Búcsú Török Sándortól

Török Sándor hite szerint érzékeli mindazt, amit távozta után elmondanak róla. Mi, akik még maradunk itt a földi tereken egy kicsikét, ha utánaszólunk, tegyük hát ezt ennek tudatában; ne beszéljünk olyasmit, amit fizikai jelenlétében röstellenénk. Nem méltó hozzá sem a patetikus hang, sem az előre gyártott búcsúfrázisok. Elutasítaná a kétségbeesést is. Hiszen ő csak elutazott! Szépek az utak… hosszú életében bejárta a külső és belső világ gyönyörűséges és keserves tájait; iránytűjével feltérképezte azokat, és ezeket a térképeket – könyvei olvasatát – eligazodásul hagyta. Élvezte a vándorlást, még ha olykor mélyen megszenvedte is. De most már – csaknem mindent megismerve – elkívánkozott. Vonzotta az új dimenzió, a szférák birodalma. Szellemi értékei úgy kísérik – s ez létezésének szakrális paradoxona –, hogy osztódva-szaporodva egyúttal közülünk sem szöktek tova. Nem hiszem, hogy volt ellensége – de akadtak „értetlenei”. Hirdette: valamikor a művész (az igazi!) csak magas erkölcsi tudás birtokában merészelt az emberiség dolgaiba avatkozni, nem tanácstalanságból, partikuláris érdekekből, nem a tépettség kínzó érzetéből született a nagy irodalom – hanem a mű egyben jelzőtűz volt: honnan széledtünk el, s hova kell – bár megtapasztalva ezt-azt a szörnyűséget – visszatalálnunk. Heroikus feladatot kísérelt meg: úgy vélte, lassan eljött az idő, hogy az alkotó ismét emeljen megcsuszamlott szellemi rangján; az élete minősége és az életműve minősége közötti szakadékot legalább próbálja betölteni… Az író, igenis, világos éntudattal legyen újra – a szó legnemesebb értelmében – tanító is. S Török Sándor ezt nemcsak hirdette, hanem ennek is áldozta minden írói erejét.

Erdélyben született, 1904-ben, s Fogarastól, az éggel találkozó havasoktól nem szakadt el soha. Mesélik, ide vágyott utolsó óráiban is vissza. Ifjúságában, a gimnáziumból ki-kimaradozva, volt ő facsúsztató a Negoj csúcsain, munkás és napszámos, villanyszerelő-tanonc, kovácsinas, majd gépszíjgyártó. Egyik kitűnő regényében, az 1937-es Valaki kopog-ban mégis így tiltakozik: „Kevés undorítóbb dolog van annál, mint amikor egynémely író a pillanatnyi sikerben beszámol »küzdelmes ifjúságáról«, elkápráztatva vele a »polgárt«, az olvasót…” Hogy mégis mit élt meg, az ott van az Örök vasárnapok című könyvében: az 1920-as erdélyi kisvárosról ad hírt, az egykori kamasz fiú szemével, aki a hét minden napján más-más családnál kosztol, változatos emberi sorsokat ismer meg, amíg eljön a vasárnap, amikor „…magamra maradok, s hat nap ízeit, hangjait, színeit és tapintásait kevergetve – ismerkedek önmagammal.” S ez a pontos mondat egyúttal a regény szerkezete. A tapasztalás bősége és a tapasztalások „vasárnapi”, meditatív eszenciája Török Sándor munkamódszerének egyik kulcsa is. A másik kulcsa: hogy bár fontosnak tartotta önmagát, sohasem a legfontosabbnak; hagyta az emberi variációkat saját törvényeik szerint érvényesülni.

Első írásai Erdélyben jelennek meg, majd Budapesten a Széchényi Könyvtárban napidíjas, Schöpflin Aladár ajánlatával. Nehéz, majdnem nyomorúságos sora van, de novellái már föl-föltűnnek, s regényei – különösen a harmincas évek közepétől egészen a végképp elboruló negyvennégyes esztendőig, komoly sikereket hoznak. Ő a Valaki kopog albérlője: aki tizenkét ócska szobán, tizenkét viharos, idegen családon át jut el végre az otthon békéjéhez… A Valaki kopog-ban Török Sándor mindmáig érvényes híradást hozott a harmincas évek korántsem „úri” Budapestjéről: egy olyan kór- és körképet rögzített, melyben a látható, tapintható, hús-vér figurák különös és mégis jellemző szituációkban, szinte pazarló bőséggel veszik körül a „hőst”. Ezt a regényt nem volna szabad sem el-, sem kifelejteni, ha értékeinket soroljuk. A háború végén már tizenhat munka áll a háta megett, köztük a sokunk gyermekségét meghatározó Kököjszi és Bobojsza-történetek, s a Nemzeti Színházban bemutatott A komédiás, amit Nash, az élelmes amerikai író egyszerűen „elvett”, s Az esőcsináló címmel aratta le vele a világsikert. De Török Sándor – mint sok nemzedéktársa – nem volt szerencsés; nem volt szerencsés a történelemmel sem. 1946-ban ugyan még megjelenik két regénye, s a Rádiónál jelentős vasárnapi rovatot indíthat – ezek az Ünnepi levelek, de nagy terve, a szellemi élet nemzetközi nagyjaival folytatott levelezés-beszélgetés a kor forró kérdéseiről még csak a megvalósulás elején jár, amikor a személyi kultusz hatalmai írói és gondolkodói tevékenységét lehetetlenné teszik. Török Sándor – mint annyian – életében már másodszor kényszerült hallgatásra, hosszú évekig. 195l-től a Tankönyvkiadó korrektora, s csak 1959-ben lesz a Család és Iskola felelős szerkesztője. Új regénye, a lírai szépségű, vigasztaló A hazug katona 1957-ben jelenhet meg. Nehéz a visszatérés. 1966-ban olvashatjuk A legkisebb Isten- t, ezt a különös indíttatású, összetéveszthetetlen stílusú, sugallatos tanregényt, majd – hogy csak a legfontosabbakat említsem – mintegy világképe összegezéseként írja meg emlékezéseit: Egy kis kertet szerettem volna… S persze, sosem gügyögő gyermekkönyvei, filmek, egy-két színdarab s utolsó ajándéka, 1984-ben, Az Isten mosolya… Elmondhatjuk, hogy sokan méltatták: Vajthó László, Schöpflin, Illés Endre, Németh Andor, Szerb Antal, Kárpáti Aurél, Szabó Pál, Gellért Oszkár… és hűséges olvasói is voltak – vannak, az ország határain túl is. Még díjakat is kapott: 1933-ban Baumgarten-díjat, 1974-ben József Attila-díjat, és 1980-ban elsőnek a világon a nemzetközi Andersen-díjat, ifjúsági műveiért. Életműkiadása a Magvető Kiadónál folyik. Mégsem volt életében jelentősége szerinti helyén – s félő, telik még addig egy kis idő, amíg a világ elfogadja a sárkányölő Szent György kezében kard helyett a virágot… Ne tévesszen meg minket, hogy használta az írást, mint míves és nemes eszközt, és nem nevezte ki üdvözítő célnak soha. Útja éppen ezért nem zsákutca, csatlakozási pontjai és hirtelen felsejlő távlatai vannak. Török Sándor nem irigy kisajátító: hiszem, csak örül a lelke, ha valakinek abban a bizonyos irányban sikerül még előbbre jutnia, mint neki sikerült. Önhittség, szerepjátszás a lényéből hiányoztak. Több volt, mint író, talán éppen ezért. De a kételkedést ismerte. Megvívta napi harcait a bénító kételyekkel. Humora legszentségesebb témáit is beszőtte; ízes, mondhatnám népies kedélye menti meg a pátosztól súlyos mondandóit. Két lábbal állt a földön akkor is, amikor az eget célozta meg – közléseinek valósághitelére gondosan vigyázott. Tudott meghallgató lenni, amikor jószerivel mindenki beszélni akar… Népszerűség? „Ne azok legyenek többen, akikhez szólok, hanem akiknek a nevében szólok” – így írta ezt. De azért – emberien – azt is kivallotta: „Makacsul tartja magát szenttelen életemben a kívánság, hogy azért mégis… értsenek meg engem.” Igen, ezt nagyon is áhította. Ebben nagyon is író volt – de az íróság külső kellékei, a különcségek, a pózok, a kamaszos karriervágy taszították. „…Pályám során sose voltam sértett. Sokszor sértettek, de nem sérültem meg. S a világról és az emberről minél többet megtudtam, annál inkább veszítettem a sikeréhségből…” Akármilyen dicsérettel nem kenyerezhették le. „Ha szidnak – írja –, magamban megvédem magamat. De ha értetlen módon dicsérnek, nincs hová menekülnöm.” Megértést igényelt és igényel: nem szimpla sikert. Hiszen „egymás ébresztői vagyunk”, mi, „kitett gyermekek”, igaz, „gazdag életterületen, jó felszereléssel”.

Török Sándor potenciálisan mindannyiunknak írt: de igazán azok szerették, akik a mikrokozmosz börtönét megunták, és önmagában értelmetlennek találják. Ha ő nem is ismerte az irigységet, nekünk van mit irigyelnünk tőle. Chardin szavaival kérte: „Add, Uram, hogy még ne tekintsem bölcsességnek azt, ami csak melankólia, közömbösség, kiábrándultság, rezignáció” – s ezt a képességet megadták neki. Akinek a kopogását várta, benyitott hozzá, most már bizonyos, s ő kész volt fogadni. Csaknem mindent tudott a halálról – az öregségről pedig a legnagyobbak őszinteségével vallott. Gőgösen az általános emberi sorstól nem különböztette meg magát. „Vannak hősök – mondta –, akiknek egyetlen sebezhető pontjuk van, Akhilleusz, Siegfried… minekünk, egyszerű embereknek minden pontunk sebezhető. Nekünk egy sebezhetetlen pontot kell kivívnunk.” Hát ezért is irigyeljük tisztelettel: ő ezt a sebezhetetlen pontot megtalálta, s szíves használatra az utódoknak föl-fölmutogatja.

Utolsó kíváncsisága: milyen lehet az Isten mosolya – minden bizonnyal kielégült. Nekünk az alkalom szülte utolsó szó nehezebb. A jelzők dagályosak. Vannak – voltak – lesznek „nagy” öregjeink, „örökifjú” öregjeink – Török Sándor nem a fiatalságát: a gyermeksége tisztaságát őrizte meg. Meghalt a legöregebb gyermek, akit ismertünk és bizony tökéletlenül szerettünk.