Perc-emberkék dáridója

Ami éltet

Kereszténynek lenni – itt és most

Hangoztatni akkor kell valamit, ha annak kockázata van. Ámbár pusztán hangoztatni akkor sem elég – szó és tett legalább valamelyes harmóniája ellenséges körülmények között is alapfeltétele a hitelességnek. Ha pedig hirtelen szabaddá válik – sőt, fájdalom, talán divattá is – a keresztény istenhit, akkor bizony csínján kell bánni a szóval. Beszélni, nyilatkozni bármit lehet, de ez lassan semmit sem számít, ha a megcselekvésben nincs rá fedezet. Könnyebb a Bibliát idézni, mint élni szerinte. Persze, sosem volt másképp, ne áltassuk magunkat. Nem jutott volna oda a világ, ahová jutott: mű-mennyországi vagy éppen infernális állapotokba, ha gyakoroltuk volna az igazságot. A történelmi botrányokat a csupán szónokló igazság gyengesége tette megtörténhetővé.

Nem fogtuk meg a halálba-hajtottak kezét; nem álltunk melléjük a menetbe.

Önként nem vállaltuk a börtönt, a hazugság ellenében. Keresztények – tömegünkben – nem tettük ezt; a példát ráhagytuk néhány példa-emberünkre.

Az őskeresztények még személyükkel fizettek – mi már csak képviselőink által. Helyetteseket állítottunk az együtt-halásra, a velük-szenvedésre, a következetes igehirdetésre.

Most aztán itt az ideje – talán ocsúdva, talán szégyenkezve – eredendő jussunkat, a másként-cselekvést személyes tulajdonunkba végre visszavenni.

Aki csak a tilalmakat tartja be, hiába engedelmes az isteni tiltásnak, még nem keresztény, ne higgye. Az lehet a félelem passzivitása – legtöbbször önös óvatosság. Ami biztosabban minősít: a szüntelen felszólítás, a sürgető, énünkben fogant parancs, valamit megtenni. Ez a szabadságunk. S éppen ebben vagyunk még kezdők, bizonytalanok.

Az élő Isten egykor betöltötte az első keresztények érzőlelkét. S korunkban zajlik az élő Isten gondolati honfoglalása. S amit tudunk, az kötelez.

Nem mondom: ne beszéljünk. Azt mondom inkább: már a szemünk állásából, a fejforgásunkból, a leghétköznapibb gesztusainkból is kitessék: mi az, amivel és ami szerint élünk, s mi az, amivel és ami szerint nem.

S ehhez semmi köze a szenvelgő pillantásnak, a fennen-hordott főnek, az édeskedő kegyességnek, hanem ennek köze van a figyelmes tekintethez, az odahajló nyaktartáshoz, a feltűnés nélkül odanyújtott egy pohár vízhez.

Itt és most (és persze mindenütt és kétezerben is)

Tanuljunk szeretni: ha már nem-szeretni egymást minden különleges oktatás nélkül is ennyire megtanultunk.

A maradó és a múlandó

Írás közben a napi politika sosem vonzott. A konkrét izgalomban rejlő felhajtó erőt ritkán használtam. De megértem, hogy az ilyen könnyen hevülő, ide vagy oda kétely nélkül felsorakozó, „rögtönítélő” irodalomra is szükség van. Részben nem egyforma az írói alkat és a tehetség természete – részben az emberek szeretnék saját nézeteiket egy érdemesebbnek vélt másik véleményével is megtámasztani – gondolataikat mintegy műben-igazolva látni. Én azonban nem ezt az utat választottam, ha ez választás volt egyáltalán, s nem a képességemből eredő kényszer. Nekem kellett és kell a rátekintés; az a bármily keskeny, de magasabb helyen kimunkált szellemi párkány, ahonnan minden irányba szét tudok tekinteni. Innen nézve sem alapvetően mások a dolgok, a fehér bizony fehér, a fekete bizony fekete, ráismerek így is a közelségében fullasztó mocsárra, de nem oly messze a sarjadó zöldet is láthatom. Az összefüggések mutatják meg a hasonlóságokat és különbözőségeket. S abból, mi honnan ered és hová tart, valami mégiscsak felsejlik. Persze, „lenti” tapasztalat nélkül ez valószínűleg semmit sem érne, éppoly hamis lenne a soha-meg-nem-élt általánosítása, mint amilyen csalóka a bozót-harcokba már-már beleveszett „homo politicus” napi eredményhirdetése. Ezért aztán törekvéseimben tetten érhető, nem finnyásan kikerülni kívántam az alsó realitást – de semmiképpen sem „életfogytiglan” benneveszni. Az élmény – a személyes küzdelem és horzsoltság – elkísér; minden fázisban velem van. Innen a gőgösnek tetsző elszánás: a múlandóról is maradandót írni. A múlandóban forgolódni, de a maradó érdekében. Legyen csőlátás helyett a széles horizont birtoklása. A múlt: elmúlt és minden értelemben elmúlt, értsük meg végre. A hagyomány nem puszta másolás, hanem a tiszteletet érdemlő kiválogatása. A jövő nem egy másfajta „tervgazdálkodás” engedelmes tárgya, hanem kockázat és a jelenünkben fogan. Rendszert nem úgy váltunk, mint a csupán külsőségekben hivalkodók a ruhát; alá kell mosakodni a friss göncöknek, szappannal, körömkefével, talán még fertőtlenítővel is, azután mártózni egy cseppecskét a szellemi világban, aludni egyet, hogy végül a nyújtózó ember méltán mondhassa: egészen újjászülettem.

Ne használjuk többé az elmocskolódott, műanyag voltukban amúgy is megfoltosodott szokásos eszközeinket – ha a cél a még sosem-megvalósult, de az öröktől-remélt megteremtése.

Ami éltet

Minden életműnek van egy központi magból fakadó törzse, amelyből az egyes alkotások – áganként más és más formában – kinőlnek. Ha ez a mag az emberben lévő szakrális érintettség, meghatározottság, akkor az írás célja, végső célja nem lehet más, mint közelebb kerülni az isteni lényeghez és másokat is közelebb vinni hozzá.

Számomra az Isten és az ember, a Világegyetem és a Föld viszonya (a viszony tárulkozása és a tárulkozásnál még jóval több mélységes titok) a legfőbb ihletforrás. Vallom, hogy nemcsak istenhívő, hanem istentudó is vagyok. Istent megszólítani természetesen nagyon nehéz – elkoptatott és lejáratott szavakkal különösen. „Isten nevét hiába ne vegyed” – a parancs komoly, s nemcsak a mindennapok könnyed, „haveri” szóhasználatára vonatkozik, hanem az írói működésre is. Attól egy irodalom nem válik szakrálissá, ha Isten nevét ugyan állandóan emlegeti, de szellemétől távol marad. Születtek már sátáni művek, erőszakolt analógiák bibliai és egyháztörténeti tematikából – s nem egy olyan művet ismerünk, amelynek anyaga nem hangoztatja, mégis kifejezi az istenit.

Az irodalom törvényei szigorúak: csak úgy hat a legmagasabb hit-gondolat és a legmélyebb hit-érzés is, ha az az esztétika erejével és személyességben jelenik meg. Az alkotó ember mindig megpróbál valamit hozzátenni a már bebizonyosodott igazságokhoz – ugyanakkor kell, hogy legyen annyi alázata, hogy ne képzelje, neki kell megváltani a világot, Isten helyett. De egy bizonyos mértékű önbizalom, küldetéstudat mégiscsak fontos: annak felismerése, hogy az alkotónak része azért lehet abban, hogyan halad a világ tovább.

Bach úgy vallotta egykoron, hogy az ő munkaadója egyedül Isten. Ennek a kijelentésnek – ha mi is valljuk – következményei vannak, hiszen a világ „megrendelései” ritkán esnek egybe azzal, amire a magasabb megbízatás késztet. Az ilyen következetesség gyakran jár együtt kitaszítódással vagy lemosolygással. Esetenként könnyű a gyermekit infantilisnak, az elragadtatottat zavarosnak, az eltökélten kifejezőt didaktikusnak minősíteni. (Bár ne tagadjuk, hogy infantilis, zavaros, szájbarágóan-kioktató ál-szövegek is léteznek, valóban!)

A mű nemcsak szerzője tehetségéről, de szellemi érettsége fokáról is árulkodik. Kitűnő, sziporkázó regényeket olvashatunk, a betyáros „vagdalkozásban” megtapadva. A sorok zaklató életéhséget sugallnak, az iránytű folyamatosan beremeg. Magam is átestem ezen a szinte kötelező első stádiumon: amikor az író az égető hiányt érzékeli; hiányzik valaki-valami a világból, a sorsából, ezt sikoltja széjjel. Aztán eljön az ideje, hogy azt az annyira-hiányzót néven is tudjuk nevezni, s ha kegyelem is adatik, hát talán végre észrevesszük, hogyan van ez a sóvárogva-hiányolt mégis jelen.

Számomra az írás nem más, mint szüntelen közelebb-férkőzés a Rejtőzőhöz – s öntisztítás, ezzel párhuzamosan.

Megismétlem, amit már évekkel ezelőtt írtam: valamikor a művész „beavatott” volt; églakó, kiszállással a földre. A leszakadás fejlettebb fázisában tépett személyiséggé vált, otthontalanul ingázva ég s föld között. Merészségéért gyakran szörnyen megfizetett, egyénisége szétporladt, miközben a mű felépült.

Hiszen most már lassan el kell jutnia oda, hogy az otthontalanság „kettős állampolgársággá” váljon: ami fent van, lejuthasson, s ami lent van, felemelkedhessék – éppen az író biztonságos helyismerete, tájékozódási képessége által.

Modern és korszerű szerintem az, ami az időtlen régit a múlékony pillanatban tetten éri és fölmutatja – s olyan távlatban gondolkodik, amelyet nem határol le a biológiai halál. Ahogy Heidegger fogalmazta: „Keresni kell valamit, éspedig a már elgondolton belül valami el-nem-gondoltat, amely még az előzőben benne rejtezik.”

Az írástudó felelőssége: röptetve írni. A feladótól a címzettig hosszú az út. Simone Weil szavaival: „minek nincs szárnya, előbb-utóbb leesik.”

Mienk a remény: aminek szárnya van, előbb-utóbb odaér.

Ami tőlünk függ

Újra itthon – Erdély után

1990 szeptember huszonegyedikén indultunk el (Ugrin Aranka, Nagy Gáspár és én) az RMDSZ és a Kriterion Alapítvány meghívására – Zágonba, Sepsiszentgyörgyre, Csíkszeredára és Székelyudvarhelyre. Zágonban Mikes Kelemen-ünnepségekre vártak, másutt irodalmi találkozókra. Az Írószövetség frissen választott elnökeként ez az első, határon túli utam. Az alkalom ünnepi: a négy hely közül háromban negyven év után először beszélhet magyarországi magyar író a közönséghez nyilvánosan. Kányádi Sándor Kolozsvártól Szeredáig útikalauzunk, tarisznyájából ki nem fogy a kincses beszéd. Azután kézről kézre adnak minket: írók, költők, ismeretlen és jól ismert barátaink.

Zágonban – szeptember végén! – hétágra süt a nap. Harmincfokos meleg van. Csoda. Tíz órakor fölzúgnak a harangok, kezdődik az ökumenikus istentisztelet. A református, katolikus, evangélikus és ortodox pap (az utóbbi románul) a feladatos emberekről szól, a helyben-maradásról és a megbocsátásról. Isten igéje közel van – a felhangzó versekkel nem polemizál. Hömpölyög az ének – a szemek könnyesek. Majd kétezer ember a téren; a kicsiny falucska összegyűjtötte a háromszékieket és az azon túliakat. Többek között én is beszélek. „Elnökként”, mégsem hivatalból. Mikes háromszáz éve született, 21 éves korában kényszerült bujdosásra, s még ötven esztendeig élt idegen kenyéren. Ti ma élők, itt élők – ha nem kell, ne tegyétek! Ne fussatok. Ne öljétek meg a reményt.

Hatalmas tömeg. Fiatalok, öregek, középkorúak. Kétkeziek és értelmiségiek. Férfiak és nők. Nincs megosztottság. A táj lágyan tart minket a tenyerén. Egy kicsit szédülök: délután fél öt s még mindig nem ettünk. Visszük a koszorút Mikes jelképes sírjához. A nemzetiszín szalag nem tüntetően széles, tán csak nem tépik le holnap. Azután nagy lakoma: magyar és román lánykák, ki-ki a maga viseletében, szívesen kínálnak. Az asztalon minden van, lám, a szegények bőkezűsége, a híres vendégszeretet leleményei! Kocsonya, hús, kolbász, pogácsa és valódi kürtőskalács.

Napnyugtakor – még mindig aranyló fényben – a hegyoldalról még egyszer megnézzük Zágont és a környező vidéket. Gyönyörű és nyugodt.

Huszonharmadikán zsúfolásig telik Sepsiszentgyörgyön a Kék terem. Alig tudunk a fal mellett szorongók közt az asztalunkig eljutni. Fölolvasunk, beszélünk, azután megint fölolvasunk. Végül énekelünk. „Nem szoktam, nem szoktam kalickában hálni…” A fiatalok megadják a hangot – a dallam és a szöveg megtölti az óriási termet. Jönnek a könyvekkel – az innen-onnan átcsempészett könyvekkel, a Tőzsér Józsefék szervezte akció nyomán legálisan átkerült kötetekkel… csak álmélkodom. Lehet, hogy ez igaz? Hogy itt ennyi olvasónk van? Dörzsölöm az aláírásoktól sajgó csuklómat és boldog vagyok.

A lakásunkban nincs víz. Időnként még hideg víz sem. Az idő hirtelen elhűvösült. A huszonötös körtének penészszíne van. Az üzletek üresek. Nincsen semmi, de semmi. Egyik napról a másikra, küszködve folyik a mindennapi élet. Csak a lelkek lobogóak és színesek.

Csíkszeredán sincs másképp. Itt át kellett vonulnunk a nagyszínházba, hogy mindenki beférjen. Eleinte elfogódottak vagyunk, mintha nem hinnénk, hogy mindezt szabad. Csíkszereda főprefektusa jelen van – csakúgy, mint a polgármester Szentgyörgyön és Udvarhelyen. Lázasan és őszintén mesélnek. Mit tagadjam? Szegény Sudár Annám közöttük életre kelt.

Farkaslakán rövid tisztelgés Tamási Áron sírjánál. Korondon cserép-vásár.

Az utolsó este Székelyudvarhelyen; fényképek, versikék, emlékül a találkozó után, s hosszasan folynak a magánbeszélgetések.

Némi izgalom (visszafelé is) a határ előtt; semmi valós okunk nincs ugyan rá, mégis, a régi félszek kísértenek. Látjuk magunkat a szétszedett kocsi mellett, tortúrának kitéve. Semmi ilyen nem történik. A „papír”, a pecsét segít, soron kívül, szinte percek alatt suhanunk át onnan – ide.

Még útközben, de már Magyarországon ellenállhatatlan jókedv tör ránk; a becsülettel végzett munka tudata, s a szeretet, amit kaptunk, betölti a lelkünket.

– Mennyire együtt vannak! – mondogatjuk. – S milyen méltósággal sikerült megőrizniük magukat! Az általános szegénységben kikezdhetetlen értékeik, közös értékeik felragyognak. A fáradtság csak Budapest előtt ér utol, a „forgás” után, gondoljuk, mégiscsak jól esik majd az otthoni, csendes éjszaka. Huszonhetedike késő este van.

Belépek a lakásajtón, a csomag még a kezemben. Mesélném az élményeket. Mosakodnék. Ennék, innék valamit. De a családom felhalmozódott, ideges üzenetekkel fogad. Csöng a telefon – éjfél utánig, megállás nélkül. Botrány, botrány, botrány. De igen, de nem, de igen, de nem.

A szám íze megkeseredik. Itthon vagyok hát, a szabad hazában. Hirtelen indulatomban Erdélyt egy percre megirigylem, s majdhogynem a régi, egyértelműen rosszat is visszasírom: 1986–87 telét, amikor a Szövetség valóban szövetség volt, a szilárd fehér mező a támadó fekete ellen.

Itt most minden lépés fájdalmas és veszedelmes. A társak prédául odalöknek. A politika azonnal kisajátítja a morális döntéseket. A jóakarat keveset számít. A félremagyarázhatatlan szavakat is félre lehet magyarázni. S a megmagyarázhatatlant is ki lehet magyarázni. Nincs mérték. Nincsen csönd, csak lárma. Nincsen pont, csak vessző, vessző, vessző… Nincs nyugalom, csak gyorsulás és a gőz sistergése.

Ez most a hazám. A példa-nemzet, ahova az erdélyi magyarság – az összes többi kiszakítottal együtt – igazodva-bizakodva tekintene: milyen is hát végre szabadnak lenni?

Kit a mennybe… Kit a pokolba… Az Isten szerelmére, hát tisztítótűz nincsen?!

Mi történt – mi történik?

A „puha diktatúra” értékválságát nemcsak alkotóként, de ennek előtte s vele párhuzamosan befogadóként és közvetítőként is – mint olvasó és mint tanár – megéltem.

Ami történt az értékekkel, előbb durván, majd álcázva történt.

A hivatalos „hangadók” (a kritikusok, egyetemi emberek egy része, az irodalmi műhelyek vezetőinek többsége, a párt-cenzorok, kultúrpolitikusok széles köre) megpróbálták a személyiség erejét és színességéhez való jogát eleinte teljesen letagadtatni és kiirtani, alávetni a kiagyalt kollektív „párt-igazságnak”, majd később ravaszul még igenelték is az egyén belső küzdelmének ábrázolhatóságát – feltéve, ha a küzdelem a rendszer javára dől el végül.

Eleinte erőszakosan, piszkos és hosszú körömmel levakarták a céltáblákról Isten képét,

majd, mint a hülyegyereknek, elnézték, ha valaki mégis elbíbelődik az újrafestéssel; nincs jelentősége, hadd szórakozzon, különben is, a „humanizmus” címszó alá be lehet az ilyen műveket gyűrni.

Eleinte szocialista realizmust hirdettek, majd (nagyvonalúan!) csak ennek elsőbbségét, magasabbrendűségét a többi irányzat felett.

Eleinte mindenki ellenség volt, aki nem azonosult tökéletesen, de ezt legalább a működésben azonnal tetten lehetett érni.

Aztán meghirdették, hogy aki nem ellenség, az már barát is. Ez részben buta tévedés, részben nem is gondolták komolyan. Az így kiugratott nyulat bármikor célba lehetett venni.

A nemzeti érzés – hacsak nem a „szocialista Magyarország” csontváz-árnyát akarták fölhúsosítani vele – csököttségnek számított.

A kiszakított milliók sorsát előbb „megoldottnak” deklarálták,

majd következett a cinkos szemhunyorítás és a krokodilkönnyek: a „hiába, csak nekik árthatunk vele” bűnös halogatása.

„Szabadok vagytok” – eleinte ezt ordították a fülünkbe, majd később csönd lett ugyan – de a „rabság” szót nem mondhatta ki senki.

A marxizmus egyedül üdvözítő – nincs más igaz eszme, rajta kívül, ezt sulykolták a köztudatba,

aztán egy további ferdítés-csavarintás (amit korrekciónak szántak): csak az emberek rontják el, de „maga az eszme szép!” (Holott éppen fordítva: hogy ki lehetett bírni, az éppen azoknak az embereknek köszönhető, akik saját emberségüket összetévesztették a csak részleteiben ismert kényszereszmével, és próbáltak úgy-ahogy, a többieknek segíteni. Ez ma az úgynevezett „becsületes kiskommunisták” tragédiája!)

A tárgyilagosság, s esetenként a kétségbeesés az első szakaszban egyértelmű árulásnak minősíttetett, az így megnyilvánuló író (és nem-író) egykettőre „az imperialisták ügynöke” lett,

majd csupán pesszimistának, emberellenesnek bélyegezték a fájdalom-szülte „sötét” irodalmat.

A kétely nélküli magabiztosság, a sommás ítéletkészség volt talán a legőrjítőbb: a rámutatás mozdulata, amely eleinte egyúttal a megsemmisítést is jelentette,

majd később a fekete bárányt (önkényes kijelöléssel) pusztán „kegyelmesen” kitaszította.

A Rákosi-korszakban csak tiltás és támogatás volt. A tiltás a vakmerőnek akár halált is hozhatott – a támogatott pedig egy csapásra elit-életbe csöppent.

A Kádár-korszak tiltása merőben más jellegű: nem az alkotó életét, „csak” egzisztenciáját veszélyezteti, a tekintélyt „lejáratással” célozza meg; a támogatás pedig előnyöket, elsősorban „sérthetetlenséget” biztosít a kegyeltnek.

Az új kitaláció: a megtűrtek köre. Megkockáztatom, hogy kijelentsem: a megtűrttel mindent lehetett. Szabad préda, mert alkotói sorsa nem olyan látványos, mint a betiltottaké. A külföld figyelmét nem kelti fel, nincs „kárpótlása” a nyugati világban, ami vele történik, az az irodalmi életben és az olvasói-gondolkodói közegben nem szenzáció. A „tűrtekről” beszéltek a legkevesebbet. A „támogatott” sajtóját megszervezték, a „tiltott” jó híre viszont részben az erős szájhagyomány, részben a becsempészett külhoni és a valahogy mégis „becsúsztatott” hazai méltatások útján keletkezett. (S az is megtörtént, hogy egy-egy „védenc” érinthetetlenségét is – bravúros cselekkel – kikezdték.)

A hatvanas évektől tekintve a máig, mégsem igazságos az a kategorikus osztályozás, miszerint minden, ami tiltott volt, remekmű, s minden, amit ezért-azért támogattak, fércmunka; a tűrt pedig langyos. Hiszen a kultúrpolitika – a maga mércéjéhez képest is – olykor tévedett: „átengedett” műveket, mert igazában jelentésüket nem értette meg, s „befagyasztott” írókat, olykor nem is műveik, hanem elsősorban nyílt közléseik, megcselekvéseik „nyersesége” miatt. S ne feledkezzünk el a politika természetéről: az örökös színlelésről. Amikor is „politikai megfontolásból” támogattak, például Kossuth-díjjal, olyan alkotót, aki soha hamis szóval ezt a kelet-európai képződményt nem dicsérgette, s a marxi ideológiával még csak nem is kacérkodott. De szükség volt a nevére a listán, vele lehetett bizonygatni, nálunk már semmiféle diszkrimináció nincsen! Ezért olyan keserű sok írónk szájaíze mostanság, ha a régebbi kitüntetéseire gondol, mert jól tudja, amit kapott, nem tisztán az értékei miatt kapta (pedig azok alapján is érdemes volt rá), hanem azért, hogy az „egyensúlyt” szolgálja. Itt az volt a legrafináltabb politikai szempont, ami a külső szemlélőnek éppen hogy „politika-felettinek” látszott. S így kerülhetett egymás mellé, kitüntetett helyre az érdemes és érdemtelen.

58 után, a „tombolás” után lassan-lassan egy-egy tiltott író, ügyesen lavírozva, szívós „munkával” a hatalom támogatottjai közé fúrta magát; más frissen érkező pedig – következetességével, manipulálhatatlanságával, rövid „próbatámogatás” után a kedvezményezettségből hamarosan kibillent.

Abszolút érték az, amit az idő és a helyzetváltozás sem tud érvényteleníteni. S ezért nem ismerek olyan értéket, ami – ha valaha sikerült írásban rögzíteni – véglegesen elveszhet. Az elmúlt 30–35 esztendő termése azon méretik (akár akkor, saját idejében jelent meg, vagy most, pótlólagosan), hogy a következő ötven év élve hagyja-e, vagy csendesen elsorvasztja? Csak az írót lehetett halálig gyötörni, a mű nem veszett el. S itt jegyzem meg: az író fennmaradására nem a hangos támadás a legveszélyesebb; hanem ha megpróbálják meg-nem-történtté tenni, észre nem venni a jelenség fontosságát. Ezt a módszert legkivált egyes „tűrtek” szerencsés-szerencsétlen képviselőivel szemben gyakorolták előszeretettel.

Az igazi, a jóvá-nem-tehető és megmérhetetlen veszteség az, ami érték félelemből, reménytelenségből, elgyöngülésből egyáltalán nem született meg. S ezt csak ki-ki maga tudja, ha lelke mélyére néz.

A kísérlet azonban – a szabadság, a nemzet, a spirituális létezés értékeinek lefokozására – vitathatatlanul élénken zajlott; semmivel sem igazolható. A végre talán megnyugvó irodalmi közgondolkodásnak az a felelősségteljes feladata, hogy előítélet nélkül megnézze: hol szükséges visszamenőleg értékelés-módosítás – immár nem politikai érdekek, hanem az esztétika és a tisztesség törvényeinek vezérletével. Nem igaz a mechanikus ítélet. A díj birtoklása vagy a díjazatlanság általánosságban nem lehet mérce: nem minden földíjazott kitűnő író – de minden díj-nélküli sem az. Ennek a fordítottja is ebből következik: egyaránt akad nagy érték az „elismertek” és az „el nem ismertek” között. S bár van még mit helyrehozni a már eltávozottak köréből is, de a posztumuszok elsősorban az adományozó lelkiismeretét nyugtatják meg. Ne várjunk, amíg az élőkből halottak lesznek! S ne irányzatok szerint minősítsünk: hiszen minden irányzatnak van aljnövényzete és lombkoronája. S van irodalom, igenis van, amelyik biztonsággal nem „besorolható”. Az eddigiekben „nem kívánatos” posztmodern, neoavantgárd stb. kifejezési formák teljes szabadságukban mutassák meg magukat – s aminek aztán ebben az akadálytalan „fölmutatásban” is megmarad a varázsa, az már nem efemer, az időtálló és valódi. Hiszen mindannak, ami tilos, sajátos vonzása van – hiteles válogatás csak ott lehetséges, ahol az egész, romlatlan kínálat ki van a polcra téve – s rám bízzák, mit szeretek jobban.

Egyébként divat mindig volt és lesz is, gyanítom. De a „divatos” szerzők – még ha nem is ők tehetnek róla – saját maguk sínylik meg a szüntelen tömjént, a kizárólagos reklámot. Aki divatos, azzal elegánsabb és kényelmesebb foglalkozni – s a sznobok túllihegése aztán a mélyre rejtett, de valódi értéket is képes az olvasótól elidegeníteni. Végső soron nem jól jár az az író, akire – akár kárpótlásképpen a sok éves félre-nyomottságért – mindennemű dologban hivatkoznak, s akit a legkülönfélébb, számára távoli témájú vitákba is belevonnak. A divatba hozott univerzális tekintélynek látszik ott is, ahol esetleg egy másik jobban otthon volna. Nem egészséges még az az irodalmi élet, ahol bizonyos nevek – egy bizonyos, kétségtelen érték teremtőinek nevei – sztereotip felsorolásban, rés nélkül hangzanak el – mert akarva-akaratlan is azt sugallják: nincs másfajta, másképpen megszólaló érték, csak az övék, egyedül. S a „túlértékelés” érzete ezért léphet fel: mert az egyébként megalapozott magas minősítés kizárólagos – nem bővíti, hanem szűkíti az irodalom életterét.

Ami pedig a határon túli magyar írók integrálódását illeti: nem vagyok felhőtlenül derűlátó. Soha ilyen szent buzgalom, elszánás nem volt még bennünk, mint ma, annyi reménytelen kísérlet, a gátak omlása után – és soha nem tapasztaltuk ilyen magától értetődő kínálkozását a kiszorítottaknak és kinnszorultaknak. Mégis. Lesz-e helyük? Lesz-e helyünk, mi magunknak, amit meg tudunk és meg kell osztanunk nyelvtestvéreinkkel, hely, amit nem a bóvli ural? Lesz-e energia, amely az emberi érdeklődést az anyagi gondok és a napi politika fölé emeli: kérdés; kérdések. A kétely azonban nem ment fel az erőfeszítés alól. A diktatúra – megtapasztaltuk – könyörtelen és szabályoz. De a piac is! Ki kell mondani: szép szabadságunk mellékterméke, a csúf szabadosság is itt van; s azok, akik oly sokáig nem éltek a szabadság gyakorlatában, nem csoda, ha a kettőt átmenetileg összetévesztik.

Ha – szerencsére! – nem felső parancs jelöli ki, mit szabad az írásban és mit nem, a személy felelőssége (ami soha félre nem dobható!) még fokozottabb. A „belső hangra” a külső szabadság állapotában is figyelni kell – talán még érzékenyebben, mint gúzsba kötve.

Ez a „belső hang” egyébként – bármennyire szokás is teljes körű ócsárlása közelmúltunk irodalmának – eddig sem volt néma. S erre legyünk büszkék; hogy mindenek ellenére igenis születtek itt érvényes művek, a kényszerzubbonyt repesztgető művek, magot-hó-alatt rejtő művek; az szégyellje magát, akié a szégyen (a moccanatlan belenyugvás vagy a zsoldosok szégyene), az legyen megszeppenve, aki hagyta magát becsapni. Ki-ki az önvizsgálatot megtartsa! Itt-ott tévedett-e? „Árnyalása” művészi erény volt-e vagy szimpla megalkuvás a „helyzetekkel”?

De amire lehet, arra legyünk büszkék. Ha „illegálisan” vagy ha „legális úton” sikerült is – a két „vonulat” csak erősíti egymást. És ne feledjük azokat a kivételes irodalom-kritikusokat sem, akiknek volt erejük a sodrásnak ellenállni, s volt tehetségük arra, hogy még az „olyan” körülmények között is az értékek mellett szóljanak.

Úgy tetszik, a pálmáról most levették a terhet. Vigyázzunk a következő harminc évre. A valami mellett cselekvés sem könnyebb, mint a valami ellen. Sőt. A művészi megfogalmazás nehezebb, a gondolkodás pedig ellustulhat, az érzelmek túlforrhatnak vagy felhígulhatnak.

Mert ami itt a legnagyobb mértékben tönkrement – s ennek egyik negatív eredménye a befogadók alacsony igénye is! – az a világról, nemzetünkről, az emberi egzisztenciáról való szakrális gondolkodás képessége és szándéka. S amikor azt mondom, „szakrális”, nem valamiféle elérzékenyültségre vagy dogmák sorozatára gondolok, hanem a megkísérelt rálátásra, az örök keresésére a szüntelenül változóban. Mindarra, ami nem erőszakosan kiemel az emberi sorsból, hanem valóban képes megemelni az életet.

Lázas aránytévesztés helyett jöjjön az arányérzék higgadtsága – s bármily nemzedéki vita helyett a szellemi tények „csereforgalma”.

Ami tőlünk függ

Egy nemzet jelentőségét azzal mérjük, mennyit adott a világnak. Ereje pedig kitetszik abból, hogy milyen szenvedéseket volt képes összeroppanás nélkül elviselni. Nincs szükségünk álszerénységre. Tehetségek sora gazdagította a világértékeket, s csapások sora edzhette önismeretünket. Az előbbi vitathatatlan tény, az utóbbi csak részben valósult meg. Mi gyakran vagy „túlszeretjük”, vagy magyarságunkból éppenséggel „kitagadjuk” magunkat. Nincsenek a helyükön a dolgok. Aminek természetesnek kellene lennie, nem természetes: folyton-folyvást igazolni kell, sőt, olykor-olykor fecsegni róla. A minősítések is arányt tévesztőek. Ha például Széchenyi Istvánt mint „nagy magyart” emlegetjük: a megjelölés hiteles. Azt jelenti: élt egy nagyformátumú személyiség, aki kivételes energiáját a nemzet javára fordította. Ha azonban közszereplőt ruházunk fel –, a „nagy magyart” önmagában dicső tulajdonságnak képzelve: stílustalan és nincs mögötte megfogható valóságtartalom. „»X.Y.« aztán nagy magyar!” Mit értsünk ezen? Többnyire azt: valaki magyarságát helyezi mindenek fölébe, s ezt lépten-nyomon hangoztatja. Mintha a magyar ember eleve nem lehetne jellemtelen, bűnös, gonosz, buta. Mintha az egy-nemzethez való tartozás megvédene bárkit is önnön lelke tökéletlenségeitől. Persze, éppoly visszatetsző az ellenkezője is: a görcsös bizonygatás, a „nem-kötődöm-semmihez”, a címkeként viselt nyegle „világpolgárság”, amely véletlennek, elhanyagolható esetlegességnek tekinti, mikor és hol születik meg az ember. Végletekkel el vagyunk látva. Magától értetődően legyünk magyarok. Magyarok is. Európaiak is. Földlakók is. S a Világmindenség teremtményei – egyre inkább társteremtői szerepkörben. Ezek nem egymást kizáró, hanem egymást feltételező szintek. Mint ahogy a személyiség sincs egyedül, állandó kölcsönhatásban van a többi személyiséggel, ugyanúgy a magyar nemzet sincs egyedül, nagyon is függ más nemzetek sorsától. Jövőjét nem lehet szomszédaitól leválasztva, önkényesen eltervelni. Két okból nem lehet: mert valóban középen vagyunk, összeszorítva. Innen bajos látványosan kiugrani, azt pedig, hogy „lenyeljenek”, nem engedhetjük. Másrészt lehazudhatatlan tragédiánk: Magyarországot jobbára magyarlakta, elszakított terület veszi körül, ahol azonban nemigen szabad magyarnak lenni s ezért ők kiszolgáltatott helyzetben vannak. Erre az anyaországban nem figyelni: cserbenhagyás, árulás. Erőszakról ábrándozni azonban felelőtlenség. „Beugrás” a gonosznak, a szerteszét szaporodó példák nyomán. Trianon szégyenteljes volt, mert igazságtalan volt. Igazságtalan volt az egyes ember sorsába nyúlóan, s a nemzet-test életerejét érintően is. De ma már – megkockáztatom – valószínűleg csak újabb igazságtalanságok elkövetésével lehetne határt korrigálni. Mert már alig van „színmagyar” környezet. Erről gondoskodás történt. S a szükségszerű váltás a másnyelvű, személyében ártatlan számára éppoly fájdalmas lenne, mint a mieinknek a szlovákosítás, románosítás, szerbesítés, oroszosítás volt. Még akkor is, ha a tapintatunk és új-testamentumi gondolkodásunk nem engedné a „szemet-szemért, fogat-fogért” revánspolitikáját. Ne kívánd felebarátodnak, amit magadnak se kívánsz – egy magasabb rendű erkölcsi parancs. A nagylelkűség a hozzánk szorultakkal itt, és szigorú számontartása a miéinknek ott, párhuzamosan: ez az, amit tehetünk, s lelkiismeretünk szerint meg is kell tennünk. Nem tilos – s az én nemzedékem tudatából már ki sem is törölhető – ismerni Nagy-Magyarország képét. Szellemtest ez; többé nem realizálható; történelmünkben azonban dolgozunk vele. A múlt is létezik – valahol, egy más szférában – megcsonkíthatatlanul. Visszük a jövőbe magunkkal – de nem azért, hogy ismételjük, hanem hogy ne felejtsük, miért történhetett, ami velünk megtörtént.

Miképpen lépjük át kétezret: bizony nemcsak rajtunk múlik. S még csak nem is közvetlen szomszédainkon. S még csak nem is Európán. Mára az egész emberiség krízis-helyzete kiviláglott. Nem tudjuk kiszámítani – a legjobb igyekezettel sem – mikor és hol történik meg az az aprócskának tűnő rándulás a rendetlenül elrendezett világban, ami minket akarva-akaratlan, valami szörnyűségbe beleránthat. (Mint ahogy a jót sem sejtette senki: a kártyavárként ily gyorsan összeomló Szovjetuniót, annak minden következményével.) Sok mindent el lehet – és el is kell – tervelni; sok mindent, de nem mindent. A váratlanra is készen kell állni, jó és rossz értelemben egyaránt. A gyűlölet egyre közelebb jön az egyedi lélekhez: már nemcsak nemzet harcol nemzet ellen, etnikum etnikum ellen, fajta fajta ellen, hanem ugyanazon nemzet tagjai, vagy ugyanazon fajta csoportjai törnek egymás ellen. (Itt s a környezetünkben a pártmarakodások, s kiragadott példa: a feketék véres viszálya a távoli Dél-Afrikában.) Nincs messze az idő, amikor család családdal áll kibékíthetetlen háborúságban, hogy aztán a családon belül is ellenséggé váljanak. (Bibliai előjelzés: „mindenki háborúja mindenki ellen”. De nem így, nem az anyagban, hanem mint szabad individuumok szellemi párviadala!)

Veszélyes a másfélét szőröstül-bőröstül idegennek tekinteni, talán bűn is – a különbözőséget viszont egyáltalán nem venni tekintetbe: naivitás, és éppúgy káros. Így kell-e lennie, s ebben a zavaros lelkiállapotban kell-e megérnünk az ezredfordulót, így, hogy barát nem köszön az egykori barátnak, egykori harcostárs átmegy az utca túlsó felére a másik elől, csak azért, mert most ütközik a politikai elgondolásuk? Nem primitív dolog-e – de remélhetően csak az újsütetű demokráciákra jellemző – a politikai nézeteket ilyen mélyen belevinni a magánviszonyokba? Nem azt mondom, hogy valamelyest, hanem ilyen mélyen. Már-már mérgezően. Mi lesz ebből kétezerre? Persze még minden lehet. Tudásom szerint: Michael-i korban élünk. Amikor is a kozmikus intelligencia az ember kezére adatott: neki kell erre ráismerni, és a jövőjét alakítani, ezáltal. A világkegyelem lehetősége az, ami adott, az út nincs lezárva. De élni vele az ember felelőssége. Tágítva a kört: a nemzet felelőssége. A nemzetek felelőssége. Nemcsak a legrosszabb, de a legjobb is megtörténhet!! Nekünk ebbe az irányba kell hatnunk, éber jelenléttel. Miközben termeljük a javakat és megpróbáljuk elosztani, ne higgyük, hogy a „minél többet” a nemzet és az emberiség végső célja, de azt se hirdessük demagóg módon, hogy mindez nem fontos, csak az „eszmeiség”. „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem” – létünk aktuális szakaszán egyformán hangsúlyos mindkét tartalom. Legyünk türelemmel: egy téveszme bukása után, a kiábrándulás után még sokan és sokáig a teljes eszmenélküliség, a félreértett szabadság káprázatában élnek, arra esküsznek. Ez azonban átmenet. Ennyiben vagyok optimista. Az ezredvég új megközelítést vár tőlünk: nem a megszakadt, s a magamódján-rossz folytatását az utána következő még nagyobb rossz helyett. Hanem – keserű tapasztalatok alapján – minőségi ugrást egy magasabb látótérbe.

Önkontroll, jóindulat, lovagias küzdőstílus, empátia, részvét: nem kisajátítottan magyar tulajdonságok. Csupán kívánatos, hogy őket minél több magyar ember a magáénak tudhassa. Mert ami mi vagyunk, amivé mi leszünk, külön-külön: azt fejezi ki majd a nemzet egésze.

Meditációm – választott műfajom – elején említettem: nekem a magyarságom természetes. Mint a só a mindennapiban. Ha hirtelen elvonnák tőlem: a hiányában lenne a legkarakterisztikusabb. (Érzik ezt mindazok, akik emigrációban élnek; hogy tud fájni az emlék, az odahagyott gyerekkor, a visszacsengő hangalak.) De nem szeretek róla beszélni, „hiába venni”. Mint leckét, magyarságomban azt kaptam, s azt kell magyaráznom: bizonyos fokig rendhagyó létezésben, bizonyos fokig magamra-hagyottan nyújtsak valamit a számomra juttatott, számomra lélegző magyar szóban. Amit tudok, hitelesen és árnyaltan csak ezen a nyelven tudom elmondani. Imám és düheim ebbe a nyelvbe öltöztek. Amit teszek, ennek az országnak teszem elsősorban. Honfitársaim véleménye érdekel elsősorban. Nekik panaszkodnék, nekik dicsekednék, ha engednék a kísértő gyöngeségnek.

Itthon az általános emberi nyomaszt erősebben. Ahogy átlépem az országhatárt, magyarságom tudata „előlép”, fényesen fölviláglik.

Ha tiltanák magyarságomat – magyarságunkat –, a tilalom ellen éjjel-nappal lázadoznék. De mivel szabad kinyilvánítani – s hála Istennek szabad –, minden hűhó nélkül, termékeny csendben, észrevétlen igyekszem megélni. Nem keresek, ne keressünk ellentétet, ahol nincsen.

Ott leszünk az ezredfordulón. De nincs jóslat: hogyan? Ami tőlünk függ, azt azonban ésszel-szívvel meg kell tenni.

Három kép

Tudósítások. A jelenkornak nevezett időnkből, néhány hónap eltéréssel. Ültünk a karosszékben, a tévé előtt és láttuk. Legalábbis látnunk kellett volna, nemcsak nézni.

Három élethelyzet. Kísérőszöveg nélkül is beszédes. Az első szín: valahol Ausztráliában. A nagyáruház kiárusítást hirdet: fillérekért mosógépet. Annak a hét vásárlónak, aki a többit megelőzve éri el a számokkal megjelölt, fehér inges, nyakkendős hét eladót. Villanások. Morajló, izgatott, egymáshoz préselődött embertömeg. Majd a várakozók hirtelen áttörnek a bejárati ajtón. Éles, hisztérikus, egybeolvadó visítás. A „szerzés” részegítő mámora. Egymást letaposva, öklözve gomolyog a massza, leverik a lábukról a táblákat tartó eladókat is. Adidas-cipők gáncsolják az Adidas-cipőket. Jól ápolt nők akaszkodnak egymás hajába. A kommentár szenvtelen, tárgyilagos: rosszul sikerült akció, sebesültek, egy halott. Ahol látszatra minden megvan, de semmi sem elég.

A második szín: valahol Oroszországban. Ritkás, vizes havat csap a szél a sorban állók arcába. Lapos cekkerek, topogás a nemezcsizmákban. Homlokba húzott kötött sapkák, csapzott, sállal leszorított kucsmák. Valami elkínzott nyugalom; inkább fásultság. A sor csigalassúsággal vánszorog. A boltbelső: csaknem üres pult, rajta az „eszmei árat” jelző cédulák. Az eladókon piszkos, gyűrött köpeny a nagykabátra cibálva. A kínálat: gúlába rakott konzerves üvegek, a deszkapolcon, egyforma mind. Nem tudjuk, mi van bennük. Valószínűleg lottyadt uborka. De lám: csontos húscafatokat is mérnek; barna papírba vágják, épphogy rádobják a mérlegre, s már kapják is le, mohó kezek nyúlnak érte. Holnap lesz tej és kenyér is, mondja az üzletvezető, és a sarokra krumplit is hoznak. Fegyelmezett nyomorgás. Néha egy-egy szidalom-áradat, de párhuzamosan a tehetetlenség. Vállvonogatás, araszolás a sorban.

Alig valami. Ki kell bírniuk.

A harmadik szín: valahol Szomáliában. Pompázó, izmos katonák. A dobhasú csontváz-kölykökkel éppen paroláznak. Kedélyesek, nevetgélnek. Azután diadalmasan kitűnnek a képből. Homok. Forróság. Óriás-koponyák, a nemi szerveket bőrlebeny fedi. Legyek, még a szemüregben is. El sem hessentik őket. Kollektív haldoklás. Mindegy már: ki volt nő és ki volt férfi, mint ahogy az is mindegy, gyermek vagy felnőtt hullik-e el éppen. A négy-ötéves halálra-szántat, akit látunk, a kép hosszan, közeliben kitartja. A gyerek rongydarabbal letakarva, összezsugorodva. Mellette az anyja kuporog. Az ölében fatál. Pépszerű fehérségbe mártja két ujját. Fellebbenti a rongypokrócot. Megkeresi a vélhető szájnyílást. Próbálkozik az etetéssel. Erőszakos. A gyerek azonban nem eszik már. Maradék erejével – ingerültség nélkül, de határozottan – a fejére húzza a takarót. Békén akar maradni: ez minden vágya.

Meg kell halnia. Semmijük sincsen, mégis, ebben a mozdulatban tartás van. A szenvedés nem tűri a közönséget. A kiszolgáltatottak csendesek. Sem lázongás, sem jajszó.

A dúskáló jólétnek – úgy látszik – nincs mértéke és méltósága.

A folyamatos nyomorállapot – úgy látszik – részben káros beletörődésre szoktat, részben hasznos türelemre.

Az éhhalál földjén – úgy látszik – néma áldozatok születnek, talán helyettünk és értünk. Előélnek egy szörnyű világlehetőséget.

S mintha mindez „nagyon messze” volna. Az országunkhoz képest. A lakóhelyünkhöz képest. A fotelünkhöz képest. S bár felháborodunk, sajnálkozunk, olykor megrendülünk, de úgy, mintha nem velünk is történne, ami történik.

Mintha nem ismernénk a reklámból a realitásba költözött férfit, aki „Mazda akar lenni”, a leányt, akit „a gond nem ééérdekel”.

Mintha egy-egy öregasszony kétrét-hajolva, kéregetve nem jönne velünk szembe.

Mintha senkinek se fájna, hogy bár már minden kapható, de kevés az, ami elérhető.

Amit csoportosan elkerültünk, személyünkben még érinthet. A példahordozók köztünk is vannak. Olyik-másik elrettentésül, esetleg okulásra. Vagy néhányan éppen követendőnek.

„Gyerünk a moziba be”

Mozi nincs már. Csak filmek vannak, filmszínházakban. Valamikor – gyermekkoromban – a mozi egyszerre jelentette a helyet, ahova megyünk, s a sztorit, amit a vásznon látunk. Nyolcéves voltam, amikor elkezdtem moziba járni és tizenkettő, amikor az ostrom ezt a fontos „élettevékenységemet” beszüntette. Gyerekfilmeket nem néztem, mivel egyedül nem engedtek volna el, s így anyám ízlése szabta meg, hova tudom elcsalogatni. Anyámtól – akit nagyon nehéz volt hazulról kimozdítani – úgy kellett egy-egy alkalmat kikönyörögni. „Nekem már nem tudnak újat mutogatni” – ezt mondogatta, sóhajtozva. Szinte úgy kellett elvonszolni a jegypénztárig. Semmi sem tetszett igazán neki, biggyesztett, valószínűleg a pénzt is sajnálta, de hát a kedvemért csak-csak rászánta magát. Nekem viszont a mozi a nap központját jelentette – sőt, az egész hetemet meghatározta. Ha szerdára kaptam ígéretet, már hétfőn ezzel álmodtam. S ha valamiért kútba esett a terv, alig sikerült megvigasztalni.

Majdnem mindegy volt, mit játszanak – de azért a vígjátékoknál a „szomorú” filmeket jobban szerettem. Persze, ebben az időben ilyen nemigen akadt. A háború szörnyűségeinek ellensúlyozására szolgált a mozi, a sztár-kultusszal együtt. A sztárok beköltöztek a képzeletembe. Némelyik történetet – tükör előtt – „utánjátszottam”.

Magányos gyermekként a mozi volt az, ami kimozdította túlságosan szorosra zárt életemet. Játszópajtást nem engedtek a közelembe, csupa féltésből (bepiszkol, megver, kicsúfol), az olvasásba pedig – már második elemitől – szinte belebódultam. Úgy kellett a könyvet a kezemből étkezésnél, elalvásnál kitépni. Az iskolán kívül talán utcára se léphettem volna, ha a mozi nincsen. Azt az iskolában sem volt szabad elárulnom, miféle könyveket olvasok, s hogy anyám sokszor a „16 éven felülieknek” szóló előadásra is becsempész – némi aprópénzt csúsztatva a jegyszedő néni zsebébe.

„Koraérett kislány” – sokszor hallottam, s ma már tudom, ez majdnem azt jelentette: koravén.

Négy mozi közt választhattam, ami aránylag közel, gyalog is megközelíthető volt: a Józsefvárosi, az Otthon, az Uránia és Csaba (a későbbi Vörösmarty). Az általános atmoszféra maradt meg bennem, s – egy-két kivételtől eltekintve – nem az egyes filmek emléke. A várakozás az előcsarnokban, a csengetés, a bevonulás, a hirdetések, a híradó, a kísérőfilm – a szünet (a perecessel) s utána a nagyfilm, végre!

Most látom csak, ahogy felelevenítik a régi magyar (és nem magyar) filmeket, mennyi vacakot is néztem lelkesedve! Könnyű azt mondani, hogy persze, idővel minden elavul, hiszen a technika tökéletlen, a színészi modor patetikus volt, a történet pedig limonádé – mégsem így igaz egészen. Mert – nem szégyellem – ami akkor valóban nyomot hagyott a lelkemben, ma is kedves nekem. A Krisztina királynő, az Emberek a havason, a Mire megvirrad. S az a Stan és Pan-jelenet, aminek a végén a „kövér” meghal, s angyalszárnyon repül fel. Zokogtam. „Ez nem mulatságos, ez nem mulatságos” – ezt ismételgettem. Krisztina királynő magányossága – ahogy szerelmet, trónt elveszítve áll a hajó fedélzetén, áll, áll, s megy vele a semmibe a hajó – napokig tartó traumát okozott. Az Emberek a havason-ban a magára maradt kicsi fiúcskát sirattam meg. A Mire megvirrad-ból a záróképre emlékszem: a pirkadat besüt a padlásszobába, a fénynyaláb a padlón heverő Jean Gabin testére esik. Bármit adtak is azonban, a körítés, a környezet vonzott, a hirdetések: „Ki kopog? Áldás vagyok mert áldás a házban az Áldás kávépótló” – „Matracába? Epeda. Vigyázat! Utánozzák.” A Nap, ahogy megáll a látóhatáron és csücsörítve közli: „Nem nyugszom le Pluma-paplan nélkül.”

Az a középkorú, egy kissé recsegő hangú férfiú, aki a Petőfi-szobornál szózatot intéz a fiához, beleborzongtam, ahogy mondta: „mert ha a Keleti Rém átlépi a határt, nincs többé föltámadás”.

Háborús propagandától átitatott mozivilág. Hazugság és igazság kevercse. Mégis. A szünetben valamiféle spricniből illatosították a levegőt. A közönség csendben volt a vetítés alatt – pedig hát sem a józsefvárosi, sem az Otthon nem volt drága premiermozi.

Később már nem találtam a mozihoz igazándiban vissza. Fiatal lánykoromban az élet és a fennmaradásért való küzdelem fontosabb lett. Az udvarlóimmal inkább sétáltunk a Szigeten és a Gellérthegyen. Az ötvenes évek filmjei egyébként sem érdekeltek.

Íróvá-érésem idején, a hatvanas-hetvenes évek furcsa módon, minden elfoglaltságom közepette ismét közelebb vittek a mozihoz. Akkor már nem voltam kritikátlan „habzsoló” – az író a „nézői” szempontjaimban is megnyilatkozott. A varázs elveszett, de a szakmai érdeklődés megmaradt.

Már akkoriban is divat volt a magyar filmet szidni, elkezdte térhódítását a „nyugati” kommersz a „keleti” okítgató, népnevelő unalom mellett.

Nekem azonban ma is meggyőződésem, hogy a magyar film legjobbjai a világversenyben is jók voltak; sokat mondtak el az akkori magyar valóságról s általában az ember morális állapotáról sajátos képi megfogalmazásuk segítségével és a témaválasztással. Ezek érvényes alkotásként a jelenben is élvezhetők. Példát nem említek: minden felsorolásból kifelejtődik, óhatatlanul, néhány arra érdemes. Talán nem túlzás, ha azt állítom, a film becsületét ez időben nem az amerikanizált szuperfilmek mentették meg, hanem a sínylődő-gyötrődő, kelet-európainak nevezett közép-európai népek néhány megszállott tehetsége; a lengyeleknél, a cseheknél és nem utolsósorban nálunk. S persze Tarkovszkij, akinél a formateremtés egy új „tartalmassággal” is párosult. S a látomásos olaszok: Antonioni, Pasolini, Fellini.

Ha rászánta az ember az időt: találhatott nagy filmeket. Azután történt valami, amit nehéz definiálni. Mert nem elsősorban a filmmel történt, hanem velünk. Körülöttünk.

Egyre kevesebbet jártunk (járunk) moziba. A nyolcvanas évek végére az értő közönség elapadt. S a jó film is elveszett a sok rossz között. Unos-untig ismételtük már, leírtuk százszor: horror, erőszakkal párosult szex – s mindez futószalagon. A plakátokról a „kis pisze szőke” meztelen keblekkel pisztolyt szegez rád: így kényszerít, gyere! A plakátbetűkből piros festék-vér csöpög. Sokk-hatásra törekszenek, de már sokk-hatás sincs; ilyen töményen már ez sem érdekes. S akkor még nem beszéltünk a blődliről: minél hülyébb, annál sikeresebb. Verseny folyik, ki tud nyakatekertebb film-címet kitalálni. „Ellenhatásként” pedig néhány ál-művészfilm, a zavar, a szürkeség, az érdektelen semmi tupírozása.

Szegény új magyar film: heroikus erőfeszítés a talpon maradásra. Végre szabadon, de pénz nélkül. Szponzorkutatás. S milyen nehéz maradandó filmet csinálni ma, amikor minden napról-napra változik! Hogy ne bóvli legyen, de ne is kusza ön-élvezkedés. S ha sikerül: hogyan lehet bekerülni a köztudatba? Föl lehet-e kelteni még egyszer azt a hangulatot, amit a régi sláger sugall: „Hallod-e Rozika te, gyerünk a moziba be, mert az valami csuda”. Bele kell-e nyugodnia a rendezőnek, hogy néhány kritika után a filmje eltűnik, s gyakran még a barátok sem nézik meg?

Ezért kezdtem mondandómat azzal: mozi már nincsen. Könnyű mindent megmagyarázni a tévével, a hajszával, a „papucs-pongyola”-kényelemmel. Nem pusztán erről van szó.

Olvastam egy érdekes tanulmányt. Douglas Gomery, a Maryland Egyetem kommunikációval foglalkozó tanára írta arról, mi is történt Hollywoddal? Ő arra a következtetésre jut, hogy a tömeg azért tűnt el a nézőterekről, mert átalakult a társadalom. Az emberek kiköltöztek az elővárosokba, s divattá vált a többgyermekes családmodell. A mozik pedig maradtak a zsúfolt városban, ahol viszont lehetetlenné vált a parkolás. Ezért találták ki az autós mozit – helybe vitték a filmet. (Erre nálunk is van kísérlet!) Ami számunkra még újdonság: az országúti csomópontok közelében elhelyezett, az elővárosi bevásárlóközponttal kombinált, névtelen, többtermes, úgynevezett „multiplex”-mozi, ami Amerikában állítólag nagyszerűen bevált. Nem ajánlanám. Így végképp véletlenszerű, mi az, amire – némi lyukas idő birtokában – csak úgy beesik a nézőnek titulált ténfergő. Gomery bizonygatja, hogy a filmek közönsége soha nem volt nagyobb, mint manapság. Hiszen – s ez a végső érve – a videóval akárki saját otthona „mozisa” lehet. Egyszerűen arról van szó, hogy a rajongók most már másutt élvezik a legújabb produktumokat.

De szabad-e a videózást egyenértékűnek tekinteni a „mozizással”? Némi vállvonogatással: miért ne, hiszen a film ugyanaz.

Az én válaszom: nem. Még a kényelmi szempont sem indokolja a behelyettesítést egészen. A videofilmért is el kell menni a boltba vagy a kölcsönzőbe, találomra kikapni valamit, s aztán vissza is kell vinni vagy csereberélni azt. Csak a család nézi, s közben semmi, a mindennapokból kizökkentő élményhatás nem éri ezt a szűk kört, csak a szokott „televíziós-érzet”. Mindenki rágcsál, kommentál, percekre kikapcsol. Megszűnik a látvány legelemibb tisztelete. Hiányzik a rákészülés, a tudatos választás, s a különböző karakterek, a több száz ismeretlen által teremtődő nyájas moziaura.

Douglas Gomery visszafordíthatatlannak ítéli ezt a változást, hogy a film átköltözött a videóba. Pedig csak a rendező mondhatná el a legszakszerűbben, milyen más eleve videóra dolgozni, vagy reménykedni – a szó átvitt értelmében is – a szélesebb vászonban. Hiszen még az egyébként csalóka sikert sem lehet lemérni, ha a mű csak a videoszalagon létezik.

Mi hát akkor a jövő? Mit tegyünk? Mozi-csináló és mozi-néző, egymástól gondosan elszigetelődve, pénztelenül? S ugyanakkor kitéve az újabb és újabb, brutálisnál brutálisabb akciókat ígérő plakátszövegek agresszivitásának?

A mozi „csodakorszaka” valóban elmúlt. De ha mást és másképpen kínálna (szerényen és mégis önérzetesen) mint a televízió és a videó-készlet, ha csak ott és sehol máshol föl nem lelhető ajánlattal lepne meg, igenis bemennénk. Ha több lélekberagadó, később is fölidézhető, személyesen is megszólító alkotás születne, ha híre kelne, hogy ezt bizony nem szabad elmulasztani mert ad valamit; elkísér.

Az ilyen film valószínűleg nem címkézhető: „közönségfilm” – „művészfilm”. A kategóriák gyanússá váltak, nem bízunk a definíciókban. Szeretnivaló és rádöbbentő filmeket várunk, várok. Amiben mindenki azt csinálja, amihez ért: az író megírja, a rendező képbe és koncepcióba ülteti, az operatőr egyedi látvánnyá komponálja. A színész pedig nem motyogva, de nem is hamis teatralitással megéli – előéli nekünk azt, amit aztán nekünk átélni érdemes.

De ez nem elég. A környezetteremtés már rajtunk, befogadókon is múlik.

Gyermekkorom kis mozijában nem volt fényűzés. Aranyozásra is csak az Urániában emlékszem. De volt „személyzet”. S ennek a személyzetnek valamiféle tekintélye. A jegyszedőnek nem kellett rettegnie attól, hogy ha rászól a rendetlenkedőkre, meg is verhetik. Nem is volt ilyenre szükség: a közönség csendben figyelt; nevetett, sírt – de nem beszélt. Szemetelni tilos – s ezt mindenki komolyan vette. Két előadás közt fölfrissítették a termet, az illatosító permetezett. Ha némi mozgás volt is, az inkább az első sorokban, ahol a kamaszok ültek. A zsöllye és az előkelő hangzású „fenntartott hely” mintegy garanciát adott, hogy teljes zavartalanságban élvezhetjük a filmet. Még a zacskózörgetőket is lepisszegték.

Ma a páholyban is ott ülnek a hőbörgők. A mindenen röhögők, a mindent hangosan véleményező neveletlen buták. Minél jobb a film, annál nehezebb elviselni őket – mert a művészi teljesítmény megszégyenítése a legfájdalmasabb. Nincsenek többségben; de hangerejük, viselkedésük uralja a mozi légkörét. Rájuk szólni reménytelen: sikerként értékelik és még jobban rázendítenek. A padlót egyetlen előadás alatt elborítja a rágógumi, a pattogatott kukorica, a csokoládépapír. A mozivezetés tehetetlen. Mindenki úgy mulat a pénzéért, ahogy akar.

A közös szórakozásból közös félelem lett. Nem válogathatom meg a szomszédomat, aki – talán éppen elragadtatásom pillanatában – arcomba köpi a szotyolamagot.

Lehet a film színes, a szélesebbnél szélesebb vásznú, térhatású, sőt még szagos is, hívhatják a mozit filmszínháznak, a lényegen nem változtat. A mozi-élmény devalválódott. Mentsük, ami menthető.

Emlékezetes filmeket kérek – s legalább egy-két olyan helyet óhajtok (naiv óhaj?), ahol kötelező a viselkedési normákat betartani. Mert a demokrácia nem a barbárság menlevele. S a művészi szabadság a látomás szabadsága – de nem lázálmok és rémálmok kivitelezésére biztat.

A Budapest-élmény

Tagadjam le? Finnyáskodjak? Én bizony Budapestet mindig szerettem. Ami nem jelenti azt, hogy a vidéki-falusi életet nem élveztem, ha módom volt rá. Az érzések párhuzamosan is létezhetnek, nem kell az egyiket a másik ellen kijátszani.

Már harminc éve a Dohány utcában lakom. Nem a vágyam, hanem a szükségszerűség hozott ide családostul, egy szűk józsefvárosi lakásból, előnyös, aránylag olcsó cserével. A ház maga nem tipikusan Dohány utcai; világos, szabálytalan körfolyosója van, márványlépcsők s mindössze kétemeletes, persze, a kapu ki-kidől, és a fordulóknál mállik a vakolat. De az ajtók előtt, a cirkalmazott vaskorlát tövében ládikák és virágok. Megszoktam. Minden közel van: orvos, közért, színház. Ez a Dohány utcának a körúthoz közeli, a Keleti pályaudvar felé eső szakasza. Itt nem volt gettó; nincs annyira benne a kövekben a szomorúság és a szégyen, mint feljebb, ahol szüntelenül sír az emlék. Tavasszal néha a Hársfa utcából illatot hoz a szél – a halott hársfák illatoznak. A sarkon az Állami Biztosító működött: vastag, fantáziátlan, langypiros neonbetűkkel évtizedeken át biztatott: vagyunk! De maga az iroda nem intézett semmit, valami adminisztrációs „kirendeltség” volt csupán; a tájékozódásban egy állandó pont. 89-ben elegáns Galéria nyílott a helyén, örültem. Hetente betértem, a képeket nézegetni, gyönyörködni. De hamarosan elmentek innen – valahova a Belvárosba. Most a Gerson and Gerson (authorized dealer) motorszalon van a helyén, ismét piros, de izgatottan piros, agresszív neonfénnyel. A kirakatában robusztus gépszörnyek – előtte többnyire szegezett bőrbe öltözött fiatalok ácsorognak. Pest változása az „én utcám” környékén kézzel fogható. A szigorúan őrzött MSZMP-székházból a szocdem-botrányok székhelye lett, a tejcsárda bezárt, egy szenespincében peep-show villog, a kínaiak üzletet nyitottak, az olcsó áruk boltját felszámolták, a Meinlnél drágán árusítanak, egyáltalán: alig ismerek rá a városomra. Minden változik: a nemrég flancossá varázsolt illatszerbolt újra szétverve: most már hifi-center. A könyvesboltból bankfiók lett – de meglehet, holnapra ismét valami más. A körutunk? Kleider-Bauer körút. Az áruházak: labirintusok, barlangokkal. Az önkiszolgáló: McDonald s, Pizza Hut, Hot pot. A virsli helyett: hamburger. A pattogatott kukorica: popcorn. Nem tetszik. Ha a régebbi Budapest unalmas volt és mesterségesen elszürkített, hát ez most vásárian közönséges és másképpen uniformizált. Így aztán a lelkemben három Budapest él: a gyermekkoromé, a végképp elpusztult nyolcadik kerületi környék, a szódáslovak, trafikok, szatócsüzletek, kismozik világa (ma toronyházakkal a helyén) – a felnőtt koromé, az ötvenhatban belőtt albérlettel és a sötét bérlakással, a bebetonozott előírtság városa, amivel mégis egybenőttem, satnya zöldjeit, fény-világította tűzfalait, vakablakait, lichthófjait úgy-ahogy belelkesítettem – s úgy tetszik, öregkoromra majd ez marad: a kiszámíthatatlan, mégis gyarapodó Budapest, ahol minden „new, newer, newest” – csak éppen az emberi boldogtalanság a régi.

Talán Budára kellett volna „átküzdenem” magam. Ahogy tanácsolták annyian. De a budai életforma – a „távol a város zajától” nem csábított eléggé. Tavasztól őszig a mértékkel szükséges elvonulásérzetet a nyaralónk megadta. Nekem kell az íráshoz a négy fal zártsága, még a troli surranása és az aszfaltfúró sikoltása is: súlyt kapok a valóságtól, hogy túlságosan el ne szálljak. Könyveimben az emberkék ritkán mozognak budapesti „zöldövezeti” környezetben, de a vidéki közegben gyakran. Ha nem bérházban vagy lakótelepi ketrecben, hát saját, falusi családi házban élik meg a lényeget tekintve ugyanazt: az élet megoldatlanságát, s félek, olykor jelenkori megoldhatatlanságát is.

Mondják: Budapest piszkos. Ez azt jelenti, mi mocskoljuk be. Mondják: Budapest levegője szennyes. Mi tesszük azzá. Mondják: Budapest elveszti jellegét. De hiszen mi vesszük el tőle! Ha Budapestet szidjuk, magunkat szidjuk, akik itt megtelepedtünk vagy beleszülettünk, és nincs szívünk cserbenhagyni.

Ha nem Budapesten, hát hol élnél szívesebben? Ott, ahova sorsom leküld, ott, ahol gondok között kell az életemben vállalt feladatot megoldanom – nem vonz sem a nyárspolgári idill, sem a tétlen luxus-kényelem, de a nyomorhoz sem vagyok elég bátor. Nem kívánkozom a hideg, ésszerű északra, nem a mechanizált-neurotikus Nyugatra, nem a szentimentális-indulatos vagy éppen álomba-lustult Keletre; a vérbő, harc-szító Déltől is tartózkodom. Ez a közép-helyzet, ami Magyarországé és Budapesté, ez az enyém. A szintézis lehetősége érdekel: minden irányból kiszűrni a jót, s a minden irányból érkező rosszat megakasztani. Valami új minőségben létezni, ami egyszerre városi és vidéki, magyar és európai; európai, de a teljes Föld-tudat birtokában.

És végső soron: a világban megvalósuló ember kozmikus lény, a mindenség az otthona. Így vallom, itt és most, Budapesten, ezerkilencszáz-kilencvennégy megborzolt tavaszán. Ezért a felismerésért vagyok felelős, és ebben van a reményem is.

Három kívánság

Aki túl sokat akar, a mesében is megbűnhődik. Néma gyereknek viszont – mondja a népi bölcsesség – az anyja sem érti a szavát. Meg kell szólalni. Egy csapásra még a rosszat is nehéz agyonütni, hát még fölnevelni a jót?!

Ne szabaduljanak el az indulatok? El fognak – mert elszabadítják őket. Nemcsak a gazdaságban vannak vállalkozók, nem tétlenek a szellemi bajkeverés vállalkozói sem; mindenütt ott vannak, a pártokban és a pártokon kívül is. Sajnos, mindig a leghangosabbak azok, akik után a többit megítélik. Persze, indulat nélkül a vallott ügy képviselete nem hatásos. Pusztán értelemmel még sohasem sikerült a csoportokra bomlott emberiséget meggyőzni – aki a józan észre hivatkozik, egy-kettőre egyedül marad. De a gondolkodásból született indulat – amelynek mértéke, súlya és méltósága van – merőben különbözik a gondolat kontrollja alól kicsúszott vakdühöktől; attól a hamis biztonságérzettől, amelynek tulajdonosa valóban elhiszi: ő a hiány nélküli igazság egyetlen letéteményese. S mivel sérelme mindenkinek van – oly könnyű a sérelmeket meglovagolni, ígérgetni hiszen még soha azért homo politicusnak a fejét nem vették, mert nem tartotta be az ígéreteit.

Elfáradtunk. A „civil” önszántából nem teszi a lábát a folyton-robbanó aknamezőre. Különösen, ha túl sok zsoldost látott a csatatéren, nem kevés fizetségért. De hát mi lesz, ha behúzódunk házainkba? Akiknek érdekük a harci állapot fenntartása – mind oda fognak menni az urnákhoz. S akkor kihirdetik majd: döntött a közakarat! Az agresszív töredék így veszi birtokába a passzív, szelídebb többséget – ráadásul jogosan: lesz menlevél, hivatkozási alap. Akkor viszont ne panaszkodjunk!

Amit kívánok hát, magunknak kívánom – várom. Mi magunk vagyunk az aranyhal és a csodaváró szegény ember, egy személyben. Senki helyettünk nem fog itt csinálni semmit.

Első kívánság: ne vonjuk meg a vállunkat, „nekem aztán édes mindegy”. Nagyon nem mindegy! Abszolút jó és tökéletes a politikában és a jelenkori válságba-zuhant létben aligha van: de viszonylag jó és helyes és hasznos azért betölthető fogalmak! Fontoljuk meg először azt: mit nem akarunk? És hol lapul az a semmiképp-sem-kívánatos? Támaszkodjunk realitásérzékünkre: mi az, ami hazugság és demagógia? Mi az amit családon belül is lehetetlen megvalósítani, nemhogy ország-méretekben? Ki az, aki az agyagba döngölné a másikat, hogy ő jobban kimagasodjon? Menjünk el! Adjuk le lelkiismeret-szerinti jelzésünket!

Második kívánság: jól nézzük meg a személyt, akiben megbízunk! Számomra az elmúlt évek legfájdalmasabb tapasztalata: a politika körül egyre másra tűntek fel az ilyen vagy olyan szerencselovagok, tehetségtelen, de hajbókolásra, szajkózásra álmukban is kész emberpéldányok. Korántsem biztos, hogy aki a Kádár-rendszerben nem érvényesült, kivétel nélkül elnyomott zseni. Az is lehet, hogy egyszerűen csak nincs kiemelkedő képessége – s ezt most feltétlen hűségnyilatkozattal helyettesítve mégis élre akar törni. Kicsinyes, buta, rosszindulatú figura nem képviselheti az egyébként jó elvet – hosszú távon inkább végzetesen lejáratja azt. Képes a heroikusat is nevetségessé tenni. Az okos rosszindulatú pedig eltaszítja a szimpatizánsokat. Bizonyítottan hitelüket vesztett személyiségek ne kaphassanak újabb szabadrúgást! Aki túl sok kárt csinált, ne bántsuk, csak éppen vegyük el a labdát tőle. És kedves majdani győztesek és ellenzék: válogassátok meg jobban a holdudvarotokat, legyetek finnyásabbak: a minőséget szeressétek!

Harmadik kívánság: vajha megtanulnánk különbséget tenni (választók és választottak) erőszak és erő között; határozottság és merevség között; szilárdság és konokság között. És ne tévesszük össze a gyönyörű, hitben nyugvó meggyőződést a szánalmas, hitet-torzító mániákkal.

Ismétlések kora

A „dics elborult”. Nehéz ma erről írni. Fáradtságot, csömört, a hiábavalóság érzetét legyőzni. Amikor csaknem mindig, csaknem mindenki megelégszik a dolgok politikai olvasatával; sőt, a többség szinte igényli, hogy a bűnbakot kizárólag a politikai színtéren keresse. Gondolkodásom irányultsága ezt nekem nem engedi meg. Még ha szükségszerűen érintem is a politikai szférát, testestül-lelkestül beleveszni nem kívánok. Írói alkatom is tiltakozik. Az albatroszmadár röhejes látvány, a fedélzeten bukdácsolva. S még szerencsés, ha a matrózok agyon nem verik. (Napjainkban nem egy néhai „szárnyas lény” tetemét veti ki a víz – lassan, sorjában.) De így, alacsonyrepülésben, a recsegő-ropogó hajótestre nagyon is nagy figyelemmel, azért sok minden kitetszik. A kormányos vette át az uralmat; a kapitányra nem hallgat senki, mintha más nyelven beszélne, meg sem is látják, vagy egyszerűen keresztülnéznek rajta. Az ügyeletes kormányosnak nem kell a magasabb parancs, megy a saját orra után, mintha az lenne a cél. A hangulat változó; rumosztáskor kifejezetten vidám.

Elhagyom a képi világot. Mert meglehet, a lefestett ördög a valódinál mindig feketébb. Egyenes szólással: rossz volt, ami volt, és az se lett jó, ami lett. Az a baj, hogy ami elavult, egyúttal nem évült el. A „dics” pillanatokra felfénylett az időfolyam csomópontján, a kairoszban. Azután elkezdődött egy újabb hosszú aion, mintha mi sem történt volna, csaknem ugyanúgy. A remény ez a csaknem. Ami mégis más, azt kéne óvni, majd a harmadik évezredben megszülető, talán bölcsebb emberiség számára átmenteni.

A puha diktatúrát – még ha olykor „kegyes” is volt hozzám – viszolyogva vészeltem át. Nem hittem, hogy még életemben véget ér. Az aprómunkára, a matéria átlelkesítésére rendezkedtem be; fontosnak tartottam, hogy az egyesek által lenézett, mások által pedig éppen felmagasztalt anyagnak a szellemi természetét kibontsam. Ez a tevékenység elfoglalt, s bizonyos „feladat-tudatot” ébresztett működésemet illetően. A rendszert elsősorban nem felszíni jelenségeiben támadtam, hanem filozófiai alapjában igyekeztem „megrendíteni” – jogos indulattal, de nagy adag naivitással. A hatalom megtűrt, nem üldözött. Veszélyesebb volt számára a politikában megnyilvánuló közvetlen ellenzékiség; hiszen hasonló fogalmi szókészlettel dolgozott, ezt értette.

Túlságosan személyes vagyok? De ha már szólni kell, inkább a vallomás, mint a kinyilatkoztatás. Előbb a megszenvedett tapasztalás, s csak aztán a már egyéni szenvedélytől mentes általánosítások.

A puha diktatúra behatárolt létezésében valahogy kézzelfogható lett a szellemi hiány. Tapinthatóan érezhető volt, ha itt-ott, kisebb csoportokban, irodalom ürügyén, összejöttek. Saját szellemi ügyemet képviselhetőként éltem meg, közös szomjúságként a saját szomjamat. A „nemcsak kenyérrel él az ember” mintha belső igénnyé erősödött volna. A súllyal telített Ige és a könnyű, üres szólam megkülönböztethetően elvált egymástól. A „szegény Magyarország, édes hazám” jelentésteli indulatot hordozott, mert alig-kimondható volt, hangoztatása egzisztenciális kockázattal járt. Az eszme „bujdosáskor” mindig tisztább, mint amikor hatalomra jut – mert ilyenkor óhatatlanul elszabadulnak a túlzások is, s ezek aztán a legnemesebb eszmét is képesek negativitásba fordítani. Bár azt nem tudtam, megérem-e, de azt biztosan tudtam, ha változik a rendszer, annak valódi szellemi alapokra kéne támaszkodnia – és valóban újnak kéne lennie. Nemcsak ímmel-ámmal megismételni mindenestül, ami letűnt, s nemcsak utánozni azt a „Nyugatot”, amiből maguk a Nyugat legjobbjai is kiábrándultak már. Ki szereti a kifulladt, hamis szocializmusfélét? De ki képes szeretni – bűntudat nélkül – a vadkapitalizmust? Amikor aztán mégis rés nyílt a hazai beton-szerkezeten, 1986 után, teljes lelkesedéssel vállaltam, hogy képességem szerint segítsem lebontani azt. De bontani nem elég – tudtam –, ezzel párhuzamosan el kell kezdeni építkezni is. Teli voltam reménységgel: talán a gyakorlatban is megvalósítható mindaz, amit néhányan olyan szépen elgondoltunk. A közérzetem felfrissült, élveztem környezetemben, az irodalomban s a közéletben a pezsgő aktivitást, az „együtt vagyunk” örömét. 1989–90 fordulóján még abban is hittem, hogy a politika és a morál kivételesen nem jár külön úton, hogy meg lehet csinálni. A Magyar Írószövetség elnökeként, csapdahelyzeteket kerülgetve, fokozatosan tapasztaltam meg: sok minden változhat, de az embert mozgató démoni erők nem változnak; nem sikerül, megint nem sikerül a „jó-akaratnak” legyőzni a rosszat-akarókat. Ráadásul mindenki azt hirdeti (olykor hiszi is), hogy kizárólag az ő akarata az egyedül üdvözítő; a legnemtelenebb indulat is ártatlan álorcát ölt. A morális indíték gyengeségnek, politikai dilettantizmusnak minősül: a „más” iránti empátia egyesek szemében majdnem árulásnak tetszik. Az árnyalt fogalmazás, a tárgyilagosság magányba taszít. A politika beleette magát a magánviszonyokba is, a kelleténél mélyebben. Barátokból lettek ellenfelek. Nyíltan hirdethető: „hála” pedig nincsen. Elveszett az önmérséklet: sokan úgy vélik, hogy mindent szabad, amit lehet. A görcsös hatalomvágytól hajtva hangadóvá tolja föl magát kétféle szélsőség, miközben csöndesen izmosodik a lapuló „nevető harmadik”. Súlyos szavak és szent fogalmak devalválódnak hiteltelen emberek ajkán – Isten, haza, magyarság, zavaros agyú csoportok kötőszó helyett használják, mint a lumpenfiatalság a trágár igéket. Az uszítóknak aztán mindez kapóra jön: nincs különbségtétel. Mindegy már nekik, ki mondja, s milyen tartalommal. Kész az ítélet. A hit államilag kényszerített dajkamese, a nemzeti érzület primitív visszamaradottság! Az „ügyek” naponta termelődnek, s hogy mi az igazság, az nem számít. Az igazság nem fontos. A csapatérdek a fontos. Az egyik szélsőség agresszíven el akarja játszatni azt, ami ötven évvel ezelőtt is rossz volt már. A másik szélsőség mohón abszolutizálja kevesek komisz butaságát, szinte bebeszéli: az egész ilyen. Gyűlölet kontra gyűlölet – s akik középen állnak, nem elég erősek a dolgoknak időben fölébe menni.

Úgy tetszik, amíg az egypárthatalom megfojtotta a szabadságot, a többpártrendszer, a „demokrácia” a kutyák martalékául dobja. S közben nő egyrészt a kiszolgáltatott szegénység, másrészt a kihívó gazdagság. Az író nincs otthon a jelenben, a távoli jövőt áhítozza. A merőben új és a tisztán jó nem sikerült. A minőségi ugrás nem ment végbe.

Az emberiség – s benne a magyarság – már régóta csak ismétel. A tévedéseket ismétli. S az isteni kegyelem számunkra az, hogy nem borult a földünk vérbe; nálunk legalább nem ölik egymást az „önálló nemzetért”, az „üdvözítő elvért”. Nálunk csak a lélek marja a lelket, a szó vesz erőszakot a szón. Nálunk a létbizonytalanság nem a puszta létet fenyegeti, hanem „csak” a lét elviselhetőségét kérdőjelezi meg.

Az eszmét nem sikerült fölemelnünk, megtisztítanunk, dúsítanunk az aktuális szellemi üzenettel. Leragadtunk valamiféle csúfocska kiskapitalizmusban, hagytunk zavaros „magyarkodó” szólamokat zászlóként lengetni, de sajnos, hagytuk gyalázni azt is, ami szent és sérthetetlen. A nyitott bicskát gyakran meghagytuk a kezekben, miközben egy-egy őszinte véleményt eltiportunk. S megértük azt is, hogy éppen a tolerancia nevében lehetett itt úgy „ördögigazában” intoleránsnak lenni.

Most élünk, amiben élünk. Amit csináltunk magunknak. Van, aki azt hiszi: valamiféle langyszocializmust erőltetnek újra. Én nem hiszem ezt. „A garnitúra” tanult. A teljes eszmenélküliség köszöntött be. A pénz egyeduralma, az anyag diktatúrája. Ebben az ismétlés és az utánzás is, mert nincs ez másként világszerte. Csak talán nem mindenütt egyforma nyersen. Ehhez fogunk „felzárkózni”. Arra tartunk, amerre a világ. De még nem vagyunk a szakadék szélén. Van még idő a felismerésre. Itt kotlunk a lelkes Glóbusz közepén: szenvedély-bolondította, de szenvedés-edzette nép. Talán egykor példanemzet lehetünk még: hogyan kell a gyökereket fel nem tépve a vertikálisba is belenőni: s milyen az egymással osztozó önként vállalt testvériség.

A remény abban az útban van, ami még meg sem épült. Azt is nekünk magunknak kell – magunkból – megépítenünk. De ehhez jó tudni: ami felé igyekszünk több, mint a látható matéria. A küldetés nem azonos különböző gőzös mániákkal, gőgös kivagyisággal, zagyva áltudománnyal. A küldetés az (minden nemzet küldetése), hogy először megkülönböztethetően, saját arccal fölépüljön, s csak aztán – már a teljes érettség fokán – fűződjön minden többivel össze. A lét iránya nem az uniformizálódás, hanem a kiteljesedés.

A nemzettudatot nem szégyellni kell, hanem a maga rangján működtetni. Nem emberségünk helyett, nem vallott Istenünk fölött. A gazdasági érdek szerepét sem megtagadni kell, csupán a maga helyére tenni: eszköz az, s nem létezésünk célja.

A felelősség többé nem a beszorító nemzetközi helyzeté. Nem is a szabad akaratot odaajándékozó Istenségé.

A felelősség teljes súlyával a személyi lélekre esett; s ez egyben megtiszteltetés. Rajtunk múlik – külön-külön és együtt – mit jelent majd 2000 után magyarnak és embernek lenni.

Az értelmiség nyomorúsága

Az ember naivitása, hogy újra és újra azt reméli, rossz után csak jó jöhet. Ritkán van így. Már az is öröm, ha a rossz más, enyhébb formában, némiképp változatosabban köszönt a világra. Mint esetünkben, Magyarországon. De tragédia, ha a meg nem értett alkalom a lehetségessé vált jót teljes negativitásba fordítja. Mint Balkán-szerte és Oroszország táján. Nem, nem ezt képzeltem el én sem, ami lett. A realitás leszállított itt a földre, egy-kettőre, minden álmodozót. Az értelmiség huppant a legnagyobbat. Egyrészt nem volt képes szellemi kontrollt teremteni a politika felett, másrészt kényszert érzett arra, hogy az iszapbirkózásokba akár küzdőként, akár döntőbíróként belebonyolódjon. Mindenképpen bemaszatolódott. S bizonyos fokig nevetségessé is vált – hiszen menetközben kiviláglott, semmi szó többé nem fontos; a pénz a fontos. Fejre állt a természetes rend. Nem az ember használja a pénzt, hanem a pénz használja emberét. Pénzember: árulkodó, rejtett birtokos-kapcsolat. A pénz a gazda. Hullajt néha, odapotyogtat a kultúrának, a művésznek valamit. Meg is kell forrón köszönni. Hála neked (ez itt a reklám helye).

Különben is: ki az értelmiségi? Magával a fogalommal is csínján kell bánni. Diplomához kötött? Netán a doktori címhez? Jól ismert tény, hány kutyaütő szaladgál „dr”-rel a neve előtt. Nálunk hemzsegnek a különféle titulussal fölruházott urak és hölgyek. Az elvégzett felső iskola nem minősít. Vannak ordítóan műveletlen szakbarbáraink – vagy ami még keservesebb, sokan a saját szakmájukhoz sem értenek, különösen alkotó fantáziájuk silány. Alkotni nemcsak a tudományokban, a művészetekben lényeges, hanem mindenütt, ahol e kezdeményezés az emberen múlik. Az értelmiségtől megkívántatik az átfogó gondolkodás; nemcsak bepillantás a dolgok erdejébe, hanem valamiféle átlátása is az egésznek. Számomra az az értelmiségi, akinek nagyképűség nélküli tartása van, saját, de nem kisajátított világképe, biztos, de nem elmerevült tudása, és jóakarata, amit a többiek érdekében folyamatosan működtet. Csak úgy, megszerzett papírral a zsebünkben értelmiségként tetszelegni nem nagy kunszt – ez a felelősségvállalásra is kevés. Az értelmet a szellem világossága gyújtja fel: a szellemi ember az, akinek – éppen mélyebb tudása okán – felelőssége van, mi lett a világból, éppen ő általa, vagy mi nem lett a világból, talán miatta is.

Valóban, az elnyomó hatalmak előszeretettel tizedelték az értelmiséget. De mindenki mást is, aki moccant, dacolt, szájalt. A lágerekben egymás mellett feküdt a poloska-lepte priccsen professzor és kétkezi munkásgyerek, joghallgató és parasztlegény, varázsos költő és analfabéta. Az ilyen-olyan, már ravaszabb rendszer pedig (a hangzatos jelzővel ellátott áldemokrácia) már nem fizikailag gyötör, nem a mozgásban korlátoz, hanem kilúgoz, manipulál, beígér, fölbérel és megfizet. Ez a fenyegetőbb. Ez az a csapda, amibe nem szabad az értelmiségnek besétálnia; de ha csak értelmiségi marad, könnyen lépre megy.

Az értelmiség nyomorúsága, minél zajosabb csinnadratta övezi, annál látványosabb. A szellemi ember csöndes, munkálkodása szinte észrevétlen, felelőssége mégis óriási: teszi-e, a jelenben ugyan még csak részben kivitelezhetőt, mondja-e a még csak alig fölfoghatót, bírja-e a majdnem elviselhetetlen magányt és értetlenséget.

Vajon az értelmiségnek kell eszmékkel ellátnia a társadalmat? Ez volna rendeltetése, hogy a saját kútfejéből kipattant, egymással vérig ütköző „igazságokkal” tündököljön? Vagy egyszerűen (és nagyszerűen) csak ki kellene olvasnia a világlét törvényeiből, persze önnön korára és hazájára alkalmazva: merre és hogyan? Én ebben az érzékeny közvetítésben hiszek. Amikor a hiteles személyiség tud valamit az örökből, amihez aztán szerzett, megszenvedett gondolatát hozzáadja; a monoton, elvékonyodó jövőképet így dúsítja fel. A szellemi ember és a valódi értelmiségi mindig az ideológiák fölött gondolkodik. A múlt eszméiből csak az el nem avuló alapeszméket őrzi; sohasem a makacs rögeszméket. S az óvatosság még így sem árt. A kényszerrel hirdetett, megparancsolt eszme eredetében bármily nemes és igaz, terjesztése során óhatatlanul téveszmévé züllik, szimpla ideológiává süllyed, mert a szabadságot, a szabad akaratot veszi semmibe. Az egyén szabad akarata nélkül pedig nincsen útválasztás, csak egybeterelés; nincsen meggyőződés, csak érdek.

A kérdéskört szűkítve: milyen hatása van az irodalomnak a társadalomra? „Semmilyen?” „Óriási?” „Valamicske?” – a sommás ítélet lustaság vagy tévedés.

Nagy ritkán, amikor az időszalagon egy-egy aion végén csomó képződik (kairosz), a radikális váltás-ponton az irodalom a nyargaló történések alá igenis friss lovat adhat, legközelebbi honi példa rá a mi ötvenhatunk. Kivételes helyzetekben bizonyos típusú irodalom hatásos eszközként is használható. Nincs ezen az „eszközségen” szégyellnivaló – mint ahogy azon sincs, ha egy másfajta irodalom – természeténél, ihletforrásánál fogva – erre a közvetlenül beavatkozó szerepre nem alkalmas. De a forradalmak bizony „elzúgnak”, a helyzetek ellaposodnak. Ha győz az „ügy”, az írót a társadalom lassan, de biztosan lekoptatja, érdemeit elfelejti. Ha pedig veszít, a zászlóhordozót egy-kettőre kiirtják, vagy – ami még szomorúbb – megpróbálják a másik fél zászlaját a markába nyomni. Néha, sajnos, sikerrel. Ezért jobb, ha nem általánosítunk. Most, látszólag, olyan időt élünk, hogy akár a tengerpart fövenyére is írhatnánk a betűt, mintha mindent elmosna a hullámverés. Most és látszólag. Fütyül ránk a társadalom – hacsak nem mi vagyunk hajlandók a pártok dallamvezetése nyomán fütyülni. Ettől a jó ízlésű író tartózkodik; nem is képes rá; hallgat; vagy belátja: akár ír, akár nem ír, ez önmagán kívül talán senkit sem érdekel. A „társadalom” megy a maga feje után, a többség a könyvet, ha elég rikító és pehelykönnyű, pillanatnyi szórakozásként elfogadja, s az összelapított Colás-dobozzal együtt az ablakon kihajítja. Nem is kár érte. Fogyóanyag. Mások a számukra olvashatatlant puszta sznobériából a szembetűnő polcon tárolják. Megfér itt egymás mellett súlyos és üres; nem bántják egymást, egyelőre le sem is lepleződnek.

Most, látszólag, egyelőre: kulcsszavak. Arról beszélnek, amiben hiszek. Semmi sem végleges, semmi sem végzetes. Hagyjuk a „társadalmat”. Az irodalom a személyes lélekhez szól. Azt hivatott megérinteni. Nem száraz tudálékosság, de nem is infantilis játszódás. Ami meg van írva – meg van írva. Hat a nagyidőben; akihez valóban eljut, abban tovább dolgozik.

Minden fontos könyv tett; nemző-aktus. S minden érett olvasat fogantatás.

S ami születik majd: akár a ma ültetett diófa gyümölcse. Nem a mi dolgunk többé.

Kerekes József egy napja

Fantázia sem kell hozzá. Csak beleélés. Reggel, amikor felébredsz, mondd: én vagyok a Kerekes Józsi bácsi, a harmadik emelet ötből. 1918-ban születtem, s nemsokára meghalok; hogy pontosan mikor, azt sajnos, nem lehet előre kiszámítani. A nyugdíjam 14.293 forint. Majdnem az átlag.

Józsi bácsi felkel. A lakás hideg, pedig ez még csak október vége. A gázkonvektort nem szabad november közepe előtt bekapcsolni. A bojler kilenc hónapja nem működik, a Gelka helyén a szerelő a javítást nyolcezer-valamennyire taksálta. Ha nyer a lottón! Bár azt se vett tavaly óta. Katonadolog, csapvízben lecsutakolni. Majd estére langyosít a rezsón. Józsi bácsi nem hagyja el magát. Lemegy tejért. A bolt, ahol a tej hét forinttal olcsóbb, négy sarokra van. A közeli Mini-marketben minden drágább. Ez a művelet csak télen terhes, ha fagy és csúszik a járda. A liter tejet négy napra szépen beosztja. Nem muszáj folyton zsömlyét zabálni, fél kiló kenyér, az is négy napra, untig elég. Ha nem figyelik, a kenyeret tripla selyempapírba csomagolja. WC-papírra nem kell pazarolni. Mint ahogy a kávézaccot is ki lehet még egyszer főzni. Csak hát túl sok a finomság a boltban, az embernek összeszalad a nyála, ilyen kefir, olyan joghurt, s micsoda sajtok! Szegény Ilonka mondogatta, azt valahogy jobban ki lehet bírni, ha egyáltalán nincs választék, mintha minden kapható, és nincsen pénze rá. Ilonka, valljuk be, túl igényes volt. Hiszen karácsonyra még kakaó is jutott. Egyébként rossz a karácsony. Nem az a baj, hogy a fiától nem kap ajándékot, elég annak a négy gyerek, hanem az a baj, hogy ő sem tudja meglepni őket. A balek Kisjóskát becsalták valami káeftébe, ott vidéken, aztán mikor az utolsó fillérjét is elnyelték, kiebrudalták csupasz fenékkel. Jogosan, mondja az ügyvéd. A gazdasági életben nincs morál, ahogy a politikában nincs hála. Meg kell szokni.

Józsi bácsi sok mindent megszokott már. Aktív tanító korában azt, hogy a saját véleményét tilos kimondani. Most azt kell megszokni, hogy rongyosra tépheti ugyan a száját, bántatlanul, de nem figyel rá a kutya sem. A kutya, akit el kellett veszejteni. Derék, kedves kutya. Hiába. Kevés lett számára a maradék.

Józsi bácsi sosem unatkozik. Készül az ebédre. A krumpli megfizethetetlen, hétköznap szó sincs krumplilevesről. Valami tészta, talán grízzel. Vagy inkább tojásrántotta, a tojás még úgy-ahogy, aránylag olcsó. A körzeti orvos csóválja a fejét, Józsi bácsinak magas a koleszterinje meg valami triglicerid, ezekből lesz az infarktus, érszűkület, elmeszesedés. Iktassa ki a tojást, lisztet, egyen sok gyümölcsöt, müzlit, friss zöldfőzeléket, gyenge fehér húsokat. Vicc! Józsi bácsi ezen csak nevet. Hála Istennek, még bírja magát. Az a kis izületi gyulladás, átmeneti szívpanaszok, magas vérnyomás, meg újabban az álmatlanság, mi ez ahhoz képest, hogy a fiát ötvenéves korában epével kellett megműteni, és most is rendszeres látogató a szegedi ideggondozóban, holmi vegetatív labilitással.

Különben is, Józsi bácsinak az evés már régen nem élvezet. Szimpla muszáj-mechanizmus. Az élvezet a túrós-tejfölös csusza. A fonott kalács. Az indiáner. A paprikás csirke. Az volt az élvezet. De hát öreg embernek nem jár az élvezet. Ezt meg kell érteni. Amikor olyan nehéz helyzetben vannak a fiatalok is. És az ország. Az édes haza. Felül kell emelkedni a gondokon. S ez még nem is a legrosszabb. Nem lőnek!

A mosogatás a legundokabb, vegyszer nélkül. Kőpor már nem kapható. Háromszor-négyszer át kell sikálni a törött nyelű serpenyőt. Nem jól lát már, a tapintásra támaszkodik. És a mosás. Szegény Ilonka halála után a mosógépet Kisjóskáék elkunyerálták, egyedülálló úgysem tudná megtölteni. Csak hát az ágynemű, azok a nagy, lefegő darabok! A takarításhoz is önfegyelem kell. Nem szabad mocsokban élni. Ha egyszer holtan rátalálnak, senki meg ne szólhassa. A ronda kis Rakéta porszívó, lám, még dolgozik! Csak az ablakpucolás! Józsi bácsi itt kényszerül valódi kompromisszumra: csupán az alsó üvegeket pucolja meg, a felsők maradnak maszatosan. Józsi bácsi azt a nőt irigyli, a tévéreklámból, aki Clint spriccel az üvegre és máris csillog az ablak. Persze, neki a keze is ludas; reszket, nem képes erővel nyomni a rongyot. Borotválkozni se képes. A borbély vagyonokat szakít le, hetente.

S mindig van valami különkiadás. Ami betesz a havi tervnek. Az orvosság – hacsak egy kóbor vírus nem üt be – ezerkilencszáz-harmincnyolc forint havonta. A körzeti orvos nagyon rendes. Mindig elsorolja, mi minden más, hatásosabbat írhatna fel, ha Józsi bácsi ki tudná váltani. A telefondíj viszont folyton több. Tíz után már alszanak a srácok. Őrjítően idegesítő, hogy szinte ötven másodpercenként ugrik a központban a mérő, még semmi lényeges nem hangzott el, s máris kétszáz forint. Szegény Ilonka, bezzeg hatvan fillérért a barátnőivel egész délelőttöket eltársalgott! Nagy kísértés a telefon. Talán mégis le kéne szereltetni. Kiiktatni. Mint a fagyasztót.

Korán sötétedik. Ez a legnagyobb tétel: az energia meg a közös költség. Az a nyomorult vízdíj! Egész évben nem használ el annyi vizet, mint amennyit a négyzetméter után kifizettetnek vele, havonta. Mert Józsi bácsi öröklakás-tulajdonos. Másfél éve megvette a két egybenyíló szobás, hodályszerű bérleményt, kettőszázharminckétezer forintért. Akkor tette pénzzé az utolsó tartalékát, szegény Ilonka aranyláncát, gyűrűjét, az éremgyűjteményét, ami az egyetlen hobbija volt, és a megfeketedett ezüst étkészletet, anyuka hagyatékából. De ha nem veszi meg a lakást, visszaszáll az államra, Kisjóska hoppon marad. Így viszont még mindig bele lehet menni egy kisebbe, komfort nélkülibe. „Csak hát itt éltem le negyvenöt évet, Ilonkával – gondolja Józsi bácsi. – Kisjóska itt nőtt föl. S ha tovább vakulnék, itt legalább tudom, hol a kilincs, a küszöb, a kapcsoló, a bolt, a villamosmegálló”. Festetni, mázoltatni is kéne. A konyhában omlik a fal. A kád kilyukadt. A lefolyó folyton eldugul. Ilyen állapotban cserére sincs esély.

Addig tanácsos olvasgatni a nagyítóval, amíg be nem sötétedik. A földszinti szomszédasszony nagyon figyelmes, hetente leteszi a kiolvasott lapokat a lábtörlőre. Csupa női, családi lap, képes magazin. Valóságos mesevilág! Könyvre nem telik. Így is elmorzsolódik lassan a nap. „Ivan Gyenyiszovics egy napja.” Az például egy nagyon érdekes könyv volt. S mennyivel keservesebben élt ott az, a Gulágon. Erre kell gondolni. Ilyesmire.

Vacsora hétkor. Tea, háztartási keksz, legalább negyed kiló. Mint a fűrészpor. De laktat. A tévé fekete-fehér, egy óra után begerjed, fut, gurgulázik, meg kell fontolni, melyik műsor a fontosabb. Csak ne volna olyan drága az altató. Micsoda luxus, végigaludni az éjszakát! S nem tépelődni, mi lesz, ha teljesen lerobban. De hát ez mégsem a létminimum! Még mindig nem az. Csak hát nincs már remény, mint régen. Hogy majd holnap. József Attila is megírta, Józsi bácsi tanította: „tűzhelyet, családot már végképp másoknak remél”. Ha nem a fiak, hát majd az unokák. De Józsi bácsi nem készül öngyilkosságra. Ha jön a perc, úgyis könnyű lesz kiszállni. Nincs mit itt hagyni. Sőt, az ember szinte várja. Ha létezik odaát, ennél csak rózsásabb.

Persze, nem te vagy Józsi bácsi. Te csak találkozol vele a lépcsőházban, udvariasan megkérded: „Hogy tetszik lenni?” Józsi bácsi a jobb kezét a háta mögé rejti. Rojtos a kabátujja. „Köszönöm, megvagyok” – mondja, de nem néz a szemedbe. Ő szégyelli magát.

Még nincs kész a világ

Kérdések és válaszok – töredékek

Mi az író felelőssége, ma?

Ezt a felelősséget egyre jobban kétségbe vonják, s ezért egyre erősebb. Senki nem kéri számon, mit beszélünk, hát magunknak kell a magunkét alaposan megrostálnunk. Az író nem statiszta a történendők színpadán – ámbár valószínűleg nem is főszereplő. Ő az örök be- és kiódalgó „doktor”, „diák”, „rezonőr”. Ha nem is hallgatnak rá – a lényeget ő fogalmazza meg.

Ön szerint mi az irodalom szerepe a politikában, és fordítva, mi a politika szerepe az irodalomban? Milyen az irodalom és a hatalom viszonya?

A politika fontos, az emberiség jelenlegi fejlődési szakaszában nélkülözhetetlen, de az irodalom (a jó irodalom) felette áll a politikának. Az író sohasem kér tanácsot művészi dilemmáiban a politikától, de a politika gyakran hívja segítségül az irodalmat. Más a politikai hatalom – és más az író hatalma. A rossz politikai hatalom ugyan évekre börtönbe zárathatja az ellenszegülőket, a jó irodalom azonban évszázadokra kirakatba ragaszthatja, mintegy közszemlére, közmegvetésre a gonosz hatalmat. Irodalom és hatalom viszonya pedig természetszerűleg idegesítő. A hatalom – ez a dolga – konzerválni akarja, amit nagy nehezen létrehozott. Az irodalom viszont – ez a dolga – a masszába szüntelenül bele-belekavar; kóstolgat, s a zavaró ízeket tüstént kiérzi. Hatalom nincs bizonyos fokú elégedettség nélkül. Irodalom azonban nincs bizonyos fokú elégedetlenség nélkül. Ez így van. Semmi egészséges nem születik abból, ha a hatalom – mégoly rajongással is – megerőszakolja az irodalmat. És a más szférából diktáló irodalom sem lesz soha engedelmes házastársa a hatalomnak. Némi távolságtartás ezért okosabb.

Ha politikus lenne és nem író, mely politikai státuszt vállalná el egy kormányban és miért?

Könnyű a válasz. Ha nem író volnék, akkor valószínűleg maradtam volna tanár, vagy elmentem volna ápolónőnek, vagy elkallódtam volna. De politikus nem lettem volna. Nem vagyok alkalmas rá, s ez talán hibáimból is fakad. Nincs bennem rugalmasság, nem szeretek taktikázni, jó cél érdekében sem hozok emberáldozatot, és ismerem a hálát is. Ezen kívül nem tudnék olyan intézkedést végrehajtani, amit bár a többség megszavazott, de én végképp nem értek egyet vele. Túl érzékeny is vagyok; ha nem is mutatom, de nehezen viselem a támadásokat, az elkerülhetetlen agresszivitást. Elég mindebből azt elviselni, ami ezekből az irodalmi életbe is beszüremlik. Határozottság helyett az időnkénti hisztériát.

Mit gondol, az emberiség tisztában van-e vele, mit jelent számára az élet lehetősége – feladata?

Az emberiség – mint gyűjtőfogalom – semmivel sincs tisztában. Az emberiségből jött szinte egy időben Einstein, Gandhi, Hitler, Sztálin. Az emberiség egy „cseppje” Teréz anya, és ugyanakkor a benzines családirtó is. Az emberek nagy többsége igen keskeny sávon és rövid időtartamban gondolkodik – ehhez szoktatták hozzá. Fantáziája legfeljebb az unokákig terjed – s az emlékezete legfeljebb a nagyszülőket őrzi. A Kozmosz számkivetettjeiként élünk, s még erre a földi Robinson-szigetére sem tudunk felelősen vigyázni. Nagy földkorszakokat pusztított el a tűz és a víz, de még soha nem állt az emberiség úgy a saját jövője előtt, mint most: hogy a maga által felfedezett energiaerők pusztíthatják el. Mondhatnánk: az emberben egy érett férfi tudása egy kamasz labilis szenvedélyvilágával párosult. Ami ezen a bolygón folyik – hacsak a véres szomszédtorzsalkodásokat és a szadista uralmakat nézzük – a kozmikus intelligencia szégyene és bánata. De a szeretet- és bölcsességerők kevésbé látványos emberi megtestesülései reményt adnak, hogy mégis Chardinnek van igaza, amikor az embert a Teremtés legfelső bimbójának nevezi. De a bimbónak van kockázata! Amíg az ember azt hiszi (és úgy is éli), hogy minden, ami itt van, láthatóan és tapinthatóan, érzékekkel érzékelhetően: az egyetlen valóság és egyben végső cél is, semmi olyat nem fog tudni, ami értékét ne vesztené a halál pillanatában; így tehát igazi célját és feladatát sem értheti meg. Aki viszont – holmi „égi” bűvöletben – a mindennapok jobbítását, a közvetlen munkálkodást hanyagolja, az az egyetlen érvényes eszközt veszejti el, amivel a végső célhoz közelebb lehet kerülni. Együtt sarjadni a tavasszal – a Kozmosszal találkozni a nyárban –, önmagunkra találni ősszel – s nem-meghalni a téli természettel: ez az emberiség tudatra ébredésének kora. Sokat és szívesen írtam erről. Nehéz pontot tennem.

Az időtöltésre már nincs időm

Hatvan év. Szép, vonzó nőnek súlyos kimondani. Ugyanakkor szeretetben ünnepelt születésnap is egyben. Aki megérte, alkotó ember, folyamatokban és nem esztendőkben gondolkodik. Mégis, Jókai Anna pályáján ez a születésnap egy másféle cezúrával is egybeesik. Fontos közfunkcióból vonul vissza: az Írószövetség elnöki tisztéből, bonyolult, nehezen összefogható szervezet éléről. Majdnem lehetetlen jól csinálni: ő jól csinálta. Ezt most elismerjük, egyszerűen nem lehet nem elismerni. De mindig ott van a kérdés: aki ezt a hivatalt elvállalta, nem erre termett. Író, akinek a helyét nem e három év alapján kell kijelölni az irodalomtörténetben, akinek az életművét még értőn fel kell mérni. Így, míg dolgozott, valami más helyett dolgozott. Ez érdekel igazán.

– Úgy gondolom, nehéz hónapok jönnek. Hiszen át- illetve visszaalakul az életformád, mindenképpen változások következnek be. Visszazsilipelés: ez lesz. Mit teszel érte? Mit vársz tőle? S főleg: megvártak-e az írnivalóid?

– Lehet, hogy amit most „visszazsilipelésként” kellene megélnem, az korábban történt, azaz „átzsilipelés” volt egy végtelen, tengerhez hasonlítható közegből egy kisebb és zsúfoltabb vízbe. Ez volt a váltás: korlátozottság és önkorlátozás. Ha a feladatomat tisztességesen el akartam látni, bizonyos ellenszenveket le kellett gyűrnöm. Ezt nevezem önkorlátozásnak: oda is el kellett mennem, ahová egyébként nem mentem volna, azokkal is beszédbe kellett bonyolódnom, akikkel egyébként nem kívánnék hosszasabban szót váltani. Mert természetemhez hozzátartozik, hogy nagyon megválogatom, kivel cseresznyézem egy tálból, de aki kér, annak fontolgatás nélkül adok belőle. A kettő nem ugyanaz! Bár alapvetően szeretet vett körül, sértések, bántások is értek szép számban – s ezeket elegánsan zsebre kellett tennem. Az volt az életformaváltás, hogy nem engedhettem meg, hogy az életemről, a pályámról gondolkodjak: hiszen mások ügyeivel voltam elfoglalva. A lelki higiéniának szánt minimum, a kis napi számvetések is hiányoztak.

– Maga az íróság is szerep tulajdonképp – nemcsak belső, de külső kötelmekkel is jár. Ugyanígy a közhivatal is. Tehát nagy játékterep is egyben. Voltak-e ebben a három évben íróilag aztán kamatoztatható tapasztalataid? Valami, amit élvezni is tudtál, sőt, esetleg hiányzik is majd?

– A tevékenységem nagy részben az emberek előtt zajlott, sok protokollal, s ez volt a legterhesebb. Ami viszont hiányozni fog, az a komoly írószövetségbeli dolgozószobám, aminek levegője, patinája volt. A terebélyes íróasztal, telis-teli levéllel. A tárgyalósarok, ahol hellyel kínáltam az érkezőt, s megkérdeztem: tudok-e segíteni? Hiúság ez is, meglehet. Ha az az én hiúságom, hogy örömet okoz látni, hogy valaki sorsában helyrebillen egy parányi – nos, akkor vállalom. Voltak nyomorult életszakaszaim: ezek villantak be ilyenkor, láttam az egykori űzött fiatalasszonyt, aki annyit kilincselt hiába. Hihetetlen dolgokban fordultak hozzám, s ha nem is volt feladatom, illetékességem – mégis felemeltem a kagylót, írtam levelet, „intéztem”.

Az emberek jelleméről nem tudtam meg olyat, amit már ne tudtam volna, mégis, az alattomosságról még bővíthettem az ismereteket. A legfájóbb az volt, amikor olykor-olykor leglelkesebb biztatóim cserbenhagytak, s akiket saját játszópajtásaimnak véltem, azok közül nem egyről kiderült, hogy valójában másik csapatban játszik. Hogy visszatérjek a „vizes” metaforához: fűrészhalak között úszkáltam szelíd bálnaként, kisebb öbölben, tehát nekem ez most szabadulás, vissza, nagy vizekre.

– Elfecsérelt idő volt íróilag? Megbántad?

– Nem. Nem bántam meg. Életemnek olyan periódusában ért a hívás, amikor egy igénybevevő teljesítmény után – A töve és a gallyára gondolok –, amúgy is szellemi csönd következett. Tehát az volt a szándékom, hogy a személyiségem másik oldalát, a közvetlen kapcsolatokban megnyilatkozót erősítsem. Feladat és próbatétel volt végigmenni ezen az úton úgy, hogy ne legyek kisszerű és acsarkodó, s ne használjam fel a hivatalt személyes előnyszerzésre.

Voltaképpen sok írásbeli dolgom is volt. Emlékbeszéd, táblaavatás, korreferátum, vitacikk. Írói munkának fogtam fel. Csak azokról beszéltem vagy írtam, akikhez valamelyes szellemi közöm volt. Így játszottam ki azt, hogy a saját életművemet alig tudtam gyarapítani. Az első írói ténykedésem a poszt letétele után, néhány héttel ezelőtt az volt, hogy megírtam a székfoglalómat – mint alapító tag – a Széchenyi Akadémiára. Hosszasan, bíbelődve dolgoztam rajta; „élvezkedtem”, végre a saját közegemben tapicskáltam.

– Tudod már, mit fogsz megírni?

– A készülődés ideje jön. A munkát nálam mindig megelőzi egy csöndes, meditatív időszak, adventben úgyis ezt tenném. Majd valamikor januárban leülök reggel fél kilenckor, és fél kettőig írok. Tudom, hogy eljön az idő, mikor oda kell ülni: és akkor is ott, ülve kell maradnom, ha egy sort sem tudok írni. Az embert egyszer csak elkapja valami, s akkor mozogni kezd a tolla. Ugyanakkor tudom, hogy a „nagyobb részen” már túl vagyok. Nem érzem úgy, hogy amit akartam, nem tudtam kimondani. Letettem ezt a prózát, letettem tizenhét könyvet – nem hiszem, hogy most kellene nekem valamit istenigazából bizonyítgatnom. Az a dolgom, hogy türelemmel kivárjam a közlés pillanatát.

– „A szakrális elemek kerülnek előtérbe munkásságában” – mondhatni szárazon, leíróan. De mi van e mögött? Talán nincs is akkora váltás, olyan másság: a legkorábbi prózád is tele hiányokkal, „sóvár hiányokkal”, „belső segélykiáltásokkal”, azok is a megszenteletlenséget siratták. De ami szűkülésnek tetszik tematikailag, formailag felszabadítás. Az átlépés formai szempontból ragadható meg – hiszen minden forma – igazán. Ennek a folyamatnak milyen állomásait látod?

– Látványos stíluskülönbség van az első két regényem és a két legutóbbi között például. Az anyagom kezdettől fogva gazdag volt. De nem voltam olyan szinten, hogy rálássak, s a rálátás formanyelvének sem voltam így birtokában. Csaknem ugyanúgy gondolkodtam, mint ma: de benne voltam a sűrű közegben, ami nem engedett magasabbról vizsgálódni. Ki kellett belőle „fejlődnöm”. Amikor ez bekövetkezett, kifejlett hozzá a formanyelv. Megtapasztalás és irodalom nálam jobban összefügg, mint talán másoknál. Ha sikerült a saját szellemi szerkezetemen egy jottányit is mozdítani, az mindig meglátszott a prózámon is.

„Ahol a kincsed, ott a szíved is” – mondja a Biblia. Az én szívem 1972-ig a szükségesnél jobban be volt ágyazódva az anyagi létbe, a földi világ szenvedései közé. De onnantól más kezdett érdekelni ugyanabban a sorsban – más értékközponttal viszonyultam ugyanahhoz az életanyaghoz. Az alakok sokasága, a városi folklór elemei ott vannak Az együttlétben ugyanúgy, mint a legkorábbi írásokban – és mégsem azonosan. Ugyanígy a Tartozik és követel és a Jákob lajtorjája is emberpártörténet, a szerelem és a házasság bomlásának története, és mégis mennyire másak! Ugyanazt nézem: csak más és más szintekről, ez adja a fokozatokat. Azért beszélek erről vonakodva, mert írásban igyekeztem megközelíteni, pontosan körüljárni, mit is szeretnék én megcsinálni – ott van mindez A tizenegy parancsolatban vagy az Írás és az írás című esszémben. Idéztem ott, hadd idézzem most a nyomaték kedvéért ismét Worringert: „Vannak olyan könyvek, amelyek új fluidumot árasztanak, új módon táplálja őket az élet: egy új gondolkodói érzékiség termékei. A látomások egzakttá válnak. A gondolkodási folyamatok érzékivé.” S én hozzáteszem: az igazi művet a konfesszionális tudat hozza létre; a gyónás, a vallomás, a mérleg, a vizsgálat.

– „Nem minden történetet látunk” – írod szinte az idézet folytatásaként, a 28-as villamos útján végigzötyögő belső történésekben, Az együttlétben. A látásmód változik, ha úgy tetszik, a szemmozgás; s a műfaj is változhat vele. Már az esszé kategóriájába sem fér bele az a bölcseleti próza, amit nyomokban végül is mindig tiszta alakzatokban pedig a legutóbbi időben művelsz. Ki vagy mi mentén haladsz ebben, mintáid vannak-e?

– Különös az én vonzódásom: olvasok, és ráérzek, rátalálok dolgokra, amikről én is tudok, amelyek felé én is tapogatózom. Felujjongok ilyenkor, s így vezetnek a mesterek: Tolsztoj, Dosztojevszkij, Hamvas, Kodolányi bizonyos regényeivel, Várkonyi Nándor – ők tudnak az orfikus prózáról, ami leszáll a mélybe, megtapasztalja a világ valódi lényegét, s föl is tud jönni onnan. De ahogyan az elmúlt negyven évben nem lehetett, ugyanúgy – fájdalom – most sincs előtérben ez a fajta próza, s mi, akik próbáljuk, továbbvisszük, sem ismerjük egymást. A cél: új néven megszólítani a világot, új fényben megtekinteni, s Istent újra megnevezni – heroikus kísérlet ez, hiszen kis, bezárt énem van csupán. „Megismerő próza”, ha lenne ilyen, így nevezném. De már műnemeket sem tudok elkülöníteni. Az apokrif imákat egy francia fordító versantológiába kérte. De az esszé is csak annyiban az, amennyiben kísérlet az új megközelítésre. Meditációk inkább – de nem tételes filozófia. Végül is nem az én dolgom elhelyezni, minősíteni. A nagyobb gond az, hogy más sem tudja.

Mindig szembe kellett néznem a beskatulyázhatatlansággal. A kritika, az egyébként elismerő kritika is zavarban volt, van. A hagyományfolytató realizmus elemei is benne vannak a prózámban, de a posztmoderné is, és mégsem igaz, hogy az egyik vagy a másik volna kizárólagos. Meglepő volt, amikor Az együttlétet Mészöly Miklós Filmje, Nádas Egy családregény vége s Esterházy A szív segédigéi mellé, mint a posztmodern magyar mintái mellé sorolta egy méltatás. Egyedülállás: prózastílusban is, a személyiség mélyén is. Nincs nyájam. Igazi jó, gyapjas, meleg nyájban egy lenni: ez nem sikerül. Keresztnek kaptam ezt vagy megtiszteltetésnek, nem eldönthető.

Korábban töprengtem, miért van az, hogy bár az ún. „jó kritika” három fiókot tölt meg a szekrényemben, de igazában mégsem találják a helyemet. Az ilyen vagy olyan felsorolásokból általában kimaradok. Úgy látszik, nehéz ezt a prózát befogadni; talán új, rászabott doboz is kéne! Mostanában azonban mintha e téren is történne valami.

– Ha adekvát fogalomkészlettel vizsgálódó kutatója alig, társművelője szintén kevés, vajon értője, jó olvasója van-e?

– Igen. A visszajelzésekből ezt látom. Az apokrif imák például teljesen különböző műveltségi fokon álló embereket ragadtak meg. Hagyományokon nevelkedett, egyszerű vallásos emberek fogták fel személyes megszólításként, de a „vájtfülűek” ugyanúgy. Persze, olyanok is voltak, akik csak egy rétegét emelték ki a maguk számára. Nem baj, sőt! Mindig így szerettem volna írni: legyen több rétege, több lehántható héja, ki-ki a maga szintjén kapjon belőle, csak éppen, ha eljut a közepéig, ott ne a nagy semmit, hanem a magot találja.

Nagyon sokan telefonáltak, akik hallgatták a rádiós sorozatban a Szegény Sudár Annát – jórészt idősek, munkanélküliek, betegek. Csodálatos volt hallani, mennyire úgy fogták fel, mint a saját sorsukban ható vigasztalást. Ez a hatás nem irodalmi hatás elsősorban. Amikor dicsérik, nem műalkotásként dicsérik, nem ismerik fel benne a formáltságot, az életanyag alakítását, csak a végeredményt.

– Kielégít ez?

– Telhetetlen vagyok, elismerem. Az esztétától viszont azt várnám, hogy ő viszont ismerje fel, derítse ki azt az esztétikai hatásmechanizmust, ami kiváltotta az olvasóból ezt az azonosulást. Az ember kezében vagyunk, írtam egykor, s ezt sokan félreértik. Az ember felelős. Isten nem felelős. Mi jut át a következő évezredbe? A hablatyirodalom, a stílusfecsej nem – és a panelrealizmus sem, legfeljebb ideig-óráig. Csak az az irodalom jut át, ami fontos az ember számára. Ami megérint, részvéttel ölel, óvatosan emel feljebb. Erre tettem, ezért írok – lehet, naiv vagyok, nem korszerű. De szerintem az a korszerű, ami túléli a korát.

– Érdekes volt, ahogyan a születésnapi ünnepségen az Írószövetségben, kollégáid mellett, az egyházi lapok képviselői köszöntöttek: szinte hasonló szavakkal, a magukénak érezve. De melyikükhöz tartozol valójában? S fontosnak tartod-e egyáltalán ezt az intézményhez tartozást?

– Katolikus vagyok, abban a hagyományrendszerben nőttem fel, könnyűszerrel tudok alkalmazkodni legtöbb normájához. De ez nem jelenti azt, hogy oda vagyok lecövekelve. Minden olyan vallással rokonságot érzek, amelyik a Krisztus-impulzus köré rendezi önmagát. Amelyik Krisztust kiiktatja, csupán forradalmárnak vagy jámbor bölcselőnek tekinti, ahhoz – bár tisztelem –, nincs személyes közöm. Én az antropozófiában találtam meg azt, amit egy vallás kötelmei között nem lehet. Kora fiatalságom óta benne vagyok, ez határozza meg a világban való fizikai működésemet. E bölcseleti alapozás művészeti megélése „továbbérzése s továbbgondolása” az én saját utam. Az antropozófia ismeri az égi jelenlétet, ugyanakkor mindennek egészséges fontosságot tulajdonít, amit itt a Földön megélünk. Ez adhat nyugalmat egyfelől, másrészt pedig nyugtalanságot. Ezért érzem úgy, hogy nincs időm időtöltésre, meg kell cselekednem minden pillanatot, mert jelentős, mert visszahozhatatlan, s változtatni itt kell ahhoz, hogy ott majd megéljük a következményeket. De erről nem szívesen beszélek, nem is tettem köztudomásúvá, annyi felületes, léha nyilatkozat, dogmatikus vagy éppen hagymázas szöveg jelenik meg erről.

Van mércém. Mikor kérdezgetik, honnan tudtam, mikor miért helyes, amit elnökként döntöttem, azt feleltem: könnyű a dolgom, hiszen van mintám, ősképem, oda vezetek vissza mindent, nem kell beugranom kisebb mértékeknek. Mikor pártok között és fölött tudtam utat találni, abban is ez segített, s ez az, amit a külső szemlélő diplomáciai készségnek vélhetett. Van viszonyítási pontom: s ez meglátszik. Akinek egyáltalán nincs, vagy nagyon alacsonyan van: az is meglátszik.

– Az utóbbi időben gyakran elmondtad, mennyire visszavágyol az írói szerepbe. De mintha a szavaid mögött szorongás is lett volna.

– Nem nagyképűség, ha azt mondom, hogy ezt mint író, nem érzem. Említettem már, nincs tele bőröndöm. Nem tudom, fel kell-e még raknom a kupolát, vagy már csak díszítgetni kell rajta. De a fizikumom jó; egy-két évtizedem hátra van még, talán. Azt pedig ne adja Isten, hogy elpazaroljam életem minőségét. Azt szeretném, hogy végig olyat tudjak tenni, ami fontos. Írásban és az írás mellett. Nemcsak elmélkedni, bölcselkedni a jóról, hanem élni. Igen, irigység él bennem a Teréz anya formátumú makulátlanság iránt. Az alázatot meg lehet tanulni, azt lehet követni: de az örömöt benne, azt nem. Nem tudok nagyon örülni: nem tudok csak úgy olvasgatni, moziba járni, időt tölteni. Magas az „örömküszöböm”. Azt keresem, ami haszontalan lelkemnek hasznára van.

„Még nincs kész a világ”

– Újabb állomásához érkezett a Jókai Anna-életműsorozat: a téli könyvvásárra már új gazdára lelve, a Széphalom Könyvműhely kiadásában jelenik meg az alkotói pálya összefoglalásának harmadik darabja, a Vörös és vörös című kötet. Az életműkiadást elindító, de kisvártatva alapjaiban megrendülő Szépirodalmi Kiadó helyzetén keresztül mennyire lehetett átérezni az egész könyvszakma válságosra fordult helyzetét? Nem tartott-e attól, hogy régi kiadójának elhúzódó privatizációja veszélybe sodorja a sorozat ügyét?

– Amikor az életműszerződést megkötöttem, még egy aránylag szilárd helyzetben lévő kiadó volt a tárgyalópartnerem. A sorozat első két kötetének, Az ifjú halász és a tó című novellagyűjteménynek és a Jákob lajtorjája című regénynek a megjelenése még jól időzített volt. A kezdet ígéretesnek látszott, semmilyen okom sem volt panaszkodni. Ám egyszerre csak megindult a kiadó privatizációja, mely körül szerintem számos ügyetlenség történt. Az életben maradásért küszködő kiadó új tulajdonosa a megváltozott helyzetben már nem vállalkozhatott arra, hogy terjedelmes életműsorozatokat adjon ki. S nemcsak az életműsorozatok kiadása, hanem egyáltalán a könyvek kiadása is megakadt, elakadt. De még mielőtt elkezdtem volna tűnődni, s még mielőtt átélhettem volna ezt a kétségkívül jelenlévő és egyre inkább kibontakozó szakmai válságot, már jelentkezett is a Széphalom Könyvműhely. Azt mondták, nagyon örülnének, ha átvehetnék az életműsorozatot. S át is vették, mert úgy gondoltam, hogy azoknak kell odaadnom az anyagot, akik először kérik. A kiadóváltás okozta késedelmek miatt azonban az elmúlt könyvhéten nem lehettem jelen a könyvpiacon, pedig – friss Kossuth-díjasként – illett volna. Végül is a tervezettnél fél évvel később jelenik meg a könyv. Legfeljebb azzal vigasztalhatom magam, hogy a könyv nem valamiféle romlandó áru, ami használhatatlanná válhatna a késedelem miatt.

– Mit jelent egy életműsorozat megindulásának ténye a szerző számára? Örömmel válogat-e művei között? Mennyire nehéz eldönteni, hogy milyen részeket emeljen ki a csaknem teljessé formálódott egészből?

– Ahogy visszatekintettem a pályámra, számomra nem látszott reménytelennek, hogy tíz-tizenkét év leforgása alatt összefoglalható lesz az életművem. Viszonylag kései indulásom miatt pedig abban a kedvező helyzetben érezhetem magam, hogy nem kell a pályám ívéből kihagyni egyetlen művet sem. Mert azt nem szerettem volna, ha csonkított életműkiadással állok a világ elé. S úgy érzem, nincs is szükség arra, hogy műveim utólagos átértékelése miatt bármit is kihagyjak abból, amit eddig írtam. Nincsen szégyellnivalóm. Amikor például újraolvastam az életműkiadás első darabjában összegyűjtött novellákat, döbbenten, de jóleső érzéssel vettem észre, hogy egyetlen szót sem kellett változtatnom az anyagon. Megnyugvással láttam, hogy az a próza, amit én művelek, valamiképpen nehezebben évül el. Ez a próza nem elsősorban politikai indíttatásokat követ, s az eszmerendszere sem a politika világából származik. Nem nélkülözi ugyan a társadalomra jellemző vonások megrajzolását, de mégsem kizárólag ezekre összpontosítja a figyelmét. Úgy hiszem, hogy amikor elkezdtem dolgozni, s elkezdtem írni, akkor az a bennem működő valami, amit akár ihletnek is lehetne nevezni, jól indított el, helyes irányba terelt, mert azt mondta nekem, ha az élet teljességét akarom ábrázolni, akkor olyan nézőpontokat kell használnom, amelyek közelebb vannak a soha el nem múlóhoz, mint a múlandó valósághoz.

Már első írásaim születésekor is világosan éreztem, hogy egyfajta völgyhelyzetben vagyunk. Éreztem azt az elzártságot, amelyben ez az ország volt, s azt a szellemi sötétséget, amelyben éltünk. Az én módszerem akkor az volt – mert az erőim ezt tették lehetővé csupán –, hogy egy kis lámpával pontosan megvilágítottam magam előtt egy kisebb kört. Még csak sejtettem azokat a magasabb összefüggéseket, amelyek az emberi sorsot irányítják. A novellisztikámat bemutató válogatott kötetben azonban, az utólagos elrendezéssel már jelezni kívántam a magasabb összefüggések felé vezető kötődéseimet is. Egy koncentrikus körökből felépülő rendszert igyekeztem megalkotni a köteten belül. Egyre táguló körökben, a családon, az iskolán, a társadalmi közegen és a művészi lét viszonyain keresztül jut el az a válogatás odáig, hogy elérkezzen a mindezt beölelő körhöz, ahhoz, amelyik már magával a létértelmezéssel foglalkozik – s felteszi újra a bibliai kérdést: mi hát az ember? Ez a felépítés tükröződik tehát az életműsorozatot megnyitó novellagyűjteményben.

– Az időrend adta sorrendet módosító tematikai rend kialakítása egyszeri, különleges vállalkozás-e? Vagy a későbbiekben is élni kíván ezzel az eszközzel? Mintha a téli könyvvásárra megjelenő legújabb kötetében is fellelhetők lennének egy tematikai kapcsolatrendszer elemei.

– Ebben a kötetben olyan kisregények gyűlnek össze, amelyek korábban ugyan novelláskötetekben kaptak helyet, de nagyobb terjedelmük miatt Az ifjú halász és a tó című novellagyűjteményből már kiszorultak. Ennek a három kisregénynek az esetében az az érdekes, hogy az időrend megegyezik a magasabb rendező elvekkel. Ha nem egyezett volna meg, akkor természetesen felbontottam volna ezt a rendet. Az első kisregény, A labda arról szól, hogy ma már nincs a világnak olyan szeglete, ahová el lehetne vonulni, ahová félre lehetne húzódni. Ahogy a szerencsétlen sorsú főhős mondja: minél kisebb a labda, annál sűrűbb a pötty rajta. A második kisregény, A forma, pedig bizonyos értelemben az én pedagógiai végrendeletem. Köztudott, hogy tizennégy évig tanár voltam. Minden árnyoldalát ismerem ennek a szakmának, elég rossz véleményem volt magáról a magyar iskolarendszerről, s tanítási módszereinkről is. Ugyanakkor fel kellett tennem magamnak azt a kérdést, hogy miért csak akkor váltam meg a tanítástól, amikor már a hetedik könyvemet is megírtam? Valaminek azért lennie kellett ebben a pályában, ami vonzott engem! S ezt a valamit írtam meg A formában. Ez a kisregény az egyik legoptimistább alkotás a pályámon. Arról szól, hogy végletesen megalázott, a munkájából kiábrándított fiatal tanárnő visszakapja, s éppen a gyerekek jóvoltából kapja vissza a hitét. A hitet, hogy talán mégis van értelme a tanítással járó sok-sok küszködésnek. Mert semmi másért nem érdemes dolgozni, csak a gyerekekért. Hiába építünk modern iskolaépületeket s minden korszerű eszközzel felszerelt tantermeket: ha a tanár személyisége nem tudja kitölteni ezeket az üres formákat, akkor hiábavaló a hiú csillogás. A harmadik kisregény, a számomra nagyon kedves Vörös és vörös 1985-ben született. Abban a furcsa légkörben, amikor már érezni lehetett, hogy körülöttünk túlélte magát valami, de a változásokat még nem lehetett látni. Erről a művemről megjelenésekor meglepően kevés szó esett. Nem írtak róla. Se jót, se rosszat. Valahogyan elhallgatták. E kisregény írása közben Stendhal Vörös és feketéje nyomán elképzeltem és pontról pontra végiggondoltam azt, hogy ha Magyarországon egy Julien Sorelhez hasonló alkatú fiatal érvényesülni szeretne, már csupán egyetlen színárnyalat jegyében építhetné fel a karrierjét – a vörös és csakis a vörös szín jegyében kellene élnie. A nyolcvanas évek közepén ugyanis még mindig ez volt a helyzet. Ha valakinek nem volt kivételes tehetsége, de megvolt benne a kitűnni vágyás, akkor csakis a politika volt az a porond, ahol érvényesülni tudott. Ezért az érvényesülésért sokan még a lelküket is eladták. S nemcsak az öregek, s nemcsak a középgeneráció. Naivitás lenne azt hinni, hogy makulátlan ifjúság jön utánunk. Sokan besározták magukat ezekben az években, s ezeket a tisztátalan alkukat a maga szintjén – szerencsére nem kivétel nélkül – minden nemzedék megkötötte. A regény hősnője, a komoly ambíciókat kergető Szomjas Juli is belesodorja magát ezekbe a sokat ígérő helyzetekbe, de végül rádöbben arra, hogy az álarc és az igazi arca nem forrhat össze; s mégiscsak ez az igazi arc a fontosabb. Ez a drámai felismerés karriere szempontjából óriási törést, de morálisan hatalmas győzelmet jelent.

Nos, így áll össze ez a kötet. Meg kell jegyeznem, hogy ezek a művek még hagyományos Jókai Anna-írások. Néha iróniával szemlélem azt a tényt, hogy elkülöníthetek magamban egy, a hagyományokhoz jobban kötődő írói ént, s valaki mást, azt a valakit, aki a nyolcvanas évektől kezdett megmutatkozni bennem. A sorozat következő kötete egy új mű lesz, a Három. Arra gondoltam, ebben a kiadói helyzetben semelyik író nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy ha már van életműsorozata, azon kívül jelentessen meg egy új könyvet. A későbbi tervekre vonatkozóan pedig szabad kezet kaptam a kiadómtól. Most úgy gondolom, hogy az új könyv, a Három után A feladat és a Mindhalálig című regényeim fognak egy kötetben soron következni.

– Érdekes volt hallani, ahogyan elkülönített saját magán belül két írói alkatot, két írói személyiséget…

– Igen, de hangsúlyozni szeretném, hogy ez a két személyiség nem idegen egymástól. A korai énem prózájában már pontosan felfedezhetők az újabb énem nyomai, előképei. S amit meg akartam valósítani, az valójában mindig ugyanaz volt: itt, a földi viszonyok között látni, de gondolataimmal, ítéleteimmel mindig egy magasabb létsíkra helyezkedni. Ha az ember benn áll egy völgyben, akkor a völgyet nem tudja felülről látni, de, ha elindul, akkor, felfelé haladva, már más a rálátása arra a völgyre, amit elhagyott. Nem mást lát, csak másként lát. Olyat is meglát, amit a völgyből nem vehetett észre. A kaptatón felfelé már fontosabbnak látszik a csúcs, az ég, ami nem azt jelenti, hogy az ember cserbenhagyná a völgyet, hanem csupán azt, hogy jelentősen kitágul számára a látóhatár.

Azzal, hogy idővel a magasabb összefüggések felfedezését is beleépítettem a prózámba, bizonyos veszélyeknek is kitettem magam. Elsősorban annak a veszélynek, hogy így esetleg kikerülök egy karámból, ahol már kialakult helyem van, ahol megkülönböztetett szívélyességgel kezelnek, ahol érdeklődve figyelnek rám. Annak a veszélynek, hogy magamra hagynak, hogy egyedül maradok. De döntéseimben sohasem befolyásolt a népszerűség keresése. Én mindig valami különös csodának tekintettem a „népszerűségemet”. Hiszen annak alapján, amit a világnak mutattam, úgy érzem, inkább népszerűtlennek kellett volna lennem.

– Hogy mennyire összetartozhat ez a két írói személyiség: az, amelyik a völgyben kis terepfelületeket megvilágítva dolgozik, s az, amelyik a hegy lejtőjén felfelé kapaszkodva már más távlatok igézetében él, azt talán egy idézet is tanúsíthatja. Ami éltet című esszéjében három stádiumot különböztet meg írói érdeklődésének fejlődésén belül: a hiány érzékelésének, a hiány néven nevezésének és a korábban hiányolt, ám minden ellenkező látszat ellenére, mégis jelenlévő értékek felfedezésének stádiumát. Számomra rendkívül izgalmasak ezek a gondolatok, hiszen ezek az „új” Jókai Annától származó eszmefuttatások kulcsot adnak a „régi” Jókai Anna most megjelenő műveinek mélyebb értelmezéséhez is. Úgy látom, mintha a Vörös és vörös című kötet három kisregényét is ezek a szellemi viaskodások, a hiánnyal való szüntelen birkózások kötnék össze.

– Kétségtelen, hogy az én prózám egy végtelen hiányérzetből indult ki. Ilyen értelemben ezek az írások is a hiány széjjelsikoltásai. E három mű közül azonban talán a Vörös és vörös képes a leginkább arra, hogy felmutassa a csak nehezen felmutathatót. Ebben a regényben az ember legbelső arcáról van szó, arról a láthatatlan emberről, amit Gárdonyi is megírt. A Vörös és vörös szövegében egy helyütt leírok két tőmondatot. Hogy minden bölcső koporsó. S hogy minden koporsó bölcső. S ezekben a gondolatokban már benne van az a valami, amiről én újabban egyre többet igyekszem beszélni. Az a tudat, hogy a halál nem olyan, mint amilyennek mi gondoljuk. Nem megszűnés, hanem csupán tudatváltozás.

– Miközben újraolvassuk az új kötetben összegyűjtött régi műveket, mindvégig tudatában lehetünk annak, hogy ezeknek a hagyományos formanyelvű alkotásoknak a társaságában egy ideje már rendhagyó jellegű műveket is ír. Ennek a változatos eszköztárnak a láttára felmerülhet a kérdés, hogy miképp, milyen módon dönti el, hogy egy adott témát milyen prózaírói technikák felhasználásával bontson ki?

– Ezt nagyon nehéz, szinte lehetetlen megmagyarázni. Erről csak egyetlen dolgot mondhatok, s ezt gyakran el is szoktam ismételni. Nagyon sokat tanultam Hamvas Bélától, igen sok mindenben mesteremnek tekintem őt. Van egy gondolata, amit mélyen a magaménak érzek. Ezt ő ugyan a regények születésére értette, de én általánosabb értelemben is igaznak vélem: egyszer, egyetlenegyszer, és soha többé. Ez annyit jelent, hogy minden csakis a maga formájában és csakis megismételhetetlen módon jelenhet meg. Hadd mondjak erre egy példát. Erdélyi naplóregényem, a Szegény Sudár Anna írása közben tudatos önkorlátozásokkal kellett élnem: nem használhattam benne azt az esszéisztikus prózanyelvet, amit újabban a leginkább a magaménak érzek. Nem használhattam, mert egy erdélyi középosztálybeli asszonynak a naplóját kellett reprodukálnom, s csak azt írhattam meg, amit az az asszony a világból be tudott fogadni, s csakis azzal a nyelvi stílussal dolgozhattam, ami számára természetes lehetett. Tehát számomra mindig az anyag természete diktálja a formát.

– Nagy megbecsüléssel hivatkozott az imént Hamvas Bélára. Mint elődre, s mint szellemi tanítómesterre. Ha fel kívánnánk térképezni műveinek irodalmi rokonságát, valóban inkább csak az elődökre lehetne hivatkozni. Hamvas mellett gyakran emlegeti még írásaiban Várkonyi Nándor vagy éppen Kodolányi János nevét. Meg lehet-e egyáltalán szokni azt az állapotot, hogy nem a jelenből, hanem az irodalomtörténeti múltból kap szellemi indíttatásokat?

– Valóban úgy érzem, hogy többé-kevésbé rokontalan szerző vagyok. Műveimmel nem is annyira a jelenhez, hanem inkább egy gazdag szellemi örökséghez tartozom. Várkonyi Nándorhoz, aki a tudomány és az irodalom határterületein mozogva alkotott, Hamvas Bélához, aki teljességgel egyedi létértelmezést teremtett, s Kodolányi Jánoshoz, aki meseszerű történetekbe foglalva jelenítette meg a világlátását. Ezeket a hagyományokat igyekszem tehát folytatni – persze más korban és más körülmények között, és a saját eszközeimmel. Hogy milyen eredménnyel, azt nem tudhatom. Amiről számot adhatok, az csupán annyi, hogy erre törekszem, hogy ez a célom. Azt hiszem, az emberi kultúra jelenlegi, válságos állapotában mind nagyobb szükség lehet az olyan művekre, amelyek a lét leglényegesebb pontjait érintik. Én fáradt vagyok ahhoz, hogy játszadozzam. A drága emlékű József Attila azt írta egykor, hogy fél attól az embertől, aki nem tud játszani. Ehhez azt kell hozzátennem, hogy én sokkal jobban félek azoktól az emberektől, akik az egész életüket „eljátszódják”. Nekem az a tény, hogy élek, s hogy itt élek, az nem játék, hanem halálosan komoly dolog, amire néha ugyan iróniával, de a legtöbbször inkább döbbenten és kétségbeesetten tekintek. Hacsak tehetem, töprengve faggatom a világot – arról, hogy mi lesz a további sorsunk.

– Műveiben az adott kor világos érzékeltetése mellett jelentős szerepet játszanak a kozmikus időbeli távlatok megelevenítései is. A töve és a gallya című esszéjében így ír erről a kettős irányú figyelemről, a kis dolgok mögött feltűnő tágasabb összefüggésekről: „Fölgyorsult az evolúció, minden nagyon közel van. Kozmikus méret szerint tapintásnyira. Az összeomlás is, de az evolúciós váltás is, magasabbra. Csak százezer évre érdemes berendezkedni, mondja Hamvas, de ezzel nem lazsálást hirdet, hanem túllátást az apró-cseprőn, megbirkózást a folyton változóval.” Az adott kor vizsgálata és a kozmikus perspektívák kémlelése szorosan összetartozó vagy élesen elkülönülő szellemi tevékenységek az Ön számára?

– A figyelemnek ez a két iránya számomra elválaszthatatlan egymástól. Ez a meggyőződésem talán összefügghet azzal, hogy a csillagjegyem szerint Nyilas vagyok. Nem akarom túlhangsúlyozni ennek a ténynek a szerepét, de ez a csillagjegy számomra – ha a játék kedvéért szabad végigvinnem ezt a gondolatmenetet – akár jelentőségteljes is lehet. A Nyilas végtére is olyasvalaki, aki mindkét lábával a földön áll, de ha jól megfigyeljük az alakját, akkor észrevehetjük, íját mindig megfeszítve tartja, s mindig valahová a magasba céloz vele. Örömmel azonosulnék ezzel a világ tágasságát megidéző szimbolikus pozícióval, hiszen az ember az én felfogásom szerint az eget és a földet összekötő kozmikus lény. Ezeket a gondolatokat az antropozófia nagymesterétől, Rudolf Steinertől tanultam, s ezek a meggyőződések már kora fiatalságomtól kezdve áthatják az életemet.

Gondolatainkkal tehát mindig az adott kor valóságából, a jellemző pillanatok érzékeléséből kell indulnunk. Ha ezt elmulasztanánk, akkor lemondanánk a megismerés eszközéről, a matériáról. Hadd utaljak itt az egyik korai novellám, a Kötél nélkül üzenetére. Ezt nagyon korán írtam, az első novelláim egyike. Egy kötéltáncos a főszereplője, aki ragyogó mutatványokra képes, s olyan magasra bír ugrani, hogy lassan már túl sokat képzel magáról. Azt hiszi, ő már akkor is fel tud rugaszkodni az égig, ha nincs a lába alatt a kötél. Hogy neki többé már nincsen szüksége az anyagra. Le is zuhan, nyakát is töri. Úgy gondolom, az ember nem véletlenül él éppen az anyagi világban. Valószínűleg itt tudjuk teljesíteni a küldetésünket. Az anyagot, az adott kort, a létező körülményeket tehát nem lenézni kell, hanem átlelkesíteni. A tapasztalati világból kell kiindulni, de aztán ezt a tapasztalati világot egy magasabb szellemi világ szempontjai szerint is át kell világítanunk.

Ehhez azonban a folyamatos önmegtisztításra is törekedni kell. Látjuk és tudjuk, hogy az író és a költő igen sokszor csak úgy tudja megvalósítani mindazt, amire hivatva van, hogy személyisége közben szétmállik ebben a küzdelemben. Megfigyelhettük már jó néhány olyan életmű kibontakozását, amelynek rendkívül esendő és az életével a műre rácáfoló személyiség volt az alkotója. Ez a jelenség abban a hasadt világban, amelyben most élünk, egy bizonyos mértékig talán még természetes is. De mégsem szabad lemondanunk a „jobbá lenni” igényéről. Azt vallom, hogy az íróknak minden erejükkel azon kell fáradozniuk, hogy ne válhassanak hasonlókká Ibsen Solness építőmesteréhez – aki egy idő elmúltával már nem tudott felkapaszkodni annak az állványzatnak a magasába, amit ő tervezett és ő épített meg egykoron. Az íróknak úgy kellene dolgozniuk, hogy műveik megalkotása közben egyúttal önmagukban is megalkossanak valamit, igazítsanak lelki szerkezetükön. Számomra csak az volna fájdalmas, ha valaki velem kapcsolatban azt érezné: én másképp beszélek és másképp írok, mint ahogy élek. Semmi kivetnivalót nem találnék például abban, ha egyesek vitába szállnának vagy érzelmileg szembehelyezkednének azzal, amit írok. Csupán egy a fontos: hogy ne lehessen kétségbe vonni az írói hitelességemet.

– Közelednek az ünnepek. A külső, hivatalos ünnepeken kívül vannak-e belső, lelki ünnepei?

– Nekem nem minden ünnep egyforma. A deklarált ünnepeket sohasem tudtam mélyen átélni. Azok az ünnepek azonban, amelyeknek van transzcendens hátterük, mindig nagyon fontosak voltak a számomra. Mint például a Karácsony és a Húsvét. Nem a külsőségek miatt. Külsőségekben eléggé szerény ünneptartó vagyok. Inkább szellemben és lélekben keresem a kapcsolatokat a jeles napokkal. Ilyenkor mindig megpróbálom magamban végigjárni azt a kozmikus utat – persze igen-igen tökéletlenül –, amit egyszer már bejárt egy nagy kozmikus Lény. Az a hagyomány, amely pusztán a külsőségeken alapul, s nem élhető át igazán bensőségesen, az el fog veszni, idővel el fog tűnni.

A közismert, nagy ünnepeken kívül pedig vannak magamteremtette ünnepeim is. Az egyik ilyen ünnepem a nyári János-nap. Amikor a Föld lelke találkozik a kozmosszal, amikor nyárba borul a világ. És ilyen a Mihály-nap is. Amikor megtörténik az a csoda, hogy minden meghal körülöttünk, az egész természet, de az ember nem hal meg. A Mihály-nap ezt a csodát hozza el. Hogy túl tudjuk élni azt a halált, ami a természetben végbemegy. Vannak még ünnepeink, amelyeket nem ismerünk, nem értünk, mint ahogyan az emberi tudatnak, a léleknek is vannak még olyan szférái, alkotóelemei, amelyek még nem tudatosultak bennünk igazán. Hogy miért? Mert még nincs kész a világ. Még folytatódik a teremtés. És vagyok olyan alázatos, hogy azt mondjam: csodának számít, hogy ebben az ember egyáltalán részt vehet. De egyben büszke vagyok arra is, hogy így, emberként talán társak lehetünk a folyamatos teremtésben.

Perc-emberkék dáridója

Erőszak, szeretet, fásultság

Szeretet. Egy szó, amit a gyűlölködők lemosolyognak, egy szó, amit az álszentek szólamszerűen lejárattak, egy szó, amit a gőgösek kisajátítanak, egy szó, melyet a romantikusok összetévesztenek a szirupos érzelgősséggel, egy szó, amelyet a kényelmesek igyekeznek visszaszorítani a vérségi kapcsolatokba. Egy szó, amit magánketrecünkbe zártunk, s csak ünnep tájt eresztjük néhány órára szabadon.

Egy fogalom, amelyről azt hisszük, tudjuk, mit jelent; pedig még csak a felszínét ismerjük egy mélyebb jelentésnek. Senki sem képes – ma még – tökéletesen szeretni. Aki azt állítja közülünk, hogy ő igen – talán az áll a tökéletes szeretettől a legtávolabb. Mert a szeretet lényege nem végtag-remegtető elgyöngülés, hanem éppen a középpontba gyűjtött határozottság. A szeretet nem nyáladzik – a szeretet szikár. Nincs fölöslege, de nincs hiánya sem. A szeretet nem ül meg lustán álmodozva a lélek színes papírral kibélelt zugaiban, hanem mindig kívül jár; a szeretet tevékeny. Azt mondja az Írás: az igazi szeretet képességet ad az ellenséget is szeretni. Hol vagyunk mi, mai emberiség, mi, a szellemi iskolázás alsó tagozatos nebulói, hol vagyunk mi ettől? Még elképzelni se tudjuk, hogyan lehetne szeretni rosszakaróinkat; az pedig egyenesen felháborít, hogy netán még azokat is szeressük, akik ártatlan életekre törnek. Ha beleszakadunk is – legyünk őszinték –, ez bizony nem megy. Úgy gondoljuk, a szeretet pusztán valamiféle érzelem-megnyilvánulás, ami az akaratunktól függetlenül a többiekre kiárad. Pedig a szeretet most, a tudati lélek korában kezd átköltözni a szív tájékából az agyi mezőkre: egyre inkább belátjuk, valamit az erőszak megszállottaival is tenni kell; szembe kell állítani valamit az erőszakkal, ami nem kényszer, mégis ereje van. Mert a szeretetet nemcsak az erőszak, hanem a fásultság is pusztíthatja. A tehetetlenségbe belefásult ember olyan senkiföldje, amelyet egyetlen óvatlan pillanatban könnyen megszállhat a sohasem unalmas, a nagyon is mozgalmas Gonoszság, melynek vezérparancsa: „szemet szemért, fogat fogért”! Egy magasabb szférában működő szellemi igazság félreértve kerül az elkeseredett személyiség keze-ügyébe, aki azt hiszi, az ő dolga az ítélet, a megtorlás pedig jogában áll. A „szemet szemért, fogat fogért”, a törvényszerű kiegyenlítődés isteni hatáskörben tartott elve emberi értelmezésben és alkalmazásban szimpla bosszúelvvé süllyed, s amit aztán létrehoz a világban, a végenincs láncreakció: mindaz a borzalom, ami itt látható körülöttünk.

(Akkor hát bárgyú beletörődéssel hagyjuk magunkat? Hagyjuk a ránk bízottakat martalékul? Hagyjuk – a békesség nevében – eluralkodni a nyilvánvaló rosszat? Hunyjuk be a szemünket, ne vegyük észre? Meg se is különböztessük az ártalmast a jótékonytól? A jobb orca mellé – az emberfejlődés jelen fokán – valóságosan oda kell-e nyújtanunk a bal orcát is? Amikor ilyen mértékben, már-már az emberiség megmaradását veszélyeztetően zúdult rá a Földre a kegyetlenség, nem válik-e – ebben a fázisban – bűnné, ami az Abszolútumot illetően fényes erény?)

Hiszem, van különbség, lényegi különbség: hogy a támadót lefogom-e, vagy pedig rögtön hasba szúrom. Hiszem, hogy minden – a „mieinkből” az „őáltaluk” falhoz csapott csecsemő helyett föl kéne nevelni egy, az „ellenség” köréből származó csecsemőt. Hiszem, kő helyett nemesebb visszadobni kenyérrel; de azt is hiszem, a legjobb azt a bizonyos követ elkapni, még röptében, netán elugrani előle, s aki az „éles-dobálásban” oly nagy kedvét leli, azt a kőhalomtól hosszú időre elzavarni. De megesett baj után az elégtételnek nevezett bosszú hiábavaló. Minden bosszúakció sötét nemzőaktus; egy újabb torzszülött besegítése a létbe. De minden elmulasztott mentőakció menlevél az erőszaknak, a további akadálytalan térhódításra. Nem engedni a rosszat: az még történhet szeretetben. Sőt, a rossznak is kegyelmi alkalom, mert a gonosz szándék még kimúlhat, a gonosz tett azonban meg van téve, be van a személyes sorsba és a nemzetek történelmébe írva.

Mégis: létezik olyan tömény erőszakforma, ami ellen már aztán minden hiába, nincs mód a védekezésre, az erőszak látszólag győztesen tarol, nagyüzemi hóhérok tüsténkednek a vesztőhellyé kiképzett ligetekben. Ebben a helyzetben megáll az ész, a tanácsok elsorvadnak, a kétségbeesés lesz az úr. A beszéd demagógia, s a keresztút az egyetlen út, ami innen kifelé vezet. Itt lép be a jézusi példa: ha meg kell lenni, hát meg kell lenni. A halálraszántak, kiszolgáltatottak megszentelődnek a ráhagyatkozásban, a halálosztók azonban az anyag mélyéig elnehezülnek a vérben.

S véljük: mindez tőlünk távoli! Nem ismerjük fel a kicsi agresszióban a későbbi óriás erőszakcsíráit. Magánindulatainkban a szüntelen vétséget a szeretet ellen, a gyűlölködést az apró cselekvéseinkben. Igazságnak nevezzük az érdekeinket, csalhatatlan igehirdetésnek a gőzölgő imperatívuszokat. Mindenki lázasan söpör: a szemét mégis térdig ér, kölcsönösen egymás portájára toljuk. Senki nem kíváncsi a másik igazára, de mindenki elvárja, hogy a másik aztán az ő igazát kövesse. Megetetni az elsózott levest: bizony erőszak! De a más által főzött levest csak azért is elborsozni, erőszak az is.

A szeretet csöndes és józan: nem ordít, nem liheg. Az erőszak lelkesedésre kényszerít vagy éppen kötelezhet a lehangolódásra. A szeretet elsimít; az erőszak a túlzásokban élvezkedve lubickol. Földuzzasztja a méreteket. Egyedi vagy csoportbutaságból az általános ostobaság képzetét sugalmazza; vagy éppen világ-összeesküvéssel riogat néhány ügyeskedő okán. Mindennapi szóhasználatunk is ehhez a mesterséges felsőfokhoz szoktatott: minden szuper, minden fantasztikus, minden csúcs, minden csoda, varázslat – s ami nem az, hát egyenesen iszonyatos, elviselhetetlen, tűrhetetlen, ócska…

A szeretet homályban is látszik – az erőszak reflektorfényben érzi jól magát. A szeretet nem toboroz híveket, inkább szétosztódva szaporodik. Az erőszak pedig tábort igényel: gondosan begyűjti és megszámozza közkatonáit. A szeretet nem fizet zsoldot, sőt, kéri az önkéntes adónkat. Az erőszak viszont üzletnek sem utolsó. A szeretet nem ígérget jutalmat; az erőszak azonban mindig beígér a bandának.

Szomorú, milyen erős az emberi természetben az agresszióra való késztetés: mennyivel hamarabb rohanunk, ha valamit meg kell semmisíteni, mint amikor építkezésre kérnek. A szeretet ösztönzése gyakran fullad lustaságba, a gyűlölet kürtjele azonban kellemesen felizgat. Ha elhangzik a kurjantás: nosza, vágjuk ki ezt vagy azt a nem-tetsző, imitt-amott hernyó lepte gyümölcsfát, sokan tüstént fejszére kapnak. S amikor a törzs már a földön hever, akkor derül ki: az egyik azért vágta ki, mert a kilátását zavarta, a másik be akar gyújtani vele, a harmadik parkolót tervez a helyébe, a negyedik ellenkezőleg: ugyanoda újat akar ültetni, az ötödiknek a díszcserje tetszik, s az ég tudja hányadik meg egyszerűen pénzért tette, mert favágó a foglalkozása… Talán helyesebb lenne az akció célját és okát még a fa árnyékában megvitatni, mint később, a tűző napon, s akkor már sajnos, az egymás ellen fordított fejszékkel…

Figyelmünk irányultsága is téves: azt kutatjuk, jaj de milyen sóváran: „Ki szeret engem?” – s nem azt kérdezzük: „Kit tudnék szeretni?” A szürke napokban – s nemcsak karácsony ünnepén – folyamatosan. Aki nem tud és nem is próbál szeretni, az a szeretetet fogadni se képes. A fásultságon az érkező szeretetek visszaverődnek, anélkül, hogy egyáltalán észrevettük volna. A panasz mások szeretetlensége miatt általánossá válik, a megvallás pedig a magunk szeretetnélküliségéről egyre ritkább. S mivel nem ismerjük a szeretetnek majd csak a jövőben beérő teljes jelentését, alapellenségével, az erőszakkal gyakran össze is tévesztjük. A láncszemekből bilincset kovácsolunk, a családi fészket kalitkává alázzuk, a másik szabadságát bebörtönözzük, a lelkét ízlésünk szerint átvasaljuk, kilúgozzuk a nekünk nem tetsző színeket, s ezzel elkövetjük a szentségtörést: a magunk képére formálnánk azt, akit az Isten egykor saját képéhez hasonlatossá válni küldött a világba.

A szeretetnek nincs rokon és idegen; nincs „mi közöm hozzá?” A szeretet mindent beölelő Mintája – a leszületéssel – a fizikai létben is megmutatta magát. Legalább akarjuk hát követni!

És bocsássa meg nekem a Megtestesült Irgalom, a Karácsonyi Gyermek, hogy a szegény erőszakosokat bizony még ma sem, ezen az estén sem tudom szeretni… De nem vagyok hajlandó a gyűlölködésre sem – még a gyűlölködők iránt sem érzek gyűlöletet.

Perc-emberkék dáridója

Ady egy kései versében nevezi perc-emberkéknek azokat, akik nem a korszellem, hanem éppen a valódi korszellemmel szemben működő korlidérc szolgálatában állnak. A minden korban más álarcban kísértő lidérc úgy tesz, mintha komoly volna és illetékes volna, ő volna az illetékes a világ dolgaiban. Hamis mértéket szab – indulatokat szabadít fel, nyugtalanságot kelt a szükségszerű nyugalom helyén, de elzsongít minden olyan területen, ahol pedig a nyugtalanságra megvan minden okunk. S mivel minden erő – a jó is, a rossz is – csak az emberen keresztül képes hatni: a kor lidérce vadássza és hamar megtalálja a maga eszközét: a pillanatnak élő, a felszínes eredményeknek ellenállni képtelen, matériába ragadt személyiséget.

Tévedés ne essék: a perc-emberke nem buta. Nagyon is okos. Logikai érzéke fejlett, nemcsak azt tudja, mitől döglik a légy, de azt is kikövetkezteti, mikor. A perc-emberke lelkes; az éppen uralmon lévő eszmerendszert vagy politikai módszert a meggyőződéses híveknél sokkal lármásabban szolgálja – mindaddig, amíg azt tartósnak látja, s a helyzeten az első hajszálrepedést észre nem veszi. Akkor azonban ügyesen lavírozni kezd – időben megy át a másik oldalra, hogy az új győztest erkölcsi alapon éltethesse. Mert a perc-emberke a látszatra nagyon kényes; rendkívül fontos számára a feje köré képzelt morális glória. Hiúsága nem bírná el, hogy nyíltan és szimplán karrieristának, köpönyegforgatónak nevezzék, ő igenis igényt tart arra, hogy éleslátását és indítóokainak feltétlen tisztaságát elismerjék. Nemcsak „kiábrándul”, de egyúttal felkínálkozik. A perc-emberke – amióta világ a világ – mindig learatta a maga kétes dicsőségét, s ideig-óráig sikerült is környezetét megtévesztenie. Ideig-óráig, mondom; mert egyszer aztán csak – az igazság rejtett működése folytán – valahogy kipottyan. A jelen – miután hosszan eltűrte szánalmas játszódását – elejti, s nevét a múltra tekintő kollektív emlékezet is eltörli vagy megbélyegzi.

A puha diktatúra számtalan ilyen figurát röptetett fel. Döntési joguk volt és minősítettek. Saját céljuk érdekében cselekedtek, amikor mások esendő életébe nyúltak. Saját sorsuk buktatóit akarták kicselezni, miközben mások sorsát – önkényes föl- vagy aláértékeléssel – csúnyán összebonyolították. A perc-emberke nem kötődik kizárólagosan ehhez vagy ahhoz a szakmához, és a legmagasabb hivatásba is befúrja magát. Bizonyára van egy olyan fajtája, amelyik önmagának is bedumálja, hogy amit csinál, azt érzései és gondolatai őszintén így diktálják – ennek a típusnak valószínűleg menetközben könnyebb, de nehezebb aztán a módosult szituációban újra becsapni a lelkét. Persze, sajnos, többnyire sikerül. Nem akarok annyira bántani, hogy neveket soroljak az ún. „művészkörökből”, mint ahogy bárki közülünk fel tudná sorolni saját szakmája perc-emberkéit, akik vígan dáridóztak, de arra éberen ügyeltek, hogy a nagy eufóriában még véletlenül se a saját poharaikat csapják a földhöz. A letűnt korszak ilyes lovagjai között bizony akadt fényes intellektus, különben tehetséges ember, de mindez semmit sem ér, ha a mindenáron való érvényesülés vágya átveszi az uralmat a jellem felett; mert a deformálódott jellem a személyiség alkotóerőit is átitatja és lassan, de biztosan eláztatja. Ha valójában nem volna tragikus, szinte mulatságos lenne fölmutatni, a bukott rendszer után hányan nyergeltek át és milyen ízléstelenül a nemzeti-demokratikus eszme szolgálatára. S most nem azokról beszélek, akikben katarzis ment végbe, s már akkor kiváltak a masszából, amikor annak még tényleges, komoly, egzisztenciális kockázata volt. Szerencsére akadtak ilyenek is; később aztán illúzióvesztetten láthattuk, éppen ezek lettek „leírva”, éppen ezek lettek a politika igazi vesztesei. S nem is arról a sajnos, kevés, saját tévedését, bűnét megvalló kortársunkról van szó, akinek volt lelkiereje odaállni az ország elé és kinyögni a nem könnyű mondatokat: „Bocsánatot kérek. Bocsánatot kérek mindazoktól, akiket talán akaratlanul is megnyomorítottam, korlátoztam, félrevezettem.” Nem ők a perc-emberkék! Sőt: még a téveszméikben megrögzöttek, a letűnt diktatúrát mániákusan visszasóvárgó, az új felé egy tapodtat sem moccanó, régi vágású kommunisták sem azok. Ők legalább következetesek; nem színlelnek mást, mint amiben hisznek, amibe belenőttek. Azonnal felismerhetők – s így, ha szükséges, ellenükben érvelni, védekezni is könnyebb.

A perc-emberke azonban annyit se szólt, hogy nyikk vagy pardon. Csak hipp-hopp, befészkelte magát, mindenekelőtt áradó stílusával, simulékonyságával, állandó hurráival az új hatalomba. Reménykedett abban, hogy mesterséges amnéziája – saját múltbeli közszereplését illetően – egy egész nép emlékezetére kiterjeszthető. Hőstetteket emlegetett ott, ahol pusztán ügyes vagy diplomatikus volt, sérelmeket hangoztatott, amelyek enyhe dorgálások voltak – s így jutottunk el oda, hogy hiteltelen emberek is képviselhettek (eltorzítva és lejáratva, szélsőségesen) egy egyébként létjogosult eszmét. Válogatósabbnak kellett volna lenni! Nem elég, ha egy ember használható – önértékét is mérni kell: sok függ attól, ki mondja, amit mond, és hogyan mondja.

És természetesen az ellenzékben is felbukkantak ám szép számmal a perc-emberkék; hiszen az ellenzéki szerep látványos alkalmat kínál a végletes exhibicionizmusra, a rafinált pecsenyesütögetésre, a későbbi érdemek gyűjtögetésére. Gyakran nem a legjobbak, hanem a legzaklatottabbak vívtak itt demagóg eszközökkel gusztustalan csatát. Most aztán – hogy megint ugrott egyet a politikai kaleidoszkóp – megint megindult az átszivárgás ezen a csendessé tompított szeptemberen. Az előrelátók már fél éve megalapozták az „átpártolást” a harsogó három színből a higított pirosra. Időben kapcsolódtak, időben fedezték fel a potenciális főnököket. Elveket, hiteket, barátokat ejtettek el, mintha sosem hordták volna a szívükre szorítva. Amit hétfőn hangoztattak, csütörtökre átértelmezték, s egy újabb hétfőn akár le is tagadják. Félek: a hatalom sosem elég finnyás. Gyakran mindegy, hogy ki, csak ne legyen különvéleménye, meggyőződésén egyik napról a másikra tudjon változtatni, de olyan ügyesen, hogy ez a változás ne kényszernek, hanem okos belátásnak tűnjék. Bár a képlékeny, manipulálható embernek nincs becsülete, az a csüggesztő, hogy a történet folyamán mégis ideig-óráig megbecsülik. Hivatallal, kitüntetéssel, pozícióval – s így a minőségi ember örömébe is üröm keveredik; mintha ugyanazon a helyen állna, emelt fejjel, szorosan egymás mellett érdemes és érdemtelen. Meg tudjuk-e vajon egyiket a másiktól halálpontosan különböztetni? Bizony, nem lesz más bírája ennek a mérce nélküli „Ki-kicsodának”, mint a nagyidő, amely ugyan akár egy perc alatt is gyökeresen fordíthat a világon, de arra sohasem a perc emberét, hanem mindig az örökkévalóságnak dolgozó embert választja segítségül.

„Élni kell! Élni kell” – kiáltotta az öreg kubikus a Talpalatnyi földben, kétségbeesetten, indokul és magyarázatul arra, miért alkuszik meg, miért hagyja cserben a társait. Részvétem, megértésem az övé. Aki a mindennapi kenyérért, a legelemibb életfeltételekért kénytelen volt valamit megtenni (vagy meg nem tenni!), az nem a percemberkék csapatát szaporította. Mert valahogy egyáltalán megélni: a lét magasabb törvénye. De másnál mindenáron jobban élni: a magasabb törvény megszegése.

Érték és mérték

A kézzelfogható, tapintható érték a külső körülményektől függ. Amíg a külső körülmények normálisak – vagy mondjuk így: megszokottak, érték az arany, a pénz, a műtárgy, a szőrme, a kocsi, az ingatlan. Aztán történik valami, az idő kizökken hétköznapi medréből. Kitör a háború. A pénz papírronggyá válik. A kocsi harci eszköz. Az arany elásva lapul. A műtárgyat széttörik vagy eltüzelik, a szőrme is csak annyit ér, hogy a fagyban talán melenget. A házat porig rombolják. Szüleink, nagyszüleink még emlékeznek, milyen érzés volt olykor még a jegygyűrűt is elcserélni egy zacskó lisztért, egy lábas zsírért, hogy az éhhaláltól megmenekedjen a család.

Nincs az életnek olyan mértéktelenül felhalmozott java, ami semmivé ne válhatna, akár egyetlen perc alatt. S olyan anyagi szerzemény sincs, ami az élet után tovább szolgálná szorgalmasan gyűjtögető gazdáját. Mindent itt kell hagyni, ami idevaló. Szerencsés, akinek ez „menetközben” nem jut az eszébe, s halmozó szenvedélyét az ilyesfajta felismerés meg nem bénítja. Szerencsés a mindennapi életben, de a lét egészét, folyamatosságát tekintve szerencsétlen. Mint ahogy szerencsétlen a sivatagi utas, a kincsekkel rogyásig rakott tevével, ha nincs egy korty víz sem a kulacsában. „Országomat egy lóért” – III. Richárd rimánkodása bizonyítja, helyzete válogatja, mi mit ér. A modern ember gyerekes büszkeségében – ahogy birtoklott vagyonát körbemutogatja – alig-alig különbözik a boldogságában ugrándozó bennszülöttől, amikor üveggyöngyöt aggatnak a nyakába. Tévedés ne essék: nem azt mondom, ne legyen becsülete a munkával megkeresett ennek-annak; nem azt hirdetem, hogy tilos a tárgyaknak örülni. Hiszen milyen jó tud lenni egy kabát puhasága, milyen hasznosak az emberi verejtéket feleslegesítő gépezetek, milyen kellemes szép lakásban élni, milyen fontos a pénztartalék adta biztonság is. Csak azt sugallom, a maga rangján értékeljük, s ne a maradandó értékek helyét töltsük be vele. „A tudást nem veheti el senki tőled” – valahonnan a gyermekkorból úszik elő az intelem. S látnunk kell az ügyeskedő világban, mégis mennyivel többet ér a ravaszkodás, a színlelés, a kóklerség, az érzéketlenség, a kíméletlenség, a hazudozás! Mindez a puszta „tudáshoz” szinte megkívántatik. Egykori nagy erények lendülnek át a jót a rossztól elválasztó határvonalon, a hígítás nélküli túlzásokban. A takarékos zsugorivá válik, a bőkezű pazarlóvá, az erkölcsös purifikátorrá, a nyíltszívű fecsegővé lesz – az eszmehűség mániává, az egészséges kétely nihilizmussá torzul. Határozottság helyett gorombák vagyunk, s néha az anarchiát minősítjük demokráciának. A mérték hiánya az, ami a dolgokat saját ellentétükbe fordítja. Vagyis nemcsak a külső értékeket kell a helyükre tenni, lejjebb, sokkal lejjebb, hanem a lelki értékeinkkel is csínján kell bánni; öntetszelgés helyett szigorú önvizsgálatot tartani: vajon az vagyok-e még, akinek hiszem magam? Nem léptem-e át azt a paraszthajszálat, amin túl a pozitív hirtelen negativitásba fordul?

Hogyan lesz például a tekintélytiszteletből bálványimádás, hogyan keletkeznek a mindenkori basák? A nyárelejei történet nem kitalált, a jelenetnek közvetlen szemlélője voltam. Az utcánkban két tíz év körüli fiú jött szembe velem. Az egyik valamiféle házilag eszkábált taligafélét tolt a járdán, papundekli-dobozokkal, rozsdás vasdarabokkal fölpúpozva. A tákolmányt laza madzagolás kötötte össze – egybetartása nehéz feladat volt. A fiúcska küszködött. A másik gyerek mellette sétált és irányította: „a saroknál fordulj jobbra, aztán át, egyenesen!” Mindketten a ma divatos joggingruhát viselték – az egyik Adidast, a másik az olcsó kínait. A dirigálón márkás sportcipő, a cipekedőn barna szandál. Küllemre még hasonlítottak is: egyforma magasság, közepes testalkat. A tartás azonban nagyon is különbözött. Hanyag hányavetiség, zsebre dugott kéz: görnyedt hát, a kezek a taliga rúdját görcsösen szorongatják. A zsákmánnyal a szemközti MÉH-átvevőhöz igyekeztek. Ahogy azonban a taligaféle lebillent a járdaszélről az úttestre, a tartalma megcsúszott és szétesett. A kísérő a kezét sem vette ki a zsebéből, fejbiccentéssel adta ki az utasítást: „felszedni, egy-kettő!” A másik gyorsan, kapkodva visszatömködte a dobozokat a kötegbe. Tolta volna tovább, de a társa megakasztotta: „Mit kell mondani?” – „Bocsánat” – mondta a másik fiúcska. „Bocsánat, ki?” – a hang hideg volt, halk, és mérhetetlenül fensőbbséges, mint a rossz tanítóé. S a tréningruhás tudta a leckét. „Bocsánat, főnök” – buzgóság volt a hangjában, lázongás helyett. A „főnök” erre kegyesen intett, s vonultak tovább. Ami engem valójában megrendített, az nem a pöffeszkedő kölyök magatartása volt, a gyerekek szeretnek vezérkedni, hanem inkább a meghunyászkodó fiúcska hangsúlya ütött szíven: ahogy természetesnek vette a helyzetet; a beígért néhány forintért a megaláztatást. Ilyen lesz a jövőben a vállalkozó-alkalmazott viszony? Vajon azt jelentette-e ez az epizód kicsiben, ami nagyban is zajlik? Azelőtt áhítatos tisztelettel kellett a „dolgozó” szót ejteni, a találékony vállalkozót egyenesen börtönre szánták. Ez a dogma torz értékítéletet tükrözött. De az következik ebből, hogy a fordítottja sarkítva igaz? A vállalkozó az ország egyedüli megmentője, piedesztálra emelt példa – s akivel dolgoztat, akikkel véghezviteti a terveit, alig számítanak? Hiszen valójában minden ember, akit anya szült, vállalkozó: vállalta, hogy a maga szintjén és a maga képességei szerint végigcsinálja a többé-kevésbé keserves életét. És az a kétségtelen tény, hogy a gazdaság nagyon fontos, azt jelenti-e, hogy mindent a gazdasági érdeknek kell alávetnünk? A szellemi értéknek meg kéne az anyagi világ érdekei előtt hunyászkodnia? Koldulni kéne az oktatásnak, a művészetnek, a tudománynak, hogy ami lehullik az asztalról osztás közben, legalább azt megtarthassa?

Az pedig már fájdalmasan mulatságos, hogyan lehet a fogalmak értékét, a szellemi tevékenységet jelző szavainkat lefokozni… Hadd idézzek egy ellesett párbeszédet. Idő és helyszín: az adventi Budapest, nagykörút, alkalmi ajándéksátor.

„Szia, koma. Hogy megy a bót?”

„Nincs benne nagy lóvé, szia, haver. Tavaszra palacsintában gondolkodom.”

Gyönyörű! Lám, palacsintában is lehet gondolkodni. Köröskörül a massza, némi lekvár, s benne csücsül az ember. Gondolkodik a palacsintában. A képen földerülök, s már nem is vagyok olyan dühös. Szerencsére a valódi gondolat sem tilos: szabadságunkban áll valamiről elgondolkodni, sőt, kigondolni valamit a sok semmi között.

Megvetném hát előkelően, finnyásan az üzleti értéket? Ó nem. Becsülendő a talpraesettség, szívósság, a rábeszélő készség, termékfantázia, ha a maga területén megmarad. De attól az országszerte terjedő mozgalomtól nem vagyok elragadtatva, amelyben az ügyeskedők kereskedelmi hálózatukat gátlástalanul szervezik. Néhányan – miután alapos agymosáson vettek részt – elhiszik, hogy mindenkit mindenre rá lehet dumálni, csak megfelelően aktívnak, azaz levakarhatatlannak kell lenni: s nemcsak mindent el lehet adni, de be is lehet szervezni minden rendű és rangú személyt, hogy apróbb sejtként profitot hozzon a nagyobbnak. Saját élményem mesélem: telefonon jelentkezett egy fiatal nő, feltétlenül beszélnie kell velem, szánjak rá húsz percet, az én írói-emberi tapasztalatomra van szüksége. Nagyon fontos ügyről van szó, amivel a munkanélkülieknek segíthetnénk, ne utasítsam el, hallgassam meg. Nem tudtam elhárítani. Különben is: hátha… Az illető – tetőtől talpig tulipirosban – meg is érkezett, pontosan. Még a fodros esernyője is piros volt; agresszívan leszúrta az előszoba sarkába. Rögtön a tárgyra tért: amit kínál, tulajdonképpen ismeretterjesztő munka, egy külföldi cég szervezi, Magyarországon még be nem vezetett árukészlettel, jutalékos rendszerrel, egy-egy ún. „bokor” kialakítása a cél, remek mellékkereset. Hozzám azért fordul, mert híres ember lévén széles az ismeretségi köröm, hallott már engem egy ismerőse valahol hatásosan beszélni, s különben is, ma már írásból nem lehet megélni. Nem szaporítom: a feladat, amire felkértek, mosópor és fogpaszta eladása volt, ügynökmozgatás és személyes ügynökösködés. Szegény József Attila! „Neve, ha van, csak áruvédjegy, mint akármely mosóporé”… Micsoda fejlődés! Ma már a költő, az író egyenesen ügynöki karriert is befuthat, nemcsak a nevével reklámoznak. A piros ruhás nőtől jól nevelten, de gyorsan elbúcsúztam. Azért némi felháborodás becsúszhatott a hangomba – ezt azonban nem értette. Mi ebben az ajánlatban a bántó? Meg sem magyarázhattam volna. Az ő számára más az érték fogalma. Azóta értesültem: neves történészt, színészt is megkörnyékeztek. Így lesz mérték híján sértés abból, ami másnak talán valóban nyomorenyhítő munkalehetőség.

Karácsony napja van. Intem magam, szelídségre. De nem a mindent elfogadó bárgyúságra. Nagy és szent a példa előttünk: az, aki liturgiánk szerint ma született. A Mérték Ura, akihez viszonyítva érték és értéktelen bizonyossággal kitetszik. Ő, akit a karácsonyi vásár annyiszor lefokoz bájos szőkefürtű gyermekké, pufók arcú dundi csecsemővé, gügyögve szólongatott „Jézuskává”, mintha csupán a Barbie baba viaszváltozata feküdne előttünk az aranyozott bölcsőben. Talán ez a legnagyobb értékvesztés: a szakrális Tény behelyettesítése egy giccses, alacsonyságba húzó tárgyi látványossággal. Ne higgyünk a szemünknek: a karácsonyi történés rejtettebb és mélyebb. A legdrágább ajándék is ócska kacattá válik, ha azt az ajándékot, amit ezzel a születésáldozattal kapott az ember, nem vagyunk képesek felismerni.

A bárány és a farkasbőr

A bárány húsvéti szimbólum. Az ártatlanság és az áldozat jelképe. A Golgotai Misztérium Jézus Krisztusa is vállalja: „Íme, az Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit”. A húsvét a legnagyobb mélységeket és legnagyobb magasságokat megélő ünnepünk. Késztet bennünket, hogy – ha meg kell lenni! – fogadjuk be akár a halálos kínt is, de örvendezzünk a diadalmas élet örömén, ha annak jön ideje. Nagypénteken gyász, nagyszombaton megkönnyebbülés, húsvét vasárnap ujjongás, húsvét hétfőn már nagyon is földi vigasságok. Így van ez rendjén, a mindennapi élet szintjén is, kicsinyítve és leegyszerűsítve. Mondásaink szólásaink tudják: egyszer hopp, máskor kopp. Derűre ború. Nincsen öröm üröm nélkül. Mi már megedződtünk, a hullámhegy és hullámvölgy életünk gyakorlata, de a bajban szerzett tapasztalat mégiscsak tovább lendített valahogy. Amit azonban manapság egyre nehezebb elviselni – az a negativitás szinte végtelennek tetsző nyúlása, a kilátástalanság érzete, miközben a farkaskomák fényes farkasbált rendeznek, jól szabott álarcaikban. S ezek a jelmezek-álarcok többé nem ám a bárányra hasonlítanak; mintha érvénytelen volna a régi mese a báránybőrbe bújt farkasról. Nincs szüksége a farkasnak báránybőrre – sőt, minél vadabb a vad, annál hatásosabb. Ismerjük a régi példázatot is: a folyóban fürdőző farkas ráförmed a nála sokkal lejjebb, a torkolatnál szomját oltó bárányra. Miért zavarod az én vizemet? S hiába a tiltakozás, a valóság, a tények, hogy a vád lehetetlen – a farkasnak nem az igazságra, hanem az ürügyre van szüksége. Nos, mára még cifrább a helyzet: már ott sem kell lennie a báránynak a folyónál ahhoz, hogy a farkas koholt indokkal széttépje. Nem kell megokolni az erőszakot; sőt, mintha az „erősebb győz” elvének gátlástalan gyakorlása erény lenne! Ott tartunk, hogy hovatovább a bárány is röstelli bárányságát: megirigyli a farkas-természetet, szívesen kihegyezné a fogát-körmét, hogy legalább védekezzen. Együtt üvölteni a hordával: már-már praktikus tanács. A bárány ráfanyalodik a farkasbőrre, igyekszik „átnevelődni” – ha egyszer ez a túlélés ára…

De sikerülhet-e ez? Fölöltheti-e az ártatlan, a kicsi, a gyenge, lelepleződés veszélye nélkül a divatos farkas-gúnyát? Ha tökéletes az álca, megtörténik a szörnyű metamorfózis, és a bárány sem bárány többé. Ráég a bőr, belehízik a farkas-formába, s ezáltal a csoportos rosszat szaporítja, az egyre szegényülő egyéni jóval szemben. Egykori sorstársait lenézi, rokonságát velük eltagadja. Tetteire demagóg magyarázatot keres, s egyszeriben még utálatosabbá válik, mint a született farkas.

Az eredményesen színlelő valójában áruló. Lényegét adja fel, alaptulajdonságait árulja el. Aki azonban megmarad annak, aki, s csak kétségbeesésében próbálja átvenni a farkas-világ törvényeit, hamar lelepleződik. Lötyög rajta a kölcsönzött farkasbunda, legfeljebb kinevetik. Igyekszik harácsolni, egy év alatt meggazdagodni, kétes üzletet kötni, de rendre belebukik. Igazában nem ismeri a csíziót, csak téblábol a pénzes körökben, üvöltése inkább nyüszítés. Fél a kockázattól, s ha mégis beugratják, hát az ügyleten holtbiztosan rajtaveszt. Kárpótlási jegye elértéktelenedik, részvényei zuhannak, csalók prédája lesz – s még kifosztottabbá válik, mint kétes „vállalkozása” előtt volt. Farkasék pedig mossák kezeiket.

Félreértés ne essék: nem a rátermett, tisztes, mértéket becsülő, önálló gazdasági tevékenységet folytató vállalkozói réteg egészét minősítem így; hanem az ügyes szélhámosokat, akik a bizalmat megingatják. Akik mindig megtalálják a kiskaput, ha adózni kell s mindig tudják, számukra mikor mi, milyen „társulási csavar” az előnyösebb. A bérből-fizetésből élő, majdnem azt mondtam, tengődő többségnek minden fillérje iktatva van, minden fillér után leveszi az állam a sápot. A szabad szellemi foglalkozásúak és a nyugdíjasok is szigorúan számon vannak tartva. Nálunk a fekete jövedelem, a hazug csűrés-csavarás, a pénzből pénzt fiaztató spekuláció a hirtelen meggazdagodás forrása. Aki nem elég dörzsölt, vagy erkölcsi skrupulusai vannak, előbb-utóbb ráfizet. Elsőnek mindig az ügyetlent, az óvatoskodót csípik nyakon, ítélik el – a „nagyvadak” csak mutatóban kerülnek puskavégre. Rejti őket a sűrű, a paragrafus-bozót, amiben ők – s csakis ők! – oly remekül eligazodnak.

A társadalmi közhangulat elsősorban azért romlik, mert az emberek azt érzik, fokozódik a kiszolgáltatottságuk; nem tudni ma, mit hoz a holnap, s amire délelőtt még jogosan építenek, délutánra egy tollvonással nem semmisítik-e meg?

Sírnivalóan érthető, hogy néhányan aztán igyekeznek „farkaskodni”; szegénységüket még titkolják is, hiszen szegénynek lenni hovatovább szégyen. Ha a gyerek nem viselhet az iskolában tizenvalahány-ezres sportcipőt, az a szülőt is bántja: az ő kölyke a másiknál miért alávalóbb? A márkás cucc – elérhetetlen. A piaci, a kínai, az alkalmi: uniformizált, silány és olcsó – egykettőre tönkremegy. Mégis: sokgyerekes családnak áldás. A középszínvonal, a megbízható, de nem luxusminőség az, ami nincsen. A kisnyugdíjasok némelyike szabályosan éhezik, de talán még le is tagadja. Az öregek büszkék: megalázó számukra, hogy fáradságos évek után kegyelemkenyéren odavetett járadékra szorulnak – mintha alamizsnaként osztanák szét azt, ami törvényesen megilleti őket. A kirakatok, a külföldet majmoló cégtáblák, vagy a valóban külföldi érdekeltségű üzletek egyike-másika tovább ingerelnek. Hogy egy közönséges nyári szoknya a körúton, s még csak nem is a Váci utcában, többe kerül, mint a jóléti határnak meghúzott bruttó huszonötezer forintos jövedelem! S nem farkasdolog-e, hogy a kistermelő bagóért adja el a terményeit – s a közvetítő-kereskedő csillagászati hasznot húz belőle? Nem orcapirító cinizmus-e a tévéhirdetések szlogenje, amely eleve feltételezi, hogy amit reklámoz, azt bárki bármikor elérheti, csak „fel kell fedezni”, csak „utána kell nyúlni”. Megáll a józan ész. Drágább a tej, mint a sör. Az alma, mint a narancs. Nincs többé olcsó étel. A bab, a kenyér, a túró, a szalonna, a krumpli, a hajdani szegény ember vacsorája előlépett élvezeti cikké. Ugyanakkor négy-ötmilliós prémiumokat, végkielégítéseket szakítanak le, el nem végzett feladatok után. Látszatra jogos, ami erkölcstelen. A betegség – egy-egy antibiotikum-igényes családi fertőzés – akár az egyhavi megélhetést is elviheti. Aki itt nekünk előszámol, mintha nem járna boltba, nem járna magyar földön. Könyvet vásárolni? Rendszeresen színházba-moziba-koncertre járni? Esetleg néha étterembe? Ugyan! A lakásrezsit kell elsősorban kinyögni. Egy kicsit fagyoskodni hozzá, egy kicsit vakoskodni! S mily csodás lelemény: ha a nyakunkba sózott, omladozó állapotú bérlakásból „ingatlanná” előlépett „vagyonkánk” után még majd külön adót is kell fizetni! Vagy gazdagságnak minősíttetik a keservesen letörlesztett panellakás! Az lesz csak cifra mulatság. Bégethetnek a bárányok, ha megkérdik: becsaptak? Beebeeebe bizony! Vagy vehetjük viccre-mókára, féltünkben hetvenkedve:

„Nem félünk a farkastól, farkastól,

Nem fal fel, csak megkóstol”

Azért ajánlatosabb nem kipróbálni. Ajánlatosabb nem vegyülni.

Jobb, ha a bárányok egymás közt maradnak. Ha egymást melegítik. Összebújva, szorosan. Ha nem vágyakoznak „együtt üvölteni”. Ha nem ácsingóznak a büdösödő, levetett farkasbőrre. Jobb, ha világosan kitetszik: ki-kicsoda. Az „Isten Báránya” méltó minta. Övé a szolidaritásunk. Mert végső soron a remény is onnan jön: van a talán túl hosszú péntek után, talán a túl messzi jövőben, de mégiscsak van az a bizonyos tündöklő „húsvét vasárnap”.

Gyerek a kövön

Régebben szerettem a forgalmas utcákon, a nyüzsgő nagykörúton sétálgatni. Figyeltem a rohanást, a hajszában égő arcokat, mulattam az elkapott mondattöredékeken, azon, milyen fontoskodó hangsúllyal képesek az emberek teljesen lényegtelen dolgokat közölni egymással, vagy éppen vitatkozni, semmiségeken. „Megmondtam a Janinak” „És akkor az a hülye azt mondta” „Te nekem ne beszélj” „Hányszor kértelek már” – Szotyolát köpdöstek szerteszéjjel, fagylaltot nyaltak, elszántan tolakodtak föl a mindig zsúfolt villamosra, és a banánért fegyelmezetten sorbaálltak. A monoton létezés rabszíjára csatolva mozgott a világ – s nekem az tetszett csak hasznosnak ebben az egyébként cseppet sem tetszetős látszatvonulásban, hogy a masszából egy-egy jellemző mozdulatot, szájtartást, töredékszót kiszűrhettem, történetbe foglalhattam az általános szürkeségből fölsejlő apró fájdalmakat. Megírhattam az ordító hiányt: az nem lehet, hogy csak ennyi az egész, amit mi így hívunk, leegyszerűsítve: élet. A mulatságos, groteszk pillanatok üdítően színezték a képet: a kutyával szerelmesen társalgó öreg hölgy, a nők fenekén fütyörészve doboló bolond, a szenzációt hazudó újságosfiú, a diszkréten fülbe súgó álcázott prostituált. Ugyanabban a lében főttünk mind, ki nyakig, ki derékig, de mind egyazon kondérban. Vigasztalan helyzet, de reményteli. Semmi sem tart örökké, lesz ez még másképp is – tudat alatt reménykedtünk. Jön a szabadság, a pezsgés, a lelkekre nem szabnak egyenruhát, a szellemre nem dobnak kényszerzubbonyt, a testi szükséglet változatos örömmé válik. Csak ki kell várni.

Sikerült. Hamarabb, mint hittük. Valahogy féléretten csöppentünk bele. És ma már a forgalmas utcákon, a nyüzsgő nagykörúton legszívesebben csukott szemmel, süketen mennék végig. Kétféle látvány az, ami fogad. Az egyik felháborító: aranyozott edénycsalád százezerért, miniszoknya mellénnyel, a címkéje, a márkája miatt negyvenezer. Salamander cipő „csak” huszonnégyezer. Szemérmetlenül kint a kirakatban az árcédula, virít, csúfolkodik. De hát ezt a látványt el lehet kerülni: nem kell megállni bámészkodni, felesleges epés megjegyzést tenni, összekacsintani, úgyis hiába! Vegye, aki nem sajnálja a pénzt – amelyből akármennyi is van, gazdáját minősíti, mire költi. A másik látvány azonban szíven üt, ez elől nem menekülhetsz: a lábad előtt, a lábad alatt tárulkozik: a térdelő gyerek. Közel a csillogó, nikkelezett, márványozott új üzlet kapujához. Vagy az aluljáróban, a lucskos lépcsősor alján.

A gyerek kicsi. Minél kisebb, annál hatásosabb. Mezítláb van. A térde alatt rongycsomó vagy papundekli. Egyenes derékkal térdel: a sarkára visszaereszkedni nem mer. A két keze imára kulcsolva. Amelyik még beszélni sem tud – kétévesformát is láttam már –, az csak nyüszít, átható, magas hangon. A nagyobbja egyhangú szöveget kántál, s ebbe a szövegbe Isten valahogy mindig bele van keverve. Vagy úgy, hogy az ő nevében, vagy úgy, hogy ő majd megfizeti. Mennyit térdel vajon a kövön? Hány óra a műszakja? És hol lapul a szülő? És van-e ennek az akármilyen nyomorban élő szülőnek erre a rettenetes parancsra mentsége? Figyeli valahonnan megbújva a gyereket, vagy kocsmázik? Egyáltalán: mit csinál ez idő alatt?

A templomok perselyes angyalkája az emlékezetemben fel-felrémlik. Ha bedobtunk néhány fillért a templomban, az angyalka bólogatott. De ez az angyalka porcelánból volt! Giccses módja az adakozásra serkentésnek, de legalább senki sem szenvedett érte.

Itt azonban nemcsak a térdén kuporgó gyermek, hanem az előtte elhaladó felnőtt is szenved, hacsak nem tompult el annyira, hogy a szörnyű látványt természetesnek vegye. Mit tegyünk? Mit tehetünk? Személyemben én, te, akkor és ott?

– Ha mindenkinek adni akarok, jobb, ha ki se lépek az ajtón – mondja a realista. – Minden második saroknál találok koldust. Hogyan válasszam ki, melyik az igazi és melyik a csaló?

– Ne válogass – mondhatnám –, inkább kapjon tíz hamis is, mint hogy egy valóban rászoruló kimaradjon.

– S mennyit osztogassak így naponta széjjel? Kétszáz forintot, hármat? S nekem ki fog a hónap végén adni?

Az ingerült kérdés is jogos. Különben is: megoldom-e a gondot az esetenkénti forintpottyantással, vagy csak a saját lelkiismeretemen könnyítek? Ha tudnám, ha tudhatnánk, mi annak a szerencsétlen kitett gyermeknek a normája, hogyha összeszed egy bizonyos összeget, hát felkelhet, ha ezt tudhatnánk, nem volna dilemma: itt a pénz, kicsim, ma már nem kell tovább térdelned! De a dolog, sajnos, nem így működik. A délelőtti gyerek délután is ott könyörög. Időnként kiürítik a dobozkáját. Bármennyi gyűlik össze, ez a sorsán nem változtat.

Akkor hát továbblépni? Egy-két szánakozó pillantás, szomorú fejcsóválás – ennyi? Hogyan lehet ezt kibírni?

Amit valóban meg kéne tenni, arra személyünkben, egyedileg, úgy látszik, képtelenek vagyunk. Beszédbe elegyedni, nyomozni, intézkedni. Kikérdezni, utánajárni, rendőrt hívni vagy segíteni. Hiszen mindig sietünk, valahonnan valahová, valamiért. S a kockázat is nagy. Előugorhat a kapualjból a feldühödött „munkáltató”, szülői minőségben, ó, Istenem! Mellbe vághat, leköpdöshet, még meg is verheti a gyereket. Vagy kiderülhet: amibe belepiszkáltunk, hosszú hónapokig ránk ragad, egyedül cipelhetjük egy kilátástalan helyzetű család terhét, a hatóság kényelmes, tanácstalan s a legtöbbször tehetetlen. Hiába játszom – egyedül – a megváltót, nem tudom őket megváltani.

Akkor hát közöny? Lehet, szabad-e a részvét ellen lélekkeményítő tréninggel védekezni?

Minden kéregető megrendítő. A nyomorék, a vak, az öreg, a hontalan. Mégis: a gyerek a legkiszolgáltatottabb. Ha az anyja ölében látom, vagy az anya lábánál üldögélve, amíg az a járókelőket sírva szólongatja: a szülőt is szánom. Hiszen ő is ott van a kövön. Nem jókedvéért kuporog ott. Azt is megértem, hogy fekete kendővel öregnek álcázza magát. Hátha így hatásosabb. Ebben az esetben a gyerek arca, mozdulatlan komorsága kelti a legnagyobb részvétet. A gyerek nem játszik, nem mosolyog, szinte nem is él. Csak ül vagy hever magába roskadva, a neme is alig megállapítható. A szemének nincs fénye, fásult, tompa. Öregebb az anyjánál.

A divatos alapítványi forma nehézkes. Valami társulás kéne, a jóakaratúak és erősek szövetsége, járnák az utcákat, ez lenne a dolguk, felmérni, összeszedni, rendbe tenni a kivetett sorsokat; ágyat, ételt, ruhát szerezni, munkát és segélyt. A bűnözőkről az ártatlan gyerekeket leválasztani… Utópia? Lehet. De addig is együtt kell élnünk a szégyennel, a törtmegoldásokkal, az odadobott fémpénz rideg koppanásával, az álgesztusokkal vagy az idomított önkegyetlenséggel, a vállrándítással: „Hja, ilyen a világ!” Hiszen külhoni példa garmadával akad, mindennapos turistatapasztalat: „Látnátok, mi van Egyiptomban, csapatokban koldulnak”. Vagy a televíziós élmény keltette borzongás: „Boszniában gránát tépte szét őket, Ruandában járvány, Etiópiában éhség, millió és millió, légy lepte, fölpuffadt hasú csecsemő”.

De ha már mások végletes és végzetes szerencsétlenségére hivatkozunk, lássuk meg mások végletes – és bizonyos szempontból végzetes kényeztetettségét is! A gyereknek – meglehet, saját gyerekünk, unokánk az – semmi sem elég. Játékai nem férnek el a szobában, mindig újat és újat kap, s ennek egyre kevésbé örül. Batmanek és fémszörnyek között él, őshüllők a kedvencei, csak édességet eszik, víz helyett kizárólag drága szörpöket iszik. A ruhácskája tele van tiritarka mesefigurával, a cipőcskéjén angol felirat, óhaja-sóhaja megfellebbezhetetlen utasítás. Német óvoda, különórák, már korán azt tanulja: körülötte forog a világ. Azt, hogy „nincs”, nem ismeri. Mérsékletre nem szoktatják. Némely szülő néha nélkülöz, de a csemetének akkor is megadja. Ha majomszeretetből, az is elég káros. De ha puszta flancból, hogy a gyerek az óvodában, iskolában villoghasson, akkor egy olyan versengésbe száll be, amelynek vége a fizikai kifulladás és lelki sivárság előbb-utóbb.

Nem, nem a Barbie babák luxusvilágát, nem a szirupos, kivételezett gyermekkort kérem a jelentől számon, amikor a járdán térdelő gyerekekre nézek. S nem vigasztal, hogy lám, ezeknek még minden tagjuk a helyén van, és még nem haltak éhen. A normális, középen tartott gyermeki sorsot hiányolom: amelyben van szükség, de méltóság is; ahol van lemondás, de ajándék is. Ahol a gyerek szabad, örül és figyel. Ismeri a két szót: kérem és köszönöm; és természetesen használja, nem könyörgésre és hálálkodásra. Ahol a szárnyaló vágyakat az önkorlátozás mérsékli.

Bizony, már azt hihettük, a Koldus és királyfi, a Twist Oliver vagy A kis lord meséje egy letűnt idő nyoma az irodalomban; megkönnyeztet, de már nem eshet meg körülöttünk soha. S most: ha fényes nappal végigmész a körúton, láthatod, ahogy a valóság a nyomorultak és a szerencsefiak kegyetlen történetét újraírja. Világszerte. De ez nem vigasz és nem mentség arra, hogy itt is, Magyarországon.

Kezdet vagy folytatás

Megint Szilveszter van. Ismét vége egy nehéz évnek. De volt-e nekünk könnyű évünk? A háború vége felé tobzódó, „úgyis mindegy” haláltánc, a „Csak egy nap a világ” divatos dallamára. 1944–45 szilveszterén ágyúdörgés, rom rom hátán, életveszély. Utána tápászkodás, éhség s hamar szárnyukat vesztett remények. Kedvetlen, sótlan szilveszterek. 1956–57 fordulóján dermedt némaság, félelem. Azután a hatvanas-hetvenes évek áleufóriája, a kollektív nemzeti memóriazavar, tudatszűkülés terméke: az össznépi utcai banzáj. Éjfél után ellepték a közutakat az emberek, hömpölygött a tömeg, a közvetítő kamerák előtt összecsókolózott Jancsi-Juliska és a vasorrú bába, gonosz óriás a hét kicsi törpével, jaj de jó, hogy élünk, hogy valahogy mindig meg lehet úszni, hurrá, van felettünk fedél, van mit ennünk, s ami még fontosabb, van mit innunk, olcsó sör, házi bor, szovjet pezsgő, Lánchíd brandy… Nagy a feje, búsuljon a ló! Rikácsoltak a trombiták, a színes papírkígyókat egymás arcába fújtuk, ihaj-csuhaj, sose halunk meg! Csak nem töprengeni, csak nem gondolkozni, nehogy szégyellni kelljen magunkat, hogy belenyugodtunk: inkább a közeli egytállencse, minthogy az üdvösséget sirassuk, hiszen véleményszabadság, nemzeti önállóság, saját létfilozófia úgyis elérhetetlen, akkor hát miért ne örüljünk legalább annak, ami van… Aki ezeken a szilveszter éjszakákon körülnézett az országban, csupa boldog embert látott; csupa boldogembermaszkot. A rideg januári hétköznapokban aztán szemétre kerültek a nevető álarcok, az összelapított trombiták, a papundekli keménykalap; kipukkadtak a luftballonok, leszakadtak a lampionfüzérek, a konfetti pöttyöcskéit a rongyszőnyegből kikefélték. Folytatódott a sivár élet, a napi küzdelem, a szürkeség. Én a kötelező vigasságtól mindig is viszolyogtam; a szilveszter inkább az elmúlásra emlékeztetett, és a belső számvetés ideje volt. Nem kívántam a masszába vegyülni. Egyetlen szokásra gondolok csak némi nosztalgiával vissza. Az uniformizált lakótelepeken a tizenkettedik óraütés után, a Himnusz elúszó hangjainál kinyíltak az ablakok, erkélyajtók, és égő csillagszórók repültek a sötét éjben; emelettől földszintig, s csak lassan hamvadtak el a sziporkák a fagyos földön vagy a vastag hóban. Ebben a gesztusban még élt valami szeretet; zajtalan szépség, összekötő üzenet, gyermeki bizakodás.

Ha semmi más jel nem lett volna arra, hogy az ország Csipkerózsika-kábulatából mégis kezd ébredezni, s már nem örvendezik olyan felhőtlenül a jövőtlen jelennek – hát a nyolcvanas évek szilveszter éjszakái, a hirtelen hangulatváltozás figyelmeztethette volna az önelégült illetékeseket. Először a csillagszóró-dobálás szűnt meg – magától, épp olyan titokzatosan, mint ahogy keletkezett. Azután elnéptelenedett a körút. Az emberek behúzódtak a vackaikba. A kamera már nem pásztázhatott semmiféle sokadalomban. Kisebb társaságok zártkörűen mulattak. Szénfekete sötétség, bokáig érő hulladék, a nappal és koraeste hordaléka borította a várost. Egy-két petárda robbant, egy-két részeg kamasz kurjongatott. És meglepetésünkre, a kilencvenes évek Budapestjére a rendszerváltozás sem hozott harsogó vigasságot. Az év utolsó éjszakáján bizony napjainkban sem árasztják el az utcákat ujjongó magyarok. A gondolkodás szabadsága, a beszéd szabadsága nagy vívmány; de a létbizonytalanság keserves szerzemény. A dajdajra a fáradt polgárnak ma már nincs energiája. Lehetne csend, pihenés, eszmélkedés és erőgyűjtés a december harmincegyedike, mint ahogy sokunknak az. Ehelyett egyre inkább a rémület éjszakája. Bandák garázdálkodása, kocsitörés, nyílt sebeket ejtő patronőrület. Százszor is meggondoljuk, kimozduljunk-e, füldugóval alszunk, s reggel szitkozódva mérjük fel a környezetben esett károkat. Mondják, világszerte így van. Valami állati szabadul el; szabadság ürügyén a részvétlen szabadosság, a hamis eszmét vesztett, de egyúttal a magasabb eszményt is tagadó létformában. Nincs kezdet és nincs folytatás, egybefolyik minden. A személyi lélekszférában azonban szerencsére még van késztetés – kell, hogy legyen! – a szembenézésre: mi történt velünk, veled, velem, egy év alatt – s mi történhet, szabad akaratból, más, jobb a következőben?

A végletek mindenképpen veszélyesek. Mert naiv a fogadkozás: holnaptól új életet kezdek. És bénító a beletörődés is: én már ilyen vagyok, s ilyen is maradok, holtomig. Hiszen lehet-e egyik napról a másikra teljesen új életet kezdeni? A tegnap bizonyos mértékig meghatározza a mát, s a ma holnapunkat is befolyásolja. Aludni térünk, számos tervvel, szép gondolatokkal – de reggelre kelve csak azt tudjuk realizálni, amit előzőleg a múltban mintegy előkészítettünk magunknak. Hiába akarunk makulátlanok lenni, egy csapásra: előző tetteink, szavaink okozatként megtalálnak, a következmények elől nem menekülhetünk el, nem dughatjuk a fejünket struccként a homokba – a bűneink, hibáink, undok szokásaink megismernek bennünket, ránk köszönnek gúnyosan, hohó, te vagy az a nagy legény, nézd csak meg, mit míveltél, cselekedeteid, szavaid kiben-mivé lettek? S nézd meg azt is, hogy roncsoltad, fogyasztottad önmagadat is, miféle utálatosságokba keveredtél? Nem hagyhatjuk ott a tegnapunkat, könnyedén, mint kutya a piszkát. De megbánhatjuk a gyöngeségeinket, és próbát tehetünk, többé nem elkövetni, amit eddig sorozatosan elkövettünk. Fölismerni, hogy akire irigykedtünk, voltaképpen szánandó. Akit gyűlöltünk, arra legalább semleges közönnyel tekinteni. Ahol ütöttünk, ott kötözni. Ahol ártottunk, ott használni. Megbocsátani és bocsánatot kérni – mert a megbocsátás és a bocsánatkérés ikerpár, kézen fogva jár. Egyszóval: ha valami valóban újat akarunk kezdeni, előbb a régit kell jóvátenni. Legalábbis szüntelenül megkísérelni ezt a jóvátételt. S bizony, az sem árt, ha kívánságainkban szétválasztjuk, mi a beteges illúzió és mi az egészséges vágyakozás. Hogy a gyakorlatban is maradjunk: aki száz kiló, hiába sóvárog a darázsderék után, aki megöregedett, hiába epekedik az örök ifjúságra, aki szegény, lottó-telitalálatra ne számítson, akinek nincs tehetsége, ne kívánkozzon dobogóra, mert eredeti állapotát a csalódás csak rontja. De mindez nem jelenti azt, hogy a kövér egyáltalán ne fogyjon, az öreg a külsejét ne ápolja figyelmesebben, a pénztelen ne igyekezzen pénzt teremteni, s az ember képességeit ne fejlessze tovább. Vagyis a vállrándító „úgyis mindegy”, a megadás, a belesüppedés a felismert rosszba, a másik véglet sem vezet semmire. Ami segít: az önismeret. Ilyenkor, év végén, s immár egy új évezredhez közeledve, hasznos dolog lelki tükörbe nézni. Ami jó bennünk, szilárdítani, dúsítani. Ami akadályoz, kigyomlálni. A politika is megtehetné, némi távolságtartással, rátekintve az esztendő mérlegére; a kormányzó pártok bevallhatnák, legalább önmaguknak, mi volt az ígéretekben megtévesztés, egyes ellenzékiek pedig felmérhetnék, tiltakozásaikban mi volt a tag-toborzási demagógia, s mikor szóltak valóban az igazság, a haza, és a kiszolgáltatott honfitársaik védelmében?

Az időfolyam gyors sodrású. Még fel sem ocsúdtunk a gyermekkorból, s máris felnőttek vagyunk. Még meg sem valósítottuk feladatainkat, s máris itt az öregség. Még át sem gondoltuk életünket, s lám, közel a halál. Elrepült kilencvenöt, de gondjait kilencvenhat rebbenő szárnyára tette. Együtt kell élnünk az egyéni és közös kudarcokkal, a gyér eredménnyel. Ködvárakat ne építsünk, de ne is rendezkedjünk be egy testi-szellemi komfort nélküli, albérleti létezésben. A sötétség már december huszonegyedikén oszlani kezd; a Napforduló a reményt már meghozta. Ismét közelebb a fény. Egyetlen megfontolt lépés jó irányba több, mint a téves úton a versenyfutás. A természet ritmusa mértéket szab: ideje van a sarjadásnak, ideje a virágzásnak, a gyümölcsök is idejükben teremnek. Most, tél közepén, az átgondolás a dolgunk. A bátor elindulás – nem mindegy, hogy merre. Ami letehetetlen, cipelni kell tovább. Ami felesleg, hullajtsuk el az árokparton. De tudjunk róla: minden kezdetben van egy csipetnyi folytatás, s minden folytatásban ott él a csírája az újnak. A gyökeres újjászületés, a ritka megvilágosodás viszont minden pillanatban, váratlanul is megtörténhet, nincs kapcsolata dátumokkal. A kegyelem egy csapásra emeli ki szentjeit a sokaságból. Nekünk azonban, a jelen egyszerű embereinek, szinte önerőből kell fokozatosan emelkedni. Január elsején már a márciusi füvet várni – de március idusán is emlékezni a januári fagyra. Az elcsépelt jókívánság nem áll a számra. Nem boldog új évet kívánok – hanem kinek-kinek testre szabottan viselhetőt. Legyen kenyér a kosárban, legyen Ige a szívben. Együtt. De egyik sem a másik helyett.

Voltak–vannak

Madách szava¹

Madách Imrét ünnepelni jöttünk össze. Madáchra lehet és kell is emlékezni, művét azonban élni kell: a Tragédia szépségét nemcsak élvezni, de megtanulni belőle azt, ami megtanulható.

Egy szikár, inkább szomorú semmint derűre hajló férfi vidéki magányban, megviselt lélekkel írja a világszínvonalú, szilárd filozófiájú magyar Faust-történetet. Az ember tragédiáját. Nem tudja, hogy századokra előre ír, nem spekulál, nem modernkedik. Alázatos a nagymester, Goethe nyomában maradva, ugyanakkor magabízó: nem fél az összemérettetéstől, vagy ha fél is, tehetsége lendülete ezt a félelmet legyőzi.

Saját keserűségével, a nemzet tompa szürkeségével az írás hatalmát, megtartó erejét veti szembe, a meggyőződést, amit már 1861-ben, a Mózesben is kifejezett:

Lénye két szélsőséges asszony hatását szenvedte: egy kevély, rendbe-rögződött anya és egy lidérc-nyugtalanságú feleség próbálta uralni, végül is sikertelenül, de mégis magánéleti nyomorúságba sodorva. A Mária-eszményt és a hús-vér kísértő „évaságot” együtt sohasem találta meg egy személyben: megformálta hát a Nőt gyönyörű kettősségében a képzelet színterén. Pszichológus nem tudhat annyit a női lényegről, mint amennyit Madách tudott. Szegény Fráter Erzsi is: felmentését itt, a tragédiában kapta meg, bevallatlanul és szemérmesen.

Az ember tragédiájában minden benne van: a személyiség fájdalma és szubjektivitása – a korabeli haza állapota – a szerzett történelmi ismeretrendszer – és a megnevezhetetlen adomány: a felfedező szellem, az anyagon túlemelő transzcendencia. Nem véletlen, hogy Madách nem avul el soha – nem véletlen, hogy a magyarsággal szemben oly értetlen világszínpad is befogadta. Az sem véletlen, hogy az ötvenes években megpróbálta az anyagelvűség kiiktatni – holmi romantikus téveszmeként – a madáchi bölcseletet. Beszélhetnék verseiről, más drámáiról, ma este is: de akkor vége-hossza nem lenne a mának. Irodalomelemzést is tarthatnék, de akkor túllépném tisztemet.

Én pusztán arról szeretnék beszélni, milyen mélységben van jelen a madáchi gondolat – még ha nem is figyelünk fel rá a mindennapokban – mindabban, ami velünk most történik. Minden teremtésnél – az emberi társadalom teremtésénél is –, minden új születésénél törvényszerűen megjelenik Lucifer; részben mint kisajátító és eltorzító, részben mint konok tagadó. Részben hibásan művelteti, amit jól kellene – részben kigúnyolja a valóban jót is. Lucifer nem itt van vagy ott: hanem itt is és ott is ezer alakban. Ezért oly nehéz felismerni. Nincsen földi édenkertünk, Éva nem kiálthat: „élni, élni: mily édes, mi szép!” – mert az élet kemény. Úgy tetszik, túl vagyunk a falanszteren, s mintha csúsznánk a londoni színbe vissza. Pedig most Madách megíratlan jelene várakozik előttünk: nem a Földtől való felelőtlen elszakadás meddő kalandja, s reméljük nem a Naptól elhagyott embervilág bamba halála, hanem valami más. Nem vissza a vásáros, talmi, pusztán üzleti létbe, hanem az út előbbre visz: előbbre kéne, hogy vigyen. Oda, ahová a sorsából kiszakadni vágyó Ádám visszapottyan: az eszkimó rémlátomást megelőző, tizenharmadik szín megíratlan végére. A szörnyű tanulságok utáni újrakezdés lehetőségéhez. Ebben van a kor felelőssége: ez az a fehér folt, amit még a madáchi lángelme is üresen hagyott: mi legyen a csalódott, hitében mégis makacs Ádámmal és az ő téveteg „Évájával”, mi legyen a nyugati közömbösségből és a keleti erőszakosságból egyaránt kiábrándult emberiséggel? Hogyan éljünk mint végre szabad személyiségek úgy, hogy a mindenkori másik iránti figyelem és részvét ne vesszen ki a szívünkből? Hogyan csináljunk szükségszerű, átgondolt földi programot e sokat szenvedett országnak úgy, hogy ez a program a szellem szférájában is igaz, érvényes legyen? Ez a huszonegyedik század feladata: az isteni lecke, amire Madáchnak sem volt receptje: csak sugalmazza óvatos terápiáit a kíméletlen látleletek közepette.

Bár Lucifer mondja, érdemes megszívlelni: „a tett halála az okoskodás”. „Okoskodásra” nincs szükség, de megfontolásra igen. Az okoskodó irritál, a fontolgató mérsékel. A dicsőség nem cél, nem orvosság: a fáraó is bevallja: „Űrt érzek, mondhatatlan űrt.” S a rabszolgának – minden alávetettnek igaza van, az nem lehet, hogy „milliók egy miatt”.

Naponta kéne fórumainkon idézni: „minden ember uralomra vágy. Ez érzet az, s nem a testvériség Mi a szabadság zászlajához űzi A nagy tömeget”

Talán a hírnév? „Pár ezredév gúláidat elássa, Homoktorlaszba temeti neved, Kéj-kertjeidben a sakál üvölt, A pusztán koldus, szolganép tanyáz.”

S nincs-e polgár, aki – mint az athéni színben – demagóg szavakra hajlik, s ezért napról napra vezért cserélni kész? S kinek nem fáj, hogy egykori barátok, az önkény ellen vállvetve küzdők, ma meg sem akarják ismerni egymást, sőt egymás ellen fordulnak, új csatateret teremtve a régi helyén, amit bizony közös energiával végre szántófölddé kellene varázsolni: verejtékkel és nem vérrel öntözni többé.

Megfogalmazta ezt a jelenséget Madách. „A bűnös önmaga a győzelem, Mely szerteszór, száz érdeket növel, A vész, amely összehoz, mártírt teremt, Erőt ád…”

Mindannyiunknak – látva a felszínen forrongó indulatokat, egyes önérvényesítések gátlástalanságát – nagy kísértés az elvonulás, visszahúzódás vágya. Mennyire értjük a konstantinápolyi szín csalódott Ádámját:

„Ne lelkesítsen többé semmi is, Mozogjon a világ, amint akar, Kerekeit többé nem igazítom, Egykedvűen nézvén botlásait. Kifáradtam – pihenni akarok.”

Természetesen mégsem tehetjük. Az emberben él valami, ami nem hagyja a passzivitást, ami a tévedések között is szüntelenül sarkallja, valami folyton felülkerekedő örök-ádámi optimizmus.

„…fejlődni látom szent eszméimet, Tisztulva mindig, méltóságosan, Míg lassan bár, betöltik a világot.”

Objektivitás és optimizmus, együtt, amit Madách sugall:

„…az igazság rettentő halálos, Ha a nép közé megy a mai világban. Majd jő idő, óh bár itt lenne már, Midőn utcákon fogják azt beszélni, De akkor a nép nem lesz kiskorú.”

A nagykorú nép látomása fűti, a nép, amely nem azonos a tömeggel. A tömeg manipulálható és a demagógokat kedveli, eleddig mindig és minden korban. A népnek arca és nem maszkja van; a szabad személyiségek önkéntes gyülekezete.

Madáchot a pénz világa sem ejti illúzióba, keserűen mondja, s olykor – némely ügyeskedők gusztustalan buzgalmát látva – mondhatjuk vele: „Kutyáknak harca ez egy konc felett. Én társaságot kívánok helyette, Mely véd, nem büntet, buzdít, nem riaszt, Közös erővel összeműködik, minőt a tudomány eszmél Magának, És melynek rendén értelem virraszt.”

Persze, tudjuk már, ez a „társas lét” nem a megvalósult szocializmus volt, ahol a fő eszme, ahogy a falanszteri tudós vallja, csupán a megélhetés, no meg a félelem, mi tapasztalatból hozzátehetjük. S nem kell ahhoz a világ kihűléséig várakoznunk, sajnos, hogy némely eszkimólelkületűvé zsugorodott embertársunk meg ne alázná az Istent, ekképpen imádkozva: „Ha Isten vagy, tegyed, Könyörgök, hogy kevesebb ember legyen… S több fóka.”

A Föld, a jóakaratú nemzetek másra áhítoznak: csak körülírni lehet, meghatározni nem. A Teremtésből nincs kiugrás: végig kell csinálni. Lucifer – az isteni szándék szerint – „csak élesztő, mely forrásba hoz”, a nagy művet szolgálja akarata ellenére is. A küzdelem folyik: ez az ember dolga. S ami segít: „Az édenkertnek egy késő sugára”, amely áttör az anyagon, a szenvedésen – mint ahogy „legédesebb percünkbe is vegyül egy cseppje a mondhatatlan fájdalomnak.”

Madách kereste a múlandóban a múlhatatlant – tiszavirág-életű szentenciák között a halhatatlan igazságot. Magyarságában gyökerezett, de felnyújtózott a csillagos égig. Világfiaktól elvonulva lett a világ fia. Műve csendben fogant, de ma is tart harangerejű zúgása. Tanításában arány van: a bátor, szüntelen cselekvésnek a ráhagyatkozó gyermeki alázat: testvére. A kettő együtt és nem egymás helyett: „Küzdj és bízva bízzál!” A felszólítás legyen bennünk nemcsak szép szó, de termékeny élet.

„Szépben rejtett jó”

Berzsenyi így határozta meg a poézist. „Szépben rejtett jó.” Gondolom, az ihletett próza sem más. Vitatni, ha nem is kell, de lehet. Mi imádjuk a vitákat. Mindenki okos, senki se bölcs. Mondjuk, mondogatjuk, „esztétika”, „erkölcs”, s ketten se ugyanazt értjük. Én egy kicsit belefáradtam a beszédbe, különösen ha magyaráznom szükséges a számomra evidenciákat. Az üresség, amit káprázatos ügyesség varázsol „mintha-valamivé” – valóban mutatós – de nem szép. A panelprédikáció, amelyben nagyképűség társul a kenetteljes nevelőszándékkal, legfeljebb kioktatás, de nem jó. Ott a kulcsszó Berzsenyinél: a „jó” rejtetten nyilvánul meg, fölcsillan a „szépben”; átmelegíti, tartósítja azt. A „szép” pedig testet ad a „jónak”, fogyasztásra, befogadásra alkalmassá teszi. Minden, ami esztétikus, rejt legalább egy parányi jót; s mindennek, amit jónak nevezünk, megvan a maga különleges esztétikája. A recept patikamérlegen nem kimérhető: az alkotó alkata dönti el az arányokat. Ki mit kapott, abból gazdálkodik. Kevesebb az ellentét, mint amit csináltunk magunknak! A nagy tehetségben – úgy tetszik – istengyermekség és hazafiúság összefér. A magyarokhoz írója ugyanaz a Berzsenyi, aki A közelítő télt írta. Óda és elégia (a közösségi indulat és személyi fájdalom) a lélek más-más állapota, de mindkettő igaz. Az egyik érték nem tagadja a másikat. Fölösleges az egyiket a másik kedvéért megtagadni – csupán a szilárd értékrend a fontos. Nem véletlen, kit-melyik nemzet létébe küld alakítani-alakulni a magasabb szellemiség – mint ahogy az is törvény, hogy az általános embersorsot kell elsősorban megélni. Hasadásos személyiség, akinél a két érzület nem simul természetesen össze; az értékrend fölborul, egyik érték a másik rovására túlterjeszkedik. Így lesz az egészséges nemzettudatból mániákus nemzettudat, az önfelelős személyi tudatból pedig felelőtlen nemzet-sorvasztás. Nagy bajok forrása a mértékhiány; a szakrális helyéről elmozdított, túlgerjesztett indulat. S ami sarkított, az csak gyűlölködni tud. A kiegyenlítés mindig a mérleg nyelve – ez az, amit oly nehezen találunk el, de Berzsenyinek ez még sikerült. Létfilozófia, meditatív Isten-élmény, aktuális történelmi látás, ország-serkentés, aggodalmas honszerelem: nála együtt van. S szeretetben megfér egymással.

Vajon ki vallja még manapság, amit Berzsenyi vallott? „A poézisnak is legfőbb oka és célja a szeretet, és a szeretetből folyó teremtés.”

Ki alkot itt – édes Istenem – szeretetből? Inkább mi minden másból: hiúságból, irigységből, íráskényszerből, neurózisból, uralomvágyból, félelemből – és ami a legrosszabb: puszta megszokásból! Ha már egy csipetnyi szeretet belejátszik, milyen boldogság az!

Van, ami elavul az időben – de van, ami nem, mert az időfelettiből származik. Ezért a dolgunk e téren a helyes ítélet.

Társaság Berzsenyi neve alatt. Múlttal, hagyománnyal és megosztó jelennel. Éppen Berzsenyi nevében gyűjteni össze a széthúzásra oly hajlamos íróembereket és a jóakaratú szimpatizánsokat! Hiszen Berzsenyi volt az eleven példa, milyen magányra ítéli a „szakma” a hivatalos normákat vagy a sznob divatot nem szolgáló, az ön-útját járó alkotót. Mindannyian, így vagy úgy, hibánkból vagy hibánkon kívül valamiféle Niklán élünk – saját kis Niklánkat felépítettük keservesen – s már az is öröm, ha ezt a száműzetést vendégként megbontja valaki. Mindannyiunknak megvan a maga Kölcseyje, persze fiók-Kölcseyk, s ez még lehangolóbb. Nincs ma Magyarországon olyan társaság, ahol csupa barátok jönnek össze. Naivitás volna ebben hinni – s remélni se szabad. De talán nem is ez a fontos, hanem a próbálkozás. Berzsenyi mosolyogna. „Jól van, gyerekek – mondaná –, talán nektek sikerül, talán nem fojtjátok meg egymást kínotokban. Talán tanultatok valami irgalmat” – s elfújná a gyertyát.

A megvalósulás rokonságai

Mintha ugyanaz a szellemi egzisztencia öltött volna testet Balassi Bálintban és háromszázhuszonhárom évvel később Ady Endrében. Más korban, más körülmények között – de ugyanabban a nemzetben. A személyiség sorsfeladata is döbbenetesen hasonló maradt: részben birkózás az ellentmondásos Én-nel, részben a magyar közösségi lét szolgálata. Beszédesek az egybeesések: Balassi negyven évet élt, Ady negyvenegyet. Az újabban restaurált Balassi-portré korántsem hetyke, inkább szenvedő arcot mutat. És a szemek! A nagy, sötét, uralkodó, egy kissé kidülledő szemek: az Ady-fotográfiákról ismerősek. Mintha csak visszatért volna valaki, hogy az egykor még tökéletlenül sikerült, de nagyszabású vállalást tökéletesítse az időben. A korai halálok minősége is kísértetiesen egyezik: a szervezet elmérgeződése, így, vagy úgy. És a végeredmény: a tündökletes mű felépítése – miközben az alkotó maga szörnyűséges gyorsasággal leépül.

Mindketten zaklatott magánszférát teremtettek – szinte vonzották a különöset, a rendkívülit, a veszélyt; az éjszakai tivornyák után a hajnali keserű csömört. Az életrajzok ismeretében tudjuk, a polgári tisztesség normáit nem egyszer megszegték; sem Balassi, sem Ady nem volt a lányos apák álma, a törvény szófogadó kedvence. A vívódás, a diszharmónia náluk feltétele a szárnyaló poézisnek. Kalandjaik, mindennapi perpatvaraik megítélhetők, de a haza iránti felelősségben nincs alku, nincs közöny, vagy gyáva cserbenhagyás. Ami Balassinak a kardforgatás, a gyakorlati hazavédelem – az Adynál a politikai hadakozás egy megtisztított, kritikus magyarság-fogalomért. Ki-ki teszi a dolgát a saját létidejének megfelelő formák szerint.

Balassi mit sem törődik a szerelmi konvenciókkal: az ő szerelme tépett, olykor démoni – az „egy asszony” ideálja, az „érett asszony” minden hűtlenkedése közepette is végig kíséri. Nem bűn számára a szerelem, de nem is lovagi-angyali eszményítés, hanem gyötrelem, fájdalmas gyönyörűség: ez Losonczi Anna – Adynál pedig Léda. S persze közben a „kis női csukák”: az élménnyé földúsított, valójában azonban alacsony alkalmi mámorok költészete.

Istenhez is ugyanúgy szólnak: mielőtt megadják magukat az alázatnak, hosszan perlekednek. A hit nem kívülről esik rájuk, mint a mások által már viselt ruha; saját maguk kínlódják ki a bizonyosságot. Mintha valami eleve elátkozottságot kéne ledolgozniuk, mintha száműzetésből vágyódnának vissza az égi harmóniába. Balassi is, Ady is vitapartnerként faggatja, nem pedig engedelmes szolgaként követi a Világ Urát; bűnbánatuk végül őszinte katarzist szül; így lesz nyugtalan keresésük rátalálás. Mintegy sugallják: már semmit sem kapunk készen, mindenért személyes Énünknek kell megküzdenie.

Mintha kétszer ugyanazt kívánnák a szellemi erők az ember, a nemzet tudatába belevésni:

a feljebb-lépésnek mindig ára van –

a következmény semmiben sem úszható meg –

a poézisben igenis híradás rejtezik –

a működés sohasem lehet független a haza és a kor aktuális helyzetétől –

s hogy amibe a fizikum belebukik, lehet, hogy az a lélek győzelme éppen.

Hol vannak most?

S van-e életük; bennünk is?

Mécsvilág

Kassa, március huszonkettedike. Erős szél, a napfény még felhőkkel váltakozik.

Márai Sándor emléktábláját avatjuk, a kassai házon, ahol eltöltötte gyermek- s ifjúkorát. Az utca szűk – a sokaság még többnek látszik. Talán kétszázan is lehetünk. A „Csengettyű”-kórus énekel, Pomogáts Béla és Grendel Lajos értő szavai egymást követik. Egy fiatalember a soha el nem avuló Halotti beszédet mondja, a reménytelenség és kétségbeesés versét, amelyben az emigráns Márai egy cseppnyi vigaszt sem engedett magához. Kassa óvárosának magyar ajkú polgármestere, valamint Gál Sándor kassai költő és én lepleztük le az emléktáblát. A táblán nincs idézet. Tényt rögzít: hogy volt itt egy Márai Sándor nevű íróember, az egyetemes magyarságnak a messzeségbe lökődött-lökdösött soha meg nem alkuvó, soha önszívét át nem cserélt, hosszan és keservesen szenvedő alakja. Koszorúk, nemzeti színű szalaggal. A szalagokat gondosan elegyengetjük. Kevés a hely, a földön is virág. Végül felhangzik a Szózat – a kórussal énekel, aki tudja még. Senki sem harsog teli torokból – de nem is fogjuk óvatosan vissza. Természetesen viselkedünk, s ebben a természetességben van az esemény kivételessége.

Gál Sándor és Máté László, a tanár – a kassai Csemadok éltetői – véghez vitték, amit akartak. Végre idő s lehetőség nyílt, hogy a tervből valóság legyen. Bárcsak írhatnának ők maguk erről a kassai magyar lapban. De a Keleti Napló – egyéves tündöklés után, s egyetlen magyar nyelvű orgánumként ezen a kelet-szlovákiai térségen – pénz hiányában megszűnt. Hallom, talán adott volna 700 ezer koronát a szövetségi kormány, de éppen egy „magyar” fúrta meg a szlovákiai parlamentben: nem kell ez az újság, „helyi” jellegű… Mit lehet erre mondani?

A szlovák rendőrség az ünnepség alatt vigyázza az utcát. Nem fenyeget, hanem „biztosít”. Úgy mondják, s a frissiben érkező pillanatnyi tapasztalatával úgy látom én is – „ez nem Pozsony. Ez Kassa”. Figyelmeztetés: bűnös minden általánosítás. Nyilván Pozsonyban sem mindenki. Kassának azonban nem tömege, hanem polgárai vannak; nemes méltósága s elirtózás minden szélsőségtől. Jól esik elhinni. Jól esik a séta, a történelem, a valahogy mindig véres, de néha felfénylő múlt tettenérése: régi, nevezetes házakban, szobrokban, templomokban. S közben zajlanak a Kazinczy-napok, a nyelvművelők, irodalom-kutatók rendszeres találkozása. Itt békésebb, félelem nélkülibb a világ, mint másutt most Szlovákiában. Miért nem adhat példát a jó – miért mindig a rossz látszik erősebbnek? Talán mert a nyugalom, a türelem, az empátia a lelki csöndességhez kötődő fogalmak; a kölcsönös megbecsülésnek nincsenek agitatív, transzparensre illő, hatásosan skandálható rigmusai. A tisztán gondolkodás személyekben létezik, s a „személy” a csőcselék előtt soha meg nem nyilatkozik.

Márait ez a Kassa indította útjára; halálában sem lett közönséges s egyetlen művében sem hazug. Amíg a diktatúrák uralkodtak, nem kívánt hazajönni. Most már jöhetne, bízzunk ebben – de most már hamvai keveredtek a Csendes-óceán vizével. Tragédiáját már nem lehet meg-nem-történtté tenni. Jóvátétel nincsen – csak a tanulság s némi halvány remény. Mert igaz az, hogy a rosszat, sajnos nem törvényszerűen jó követi – de azt ne szentesítsük törvényként, hogy a jónak nincs is esélye.

A váltás nehéz, de még nem rögzült idejében miénk a szorongó Márai Sándor rettenetből feltörő bölcsessége, a rezzenéstelen tartás intelme:

„Ellenfeleinket soha nem lehet meggyőzni, kik és mifélék vagyunk – eredményesebb nagy következetességgel megvárni a pillanatot, amikor ellenfeleinkről kiderül, kik és mifélék ők a valóságban.”

Várunk.

Kodolányi János sírkő-avatása alkalmával¹

Élt egyszer – nem is olyan régen – három ember, a tér ugyanazon kivetített pontján, itt, Magyarországon. S bár egymástól nagyjában függetlenül, mégis ugyanoda jutottak. A létezés tövének közvetlen közelébe – s kegyelmi tudásuk formája szerint szolgáltak onnan hiteles híradással. Várkonyi Nándor, Hamvas Béla és Kodolányi János. A születésük ideje is szinte egybeesik: a nyolcszázkilencvenes évek legvégére, s e világból való kivonulásuk dátuma is csaknem azonos. (A kilencszázhatvanas évek vége, a hetvenes évek eleje.) Három ember, dicsőségben, siker nélkül. S közülük Kodolányi János rövid sikere a teljes sikertelenségnél is félrevezetőbb. Őt mindig „mellészerették”, „mellékoszorúzták”, sztorit habzsoltak ott, ahol ő pedig leírta a szellem szerint valós történteket. Kodolányi Jánost, akinek sírjánál most összegyűltünk, nem ismertem személyesen. Talán nem baj. A hús-vér találkozások veszélyesek. Mert a magunk gyúrta bálványnál nincs szebb; a valóság viszont ritkán árnyéktalan. A fenséges kínlódó gyakran maga is kínt okoz, a rajongók pedig könyörtelenek; elcsámcsognak az emberi esendőn, az ellentmondásokat felnagyítják, a pillanatnyi benyomást emelik örökérvényűre, s így akarva-akaratlan még a tanítást is lefokozzák. Élettanúnak lenni, kitüntetett barátságban, választott testvérségben vagy fogadott gyermekként – ó az más. Mit nem adnék érte. De erről már lekéstem. A továbbgondolás és megtartás a tisztem – most is, itt is, ez alkalommal.

Az út, a Kodolányi által megtett, magasba ívelő szellemi út állomásait idézzük: korai műveiben naturalista; írói anyagát az Ormánság parasztnépe között töltött sűrű, vad élményei adják: de ez a naturalizmus költészettel és erkölcsi ítélettel már akkor is felülemelkedik a sáron. A harmincas évek vége felé már a nagyobb összefüggéseket keresi, ekkor jelennek meg legnépszerűbb könyvei; a történelembe helyezett A vas fiai, a Boldog Margit, a Julianus barát. A negyvenes évek elején a háborúba sodródás esztendeiben világosan lát; a szárszói konferencián, 1943 augusztusában olyan szavakat szól, amelyek már jelzik későbbi műveinek filozófiáját s amelyek ma is aktuálisak:

„A szavak inflációjának idején mérhetetlen tömegű szót zúdítanak ránk. A szavak e kábító, harsogó tengerében sodortatjuk magunkat. Történelmünkben süvít a végzet, minden napunk, minden korszakunk egy-egy kicsikart haladék. S ezt a haladékot kell örökkévalósággá nyújtanunk. Mi nem hazudhatunk magunknak. De azt sem engedhetjük meg, hogy nekünk hazudjanak. Szemünket éjjel-nappal, jóban-rosszban magunkon és az örökkévalóságon kell tartanunk. Ha nem követelünk magunknak örökkévalóságot, elveszítjük a mát is.” Akarattya, a lélekérlelődés tája az új gondolkodás kerete lesz – a magányosság vállalása s egyúttal a kételyé, kell-e az őfajta látás a hangosan csörtető Európának?

Mintha erre felelne az 1945 utáni világ: a vádaskodások, az elhagyatottság kora. A barátok elfelejtik, gyanúba hozzák. Így ír erről Naplójában:

„Megpróbáltam magyarázatot találni arra a tragikomikus helyzetre, amiben politikai szempontból vagyok. Egész sor olyan titkos szolgálatot tettem, amiért a németek is, a nyilasok is tárgyalás nélkül golyót röpíthettek volna a fejembe. Mióta írok, sohasem szűntem meg a német tájékozódás ellen agitálni. Könyveim terjesztését megtiltották, akadályozták színdarabom, filmem miatt súlyos bajba kerültem. De hát amit titkon kellett tennem, arról a most hivalkodók nem tudhatnak. Amit nyíltan tettem, elfelejtik vagy meghamisítják. Akik minden rendszert és kormányt kiszolgálnak, most ítélkeznek fölöttem, s el akarnak tiltani az írástól.”

Bosszút állni? Az az „óember” válasza; ő pedig már az Újtestamentum embereként válaszol, szinte teljes reménytelenség, publikációs csönd, visszhangtalanság erőt próbáló hosszú éveiben. S érkezik a betegség is, újra és újra támad, más és más formában. „Nehéz ember” – mondják róla. Igaz, könyörtelen és olykor udvariatlan is a magyar nyelv védelmében; „Mégis csak az lesz az igazság – írja 1952-ben Szabó Lőrincnek –, hogy mihelyt az ember nem érzi s nem érti a nyelv Logoszát, vagyis logikáját, fölbomlik, széthull a nyelv, és a gondolkodásban, az érzésekben is bekövetkezik a szakadás, az anarchia, a zűrzavar. És átveszi a hazugság a maga ordító birodalmát.”

Hétköznapi ésszel megmagyarázhatatlan, miért fordultak annyian ellene – ugyanakkor rajongókat is vonzott.

A magyarázatot – s erre ma sincs jobb – ő maga kísérli meg; Várkonyi Nándorhoz, az igaz baráthoz 1951-ben írott levelében: „a magnetizmus nemcsak vonz, hanem taszít is. Ennek oka az, hogy mindenki védelmezi a maga személyiségét s inkább a lelki üdvösségét áldozná föl, mint személyisége királyi fenségének koronájából a kövecskét.”

Mert ez idő tájt Kodolányi János már tudja, s tündöklő művekkel is hitelesíti, hogy a jövő embere „a személyes Én-jét újra kitágító, a teljes Kozmoszt megragadó új embertípus.” Készen van a Vízöntő (Vízözön), az Új ég, új föld, az Én vagyok, az Égő csipkebokor pedig készülődik. Eljött a befelé fordulás ideje, s ahogy az lenni szokott, nem egy kritikusa szerette volna visszaterelni őt korábbi prózájának világába. Szerencsére nem sikerült. A triász – Hamvas, Várkonyi és Kodolányi – tudásában megrendíthetetlen. Hirdetik: volt Éden. És elvesztegettük. Mi volt ez? Az elveszett Paradicsom, mondja Várkonyi. Aranykor, mondja Hamvas. A Vízözön világa előtti világ, mondja Kodolányi. Nem röstellik: egy kinyilatkoztatást ismételnek. Mentik, ami menthető: a létkatasztrófa fekete dobozát. Az ember, a bukás, a zuhanás előtt, akkor harmóniában élt Istennel, a világgal és önmagával. Halhatatlan lény volt, tehát tökéletes. És most – nézzünk körül a világban – az ember ön- és közveszélyes. Ma is az. A Vízöntő népei élnek és ölnek a Földön, úgy ahogy Kodolányi megírta – a körülöttünk vagy tőlünk távolabbra zajló „történelmi események” mozgatórugói ugyanazok – minden behelyettesíthető ebbe a nagy regénybe. Kodolányi azt mesélte el, milyen az, amikor a gőgjében az Istentől „függetlenült” történelem önállósdit játszik – a logikátlanságok, következetlenségek, árulások, hiú reménykedések, fogadkozások és közáltatások, a vérfürdők, összességében a jó iránti tehetetlenség mindenkori világát meséli el. A világot, amely fenyegetett állapotát utolsó percig nem veszi komolyan. Mint ma is. Igaz, a Vízöntő vörös „jele” most nem az égbolt felől közelít. A baljós zümmögés most egy nagyon is földi pokolgép ketyegésére váltott. Mi már nem szorulunk külső vízáradatra. A „tűzözön” sokkal hatékonyabb. A potenciális üdvtörténet során először történik meg, aminek tán csak nem szabad megtörténnie, hogy az ember időt és fáradságot nem kímélve, saját eszével, a tulajdon két kezével állítja elő azt, amivel a saját korát elpusztíthatja. (Megrepesztettük az ózon-pajzsot, magunkra szabadítottuk az atomot.)

Kodolányi Gilgamese még kétharmad-rész Isten, s ezért képes arra, hogy a választóvízen az új világ magvait átvigye. Bennünk – a kor embereiben – azonban már nem lehet az „isteni részt” pengeéllel kihasítani: az – a Golgota óta – a vérünkkel keveredett össze. Mi is úton vagyunk, nagyon is emberi úton, nagyon is tövises úton. De Kodolányi János eljutott a „Vagyok, aki vagyok” nyilatkozó hegyistenétől a mélybe szállt Megváltóig – az „Én vagyok” gyönyörűséges bimbójáig az emberi lényben. A „Megjelenés” óta át nem hárítható a személyes felelősség, de azóta megkérdőjelezhetetlen a visszajutás lehetősége is egyben. S Kodolányi ezt hirdeti. Isten reklámembere Ő, ha ez nem hangzik túl frivolul. Áll az általa megismert dús tárház előtt, s a másutt már annyiszor bebóvlizott emberiséget ékesen, zengzetesen tereli beljebb. S nagy baj az, ha a népség csak bámulja ezt a fényes kirakatot – ha egyáltalán leáll előtte – de úgy tetszik, ide még mindig nincs érvényes valutája.

Bizony, nemcsak a leírónak, hanem az olvasónak is van feladata. Mindennek vége, ha a szövegek csak elkápráztatnak, szórakoztatnak, de nem érintenek meg és nem mozgósítanak.

Ez az örökség, s ezt kell végre megértenünk. Kodolányi Júlia írja szép Apám c. könyvében, hogy Kodolányi János a 70. születésnapjára, 1969-ben a hivatalosságtól egy cigarettásdobozt kapott. Ez volt élete egész munkásságának egyetlen hazai kitüntetése.

Boldogság számomra, hogy a külső elégtételhez legalább halála után hozzájárulhattunk. 1990-ben Kodolányi Jánost az Írószövetség javaslatára posztumusz Kossuth-díjjal tüntették ki. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a közgondolkodásban, a prózatörténetben nem kell még sokat tenni, hogy igazi helyét kijelölhessük. Meg kell találnunk és folytatnunk kell azt az orfikus hagyományt, ami belső erejével képes a próza megújítására és átviszi a harmadik évezredbe az irodalmat.

Kodolányi János már betegségében magnószalagra mondta üzenetét. Hallgassuk. Nekünk szól. Az örökkévalóságba tartó mindenkori jelennek:

„Meg kell értenie az embernek, hogy nem véletlen, hová születik, hol él, hová tartozik, milyen nyelven beszél, mit hisz, mire teszi föl az életét, mit tagad és mit nem vall a magáénak, mit ölel magához, és mit utasít el magától. És nem véletlen, milyen sors az, amit az embernek végig kell küzdenie, vállalnia kell, meg kell hajolni előtte, és tudomásul kell vennie, akármennyire zúgolódik is gyenge óráiban, és bárhogy szeretne tőle néha-néha megszabadulni.”

Nincs többé ezen a szinten ellentét. Ember, nemzet, világ – összebékülnek a végre jól fölfogott fogalmak.

Áprily Lajos és Jékely Zoltán

– a népdal is tudja – ritkán ragyog az égen. Lett légyen ez a párosság önként vállalt szerelmi kötés vagy esetünkben az apa-fiú megmásíthatatlan vérségi kötése. Mégis megtörtént: a magyar költészet fekete, de csillagokkal dúsan kivarrott kárpitján ez a két fényesség, csaknem érintkezve, ott ragyog már mindörökre. Csaknem érintkezve, mondom, de saját formáját mindkettő kényesen megtartva. Először Áprily Lajos röppent föl, immár huszonöt esztendeje, s tíz éve annak, hogy Jékely Zoltán is követte. Csillogásuk sem azonos. Jékely vibrál, mintha még most is lázadna, védekezne. Áprily nyugalommal sugárzik, s így szól költő fiához:

Ami közös bennük: az erdélyi eredet; a hely szellemének sugallata, a természeti háttér megtámasztó ereje, s az a tiszta ízlés és morális büszkeség, amely soha nem engedte meg egyikőjüknek sem, hogy napi-politikai verset írjon. Nekik az ötvenes évekért sincs szégyellnivalójuk: úgy védekeztek, hogy szinte tudomást sem vettek róla. Hallgattak vagy kizökkenthetetlenül írták a magukét.

Apát és fiút az elmúlás-érzet már korán megérintette; életük delelője előtt is előrevetítették az egyszer majd törvényszerűen megérkező alkonyatot és később az alkonyatban az éjszakai sötétet. Ebben nagyon is egyek voltak. Ami azonban különbség közöttük – formavilágukon túl – alkati különbség: Áprily Lajos tudatába fogadta a földi végességet, Jékely Zoltán végig birkózott vele, Áprily Lajos felnőttként kezet fogott a halállal, Jékely Zoltán kamaszosan az utolsó percig hátat fordított neki. Áprily időben elhagyta az „örök szerelmetesség” állapotát, Jékely pedig mindvégig ezzel védekezett. Bizonyos tekintetben a fiú volt a védtelenebb, a kor „csak kérdés van, felelet nincs” őrjítő játékának kitett.

Áprily költészete sugárnyaláb. Ez a sugárnyaláb változik aranyló fénycsomókká, a rövid versekben, öregségekor. Ezekkel a fénycsomókkal tör át az egyre sűrűsödő ködön. Jékely költészete megmarad szabálytalannak, sziporkázónak, színekkel színezettnek.

Áprily Lajos Ábel-lélek:

Jékely Zoltán inkább Don Quijote:

Áprily öregségében megbékél, méltóságosodik, valamire rátalál:

Műveit az Útravalóban szakrális mértékkel méri:

Jékely szorongása oldhatatlan, bizonyosságra nem lel. Érosz könnyen foszló szoknyájának szegélyét fogja, az irónia az enyhítője:

A halál rémálomban kísért:

Mindketten vallották: Non omnis moriar – nem halok meg egészen, azonos című verseikben, mégis milyen másképp:

Áprily Lajos így:

Jékely pedig:

Mindketten önmaguk kíméletlen vallatói voltak; Áprily ismerte angyala természetét:

Jékely a benne lakozó daimont az önismeret kegyetlenségével szelídítette meg:

De egyként igaz mindkettejükre – mindkettejükre a maga módján – amit az apa Dante nevében fogalmazott meg:

Az 54 éves Jékely – Áprily, az apa halálakor gyermeki panaszra fakad:

Hiszen szereti ő a véreit, családját, gyermekeit, unokáit, kalandozásra csábuló lelke hozzájuk vissza-visszatér; s higgyük, 50 év távlatából is érvényes az Adrienne-nek címzett Testamentum:

Mert így történt. Búcsúzzunk hát mi is el. Búcsúzzunk a még diadalmas férfikorú Áprily Lajos üzenetével. Ne csak olvassuk, használjuk a szót:

„Minden csoda vagy semmi sem az”

Tíz esztendeje annak, hogy Török Sándor földi maradványait a Farkasréti temetőben eltemettük. A frázis mély értelmet takar: valóban csak földi maradványai nyugszanak ott. Ő maga, ez a kivételes szeretettel töltekezett Én tapinthatatlan szférában él tovább; eszmél és készülődik. Minden bizonnyal érzi már az Isten mosolyát, illetve tudja, milyen is az, mert odaát (ha az hely, egyáltalán) nincs külön érzés és tudás, az alvásából az akarat is megébredt. Akik közel álltunk hozzá, s értettük, mi szerint és miért él és ír, így beszélünk. De sokan voltak – olvasók tízezrei – akikhez csak a művek sugárzása jutott el – s ezek az emberek is valami megnevezhetetlen vonzódással vették kezükbe könyveit. Mindenkire hatott, aki keresett és küzdött és nem elégedett meg a sematikus, könnyű válaszokkal. Itt, ebben a házban zajlott ez a szellemi műhelymunka, ebben a házban látta vendégül Török Sándor boldog és boldogtalan barátait. „Bimbó út” – a cím, esetünkben talán véletlenül, talán nem, kifejez valamit az ő lényéből. Reménységet, újat, az emberbölcsesség majdan virággá nyíló várakozását. Kezdetet, amely már pontos formában mutatja magát és a szunnyadó jövőről hírt ad. Török Sándor nemcsak író, tanító is volt, s amikor azt mondom, tanító – a szót nem lefokozott, behatárolt értelmében használom. Tőle igazán távol állt a kioktatás, nagyképűség, merev tudálékosság; a szárnyaló szeretet légkörében nála mindig ott vibrált a jótékony, egyensúlyba rántó irónia, mint ahogy legjobb írásainak hitelét is ez a lebegő kettősség adta.

Török Sándor 1904-ben született Erdélyben – s mesélik, utolsó óráiban is ide vágyott vissza. Ismerte a szegénységet, a kétkezi munkát, később sem lett gazdag soha. Híres könyve, a Valaki kopog albérlőjeként tizenkét ócska szobán, tizenkét viharos, idegen családon át mutatta be a harmincas évek Budapestjét, olyan kor- és körképet rögzítve, amit nem volna szabad elfelejtenünk, ha irodalmi értékeinket soroljuk. A háború végéig már tizenhat könyv állt mögötte; s megkezdte működését a két törpe, Kököjszi és Bobojsza… Az én találkozásom Török Sándorral – gyermekként – ebben a felnőtteknek is szóló mesében történt meg. A sötét szobába beszűrődő keskeny fénycsíkon vigasztalóan úszott be komor gyermekkoromban a bölcs törpék égi-légi tájakra hívó Szent Kristóf-hajója. Generációk nőttek fel azóta, generációk olvasták nem csökkenő érdeklődéssel. Reméljük, nincs az a Batman, nincs az a szörny- és űrszerkezet, ami ezt a fajta – szakrális tudáson alapuló – fantáziát érvényteleníti.

Török Sándornak sem a régi, sem az új rendszerben nincs úgynevezett „külső karrierje”. 1951-től már a Rádióban sem folytathatja Ünnepi leveleit, korrektorként dolgozik a Tankönyvkiadónál, s csak 1959-ben lesz a Család és Iskola felelős szerkesztője. Megírja a balladás szépségű A hazug katonát, A legkisebb Istent, ezt a sugallatos tanregényt, s mintegy világképe összegzéseként – már öregen és betegen – az Egy kis kertet szerettem volna című könyvét, melengető-tűnődő emlékezéseit. Díjakat is kapott: Baumgarten-díjat, József Attila-díjat, Andersen-díjat. Jeles méltatói voltak, többek között Schöpflin, Szerb Antal, Kárpáti Aurél – s valahogy mégsem tette őt a megillető helyre az úgynevezett „irodalmi élet”. Talán azt nem bocsátották meg neki, hogy számára az írás sohasem volt cél, hanem pátoszmentes szolgálat; azt a bizonyos magasabb Valamit kívánta közvetíteni. A politika nem tudta manipulálni, a divat nem szédítette. Tehetségétől nem ájult el, nem kapaszkodott fel a művészeknek kínált ingatag piedesztálra. Magatartásának igazát nagy kortársa, Hamvas Béla hasonló gondolkodása erősíti: önmagában a tehetség még nem pozitívum; értékét az határozza meg, hogy milyen hatalom szolgálatában áll. „A tehetség, ha rongált és megzavart (bűnös, homályos és beteg) képet imaginál, rossz. Még abban az esetben is, ha mint tehetség, káprázatos. Sőt, ebben az esetben még rosszabb. Ebben az esetben a tehetség káprázatosan, de bűnt, őrületet és betegséget realizál vagyis a létezést egyre rongáltabbá, homályosabbá, bűnösebbé és betegebbé teszi” (Mágia szutra, 1950). Török Sándor több is volt, mint író, s ez bizony eléggé gyanús olyan közegben, ahol a művész kevélységében magasabb szellemi rangot önmaga fölött nem ismer.

Úgy tetszik azonban, hogy Török Sándor utóélete tartósabb és különlegesebb, mint sok bálványé; időskora is mentes volt az „örökifjú” felületi pózától, mert ő gyermeksége fiatalságát őrizte meg. Vele mindvégig lehetett játszani; a kis emberekhez nem leereszkedett, hanem teljes empátiával odahajolt. Török Sándort ma is olvassák, szeretik, s ha az ő nevében összejönnek, szinte szóba sem kerül, hogy meghalt, mert annyira jelen van. Sohasem igényelt sikert, megértést igen. Keveset beszélt, de türelmes meghallgató volt, egy neurotikus korban, amikor mindenki panaszkodni vágyik. Az általános emberi sorstól sohasem különítette el magát. Hiszen „egymás ébresztői vagyunk” „mi, kitett gyermekek”, igaz, „gazdag életterületen, jó felszereléssel.”

„Vannak hősök – ezt is ő mondta –, akiknek egyetlen sebezhető pontjuk van, Akhilleusz, Siegfried… minekünk, egyszerű embereknek minden pontunk sebezhető. Nekünk egy sebezhetetlen pontot kell kivívnunk.” Hát ezért is irigyeljük, tisztelettel, mert ő ezt a sebezhetetlen pontot megtalálta, s szíves használatra, nekünk, utódoknak, föl-fölmutogatja…

Manapság a halál gondolatát szinte kötelező irtózás hessegeti el; a halál, és benne saját meghalásunk tabutéma. Török Sándor nem fél ezt a nagy titkot bölcsességgel és humorral közelíteni, s amennyire még tökéletlen tudásunk szerint lehetséges, fel is oldani. „Nem hiszem, hogy a halál megalázó – írja. – Szokták ezt mondani, főként alkotó művészek elhunytával kapcsolatban a nekrológokban. Akkor az élet is megalázó. És az álmodás és a mélyalvás is. Inkább valami fenségeset sejtek benne. Szép álmokat, mondjuk az éjszakához, és nyugodjál békében, így a végső búcsúzáskor… jókívánságokkal kísérjük tehát egymás tudatának változásait.”

És leszületni se könnyű. A leszülető nyugtalan. Mert hiszen „mi vár rá? Az élet életveszélyes, s feledni fogja hazáját, arca verítékével keresi kenyerét, és talán csak éppen hogy át-átcsillanhat a testén – nyugtassuk őt, éneklik az angyalok, requiem, requiem, megszületett, adj Uram, nyugalmat neki.”

Merő költészet, látomás. De nem légből kapott, önkényesen kicifrázott fantázia. Török Sándor irodalma ének. „Egyre beljebb énekeljük magunkat – mondja. – De hová, mibe? És honnan, miből?” Csakugyan. A kérdés kristályosan összeállt. A válasz azonban – létezésünk középfokán – még csak félig olvasható, vagy éppen félre-olvasható. De a mindenségbe törölhetetlenül belevésték.

Török Sándor 44 őszén egy széndarabbal ezt írja az őt bújtató sziklaodú falára: „Az őrökért imádkozzatok, rabok, mert mind rabok ők, az őrök, s csak némely rab szabad.” Valóban, mi, szabadságunkkal kérkedők, szabadok vagyunk? Igaz, a Föld külső vonzóerejét már legyőztük. De a belső gravitációt legyőzni, ez az új évezredévben a lecke; az alázatos és egyben diadalmas Én misztériuma. Az ember szellemi szabadságharcos – s ebben az értelemben a harcot nem a környezetével, nem a társadalommal vívja, hanem önmagával.

A tábla, ami előtt állunk, ezen a szeptemberi napon, éppen Mihály-nap közelében, Török Sándor életművéből mindössze egy gondolatot idéz:

„Minden csoda vagy semmi sem az.”

Csoda, hogy szájam, hangom van a szólásra, csoda, hogy láthatok, csoda, hogy a papírt megtartani a kezemben természetesnek tűnő képességem – csoda, hogy lábra tudtunk állni a vízszintesből és föltekinteni, egészen a csillagokig. Csoda minden porcikánk és a testünk hétköznapi működése. Csoda, hogy létre-keltünk. Csoda, hogy egyáltalán megvagyunk még. S amivé lehetünk: talán a csodák közt a legnagyobb.

Török Sándor sokat tudott, de sokat tanult is. Az okosságot és a bölcsességet soha nem tévesztette össze. Lent élt, közöttünk sorstársként, nem valamiféle képzelt magasban, a feje körül hamis glóriával, nem, mint az ön-próféták, akiket az alig-tudás, a sejtelem megszédít, s azt hiszik: nincs több és kész az ember.

Végfohásza megrendít; vele fohászkodom: „Istenem, mindent, amit tudok, odaadnám azért, amit nem tudok.”

Súly és kiterjedés

Ottlik Géza művei. Mindössze tíz-tizenöt centi a könyvespolcon. S alig fél kiló a szatócsmérlegen.

A méteres életművek elsápadnak. S bőröndnyi súlyok válhatnak lepkekönnyűvé.

Ki-be járt az írói létbe; ezt is meg tudta tenni. Játszódott odakünn, hogy majd aztán halálos komolyan visszalépjen.

Kiterjedése határtalan lett, az anyagot széltében-hosszában átütötte; súlya eleinte megnyomta a vállunk, azután mégiscsak fölizmosodtunk hozzá, valahogy.

Példa-emberré vált, bizonyos értelemben. Semmi sem számított neki, amiért egyikünk-másikunk töri magát. Talán ezért kapott meg, végül is mindent.

Nyugodhat békében – nyugtalansága ránk maradt.

Illyés Gyula arca¹

Itt állunk a hévízi őszidőben, Marosits István Illyés Gyula-szobra előtt. A szobrok nyugodtak és türelmesek – a fejre galamb száll majd, fázósan topog vékony lábaival, tollászkodik. S bár az anyag már mindent eltűr, a formába rántott szépség mégis diadalmas. A szobrásznak is volt választása, Illyés Gyula melyik arcát formázza meg: a korait, a későbbit vagy a halál előtti törtet. A művész jól választott: egyiket sem és mégis mindegyiket – mert most ez itt előttünk, a mi időtlen Illyés Gyulánk. A gondolkodó, ahogy szüntelenül kritikus tükrébe néz, s ebben a vizsgálódásban társul fogad. A kérdező és válaszadó Illyés Gyula szobra. A szenvedést nem titkoló, de azzal nem is hivalkodó férfi arcvonásai. A szomorú, de nem kétségbeesett költő.

Bizonyára sokat sétált erre. Átlépte a róla elnevezett iskola küszöbét, megsimogatott néhány konok kis gyermekfejet. Talán éppen itt, ünnepségünk helyén is meg-megállt néha. Szerette ezt a tájat, szerette Hévíz csöndjét, megemlékezett Hévízről, és most a város emlékezik meg róla. Arcát – bízom ebben – minden magyar ember felirat nélkül is felismeri. Jönnek azonban unatkozó külhoniak is, s meglehet, megkérdezik: ez a szépen megmunkált fej, ez a bronzfej ugyan kicsoda? Egy nagy magyar költő – elég-e és pontos-e az egyszerű felelet? S lehet-e néhány mondatba az Illyés Gyula jelenséget belesűríteni? Hiszen közben – a portré hitelesítéséül – el kellene mesélnünk az elmúlt ötven esztendő baljós történelmét, a politika és az irodalom harcát, a személyes kockázatvállalást, az országból kiszakított magyarság keserveit, a lelki és testi bajokkal küszködő pszichikum és fizikum sokszor leírhatatlan gyötrelmeit. A híres Napló csak jelzést ad – gyanítom, csupán a jéghegy csúcsa. Igazában s egyedül csak Flóra asszony tudja, milyen rémekkel viaskodott, mennyit szenvedett az az Illyés Gyula, aki a nyilvánosság elé lépve kristálytiszta mondatokban, összeszedett nyugalommal fogalmazott: mennyire uralkodott magán, holott a róla igazságtalanul nyilatkozók még a minimális önkontrollról is elfelejtkeztek.

Akik személyesen ismertük őt, melegségét, gyermeki mosolyát is ismertük. Örülök, hogy ezt a szemérmes, visszafogott, belső derűt a bronz is visszaadja. Ízes szavát nem halljuk többé, ajkairól nem, verseiből beszél ki az ő prózában, élőszóban is gazdag nyelvezete, éltetője, az áldott magyar nyelv. Élete, magatartása példa volt arra, hogy az „európai” jelző nincs ellentétben a magyarral – hiszen Illyés Gyula minden sikerét, tapasztalatát ide hozta vissza, minden, joggal viselt ékes koszorúját alázattal a „fölnevelő édesanya” lába elé tette.

Aki maradandót alkot, annak mondandója – mint a kései visszhang – át- meg áthangzik jövendő korokba. Csak a tiszavirág-aktualitások hervadnak el a változó helyzetekkel. Most, amikor szobrot avatunk, a hatalmas életműből ragadjunk ki néhány intelmet: mai fülnek sem haszontalan. Egy szörnyű háború után, reménnyel és aggodalommal telve, ezt írta Illyés Gyula:

Ezek a sorok több mint negyvenöt esztendő előtt születtek, az új Nemzetgyűléshez, s most, 1991-ben, az új Országgyűlés is megszívlelheti. Ha élne Illyés Gyula, ma is hasonlót üzenne. Vigyázzatok – bizonyára ezt mondaná –, még egyszer nem szabad elrontani! Most nem hivatkozhatunk idegen hatalomra – az történik, amit mi akarunk – s ezért talán még nagyobb a felelősség. Hiányzik Illyés Gyula megfontoltsága, irodalmi életünkből is hiányzik. Baj, hogy messze hangzó szavát nem emelheti fel többé a határainkon kívül rekedt magyarokért, nemzetközi tekintélyét nem használhatja a jelen furcsa idejében, amikor látnunk kell, a társadalmi rendszerváltás nem hozza magával mindenütt egyértelműen és azonnal a kisebbségbe szorult nemzetiségek sorsának rendezését. Nem tudjuk megkérdezni, mit tegyünk és mit ne tegyünk a sűrűsödő gondok között – hát kiolvassuk műveiből, hogyan volna jó, gyűlölség és önhittség nélkül, rosszindulat és fensőbbségi tudat nélkül ebben a kis országban együtt élni. Hiszen, ne feledjük, ez a költő a Kháron ladikján szerzője is, aki öregkori bölcsességében oly megbocsátóan beszélt az emberi gyengeségről, aki idejekorán felmérte: a nekünk szabott végességet szebben kellene betölteni – egymás iránt megértőbben, magasabb eszményeket és célokat követve.

Nála komolyabb írót – ha a mesterségről vagy a választott ügyről volt szó – aligha ismerhettünk. S mégis: lényéből, akárcsak ebből a szoborportréból – szerencsére kimaradt a gőg, a kiváltságosság képzete és az igény a hódolatra: természetes ember volt, bohókás tengerészsapkájával a fején is jelenség, szeretetre méltó, anélkül hogy provokálta volna a szeretetet. Ellenségei is tisztelték, de ami fontosabb: a kétkezi munkában megfáradtak sem tartottak tőle. Egyszerű nagyszerűség, ez az, ami a legnehezebb. Látszatra könnyedén emelni az óriás terheket, mintha csak játszanánk, pedig az élet s halál mezsgyéjén egyensúlyozzuk azt a valamit, amit feladatnak neveznek, s mi kinek-kinek alkatára szabott.

Az ünneplők tekintete hamarosan megcirógatja ezt az arcot: egy szenvedő lélek elhagyott edényét, egy nagy költő bronzba-hívott emlékképét.

Vigasztaló, kesernyés szavait hallom:

Vas Istvánt temetjük¹

Nemrég még nyolcvanadik születésnapját köszöntötte az ország. Nemrég még közöttünk volt; nemcsak szellemében, de a szó szoros értelmében: fizikailag is. Amikor fiatalabbak, erősebbek is nehezen mozdultak, Vas Istvánt megtaláltuk. Ott ült a teremben az írók választott testületének tanácskozásain, megszokott helyén, az oszlopok mellett, balra. A fejét kissé oldalra hajtotta, speciálisan megkötött, elmaradhatatlan nyakkendője fáradt hullámban a mellére bukott. Ritkán szólt, de mindig fontosat, mindig elfogultság nélkül, és mindig valaki másnak az érdekében. „Ne állj föl” – mondtuk neki, de ő, botjára támaszkodva mégis fölemelkedett, ragaszkodott ehhez a mozdulathoz, úgy beszélt. Tisztelte a többieket és őt magát is megkülönböztetett, ritkán ily egységes tisztelet övezte.

Vas István jelenség volt; nagy költő. Fogadkozások és árulások tanúja, világégés megszenvedője. Hamis ideológiáknak soha be nem ugrott, talmi ügyek prófétája sem kívánt soha lenni. Tündökletes bájjal és szelíd bátorsággal kerülte el bármily fajta klikkesedés csapdáit, nem szerepelt, nem hordott maszkot; egyszerűen csak élt, önmagát halálig súlyosítva, s ezáltal költészetét is egyre magasabb régiókba emelve.

Nincs értő és érző ember, akit költészete ne szólíthatna meg: egy kivételes személyiség vállalta benne a sorsközösséget minden szenvedővel, minden kiszolgáltatott emberi lénnyel, aki léte értelmét kutatja. Önmagával szembeni kíméletlen őszintesége, az önismeret tökélye vonzotta verseihez, prózájához a híveket. Életművét a valamit mondani, de nem ám akárhogy szándéka hatja át. Élni segítenek ezek a versek, elviselni azt, amit kell, és lázadni az ellen, ami ellen érdemes – ám a beavatott művész egyszeri, ismételhetetlen hangján. Értelem és érzelem nála kézen fogva járnak; ha elfárad az egyik, a másik megtámasztja. Heroikus küzdelme: az értelem erejével közelíteni a megérthetetlent. A fölforrósodott szívvel melengetni a már-már jéggé fagyott világegyetemet. Itt, a változó közegben vetni el a magot – de ott, az örökkévalóság szférájában aratni. Csak a magas fejlettségű individuum tud olyan bölcs és alázatos lenni, mint Ő volt, amikor alkotásról esett szó:

Ezt a költészetet áthatja a közeli dolgok, a kicsiség szeretete: a tájé, a városoké, az utcáké; s ezzel harmóniában a fenségesen nagy iránti devóció: az Isten és a halál faggatása. Egyrészről az ihlető szerelem nyugtalan ragyogása – másrészről a jézusi jelenlét mozdíthatatlan nyugalma. Nemes emelkedettség zengő pátosz nélkül, szilárd hit csökött bigottság nélkül, csöndes fájdalom szüntelen sebmutogatás nélkül, és a táborok feletti magányosság: ez volt Vas István, és ez, a jövőbe hatóan, költészete. Most, hogy búcsúzunk, valami bizonyosság sugárzik felénk, a távozó akaratából. Nem optimizmus, ennél több: bizonyosság, ami a sok cudarság között sem hagyta el:

Vas István, a készülődő, még kérdéseiben, kéréseiben is úgy fogalmaz, hogy arra csak igennel felelhetnek az égi hatalmak:

Igen, igen. Nem volt ez vigasztalan halál. Nem céltalan enyészet ez. Hanem adventi halál. A várakozás szent, feszült idejében esett távozás, köpenycsere; már nem halogatható költözés. A szeretett lény, a megtartó erejű festőasszony, Szántó Piroska kezét fogva. Neki szól, hozzá szól, át a síron Vas István – a társnak, a biológiai létben most magára-hagyottnak:

Piroska képein a csontok alakot öltenek, ölelkeznek és kirügyeznek. Nincs más vigasza sem neki, sem a még a sorban várakozóknak: csak a bizonyosság. A Vas István adta példa. Az adventi halál gyermekien bizakodó pillanata:

Nincs más vigasz, csak a rendíthetetlen felismerés. A vallomás a szülőföldnek, a hazának:

Vas István most – hite szerint – éppen karácsonyi lélek, újszülött egy másik birodalomban. Már megtalálta a pontos szót, amire annyira vágyott, s amit magyar nyelven, mesterfokon annyiszor körülírt költészetében:

Csatlakozunk. És reméljük megérni, egy kissé mohón, már itt is: e honi és földi világban.

A korai és az utolsó

A korai verset Nemes Nagy Ágnes a kötetébe nem vette fel. Talán igaza volt: még nem vers ez, inkább odavetett széljegyzet, rögzítés szándékából, a valóság margójára.

Dallamos, egyszerű mondóka. Bizonyos fokig utánérzés; így a „rémület” és a „gyűlölet” sem egészen hihető – ha a záró két sor nem volna ott:

Viszolyogtató önkegyetlenség; de ez a kép már belénk ragad. Ez már költészet. Egy látszólag versbe nem illő szó, a „pléh”, szétveri a harmóniát. A pléh hajlítható, talmi és főleg: rideg.

Fiatal nőtől – aki egyébként külső ragyogásával nagyon is tisztában van – szokatlan vallomás; leértékelése létének elborzaszt, de még mindig szimpatikusabb, mint az ájult önbecézés vagy a hamis hősszerep. A csakazértis-meghökkentés ifjonti vágya ez, s szerencsére grandiózus tévedés. Ha van valami anyagszerű ebben a kiteljesedő költői létben, akkor a kulcsszó inkább az üveg lehet. Áttetsző, törékeny, s a naptól csak ritkán felhevített, aranybarnába játszó füstüveg. Amit ha ír, mindig eltávolít az arca elől – de amit magánviszonyaiban csaknem mindig közé és a másik személy közé emel. Ha mégis bezúzzák a hűvös üveg-önvédelmét, hát csúnyán megsebzik a szilánkok. Mert ez az Ágnes-lény sokkal sebezhetőbb, mint a szobor-látszat. És sokkal büszkébb, minthogy a látszatot odaadja. Persze, vonzóak és méltóságosak ezek az üvegmaszkok. Nem takarnak teljesen; a sejtelmes átderengés az, ami varázslatos. Ami születik, nem születik „maszk által homályosan”: tiszta, pengeéles, a kontúrok nincsenek elmaszatolva. És a szülemény, a mű árulkodik. Fegyelmezetten viselt, infernális szenvedésről. Oldhatatlan magányról. A mindannyiunkat elborító metafizikai szorongásról. Végső tudatlanságunk kínzó, egyre világosabb tudatáról. Még arról is, amiről Ágnes nem szólt soha. S a műremekké formált, kibocsátott élmény ismeretében sokszor úgy tetszik, már nem is fontos, ami végül ott maradt az üvegmaszk alatt. Mert valószínűleg semmi sem maradt ott. Csak a cserepek. Mert valószínűleg ő maga volt az, akinek sikerült a maszkot összetörni s az utolsó percben átmenteni az esszenciát. S utána: már nem számít a súlyos ár, csak a birtoklás. Ha megérkeztünk, az útkövek akár egymásra is romolhatnak.

Erről a pillanatról nem lehet – nem is szabad – verselgetve beszélni. Talán csak egyetlen, utolsó versben. Amit elemezni bűn. Sőt, szentségtörés.

Ágnes ravatalánál¹

Nagy költőt, kivételes embert búcsúztattunk. A magyar líra fejedelemasszonyát, Nemes Nagy Ágnest. Rendhagyó jelenség volt, ezért az emlékező is elhagyja az emlékezés szokásos múltból-jelenbe vezető időrendiségét. Elindulunk az úton visszafelé, meglehet a távozó lélek törvényeit követve.

Egy asszonyt látunk, csontsoványan, faragott márványarccal. Egy már-már gyermekcsontozatú, kiszolgáltatott testet és a briliáns-koponyát, ahogy az utolsó percig védekezik. Materiális hiányát a zavaros irodalmi közegben már régóta éreztük; csupán üzeneteit vettük, a józan, az aranyhidat építő tanácsokat. De még meg tudtuk kérdezni őt és még módunkban volt kérdezni róla, Balázstól, Alaine-től, Pankától: hogyan is bírja a fizikai kínt, s talán még a fizikai kínnál is iszonyúbb metafizikai szorongást? Ezentúl azonban szellemi hiányával is szembe kell néznünk. Eseményként – mint eddig – új műveire sehol, soha többé rá nem lapozhatunk. Szegényedtek a folyóiratok, s a könyvespolcokon űr marad. A veszteséggel szemben mégis uralkodik Ágnes diadala: úgy ment el, hogy amire jött, bevégezte, maradéktalanul. Egy tökéletes életmű, amit hátrahagyott. Nem pazarolta el a talentumot, el sem is ásta, föl sem is váltotta apróra. Csak hozzátett ahhoz, amit kapott. Nincs a pályáján szégyenfolt, de még művészi tévedés sem. Kevesen vannak így. S akit ennyi tanítvány, ennyi fiatal követ, az is ritka. Minket – írókat és jól olvasókat – nem hamis kegyeletérzés, hanem hála és devóció tölt el, ha Rá gondolunk. Rá, aki az emberi szolidaritás annyi példáját adta, anélkül, hogy később „fölszámította” volna.

Talán öt esztendeje – egy magánbeszélgetésben – Ágnes azt mondta, kesernyés mosollyal, mintegy megbékélve: „mintha több lezárt életet éltem volna ebben az egy életben, s most visszatekintek mindegyikre, külön-külön”.

A legfiatalabb generáció a győzedelmes, példaerejű Ágnes asszonyt ismeri. Aki tehetsége teljében s a politikai béklyóktól fokozatosan megszabadulva létrehozta páratlan szépségű esszéi sorát: a 64 hattyút, Babitsról A hegyi költőt, a tananyagként nélkülözhetetlen A szőke bikkfák verselemzéseit, a Szó és szótlanság gyűjteményes kötetét. Hogy milyen volt beszélgetőpartnernek, a mindennapi realitások iránt is érzékeny, sohasem nagyképű „nyilatkozónak” – a Látkép gesztenyefával című kötete őrzi meg. Ő – a nagy költő – az utolsó tizenöt évben irigylésre méltóan feszes, bölcs prózát írt. Az egyetemen verstani előadásaiért rajongtak. Mindent tudott a versről, de ami alapvető: a vers is mindent tudott róla. Korábbi férje, majd küzdő- és szellemi társa Lengyel Balázs, az ötvenéves összetartozás mély ismeretével így ír költészetéről: „a tárgyi valóság, a látvány olyan elemi erejű hatásáról van Nemes Nagy Ágnesnél szó, ami speciális költők között is ritkaság. Olyasféle ösztöneiből keletkezett, de intellektusát is átható élmény van mögötte, amely elfogadhatatlannak tartja létfeltételeinknek élettelen tárgyra és eleven világra való szétbontását, s a világot (beleértve a teljes mikro- és makrokozmoszt) egységnek tekinti. Érzékletessége Rilkéével rokon, nem leíró fokú: egy lét-tapasztalatait szüntelenül feldolgozó, erkölcs, filozófiai vagy akár metafizikus gondjaival szünet nélkül bajlódó elme fogadja be a puszta látványt, és a saját tudattartalmaival felgazdagítva láttatja Az ő szenzualitása (tehát) nem látványfokú, hanem látomásfokú.” Álljon itt három kötetcím, semmi elemzés, csak az élmény idézése: A lovak és az angyalok, Között és az 1986-os gyűjtemény: A Föld emlékei.

Költészetét – élete utolsó évtizedében – már meg sem próbálja senki kikezdeni. Legendája – s vele az Újhold íróié – megalapozott. Elegáns, immár tizenkét kötetnyi Újhold-évkönyv bizonyítja az Ő és szerkesztőtársai igényességét, szigorúságát; s maga az Újhold friss működése azzal a reménnyel vigasztal, hogy talán vannak még irodalmi műhelyek, ahol az esztétikai mérce és a babitsi értelemben gyakorolt morál az ítéletmester, s nem a fondorlatok s nem a kicsinyes érdekek.

Akit a fiatalabbak ismernek és szeretnek: a győztes, öregségbenyugvó Ágnes asszony, aki győzelmét talán sohasem hitte el igazán – a korábbi kitaszítási kísérletek után –, de önértékét, súlyát és méltóságát megadatott ismernie:

Az én korosztályom azonban az idő múlásával birkózó, szomorú Ágnessel is találkozott, akit akkor még úgy ismertek el, hogy közben mégsem igazán, s aki a hatvanas évek és a hetvenes évek álságos légkörében ezt az „adom is – veszem is” állapotot mélyen megszenvedte. Menedéket verseinek a hűségesek, a Vigilia és a Jelenkor adtak és a befogadók szíve. Magányos volt – barátok között is az. A lényében élt ez a magány, amelyik még Istent is a maga igényére alkotott:

Valami súly, valami erő, valami birkózás és vállalt elveszettség – ez a középső életszakasz.

Mert ami ez előtt volt, kegyetlen: a teljesedő Újhold betiltása. Nemes Nagy Ágnes írásai (és persze a sorstársaké is) tilosak. A költő iskolában tanít, majd műfordításokból él, s ebben szerencséje, hogy ez nemcsak kényszer, de ambíció is számára. Ezt is remekmű-szinten műveli. Egyébként ez a rettegés és az undor birodalma.

Az idő mindezidáig, visszafelé, bizony, sötétségbe vezetett. De ugrik a kép. Már látjuk is az ifjú, gyönyörű Ágnest, ahogy a fotók tanúsítják, karcsún, vállig érő szőke sörénnyel – a világszépet, a csuda-okosat és a férfi-bátorságút. Ő az alakuló Újhold élesztője, a 45 után még szabadságában reménykedő irodalom egyik fényessége, vele és körülötte – csak példázatul – Ottlik Géza, Lengyel Balázs, Mándy Iván, Szabó Magda, Lakatos István, Rába György… Mindük egy külön történet. Ez a „tavaszi” Ágnes már akkor is költői és emberi tekintély: a háborúban üldözötteket mentett s Lengyel Balázzsal együtt bujkálásra kényszerült. Egyetemista korában írt verseit méltatta Szerb Antal, a gimnáziumban, a híres Baár-Madasban Áprily Lajos biztatta őt, a budapesti lánykát, akinek az apja a messzi szatmárugocsai Halmiból származott; s ez az a pont, ahol az időszalag elszakad – de egy korai verse ezt a „tudatalatti” elszármazást testvériesíti a megsejtett beérkezéssel.

Végül is ez a sokat szenvedett, de büszke, olykor zárkózott élet egymásravetülő, egymást átvilágító szakaszaival monumentális tablóképben, egységben találkozik. Nemes Nagy Ágnes színről színre tudja, mi igaz, és ami igaz, hol és hogyan az.

Mert érvényes a tárgyszerű bánata:

De érvényes a transzcendens sóvárgás is:

Talán sikerült ez Ágnes, Néked. S akkor mi itt nemcsak magunkban beszéltünk Rólad, hanem hozzád is szólhattunk.

Van a tárgyaknak könnyük¹

Ha lehetséges irgalom a halálban, Mándy Ivánt az irgalom utolsó percében körülvette; álmában halt meg, hiszen álomban is élt – bár az álom nem mindig édes, hanem gyakran szorongató. Most, úgy tetszik, a két nővér: álom és halál Őt mégis gyengéden kézről kézre adta. Utolsó éveiben mintha már nem is a földön, úgy járt közöttünk, egy kissé lebegve, lassan; mosolya egy szomorú, tűnődő, gyermekien kíváncsi arcot takart. Halkan beszélt, indulat nélkül, mint aki az erőszakos világnak megbocsát ugyan, de el nem vegyül butasággal, gonosszal. A politikai küzdőtérre nem kényszeríthette senki, ahogyan és akikről-amiről írt, az volt az Ő politikája. A kiszorítottság, a mellőzés hosszú éveit is csendesen viselte, a „pálya szélén” is minősített létezésben, „újholdas” társaival egyetemben, s amikor méltó helyét végre megkaphatta, akkor is a régi maradt: azt csinálta mesterfokon, amit legjobban tudott. A kiszolgáltatott, esendő „kicsi” sorsokat emelte fénybe, részvéttel, szeretettel és egy csipetnyi iróniával. Csaknem negyven művet hagyott hátra; írt regényt, novellát, hangjátékot, színdarabot. Mindig dolgozott, ha csak úgy, „mándisan” maga elé révedt, vagy a kávéját kortyolgatta, akkor is. Rendíthetetlen büszkeség és rendíthetetlen alázat segítette. Mándy Ivánt nem lehetett kilendíteni, se okoskodó dicsérettel, se korlátolt szidalommal. Ismerte tehetsége természetét, ismerte veszélyeztetett, megtépázott szárnyú ihlető angyalát. Az akart lenni, ami. Nem más, nem divatos, nem hagyományos, hanem az az egyetlen legkülönb, aki önmagából válhatott. Egyszeri és megismételhetetlen. Jött egy tört családból, élt egy ellentmondásosságában is ösztönző apa mellett, körültekintett, s lám, látta, hogy ami van, nem jó. De nem merült alá a komor realitásba, inkább fokozatosan átlelkesítette szürke környezetét, Budapest nyolcadik kerületi tájait, életre bűvölte a múltat: mozit, kocsmát, focit és a düledező bódékat. A szürkén átsejlett a vér színe, valami szürreális derengés. Mítoszt teremtett mindabból, ami puszta anyagában a mítoszt éppen hogy tagadná. Mándynál bizonyosság: a kicsiny, szerény dolgok nagysága is felfedhető, ha a szemlélőben az eredendő nagyság megvan – s bizony, a magas világ is porba hullik, ha a középszer lerántja magához. Ebben a művészetben a látás látomássá tágult, a fantasztikum átölelte a valóságot, az ébrenlét rideg rögzültségét az álom határtalan szabadsága oldotta fel. Igen, mint az álomban: gyors áttűnések, merész vágások, kép, kép, majd a kép és a történés dramaturgiájának üzenete. Egy próza, ami akár a vers; nem visel el semmi fölösleget. Mi itt maradók, pályatársak, olvasók, gyászoljuk a nagy írót, főhajtással és némi tiszteletteljes irigységgel.

De nemcsak mi, gyászoló személyek állunk itt – hanem, ha Ivánnak hinni lehet, ez órában eljöttek vagy messziről sírnak, kiáltanak a tárgyak. „Sunt lacrimae rerum” – Babits tudta.

– Hová ment Mándy? – kérdik a hajnali hideg kapualjak; a rozsdás zsanérok nyikorognak. A bádogkilincs megakad, szögek lazulnak. – Hol a csapat? – kérdik az elnyűtt futballcipők, a régen szétmállott labdák. – Ki látta Mándyt? – a trafik hullámrolója ütemesen zörög. – Ki ült itt? – a korhadt, megkéselt ligeti padok recsegnek. – Ki ment át a gyér füvön, ki szelte át a kopár tereket? Ki ez az árny az udvar ecetfája alatt?

A gépből kifogyott a film, de a masina a semmit még automatikusan pergeti: a vászonra fehéres négyszög üressége vetül. A hiány.

– Mi van Mándyval?

„Huzatban” áll. A „Tépett füzetlapokra” támaszkodik, s csodák-csodája, a teleírt lapok megtartják Őt – miként megtartották, mérhető múlandóságunk létidejében.

Az itthagyott, salakos pályán szúrós szelek fújnak. Zűrzavar van. Olykor mindenki játszik mindenki ellen. Nehéz a föld. Iván, legyen Neked könnyű az ég.