Sütő András: Csillag a máglyán

…Múltkoriban beszélgettünk arról, hogy a tilos szó veszélyes. Távol tart a tiltás tárgyától, de ingerel is egyszerre. Különös baj van, ha a tiltás mellé monoton ismétléssel odakerül egy másik, a kötelessége. A mérlegen ellensúlyként ott kell állnia a szabad és a joga szópárnak is; persze, nem a puszta szó nyom a serpenyőben, hanem a kinyilatkozás minél tökéletesebb valóságfedezete. A Kálvin János uralta Genfben nincs kiegyenlítés – a jobb oldali serpenyő üresen lebeg, az alig teljesült eszme máris merevvé válik, hatalmi kényszerré, s ebben a „megtisztított Jeruzsálemben” rosszabb árnyalatokon vitatkozó jó barátnak lenni, mint nyílt ellenségnek.

Sütő András, az erdélyi magyar irodalom ékessége megrendítő drámát írt – sok mindent hallottam a műről, mielőtt láthattam volna. A Csillag a máglyán a Madách Színház ihletett előadásában valóban felfénylett. A kritikákat olvastam, „tartalmát” – némi kihagyással – elmesélték, mégis elszorította az élmény a torkomat. Némely színpadi mű csak bizonyos pontján robban, egyetlenegy patront tartogat, s elsüti nagyágyúval, hosszadalmas körítés közepette. Ez a „csillag” azonban minden porcikájában szikrázik – egyszerre többfelé, s a fénye mindig pontosan bevilágítja a célba vett homályt.

Kálvin János, a maga teremtette reformáció diadalra emelője és Szervét Mihály, a reformáció „megreformálója” küzd – századok mélyén. S mi mégis modern hősöket látunk, Szervét hullását, Kálvin vergődését mai agyunkkal és mai szívünkkel fájlaljuk. Ezerfelé szaladhat itt a gondolat; ha úgy tetszik, az író, ha úgy tetszik a magánember töpreng tovább.

Megszoktuk, már-már közhellyé süllyesztettük Descartes bölcsességét: „Gondolkodom, tehát vagyok.” Szervét Mihály azt kiáltja ifjú korában, amikor a későbbi csapda még csak előérzet: „Gondolkodom – tehát félek!”

Igen, az emberiség a XX. században már együtt él félelmeivel. El nem menekülhet, csak szembenézhet vele. A félelem ellenszere lehet a tagadás is, az aggasztó jelenségek kicsukása a tudatból; lehet a butaság is, amely nem szeret se hátra, se előre nézni. A gondolkodás, a könyörtelen logika a szorongást megteremti – de ugyanez a gondolkodás győzi is le azt. Nem a szemellenző, hanem az út, a terep minél szélesebb áttekinthetősége ad az embernek biztonságot.

…Biztonságra mindannyiunknak, minden eszmének szüksége van. A bezárkózás, beszűkülés gyávasága azonban nem biztonság. A cáfolatot is meg kell ismernünk, mielőtt művünk halhatatlanságát kihirdetjük – mondja Szervét. Csak az ellenvélemények elemző tanulmányozása után nyugodhat meg az elme, saját igazában. Ma a vélemények, viták korát éljük; állítások és ezeknek kétségbevonása mindennapos dolog – kár, hogy olykor kisszerűvé, torzsalkodássá fajul, apróságok csip-csup piacává válik, a jelentéktelen dolgok csatáiban szétforgácsolódik a régi hitviták szenvedélye…

Kálvin nem az ellenségét, az „ellenzékét”, az ügy javítóját égetteti meg. „Folytatásod lehettem volna” – mondja Szervét a börtönében. Kálvin nem érti, vagy nem meri érteni. Az épületről beszél, példázatul választja. Alighogy elkészült a ház, amelyért mártírok vére hullott, föl csak szüntelen küzdelem árán magasodhatott, máris figyelmeztet, „lázít” valaki; álljunk csak meg, bontsuk le, kezdjük újra…? Szervét azt feleli, ami nől, azon menet közben is munkálkodhatunk. Messze még a tető. A gyermeknek a koponyája is vele nő, ahogy izmosodik. A koponya nem maradhat meg embrionális állapotban, s kamaszállapotunkat se rögzítheti.

Egyre többet, egyre újabbat és egyre pontosabbat kell fölvennünk a világból, elmélet és tapasztalat kölcsönhatása örök. A haladás végtelen sort feltételez. A bevégzettség, a tökéletesség képzete a megsemmisülés maga.

A „hitnyomozó” nemcsak az „eretnek” író után nyomoz. Egyetlen ember, mi az, a gépezetnek nulla, egy ujjpattintásra szétmorzsolhatják. Az olvasók a veszélyesek – mondja a nyomozó –, azokat kell fölkutatni, azoknak az elméjéből kell – akár a legvégső erőszakkal – a könyv szellemét kitépni! Az író néha úgy érzi, visszhangtalan. Nem látja a betűi fölé hajló arcokat, a Holdra lépő emberről is hitelesebb képe van, mint az egyes lélekről, ahova gondolata, szemléletének sajátos törvényei beköltöztek. Pedig az olvasók léteznek – ezer, tízezer, százezer utóélet függetlenül bennük; ezért ideget próbáló, szívet roppantó felelősség: igaz-e a szó, érdemes-e a nyomdafestékre? Nem járul-e hozzá az írás tudója, szerencsétlen, kishitű pillanataiban, hogy kaméleonok igyekezzenek a mindenkori naposabb oldalra, s a csillagok máglyafüstben feketedjenek?

„A fegyverét kérem” – mondják rongyaiba burkolt Szervét Mihálynak. Először az inkvizíció jegyében kérik: átnyújtja boncolókését, a tudomány fegyverét. Másodszor Kálvin emberei szólítják föl: odadobja tollát, az írás fegyverét. Tudás és művészet formáló erejét valló, megtisztelő hit a Sütő Andrásé. Amit véd, amit hangsúllyal fölmutat, nem hamis.

Emberközpontú a megváltás igénye. Az egyetlen igazságnak nincs egyetlen letéteményese; szét van az részekre osztva, feladatokra, sorsokra szabdaltan szenvedi a magáét.

Mert Kálvin is áldozat. A beindított gépezet mesterétől függetlenné válik; a szenvedélyes hitújító mögött már falkemény apparátus áll – a győztes hatalom gyakorlati működése, a helyzetek kényszere. A helyzet parancsol itt, nem Kálvin. A praktikum szükségszerűen elfojtja a merész „továbbgondolókat”.

Hiszen Szervét Mihály a dogmává kövesült tiltás ellen lázad; teszi ezt a meggyőzés, szellem szabadságának bizodalmában. Álomtalanná fakult korban az álom parttalanságát hirdeti. Amikor elbúcsúzik, a legkisebb teatralitást is mellőzi. Keserű intelme abban a reményben fogan, hogy talán mégsem fogadtatnak meg a kényszerűség tanácsai: „…nyitott szemmel aludjatok, jó emberek. Mint a viaszbabák. Mint a játék babák.”

Az élőlény nem szerkezet, az ember nem figura, hanem teremtője is annak, amit szolgál.

Sütő András az öntudatlan létezéssel perel; részvéte a bátraké, a kiszolgáltatottaké.

Az előadás végére bennünk is megtörtént valami. Varázsos este. Nagy siker? Igen, az. De ne a tapson mérjük! A színházban mindig tapsolnak; már-már mechanizmus. De kevésszer van ilyen csönd, ilyen töprengő némaság a ruhatárban.