Ami „tilos”

Valamit láttunk, hallottunk; tetszett vagy nem tetszett. A képernyő sötét már, a ruhatár kiürült, megszűnnek a rádióhangok. A kritika megkísérli a szakszerű bírálatot – a néző, hallgató elolvassa vagy sem, egyetért vagy a fejét csóválja. Tőlem ne várjanak elemző kritikát, hírverő ismertetéseket. Inkább arra kérem Önöket: kalandozzunk! Kalandozzunk együtt, tartsanak velem!

Mert akár jót, akár rosszat kínáltak elénk, mindig tovább motoszkál az agyban egy-két töredék. Bizonyára fölfedezték már, a képzelet társításai néha távoli mezőkre sodornak, s néha ez a véletlennek tetsző, elszabadult gondolatsor vagy érzés hasznosabb számunkra az alapul szolgáló műnél – de az ilyen „kalandozás” az igazi élményt nem bántja, sőt feljebb emeli, a hamisat vagy középszerűt fölhasználja csupán, s a maradékot egyúttal meg is semmisíti.

Színházban voltam, miniszínházban. A Thália Stúdió előadását néztem meg, Lázár Ervinnek A hétfejű tündér című mesejátékát. Akik az eredeti mesenovellákat is olvasták, ismerősen mozognak ebben a közegben, ahol az erdő lényei egyszerre tündérek, állatok és emberek. Szeretnénk ebben az erdőben lakni. Vagy ott is lakunk? Mindenesetre még nem vagyunk olyan találékonyak, mint Mikkamakka és társai, nemigen tudunk mind, egyszerre „ellenbukfencezni”, védekezésünk készletéből gyakorta hiányzik az összehangolt egység.

Először a mese: a Négyszögletű Kerek Erdő rettegett őre (látogatója) Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon. Rémisztget, zavarja a harmóniát, jó haszonért kibékít a nem létező veszedelemmel is. De legeslegjobban a mosolyt, szabad lélegzést, a vaskorlát nélküli rugalmas életmozgást utálja. Megtorlásul elrendeli: tilos a bukfenc. S ami tilos: ellenállhatatlanul kívánatos is lesz egyszeriben. Mi a teendő? A meselények tudják: ha mindenki bukfencezik – még a lomha testű Bruckner Szigfrid oroszlán is –, a madarak is, a gyökeres fák is (íme, a csoda), akkor az ostoba, hadonászó, pöffeszkedő, ki tudja, miféle, honnan jött Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon, bár fogcsikorgatva, de kénytelen velük csinálni…

Kalandozzunk. A környezet tetszés szerint cserélhető, a szereplők helyettesíthetők.

A tantestületnek joggal nem tetszik valami. Egy elhamarkodott, kisszerű intézkedés, egy elavult módszer vagy éppen egy torz emberi magatartás. El is határozzák, annak rendje és módja szerint szóvá teszik, egységesen föllépnek. Azután fölvirrad az a bizonyos nap: ketten-hárman el is kezdik a „bukfencet” – azután észreveszik, hogy a többi csak ül, mint nyúl a bokorban. Örülhet az ügyeletes Zordonbordon.

A munkások nem kapnak folyamatos munkát, vagy ez-az megpróbál velük packázni. Oda kéne csapni, kiáltani kéne: miért van ez így?! Itt már valamivel gyakorlottabban, izmosabban sikerül a „bukfenc”, de nicsak, egy-kettő el sem kezdi, a harmadik meg átlendülés előtt óvatosan abbahagyja…

Régi mondás, ma sem avult el: a vesszőt önmagában a gyenge gyermek is kettétöri, a vesszőnyaláb nagy erőnek is ellenáll. Együttes akarat, együttes szándék kéne. S nem kéne cserbenhagyni a bátor Mikkamakkákat.

S hogy is vagyunk a tiltással? Néha a tiltás kelti a cselekvés ingerét. Tiltás nélkül nincsen kísértés – kísértés nélkül nincsen küzdelem, életszerűség. Otthoni alkalmazásra így szól a szöveg: „Megtiltom, hogy dohányozz!” – „Nem engedem, hogy találkozzatok!” Hivatalos változatok: „Fűre lépni tilos!” „A medencében szappant használni tilos!” – És ezen felül sok, táblára nem aggatott, s ennél sokkal-sokkal keservesebb, szabadsággátló tilalom.

A tiltások nem egyformák. Vannak a fennmaradást szolgáló tiltások. Megszenvedett, ősi tapasztalatok. Az ilyen tiltások megszegői saját bőrükön érzik egy magasabb törvény igazát. Máskor indokolt a többség érdekét védeni az illeszkedésre képtelen egyén ellen. Az ilyen tiltásokban nincs semmi nevetséges. Legföljebb szomorú, hogy mennyi mindent tiltani kell, a józan belátás helyett…

De néha a tilalom maga is karikatúraként jelenik meg, valami álhivatalos, túllihegő s amúgy is megakadályozhatatlan ügyben. Átjáróházon: „Az átjárás szigorúan tilos!” Rendelőintézetben: „Kopogni tilos!”

És a lappangó, burkolt tilalmak! Amikor azt mondják: „Gondolkozzatok!” – Amikor azt mondják: „Legyen saját véleményetek!” – Amikor azt mondják: „Nyilatkozzatok meg, bíráljatok!” S a valóságban éppen ellenkezőleg kell érteni. Zordonbordon sokat ravaszkodott!

Néhány ösztönző tiltásnak azonban hálás vagyok. Gyermekkori olvasmányi tilalmaimra emlékszem vissza. Anyám a könyvek nagy részét lakat alatt tartotta, gyereknek tilos elolvasni, nem gyereknek való, ez volt minden magyarázat. Talán sose törtem volna magam, hogy tíz-tizenkét éves koromban éppen azokat a regényeket olvassam (Tolsztoj, Dosztojevszkij stb.), ha nem éreztem volna titkot a tilalom mögött – talán sose csentem volna el a kulcsot, hogy édes borzongással belefelejtkezzek a tilosba, ha az a kulcs ott lógott volna az orrom előtt… Így azonban korán megtanultam, hogy némely tilos mögött nincs is igazi tabu – a szöveg sötét maradt ugyan, de bosszantott, akkor miért rejtették…? Nem nyugodtam, amíg hosszú évek alatt fel nem derítettem anyagukat – így váltam olvasóvá. Azt hiszem, íróvá is a sok tilos mögé tekintés tehetett.

Persze, a belső parancs is tiltás. Azokat kell igazán komolyan venni. A személyiségmagból sugárzó, beskatulyázhatatlan jeleket. „Ne lépj tovább, nem a te utad!” „Ne higgy a hazug szónak!” „Amit nem bírsz, ne akard!” – s ennek látszólag ellentmondva: „Ne légy kicsinyhitű!” Ez az igazi erdő, kusza növényzet, ebben végezni el a ránk vonatkozó irtást – ez a legnehezebb. S az alaptiltásokat, a belső parancsokat lázadozás nélkül, sajátunkként megélni. Nem ölni. Nem lopni. Nem irigykedni. A faragott képeket nem imádni. Nem is olyan könnyű. Nem is olyan könnyű.

A mesejáték figurái tudják: ne rettegj, te szegény, egy-egy centi előmenetelért ne lihegj oly buzgón… sose rúgd el társadat… vélt sikerektől ne fújd magadat degeszre… Vigyázz a hétfejű tündér utolsó, megmaradt fejére!

Ez a mese igaz. A realitásban is megél. Néha meg ülünk a páholyban vagy a képernyő előtt: a játék, amit látunk, a sok szöveg, amit hallunk, komolynak látszó, valódi, mégis legyintünk: mese ez, kérem…

Ne kalandozzunk ilyen messzire?