Jákob lajtorjája

Szigor és gyöngédség egyszerre otthonos ezen az arcon. Az ilyen asszonyok szülnek szisszenéstelenül, szeretnek egyszerűen, szakítanak összeharapott szájjal. És teszik a dolgokat kitartó, hűhótlan természetességgel. Az ilyen ember megörül a friss levegőnek, egy jóreggeltnek, pár tiszta szónak, póztalan virágnak. Hazug „mindentudó” be ne kopogtasson hozzá! Csak az keresse, aki tudton-tudja: az író olyan ember, aki képtelen szemlesütve élni.

 

N. T.: A bibliai történet szerint Ézsau haragja elől Jákob Lábánhoz menekül. Útközben álmot lát: égig érő lajtorján angyalok járnak föl s le… Hogyan kötődik könyve ehhez? Jákob módján meglelte talán – a menny kapuját?

 

J. A.: Úgy gondolom, Weöres Sándornak van igaza, aki azt mondta egyszer: az a bizonyos lépcső bennünk van. S mindannyiunkban megvan a lehetőség – fűzöm én hozzá –, hogy életünk során fölfelé kapaszkodjunk fokain. Hogy személyiségünk mind magasabban fekvő grádicsaira hágva érkezzünk a létezés végső pontjáig. Az író tökéletesedési törekvését, vagy ha úgy tetszik, „fejlődését” is jelezheti e lajtorja… De van a történetnek még egy, föntebb nem említett mozzanata: Jákob álmában az Úr hangját is hallja, aki megerősíti áldásában és küldetésében. Meglehet, az író nem látja az Úr föl-le sündörgő angyalait. De a hangot, mely küldetésére biztatja, hallania kell. Ha nem hinnék az emberiség folyamatos tökéletesedésének lehetőségében, írni sem tudnék. Ezért én álmatlanul is látom Jákob lajtorjáját.

 

N. T.: Jómagam ugyan inkább az írói alakulásban-változásban hiszek, mintsem az úgynevezett fejlődésben, mégis megkérdezem: lehet, hogy eddigi életművét többkötetes fejlődésregényként kell olvasnunk?

 

J. A.: A kifejezés persze, eredeti értelmében egészen mást jelent, kérdését mégis komolyan veszem. Ha most valaki, aki még egyetlen munkámat sem olvasta, tanácsot kérne tőlem, hogy melyik könyvemet ajánlom bemutatkozásul, azt hiszem, szerénytelen lennék. Megkérném: ne sajnálja a fáradságot, kezdje el 4447 című könyvemmel, és aztán fokról fokra olvassa el a többit. Mert csakugyan alakulásomat mutatja ez a lépcsőzetes regény- és novellaépítmény. Egyik könyvből következik a másik, s mindegyik előre jelez valamit a következőből. Legutóbbi, A panasz leírása című novelláskötetemben volt például egy ciklus – a Variációk –, mely nyelvében, stílusában teljesen elütött a többi, realista fogantatású írástól. A Jákob lajtorjájá- ban mindkét réteg egybekapcsolódik, egymásba játszik. Összegezéseként, szintéziseként mintegy a korábbiaknak.

 

N. T.: Első könyvének címe egy helyrajzi szám. Jákob lajtorjája a végtelenbe, a határtalanba tart. Úgy kell ezt értenünk, hogy a konkrét, rögzíthető tényektől a lét legvégső, legegyszerűbb kérdéseiig s egyszersmind a megmagyarázhatatlanig jutott?

 

J. A.: Egyik kritikusom – éppen a Variációk kapcsán – úgy fogalmazott, hogy voltaképpen a mítoszok világába igyekszik ez a próza, s ezt észlelve, már más „színben” látszanak a korábbiak. Lehet, hogy így van, de én csak azt tudom: mindig a legegyszerűbb, vagyis a legvégső kérdéseket próbáltam magamnak föltenni. Kiderült: éppen ezek a legbonyolultabbak és legmegválaszolhatatlanabbak. De hát erre minden valamirevaló író rájön. S ilyenkor fölteszi magának a kérdést: érdemes-e, szabad-e írnia? Úgy gondolom, az ember megtalálhatja a világban a maga személyére és idejére szabott válaszokat, ha eleget – nagyon sokat – dolgozik önmagán. S ha mindehhez még szerencséje is van.

 

N. T.: Könyvének két (vagy talán több?) rétegét említettük föntebb. Miféle párhuzamosság ez? A reális és az irreális, a racionális és az irracionális síkok együtthaladása talán?

 

J. A.: Meglehet, lesz olyan olvasója könyvemnek, akit majd csak a puszta történet érdekel, a „színész” és az „ügyésznő” sorsa. Mást esetleg a társadalmi háttér: a színházi világ kritikája vagy az, amit az igazságszolgáltatás buktatóiról olvashat. Akad bizonyára, aki a könyv bölcseleti vagy másféle rejtélyeit óhajtja majd megfejteni. Néhányan minden bizonnyal meglepődnek a drámai „betéteken”. De nagyon remélem, a többség – a más-más megközelítési lehetőségek ellenére is – egységes egészként olvassa majd a könyvet, s értelmezi a maga szemlélete, világképe szerint. Megnevezetten is megnevezhetetlen lények szólnak ugyanis itt a realitások menetébe, sajátos impulzusok. Ezek, ha úgy tetszik, az emberből kiemelkedő világlehetőségek, „fölülszemlélései” dolgainknak. A Szikrázó lényében az a felelős és szeretetteljes aggodalom él, amelyet embertársaink iránt nekünk is táplálnunk kell. A Sugárzó a bölcsességnek az a foka, amely képes arra, hogy ne csak két vagy néhány ember kölcsönhatásából ítélkezzen, hanem hogy sokkal magasabbról és tágasabban lássa az emberi nem sorsát. A Villogó lényében pedig az örökös luciferi impulzus vibrál, amely úgy műveli a rosszat, hogy végül is jót cselekszik. E „lények” voltaképpen az emberi én magasabb rendű megnyilvánulási formái, s egy másik síkról mintegy kommentálják a köznapi történetet. Lehet őket irreálisnak vagy reálisnak nevezni, aszerint hogy ki mit tart reálisnak vagy irreálisnak. Én mindenesetre csakugyan villódzó fényt látok az egyik, csöndes, mélységes sugárzást a másik, és tüsténkedő, csillagszerű sziporkázást a harmadik lény helyén. Az pedig, akit Hang-nak nevezek, az időbe, az egyetemes sorsba helyezi el két ember egyszeri életét.

 

N. T.: A Hang ilyesféléket mondott: „A fanatizmus a természetes határokat fölissza.” „Jaj annak, aki az egyetlen igazságot nem keresi. De százszor jaj annak, aki az egyetlen igazságot kisajátítva véli megtalálni.” A kizárólagos „igazságok” ellenében írta ezt a könyvet?

 

J A.: Megesik az is, hogy a Hang hallgat, nem kommentálja a dolgokat. Máskor meg ezt mondja: „Minden új háború iszonyúbb, mint a régi. De nincsen iszonyúbb, mint a hamis alapon megismételt béke.” Vagy megjegyzi: „Magángyilkosok sopánkodnak a tömeggyilkosság méretein.” A világ mai állapotát irtózatosnak ítélem, látom. De meggyőződésem, ha napi kis brutalitásainkban, kapcsolatainkban nem volna jelen, a világban sem szabadulhatna így el a terrorizmus, a terror. Mert a társadalom keretet adhat sok mindenhez: számos dolgon tud segíteni, számosat el tud rontani. De biológiai és szellemi lények is vagyunk! A felelősség tehát végső soron az egyes emberé. Erről is szól a Hang. Meg a könyv is.

 

N T.: Regényének nyelve, stílusa, kifejezésmódja is szokatlan, nem csak az építkezése. Nem hagyományosan cselekményes és olvasmányos műve, egyik síkjában mintha verset olvasna az ember…

 

J. A.: Ha így ítéli meg, annak örülök. Mindig szerettem volna olyan prózát írni, mely annyira feszes és pontos, hogy nem akad benne nélkülözhető vagy fölcserélhető mondat. A jó vers összeomlik, ha kimarad belőle egyetlen kötőszó. A prózaíró vágya, hogy legalább írása részleteiben elhagyhatatlan elemekből építkezzen.

 

N. T.: Minden írás: beavatkozás. Honnan veszi az író a bátorságot és a reményt, hogy higgye, amit papírra vetett, több a puszta ráolvasásnál?

 

J. A.: Már a Jákob lajtorjája „mottójában” ott áll, hogy e könyv szerzője megbízatást teljesít: a tudósítóét; s hogy a képesség és jelenlét foka határt szab tudósításának. Tehát beavatkozása a világ, az élet dolgaiba – csakugyan szentségtörés. Felmentést csupán akkor kaphat, ha dolgát avatott kézzel tette. Hogy így tudósított-e, abban már csak az olvasó dönthet.