt a kedves… néninek hoztuk – Miklós zavartan a paplanra ejtette a csomagot.
– Ó, nem a legjobb alkalom, bemutatkozásra… De azért örülök, nagyon örülök, hogy az én vadmadaram is rászánja magát… – Az asszony kezet nyújtott, hosszan szorította a fiú tenyerét. Közbe-közbe félénken Ildikóra pillantott, helyesli-e? – Tercsi mama, mondja szépen…
– Mi bajod? – szakította félbe Ildikó. – Mióta fekszel itt és miért?
Tercsi felhúzta karján az ágykabátot. Mutatta a halványpiros bőrkiütés múló foltjait. – Ilyesmik lepték el az egész testemet, pontosabban, csak a végtagokon, ahol az erek szaladnak… Mindig érzékeny bőrű voltam, gyerekkoromban is, hónapokig látszott egy-egy sebhely…
– Szóval semmi különös – szögezte le Ildikó szárazon –, már mehetsz is haza.
– Dehogy megyek! Kihúzom itt, ameddig lehet. Nincs igazam? – fordult a fiúhoz. – Mikor fekhet az ember teljes ellátással? Csak ha beteg, vagy börtönbe csukják… Üljetek már le ide, a szélére, a nővérkék megengedik, adok nekik mindig csokoládét, ezt-azt, amit kap az ember. – A süteményestálcához nyúlt, óvatosan bontogatta, kíváncsi arccal.
Miklós leült az ágy lábánál. Ildikó mereven állva maradt, és a kórlapot böngészte.
– Puncs! Nagyon szeretem! Puncs! Milyen kedves tőletek igazán… és bejöttetek. Tudom, hogy Ildikó elfoglalt, egy tanár azzal a sok rossz gyerekkel…
– Köztük a tied – mondta Ildikó, és leemelte a kórlapot.
– Jaj, szívem, azt ne bántsd! Meg van tiltva! – hadarta Tercsi. – Kisfiam, vegye el tőle. Ne vesszünk újra össze, ha már a sors kegyes volt és…
Ildikó fenyegetően csendet intett. Miklós újra Tercsihez fordult. Tisztán beszél, aránylag. Hol itt a sötétség, barbár nyomor, hol itt a „fertő”?
„Ez az egész irtózás nem más – gondolta szomorúan –, mint uborkafa-gőg. Terhére van a kapaszkodásban.”
De akkor Trudika? Hogy illik Trudika sorsa a képbe?
– Ildikó… mennyit fejlődött szegényke? Ha már az intézetet ellenezted, nem is lehetne jobb helyen, szakképzett pedagógus, mégis… Mit kezdenék én, tanulatlan asszony, szegénykémmel, ugye? Ugye, kedves… mondja már a nevét, én Lacinak saccolom…
– Miklós. Csergő Miklós.
– A Miklós is szép! Ismeri a kicsit, ugye? Hiszen összejárnak… Tragédia! De Ildikó valósággal kikönyörögte tőlem, és amit ő akar… mert makacs, annyit megjegyezhetek, mégiscsak én szültem, nagyon makacs! Tedd le a kórlapomat! – fejezte be, hirtelen rikácsolással. Fürgén felugrott az ágyból, kövérkés hasát fél kézzel támasztva. Kikapta a kartont a lánya kezéből, visszaakasztotta fordítva. – Azt hiszed, abból többet tudsz? Csupa latin krikszkraksz…
– Ne fáraszd magad – kiáltotta Ildikó. Miklós értetlenül figyelte, hogyan kezd egyre erősebben remegni a keze. – Ne játszd a tisztes matrónát mások előtt!
– Küldd ki a fiatalembert – mondta Tercsi majdnem súgva –, még félreérti…
– Ne menj te sehova! Nekem nem hiszel, olvasd el a kórlapját!
– A folyosón – dadogta Miklós –, a folyosón megvárlak… Kezicsókolom…
Kirohant a folyosóra. A nyitott előkészítőből éterszag csapta meg. Émelygett.
„Nem veszem el – gondolta hirtelen rémülettel. – Ez egy kis hóhér. Női Savonarola. Hazakísérem és utána Öregmiklós… Majd Öregmiklósnál elfelejtem. Eddig még mindent elfelejtettem, Öregmiklósnál, a fák alatt”
– Mitől kaptad az allergiát? – kérdezte Ildikó. – Tudod, mit jelent ez a „grav.”? – A tábla felé bökött.
– Nem akartalak becsapni – mondta Tercsi felélénkülve, mint aki túljutott a nehezén. – De ki hitte volna, hogy fiúval jössz ide, te, aki irtózol a férfiaktól…
– Ezt ne merd említeni éppen te…
– Ülj le. Néznek minket.
Ildikó az anyja fejéhez ült. Talán így nem hallják.
– Mindenki létesít kapcsolatot – folytatta Tercsi. – És nem ütközik meg senki, csak te… Eszébe se jut a személyzetnek vagy az orvosoknak akár, hogy ügyet csináljanak. Csak hát nem vagyok már húszéves, rossz a kiválasztás vagy micsoda, ezért aztán ez a kis viszketegség…
– Ki ez megint? – Ildikó az ajtóra figyelt. Kint lenni innen minél előbb. Talán még ép bőrrel megússza.
– Nem tudod. Hogyan is tudhatnád – sóhajtott szemrehányóan az anyja. – Két éve felém se köptél. Meg is halhattam volna. Két gyerekem van, és egy se…
– Ki az? Ki volt az az állat megint?
– Fogódzkodj meg: diplomás. Mérnök, ha mindent akarsz tudni. Mérnök, építkezéseken. Rendes ember, arról nem tehet, hogy kitették a csoportot két hónapra vidékre.
– Egyáltalán közölted vele?
– Nem fogok ajtóstul rohanni a házba. Olyan naiv vagy, huszonhárom éves korodra.
– Huszonhat – mondta tompán a lány. – Minek hívtál engem ide? Mi közöm a piszkos ügyeidhez?
– Mégiscsak kell néha beszélgetni. Gondoltam, kissé megkomolyodtál, megtanított az élet, lehet rád támaszkodni, egyes esetekben… – mondta Tercsi, és sírva fakadt.
– Te teszel szemrehányást, nekem? – kérdezte Ildikó, gyilkos dühvel. – Te, aki nyakamba akasztottad Trudikát?
– Nem igaz – sírta Tercsi –, mindig ferdítesz. Kiskorodban is mindig. Elvitted, egyszerűen…
– Intézetbe akartad dugni!
– Ugyan mit kezdtem volna másképp vele egyedül, férfi nélkül!
– Férfi nélkül!!!
– Visszaviszem, ne félj, hamarosan. Lesz rá módom… Meg fogunk neked mindent busásan fizetni, én meg a Tomi. Mert van pénze, gyűjti horgásztanyára a Duna-kanyarban…
– Minek hívtál engem ide? – ismételte Ildikó kétségbeesetten. – De minek is ugrottam be?!
– Meg akartalak kérni, írj neki, a nővérekkel restellem, nekem meg annyi a helyesírási hibám, hiába, ehhez is érzék kell. Írj neki, tudom a címét, utolsó posta Szederkény, és már a legközelebbi szabadnapján itt terem. Amikor augusztusban náthás voltam, vett egy doboz macskanyelvet kék szalaggal, pedig a szalagot külön számolják.
– Intézkedtél? – Ildikó felállt, tapogatta a homlokát. – Intézkedtél? Bejelentetted?
– Már háromhónapos – mondta az asszony büszkén. – Érdekes, rajtam rögtön meglátszik!
– Mikor csinálják? – kérdezte Ildikó. Újabb ötszáz forint, ezért hívta. Nem tudja kifizetni.
– Én bízom benne, hogy Tomi örül majd. Úgyis az a szíve fájdalma, nincs neki gyereke, az az asszony nem szült neki, hiába optikus a látszerész kátéeszben…
Ildikó csak állt. Az anyja mosolygott már.
– Te azt hiszed, minden férfi gazember. Egy új életet, mindjárt a csatornába, szép is lenne…
– Csak nem akarod ezt is megszülni?
– Persze, szerinted negyvenen felül csak a koporsó… Miért ne szülhetnék én gyereket? Ha már ti így elfajzottatok…
– Ó, ez a barom! – kiáltotta Ildikó. Szaladt kifelé, hallotta, hogy az anyja szól utána, őrizgeti a látszatot a megbotránkozva rámeredő lárvaarcok között.
– Ó, ez a barom! – kiáltotta Ildikó. Szaladt, futott le a lépcsőn, a kapu előtti vaskorlátig. Ott aztán megállt, és toporzékolva sírni kezdett. Miklós alig érte utol, pedig kettesével ugrotta a lépcsőket.
– Meghalt valaki? – kérdezte egy szürke kendős, középkorú asszony mohón, és Ildikó arcába tartotta a májfoltos őszirózsáit.
– Nem halt meg… dehogyis hal ez meg…
Miklós karon fogta, mélyen benyúlt a hóna alá, továbbvonszolta sietősen.
– Térj magadhoz. Ildikó! Visszaviszlek és beléd nyomnak egy nyugtatót… hallod?!
– Nincs szükségem semmire. Rád sincs szükségem.
Miklós kivárta, amíg a lány elcsendesedik, zsebkendőjével megtörli a képét, pulóvere nyakából is felitatja a könnyeket. Csak akkor mondta, s nem tudta sajnálni, hiába:
– Jobb is lesz talán. Aki ilyen, maradjon egyedül.
– Milyen? – kérdezte Ildikó, s megint olyan kicsi volt, és olyan nedves, mint a kerék alá dobott egér.
– Csak úgy zörög benned a gőg. Ebbe fogsz belepusztulni, a kíméletlen öntudatodba. Minek ehhez társ? Éppen én?!
– Ne haragudj – Ildikó megállt. Felkötötte a sálját a fejére. A foga összekoccant. Erős szél fújt, csípős, keserű szagú szél. – Nem tudok tovább menni.
Remegett a lába, mint a felülről mozgatott marionettbabáknak. Miklós nem hitte, hogy ez valódi.
Leültek a Diadal mozi előcsarnokában.
– Ha kérdezik – suttogta Ildikó, s a vacogástól alig lehetett érteni a szavát –, a félhetesre várunk…
– Még most is gondod van a hülyeségekre – mondta Miklós –, menthetetlen… – széttárta tenyerét –, menthetetlen ez a makacsság…
– Hozz egy pohár szódát a büféből, kérlek…
– Szörpöt.
– Nem. Szódát. Sima szódát.
Megitta. Sokáig frissítette szájpadlását a szénsavas pezsgésben. Nézte a neoncsövek szakadozott fényét, a talmi pirosat, ahogy belefut a talmi zöldbe.
– Egyszerű, tanulatlan asszony – mondta Miklós végül –, és nem is a legrosszabb. Ahogy ott álltál mellette, nincs ennél ellenszenvesebb.
Frutti-papírok. Frutti-papírok a gumipadlón. A Mokép jelenti. Ne mulassza el. Élmény. Élmény volt a televízióban, élmény lesz filmen is.
– Szánsz rám még tíz percet? – kérdezte Ildikó. Elővette kézitükrét, végighúzta kisujját a száján, elsimítva a felrepedezett bőrt.
– Minek ez a hang? – Miklós zavartan, minden cél nélkül, többször is a zsebébe nyúlt. – Te mész a magad útján, mint egy kis bulldózer.
– Annyira akartad tudni, ki volt az első, akivel lefeküdtem, annyira akartad tudni, úgyis…
„Tipikus női fogás – gondolta Miklós szánakozva. – Ha baj van, egy másik témát bedobni. Eddig hallgatott. Most bezzeg szorít a kapca.”
– Még nem töltöttem be a tizennégyet… ilyen sovány voltam akkor is, de a mellem már fejlett…
– Kérlek – szólt Miklós döbbenten –, nem érzed, hogy most aztán végképp nem alkalmas?!
„Tizennégy éves? Tizennégy éves korban kezdte? Ezért ez a hatalmas izzás, az ölelésörvény ebben a kicsi testben!” – most már idegen volt mellette a lány, egyre idegenebb.
– Sajnálom. El akartam temetni. De mielőtt felállok erről a nyomorult székről, és itt hagylak, mégis elmesélem. Csak, hogy te is lássál valamit. Ki tudja, lesz-e még az életedben hasonló alkalom, te boldog ártatlanság…
– Csak sértegess…
– Itt engem sértettek meg – mondta Ildikó, és felemelte fejét Belmondo vigyorgó, hatalmas szájába nézett. – Engem sértegettél ostobaságodban… Egy hentes volt az albérlőnk akkoriban. Trudi épp hogy megszületett, kellett a pénz, kicsalta egy drága orvosprofesszor külföldi gyógyszerekre. Már a Liliom utcában laktunk. Most is ott lakik a Liliom utcában. Szoba, konyha és nincs fürdőszoba.
– Én is mosakodtam dézsában.
– De nem idegen férfi előtt. Miskának hívták a hentest, a vágóhídon dolgozott, huszonkét éves falusi legény, mindig olyan barnapiros volt az arca, anyám gyakran megcsipkedte. Nekem is tetszett. Szerettem, ahogy borotválkozott, a fehér habból élesen kivált a duzzadt, eleven szája. Talán álmodoztam is róla, hogy egyszer megcsókol, mert még játszópajtásom se volt, táncolni se jártam a ruháim miatt, csupa átalakított ócskaság, patentharisnya… De nem csókolt meg, csak kergetőztünk, a szobából a konyhába, s amikor megfogott, a nyakamba lihegett… Bátortalan, tisztességtudó fiú volt, úgy emlékszem…
Miklós ismét a zsebébe nyúlt, kivette a cigarettát, azután visszatette. Fészkelődött a rossz szagú melegben.
– Nem tart soká. Nem részletezem, ne félj. Ez a fiú jól keresett. Mamsi házakhoz járt takarítani, de megbízhatatlan volt és lompos, akárcsak otthon. Széles piszokcsík maradt utána, hiába mosta fel ötször is a konyhakövet. Ha pénzhez jutott, kacsát ettünk, máskor meg krumplit héjába sütve. Azt hiszem, meg akarta fogni ezt a Miskát magának, de Miskának csak a kislányok tetszettek, hozzávaló falusi kislányok, levelezett is eggyel, Mamsi sorra eldugdosta ezeket a leveleket, bajuszt rajzolt a fényképek orra alá. Miska húsokat hozott, fél kilót, háromnegyedet. Felsál, lapocka, vesepecsenye, sertésdió. Májat hozzon, Miskuci, májat, Miskuci… – De Miskának is fizetni kellett érte, nem adták ingyen. Én akkor még énekesnőnek készültem. Operaénekesnőnek. Járt egy asszony az udvarunkba énekelni, azt mondta, hogy kincs van a torkodban, kis fülemüle… Egy ágyban aludtunk anyámmal, mert Trudika elfoglalta a másikat, folyton dobálta magát, a sírása se volt normális, mintha kecske mekegett volna állandóan a fülünkbe. Esténként énekelni szoktam, slágereket, elalvás előtt. Mamsi hallgatta, sóhajtozott, a villanyt lecsavarta. Miska ébren volt a sezlonon a konyhában. Valahogy úgy képzeltem, hogy hálás a dalokért, s élvezi elragadtatottan. Aztán egyszer bejött, leült az ágyunk szélére, csak a nyikorgás árulta el a
sötétben, átnyúlt az anyám felett, hozzáért a testemhez, mégis az anyám vihogott fel, s visszaküldte, három-négy perc múlva elég határozottan. – Nem szabad, Miskuci, butáskodni nem szabad. – Miska másnap velőscsontot hozott, annyi velővel, hogy öt centi vastagon remegett a kenyeremen. És rövidkarajt, zsírt bödönben. Két hét múlva nagyon hideg éjszaka volt, éjszakára is dobtunk a tűzre, Miska megint bejött. Anyám pedig felkelt, szó nélkül ment a konyhába teát csinálni, hársfateát, mert náthás volt éppen. Húsz perc múlva jött vissza, tapogatózva, nem gyújtott villanyt akkor sem. – Miskuci – suttogta –, Miskuci, menjen szépen a helyére… Ejnye.
– Nem igaz – kiáltotta Miklós. Átkarolta Ildikó vállát, két kézzel, erősen. – Ildikó. Ez nem lehet igaz.
– Akkor történt, egyetlenegyszer. Alig emlékszem rá, hidd el. Már majdnem elaludtam, eszembe se jutott a tiltakozás. Természetes volt, ahogy az anyám felkelt, és kiment, és ez az ember odafeküdt a helyére. Nem is voltam benne biztos, történt-e valami, megtörtént-e egészen, csak később… mert ez a Miska rendes fiú volt, végül is: három nap múlva elköltözött. Sokáig hiányzott a tüdő meg a pacal, hiánycikk volt akkor is.
– Kicsikém. Jaj, édes kicsikém – Miklós ölelte, kétségbeesetten, a jegyszedőnő fürkész pillantásai közepette. – Ezt tették veled? Édes kicsikém. Bocsáss meg. Bocsáss meg nekem. – Csaknem sírva fakadt férfi létére. Borzasztó volt hallani. Borzasztó volt felfigyelni belsejében az új, gyilkos indulatra.
– Ó, az a nyomorult nő! Visszamegyek, és kicibálom a loknijait… Miért nem beszéltél erről? Miért nem beszéltél mindjárt az elején?
– Erről nem lehet beszélni – mondta Ildikó rekedten –, csak, ha már mindennek vége. Ugye, most már eleresztesz békében?
– Szegény kicsikém. Persze hogy nem volt senkid azóta… Megérdemellek én, nem is tudom?
– Te vagy az első, akinek elmondtam. Most kezd igazán élni a megfogalmazott szavakkal. A mi ügyünknek vége. Nem én öltem meg. Te ölted meg. Elejétől fogva ölöd – hadarta Ildikó, s érezte, a szavakkal együtt hogyan enyészik el a tartás megint.
– Nem, nem – bizonygatta Miklós szenvedélyesen. – A fantom halt meg. Azt pusztítottuk el. Már régen kellett volna. De te nem bíztál bennem, nem bíztál az erőmben. Az élet akkor kezdődött, amikor mi ketten… csak akkor. Két hétig se várok. A feleségem leszel, akár holnapután. Majd én kárpótollak, minden rosszért, jóval. Bízd rám magadat…
– Tessék, kérem, elhagyni a helyiséget – lépett hozzájuk a jegyszedőnő, s izgatottan rántott egyet a karszalagján. – Ez nem ingyen melegedő. Ildikó összerezzent, sértetten. Miklós villámgyorsan előhúzott egy húszast, és a nő kezébe gyűrte.
– Megfizettük a jegy árát. Vegyen magának egy kis jó modort, kedves.
Ildikó kimehetett a lengőajtón, felemelt fejjel. Miklós loholt utána, taxinak intett.
Ildikó hálásan fogadta a kocsit, csak puszta megszokásból pillantott a taxaméter felé. A fiú csókolgatta a kezét.
„Öregmiklós tanította – gondolta –, hogy ha tévedünk, ne szégyelljük az utat visszafelé. Alapos bűnbánat. De hát honnan sejthettem volna! Szegény árva.”
– Én is hibás vagyok – mondta otthon Ildikó. Lábujjhegyen osontak, Turbucz néni nehogy behozza még Trudikát. – Nem akartam ennyire kiadni magam. Meg tudod érteni?
– De nekem? Előttem szégyellted?
– Nem szégyen ez. Csak félelem – Ildikó papucsba bújt. – Páncél nélkül forogni a csatában.
– Miféle csata? Még mindig nem hiszel? Még mindig nem? Én úgy szeretlek téged! Mit kívánsz? – elnyomta a cigarettáját a kályhán. – Leszokom a dohányzásról… ettől a perctől fogva. Tudom, hogy mindig zavart a füst meg a hamu… leszokom. A szavak elhasználtak… de én senkit sem szerettem. Csak Öregmiklóst. Nekem már nélküled nem jó. Tanulj meg végre hinni…
– Hinni, hinni – mondta Ildikó, és sírt. – De hát miben?
– Hogy van. Hogy létezik: egy test, egy lélek…
„Hazugság. Szirupos hazugság” – akarta Ildikó mondani, de valahogy hinni kezdte, ezekben a percekben. Mintha a test nyiladozó gyönyöre mellé feltámadt volna valami, mintha kitöltené a sötét üregeket ez a különös ragyogás.
Testük követte a parancsot: minden ereszték kereste és megtalálta a maga járatát.
„Nincs csodálatosabb, mint ha feladhatjuk a tagadás kényszerét – gondolta Ildikó, amikor már gondolkozni tudott. – A tagadásnál nincs gyötrelmesebb.”
– Betegség – mondta Miklós. Összegörbült ujjai hegyével szakadatlanul bűvölte a felületeket. – Beteg voltál. Ez már a gyógyulás. Az igazi élet. Felejts. Felejtsd anyádat. Azt a házat. Mindent.
„Mi a szerelem mértéke? – gondolta Ildikó. – A tett. Mindenben a tett. Mit tennék érte? Mire lennék képes? Aljasságra is?”
– A lakással ne törődj. Belül legyen rend. Egy hétig itt lakunk majd, egy hétig Kelenvölgyben.
„Igen. Aljasságra is. Most sorsára hagynám Trudikát, ha erre kérne. Megtenném, igen.”
Hallotta az anyja hangját hirtelen: – „Majd a Tomi…” – És valamikor régen: „Jaj, a Sitkovics… itthagyott a Sitkovics… Imrém, Imrém, hogy szerettelek… az a Benjámin, az a Benjámin, ki hitte, hogy gazember, ilyen névvel…”
Nem érezte a fojtó gyűlöletet, évek óta először. A szó talán valóban megszabadít.
Ott fekszik a kórházi ágyon, csipkeingben. A lába ujján piros a köröm, várja a „mérnökét”.
Talán ő is így szerette valamennyit, ilyen görcsösen, ilyen féltve.
Átfogta Miklós nyakát.
– Most miért sírsz? – kérdezte Miklós gyengéden. – Miért sír a pici lány?
Belerúgtak. Mindenki beletörölte a sáros lábát. Hiába nyitogatja kerekre lencsibabaszemét. Kapott-e mást, mint megvetést? Törődött-e valaki vele? Trudikát legalább csiszolják, nevelik.
De az az asszony, a szegény nyomorult?
– Tőled kaptam – mondta hirtelen, és megcsókolta Miklós ádámcsutkája alatt a mélyedést –, tőled kaptam.
Miklós nem értette. Csak mosolygott.
– Meglátod, mi ketten hogy élünk majd… hazaadom a pénzt, és beosztod. Ha ez örömet okoz.
– Veszel nekem újra rózsákat. Nyáron persze. Egyszer-egyszer.
– Te okos lány, te jó lány, te édes… Buta voltam, buta… hozzá nem mész többé, értem én.
„Pénteken újra bemegyek – határozta el Ildikó –, nem hagyhatom a sorsára, ha már gyűlölni nem tudom. Harminchat gyerekkel dolgozom egyszerre. Vezényszóra nyitják-csukját a szájukat. Trudika már a postást is felismeri.
Vállalni kell. Minden életet, amelyik hozzánk súrlódik, vállalni. Nincs kibúvó.”
– Köszönöm – ismételte, s ahogy Miklós tiltakozva a szájára borította a tenyerét, belecsókolt. – Köszönöm neked.
– Ha téged nem talállak – mondta Miklós –, talán szétporladok hiábavalóan. Nincs mit megköszönni, legalábbis egymásnak.
– Milyen nap van ma? – kérdezte Ildikó. – Ugye, péntek?
– Az egész termést nektek adom – mondta Öregmiklós.
– Nagy baj lesz még ebből. Tekerd a nyakadra a sálat, és a kucsmát húzd a fejedbe! Ki hallott ilyet, legényesen, hetvenhat éves korban? – korholta a fiú.
– Nem érzem a hideget. Tudod, hogy amióta Szibériából megjöttem… – Jaj, kisöregem! Ötven éve! Nagy baj lesz még a hetykélkedésből, nagy baj!
– Mire célzol? – Öregmiklós mókásan hunyorított, leült a krizantémbokor tövébe, a barna fapadra. – Csak nem a halálra? Ez az a „nagy baj”?
– Könnyen beszélsz; nagyon könnyen. Aztán majd elered megint az orrod vére…
– Igen, biztosan elered. Ez már így van, és így lesz egyre gyakrabban – mondta Öregmiklós, és babrált valamit a bokron. – Nem katasztrófa. Meghalni nem katasztrófa, ha az ember mindent bevégzett.
– Jó. Ismerem az elveidet. De azért siettetni sem kell. Tessék csak szorosabbra fogni azt a vacak sálat… – Miklós határozott mozdulattal szorított egyet az öreg nyaksálján. – Ez a legveszélyesebb idő. Ez a hó nélküli, nyirkos hideg.
– Az egész termést nektek adom – folytatta Öregmiklós –, négy-öt mázsa, és a szőlőt is veszik karácsony előtt. Kis segítség: Ildikó hozzáteszi a lakáshoz.
– Hogyne. S akkor te miből élsz télen? Mi lesz a tüzelőddel?
– Küldik a téeszből a szakértői díjat. És arról a nyugdíjról mindig elfelejtkezel. De majd Ildikóval tárgyalok! Nála megmarad a pénz.
– Te beszélsz, kisöregem?
– Az más. Nem kenyérre kellett, hadd vigyék. De ez most komoly dolog. Otthon nélkül mire mentek?
– Mintha ez lenne a legfontosabb!
– A madarak is fészket raknak, senki se potyogtatja a kőre a tojásait.
– Ezt te nem érted. Klassz vagy, de ezt nem érted. Más már a világ.
– A világ ugyanolyan – mondta konokul Öregmiklós. Gondosan lecsipkedte a halott krizantém szirmait. – Mi az ötven év vagy száz? Vagy ezer? Olvasd el Plinius leveleit…
– Költözzünk ide? És te majd főzöl nekünk? – kérdezte Miklós kissé ingerülten.
– Kitakarítom a másik szobát. Felajánlottam.
– Jaj, istenem… a távolságok…
– Igen. A távolság megvan – bólogatott Öregmiklós –, ezen nem segíthetek.
– Add csak el az almát, szépen magadnak. De ne két forintért kilóját, mint tavaly…
– Majd Ildikó! De siessetek, mert a Szepesvári gyerekek idejárnak naponta, olyan étvágyuk van, mint Miklóskám, neked, egykor…
– A Szepesvári gyerekeknek jól keres a papájuk. Trabant áll a kapujukban. Miért eszik a te almád potyán…?
– Ej, hát te szoktattad ide őket még három éve, amikor az a sok jonatán termett, nem akartad a városba cipelni, nem emlékszel?
Miklós elhallgatott.
– És miért ne? – folytatta Öregmiklós –, jut is, marad is. Kiárul belőle Ildikó, ha ügyes, kétezer forintot.
– Kisöregem, tudod, mennyi egy öröklakás? Kétszázezer…
– Ez azért nem igazság – csóválta a fejét Öregmiklós. Feltápászkodott a padról. – A lakás az elemi. Fizetni érte vétek.
– Majd vándorolunk. Te csak ne aggódj. És holnap ne késs el! Tizenkettő tízkor már másik pár a soros.
– Ugye, szmokingot már nem viselnek?
– Eszedbe ne jusson, kisöregem… egyszerű sötét utcai ruhában…
– Már úgyse jó a szmokingom. Harminc éve viseltem utoljára. Akár tegnap lett volna, érdekes… – Kicsit elmélázott. Remegett vastag szemöldöke, mintha legyeket űzne el a homloka felől.
– Eredj, gyújts be. Feltétlenül gyújts be, hallod? „Persze, nem fog begyújtani – gondolta mérgesen hazafelé. – Saját magától sajnálja.”
Ildikó örülni fog az alma-ügynek. Sok a kiadás.
Ildikót nagy készülődésben találta. A sötétkék kosztümjét vasalta, földre terített pokrócon.
– Vigyázz már Trudikára! Folyton a forró vashoz nyúlkál.
Miklós leült, térde közé szorította Trudikát játékosan. – Gyere verespecsenyézni!
Trudika nem értette eleinte, de aztán hamar beletanult. Kiabált és ütött, diadalmasan.
Ildikó felnézett, rosszallóan:
– Jóra tanítod te is. Minek felszabadítani az ösztönöket?
– Ildi – mondta Miklós, és elengedte a kislányt –, képzeld, Öregmiklós nekünk ajándékozta azt a rengeteg almát.
– Az egészet? – Ildikó izgatottan kihúzta a zsinórt a konnektorból. – Van az öt mázsa is. És a szőlő…
– Öt? Legalább nyolc, csak így saccra… – hozta a kockás füzetet a ceruzával. Trudika Miklós háta mögé mászott a heverőn, és csattanósan hátba vágta.
– Trudi… vége. Vé-ge. Eredj az asztal alá – szólt rá Ildikó, és kemény kézzel megfogta a nyakát.
– Ha hatba számoljuk kilóját…
– Ráérünk az esküvő után is – mondta Miklós. – Nem szalad el. Kalapot vettél?
– Kikerekítenénk a betétet, körülbelül…
– Milyen a kalap? Helyes?
– A kalap? – Ildikó szórakozottan rágta a ceruzát. Fél kézzel újra bedugta a vasalózsinórt. – Helyes, persze. Százhatvan, nyúlszőr.
– Azt akarom, hogy szép legyél. Ha már azt a süket Kapellert hívjuk tanúnak, legalább legeltesse a szemét.
– Éppen illik rám Málnás Beatrix csipkeblúza. Micsoda szerencse… De hol fogjuk tartani?
– A csipkeblúzt? – kérdezte Miklós bambán.
– Jaj! Az almát…
– Hát ott van kint egy kupacban, láthattad…
– Ki veszi azt meg Törökbálinton? Ki kell tenni egy cédulát a kapura. „Termelőtől osztályon felüli jonatánalma eladó.”
– Viccelsz?
– Miért – Ildikó folytatta a vasalást a földre kuporodva. – Csak nem dobunk ki ezer forintot a zsebünkből? Turbucz néninél áll két nagy utazókosár: ötven kiló belefér. Naponta behozunk fél mázsát, két hét alatt itt az egész termés. Kiborítjuk az előszobában, Turbucz néni kap egy mázsát a piszokért, a házmestertől felhozom a rugósmérleget… – Gyorsan sorolta, piros folt égett az arcán.
– És mikor akarod kezdeni? Talán már holnap? – kérdezte Miklós gúnyosan.
– Holnap sok dolgunk van. Tudod jól – intette le Ildikó –, az esküvő elviszi az egész napot. Ügyes voltál, mackó, ezzel az almával.
Miklós ledőlt a heverőn. Behunyta a szemét. Esküvő. Óriási orgonasípokra emlékezett, és egy hosszú, szőnyegszerű fátyolra, aminek a végébe kapaszkodik. Túl süppedős volt a plüssbársony, beletapadt a cipője.
– Virágot is kell rendelnem – ugrott fel izgatottan.
– Kint ázik a vödörben. Hat szál fehér dupla szegfű a Simanek Nelli mamájától, kötöző a Virágértnél.
– Szalag van rajta?
– Szalag, még mi a fene! Nem divat az már, csacsikám. És nem is ízléses. Jaj, az inged! Rendbehozattad?
– Kicsit megégett. Éppen a fehér.
– Hol?
– A hátán.
– Semmi baj. A nyaka a fontos.
– Reggel már nyitva vannak a boltok.
– Nix bolt! Nem veszünk inget potyára.
– Igenis – mondta Miklós és szalutált – de holnap estétől én diktálok, kisasszony…
Ildikó karfára akasztotta a kivasalt kosztümöt.
– Ne haragudj, Miklóskám. Muszáj ilyen kategorikusan. Sose lesz otthonunk másképp. Sok kicsi sokra megy.
– Sok közmondást ismersz?
– Mit akarsz? – kérdezte Ildikó, és az asztal alá pillantott. Melegíteni kell a töltött káposztát, sehol se találta a gyufát. Nem játszik-e Trudika vele? Miklós már nem dohányzik, lehetetlen, hogy naponta egy doboz fogyjon! – Költsük el nászútra?
– A te pénzed – mondta Miklós tárgyilagosan –, hogy akarhatnék én bármit is, a te pénzedből?
– Nincs „te pénzed” meg „én pénzem” – jelentette ki Ildikó határozottan. – Erre éppen te tanítottál, azon a csodálatos péntekünkön. Csak egy „pénz” van, egy és oszthatatlan.
– Mások hogy csinálják, nem tudom – tűnődött Miklós –, de telik erre is meg arra is…
– A szülők. A szülők, fiam! De hát te meg én, két ágrólszakadt…
– A fizetésből meg lehet élni. Egész tisztességesen meg lehet…
– Megélni, persze. Ha van már hol.
– Fütyülök a hol-ra – rántotta meg a vállát Miklós. – Amíg van kivel. Amíg te vagy. Na. Bogaram.
– Legalább valami normális dolgot hoznának – tűnődött Ildikó Miklós ölében. – Céloztál rá finoman?
– Én nem akartam a Kapellert – morogta Miklós –, így is túl sokat törődik velem.
– A közvetlen főnököd! Különben is, hülye formaság az egész. De ha már muszáj, hozzon csak az a tanú valamit a házhoz…
– Mire számítasz, mégis? – Miklósnak elzsibbadt a térde, lebillentette Ildikót. – Ne várj csodákat!
– Ha van esze, beteszi egy borítékba…
– Nekem ez kellemetlen lenne nagyon. Engem úgy ismertek, hogy sohase darizom.
– Én talán igen?! De tegnapelőtt egyszerűen odamentem Málnás Beatrixhoz, és előadtam kerek perec, legyen az esküvői tanúm… Eleinte meglepődött, miért éppen ő, hiszen ugrattuk egymást folyton, a tanáriban is közismert, de azután megcsókolt jobbról-balról, és azt mondta, nem bánom meg, s legalább látni fogja az utolsó pesti ürgét, aki még hajlandó koloncot venni a nyakába…
– Eredeti nő!
– Eredeti? Havonta váltja a barátait. Csodálom, hogy pedagógus pályán hagyják…
– Ildikém, szokj már le ezekről a példakép izékről…
– Az a véleményem – mondta Ildikó, és harciasan elhelyezkedett a szoba közepén –, hogy csak azt követelhetjük meg, amit mi magunk is…
– Rám mindig a negatív példák hatottak – morogta Miklós –, azokból éreztem meg, milyen ne legyen az ember… – Elálmosodott. Az éjjel az Ezüstsellőben volt kiszálláson, s nem kapott taxit hazafelé. – Azt hiszem, most elmegy a vőlegény, és durmol egyet. Másképpen aligha veszed hasznomat a holnapi szent napon.
– Tizenegyre gyere. Pontosan tizenegyre.
– Gyalog vonulunk? – kérdezte Miklós, hirtelen ijedtséggel –, gyalog, a tanúkkal, a tanácsig?
– Két taxi! – mondta Ildikó fejcsóválva. – Mit képzelsz? Amit kell, azt kell. Háromnegyed tizenkettőre beáll a két kocsi… Utána már mehetünk gyalog a Savoyba. Négyszemélyes ebéd, két üveg bor. Cirka háromszázötven forint. Majd indulás előtt magadhoz veszed, hogy te tudj fizetni…
– Mert én odaadtam… még tegnap, az egész kéthetet… – szögezte le Miklós óvatosan. – Talán ha nyolcvan forint van a zsebemben…
Ildikó kituszkolta. Még sok munka várta, örülni se tudott, amíg el nem rendezi. Tizennégy napra vállalta egy nyugdíjas kémiatanárnő Trudikát, nyolcszáz forint, valóságos rablás. Kora reggel viszik.
Mamsit még reggel fel kell keresni, nehogy megtudja az esküvő pontos idejét, és betoppanjon a tízéves „tüllcsodában”.
Ötszáz forint az orvosra. Rá kell beszélni.
„Nem lehetek addig boldog – sóhajtotta, miközben vetkőztette Trudikát –, mit csináljak? Nem lehetek addig boldog én sem, amíg mindent tisztába nem teszek… Úgy látszik, ez a sorsom…” – kissé teátrálisan a keskeny tükörbe nézett.
Eszébe jutott a kalap; levette a szekrény tetejéről. Újra megnézte magát a kalapban. Fehér nyúlszőr tok fekete bársonyszalaggal. Nem tartja más, csak a két füle.
Jobb lett volna a fátyolos, narancsvirággal? Modern mintás brokátruhában, azzal az aranyos ezüst selyemcipővel?
Majdnem sírva fakadt, ahogy magára képzelte, a sötétkék kosztüm helyébe.
Utána szégyellte magát, már az ágyban, ahogy jobban belegondolt. A cucc, mire való? Ezerötszáz forint különbség, ráadásul hordani se lehet, soha többé. Ezért a pénzért csináltatnak majd egy fotelágyat Miklósnak. Kelenvölgyben jó az a széles heverő, de ritkán lehetnek ott, Trudikát tilos ide-oda cipelni. Roppant fontos, ebben a fázisban, az egyenletes ráhatás, a környezeti ingerek állandósága.
„Minden rendbe jön… csak szigorúan kell… ahogy a meggyőződés… Tervszerűen. Tervszerűen, kartársak…” – Látta magát az értekezleten, a praktikus szürke nylonköpenyben, ahogy az asztalfőn áll, és a többiek hallgatják.
„Esküvő! – dobbant fel benne egy másodpercre a lázas öröm –, az én esküvőm…” – de már aludt is. Kissé horkolt, mert a fejére húzta a takarót. A vaskályhák átka, hogy éjszakára kihűl a szoba. Állítólag léteznek nagy, lukacsos gázkonvektorok.
Például a Babarózsában a kinyúlt, sárga klöplifüggönyök alatt. Miklós csak egy kávéra futott be, Kelenvölgyben ilyenkor már kihalt a tájék.
„Egy kávéfőző lesz az első – gondolta. – Azt fogunk venni elsőnek. Megtakarítás, ahhoz viszonyítva…”
Még nem is vacsorázott. Ildikó szólhatott volna igazán. De talán kevés volt a töltelék. Különben is másnapos a káposztája. Hogy jó a másnapos étel, az csak mese.
Besszi lemászott a kávéfőző-dobogóról, hozott öt szendvicset és tejszínt kis pohárban.
– Szia. Régen láttalak.
– Szia. Sokat dolgozom.
Besszi megértően bólogatott, leült fél fenékkel a székre. Nyugtalanul pillantgatott a masinája felé, a főnök nem szereti, ha otthagyja, bár nincs vendég.
– Nekem is annyi a gondom! Tegnap szülői értekezleten voltam, azt mondja a Lacika osztályfőnöke, nagyon gyenge számtanból. A szabály még csak-csak, de a szöveges példát ne adj isten…
– Majd nyolcadikra – vigasztalta Miklós. Ismerte Lacikát, egyszer találkozott vele. Húsz forintot adott neki mozira.
– Kellene valaki mellé… Nem tudsz valakit, huszonöt, harminc forint egy óra…
– Érdeklődöm.
– Nem fogytál le? – Besszi megtapogatta az asztal felett Miklós állát. – Eszel te rendesen? Várj meg, húsz perc múlva zárunk… Sóletet csináltam, még délelőtt, füstölt nyelvvel. Vagy nincs kedved? – Visszament a géphez, a pincér már hangosan kopogott a kiskanállal.
„Szegény kis Ildikó – gondolta Miklós. – Így maradt volna ő is, ilyen magányosan, a negyvenhez közeledve… és még borravaló se, mint Besszinek. Szegény Besszi. Sokat vesződik azzal a gyerekkel.”
Elképzelte Ildikót, tizenöt évvel később. Trudika már két fejjel magasabb, brutális „rémalak”, Ildikó egészen picire összezsugorodott, az arca csupa árnyék, pocsolya. Borítékokba rakosgatja a tízeseket: „gáz-villany”, „lakbér”.
„Még szerencse, hogy én…”
– Szóval…? – kérdezte Besszi és ismét megállt az asztal előtt. – Csak, mert olyan nyomott ez a nap, azért…
Besszi egyedül neveli a gyereket. Különben nemigen válogat, csak az öregeket nem szereti, fáradt már bajlódni velük. Néha a pénzt is elfogadja, de sohasem kér. Nem azért csinálja, látszik rajta.
– Holnap szörnyű zűrös a délelőtt – mentegetőzött –, ne haragudj, Besszi…
– Haragudni, ugyan. Csak olyan nyomott nap volt. Ma Kápolnási jött ellenőrizni, tőlem jöhet, én minden grammot beleteszek, te is tudod… – Besszi reménykedve Miklósra nézett.
– Tanúsíthatom. Csak figyelmeztess. Te tényleg rendesen… – bizonygatta Miklós. Mit akarnak ettől, éppen ettől? Nem itt kell kezdeni!
– Azért gondoltam, hogy felszaladhatnál. Mégse Óbuda, vagy hol is laksz…
– Már hajnalban kelek…
– Miért nem tud az én fiam jeles tanuló lenni? Vagy csak közepes, mit bánom én… De ez a folytonos idegsokk, kérlek, ősztől tavaszig… Egyszer már ismételt. Pedig szorgalmas. Miért akarják folyton elbuktatni? Nincs valami pedagógus ismerősöd, hát helyes ez?
Ildikó nem buktat. „Nincs buta gyerek, csak rossz tanár” – ezt mondogatja. Ámbár énekből könnyű.
– Most is vittem be egy kiló kávét a számtantanárnak. Nem fogadta el. Majd a félévi jegy után! Ha megint elhúzza, a félévi jegy után tojok a fejére…
– Keveset alszol, nem? – kérdezte Miklós és nyugtatóan megveregette Besszi kezét. Három gyűrű! Úristen. A karika mellé kellene kísérő. Valahol rebesgették. Kísérőgyűrű. Ez a neve. – Ezeket mikor szerezted?
– Örökség – legyintett Besszi –, de el fogom adni. Majdnem ezekkel temették el szegény anyámat. Én húztam le az utolsó pillanatban. Székesfehérváron mindenki ismert minket, annak idején…
– Drága? – faggatta Miklós. Jóllakottan hátradőlt. A divatszék karfája reccsent.
– Vigyázz, te óriás! Mondom, hogy gyere fel hozzám. Nem rád méretezték ezeket itt… Drága hát, kiszúrnák érte valamivel a szememet az államiban. Maradjon mégiscsak a Lacikámnak, ha már az apjának el kellett menni, ilyen korán… – Besszi szeme elnedvesedett.
Szerelmi házasság volt a Besszié, ezelőtt tizenöt évvel egymásba szerettek egy cigány kifutófiúval. Boldogan éltek, így utólag azt mesélik, hiába várták az emberek a szenzációt. Aztán ráesett egy láda a fiúra – akkor már sofőrré lépett elő, Besszi behozta –, és nem kelt fel a láda után. Kis sérülésnek látszott, de a kórházban megvizsgálták, kiderítették mindenféle más baját, kezelték jobbra-balra, amíg el nem patkolt. A gyerek az anyjára hasonlít, csak a haja göndör és fekete.
Ildikónak is lesz: kettő. Két kislány. Öregmiklós mesél majd nekik, csörgetik a diót. Szerez egy törpekakast, neki is volt, úgy hívták: Go. Aztán egy kisfiú. Ahol kettő elfér, elfér három is.
Csak ne kellene Kelenvölgyig elmászni!
Besszi megtörölte a szemét, szaladt lefőzni az újabb adagot.
Miklós visszaemlékezett szórványos együttléteikre. Besszi rutinos, jó nő. Tudja, mit vár, és mi az, amit kaphat. Szakszerű. Ez a helyes kifejezés, igen.
Ildikó ölelései. Ahogy felfedez újra és újra valamit. Ahogy átadja magát számítás nélkül, kiszolgáltatottan – és ahogy felfakadnak belőle egyre bővebben és dúsabban a források, amíg el nem veszik bennük egészen – ó, Ildikó. Micsoda szerelem.
Fizetett.
– De tényleg csak azért, mert lusta vagyok most oda kimászni – mondta később szórakozottan, miközben segített Besszinek kinyitni az elferdült kulccsal az ajtót. – Miért nem csináltatod meg?
– Ezért lakatoshoz…? Hiába, ahol nincs férfi…
Ildikónak ezentúl nem kell a tüzelővel bajlódnia. Turbucz néni bevallotta, hogy még a fát is maga vágta a pincében.
– Melegítsek a sóletból? – Besszi piros kombinéban szaladgált ki és be. – Ha látnád, milyen édesen alszik! Megvettem a szobája falára a Foxi Maxi-sorozatot…
– Köszönöm, inkább aludnék – mondta Miklós, és otthonos mozdulattal vetkőzött. – Mint haver, igazán megérted…
– Aludni jöttél hozzám? – kérdezte Besszi meghatottan, s odatelepedett az ágy szélére. – Tudod, hogy ez jelent valamit…?
– Nem sértés… de ez a mai nap…
– Aludni jöttél… ez olyan szép… – ábrándozott Besszi –, hogy ezért jött valaki hozzám, ez olyan, de olyan szép… üldögélt a vad kombinéban, a fekete csipkébe törölte a könnyeit.
Miklós magához húzta, megveregette a lapockáját, férfias bátorítással. Alig látott az álmosságtól. De Besszi melléje furakodott örömében, s nem hagyta békén. Félig aludt már, amikor gépiesen megmozdult a szervezete.
„Kicsi bogaram – ezt gondolta közben –, kicsi Ildikóm. Mennyire szeretlek. Mi nem leszünk boldogtalanok. Kicsi Ildikóm. Veled. Csak veled… Talán mégis frakkot kellene venni? És narancsvirágot…”
Arra ébredt, reggel hatkor, hogy Besszi a fülébe lehel. – Csengett a vekker! Fiatalúr, ébresztő!
Nehezen tért magához. Besszi flanellpongyolát viselt és gumikesztyűt.
– Így marad a kéz bársonyosan puha – magyarázta –, kipucoltam a cipődet, most menj, mielőtt Lacika felébred.
Megállította az ajtóban.
– Puszit – mondta gügyögve. Tartotta az arcát, az öt ráncot a szeme alatt. – Ugye, benézel? Ugye, gyakrabban, ezek után?
Miklós taxiba vágta magát. Még éppen ki tudja fizetni.
„Hogy a fenébe…? – tűnődött kényelmetlenül –, pedig nem is ittam. Annyira álmos voltam… eh, alig emlékszem, lényegtelen.” Érdekesnek találta, hogy még mindig képes, napról napra, egy fokkal jobban szeretni. Ildikó. Csak Ildikó. Besszi meg a többi fémes csengésű szeretkezések: vége.
Kelenvölgyben gyorsan átöltözött. A fehér ingen nem látszott az égésfolt, a ruha frissen vasalt, kétsoros, a legújabb divat szerint.
– „Ha már megnősült és kissé megkomolyodik – mondta tegnapelőtt Kapeller –, bízhatok magára komolyabb feladatot is. Mert a képessége megvan, ezt senki sem vitatja. És a reprezentatív külső! Csak szervezettebben… képtelen voltam eddig egy havi ütemtervet kikönyörögni előre…”
Kapeller csoportvezető és szakszervezetis egy személyben. Régen is az volt, az építőknél.
A gyűrűk Ildikónál elzárva. A virág Ildikónál, a vödörben. Iratok? Az iratok is Ildikónál, a pénz is.
Korán volt még, feltette a Beethoven-lemezt. – Ra-ta-ta-tam… ra-ta-ta-tam…
Megint kisütött a nap, kellemesen ráfutott a zöld subaszőnyegre. Fénylettek a gyökérfigurák a polcon. Két sor illatos birsalma – még bolyhos – a szekrény tetején.
Hirtelen sehogy se akaródzott innen kimenni. Elrágcsált egy kockasajtot reggeliképpen, meghallgatta még egyszer a Sors szimfóniá-t. Azután keresett valami vidámabbat. A Liszt Magyar táncok került a kezébe, pattogó, szabályos ritmusa még jobban elszomorította.
Összecsomagolta a gyökérfigurákat, gondosan, az új cipője dobozába. Utána hosszan kefélkedett, Ildikónak abban igaza van, fogja a port, nagyon.
Előkereste Öregmiklós leveleit, amit a katonaságnál kapott. Naponta írt, gömbölyű betűkkel, mindenki azt hitte, valami kislány.
„Édes Miklóskám, akkor jársz el helyesen, ha úgy tekinted, mint kötelező próbatételt, amire szükséged van. Meg kell tanulnod bizonyos dolgokat ahhoz, hogy emberként állhass a talpadon. Amit nem tudsz elkerülni, megkönnyítheted, ha önként adod át magad. Ne várjuk meg, hogy a sors kényszerítsen: ennyi a szabadság. Az átélés, a hogyan szabadsága…”
Ildikó jót nevetne ezen. – Amit akarok, az van – mondja Ildikó –, és szerencse, hogy sokan vagyunk ilyenek.
Két tanú. Kettő plusz kettő az négy. Az ötödik Öregmiklós.
Öregmiklósra Ildikó nem számított?
Miklós izgatott lett, ezzel sikerült a letargiából kiszakadnia. Vette a kalapját, felöltőjét kapkodva.
Öregmiklósnak nem rendeltek ebédet, ő is elfelejtette, azt hitte eleinte, nem jön be onnan az isten háta mögül.
El lehet azt még intézni! Egy telefon a Savoyba.
De hátha Ildikó leinti: – Minek oda az öreg, küldd haza az anyakönyvvezetőtől…
Hiszen a saját anyját se hozza el. Bár ez érthető, sőt természetes, azok után. Turbucz néni is otthon marad, hiába csináltatott új düseszbolerót…
Feldúltan bukott be az ajtón.
– Tíz percet késtél – mondta Ildikó, és várakozóan nézett Miklósra. – Milyen vagyok?
Szép volt. Sokkal szebb, mint ahogy elképzelte. Fehér, magas sarkú cipő, fehér táska, sötétkék, jó vonalú kosztüm, a hajtókáján habos csipkezsabóval. Még a kalap is szokatlanul kacéran, félrecsapva, helyes. A hat szál szegfű az asztalon, a szára egyelőre papírszalvétába csavarva.
– Öten leszünk – kiáltotta a fiú hadarva. – Öregmiklós is jön. Elfelejtettem.
– Hát akkor öten – bólintott Ildikó nyájasan. – …De miért vagy ilyen izzadt? Csak nem rohantál? Ha öten, hát öten… még egy százast magamhoz veszek…
„Ez tényleg vadembernek hisz – gondolta szánakozva –, odaadja az egész termést az öregje, és még az esküvőről is lehagyjam?”
Miklós előtt felragyogott a szoba. Szégyellte magát. Hogy is gondolhatta? Ildikó rendes. Hasonlíthatatlanul rendes, csak ő, ő a gyanakvó, az ostoba.
Megcsókolta a lány kezét, apró, cuppogó csókokkal.
– Hadd lássalak! Első osztályú fiú!… Időben ébredtél? – kérdezte Ildikó.
– Nem… – kezdett bele Miklós, de észbe kapott. – Idejében.
Pedig olyan természetes lenne, elmesélni az estét Besszivel, hogy mennyire szerette Ildikót, hogyan melegítette ez a szerelem, mennyire érezte megint az összetartozást… ez lenne az igazi: ilyet is elmesélni!
Majd egyszer, később.
– Mindent elintéztem – folytatta Ildikó –, Trudikát felpakolták, kertes házban lesz. Ma éjjelre szereztem neked egy gumimatracot. Holnap kitakarítjuk Kelenvölgyet.
– A szabadságod… rendben?
– Három nap. Nem jár több év közben. Az iskola nem vendéglátóipar, szívem…
– Három nap! Süssék meg. Nekem Kapeller nyolcat adott, csak úgy, a saját szakállára…
– Nem baj, fel tudod használni nélkülem is – mondta Ildikó. Kerámia likőrkészletet vett elő, az ablakhoz furakodott. – Negyed tizenkettő. Nem szeretem, ha késnek.
– Majd durmolok jó nagyokat…
– Behordod az almát. Már szóltam Turbucz néninek.
– Elhívhattad volna őt is…
– Kerülöm a cirkuszt. Cirkusz, mifene…
– Tényleg. Templomba nem is megyünk. Tényleg – csodálkozott Miklós, mint aki most eszmél. – Ez valahogy kimaradt. – Leült a heverőre, nadrágja élét az utolsó pillanatban elsimítva.
– Még csak az hiányzik, az a kutyakomédia!
Mamsi templomban esküdött Sitkoviccsal. Áhítatosan mesélgette a halványsárga imprimét. Léhner tűzifa-kereskedő feleségétől kapta, csupa szívjóságból, a nagy napra.
– Azért nem minden komédia, ami ünnepélyes…
– Nem a hol a fontos – mondta Ildikó halkan, és odaállt Miklós elé, kezét a fejére tette –, Miklós. Hanem a kivel. Ugye?
– Hát persze – kiáltott Miklós boldogan, saját szavait visszahallva. – Olyan türelmetlen vagyok. Elő azokkal a tanúkkal!
– Turbucz nénit is eltávolítottam, a piacra szaladt, készít nekünk finom vacsorát, majd akkor vele is koccintunk, nincs sértődés… Az éjjel még eszembe jutott, fél kettő felé felébredtem, és kimostam a függönyt, remélem, nem fogdossák, mert még nedves…
Csengettek, hármat, türelmetlenül.
Beatrix bézs színű komplét viselt, a durva szövésű anyaghoz ugyanolyan kabátot, kalapot. Borostyán nyaklánc, karkötő és fülbevaló egészítette ki az együttest.
„Legalábbis divatbemutatón így konferálnák, azt hiszem” – gondolta Ildikó kényelmetlenül.
Beatrix megcsókolta Miklóst jobbról-balról, belecsípett a karjába, és elragadtatottan hangoskodott:
– Nahát, Ildikó, én ki se néztem volna belőled, nahát, ha ezt tudom, nem téged küldelek az ebédlőbe, hanem én megyek. Mit megyek…? Rohanok…!
A nagy csomagot az asztalkára helyezte, majdnem lezuhantak a poharak.
– Sokat törtem a fejem, mit is, mit is, minek örülnétek, mert az szörnyű, amikor hozzák a sok bödönt meg étkészletet szériában. Valami egyénit, ami nem mindennapi…
Ildikó kisollóval elvágta a zsinórt. Előtűnt a furcsa, foszforeszkáló szerkezet.
– Szobaszökőkút! – kiáltotta Beatrix diadalmasan. – Szobaszökőkút! Na!
Miklós gyorsan elnevette magát.
– Óriási! Remélem, Kapeller bácsi meg aranyhalakat hoz…
– Egyrészt dísz, másrészt biztosítja a levegő páratartalmát, nagyobb helyiségben, pálmafélék között… – észrevette Ildikó arcán a csalódott haragot. – Jaj, Ildikóm, hát majd később… Gondolj a jövődre. Nem akartok örökké ebben a lyukban lakni!
– De mennyire – mosolygott végre Ildikó is –, igazad van és csodálatos… Csak Trudika miatt bekapcsolni veszélyes…
– Jaj, hogy ez kiesett – Beatrix bűnbánóan ütögette a homlokát –, jaj, de bosszant. Kétségtelenül, elrontja szegényke… De a számla megvan! Becseréled. Azt veszel helyette, amit akarsz…
– Praktikus ötlet – csillant fel Ildikó szeme. – Majd lebonyolítjuk, a jövő héten. – Gondosan visszacsomagolta a szökőkutat, Miklós segített feltenni a szekrény tetejére.
Hiába, a férfiak csak megfontoltabbak! Kapeller betétkönyvvel érkezett, ezerkétszáz forint a dolgozóktól, plusz egy díszkosár, a drágábbik fajtából.
– Örülök, hogy komoly lányt választottál – mondta Kapeller, és sorra kezet csókolt a két nőnek. – Nincs annál lehangolóbb, mint egy ugri-bugri menyasszony… Általában nekem jó a véleményem a pedagógusokról, az egy áldozatos munka, kérem, hiába szidják…
– Vártok még valakit? – kérdezte Beatrix –, mert ha nem, itt a kocsi a kapu előtt.
– A taxi csak háromnegyedre jön. És még Miklós nevelőapja…
– Mit taxi! Apám kocsijával vagyok, beleférünk szőröstül-bőröstül.
– Akkor lerendelem a taxikat – mondta Ildikó –, telefon a házmesternél…
– Nem lehet lerendelni – Miklós közbeszólt. – Nem lehet lerendelni az utolsó pillanatban…
– Hát akkor kifizetjük a küldési időt – legyintett Ildikó nagylelkűen.
– …és mégis spóroltok vele száz-százötven forintot – bólogatott Beatrix –, a beosztás híve vagyok magam is. Csak így lehet telket venni Siófokon. – Belekóstolt a Hubertusba. Fintorított. – Jaj, édes. Pancs ez nekem.
A kapu előtt várták már Öregmiklóst, türelmetlenül toporogva. Ildikó fázott. Nem vette fel az ünnepi cucchoz a kávészín ballonkabátot vagy a kopott télit. Mégiscsak kellett volna köpeny: egygombos, svájci terylén.
A taxisokat Miklós intézte el, morogtak erősen, Miklós kénytelen volt odaadni utolsó ötvenesét borravalónak, amíg Ildikó elfordult, hogy megnézze kalapját az autóablakban.
– Öt perc múlva tizenkettő – mondta végül Miklós – elmegyünk nélküle.
– Az anyakönyvvezető is várhat – Ildikó Miklósba karolt, úgy mondta a többieknek. – A nevelőapja, de olyan klassz ember…
Miklós hálásan szorított egyet a karján. Beatrix járatta a motort, maga mellé invitálta Kapellert.
– Csak nem fél tőlem?
Kapeller megnyugtatta, hogy nem, öreg róka ő, futott a nők után már a harmincas években is, két sztrájk között.
– Ne izéljen – mondta Beatrix. – Nem több maga, mint negyven, negyvenkettő…
– Még tizenöt, kezicsókolom…
– Nem jön – türelmetlenkedett Miklós –, borzasztó. „Csak rendes göncöt vegyen fel – gondolta Ildikó –, ha ugyan van neki. Mamsi is sajnálkozott, hogy a »szertartáson« nem jelenhet meg, kavarog a gyomra… Egészen más lesz, ha majd egyenesbe jutunk a Tomival – mondta –, segíthet nektek is, ügyes ember, egy kis gerenda, bontott tégla…”
A jövő héten meglesz a műtét. Egyszerűen beviteti. Hogy nem akar, olyan nincs.
Taxi fékezett, nagytaxi, éppen a ház előtt. Öregmiklós ugrott ki élénken, katonásan. Papírpénzt adott a sofőrnek, nem kért vissza. Perzsakucsmája és perzsagalléros télikabátja alatt fénylett a lakkcipő. Régi volt rajta minden, Beatrix mégis felkapta a fejét.
– Mi ez, Miklós bácsi? – kérdezte Ildikó, ahogy az öreg a karjába fektette a csodálatos, csavart szirmú virágokat. – Mi ez az isteni virág?
– Orchidea… – mondta Öregmiklós, és bocsánatkérően megölelte Miklóst. – Ezért késtem. Ki kellett menni érte a Mintakertészetig. Ki hitte volna, hogy virágüzletben nem kapni orchideát? Kezét csókolom… bemutatkozom, engedelmével… Szervusz, kérlek, nagyon örülök, én vagyok az idősebb…
Kapeller kissé meghajolt a kézfogásnál, önkéntelenül, Beatrix bűvölten bámulta az orchideát.
– Micsoda patinája van ennek az embernek! – suttogta elhelyezkedés közben Ildikó fülébe. – Ilyen rokon, kész főnyeremény.
Ildikó visszaszaladt a szegfűvel, bevitte a házmesternének, így majd szívesebben kölcsön adja a húzós mérleget. A tanácsnál éppen csak annyi idejük maradt, hogy a férfiak ledobják a kabátot. Miklós és Ildikó futtában összenéztek, aztán hajszoltan befelé siettek. A zene lassabban hömpölygött, visszaigazították lépteiket, csetlettek-botlottak, amíg eltalálták a megfelelő ütemet.
Ildikó csodálkozott. Milyen sokan eljöttek Pedig nem volt meghívó sem. Az egész tantestület, a hivatalsegéd is, egy csomó idegen. Miklós kollégái bizonyára, egyikük úgy tartja karján a kabátot, mint fizetőpincér a szalvétát.
Legelöl, közvetlenül az emelvény előtt, négy úttörő teljes díszben, egy-egy szál mereven kitartott rózsával.
– Hű – suttogta Miklós –, ezt elengedtem volna.
„Persze. André Mária. Figyelmes gyerek. Szeretnek. Miért nem tetszik ez Miklósnak? Irigyli talán?”
A beszéd alatt, amíg a formaságok zajlottak, a gyerekek nyújtogatták a nyakukat Ildikó öle felé.
„Az orchideát nézik – nyugtázta Ildikó jólesően –, biztosan sose láttak még orchideát.”
Olvashatóan írta alá a nevét, otthon már tegnap este kipróbálta, hogy a szálkás, határozott jelleg ebben a formában is megmaradjon.
Miklós lehangoltan fogadta a gratulációkat. Kereste azt a gyermekkori orgonaszót, a tömjénillatot. Ceruzakopogás, golyóstoll a csengettyű helyett.
Nem így képzelte. Nem így. Ildikó észrevette az arcán.
– Nem a hol – suttogta bátorítóan. – Semmi szentimentalizmus.
Öregmiklós átölelte őket, betakarta Ildikót a kabátja szárnyával, úgy mentek a lépcsőn lefelé.
– Az igazgatóm – mondta hirtelen Ildikó, és megállt. – Nem emlékszem, szóltam-e hozzá… nem akarok sértődést. De már senki sem jött mögöttük, mind bevonultak a tanács-büfébe.
– Előre, ifjú pár! – kiáltott Beatrix. – Irány a Savoy!
Kellemes sarokasztalhoz vezették őket, rajta a „reserviert” tábla. A borosfiú azonnal vázát hozott, vízbe rakták az orchideát.
– Tulajdonképpen celofándobozba szokták – mentegetődzött Öregmiklós –, hogy össze ne törjön. De honnan szereztem volna celofándobozt?
– Itt engem ismernek – mondta Miklós –, egy éve ez volt a körzetem.
– Én inkognitóban, szerencsére – húzta ki magát Kapeller. – Másképp nem lenne mulatság, folyton a hivatalos dolgok…
– Szérül-szérül angyal… szabad ide, urak, mellém, a rab üljön csak a másik oldalon… – Beatrix dirigálta az elhelyezkedést.
– Egy kis aperitifet ajánlhatok? – kérdezte a pincér, és fürkészte, kihez érdemes itt fordulni.
– Aperitifet, persze – kiáltotta Kapeller. Rácsapott az asztalra. – Konyak? Vagy ürmös?
– Konyak… konyak hát – mondta Beatrix –, öt konyakot…
– Én nem – tiltakozott Öregmiklós, de Beatrix leintette.
– Öregember nem vénember… öt konyak.
Ildikó gondolatban beszorozta. Ötször tizennyolc ötven, minimum.
De azért jólesett neki is, felmelegítette.
– Jaj – mondta Beatrix –, mit is rendeltetek ebédre? Én sajnos rántott húst nem, inkább helyette olajban valami halat. Ha egyszer elkezdem, nem tudom abbahagyni, és akkor vége a vonalaimnak…
– Szép karcsú a dereka – nyilatkozott Kapeller. – Levest én nem kérek, a sok folyadék árt a szívemnek, inkább tűzdelt borjúvelőt, vajjal, legalább meglátom, beleteszik-e, amit kell.
Ennél csak az volt bosszantóbb, hogy Öregmiklós főzeléket kért hús nélkül, és egy adag stíriai metéltet.
– Sohasem eszik többet – mentegette Miklós –, amióta ismerem, ilyen.
– De mégis… – súgta vissza Ildikó, az étlap mögött. – Egy esküvő…!?
A bort egyhangúlag leszavazták.
– Inkább vizet – mondták szerényen –, ne költekezzetek…
Miklós viccből bemondta a pezsgőt.
– Egyszer volt Budán kutyavásár! Pincér, öt pohár pezsgőt! – rendelkezett Kapeller bácsi. – Azelőtt úgyse ittunk, csak a pukkanását hallottuk a moziban.
– Pohárral? A pezsgőt nem decire mérik – szólalt meg Öregmiklós. – Három üveggel, de jó évjáratból, magára bízom – s intett a pincérnek, bozontos szemöldökével hunyorítva.
Ildikó megölelte a retiküljét. Utánaszámolt. Nem, ez lehetetlen. Ennyi pénzt be se tett. Hiszen megbeszélték, pontról pontra…
– Nem ittál még pezsgőt? – kérdezte Miklós, és töltött neki.
– Habzóbort – felelte Ildikó gépiesen.
– Habzóbor… az nem pezsgő, kicsi asszony! – Kapeller tartotta a poharát, hagyta, hogy csurogjon a hab.
Beatrix nagyokat nevetett, ütögette Öregmiklós keze fejét.
– Hiába, a régiek… azok tudták, hogyan kell. A régiek… az én apám mesélte, hogy kifogták Fedák Sári kocsijából a lovakat… meg hogy sikk volt a balerina cipőjéből inni…
– Mivel foglalkozott… a kedves papa? – kérdezte Kapeller. Harciasan törölgette a bajuszát.
– Mit tudom én, hites könyvvizsgáló és számszaki szakértő, valami cégje volt vagy mit tudom én, most a minisztériumban statisztikai osztályvezető. Meg tanácstag…
– Ja – bólintott Kapeller bácsi megenyhülten. – Erős ez a pezsgő… Nem mernek becsapni!… Hát ha tanácstag, az más. Az egy áldozatos munka.
Ildikó kiszaladt a mosdóba. A forintokkal együtt se volt több a tárcájában, mint hatszáznyolcvan. Talán maga a pezsgő annyi.
Rohant vissza. A szemöldökceruzával felírta a papírszalvétára:
– Mennyi pénzed van?
Miklós visszaírta:
– Tizenegy ötven.
– Az se jó – mondta Kapeller bácsi, később –, ha egy asszony sokat fecseg. De azért egy mosolyt, fiatalasszony, ezen a szép napon…
Öregmiklós humoros történeteket mesélhetett, mert mindenki nevetett, Miklós is. Csak néha pillantott Ildikó felé, nyugtatóan.
Amikor a csokoládés Royal-bombát ették, Ildikó már rosszul volt fizikailag is. Szorította az asztallábat, hogy fel ne sikítson, vagy oda ne boruljon az üres tányérok közé zokogva. Legszívesebben ököllel vágott volna Öregmiklós derült képébe. Meg se eszi, meg se issza, amit rendelt…
– Gondoljunk a fiatalokra is – mondta hirtelen Öregmiklós, zsebórájára pillantva. – Magam pedig messze lakom… jócskán előrehaladt a délután.
Beatrixnél biztos van pénz. Különben is Miklós a férfi. Ildikó sápadtan, bosszúállóan átcsúsztatta az erszényt a terítő alatt Miklós kezébe.
– Fizess, Miklóskám…
– Főúr! – kiáltotta Öregmiklós. – Legyen szíves… a számlát.
A pincér, a fizető és a borosfiú szorosan felzárkóztak Öregmiklós székénél. A távolban felrémlett a kenyereslány. Egész halkan számoltak, a számlát letakarták diszkréten damasztszalvétával. Öregmiklós biccentett, kopott krokodiltárcájából kiemelt tíz darab százast körme hegyével. A maradékot elosztotta, még a kenyereslánynak is jutott, aki buzgón seperte a morzsákat.
– Ne haragudjatok – fordult aztán a fiatalok felé –, engedjétek meg az öregembernek, hogy a gavallért játssza.
Ildikó remegve ült a kocsiban, örülni sem tudott, most jött ki az idegesség, utólag.
Öregmiklós két sarok után kiszállt, onnan könnyebben eléri a HÉV-et. Miklóst és Ildikót megcsókolta, mondott valamit, hogy várja őket, minél előbb. Beatrixtól és Kapellertől szívélyes búcsút vett, kifejezve reményét, hogy még találkoznak.
Miklós hosszan integetett utána gyámoltalan arccal, meghatottan.
– Aztán majd elboronáljuk a te ügyedet is – mondta Kapeller a kapu előtt. Miklós vállát veregetve –, nem maradhatsz mindig szimpla ellenőr, a te képességeiddel… éppen beszéltünk a nevelőapáddal… az ilyen komoly rokon garancia!
Beatrix a volán mellett sírva fakadt.
– Sok boldogságot, Ildikó, szívből, sok boldogságot…
– Berúgott – mondta Ildikó szárazon. – Megártott neki a pezsgő… Miklós felemelte a lépcsőházban, vitte három lépcsőfokot.
– Tegyél le – szólt rá ingerülten Ildikó –, elég volt a heccből a mai napra.
Az előszobában félrepiszkálta a szőnyegen szalmavirággal kirakott feliratot: „Éljen az ifjú pár.”
– Még az hiányzik, hogy behordjuk…
Miklós helyreigazította.
– A néni csinálta. Ne rugdosd széjjel, szépen kérlek. Egész héten tervezgette.
Ildikó levette a kalapot, már a szobában, és nejlonzacskóba tette. – Átöltözöm.
Miklós le akart heveredni, de nem mert az ünnepi öltönyben.
– Tedd le a zakót. Itt a fogas.
Engedelmeskedett. Ildikó kombinéban ugrált előtte, a zsúfolt bútorok között. Egyszerű, habselyem kombinéban, a mellrészt kis keresztöltések díszítették.
– Gyere ide…
Ildikó ránézett, hűvösen. Felvette a pongyolát.
– Most mit is…? – töprengő pózban a szekrénynek dőlt. – A tűz… óránként két lapáttal… már így is pislákol.
– Hát ez volt a mi napunk – mondta Miklós –, kicsit belefájdult a fejem, igaz.
Ildikó összerámolta a likőröspoharakat. Nehéz lesz elmosni, már beleragadt.
– Kíváncsi lettem volna, ha Öregmiklósnak nem jut eszébe, mit csinálsz a fizetésnél…
– De hiszen odaadtad az erszényt!
– Nem láttad, mi történik? – Ildikó újra végigélte a szörnyű órákat. – Nem tűnt fel, hogy majdnem lefordulok a székről?
– Azért a pár forintért, amivel esetleg többet…? – kérdezte Miklós hirtelen megdöbbenéssel. – Csak nem vagy ilyen csacsi?
– Előre megmondtam: ki van kalkulálva. Már az ötödik fő is plusz, no, de pezsgő meg vajas borjú… mindent kikalkuláltam, pontosan, ráhagytam száz forintot, no de aperitif…
– Hát igen – bólogatott Miklós. – Ezért nem lehet előre tervezni, kiszámítani. Ez is egy tanulság…
– Most már könnyen bölcselkedsz. De ha neked kellett volna kifizetni hatszáznyolcvanból kilencszázhúszat, kíváncsi lettem volna a képedre…
– Úristen – Miklós felugrott, idegesen. – Ennyi volt benne, összevissza? Hogy tehetsz ilyet, bogárka?
– Még engem hibáztatsz? – Ildikó sírva fakadt. – Szép kis esküvői ebéd, csupa rettegés…
– Miért? Nekem talán tetszett az egész? Az a terem, mint egy lóistálló, sehol egy meghitt, emlékezetes pillanat…
– Nem bírom ezt a stílust… honnan veszed ezeket az ócska leányregény fordulatokat?
– Nem baj – mondta Miklós sértetten. – Azért mégis az én öregem fizette ki a cechet. Pácban maradtunk volna nélküle.
– Csak úgy a mellényzsebből, a százasok! Ha valaki így születik, hiába…
Ildikó kivitte az orchideát a konyhába. Vízbe tette. Tavaly a hetedikesektől kapott egy cseh ólomkristály utánzatot, abban kellően érvényesül. Kicsit megenyhült.
Mire visszament, Miklós már a nadrágját is levetette, az asztalra fektette, és néhány könyvet rakott az élére. Mint a nagyfiúk, orvosi vizsgálaton. Aranyos volt a rövid perlonalsóban.
– Többet ettem krumplit életemben, mint te – morogta Ildikónak nyűgösen. – Mikor érted meg végre?
– És Öregmiklós? Micsoda elegancia! Mennyi lehetett neki annak idején, ha még mostanra is maradt… csak rá kell nézni!
– Múltkor még szidtad a sáros cipőjét meg az elhanyagolt házat. Magad se tudod, mit akarsz…
– Szeretek tisztán látni. A fehéret fehérnek, a feketét feketének – mondta Ildikó határozottan. – Miért kell mindig összezavarni a képleteket?
– Öregmiklós sohasem volt gazdag, olyan értelemben, ahogyan te képzeled… Báró se volt, tőkés se. Egyszerű földmérnök, ritkaságszámba ment akkoriban, hát megfizették… mégis otthagyta, és elment az apámhoz kertészkedni.
– Túl sokat olvasgatta a Candide-ot. Ápolgassuk kertünket…
Ildikó ismét fordult. A likőrkészletet vitte csap alá, kimosni.
Miklós leemelte a szobaszökőkutat a szekrényről, vizsgálgatta, piszkálta óvatosan.
– Ildi… nem kapcsoljuk be? Vajon hogy működik?
– Akkor nem lehet visszacserélni. Pedig ötszáz forint… – Ildikó szeme felcsillant. – Ötszáz meg ezerkétszáz Kapellertől…
– És a taxi is megmaradt. Plusz hatszáznyolcvan a bukszádban… – sorolta Miklós, hogy végre kedvre derítse. – Tiszta haszon!
– Az alma még külön… – Ildikó szájába vette az ujját elgondolkozva. – No, meg a díszkosár…
– Gyere, hadd lássam a hímzett kis ingedet – mondta Miklós tréfás izgatottsággal –, sok nap a világ! Nem ezért házasodtam…
Ildikó tett a tűzre, azután az ölébe ült engedelmesen.
– De nem is azért, hogy ölelgessük egymást. Ehhez nem kell hivatalos engedély.
– Hát akkor miért? Mondd szépen, kis okosom… hogy ez a hímzett ingecske, milyen édes!
– A közös életforma. A közös sors. A nászéjszakát mi a bokorban hagytuk, október huszonhatodikán. Hogyan élünk holnap, holnapután? Sokkal izgalmasabb…
– Később, kicsi asszony… később…
Ildikó alig figyelt oda, most történt először, hogy közben másutt járt az esze. Folyton pergett az agyában a filmszalag, a zsúfolt eseményekkel, és még itt az este is Turbucz nénivel. Holnap Mamsit becipeli a kórházba, tényleg, Miklós még alig fogta fel, kicsit lassan gondolkozik. Délután elhozni Kelenvölgyből a koffereket, holnap hajnalban almáért, kétszer fordulhatnak, telefon a Bútorértékesítőhöz, talán van már fotelágy, a tanácshoz beadni a lakáskérvényt, és Trudikának kivinni a meleg plédet. Hetven énekfüzetet keddre javítani, szerdán szakfelügyelő, azután mikulás, karácsony…
– Jaj – mondta Miklós –, de szeretlek, te kis pukkancs!
Jóllakottan elheveredett. Semmihez sem lehet hasonlítani ezt, Ildikóval. Mindig győzelem.
„Illene itt maradni és heverni kicsit – gondolta Ildikó –, de az alma… a pléd… három nap szabadság. A koffer…”
Turbucz néni nyitotta rájuk az ajtót, este hétkor, hiábavaló kopogtatás után. Aludtak a heverőn, a pongyola épp csak rájuk dobva, a tűz kihunyt. Turbucz néni letette a tortát a hideg kályhára, és sokáig nézte a beszűrődő lámpafénynél a rejtélyesen csillogó szökőkutat az asztalon.
– Azt gondoltam, hasznát veszed majd – mondta Mamsi –, ha nem is vagyok most még abban a helyzetben, hogy stafírungot adjak, de tíz üveg lekvár is valami. Kettő belőle eper, darabos.
– Nem kell a lekvárod – Ildikó állt a konyha közepén, a kabátját se tette le –, nekem te nem adhatsz semmit.
– Trudikának… ha nem neked. Trudikának – kérlelte az asszony. – Vagy a férjednek. A férfiak édesszájúak.
– Utoljára kérdezem: mész a bizottság elé, vagy szerezzek magánorvost? A költség a duplája…
– De hát mit akarsz folyton tőlem? – Tercsi sértetten válogatta a rizst. – Dagadót csinálok rizzsel, kiadós. Már nem is hányok, igazán jól viselem, az én koromban…
– Feladtam az elveimet – kiabálta Ildikó, nem is az anyjának, inkább csak úgy, tehetetlen mérgében –, mert hogy az anyám vagy, mégis… idejövök, hogy segítsek…
– Nem szeretsz te engem úgyse – vonta meg a vállát Tercsi –, én már régen leszámoltam ezzel. Sose engedted magad megcsókolni, akárhogy rimánkodtam…
– Volt neked kit csókolgatni, mindig. És engem se hagytál „csókolatlanul” …gondoskodtál arról is…
– Kérlek – Tercsi abbahagyta a munkát, kövér ujjait összekulcsolta. – Most már nagylány vagy. Sőt, asszony. Nem úgy történt. Miért nem akarod elhinni? Rosszul emlékszel… mindig is baj volt az emlékezeteddel, elsőben majdnem megbuktál…
– Ne magyarázz. Megvan a magam élete, azt már sínre tettem. Te már nem ronthatod el. De emberbaráti kötelességem, hogy figyelmeztesselek…
– Teneked az anyáddal szemben ne legyenek „emberbaráti kötelességeid”… Találtam egy rendes embert, ne irigyeld. Én se irigylem a tiedet. – A tükrös előszobafalhoz szaladt, gyorsan a tükörbe nézett. – Mindig feltaláltam magam. Százötven forintért vettem ezt a tükrös akasztót. Megszűnik a konyha-jelleg… Tomival összeházasodunk, és lesz előszobánk is. Talán előbb, mint neked lakásod.
– Tomi! A vén trotty! Tomi!
– Mert ti azt hiszitek; nekünk már nincs jogunk a boldogsághoz!
– Boldogság! Ez a pocsolya!
– Én nem vagyok művelt. De mindig törekedtem… örömmel fogadtak minden jobb helyen… belvárosi szabóságban takarítok most is, nem szorulok kegyelemkenyérre. Ajándékot mindenki elfogad. Te is elfogadtál.
– Ne hasonlíts magadhoz, jó!? – sziszegte Ildikó. Sorsára fogja hagyni.
– Mindenkinek van barátja. Bevett szokás. Csak te urizáltál mindig, bár az urak se különbek, kérdezd meg a férjedet, ha igaz, hogy olyan előkelő származású, ő csak tudja…
– Értsd meg – kiáltotta Ildikó és megrázta az asszony húsos vállát. – Segíteni akarok. Legyen barátod, ha nem bírod ki vénségedre se, de ne szüld a kölyköket rakásra… Ki fogja felnevelni? Rajtad röhög az egész környék…
– A Tomi kifejezetten szereti a gyerekeket. Hamarosan itthon lesz, és már itt is lenne, ha tudok írni neki, de eltévesztettem a címet, rosszul írtam fel…
– A Tomid egy szélhámos!
– Nem ismered. Ha megismernéd, meg is szeretnéd. Igazán nem néz ki ötvenötnek, kétoldalt őszül, göndör a haja, és Adolf Menzsu-bajusza van… persze, te nem emlékszel, Adolf Menzsura, én is csak fényképen láttam az Új Idők sorozatban, boldogult nagyanyádnál, mert ha szegények voltunk is, kulturálódni akartunk mindig… Bálintnak sikerült, de egy lány mire jó?
– Miért nem mész ki akkor Bálint bátyádhoz Honoluluba? Miért itt kevered a kását?
– Én itt vagyok otthon – mondta Tercsi –, itt nem hagynám a félvilágért sem… Hanem a Tomi… legutóbb diszpécser volt, az egy angol szó, diszpécser valamelyik fontos vállalatnál… segíthetne neked is, ha nem hordanád olyan fenn az orrodat.
– Drága anyám – emelte meg a hangját Ildikó –, nekem nincs szükségem segítségre. Itt csak én lehetek az, aki segít.
– Akkor kerestesd meg: érdeklődj a Kígyó utcai központban, te jobban tudsz tárgyalni, mégis! Österreicher Tamás… Österreicher Tamás Lajos…
– Mérnök – fejezte be Ildikó megvetően. – Még ezt is bedumálta…
– Lehet, hogy csak építésvezető, jelenleg – mondta Tercsi engedékenyen –, de lehetne mérnök is, a tapasztalata után…
Ildikó nézte az óráját. Elhalasztotta a karéneket, hogy ezt nyélbeüsse. Még tizenöt szabad perce van maximum. Fél nyolckor Trudikának enni kell. Egy hét múlva visszahozták, nem bírtak vele. Turbucz néni a Mosolyban találkozik a barátnőivel, Miklósra nem számíthat, hiába, olyan a munkája, egyszer előbb, máskor később. És az alma fele még mindig az előszobában! Nyolctól árusítás, így írta ki a kapu alá.
Még a Csizmareket is meg lehet fékezni, a túlkoros Csizmareket. Csak itt nincs eredmény.
– Figyelj rám – mondta nagy erőbedobással. – Hallgass rám, először életedben. Nem bánod meg. Anya, ez a Tomi nem vehet el. Felesége van. Gondolj Trudikára. Arra az esetre. Gondolj… rám – tette hozzá szomorúan.
– Ez más – tiltakozott Tercsi ijedten. – Levelem is van tőle. A Trudika előtt, az egészen más. Abban az üdülőben leitattak…
– Tizenhét éves korodban is leitattak?
– A te apád! Rá hasonlítasz. Fényképet is akart adni, de vitték őket egyik napról a másikra. Kis fekete legény volt, indulatos. Azt ne bántsd. Azt nagyon szerettem. Azt a kis fekete legényt. – Tercsi leült a hokedlire, szégyellősen végigsimított a kötényén. – Mert nem tudtam eléggé erélyes lenni, soha. Azért vagy ilyen. Nem nyúltam hozzád egy ujjal sem, szerelemgyerek, mondták, azért ilyen szép meg okos…
– Mama – Ildikó odalépett, vállára tette a kezét. Az asszony szétolvadt az érintés melegétől, ráhajtotta fejét a kézre és megcsókolta.
– Kislányom… miért büntetsz még te is?
Ildikó elkapta a kezét. Toporzékolni tudott volna a szánalomtól, dühtől és tehetetlenségtől.
– Egy gyereknek is több esze van… Nem szülheted meg, mert a nyakadon marad. A férfi otthagy, azaz már itt is hagyott, gyakorlatilag… Fedezem a költségeket. Mit akarsz még?
– Szeretet nélkül nem élet az élet – hajtogatta Tercsi. Bőven ömlöttek a könnyei, hasonlított a kétszer ismétlő Dömsödi Verára. Az is így bömböl minden elégtelen felelet után, folyton nyújtogatja a mancsát, de ha felszólítják, mint a sült hal, hallgat.
– És az Isten is tiltja. A Szentatya is…
– Ó – kiáltotta Ildikó, s feltámadt benne megint a gyűlölet. – Korán megutáltattad velem a te Istenedet. Szentképet lógattál az ágyad fölé, amikor odavetted azt az olajoshajút, magad mellé…
– Csak támaszt akartam. Apa nélkül nincs család. Most lehetne, öregségemre, miért veszed el?
– Én veszem el? – Ildikó határozott. – Hát akkor főj meg a saját levedben! De engem többé nem látsz, érted? Ahogy évekig nem láttál, nem látsz ezután se. Ne írj, ne üzenj, ha majd már egy koszos tróger se akad…
Tercsi utánaszaladt, a folyosóról hívta vissza.
– Kislányom… Miért beszélsz így? Nem akarok egyedül maradni. Te eldobtál engem, mindenki eldobott. Tomi jó ember, őszül a halántéka… Ha az a kicsi meglenne, házasságra lépnénk, ez visszahozná, ezzel vissza lehetne csalni, ha talán elfelejtett volna, mégis…
Ildikó – utolsó próbaként – átkarolta. Megsimogatta a hájhurkát a fűző felett.
„Hogy szerettem valamikor – gondolta csüggedten – tíz-tizenkét éves koromig, amikor folyton elmászkált, és én ültem a szomszédék sámliján… A »mamsi«. Mennyit dolgoztam helyette, mennyi hitelt kértem a fűszerestől. És mivel hálálta meg?”
A szeretetet nem lehet kierőszakolni. Csak színlelni, ha kell.
– Nem maradsz egyedül. Gyakran eljövök. Trudika is. Elcseréled a lakást komfortosra. Hozok neked izgalmas könyveket. Na. Légy jó.
– Te megvetsz. Lenézel. Érzem. Miért nem lehet…?
– Dehogy, dehogy. Miklós is direkt szimpatikusnak talál. Hallod? Direkt szimpatikusnak.
– Becsüld meg. Becsüld meg azt a Miklóst. Elfogadod ezt a tanácsot tőlem? Mondd, elfogadod? – esdekelve nézett a lányára.
– Persze – Ildikó diplomatikusan hangot váltott. – Te sokat tapasztaltál elvégre.
– Talán még össze is költözhetnénk. – Tercsi még közelebb bújt, Ildikó ösztönösen hátrahúzódott fokhagymaszagú lehelete elől. – Vezetném a háztartást, unokák…
– Miért eszel ennyi fokhagymát?
– A vérnyomásom… leviszi a vérnyomást…
– Na tessék. Magas vérnyomás, és ő szülni akar! – Ildikó határozott derűvel a székhez támogatta, lenyomta, keményen. – A jövő héten délelőtt tanítok. Kerítek egy orvost. Készülj. Előző este beszólok. Hálóing, papucs, pongyola, törülköző, szappan, fogkrém, fogkefe… Van fogkeféd?
– Itt hagyta a Tomi…
– Most megígérted! – Ildikó oktatólag felemelte az ujját. – Nincs visszatánc! Gondolj arra, miket vállalok érted. Igyekezz végre rendes lenni, csak ennyi, amit várok, hála helyett.
– Hála! – Tercsi keservesen mosolygott a káposztástál felett. – A gyerek szokott az anyjának…
– Ej, te mindig csecsemő voltál. Eltévesztette a természet a sorrendet, Mamsika… na, kapsz egy puszit…
Még az utcán is érezte a roppant elégedettséget. Nézegette magát a kirakatüvegben, a fenyőgallyak között. Alig lehet hinni. Ilyen kicsi nő.
– Még az illúziót is megadtam neki – mondta Miklósnak büszkén –, anélkül nem állt kötélnek. Persze, ha te nem vagy akkor olyan rendes, nem tudtam volna így végigcsinálni.
– Te tudod – morogta Miklós halkan, és a lábosokról emelgette a fedőt –, te tudod, hogy helyes-e…
– Nem hagyhatom sorsára. Éppen te beszéltél rá!
– Bogárkám, engem ne keverj bele! Nekem nincs képességem, vaskézzel belemászni. Arra céloztam csupán, hogy próbálj megbocsátani neki belül…
– És kívül? – kérdezte Ildikó. Gyorsan feldobta a gázra a gránátoskockát. – Kívül rohadjon tovább?
– Ránézel néha-néha… egy kis szeretet, figyelmesség… van valami a granadírmars után?
– Alma. Ehetsz almát.
– Köszönöm. Mintha az utóbbi időben nem kívánnám annyira. Trudika előbújt az asztal alól, Ildikó vitte a nyakánál fogva kezet mosni.
– Ugyan, hagyd már – szólt Miklós. – Nem mindegy?
– Semmi sem mindegy. Szeretet, figyelmesség… Maszlag. Nem elégedhetünk meg a maszlagokkal. Vagy-vagy, ha már beleavatkoztam.
– Jeanne d’Arc… Jeanne d’Arc páncélban – mondta Miklós, két villa tészta közt. – De nagyon becsüllek érte, ne értsd félre. Aggódom Öregmiklósért – fűzte hozzá elkomolyodva. – Ma telefont kaptam, megint folyik az orra vére. Eláll, aztán újra folyik. Reggel ötre húzd az ébresztőt, holnap kiugrom hozzá, meló előtt.
Csengettek. Ildikó tányérját a kályha szélére tette. Vevő. Öt kiló almát vittek, válogatva. Alig fogy, és még egy mázsa Törökbálinton. Trudika a szőlőt felfedezte és megette három nap alatt, aztán itthon feküdt hasmenéssel, Miklósnak tartott a szabadsága, szerencsére.
– Menjünk ki most – mondta, és a maradék tésztát állva bekapta. – Turbucz néni fél kilencre hazaér. Lefektetem Trudikát, majd reggel elmosogatok. Ne gyötörd magad holnapig felesleges rémképekkel…
– Holt fáradt vagy! Hogy cipelhetnélek oda, ilyen állapotban? Amit te összedolgozol…
– No, igen – mondta Ildikó büszkén, és már készítette is Trudika ágyát. – Kétségtelen. De első a lelkiismeret.
– Te tündér – Miklós megcsókolta a kardigánja lebegő ujját. – Hogy fog az öreg örülni!
– …a kosarat hozd! – szólt Ildikó már az ajtóban. – Behozunk egy adagot, ne sétáljunk üres kézzel.
– Éjszaka cipekedni?
– Huszonöt kiló nappal is huszonöt kiló – mondta Ildikó kurtán. – Remélem, Trudika nem ugrik ki az ágyból. A szökőkutat el ne rontsa, nem volt időm becserélni.
– Legalább taxival…
– Visszafelé – sóhajtott Ildikó –, visszafelé úgy kell jönni, látom már.
„Talán lóg még füstölt kolbász – gondolta Miklós – vagy szalonna. Ízletes a krumplis tészta, csak nem laktat. Kevés. És ez a rohadt izomláz. Szép kis szabadság: minden másnap harminc, negyven kiló, HÉV-vel…”
Szótlanul villamosoztak a Körtérig. Ildikó azon tűnődött, Beatrix talán kölcsönadná azt a kocsit, abba bepakolnák az összes maradék gyümölcsöt egyszerre. El kellett volna fogadni Mamsitól a lekvárokat? Tíz üveg lekvár, megoldaná a reggeliket hónapokra.
Mindenkitől elfogadta volna. Csak Mamsitól nem. Annyira nincs rászorulva.
Beatrix sok orvost ismer. Beatrix kerít majd egyet suba alatt. Majd egy régi tanítványra hivatkozik, aki „bajba jutott”.
Éppen elkapták az induló HÉV-szerelvényt. Szembeültek egymással a csaknem üres kocsiban.
– Hol a bérleted? – kérdezte Ildikó. Miklós a felső zsebére ütött.
– Azért! Mert a múlt hónapban folyton otthon felejtetted.
– Az a múlt hónapban volt – mondta Miklós –, akkor még nem volt póráz a nyakamon.
– Jaj, ezek a parlagi szellemességek – fintorított Ildikó.
– Nem fázik a kezed ebben a vékony kesztyűben? – A fiú gyengéden lehelgette a fagyos ujjakat. – Emlékszel, amikor a dombról jöttünk? Mennyien utaztak!
– És milyen meleg volt október végén! Az a néni, szemben a padon… – Ildikó lehunyta a szemét. Megőrizte a paraszt néni képét az emlékezete. Pontosan ki tudta rajzolni a fejvonalát, az ajka tartását, a bütykös kezet, ahogy forgatja a ceruzát.
– Milyen néni – kérdezte Miklós. – Azt hiszed, én a néniket figyeltem, nem a durcás kis pofádat?
– Akkor a Röltex Rózsira sem emlékszel – mondta Ildikó kissé szomorúan.
– Miféle Röltex Rózsi?
Amikor Miklós először megkereste, és ő rátalált a szemközti kapu alatt, ott sétálgattak este tízig a kaputól a hirdetőoszlopig. A hirdetés nagy, narancssárga betűkkel a szemébe ugrott, minden fordulónál, a pamutbabával, az elégedetten vigyorgó pamutbabával: „Röltex Rózsi segít majd neked.”
Ildikó hirtelen elfáradt. Most érezte igazán, milyen hosszú volt ez a nap. Már bánta, hogy vállalkozott az útra. Most még csak-csak. De mi lesz, ha lehull a hó? Mi lesz az öreggel, ott a fenében?
– Holnapra berendeltek a központba – mondta Miklós –, egész este tudtam, hogy el akarok valamit mondani, de kiment a fejemből a folytonos rumliban. Képzeld, a személyzetire egyenest.
– Na! – Ildikó felélénkült. – Csak nem csináltál gikszert?
– Ugyan. A kisujjamban van a szakma. Lehet, hogy mindenhova nem jutok el, de ahova eljutok, ott aztán…
Ildikó kételkedve felhúzta az orrát.
– Talán inkább Kapeller van a dologban – folytatta Miklós. – Tegnap is azt beszélte Rudi bácsinak, aki a Leila bárban pincér, de valamikor az övé volt az egész Leila, hogy nem lehet valakit azért félretolni, mert a származása…
– Kicsit világosabban, kérlek. Nehezen forog az agyam már…
– Mert azért valahol, ez a hülye báróság, csak szerepel. Hiába vett Öregmiklós a nevére.
– Te fecsegted el nyilván, ahogy nekem, mindjárt a dézsák közt…
– Ildi, ne légy ennyire éles… sose beszéltem róla, csak neked, mert ingerelt az a fensőbbséges tanári modorod.
– Ezzel a modorral én már elértem egyet-mást.
– Jó – akasztotta meg Miklós. Meglehelte a kezét újra. – Tündérke. Mit szólnál hozzá, ha abbahagynám az ellenőrséget? Ha felkérnének valami másra?
– Végre, hogy magadtól is rájössz, hogy ez nem életcél. Folyton csavarogni, és sosincs látszatja. Szedd össze magad, ha behívnak. Esetleg mondd azt, hogy gyerekünk lesz, kell a pénz, és ez nem egzisztencia.
– Gyerekünk – Miklós arca ellágyult. – Tényleg, mikor lesz gyerekünk?
– Egy frász – mondta Ildikó félig dühösen, félig tréfásan. – Ébredj álmaidból!
– Te mindent csak egy szemszögből nézel – Miklós sértődötten hátradőlt. – A pénz, a pénz, a hideg realitás…
Ildikó a kemény farácsnak támasztotta a fejét, kibámult az ablakon, de csak a sötétséget látta. Mintha nem is lenne még ez a környék villamosítva, vagy csak a köd?
– Ne gondolkozz rólam mechanikusan – mondta végül. – A cél. Az a legfontosabb. Hogy legyen értelme. Szeretném, ha olyan munkát találnál magadnak. Akkor még a pénz se számít, azt hiszem. De se értelem, se guba? Ez az, amit nehezen lehet megemészteni.
– Mert a te munkád aztán roppant értelmes! És eredményes, igaz? Előbbreviszed az emberiség ügyét, ha megtanítod őket, mikor kell dó-t énekelni re helyett… Vagy végignézed mindennap, tiszta-e a fülük… – Miklós szokatlanul hevesen válaszolt.
Ildikó nem szólt, sokáig.
– Vannak tisztasági felelősök – csak ennyit mondott, közvetlenül Törökbálint előtt, vékony, gyerekes hangon.
Miklós felkacagott. A kalauz szemrehányóan megcsattintotta táskája fedelét.
– Ó, hát az egészen más. – nevetett, és megcsókolta Ildikót, jobbról-balról. – Egészen más minden, e roppant fontosságú tény ismeretében… jó, jó, babuci.
A kosár majdnem az ülés alatt maradt, a kalauz hajította utánuk.
Ahogy az állomást elhagyták, egyre fogytak a fények.
– Hol a zseblámpa?
– Otthon – mondta bűntudatosan Miklós –, tegnap elkérte Trudika, elfelejtettem visszavenni.
– Abból se lesz lámpa többé!
Vaksötétben botorkáltak tovább, a kosár a lábukba akadt.
– Te akartál most… – védekezett Miklós –, ahelyett, hogy durmolnál a paplanos ágyacskádban…
– A kötelesség – mondta Ildikó szárazon –, ideje lenne megismerkedned ezzel a fogalommal.
– Én? Aki úgy szeretem Öregmiklóst, hogy szinte minden áldott nap azelőtt…
– Hát akkor gyere. És ne nyavalyogj.
Mire odaértek, kilós sár tapadt a cipőjükre, vajon honnan, amikor nem is esett hetek óta?
– Hogy jutunk be? – kérdezte Ildikó. – Meghallja a dörömbölést?
Miklós előpiszkálta a kulcsot a tornácgerenda repedéséből.
– Két kulcsa van. Az egyik kívül, a másik belül, egy bögrében.
– Őrület… amikor annyi a huligán elem! Ideje, hogy kézbe vegyem a dolgokat itt is!
– Meg ne ijedjen, csendesen!
Villanyt gyújtottak a konyhában. A kád ott állt a tapasztott padló közepén, becipelhette a kertből, egymaga, ott állt, és tele volt véres vízzel. Körülötte vércseppek, jelezve az utat a szoba felé.
Miklós a gyomrához kapott.
– Mennyi vér! Úristen, mi van a kisöregemmel?
– Szedd össze magad! – kiáltott rá Ildikó. Lecsapta a kosarat, szaladt a szobába.
Az elfüggönyzött ablak mögött, kezében vastag könyvvel, orrán vizes ruhával, kis bogárhátú lámpa fényénél Öregmiklós békésen feküdt, feje kissé hátrabicsaklott, és a szeme csukva.
– Meghalt! – csuklott Miklós hisztérikusan. – Tudtam, hogy meghal!
Öregmiklós hirtelen riadt fel, ahogy felült, a vizes rongy lepottyant az orráról, ösztönösen visszanyomta.
– Naná, majd megmaradok magnak – mondta különös orrhangon, bosszús-vidáman. – Persze, hogy meghalok. Pláne, ha így ijesztgetnek.
Miklós elgyengült, a nádszékbe roskadt. Ildikó körülnézett. Mi az első teendő?
– Először is be kell fűteni – mondta határozottan.
– Először is ide kell jönni, és egy puszit adni – mondta Öregmiklós –, mielőtt elverem a feneketeket, hogy éjnek idején mászkáltok, a hidegben. De azt a Szepesvárit is leszidom, fogadok, hogy ő telefonált…
Érezték rajta a fémes vérszagot. Öregmiklós újra hátradőlt.
– Így tartom, hogy el ne eredjen megint. Csupa ragacs minden, ez a kellemetlen.
Ildikó megkereste a felmosót, nekilátott, csak úgy, kabátban.
– Ugorj. Hozzál fát a sufniból. Gyújtóst is hasogass – szólt Miklósnak. – Na mi lesz? – tette hozzá, kissé élesen.
– Gyerekek… éjszakára?
– Megfagy a víz a pohárban! Az orvos mit mond? Hol a gyógyszer?
– Azt hiszed, kihívta? – Miklós ingerülten felgyűrte a zakója ujját. – Az ember a lelkét kiteheti…
– A fejsze a szokott helyen – kiáltott utána Öregmiklós békítően.
Ildikó kicsavarta a felmosóruhát, krémet vett elő a táskájából, bedörzsölte a kezét.
– Az én anyám a párna alatt tartotta – mondta, mintegy maga elé.
– Mit, kislányom?
– Rablók ellen, a fejszét… Jobb lenne, ha Miklós bácsi is ott tartaná. Ha már a kulccsal akárki bejöhet…
– Szegénykém – Öregmiklós megint felült, orrán a borogatással. – Fejszét a párna alatt. Szegénykém… – csóválta a fejét. – Nahát…
– Jelenleg sajnálja csak Miklós bácsi saját magát! Egyedül, ilyen állapotban, vétkes könnyelműség.
– Tudod – mondta Öregmiklós, és derűsen visszahanyatlott –, a halálfélelem nem más, mint lelki szegénység, bizonyos koron túl. Utálatos ezzel terrorizálni a környezetet.
– Ismerem Miklós bácsi „emelkedett gondolkodását” – felelte Ildikó, akarata ellenére gúnyosan. – De mégsem igazodhat ehhez a mi lelkiismeretünk.
– Betömtem az orromat vattával: szabályszerű tampon, az esztékában is így csinálták, jómúltkoriban… Többet úgyse lehet.
– Dehogyisnem! Kiégetik az eret egyszer s mindenkorra. Szabályozzák a vérnyomást – mondta Ildikó. Megpofozta a párnát, elvette a vastag könyvet, futtában rátekintett. Tolsztoj.
– Hát persze. Tolsztoj is ezt játszotta – jegyezte meg. – Kihúzódott a világból meghalni.
Öregmiklós hallgatott. Figyelte Ildikót, milyen gyorsan, milyen hasznosan ügyködik a tárgyakkal. Nincs egy felesleges mozdulata.
– Örülök – mondta halltan –, hogy felszedted ezt a fiút. Vigyázz rá. Nagyon kell rá vigyázni.
Ildikó csodálkozva közelebb lépett.
– Sok a hibája – folytatta Öregmiklós –, jobb sorsra érdemes fiú. Az apja is javíthatatlan álmodozó volt. Az anyja, hej, az a szép asszony, válaszokat gyártott a Képes Családlap lelki klinikájához… Jól forgatta a tollat, ő hozta a pénzt a konyhára. Negyvenháromban aztán ez is abbamaradt. Negyvenötben meg… tudod, hogy lett végük? Tudod, ugye?
– De a gazdaság. A birtok. Meg a kastély – mondta Ildikó érdeklődve –, azt csak nem nyelte el a föld?
Öregmiklós mosolygott, szánakozva.
– Ott lakik Újszabolcsiban a téesz-iroda. Ha ugyan kastélynak lehetett nevezni, valaha. Az a pár hold meg, kislányom, attól a téesz se gazdagodott.
– De a vagyon – hitetlenkedett Ildikó. Fürkészte az öreg arcát. – Ékszer vagy ilyesmi…
– Frici, az a bolondos, javíthatatlan álmodozó rábízta egy vitéz és nemes jogtanácsosra. Hivatalos gyám…
– Hát nem Miklós bácsi…?
– Én csak úgy balkézről… mikor úgy adódott. A vitéz és nemes Szeghalmy doktor meg elpárolgott iratostul, mindenestül… át a határon.
– Nem is kerestették? – kérdezte felháborodottan Ildikó.
– De. De kerestettük – mondta Öregmiklós, különös, indokolatlan szomorúsággal. – Kerestem én. De soha nem került elő. Sokan nem kerültek elő… – kicsit megrázta a fejét – …szóval van a fiúban hiba.
– De hiszen annyira tetszik szeretni!
– Túlságosan szeretem. Félek, hogy jön egy nagy eső, és szétmossa…
– Miféle eső?
– Érted ezt te, okos vagy, Ilda.
– Most ígértek neki egy jobb állást. Enni nem kíván, Miklós bácsi?
– Nem az állás! Volt egy utcaseprő barátom, soha remekebb embert, erősebb karaktert! Attól félek, hogy azelőtt olvad, mielőtt szilárd lett volna… Köszönöm kedvesem, nem kérek semmit. Most már pihenj.
– Hol van ilyen soká? Csak nem vágta meg magát?
– Biztosan megtalálta az oldalast és belekóstolt.
– Kenyér nélkül?
– Soha nem evett a húshoz kenyeret – mondta Öregmiklós. Megnyomogatta az orrcimpáját. – Ez se helyes.
– No, ez a veszély nálam nem fenyegeti – nyugtatta meg Ildikó –, reggelire vajas kenyér vajas kenyérrel.
Öregmiklós nevetett.
– De azért te is vigyázz – ujjait ráejtette Ildikó térdére, dobolt rajta finoman –, bele ne vesszél.
„Mibe veszhetnék bele? – gondolta Ildikó. – Mire céloz egyáltalán? Hogy meg ne őrüljek a sok gondban?”
– Jók az idegeim – mondta –, kötélidegek.
– El ne vesszél – helyesbített Öregmiklós –, el ne vesszél a sok részletben, te magad.
„Az öregek nem bírják ki tanácsok nélkül. Egyszerűen illik rábólintani.”
Miklós hozta a fát a két karjában. Ildikó leszóratta vele a cserépkályha elé, odatérdelt.
– …ez legalább holnapra is tartja a meleget!
– Mosd meg végre a kezedet, Ilda!
Öregmiklós gyakran nevezte így: Ilda. Mindenesetre kedvesebb, eredetibb, mint az a hülye édeskés Ildikó. Vagy a Gertrúd, annak a kis nyomorultnak. Sitkovics Trudika. Talán nem esett ki az ágyból.
– És most induljatok szépen, mars hazafelé! Alig álltok a lábatokon. Élek, virulok, ne legyetek szamarak.
– Jó. Élsz és virulsz. De mi lesz holnap? – kérdezte Miklós –, mi lesz a reggelivel, ebéddel? A mozgás ártalmas.
– A mozgás sosem ártalmas. Mértékkel, persze. Kialszom magam, és holnapra kutyabajom. Be kell takarni a rózsatöveket. Ellenben ti: igyatok egy kis pálinkát, a téeszből kaptam, csak kínálgatom. Ott a demizson a sarokban.
Megkóstolták, nem is volt büdös.
– El is vihetitek. Teába…
– Tényleg, teába!
Ildikó leült a nádszékbe, Miklós az ágyra. Tíz perc múlva tizenegy.
Öregmiklós nézte őket, ahogy gubbasztanak. Látta, hogy Ildikó jobb keze kicsit remeg. Miklós az ujja tövét nyalogatta, megsérthette a fejszével.
– Hát nem – mondta hirtelen –, nem indultok neki már. Ott az a két vaságy, a másik szobában. Gurítsátok le róla a diót. És minek nekem két párna, lábdunna, ha már befűtöttetek?
„Mégiscsak fél – gondolta Ildikó –, megtehetjük neki ezt a szívességet. Reggel könnyebb cipelni az almát meg a butykost, persze hajnalban…”
– Nem okozunk alkalmatlanságot? – aggályoskodott Miklós, erőtlenül. – Nem fogsz nyugodtan pihenni…
Elrendezték a két vaságyat. A meleg is szétterjedt. Öregmiklós dirigált, honnan hozzanak füstölt szalonnát, savanyított paprikával. Csak a kenyér volt megint régi.
Ahogy Ildikó szoknyáját a nádszék karfájára terítette, Öregmiklós tréfásan hunyorgott.
„Micsoda nap – gondolta Ildikó elégedetten –, ma aztán megérdemeltem a betevő falatot.”
Rögtön elaludt, meg se várta, hogy Miklós is lefeküdjön. Szokása szerint arcára húzta a teveszőr takarót, a férfiak hallgatták halk horkolását.
– Kivan – mondta Miklós –, teljesen kivan. Csoda?
– Még jó, hogy te segítesz neki – Öregmiklós fürkészve a fiúra tekintett. – Képzeld, ha te se lennél!
Miklós büszkén köhintett.
– No aludj – Öregmiklós oldalt fordult, majd ismét a hátára. – Reggel én ébresztelek. Hajtsd össze a nadrágodat!
Miklós lecsavarta a bogárhátú lámpát. A vaságy nyekkent alatta, amikor rávetette magát.
– Hé – szólt az öreg csendesen, a sötétben –, lassan a testtel. Régen is ezt mondta, minden áldott este. „Szépen hajtsd össze a nadrágod. Lassan a testtel.”
Halálosan fáradt volt, de nem tudott aludni. Ingerelte a régi környezet. A vaságy is a régi.
Miért is kellett innen elmenni? Öregmiklós mesélt. Nem könyvből olvasta a meséket. Pedig sok könyvet olvasott, de beszélni úgy tudott, hogy az nem hasonlított semmiféle könyvre.
Ült a rövidre nyírt szabvány gyepen, a szabvány zubbonyban, elöl kerekre nyírt frizurával. És akkor jött egy férfi, egy magas férfi, széles karimájú kalapban, nem mondta a nevét sem, csak annyit mondott: – Miklóska. Szervusz, Miklóska. Érted jöttem. Éppen érted.
– Ez a sok barack a tied? – kérdezte ő, mert az udvar tele volt sárga, apró gömbökkel, amelyeket óvatosan kikerült.
– A mienk – felelte Öregmiklós –, hozzánk tartozik.
– Kié ez a zöld sapka?
– Tetszik neked? A tied.
– Ehetnek a körtéből a Sanyiék?
– Ehetnek. Az övék.
Később együtt nevezték el a fákat. A villámsújtotta cseresznye doktor Gravra Jenő lett. Így hívták a legutálatosabb intézeti nevelőt. Doktor Gravra Jenő. Még most is ott áll a gyökere. Őszi Berta, Őszi Borbál, Őszi Beáta, Őszi Bella, Őszi Boriska. Az öt barackfa.
Mennyit röhögtek rajta az iskolában a gyerekek! Csak a tyúkokat irigyelték. A törpetyúkokat. Fánit, Rézit és a Go kakast. Meghaltak. Mind a három tyúk meghalt természetes halállal, szinte egy időben.
A gimnáziumban azért egyre nehezebb lett, onnan hazajönni, és bajlódni az értelmetlen egyenletekkel. Öregmiklós kérlelte: tovább, tovább, egyetemre… Jobban szeretett volna a fák alatt üldögélni, sarat keverni az ócska hordóban, örökre.
De Öregmiklós dolgozni küldte. Biztosan nem pénzért. Az önállóságért. Kényszeríteni akarta, hogy legyen valaki.
– És lettem… lettem… milyen bölcs… – motyogta.
Kinyújtotta a kezét Ildikó felé, de nem találta a sötétben.
Tenyerét a pálinkásbutykoson felejtette. Így aludt egész éjjel, nyitott szájjal.
Öregmiklós nehezen kapott levegőt a betamponozott orrával. Szeretett volna felkelni, sétálni fel-alá, ahogy megszokta, éjjel kettő és három között, olvasni egy féloldalacskát, de nem merte. Felriad a két árva, szükségük van a nyugalomra, a hajszás nappal előtt.
Hajnali ötig bírta. Ötkor végtelen óvatossággal belebújt a mamuszpapucsba, a konyhába surrant. Egy ócska lábassal kilapátolta a véres vizet a teknőből, az udvarra. Sajnálta a frissen leesett havat bemocskolni, félresöpörte előbb.
Tüzet gyújtott, bár a hideg egyáltalán nem bántotta, inkább a gyerekeknek, ne legyen mindjárt ébredéskor olyan barátságtalan.
Előkészítette a töpörtyűt. Ledarálta lassan, hangtalanul. Borsot, mustárt és pirospaprikát adott hozzá, összekeverte. A falinaptárról letépte a napot: december tizenhárom.
Nemsokára karácsony. Nézte a kisablakon át a sűrű hóesést. Tapadós, szilárd fajta, nem olvad egykönnyen. Gyönyörű.
Jól érezte magát.
„Talán még hasznos is – gondolta –, ha elfolyik egy kis vér. Mintha frissebb lenne az agyam.”
Visszalopózott a ruhájáért. Sajnálkozva nézte a két fiatalt. Milyen sápadt az arcuk! Ildikó meg-megrándul álmában, mintha szaladni akarna valahova, „mulaszthatatlanul fontos” dologban. Miklós álla alatt gyűrött a toka. Galléros, nagy hímgalamb. Brandenburgi Brúnó, így hívták a galléros, nagy hím galambot, amíg meg nem ette a Szepesváriék macskája.
Hirtelen eszébe jutott valami. Mikulás is elmaradt, annyit futkostak szegények közvetlenül az esküvő után, nem jöhettek éppen aznap. Ildikó az iskolában osztott csomagokat, Miklóst meg kirendelték a zenés szórakozóhelyekhez. Még a névnapjára se köszöntötte a fiút, ez az orrvérzés is közbejött, meg a folytonos pakolás az almákkal.
Hálátlanság lenne üres kézzel elengedni őket, az a kis pálinka semmi.
A konyhában, a kredenc aljáról kiszedte a piros celofánpapír tekercset. Ügyesen nagyobb darabokra szabta. Hármat készített: nem felejtette el Trudikát.
Töprengett, mit tegyen a csomagokba? Dió, aszaltszilva, keksz akad. De hát ez ostobaság. Mit kezdjenek egy marék aszaltszilvával?
A pénzt a felső fűszerdobozban tartotta. Huszonhatodikán nyugdíj, karácsony miatt még előbb is. És Szepesváriék is visszahozzák, amit kölcsönkértek, mennyit is?
Háromszáz forintot kivett, előkereste a három narancsot. Ezt is Szepesvári hozta, amikor a múlt héten elkérte azt a négy- vagy ötszázat.
Száz forint meg a narancs, minden csomagban!
Lábujjhegyen beosont. Összeszedte a cipőket, sokáig bajlódott velük a sárkefével. Belehelyezte a csomagokat, zajtalanul – már csak az ablakba kellett csempészni.
Leült az ágy szélére, húsz perc volt még ébresztőig. A mennyezetre nézett.
– Jusztinka – mondta gondolatban –, Jusztinka. Szív alakú mandzsettagombot tettél a cipőmbe. Olajjal kenegetted, hogy fényesedjen. Jusztinka, miért nem értettelek?
Mozdulatlan maradt, hatig.
Akkor gyengéden melléjük lépett és megpacskolta az arcukat.
– Gyerekek…!
Ildikó szeme nyomban kinyílt, értelem költözött belé másodpercek alatt. Már kapta a szoknyáját. Miklós zavaros tekintete csak később tisztult, ráérős mozdulattal nyúlkált a nadrág felé. Megkísérelte behúzni az ágyba.
– A cipőm… – mondta durcásan Ildikó –, hol az egyik cipőm?
Miklós harisnyában toporgott, takargatta nagyujján a lyukat.
– Keressétek – mosolygott Öregmiklós, és kiment a teát elkészíteni.
Értetlenül kutattak a szobában. Először a havat látták meg, a vastag havat a faágakon, ahogy a szürke derengésből kivált.
Ildikó felkattintotta a lámpát, közelebb vitte az ablakdeszkához. Kiemelte a cipőket, a három csomaggal.
– Jé – kiáltotta Miklós izgatottan –, bontsuk ki… Hát ez az én öregem! Bontsuk ki…
Ildikó csak tartotta a cipőket, a csomagokat a melléhez szorítva.
Mamsi fehér zacskóban osztotta ki a fruttit és tejkaramellát. Sohasem váratlanul, sose a cipőbe.
– Kész a tea, friss a töpörtyű… – szólt be Öregmiklós, a vásári kikiáltók hangján.
Ildikó sírt. Miklós hitetlenkedve az arcába nézett. Szép, gömbölyű könnyekkel sírt, anélkül hogy eltorzult volna egyetlen vonása.
– Mást érdemel ez az ember – mondta később, amikor már a kosarat és demizsont húzták a hóban –, nem ennyit, amennyit te nyújtasz neki.
– Én? – méltatlankodott Miklós –, aki éjjel-nappal… – De titokban örült. Végre tudja. Végre tudja, Ildikó is!
– Nulla – mondta Ildikó határozottan –, ettől felfordulhat. Egy ilyen klassz tag… – helyesbített: – egy ilyen rendes ember…
Mamsi bemegy a kórházba. Igen. Új életet kezd. Öregmiklós… Öregmiklós eladja a házat. Lakást vesznek közösen, hogy ne legyen egyedül.
„Összeköltözöm vele – gondolta hősiesen –, vállalom. Hadd legyen szép a halála.”
– Legalább ötvenezer… – morogta, és nagyokat lökött a kosáron.
– Tessék? – kérdezte Miklós.
Ildikó a fejét rázta.
Majd később. Külön örömhír, külön csemege.
Turbucz néni az előszobába, a gázóra alá állította a fát, lihegve.
– Az utolsó pillanatban, csoda, hogy akadt ilyen is, Ildike. Fát venni huszonnegyedikén…!
– Miklós… nem én…!
– Hát igen, a férfiak kedvére kell tenni, amíg szükség van rá, legalábbis addig. Okos asszony mindig tudja, mikor engedjen, és mikor álljon a sarkára. Felkötözi a szalont?
Ildikó tagadóan intett. Még most kötözgetni! Kell még kenyér, mák, metélt tészta, kéttojásos. Trudinak fürdő, ne az ünnepekben ordítsa tele a házat.
– No, majd én felkötözöm. Kölcsönadom a díszeimet is. De így eldől ám, ültesse cserépbe… cserepet is adok.
Ildikó felhajtotta a szőnyeget, bele ne menjenek a tűlevelek. Hova tegyék? Meg se lehet mozdulni már a szobában. Kelenvölgyből behozták a lemezeket a lemezjátszóval, az állólámpát meg a subát, kár lett volna otthagyni, amikor alig járnak ki. Nem lehet kétfelé élni, hiába. Talán majd tavasszal.
Az a nyomorult szökőkút még mindig itt porosodik. Beatrix elvesztette a számlát, fújhatják az egészet. Most kellett volna elvinni, karácsony előtt, a Bizományiba, de ő egyedül nem bírja. Próbálta, de visszafordult az első emeletnél. Egyszerűen nincs fogása, kicsúszik a kézből.
Karácsonyfa. Hát nem volt simább tavaly? Néhány gally a vázába, két gyertya, ünnepi vacsora: libamáj zsírral, rumos tea, gesztenyepüré. Trudika csak úgy falta.
„– Bogárka… fa nélkül? Ez eszembe se jutott, bogárka…” – De haza nem cipeli. Turbucz néninek kellett hazahozni, amilyen jó lélek, talán nem is fogad el érte semmit.
Az az állásügy is csak lóg a levegőben. Titokzatos ígérgetések, pedig ide is meghívta Kapellert. („Ugye, nem az állás miatt, bogárkám?” „Naná, majd a két szép szeméért…”)
Most is beosztották, mert olyan jó bolond. Másképp itthon lenne, már régen.
Begyújtott a fürdőkályhába. Erősen füstölt.
– Piszkálja! – kiáltott Turbucz néni. – Ott a piszkafa!
Trudika már elkezdte bent a szokásos vonítást, Ildikó odadobott neki négy szaloncukrot, Trudika elhallgatott, kiszedte a cukrokat a papírból, alaktalan masszává gyúrta a padlón.
– Jó – mondta Ildikó –, játsszál csak. Tudod mit – jutott eszébe, reménykedve –, formálj valami szépet. Kutyust vagy cicát.
– Hu-hu… miau…
„Lám – gondolta Ildikó s kissé megenyhült –, azért nem hiábavaló. Fejlődik a gyerek.”
Helyet csinált az asztalon. Legfeljebb, amíg a fa áll, a konyhában esznek.
Kenyér, mák, metélt tészta, kéttojásos.
Ronda, ködös karácsony. Mintha sose esett volna hó, azon a szép december tizenharmadikán.
Szaladt a sarki önkiszolgálóba. Üres volta bolt, csak a személyzet álldogált mereven figyelve a nagy faliórát.
Huszonnegyedike, délután öt. Ilyenkor már minden rendes háziasszonynak tömve a kamrája.
Mamsi is bevásárolt. Két személyre. De nem jön a Tomija, betemette az állványzat, úgy látszik. Szilveszter előtt kórházba se hajlandó… hátha előkerül addig Österreicher Tamás Lajos.
Ő se akart főzni, csak valami gyorsat, egyszerűt. De ha egyszer Miklós úgy tudja mondani, hosszan csámcsogva: „Mákos guba… diós patkó…”
Kiköhögte magából az előszobában az ecetes ködszagot. Mára Turbucz néni lesütötte a húst, szerencse, hogy a sarki hentes Turbucz nénit ismeri.
– Csak csengessenek, Ildike – szólt ki Turbucz néni –, én feldíszítem, készre. Csak csengetnek, „itt a Jézuska”, és én behozom…
– Mellőzzük, ha lehet, a Jézuska-izéket – mondta Ildikó.
– Hát akkor hogy hozzam? – csodálkozott a néni –, némán, mint a halak?
– Boldog karácsonyt… azt tessék mondani. Az elég.
– Még jó, hogy Ildike mindent előír – Turbucz néni szeme elkönnyesedett –, akkor díszítse csak egyedül, lelkem…
– Jaj, ugyan! – Ildikó utánaszaladt, megfogta az állát, olvatagon a szemébe nézett. Ez még a legdacosabb gyereknél is használ az iskolában. – Ne hagyjon cserben… Maga az én jó tündérem.
– Hogyan is ismerhetné a drága Jézuskát – mondta Turbucz néni, enyhülten –, aki így nőtt fel, szeretet nélkül… De csengő csak van?
– Biciklicsengő… Miklós régi biciklijéről.
– Levessel is lehet keresztelni, ha a szükség úgy kívánja – jelentette ki Turbucz néni. – Vigyázzon a fürdőkályhára, nehogy robbanjon.
Ildikó feltette főni a krumplit. Megeresztette a fürdővizet, csukott ajtó mögött. Trudika ne tudja, csak az utolsó pillanatban.
Leült a szennyespadra. Kellemesen elálmosította a víz zubogása.
Az ajándékokat már egy hete megvette. Délelőtt ledolgozta első szüneti napköziszolgálatát. A kosztpénz borítékban, január háromig, napi harminc; ünnep hatvan. Tisztító huszonhárom. Miklós jobban ügyelhetne a zakójára. A járása is túl erős, egy cipőt három hónap alatt tönkretenni! Amikor a hegyen voltak, azon a meleg októbervégen, új volt, vadonatúj, még nézte is, hol kapni ilyen különleges, vágott orrú férficipőt.
Ha az esküvő meg a karácsony nem jön közbe, maradt volna szépen.
Beatrix azt mondja, szólt az apjának, az apja meg egy lakásügyi mukinak: hatvankétezerrel be lehetne szállni egy társasházba, plusz otépé, jövőre kezdik. A bankban tízezer. De Trudika kinőtte a télikabátját, ez is iszonyú, milyen ütemben nő, itt pótolja a természet, amit másutt elfuserált. És Turbucz nénitől se lehet kívánni, a végtelenségig, a potya gázt, konyhahasználatot. Kétszáz forint, szinte ingyen!
Ma este, akárhogy is, kimennek még Öregmiklóshoz. Hadd örüljön. Az az igazi ajándék, ha megtudja a terveket. Boldog lesz Miklós is. Együtt mindannyian, egy tágas, erkélyes lakásban. Öregmiklósnak külön szoba, természetesen, külön bejárattal. Nagy dohánybarna bőrszékek az öreg köré: csavart lábú asztal, herendi lámpa… Trudikának törhetetlen, rózsaszín leányszoba, szabályozható tanulópaddal. Néhány szép modern mintás magyar perzsa. Egy takarítónő, heti három órára. Az még nem pazarlás.
Hiszen, ha Mamsi nem lenne olyan. Ha sikerülne gyökeresen rendbe hozni az életét, eljöhetne főzőcskézni, varrogatni, meglenne a kosztja, egyúttal.
Majdnem kifolyt már a víz a kádból. Bosszúsan leengedett belőle, eresztett hozzá ismét hideget. Esőköpenyt vett, a fejére is nylonkendőt kötött. Sóhajtva indult Trudikáért.
Trudika szétkente a szaloncukormasszát a földön, és a sarkával kis jeleket taposott belé.
– Gyere szépen fürdeni. Utána kapsz valamit – darálta Ildikó. A visítás úgyis elkerülhetetlen.
„Azért egy férfi mégis könnyebben hurcolná ide-oda – gondolta, dulakodás közben –, lassan erősebb lesz, mint én.”
Hátracsavart kézzel tudta csak kicipelni. Leszorította a szennyespadra, fél lábbal rátérdelt, ügyelve, hogy azért ne fájjon. Kínlódott a fűzős cipővel. A nylon alatt, a hátán, elindultak az izzadságpatakok a gőzben. Keservesen betuszkolta a kádba, Trudika fel-alá dobta magát, a víz kétoldalt kicsapott, egészen Ildikó fejéig, onnan folyt le az esőkabáton.
– Szemedbe megy a szappan – kiabálta gépiesen. Igyekezett befogni Trudika száját. – No, no, Trudika, kicsi Trudika, senki nem bánt, nem érted, víz, csak víz… miért nem érted meg, Trudika?
Trudikának kifordult a szeme fehérje a rémülettől. Kapaszkodott a kád peremébe. Az irtózat némi emberi értelemmel sugározta be az arcát.
Mindig így volt, nyolc esztendeje, s Ildikó nyolc esztendeje érezte a kísértést, hogy sorsára hagyja. Hagyja kiugrani a vízből, hadd fusson piszkosan, szertelenül. Annyira sajnálta, ilyenkor.
– Ezért nem bírnám én nevelni, látod – mondogatja Mamsi –, megszakadna a szívem, így látni folyton.
– Mi ez? Mi van itt? – hallotta ködösen, de nem ért rá hátrafordulni, még le kellett mosni a szappant.
– Hogy lehet ilyet művelni, karácsony szent estéjén? – Miklós odalépett. Ildikó egy pillanatra elengedte Trudikát.
Trudika belerúgott a hasába, és átbukfencezett a kád szélén. Futott az ajtó felé. Ildikó rácsapta a fejére a frottírlepedőt. A gyerek forgott benne, vakon.
– Nézd meg a nadrágod! – kiáltotta közben bosszúsan Miklósnak –, csurom víz! Minek ártod bele magad, ha már segíteni nem tudsz?
Miklós sarkon fordult, odahallatszott, ahogy bevágja a szobaajtót.
Trudika gyorsan elcsendesedett. Néhányat csuklott, de már engedelmesen tűrte, hogy ráadják a tiszta ruhát. Sőt: tétován a cipőfűzőhöz nyúlt, Ildikó örömmel hagyta, hogy keresztül-kasul összefűzze. Minden önálló kezdeményezés aranyat ér.
– Nézz a tükörbe. Ilyenek a szép kislányok. – A kád fölé akasztotta a nejlont, száradni.
Bevezette Trudikát, kézen fogva.
– Tessék engem megnézni, Miklós bácsi. Rám sem tetszik ismerni, annyi piszkot mostunk le. Most legalább béke lesz, egy hétig.
– Ezt nekem úgyse tudod megmagyarázni – mondta Miklós –, minek kell hetente gyötörni szegényt. Nem veszed észre, hogy ez neki inkvizíció?!
– Hét közben a kezét se mossa meg. Én törlöm át, vacsora előtt, mosdókesztyűvel. Mit akarsz? Egyék meg a bacilusok?
– Na jó – mondta Miklós zavartan, és végigsimított a homlokán –, csak hát karácsony este mégis…
– Túl lenni – morogta Ildikó, és szavak helyett hadonászott valamit, idegesen. – Túl lenni hamar. Hogy aztán ne legyen semmi a két ünnepben.
– Túl lenni! Ebbe megy el minden időnk. Pedig kár folyton sietni. A dolgok újratermelik magukat, sosincs vége. Ez olyan Danaida-ügy a lyukas vizeskancsóval…
– Te, Miklóskám – nevetett Ildikó. Egy pillanatra a szekrénynek döntötte a homlokát. – Csak vízről ne beszéljünk már ma este, ha lehet…
– Fáradt vagy. Alig állsz a lábadon – mondta Miklós szemrehányóan –, majd én behozom a vacsorát.
– A krumpli! – kiáltotta Ildikó. Rohant a konyhába. Szétfőtt, péppé, vizes péppé az egész.
– Annyi baj… – vigasztalta Miklós. – Fő, hogy hús legyen elég. Meg sütemény.
Trudika kimerülten elaludt a szőnyegen. Átléptek rajta.
– Milyen a fa? Szép? – kérdezte Miklós.
Ildikó mosolygott, gyermeknyugtató mosollyal.
– Azért előbb is jöhettél volna, „karácsony szent estéjén” – mondta később, miközben előrehúzta a kis asztalkát, nehogy meggyulladjon majd a gyertyáktól a függöny. – Hol a fenében mászkáltál?
– Titok! – Miklós kikerülte az üres demizsont. Szívesen leheveredett volna, de a heverő foglalt volt, és a gumimatracon tartották a maradék almát, mert tíz fokon alul megfagy az előszobában.
– Csak nem az állásügyed…? – Ha Turbucz néninél akad néhány szem rizs, az is jó. Az az egy marék, észre sem veszi.
– …csak üzletet ne bízzanak rám. Nehezen szoknék bele.
– Pedig az az igazi! – mondta Ildikó lelkesen –, ahol az ember tehet-vehet, a saját szakállára… ott aztán lehet produkálni.
– Mint a nyolcadik bében! Osztályfőnök: született Sitkovics Ildikó… bogárka, engem nem fűtenek ilyenféle ambíciók…
Öregmiklós ilyenkor már régen elkészítette a fát. Mennyezetig érőt. Külön neki vágták az erdőben, a gyanta még ragadt az oldalán. Kicsi, labdaszerű fehér habcsókok, és minden fehér, a gyertya is, színes dísz nélkül: a harsogó fényes sötétzöld és a csillámporos fehér… de rondák is ezek a modern fácskák, előregyártva, masnis díszgyertyákkal. Drótra ragasztott tyúktoll, zöld festékbe mártva, összehajtogatható.
– Remélem, valódi?
Ildikó gondolatban összeszámolta, hány szelet telik a combból. Illene Turbucz nénit is megkínálni.
Felrezzent.
– Valódi, valódi… Húsz forint métere. Turbucz néni díszíti, bevonul majd vele ünnepélyesen.
– Remélem, vettél neki is valamit?
– Nem én. Ez nem volt szokásban. Albérlő a főbérlőnek?
– Mihez kezdenénk, nélküle? – kérdezte Miklós. – Nem is tudom…
– Az utolsó pillanatban, mit is lehetne…
– A szobaszökőkút! Képzeld, hogy meg lenne hatva!
– A szobaszökőkutat nem – mondta Ildikó, hirtelen dühvel –, háromszázötvenet ér kéz alatt.
– Hát akkor talán egy almát – javasolta Miklós gúnyosan. – A kisebbek közül, persze.
– Sértegetsz? – Ildikó tett a tűzre, a lapáttal helyrekalapálta a meglazult füstcsövet. – Vagy csak játszod a grand szenyőrt az én kontómra?
– Ejnye – mondta Miklós –, hát nem megkapod a teljes fizetést?
– Azt be is kell osztani harminc napra, és hol vannak akkor még a tervek?
– A tervek! Mindig elfelejtkezem a tervekről – felelte Miklós rosszkedvűen –, a TERV még a karácsonynál is fontosabb.
– Majd szégyellheted magad, még, ma este, hogy rólam mindig csak a legrosszabbat…
– De nem! – Miklós Ildikóhoz lépett, megölelte békítően. Futólag eszébe jutott, hányszor lépett oda, így, az elmúlt hónapokban. – Csak nem akarsz veszekedni? Ez az első közös karácsonyunk!
– Tulajdonképpen miért rohantunk ennyire? – kérdezte Ildikó –, mi volt olyan sürgős ezen a hülye házasságon?
– Talán féltem, hogy elveszítelek. S talán te is ettől féltél.
– Mások évekig fontolgatják, mi meg hűbelebalázs módjára…
– A túl sima ügyek sohasem kavartak fel – mondta Miklós. – De te direkt kergettél, azzal a tatár képeddel…
– Igaz: ha még várunk, ki tudja, hol tartanál, nélkülem… téged mindenki palira vesz, tudja az öreged is…
– …mert azt is megfőzted – dünnyögte Miklós –, ezzel a „terüljasztalkám”-modoroddal.
Most Ildikó ölelte át, anyásan. Elnézően igazított a haján.
– Akarsz enni? Húst rizzsel?
– Majd fagyújtás után… Inkább csengessünk! Ébreszd fel Trudikát! De aztán behunyjátok ám a szemeteket!
Trudika rugdalózva ébredt. Ildikó mutogatta neki a csillagszórót.
– Trudika! Emlékszel? Karácsony… ka-rá-csony…
– SSSSSssss – sisteregte Trudika, és meglóbálta a csillagszórót gyújtatlanul – ssssss…
– És még azt mondják, hogy nem lehet fejleszteni! Persze, aki lusta… Előkeresték a biciklicsengőt, de csak halk, kocogó hangot adott.
– Csincsin – kiáltott végül Miklós, az ajtóban –, csincsin, angyalka…
Turbucz néni fekete selyemruháján villogott a strassz. Papucsban maradt, a tyúkszeme miatt. A fenyőt messzire eltartotta, égett valamennyi gyertyácska.
– A villanyt…
Miklós segített, megtámasztotta a cserepet. Ildikó szorította Trudika kezét, ki tudja, hogy reagál, ekkora cécót még nem látott soha.
Most majd Turbucz néni beszélni kezd, felmondja az imát, esetleg énekel. S mindezt elviselni fegyelmezetten!
De Turbucz néni nem szólt, csak állt a fa mellett, balra húzódva, bámult a fényességbe. Kezét összefonta a hasán.
Miklós kifújta az orrát, azután ő is elnémult. Trudika előretartotta fejét, megmerevedett ebben a pózban, mint a sivatagi teve a jászol előtt.
Ildikót nyomasztotta a váratlan csend; a lángok hangtalan, folytonos alakváltása. „Fa helyett inkább két pár zoknit” – hallotta, valahonnan messziről Mamsi szavait.
Szeretett volna emlékezni valamire. Irigyen nézte Miklóst és a roskatag Turbucz nénit mellette. – Na – mondta érdesen –, meg ne gyulladjanak az ágak.
Elfújta a gyertyákat, ügyesen, egy fújással hármat. Villanyt gyújtott.
– És most lássuk az ajándékokat… – Kulcsot vett elő a zsebéből, kinyitotta a szekrényt. – Mit kapnak a jó gyerekek?
Trudika ugyanúgy állt, merev tevetartásban. Ildikó gyengéden meglökte, mint az ingaórát, ha elakad.
– Ez a baba a jó kislányé… járó baba… Az igazgató felesége hozta Olaszországból, négyhavi részletre, kettőszázötven. Hadd legyen egyszer szegénynek!
Trudika alig akarta elvenni a karcsúsított derekú, ragyogó üveghajú tüllcsodát.
– Tudom, hogy kicsiség – folytatta Ildikó, és Miklós nyakába borította a svédmintás, orlon kötött kabátot. – De ez volt a legszebb, a te méretedben…
Miklós elragadtatottan a tükörhöz szaladt.
Ildikó kissé habozott, majd a középső polcon kotorászott, az ágynemű között. Kiemelte a saját, tartalék nylonharisnyáját. Még fel se bontotta, szerencsére.
– Turbucz néni… röstellem, hogy csak ez a csekélység…
Turbucz néni szívére kapta a kezét. Aprót sikkantott.
– Ildike, nekem?! Hogy köszönjem meg? Ildike, igazán, ebben a helyzetben… drága Ildikém… – kivágtatott a szobából.
Csodálkozva néztek utána.
– Egy ilyen kis vacak, hogy meghatotta…
– Pedig van neki mit a tejbe aprítani. Nincs rászorulva, elhiheted…
– De hát Ildikó…
– Persze, érthető – mondta gyorsan Ildikó –, érthető, lélektanilag.
– És te? – kérdezte Miklós. Leült, lába között kihúzott a heverő alól egy barna csomagot. – Nem is vagy kíváncsi?
– Drágám! – Ildikó sajnálkozva látta, a csomagolópapír milyen kopott. – Drágám, ne bántson téged. Te, aki minden fillért a közösbe…
Turbucz néni visszavágtatott. Szakadt skatulyát szorongatott, „Chat noir” felírással.
– Ildike… már régen akartam, tulajdonképpen az esküvőre… de az ember önző, nehezen válik meg az emlékeitől…
Ildikó kényszeredetten vette át. Chat noir kölni, háború előtti kiadás.
– Szagold meg – biztatta Miklós kedvesen. – Nemes illat!
A dobozból egy gyűrű hullott ki: korona alakú aranygyűrű, piros kővel.
– Rubin – mondta Turbucz néni –, egyszer már zálogban is volt. Még a könyvügynöktől… amikor lángolt a szerelem.
– Ezt nem lehet – szólalt meg Miklós mély hangon –, ezt Ildikó nem fogadhatja el. Tessék visszavinni, mert megharagszunk…
– Gyönyörű! – kiáltotta Ildikó. Feltartotta a lámpafénybe. – Még sose volt gyűrűm. De nem fogadhatom el, tényleg.
– Lárifári! – Turbucz néni arca kigyúlt, lelkesen –, mintha a lányomnak adnám. Úgyis járt volna ilyen, Miklóska, a karika mellé…
Miklós beharapta a száját. Ildikó táncra perdült, jól beverte az oldalát a gyerekágyba. Összecsókolta az öregasszonyt.
– Itt fogom hordani, ezen az ujjamon… legalább négy gramm!
– Csak be ne olvasztassa, Ildike – mondta Turbucz néni kérlelően –, még ha a forma nem is divatos…
Miklós közbeköhögött.
– Hát az én ajándékom, mi lehet, ezek után… – bontogatta a gyűrött papirost, kedvetlenül.
Először egy gumibabát húzott elő, hatalmas festett szeplőkkel az arcán, kövér, görbe lábbal.
– Ez is baba… kis ócska baba, de olyan egyéni…
Trudika eldobta az üveghajú csodát, nyúlta kis szörnyeteg után. Tömpe ujjaival simogatta. Megnyomta véletlenül. A sípolásra hátrakapta a fejét, de aztán elvigyorodott. Vitte az asztal alá.
– Similis simile gaudet – mondta Ildikó önkéntelen keserűséggel. Felemelte, leporolta az „olasz táncosnőt”.
A csomag tartalmát Turbucz néni teregette szét. Ildikó káprázva szemlélte.
Fekete nylon hálóing, hússzínű csipkebetéttel, alul, fölül és mindenütt. Fekete nylonbugyi, azon is hússzínű csipkeszalag. Fekete nylonkombiné, csupa hússzínű csipkevirággal.
– És ez – kérdezte kábultan. Két ujja közé csippentve felemelte a lebegő ujjú, harangba szabott, fekete-korallszín köntöst. – Ez mi?
– Fésülködőköpeny. Így komplett a garnitúra. Nehéz volt, alig találtam bakfis méretben.
– Isteni – áradozott Turbucz néni. Forgatta, repítette a levegőbe. – Mint egy színésznő… mint egy színésznő, a francia filmeken…
Ildikó csak állt.
– Francia bizony… francia import – mondta Miklós büszkén.
Ildikó magára kerítette a köpenyt. A tükörhöz szaladt, de a koromcsík az arcán – a vaskályhától – észre térítette.
– Mennyit adtál ezekért?
– Nyolcszáztizenhat… – Miklós a zsebébe kotort. – Számla is van, ha esetleg kék-sárgára becserélnéd…
– Nyolcszáztizenhat… de miből? – „Talán megtakarította! Semmi igazságtalanság” – gondolta Ildikó, s remegni kezdett.
– Fizetési előleg, bogárka. Hat hónap alatt hat egyenlő részlet, majd a zsebpénzemből pótolom…
– A havi százból száznegyvenet… – Lerakta a köntöst, csak állt, és tovább remegett.
Miklós arca elsötétült. Összegyűrte az egészet egy kupacba. Ráborította a csomagolópapírt, ahogy a nyakaszegett halottakra szokás a főutakon.
– Miklóska – mondta Turbucz néni gyámoltalanul –, Ildike…
Nem szóltak. Csak Trudika nyomogatta a gumibabát.
– Ildike… Miklóska jót akart… Örömet!
Csend.
– Miklóska… Ildikének is igaza van. Nyolcszáztizenhat forint nagy pénz, amikor az égetően sürgős dolgok…
Ildikó erőt vett magán. A csomag felé nyúlt, érdeklődve, de Miklós elhárította a kezét.
– Ildike, Miklóska, megmelegítem a vacsorát…
– Nem eszem – szólt végül Miklós. Lassan, bikaszerűen felemelte a fejét –, Turbucz néni, menjen csak aludni.
Még sohasem volt ilyen hajlíthatatlanul nyers. Turbucz néni álldogált, Ildikó rá-rápillantott tehetetlenül.
Miklós fütyülni kezdett.
– Jó éjszakát – mondta ekkor Turbucz néni, halkan. Mint a lehelet, úgy húzta be a kilincset.
– Most jobb? – sziszegte Ildikó. – Jobb a közérzeted, hogy vérig sértettél valakit?
– Itt csak te sértegetsz. Ez a te szakmád. Nem ismersz se Istent, se embert, csak azt a rohadt pénzt meg az ütemterveidet…
– De hiszen gyönyörű ez a sok csipke – mondta Ildikó kétségbeesetten. – Nem tagadom. De gondolkodj, édes Miklóskám, gondolkodj: minek ez nekem… hat hónapig nyögni, csak azért, hogy a szekrényben lógjon! Mert fel nem vehetem, ismerd el, megfagyok benne ilyen kályha mellett… – sorolta logikus érveit reménykedve.
– Nem tart a tél örökké – mondta Miklós ellenségesen.
– Nyáron meg meztelenül alszom mindig – felelte Ildikó, s hunyorított a szemével. – Anyaszült meztelenül.
De most nem segített ez sem.
– Tőlem úgy alszol, ahogy akarsz. Én nem próbálom kaptafára húzni az embereket.
– Gyere… olyan finom a hús… köménymaggal beszórtam.
– Nem tudok enni parancsszóra. Éhes se vagyok.
– Miklós, kérlek… karácsony este van.
– Eszedbe jutott, egyszerre? – kérdezte Miklós.
Megbökte lábával a csomagolópapír alól kikandikáló csipkét. – Vidd a kukába! Vagy add el a Lehel piacon, mit bánom én. A tied.
– Biztosan hasznát veszem – hadarta Ildikó. Kapargatta az asztallapról a kerek gyertyafoltokat. – Megyünk mi még utazni…
– Csak nem velem. Majd valamelyik ügyes, bornírt igazgatóddal… S még te beszélsz „karácsonyról!” Ez az, ami legjobban felháborít!
– Én ma takarítottam, napközis szolgálatot teljesítettem, bevásároltam, csomagoltam, főztem, megfürdettem Trudikát… – mondta Ildikó. A jobb keze megint remegni kezdett. – És az a pulóver… a legjobb minőség. Még a napi feketémről is lemondtam, az iskolában, csakhogy megvehessem a drágábbikat.
– Köszönöm – Miklós felállt, háromszor meghajolt. – Köszönöm, köszönöm. Ez az áldozat… – Rágcsálta az üres szipkát cigaretta helyett.
– Te bohóc – mondta Ildikó, színtelenül. – Mikor lesz már belőled férfi?
– A többiek. Azok a férfiak. Csakhogy azok nem akartak elvenni. Se a hentes, se a többi.
Trudika sípolt az asztal alatt.
– Most mit tegyek? – kérdezte Ildikó. Már a jobb lába is remegett. – Nem. Erre nincs válasz. Hogy mondhattad ezt? – leült a heverő szélére az almákat félregurítva. – És ezt az a Miklós mondta egyáltalán? Ez megtörténhetett? – egyre hangosabban kiabált, arcán a hisztérikus irtózat jeleivel.
Miklós lassan feleszmélt.
– Ennyire nem lett volna szabad elgaloppíroznom magam – mondta száraz tárgyilagossággal. – Bocsánatodat kérem, valóban. Bevadítottál, s az ember nem fontolja meg, mit beszél… Lefekszem.
Ildikó gépiesen felemelkedett. A vacsora. Trudikának vacsora. De Trudika megint elaludt, álmában a gumibabát nyalogatta.
– Trudika… halló, Trudika…
– Ha nem vacsorázik, nem dől össze a világ… Hagyd aludni.
– Az asztal alatt…? Mint egy kutya…
– Ha egyszer ott érzi jól magát – mondta Miklós hangosan, gondos artikulációval, csaknem szótagolva.
Ildikó kapkodva körülnézett. Mintha segítséget várna a tárgyaktól.
– Öregmiklós – kiáltotta. – Nem hagyhatjuk egyedül karácsony este!
„Mindjárt kiderül – gondolta boldogan –, ki vagyok én. Mindjárt, csak el kell mesélnem. Dohánybarna bőrszékek, külön szoba.”
– Ugyan, Ildikó – sóhajtott Miklós. Kifűzte a cipőjét, pumpálta a gumimatracot. – Hamis ez a hang. Ő úgysem tud rubingyűrűt ajándékozni, legfeljebb füstölt sonkát. Kár a fáradságért. Persze, én megértelek – tette hozzá, enyhítésül –, de megérteni és helyeselni: az kettő.
Ildikó otthagyta Trudikát az asztal alatt, ráborította a plédet. Az ablakhoz furakodott, hogy a rolót lehúzza. A ködön át körvonalaiban látta a szemközti lakás karácsonyfáját vagy csak az árnyékát, a hosszú száron hintázó, keskeny cukorkákkal.
Hirtelen aludni kívánt. Vagy legalább átbukni oda a szomszédba, emlékezet nélkül, idegenként.
Lehagyni ezt az órát, bármi áron.
– Holnap – mondta Miklós – majd kiugrunk. Neked nem is muszáj. Új sálat vettem neki, ott van a kabátom zsebében.
„Én pedig egy meleg hálókabátot – gondolta Ildikó – a Bizományiban, elöl bocskaizsinórral.”
Összehajtogatta a ruháit, elrendezte a gyerekágy rácsain.
Fejére húzta a takarót, ahogy máskor.
– A villanyt… – szólt Miklós.
Papucsba bújt. Meg kell szokni, hogy a meztelen talpunkat egy pillanatra se, soha, ne értessük a földhöz.
Újra visszafeküdt, a sötétben.
„Talán még meg lehet fordítani ezt a karácsonyt – ismételte magában görcsösen –, talán még meg lehetne… A terveim… a ház… hogy odavesszük…” – de nem tudott megszólalni, mintha egy kis kupak zárná a torkát, ahányszor a levegő a hangszálakhoz ér.
Inkább a lábát nyújtotta ki, megkereste vele Miklóst az alacsony gumimatracon. Ez könnyebb. A test hajlékonyabb.
Miklós dörmögött valamit, aztán azt mondta, határozottan:
– Ne töprengj feleslegesen. Nincs semmi baj. Holnapra kialusszuk – kis szünetet tartott –, bogárka…
A rádióban jelentik be így a békekötéseket. Hivatalosan, megszűrve.
„Meg kellett volna látogatnom – gondolta Miklós félálomban. – Ennek is ez a csacsi az oka. Megígértem az öregnek. Vagy nem ígértem meg? Megígértem, vagy nem ígértem?”
– Már nem jönnek – mondta Öregmiklós talán ugyanekkor. A birsalmáknak mondta meg a szólókoszorúnak. Lezárta a cserépkályhát, kihordta a tányérokat, kanalakat, a két mustárospoharat. – „De nem is ígérték határozottan. Csak én emlékszem rosszul. Még tiltakoztam is, ráér az ünnep másnapján… Persze. Úgy látszik, a vérrel együtt az agysejtjeim is távoznak…”
A cigarettatárcát meg a púdertartót otthagyta a fa alatt. Ezüst, de sokra nem használhatják ma már.
– A púdertartót, Jusztinka, odaadom – folytatta, még mindig a birsalmáknak, de aztán összezárta az ajkát.
Ez olyan öregemberes dolog, hiába. Hiszen csak az embereknek kell a beszéd.
Egyeztette az időt, a zsebórán meg a faliórán. Mindjárt éjfél.
„Ahelyett, hogy én sétáltam volna be – gondolta. Nem feküdt le. Kettő és öt között aludt csak, többet nem kívánt. – Önzés, hogy ide a fenébe várom őket.”
Holnap talán áthozza Szepesvári a szaloncukrot, és akkor fel lehet aggatni pótlólag. Nem tetszene a gyerekeknek ez az üres fa, akármilyen nagy is. Pedig a fenyő így az igazi. És a karácsony is így az igazi, csupaszon.
– Meg kell öregednünk hozzá, hogy megértsük. Ez a baj az öregek bölcsességeivel. – Röstelkedve szájára tette a kezét. – Csitt.
„És egyáltalán…” – leült az ágya szélére, kinyitotta az odakészített könyvet, de nem olvasott, csak ült, s amikor legközelebb az órára nézett, látta, hogy már egy óra.
Papa nefelejcses levelet írt karácsonyra. Aztán meghalt. 1906-ban, a nefelejcses levél után három héttel. Negyvenöt évesen. Harmincöt volt, amikor anyával összeveszett, és meg sem állt az „Újhazáig”.
– Ne bántsd – emlékezett az apja hangjára és a mozdulatra is, ahogy védően a térde közé szorította –, ne üsd a gyereket, Rozál.
Furcsa, hogy valakinek az emlékeiben harmincöt évesen él az apja – amikor ő maga már döcög a nyolcvan felé.
– Az a kósza apád – mondta Rozál mama, és fekete kendőt kötött, suhogósat – alászaladt egy amerikánus vonatnak. De a pénzét nem adom, hiába ácsingózol. Azon földet veszünk, harminc-negyven holdat. Legalább nem halt meg feleslegesen.
Akkor már az ikreket elvitte a torokgyík, Fánit kizárta az ura a fáskamrába, tüdőbajt kapott, folyton köhögött.
Öregmiklós ledőlt az ágyra. Csak ő maradt életben a négy gyerek közül.
Rozál mamát tizenkettőben megütötte a szél. Kis szolgálókat fogadtak mellé, a szomszédból, de azok is elszökdöstek, sorra, mert odacsalta őket magához szelíden, s utána csomókat tépett ki a hajukból.
– Rossz szolgálók – íratta a bíróval Pestre –, és te is rossz vagy, fiam, Miklós. Herdálásra szültelek, fonnyadtál volna el a méhemben.
Ez a levél is megvan. Apáé is. „Meglátom-e az Ókantrít valahára, kedves családom?”
Aztán Rozál mama, amikor ő már régen sebet kapott Przemyšl alatt, kiesett az ágyból, éppen karácsonykor, és reggelre megfagyott. Öregmiklós az orrához nyúlt, érezte a viszketést. Már kitanulta az orrvérzés előjeleit.
– Szeretném – mondta megint hangosan –, ha ma este nem folyna… ha kérhet ennyit az ember.
Tizenkilencben kiálltak az erkélyre a Lipót körúton. Hajnalka sonka ujjú köpenyt viselt, lapos girardi-kalappal, Lornyettjét az orrához emelte, ahogy feltűnt a tömeg a sarkon.
– Ezekkel egyenlő? – kiáltott Hajnalka. – Soha!
Elváltak csendben. Hajnalka boldog lett aztán Szunyoghy Vilmos mellett, azt mondják, a szombathelyi garnizonban.
Újra be kellett iratkozni a földmérnökire.
– Magyarországon döglött ügy – mondta Kléber Móric, aki áttért a terménykereskedésre –, amolyan széchenyies idea, jellegzetesen…
Agronómus. Most így nevezik őket.
A hólapátolós-karácsony. Szép volt az, szép. Csak akkor érezte siralmasnak, bántotta az önérzetét.
Ritter Ádám kivitte a százhalombattai birtokára „tanácsadónak”. Ó, igen, akkor, azok a nagy karácsonyok. Ritter Ádám ma is él, éjjeliőr a Ruggyantában. Nem volt rossz fiú, csak buta. Felvágni akart a „saját földmérnökkel”.
Jusztinka haragudott a szaklapokra. „Azok bolondítják meg magát, drágám, az a sok francia meg angol. Nyugodjon bele, hogy szimpla intéző ezerkétszáz holdon…”
– De Jusztinka, ez vétek. Egyszerűen elpusztítják a földet… az erejét pusztítják… Silányul, pusztul a föld…
– Az ember is pusztul, az ember is silányodik – mondta Jusztinka harminckilenc karácsonyán, amikor már titkolta, hogy zsidó. – De magát ez nem bántja, mert maga engem soha nem szeretett.
Réder bárónál kertészkedtek ezekben az években. Réder Frici imádta a különleges virágokat, és utálta a németeket, még negyvennyolcból, amikor az ükapját agyonütötte egy osztrák őrmester a Fertő-tónál.
– A föld az nem vétkezhet – mondta Réder Frici –, és én ezért becsüllek téged, Miklóskám: úriember vagy, de inkább besározod a kezedet, semhogy ennek a csőcseléknek lefeküdj…
A bomba kiszakított egy hatalmas hollandi tulipánágyást, két hét alatt alig tudták újra feltölteni.
Talán, ha Réder Frici otthon van, nem viszik el Jusztinkát. A lovász jelentette fel. A lovász is él, lóápoló az ügetőn. Mózsi bácsi kiderítette. Mózsi bácsi a kubikos, aki rendbe hozta a bombatölcsért a kertben. Azt hitték, valami Jehovás szekta tagja, ott jöttek össze a krumpliveremben. Csak később derült ki, hogy földalatti kommunista – vagy hasonló.
Mózsi bácsi is él, nyugdíjas váltóőr, nemrég találkoztak, öt éve, a nagyáruházban, a cipőosztályon.
Öregmiklós fülelt. Érezte száján a nedvességet. Összefogta orrcimpáit, fél kézzel villanyt gyújtott.
Megkönnyebbült.
– Nátha – nevetgélt –, a spanyolból… Minden karácsonykor jelentkezik… A náthám. – Odakészítette a zsebkendőt.
Amikor Jusztinkát elvitték, ő sem volt ott. Ritka virágmagot hirdetett a Mauthner, beutazott érte a városba.
– A föld sem ártatlan – mondta akkor este Réder Fricinek –, beissza a vért, Fricikém. – Már nem volt teljesen józan, Réder Frici beletöltött fél üveg bordóit, másnap pedig eltűnt Liliannal együtt. Hiába keresték, ki írta a Casino állótükrére zsírkrétával: Schwein Germania…?
Az a nyafogó fiúcska pedig, a nagy fehér gallérral, intézetbe került, a Mária Terézia lovasezred különleges nevelőintézetébe, minden előre kifizetve, amíg ki nem viszi a Vöröskereszt, Svájcba, a szülei után.
Réder Frici nem él már. Lilian se él, a „lila szemű Lilian”, vajsárga kalapban, felrobbant alattuk a vonat…
– Öregember sose lehet magányos – mormogta –, túl sokan is vannak a karácsonyfa alatt…
Belefáradt az emlékezésbe. Vagy talán kímélni akarta magát. Elzárni az éjszakát a legsötétebb évek elől. A jelenre ugrott, gyorsan: beszívta birsalmái illatát, s bár még sokáig ült álmatlanul a párnák között, már nem gondolt semmire, csak hallgatta a tücsökciripelést.
– Jó itt a házadban, Jusztinka. Akkor nem szerettem. De most jó.
Pontosan tudta, hogy télen nincs tücsök. De azért mégis nagyon szépen szólt és békességesen.
– Helyes – mondta Ildikó.
Miklós fellélegzett.
– A tévé nem felesleges. Majd csináltatok hozzá egy dobozt politechnikán, ráhúzzuk, Trudika nem tesz kárt benne.
– Mintha nem lennél meglepődve – mondta Miklós. Odatette a készüléket a karácsonyfa helyére. – Pedig azt hittem…
– Bent jártál a gondnokságon, az OTP-papírt aláíratni. De ne búsulj: így is meglepetés. Hogy egyáltalán működik!
– Trudikát is leköti majd.
– Csak a feladatai után. Ebben nem ismerek pardont!
– Kár, hogy nem nézhetjük ma este…
– Majd Turbucz néni! Behívjuk, s legalább vigyáz Trudikára. Első a szolgálat!
Miklós tréfás grimaszt vágott. Előkereste az esküvői ruháját. Nem találta a fehér inget, Ildikó hozta be frissen mosva a fürdőszobából.
– Nem akarsz lezuhanyozni? – kérdezte.
– Abban a dög hidegben? Brrr…
Egyszer már meg kéne mondani, hogy nehéz így kimosni az ingek nyakát. Tetőtől talpig, minden reggel, kötelező… Ildikó sohasem mulasztotta el. Bele van kalkulálva a készülődésbe.
– Higiéniai szempontból, drágám, s még a közérzet is frissebb…
– Drágám – mondta Miklós, és megint szótagolni kezdett –, majd ha me-leg lesz a für-dő-szo-bá-ban… akár naponta ötször is. De feleslegesen megfagyni nem fogok egy mánia miatt.
Öregmiklós csak igazán tiszta! De behozta a meleg vizet nagylavórban a konyhába, égett, ropogott a tűz, bolyhos darázstörülköző…
– A megjelenés rendkívül fontos. A mostani munkakörödben!!! Az üzletvezetőről vesznek példát. Lompos főnök: lompos személyzet.
– Csak ezt ne emlegesd. Nem tetszik nekem ez a „főnökség”, nagyon nem tetszik… kell, hogy legyen valami susmus mögötte.
Ildikó is készülődött. Beatrix csipkeblúza nála maradt, nyoma se látszik, ha felveszi még egyszer, ma este.
– Érettségid van. Tanfolyamod. Tudsz bánni az emberekkel. Az ellenőrséget is becsületesen végezted… hiszen folyton úton voltál, hol találtak volna ennyi pénzért még egy ilyen jó bolondot?
– Azért mégiscsak kényelmesebb, ne haragudj, ide-oda mászkálni, jegyzőkönyvezni, mint nyakamba venni egy Magyar Csárdát! Mit gondolsz, miért váltották le az előző vezetőt meg a séfet? Pipás rám az egész társaság, mint egy spiclit, úgy kezelnek.
– Ne érzékenykedj. Három nap alatt nem lehet véleményt formálni. Ma szilveszter van. Hagyd őket keresni, vigyázz, ne legyen botrány. Holnap kezdődik a leltár a roló mögött! Hallod? Leltár nélkül hivatalosan nem veszel át semmit…
– Leltár – ismételte Miklós szerencsétlenül –, abba bele lehet dilizni.
– Minden kezdet nehéz – jelentette ki Ildikó –, és nem vagy egyedül. Majd ma este jól kinyitom a szemem. Reggelre készen kapod tőlem a jellemzéseket.
– Mulassunk inkább szilveszter este…
– Módjával azt is – mondta Ildikó –, most kell megalapoznunk a jövődet!
– A Magyar Csárdában! – sóhajtott Miklós. – A speciális ízlést is kielégítő magyar csárdában, amit a kutya se látogat.
– Ma tömve lesz. Aztán megszervezed a hirdetést. Intim hangulat, magyaros különlegességek. Udvarias személyzet, rendes adagok, hamisítatlan ital. Hidd el, csak ennyi kell.
– Azért én jobban szeretem…
– Havi nyolcszázzal több, plusz prémium. Jól jön az akkor is, ha megoldjuk a lakást, másképp…
Ildikó az asztalra készítette Trudika vacsoráját. Mesefilmre vitte őket Kati néni, érdemrendet érdemelne abban az iskolában mindegyik gyógypedagógiás kolléga.
– Nem tudom, miféle megoldás jár az eszedben – mondta Miklós nyugtalanul. Folyton elcsúszott a nyakkendője, rángatta ide-oda. – Félek ám a terveidtől…
Ildikó nem akarta elsietni. Karácsonykor nem sikerült. Majd most. Bejelenti, közvetlenül éjfél előtt. „Összeköltözünk. Együtt lakhatsz az öregeddel. Vállalom.”
Külön indultak. Ildikónak meg kellett várnia Trudikát, és még nem sült át a másnapi köményes szelet.
– Eredj csak! A főnök mindig első legyen a poszton. Csak azt követelheted meg, amit te magad is…
– Kettes számú szöveg – mondta Miklós szeretettel. Csókkal búcsúztak.
– Ildike, igazán nagyon csinos – Turbucz néni kedvtelve nézte –, de a gyűrűt, hát nem viseli?
– Jaj, Turbucz néni, lötyög… majd átalakíttatom alkalomadtán… pedig olyan gyönyörű!
– Én sem tudom hordani a harisnyát – mondta Turbucz néni hamiskásan –, harmincötös lábra való. Pont, mint a magáé, Ildike.
Ildikó önkéntelenül saját lábára nézett. Körben hajszálvékony varrás húzódik a nylonon. A rövid szoknyából kilátszik. Azok a ronda székek az iskolában rögtön elszakítják!
Turbucz néni megcsóválta a fejét. Kivette a villát Ildikó kezéből, megbökdöste vele a húst.
– Ez még kemény. Ki látott ilyet, díszbe öltözve a lábasok körül? Majd én elintézem… Ezt meg, ami a lábán van, szívem, vegye le… egy tanárnő, szilveszter este!
– Jelenleg nincs más – mondta Ildikó szárazon.
– Ilyen manapság elképzelhetetlen – folytatta Turbucz néni megrovóan –, hogy egy nőnek ne legyen legalább hat pár harisnyája… egy tanárnőnek, szilveszter este! – Ment a szobájába, hozta a karácsonyi harisnyát. – Húzza csak fel, Ildike…
– Holnapután veszek helyette, tíz és feleset – hadarta Ildikó –, mulassanak jól a tévé előtt Trudikával.
Habozott, felvegye-e az esküvői kalapot. Kendőt kötött mégis. Ködös a levegő, ne legyen csatakos a tüskehaja.
Budakeszi út. Villamossal alig megközelíthető. Viszont a bérlet buszra nem érvényes, kétszeri átszállás egy reggeli ára.
A szilvesztert már déli tizenkettőkor kezdték a napköziben. Simeki Öcsi kerített egy trombitát, mindjárt utánozták mind. A jó ég tudja, honnan van ennyi pénzük ezeknek a gyerekeknek. Ömlesztve vették a szerpentint meg az álarcokat. A szemétládát is érdemes lenne egyszer megnézetni valakivel: micsoda nagy darab kenyerek, ujjnyi kolbászok, kockasajt… Talán nincs is, aki üresen eszi a vajas kenyeret. Inkább kabát nélkül eresztik egész télen, sportszandálban, de a tíz deka savanyú cukor naponta ott ropog a fogaik közt.
Még csak este hét óra, de a villamoson már jócskán dülöngéltek a részegek. Egy hosszú hajú fiú – a haja körben felkunkorodott, mint a kacsa farka – hosszan felbőgette a trombitát, nyerített hozzá a kórus.
A kalauz odafurakodott.
– Ezt nem tesszük, kérem. Elhallgatni vagy leszállni.
Ildikó nyelvtanilag helytelenítette ugyan a főnévi igenév felszólító mód helyetti használatát, de egyébként mélyen egyetértett. Összevillantották szemüket a kalauzzal.
„Talán meg kellene kérdezni – gondolta Ildikó –, melyik iskolába járnak. Attól rögtön meghúznák magukat.”
Szerencsére a fiúk leszálltak, még integettek is a kocsi után, harag nélkül.
Azért ezek mások. Többre telik nekik valahogy. Nekik vagy a szüleiknek.
Ildikó hátradőlt a fapadon. Kilenc megálló az átszállásig. Nyolc szilveszter Turbucz néninél. Az első három: rádió mellett, almaborral. A negyedik a főiskolán. „Te tudsz zongorázni, Ildikó… mit nem tud az Ildikó?” A zongoristának megtetszett az egyik elsőéves, és azzal volt elfoglalva, hogy becsalja az üres előadóterembe. Ő beugrott a zongorista helyett. Háromszáz forintot kapott, akkor vette a modern asztalkát, addig ölből ettek vagy a konyhában.
Megrázkódott. Eszébe jutott Miklós mondata. Az a mondat. Gyakran jutott eszébe indokolatlanul, távoli asszociációkkal. „A többiek nem akartak elvenni. Se a hentes, se a többi.”
Érettségiig nem tekintette fiúknak a fiúkat. A hentes még túl eleven volt. A főiskolán? „Nézze, Ildikó, a származási előny tagadhatatlan… igazságos, hogy bejutott, de magának ötször annyit kell produkálni, ötször annyit, ért engem? És az alapok… nos, vizsgálja meg önkritikusan az alapokat…”
Jelesre tette le minden vizsgáját ezek után. Esténként korrepetált, akkoriban még akadtak is jelentkezők. Sokan irigyelték tőle Turbucz néni zongoráját. Enélkül, az ösztöndíj mellett, felfordultak volna Trudikával ketten.
Most bezzeg hiába lóg kinn a tábla: hangképzés, szolfézs. Táncdalénekesnek képezik magukat! Aki meg magasabb zenét akar, nem általános iskolai énektanárt keres a csemetéje mellé. Különben sem lenne helyes, abból az iskolából, ahol tanít, onnan vállalni. Másképp meg úgysem akad.
„A többi…”
Az a néhány, gyorsan elmaradt. Ildikót fárasztotta a tánc. És épp eleget látta Mamsit táncba készülődni annak idején. Épp eleget ült a szomszéd sámliján, egyedül, amíg valahol szólt a sramlizene.
Mozira nem volt pénze, a fiúk meg smucigok, „ingyen” nem költenek.
És a szervezések. A KISZ-ben. Úgy tették a nyakába, mint egy természetes adót. Minden értekezletre elment, félt, hogy elmulaszt valamit. Egyszer, egy klubdélutánon, amit ő hozott össze a bölcsészekkel, odalépett valaki, és randevúra hívta. Ildikó még most is emlékezett a hajára, Miklósénál világosabb, frissen mosott, omló haj volt. Hosszan töprengett, és azt felelte, pénteken fél négytől négyig… Fél négytől négyig, igen. Tetszett az a fiú. De az sarkon fordult és nevetett. „Félóra? Azért ilyen gyorsan csak a verebek szoktak… csak a verebek, tisztelt elvtársnő…”
„A többi…”
Amikor kinevezték, a tantestületben két férfi tanított. Az egyik egykori bencés paptanár, a másik nyugdíj előtt egy évvel. Tavalyelőtt jött Rudika, öt dioptriával, égre néző orrlyukakkal. De nem maradt sokáig: a szakfelügyelet kifogásolta, hogy a magyar órán a saját verseit elemeztette. József Attila helyett.
Aki egy kicsit is értelmes és fiatalabb, azt egykettőre kiemelik, ha férfi. Csak a nők alkalmasak rá, hogy huszonöt évig hallják ugyanazt a csengőt, és még mindig lelkesedjenek.
Az öreg Kobureczky papa elhívta egyszer színházba, virágot is hozott, de nem mert elmenni vele, mert a Kobureczky Előd volt a legrosszabb gyerek a felső tagozatban.
Az utcán utánajöttek néha, azt hitték, kislány, az alakja miatt. Csupa taknyos.
André Mária bátyja gyakran leült a tanáriban, Marikára nem kellett panaszkodni soha. Szívesen megdarálta a kávét, mesélte katonaélményeit. Ildikó mindjárt be is szervezte a nyolcadikosokhoz rajvezetőnek. De csalódott benne: nem bírt a gyerekekkel, kinevették, és Ildikó maga is nevetségesnek találta egy idő után, ahogy handabandázik, és nem figyel rá senki.
Pedig ez az André Laci jól kereső tévészerelő, Málnás Beatrixnak be is vallotta, hogy „az Ildikó tanárnő éppen az esete, a nyimnyám nőket utálja…”
„A többi…”
És egyáltalán! Elkönyvelte ő már korán, hogy a szerelem ostobaság, kelepce. Talán végképp ki lehet kerülni vagy visszaszorítani megfelelő keretek közé. Az ember eléri, amit akar, aztán körülnéz, logikusan.
– Haha… – mondta félhangosan. A kalauz az üresedő kocsiban szigorúan rápillantott.
Választani, logikusan!
„Miért – gondolta rögtön, mintegy cáfolva, bűnbánattal –, egy egész vendéglőt rábíztak. És csupa szív. És szeretem. Szeretem.”
– Szeretem, úgy, ahogy van – így hallotta, valahol. „Ó, nem az az igazi szerelem. Akit szeretek, attól követelek, egyre többet és többet… – figyelte, nehogy a megállót lekésse. – Ez a pedagógiában is érvényes. Csak persze türelem. Szívós türelem.”
Nehezen kapott csatlakozást. Egy vadászkalapos úr konfettit szórt a vállára, Ildikó unott mozdulattal lefricskázta.
A peronra szorult, súrolta homlokát egy öreg bácsi bajusza.
Öregmiklós. Összeköltözés. Helyes. Gondolatban kipipálta.
Mamsi. Másodikán kórház. Ide is egy strigula.
Csárdában körülnézni. Kérdőjel.
Könnyen rátalált az étteremre, bár csak egy neonfelirat világított: „…agyar Csárda.”
Agyar csárda! S ilyet hagynak!
Az ajtónál gulyásnak öltözött fiatalember álldogált, panofix galléros télikabátját a hátára terítve.
– Csak férfikísérővel, kérem – mondta közönyösen.
– Csergő Miklósné vagyok – felelte Ildikó mosolyogva.
– Csak férfikísérővel, kérem…
– Az üzletvezető felesége. Nem tudja a saját üzletvezetője nevét?
– Ja? – A figura kissé megelevenedett. – Az a magas, szőke? A Miki?
– Mikinek az egereket nevezik – mondta Ildikó dühösen –, magát hogy hívják?
– Pistuci…
– Szép kis vircsaft! – Ildikó bevágta maga mögött az ajtót, de hiába várta a csattanást. Önműködő, illedelmes ajtó volt.
A bejárattal szemben hatalmas agancs lógott a falon, féloldalasan, az egyik szög kilazult. Akár kalapot is lehetne rá akasztani.
A ruhatárosnő kikiáltott a pult mögül:
– Kezicsókolom, a főnök úr felesége, fényképről is felismerem…
Sokan álltak az előtérben, nehéz kabátjukat karra akasztva. Utat engedtek, tiszteletteljesen.
„Akadnak rendes emberek is – gondolta Ildikó –, akikre támaszkodni lehet.”
– Ennyi kabátot emelgetni nem fárasztó? – kérdezte nyájasan. A néni négyet-ötöt is átkarolt, cipelte hátra. A férfikalapokat a fején szállította, magától értetődő természetességgel. Egy kislány – csillámló flitterfejjel – ezen felvihogott.
– Ejnye – mondta Ildikó.
– Tessék csak hagyni – intett a néni, és mézesen mosolygott –, nálunk első a kedves vendég.
A lengőajtón magyaros szőttes. A teremben műlugasok, faasztalok és fatörzs székek.
„Elég tiszta – állapította meg Ildikó. – Persze, a konyha a lényeg.”
Aránylag csendes volt még a hangulat, a zenekar éppen pihent, egy hegedű feküdt a nagydob és a cintányér között.
A felszolgálónők – pipacsos pártában – frissen mozogtak a hátsóajtó felé, hozták a gőzölgő tálakat, átbújva egymás karja alatt. Lábukon fehér kismamacipő.
„Nem esztétikus – gondolta Ildikó –, ha már jelmez, legyen tetőtől talpig az.”
Az egyik lugasból kinyúlt egy fekete körmű férfikéz, és megragadta Ildikó szoknyáját.
– Hé, pipi, buék…
– Bújjék csak maga – válaszolta Ildikó. Honnan tudná, szegény, kivel beszél?
– Kérem – szólt a fekete szmokingos fizetőnek, amikor az a lesállásból egy pillanatra felemelte a fejét. – Merre találom az üzletvezetői szobát?
– Az iroda hátul. A panaszkönyv nálam, kisnagysád – mondta a főpincér, és tréfásan megfújta a gomblyukába tűzött árvalányhajat.
Ildikó átment a termen, máris kaparta a torkát a dohányfüst. De csak a vécét látta, a hullámos hajú, bárgyú női fejjel. A mellette levő ajtócskán csaknem benyitott, de a pincér utánaloholt.
– Kisnagysád, az a piszoár. Itt, itt a posztófüggöny mögött – mutatta szolgálatkészen.
– Csergő Miklósné vagyok – szólt hátra neki Ildikó, mielőtt belépett. Nyújtotta a kezét is.
– A Mikike felesége? Nahát, ez igen, csinos fehérnép… Herci bácsi… ez a Herci bácsi… – s magára bökött, gügyögve.
– Miért neveznek téged három nap után, rögtön, Mikikének? – kérdezte Ildikó köszönés nélkül. – És miért nem mész a személyzet közé? Én se ülhetek a tanáriban, ha tele az iskola gyerekkel…
Miklós a redőnyös íróasztalra könyökölt.
– Örülj, hogy a bizalmukba fogadtak. Nem fogom éppen szilveszterkor kezdeni…
Ildikó leült a rekamiéra. Nagy, ódivatú darab, gyümölcs- és italfoltokkal. Rugózott rajta.
– Veszünk ide egy-két cserép virágot. Kókuszszőnyeg is megteszi, a költségvetésből ki ne feledd! – A radiátorhoz lépett, alul-fölül megfogdosta. – Jó!
– A vaskályhánál jobb – mondta Miklós –, de azért a cserépkályhának nincs párja.
– Nálunk gázfűtés lesz.
– Nálunk?!
„Csodálkozol ma este még” – gondolta Ildikó, s derűsebb színben látta megint a világot.
– Minden kezdet nehéz!
– Hány közmondást tudsz, bogárka? – Miklós felkelt, lazított a nyakkendőjén.
– Most szépen kimegyünk – folytatta Ildikó – a fenntartott asztalhoz. Feltűnés nélkül bemutatsz a személyzetnek. A kalkulációt láttad már?
– Mit képzelsz? – Miklós bosszúsan rendezgette az iratait. – Zöldfülű vagyok? Az a legelső… itt nem lesz árdrágítás. Hogyne, hogy bedutyizzanak…
– Szeretem, amikor így beszélsz. Csinálunk néhány szúrópróbát a konyhán. Leméred az adagokat… érted?
– Ildikó – Miklós megfogta Ildikó karját, szokatlanul keményen –, szerzek neked helyet, gyere. Te ma este mulatni jöttél. S ha már elvállaltam miattad ezt a kuplerájt, bízd rám, hogy mikor és mit…
– Hiszen én rád bízom – mosolygott Ildikó engedékenyen –, boldog vagyok, ha felvillan benned ez az erély… a te képességeiddel nem ezt a Magyar Csárdát, hanem…
– Herci bácsi – kiáltott Miklós, és nem engedte el a felesége karját az ajtó előtt sem. – Herci bácsi, hozza ki a pótasztalkát, és ajánljon valamit, mit igyon az én asszonykám…
– Ja… ja… a pótasztalt. Herci bácsi mindent tud. Herci bácsi hozza. – Odakiáltott egy pörge kalapos felszolgáló fiúnak. – Ugrás, Jani, hozd fel a pincéből!
– Feri vagyok – Felelte a fiú, és egyensúlyozta fején a kalapkát. – És már felhoztam a Lici néninek, mert kérte az a pénzes pasas…
– Ajjaj… – hadarta Herci bácsi. Intett, hogy várjanak. Szaladt előre, kasszírozni.
– Fáj a lábam – jegyezte meg Ildikó. – Miért nem gondoskodtál előre? Egy részeggel kevesebb fér be, legfeljebb…
Körülnézett, felfedezte a tálalót az evőeszközökkel, előkészített tányérokkal. Megmozgatta.
– Ohó… ez két asztal! Öcsike, gyere csak ide…
– Azt nem lehet kihúzni – tiltakozott a fiú, öntudatosan. – Leesik az egész franc.
– Hogy beszélsz? És nem esik le. Átrakjuk a másik oldalra.
Herci bácsi visszaloholt.
– Kitűnő ötlet, nahát… hiába, az a jó asszonyi szem… Na, Jani, rakodj!
– Feri vagyok.
– Majd odasózok a nyakad közé, aztán megtudod a nevedet… taknyos.
– Csak türelmesen – magyarázta Ildikó. Miklós eleinte nem tudta eldönteni, kit oktat. Herci bácsit vagy a csapkodó gyereket. – Módszeresen. Persze hogy leesik, ha kapkodsz.
Kissé feltűrte csipkeblúza ujját, segített. Herci bácsi szájtátva bámulta.
– Ez igen – csettintett végül –, a házias nőnek nincs párja.
– No, menjen csak – mondta Ildikó kurtán, és a szeme közé nézett. – Amíg locsog, szökik a vendég.
Herci bácsi arcán rajtaragadt a mosoly. Meghajolt, mielőtt hátat fordított.
– A legrégibb munkaerő – súgta Miklós –, minek sértegeted?
– Tanuljon tisztességet, akármilyen régi – mondta Ildikó nyugodtan. – Nem fogom hagyni, hogy a fejedre csináljanak.
Kétforintost dugott a fiú kezébe.
– A tied. Tedd el. És ne hagyd, hogy ordítsanak veled.
– Fee-ri… – rikkantotta a negyedik asztal mellől Lici néni, három üres tállal a karján. Feri odaugrott, átvette a piszkos edényt. Szaladt a mosogatóba.
– Ildikó! – Miklós leült az asszony mellé, kezére tette kezét –, édes bogárkám, kérlek, ma estére, csak ma estére hagyd abba a piszkálódást… mindenki végzi a maga dolgát, majd beleszakadnak, és akkor jössz te, és bámulsz vizsla szemekkel… Nem érzed, hogy ez erkölcstelen?
– Az az erkölcstelen, hogy ilyen hangon beszélnek egy fiatal fiúval, egy ipari tanulóval, akinek a jogai…
– Mit iszol? Most már csak Licire számíthatunk… – Miklós emelkedett, de Ildikó visszahúzta.
– Te akarsz odamenni? Kiálts neki, vagy ints, mit bánom én…
Miklós csettintett, esetlenül. Ildikónak felrémlett Öregmiklós remek kézbillentése, ahogy jelzést adott az esküvői ebéden. Utánozni akarta, de félúton a hajához nyúlt.
– Lici… Lici kedves…
A lapos frizurájú, pipacskoszorús nő azonnal meghallotta. Izzadtan ott termett.
– Jó estét kívánok – mondta lelkendezve –, már említette a Babfika a ruhatárból, hogy milyen aranyos vendéget kaptunk. Hogy megtisztelt bennünket a mi drága főnökünk aranyos kis felesége… és azt is tudjuk, hogy énekművésznő tetszik lenni…
– Tanár – helyesbített Ildikó, és elpirult. Miklós meghatódott, nem tudta, miért. Átölelte a keskeny vállat.
– Tanár, igen, igen… Hát nem művészet annyi gyerekkel? Tessenek velem parancsolni, valami könnyű, márkás bor vagy egy üveg Champagne-i?
– Magára bízzuk. Magára bízza a férjem.
– A Licire lehet is! Igaz, főnök úr? És ételben? Különlegesség: besamelmártás lepényhallal…
– Valami egyszerűt – mondta Ildikó. Barátian az asszonyra kacsintott. – Amilyet maga szokott, otthon, ha finomat akar enni.
– Értem – suttogta Lici átszellemülten. – Nem is az a sok franciás pancs…
– Látod. Ez mennyivel rendesebb – mondta Ildikó. Elégedetten nézett Lici után. – Erre támaszkodhatsz.
– Mert hízeleg…?
– Ne légy bizalmatlan. Higgy az embereknek!
– Én? – kérdezte Miklós. – Te mondod, nekem?!
– Hát… – nevetett Ildikó beismerően. – Amíg hozzák a kaját, intézkedj. Húsz perce áll a zenekar. Mennyi a szakszervezeti szünetidejük?
– Vacsoráznak a konyhában. Üres gyomorral nem lehet zenélni, tudhatnád.
– A konyhába idegennek…
– Felállok, és elmegyek. – Miklós az asztalra helyezte az öklét. – Egy nap alatt akarsz nyarat csinálni?
Szerencsére jött a Lici a szalvétába burkolt palackkal.
– Tokaji aszú. Ötputtonyos – súgta bizalmasan. – Kétszáznyolcvan egy üveg.
– Licikém – mondta Ildikó határozottan – fel ne bontsa. Vétek ennyi pénzt a torkunkon lecsúsztatni. Nem vagyunk milliomosok.
– Éppen azért – súgta Lici, továbbra is titokzatosan –, ez olyan személyzeti dolog. Tessék úgy venni, hogy a mienkből van.
– Lici – mondta Miklós komoran –, vigye vissza. Hozzon egy üveg tolcsvai fehéret, és blokkolja le. Ellenőrzöm.
– De főnök úr… ezt a kis figyelmességet…
– Ne is lássam ezt az üveget!
– Modortalan voltál. Semmi diplomácia… Csak jót akart. Miért baj az neked, ha a kedvedben akarnak járni? Ne félj, egy este megkeresi az árát…
– Azt hiszed, kifizeti? Ilyenekben megjátszod a naivat – mondta Miklós bosszúsan.
– Jól van – Ildikó lehajtotta a fejét. – Még sohasem ittam tokajit…
Miklós Lici után kiáltott: hozza az aszút, de számlával, szigorúan.
– Most ihatsz akkor – mondta gyöngéden –, egyszer van szilveszter.
Ildikó megrémült.
– Kétszáznyolcvan forint… Megőrültél? Azonnal rendeld le…
– Nem teszem nevetségessé magam – felelte Miklós ingerülten. – Jajgatsz, jajgatsz, de potyán akarsz mindent. Az égvilágon, csak a potyát lesed.
Ildikó felugrott. Magára zárta a női mosdó ajtaját. Zsebkendőjét is kint hagyta, kínjában a selyempapírba törölgette könnyeit.
„Ide még utánam se jöhet – gondolta kétségbeesetten –, ide hiába várom.”
Miklós megzörgette a láncot az ajtón.
– Azonnal gyere ki. Ketten állnak, és várnak.
– Kisbabát vár – mondta az egyik felszolgálónak –, és nem bírja a dohányfüstöt, rosszul lett szegény…
– Ó, ha ezt tudom – olvadozott Lici. – De jól választottam! Kakaspörkölt, gyenge galuskával, cékla… garantáltan mai.
Előszivárgott a zenekar, Dunajevszkij-keringőbe kezdtek, bágyadtan. A dobos néha észbe kapott, és ráejtette a dobra az ütőt.
– Egyél, te csacsi – mondta Miklós, és tálalt Ildikó helyett. – Látod, papucs vagyok. Nem szégyellem.
– Reggeltől estig robotolok. Mint egy állat – mondta Ildikó. – Ezek a mondataid. Úgy ragasztod rám őket, mint a bogáncsot.
– Miféle mondatok? – Miklós belekóstolt az ételbe. – Fölséges! Ennél csak Öregmiklós malackocsonyája jobb.
– Nem is emlékszel a mondataidra… annál rosszabb. – De azért ő is evett. Karalábéleves és mákos tészta, a napköziben, tizenkettőkor délben.
– Mert kihozol a sodromból, Ildikó… hát kell nálam békésebb, barnább mackó különben? – Miklós töltött a tokajiból. Vastagon csurgott, mint az olaj. – Kóstold meg! Mindjárt jobb színben látod a világot. Később táncolunk is.
– Táncolni, erre?
– Rendeld meg, mit akarsz: haligalit, twistet…
– Szép is lenne – mosolygott halványan Ildikó. Kenyeret tört, a szaftba áztatta. Ízlett. Főzni tudnak. – Az üzletvezető vonaglik a terem közepén!
– Legyen egy kellemes estéd – súgta Miklós, és lehajtott még egy pohárral. – Miért kell folyton gondolkodni?
– Többet ne igyál – Ildikó letakarta a poharat. – Nem tudsz odafigyelni…
Miklós hátradőlt a széken, nem szólt vissza. Végignézett a helyiségen. Az elkülönített boxok célszerűek. Szeparálják a társaságokat. Senki se szereti, ha a pofájába bámulnak, amikor eszik. A magyaros „ümmög”, és a többi ízléstelen, eléggé – de akinek ez tetszik, élvezze csak.
Szépen, lassan majd a mélyére hatol…
Ezt megismételte, gondolatban: „A mélyére hatolok…”
Igaza van Ildikónak. A tokaji nagyon erős.
Az a fontos, hogy az emberek jól érezzék magukat.
– Tudod – mondta hangosan, és megint átkarolta Ildikó vállát –, egy olyan igazi kedélyes helyet csinálok belőle. Ha már engem választottak. Egy olyan igazi meghitt, kedélyes helyet, törzsgárdával. A személyzet is: baráti alapon. Nem lehet minden piszlicsári dologba belekötni, szívem, mert akkor nem támogatnak komolyabb ügyekben… meg kell tanulnod disztingválni – büszkén kocogott a villával a sótartón.
Ildikó szürcsölte a bort. Ez nem is ital. Ez más. Valami jelféle egy másik életből, amiről sejtette mindig, hogy létezik. Egy élet, ahol nem az ár szabja meg a kívánság felső határait.
– Isteni.
– Ugye? – örült Miklós. – A fene fog most a konyhába futkosni, tudják nélkülem is a leckét. Majd ha kész a leltár… Nemcsak úgy hevenyészve, hanem alaposan…
– Annak a néninek, ott a ruhatárban, adj fizetésemelést… – mondta Ildikó, és tovább szürcsölt. Égett az arca. – Éhes vagyok még.
Miklós személyesen hozott étlapot.
– Ne sajnáld magadtól… válassz csak. Egyszer van szilveszter. – Nézte Ildikó kipirosodott képét, a bársonycsillogást a szemében. – Ha tudnád, milyen édes vagy így… amikor belebámulsz gondtalanul a világba, ezzel a kis babapofáddal…
A zenekar felélénkült. Egy csokornyakkendős úr pezsgőt puffantott a fülük mellett, s otthagyta nekik a palackot a zongorán. Ildikó kábultan megfigyelte, hogy a pezsgő végigfolyik a fekete politúron.
A dobos énekbe kezdett, lehunyt szemmel, mellig lazított nyakkendőben. A linóleummal borított kis tánctéren a párok összevissza lépegettek: még véletlenül sem volt két egyforma táncos.
– Az egyéniség – mondta Miklós vidáman –, ezeknél a modern táncoknál első az egyéniség. Nem ám egy kaptafára, mint a keringő…
– Azt hittem, te szereted a keringőt. – Ildikó a fénybe tartotta a poharat. Szünet után elmeséli Málnás Beatrixnak: „tokajit ittunk, ötputtonyosat…”
– Öregmiklós leszoktatott. Utálta az operettet, utálja ma is.
– Ez érdekes – motyogta Ildikó –, pedig az öregek… – Az étlapon megkereste a kakaspörköltet. Negyvenegy harminc. Ennél csak egy drágább: a vajas, tűzdelt őzgerinc, pürével.
Őzgerinc.
– Őzgerincet kérek… őzgerincet kér a kislány…
Miklós intett Licinek, fejedelmien. Lici már rohant is, csupa lucsok volt a hátán a magyaros hímzésű batiszt.
– Nem számít, bogárka. Csak egyszer lássalak nevetni, úgy istenigazában… legfeljebb ötszázat teszel a betéthez, ezer helyett januárban.
– Ötszáz forint… télikabát Trudikának…
– Hát akkor üres lesz a januári rubrika – mondta Miklós –, nem változtat az semmin, bogárka. Majd megérted te is, hogy ezer vagy semmi, tulajdonképpen mindegy. A pénzzel csak akkor érdemes törődni, ha dögivel akad…
– Éppen fordítva – okoskodott Ildikó –, és én keringőt szeretnék táncolni. Angolkeringőt, világoskék, égszínkék, földig érő tüllruhában, a vállamon ezüstrókával, egy nagy erkélyen, ahol csak a holdfény világít… könyökig érő kesztyűben…
Tizenkét éves korában találta azt a képeslapot Marosi szekrényében, Marosi pedig a nagymamájától kapta, idegen címzéssel, szépreményű Szirmay Henriette úrleány részére, 1889-ből.
Egy évig őrizgette, aztán eladta a gimnáziumban húsz forintért a párhuzamos osztály kultúrfelelősének. A húsz forintból reumanadrágot vett, mert azon a télen tüzelőre kevés jutott.
– Randa giccs… – mondta hangosan. – Ez az, ami ellen küzdeni kell!
– Bogárka – Miklós félretolta a kiürült üveget. – Pici bogárka, vigyázz, jóból is megárt a sok… de ha akarod, húzatok neked angolkeringőt. Sajnos, a tüllruhára meg az erkélyre várni kell… – gyengéden megcsókolta a kezét. – És még te hiszed azt, hogy nincsenek álmaid…
– Hülyeség – mondta Ildikó, és a közeledő őzgerincet figyelte –, csak vicceltem. Egyszer van szilveszter.
Kiábrándultan piszkált bele a tálba. Őzgerinc? Egészen olyan, mint a köményes szelet, csak barnább. Úgy képzelte, hosszú ezüsttálcán hozzák, a csont végignyúlik a díszítés közt.
Megkóstolta. Fűszertelen! Nahát…
– Erkély… – folytatta Miklós. – Egyél csak. Én mégis beugrom a konyhába. Öt perc…
– Maradj – intette Ildikó tele szájjal. – Majd éjfél után. Addig még lesz egy nagy, nagy meglepetés.
Miklós is beleszúrta villáját az őzgerincbe.
– Nem rossz. Persze, Öregmiklós a vadas nyulat, zsemlegombóccal…
Herci bácsi éppen a hátára vett egy részeget, vitte kifelé. Utána leporolta a kezét.
– Műsor? – kérdezte Ildikó. – Műsor nincs?
– Minek? Megtelik így is. Az a sok talmi műsor, csak rontja a nívót.
Ildikó bólintott helyeslően.
– Majd később egy-egy operaénekes, népdalokkal…
– Talán az énekkarod – mondta Miklós fanyar mosollyal. Felbőgették a sarokasztalnál a trombitákat, elnyomta a tánczenét.
– Ezt se kéne hagyni…
– Mulat a kedves vendég. Megy itt minden, mint a karikacsapás.
– Téged nem zavar, hogy nélküled is forog a verkli? – Ildikó körbenyalta az üres poharat, egyensúlyozta az állán.
– Mondtam, hogy beugrom a konyhába…
– Majd együtt. Éjfél után. Jobb, ha velem látnak. – Öntudatosan kihúzta magát. Egyengette mellén a csipkezsabót.
– Új esztendő… – mélázott Miklós –, tavaly ilyenkor éppen be voltam osztva. Ismertem egy kávésnőt, nyakrafőre főzte a kávékat nekem…
Az ám, Besszi. Mi lehet Besszivel? A fia megbukott vajon?
– Te szórakoztál mindig – legyintett Ildikó –, bezzeg én, Turbucz nénivel…
Miklósnak kényszere támadt megint, hogy elmesélje az esküvő előtti különös éjjelt, Besszinél. Megosztani az emléket: hogyan ölelte meg Bessziben Ildikót… milyen őszintén érezte, mekkora ez a szerelem! Csak még egy üveg tokaji kéne hozzá.
– Egye fene, igyunk rá!
– Nem szabad – tiltakozott Ildikó bágyadtan. – A télikabát… Hány óra?
Miklós a faliórát kereste.
– Hol az órád? – kérdezte Ildikó hirtelen élességgel.
– Otthon…
– Hol otthon?
– A mosdón… a mosdón felejtettem – mondta Miklós buzgón.
– A mosdón nem volt semmi. Gondolkozz…
Miklós hallgatott.
– Tudom már! – kiáltott végül. – Letettem, amikor igazítottam a televíziót.
– És ha Trudika hozzányúl? Hogy lehetsz ilyen könnyelmű?
– Hess, fekete felhő – szavalta Miklós, és Ildikó homlokára fújt. – Nemsokára éjfél. Mivel koccintsunk?
Mégiscsak hozattak fél liter debrői hárslevelűt. Ildikó fintorgott. Hát igen. Ez csak debrői hárslevelű.
A dobos egyre lelkesebben püfölte a cintányért. A hegedűsnek nem sok dolga akadt, időnként álla alá emelte a hegedűt, egy-két ütemet belecifrázott a vonóval. Majd reggel felé, amikor énekelnek, akkor kell a cigány.
A mennyezetről máris tépték a szerpentinszalagot.
– Fogyóanyag – motyogta Ildikó megnyugtatóan.
„Mégiscsak ki kéne menni a konyhára – gondolta Miklós –, vagy összehívni néhány percre a személyzetet. Van-e valami probléma, elvtársak…”
– Jövőre…
– Jövőre…? Ki tudja, mi lesz jövőre? – kérdezte Miklós gondterhelten.
– Én – mondta Ildikó büszkén. Intett Licinek, Lici gyorsan elhordta a szennyest. Ildikó maga elé húzta a fogpiszkálótartót, kiborította az asztalra. Megivott két pohár kristályvizet, hogy tisztuljon az agya: Józanon akarta köszönteni a következő, ragyogó esztendőt.
– Igazi lakásunk lesz hamarosan.
– Kicsi hangyám – mondta Miklós oktatóan –, nem ugrálhatunk. Mások, hajaj, még örülnének, ha ennyi is lenne… elvégre Kelenvölgy főbérlet!
– Kiszámítottam – folytatta Ildikó –, ha sikerülne havi ezret félretenni, két év múlva befizethetnénk egy szövetkezetit… ha ki tudnánk harcolni. Mert építkezéshez kétszázezer kell, minimum…
– Kétszázezer – nevetett Miklós –, húsz év, mi az nekünk? – Csapkodta a térdét jókedvűen. – Az istenit… csekély húsz év. Kár a gőzért, bogárkám. Elmegyünk nyáron a tízezerből a tengerhez…
– A tengerhez! Hogyisne! Abból fogjuk bebútorozni a lakást. – Ildikó hatásos szünetet tartott, egyre jobban égett az arca. Kigombolta blúzán a legfelső gombot.
– Berúgtál, szívi?
Herci bácsi közelített, mintha hívta volna Miklóst, diszkréten, de azután eltávolodott ismét.
– Minden megoldható – mondta Ildikó diadalmasan.
Egy trombita átrepült a feje felett, alig vette észre. – Eldöntöttem, és vállalom…
Miklós némán bámult rá. Zavarta, hogy a ruhatárosnő egyre leselkedik a lengőajtó függönyének fodra mögül.
Ildikó töltött, két pohárba. Igazán szép este. Így van értelme csak az egésznek. Érdemes volt várni, és nem kifecsegni, azon a nyomasztó karácsonyon.
– Nézd – mondta melegen. – Én tudom, hogy egy öregembernek sok a rigolyája. Nehéz elviselni. De mégse hagyhatjuk ott vénségére, a pokolban, ha már felnevelt. Kötelességünk…
– Micsoda? Mit akarsz? – kérdezte Miklós hüledezve.
Valahonnan Lici integetett, hogy mindjárt éjfél, oltják a villanyt.
– Miklóskám: összeköltözünk vele, már tavasszal, amilyen gyorsan csak lehet. Na? Most is azt mondod, hogy ez a „kőszívű nő”?
Miklós dadogott.
– Törökbálintról lehetetlen naponta bejárni… és én éjszakás vagyok, ebben a beosztásban, gyakran…
Ildikó sóhajtva összekulcsolta kezét az asztalon.
– Drágám… működtesd kicsit a fantáziádat. Senki se akar abba a hodályba kivonulni. Eladjuk – fejezte be tárgyilagosan. – Hirdetésre. Az, Kelenvölgyet is belekalkulálva, legalább százezer… Több legyet egy csapásra!
Miklós leitta a borát.
– El akarod vele adatni a házát? Be akarod hozni a városba?
– Nem értem – mondta Ildikó. Forgatta a poharát. – Nem fogtad fel talán?
– Majd holnap – vágott közbe Miklós –, majd holnap beszélgetünk. Ez igazán nem szilveszteri téma.
– De hiszen te szereted… imádod az öregedet! Mi ez? Azt hittem, az örömtől…
– Éppen azért, mert szeretem – mondta Miklós ingerülten –, éppen azért nem jutna ilyen marhaság az eszembe.
– Marhaság?! Amikor én eltűrném, hogy…
– Eltűrnéd, te. És ő? Ő is köteles legyen eltűrni?
– Ne haragudj – mondta Ildikó, és villámló szemmel lesöpörte magáról a konfettit. – Egy öregember alkalmazkodjon. Ez az öregek sorsa. Valamit valamiért…
– Ilyen marhaságot! Több legyet egy csapásra! Azt meghiszem. Az ásó, a gereblye, a gazdasági felszerelései…
– Azért is adnak ezer-ezerkettőt.
– Az istenit – Miklós az asztalra csapott, kicsurrant a bor a pohárból. – Torkig vagyok már az önzéseddel. Egyszerűen nem lehet kibírni. Tönkretennél egy védtelen öregembert… a birsalmáival, szakkönyveivel, nyolcvanévesen, tessék a negyedik emelet ötbe besétálni, a személyzeti szobába… az a jó benzines levegő…
– De én csak logikusan… És ha ott fordul fel, egyedül, az jobb?
– Úgyis azt várod – mondta Miklós kétségbeesetten.
Mit integet ez a Herci bácsi megint?
Mit akarnak ezek tőle? Mit akarnak folyton-folyvást a vállára rakni? – A halálára spekulálsz… Akkor majd árulhatod a házát. De amíg él, nem fogjuk mindenéből kifosztani.
Herci bácsi lezárta az ajtót. Lici kapcsolt a főbiztosítékon. Kurjantva felkiáltott:
– Szabad a csók! Boldog újévet!
Ildikó hallotta a sikongatást. Fázott. Talán kinyitották a pincelejárót. Keresgélt a sötétben, maga mögött, valami meleg után.
Tudta, hogy ott ül mellette Miklós, de csak egyet kívánt: mire újra világos lesz, ne üljön ott senki. Még az is jobb.
Két karját keresztben a vállára csapta, így maradt, amíg fel nem gyulladtak a fények. A hangzavar egybeolvadt egyetlen üvöltő, izzadt kórusba, egyetlen szabad vigyorgásba.
– …mert te mindent meggyilkolsz – mondta Miklós tehetetlenül –, ahova te beteszed a lábad, megfagy ott minden. Ami van, azt is megölöd.
Ildikó nem szólt.
– Hiába magyaráztam. Hiába kértelek… – Miklós leszórta a fogpiszkálót. Ildikó alátartotta a tenyerét, ösztönösen.
Azután széthajította az egészet.
– Én pedig megvetlek téged – kiáltotta –, te puhány… Hát forgolódj csak a pocsolyában… élvezd! – Körülmutatott a tébolyult termen. – Élvezd, amíg bele nem döglesz. – Két karját előrelökte, mintha rugóra járna. Végigdőlt arccal a nedves asztallapon.
Miklós felemelkedett.
– Én ezt a nőt nem ismerem, kérem – ezt akarta kinyilatkozni, felséges pózban. – Tévedés…
– Áldott állapot, ugyebár? – kérdezte Herci bácsi, és a szalvétával levegőt hajtott Ildikó nyakára. – No, meg aztán becsípett a kicsi asszony.
Tercsi a szék szélén ült. Néha mosolygott csak Miklósra, szégyellősen.
Miklós a bútorokat vizsgálgatta, a világítós rekamiét meg az erdőrészletet a falon. Kövérkés fiatal nő áll a pataknál, háttal, meztelen feneke csábosan jobbra ferdül, kezében hófehér gyolcsruhája.
Tercsi követte a tekintetét. Tenyerét arca elé kapta, kuncogott. Azután hirtelen elkomolyodott.
– Ez most igazán nem az a helyzet, hogy illene… Miklós, Miklós… nem áll a szám a tegezésre. Hiába, nem vagyok még olyan öreg, hogy egy ilyen szép szál fiatalembert csak úgy letegezzek…
– Én is visszategezhetem…
– Majd ha megisszuk a pertut. Nincs most, csak császárkörtém, azzal nem lehet – mondta az asszony. Harisnyáját körgumi rögzítette, közvetlenül a térde felett, tenyérnyi szélességben kivillant a hurka.
Miklós hallgatott, zavartan. Lehetetlen szituáció. Ildikó idekényszeríti, szembe az anyjával, ő bezzeg kimegy. Már fél órája a konyhában nyüzsög ahelyett, hogy indulnának.
– Ildikónak igaza van – mondta végül Tercsi. – Ő mindig meg tudja fontolni. – Kis, csipkés zsebkendőt vett elő, és átmenet nélkül könnyezni kezdett. – Csak az Isten… ez gyilkosság ám, ha jól belegondol az ember, közönséges gyilkosság…
Miklós az ajtóhoz ment, kitekintett. Ildikó vasal. Vasal és fütyörészik, valami katonadalt.
Mamsi folytatta.
– Senki sem szent… Attól félek, Tomi nem örül majd. Meg kellett volna várnom, amíg megérkezik.
– Már így is… – mondta Miklós kínlódva. – Hiszen Ildikó elmagyarázta…
– Amiért szilveszterkor nem jött? Olyankor a legzsúfoltabbak a vonatok. De küldött egy lapot, édes rózsaszín malaccal a tetején, boldog új évet kívánt, addig is, amíg a körülmények úgy hozzák, hogy találkozhatunk! Beteg, azt írta, bronchitiszt kapott, mert sátorban aludtak, nem készült el a felvonulási épület.
Miklós félbeszakította.
– Ezen már kár rágódni. Ildikó lefoglalta az ágyat, kifizette az orvost.
– Ildikónak igaza van. De értesíteni kellett volna Tomit. Elvégre majdnem a vőlegényem… Köze van hozzá, hogy mi lesz a saját gyerekével.
– Megmondta Ildikó. Tessék neki hinni. Nincs annak értelme. Megijed és meg sem áll az Óperenciás-tengerig, úgy elszalad. A férfiak, de hát tetszik tudni, én magyarázzak?
Miklós fáradtan hátradőlt. Megszokott módon az órájára pillantott. Gyorsan lejjebb húzta a zakó ujját üres csuklóján. Micsoda botrány! Újév hajnalán, mindenki aludt, és akkor az a rekedt kiáltás:
– Hol az órád, nincs a tévén, hol az órád, a hétszáz forintos Cornavin?
És fel kellett kelni reggel hatkor a jéghideg szobában, a szörnyű éjszaka után! Úgy kellett tenni, mint aki keresi… csak harmadnap merte odavágni a zálogcédulát.
– Mire költötted? Mire volt szíved költeni?
– Nem tudom, érted, nem tudom… egyszerűen nulla, semmi az a háromszázötven, nem tudom…
Egy ebéd az Argentínában, amikor értekezlet után leszaladtak a többiekkel. Három képes újság. Egy csomag valódi Wilkinson-penge.
– Ez legfeljebb kétszáz.
– Nem tudom. Nem emlékszem.
És akkor Trudikán tölti ki a dühét. Húzza, rángatja szegényt.
„Egyszer már meg is ütötte. Láttam – gondolta Miklós, és szórakozottan bólogatott Tercsi szóáradatára, ami csak úgy ömlött a csipkés zsebkendő mögül. – Láttam az öt csíkot az arcán. Hiába tagadta.”
– …amit ő akar, az úgyis meglesz – mondta Tercsi hangosabban –, az én kislányom csuda határozott. – A konyha felé figyelt, hátha bejön Ildikó, és megveregeti a vállát, jóindulatúan.
– Ezt is magácskának köszönhetem, tudom – folytatta súgva –, hogy most már emberszámba vesz. Kegyetlenek a gyerekek, megítélik a szüleiket. De maga jó fiú, a szeméből érezni, a szem a lélek tükre.
– Ildikó nagyon rendes – mondta Miklós tompán.
– Hát persze. És precíz. – Tercsi megint sírni kezdett. Miklós hagyta.
De még milyen precíz! Ki akart menni Öregmiklóshoz is, titokban. Az utolsó pillanatban kapta el a megállóban. Turbucz néni nyögte ki véletlenül.
Lehet, hogy akkor megint elgaloppírozta magát. Többen hallhatták, ahogy ráordított:
– Nem fogsz odamenni. Megtiltom. Nem kevered bele őt a mocskos ügyekbe.
– Ki az az ő? – kérdezte Ildikó, és a gyűlölet, az a visszataszító gyűlölete fröcskölt a szájából. – Maga az úristen? Mit képzelsz te arról a vén totyakosról?
S aztán hazafelé.
– Te se végzed különbül. Kirúgnak, előbb-utóbb… te és a vezető?! Odamehetsz mellé a vaságyra, dumálhattok a régi szép időkről… Segítettem volna. Eltaszítottátok a kezemet.
Romantikus fordulatok. „Eltaszítottátok a kezem.” Maga se veszi észre, szegény, milyen visszataszító ez az örökös habzsolás, számítgatás. Pedig megkedvelte az öreget. Az nem lehetett színlelés. Csak ez a rohadt anyagiasság mindennél erősebb. Ilyen kísértés: százezer forint… mit jelent itt, a másik serpenyőben egy öregember nyugalma?
Most ott áll a hideg kövön, és vasal. Vasalja ennek a lencsibabának a kombinéját, hálóingét: össze is csomagol majd. Még fogkrémet is vett, hogy a kórházban ki ne nézzék.
Nem tehet róla. Ilyennek formálta az élet. Ez a síró lencsibaba, aki a saját lányát odadobta, most meg bőg, igényli a szeretetet, gondoskodást.
Az a kis hülye is elpusztult volna régen, ha Ildikó fel nem karolja.
Ildikó nagyon rendes. Csak az ellenző, azt nem tudja levetni. A lovakra tesznek ilyen ellenzőt, hogy jobban bírják a terheket, el ne kápráztassa őket az oldalt zajló, vidám, tarka világ.
Pedig mindig van valahogy. Ez a titka az egésznek. Senkit se lehet a bőréből kivetkőztetni. Öregmiklós és egy szűk, alacsony mennyezetű szobácska! „Ne ide a papucsot, hanem oda… Mi ez a rendetlenség? A helye… a dolgoknak megvan a helye.”
Ez a rögeszme. Hogy a dolgoknak megvan a helye.
– …azért egy kicsit frigid, nem? – kérdezte Tercsi, néhány percre felfüggesztve a sírást. – Halvérű volt lánykorában is, hiába küldtem, szórakozzon, ismerkedjen. Csak a zongoraleckék… még most is megvannak a számlák, bizonyíthatom… – A kredencre mutatott. – Második fiók, balra…
– A néninek nem lehet rá panasza, semmi – mondta Miklós határozottan, és felállt.
– Nincs is – mondta Tercsi gyorsan –, most is megígérte, hogy majd odavesz egyszer főzni.
Miklós visszahuppant.
– Nagyon tudok főzni. Igaz, ami belevaló, nem sajnálom. Báró Egerváry Ilona szakácskönyve… Felhizlalnálak. – Tercsi Miklós hasa felé bökött, tegezésre váltva, kedveskedőn. – Nem szeretem a nyápic férfiakat. Igaz, te stramm fiú vagy… – Eszébe jutott valami, küszködött, azután csak kibökte: – Nem is tudom, olyankor, nem lapítod össze ezt a kis mitugrászt…? – Utána sírni kezdett, gyorsan. – Édes istenem, a szüléstől sose féltem, természetes, meg van írva a bibliában, férfi, arcod verejtékével keresd kenyeredet, és te nő, kínok kínjával szüljed magzatod… Elaltatnak, talán. Ilyen szégyen… – ingatta fejét, orrát a zsebkendőbe szorítva.
– Előbb kellett volna meggondolni – mondta Miklós dühösen –, évekkel előbb…
– Micsoda? – Tercsi harciasan kifújta az orrát, hangja nyersen csattant. – Ti talán limonádét isztok helyette?
– Mindennek megvan a maga ideje – mondta Miklós. Érezte, hogy most Ildikóra hasonlít. De nem bánta, örült neki, egy közös összekötő szál két fagyos hét után. – Nem pedig tizennégy éves korban.
– Tizennégy éves koromban? Azt se tudtam, hogy nem a gólya hozza a gyereket. Bár ne lettem volna olyan buta, akkor nincs ez a fene előkelő lányom meg ez a fene előkelő vejem…
– Ildikóval! – mondta Miklós fojtottan. – Ildikóval az az eset. Nekem elmesélte. Akkor lett eltolva a gondolkodása egy életre.
– Miféle eset? – Tercsi izgatottan a kredenc felé fordult, integetett megint. – A negyedik fiókban van a kép, külön fényképészhez vittem, tizennégy éves korában…
Miklós hallotta kintről a füttyszót és a vasaló csattanását, ahogy időnként leállítják a rácsra.
– A hentes! – Felugrott. – Adjon csak hálát a sorsnak, hogy még törődik itt valamivel. Azok után…
– A hentes?! – Tercsi laza pózba helyezkedett, a zsebkendőt betűrte szoknyája korcába. – Ja, a hentes. A nagy szerelem.
Miklós háttal az ajtónak dőlt, fogta a kilincset.
– Hogy elmesélte, csodálom… egy ilyen művelt nő, mégse tudja a száját tartani…
– Nem az ő bűne – mondta Miklós.
– Bűn? – Tercsi széttárta a kezét, mint aki kételkedik benne, létezik-e bűn egyáltalán. – Maga jobb családból való, úgy hallom… Ott talán sokkal különbek?
Miklós alig emlékezett az anyjára. Csak a szagára: valami finom, tömjénes illat. Kereste már a drogériákban, szerette volna maga elé tenni a parfümösüveget, síremlék helyett. De ma már nem gyártják. Talán majd egyszer Franciaországban, ha kijut. És egy elefántcsont tűje volt és egy mondata: „…a villa csak ezüsttel futtatott.” Teljesen lényegtelen mondat, a függönyök leeresztve, még valaki a szobában. „A villa csak ezüsttel futtatott.”
– Jól tönkretették – mondta hangosan.
Tercsi türelmetlen, bosszús mozdulattal gombolgatta a moherkabátot.
– Édes fiam. – Azután megismételte. – Ugyan, édes fiam…
– Ma már a rendőrség is beleszólna…
– Hát mit tehettem? – Tercsi keresztbe vetette a lábát. – Hiába kértem, költözzön el, fiatal lány is van a háznál…
– Hát persze. Idővel minden átszíneződik – mondta Miklós, és kikukucskált a konyhába. Ildikó vasalt, a magas asztalon, komikusan tartotta a nehéz vasalót.
– Ildikó, siess egy kicsit, légy szíves. Ott akarok lenni, amikor hozzák a heti árut…
– Folyton kihűl a vasaló. Valahol rossz a zsinór – mondta Ildikó, és köhögött. Megfázott, négy napja. – Nem tudnád megjavítani?
– Nincs erre idő…
Ildikó piszkálni kezdte a vasalót egy bicskával. Miklós újra kilincsre csukta az ajtót.
– Üljön csak vissza… Vagyis: ülj, mit bánom én… – Tercsi feltápászkodott, egyengette derekán a pulóvert, ugyanazzal az Ildikó-féle mozdulattal. A kredencből elővette a császárkörtét. – Ildikó nem issza… – Töltött. Kivette divatos retiküljéből a horgolását, szemüveget tett az orrára. – Addig is, ne múljon el az idő tétlenül…
„Így, szemüvegben, horgolótűvel, ki hinné róla?” – gondolta Miklós.
– Nem lehet mindenre mentséget találni…
– Nincs szükség mentségre. Elmesélhetem én is. Csak félek. – Az ajtó felé nézett, úgy súgta. – Mit tudom én, mit fecsegett össze. A nők mindig hozzátesznek vagy elvesznek, én se vagyok különb…
– A tény az tény. Nem lehet eltagadni.
Tercsi alig követhető gyorsasággal hurkolta a pálcikákat.
– Ez jó. Megnyugtatja az ideget… Nem akartam én idevenni azt a legényt. Faluról jött fel, hecsedlilekvárt árult, saját főzésűt, a piacon találkoztam vele. Lakást keresett, mert állása lett volna, csak hova menjen, azt kérdezte, az anyja se szívesen engedi, kétszázhatvan kilométer a faluja. Csak úgy viccesen ajánlottam: nálunk van egy ágy… elkérte a címet, de csak szóban adtam meg, gondoltam, úgyis elfelejti, nincs egy parasztnak annyi esze… Hát két hét múlva megyek megint a piacra, Ildike otthon maradt, gyengélkedett, kiskorában sokat volt beteg, háromszor tüdőgyulladás, már le is mondtak róla az orvosok…
– Beteg? – kérdezte Miklós. – Ő és a betegség!
– Egy szél is megártott neki… egy pohár hidegebb víz… Rázártam az ajtót, mert tolvaj annyi akad, mint a szemét, hát az a fiú megjelent a lakáson, megjegyezte a címet, mit szól hozzá, és rám hivatkozott, beadta a faládáját az ablakon, mire hazajöttem a csirkével, már ott ült a konyhában, szalonnát evett, Ildikónak is adott, az meg falta… Szép szál legény volt, ami igaz, az igaz, hasonlított magára, vagyis hogy rád! Hogy ő majd ennyit fizet meg annyit fizet, szeretjük-e a belsőséget, mikor jutott itt hozzá az ember a belsőséghez? Ki gondolt rosszra? Különben is. – Még jobban halkított, a horgolótűvel a konyha felé bökött. – Ilyen kis vézna volt akkor is, azazhogy ennek éppen a fele. Kinek jut eszébe, egészséges férfi létére, ilyennel az etyepetye? Körülöttem sündörgött, azt bevallom, de hát tudok én magamra vigyázni! Ez a kis szamár – ismét a konyha felé intett –, hát nem nyakig beleszeretett? Nyakig, Miklóskám… csak úgy ájuldoztam, amikor kinyílt a szemem…
– Ildikó, a hentesbe…?
– Az, az. Odavitte a sámliját a küszöbhöz, úgy leste a lépéseit. Adogatta neki kézre a borotvát meg a pamacsot. Megértem én, sose volt igazi apja szegénynek, mert Sitkovics nem számít, és akik nekem udvaroltak, nem engedtem, hogy a gyerekhez közeledjenek, idegen ember ne egrecíroztassa… szóval, megértettem én. A férfiszag! Hajaj, a férfiszag, nagy úr… Kérdezze csak meg a Pintér Erzsit, most persze özvegy Turbuczné, kérdezze csak meg, miért ment férjhez háromszor is. Hiába néz le engem, tudom, amit tudok… És a Miska kedveskedett is neki, egyszer nyulat hozott, élőt… Ildike énekesnőnek készült, mesélte ezt is ugye, naphosszat énekelgettek, az a nagy melák meg hallgatta… és milyen huncut kislány volt, azért a nő már korán kibújik, folyton csalogatta maga után, sikított, tudja, hogy van az… hiába magyaráztam neki: kicsikém, ezzel csak felhívod magadra a figyelmet, csendesedj… na, ha egy jérce megkergül, lehet is annak beszélni…
Tercsi szünetet tartott, ivott a császárkörtéből.
– Nem helyes – szólt rá Miklós –, műtét előtt…
– Szentelt víz. Hol hagytam abba?
Miklós reménykedett. Talán nem folytatja. Mire jó ez? Csak még inkább felkavarodnak a dolgok.
– Ja, igen. Észrevettem, hogy csókolóznak. Még meg is hatódtam eleinte. Én bezzeg, tizennégy éves koromban, látástól vakulásig, és háború… Mondtam neki: egyszer, kétszer, jó, megesik… de ne folytassa. Kicsi ő még, árt a fejlődő szervezetnek. Olyan ez, ugye, mint amikor a bimbót erőszakkal szétbontják…
– De ő nem hallgatott az okos szóra – mondta Miklós gúnyosan.
– Mint akinek vattát tettek a fülébe! Emlékszem, egyszer még azt is odakiabálta: csak neked szabad? Akkor meg is pofoztam. De hát minek meséljem? Fájó sebek…
– Tessék csak. – Miklós látta a Diadal mozi szakadozott neoncsöveit. Ildikó arcát, hogy a piros-zöld fényben kivallotta, mit tettek vele. Ez az asszony.
Mégis képes rá, hogy vasalgassa a holmiját. Persze, nem szeretetből. Kötelesség! Ildikó szemében egyenértékű fogalom.
Ez ugyanaz a történet. Mégis egészen más. Ildikó féltékeny volt az anyjára. Ildikót nyalta-falta a hentesfiú.
– Nem tudtam eléggé vigyázni rájuk. Nem lehettem folyton a sarkukban… ki adott volna enni nekik? Trudika is, tudja, alig pár hónapos, akkor még reménykedtem, kinövi… Esténként könyörögtem, ne énekelgessen, ne csalja be, álmos vagyok, aludni akarok, takarítottam egész nap, csak nem fogta be a száját… aztán, amikor már ott ült az ágy szélén és vicceket mesélt, nem volt szívem elküldeni nekem sem… Ugyan mi jutott az életből? Egy-két kedélyes este, nem lakatolhatja le az ember magát… Te is így gondolkozol, sok harcod lesz még – megint bökött egyet, kifelé – vele, mert aztán nagyon megokosodott, felvitte az isten a dolgát, de hát, Miklóska, egyszer a kerék fel, egyszer meg le…
– Ugyan – kiáltott Miklós. Az utolsó pillanatban halkított le. – Ez csak a szirup. Hagyta, hogy megtegyék. Hagyta. Két kiló májért, vagy mit tudom én…
Tercsi ölébe ejtette a horgolást, a tűt gondosan beleszúrva.
– Ezt ő mondta? – kérdezte csendesen.
Miklós megrémült. Nem volt elég szilveszterkor, újévkor, s azóta állandóan… képes és nem fogad szót Ildikónak, s megint őt okolják mindenért!
– Nem, nem. Ideges vagyok – hadarta.
– Mert, ha ő mondta, azon se csodálkoznék – folytatta Tercsi. – Így könnyebb neki. Lázas voltam azon az éjszakán. Kiírt a körzeti orvos, tüszős mandulagyulladással. Harminckilenc fokos lázam volt. Dőlt rólam az izzadság, kértem, csináljon egy teát, be kellett vennem az isztopirint, de se ő, se a fiú, az istenért sem… akkor még nem volt gáz, befűtöttem a konyhába; gőzöltem kicsit a torkomat… mire visszamegyek, eloltották a lámpát, le akarok feküdni, hát ott a helyemen a Miska… visszazavartam, azonnal, de esküszöm, eszembe se jutott, hogy ennyi idő alatt… hogy ez az Ildi ilyen buta… Másnap! Másnap aztán láttam. Nem akartam én akkor már elengedni a Miskát. Várunk két évig, aztán vegye el, de gazember volt az is, mint a legtöbb férfi, tisztelet a kivételnek… mert kivétel is akad. Az én Tomim. Ez már meglett ember. Vágyik egy kis nyugalomra, házias csendre…
Ildikó sarkig kivágta az ajtót.
– Rossz a zár a bőröndön. Spárgával átkötöttem.
Tercsi felemelkedett. A horgolást visszasüllyesztette a táskájába. A haját simogatta.
– Ildikó… kislányom… éppen beszélgettünk, a férjeddel. – Könyörgően Miklósra nézett. – Kockázatosnak tartja ő is.
– Az engem nem érdekel – mondta Ildikó ridegen –, az orvos ki van fizetve. Hivatalosan is, meg külön is. Egy óra múlva audiovizuális szakkör az iskolában. Ez az első a kerületben, talán még a tanácstól is kijönnek.
Tercsi kereste a kabátját. Miklós felsegítette. Mint egy töltött galamb. Egész helyes nő, aki ezt a fajtát szereti.
Ildikó fejébe nyomta fekete kalapját. Az esküvői kalap, befestve. A télikabát is bakfisszám.
„A mártír. A kopott mártír – gondolta Miklós. – Úgy forgatja mindig a lapot, hogy az adu maradjon felül, az ő kezében.”
Tercsi tétován megemelte a bőröndöt, Miklós kivette a kezéből, belekarolt.
– Taxit ne hívjunk? – kérdezte Ildikó gúnyosan a kapu előtt.
– De – mondta Tercsi, és retikülje zárját kattogtatta –, én kifizetem. Nem szeretnék most villamoson…
– A nővéreknek add – figyelmeztette Ildikó –, hogy gyakrabban cseréljék alattad a lepedőt. – Belekarolt a másik oldalról ő is.
– Mint egy állatot. Úgy vonszoltok – sírt fel Tercsi megint. – Trudikához se engedsz. Most még ezt is elveszed.
– Légy jó – mondta Ildikó –, ha a kórházból kijössz, és látom, hogy rendes vagy, két hétre visszaadom Trudikát. Sőt, még főzhetsz is egyszer nálunk. Ugye, Miklós?
Miklós zsebre vágta a kezét. Valahol a buszban elveszett a kesztyűje.
– Húzd fel a kesztyűdet – mondta Ildikó.
Miklós horkantott egyet.
– Az is elveszett? – kérdezte Ildikó, és elengedte az anyja karját. Nagy férfizsebkendőt vett elő, kifújta az orrát.
– Nem akarod megsiratni…?
– Másikat nem veszünk úgyse. Százötvennyolc forint, valódi zergebőr.
– Az altatás… ahhoz ragaszkodom…
A sarokról látták a villamost, Ildikó szaladni kezdett, de hiába. Miklós és Tercsi nem gyorsítottak.
– Nem rohanok egy vacak villamos után.
– Ebből lesz a szerencsétlenség…
Tíz percet vártak a megállóban a következőre.
– Hogy miből lesz a szerencsétlenség? – szólt Ildikó, már a peronon. …hogy ilyen alakok nyüzsögnek ebben az országban.
– Ország!! – Miklós hanyagul odavetette a forintot. – Az ország és Sitkovics Ildikó!
– Bérlet! Hol a bérleted?
– Nem váltottam még ki.
– Én odaadtam… százhúszat adtam. Háromszor annyiba kerül, ha nem bérlettel…
– Nem men-tem még o-da… – szótagolta Miklós. Egyre gyakrabban szótagolt. – Ki-e-sik az u-tam-ból…
Ildikó rábámult, mintha kísértetet látna. Rázni kezdte a fejét, mint akinek víz tapadt a fülébe. Fekete kalapja jobbra-balra lötyögött. Egyre gyorsabban rázta, akár egy nyavalyatörős.
Tercsi szólt rá ijedten: – Figyelnek…
Ildikó a fejéhez kapott, két tenyere közé fogta, próbálta megállítani. A sűrű remegés csak lassan-lassan csillapodott.
– Idegroncs – mondta Miklós, és nem tudta sajnálni –, idegronccsá képezted magad. Szívós energiával!
A felvételi irodán morgott valamit az ügyeletes orvos. Valami olyat, hogy mire jó ez a díszkíséret.
– Úgy szégyellem magam – súgta Tercsi. Lekuporodott a fehér léces kórházi padra. A nővér elszaladt üres ágyat keresni. – Láttátok, hogy nézett rám az a gépírónő, amikor bediktáltam, hogy özvegy… mert a szülés az más.
– Rohannom kell az iskolába, audiovizuális szakkör, még be kell állítanom a vetítőt…
– Nem kellett volna a férjedet belevonni – mondta Tercsi. – Nem hagyhatsz itt a padon egy fiatal férfival… Egyáltalán, ha van benned egy fikarcnyi jóérzés, meg sem tárgyalod vele…
– Nekem te ne prédikálj – mondta Ildikó rekedten –, köztünk nincsenek érvényes normák.
– Várnak a csárdában – Miklós felállt, sóvárogva nézte a lengőajtót.
– Sajnálom – Ildikó is felállt, igazított a fekete kalapon. – Majd szólnak érted. Még ma sorra kerülsz. Ha kell valami, telefonálj a házmesterhez. Három nap múlva otthon!
Miklós utánaszaladt, a lengőajtó mellbe vágta.
– Csak így itt hagyod? Mit képzelsz?
– Audiovizuális szakkör – mondta Ildikó görcsösen. – Első a kötelesség. Negyven gyerek… – Kifújta az orrát megint, kicsit szédült.
– Jó. Akkor majd én – mondta Miklós dühösen. – Ilyen kínos helyzet! Mintha én lennék az apa…
– Sok mindent kibírt, sok mindent megtett. Nem gyerek már. Te csak eredj. Nem lehet ezzel kezdeni új munkahelyen.
– Az igaz – Miklós visszanézett a kövér, gombakalapos Tercsire. – Sok mindent kibírt, melletted…
– Hülye. Te gyógyíthatatlan hülye – kiáltotta Ildikó. Lerohant a lépcsőn.
Miklós álldogált a lengőajtónál, Tercsi intett neki, talán búcsúzóul, de Miklós már csak bólintott.
Ráérősen leballagott a lépcsőn.
A sarki gyógyszertár óráján éppen tizenegy. Nincs késő.
A főszakács ugyan azt mondta, hogy nem fontos, minek fárasztja magát, a húsokat lemérik, úgyis, pontosan. Herci bácsinak a kisujjában…
– Érzékeny az asszonyka – mondta Herci bácsi, a leltárkor –, mindjárt észrevettem. Ez durva környezet, nem kell idehozni.
– Tudja, mi a jó – nevetett Lici –, szarvasgerinc. Elkényeztették a lelkemet… de igaz. Ami a hasunkban van, az a miénk…
Csak Babika reklamálja, a ruhatárból. Meg a kenyeresfiú, az a kis szemtelen.
– A dolgozók bíznak benned – mondta Kapeller, a tegnapi értekezleten –, annak ellenére, hogy nem vagy régi szakember… és máris rendezettebb az egész banzáj…
Már az „M” betűt is kihozták az „agyar” elé. A raktárban hever, vastag hullámpapír között, a jövő hónapra vállalta a Javszer kátéesz a felszerelést. Tulajdonképpen kényelmesebb állás, mint a folytonos mászkálás. Otthonosabb. A felelősség se akkora, ha az ember megosztja és türelmes.
– Miért tegnapi a krumpli? – kérdezte egy vendég. Rögtön utánanézett a konyhán. Ha egyszer nem lehet dekára kiszámítani! Kidobni pedig…?
– Máskor dobja ki nyugodtan – utasította a séfet. – Ügyes maga, behozza máshol.
– Kérem – még hajlongott is a szakácssipkában. – Ha bele tetszik egyezni…
Méricskélnek is pontosan. Nemegyszer látta a mérlegen. A régi séf, az volt a rossz szellemük. De az már rács mögött csücsül. Vagy vidéken lángost süt, keringenek a hírek.
Helyeslik a központban is az óvatos, körültekintő módszereket. Bezzeg ha Ildikóra bíznák! Úristen! Rágyújtanák a vendéglőt harmadnap!
Fájt a feje. A kórházszagtól.
Az áruátvétel mechanikus munka. Erre van a személyzet. Az az idő elmúlt, amikor a főnöknek kellett, egyedül…
Kávé. Egy erős dupla, parányi vajsárga habbal a tetején.
Döntött.
Vidámabb lett rögtön.
Elég, ha este bemegy, nyitásra. Herci bácsi is megmondta. Herci bácsinak a kisujjában van a szakma.
Nem kapott taxit, villamossal ment a Babarózsába. Besszi remek kávét főz, és különben is: illene megkérdezni, nem bukott-e meg a fia.
Besszi nem állt a gép mögött. De váltás, nemsokára. Kellemes sarokasztalkát talált, ahonnan egyenesen a hűtőpultra látott. Kaszinótojás. Orosz hússaláta. Göngyölt virsli. Házi torta.
– Simán félretesszük azt a havi ezret – Ildikó szövege.
De luxus ez, meginni egy kávét? Megenni naponta egy kaszinótojást? Egy narancs vacsorához?
Színház. Havonta kétszer.
– Számolj – mondta Ildikó. Hozza a kockás füzetet meg a ceruzát. – Ez kettőnknek éppen havi ezer.
Lakás. Bútorok.
Aztán ha az megvan, újra valami. Hajsza a koporsóig.
Hogyisne.
A fűtés jól működött, ledobta a sálat. Szemét lehunyta.
A drága Kelenvölgy. A burák a sarokban. A hosszú szőrű medveszőnyeg. A polcon a fagyökerek.
Öregmiklós almái. A fák, istenem, a fák tavasszal, amikor minden csupa virág, s a tömött virágok szirmai felfogják a méhek zümmögését, zajtalanul lebbennek a szárnyaik, mint a némafilmeken…
A szépség. Az élet. Az élet önmagáért, ahogy elénk tárja magát, kiszámíthatatlanul…
– Kiszámítottam – mondta Ildikó, még az esküvő előtt –, hogy élünk majd, húsz év múlva… szinte látom, hol állnak majd a gyerekek játékai…
Nevetett rajta, akkor. De ez már nem nevetséges.
Sötét erők. Tönkretenni egy öregembert. Otthagyni azt a szerencsétlen anyját a padon.
De Trudika! És minden, párhuzamosan.
„Szeretem. Ugye, szeretem azért?” – ezt kérdezte most először, gondolatban. Eddig még egyszer sem kételkedett. Akkor sem, amikor Ildikó puhánynak nevezte. Vagy amikor átnézett a karácsonyi ajándéka felett. Vagy amikor…
Elő tudott sorolni harminc sérelmet is.
„Amíg jólesik, hogy megropogtathatom a csontjait, addig szeretem is – biztatta magát –, és ez még mindig jó. Ugyanolyan jó, mint a hegyen. Csak egy kicsit dühösebb. Csak egy kicsit szótlanabb és gyorsabb. És neki is… ez az egy, amiben nem ismeri a tervszerűséget.”
„A hentes – döbbent rá megint. – A hentes volt az első. Az oltotta bele. A hentes. Ő meg rádobta az anyja vállára az egészet. Mert ahhoz gyenge, hogy a saját bűnét viselje. Csak másokét akarja mindenáron a vállára venni.”
– Alszol? – Besszi elé tette a gőzölgő kávét. – Már azt hittem, meghaltál, mióta áthelyeztek… ámbár egy házasság, a te természeteddel, egyenlő vele…
– Hogy vagy, Besszi? – kérdezte örömmel. – És a fiú, átengedték?
Besszi letelepedett. Még félóra szolgálatig.
– Micsoda memória – mondta kesernyésen –, és megtiszteltetés…
„Ez is rosszkedvű – gondolta Miklós –, kár volt idejönni.”
– Kapeller ódákat zeng a nejedről – folytatta Besszi. Simogatta a lyukas csipketerítő hamuszín rojtjait. – Igazán meghívhattál volna az esküvőre. Ha már elfelejtetted bejelenteni, azon az estén…
– Tudod, hogy nem akartam felmenni – mondta Miklós kényelmetlenül. Megitta a kávét. Azért ez más, mint az otthoni „gombán”, két dekából hat dupla. – Csak az álmosság…
– Jellemtelenek vagytok mind – mondta Besszi.
Sehogy sem illett vastagon kihúzott szeméhez a könny. Fel is nézett a gipszrózsákkal díszített plafonra, hogy a könnycsepp visszafelé folyjon időben.
– Ugyan… neked aztán nincsenek illúzióid…
– …hogy éppen azon az estén. Amikor azt hittem, hogy végre… végre egyszer nemcsak a testem, hanem a lélek… – mereven felfelé fordított arcához nyúlt a zsebkendő csücskével, szeme peremét óvatosan leitatta.
– Ugyan, Besszi – mondta a fiú. Észre sem vette, hogy megint szótagol. – Te min-dig józan voltál… Köztünk nem létezett semmiféle kötés. Te, aki olyan józan vagy: azt, csak nem számítottad valamibe?
– Azon az estén – Besszi mosolygott, ragacsos mosollyal, egy panofixgalléros, micisapkás úrra –, azon az estén másképp beszéltél.
– Félig aludtam.
– Sajnálom a feleségedet. Kapeller is ezért támogat: hogy fel ne forduljatok.
– Nézd – Miklós ellökte az üres kávéscsészét. Királyi mozdulattal kiszámolt az asztalra öt egyforintost. – Beugrottam, mint régi haver… hogy érdeklődjem a fiadról.
– Tudod, mit – Besszi felállt, ismét mosolygott, a panofixgalléros vissza –, te csak ne érdeklődj. A pofátlanságnak is van határa.
– Nincs jogod, azért, mert egyszer-kétszer…
– Szarok a szerelmetekre – mondta Besszi. Most, a neonfényben, egészen táskás volt az arca. – Úgy becsaptál azon az estén, mint a legrosszabb strici…
– Én…?
– Két hétig nem feküdtem le senkivel. Most aztán van mit pótolni – szakszerűen összeborította a csészét a tányérral. – Piszok strici munka… Elhiheted.
– Légy igazságos… – Miklós a keze után nyúlt, megfogta csuklónál, a kávéscsésze koccant a tányéron –, sose ígértem semmit. Tudtad világosan… két felnőtt ember!
– Aludni jöttél. Azon az estén aludni jöttél… – mondta Besszi makacsul –, mintha ember lennék én is.
– Ez az ostobaság – dadogta Miklós. – Mi ez?
De Besszi már a panofixgalléros asztala előtt állt, combját az üveglap széléhez nyomta, és kuncogva felnevetett.
Miklós éhesen maradt. Kinek van kedve kaszinótojást enni ilyen légkörben? Lehangoltan lépett ki az utcára.
A csárdában szabályosan befizette az üzemit. De most ezért odamászni, nevetséges.
Három étlapot is végignézett, végre felfedezte valahol a rántott májat. Egy pohár sört ivott utána. Két újságot hozatott, böngészte szorgalmasan.
– Minek kettő? – hallotta Ildikó hangját. – Mind a kettő ugyanaz!
Fel kéne hívni a kórházat. Kényelmetlen. „A veje keresi…”
És még egy nyomorult cigi se, a becsületszó, az becsületszó!
Öregmiklós egy hete várja. Azelőtt ilyen nem létezett! Másnaponként kiugrott mindig. De most szinte fél az ember, soha nem tartott előtte titkot. Előbb-utóbb kiderül, hogy „hibádznak a dolgok”. Az öregnek árt az izgalom. És szereti Ildikót. Az áldott naiv szívével csak a jót veszi észre.
Senki sincs, akinek panaszkodni lehetne. Toporgott a járdán, hirtelen esni kezdett a hó.
Ha így folytatódik, tapadós pelyhekben, talán ki se jut Budaörsre.
„Hóakadály. Hóakadály miatt megjelenésem késik… Csergő Miklós üzletvezető. Tisztelettel.”
„De ez nem iskola – gondolta dühösen –, jó a Sitkovics Ildikóknak. Nekik az egész nem más, csak egy roppant nagy iskola, közeli és távoli célokkal. Betonalapokon!”
Átázott a cipőtalpa. Haza kéne menni, cipőt cserélni. Az a hideg szoba!
Talán Turbucz néni begyújt. Turbucz néni megteszi. Hazamenni…
Sétált a házuk előtt, a sarki közértig, meg vissza. Egy barlang, vagy akármi… csak meleg legyen. Nyáron pedig hűvös.
Öregmiklós megtanította: „Ne hajszold a pénzt, kisfiam. A pénz nem boldogít. S minél több van belőle, annál jobban kerget, hogy szaporítsd.”
Az embereket érteni kell. Nem pedig megváltoztatni. Hiábavaló gyötrelem.
Hiábavaló gyötrelem, Ildikóval is, ez a tusa. Nem fogja megadni magát. Nem ismeri be, hogy vesztett. Makacs nő ez. Veszedelmes.
Trudika is érkezik nemsokára. Kézzel nyúl majd a tálba, bújik az asztal alá. Ildikó szalvétát köt a nyakába mégis.
Senki sincs, akinek panaszkodni lehetne. Csak Ildikó.
A sarki közértben nagy ládákból fürtökben csüngött a banán.
Ildikó imádja a banánt. Két hete kapott egy tanítványától. Háromfelé osztotta végtelen pontossággal. Azután kiment a konyhába – Turbucz néni mesélte –, s lerágta a héját is. Mutatta Turbucz néni, hogy rágta, az orráról csúsztatta a szája elé és átszűrte a fogai közt.
Esik a hó. Egész télen alig esett. Öregmiklósnál a fészerben áll a szánkó. A hegyoldalba Öregmiklós vitte felfelé, s ő baktatott utána, éppen a lába nyomában. Öregmiklós a tetőn előreült, ő hátulról átölelte, s megindultak lefelé a spriccelő hóban. Az a repülés. Az volt az élet.
A kirakatban banán. Forró homok, lágy loccsanás. Mindenhova eljuthat az ember.
Lapítgatta kabátzsebében a maradék tízeseket. „Vagyis sok helyre, igazán – helyesbített. – Oda biztosan, ahol a banán terem.”
Huszonöt nyolcvanat fizetett hét darab banánért. De jó, hogy esik a hó!
Ildikót meleg szobával várja. Ízlésesen kirakja a gyümölcsöt az asztalon. A fonnyadt almákat lehordja a kukába. Azt már úgyse lehet hasznosítani.
„Kinek panaszkodjak? – gondolta, s megállt az első emeletnél. Együtt élünk. Talán nincs is más, valóban, csak mi ketten. Meg kell hogy értse: olyan rövid ez a néhány év… ne tegyük tönkre…”
Tízezer még csorbítatlan. Ha el is folyt belőle erre, arra, lényegében tízezer van a bankban. Szép, könnyű nyár a tengernél. Kezet fogni ezzel-azzal, körülfigyelni…
Nem számít. Még az a hentes fiú se számít, csak egyszer engedne az elveiből.
Csak átjönne már, végleg, az ő síneire!
Neki panaszkodni, róla. Ez lenne a csoda. A megváltás, két ember között.
Akkor talán el lehetne hinni, hogy van értelem a szerelemben.
Ha nem is az már, mint azon a pénteken, egyik pénteken a sok közül, amikor még oda tudta borítani az életét a másik ölébe. Amikor néhány napra megszűnt a készenlét, az állandó gyanakvás. Amikor úgy tűnt, hogy két szakadt felület találkozott milliméternyi pontossággal, és megszületett a tökéletes egész, a tökéletes diadal.
Ha nem is az már. Azért még lehet nemes.
A szobából fénycsík szűrődött ki az ajtó alatt. Ez kissé megzavarta. Korábban elengedték Trudikát?
Ildikó az ágyban feküdt, ruhástul. Cipője gondosan egymás mellett. A kályhában égett a tűz.
– Hogy kerülsz ide? – kérdezte szemrehányóan. – Már régen a Csárdában kellene lenned!
– Mi bajod? – Miklós az asszony homlokához nyúlt. – Mérted a lázadat?
– Nincs lázmérő. Tavaly Trudika eltörte Turbucz néniét is.
Miklós letette a banánt.
– Csodálom, hogy ott tudtad hagyni azt a koszos iskolát…
– Egyszerűen elszédültem. A Gyenes Laci meg a Seiring Amália vittek le a tanáriba… Influenza. Közönséges influenza. Szerencse, hogy két órát már megtartottam, nem vonhatják le a napot.
– Óriási szerencse – mondta Miklós. Gyámoltalanul nyitogatta a szekrényajtót. – Orvosság…?
– Kalmopyrin… az a kék doboz, jachttal a tetején. Talán azért szédültem, mert nem jutottam ebédhez. Elhúzódott a szakkör egyig, azután folyosóügyelet… Péntek a legnehezebb napom.
– Most már nincs baj. – Miklós körülnézett hadvezéri szemmel. – Két Kalmopyrin… telefonálok a Csárdába, hozatok olyan húslevest, hogy na… borogatás a fejedre. – A zacskót kiborította a takaróra. – Ildikó… banán… hét darab… banán…
Ildikó tenyerébe szorította a hideg, sárga gyümölcsöt. Mohón szagolta.
– Köszönöm, Miklóskám, jaj, köszönöm…
– Ezt mind te eszed meg – folytatta Miklós boldogan –, a tied…
„Nem kérdezi – gondolta –, édes istenkém, nem kérdezi, hogy honnan és mennyiért… tényleg beteg.”
– Banánt hoztál a kislánynak? – gügyögte Ildikó. – A rossz kislánynak?
– Nem rossz a kislány. – Miklós lehámozta a legnagyobbat. Bal kezével Ildikó feje alá nyúlt, jobb kezével tartotta a banánt harapásra. – Jó kislány.
– De te már nem szereted…
– De… de. Szereti a nagy, ügyetlen barna mackó… – Ő is harapott egyet.
– Vigyázz! – intette Ildikó. – Ne utánam. Elkapod…
– Együtt a halálba! – szavalta Miklós, és megcsókolta Ildikó melle közt a pulóvert.
– Holnapra teljesen meggyógyulok. Holnap van a műsor a gyerekekkel a kerületi Nőtanácsnál.
– Ágyban maradsz, legalább egy hétig – rendelkezett Miklós. Tett a tűzre, arrébb tett az asztalon két poharat. – Kihívom a körzeti orvost.
– A körzeti orvos bejelentést csak reggel nyolcig fogad!
– Csak akad a környéken egy privát orvos! Nem engedem, hogy így maradj éjszakára… Tüzel a fejed.
– A borogatás ecettel leviszi – mondta Ildikó. Mintha két zsák ülne a szemén. – Nekem holnap a kerületi Nőtanácsban… egy hónapig készültek rá a gyerekek…
– Akár egy évig készüljenek, fütyülök rá… Ha valaki beteg, nincs pardon. – Erélyesen összébb tolta a szenesvödröket.
– Miklóskám – Ildikó felkönyökölt. – Reggel meglátjuk. Adj inkább még egy banánt. És ugye Trudikának is elkészíted a vacsorát? Vettem nyers sárgarépát, reszeld le neki, vitamin.
– Mindent elintézek – mondta Miklós határozottan –, te csak pihenj. Leromlott a szervezeted. Csoda? Amit te művelsz…
– Jó, jó – Ildikó békülékenyen mosolygott. – Legfeljebb tíz percet késel a csárdából. Rendkívüli helyzet, meg fogják érteni.
– Nem lopja el senki azt az ócska lebujt!
– Ne… – tiltakozott Ildikó. Remegett megint, de most csak a hideg rázta. – Nem szabad, Miklós, mulasztanod. Ez nem ok.
– Egek, ha rád hallgatnék! Tessék: itt az eredmény. Tízezer forint a bankban, ahelyett, hogy prémes csizmát vettél volna magadnak… Miklós megrugdosta a körömcipőt. – Ilyenben járni, hóesésben… Az enyém is egészen átázott. A másiknak meg levált a sarka.
– Már a suszternál van – mondta halkan Ildikó –, holnapra kész. Sarokvassal harminckettő hetven.
– Nem, ennek vége. Túl engedékeny voltam, bogárkám, hozzád. Miklós visszatelepedett Ildikó mellé, cipőjét levetette, harisnyás lábfejét nyújtogatta a kályha felé. – Meg kell szoknod, hogy férjed van. Nemcsak az a helyes, amit te a szűk kis koponyádban kitermelsz…
– Hiszen ha letehetném – dünnyögte Ildikó. Rágcsálta a harmadik banánt. Rózsaszín cakkokkal mozogtak előtte a bútorok. – Csak egy évre. Megosztani… istenkém. – Könnyezett a láztól.
– Hát itt vagyok. Mi a fenének házasodtunk össze másképp? – kérdezte Miklós. – De a feszes izmokkal nem megy. Lazíts egy kicsit.
– Mit gondolsz? – Ildikó nézte a negyedik banánt. – Jut még egy?
– Még egy…? Mind a tied. És ne vállalj túlórákat meg minden hülyeséget. Nem kenyérre kell a pénz végül is…
– Nem. – Ildikó köhögött, arcát a kispárnába fúrta. – Csak a lakás meglegyen és a bútor, normálisan… csak ez az egy, aztán lehet lazsálni, kicsit…
– Majd kiutalnak egyszer vagy nem utalnak, hát nem jó így? Pattog a kályha, banán… és még mi minden, itt a paplan alatt… – kezét becsúsztatta a takaró alá, azután ijedten visszahúzta. – Harminckilenc! Legalább! Szaladok orvosért.
– Ne. Maradj így velem – mondta Ildikó. – Csavard le a nagylámpát. Védekezően hozzátette: – Bántja a szemem a fény.
Miklós engedelmeskedett. Azután kiment a konyhába, hallgatózott Turbucz néninél, de csend volt és sötét. Felmarkolt egy kockás konyharuhát, a csap alá tartotta. Vitte a szobába, a kályhához.
– Ne legyen vadhideg… – Öregmiklós is így szokta. Langyosan. Gyengéden Ildikó homlokára borította.
– Ugye most jó?
– Most jó.
– Esik a hó odakünn. Nagy pelyhekben esik. Szereted a havat?
– Szeretem – hazudta Ildikó. Eleget lapátolta annak idején, ötforintos órabérben, a házmesternek. A legrosszabb ez a tapadós fajta. Betapossák a kövezetbe, éles szerszámmal kell először felvagdalni, mintha petrezselymet vágna deszkán. – A hó nagyon szép…
– Majd elmegyünk Zakopanéba, jövő télen. A téli napfény valami egészen csodálatos. De a Földközi-tengerhez már az idén is eljuthatunk. Csak beadjuk a kérelmet, te előnyben vagy mint pedagógus…
„A levelezőlapok – gondolta Ildikó kábultan. – Mamsi levelezőlapgyűjteménye. Az a reprodukció. Claude Monet: A Le Havre-i kikötő. Kora reggeli fényesség. Piros és sárga virágok. Igazi piros és igazi sárga.”
– Trudikát nyárra odaadjuk a mamádnak. Vagy egy jó kis intézetbe…
– Trudikát nem – mondta Ildikó –, legfeljebb üdülni, szakszervezettel…
– Tízezer forintból Párizsba is lehetne…
– Istenem – Ildikó lejjebb húzta a vizes ruhát, már az egész arcát betakarta. – Egy karosszék nádból. Finom nádból, és benne ül valaki, okker színű szalmakalapban, fehér vászonbetétes, hegyes orrú cipőben… A parton… vagy a virágos cégér alatt…
– Aggódom – mondta Miklós, és megint benyúlt a takaró alá. – Ne várjunk reggelig.
Ildikó már nem érezte a fájást a torkában, a feje kellemesen zúgott, mint szilveszter este az első pohár tokaji után.
Két szoba. Vagy három. Saját konyha. Nyugalom. Hely. Ahol nem veri kékre-zöldre takarítás közben az oldalát. Trudikának külön asztal. Mamsi naponta eljön, megfőz. Mert főzni tud. Gyerekek. Saját gyerekek. Öregmiklós sípot farag – egy mesében is sípot faragott az öreg –, és átveszi a tüzelőt. Megjavítja a fregolit.
– Kérlek – mondta, s leemelte a borogatást a szeméről. Ugráltak a türkizzöld, ezüstszegélyű karikák. Lágyan szólt. – Kérlek, édes Miklós: beszélj a kisöreggel. Higgyél nekem: ez az egyetlen lehetőség, ha nem akarunk a halálára spekulálni… És én jó leszek hozzá. Hallod, Miklós? Jó leszek hozzá, ígérem…
– Tedd vissza. – Miklós odanyomta újra a rongyot az arcára. – Másképp nem használ.
– Őrültség… százezer forint megy pocsékba… és ott egyedül, teljesen egyedül, akármikor szüksége lehet…
– Gyógyulj meg – mondta Miklós tompán –, és ne fantaziálj feleslegesen.
– Nem értem. A józan ész…
– Olyan már, mint a gyerek: mindenre rá lehet venni. Aztán három hét múlva temethetném… – Ingerülten sétált a nyolcvanszor egytízes szabad négyszögben. – Te nem ismered – tette hozzá higgadtabban. Nekem ez az ember minden. Másnak vannak rokonai, apja, anyja, testvére, nagyszülők, mit tudom én…
– Mégse látogattad meg, tíz napja – mondta Ildikó. Szaggatni kezdett a füle. Szívesen felugrott volna, de visszaesett. – Szép kis szeretet. Mit ér az ilyen?
– Te ne kritizálj. Te akartad, hogy olyan állást válasszak, ahol minden percemet elrabolják. Te osztod be úgy az időt, hogy szusszanni se lehet. Milyen nap, nem mindegy? Péntek van itt mindig.
– A cipődet is én vittem suszterhez. A ruhát is én csavartam ki. A krumplit is lecsíráztam, ötven kilót, egyik zsákból a másik zsákba…
– Miért rohansz úgy? Hányszor kértelek, hogy várj… hiszen mindent megcsinálok. A fregolit is. Csak várj. De te, mint az ámokfutó, neki…!
„Kell sietni – gondolta Ildikó –, ha nem lennék ennyire lázas, és ki tudnám fejezni magam… egyszerűen kell sietni… mintha egy motor berregne meg egy óra, irdatlan mutatókkal. Mintha csak én lennék, meg előttem a hegy… és egyetlen zsebkendő, amiben elhordjam.”
De csak ennyit mondott:
– Irigylem a birkatermészetedet. Te talán még a vágóhídon is füvet keresnél… engedelmet a hasonlatért.
– Megyek – kiáltotta Miklós –, szerzek egy lázmérőt. Annak az öregembernek a porcikája is különb…
– Azért hagyod ott kint, a halál martalékául…
– A halál martalékául…! – Miklós nyitogatta a vaskályha ajtaját. Már alig parázslik. – Ezek a ponyvafordulatok! Most bezzeg az érzelmességet is előveszed! De én nem engedem kifosztani és kész. Nekem is van akaratom. Felnevelt, teljesen önzetlenül…
– Teljesen önzetlenül… – Ildikó oldalt fordult, nyomta hátát a pulóvergomb. Már izzadt, sütött rajta a ruha. Próbálta lefejteni, a takaró alatt. Ezt is csak egy ilyen máléval sikerült elhitetni. Jutott azért neki is, a vagyonkából, egy s más…
– Hallgass, Ildikó. A szomszéd házban láttam kiírva egy belgyógyászt. Megyek, és áthívom. Csak hallgass…
– Félsz az igazságtól! Félsz! Mind féltek! Honnan volt neki erre a házra? Azelőtt se adták ingyen. Egy intéző vagy földmérnök, minek titulálják, mi volt a múltban? Nulla! A báróék, mielőtt olajra léptek, azt hiszed, nem hagytak nála annyit, hogy a kicsi csipkegalléros fiúcskájuknak ne kelljen kukoricamálét enni?
– A láz… a láz. Mint múltkor a bor. Ilyenkor aztán lehullik rólad az álarc.
Ildikó rángatta a cipzárat a szoknyáján. Elszakadt! Svájci cipzár.
– Bevetted a mesét a szökött gyámról… Elsikkasztotta. Egy-két ékszer, diadém… a felső tízezer… – ahogy lehajította a szoknyáját, lesodorta az asztalkáról a kalmopyrines dobozt. Szanaszét gurultak a fehér pasztillák.
– Te ostoba. Te ostoba, közönséges liba – mondta Miklós. Majdnem megütötte.
– Szedd fel. Szedd fel, és fújd le róla a port – suttogta Ildikó.
Miklós felseperte a szeneslapátra, behajította a hűlő kályhába.
– Penicillininjekció… hogy lemenjen az agyadról a nyomás…
– Ha ide mered hívni az orvost – kiáltotta Ildikó rekedten –, bezárom az ajtót az orra előtt. – Kiugrott az ágyból, tetőtől talpig reszketett az egy szál kombinétan.
– Ez őrült – mondta Miklós az előszobában Turbucz néninek –, egy őrülttel kötöttem össze az életemet…
– Miklóska… – Turbucz néni veregette a karját, csitítva – Miklóska, ne ragadtassa el magát. Gyenge a fizikuma. És ha gyenge a fizikum, hiába erős a lélek.
– Nem iszom, nem költekezem… de az is baj, hogy élek, hogy élek egyáltalán, hogy nem akarom szembe köpni magam azért a nyomorult pénzért… hogy nem vagyok hajlandó belefeküdni a sárba.
Ildikó meleg vattát kért a fülére, Turbucz néni takargatta. Áthozott három Vegacillint, citromot porcukorral. Újrarakta a kályhát.
– Csak nem gondolkozni, Ildike. Csak aludni, Ildike – mondogatta monoton egyhangúsággal. – Nincs annál jobb, aludni a puha ágyban. Ilyen a szerelem… Viharok, viharok, s mire végképp kiderül az ég, az már azt jelenti, fuccs a szerelemnek. Én tudom. Regényt akartam írni róla.
Miklós elrohant a Csárdába mégis. Éjfélkor hazacipelt egy lábas húslevest, végigöntötte vele a nadrágját, de Ildikó csak morgott valamit, amikor felébresztette, hogy „kimerült a tisztító-keret”…
Négy nap múlva már ott állt a folyosón, kötött kendővel a fején, a báránybőr bekecset vállára borítva.
Trudika elkapta az influenzát, egyfolytában kiabált három éjszaka, nem tudott levegőt venni az eldugult orrával, attól félt talán, hogy megfullad: feküdt, és ordított hajnalig.
Ildikót január huszonhatodikán behívatták a tanácsba. Beszélgetett az általános tanulmányi felügyelővel, erről, arról, a hátrányos helyzetű tanulók segítése, s a többi, s a többi. Beszélt, ami eszébe jutott, közben figyelte az órát, korrepetálást vállalt, két hatodikos kislányt, kémia-számtanból, nem lehet elkésni.
– No, majd visszatérünk a dolgokra, elvtársnő – mondta a felügyelő, és írt valamit egy kartonlapra.
„Talán jutalom – gondolta Ildikó – vagy rendkívüli előlépés a nagy rendezvény miatt.”
Meg sem említette Miklósnak, olyan keveset tartózkodott úgyis otthon. Úgy látszik, belejött végre a munkába, s kedvvel csinálja mégis. Mert kedv nélkül semmit sem ér.
Kedv nélkül az ölelés is rossz.
Hallgatólagosan kialakult ebben is valami rendféle, szabályos, periodikus ismétlődés: hétfő, szerda, péntek. Szombat-vasárnap mindig sok a füzet, és Trudika is ott ül az asztal alatt.
Hétfő, szerda, péntek. De az utolsó péntek kimaradt. Miklós fáradt. Hogyne lenne fáradt, amikor titokban folyton Törökbálintra mászik.
– Buta tuskó. Képtelen megérteni, hogy ideális megoldások egyszerűen nem léteznek. Hogy dönteni kell, akkor is, ha csak két rossz között választhat az ember: dönteni kell, az ésszerűbb javára – fejtegette Turbucz néninek. Turbucz néni segített csavarni a tréningnadrágokat. Mert különben jó fiú. Hamar feldühödik, de aztán alig emlékszik rá vissza. Arra sem emlékszik, amit ilyenkor a száján kiszalajt.
– De Ildike emlékszik – mélázott Turbucz néni –, ez a baj. És ő is emlékszik, amit Ildike vágott a fejéhez…
– Az az öregember az átkos szelleme. Anélkül hogy akarná, teljesen megfojtja, elködösíti az agyát a szentimentális faksznikkal. Közben felfordulunk szépen…
– A reményt nem szabad feladni – mondta Turbucz néni, és a világosság felé tartotta Trudika harisnyanadrágját. – Ez bizony lyukas…
– Minden héten egy lyuk – Ildikó félretette. – A remény… Ezek falvédő-bölcsességek. Hit, remény, szeretet… Csak az van, amit az ember kiküzd magának. Aki csak csücsül és ölbe tett kézzel várja a sült galambot…
– Dolgozik az a szegény fiú – mondta Turbucz néni. – Akkora felelősség odapottyantva a nyakába…
– A kórházba lusta volt bemenni, tudja, Turbucz néni, kihez, amíg én az ágyat nyomtam… oda is én mehettem, de már hazaeresztették. Azt a siránkozást, azt a sopánkodást, hogy ilyen borzasztó volt, meg olyan fájdalmas…
– Hát, Ildike, nem vicc az – mondta Turbucz néni komolyan –, ha egy nő úgy marad, és kikaparják. Szörnyű lehet, lelkileg…
– Mama és a lélek – biggyesztett Ildikó keserűen. – De hát Turbucz néninek magyarázzam?!
– Kriminális egyén – bólogatott Turbucz néni –, az biztos. Nekem nem kell a Tercsit bemutatni.
– Ismerem én az embereket! – Ildikó egyenként kirázta a ruhákat, hogy könnyebb legyen vasalni. – Öregmiklós is… vénségére megjátssza a szentet. Rendes, na. Készséggel elismerem. De hogy teljesen önzetlenül…? Meséljék a nagynénikéjüknek. Ennek ellenére nekem szimpatikus volt. Ha nem vitte volna Miklós túlzásba a ragaszkodást. Mert ez már nem is normális, két idegen férfi közt. Úgy védi tőlem, mintha meg akarnám gyilkolni… Én, aki, a vállamra akartam venni még ezt is… – ingerülten csapkodta a lavórt.
– Ildike, pihenjen le a szobában – mondta Turbucz néni. – Nem egészséges még, látom a színén. Majd én befejezem azt a pár darabot…
Ildikó futólag megcsókolta. Szót fogadott. Kivételes szombat. Trudikát bent tartották az Idegvizsgálóban, képességfelmérésre. Miklós a csárdában: ma szerelik fel az „M” betűt. Egy helyettest is kineveztek mellé, vendéglátóipari technikumot végzett, az majd gatyába rázza ott a népet. Miklósnak csak irányítani kell. Kapeller is megnyugtatta:
– Kedves fiatalasszony, majd belejön… Intelligens, megvan az alapképzettsége, ötéves gyakorlat, és a megjelenése se kutya… Ilyen vállakkal, ahogy végigsétál a termen… Abban a hófehér ingben…
Abban a hófehér ingben, amit naponta kell mosni. Pedig két napig is megtenné, ha nem lenne olyan hideg a fürdőszobában, és Miklós alaposabban megmosná a nyakát…
Bekapcsolta a tévét, de még nem volt adás. Vigyázott, hogy ki ne aludjon a tűz. Ha már a péntek kimaradt, talán ma, szombat éjjel…
Hiszen semmi sincs már, csak ez az elfelejtkezés. Ez az egyetlen kábulat, amit megengedhetnek maguknak, büntetlenül.
Leült a heverő szélére. Mosástól puha, vörös kezét fújdogálta, türelmetlenül járatta a lába fejét. Mint az üres gép, zakatolt a szervezete, igyekezett kikapcsolni, de hiába.
Gyorsan felugrott és vizes ronggyal végigtörölte a szekrényen a politúrt.
Málnáss Beatrix azt mondta ma reggel, a röpértekezlet után:
– Húsz perc alatt annyi ukázt kaptunk, kartársak, hogy aki csak félig komolyan venné, három hétig le se hunyhatná a szemét. Ezért nem figyelek én oda, amikor szövegelnek. Mert aki odafigyel, annak vége… S ezt úgy mondta, olyan keserűen, hogy még a jámbor Sümekiné is felkapta a fejét. Beatrix „elvei”.
– Légy vele tisztában, hogy ha az életed minden pillanatára jutna egy értelmes cselekvés, egy lendítő mozdulat, még akkor is csak töredék maradna, és nem változtatnál semmit a nagy egészen.
– Irtani kéne az ilyen beszédet – felelte ő, hiába akart hallgatni. – Tűzzel-vassal. Ti vagytok az okai, hogy aztán csak csigamód…
– …egy főnök arra való, hogy szövegeljen – vágott közbe Beatrix. Ezért senki se haragszik. De Isten mentsen egy ilyen főnöktől, mint te: aki el is hiszi, hogy van hajnövesztő, kopasz fejre…
„Nem is jártatnád a szádat – gondolta Ildikó, és jobb híján a szőnyegrojtokat egyengette –, ha én lennék ott a…”
Előkereste a nyelvkönyvet meg a szótárt. Végighevert a rekamién, lába alatt az újságpapirossal. Csak a kislámpát égette.
Már ötszázhatvan angol szót tudott és a szenvedő szerkezet használatát. Esténként úgyis el kell hanyagolnia, Miklóst zavarja a fény, lefekszik és durmol máris, mint egy igazi mackó. Alkalmazkodás nélkül nincs házasság! Az emberi együttélés alapvető szabálya: az alkalmazkodás…
Ez a Miklós igazán nem panaszkodhat. A kedvéért minden este eloltja a villanyt. És vesz citromot is a teába. A sóletból is kihagyja az erős paprikát.
Hallotta a csengetést. Mégis meglepődött, amikor az ajtón kopogtak.
– Tessék – kiáltotta, és elfelejtett felkelni.
Öregmiklós belépett, a szőrmekucsmában, elegánsan.
Nagy zsákot tolt maga előtt, nem illett hozzá ez az otromba, nagy zsák.
– Mit tetszik cipelni? – kérdezte Ildikó, azután köszönt is, gyorsan: – Csókolom, Miklós bácsi…
Frissen előbbre görgette a zsákot.
– No de Miklós bácsi… ezt a meglepetést… hogy szabad ilyen messzire, ebben a hidegben? És ilyen nehezet…
Öregmiklós tüsszentett, aggódva zsebkendőbe fújta az orrát. Megnyugodott.
– Kezedet csókolom… ha egyszer Mohamed nem megy a hegyhez… – Szaporán lefejtette magáról a kabátot, gondosan összehajtogatta, úgy tette a székre. – Letöröltem ám a lábam… Az a terebélyes asszonyság ugyancsak felhívta a figyelmemet a lábtörlőre. Várj csak… – A kályhánál melengette fagyos ujját, azután Ildikó arcához nyúlt, megtapogatta. – Te még mindig sápadt vagy. Mondtam én Miklóskának, nem múlik el egy influenza négy nap alatt… jöttem volna előbb is beteglátogatóba, de tegnapelőtt megint tréfált velem ez a kémény – az orrára bökött –, nem mertem nekiindulni. – Nem kért kínálást, letelepedett otthonosan. – A húgod, merre…? Barátságos kis szoba, csak szűkecske… és magasan van. Hogy tudtok itt megférni?
Ildikó szeme felragyogott. Tapsra ütötte a tenyerét örömében. Itt az alkalom.
– Szereted te az öregembert. Igaz, kislány? Nem minden a szó… – mormogta Öregmiklós meghatottan. – Lila hagymát hoztam meg egy kis disznótorost. Szepesváriék, a szomszédból, disznót vágtak, még ott romlik a nyakamra, ki ne dobj vele…
Ildikó kibontotta a zsákot. Turkált benne könyékig. Elszédült a füstölt kolbász szagától.
– Ha akarod, meg is sütöm – mondta Öregmiklós –, és piros káposzta is akad, egy-két fej. Dinsztelve, mellé. Orvost, remélem, hívtatok? Mert szövődmény visszamaradhat… – Ildikóhoz lépett, lehúzta szemhéját. – Vitaminhiány…
– Mivel kínáljam? – kérdezte Ildikó. – Paradicsomleves és káposztás cvekedli…
– Jó az – hunyorgott Öregmiklós. – Majd később. Ne ugrabugrálj. Pihenj. Hadd legeltessem rajtad a tekintetemet: tudod, volt egy elefántcsont szobrocskám, egy japáni lányka, egy japáni lányka, kicsi ernyővel…
– Az ernyő hiányzik – mondta Ildikó kesernyésen. – Az esernyőnk ugyanis eltűnt, rejtélyes körülmények közt. Az előszobából…
– Miklóska. Miklóska vesztette el – mondta Öregmiklós –, nincs ott az esze a tárgyakon. Egyszer beküldtem a hetipiacra egy kosár körtével, be is ment, ott jutott eszébe, a piacon, hogy a körte otthon maradt, a kút mellett…
– Persze, nem tetszett bántani!
– Nem. – Az öreg eltűnődött, hirtelen. – Nem bántottam soha. Jó fiú volt, nem is hozta úgy a sora. Nincs benne született gonoszság, egy csepp sem.
– Csak olyan lyukastenyerű – mondta Ildikó. – Lyukastenyerű minden értelemben…
– Azért kerültél mellé – Öregmiklós óvatosan törölgette orrát a zsebkendővel –, nem véletlenül rendelte így a sors.
– Kicsit szigorúbban, nem ártott volna. – Ildikó kihúzott egy karika alakú kolbászfüzért, rátette a tegnapi újságra. – Most már késő, ilyen korban…
Öregmiklós nevetett.
– Hát csak úgy szőrmentin… csak úgy szőrmentin, azt hiszem…
Elkomolyodott.
– Kislányom… meg kellett tanítanom örülni. Érted? Az volt a legfontosabb. Amikor kihoztam a neveldéből, még mosolyogni se tudott. Ha láttad volna az arcocskáját, a magasan csukódó zubbony felett… azt a vékony kis arcát… csupa seb volt a nyaka is, feltörte a gallér, kamillateában mosogattuk hetekig.
– Jól megnőtt ahhoz képest – mondta Ildikó. Próbálta elképzelni az egykori fiúcskát.
– Megadtam neki, amit lehetett. Akkor még fiatalabb voltam: naponta kiterveltem, mire virradjon, hogyan kárpótoljam, hogy olyan rossz helyre született…
– Tervek, elgondolások nélkül nem is lehet…
– …mindig tudtam, minek örül. Hát, istenem, nem ment egyetemre, nem is jelentkezett, meg se próbálta. Nem az apja miatt, én örökbe fogadtam, nem hánytorgathatja senki. Csak kedve, az nem volt a rendszeres tanuláshoz, tudod. Kényszeríteni pedig… – Öregmiklós legyintett. Rossz vért szül az erőszak.
– Néha kell! – mondta Ildikó lelkesen. Tetszett neki, hogy az öreg hallgatja. – Néha oda kell csapni!
„Mamsi is – gondolta. – Csak rendbe jött. Jól nézne most ki, nagy hassal…”
Öregmiklós forgatta zsebkendőjét. – Ahhoz nagyon biztosan kell tudni, mi is az a „jó”. Ember legyen a talpán, aki kényszeríteni meri a másikat. Bátor ember. Talán Isten is, egy kicsit…
– Igen – mondta Ildikó öntudatosan –, ez igaz. Bátorság meg erős gerinc…
– …hogyha visszarepül a bumeráng, el ne törje – mormogta az öreg, félig a zsebkendőbe. – Nincs itt túl sötét? Homályosan látok már, egyre homályosabban…
Ildikó teljes fényre kapcsolt.
– Örülök, hogy egyet tetszik érteni velem… Miklós annyira hallgat a bácsi szavára…
– Nem hallgat – ingatta a fejét az öreg –, csak szereti azt a világot… amit én meg ő… amíg lehetett…
– De most már mégiscsak benőtt a feje lágya! Ha talán ketten lennénk mellette állandóan…
– Még csak az hiányzik… egy randa öregember, ajándékba.
– Miklós bácsi…! Sok fiatal megirigyelhetné a formáját. Ezt a gyors logikát meg ápoltságot… – hadarta Ildikó, s közelebb lépett. Letelepedett a szőnyegre, az öreg lábához.
Öregmiklós elpirult. Jól látszott a vörösség a fülén, az ősz haj alatt.
– Ne szégyeníts meg, kislányom. És ne hízelegj. Ilyen az öregség: tudjuk, hogy nem igaz, mégis jólesik. – Megsimogatta Ildikó haját. – Növeszd meg. Jól állna neked hosszan, hullámosan…
– Ki ér rá azzal bajlódni? Folyton fodrász… minden fillér megy a takarékba. Hogy egyszer, talán, befizetünk egy lakásra. Egy normális lakásra, ahol mozoghat az ember…
– Lakás, manapság, drága mulatság – mondta Öregmiklós –, és mennyit teszel félre, hangyácska?
– Ezer. Havi ezer, háromezer-nyolcból.
– Háromezer-nyolc… – Öregmiklós tűnődve nézegette Trudika rácsos ágyán az egyiptomi-mintás takarót. – Az bizony kevés.
– Nono! – Ildikó átfogta a térdét, állát odafektette. Szigorú ránc ugrott homloka közepére. – Sok családot boldoggá tenne… legyünk igazságosak!
– De Trudika költségei meg az albérleti díj…
– Turbucz néni inkább ránk fizet – akarta mondani Ildikó becsületesen –, amit a sors egyik oldalon elvesz, másutt pótolja… – De még időben észbe kapott.
– Kétségtelenül… és a reprezentáció, Miklós munkahelyén. Egy üzletvezető nem járhat akárhogy…
– Na ugye. És akkor még lakásra… amikor az élet olyan rövid. Hiszen ha lenne pénzem… ha értettem volna a pénzszaporításhoz… – Öregmiklós bűntudatosan pislogott.
– Nem szörnyű ott künn, egyedül? – kérdezte Ildikó és felnézett, nagyra tágított kutyaszemmel. – Természetellenes, hogy valaki így maradjon, öregkorára…
– Én, látod, meg inkább azt vallom, ez a természetes. Senkit sem terhelni, szép emléket hagyni… bár ez is hiúság, de talán bocsánatos.
– Miklós bácsi!? Terhelni? Miklós bácsi, aki csupa életerő? Milyen segítség lenne, milyen megnyugtató érzés, hazajönni munka után…
Ildikó nagy lélegzetet vett. Csak sikerüljön! Megragadta a férfi lecsüngő kezét. Öregmiklós zavartan átcserélte zsebkendőjét a másik tenyerébe.
Szegény kislány. Miklós addig nyaggatta, amíg rávette erre is. Kiköltözni, oda a messzeségbe! Hogyisne! Még több terhet erre a csontos vállra. Csodálkozva értette meg, a gyors sodrású beszédből öt perc után:
– …és együtt laknánk… igazán a legkedvezőbb… még maradna is nyaralásra, hadd teljék Miklósnak is a kedve… ez csak előnyös, mindenkinek… – Ildikó szétterítette a tenyerét, mint az ügynök színes prospektusait – …egy csapásra… nekünk is segít, Miklós bácsi is jól jár. Gondtalan öregség…
Öregmiklós krákogott.
– Te nem tudod, mit vennél a nyakadba. Romantikus képek! Nincsenek szép öregek, csak a távolból. Megutálnál engem és rajtam keresztül a fiút is.
Ildikóban felvillant egy jelenet: Öregmiklós az almákat rakosgatta a sufniban, aprólékosan, mintha minden elhamarkodott mozdulattól összedőlhetne a világ. Miklós rakosgatja ugyanígy a gyökérfiguráit a padláson, egyik kosárból a másik kosárba. A ragadós szokások.
– Ez az egyetlen megoldás. Meg kell lennie… ha Miklós látná, hogy ez nemcsak nekem fontos, hanem…
– Miklós fél – mondta az öreg csendesen –, szeret téged, és fél, hogy összeroppansz, ha még én is a tetejébe, a csöpögő orrommal…
– Miklós! Miklós nem meri megbolygatni a bácsi életét. – Ildikó felkelt, dobott a tűzre. – Azt hiszi, Miklós bácsi elsorvad mellettünk, a városban… vagy valami ilyen.
– Hogy én elsorvadok-e… – elgondolkozott. – Nem lényeges. Ha ezzel rajtatok könnyítenék, valóban… ha valóban…
– Erkély is lehetne. Futtatott borostyánnal. Hát nem kényelmesebb, mint az az óriási kert?
Öregmiklós hosszan hallgatott.
– Valamit csak kell cselekedni, nem? – kérdezte végül Ildikó, sírásba csukló hangon. – És mi van más, logikai alapon? – Az ajtóhoz ment. Melegítek vacsorát. Káposztás kocka, borssal. – Kicsit habozott, azután visszaszaladt. Két kezét az öreg térdére fektette, szeméhez hajolt. – És én abban is hiszek, hogy Miklós bácsi megszabadul… hogy Miklós bácsi megérdemli, hogy végre igazán szeressék…
– Jól van, jól – mondta Öregmiklós, és elfordította a szemét. – Nem olyan könnyű igazán szeretni. Melegítsd csak azt a tésztát, de borsot ne tégy rá.
Ildikó izgalmában nyitva hagyta maga mögött az ajtót, a férfi becsukta. Nem ült vissza, az ablakhoz préselte magát. Bámult a hóesésbe. Képeslap-hóesés, keskeny, fekete keretben.
Odakinn a fák is fehérek, elvékonyodó fehér kontúrokkal remegnek az ágak. Odakünn hallani a hóesést.
Ez a szegény kislány élni akar. Ritka ez az elszántság. Magára venné ezt a rettentő ódiumot! A szeretetre hivatkozik. Az igazi szeretetre.
Talán el is hiszi. Biztosan elhiszi, mert másképp csökkenne az ereje.
Miklóska pedig fél. Miklóska mindig félt – ezt keveri össze a szeretettel.
„Pedig nem olyan könnyű igazán szeretni.” – Felfedezett egy sárcsöppet a padlón, törölgette a zsebkendője csücskével. A kolbász alá még egy réteg papírt helyezett, nehogy átzsírosodjon, azután visszaereszkedett a nyikorgó székre.
„Mit gondolsz, Jusztinka, megtegyem? És gondolsz-e egyáltalán valamit, Jusztinka, a föld alatt? A föld alatt, amit annyira utáltál, mert egyedül hagytalak miatta, mindig egyedül… neked csak a hímzőráma meg a gobelintű jutott…”
Ott vannak a fiókos szekrényben a batisztpárnák, zsebkendők, zsúrabroszok, ott vannak selyempapírban, a tetejükön a legutolsó. Zöld kerti terítő a hatágú levéllel. De csak öt levél készült el, a hatodiknál, éppen a száránál, Jusztinka beszúrta a tűt, félretette. Ott találták a szék alatt, tisztán látszik rajta egy férficipő sarka.
„Amíg éltél, alig beszélgettünk – motyogta Öregmiklós –, alig szóltam hozzád, Jusztinka. Te szerettél beszélni, s a kezed is járt, folyton-folyvást… de én csak az elképzeléseimmel zavartalak, pedig te a saját életedről akartál hallani… a köménymagos rántásról meg arról, hogy nincs gyereked, és hogy rosszak az emberek, rosszak hozzád és üldöznek téged… de én magokért mentem a városba. Rátapostak a hímzéseidre. Az ötödik levélre. Amit előző nap fejeztél be, a szőlőlugasban, és mutattad is, már csak egy hiányzik, látja, Micó… legalább ezt bevégezzem, jó lesz magának, ezt borítja az asztalára…”
„Húsz évet éltem vele – gondolta Öregmiklós, és könnyezett. Meggyengültek a szemidegei. Nem bírták a hőmérséklet-ingadozást. – Húsz csendes évet. És semmit sem kapott tőlem, mert nem tudtam, hogy szeretem. Csak azt tudtam, hogy van és hogy jó. És akkor elvitték. Leszórtam a különleges magvakat, leszórtam az ól elé.”
Sose látta többé. Szaladt az állomásra, de már kigördültek a vagonok. Frici báró kétfogatúján vágtattak a sínek mentén. Utolérték a szerelvényt. Repültek a papírcédulák a drótos ablakokból, mintha hó hullana a forró nyárban a töltés oldalán. Ő kiáltott: – Jusztinka! – de a vonat gyorsított.
Azt mondják, Jusztinka azon még rajt se volt, a községházán igazoltatták, s először Budapestre vitték, a gettóba, de ez is csak szóbeszéd, minden csak szóbeszéd és találgatás, hogy füstté vált Dachauban, vagy agyonütötték a Fő utcában… vagy a Duna-parton maradt a cipője.
A hímzés a valóság, rajta egy férfi fekete lábnyoma. A hímzés a szék alatt.
És „utolsó szó” sincs. Búcsú sincs. „A szalicilt szórjuk a tetejére…” Talán ez volt az utolsó mondat, de lehet, hogy ez csak az utolsó előtti, talán el sem hangzott azon a reggelen, s talán nem is ő mondta, soha.
– Maga derék magyar ember – hunyorgott a községi légoltalmi parancsnok. – Felejtse el… felejtse el, örüljön, hogy nem vitték magát is. Frici báró is megütheti a bokáját. Báró! Ilyet nem ismer a magyar virradat.
Negyvenötben is kereste. Nyomozott a Vöröskereszt. Negyvenhatban jött egy téves adat: de nem Jusztina volt, hanem Jusztinián, és nem nő, hanem férfi.
„Hogy ma is él, úgy halt meg. Így büntet a húsz néma esztendőért – gondolta Öregmiklós. – Most mindig beszélnem kell neki. És nincs jóvátétel. Amit egyszer elkövettünk, már nem tehetjük jóvá, ugyanannak.
Odaadjam-e hát a házat, Jusztinka? Boldogabbak lesznek-e; Miklóska, akit te sokszor az öledbe vontál, s irigyelted a lila szemű Liliantól, és ez a szoborlányka, aki ugyanúgy rendezgeti maga körül a tárgyakat, mint te, Jusztinka, amikor még éltél, és én nem tudtalak igazán szeretni… Segít-e nekik, vagy rosszabb lesz, ha körülnéznek majd, és még jobban hiányzik a kiharcolt rendben valami…
Segít-e nekik, ha látják, kerülgetik bennem, nap mint nap, jövendő sorsukat…” – ismét orrához emelte a zsebkendőt. Semmi. Három napja nem vérzett.
Legalább megválaszthatná az ember a végső órát. A halálnemet.
Ildikó befutott, tálcán hozta a káposztás tésztát.
Öregmiklós térdére terítette a zsebkendőt, oda vette maga elé a tányért. Kicsit száraz volt a tészta, de nyelte becsülettel.
– Finom… finom!
Ildikó meghatódott.
– A tészta rossz – mondta őszintén. – Maga a jó, Miklós bácsi. Én meg komisz vagyok, és gyanakvó. Maga, aki egy légynek se tudna ártani…
– No. Ez aztán udvarlás!
Ildikó odahajolt, megcsókolta mind a két orcáját.
– Ugye, rábeszéli a fiút? A fiunkat…
– Indulnom kell – mondta Öregmiklós. Nehezen lélegzett. – Túl meleg ez a vaskályha. És később ritkábban jár a HÉV.
– Várja meg. Várja meg Miklóst, nagyon kérem…
– Hagyd, hogy aludjak egyet… – zavartan, kábultan cihelődött. Ildikó felsegítette a kabátját.
– De ugye, de ugye…?
– Ahogy nektek jobb – mondta az öreg határozottan –, nincs más szempont. És nem is lehet az én esetemben.
„Az ő esetében – töprengett Ildikó. Jött visszafelé a lifttől. – Homályos fogalmazás. Mintha kényszerítené valaki.”
Hirtelen meglódult. Szaladt, meg sem állt a szobájukig. Lerúgta cipőjét, harisnyában táncolni kezdett a heverőn. Csak akkor szállt le, amikor nyekkent alatta.
Miklós bámult, hogy a felesége egyenesen a nyakába esik. Elvesztette egyensúlyát, meglökte a kályhacsövet, kibuggyant egy kis füstfelhő.
– Nem baj – kiáltotta Ildikó, és tüsszentett. – Édes Miklóskám, hadd meséljek… Itt járt a Télapó. És kinek volt igaza? Alig várja! Érted? Ő maga kér rá, már holnap vagy holnapután…
Miklós tehetetlenül hallgatta. Forgott jobbra-balra, ahogy Ildikó ráncigálta, diadallal.
Hát rávette! Mégis, az ő háta mögött… Mint egy lánctalpas tank, ha kigördül… nincs ennek akadály.
És hogy csillog a szeme! Az arca megtelt. A szája duzzadt. Hintázik a melle.
Fél kézzel lelökte a heverőre.
– Te – sziszegte, s megsemmisítő erejű vágyat érzett. Elpusztítani, szétmorzsolni egyetlen cselekvéssel. Kettéhasítani a könyörtelen, vékony testét. Bepréselni az öntudatos fejét a párnák fullasztó gőzébe. – Te, hát neked semmi se szent? Te kis vacak…
Ildikó nevetett, elégedetten elnyúlt alatta, arrébb lökte a disznótoros zsákot. Szorította a férfi nyakát. Elevenen bukkant fel előtte a kép: a lakás, a puha szőnyegekkel… a karosszék, freccsentett nyílmintával. A központi fűtés kattogása. A villanytűzhelynél Mamsi fehér kötényben, fehér fityulával. Öregmiklós mesél Trudikának. Trudika értelmes arccal hallgatja, igen, értelmes arccal…
A kép teljesen betöltötte. Nem érezte az ölelés személyes melegét. A disznótorost a jégre kell tenni még ma. És ütni a vasat, amíg meleg.
Miklós észrevette. Észrevette a szemén és a mutatóujján, ahogy a takarót billegtette, játékos ütemben.
Most már erre sincs szüksége. Most már ebben sem adja fel magát, ezek után.
Kicsi robotgép. Talán ugyanúgy fordít egyet a derekán, mint a felmosópartvis nyelén. Ugyanolyan szakszerűen. És az a hentes!
A harisnyája rongyos. Micsoda ócska melltartó! És káposztaszaga van. Kozmás káposztaszaga.
Rettenetesen megijedtek mind a ketten, ahogy szinte egyszerre elhengeredtek egymástól.
– No, gyere – mondta Ildikó gyorsan –, valahogy kikapcsolt a tudatom… A váratlan öröm…
– Jó – felelte Miklós, de nem mozdultak.
Szerencsére hazajött Trudika, a játszótéri hinta lánca beszakította homlokán a bőrt, üvöltött, eltelt a szombat este.
Vasárnap Miklós kötelességtudóan munkába ment, Ildikó pedig pontos tervet készített a kék kockás füzetbe. Megvette az összes napilapot, kivágta az apróhirdetéseket.
– A nyarat a tengernél töltjük – mondta hétfő reggel, bátortalanul –, és veszünk kesztyűt meg ernyőt, újat…
– Ne lovald bele magad – mondta Miklós színtelenül. – Az utolsó szó az enyém. Meg az öregé…
– Te – kiáltotta Ildikó, és Trudika fejére erőszakolta a kötött sapkát –, ha még mindig belekontárkodsz…
– Akkor elválsz tőlem, és megkeresed a hentesed. – Miklós becsapta az ajtót. Kinyílt a levélszekrény, nagy csattanással, üresen.
Februárban dr. Abaházy Emma számtan-fizika szakos igazgatóhelyettest áthelyezték a kerületi szakgimnáziumba igazgatónak. A szakgimnáziumban nagy botrány volt, az ottani igazgató állítólag megcsókolt egy növendéket a rajzszertárban, a lány eldicsekedett vele, az igazgató tagadta, de „nem zörög a haraszt”. Doktor Abaházy Emmáról feltételezték, hogy nem fog a rajzszertárban csókolózni, mert negyvennyolc éves és hihetetlenül ronda.
– Ilyen ronda embereket nem is engednék pedagógus pályára – mondta Ildikó –, az ember legyen szép. A csehovi ideál…
– Az igényeid – jegyezte meg Miklós gúnyosan –, talán tapsolj egyet: és tökéletes lesz a világ egyszeriben…
Ildikót másodszor is hívatták az oktatási osztályra, és Ildikó, illendő szabadkozás után, elfogadta a megbízást Abaházy Emma helyére. Igazgatóhelyettesi pótlék, plusz külön díjak, aztán, ha letelik az öt év gyakorlat, véglegesen…
– Heu mihi! – kiáltotta Málnáss Beatrix, tréfás szörnyülködéssel –, és még neked magyaráztam, hogy Isten ments az ilyen főnököktől… csak én lehetek ilyen marha.
– Nem vagyok bosszúálló – mondta Ildikó, és helyet foglalt az igazgató jobbján, a hosszú asztal elején. – Különben is: …első a tett, nem a szó. És te igazán, a magad módján, tanítani tudsz. A számtant meg a fizikát… akár középiskolában is…
– Hálás köszönetem – Beatrix parányit bókolt az asztallap felett. – Csak az erkölcseim, ugye?
– A magánélethez senkinek semmi köze – mondta Ildikó nagyvonalúan –, amíg be nem hozod ide a falak közé.
– Szép – Beatrix mosolygott. – És képzem is magam, ugye? Tavaly Hollandiában tanulmányoztam a kísérleti matematikát… Ne felejtsd ráíratni a lapomra.
– Az nem a te érdemed – mondta Ildikó. Eszébe jutott, vissza kéne hozni a csipkeblúzt. – Oda az apád küldött. Az ő pénzén mentél.
– Mintha én szórnám a pénzt. – Beatrix az igazgatóra nézett, aprókat rándított a vállán. – Ugyanúgy élére teszem, mint te. Nekem is vannak terveim – fejezte be békülékenyen.
– Igen. Nyaralóra gyűjtesz, a Balatonnál. Én meg, mi pedig… – Ildikó hirtelen abbahagyta. – Azért van valami lényegi különbség. Kell, hogy legyen – mondta keményen.
– No, jó – Beatrix dacosan felnevetett. – Az igazgató elvtárs dolgát mindenesetre megkönnyíted majd. Az a fontos. – Az igazgató felé pillantott, sandán. – Ildikó átvállalja az oroszlánrészt, ugye…
Az igazgató zavartan köhécselt. Lelkesen ecsetelte Ildikó tanári erényeit, többször is beleszőtte: „egyszerű munkásszülők gyermeke”.
Ildikó egy héten át reggel nyolctól este nyolcig az iskolában maradt: tiszta papírt rakott a szekrények polcaira, külön dossziékat nyitott, színes ceruzával rárajzolta, melyikben mi van. Megtiltotta a hivatalsegédnek, hogy a portán székelykáposztát főzzenek. A fűtőt kötelezte, hogy délután is tegyen a tűzre. Az igazgató buzgón helyeselt.
Február tizenhatodikán a fűtő hazautazott a falujába, és egy levelezőlapon jelentette, hogy nem tudja a munkát hétfőn felvenni, mert szükség van rá a háztájiban. A hivatalsegédek nem óhajtottak helyette befűteni a havi nyolcszázért. Sőt, az egyik betegállományba ment, szívességből dolgozott eddig is, arcidegzsábával akkor veszik betegállományba, amikor akarja.
– Most mit csináljak? – kérdezte Ildikó, jobb híján Miklóstól, kedd este. – Megfagynak a gyerekek.
– Te vagy az igazgatóhelyettes… Én kértelek, ne fogadd el. Nem elég a bajod úgyis? Az ilyen ürgéket lasszóval keresik.
– …ha egyszer megbíztak! Tudod, milyen szép ez, huszonhat éves koromra? És milyen ritka? Öt év múlva véglegesíthetnek – mondta Ildikó, és rendezgette a dossziékat a kicsi asztalon. – A nehezén tavaszig túljutok. Utána óralátogatás, pedagógiai munka. Érvényesíthetem a pedagógiai elképzeléseimet.
– Örülnek a kollégák!
– Miért ne örülnének? Hát vadember vagyok én? Csak te hiszel annak, a lajhártermészeteddel. – Ildikó benyúlt az asztal alá, kiráncigálta Trudikát. – Milyen megint a kezed? És a körmöd? Nem rág-juk… nem rágjuk… mert agyonverlek.
– Én figyelmeztettelek. – Miklós végignyúlt a heverőn. – Van még a kolbászból?
– Reggelire. Még két reggeli. Trudika: mit tanultál ma? Mit tanult a kislány? Ötször hét? Trudika: ötször hét…
Trudika visszamászott az asztal alá.
– Legalább egyszer kikérdeznéd te is… egyetlenegyszer…
– Ha olyan szívtelen lennék, mint te. Azt hiszed, jobb neki, ha tudja, mennyi ötször hét? Egészen más kellene ennek a gyereknek…
– Mi? Mi kellene? – Ildikó csípőre vágta a kezét. – Szeretet… törődés, de az ő igényei szerint.
– Az általános normák nem igényre szabottak.
– Hát te tudod. Te mindent tudsz. Mindent elintézel – mondta Miklós bágyadtan. Szívesen szundított volna egyet. De Ildikó ezért is haragszik. Napközben aludni! Időpazarlás. „Infantilis vonás”, az ő kifejezésével.
Ildikó kicibálta ismét Trudikát, a székre nyomta, és fényesítette a cipőjét.
– Már a nevét is le tudja írni. És a fürdőt is megszokja… – „Rendes ez a Miklós végeredményben – gondolta, és utálta ezt a mégiscsak végeredményben-t. – Más férfi nem aludna egy szobában vele, nem kerülgetne egy ilyen kis torzszülöttet. Miklós pedig meg is simogatja, cukrot vesz neki, ami egyébként helytelen, mert amúgy sincs rendben az emésztése…”
– Igazgatóhelyettes – folytatta Miklós, álmosan. – Este jössz haza, én meg akkor indulok…
– Majd nyáron – mondta Ildikó. Kipenderítette Trudikát az előszobába. – Eredj, végy kabátot, és sétálj a folyosón. Levegő nélkül nem ízlik a vacsora. Tíz percet… hallod, Trudika… tíz percet… Kíváncsi vagyok, fejlődött-e az időérzéke?
Miklós a falnak fordult. Kilenckor a Csárdában kell lennie. Herci bácsi és a ruhatáros Babika összevesztek. Babika maszek üzletet folytat. Fiatal nőismerőseit árulja a vendégeknek. Lehet, hogy csak rágalom. De Herci bácsi kinyomozta, hogy a tisztes Babika konzumhölgy volt annak idején.
– Na, és? Kinek mi köze hozzá? – mondja büszkén Babika. – Én, kérem, még a halottat is életre piszkáltam… ismerték a nevem a szakmában.
Herci bácsi helyteleníti az alkalmazását. Ildikó védence! A kedves, áldozatkész nénike!
A külszín. A külszín az, ami eljut a rugalmatlan, kemény lelkéig. Igazgatóhelyettes. Üzletvezető. Undorító ostobaságok.
Fontoskodó mozdulatok: hol álljon a terítéknél a kanál, a halkés… szabályos-e a romlandó áru tárolása?
Az a kis ellenőrzés, más volt. Mászkálni egyedül, nem dirigálni senkinek.
– Máskor jobban ügyeljenek. Ez bizony jegyzőkönyv. – Senki sem sértődött meg, jegyzőkönyv, száz, kétszáz forint bírság, a nagy visszaéléseket úgyis a népi ellenőrök vizsgálták.
De itt? Állandó marakodás, presztízsharc. Ami a vendégnek jó, rossz a pincérnek. Ami a pincérnek jó, rossz a szakácsnak. És amiben mind egyetértenek: arra rámehet a főnök bőre.
– Nyáron – hallotta Ildikó hangját. A konyhából jött már, a vasalatlan ruhával. – Nyáron kiveszünk a takarékból. A tengerhez megyünk. Már megvan a nyomtatvány. Intézkedsz, abban a pillanatban, ahogy az öreggel végleg elintézted… abban a pillanatban!
Miklós azóta négyszer is járt kint. Öregmiklós frissen mozgott, forralt bort készített szegfűszeggel, és nem szólt. Ha ő akarná, szólt volna. Ildikó kényszerítene, nem mondhatott nemet az arcába. Még vár egy kicsit, azután végleg lezárja az ügyet.
– Vagy én szóljak, újra?
– Ráerőszakoltad, világosan látszik. Azért hallgat.
– Azt hiszi, te nem szeretnéd… hogy minket zavarna. – Ildikó dühösen levágta a vasalnivalót a heverőre. – És kelj fel, légy szíves, kell a hely.
Miklós a kályha mellé húzódott, onnan nézte, hogy spricceli Ildikó a száraz munkaköpenyt.
– A szobaszökőkút – mondta hirtelen. – Ha bekapcsolnánk, egész klassz lenne, locsolni vele a ruhát.
Ildikó nem nevetett. Húzkodta az ingnyakakat.
– Miért rohansz úgy? – kérdezte Miklós. – Ha szombatig vártál volna, levittem volna a patyolatba…
– Hozz szenet – mondta Ildikó kurtán.
Miklós belenézett a vödörbe.
– Mára még elég. Majd reggel… mi az, az is valami, egy perc?
Ildikó sóhajtott. Összetekerte a pizsamákat. Leült.
– Hát akkor indulj. Menet közben ereszd meg a vizet a gyereknek legalább.
Roppant kicsi és vékony volt, ahogy ott ült, a feltűrt ujjú pongyolában, Miklós látta a sarokban a dossziéhalmazt meg a javítatlan énekröpdolgozatokat.
– Mi a jó istennek csinálod ezt? – kiáltott rá, tehetetlenségében durván. – Öltözz fel és gyere velem… eszel megint egy vajas őzgerincet…
– Azért csinálom – felelte Ildikó, s csak úgy kopogtak a szavai a szűk falak közt –, mert senki se végzi el helyettem.
– És? És akkor összedől ez a koszos világ? Egy nappal előbb vagy később, ezek a piszlicsári hülyeségek…
– Nincs fűtő. És takarítónő sincs. Illetve hivatalsegéd. Honnan szerezzek hivatalsegédet? – mondta Ildikó, s közben automatikusan bekapcsolta a vasalót. – No, eredj már, minek állsz itt? Ne ásíts, tartsd nyitva a szemed, nehogy meglopjanak… a vendéglátóiparban lopnak, mint a szarkák…
– Nincs takarítónő? – Miklós sajnálta, nagyon, ahogy felemelkedett, és eltűnt a ruhahalom mögött. – Ott az anyád. Úgyis folyton siránkozik. Vidd el hivatalsegédnek.
Pimaszkodásnak szánta. Talán levágja a vasalót, belerúg a vásznakba, s nem dolgozik ma már.
Ildikó felállt a sámlira, hogy kényelmesebben essék keze alá a munka. Elgondolkodott.
– Jó – mondta hirtelen örömmel. – Látod, néha te is tudsz javasolni. Könnyű munka. A régi helyéről eljött, szégyellte az AB-papírt, a szamár… de ez jó. Ő legalább letörli a port, és hordhatja a postát. Megpróbálhatjuk. Persze, csak akkor, ha szilárd fogadalmat tesz, hogy a régi életmódnak vége. Nem szeretnék szégyent vallani vele.
Miklós döbbenten álldogált.
– Bevinnéd… oda?
– Miért? Kutyából is lehet szalonna… igenis, igenis – mondta Ildikó, és energikusan teregette Trudika blúzát. – A lehetőséget megadjuk neki.
– De… oda, takarítónőnek, ahol te vagy az igazgatóhelyettes?
– Nem takarítónő. Hivatalsegéd. Kézbesítő.
– A tekintélyed… – dadogta Miklós.
Ildikó elmosolyodott. Kissé félrehajtotta fejét. Csupa fény volt a szeme, ahogy ott állt a sámlin, magasan a férfi fölött.
– Én azt nem szégyellem, hogy az anyám egyszerű. Ez az igazi tekintély. Miklós… – aggódva kérdezte –, Miklós, érted te ezt?
Miklós még a buszon se ocsúdott fel. Mi ez? Szerepjátszás?
Vagy képes erre, valóban? Ilyen nagyvonalú, ilyen remek? Szeretett volna visszafordulni. Hosszú idő után szerette volna újra megölelni, ahogy egykor olyan jóízűen.
Mert ha ilyen… ha csak egy kicsit is ilyen, talán még Öregmiklóst is rá lehetne bízni. Talán nem ölné meg, talán nem nyomorítaná össze. Talán tudná szeretni, természetesen, szándék nélkül…
Telefonált egy utcai fülkéből. Rossz közérzet, nátha, megbízta Herci bácsit, ügyeljen. Kedd. Sima hétköznap, nem szakadnak bele. Herci bácsi készségesen ígérgetett.
Még a fülkében összeszámolta a pénzét. A kétheti száznyolcvan szinte érintetlen. Pedig már tegnap a tárcájába tette. Taxival Törökbálintra. Utána haza, Ildikóhoz. Trudika már alszik. A dossziék elrendezve. Csend. Békesség. Örömhír. Ildikó előveszi a kék noteszt. Tervez, jegyzetel. Azután ölelés.
„Én fogom elintézni – gondolta büszkén –, mert ha akarom, el tudom intézni. Ha úgy helyes. De csak akkor. De csak akkor. Ha úgy helyes.”
– Helyes – mondta Ildikó is, a csukódó ajtó után –, meg kell próbálni Mamsival.
Izgatott lett. A látogatást holnapra tervezte. Végeredményben fel lehetne cserélni. Ma odaszalad Trudikával. És holnap vasal. Miklósnak igaza van.
Behozta Trudikát a folyosóról, dörzsölgette hideg kezét. – Fél órája mászkálsz odakinn… tíz perc, no hiszen!
A fürdetés is holnap. Ámbár vasárnap kellett volna. De Miklós annyira ellenkezett.
Megvacsoráztak kettesben, üveges lecsót rizzsel. Miklósnak jár a Csárdában a vacsora.
– Felveszed szépen az új kabátodat, Trudika – mondogatta biztatóan. Elmegyünk… Sé-tálni…
A kabátot prém díszítette. Trudikának csinosan állt, különösen hátulról. „Nem kell olyan mereven ragaszkodni a sorrendhez – gondolta, s közben az üzletek feliratát olvastatta Trudikával –, néha igaza van Miklósnak. Holnap vasalok. Nem mindegy?”
Tercsinél hosszan dörömböltek, a csengője nem szólt, a konyhában sötét.
Végre mocorgott odabenn valaki. Óvatosan lazítottak a rigli-láncon.
„Csak nincs nála az a szemét alak? – döbbent meg Ildikó. – Én meg hozom Trudikát…”
– Tomikám… te vagy az, Tomikám…? – szólt Tercsi, turbékoló galambhangon.
– Nem a Tomika. Gyerünk, hideg a gang.
Tercsi kinyitotta az ajtót, de nem gyújtott villanyt, Trudika keresztülesett a küszöbön, Ildikó kapta el a prémgallérját.
Tercsi nagyot sikított.
– Juj, mi ez?
– A gyereked – kiáltott rá Ildikó. – Villanyt…!
– Várj… – mondta Tercsi nyöszörögve. – Hálóslafrokban vagyok… várj egy kicsit… vagy vidd be a szobába. Ilyen hirtelen, ennyi év után!
– Nahát! – Ildikó méltatlankodva kormányozta előre Trudikát a sötétben – múltkor még könyörögtél, hogy elzárom előled…
– De ilyen hirtelen! Csak úgy, idepottyantod… Istenem, istenem, és éppen ebben az állapotban…
– Miféle állapotban? – Ildikó felkattintotta a liliom alakú homályos csillár kapcsolóját. – Hol vagy? Gyere már!
Tercsi leemelte a spájzajtóról kötött réklijét. Igazított a haján, találomra.
Ildikó összecsapta a kezét.
– Hogy nézel ki? Mit csináltál magaddal?
Tercsi szeme vastagon bedagadva, a szája és orra között egy elmérgesedett pattanás.
– Sírtam… egész nap sírdogáltam… sírdogáltam az ágyban… – Kerülte pillantásával Trudikát, azután nem bírta tovább, mohón ránézett. Trudika prémsapkája alól visszanézett rá a torz arc, egykedvű bólogatással.
Ömleni kezdtek a könnyei. Lehanyatlott a vetetlen ágyra.
– Uralkodj magadon – kiáltotta Ildikó. – Uralkodj magadon, legalább a szegény gyerek előtt… – Húzkodta, egyengette a prémsapkát, gépiesen. – Ne félj, Trudika…
– Miért is hoztad el? Nem bírom látni – sikította Tercsi, és fejét a dunyhába temette. – Egy anya nem bírja ezt látni… csak te vagy képes erre, a jégszíveddel…
– Én? – Ildikó is sírva fakadt. Megfordította Trudikát, elé állt, mintha védelmezné. Trudika prémsapkája fenyegetően túlnőtt a válla mögött. Az én jégszívem…?
– Te nem hagytad, hogy azt a másik kis ártatlant a világra hozzam… te irigyelted el tőlem a boldogságot… – Tercsi forgott az ágyon. – Vidd innen ezt a szerencsétlent… Intézetben a helye, ahol ápolják szakszerűen… de nem… Te prémes kabátba bújtatod, mint az újpesti cirkuszos a majmát…
Ildikó közelebb lépett. Trudika úgy maradt, háttal, s elmélyülten piszkálgatta az orrát.
– És a hála…? – ismételte döbbenten. – Ez a hála mindenért?
– Eljössz, szeretni fogsz, nem élek majd egyedül, azt ígérgetted… csak így hallgass rám, meg úgy hallgass rám, mama… és most tessék… ütötte a párnát, csak úgy pufogott. – Mint egy rongycsomót, odadobtál arra a kórházi padra. El se altattak… Hányszor látogattál meg, azóta? Háromszor… az is valami?
– Többet törődtem veled, mint az az alak, aki miatt ide jutottál!
Trudika keresgélt a fotelben. Megtalálta Tercsi melltartóját, felpróbálta a kabát fölött, bajlódott a hátán a csatokkal. Azután dünnyögni kezdett valami táncdalfélét, és lassan forgott a szoba közepén. Tercsi kétségbeesetten bámulta.
– Az az alak… az az alak szeretett engem, tudod, és becsült, becsült, igenis… tegnapelőtt eljött, érted, eljött, muskátlit hozott cserépben, ott van a vízcsap alatt, ha nem hiszed…
– És te beengedted? – kérdezte Ildikó. Izzadt a kabátban, de nem vetette le.
– Beteg volt, szegény, már nem fiatal, de az első útja hozzám vezetett… – Tercsi verte a mellét. Ildikó arra gondolt, még mindig milyen szép a melle! Nagy, húsos.
– Igen? Hát akkor légy vele boldog. – Letépte Trudikáról a melltartót. – Gyere. Gyere, Trudika…
– Hogy legyek vele boldog? – zokogta Tercsi. – Amikor megtudta, hogy elemésztettem a szerelmünk zálogát…
– Mit emésztettél el? – Ildikó idegességében rosszul gombolta be kabátját. Ujjai gyorsan javították a hibát.
– A szerelmünk zálogát… Mindig gyereket szeretett volna, aki továbbviszi a nevét…
– Az Österreicherek nagy nevét!
– Neki éppen olyan nagy, mint akármelyik felkapaszkodott családé! Éppen olyan értékes… a felesége nem szült neki, hiába adminisztrátor a látszerész kátéeszben… Én, én szültem volna! Amikor megtudta, azt mondta, megfojt téged, mert az ilyen kígyót meg kell fojtani… Majd egyszer úgyis megles a sötét utcán, aztán megkapod a magadét.
Trudika rámutatott bamba csodálkozással.
– Né-ni… néni… né-ni sír… – mintha szöveget olvasna a szemléltető kép alá.
– Ostoba liba. Menthetetlen, ostoba liba… – Ildikó szaladt a konyhaajtó felé. – Ilyet még nem hordott a hátán a föld! Hányszor dőltél már be? Hányszor ejtettek át? Szédelgő, gyáva pasas, ez a vén Tomikád…
– …a beadványt is megfogalmazta. Saját maga, ügyvéd nélkül, intelligens ember! Ez lett volna az ok, amiért elválasszák. Kérem, nekem kötelezettségem van… özvegy Sitkovics Mihálynéval közös háztartásban… szíve alatt a közös gyermek…,
– Rohadt csalók!
– Ez nem. Ez nem volt csaló. A többi lehet. De ez nem. – Tercsi felült az ágyon, inge a melle fölött kivizesedett. – Ezt te vetted el tőlem. Most már megutált. Egy asszony, aki elvetélteti tulajdon magzatát… aki élete alkonyának bearanyozója lehetne… Tominak göndör haja volt. Hiába őszült, akkor is göndör haja volt. – Előregörnyedt, kapargatta a lyukas lószőrmatracot. – Ilyen göndör… ilyen gyönyörű göndör!
– Undorító! – mondta Ildikó. – Még az állatok is tudják, hogy tavasszal van a párzás ideje.
– Többé ide nem jövünk – szólt Trudikához, s megengedte, hogy önállóan vegyen egy nyalókát a sarki közértben. – Csúnya néni. Fuj, fuj.
Nagyokat lélegzett. Nehéz elhinni, hogy néha van lehetetlen.
Pedig mindent megpróbált. Hány száz forint…? És a szép tervek délután. Azért a havi támogatást feladja ezután is, postán.
Mire Miklós hazaérkezik, mégis befejezi a vasalást. Kár volt félbeszakítani.
Átölelte Trudikát ágaskodva, úgy kapaszkodtak felfelé a lépcsőn.
A saját kölykét nem akarja látni! De a vén kecskének világrahozta volna. A göndör szőrzetéért.
Egy frász kell annak, nem a Sitkovics Tercsi feleségnek. Örül, hogy talált ürügyet a lógásra.
És az ő nyakába akasztaná most az egészet!
Öregmiklós.
„Ember legyen a talpán, Ildikó, aki kényszeríteni meri a másikat a jóra…”
„Igen, Miklós bácsi. Erő kell hozzá, meg erős gerinc…” „…mert ha visszarepül a bumeráng, eltöri ám…”
Kicsit pihent a harmadik emelet után.
„Csakhogy engem nem olyan fából faragtak… Nem oda Buda…” Népmesei fordulatok. Irodalmi olvasókönyv. A szegényember legkisebb fia.
„Vesszen. Vesszen hát a férgese.”
– Majd lesz nekünk egy nagy, fényes lakásunk – mondta Trudikának, s nem engedte, hogy leüljön a legfelső lépcsőfokra. – Ne fogd a korlátot! Ne fogd a kor-lá-tot! Külön kis kuckóval, neked. És egy bácsi. Egy jó bácsi, aki készít neked játékokat… bizony…
Öregmiklós a leckéjét is átnézi majd. És egyszer-kétszer megfőzi a vacsorát. Igazán csak egyszer-kétszer. Öregmikós szereti, ha adhat. Ilyenné alakította a békesség, a csendes szöszmötölés, a harmonikus évek.
Hogy él még ebből a fajtából, végül is szerencse. Miklós az előszobában járt fel s alá, egy szál ingben.
– Füstszagot érzek… csak nem dohányoztál? – kérdezte Ildikó, azután gyorsan tovább kérdezett. – Miért vagy itthon? Miért mászkálsz ingben? Mi történt?
– Hazajövök: üres a lakás – mondta Miklós, és feldúltan járkált tovább. – Egyszerűen üres. A kályha hideg. A lecsó elfogyott. Turbucz néni kanasztázik a szomszédban.
– Honnan tudtam volna…? Mit keresel itthon? Csak nem rúgtak ki?
A szoba bizony kihűlt. A kannában por maradt csupán.
Ma este már így fekszenek le, ebben a hidegben. Trudikáról lehámozta a cipőt, kabátot, s ruhástul betessékelte a gyereket az ágyba. Kivételesen. Odavetette neki a gumibabát, karácsonyról.
– Neked csak ezen jár az eszed: kirúgtak vagy sem… Fogod magad és eltűnsz…
– Tercsinél voltam – mondta Ildikó halltan. Nyakába terítette a pokrócot. – Vedd fel a zakódat, megfázol…
Be kéne kapcsolni a vasalót. Kilenc óra húsz. Tizenegyre kész.
– Hát én meg Öregmiklósnál… disznóság, hogy milyen régen láttuk.
– Küldtelek eleget.
– Küldtél, küldtél… kinek van ideje, a Csárda mellett? Lélegzeni se lehet, csak a rohanás. Ilyen hülye munkát, még álmomban is a kanalakat számolom, mennyi a hiány…
– Nappal számolnád, ahelyett, hogy csavarogsz – mondta Ildikó. – Akkor éjszaka nyugodtan alhatnál.
– Köszönöm a tanácsaidat.
Meg kéne kérdezni, mit szólt az anyja. Mert azért rohant oda, hogy a tervét közölje. Mintha égne a ház!
Ingestül bújt az ágyba.
– Pizsamát… – mondta Ildikó, és nyújtotta is.
– Fázom – felelte Miklós dacosan.
Ildikó kicsit lengette még a pizsamát, azután ráborította azt is Trudikára. A fürdőszobába sietett.
Beharapta száját, a vízsugár alá tartotta a nyakát.
Érezte, hogy zsibbad a fagytól egész teste. Halálosan fázott, a reszketés megint elővette. Alig talált lábával a papucsba.
Miklós csukott szemmel feküdt, de ahogy a paplant markolta, látszott jól, nem alszik.
A gumimatrac a földön feküdt, felpumpálatlanul. Ildikó előkereste a pumpát.
Miklós felpattant a sípoló hangra. Odébblökte Ildikót. – Őrület! Képes nekiállni, este tízkor, jéghidegben!
– …hol aludjak akkor? – kérdezte Ildikó. Még a homlokán is kiütöttek a grízes bőrbuborékok.
– A matracon mindig is én alszom! Ne mártírkodj – mondta Miklós, és vadul pumpált. – Mert Kelenvölgyben ott az a széles heverő. De te utálod Kelenvölgyet!
– Ott még mosdani se lehet. És Trudika? Onnan becipelni, naponta? – Ildikó bebújt az átmelegített paplan alá.
Miklós szuszogva levágta a pumpát. Előhalászta, térden állva, a heverő alól a nagy nejlonzsákot. Abban tartották az ágyneműjét.
„Meg kéne kérdezni – gondolta Ildikó. – Beszélt-e az öreggel a házról? Megemlítette-e végre…”
De iszonyúan fáradt volt, és nem szűnt a remegés sem.
Panaszkodni. Elpanaszolni Mamsit. Hogy rá se bírt nézni Trudikára… Hogy őt vádolja. És sírni, valakinek, sírni, következmények nélkül…
Miklós mocorogva elhelyezkedett a földön. A villanyt égve felejtette, káromkodva kimászott, lecsavarta.
Persze elment az anyjához, nyélbe ütötte, komplikáció nincs, mehet a kocsi…
Öregmiklós a kertben sétált, a fákat tapogatta, már messziről integetett. Sokkal jobb színben van, mint a tél elején.
– Orrvérzés? Ugyan – kiáltotta vidáman, és betuszkolta az ajtón. – Azt se tudom, milyen az. Elmúlt nyomtalanul…
A cserépkályha kellemes meleget árasztott.
– Nem magam miatt – mondta az öreg –, csak a szomszédból át-átszalad a Szepesvári gyerek…
Leültek egymással szemben. Miklós látta: egészséges, nem szorul segítségre. Hogyan pendítse meg?
Jó beszélgetés volt. Egy régi farsangról beszélgettek, amikor Miklós postaládának öltözött, s Öregmiklós előtte három napig vagdalta, ragasztotta a nagy kartonlapokat.
Ettek is. Azaz, Öregmiklós csak nézte, hogy tűnik el a szájában a töpörtyűs kenyér. Azután elmesélte, tavasszal újra kéri a téesz, mint szakértőt, már oda is adták a tervezetet, nem rossz, egy-két naiv elképzelés, szakmailag, de a barackos tervének fejlesztésében például határozottan van fantázia…
Ő elálmosodott, Öregmiklós a feje alá csúsztatott egy gobelinpárnát, a feleségétől maradhatott, mert volt neki felesége, csak eltűnt a háborúban, rejtélyes körülmények közt, érdekes, sose emlegeti…
Mire felébredt, az öreg kipucolta a cipőjét, ragyogóra.
– Ezt nem kellett volna – mondta neki szemrehányóan. De az öreg csak nevetett.
– Mind a kettőtökét kipucolom majd.
Ezzel kezdődött, ezen rémült meg olyan szörnyen. Titkolt keserűséget érzett a mondat mögött. Mintha a jövőjét sejtené. Meg kellett volna magyarázni, hogy Ildikó azért még sem rabszolgahajcsár. Él benne szeretet is, csak egy kicsit érdes.
De képtelen volt belekezdeni.
Különben is, ha ott találja esetten, betegen, az más. Akkor fel lehet karolni. Az ő érdeke is. De így? Egy életerős, egészséges embert? Kényszeríteni, lelki terrorral, hogy adja el a házát, és költözzön Ildikó parancsuralma alá?
– Azt gondolod – kérdezte sértődötten –, hogy Ildikó veled fényesíttetné a cipőket, ha esetleg…?
– Az időmből telne – felelte Öregmiklós –, és éppen eleget dolgozik. Levenném a vállatokról a felesleget… – furcsán előrehajolt a székben, majdnem könyörögve. – Nem szégyen az, ha szeretetből végzik…
Furcsán előrehajolt, igen, mintha könyörögne.
„De miért – gyötrődött Miklós, és igyekezett takarója szélét begyűrni a matrac alá. – Mit is akart? Mert ő olyan jó, hogy úgyse derülne ki soha, miért egyezett bele… csak szenvedne, szolgálna némán.”
Világos. Ildikó megint tévedett. Nem ismeri a kisöreget. Dehogyis állna rá szívesen! Ebben van az élete, az emlékei. Nem jelenthetett mást az a tekintet, mint hogy: „Hagyjatok békén, édes gyermekeim… de ha kell, feláldozom ezt a néhány évemet a kedvetekért…”
– Nekünk ez nem lenne segítség, kisöregem – ezt kellett mondania, hogy tisztán lásson, hogy kiugrassa a nyulat a bokorból –, emiatt ne határozd el magad. Így is jó, nagyon. Csak, ha a te életed, a te egészséged kívánja, akkor vágjunk bele…
Öregmiklós összezavarodott, nem is nézett a szemébe, csak hallgatott, lapozgatta a könyveit, rendezgette azt a sok ócska hímzést. Sóhajtott.
– Ejnye, gyerekek… rám ne gondoljatok. Én aztán remekül bírom… én aztán remekül.
El kellett dönteni!
Mert csak áldozatból tette volna. Az áldozatoknak is van határa!
– Ejtsük el – mondta, kissé hivatalosan. – Egyelőre ejtsük el.
Hadd nyugodjon meg a kisöreg: nem húzzák ki a lába alól a talajt. Erre ő vigyáz.
Mert neki is van ereje. Más erő, mint Ildikóé, de sokkal igazibb.
Ildikó mindig győz. És a győztes mindig gyanús.
Nem lesz lakás. Hát nem lesz. Legfeljebb elválnak, ha Ildikó ragaszkodik az örömrontó, kicentizett életmódhoz. Ildikó egyedül is bírja. Nincs szüksége ilyen álmodozó „puhányokra”. A szemébe vágta úgyis.
Hallotta a heverő felől a fémes koccanást.
– Mi bajod? – szólt ingerülten.
– A fogam… – mondta Ildikó –, mint a rossz regényekben. Kocognak a fogaim… Nem tudom csukva tartani a számat.
– Nincs költözés – mondta Miklós hirtelen, s örült a sötétnek. – Megpróbáltam vele, de lehetetlen. Nem mozdíthatjuk ki onnan. A témát ezennel lezárjuk.
– Nem érdekel – hangzott Ildikó felől – sem a lakás, sem a holnap. Sem Trudika, sem az iskola. Most semmi sem érdekel. Csak az, hogy rettenetesen fázom.
Miklós átmászott hozzá gépiesen: Ildikó – mint a fuldokló – szorosan átölelte. Külön-külön remegett minden porcikája.
– Melegíts meg – nyöszörögte –, semmit sem akarok. Semmit sem kérek tőled. Csak egy kis meleget.
Miklós tartotta a jéghideg kis testet, sajnálta is, de többre alig tellett. Mintha játékautomata berregne az oldalán, gyári hibával.
El kellett felejtkeznie Ildikóról: Besszire gondolt meg Siposék Klárijára, a nőre.
Akárki, aki nem ez.
Így pattant a hideg szikra, hideg szikra a fagyos vezetéken. Ildikó görcsösen igyekezett. Bőre felülete átlangyosodott, aztán kihűlt újra.
Miklós visszagördült a gumimatracra. Ildikó fejére húzta a paplant.
– Lehet, hogy már nem szeretjük egymást? – kérdezte hirtelen kétségbeeséssel. Talán nem hallatszik át a vattarétegen.
Miklós arra az éjszakára gondolt, az esküvő előtt, Besszinél. Hogy imádta ezt a lányt, hogy kívánta akkor, másban is.
Szégyellte, hogy sír. Úgy sír, mint amikor a neveldében bejött Homoródy nevelő úr a szülei halálhírével.
– Mi az? – Ildikó felült, reménykedve. – Mi az?
– Csuklom – felelte Miklós kisvártatva. – Mi lenne?
– Fogd be az orrod, és emeld fel a kezed – tanácsolta Ildikó, s kissé megkönnyebbült. – A bal kezedet…
– Köszönöm – Miklós befogta a fülét –, köszönöm ezt a sok-sok praktikus tanácsot.
„Ne zavarjuk egymás köreit – szerette volna mondani. – Legalább egymás köreit ne zavarjuk ezután.”
Ildikó március harmadikán feladta az anyjának a kétszázötven forintot. Miklós négyszer is volt kint Öregmiklósnál. Egyszer nem találta otthon (hála istennek, ez is azt mutatja, remekül tartja magát), egyszer ott játszott nála a Szepesvári gyerek, máskor meg azzal töltötték el a délutánt, hogy Öregmiklós számokat diktált egy kimutatásból. A téeszben vállalta, havi ötszázért, kiegészítőnek. Negyedszer meg a komódban kotorászott, és tizenkét azsúros zsebkendőt göngyölt össze Ildikó részére. Miklós át se merte adni. Ildikó úgyis visszadobná.
– Nekem ne küldözgessen semmit a vén farizeus. Miért, talán nem farizeus? – kérdezi, és csípőre vágja a kezét, azzal a közönséges kofamozdulattal, amit Miklós úgy utál. – Pofázni, nem cselekedni? Amikor tettre került a sor, beijedt… – És villog a szeme, ordít. – Póz… semmi más. Apostoli póz.
– Kímélj meg – kérte Miklós –, legalább engem…
– Kímélje kicsit magát – mondta az igazgató is, és aggódva megveregette Ildikó keze fejét. – Rossz a szíve, és ezek a sötét karikák a szeme alatt… legalább biztosan tudnám, hogy szerelemkarikák…
Ildikó legyintett. Felhajtotta a szőnyeget, alánézett. Feküdt a por, akár három nappal azelőtt. Szaladt a portásfülkébe.
„Csak nyugodtan – hajtogatta gondolatban –, nem rohanunk ajtóstul a házba. De amikor már kétszer figyelmeztettem…”
– Én? – kérdezte az új takarítónő sértődötten. – Hogy én nem vettem fel a szőnyeget? Tanúim is vannak, persze, ha nincs meg a bizalom…
– Jöjjön – mondta Ildikó, és önkéntelenül is a nő karjához nyúlt. – Győződjön meg….
– Ne tessék engem ráncigálni! Ki a fene bírná tökéletesen, ennyi ember után? Rendetlenek, ez az igazság, még a kávéscsészét se mossák ki. Kiskorukban az asztal körül kergették a tanárokat, ha egy szem port megpillantottak a padlón? Tessék már rólam leszáááállni… – Énekelve beszélt, erősen festett arca, műkontyos feje Ildikó előtt táncolt szemtelenül.
– Milyen hang ez velem? – Ildikó kihúzta magát, szorosabbra fogta a szürke köpeny övét. – Kivel beszél?
– Kiiiivel… na kiiiivel… nem kell azért olyan puccosnak lenni, mert felvitte Isten a dolgát. Ugyanolyan asszony maga is, mint én, ott gyütt a világra, aranyoskáááám… – nevetett hozzá, diadalmasan.
A másik két nő hallgatott, de Ildikó jól látta a sunyi mosolyt az orruk körül.
Szédült. Tehetetlenségében megmarkolt egy kulcscsomót. Az arcába vágni. Agyonverni. Mindegy.
Kis néni közbelépett. Sose lehet tudni, miből lesz a cserebogár. Neki gimnazista fia van, kell a protekció.
– Ejnye, Pirike, ejnye no. Csak kulturáltan! Nem akar rosszat a mi kis igazgatóhelyettesünk, én már régről ismerem. Az ötvenforintos emelést is kijárta. Nem kívánja senki, hogy ezért a pénzért megszakadjunk… majd én összesöprök a szőnyeg alatt, megteszem én, ha szépen kérnek…
– Ennek még lesz folytatása – mondta Ildikó.
– Bezzeg a múlt héten könyörögtek, hogy elvállaljam. De holnap már itt se vagyok! Legalább ne lenne ilyen kicsi – mondta később Pirike Kis néninek, miközben a manikűrollójával levágta a bőrt a körme körül. – A fél fenekem nagyobb nála…
– Ildikó, Ildikó – csóválta fejét az igazgató –, poros, poros, ott egye meg a fene… meg kell alkudni a körülményekkel.
– Ilyen hangon, velem! – Ildikó már az igazgatói fotelban ült, és sírt.
– Ne provokálja ki, ez a legegyszerűbb – mondta az igazgató. – A pedagógiának is alapja: a jó tanár mindig tudja, mikor engedjen a gyeplőn, mielőtt szakadna…
– Teljes fejetlenség! Hogy követeljük meg a gyerekektől, hogy rend legyen? Mindenki késik az órákról. Mindig akad egy-két perces sürgős tennivaló.
Málnáss Beatrix bekiabált az ajtón, dühösen:
– Beadom az áthelyezési kérelmemet. Elmegyógyintézet ez már, nem iskola. Odaáll az ajtóba, és a hónunk alá dugja a naplót!
– Nem egy-két percen múlik az élet – fűzte hozzá az új magyartanár. – Kicsinyes, primitív felfogás. Modernebb szemléletet!
– Kinek van kedve rettegésben tanítani? – kérdezte Rózsika néni. – Ezt a négy hónapot nyugdíjig csak kibírom valahogy… Minden napra kitalálsz valamit, Ildikém, ez az igazság. Azért, mert neked nincs gyereked, és nagyon ráérsz, mást nem szabad…
– De kartársak – mondta az igazgató. – Ez nem a módja! Értekezleten, hozzászólásként… ez az anarchikus forma!
– Szépen kértem mindenkit – ugrott fel Ildikó. Villogott a szeme. – Szépen kértem, eleinte. Kapkodásban, szervezetlenségben nem lehet dolgozni. Élni se lehet. Kötelességem…
– Volt itt igazgatóhelyettes előtted is, lesz utánad is – mondta Beatrix, és belépett az igazgatói szobába. Az igazgatóra nézett. – Eddig is dolgoztunk, nagyon is jól. Nem egy vándorzászlót kapott az iskola.
– Megutáltatod magad – Rózsika néni csendesen visszavonult. – Nekem mindegy. Négy hónap múlva nyugdíjba megyek. De már a gyerekek se szeretnek. Pedig, amikor idejöttél, rajongtak érted, Ildike…
– Nem ez a módja – kiáltott újra az igazgató –, és nem ez a hangnem felettessel szemben…
– Felettes! – Ildikó karjába szorította a nyolcadik cé naplóját. Csengettek. – Nem azért, mert „felettes”… Az igazságért! Csak annyit végezne el mindenki, amennyit vállalt… sürgetés, ellenőrzés nélkül, hajszál pontosan. Ti kényszeríttek, hogy goromba legyek…
– De hiszen dolgozunk – mondta a magyartanár, és széttárta a kezét. – Már az, hogy az ember felkel ilyen dermesztő téli hajnalokon…
Ildikó becsapta a tanári ajtaját. Pirike vigyorgott a portán.
Lassan ment fel a lépcsőn. Az ügyeletesekkel felszedette a papírszemetet.
„Elmagyaráztam, logikusan – gondolta elkeseredetten –, hogy mit, miért… de hát az igazgató…! Én csak a helyettes, utóvégre… csak egy kis helyettes…”
„A személyes példa. Nincs más. Csak a személyes példamutatás. Nem hátrálni. Azért sem, soha.”
Ha bemenne az oktatási osztályra és elmesélné! Ilyen jelenetek! De nem meséli el egyelőre. Itt kell megbirkózni, helyben.
A gyerekek okosabbak. A gyerekek tudják, ki akar igazán jót nekik. A gyenge tanárt megvetik.
Lenyomta a kilincset. Az osztály zajtalanul, rugóra emelkedett. Ezt se érheti el akárki. Beatrix két percet is elpazarol, amíg hajlandók vigyázzba állni.
– Kinek kell a merev „vigyázz”? – Beatrix érvei. – Amikor magyarázok, akkor hallgassanak…
Mégis kellemesebb így belépni. A padokon énekkönyv, alatta az ének-zene munkafüzet. Szabályosan.
A hetesek jelentettek.
„Remélem, nem veszik észre, hogy sírtam? A tanár ne sírjon sose. Ami gondja van, hagyja a küszöbön.”
Intett. Olajozottan leültek. Pisszenés nélkül. Használt múltkor az öt pecsétes intő!
– Ma, gyerekek, különlegesen szép órát tartunk – mondta nyájasan. – Látom, Koperics felhozta a lemezjátszót. Helyes. Szabó Laci leszalad a szertárba, és előkeresi a Mozart-lemezeket… Mozart a zeneszerzők közül különösen kedves lehet előttetek, hiszen ő maga is gyermek volt még, amikor a zenei zsenialitás… – lendületesen belekezdett.
Annyira sűrű volt a csend, hogy élvezte saját hangját, akár a szomszédban szóló hangos rádiót.
– Nos? – kérdezte elégedetten, és Kerpel Marira mutatott. – Tehát: mikor halt meg Wolfgang Amadeus Mozart?
Kerpel Mari csak bámult rá.
– Nem figyeltél? Tudod, hogy erre kényes vagyok…
Szabó Laci lihegve cipelte a Mozart-lemezeket. Óvatosan a tanári asztal szélére helyezte.
– Mire gondolsz te, óra alatt?
– Hány éves korban kezdheti valaki a táncdaléneklést, Ildi néni, kérem… még nem késő, mondjuk, tizennégyben? – kérdezte Kerpel Mari, s vizenyős tehénszemével a síbakancsát vizsgálgatta.
A gyerekek röhögtek. A hülye Kerpel!
Ildikó egy mozdulattal kettévágta a nevetést.
– Szívesen beszélgetek, ha felkeresel a nagyszünetben. Mindent a maga idején… – Feltette a Mozart-lemezt.
– Szöktetés a szerájból, Ozmin-ária… – Gondosan elmesélte, hogyan és mit fognak hallani. Az előkészítés fontos, hogy meg is értsék.
– Nos? – Ildikó félretolta a lemezkart. – Megfigyeltétek a jellegzetes… – Kerpel Mari félbeszakította. Kitört belőle:
– Ildi néni… itt van nálam öt Beatles-szám… öt Beatles-szám… Ildi néni, tessék feltenni!
Ildikó elvörösödött a dühtől. Mozart közben!
– Rám senki sem mondhatja, hogy maradi vagyok – szólt fojtottan –, klubdélutánon, esetleg… mindent a maga idején.
– Ildi néni – zúgott fel az osztály, hirtelen szenvedéllyel. – Most… most… Ildi néni!
Mozart. A boldogtalan, csipkés Mozart. Ezek se különbek?
– Csendet kérek… A Varázsfuvola Éj királynője…
– Most – mondta már egyedül Kerpel Mari, metszően éles hangon. – Itt a lemez… – Magasra nyújtotta a színes műanyag borítóban.
Ildikó odalépett, kivette a kezéből.
– Búcsúzz el tőle. Ha a szép szó hiába… Az iskolába nem hozunk felszerelésünkön kívül egyéb dolgokat, ellenkező esetben a tantestület bármely tagja elveszi, és kisorsolja tombolában… Házirend, ott lóg a falon.
Valamennyien a falra néztek, a gépelt, barna léckeretes szövegre, csodálkozva.
– …és nincs Mozart, zenehallgatás. Kapus! Gyere a táblához. Írd a dallamot. Osztályzom…
Lefeleltette a fél osztályt. Az órát csengetéskor pontosan befejezte. A gyerekeknek joguk van a szünethez, elvenni tilos tőlük.
Végigtekintett rajtuk, nyájas határozottsággal:
– Máskor gondolkozzatok: mi helyes és mi nem. Nincs harag.
Álltak, mint a cövek. Bólintott, indult kifelé. Valaki halkan számolt a háta mögött.
– Egy… kettő… három…
Visszakapta a fejét, váratlanul.
Álltak, mint a cövek, és vezényszóra kinyújtották a nyelvüket. Csak a gyorsabbak és egy-két óvatos kapta vissza még idejében.
– Zabszem – mondta a tanáriban Beatrix –, ez a csúfneved… Nem is tudtad? Eleinte mini-dirinek hívtak. Ez olyan kedves volt, igazán…
– Hármas magatartás, év végén, az egész osztálynak – Ildikó ezzel fogadta este Miklóst. – Ehhez ragaszkodom!
– Mi a véleményed? – kérdezte a végén Ildikó. – Mit tegyek? Ha megbüntetem őket, vérszemet kap az egész testület… ha nem, oda a tekintély…
– Tőlem ne kérj tanácsot! – Miklós a tűz mellé húzódott a képes magazinnal. – Nézd, engem hogy szeretnek! Bezzeg, mostanában ki se jössz, akkor láthatnád!
– Szeretnek – sziszegte Ildikó –, Mikike…
– Inkább Mikike, mint a közutálat.
– De a kettő között… a kettő között… – kiáltotta Ildikó, és rángatta Trudikát a tükör elől.
– A kettő között van a mérleg nyelve – mondta Miklós, és kivette kezéből az ordító gyereket. – És azt sem én, sem te nem fogjuk megtalálni.
Ildikó kereste a választ letörten.
– Öregmiklós… a farizeus bölcsességek… az nevelte beléd.
– Ne bántsd… az öregemet ne bántsd. Engem gyalázhatsz, már megszoktam.
– A szent ember! A kisujját sem mozdítja érted! De nem baj! – kiáltotta Ildikó. – Én szerzek lakást! Egyedül! Kiutalja a tanács!
– A szorgos pedagógiai munkásságodért…
– Igenis, azért. És én leszek a főbérlő, én egyedül!
– Fenyegetsz? Azt hiszed, lehet engem ezzel fenyegetni?
– Nem, téged nem. Kiköltözöl oda az istállóba, megvárod, amíg felfordul az „öreged”, és lesz aztán neked is lakásod, visszaváltod a saját örökséged, amiből kiforgatott, te balek!
– Vigyázz! – Miklós felegyenesedett. – Mert ha én egyszer, csak egyszer megütlek…
Ildikó bebújt a kisasztal mögé, onnan ordította sápadtan:
– Te nagy, egészséges barom! Ilyen erővel lézengeni a világban, micsoda szégyen! Nekem kell, nekem, ezzel a vacak kis testemmel…
– Amit te elintézel! Tönkretetted a saját anyádat. Utálnak a tanítványaid. Nézd ezt a szerencsétlen hogyishívjákot, bújik előled a hátam mögé…
– Bújik? Bújik a hátad mögé? – Ildikó odaszaladt, hajánál fogva előrántotta Trudikát. – Mind bújtok előlem, de azt zabáljátok, amit én keresek… amit én hozok össze keservesen…
– Kétezeregyet kaptál februárban tisztán – üvöltötte Miklós. – Kétezeregyet…
– Kétezerharminc… – Ildikó sebesen mozgatta az ujjait, arca eltorzult –, és háromszázat visszavettél, cipőre…
– Nem járhatok mezítláb.
– Meg volt sarkalva, tisztességesen! Csak érte kellett menni a suszterhez… száztíz a buszbérlet… kétszáz az üzemi kosztod, amit meg sem eszel sose… napi húsz forint, amit csak úgy elköltesz, a levegőbe. Én meg egy tortaszeletet se veszek magamnak, csoroghat a nyálam a kirakatok előtt…
– En-ni… – mondta Trudika, és az ajtóhoz kuporodott. Fájó fejbőrét dörzsölgette.
– Ki tiltja meg? – Miklós dörömbölt a szekrény ajtaján. Zörögve ugrott egyet a szobaszökőkút a szekrénytetőn. – Nem arra kérlek folyton, ne strapáld magad, ne fuss, ne rohanj? Homokot markolsz úgyis, a koporsóba semmit sem vihetsz magaddal!
– Neked is bealkonyul – mondta Ildikó hirtelen, csendes keserűséggel. – Neked se ízlik majd a föld alatt a kaszinótojás. Nem fogsz gyönyörködni, milyen szép fehér az almavirág…
– De legalább addig…!
– Legalább addig – mondta Ildikó, és igazított Trudika kötényén. Ágaskodott, lefújta a port a szobaszökőkútról. – Legalább addig megpróbálok beleavatkozni.
Miklós egy percre – ahogy nézte, hogyan nyújtózkodik – hősiesnek találta megint.
– Trudika, mindjárt vacsorázunk. Ké-rem a va-cso-rát… Hadd halljam…
Trudika szétvetett lábbal megállt.
– Ké-rem a va-cso-rát…
Ildikó sóhajtott, megsimogatta. Miklóshoz fordult.
– Ne veszekedjünk. Kár. Ki fogják utalni azt a lakást. El is válhatunk akkor. Gyerekünk nincs. Szerencsére.
„Nem is lehet – gondolta szomorúan –, ezekből a csukott szemű ölelésekből, amelyekre jobb, ha az ember oda se figyel. Mert ha odafigyel, eszébe jut, milyen volt azelőtt, októberben, a domboldalon. És akkor nem segít semmiféle logika, csak a fájdalom marad. Meg a végeredmény, magyarázat nélkül.”
– Tudod, hogy én nagyon szeretem a kicsiket – mormolta Miklós –, de te ebben is tartottad magadat a „tervhez”.
– A gyerek felelősség – mondta Ildikó szárazon –, te meg ostoba vagy, ha ebben a helyzetben egyáltalán felmerül…
– Nem merül fel – mondta Miklós, utánozva Ildikó szabályos hanglejtését. – Nem merül fel soha többé.
– Ildike – szólt be Turbucz néni. – Itt a szenes.
Ildikó előkereste a pénztárcáját, száztizennégy hetvenet kiguberált, és egy ötforintost borravalónak.
– Német brikettet hozattam. Ugye, Turbucz néni, dobathatom a kamrába?
– A befőttjeim… – Turbucz néni rémülten bámult a szeneslegényre. – Vigyázzon, kérem!
– Miért önteted a spájzába? – kérdezte Miklós. – Hogy lehetsz ennyire tapintatlan?
– Az én bőrömre te ne légy udvarias – mondta Ildikó –, a pincéből cipelni kell, barátom. – Kipenderült az előszobába.
– Én talán nem…?
Vádaskodások. Minden esetben ő maga hozta fel a tüzelőt, persze nem ugrott rögtön, amikor a kisasszony kiadta az utasítást. „Söprés előtt, begyújtás után…” mint a katonaságnál, vezényszóra.
– Hova a kurva hétszentségbe tegyem? – kérdezte a szenes, ingerültség nélkül. – B… de nehéz…
Behallatszott Ildikó hangja.
– Fiatalember… ejnye, fiatalember… Hogy szabad ilyen kifejezéseket használni? Erre tanították az iskolában? Pedig fogadni merek, maga egy nagyon, de nagyon derék, dolgos fiatalember, rossz szokás csak, szokjon le róla…
Miklós elképedve kikukucskált az ajtórésen. Ildikó a szenes előtt állt, vékony nyakán imbolygott kis tüskés feje, karját a szenes mocskos zakóvállára emelte. A szenes – a peremnélküli filckalapban – meg lenézett rá fekete pofájával, és röhögött.
– Anyukám… ne sóderozzon… anyukám…
– Hallja – Ildikó visszakapta a kezét, hangja magasan sipított. – Ha így viselkedik, nem kap egy vasat sem mellé…
A szenes mondott valamit, egészen közel hajolva Ildikó arcához, Miklós nem hallotta mit, csak Ildikó arcát látta, ahogy felgyűlik benne a gyilkos gyűlölet.
A szenes újra röhögött, azután a zsákot vaktában bezúdította a kamrába. A szénpor elborította az előszobát.
– Ildike, az üvegeim – visította Turbucz néni –, a szilvadzsem, az almalekvár…
A szenes fütyörészve bevágta maga mögött az ajtót. Ildikó arca meg a nejlon fésülködőköpeny tele lett fekete porral. Ildikó berohant a szobába, a küszöbön ösztönösen megsúrolva a talpát. Turbucz néni utána, dühösen.
– …Ildike, miért csinálta ezt? A drága lekvárjaim… a kabátok a fogason…
– Feljelentem – Ildikó toporzékolt egy helyben.
Trudika hangtalanul nevette, messzire kiálltak ínyéből gereblyefogai. – Feljelentem… becsukatom…
Turbucz néni figyelte, hogy ugrál, hogy remeg. Részvevően Miklóshoz szólt:
– Fiam, ez borzasztó… Valami idegorvost kerítsenek, privátim… Ez már nem normális! Ez már mánia. Oda az egész almalekvár…
Ildikó csaknem megütötte.
– Az én almámból főzte, nem? Maga beszél, nekem? Maga piszkos szipirtyó!
Turbucz néni megfogta Miklós kezét. Sírt.
– Fiam, amit én érte tettem, ezt, ezek után? Ha már nincsen lányom, gondoltam, a szegény Tercsi gyerekét felkarolom, szállás, villany, magamnak is többe van… de tíz percet nem beszélgethetek vele, Miklóska, tíz percet, mert kiutál a szobából. És most ezt, ezek után?
– Lesz nekem lakásom – mondta Ildikó. Kezét mereven eltartotta testétől. – Senkire se leszek rászorulva. Senkire.
Körülmutatott. – Ami itt van, minden az enyém. Leltár szerint bizonyíthatom.
– Eredj – mondta Miklós csendesen. – Mosakodj meg. Te paprikajancsi.
Már tíz napja a gyerekek fűtöttek az iskolában. Az új fűtő, a munkaközvetítőtől, felpofozta a hatodikos Detró Valit, mert hógolyót hurcolt a kapu alá. Jól felpofozta, feldagadt a képe.
– Borzasztó – mondta Beatrix –, de majd lelohad.
– Mi nem nyúlunk a gyerekhez – jelentette ki Ildikó, és az igazgatóra nézett jelentőségteljesen –, nekünk tilos. Akkor eltűrjük, hogy a fűtő, egy kislányt, ilyen semmiségért, mint egy vadállat…?
– Nem kapni fűtőt – mondta az igazgató, és csapkodta a mappáját. – Elvileg egyetértek. De mire szerzünk egyet újra, itt a tavasz. Az iskola érdeke…
– Az iskola érdeke, hogy a tanulók egyértelműen lássák, mi a helyes, és mi az, amit elítélünk… Ha már most megalkuvásra, a gyalázat eltűrésére neveljük őket, jobb ha elmegyünk fát vágni, testületileg…
Így aztán felmondtak a fűtőnek. Ildikó beosztotta a nyolcadikos fiúkat tüzelőhordásra, néhány kislány kipucolta a hamut. A hivatalsegédek begyújtottak, és ellenőrizték a tüzet. Március vége, szünetig ki kell tartani. Ez a pár nap nem a világ.
A gyerekek lelkesedtek. Csak néhány szülő írt az oktatási osztályra. Az igazgató Ildikót küldte: ha főzte, egye is meg.
De az osztályon egyetértettek Ildikóval, meg is dicsérték a határozottságáért. Csak arra kérték, intézze el ő a szülőkkel.
Ildikó hazavitte az iskolai táskaírógépet, levelet fogalmazott az apukáknak és anyukáknak, és éjszaka legépelte két ujjal, hatvan példányban.
Miklós nem tudott aludni a pötyögtetéstől, Turbucz néni befűtött neki a fürdőszobában, a kádba tették a gumimatracot.
– Tőlem ott alszol, ahol akarsz – mondta Ildikó. – Fizesd ki a lakbért meg a közös költségeket: vidd csak a többit annak az álszent öregednek. Bújj bele.
De Miklós nem mert kilátogatni. Öregmiklós előtt képtelen titkot tartani. Szörnyű lenne elmesélni neki. Kiteregetni Ildikó ügyeit, az egész nőt, úgy, ahogy van, elmesélni, hogy csak hazaér, és megpillantja azt az öntudatos képét, már kiütés lepi el a testét az idegességtől.
Inkább Herci bácsinak panaszkodott. Herci bácsi elé tette a napi vargabélest, jaffaszörppel, a forgalom is csökkent az utóbbi időben, nem sürgette őket semmi. Néha Lici is odatelepedett.
– Akár hiszik, akár nem, még meg se csalom… – mondta ő, és lenyalta a villát. – Még ahhoz sincs kedvem. Azt is kiölte belőlem.
– Pedig Babikának vannak ajánlatai – suttogta Lici.
Herci bácsi szemrehányóan leintette.
– Mikike nem az a fajta. Mikikében él még a lelki finomság. Egy hangos szó nem sok, de annyit tőle nem hallhatott…
Köréje gyűltek, csendes estéken. Az az egy-két vendég nem sok vizet zavart. Lerakták a kényelmetlen fűzőt, magyaros pártát. Herci bácsi remek vicceket tudott. Csak a „helyettes”, az nézett görbe szemmel, irigykedett. Szét is robbant a kis társaság, ha ez megérkezett.
Miklós szívesebben tartózkodott már itt, mint „otthon”. Reménykedett a tavaszban. Tavasszal Kelenvölgyben isteni. Tavasszal visszaköltözik. Vagy legkésőbb nyáron.
Ildikó csináljon, amit akar. Bolond az, aki, ha nem tudja megállítani a vonatot, odafekszik elé a sínekre.
Majd a végleges elhatározás után – akkor lép Öregmiklóshoz. Utólag. Nem szabad ezzel is zavarni. Felkavarni a lelkét. Öregmiklós mindenre tud bocsánatot. Csak nehezítené.
– Mi az ok, édes fiam? – kérdezné.
– Nincs ok – ezt felelhetné csupán –, nincs ok, kisöregem. És baj sincs. Csak annyi, amikor két ökör kétfelé húzza a rozoga kocsit. A kocsi meg marad ott, ahol volt: a sárban. Amíg szét nem esik.
Legalább Öregmiklós megúszta. Kimentette őt Ildikó karmai közül.
„Nem is bánom, hogy rám bízták ezt a Csárdát. Megköszönöm Kapellernek” – határozta el március tizennyolcadikán. A központban járt ellátmányért, a gazdaságis megkérte, ugorjon oda, helyette.
Igazán elintéz mindent. Mindent, amire kérik. Segíteni kell az embereknek, nem pedig begyömöszölni őket, előregyártott tepsiformákba…
Mint Öregmiklós. Ahogy kinyitotta előtte az életet, mint egy kirakatot…
Ó, azok a ragyogó évek.
Mert dolgozni is jó. Hazugság, hogy ő lusta. Ildikó hazugsága, a hajcsárok hazugsága.
Milyen isteni volt azelőtt, tíz felé elindulni, hóna alatt a táska az ételmintákkal… mindennap más kerület, új arcok, új ízek… Mindenütt szerették. Pedig a bírságot is kiszabta. De nem úgy, mint aki lángpallost hordoz a kezében.
De most már itt is jó, a Csárdában. Végre megértették, hogy nem szaglászni helyezték oda, hanem társnak… semmi nagyképűség. Amit kell, úgyis elvégzik, mind.
– Örülök, hogy bedugtad az orrod – fogadta Kapeller. – Az asszonyka? Hej, az az aranyos asszonyka, még most is előttem van, a fehér kalapban… kedves nevelőapád? Stramm öregúr… Múltkor nem jöttél az értekezletre, csak nem vagy beteg?
Alig hagyta szóhoz jutni. Kínálta cigarettával, Miklós elfogadta, mohón szívta le a füstöt.
– Beteg…, miért is lennél beteg, haha? A katonás nevelés, hiába… Helyes. És hogy ízlik a beosztás? Hogy ízlik, hogy ízlik?
Miklós igyekezett kihúzni magát.
– Nem könnyű, nem könnyű… no, de azért adtam helyettest. Az aztán belevaló fickó, mi?
Miklós keveset tárgyalt a helyettesével. Önálló, gyors munkaerő, szétálló fülekkel és szorosra zárt keskeny csukaszájjal. Váltják egymást különben is.
– …te, fiam, az úgy intézkedik, habozás nélkül, hogy csak bámulom… azon az értekezleten is, csak úgy köpi a számokat. Erről jut eszembe, a tervszámokkal baj van. Ugrik ám a prémium, találj ki valamit, valami vonzó reklámot, tavaly ugyanebben a hónapban huszonkét százalékkal magasabb bevétel…
– A személyzet kifogástalanul működik – mondta Miklós gyorsan. Keresgélte a megfelelő szavakat. – Az együttműködés igazán harmonikus. Úgy látszik, eltűntek a bajkeverők.
– Örülök – hümmögött Kapeller. Zavartan piszkálta a bajuszát, ki- meg betolta a fiókját. – Örülök. De azért… – habozott, végül kibökte: – Ne szólíttasd magadat Mikikének.
Miklós nézett rá, némán.
– No, jó. Elvégre ez csak próbaidő – folytatta Kapeller idegesen –, és ha nem rád szabták, nem tragédia. Hasonló helyet, mint a régi, tucatjával találunk neked… – Vontatottan fejezte be, elmélázva hintáztatta az íróasztal bal oldalán lógó kulcscsomót. – Ha arra kerülne a sor… ha erre kérnél…
Azután hadart valamit a tervszámokról, telefonált, gratulált még egyszer, hogy ilyen remekül megy a munka.
Miklós nem emlékezett rá, válaszolt-e, csak arra emlékezett, hogy a kapu alatt sokáig figyelte a táblát, ami arról tudósította, hogy „a kiszolgálás zavartalanul működik”.
Sétált a csatakos, olvadó hóban, a szokatlanul enyhe márciusi délben. A ritka napfény eszébe juttatta azt az októberi súlyos fényességet, a hibátlan, szép tájat a bokrokkal. A mozdulatot, ahogy felsegítette Ildikót a földről, és a pici Ildikó a bőrövébe kapaszkodott.
„Ha megvárom az iskola előtt, semmit sem jelent – gondolta –, csak annyit, hogy süt a nap.”
Beküldött egy lógó sálú, bozontos gyereket.
– Az igazgatóhelyettes néni, kérdezd meg, bent van-e.
Ostoba dolog az utcán ácsorogni. De mégis jobb, mint a pofafürdő a tanáriban. Ki tudja, miket terjeszthet Ildikó?
Ildikó abbahagyta a tanfolyampénz nyugtáinak pecsételését.
– Bácsi? Miféle bácsi? – kérdezte a gyereket.
Az ablakhoz szaladt.
Az igazgató mosolygott, odaállt a háta mögé.
– Csinos. Változatlanul csinos – mondta elismerően. – De maga meg is érdemli, Ildike.
Beatrix lelkesen kiáltozott:
– Hívd be! Az esküvő óta dugdosod. A férfiidomítás csodája!
Ildikó aláírt két létszámjelentést, levonalazta a túlórajegyzéket. Kezet mosott.
– Nem akarom váratni – mondta az igazgatónak.
– Végre, hogy ezt hallom! – helyeselt az igazgató. – Szép, szép, egy kitüntetés, a kiváló tanári cím, de azért az egészség se kutya!
Ildikó döbbenten vette fel a kabátját. Elhárította Rózsika nénit, aki segíteni akart.
„Kiváló tanár? Kitüntetés? Mi ez? Ostoba vicc, vagy a diri sejt valamit?”
Beatrix és az igazgató összenéztek mögötte, gúnyosan. Szinte egyszerre léptek az ablakhoz, figyelték, hogy távolodnak; a magas, izmos fiatalember, mellette a nő, mint egy agresszív felkiáltójel a súlyos mondat végén.
– Nem lehetetlen, Bea drága – mondta az igazgató elkomolyodva –, hogy előbb-utóbb honorálják neki ezt a példátlan energiát…
– A férjecskéje majd honorálja. Azért tud itt ilyen frissen ugrálni, mert otthon az a jó bolond imádja, mint az oltárképet. Én már az esküvőn láttam: megfogta a csendes Ildike az aranyhalat, a maga hideg, kiszámított módján…
– Belmondóra hasonlít – mondta Rózsika néni. – Ritka példány…
– Negyedórát ácsorogtam – Miklós bosszúsan lóbálta a kezét. – Teljes negyedórát.
– Honnan tudod ilyen pontosan? Talán kiváltottad a zaciból az órádat?
Hiába sütött egyre erősebben a nap. Hiába fénylettek lilásrózsaszínben a pocsolyák.
Azért még megkísérelte.
– Fáradt vagy, bogár?
– Fáradt – felelte Ildikó –, képtelenek időben beírni a túlórát. És a jegyzékmásolaton három hiba volt. De én persze utánaszámoltam… utána én!
– Te. Te persze. Te persze utána – motyogta Miklós szórakozottan.
– Miért jöttél? Pénz nincs. Ami van, azt kénytelen vagyok anyámnak feladni postán…
– Kértem én tőled pénzt? Kértem valaha?
– Nem. Nem kértél. Csak úgy ügyeskedtél, úgy alakítottad, hogy én ajánljam: Szegény Miklóska, egész nap éhezik, utaljunk ki valamicskét, szegény Miklóska, nincs ideje a suszterrel bajlódni, gyorsan egy pár cipő… Még egyetlenegyszer se tartottam be miattad a költségvetést.
– Bezzeg azelőtt – mondta Miklós színtelenül.
– Bezzeg azelőtt, amit elhatároztam, meg is valósítottam. Nem húzta keresztül se Isten, se ember… – kiáltotta Ildikó. – És ne karolj belém, amikor nincs benned jóérzés egy szikrányi…
– Arról csak én beszélhetnék, hogy azelőtt kényelmes állásom volt. Szabad, változatos. Nem macerált senki, nem akasztottak felesleges terheket a nyakamba. De a tanárnőnek nem felelt meg az egyszerű ellenőr. Csak fel, fel az uborkafára!
– Kisebbségi érzés? – kérdezte Ildikó. Keskenyre húzta a szemét. – …mert neked nincs egyetemed? Mert arra se futotta a híres öreged áldozatkészségéből?
– Kisebbségi érzés? – Miklós megállt, de Ildikó továbbvonszolta. Lesnek a szülők a muskátlik mögül.
– Kisebbségi érzés… hát ez jó. Ezen röhögni kell. – Miklós igyekezett uralkodni magán. Tercsi, a szoba-konyhában. A hentes. A néhai Sitkovics. Ki ne mondja. Inkább röhögött.
– Arra nem tanítottak meg – mondta Ildikó megvetően –, hogy az utcán nem illik vihogni…
Miklós szertartásosra váltotta lépteit.
– Több okod lesz a válóperre. Ugyanis otthagyom a Csárdát még nyár előtt.
Most Ildikó állt meg. Miklós vonszolta tovább.
– Eltoltad a kapanyelet ott is…?
– Saját elhatározásomból…
– Saját elhatározás! Tudtam, hogy rossz vége lesz. Kártyázni, munkaidőben! Bratyizni, a bevétel meg csökken. Nem kapnak prémiumot, kit fognak szidni, mit gondolsz?
– Az a rohadt prémium, az a pár száz forint… az fontosabb, mint a légkör, amiben leélik a fél életüket?
– Pár száz forint… mi az neked, semmi! Gyűlölöm ezt a szemléletet, gyűlölöm!
– Pénz! – hadonászott Miklós. – Szégyen, hogy ezt nevezed pénznek. Egymillió, kétmillió, az is semmi, ahhoz képest, amit olvasol… hogy hol kezdődik a pénz. Családi ház garázzsal! Csak igényesnek! Ötszázezer! Egyetlen festmény, amit az aukción elárvereztek, ötvenezer! Egyetlen bunda a luxus-kirakatban: huszonnyolcezer… Vagy egy gyémántgyűrű…
– A pazarló véred. Az évszázados pazarló vér – mondta Ildikó sápadtan –, felakasztanám, aki huszonnyolcezerért bundát vesz magának Magyarországon, ezerkilencszázhatvanhányban, és még vagy húsz évig…
– „Gazdálkodj okosan” társasjáték a te tervezgetésed, a forintkáidból… Nem vagyok nagyravágyó. Tudod, hogy semmire se vágyom. Semmire a felsoroltak közül. Csak megfullaszt ez a makettvilág, a makettbölcsességeid… Amióta veled vagyok, nem ettem végig egy vacsorát jóízűen. Nem olvastam el egy képesújságot lelkiismeret-furdalás nélkül…
– Még a cigarettával is a vécére szorulsz, te szegény…! Mert hogy nyíltan bevalld, ahhoz gyáva vagy! Pedig mennyire megfogadtad! Minek jöttél elém? Közölni, hogy kiebrudalnak a Csárdából is?
– Nem „ebrudalnak ki” – mondta Miklós. Átgázolt egy pocsolyán, Ildikó aggódva figyelte, hogy csap fel a sár a nadrágszárra. – Csak van annyi intelligenciám, hogy megérzem a veszélyt. Ezeknek nem ember kell, hanem hajcsár. Hajcsár, szemellenzővel.
– Olyan, mint én – szögezte le Ildikó csüggedten. – Ugye?
– Fogadok, hogy bejártak a központba a hátam mögött – mondta Miklós halkan –, fogadok…
– Aki nemcsak dumál, hogy: melózni, hanem az élére áll maga is, az sérthetetlen. Jegyezd meg – Ildikó kikerült egy lyukas esőcsatornát. – Engem csak dicsérnek az oktatási osztályon.
– Téged utálnak – Miklós félrehúzódott a megállóban. – Teli a kocsi, majd ha üresebb jön… Utálnak a gyerekek is. Amelyiket beküldtem, azt súgta a társának: a Zabszemet keresik…
– Nem igaz! – kiáltotta Ildikó. Igyekezett mosolyogni, mert a Sadler anyuka ráköszönt a várakozó tömegből, tiszteletteljesen. – Amikor idekerültem, rajongtak értem… verseket írtak rólam a klubdélutánon… ma is őrzöm a verseket.
– Amikor idekerültél! – mondta Miklós. Fázott az átnedvesedett lába. – De az régen volt. Azóta kinevezted magad úristennek.
Végre felszálltak. Hazáig arról beszéltek csak, hogy Miklós cipőjének ócska a talpa, bemegy a víz, Ildikó hosszan kifejtette, hogy minden cipő átereszti a vizet, ha szándékosan belemásznak vele a pocsolyába.
Aztán – mielőtt a szobába léptek – Ildikó szembefordult Miklóssal, és diadalmas szerénységgel kibökte:
– Felterjesztettek… valami kitüntetésre, azt hiszem.
Úgy érezte, nem hazudik.
Legalább gratulálna! De Miklós csak kapargatta a sarat a ruhakefe nyelével, mélyen lehajolva.
– Hát akkor az is meglesz a lakás mellé – mondta végül. – Gombnyomásra…
Turbucz néni ott ült a szobájukban, közvetlenül az ajtó mellett, saját karosszékében. Majdnem belebotlottak.
Ildikó villanyt gyújtott. Itt mindig tél van és sötét.
– Rosszul tetszik lenni? – kérdezte Miklós buzgalommal. Turbucz néni nehézkesen felemelkedett. Miklóshoz beszélt, féloldalasan:
– Miklóska. Telefonáltak a házmesternek. Baj történt a Tercsivel.
Ildikó elébe ugrott.
– Miért neki mondja? Milyen alapon…?
Turbucz néni folytatta:
– Miklóska, nem tudok én az Ildikéhez szólni. Amit ő velem tett, azok után… baj van a Tercsivel. Kinyitotta a gázt.
Miklós sarkon fordult, rohant kifelé.
– Hova rohansz…? Mi az, hogy kinyitotta a gázt? Ne érzelegjen most, hanem beszéljen…
Turbucz néni elfordította a fejét, Miklós után lépett, szelíden megfogta a karját:
– Már három napja… a villanyszámlás fedezte fel. Alig húsz perce. A villanyszámlás.
– Taxit – kiáltotta Ildikó. – Taxit… – Magához vett egy százast gyorsan. Miklós leszaladt a házmesterhez, hívta a huszonkettő-huszonkettő-huszonkettőt.
– Miért?! – kérdezte Ildikó. És Turbucz néni, mintha a falnak felelne:
– Nem tudom. De ezért én nem kárhoztatom az Ildikét. Ezért nem.
Már a kocsiban kezdődött a remegés, Miklós ölelte szótlanul, csitította az erős kezével.
A lakás előtt csődület.
„Elvárnák, hogy sírjak – gondolta Ildikó –, de most nem. Most nem.”
A villanyszámlás – kövér, vastag szemüvegű nő, oldalán a bőrtáskával – izgatottan magyarázott a rendőrnek.
– A kedves lánya? – kérdezte valaki. Miklós szorította a karját, ölbe vitte be csaknem.
– Már elszállították – mondta a rendőr. – Ne tessék behatolni, rettenetes a szag.
Csak a konyháig jutottak – ajtó, ablak tárva. Miklós kotorászott a zsebkendője után, hogy Ildikó orra alá tartsa, de elvesztette valószínűleg. A sálját borította Ildikó arcára, óvatosan.
A villanyszámlás mögöttük jött, s kötött kesztyűjébe beszélt:
– …Kopogtam, kopogtam, senki. De már harmadik napja, nekem is le kell számolnom… odalépek a konyhaablakhoz, látom az ablakon folyik le a víz, vastagon, kérem, mintha felülről öntöznék, az ajtó üvegén ugyanúgy… Gondoltam, elutazott, de a házmester azt mondta, dehogy, alig pár napja, hogy itt járt nála egy őszes, göndör hajú úr, a vőlegénye, kicsit nevetséges az ő korában, de ha egyszer így nevezte, ugye… veszekedtek. A földszinten is hallották, ki is szaladt szegény a göndör hajú úr után, hálóingben, node, halottakról jót vagy semmit…
A szobaajtó is nyitva. A padló hólyagosan felpúposodva. A bútorokról mállik a festék.
A konyhakövön egy száraz, ember alakú folt, körülötte ismeretlen iszap.
– …hoztuk a sperhaknit, belülről volt a kulcs, végül a feszítővassal, hórukk… majdnem elájultunk, kérem… az a szag, ugye, három napig ebben a hőségben, mert az összes rózsákat meggyújtotta, éppen pislákolt a láng, elfogyott az oxigén…
– Hát nem gázzal? – kérdezte Miklós. Húzta Ildikót kifelé.
– Nem, nem… Eleinte azt hittük, de hát mind égett, ugyebár…
– Valami tabletta… a mentőorvos bővebbet… – hallotta Ildikó a rendőr hangját messziről.
– Orvosság lehetett – folytatta a villanyszámlás. Jobb keze elfáradt, a balt tartotta az orra alá. – Legfeljebb húsz darab, annyi van az ilyen dobozban… – Az üres dobozra mutatott, a rendőr tenyerén.
Sevenal! Ildikó adta, a műtét után, nyugtatónak.
– …nem volt hozzászokva a szervezete, ugyebár – mondta a házmester bácsi –, az én öcsém fia Pécsett alorvos a klinikán. Az szokta mondani, hogy aki keveset betegeskedik gyorsabban hal meg. Neki is hamarabb felszívta a gyomra…
– De még eszénél volt – suttogta a villanyszámlás. Kilépett az ajtó elé, onnan mutatott befelé: – Itt feküdt, a küszöbnél, ki akarta nyitni az ajtót, biztosan, de már elhagyta az ereje…
– Így csinálják – mondta a házmester bácsi, a lakók felé, oktatólag. – Egy kis hecc, azt hiszik, akkor jobban visszagyün a lovag… aztán már késő.
– Felvesszük a leltárt, a lakást lepecsételjük – mondta a rendőr.
Ildikó Miklós mellére dőlt. Hányingere egyre erősödött. A remegés jobbra-balra lökte a lábát, száját nem tudta kinyitni.
„A lakás a mienk – akarta mondani, és ugyanakkor iszonyodott. – Te engem vádolsz – ezt is akarta mondani Miklósnak, aki védően ölelte, és toporgott vele a rács mellett. – Te azt hiszed, ha én nem avatkozom bele, még ma is élne. Te azt hiszed, az a férfi elvette volna. Te azt hiszed, én üldöztem halálba.”
El akarta taszítani a nyugtató karokat.
„Ne kenjétek rám! Könyörgök!”
Mintha a vállára zuhant volna fölülről a két emelet, még a roppanást is hallotta.
Miklós levitte, mint egy csecsemőt. Taxival a 2. számú Idegklinikára! Kiforgatta zsebeit, kínálta összes pénzét a felvételesnek. Az nem fogadta el. Rögtön hívták az osztályvezető főorvost.
Miklóst megnyugtatták. Idegösszeomlás, mindennapos eset. Látogatás szerdán háromtól ötig, de előbb is, mivel fiatal házasok.
– Ritkaság – mondta végezetül a főorvos – manapság, hogy egy leányt így megviseljen az anyja halála… Külön foglalkozom vele, puszta szimpátiából, ne féljen.
Miklós eladta a szobaszökőkutat. Előleget szerzett, négy napig nem evett kaszinótojást, sem somlói habosat. Még a duplát is megtagadta magától. Ezerkétszáz forintot szedett össze, a főorvosnak. Mégiscsak másképp kezelik akkor.
Öregmiklóst nem értesítette. Csak írt neki, röviden, mert levelet írni nem szeretett. Betegségre hivatkozott általában. Óvni kell a megrázkódtatásoktól. Az ő korában.
Azután, a biztonság kedvéért, Kapellerhez fordult, kölcsönkért háromezer forintot. Ne legyen Ildikónak hiánya semmiben.
Minden másképp lesz ezután, úgyis. Keserű lecke volt szegénynek.
„De majd én elfelejtetem vele” – gondolta. Úgy érezte, Öregmiklós is ezt tenné a helyében.
A tantestületben sem teregette ki, csak a legszükségesebbet. Édesanyja halála és a túlfeszített munka. A kollégák sajnálkoztak, őszintén. Rózsika néni Újházy-tyúklevest küldött, Beatrix gyűjtést indított, és átadta a pénzt Miklósnak egy borítékban.
Elsőosztályú temetést rendelt, összevissza kutatott otthon a fiókokban, amíg a szükséges iratokat megtalálta. A betétkönyv sehol, érdekes.
Élővirágból csináltatott koszorút, a temetéssel nem lehetett várni, a „tetem állapota” miatt. Turbucz néni vállalta a lebonyolítást, Miklós csak a kis cédulát vette át, a parcellaszámmal, hogy tudja, hol keresse majd a sírt.
Turbucz néni azt mondta, sokan voltak, az egész ház, a szomszédság, és egy őszes, göndör hajú férfi, távolról, aki dörzsölgette a szemét, azután eltűnt.
– Jobb is, hogy nem jött, Miklóska – sóhajtott Turbucz néni, masszírozta a lábát –, rengeteget gyalogoltunk a ravataltól. Pap nem volt, tiltja az egyházi szabály, hát én magam elrebegtem felette az imát, bár ő katolikus, én meg református, de az Isten azért egy, ebben reménykedünk…
Trudikát az igazgató helyezte el a kislétszámúak intézetében, átmenetileg.
Trudika ordított, Miklós egy kiló zselét vett neki, szemenként adogatta, amíg az intézethez nem értek. Ott úgy fogadták, olyan nyájasan, hogy Trudika – hálátlanul – vissza se integetett.
Öt napig csak az ajtóból láthatta Ildikót. Altatókúrára fogták, az arca megtelt, kipirult. Szuszogott, a párnába süppedve.
Miklós egy-egy üveg Hubertust vett az éjjeli és nappali nővérnek. De hatodik nap ismét más nővért talált az osztályon, rövid habozás után arra is ráerőszakolt egy százast.
Az osztályos orvos lanyhán tiltakozott, aztán elfogadta a borítékot. Csak a főorvos kötötte magát: nem fogad el pénzt.
– Ha maga ki akarja fejezni háláját, annak ezeregy módja van – mondta.
Miklós az Iparművészeti boltban vásárolt neki egy valódi bőr íróasztal-készletet, ezeregyszázharminc forintért.
Két kiló narancsot küldött Ildikó ágya mellé: a hét végén örömmel látta, hogy elfogyott.
– Kicsavartuk a levét – mondta a nővérke –, így aztán megitta. Holnap már beszélhetnek.
Délután rohant Trudikához, három tábla mogyorós tejcsokival. Trudika elégedetten majszolta.
Este bement Turbucz nénihez.
– Ha ki tetszene takarítani, átmosni a függönyöket… mire hazajön. Háromszáz forint elég?
Turbucz néni forgatta a három darab százast.
– Miklóska, ne ilyen gavallérosan! No, de visszaszolgáltatom én apránként, s különben is, nem ennyit, hússzor többet fordítottam én Ildikére… nem akarom felhánytorgatni most, hogy így meglátogatta az Isten. Talán tanul belőle, hiszen derék kislány, alapjában szorgalmas is, csak a talaj csúszott ki a lába alól az utóbbi időben, elgaloppírozta magát… Most az ön kezében van a helyzet kulcsa, Miklóska… – kezét ünnepélyesen Miklós homlokához érintette, mintha áldást osztana. – Mint férfi, támogassa. Szelíden, de határozottan.
Herci bácsiék is biztatták: menjen nyugodtan szabadságra, azt a keveset, ami akad, elvégzi Krecsmer úr, azért helyettes.
Így legalább, ha eszébe jutott, elfuthatott a kórházig, megkérdezhette a portást, nincs-e változás? A portás alkalmanként húsz forintot kapott. Igazán szívélyesnek bizonyult, még hívta is Miklóst, hogy jöjjön csak, szereti a fiatal házasokat.
Alig maradt ideje, hogy kényelmesen végigdőljön az ágyon és gondolkozzon. Nyugtalanság hajtotta, várta, hogy Ildikó ránézzen, és ő vigasztalhassa.
És aztán újrakezdeni. Nem, nem fogja felhánytorgatni. Csak átveszi az irányítást, egyszerűen.
Melegházi rózsákat vásárolt, így érkezett vasárnap délután a kórházba. A negyedik nővér zsebébe csúsztatta a százast, az befőttes üveget hozott a virágnak, készségesen.
– Semmi izgalom – tanácsolta a főorvos –, szegénykének, korához képest, elhasználtak az idegei. Ebben a mai hajszában… Szerencsére, ahogy a szavaiból kihámozom, a házasságuk harmonikus. Ez nagy szerencse: van hol megpihennie!
Ildikó ült a párnák között, a kórházi ingben. Rózsás arcával aranyosabb volt, mint valaha.
– Kicsi bogár – mondta Miklós, és halálos biztonsággal érezte, szereti még. Így, gyámoltalanul, bármi is történt. Megcsókolta, csaknem sírt… – Ha tudnád, hogy féltettelek… mint egy hülye, kóvályogtam ide-oda…
Ildikó megköszönte a rózsákat. A hangja rekedt volt, nem illett a kipihent arcához. Illedelmesen köszönte meg a narancsot is, a fél pohár narancslevet.
Alig beszélt, csak hallgatta Miklóst, aki elmesélte, minden rendben, Tercsit eltemették tisztességesen, Trudika szakszerű ellátásban részesül, a tantestület csókoltatja, és Turbucz néni takarít.
Kibontotta a selyempapírból a hálóinget a fekete csipkével, Ildikó kicserélte a kórházi inggel a paplan alatt.
– Mégiscsak jó valamire – mondta halkan.
– Te csak pihenj. Mindent elintézek – Miklós csókolgatta a kezét. – Rám számíthatsz. Tudod.
Ildikó kérdezni szeretett volna talán, de aztán meggondolta magát, dicsérte még egyszer a rózsákat.
– Aludni kellemes – mondta végül. – Narancssárga világban aludtam. Kár, hogy felébresztettetek.
A főorvos csak félórát engedélyezett. Miklós boldogan távozott. Írt Öregmiklósnak, hogy Ildikó jobban van, hamarosan együtt kimennek, addig is vigyázzon, ne járjon kabát nélkül, a márciusi napfény csalóka. Kicsit bosszantotta, hogy az öreg nem válaszol. Elhatározta, a másnapi látogatás előtt kiugrik, nincs-e baj mégis…
De másnap megkapta a lapot. Hosszasan csodálta a nagy bélyeget: ménes nyargal a pusztán kék ég alatt… Öregmiklósnak gondja van erre is: emlékszik még rá, hogy kiskorában imádta a különleges bélyegeket…
„Édes fiam, megvagyok. Ildikóról írjál. Írjál Ildikóról. Írjál.”
Furcsa ismételgetés. Az öregség, hiába.
Megnyugodott. Összeállíttatott egy zserbó-tálat. Zsonglőrként, fél kézzel egyensúlyozva helyezte Ildikó paplanjára.
– Alázatos szolgád, íme!
Ildikó arcáról már eltűnt a pirosság, keskeny szeme a szokott elefántcsont-sárgaságból villant elő.
– A hét végén kiengednek – mondta.
– Majd én beszélek a főorvossal… – nyugtatta Miklós.
– Saját felelősségemre – folytatta Ildikó. – Nem fogok itt ágyban poshadni.
– Jó – mondta Miklós, és simogatta a karját. – Otthon is lehet pihenni.
Ildikó elhallgatott. Mozgott a szája. Miklós idegesen vette észre, hogy a süteményeket számolja, és gondolatban beszorozza az egységárral.
– Egyél, friss.
– A többi azért is sikerül – mondta hirtelen Ildikó.
Miklós rábámult, nem értette.
– Megöltem. Tudom, hogy ezt gondolod. De én vállalom. Vállalom ezt is, egyedül. Mindenki helyett. – Visszahanyatlott az ágyra. Karját felfelé dobta, hősi pózban.
– Te csak ne vállalj olyasmit, amihez semmi közöd – mondta Miklós energikusan –, hisztériás rohamában tette… meg akarta ijeszteni azt a trógert… húsz Sevenal. Azt hitte, nem halálos. Rosszul időzített, a primitív agyával.
– Kedves – suttogta Ildikó –, kedves tőled ez a hazug igyekezet.
– …az a férfi mindenképpen otthagyta volna. Gyerekestül is. Ne ugorj be az illúzióknak, utólag…
– Látom, az orvos figyelmeztetett. Figyelmeztetett, hogy semmi izgalom.
– Majd otthon mindent megbeszélünk – mondta Miklós határozottan –, többé nem fogod kitenni magad ilyen ostoba, önmarcangoló kételyeknek. Ennyi az egész.
Ildikó mosolygott.
– Ha előbb hallgatsz rám, ezt elkerülhetted volna – Miklós körültekintett a fejével a kórteremben. – De hát saját kárán tanul az ember – tette hozzá gyorsan.
– …hogy te is közreműködtél, az eszedbe se jut? – kérdezte Ildikó, és csavargatta a paplangombot,
– Én?! – kiáltotta Miklós. Alig tudott a hangján halkítani. – Még engem okolsz?
– Hülye orvosok – mondta Ildikó. – Faggatnak. De én nem panaszkodom. Azt képzelik, az segít. – A paplangomb leszakadt, Ildikó a párna alá dugta.
– Mennem kell – állt fel Miklós. – A Csárdában várnak.
– Menekülj csak – Súgta utána Ildikó rekedten –, menekülj a fehér házikóba, a mikuláshoz.
– Na? – kérdezte a főorvos büszkén. – Mit szól, mit szól, milyen remekül javul? Hej, a fiatalság, a szerelem a legjobb gyógyszer. S van benne akaraterő, önszabályozás, ami ez esetben a legfontosabb. Ha egyszer annyira haza akar menni, ne ellenezzük… maga mellett nem féltem a visszaeséstől. Tanulhatna a többi „modern” fiatalember…
Turbucz néni még egy százast kért, és közölte, szombatra madártejet készít, valódi vaníliával.
– Nem tartom én a haragot szegény galambommal – mondta. – Szegény elgyötört galambommal…
Pénteken Ildikó már pongyolában ült a kórházi folyosón, díszes öltözékétől elütött a szalmapapucs.
Miklós letette elé a selyemcsodát, a fekete tollpomponnal.
– Dobd le azt a durva vacakot…
Ildikó átcserélte. Meg se nézte oldalán az árjelzést.
– Ne haragudj – mondta halkan, és most ő hajolt oda, ő csókolta meg Miklóst. – Múltkor igazságtalan voltam. Nem akartalak bántani. Te jó vagy. És erős is, a magad módján. Nem felejtem el, ahogy a karodba vettél, és az orromra borítottad a sáladat… – Hálás, szomorú szemmel beszélt, őszintén, kiszolgáltatottan, a nagy üvegcsarnok alatt. Szájával súrolta Miklós keze fejét.
Miklós magához vonta.
– Na, na – mondogatta, és Ildikó hajába ejtette az arcát. – Nem szabad…
– …ha nem is szeretsz már – folytatta Ildikó –, azért még lehetne értelme…
– Tudod, hogy szeretlek – duruzsolta Miklós, és szánta Ildikót nagyon. Öregmiklós érezhetett így, amikor megpillantotta az intézeti keménygallér alatt a sebes nyakacskát.
„Ez is szeretet – gondolta meghatottan –, talán szerelem is. Megtisztult szerelem, bizonyos ösztönök nélkül.”
„Bizonyos ösztönök” – így fogalmazott, homályosan, hogy ne zavarja semmi a hirtelen békességet.
Félrehúzódtak a folyosó sarkába, Miklós feje fölé emelte a nádszékeket, úgy vitte oda. Néhány duzzadt szemű, kócos asszony áhítattal figyelte.
– Mindössze hárman vagyunk egy szobában – mondta Ildikó –, képzeld, ha beraktak volna egy tizennyolcas kórterembe… Csupa enyhe eset, neurózis, arczsába… rendes a professzortól. Értelmiségiek, összetartanak…
– Bogárka – mondta Miklós mosolyogva –, naiv bogárkám. Ezerkettő csak a főorvosnak, és akkor még az összes fityulás! Még szép…
– Ezerkettő… atyaisten…
– Te most ne törődj semmivel. Gyógyulj meg. Aztán hazajössz. Vége a fűtésnek is lassanként. Énekelsz majd üres óráidban, mint eleinte… mennyire szerettem, amikor énekeltél.
November elején hallotta énekelni, néhány este, egymás után, meleg alt hangon. Meglepően mély és zengő hangja volt, közben különösen tartotta a száját, csak a felső ajka mozgott jobbra-balra, mint egy szájharmonika, a mozdulatlan vízszintes felett.
Akkor hagyta abba, amikor egyszer Trudika kimászott az asztal alól és belebődült, gonoszul és szánalmasan.
– Régen nem énekelek – mondta Ildikó – az iskolában sem. Eleinte… eleinte gyakran énekeltem nekik, bizony…
Nem tudott visszaemlékezni, melyik volt az az énekóra, amikor először megtagadta. Amikor először érezte, hogy énekelni, a temérdek tennivaló közepette, hiábavaló.
Miklós átfogta a derekát.
„Nyugtalankodik – gondolta megértően –, hogy otthon a feje tetején állnak a dolgok.”
– Mire hazajössz, minden a legteljesebb rendben.
Büszkén nekifogott, elmesélte részletesen, hogy intézte el a temetést.
– És az a hülyeség, hogy te… eszedbe ne jusson – szőtte bele –, a vesztébe rohant, saját maga…
Ildikó sóhajtott.
– Trudika pedig… még hízott is. Igazán, csak előítélet, hogy eddig nem próbáltuk. Egy szavunkba kerül, és az igazgató véglegesíti a helyét…
– Öregmiklós… ennyire haragszik, hogy meg sem látogatott? – kérdezte Ildikó halkan.
– Nem olyan könnyű a mozgás az ő korában – mondta Miklós. Nem teregette ki, hogy jóformán meg se írta. Majd később elmagyarázza.
– Nem sokat számítok, persze… – Ildikó panaszosan összehúzta nyakán a nejloncsipkét.
Miklós szeretettel rákiáltott:
– Ne komiszkodj! Ha tudnád, milyen volt nélküled! Hogy mit éltem át az elmúlt napokban…
„Nincs már egyetlen tiszta zoknija sem – gondolta Ildikó –, és fagyoskodott abban a szűk szobában… Talán még az áprilisi fizetést is elköltötte, előre… Érthető. Szemrehányás nélkül, érthető. Csak maga a temetés, annyi mint…”
Kicsit felélénkült. Előkotort a zsebéből egy grafitcsonkot és egy papírszalvétát a földszinti büféből.
Miklós rémülten bámulta a maszatos ceruzadarabot.
– No, lássuk – mondta Ildikó –, öntsünk tiszta vizet a pohárba… Felvetted az áprilisi fizetést, természetes…
Vonalat húzott a szalvéta közepén, jobbra nagy „B”, balra nagy „K”. – Az annyi mint nettó…
Miklós kínlódva diktálta a kiadásokat, körülbelül, hozzávetőlegesen. Ildikó egyre lassabban írta.
– Első osztályú temetés, élővirág-koszorú…?
– Ötszáz forint, csak a nővéreknek?
– Az a fél pohár narancslé, az a két kiló narancs?
– Én se kapok külön, minek az orvosnak?
– Az alorvos nem is kezelt…
– …négyszáz forint Turbucz néninek?!
– Ez a papucs háromszázhúsz? – ingerülten lerúgta a lábáról. Lecsapta a ceruzát a nádasztalra. – Miből… Miklós, az isten szerelmére, miből?
– Ne félj – mondta Miklós –, a takarékbetéthez nem nyúlhattam. Azt magaddal hoztad a táskádban…
Ildikó megsemmisülten adta össze a számoszlopot.
– Egy vagyon… teljesen feleslegesen… egy vagyon…
Miklós bevallotta, hogy kölcsönt vett fel. Ildikó még jobban kétségbeesett. Beírta a kölcsönöket a „B” rovatba. Egyenleget vont.
– Nem stimmel… sehogy se stimmel… a tantestülettől is kaptál hatszázat… a temetési segély is jár… hol a maradék? Cirka ezer?
– Trudikát az intézetben hagyjuk – próbálkozott Miklós.
– Trudika visszajön azonnal. Nincs meghátrálás. Hol a maradék? Cirka ezer?
– Ahhoz képest, hogy összeomlottál – mondta gúnyosan Miklós –, elég eleven az eszed… Hol van, hol van, mit tudom én. Csokit is vettem Trudikának.
„A szobaszökőkút – gondolta űzötten –, azt még be se írattam. Első dolga, hogy a szekrény tetejére néz… De hát hova lett az a rohadt pénz, tényleg? Hiszen egy ebédet se ettem végig…”
– Fél évig fizethetem az adósságokat – mondta Ildikó, és szorította a nádszék karfáját. – Még most sem, hogy kórházba kerültem… még most sincs benned belátás. Még most se tudsz kímélni, amikor láthatod, hogy miattad…
Miklós felemelkedett. Nem bírta tovább.
– Magad kergetted idáig magadat. Először persze másokat. Az anyád vagy a húgod, neked mindegy. Ha látnád, hogy ugrál az a kis nyomorult abban a kertben… örül, hogy megszabadult. Pofázhat a főorvos úr! Nem izgatni, nem izgatni! Hát ki lehet bírni? Valósággal kikényszeríted… Úgyis az lesz a vége: becsuknak a diliházba…
Ildikó arcára kapta a papírszalvétát, mintha hányna. Szaladt, beesett a mosdó ajtaján.
Miklós utánarohant, megállt az ajtó előtt. Izzadt. Letépte a nyakkendőt.
Rosszul lesz odabenn. Újabb altatókúra. Az orvos. Micsoda botrány. Beteg. Beteg a szerencsétlen.
„Öt percig várok – határozta el, és törölgette az izzadságot. – Azután utánamegyek. Újabb roham. Miért nem tudok tűrni, hallgatni, én állat…?”
Három perc se telt el, Ildikó nyitotta az ajtót. Az arca még nedves volt a mosdóvíztől, pongyolája ujjával szárogatta.
– Még itt vagy? – kérdezte Miklóstól. Átnézett rajta, gyémántkeményen. Egyenes feje szemernyit sem remegett. – Nem esem össze. Meggyógyultam, barátom, véglegesen. Megyek haza, holnap. Te meg pakolj. És legelj csak, ha azt hiszed, az élet egy nagy mező… legeléssz. De ne az én kontómra. – Gyűlöletesen keskenyre húzta a szemét. – Kettőnk közül te fordulsz fel hamarább. Esküszöm.
Miklós elkérte Turbucz nénitől az utazókosarat. Szívfájdító almaillata volt. Ebben cipelték közösen Öregmiklós almáit, ősszel.
Kelenvölgybe nem. Elromlott a hőkandalló, hideg az április, a rádió bemondta, éjszaka talajmenti fagyok. Herci bácsi ajánlgatta, menjen hozzájuk egy-két napra, de minek. Kétszínűek. Hordják a híreket Kapellernek, alig várják, hogy túladjanak rajta, kényelmesen, a papírformát betartva.
Turbucz néni siránkozott, próbált közbeavatkozni.
– Mint az édes gyermekeimet – mondogatta –, úgy szerettem magukat. És nézni ezt tétlenül, borzasztó… Ez a kor, higgye el, ez az oka… ez a kor megeszi a szerelmet. Mit gondol, kinek jó? Csak annak, akit útnak indítanak teli tarisznyával. „Vom Haus.” Vom Haus, még ma is!
Miklós kiült az előszobába, a csukott fonott kosárra. Úgy döntött, hogy még megvárja Ildikót. Hátha ápolásra szorul, és akkor az a néhány nap emberbaráti kötelesség.
Jobb lenne előkészíteni az öreget, nagyon a lelkére veszi majd. Bár a házasságról meglehet a véleménye. Nem véletlen, hogy a volt asszonyáról sohase beszél.
Újraélik, amit régen. Jön a tavasz, virágoznak a fák. Öregmiklós epret telepít. Öregmiklós permetez. Öregmiklós szalonnát készít tojással.
Öregmiklós. Hogy elhanyagolta, hogy kiejtette az életéből – és miért? Kiért?
Hallotta a liftzúgást. Ez nem Ildikó. Ildikó gyalog mássza az emeleteket.
De mégis. Csengetett.
– Elvesztettem a kulcsomat – mondta Miklósnak –, vagy kilopta Trudika, még annak idején.
Turbucz néni ölelésre tárt karokkal közeledett. Ildikó viszonozta az ölelést.
– Turbucz néni… drága Turbucz néni… az a kitűnő erőleves! Nem érdemeltem én. De hát sok minden másképp lesz ezután, helyreáll a nyugalmunk!
– Ildikém… ideges az ember, tudom. Most már csak azt szeretném megérni, hogy ez a szép emberpár… – Miklós felé intett –, hogy ez a szép emberpár újra összeforrjon… Mert mit mondok én, galambom? A szerelem illúzió, a szíveknek tündérszép illúziója… De egyedül se jó, jaj, de keserves, jaj, de bánatos…
Reménykedve nézte őket, aztán, mint aki kellő hangulatot teremtett, visszahúzódott a konyhába. – Kettesben egyék a madártejet… kettesben, mint a galambok.
– Látom, összepakoltál – mondta Ildikó.
– Ha telefonálsz a házmesterhez, eléd mentem volna. Az emberi normákat tartsuk be. Kórházból, kíséret nélkül…
– Prímán érzem magam. – Ildikó a fonott ládára mutatott. – Nem hagytál ki semmit?
– Ha akarod, átvizsgálhatod. Csak azt viszem, amit hoztam.
– Akkor nem sok – fintorított Ildikó. – Mit szólsz, milyen hideg szél fúj?
– Szokatlan, húsvét előtt.
– És ez a sötétség… csupa korom a levegő.
– Ha akarod – mondta Miklós, és gondolatban megemelte a ládát –, még néhány napig maradhatok, amíg erőre kapsz.
– …és hova, merre? – kérdezte Ildikó. Képtelen volt elmozdulni a csomag mellől.
– Az én öregemhez – mondta Miklós eltúlozva, pátosszal. – Az én édes öregemhez.
– Helyes. Eredj hát.
– Meg ne ijedjen, nem akarom…
– Hát nem közösen főztétek ki? – Ildikó megkerülte a kosarat. – Nem közösen terveltétek ki, hogyan szabadítsátok meg a paradicsomot a kígyótól?
– Nem tud semmit – mondta Miklós –, nagyon meg fogja viselni.
– Még sajnáljam is?
– Szeretett téged. Szeretett…
– Majd te felvilágosítod, szakszerűen. Aztán már nem fog szeretni. Különben is, tojok az ilyen szeretetre. Most majd kerülgethet, moshatja az ingeidet a középkori üstjében…
– Vak beszél a színekről – mondta Miklós –, te ne ejtsd ki a szádon ezt a szót: szeretet… – Megragadta a kosár fülét, húzkodta az ajtóhoz. Boy-szolgálatot kéne hívni vagy tehertaxit.
„Érte küldök – jutott eszébe. Fellélegzett. – Kimegyek így, könnyedén. Előkészítem a kisöreget. Aztán érte küldök. Legalább nincs látványos kivonulás.”
– A fizetésedet felvettem – szólt Ildikónak –, a terítő alatt találod hiánytalanul. A kollégáidnak magyarázhatod, ahogy akarod. De én meg Öregmiklós tudni fogjuk, mi az igaz.
– Lett volna néhány közlendőm – mondta Ildikó, hangsúlytalanul.
„Közlendő! – gondolta Miklós. – És milyen peckesen, energikusan áll a lekopott cipősarkán… El innen, mielőtt megcsavarom a vékony nyakát. Mielőtt gyilkost csinál belőlem… Belőlem, aki még a bogarat is kikerültem a porban!” – Elérzékenyült, iszonyúan sajnálta magát.
– Holnap négykor érte küldök – mutatott a ládára. – Írj, ha akarsz valamit. Írd meg a „közlendődet”.
– Négykor Trudikáért megyek az intézetbe.
– Hát akkor hatkor. Hat és hét között.
– Fontos közlendő… – ismételte Ildikó.
– Ne kezdjük elölről. – Miklós végre nyeregbe került. Ropogtatta az izmait. – Az a fontos, hogy jól vagy. Mert jól vagy, nem?
– Mindkettőnket érint. Kihúzták az egyik kötvényt, háromszázzal.
– A kötvényeket is ott őrizted a táskád titkos rekeszében?
– A számok! Fejből tudom a számokat.
– Tartsd meg – mosolygott Miklós. – Tartsd meg az egészet. – Ezzel a gesztussal távozott, ügyelve arra, hogy elegánsan kattanjon mögötte az ajtókilincs.
„Tulajdonképpen megvetem – így döntött, a kapu előtt. Felhajtotta kabátgallérját. – Csontig hatoló szél. Így hívják az ilyet. Húsvét előtt!”
Annál jobb lesz a meleg cserépkályha mellett. Forralt bor, szegfűszeggel… ánizsos aprósütemény…
Ildikó kinyitotta a fonott kosarat. Gépiesen átfutotta a tartalmát.
Azután a szobába ment, meglepődött a tisztaságon. Még a tűz is parázslott. Ez Turbucz néni!
A szekrény tetejére pillantott.
„A szobaszökőkút!” – Összegombolta magán a kabátot.
„Oda kell mennem – gondolta hirtelen –, kérdőre vonom, hova lett az a drága darab… Odamehetek, van okom rá. Igen… Legyen botrány.
Aki úgy tudott beszélni, mint Miklós, a klinikán… aki még akkor is, amikor a feleségét ilyen megrázkódtatás éri, képtelen a normális életvitelre… a normális életvitelre…”
Turbucz néni hallotta az ajtócsattanást. Kitotyogott. Együtt mentek el bizonyára. Együtt is fognak hazajönni. Táplálja addig a tüzet. Nem nagy fáradság. Meleg szoba és teli gyomor: még az ördög is fehérebb.
A madártejet betette a jégre.
Ildikó még a hideget sem érezte, amíg a HÉV-ről le nem szállt. De ott elkapta a szél, a beépítetlen területen, lökött egyet rajta hátra, azután megint egyet és megint egyet, ütemesen.
Megfeszítette a testét.
„Nevetséges, hogy a szél erősebb…”
Az alig sarjadt zsenge fű, a smaragdzöld rügyek a fagyos, áthatolhatatlan esőfelhők alatt növelték azt a képzetet, hogy meztelen. És védtelenebb, mint télen.
Lépésenként hatolt előre a domboldalon. Pofozkodott a széllel.
Botladozva nyitotta a kaput. A szélirány fordult, hirtelen, hátulról taszított rajta.
Leroskadt a konyhaasztal mellé. Az orvos figyelmeztette: „Kicsi asszony, semmi hancúrozás! Ne égesse két feléről a gyertyát! Elég az egy feléről is, sajnos.”
Lehelte a körmét. Cipőjét lehúzta, dörzsölte a lába fejét. Az asztalterítőbe törölte hideg könnyeit.
Így nem állíthat be közéjük.
„Elnézést a zavarásért… a szobaszökőkút miatt… ez csaknem lopás.”
Nem, ezt majd a végén.
„Tartozom az igazságérzetemnek, hogy ön előtt, aki végtére Miklóst felnevelte, megvilágítsam…”
Hatásosabban.
„Egy percre, uraim. A válópert én indítom, ne essék tévedés… semmi susmus, a hátam megett. A sértett én vagyok. Jóságos bólogatójánosok. Nem ti fogtok engem kirekeszteni.”
„Pedig az öregember megmenthetett volna mindent” – gondolta, s erőszakosan, kopogtatás nélkül a szobába nyitott. – „Ha mellém áll, akkor, ha összefog velem…”
Miklós a cserépkályha előtt térdelt, fújta a fahasábokat. Egy férfi feküdt az ágyban. Nagy fülű, nyúlt orrú, fehér borostás öreg férfi. Hasonlít Öregmiklósra.
Miklós nem csodálkozott.
– Gyere, gyújtsd meg – mondta könyörögve –, nedves a fa…
Ildikó az ágyhoz lépett.
– Miklós bácsi… alszik? Mi baja?
Az öreg nemet intett. Csücsöríteni akart, megnyugtatóan, de az ajka nem engedelmeskedett.
Ildikó Miklós mellé térdelt, az újságpapírra. Széttépte a papírt, felét odanyújtotta Miklós térde alá.
– Tüdőtágulás – súgta Miklós –, és fulladásos görcsök. Nem szabad beszélnie.
– Mióta…?
– Két hete… három… – Miklós a padlóra kuporodott. Sírt. – Itt feküdt egyedül. A Szepesváriék hoztak naponta egy kis meleg levest.
A láng felerősödött. Ildikónak sikerült.
– Ne vádold magad – mondta kis szünet után. – Nem vagy hibás. A távolság…
– Kímélni akartam… kímélni, az izgalomtól…
– Jól megkímélted – mondta kurtán Ildikó. Viszolyogva ült az ágy szélére.
Ez egy más Öregmiklós. Ridegebb, félelmetesebb. „Makacs öregember – gondolta Ildikó. – Inkább így pusztul el, semhogy a megszokottat felcserélje. Makacs öregember.”
– Jó – szólt hirtelen Öregmiklós. Ildikó közelebb hajolt.
Miklós rémülten tiltakozott.
– Ne… édes apókám… nem szabad…
– Jó – folytatta Öregmiklós. Egyenként gurultak ki szájából a szavak, mint a kövér golyók a tapadós résen. – Jó… hogy… nem… varrtam… magam… a nyakatokba…
Bénultan hallgatták.
– Rossz… látni… a haldoklót… – Ugatásszerű hörgés kapta el, takarta rángatózó arcát pizsamája bő ujjával.
Ildikó felugrott, szaladt a konyhába. Miklós utána.
– Egy teát… langyos teát.
– Jött volna – mondta Ildikó. – Jött volna szegény. Te akadályoztad meg. Tessék.
– Te kegyetlen. Még most is? Te kegyetlen!
– Talán a kegyetlenség segít. Ha már a „jóságod” ilyen pusztító.
Nem bírták sokáig a jeges konyhakövön, visszamentek a szobába. Ildikó tett-vett, gépiesen.
– Meggyógyul, ugye? – kérdezte Miklós mohón. – Te, aki olyan okos vagy… ugye, meggyógyul?
Öregmiklós Ildikóra nézett.
„Mondd meg neki – gondolta –, hogy ez a kérdés felesleges. Jobb lett volna, ha nem jöttök, egészen addig… Szepesvárinak se kottyantottam ki a címeteket… csak a postára mentem, aztán lefeküdtem újra. Ha már megóvtalak benneteket, idáig. Pedig szerettem volna visszakapni, amit neked adtam, Miklóska… szerettem volna visszakapni, ez az én bűnöm… szerettem volna azt a takarót a térdemen, nagy kockás takarót, amilyet Jusztinka hozott, a cseresznyefa alá, alkonyatkor.”
– Kórházba vitetjük… szerzek mentőkocsit – folytatta Miklós, és ide-oda rakosgatta a gyógyszereket.
– Igen – mondta Öregmiklós, kínlódva. – Kényelmes. Kórház.
Ildikó figyelte, igyekezett a szemébe nézni.
– Miklós – kiáltotta –, nem akarja a kórházat. Csak miattunk… nem érted?
– De így nem maradhat. A körzeti orvos is egy csibész… így hagyni, ilyen állapotban… ne félj, kisöregem…
„A körzeti orvos írást kapott, Miklóskám. A saját felelősségemre. Így kívántam befejezni. Inkább a fulladás, mint az orrvérzés. A fulladás fájdalmasabb. De legalább száraz. Tisztább utána az ágy, a padló. Tiszta halál.
De még nem most. Hónapokig eltart még, gyermekeim. Javul is majd, átmenetileg. Mégis az már. Kár, hogy nem tudom elmondani, hosszan, értelmesen.”
Ildikó megint a konyhába ment, intett Miklósnak, Miklós követte.
Öregmiklós jól hallotta a hangokat, a füle élesedett egyre.
– Veszünk mellé ápolónőt. Szakképzett ápolónőt – mondta Ildikó.
– Havi ezer – mondta Miklós keserűen. – Havi ezer, és te…?!
– Még mindig nem ismersz. Még mindig nem ismersz.
– Akkor se lett volna jobb, nem igaz – Miklós hangja, kétségbeesetten védekezve –, akkor meg a te rigolyáid tették volna a sírba…
– …az elhatározásunk végleges. Elválunk úgyis, nem? De most, a beteg előtt, türtőztesd magad. – Ildikó kemény, okos mondatai. – Most tedd naftalinba az egyéni sérelmeidet.
– …ha meghal, ha így hal meg, beleőrülök.
– Nekem könnyebb – mondta Ildikó. – Én legalább nem szerettem már az enyémet. Ez az igazság. „A kegyetlen igazság”, ahogy te nevezed.
„Neked nehezebb – gondolta az öreg. – Rád úgy esik vissza minden, élivel. Nincs, ami tompítsa. Nincs vatta a felületek közt.”
Azután fulladási rohamot kapott, egy ideig nem hallott semmit.
Lehunyta a szemét, alvást tettetett, amikor kétoldalt az ágya mellé léptek.
– Szerencse, hogy képes aludni – suttogta Ildikó –, mire felébred, mosok neki tiszta pizsamát, készítek lágy tojást, az csúszik, nem kell nyelni.
– Elfogadhatjuk-e tőled – kérdezte Miklós –, ezt az áldozatot?
– Te engem kővel dobtál – mondta Ildikó –, hát én meg kenyérrel…
– Ismét a mártírszerep?
– Eladtad a szobaszökőkutat is.
– Ezért utaztál idáig ebben az ítéletidőben? Ennyire rabja vagy a…
– Ne itt – vágott közbe Ildikó –, majd a válóperen. Ott felsorolhatod a vétkeimet.
„Istenem – gondolta Öregmiklós, és akarata ellenére könny indult a szeméből. – Istenem, Istenem. A ti vétkeitek… Két erény. Két erény, hígítás nélkül, töményen. Semmi sem üdvözít, semmiféle idea, ha hajolni nem képes… Így vesztettem el Jusztinkát, Jusztinkát, a hímzőrámával, a gyöngyszalma kalapban… Ha elmondhatnám, és ha megértenétek…”
– Olyan zavaros… minden olyan zavaros – mondta Miklós. Ugrált az arcán az izomnyaláb. – Nem erre szerződtünk, Ildikó. Akárhogy is történt: nem erre.
– Enélkül még elválni se tudunk – Ildikó halványan mosolygott, Öregmiklós látta a mosolygást a szempillája mögül –, még elválni se lehet, amíg legalább egyikünk nem vállalja a vereséget.
Öregmiklós párnája alól egy asztalterítő lógott. Miklós szórakozottan kihúzta. Zöld levelek, idomtalan zöld levelek, hímezve, selyemfonállal.
– Szegénykém… odagyűrték ezt a vacakot a feje alá. – Öregmiklós kinyitotta a szemét. Segélyt kérően nézett a terítő után.
Ildikó elvette Miklóstól, összehajtotta és odatette az öreg fejéhez.
– Talán emlék.
Öregmiklós felfelé fordította a tenyerét, nyitott ujjakkal. Ildikó belehelyezte a kezét.
– Gyerekek…
– Nem szabad – kiáltott Miklós.
– Gyerekek – mondta Öregmiklós. – Béküljetek meg… Ne egymást!
– Aludj – kérlelte Miklós ijedten. – Aludj csak.
– Ne egymást… okoljátok… Én… – Öregmiklós oldalt fordult, pizsamakabátja szélét megint a fejére borítva. – Én.
– Édes öregem – Miklós a paplant simogatta. – Édes öregem, jaj, miket beszélsz…
„Mit kaptál tőlem, kisfiam? – Fogyott a levegő. – Amit Jusztinkánál elmulasztottam, azt adtam neked. Sebes volt a nyakad a merev gallérban… nem volt erőm másik gallért szorítani a nyakadba, később se, amikor már régen begyógyultak a sebek… És hős öregként egyedül akartam viselni az utolsókat, merő hiúságból, merő hiúságból, igen, hogy a terhetekre ne legyek… Miattam jutottatok idáig.”
Ildikó erőszakkal feltámasztotta a fejét, orvosságot szorított a fogai közé meg langyos teát. A tea vissza-visszafolyt. De azután elcsitult, láthatóan.
– Ne – kérte Ildikó –, ne beszéljen, Miklós bácsi. – Szigorúan toppantott. – Ejnye…
– A ház – mondta Öregmiklós. – Eladni. Rögtön. Lakatlanul.
– Jaj, édes öregem…
– Azonnal lakást venni. Ildikó. Te.
– Ildikó – szólt rá Miklós kétségbeesetten. – Rád hallgat. Miért hagyod, hogy elevenen temetkezzék?
– Köszönöm – mondta Ildikó, és szorosabban fogta a beteg kezét. – Köszönöm.
Miklós csak bámult rájuk. Bámulta az Öregmiklós arcán felsugárzó nyugalmat, ahogy a vonásai fellazulnak, és Ildikó visszanéz rá.
– Nem – kiáltotta, és az ágytól eltávolodott. – Micsoda világ ez?!
„Minden halál hasznot hajt – gondolta az öreg –, valami mindig marad. Talán többet kellett volna gyűjtenem, talán haszontalan voltam mégis. Csak egy ház. Egy fehér ház, nem sok, a puszta alap, a puszta fészek, nyújtsátok ide a kezeteket…”
Miklós megállt az ajtónál.
– Holnap felfogadjuk az ápolónőt. Már holnap – mondta dühösen.
„Azt az egy-két hónapot, hiszen bár több lenne, Ildikó is rááldozza. Nincs kőből a szíve, csak ilyen szörnyű dolgokról ne fecsegjenek, még meg se halt…”
– A legjobb ápolót – Ildikó ütögette Öregmiklós keze fejét. – Kerül, amibe kerül.
„Most majd meglátják, hogy nem vagyok kicsinyes. Megbontom a betétet. Elhúzhatja fél évig is, szegény, bár ha hamarabb, csak jobb neki, a szenvedéseket nyújtani, álhumanizmus.”
Öregmiklós lassan felült.
– Ez az orvosság – intett az üvegecske felé – kiváló. Használ. Máris érzem.
Ildikó megtámasztotta a hátát. „Ha egy évig tart, akkor is megéri. És megtenném, anélkül is, kötelesség, eddig is mindent megtettem, amit rám bízott a sorsom, nem bújtam ki soha, ezt nem állíthatja az ellenségem sem, Miklós is tudja, tudnia kell, csak nem vallja be, és ha őszintén szembenézünk, azok a körülmények…”
Miklós leereszkedett az ágy másik oldalára. Öregmiklós magához vonta az ő kezét is. A tenyerükön érezte a szívdobogást, mintha rajta futna keresztül mindkettőjüké, s azután egybefolyna.
„Micsoda világ ez – gondolta Miklós –, ahol a fiatalok addig böjtölnek, amíg meg nem hal valaki… Ha nem gyógyul meg, Isten ments, ha ez már a vég, újra kiköltözöm, velem jöhet Ildikó is, most szépen viseli magát, támasztja az öregem fejét, túl sok minden érte, megtanulom tőled a megbocsátást, édes öregem, kihozom ide nyáron, nem most, majd évek múlva, mert te erős vagy, kihevered, majd akkor. Bár örökké élnél, de nem én döntök, nem én, hanem a hatalmak, nevezzük bárhogy…”
„Maximum fél év – gondolta Ildikó –, de azt be kell aranyozni. Ülök majd az ágya mellett, felolvasok neki, most már belátta, érzem, átállt az én pártomra, elég későn. Diétás kosztot kap, és ha mégis bekövetkezik, azonnal pénzzé tesszük a házat. Málnáss Beatrixnek van egy ingatlanügynök ismerőse, ebben Turbucz néni is szakember, veszünk egy öröklakást, loggiával, Miklósnak leander az erkélyre, elférnek a gyökérfigurái, s akkor majd ő is belátja, hálás lesz nekem, hogy erélyes voltam, nem hagytam rohanni, a pusztulásba, nem rossz fiú, amikor csak így ül, ül, magábaroskadva, ha most elválok tőle, nem marad senkije, tele van bűntudattal, hogy miatta… nagy gyerek. Ez az igazság: nagy gyerek.”
– Látjátok – mondta Öregmiklós, szorította a kezüket. – Így.
„Talán megértettétek. Hajoljatok, lelkeim, hajoljatok egymáshoz, amíg nem késő, amíg időben vagytok még, semmilyen vétek nem nagy, semmilyen bűn nem esik meg hiába, ha közelebb visz a világossághoz, utána. Kapcsoljuk össze a vérköreinket, nem tudok magyarázni, érveim sincsenek, kapaszkodjatok egymásba, lelkeim, jaj, fulladozom…”
– Ildikó – mondta Miklós, meghatottan. – Csak arra emlékezzünk, ami szép. Ezekben a percekben…
– A domb – mondta Ildikó –, de most vele törődjünk. Hosszú még a mi életünk. Együtt – fejezte be nagylelkűen.
„Fél – gondolta Miklós –, fél, hogy elveszíthet. De én kitartok mellette, én, a férfi. Kötözöd te még a szőlőket, lágyan dudorászva, szinte látom, ősszel, és beérik a gyermekfej nagyságú őszibarack, heverünk a fűben, a ház előtt, a szabad térben, nem kell centire mérned az életedet, milyen gyönyörű kert ez ősszel, nem is tudod… A természet törvénye beteljesül, édes Öregmiklósom, de egy ápoló, addig is, szakképzett, mégis más, jóváteszem.”
„Okul majd a hibáiból – gondolta Ildikó. – Az a belvárosi öröklakás túlzás. De egy kétszoba összkomfort kitelik. És akkor rászánok, nem bánom, tíz darab ezrest a párizsi útra. A temetés se olcsó, és megrázó, akárhogy is, bár hetvenhat év, én biztos nem élek addig, ebben a hajszában. Mamsi lakását lepecsételték, de hátha érvényesíthetném a jogaimat… Megihat két jaffát is, meg egy-egy taxi; néha, olyan körülmények között…”
„Itt rendezgethet kedvére, nyesegetheti a bokrokat, hadd teljék kedve, hasznos ebben a hatalmas kertben, ide kellett volna hoznom, már régen, ebbe a festői világba, hogy figyelje a fákat, hogy érlelik, minden sietség nélkül, gyümölcseiket. Kiszakítani a szürkeségből, mielőtt megfojtja a kőrengeteg…”
„Ezt a házat felszámolni, azután, a legelső. Ne fájjanak neki az emlékek. Nagyon szerette. Szeretni azt tud, a maga mackós módján. Eltemetni, csendben, álldogál majd a sírnál, én egy darabig nem szólok, hagyom, aztán megrázom a vállát, felrázom, ebből az ősi tunyaságból…”
– Mintha újra házasodnánk – mondta Miklós, Ildikó és az öreg felé, megnyugtatóan. – Újrakezdjük.
Öregmiklós hátradobta a fejét, homloka aggódó ráncba szaladt, hallgatta a szelet, látta, ahogy a letépett rügyek nekirepülnek az ablaküvegnek.
– Ez a keserves idő – Ildikó összevonta a vászonfüggönyt. – Nagypénteken!
Az öreg feltápászkodott a könyökére. Gondolkodott, megfeszítette erejét. Elvonta kezét Miklóstól.
– Nem tart soká.
A gyerekek csökönyös bizonyosságával kiszámolta ujjain:
– Péntek. Holnap szombat. Azután meg húsvétvasárnap.
Vége