Áprily Lajos és Jékely Zoltán

– a népdal is tudja – ritkán ragyog az égen. Lett légyen ez a párosság önként vállalt szerelmi kötés vagy esetünkben az apa-fiú megmásíthatatlan vérségi kötése. Mégis megtörtént: a magyar költészet fekete, de csillagokkal dúsan kivarrott kárpitján ez a két fényesség, csaknem érintkezve, ott ragyog már mindörökre. Csaknem érintkezve, mondom, de saját formáját mindkettő kényesen megtartva. Először Áprily Lajos röppent föl, immár huszonöt esztendeje, s tíz éve annak, hogy Jékely Zoltán is követte. Csillogásuk sem azonos. Jékely vibrál, mintha még most is lázadna, védekezne. Áprily nyugalommal sugárzik, s így szól költő fiához:

 

„Párizst kerestem húszéves koromban, s szívem Baudelaire-re és Verlaine-re vert, a te zenéd más ritmusokra dobban, Párizs mást küld neked: Apollinaire-t.”

 

Ami közös bennük: az erdélyi eredet; a hely szellemének sugallata, a természeti háttér megtámasztó ereje, s az a tiszta ízlés és morális büszkeség, amely soha nem engedte meg egyikőjüknek sem, hogy napi-politikai verset írjon. Nekik az ötvenes évekért sincs szégyellnivalójuk: úgy védekeztek, hogy szinte tudomást sem vettek róla. Hallgattak vagy kizökkenthetetlenül írták a magukét.

Apát és fiút az elmúlás-érzet már korán megérintette; életük delelője előtt is előrevetítették az egyszer majd törvényszerűen megérkező alkonyatot és később az alkonyatban az éjszakai sötétet. Ebben nagyon is egyek voltak. Ami azonban különbség közöttük – formavilágukon túl – alkati különbség: Áprily Lajos tudatába fogadta a földi végességet, Jékely Zoltán végig birkózott vele, Áprily Lajos felnőttként kezet fogott a halállal, Jékely Zoltán kamaszosan az utolsó percig hátat fordított neki. Áprily időben elhagyta az „örök szerelmetesség” állapotát, Jékely pedig mindvégig ezzel védekezett. Bizonyos tekintetben a fiú volt a védtelenebb, a kor „csak kérdés van, felelet nincs” őrjítő játékának kitett.

Áprily költészete sugárnyaláb. Ez a sugárnyaláb változik aranyló fénycsomókká, a rövid versekben, öregségekor. Ezekkel a fénycsomókkal tör át az egyre sűrűsödő ködön. Jékely költészete megmarad szabálytalannak, sziporkázónak, színekkel színezettnek.

 

Áprily Lajos Ábel-lélek:

 

„Hogy Ábel lelke költözött belém? Lehet. Sosem lihegtem bosszuért; Kain – lelkektől jött a földre rém, Kain – lelkek ontották itt a vért.” (FELELET EGY ISMERTETŐNEK)

 

Jékely Zoltán inkább Don Quijote:

 

„Itt voltam. Vártalak. Megittam két deci bort. Az árvaság gebéje szívemre rátiport. De megnyergeltem és – botlós volt bár a lába – kivágtattam vele a gyilkos éjszakába.” (DON QUIJOTE NÉVJEGYE)

 

Áprily öregségében megbékél, méltóságosodik, valamire rátalál:

 

„Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek, taníts meg, hogy csendemhez csendben érjek. Csak gyökeres szót adj. S közel a véghez egy pátosztalan, kurta szó elég lesz, a túlsó partot látó révülésben a Készen vagy?-ra ezt felelni: – Készen.” (KÉRÉS AZ ÖREGSÉGHEZ)

 

Műveit az Útravalóban szakrális mértékkel méri:

 

„Én Istenem, én mit vigyek neked? Nem vihetek én mást, csak verseket. S amikor, Uram, hozzád érkezem, könnyű kezem miatt szégyenkezem. A választottakból csak egy maradt, az, melyben elfogtam egy sugarad. Az, amelyikben elmondtam neked, hogyan szerettem drága földedet, S szólok: Csak ennyit hoztam, Ó, Uram, ne ítéld meg nagyon szigoruan.”

 

Jékely szorongása oldhatatlan, bizonyosságra nem lel. Érosz könnyen foszló szoknyájának szegélyét fogja, az irónia az enyhítője:

 

„Muzsika nélkül és hanyatt – hogy lesz, hogy lesz a föld alatt? Hol női test nincs egy falat – meddig bírom a föld alatt? De beatzene, magnó-zakat – tank, aszfaltfúró sem akad! Mily könnyű lesz a föld alatt!” (MUZSIKA NÉLKÜL ÉS HANYATT)

 

A halál rémálomban kísért:

 

„A világ végén állt a tönk. Egy kéz rányomta a fejét. Félhold bárd villant odafönt – Örökre csend lett és sötét.” (VESZTŐHELY A VILÁG VÉGÉN)

 

Mindketten vallották: Non omnis moriar – nem halok meg egészen, azonos című verseikben, mégis milyen másképp:

Áprily Lajos így:

 

„Non omnis moriar. Nem. Véremet tovább viszik gyermekek s unokák. Nem egészen temet, aki temet. Mű halhatatlansága: délibáb.”

 

Jékely pedig:

 

„Csókolj, istennő, vesd magad hanyatt, örökké élni fog e pillanat! Emlékitől megittasul a költő százéves korában is, és idvezült orcával térdre hull.”

 

Mindketten önmaguk kíméletlen vallatói voltak; Áprily ismerte angyala természetét:

 

„Nem versenyeztem s nem nyertem soha, hagytam, hogy a díszt más futók keressék. Síromnak is elég a föld moha. Az én díszem a teljes dísztelenség.” (DÍSZTELENÜL)

 

Jékely a benne lakozó daimont az önismeret kegyetlenségével szelídítette meg:

 

„Ilyen vásottnak ki teremté, hogy csak forrásvizet szeret, s ha nincs, bort iszik, ha lehet, és a szegénységtől sosem fél? Ezer évig szeretne élni, s nem fáj, hogy tudja: nem lehet; pedig az örökéletet csak mécspislogásnyit reméli. Bukdácsol s nem tanul a kárán. Hol szükség van rá, nincs jelen. Csak tiblábol a végtelen határán, mint őszi légy az ablaküvegen.” (AKI SZENT GYÖRGY NAPJÁN SZÜLETETT)

 

De egyként igaz mindkettejükre – mindkettejükre a maga módján – amit az apa Dante nevében fogalmazott meg:

 

„Fakuljatok, pusztító pártszinek, elég a vérontó testvér rohamból! Jön a halál. Addig ghibellinek, magam csinálok pártot önmagamból.” (DANTE)

 

Az 54 éves Jékely – Áprily, az apa halálakor gyermeki panaszra fakad:

 

„Most, midőn teljes árva lettem, miért kell felnőttként cselekednem, s intéznem, ami éltében a holt családfő bús kötelessége volt –” (MOST, MIDŐN TELJES ÁRVA LETTEM)

 

Hiszen szereti ő a véreit, családját, gyermekeit, unokáit, kalandozásra csábuló lelke hozzájuk vissza-visszatér; s higgyük, 50 év távlatából is érvényes az Adrienne-nek címzett Testamentum:

 

„Neked hagyok mindent – minden emlékét s a visszabűvölés szent erejét, a múltbafordulás szép menedékét Neked minden együtthallott zenét. Egyebem nincs. S ha van, átadhatatlan, egy naplemente. Tenger. Akragász – Bár élhetnék tovább tündérlakban, Benned, aki emlékemre vigyáz!”

 

Mert így történt. Búcsúzzunk hát mi is el. Búcsúzzunk a még diadalmas férfikorú Áprily Lajos üzenetével. Ne csak olvassuk, használjuk a szót:

 

„Ha menni kell, vállamról rongy-ruhámat egy rándítással elhullathatom, saruim szíja sem marad velem. Uram, utálni nem tudom világod, de indulhatok, amikor kívánod, igéd szerint: egészen meztelen.” (A CSAVARGÓ A HALÁLRA GONDOL)