A halott színészek

A novemberben nyíló rozsdás őszirózsa, kusza virágú krizantém helyett sokan drótszárú margarétát, viaszrózsát tesznek a vázákba, nézik-nézik, s lassan elhiszik: valódi… Irtózom a művirágtól. Inkább a keserű illatú krizantémmal barátkozom. Hálás virág, sokáig él, míg a nyári rózsa átmenet nélkül, már a kifeslés teljességének pillanatában pusztulásra szánja magát. Az őszi virág makacs szívóssága ellenáll a dérnek, néha még a korai hó alatt is fennmaradással kísérletezik. Praktikussága avatta temetői dísszé: szomorúságot képzelünk köré, csupán ezért szomorú. Ilyenkor tűnődőbb a lélek, Babits Mihály Esti kérdés-e szól:

 

miért a végét nem lelő idő? vagy vedd példának a piciny fűszálat: miért nő a fű, hogyha majd leszárad? miért szárad le, hogyha újra nő?

 

A novemberi sírlátogatás sok ember számára puszta konvenció, vasárnapi „program”, mint ahogy az ünnepek tartalma, úgy a gyász tartalma is gyakran formasággá csupaszul. De legalább annyian vannak, akik az egész évben bennük rezgő, szelencébe zárt emlékezést engedik ezekben a napokban fájdalmassá áradni – hogy azután fegyelemmel viselhessék tovább.

Öregség – fiatalság. Meddig tart az utóbbi, hol kezdődik az előbbi? Hiteles mérce-e a biológiai mérce? A szellem rugalmassága legyőzheti-e a hanyatló testet? S az összetartott has kárpótolhat-e, ha eltompul a lélek, a szellem „kivérzik”? S közben küzdünk a kétoldalú, ritka csodáért: az „ép testben ép lélek” eszménye vonz, így szeretnénk élni, öregen is, a kegyelmes halálig. Én – többek között – az idő múlását felettem saját halottaim szaporodásával mérem. Ahogy egyre sokasodnak körülöttem, az egykor jelenvalók, mint emlékképek, már megmásíthatatlan lenyomatban. A végső távozás magánügy, tudom: s a birkózás a keletkezett hiánnyal szintén az egyes ember legszemélyesebb ügye.

A „kedvencek” halála viszont szinte közügy. Ha meghal egy színész, országos döbbenet kíséri. Úgy mondogatják buszon, hivatalban, társaságban, mintha közeli, bensőséges barátjukat vesztették volna el: „Hallottad, meghalt a…!” Pontok. Hivatalos nekrológok, a „pótolhatatlan” jelző elmaradhatatlan odaragasztásával. Pedig hát, tudjuk, senki emberfia nem pótolhatatlan, hiszen ha így lenne, fekete lyukakkal égetett pukkadt labda lenne régen a világ… Morbid humorral meg is jegyezzük néha: ha olvashatná a nekrológját, ha láthatná a saját temetését szegény ez-az, milyen boldog lenne! Bár néha ez sem érvényes, néha még a halottjainkat sem becsüljük – nemhogy akkor álltunk volna melléjük, amikor még a változtathatóság birodalmában mozogtak!

Folyik az utólagos törlesztés is persze, a pedig már semmit számon nem kérő valaha voltnak. A legtisztességesebb az olyan megemlékezés, ahol egy hasonló értékű elme alázattal vállalja a másikat, ahogy életében, úgy halálában. Holta után sem erőszakol rá semmit, amit életében nem viselt: mert nem igényelte vagy nem kaphatta. A megrendülés az őszinteségben fogan. S mi mondogatjuk: „Hallottad…?” Néha gyanakodva figyelünk, befelé: mennyi ebből az igazi gyász s mennyi a szenzációéhség? S egyáltalán, igazságos ez? Meghal egy tanár, meghal egy szövőnő, meghal egy pásztor: csend; a családtagok apró betűs közleménye. Pedig „minden halál hősi halál” (Rákos Sándor gyönyörű egysorosa). Ó igen, ha gyilkosság áldozata az a „közember”, akkor a nyilvánosság – mint egy tévékrimit – napokig beszéli, hozzá is tesz, a borzalmakat fantáziája fölfokozza.

Igazságos hát a megkülönböztetett részvét? Egyszerre igazságos és igazságtalan. Hiszen minden pillanat az utolsó valakinek a világban – pillanatonként van ismeretlenül is mindig halottunk. Ha az emberben az egyetemes empátia munkál, akkor természetes, hogy egy-egy valamely módon (tudással, tehetséggel) megkülönböztetett egyedben lássuk csúcsosodni a közös sorsot. A „híres” emberek halála szerénységre int: az időben való cselekvésre mozgósít, a véglegességre és viszonylagosságra figyelmeztet, a törvényre – az egyetlen törvényre, ami alól nincs kivétel. S felerősíti bennünk a „túlélés” örök emberi sóvárgását, azt a vágyat, hogy ne tűnjünk el egészen.

November harmadikán közvetítette a televízió Noel Coward vígjátékát, a Vidám kísértet-et. Nem vagyok érzelgős, inkább edzett és tárgyilagos. Mégis meghökkentett, valami furcsa viszolygás támadt bennem a képernyő előtt. November három – a halottak napját követő órák… Akinek valaha volt kit elsiratnia, még élénken látja a temetőt, a fejfát, a borostyánlevelet, a fenyőt, a keresztet – az imbolygó mécsesek tétova lángját. Leül a tévé elé, talán óhajtja is a felüdülést, végignézne bármily bohózatot, amely gondolatait eltereli. Aztán (ha az ostobácska darabot nem ismerte volna) néhány perc múlva ráébredt: itt a „vicc” maga a halál; a szobában a holt feleség „megidézett” lelke járkál, s éppen azon töri a fejét, hogyan emelhetné ki az élők sorából egykori férjét. Ez már magában is ízléstelen. Hát még akkor és így. Lehet, hogy véletlen, de szívszorító véletlen ráadásul, hogy ez a férj a nemrégiben elhunyt Somogyvári Rudolf. Mint egy pofon, minden úgy csattan. A végén két halott asszony „kísért” már – a férfi pedig örömmel szabadul meg mindkettőtől.

Azt hittem, csak én vagyok elfogult ebben a témában, de másnap is hallottam, imitt-amott felháborodva: ezt azért nem kellett volna… Napirendre tértünk, persze, mint annyi más fölött. Én az egyedi eset érvényességén túl egy kicsit tovább töprengtem. Milyen erősen működik az emberben az az ösztön, hogy a filmen vagy a képernyőn pergő cselekményből először a szereplőket csoportosítsa: élők és holtak tábora egy percre élesen elkülönül. Azután megszokjuk, egybemosódik a határ. Néhány év múlva akár a bohóctréfában sem találjuk ízetlennek az egykori drámai színész megjelenését, de a halálát közvetlenül követő „mozgó képek”; a szöveg- és jellemkörnyezet, amelyben viszontlátjuk, gondosabb választást kíván. Amikor Tímár József meghalt, utolsó alakítása, Az ügynök halála méltó búcsú volt, méltó arra, hogy reprezentálja Tímár József nagyságát, s egyúttal színészi karakterét is jelezze. Telitalálatként hatott – a megszámolhatatlan Latinovits-emlékműsor között –, amikor a rádióban felhangzott Kosztolányi Halotti beszéd-e, Latinovits hangján.

Tévedés ne essék: nem az idegborzoló drámaiságot kérem minden esetben számon, csupán úgy vélem, a tiszteletadás úgy igazi, ha a lényegét fejezi ki annak, aki volt, s aki ebben a számára lényegesben valósította meg önmagát, művészetét. Ha például Salamon Bélát látom, kabaréjelenetben, számomra éppoly megható, mert ő ez volt valóban, hamisítás nélkül él tovább. Az utókor felelőssége éppen abban rejlik, hogy válogat a hátrahagyott, sokszínű képből, segít kialakítani a legérvényesebbet, legjellemzőbbet, legmaradandóbbat.

Mert az emlékezés is lehet tetszetős művirágkoszorú – s aki nincs már ebben a szférában, nem követelhet helyette bár csak egyetlen szál őszirózsát – de valódit.