Voltak–vannak

 

Madách szava¹

Madách Imrét ünnepelni jöttünk össze. Madáchra lehet és kell is emlékezni, művét azonban élni kell: a Tragédia szépségét nemcsak élvezni, de megtanulni belőle azt, ami megtanulható.

Egy szikár, inkább szomorú semmint derűre hajló férfi vidéki magányban, megviselt lélekkel írja a világszínvonalú, szilárd filozófiájú magyar Faust-történetet. Az ember tragédiáját. Nem tudja, hogy századokra előre ír, nem spekulál, nem modernkedik. Alázatos a nagymester, Goethe nyomában maradva, ugyanakkor magabízó: nem fél az összemérettetéstől, vagy ha fél is, tehetsége lendülete ezt a félelmet legyőzi.

Saját keserűségével, a nemzet tompa szürkeségével az írás hatalmát, megtartó erejét veti szembe, a meggyőződést, amit már 1861-ben, a Mózesben is kifejezett:

 

„Jaj a népnek, ha nincs költészete, Lelkét elfojtja a körültekintés, S csak lelkesülés szül mindég nagyot.”

 

Lénye két szélsőséges asszony hatását szenvedte: egy kevély, rendbe-rögződött anya és egy lidérc-nyugtalanságú feleség próbálta uralni, végül is sikertelenül, de mégis magánéleti nyomorúságba sodorva. A Mária-eszményt és a hús-vér kísértő „évaságot” együtt sohasem találta meg egy személyben: megformálta hát a Nőt gyönyörű kettősségében a képzelet színterén. Pszichológus nem tudhat annyit a női lényegről, mint amennyit Madách tudott. Szegény Fráter Erzsi is: felmentését itt, a tragédiában kapta meg, bevallatlanul és szemérmesen.

Az ember tragédiájában minden benne van: a személyiség fájdalma és szubjektivitása – a korabeli haza állapota – a szerzett történelmi ismeretrendszer – és a megnevezhetetlen adomány: a felfedező szellem, az anyagon túlemelő transzcendencia. Nem véletlen, hogy Madách nem avul el soha – nem véletlen, hogy a magyarsággal szemben oly értetlen világszínpad is befogadta. Az sem véletlen, hogy az ötvenes években megpróbálta az anyagelvűség kiiktatni – holmi romantikus téveszmeként – a madáchi bölcseletet. Beszélhetnék verseiről, más drámáiról, ma este is: de akkor vége-hossza nem lenne a mának. Irodalomelemzést is tarthatnék, de akkor túllépném tisztemet.

Én pusztán arról szeretnék beszélni, milyen mélységben van jelen a madáchi gondolat – még ha nem is figyelünk fel rá a mindennapokban – mindabban, ami velünk most történik. Minden teremtésnél – az emberi társadalom teremtésénél is –, minden új születésénél törvényszerűen megjelenik Lucifer; részben mint kisajátító és eltorzító, részben mint konok tagadó. Részben hibásan művelteti, amit jól kellene – részben kigúnyolja a valóban jót is. Lucifer nem itt van vagy ott: hanem itt is és ott is ezer alakban. Ezért oly nehéz felismerni. Nincsen földi édenkertünk, Éva nem kiálthat: „élni, élni: mily édes, mi szép!” – mert az élet kemény. Úgy tetszik, túl vagyunk a falanszteren, s mintha csúsznánk a londoni színbe vissza. Pedig most Madách megíratlan jelene várakozik előttünk: nem a Földtől való felelőtlen elszakadás meddő kalandja, s reméljük nem a Naptól elhagyott embervilág bamba halála, hanem valami más. Nem vissza a vásáros, talmi, pusztán üzleti létbe, hanem az út előbbre visz: előbbre kéne, hogy vigyen. Oda, ahová a sorsából kiszakadni vágyó Ádám visszapottyan: az eszkimó rémlátomást megelőző, tizenharmadik szín megíratlan végére. A szörnyű tanulságok utáni újrakezdés lehetőségéhez. Ebben van a kor felelőssége: ez az a fehér folt, amit még a madáchi lángelme is üresen hagyott: mi legyen a csalódott, hitében mégis makacs Ádámmal és az ő téveteg „Évájával”, mi legyen a nyugati közömbösségből és a keleti erőszakosságból egyaránt kiábrándult emberiséggel? Hogyan éljünk mint végre szabad személyiségek úgy, hogy a mindenkori másik iránti figyelem és részvét ne vesszen ki a szívünkből? Hogyan csináljunk szükségszerű, átgondolt földi programot e sokat szenvedett országnak úgy, hogy ez a program a szellem szférájában is igaz, érvényes legyen? Ez a huszonegyedik század feladata: az isteni lecke, amire Madáchnak sem volt receptje: csak sugalmazza óvatos terápiáit a kíméletlen látleletek közepette.

Bár Lucifer mondja, érdemes megszívlelni: „a tett halála az okoskodás”. „Okoskodásra” nincs szükség, de megfontolásra igen. Az okoskodó irritál, a fontolgató mérsékel. A dicsőség nem cél, nem orvosság: a fáraó is bevallja: „Űrt érzek, mondhatatlan űrt.” S a rabszolgának – minden alávetettnek igaza van, az nem lehet, hogy „milliók egy miatt”.

Naponta kéne fórumainkon idézni: „minden ember uralomra vágy. Ez érzet az, s nem a testvériség Mi a szabadság zászlajához űzi A nagy tömeget”

Talán a hírnév? „Pár ezredév gúláidat elássa, Homoktorlaszba temeti neved, Kéj-kertjeidben a sakál üvölt, A pusztán koldus, szolganép tanyáz.”

S nincs-e polgár, aki – mint az athéni színben – demagóg szavakra hajlik, s ezért napról napra vezért cserélni kész? S kinek nem fáj, hogy egykori barátok, az önkény ellen vállvetve küzdők, ma meg sem akarják ismerni egymást, sőt egymás ellen fordulnak, új csatateret teremtve a régi helyén, amit bizony közös energiával végre szántófölddé kellene varázsolni: verejtékkel és nem vérrel öntözni többé.

Megfogalmazta ezt a jelenséget Madách. „A bűnös önmaga a győzelem, Mely szerteszór, száz érdeket növel, A vész, amely összehoz, mártírt teremt, Erőt ád…”

Mindannyiunknak – látva a felszínen forrongó indulatokat, egyes önérvényesítések gátlástalanságát – nagy kísértés az elvonulás, visszahúzódás vágya. Mennyire értjük a konstantinápolyi szín csalódott Ádámját:

„Ne lelkesítsen többé semmi is, Mozogjon a világ, amint akar, Kerekeit többé nem igazítom, Egykedvűen nézvén botlásait. Kifáradtam – pihenni akarok.”

Természetesen mégsem tehetjük. Az emberben él valami, ami nem hagyja a passzivitást, ami a tévedések között is szüntelenül sarkallja, valami folyton felülkerekedő örök-ádámi optimizmus.

„…fejlődni látom szent eszméimet, Tisztulva mindig, méltóságosan, Míg lassan bár, betöltik a világot.”

Objektivitás és optimizmus, együtt, amit Madách sugall:

„…az igazság rettentő halálos, Ha a nép közé megy a mai világban. Majd jő idő, óh bár itt lenne már, Midőn utcákon fogják azt beszélni, De akkor a nép nem lesz kiskorú.”

A nagykorú nép látomása fűti, a nép, amely nem azonos a tömeggel. A tömeg manipulálható és a demagógokat kedveli, eleddig mindig és minden korban. A népnek arca és nem maszkja van; a szabad személyiségek önkéntes gyülekezete.

Madáchot a pénz világa sem ejti illúzióba, keserűen mondja, s olykor – némely ügyeskedők gusztustalan buzgalmát látva – mondhatjuk vele: „Kutyáknak harca ez egy konc felett. Én társaságot kívánok helyette, Mely véd, nem büntet, buzdít, nem riaszt, Közös erővel összeműködik, minőt a tudomány eszmél Magának, És melynek rendén értelem virraszt.”

Persze, tudjuk már, ez a „társas lét” nem a megvalósult szocializmus volt, ahol a fő eszme, ahogy a falanszteri tudós vallja, csupán a megélhetés, no meg a félelem, mi tapasztalatból hozzátehetjük. S nem kell ahhoz a világ kihűléséig várakoznunk, sajnos, hogy némely eszkimólelkületűvé zsugorodott embertársunk meg ne alázná az Istent, ekképpen imádkozva: „Ha Isten vagy, tegyed, Könyörgök, hogy kevesebb ember legyen… S több fóka.”

A Föld, a jóakaratú nemzetek másra áhítoznak: csak körülírni lehet, meghatározni nem. A Teremtésből nincs kiugrás: végig kell csinálni. Lucifer – az isteni szándék szerint – „csak élesztő, mely forrásba hoz”, a nagy művet szolgálja akarata ellenére is. A küzdelem folyik: ez az ember dolga. S ami segít: „Az édenkertnek egy késő sugára”, amely áttör az anyagon, a szenvedésen – mint ahogy „legédesebb percünkbe is vegyül egy cseppje a mondhatatlan fájdalomnak.”

Madách kereste a múlandóban a múlhatatlant – tiszavirág-életű szentenciák között a halhatatlan igazságot. Magyarságában gyökerezett, de felnyújtózott a csillagos égig. Világfiaktól elvonulva lett a világ fia. Műve csendben fogant, de ma is tart harangerejű zúgása. Tanításában arány van: a bátor, szüntelen cselekvésnek a ráhagyatkozó gyermeki alázat: testvére. A kettő együtt és nem egymás helyett: „Küzdj és bízva bízzál!” A felszólítás legyen bennünk nemcsak szép szó, de termékeny élet.

„Szépben rejtett jó”

Berzsenyi így határozta meg a poézist. „Szépben rejtett jó.” Gondolom, az ihletett próza sem más. Vitatni, ha nem is kell, de lehet. Mi imádjuk a vitákat. Mindenki okos, senki se bölcs. Mondjuk, mondogatjuk, „esztétika”, „erkölcs”, s ketten se ugyanazt értjük. Én egy kicsit belefáradtam a beszédbe, különösen ha magyaráznom szükséges a számomra evidenciákat. Az üresség, amit káprázatos ügyesség varázsol „mintha-valamivé” – valóban mutatós – de nem szép. A panelprédikáció, amelyben nagyképűség társul a kenetteljes nevelőszándékkal, legfeljebb kioktatás, de nem jó. Ott a kulcsszó Berzsenyinél: a „jó” rejtetten nyilvánul meg, fölcsillan a „szépben”; átmelegíti, tartósítja azt. A „szép” pedig testet ad a „jónak”, fogyasztásra, befogadásra alkalmassá teszi. Minden, ami esztétikus, rejt legalább egy parányi jót; s mindennek, amit jónak nevezünk, megvan a maga különleges esztétikája. A recept patikamérlegen nem kimérhető: az alkotó alkata dönti el az arányokat. Ki mit kapott, abból gazdálkodik. Kevesebb az ellentét, mint amit csináltunk magunknak! A nagy tehetségben – úgy tetszik – istengyermekség és hazafiúság összefér. A magyarokhoz írója ugyanaz a Berzsenyi, aki A közelítő télt írta. Óda és elégia (a közösségi indulat és személyi fájdalom) a lélek más-más állapota, de mindkettő igaz. Az egyik érték nem tagadja a másikat. Fölösleges az egyiket a másik kedvéért megtagadni – csupán a szilárd értékrend a fontos. Nem véletlen, kit-melyik nemzet létébe küld alakítani-alakulni a magasabb szellemiség – mint ahogy az is törvény, hogy az általános embersorsot kell elsősorban megélni. Hasadásos személyiség, akinél a két érzület nem simul természetesen össze; az értékrend fölborul, egyik érték a másik rovására túlterjeszkedik. Így lesz az egészséges nemzettudatból mániákus nemzettudat, az önfelelős személyi tudatból pedig felelőtlen nemzet-sorvasztás. Nagy bajok forrása a mértékhiány; a szakrális helyéről elmozdított, túlgerjesztett indulat. S ami sarkított, az csak gyűlölködni tud. A kiegyenlítés mindig a mérleg nyelve – ez az, amit oly nehezen találunk el, de Berzsenyinek ez még sikerült. Létfilozófia, meditatív Isten-élmény, aktuális történelmi látás, ország-serkentés, aggodalmas honszerelem: nála együtt van. S szeretetben megfér egymással.

Vajon ki vallja még manapság, amit Berzsenyi vallott? „A poézisnak is legfőbb oka és célja a szeretet, és a szeretetből folyó teremtés.”

Ki alkot itt – édes Istenem – szeretetből? Inkább mi minden másból: hiúságból, irigységből, íráskényszerből, neurózisból, uralomvágyból, félelemből – és ami a legrosszabb: puszta megszokásból! Ha már egy csipetnyi szeretet belejátszik, milyen boldogság az!

Van, ami elavul az időben – de van, ami nem, mert az időfelettiből származik. Ezért a dolgunk e téren a helyes ítélet.

Társaság Berzsenyi neve alatt. Múlttal, hagyománnyal és megosztó jelennel. Éppen Berzsenyi nevében gyűjteni össze a széthúzásra oly hajlamos íróembereket és a jóakaratú szimpatizánsokat! Hiszen Berzsenyi volt az eleven példa, milyen magányra ítéli a „szakma” a hivatalos normákat vagy a sznob divatot nem szolgáló, az ön-útját járó alkotót. Mindannyian, így vagy úgy, hibánkból vagy hibánkon kívül valamiféle Niklán élünk – saját kis Niklánkat felépítettük keservesen – s már az is öröm, ha ezt a száműzetést vendégként megbontja valaki. Mindannyiunknak megvan a maga Kölcseyje, persze fiók-Kölcseyk, s ez még lehangolóbb. Nincs ma Magyarországon olyan társaság, ahol csupa barátok jönnek össze. Naivitás volna ebben hinni – s remélni se szabad. De talán nem is ez a fontos, hanem a próbálkozás. Berzsenyi mosolyogna. „Jól van, gyerekek – mondaná –, talán nektek sikerül, talán nem fojtjátok meg egymást kínotokban. Talán tanultatok valami irgalmat” – s elfújná a gyertyát.

 

A megvalósulás rokonságai

Mintha ugyanaz a szellemi egzisztencia öltött volna testet Balassi Bálintban és háromszázhuszonhárom évvel később Ady Endrében. Más korban, más körülmények között – de ugyanabban a nemzetben. A személyiség sorsfeladata is döbbenetesen hasonló maradt: részben birkózás az ellentmondásos Én-nel, részben a magyar közösségi lét szolgálata. Beszédesek az egybeesések: Balassi negyven évet élt, Ady negyvenegyet. Az újabban restaurált Balassi-portré korántsem hetyke, inkább szenvedő arcot mutat. És a szemek! A nagy, sötét, uralkodó, egy kissé kidülledő szemek: az Ady-fotográfiákról ismerősek. Mintha csak visszatért volna valaki, hogy az egykor még tökéletlenül sikerült, de nagyszabású vállalást tökéletesítse az időben. A korai halálok minősége is kísértetiesen egyezik: a szervezet elmérgeződése, így, vagy úgy. És a végeredmény: a tündökletes mű felépítése – miközben az alkotó maga szörnyűséges gyorsasággal leépül.

Mindketten zaklatott magánszférát teremtettek – szinte vonzották a különöset, a rendkívülit, a veszélyt; az éjszakai tivornyák után a hajnali keserű csömört. Az életrajzok ismeretében tudjuk, a polgári tisztesség normáit nem egyszer megszegték; sem Balassi, sem Ady nem volt a lányos apák álma, a törvény szófogadó kedvence. A vívódás, a diszharmónia náluk feltétele a szárnyaló poézisnek. Kalandjaik, mindennapi perpatvaraik megítélhetők, de a haza iránti felelősségben nincs alku, nincs közöny, vagy gyáva cserbenhagyás. Ami Balassinak a kardforgatás, a gyakorlati hazavédelem – az Adynál a politikai hadakozás egy megtisztított, kritikus magyarság-fogalomért. Ki-ki teszi a dolgát a saját létidejének megfelelő formák szerint.

Balassi mit sem törődik a szerelmi konvenciókkal: az ő szerelme tépett, olykor démoni – az „egy asszony” ideálja, az „érett asszony” minden hűtlenkedése közepette is végig kíséri. Nem bűn számára a szerelem, de nem is lovagi-angyali eszményítés, hanem gyötrelem, fájdalmas gyönyörűség: ez Losonczi Anna – Adynál pedig Léda. S persze közben a „kis női csukák”: az élménnyé földúsított, valójában azonban alacsony alkalmi mámorok költészete.

Istenhez is ugyanúgy szólnak: mielőtt megadják magukat az alázatnak, hosszan perlekednek. A hit nem kívülről esik rájuk, mint a mások által már viselt ruha; saját maguk kínlódják ki a bizonyosságot. Mintha valami eleve elátkozottságot kéne ledolgozniuk, mintha száműzetésből vágyódnának vissza az égi harmóniába. Balassi is, Ady is vitapartnerként faggatja, nem pedig engedelmes szolgaként követi a Világ Urát; bűnbánatuk végül őszinte katarzist szül; így lesz nyugtalan keresésük rátalálás. Mintegy sugallják: már semmit sem kapunk készen, mindenért személyes Énünknek kell megküzdenie.

Mintha kétszer ugyanazt kívánnák a szellemi erők az ember, a nemzet tudatába belevésni:

 

a feljebb-lépésnek mindig ára van –

a következmény semmiben sem úszható meg –

a poézisben igenis híradás rejtezik –

a működés sohasem lehet független a haza és a kor aktuális helyzetétől –

s hogy amibe a fizikum belebukik, lehet, hogy az a lélek győzelme éppen.

Hol vannak most?

S van-e életük; bennünk is?

Mécsvilág

Kassa, március huszonkettedike. Erős szél, a napfény még felhőkkel váltakozik.

Márai Sándor emléktábláját avatjuk, a kassai házon, ahol eltöltötte gyermek- s ifjúkorát. Az utca szűk – a sokaság még többnek látszik. Talán kétszázan is lehetünk. A „Csengettyű”-kórus énekel, Pomogáts Béla és Grendel Lajos értő szavai egymást követik. Egy fiatalember a soha el nem avuló Halotti beszédet mondja, a reménytelenség és kétségbeesés versét, amelyben az emigráns Márai egy cseppnyi vigaszt sem engedett magához. Kassa óvárosának magyar ajkú polgármestere, valamint Gál Sándor kassai költő és én lepleztük le az emléktáblát. A táblán nincs idézet. Tényt rögzít: hogy volt itt egy Márai Sándor nevű íróember, az egyetemes magyarságnak a messzeségbe lökődött-lökdösött soha meg nem alkuvó, soha önszívét át nem cserélt, hosszan és keservesen szenvedő alakja. Koszorúk, nemzeti színű szalaggal. A szalagokat gondosan elegyengetjük. Kevés a hely, a földön is virág. Végül felhangzik a Szózat – a kórussal énekel, aki tudja még. Senki sem harsog teli torokból – de nem is fogjuk óvatosan vissza. Természetesen viselkedünk, s ebben a természetességben van az esemény kivételessége.

Gál Sándor és Máté László, a tanár – a kassai Csemadok éltetői – véghez vitték, amit akartak. Végre idő s lehetőség nyílt, hogy a tervből valóság legyen. Bárcsak írhatnának ők maguk erről a kassai magyar lapban. De a Keleti Napló – egyéves tündöklés után, s egyetlen magyar nyelvű orgánumként ezen a kelet-szlovákiai térségen – pénz hiányában megszűnt. Hallom, talán adott volna 700 ezer koronát a szövetségi kormány, de éppen egy „magyar” fúrta meg a szlovákiai parlamentben: nem kell ez az újság, „helyi” jellegű… Mit lehet erre mondani?

A szlovák rendőrség az ünnepség alatt vigyázza az utcát. Nem fenyeget, hanem „biztosít”. Úgy mondják, s a frissiben érkező pillanatnyi tapasztalatával úgy látom én is – „ez nem Pozsony. Ez Kassa”. Figyelmeztetés: bűnös minden általánosítás. Nyilván Pozsonyban sem mindenki. Kassának azonban nem tömege, hanem polgárai vannak; nemes méltósága s elirtózás minden szélsőségtől. Jól esik elhinni. Jól esik a séta, a történelem, a valahogy mindig véres, de néha felfénylő múlt tettenérése: régi, nevezetes házakban, szobrokban, templomokban. S közben zajlanak a Kazinczy-napok, a nyelvművelők, irodalom-kutatók rendszeres találkozása. Itt békésebb, félelem nélkülibb a világ, mint másutt most Szlovákiában. Miért nem adhat példát a jó – miért mindig a rossz látszik erősebbnek? Talán mert a nyugalom, a türelem, az empátia a lelki csöndességhez kötődő fogalmak; a kölcsönös megbecsülésnek nincsenek agitatív, transzparensre illő, hatásosan skandálható rigmusai. A tisztán gondolkodás személyekben létezik, s a „személy” a csőcselék előtt soha meg nem nyilatkozik.

Márait ez a Kassa indította útjára; halálában sem lett közönséges s egyetlen művében sem hazug. Amíg a diktatúrák uralkodtak, nem kívánt hazajönni. Most már jöhetne, bízzunk ebben – de most már hamvai keveredtek a Csendes-óceán vizével. Tragédiáját már nem lehet meg-nem-történtté tenni. Jóvátétel nincsen – csak a tanulság s némi halvány remény. Mert igaz az, hogy a rosszat, sajnos nem törvényszerűen jó követi – de azt ne szentesítsük törvényként, hogy a jónak nincs is esélye.

A váltás nehéz, de még nem rögzült idejében miénk a szorongó Márai Sándor rettenetből feltörő bölcsessége, a rezzenéstelen tartás intelme:

„Ellenfeleinket soha nem lehet meggyőzni, kik és mifélék vagyunk – eredményesebb nagy következetességgel megvárni a pillanatot, amikor ellenfeleinkről kiderül, kik és mifélék ők a valóságban.”

Várunk.

Kodolányi János sírkő-avatása alkalmával¹

Élt egyszer – nem is olyan régen – három ember, a tér ugyanazon kivetített pontján, itt, Magyarországon. S bár egymástól nagyjában függetlenül, mégis ugyanoda jutottak. A létezés tövének közvetlen közelébe – s kegyelmi tudásuk formája szerint szolgáltak onnan hiteles híradással. Várkonyi Nándor, Hamvas Béla és Kodolányi János. A születésük ideje is szinte egybeesik: a nyolcszázkilencvenes évek legvégére, s e világból való kivonulásuk dátuma is csaknem azonos. (A kilencszázhatvanas évek vége, a hetvenes évek eleje.) Három ember, dicsőségben, siker nélkül. S közülük Kodolányi János rövid sikere a teljes sikertelenségnél is félrevezetőbb. Őt mindig „mellészerették”, „mellékoszorúzták”, sztorit habzsoltak ott, ahol ő pedig leírta a szellem szerint valós történteket. Kodolányi Jánost, akinek sírjánál most összegyűltünk, nem ismertem személyesen. Talán nem baj. A hús-vér találkozások veszélyesek. Mert a magunk gyúrta bálványnál nincs szebb; a valóság viszont ritkán árnyéktalan. A fenséges kínlódó gyakran maga is kínt okoz, a rajongók pedig könyörtelenek; elcsámcsognak az emberi esendőn, az ellentmondásokat felnagyítják, a pillanatnyi benyomást emelik örökérvényűre, s így akarva-akaratlan még a tanítást is lefokozzák. Élettanúnak lenni, kitüntetett barátságban, választott testvérségben vagy fogadott gyermekként – ó az más. Mit nem adnék érte. De erről már lekéstem. A továbbgondolás és megtartás a tisztem – most is, itt is, ez alkalommal.

Az út, a Kodolányi által megtett, magasba ívelő szellemi út állomásait idézzük: korai műveiben naturalista; írói anyagát az Ormánság parasztnépe között töltött sűrű, vad élményei adják: de ez a naturalizmus költészettel és erkölcsi ítélettel már akkor is felülemelkedik a sáron. A harmincas évek vége felé már a nagyobb összefüggéseket keresi, ekkor jelennek meg legnépszerűbb könyvei; a történelembe helyezett A vas fiai, a Boldog Margit, a Julianus barát. A negyvenes évek elején a háborúba sodródás esztendeiben világosan lát; a szárszói konferencián, 1943 augusztusában olyan szavakat szól, amelyek már jelzik későbbi műveinek filozófiáját s amelyek ma is aktuálisak:

„A szavak inflációjának idején mérhetetlen tömegű szót zúdítanak ránk. A szavak e kábító, harsogó tengerében sodortatjuk magunkat. Történelmünkben süvít a végzet, minden napunk, minden korszakunk egy-egy kicsikart haladék. S ezt a haladékot kell örökkévalósággá nyújtanunk. Mi nem hazudhatunk magunknak. De azt sem engedhetjük meg, hogy nekünk hazudjanak. Szemünket éjjel-nappal, jóban-rosszban magunkon és az örökkévalóságon kell tartanunk. Ha nem követelünk magunknak örökkévalóságot, elveszítjük a mát is.” Akarattya, a lélekérlelődés tája az új gondolkodás kerete lesz – a magányosság vállalása s egyúttal a kételyé, kell-e az őfajta látás a hangosan csörtető Európának?

Mintha erre felelne az 1945 utáni világ: a vádaskodások, az elhagyatottság kora. A barátok elfelejtik, gyanúba hozzák. Így ír erről Naplójában:

„Megpróbáltam magyarázatot találni arra a tragikomikus helyzetre, amiben politikai szempontból vagyok. Egész sor olyan titkos szolgálatot tettem, amiért a németek is, a nyilasok is tárgyalás nélkül golyót röpíthettek volna a fejembe. Mióta írok, sohasem szűntem meg a német tájékozódás ellen agitálni. Könyveim terjesztését megtiltották, akadályozták színdarabom, filmem miatt súlyos bajba kerültem. De hát amit titkon kellett tennem, arról a most hivalkodók nem tudhatnak. Amit nyíltan tettem, elfelejtik vagy meghamisítják. Akik minden rendszert és kormányt kiszolgálnak, most ítélkeznek fölöttem, s el akarnak tiltani az írástól.”

Bosszút állni? Az az „óember” válasza; ő pedig már az Újtestamentum embereként válaszol, szinte teljes reménytelenség, publikációs csönd, visszhangtalanság erőt próbáló hosszú éveiben. S érkezik a betegség is, újra és újra támad, más és más formában. „Nehéz ember” – mondják róla. Igaz, könyörtelen és olykor udvariatlan is a magyar nyelv védelmében; „Mégis csak az lesz az igazság – írja 1952-ben Szabó Lőrincnek –, hogy mihelyt az ember nem érzi s nem érti a nyelv Logoszát, vagyis logikáját, fölbomlik, széthull a nyelv, és a gondolkodásban, az érzésekben is bekövetkezik a szakadás, az anarchia, a zűrzavar. És átveszi a hazugság a maga ordító birodalmát.”

Hétköznapi ésszel megmagyarázhatatlan, miért fordultak annyian ellene – ugyanakkor rajongókat is vonzott.

A magyarázatot – s erre ma sincs jobb – ő maga kísérli meg; Várkonyi Nándorhoz, az igaz baráthoz 1951-ben írott levelében: „a magnetizmus nemcsak vonz, hanem taszít is. Ennek oka az, hogy mindenki védelmezi a maga személyiségét s inkább a lelki üdvösségét áldozná föl, mint személyisége királyi fenségének koronájából a kövecskét.”

Mert ez idő tájt Kodolányi János már tudja, s tündöklő művekkel is hitelesíti, hogy a jövő embere „a személyes Én-jét újra kitágító, a teljes Kozmoszt megragadó új embertípus.” Készen van a Vízöntő (Vízözön), az Új ég, új föld, az Én vagyok, az Égő csipkebokor pedig készülődik. Eljött a befelé fordulás ideje, s ahogy az lenni szokott, nem egy kritikusa szerette volna visszaterelni őt korábbi prózájának világába. Szerencsére nem sikerült. A triász – Hamvas, Várkonyi és Kodolányi – tudásában megrendíthetetlen. Hirdetik: volt Éden. És elvesztegettük. Mi volt ez? Az elveszett Paradicsom, mondja Várkonyi. Aranykor, mondja Hamvas. A Vízözön világa előtti világ, mondja Kodolányi. Nem röstellik: egy kinyilatkoztatást ismételnek. Mentik, ami menthető: a létkatasztrófa fekete dobozát. Az ember, a bukás, a zuhanás előtt, akkor harmóniában élt Istennel, a világgal és önmagával. Halhatatlan lény volt, tehát tökéletes. És most – nézzünk körül a világban – az ember ön- és közveszélyes. Ma is az. A Vízöntő népei élnek és ölnek a Földön, úgy ahogy Kodolányi megírta – a körülöttünk vagy tőlünk távolabbra zajló „történelmi események” mozgatórugói ugyanazok – minden behelyettesíthető ebbe a nagy regénybe. Kodolányi azt mesélte el, milyen az, amikor a gőgjében az Istentől „függetlenült” történelem önállósdit játszik – a logikátlanságok, következetlenségek, árulások, hiú reménykedések, fogadkozások és közáltatások, a vérfürdők, összességében a jó iránti tehetetlenség mindenkori világát meséli el. A világot, amely fenyegetett állapotát utolsó percig nem veszi komolyan. Mint ma is. Igaz, a Vízöntő vörös „jele” most nem az égbolt felől közelít. A baljós zümmögés most egy nagyon is földi pokolgép ketyegésére váltott. Mi már nem szorulunk külső vízáradatra. A „tűzözön” sokkal hatékonyabb. A potenciális üdvtörténet során először történik meg, aminek tán csak nem szabad megtörténnie, hogy az ember időt és fáradságot nem kímélve, saját eszével, a tulajdon két kezével állítja elő azt, amivel a saját korát elpusztíthatja. (Megrepesztettük az ózon-pajzsot, magunkra szabadítottuk az atomot.)

Kodolányi Gilgamese még kétharmad-rész Isten, s ezért képes arra, hogy a választóvízen az új világ magvait átvigye. Bennünk – a kor embereiben – azonban már nem lehet az „isteni részt” pengeéllel kihasítani: az – a Golgota óta – a vérünkkel keveredett össze. Mi is úton vagyunk, nagyon is emberi úton, nagyon is tövises úton. De Kodolányi János eljutott a „Vagyok, aki vagyok” nyilatkozó hegyistenétől a mélybe szállt Megváltóig – az „Én vagyok” gyönyörűséges bimbójáig az emberi lényben. A „Megjelenés” óta át nem hárítható a személyes felelősség, de azóta megkérdőjelezhetetlen a visszajutás lehetősége is egyben. S Kodolányi ezt hirdeti. Isten reklámembere Ő, ha ez nem hangzik túl frivolul. Áll az általa megismert dús tárház előtt, s a másutt már annyiszor bebóvlizott emberiséget ékesen, zengzetesen tereli beljebb. S nagy baj az, ha a népség csak bámulja ezt a fényes kirakatot – ha egyáltalán leáll előtte – de úgy tetszik, ide még mindig nincs érvényes valutája.

Bizony, nemcsak a leírónak, hanem az olvasónak is van feladata. Mindennek vége, ha a szövegek csak elkápráztatnak, szórakoztatnak, de nem érintenek meg és nem mozgósítanak.

Ez az örökség, s ezt kell végre megértenünk. Kodolányi Júlia írja szép Apám c. könyvében, hogy Kodolányi János a 70. születésnapjára, 1969-ben a hivatalosságtól egy cigarettásdobozt kapott. Ez volt élete egész munkásságának egyetlen hazai kitüntetése.

Boldogság számomra, hogy a külső elégtételhez legalább halála után hozzájárulhattunk. 1990-ben Kodolányi Jánost az Írószövetség javaslatára posztumusz Kossuth-díjjal tüntették ki. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a közgondolkodásban, a prózatörténetben nem kell még sokat tenni, hogy igazi helyét kijelölhessük. Meg kell találnunk és folytatnunk kell azt az orfikus hagyományt, ami belső erejével képes a próza megújítására és átviszi a harmadik évezredbe az irodalmat.

Kodolányi János már betegségében magnószalagra mondta üzenetét. Hallgassuk. Nekünk szól. Az örökkévalóságba tartó mindenkori jelennek:

„Meg kell értenie az embernek, hogy nem véletlen, hová születik, hol él, hová tartozik, milyen nyelven beszél, mit hisz, mire teszi föl az életét, mit tagad és mit nem vall a magáénak, mit ölel magához, és mit utasít el magától. És nem véletlen, milyen sors az, amit az embernek végig kell küzdenie, vállalnia kell, meg kell hajolni előtte, és tudomásul kell vennie, akármennyire zúgolódik is gyenge óráiban, és bárhogy szeretne tőle néha-néha megszabadulni.”

Nincs többé ezen a szinten ellentét. Ember, nemzet, világ – összebékülnek a végre jól fölfogott fogalmak.

Áprily Lajos és Jékely Zoltán

– a népdal is tudja – ritkán ragyog az égen. Lett légyen ez a párosság önként vállalt szerelmi kötés vagy esetünkben az apa-fiú megmásíthatatlan vérségi kötése. Mégis megtörtént: a magyar költészet fekete, de csillagokkal dúsan kivarrott kárpitján ez a két fényesség, csaknem érintkezve, ott ragyog már mindörökre. Csaknem érintkezve, mondom, de saját formáját mindkettő kényesen megtartva. Először Áprily Lajos röppent föl, immár huszonöt esztendeje, s tíz éve annak, hogy Jékely Zoltán is követte. Csillogásuk sem azonos. Jékely vibrál, mintha még most is lázadna, védekezne. Áprily nyugalommal sugárzik, s így szól költő fiához:

 

„Párizst kerestem húszéves koromban, s szívem Baudelaire-re és Verlaine-re vert, a te zenéd más ritmusokra dobban, Párizs mást küld neked: Apollinaire-t.”

 

Ami közös bennük: az erdélyi eredet; a hely szellemének sugallata, a természeti háttér megtámasztó ereje, s az a tiszta ízlés és morális büszkeség, amely soha nem engedte meg egyikőjüknek sem, hogy napi-politikai verset írjon. Nekik az ötvenes évekért sincs szégyellnivalójuk: úgy védekeztek, hogy szinte tudomást sem vettek róla. Hallgattak vagy kizökkenthetetlenül írták a magukét.

Apát és fiút az elmúlás-érzet már korán megérintette; életük delelője előtt is előrevetítették az egyszer majd törvényszerűen megérkező alkonyatot és később az alkonyatban az éjszakai sötétet. Ebben nagyon is egyek voltak. Ami azonban különbség közöttük – formavilágukon túl – alkati különbség: Áprily Lajos tudatába fogadta a földi végességet, Jékely Zoltán végig birkózott vele, Áprily Lajos felnőttként kezet fogott a halállal, Jékely Zoltán kamaszosan az utolsó percig hátat fordított neki. Áprily időben elhagyta az „örök szerelmetesség” állapotát, Jékely pedig mindvégig ezzel védekezett. Bizonyos tekintetben a fiú volt a védtelenebb, a kor „csak kérdés van, felelet nincs” őrjítő játékának kitett.

Áprily költészete sugárnyaláb. Ez a sugárnyaláb változik aranyló fénycsomókká, a rövid versekben, öregségekor. Ezekkel a fénycsomókkal tör át az egyre sűrűsödő ködön. Jékely költészete megmarad szabálytalannak, sziporkázónak, színekkel színezettnek.

 

Áprily Lajos Ábel-lélek:

 

„Hogy Ábel lelke költözött belém? Lehet. Sosem lihegtem bosszuért; Kain – lelkektől jött a földre rém, Kain – lelkek ontották itt a vért.” (FELELET EGY ISMERTETŐNEK)

 

Jékely Zoltán inkább Don Quijote:

 

„Itt voltam. Vártalak. Megittam két deci bort. Az árvaság gebéje szívemre rátiport. De megnyergeltem és – botlós volt bár a lába – kivágtattam vele a gyilkos éjszakába.” (DON QUIJOTE NÉVJEGYE)

 

Áprily öregségében megbékél, méltóságosodik, valamire rátalál:

 

„Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek, taníts meg, hogy csendemhez csendben érjek. Csak gyökeres szót adj. S közel a véghez egy pátosztalan, kurta szó elég lesz, a túlsó partot látó révülésben a Készen vagy?-ra ezt felelni: – Készen.” (KÉRÉS AZ ÖREGSÉGHEZ)

 

Műveit az Útravalóban szakrális mértékkel méri:

 

„Én Istenem, én mit vigyek neked? Nem vihetek én mást, csak verseket. S amikor, Uram, hozzád érkezem, könnyű kezem miatt szégyenkezem. A választottakból csak egy maradt, az, melyben elfogtam egy sugarad. Az, amelyikben elmondtam neked, hogyan szerettem drága földedet, S szólok: Csak ennyit hoztam, Ó, Uram, ne ítéld meg nagyon szigoruan.”

 

Jékely szorongása oldhatatlan, bizonyosságra nem lel. Érosz könnyen foszló szoknyájának szegélyét fogja, az irónia az enyhítője:

 

„Muzsika nélkül és hanyatt – hogy lesz, hogy lesz a föld alatt? Hol női test nincs egy falat – meddig bírom a föld alatt? De beatzene, magnó-zakat – tank, aszfaltfúró sem akad! Mily könnyű lesz a föld alatt!” (MUZSIKA NÉLKÜL ÉS HANYATT)

 

A halál rémálomban kísért:

 

„A világ végén állt a tönk. Egy kéz rányomta a fejét. Félhold bárd villant odafönt – Örökre csend lett és sötét.” (VESZTŐHELY A VILÁG VÉGÉN)

 

Mindketten vallották: Non omnis moriar – nem halok meg egészen, azonos című verseikben, mégis milyen másképp:

Áprily Lajos így:

 

„Non omnis moriar. Nem. Véremet tovább viszik gyermekek s unokák. Nem egészen temet, aki temet. Mű halhatatlansága: délibáb.”

 

Jékely pedig:

 

„Csókolj, istennő, vesd magad hanyatt, örökké élni fog e pillanat! Emlékitől megittasul a költő százéves korában is, és idvezült orcával térdre hull.”

 

Mindketten önmaguk kíméletlen vallatói voltak; Áprily ismerte angyala természetét:

 

„Nem versenyeztem s nem nyertem soha, hagytam, hogy a díszt más futók keressék. Síromnak is elég a föld moha. Az én díszem a teljes dísztelenség.” (DÍSZTELENÜL)

 

Jékely a benne lakozó daimont az önismeret kegyetlenségével szelídítette meg:

 

„Ilyen vásottnak ki teremté, hogy csak forrásvizet szeret, s ha nincs, bort iszik, ha lehet, és a szegénységtől sosem fél? Ezer évig szeretne élni, s nem fáj, hogy tudja: nem lehet; pedig az örökéletet csak mécspislogásnyit reméli. Bukdácsol s nem tanul a kárán. Hol szükség van rá, nincs jelen. Csak tiblábol a végtelen határán, mint őszi légy az ablaküvegen.” (AKI SZENT GYÖRGY NAPJÁN SZÜLETETT)

 

De egyként igaz mindkettejükre – mindkettejükre a maga módján – amit az apa Dante nevében fogalmazott meg:

 

„Fakuljatok, pusztító pártszinek, elég a vérontó testvér rohamból! Jön a halál. Addig ghibellinek, magam csinálok pártot önmagamból.” (DANTE)

 

Az 54 éves Jékely – Áprily, az apa halálakor gyermeki panaszra fakad:

 

„Most, midőn teljes árva lettem, miért kell felnőttként cselekednem, s intéznem, ami éltében a holt családfő bús kötelessége volt –” (MOST, MIDŐN TELJES ÁRVA LETTEM)

 

Hiszen szereti ő a véreit, családját, gyermekeit, unokáit, kalandozásra csábuló lelke hozzájuk vissza-visszatér; s higgyük, 50 év távlatából is érvényes az Adrienne-nek címzett Testamentum:

 

„Neked hagyok mindent – minden emlékét s a visszabűvölés szent erejét, a múltbafordulás szép menedékét Neked minden együtthallott zenét. Egyebem nincs. S ha van, átadhatatlan, egy naplemente. Tenger. Akragász – Bár élhetnék tovább tündérlakban, Benned, aki emlékemre vigyáz!”

 

Mert így történt. Búcsúzzunk hát mi is el. Búcsúzzunk a még diadalmas férfikorú Áprily Lajos üzenetével. Ne csak olvassuk, használjuk a szót:

 

„Ha menni kell, vállamról rongy-ruhámat egy rándítással elhullathatom, saruim szíja sem marad velem. Uram, utálni nem tudom világod, de indulhatok, amikor kívánod, igéd szerint: egészen meztelen.” (A CSAVARGÓ A HALÁLRA GONDOL)

„Minden csoda vagy semmi sem az”

Tíz esztendeje annak, hogy Török Sándor földi maradványait a Farkasréti temetőben eltemettük. A frázis mély értelmet takar: valóban csak földi maradványai nyugszanak ott. Ő maga, ez a kivételes szeretettel töltekezett Én tapinthatatlan szférában él tovább; eszmél és készülődik. Minden bizonnyal érzi már az Isten mosolyát, illetve tudja, milyen is az, mert odaát (ha az hely, egyáltalán) nincs külön érzés és tudás, az alvásából az akarat is megébredt. Akik közel álltunk hozzá, s értettük, mi szerint és miért él és ír, így beszélünk. De sokan voltak – olvasók tízezrei – akikhez csak a művek sugárzása jutott el – s ezek az emberek is valami megnevezhetetlen vonzódással vették kezükbe könyveit. Mindenkire hatott, aki keresett és küzdött és nem elégedett meg a sematikus, könnyű válaszokkal. Itt, ebben a házban zajlott ez a szellemi műhelymunka, ebben a házban látta vendégül Török Sándor boldog és boldogtalan barátait. „Bimbó út” – a cím, esetünkben talán véletlenül, talán nem, kifejez valamit az ő lényéből. Reménységet, újat, az emberbölcsesség majdan virággá nyíló várakozását. Kezdetet, amely már pontos formában mutatja magát és a szunnyadó jövőről hírt ad. Török Sándor nemcsak író, tanító is volt, s amikor azt mondom, tanító – a szót nem lefokozott, behatárolt értelmében használom. Tőle igazán távol állt a kioktatás, nagyképűség, merev tudálékosság; a szárnyaló szeretet légkörében nála mindig ott vibrált a jótékony, egyensúlyba rántó irónia, mint ahogy legjobb írásainak hitelét is ez a lebegő kettősség adta.

Török Sándor 1904-ben született Erdélyben – s mesélik, utolsó óráiban is ide vágyott vissza. Ismerte a szegénységet, a kétkezi munkát, később sem lett gazdag soha. Híres könyve, a Valaki kopog albérlőjeként tizenkét ócska szobán, tizenkét viharos, idegen családon át mutatta be a harmincas évek Budapestjét, olyan kor- és körképet rögzítve, amit nem volna szabad elfelejtenünk, ha irodalmi értékeinket soroljuk. A háború végéig már tizenhat könyv állt mögötte; s megkezdte működését a két törpe, Kököjszi és Bobojsza… Az én találkozásom Török Sándorral – gyermekként – ebben a felnőtteknek is szóló mesében történt meg. A sötét szobába beszűrődő keskeny fénycsíkon vigasztalóan úszott be komor gyermekkoromban a bölcs törpék égi-légi tájakra hívó Szent Kristóf-hajója. Generációk nőttek fel azóta, generációk olvasták nem csökkenő érdeklődéssel. Reméljük, nincs az a Batman, nincs az a szörny- és űrszerkezet, ami ezt a fajta – szakrális tudáson alapuló – fantáziát érvényteleníti.

Török Sándornak sem a régi, sem az új rendszerben nincs úgynevezett „külső karrierje”. 1951-től már a Rádióban sem folytathatja Ünnepi leveleit, korrektorként dolgozik a Tankönyvkiadónál, s csak 1959-ben lesz a Család és Iskola felelős szerkesztője. Megírja a balladás szépségű A hazug katonát, A legkisebb Istent, ezt a sugallatos tanregényt, s mintegy világképe összegzéseként – már öregen és betegen – az Egy kis kertet szerettem volna című könyvét, melengető-tűnődő emlékezéseit. Díjakat is kapott: Baumgarten-díjat, József Attila-díjat, Andersen-díjat. Jeles méltatói voltak, többek között Schöpflin, Szerb Antal, Kárpáti Aurél – s valahogy mégsem tette őt a megillető helyre az úgynevezett „irodalmi élet”. Talán azt nem bocsátották meg neki, hogy számára az írás sohasem volt cél, hanem pátoszmentes szolgálat; azt a bizonyos magasabb Valamit kívánta közvetíteni. A politika nem tudta manipulálni, a divat nem szédítette. Tehetségétől nem ájult el, nem kapaszkodott fel a művészeknek kínált ingatag piedesztálra. Magatartásának igazát nagy kortársa, Hamvas Béla hasonló gondolkodása erősíti: önmagában a tehetség még nem pozitívum; értékét az határozza meg, hogy milyen hatalom szolgálatában áll. „A tehetség, ha rongált és megzavart (bűnös, homályos és beteg) képet imaginál, rossz. Még abban az esetben is, ha mint tehetség, káprázatos. Sőt, ebben az esetben még rosszabb. Ebben az esetben a tehetség káprázatosan, de bűnt, őrületet és betegséget realizál vagyis a létezést egyre rongáltabbá, homályosabbá, bűnösebbé és betegebbé teszi” (Mágia szutra, 1950). Török Sándor több is volt, mint író, s ez bizony eléggé gyanús olyan közegben, ahol a művész kevélységében magasabb szellemi rangot önmaga fölött nem ismer.

Úgy tetszik azonban, hogy Török Sándor utóélete tartósabb és különlegesebb, mint sok bálványé; időskora is mentes volt az „örökifjú” felületi pózától, mert ő gyermeksége fiatalságát őrizte meg. Vele mindvégig lehetett játszani; a kis emberekhez nem leereszkedett, hanem teljes empátiával odahajolt. Török Sándort ma is olvassák, szeretik, s ha az ő nevében összejönnek, szinte szóba sem kerül, hogy meghalt, mert annyira jelen van. Sohasem igényelt sikert, megértést igen. Keveset beszélt, de türelmes meghallgató volt, egy neurotikus korban, amikor mindenki panaszkodni vágyik. Az általános emberi sorstól sohasem különítette el magát. Hiszen „egymás ébresztői vagyunk” „mi, kitett gyermekek”, igaz, „gazdag életterületen, jó felszereléssel.”

„Vannak hősök – ezt is ő mondta –, akiknek egyetlen sebezhető pontjuk van, Akhilleusz, Siegfried… minekünk, egyszerű embereknek minden pontunk sebezhető. Nekünk egy sebezhetetlen pontot kell kivívnunk.” Hát ezért is irigyeljük, tisztelettel, mert ő ezt a sebezhetetlen pontot megtalálta, s szíves használatra, nekünk, utódoknak, föl-fölmutogatja…

Manapság a halál gondolatát szinte kötelező irtózás hessegeti el; a halál, és benne saját meghalásunk tabutéma. Török Sándor nem fél ezt a nagy titkot bölcsességgel és humorral közelíteni, s amennyire még tökéletlen tudásunk szerint lehetséges, fel is oldani. „Nem hiszem, hogy a halál megalázó – írja. – Szokták ezt mondani, főként alkotó művészek elhunytával kapcsolatban a nekrológokban. Akkor az élet is megalázó. És az álmodás és a mélyalvás is. Inkább valami fenségeset sejtek benne. Szép álmokat, mondjuk az éjszakához, és nyugodjál békében, így a végső búcsúzáskor… jókívánságokkal kísérjük tehát egymás tudatának változásait.”

És leszületni se könnyű. A leszülető nyugtalan. Mert hiszen „mi vár rá? Az élet életveszélyes, s feledni fogja hazáját, arca verítékével keresi kenyerét, és talán csak éppen hogy át-átcsillanhat a testén – nyugtassuk őt, éneklik az angyalok, requiem, requiem, megszületett, adj Uram, nyugalmat neki.”

Merő költészet, látomás. De nem légből kapott, önkényesen kicifrázott fantázia. Török Sándor irodalma ének. „Egyre beljebb énekeljük magunkat – mondja. – De hová, mibe? És honnan, miből?” Csakugyan. A kérdés kristályosan összeállt. A válasz azonban – létezésünk középfokán – még csak félig olvasható, vagy éppen félre-olvasható. De a mindenségbe törölhetetlenül belevésték.

Török Sándor 44 őszén egy széndarabbal ezt írja az őt bújtató sziklaodú falára: „Az őrökért imádkozzatok, rabok, mert mind rabok ők, az őrök, s csak némely rab szabad.” Valóban, mi, szabadságunkkal kérkedők, szabadok vagyunk? Igaz, a Föld külső vonzóerejét már legyőztük. De a belső gravitációt legyőzni, ez az új évezredévben a lecke; az alázatos és egyben diadalmas Én misztériuma. Az ember szellemi szabadságharcos – s ebben az értelemben a harcot nem a környezetével, nem a társadalommal vívja, hanem önmagával.

A tábla, ami előtt állunk, ezen a szeptemberi napon, éppen Mihály-nap közelében, Török Sándor életművéből mindössze egy gondolatot idéz:

„Minden csoda vagy semmi sem az.”

Csoda, hogy szájam, hangom van a szólásra, csoda, hogy láthatok, csoda, hogy a papírt megtartani a kezemben természetesnek tűnő képességem – csoda, hogy lábra tudtunk állni a vízszintesből és föltekinteni, egészen a csillagokig. Csoda minden porcikánk és a testünk hétköznapi működése. Csoda, hogy létre-keltünk. Csoda, hogy egyáltalán megvagyunk még. S amivé lehetünk: talán a csodák közt a legnagyobb.

Török Sándor sokat tudott, de sokat tanult is. Az okosságot és a bölcsességet soha nem tévesztette össze. Lent élt, közöttünk sorstársként, nem valamiféle képzelt magasban, a feje körül hamis glóriával, nem, mint az ön-próféták, akiket az alig-tudás, a sejtelem megszédít, s azt hiszik: nincs több és kész az ember.

Végfohásza megrendít; vele fohászkodom: „Istenem, mindent, amit tudok, odaadnám azért, amit nem tudok.”

Súly és kiterjedés

Ottlik Géza művei. Mindössze tíz-tizenöt centi a könyvespolcon. S alig fél kiló a szatócsmérlegen.

A méteres életművek elsápadnak. S bőröndnyi súlyok válhatnak lepkekönnyűvé.

Ki-be járt az írói létbe; ezt is meg tudta tenni. Játszódott odakünn, hogy majd aztán halálos komolyan visszalépjen.

Kiterjedése határtalan lett, az anyagot széltében-hosszában átütötte; súlya eleinte megnyomta a vállunk, azután mégiscsak fölizmosodtunk hozzá, valahogy.

Példa-emberré vált, bizonyos értelemben. Semmi sem számított neki, amiért egyikünk-másikunk töri magát. Talán ezért kapott meg, végül is mindent.

Nyugodhat békében – nyugtalansága ránk maradt.

 

Illyés Gyula arca¹

Itt állunk a hévízi őszidőben, Marosits István Illyés Gyula-szobra előtt. A szobrok nyugodtak és türelmesek – a fejre galamb száll majd, fázósan topog vékony lábaival, tollászkodik. S bár az anyag már mindent eltűr, a formába rántott szépség mégis diadalmas. A szobrásznak is volt választása, Illyés Gyula melyik arcát formázza meg: a korait, a későbbit vagy a halál előtti törtet. A művész jól választott: egyiket sem és mégis mindegyiket – mert most ez itt előttünk, a mi időtlen Illyés Gyulánk. A gondolkodó, ahogy szüntelenül kritikus tükrébe néz, s ebben a vizsgálódásban társul fogad. A kérdező és válaszadó Illyés Gyula szobra. A szenvedést nem titkoló, de azzal nem is hivalkodó férfi arcvonásai. A szomorú, de nem kétségbeesett költő.

Bizonyára sokat sétált erre. Átlépte a róla elnevezett iskola küszöbét, megsimogatott néhány konok kis gyermekfejet. Talán éppen itt, ünnepségünk helyén is meg-megállt néha. Szerette ezt a tájat, szerette Hévíz csöndjét, megemlékezett Hévízről, és most a város emlékezik meg róla. Arcát – bízom ebben – minden magyar ember felirat nélkül is felismeri. Jönnek azonban unatkozó külhoniak is, s meglehet, megkérdezik: ez a szépen megmunkált fej, ez a bronzfej ugyan kicsoda? Egy nagy magyar költő – elég-e és pontos-e az egyszerű felelet? S lehet-e néhány mondatba az Illyés Gyula jelenséget belesűríteni? Hiszen közben – a portré hitelesítéséül – el kellene mesélnünk az elmúlt ötven esztendő baljós történelmét, a politika és az irodalom harcát, a személyes kockázatvállalást, az országból kiszakított magyarság keserveit, a lelki és testi bajokkal küszködő pszichikum és fizikum sokszor leírhatatlan gyötrelmeit. A híres Napló csak jelzést ad – gyanítom, csupán a jéghegy csúcsa. Igazában s egyedül csak Flóra asszony tudja, milyen rémekkel viaskodott, mennyit szenvedett az az Illyés Gyula, aki a nyilvánosság elé lépve kristálytiszta mondatokban, összeszedett nyugalommal fogalmazott: mennyire uralkodott magán, holott a róla igazságtalanul nyilatkozók még a minimális önkontrollról is elfelejtkeztek.

Akik személyesen ismertük őt, melegségét, gyermeki mosolyát is ismertük. Örülök, hogy ezt a szemérmes, visszafogott, belső derűt a bronz is visszaadja. Ízes szavát nem halljuk többé, ajkairól nem, verseiből beszél ki az ő prózában, élőszóban is gazdag nyelvezete, éltetője, az áldott magyar nyelv. Élete, magatartása példa volt arra, hogy az „európai” jelző nincs ellentétben a magyarral – hiszen Illyés Gyula minden sikerét, tapasztalatát ide hozta vissza, minden, joggal viselt ékes koszorúját alázattal a „fölnevelő édesanya” lába elé tette.

Aki maradandót alkot, annak mondandója – mint a kései visszhang – át- meg áthangzik jövendő korokba. Csak a tiszavirág-aktualitások hervadnak el a változó helyzetekkel. Most, amikor szobrot avatunk, a hatalmas életműből ragadjunk ki néhány intelmet: mai fülnek sem haszontalan. Egy szörnyű háború után, reménnyel és aggodalommal telve, ezt írta Illyés Gyula:

 

„Rajtunk fordul meg, lesz-e újra ország, lesz-e otthona ennek az anyának, aki kezünkbe adta mindenét, utolsó fillérként végső bizalmát. Mirajtunk fordul most meg, lehet-e olyan magyarság, hogy szennybe ne fojtsák. A nemzet velünk tette fel a sorsát s duplán vesztünk, ha nem nyerünk vele. Nem örvendve hát, hanem szívszorongva iskolásokként álljunk a padokba.”

 

Ezek a sorok több mint negyvenöt esztendő előtt születtek, az új Nemzetgyűléshez, s most, 1991-ben, az új Országgyűlés is megszívlelheti. Ha élne Illyés Gyula, ma is hasonlót üzenne. Vigyázzatok – bizonyára ezt mondaná –, még egyszer nem szabad elrontani! Most nem hivatkozhatunk idegen hatalomra – az történik, amit mi akarunk – s ezért talán még nagyobb a felelősség. Hiányzik Illyés Gyula megfontoltsága, irodalmi életünkből is hiányzik. Baj, hogy messze hangzó szavát nem emelheti fel többé a határainkon kívül rekedt magyarokért, nemzetközi tekintélyét nem használhatja a jelen furcsa idejében, amikor látnunk kell, a társadalmi rendszerváltás nem hozza magával mindenütt egyértelműen és azonnal a kisebbségbe szorult nemzetiségek sorsának rendezését. Nem tudjuk megkérdezni, mit tegyünk és mit ne tegyünk a sűrűsödő gondok között – hát kiolvassuk műveiből, hogyan volna jó, gyűlölség és önhittség nélkül, rosszindulat és fensőbbségi tudat nélkül ebben a kis országban együtt élni. Hiszen, ne feledjük, ez a költő a Kháron ladikján szerzője is, aki öregkori bölcsességében oly megbocsátóan beszélt az emberi gyengeségről, aki idejekorán felmérte: a nekünk szabott végességet szebben kellene betölteni – egymás iránt megértőbben, magasabb eszményeket és célokat követve.

Nála komolyabb írót – ha a mesterségről vagy a választott ügyről volt szó – aligha ismerhettünk. S mégis: lényéből, akárcsak ebből a szoborportréból – szerencsére kimaradt a gőg, a kiváltságosság képzete és az igény a hódolatra: természetes ember volt, bohókás tengerészsapkájával a fején is jelenség, szeretetre méltó, anélkül hogy provokálta volna a szeretetet. Ellenségei is tisztelték, de ami fontosabb: a kétkezi munkában megfáradtak sem tartottak tőle. Egyszerű nagyszerűség, ez az, ami a legnehezebb. Látszatra könnyedén emelni az óriás terheket, mintha csak játszanánk, pedig az élet s halál mezsgyéjén egyensúlyozzuk azt a valamit, amit feladatnak neveznek, s mi kinek-kinek alkatára szabott.

Az ünneplők tekintete hamarosan megcirógatja ezt az arcot: egy szenvedő lélek elhagyott edényét, egy nagy költő bronzba-hívott emlékképét.

Vigasztaló, kesernyés szavait hallom:

 

„Játszunk, – így száll énekünk fel. játszunk szavainkkal és életünkkel, mert, jaj, csak az vagyunk, aminek látszunk. Legyetek értelemmel hát irántunk, mert nincs vállalkozóbb s bizakodóbb szerzet minálunk; a rosszat nem szántszándékkal csináljuk, csupán a jót.”

Vas Istvánt temetjük¹

Nemrég még nyolcvanadik születésnapját köszöntötte az ország. Nemrég még közöttünk volt; nemcsak szellemében, de a szó szoros értelmében: fizikailag is. Amikor fiatalabbak, erősebbek is nehezen mozdultak, Vas Istvánt megtaláltuk. Ott ült a teremben az írók választott testületének tanácskozásain, megszokott helyén, az oszlopok mellett, balra. A fejét kissé oldalra hajtotta, speciálisan megkötött, elmaradhatatlan nyakkendője fáradt hullámban a mellére bukott. Ritkán szólt, de mindig fontosat, mindig elfogultság nélkül, és mindig valaki másnak az érdekében. „Ne állj föl” – mondtuk neki, de ő, botjára támaszkodva mégis fölemelkedett, ragaszkodott ehhez a mozdulathoz, úgy beszélt. Tisztelte a többieket és őt magát is megkülönböztetett, ritkán ily egységes tisztelet övezte.

Vas István jelenség volt; nagy költő. Fogadkozások és árulások tanúja, világégés megszenvedője. Hamis ideológiáknak soha be nem ugrott, talmi ügyek prófétája sem kívánt soha lenni. Tündökletes bájjal és szelíd bátorsággal kerülte el bármily fajta klikkesedés csapdáit, nem szerepelt, nem hordott maszkot; egyszerűen csak élt, önmagát halálig súlyosítva, s ezáltal költészetét is egyre magasabb régiókba emelve.

Nincs értő és érző ember, akit költészete ne szólíthatna meg: egy kivételes személyiség vállalta benne a sorsközösséget minden szenvedővel, minden kiszolgáltatott emberi lénnyel, aki léte értelmét kutatja. Önmagával szembeni kíméletlen őszintesége, az önismeret tökélye vonzotta verseihez, prózájához a híveket. Életművét a valamit mondani, de nem ám akárhogy szándéka hatja át. Élni segítenek ezek a versek, elviselni azt, amit kell, és lázadni az ellen, ami ellen érdemes – ám a beavatott művész egyszeri, ismételhetetlen hangján. Értelem és érzelem nála kézen fogva járnak; ha elfárad az egyik, a másik megtámasztja. Heroikus küzdelme: az értelem erejével közelíteni a megérthetetlent. A fölforrósodott szívvel melengetni a már-már jéggé fagyott világegyetemet. Itt, a változó közegben vetni el a magot – de ott, az örökkévalóság szférájában aratni. Csak a magas fejlettségű individuum tud olyan bölcs és alázatos lenni, mint Ő volt, amikor alkotásról esett szó:

 

„Van úgy, hogy a tengeralatti álmon Mint kábelen, titkos hír suttog át – E jelenéseket nem én csinálom: Valami más mutatja meg magát.”

 

Ezt a költészetet áthatja a közeli dolgok, a kicsiség szeretete: a tájé, a városoké, az utcáké; s ezzel harmóniában a fenségesen nagy iránti devóció: az Isten és a halál faggatása. Egyrészről az ihlető szerelem nyugtalan ragyogása – másrészről a jézusi jelenlét mozdíthatatlan nyugalma. Nemes emelkedettség zengő pátosz nélkül, szilárd hit csökött bigottság nélkül, csöndes fájdalom szüntelen sebmutogatás nélkül, és a táborok feletti magányosság: ez volt Vas István, és ez, a jövőbe hatóan, költészete. Most, hogy búcsúzunk, valami bizonyosság sugárzik felénk, a távozó akaratából. Nem optimizmus, ennél több: bizonyosság, ami a sok cudarság között sem hagyta el:

 

„Csak mosolyogj akárhogy vicsorognál Csak meg ne állj a játékasztaloknál Meg ne lásd kezükben a hamis kártyát Meg ne lásd mekkora téttel játsszák Hamis pénzzel mennyit kifizetnek Elfordulj nem szabad észrevenned Állj meg egy szóra ezzel meg azzal Ne lássák van ami megvigasztal Tétován totyogva vegyülj ezekkel Gyanút ne fogjanak hová igyekszel Csak meg ne lássák mi van a szemedben Csak meg ne sejtsék mit tartasz kezedben Próbáld a lépést ahogy a többi Készülj csak készülj van hova szökni.”

 

Vas István, a készülődő, még kérdéseiben, kéréseiben is úgy fogalmaz, hogy arra csak igennel felelhetnek az égi hatalmak:

 

„Istenek, ti annyiszor pörbefogottak! ... Ti fényes szívűek, akiket megtaláltam, Ugye, tudjátok, hogy a tietek vagyok, S ugye, elkülditek a követet, a kisérőt, Költők és tolvajok és titkok istenét, Minden furfangok atyját, ugye, elkülditek, Hogy síkos utamon engem is elkisérjen, Velem próbálja ki a fortélyok javát, Ugye, ott lesz velem, ha formát kell cserélnem, Ha majd az egyikből a másikba lépek át?”

 

Igen, igen. Nem volt ez vigasztalan halál. Nem céltalan enyészet ez. Hanem adventi halál. A várakozás szent, feszült idejében esett távozás, köpenycsere; már nem halogatható költözés. A szeretett lény, a megtartó erejű festőasszony, Szántó Piroska kezét fogva. Neki szól, hozzá szól, át a síron Vas István – a társnak, a biológiai létben most magára-hagyottnak:

 

„A malomnak nincsen köve, Mégis lisztet jár, mégis gyöngyöt jár. Huss hát! föl a fehérlő képtelenbe, Ahol madarak szállnak szárnyak nélkül, Elszállni lopva, ez való nekünk, A hatalmas, utolsó kalandba. ... És te meg én? S ha egyikünk lehull? Mégis madarak szállnak szárnyak nélkül.”

 

Piroska képein a csontok alakot öltenek, ölelkeznek és kirügyeznek. Nincs más vigasza sem neki, sem a még a sorban várakozóknak: csak a bizonyosság. A Vas István adta példa. Az adventi halál gyermekien bizakodó pillanata:

 

„Készülhet a pokol, bennem, ha nem alattam: Én tudom, hogy a jobb részem halhatatlan, S minden bomláson és átváltozáson át Viszi magával ezt az éjszakát Kések, csövek közé, kínokba, csillagokba – És elfogyott az éj, a bor, a cigaretta.”

 

Nincs más vigasz, csak a rendíthetetlen felismerés. A vallomás a szülőföldnek, a hazának:

 

„Tudom, valahogy, valahol majd beszámíttatik, Hogy itt éltem és egyszer sem akartam élni máshol, csak itt.”

 

Vas István most – hite szerint – éppen karácsonyi lélek, újszülött egy másik birodalomban. Már megtalálta a pontos szót, amire annyira vágyott, s amit magyar nyelven, mesterfokon annyiszor körülírt költészetében:

 

„Csak egy pontos szóra van immár szükségem, Azt az egyetlen szót adassék megérnem, És hogy amit jelöl, értsem, ne csak lássam: Hiszek a végső felvilágosodásban.”

 

Csatlakozunk. És reméljük megérni, egy kissé mohón, már itt is: e honi és földi világban.

A korai és az utolsó

A korai verset Nemes Nagy Ágnes a kötetébe nem vette fel. Talán igaza volt: még nem vers ez, inkább odavetett széljegyzet, rögzítés szándékából, a valóság margójára.

 

„Mohó vagyok. Vad vagyok. Önmagamban rab vagyok. Rémület és gyűlölet feszíti a bőrömet. Csinos vagyok, szép vagyok. Hosszúlábú, ép vagyok.”

 

Dallamos, egyszerű mondóka. Bizonyos fokig utánérzés; így a „rémület” és a „gyűlölet” sem egészen hihető – ha a záró két sor nem volna ott:

 

„Mosolyomból – mézzel tele – kilóg, pléhből, létem nyele.”

 

Viszolyogtató önkegyetlenség; de ez a kép már belénk ragad. Ez már költészet. Egy látszólag versbe nem illő szó, a „pléh”, szétveri a harmóniát. A pléh hajlítható, talmi és főleg: rideg.

Fiatal nőtől – aki egyébként külső ragyogásával nagyon is tisztában van – szokatlan vallomás; leértékelése létének elborzaszt, de még mindig szimpatikusabb, mint az ájult önbecézés vagy a hamis hősszerep. A csakazértis-meghökkentés ifjonti vágya ez, s szerencsére grandiózus tévedés. Ha van valami anyagszerű ebben a kiteljesedő költői létben, akkor a kulcsszó inkább az üveg lehet. Áttetsző, törékeny, s a naptól csak ritkán felhevített, aranybarnába játszó füstüveg. Amit ha ír, mindig eltávolít az arca elől – de amit magánviszonyaiban csaknem mindig közé és a másik személy közé emel. Ha mégis bezúzzák a hűvös üveg-önvédelmét, hát csúnyán megsebzik a szilánkok. Mert ez az Ágnes-lény sokkal sebezhetőbb, mint a szobor-látszat. És sokkal büszkébb, minthogy a látszatot odaadja. Persze, vonzóak és méltóságosak ezek az üvegmaszkok. Nem takarnak teljesen; a sejtelmes átderengés az, ami varázslatos. Ami születik, nem születik „maszk által homályosan”: tiszta, pengeéles, a kontúrok nincsenek elmaszatolva. És a szülemény, a mű árulkodik. Fegyelmezetten viselt, infernális szenvedésről. Oldhatatlan magányról. A mindannyiunkat elborító metafizikai szorongásról. Végső tudatlanságunk kínzó, egyre világosabb tudatáról. Még arról is, amiről Ágnes nem szólt soha. S a műremekké formált, kibocsátott élmény ismeretében sokszor úgy tetszik, már nem is fontos, ami végül ott maradt az üvegmaszk alatt. Mert valószínűleg semmi sem maradt ott. Csak a cserepek. Mert valószínűleg ő maga volt az, akinek sikerült a maszkot összetörni s az utolsó percben átmenteni az esszenciát. S utána: már nem számít a súlyos ár, csak a birtoklás. Ha megérkeztünk, az útkövek akár egymásra is romolhatnak.

Erről a pillanatról nem lehet – nem is szabad – verselgetve beszélni. Talán csak egyetlen, utolsó versben. Amit elemezni bűn. Sőt, szentségtörés.

 

„Hogy visszanézett, nem volt arca már. Hogy visszanézett. Akikben itt lakott, a maszkok, földdé mosódtak zöldek és a kékek, szétkent kupacban arcok, homlokok, hogy utoljára visszanézett. S amikor hátat fordított, két szárnya röntgennel átvilágított tüdőszárny, olyan ezüst – és szét-szétnyílott – centiméteres kis repülési szándék – s összezárul kilélegezve. És láttam én, láttam akkor, hogy az enyém, nem másé, sajna, az enyém, két vállam közül távozott, akár az átvilágított, s maszk nem takarta már, hogy visszanézett.” … úgy legyen.

Ágnes ravatalánál¹

Nagy költőt, kivételes embert búcsúztattunk. A magyar líra fejedelemasszonyát, Nemes Nagy Ágnest. Rendhagyó jelenség volt, ezért az emlékező is elhagyja az emlékezés szokásos múltból-jelenbe vezető időrendiségét. Elindulunk az úton visszafelé, meglehet a távozó lélek törvényeit követve.

Egy asszonyt látunk, csontsoványan, faragott márványarccal. Egy már-már gyermekcsontozatú, kiszolgáltatott testet és a briliáns-koponyát, ahogy az utolsó percig védekezik. Materiális hiányát a zavaros irodalmi közegben már régóta éreztük; csupán üzeneteit vettük, a józan, az aranyhidat építő tanácsokat. De még meg tudtuk kérdezni őt és még módunkban volt kérdezni róla, Balázstól, Alaine-től, Pankától: hogyan is bírja a fizikai kínt, s talán még a fizikai kínnál is iszonyúbb metafizikai szorongást? Ezentúl azonban szellemi hiányával is szembe kell néznünk. Eseményként – mint eddig – új műveire sehol, soha többé rá nem lapozhatunk. Szegényedtek a folyóiratok, s a könyvespolcokon űr marad. A veszteséggel szemben mégis uralkodik Ágnes diadala: úgy ment el, hogy amire jött, bevégezte, maradéktalanul. Egy tökéletes életmű, amit hátrahagyott. Nem pazarolta el a talentumot, el sem is ásta, föl sem is váltotta apróra. Csak hozzátett ahhoz, amit kapott. Nincs a pályáján szégyenfolt, de még művészi tévedés sem. Kevesen vannak így. S akit ennyi tanítvány, ennyi fiatal követ, az is ritka. Minket – írókat és jól olvasókat – nem hamis kegyeletérzés, hanem hála és devóció tölt el, ha Rá gondolunk. Rá, aki az emberi szolidaritás annyi példáját adta, anélkül, hogy később „fölszámította” volna.

Talán öt esztendeje – egy magánbeszélgetésben – Ágnes azt mondta, kesernyés mosollyal, mintegy megbékélve: „mintha több lezárt életet éltem volna ebben az egy életben, s most visszatekintek mindegyikre, külön-külön”.

A legfiatalabb generáció a győzedelmes, példaerejű Ágnes asszonyt ismeri. Aki tehetsége teljében s a politikai béklyóktól fokozatosan megszabadulva létrehozta páratlan szépségű esszéi sorát: a 64 hattyút, Babitsról A hegyi költőt, a tananyagként nélkülözhetetlen A szőke bikkfák verselemzéseit, a Szó és szótlanság gyűjteményes kötetét. Hogy milyen volt beszélgetőpartnernek, a mindennapi realitások iránt is érzékeny, sohasem nagyképű „nyilatkozónak” – a Látkép gesztenyefával című kötete őrzi meg. Ő – a nagy költő – az utolsó tizenöt évben irigylésre méltóan feszes, bölcs prózát írt. Az egyetemen verstani előadásaiért rajongtak. Mindent tudott a versről, de ami alapvető: a vers is mindent tudott róla. Korábbi férje, majd küzdő- és szellemi társa Lengyel Balázs, az ötvenéves összetartozás mély ismeretével így ír költészetéről: „a tárgyi valóság, a látvány olyan elemi erejű hatásáról van Nemes Nagy Ágnesnél szó, ami speciális költők között is ritkaság. Olyasféle ösztöneiből keletkezett, de intellektusát is átható élmény van mögötte, amely elfogadhatatlannak tartja létfeltételeinknek élettelen tárgyra és eleven világra való szétbontását, s a világot (beleértve a teljes mikro- és makrokozmoszt) egységnek tekinti. Érzékletessége Rilkéével rokon, nem leíró fokú: egy lét-tapasztalatait szüntelenül feldolgozó, erkölcs, filozófiai vagy akár metafizikus gondjaival szünet nélkül bajlódó elme fogadja be a puszta látványt, és a saját tudattartalmaival felgazdagítva láttatja Az ő szenzualitása (tehát) nem látványfokú, hanem látomásfokú.” Álljon itt három kötetcím, semmi elemzés, csak az élmény idézése: A lovak és az angyalok, Között és az 1986-os gyűjtemény: A Föld emlékei.

Költészetét – élete utolsó évtizedében – már meg sem próbálja senki kikezdeni. Legendája – s vele az Újhold íróié – megalapozott. Elegáns, immár tizenkét kötetnyi Újhold-évkönyv bizonyítja az Ő és szerkesztőtársai igényességét, szigorúságát; s maga az Újhold friss működése azzal a reménnyel vigasztal, hogy talán vannak még irodalmi műhelyek, ahol az esztétikai mérce és a babitsi értelemben gyakorolt morál az ítéletmester, s nem a fondorlatok s nem a kicsinyes érdekek.

Akit a fiatalabbak ismernek és szeretnek: a győztes, öregségbenyugvó Ágnes asszony, aki győzelmét talán sohasem hitte el igazán – a korábbi kitaszítási kísérletek után –, de önértékét, súlyát és méltóságát megadatott ismernie:

 

„Egy fában lakom. „Egy fában lakom. Lombja évszaktalan, az égig ér, a dadogásig, és látom zsúfolódni zárva-termő gyümölcseit.”

 

Az én korosztályom azonban az idő múlásával birkózó, szomorú Ágnessel is találkozott, akit akkor még úgy ismertek el, hogy közben mégsem igazán, s aki a hatvanas évek és a hetvenes évek álságos légkörében ezt az „adom is – veszem is” állapotot mélyen megszenvedte. Menedéket verseinek a hűségesek, a Vigilia és a Jelenkor adtak és a befogadók szíve. Magányos volt – barátok között is az. A lényében élt ez a magány, amelyik még Istent is a maga igényére alkotott:

 

„Amikor én istent faragtam, kemény köveket válogattam. Keményebbeket, mint a testem, hogy ha vigasztal, elhihessem.”

 

Valami súly, valami erő, valami birkózás és vállalt elveszettség – ez a középső életszakasz.

 

„Szobrokat vittem a hajón, hatalmas arcuk névtelen. Szobrokat vittem a hajón, hogy álljanak a szigeten. Az orr s a fül porca között kilencvenfokos volt a szög, különben rajtuk semmi jel. Szobrokat vittem a hajón, és így süllyedtem el.”

 

Mert ami ez előtt volt, kegyetlen: a teljesedő Újhold betiltása. Nemes Nagy Ágnes írásai (és persze a sorstársaké is) tilosak. A költő iskolában tanít, majd műfordításokból él, s ebben szerencséje, hogy ez nemcsak kényszer, de ambíció is számára. Ezt is remekmű-szinten műveli. Egyébként ez a rettegés és az undor birodalma.

 

„Nincs mód a tettre. Vágyam: gondolat, s a gondolattól visszaránt a kín, hisz romlást csíráz minden pillanat, s mint virágról, szirmonként hullanak rólam eszméim, hajam, ujjaim. Leprás virág. Nem születtem betegnek, de ízenként kikezd a rothadás.”

 

Az idő mindezidáig, visszafelé, bizony, sötétségbe vezetett. De ugrik a kép. Már látjuk is az ifjú, gyönyörű Ágnest, ahogy a fotók tanúsítják, karcsún, vállig érő szőke sörénnyel – a világszépet, a csuda-okosat és a férfi-bátorságút. Ő az alakuló Újhold élesztője, a 45 után még szabadságában reménykedő irodalom egyik fényessége, vele és körülötte – csak példázatul – Ottlik Géza, Lengyel Balázs, Mándy Iván, Szabó Magda, Lakatos István, Rába György… Mindük egy külön történet. Ez a „tavaszi” Ágnes már akkor is költői és emberi tekintély: a háborúban üldözötteket mentett s Lengyel Balázzsal együtt bujkálásra kényszerült. Egyetemista korában írt verseit méltatta Szerb Antal, a gimnáziumban, a híres Baár-Madasban Áprily Lajos biztatta őt, a budapesti lánykát, akinek az apja a messzi szatmárugocsai Halmiból származott; s ez az a pont, ahol az időszalag elszakad – de egy korai verse ezt a „tudatalatti” elszármazást testvériesíti a megsejtett beérkezéssel.

 

„S a kettős, egymást tükröző világban megindulok, mint földmérő az égen, s pontos barázdán igazítva lábam, a nyíri tájat csillagokba lépem.”

 

Végül is ez a sokat szenvedett, de büszke, olykor zárkózott élet egymásravetülő, egymást átvilágító szakaszaival monumentális tablóképben, egységben találkozik. Nemes Nagy Ágnes színről színre tudja, mi igaz, és ami igaz, hol és hogyan az.

 

Mert érvényes a tárgyszerű bánata:

 

„Ez volt az asztal. Lapja, lába. Ez volt a drót. Ez volt a lámpa. Pohár is volt mellette. Itt van. Ez volt a víz. És ebből ittam. Elmegyek. A padlólapot ujjal érintgetném, ha tudnám. Alacsony léghuzat, az utcán húzódom. Nem vagyok.”

 

De érvényes a transzcendens sóvárgás is:

 

„Valamit mégis kéne tennem, valamit a gyötrelem ellen. Egy istent kellene csinálnom, ki üljön fent és látva lásson.”

 

Talán sikerült ez Ágnes, Néked. S akkor mi itt nemcsak magunkban beszéltünk Rólad, hanem hozzád is szólhattunk.

Van a tárgyaknak könnyük¹

Ha lehetséges irgalom a halálban, Mándy Ivánt az irgalom utolsó percében körülvette; álmában halt meg, hiszen álomban is élt – bár az álom nem mindig édes, hanem gyakran szorongató. Most, úgy tetszik, a két nővér: álom és halál Őt mégis gyengéden kézről kézre adta. Utolsó éveiben mintha már nem is a földön, úgy járt közöttünk, egy kissé lebegve, lassan; mosolya egy szomorú, tűnődő, gyermekien kíváncsi arcot takart. Halkan beszélt, indulat nélkül, mint aki az erőszakos világnak megbocsát ugyan, de el nem vegyül butasággal, gonosszal. A politikai küzdőtérre nem kényszeríthette senki, ahogyan és akikről-amiről írt, az volt az Ő politikája. A kiszorítottság, a mellőzés hosszú éveit is csendesen viselte, a „pálya szélén” is minősített létezésben, „újholdas” társaival egyetemben, s amikor méltó helyét végre megkaphatta, akkor is a régi maradt: azt csinálta mesterfokon, amit legjobban tudott. A kiszolgáltatott, esendő „kicsi” sorsokat emelte fénybe, részvéttel, szeretettel és egy csipetnyi iróniával. Csaknem negyven művet hagyott hátra; írt regényt, novellát, hangjátékot, színdarabot. Mindig dolgozott, ha csak úgy, „mándisan” maga elé révedt, vagy a kávéját kortyolgatta, akkor is. Rendíthetetlen büszkeség és rendíthetetlen alázat segítette. Mándy Ivánt nem lehetett kilendíteni, se okoskodó dicsérettel, se korlátolt szidalommal. Ismerte tehetsége természetét, ismerte veszélyeztetett, megtépázott szárnyú ihlető angyalát. Az akart lenni, ami. Nem más, nem divatos, nem hagyományos, hanem az az egyetlen legkülönb, aki önmagából válhatott. Egyszeri és megismételhetetlen. Jött egy tört családból, élt egy ellentmondásosságában is ösztönző apa mellett, körültekintett, s lám, látta, hogy ami van, nem jó. De nem merült alá a komor realitásba, inkább fokozatosan átlelkesítette szürke környezetét, Budapest nyolcadik kerületi tájait, életre bűvölte a múltat: mozit, kocsmát, focit és a düledező bódékat. A szürkén átsejlett a vér színe, valami szürreális derengés. Mítoszt teremtett mindabból, ami puszta anyagában a mítoszt éppen hogy tagadná. Mándynál bizonyosság: a kicsiny, szerény dolgok nagysága is felfedhető, ha a szemlélőben az eredendő nagyság megvan – s bizony, a magas világ is porba hullik, ha a középszer lerántja magához. Ebben a művészetben a látás látomássá tágult, a fantasztikum átölelte a valóságot, az ébrenlét rideg rögzültségét az álom határtalan szabadsága oldotta fel. Igen, mint az álomban: gyors áttűnések, merész vágások, kép, kép, majd a kép és a történés dramaturgiájának üzenete. Egy próza, ami akár a vers; nem visel el semmi fölösleget. Mi itt maradók, pályatársak, olvasók, gyászoljuk a nagy írót, főhajtással és némi tiszteletteljes irigységgel.

De nemcsak mi, gyászoló személyek állunk itt – hanem, ha Ivánnak hinni lehet, ez órában eljöttek vagy messziről sírnak, kiáltanak a tárgyak. „Sunt lacrimae rerum” – Babits tudta.

– Hová ment Mándy? – kérdik a hajnali hideg kapualjak; a rozsdás zsanérok nyikorognak. A bádogkilincs megakad, szögek lazulnak. – Hol a csapat? – kérdik az elnyűtt futballcipők, a régen szétmállott labdák. – Ki látta Mándyt? – a trafik hullámrolója ütemesen zörög. – Ki ült itt? – a korhadt, megkéselt ligeti padok recsegnek. – Ki ment át a gyér füvön, ki szelte át a kopár tereket? Ki ez az árny az udvar ecetfája alatt?

A gépből kifogyott a film, de a masina a semmit még automatikusan pergeti: a vászonra fehéres négyszög üressége vetül. A hiány.

– Mi van Mándyval?

„Huzatban” áll. A „Tépett füzetlapokra” támaszkodik, s csodák-csodája, a teleírt lapok megtartják Őt – miként megtartották, mérhető múlandóságunk létidejében.

Az itthagyott, salakos pályán szúrós szelek fújnak. Zűrzavar van. Olykor mindenki játszik mindenki ellen. Nehéz a föld. Iván, legyen Neked könnyű az ég.