„Minden csoda vagy semmi sem az”

Tíz esztendeje annak, hogy Török Sándor földi maradványait a Farkasréti temetőben eltemettük. A frázis mély értelmet takar: valóban csak földi maradványai nyugszanak ott. Ő maga, ez a kivételes szeretettel töltekezett Én tapinthatatlan szférában él tovább; eszmél és készülődik. Minden bizonnyal érzi már az Isten mosolyát, illetve tudja, milyen is az, mert odaát (ha az hely, egyáltalán) nincs külön érzés és tudás, az alvásából az akarat is megébredt. Akik közel álltunk hozzá, s értettük, mi szerint és miért él és ír, így beszélünk. De sokan voltak – olvasók tízezrei – akikhez csak a művek sugárzása jutott el – s ezek az emberek is valami megnevezhetetlen vonzódással vették kezükbe könyveit. Mindenkire hatott, aki keresett és küzdött és nem elégedett meg a sematikus, könnyű válaszokkal. Itt, ebben a házban zajlott ez a szellemi műhelymunka, ebben a házban látta vendégül Török Sándor boldog és boldogtalan barátait. „Bimbó út” – a cím, esetünkben talán véletlenül, talán nem, kifejez valamit az ő lényéből. Reménységet, újat, az emberbölcsesség majdan virággá nyíló várakozását. Kezdetet, amely már pontos formában mutatja magát és a szunnyadó jövőről hírt ad. Török Sándor nemcsak író, tanító is volt, s amikor azt mondom, tanító – a szót nem lefokozott, behatárolt értelmében használom. Tőle igazán távol állt a kioktatás, nagyképűség, merev tudálékosság; a szárnyaló szeretet légkörében nála mindig ott vibrált a jótékony, egyensúlyba rántó irónia, mint ahogy legjobb írásainak hitelét is ez a lebegő kettősség adta.

Török Sándor 1904-ben született Erdélyben – s mesélik, utolsó óráiban is ide vágyott vissza. Ismerte a szegénységet, a kétkezi munkát, később sem lett gazdag soha. Híres könyve, a Valaki kopog albérlőjeként tizenkét ócska szobán, tizenkét viharos, idegen családon át mutatta be a harmincas évek Budapestjét, olyan kor- és körképet rögzítve, amit nem volna szabad elfelejtenünk, ha irodalmi értékeinket soroljuk. A háború végéig már tizenhat könyv állt mögötte; s megkezdte működését a két törpe, Kököjszi és Bobojsza… Az én találkozásom Török Sándorral – gyermekként – ebben a felnőtteknek is szóló mesében történt meg. A sötét szobába beszűrődő keskeny fénycsíkon vigasztalóan úszott be komor gyermekkoromban a bölcs törpék égi-légi tájakra hívó Szent Kristóf-hajója. Generációk nőttek fel azóta, generációk olvasták nem csökkenő érdeklődéssel. Reméljük, nincs az a Batman, nincs az a szörny- és űrszerkezet, ami ezt a fajta – szakrális tudáson alapuló – fantáziát érvényteleníti.

Török Sándornak sem a régi, sem az új rendszerben nincs úgynevezett „külső karrierje”. 1951-től már a Rádióban sem folytathatja Ünnepi leveleit, korrektorként dolgozik a Tankönyvkiadónál, s csak 1959-ben lesz a Család és Iskola felelős szerkesztője. Megírja a balladás szépségű A hazug katonát, A legkisebb Istent, ezt a sugallatos tanregényt, s mintegy világképe összegzéseként – már öregen és betegen – az Egy kis kertet szerettem volna című könyvét, melengető-tűnődő emlékezéseit. Díjakat is kapott: Baumgarten-díjat, József Attila-díjat, Andersen-díjat. Jeles méltatói voltak, többek között Schöpflin, Szerb Antal, Kárpáti Aurél – s valahogy mégsem tette őt a megillető helyre az úgynevezett „irodalmi élet”. Talán azt nem bocsátották meg neki, hogy számára az írás sohasem volt cél, hanem pátoszmentes szolgálat; azt a bizonyos magasabb Valamit kívánta közvetíteni. A politika nem tudta manipulálni, a divat nem szédítette. Tehetségétől nem ájult el, nem kapaszkodott fel a művészeknek kínált ingatag piedesztálra. Magatartásának igazát nagy kortársa, Hamvas Béla hasonló gondolkodása erősíti: önmagában a tehetség még nem pozitívum; értékét az határozza meg, hogy milyen hatalom szolgálatában áll. „A tehetség, ha rongált és megzavart (bűnös, homályos és beteg) képet imaginál, rossz. Még abban az esetben is, ha mint tehetség, káprázatos. Sőt, ebben az esetben még rosszabb. Ebben az esetben a tehetség káprázatosan, de bűnt, őrületet és betegséget realizál vagyis a létezést egyre rongáltabbá, homályosabbá, bűnösebbé és betegebbé teszi” (Mágia szutra, 1950). Török Sándor több is volt, mint író, s ez bizony eléggé gyanús olyan közegben, ahol a művész kevélységében magasabb szellemi rangot önmaga fölött nem ismer.

Úgy tetszik azonban, hogy Török Sándor utóélete tartósabb és különlegesebb, mint sok bálványé; időskora is mentes volt az „örökifjú” felületi pózától, mert ő gyermeksége fiatalságát őrizte meg. Vele mindvégig lehetett játszani; a kis emberekhez nem leereszkedett, hanem teljes empátiával odahajolt. Török Sándort ma is olvassák, szeretik, s ha az ő nevében összejönnek, szinte szóba sem kerül, hogy meghalt, mert annyira jelen van. Sohasem igényelt sikert, megértést igen. Keveset beszélt, de türelmes meghallgató volt, egy neurotikus korban, amikor mindenki panaszkodni vágyik. Az általános emberi sorstól sohasem különítette el magát. Hiszen „egymás ébresztői vagyunk” „mi, kitett gyermekek”, igaz, „gazdag életterületen, jó felszereléssel.”

„Vannak hősök – ezt is ő mondta –, akiknek egyetlen sebezhető pontjuk van, Akhilleusz, Siegfried… minekünk, egyszerű embereknek minden pontunk sebezhető. Nekünk egy sebezhetetlen pontot kell kivívnunk.” Hát ezért is irigyeljük, tisztelettel, mert ő ezt a sebezhetetlen pontot megtalálta, s szíves használatra, nekünk, utódoknak, föl-fölmutogatja…

Manapság a halál gondolatát szinte kötelező irtózás hessegeti el; a halál, és benne saját meghalásunk tabutéma. Török Sándor nem fél ezt a nagy titkot bölcsességgel és humorral közelíteni, s amennyire még tökéletlen tudásunk szerint lehetséges, fel is oldani. „Nem hiszem, hogy a halál megalázó – írja. – Szokták ezt mondani, főként alkotó művészek elhunytával kapcsolatban a nekrológokban. Akkor az élet is megalázó. És az álmodás és a mélyalvás is. Inkább valami fenségeset sejtek benne. Szép álmokat, mondjuk az éjszakához, és nyugodjál békében, így a végső búcsúzáskor… jókívánságokkal kísérjük tehát egymás tudatának változásait.”

És leszületni se könnyű. A leszülető nyugtalan. Mert hiszen „mi vár rá? Az élet életveszélyes, s feledni fogja hazáját, arca verítékével keresi kenyerét, és talán csak éppen hogy át-átcsillanhat a testén – nyugtassuk őt, éneklik az angyalok, requiem, requiem, megszületett, adj Uram, nyugalmat neki.”

Merő költészet, látomás. De nem légből kapott, önkényesen kicifrázott fantázia. Török Sándor irodalma ének. „Egyre beljebb énekeljük magunkat – mondja. – De hová, mibe? És honnan, miből?” Csakugyan. A kérdés kristályosan összeállt. A válasz azonban – létezésünk középfokán – még csak félig olvasható, vagy éppen félre-olvasható. De a mindenségbe törölhetetlenül belevésték.

Török Sándor 44 őszén egy széndarabbal ezt írja az őt bújtató sziklaodú falára: „Az őrökért imádkozzatok, rabok, mert mind rabok ők, az őrök, s csak némely rab szabad.” Valóban, mi, szabadságunkkal kérkedők, szabadok vagyunk? Igaz, a Föld külső vonzóerejét már legyőztük. De a belső gravitációt legyőzni, ez az új évezredévben a lecke; az alázatos és egyben diadalmas Én misztériuma. Az ember szellemi szabadságharcos – s ebben az értelemben a harcot nem a környezetével, nem a társadalommal vívja, hanem önmagával.

A tábla, ami előtt állunk, ezen a szeptemberi napon, éppen Mihály-nap közelében, Török Sándor életművéből mindössze egy gondolatot idéz:

„Minden csoda vagy semmi sem az.”

Csoda, hogy szájam, hangom van a szólásra, csoda, hogy láthatok, csoda, hogy a papírt megtartani a kezemben természetesnek tűnő képességem – csoda, hogy lábra tudtunk állni a vízszintesből és föltekinteni, egészen a csillagokig. Csoda minden porcikánk és a testünk hétköznapi működése. Csoda, hogy létre-keltünk. Csoda, hogy egyáltalán megvagyunk még. S amivé lehetünk: talán a csodák közt a legnagyobb.

Török Sándor sokat tudott, de sokat tanult is. Az okosságot és a bölcsességet soha nem tévesztette össze. Lent élt, közöttünk sorstársként, nem valamiféle képzelt magasban, a feje körül hamis glóriával, nem, mint az ön-próféták, akiket az alig-tudás, a sejtelem megszédít, s azt hiszik: nincs több és kész az ember.

Végfohásza megrendít; vele fohászkodom: „Istenem, mindent, amit tudok, odaadnám azért, amit nem tudok.”