Mi ez az álom?

Jelen időnk és a Berzsenyi-sors

Több okból vonzódom Berzsenyihez; mintha kortársam lenne, olyan személyes érzülettel. Berzsenyi nem „üzen” – Berzsenyi közöl velem valamit. Ez a közlés éppoly érvényes, mint az ezernyolcszázas évek elején. Tanít, vigasztal, s a kicsinyességekből kiemel.

Berzsenyi gondolkodása nem behatárolt. A két fogalom:  „lélek s szabad nép” nála egymás mellett, egyforma fontossággal szerepel. Költészete, szelleme úgy feszül a lét keresztjére, hogy sebei minden ponton fedik azt. Egyszerre keresi feladatát a vízszintesben és a függőlegesben. Hazája helyzete számára nem közömbös, indulatai robbannak – a nagy ódák költője ő. De az élet-halál örök kérdései, a szelíd életbölcselet is övé. Egyszerre figyel a hangos aktualitásra és csendes-időtlen érvényesre. Elégia és óda nála nem zárja ki egymást, sőt a két hang egymást erősíti. Ugyanaz az ember írja A közelítő tél-t és A magyarokhoz-t. Szinte egyazon időben. Tudja, fájdalmasan tudja, „hogy minden elenyész”, de ez az értelmi-érzelmi felismerés nem gátolja, nem „blokkolja le” az éppen soron lévő cselekvéseket. A kis csatározásoktól azonban távol marad: nemzete újjászületése az ő vágyában-akaratában erkölcsi-szellemi újjászületés! Nemzetjobbító és embernemesítő. Hódolattal igazat adok neki. Elégiáit az ódák hitelesítik – az ódák az elégiákat. A tett sürgető kényszere a gondolkodásból fakad, nem tűzijáték, nem vitézkedő handabanda. Költészete arányos:

Tudatos „megélés” és tudatos „meghalás”: ez a Berzsenyi-féle közlés szellemi értelme. A vállalkozás így igazán gigászi: semmiről sem mond le, semmit sem rekeszt ki költészete körén, alkata feldolgozza a bibliai parancsot: add meg a császárnak, ami a császáré, és add meg az Istennek, ami az Istené. A közhasználatban soha még ily félreértelmezést, ahogy ezt a sugallatot félreértelmezik. Pedig oly egyszerű. Adassék meg a világnak, a jelennek, a mindennapoknak az a cselekvés, amely előremozdít, a helyes irányba… ne szűnjünk meg munkálkodni, miközben a munkálkodás végső értelmét keressük. Berzsenyi e tekintetben számomra ideál; biztatás; példa.

Ma többé-kevésbé mindenki „Niklán” él. S többé-kevésbé mindenkinek megvan a maga Kölcseyje; s ha ez az ellenfél Kölcsey-méretű, még szerencsés is! Cserbenhagynak bennünket, s mi is cserbenhagyunk, akarva-akaratlan, másokat. Pedig felelősek vagyunk egymás lelki egészségéért. Kölcsey is felelős volt – felelős ma is – azért, ami Berzsenyivel történt 1817 után. S igazában a barát, Kazinczy sem védte meg, Szemere Pál is elsüllyeszti a Berzsenyit védő írást, azzal mentegetőzik, hogy jobban szereti a barátját (Kölcseyt), mint az igazságot… Vajon a barátját szerette jobban, vagy az érdekeit? S jelenünkben: nem inkább érdekszövetségekben, mint baráti kapcsolatokban kényszerülünk élni? Írónak kell-e ahhoz lenni, hogy az „elárultatás” olykor egészen köznapi fájdalmait megszenvedjük?

Nincs félelmetesebb, mint a „repedt harang” állapota. A „félrevert harang”, az őrület még megcsendesedhet – de a repedt harang nem zeng soha többé. Minden szakmának, hivatásnak vannak „repedt harangjai”. Berzsenyi közel húsz évig élt még, „berepedve – berepesztve”. Ellenségünknek se kívánjuk: mégis, gyakran barátainkat, híveinket se óvjuk meg, amíg megtehetnénk, amíg időben vagyunk… Széchenyi is elkésett. De legalább megpróbálta. S fejet hajtott Berzsenyi előtt: „Erény tanúk nélkül a legfelségesebb az emberben.” A legfelségesebb, igen – de majdnem emberfölötti. Egy-egy értő pillantás, egy-egy szerető gesztus még a legkülönbnek is jólesik. A nekrológ a leghazugabb műfaj: hamisítás, torzítás, késő bánat, ripacskodás, minden benne van. Gyakran az érdemtelen felmagasztosul, s ettől az érdemesre szánt szép szó is hiteltelen. Nem tudok Kölcsey könnyeitől meghatódni. Pedig – más összefüggésben! – mennyire szeretem…

A kritika volt az, Kölcsey kritikája, ami Berzsenyit a társak közül kitaszította. Nemcsak a kritika egyedül, hanem az a visszhangtalanság, ahogy az akkori irodalmi „közélet” ezt fogadta. Nem lett „ügy” belőle. Szinte „leírták”, lemosták a palettáról a színeit. Berzsenyi a szeretettől, értéstől áthatott kritikát sohasem hárította el; hálásan fogadta Széchenyi bírálatát a Majláth-ódáról. Amikor kínjában és kiszolgáltatottságában megpróbált szólni, csak egy bizonyos fajta kritika ellen lázadt. Nem kell ehhez sem feltétlenül írónak lenni, alkotónak. Mindenki, aki önmagát viszi bele a munkájába, találkozik azzal a hanggal, amely Berzsenyit tönkretette. (A kritikusnak is van kritikusa!) Berzsenyi kínjában gyöngyöt szült, amikor a kritikáról szóló értekezését megírta: „A tanító avagy tiszta kritikának egész természete, minden oka és célja csak tanítás; a perkritikák ellenben különféle céljaik szerint nemcsak tanítani, de egyszersmind büntetni, sérteni és elnémítani is akarnak… A tiszta kritikának törvényei nem egyebek, mint az emberiség legfőbb törvényei. Ezen legfőbb törvények parancsolják a tanító kritikusnak, hogy ember- és írótársa írói hibáit a kultúra és az emberiség javára fölfedje; de ugyanezen legfőbb törvények parancsolják neki azt is, hogy ezen fölfödésben az embert avagy írót minden lehető módon kímélje, s a művet a művésztől megválassza… A megbírált író fájdalmát igen enyhítheti a bírálat illendő módja is… amennyiben pedig ezen fájdalmat a bíráló a hibák szertelen nagyításával, a gúny és megvetés jeleivel vagy akármi szükségtelen sértéssel nagyobbítja, mérgesíti – annyiban azt egyenesen ember- és személybántássá változtatja… egyenesen csak az embert illeti és bántja, mégpedig a legbelsőbb embert – a lelket. Mely szerint az így sértő kritika nemcsak személysértő, de sokkal személysértőbb, mintha az embernek testi vagy egyéb hibáit faggatná, mert éppen a lélek a legbelsőbb személy… A tudományok országában nem lehet hatásunknak egyéb jó célja, mint az igazság, ily hatásnak pedig nincs egyéb eszköze és fegyvere, mint az okerő; mert a literatúrában a durvaságokat hatás eszközeivé tenni annyi, mint durvaságoknak és önkényeknek fegyvert adni.”

Nem tudom újrafogalmazni Nála jobban.

Berzsenyi a látszat áldozata is volt. És az őszintesége áldozata. Megengedte magának, hogy a pesti válogatott társaságban ne „viselkedjen”. Nem felelt meg az előzetes, talán sznob „várakozásnak”. A „társak” pedig elhamarkodottan, külső jegyek alapján ítéltek. Pedig gyakran a nagy szellemi terheket hordozó emberek azok, akiknek – éppen hogy terheiket elbírják – szükséges a köznapi életben való „megmerülés”, az átlaggal való pillanatnyi azonosulás. Az irodalmi közvélemény sok mindent fontosnak tartott Berzsenyinél, ami nem volt az. S közben a legfontosabbat alázta meg benne: az égig érő tehetségét.

Berzsenyi sohasem volt gusztustalan, nyammogó-nyávogó önkitakaró. Ha tárulkozott mégis, azért tette, mert hitte, önsebei nemzetének kicsinyített sebei is; a fájdalma egy-egy cseppje a nagy, közös bánatóceánnak. Németh László rokon szavaival: „…A nagy kitakarás is kevés, ha a világot gazdagabbá nem teszi.”

„Tenni, adni, hatni” – hirdeti a Berzsenyi szellemében alakult társaság. Valóban tenni – amikor annyi a látszatnyüzsgés, a kényszercselekvők lehangoló mozgása; valóban adni – amikor az áladakozás a legnagyobb divat éppen; és valóban hatni, de nem mindegy, milyen irányban… Együtt, az értékek fokozatos „lenullázása” ellen, egyszerre előbbre és magasabbra!

„Tanítani”

Nekem a legtöbb gondot az okozza, hogy az irodalmat tantárgyként tanítjuk

V. P. F.: A tanítás nemcsak kiegészítő foglalkozása, szenvedélye is egyben. Bizonyára csak véletlen, de mindenképpen jellemző: amikor a közelmúltban a lakásán jártam, hogy az itt következő beszélgetést magnószalagra vegyem, íróasztalán az írói létnek sem jelét, sem jelképét nem láttam. Csak egy halom iskolai dolgozatfüzet volt rajta… Tizenhárom éve tanít, csaknem tíz éve ír. Mit jelent két pálya vonzásában élni: mit ad az írónak az iskola és a pedagógusnak a „szépírás”?

J. A.: Az iskola nekem meghatározó élményanyagot adott. Különösen az első, az általános iskola ott a Jázmin utcában. Nehéz délutános heteken álldogáltam az ablak mellett, s miközben a gyerekek feleltek, tekintetem gyakran elkalandozott a lebontásra váró házak között. Sokszor megérintett az a nosztalgikus kép, ahogy a buldózerek felnyalják a házakat, amelyekben az utolsó pillanatig volt valaki, aki ragaszkodott a maga kis vackához. Világosan emlékszem arra a házra, amelyről már a tetőszerkezet is hiányzott, a villanyt is kikapcsolták, de függöny még volt, s egy kis gyertya állhatatosan égett az ablakban. Első regényemhez, a 4447-hez ezek a képek adták a keretet. És hát persze, a tanítványaim élete. Az, amibe csak egyetlen napon is belepillanthattam. De az élményanyag mellett mást is kaptam az iskolától. Különösen az első időkben. Biztonságérzetet. Én úgy éltem le az életemet, hogy mindig volt fix állásom. A pedagógusfizetés ugyan kicsi, de aki egyszer megismerkedett azzal a félelemmel, hogy holnap nem tudja magát eltartani, az nehezen adja fel a mégoly kis jövedelmű állását is. Valami dacféle alakult ki bennem: történjék velem bármi, pedagógus mindig maradhatok. Mit nyújtott még az iskola? Az alkotással együtt jár valamiféle elmagányosodás. Az iskola jelentette nekem a társaságot, a helyet, ahol közvetlenül megnyilatkozhatom, ahol naponta találkozom gyermeki őszinteséggel, ahol engem szeretnek, és én is szerethetem őket… És hadd mondjak még valamit: az iskola állandóan figyelmezteti az embert az alázatra. Minden reggel tudnom kell: amikor átlépem az iskola kapuját, egy köztanár vagyok. Hiába értem el sikereket egy másik pályán, egy másik szférában, az iskola élete ezt nem veszi tudomásul: gőg vagy a felkapaszkodottság érzetét egyszerűen ledörzsöli az emberről… Az is alázatra nevel, hogy amikor a magyar irodalom nagy alakjait és a sorsukban rejlő keserű tanulságokat megtanítom, mindig megkönnyebbedem, mert mellettük, úgy érzem, a saját gondjaim és keserűségeim sokkal kisebbek. És mit ad az író a pedagógusnak? Azáltal, hogy író vagyok, a tananyag közvetítésében a belső látásmód jobban érvényesül. Nem kívülről s hidegen közelítek sem az anyaghoz, sem a gyerekekhez. Sőt talán túlságosan is megértő vagyok. Mint írót, időnként kegyetlen, tárgyilagos szemlélettel jellemeznek – ezt az iskolában úgy ellensúlyozom, hogy jobban tudom sajnálni azokat a gyerekeket, akik rászorulnak a megértésre és a részvétre.

V. P. F.: Vannak-e buktatói ennek a kettős szolgálatnak?

J. A.: Vannak. Mostanában mind gyakrabban előfordul, hogy írói lényem-alkatom a tanári alkat rovására terjeszkedik. Azelőtt inkább fordítva volt. Amikor még általános iskolai tanár voltam, s a folyosón verekedés tört ki két fiú között, mint „folyosós ügyeletes” elsősorban a tanári alkatomnak engedelmeskedve, azonnal szétválasztottam őket és rendet csináltam; mostanában a fejlett írói alkat arra ösztönözne, hogy álljak meg egy pillanatra, s figyeljem meg, milyen szakszerűséggel cibálják egymás fülét. Tehát mintegy „látvánnyá” kezd változni a dolog. Márpedig a pedagóguspályán roppant veszély, ha a körülöttünk lévő gondok és bajok írói látvánnyá változnak. Van azonban ennek a „kettős szolgálatnak” egy másik buktatója is. Sokszor úgy érzem, hogy az „erkölcsi parancsot” közvetlenebbül, didaktikusabban kellene figuráimmal kimondatnom. Így születnek azután azok a mondatok, amelyeket később vasfegyelemmel kell kihúznom, mert az írás végül is nem pedagógiai lecke. Nem lehet tekintettel illemre, szokásra – tulajdonképpen a közmegegyezésekre sem.

V. P. F.: Jókai Anna naponta találkozik a tizenéves korosztállyal. Iskolai tapasztalatai alapján milyennek látja a mai középiskolásokat: mit szeret és mit nem szeret bennük?

J. A.: Nemcsak tanári tapasztalataimra támaszkodhatom, nekem is hasonló korú gyermekeim vannak: a fiam most érettségizett, a lányom tizenhat éves. S bár nem szívesen mondok sommás véleményt, hogy ez az ifjúság ilyen vagy olyan, mert minden fiatal önálló személyiség, mindenkit egyenként kell megítélni, összehasonlításra alkalmas jegyek természetesen mégis vannak. Hogy mit szeretek bennük? Elsősorban az önzetlenségüket. Ennek a nemzedéknek a java – tehát nem az átlaga vagy az átlag alatti része – megítélésem szerint jóval önzetlenebb, mint az én generációmnak a legjobbjai. Ez sok mindenből kitetszik. Nemcsak abból, hogy egymás tízóraiját, tárgyait, pénzét, társaságát megosztják, hanem egész életfelfogásukból. Szeretem azt is bennük, hogy őszinték. Nem veszik maguknak a fáradságot, hogy reggeltől estig „viselkedjenek”. Nem tetszik viszont az az álvitaszellem, amely ezt az egész nemzedéket elborítja. Végighallgatok vitákat, amelyeknek se eleje, se vége, se gerince, se logikája, amelyek senkit meg nem győznek, semmihez közelebb nem visznek, legtöbbször a fiatal maga sem tudja, mit akar mondani, a célja csupán az, hogy valami nagyon meghökkentőt mondjon. Hogy föltétlenül ellentmondjon. Ki-ki igyekszik kiélni szereplési vágyát s dühös kis anarchista indulatait, mindenféle mélyebb eszmei-gondolati indíték nélkül. Ebben azonban az úgynevezett „társadalom” is hibás, amelyik valójában nem ad cselekvő, követhető mintát a számukra – mi pedig nem merünk sokszor jogos lázadásukhoz „fogódzót” adni. Nem szeretem túltengő nemzedéki tudatukat sem. Egyikük-másikuk már-már az emberi épelméjűség kritériumát is az életkorhoz köti. Nekem magamnak sajnos vagy szerencsére semmiféle nemzedéki tudatom nincs. Én nem hiszem azt, hogy egy fiataltól nem lehet tanulni, sőt hogy az nem lehet az idősebbnél esetenként akár százszorta különb. Azt sem hiszem, hogy a fiatalt csak fiatal értheti meg. Vannak kapuk a nemzedékek között, amelyeken át az élet áramlik, abban azonban mindkét generáció hibás, ha ezek a kapuk időnként szorosabban zárnak… Jellemző a mai tizenévesekre egyfajta leegyszerűsítési törekvés is. Az a bizonyos fekete-fehér szemlélet. Szívesen felosztják a világot jókra és rosszakra. Irodalomórán sokszor nehéz megértetnem egy írói alkatnak vagy egy adott politikai korszakban egy írói magatartásnak az esetleges kettősségét. Vagy csupán a nagyszerűségét, vagy csupán a korlátokat érzékelik, a kettőt együtt, a maga bonyolultságában, ritkán. Persze, nem is erre neveljük őket!

V. P. F.: S ezzel már benne is vagyunk irodalomtanítási gondjaink sűrűjében. Kérem, mondja el, mint gyakorló irodalomtanár mit tart irodalomoktatásunk legnagyobb fogyatékosságának? Mivel, hogyan lehetne az irodalmi oktatást-nevelést megújítani?

J. A.: Nekem a legtöbb gondot az okozza, hogy az irodalmat tananyagként tanítjuk. Megértem, hogy például a nyelvtan tananyag: azt mérni és osztályozni lehet. De az irodalom szeretetének, értésének, a verseken, novellákon, regényeken kifejlődött esztétikai érzéknek a mérésére nincs műszerünk. Sokat tűnődöm azon: mi lenne, ha az irodalom nem tantárgy lenne? Ha irodalomból nem „feleltetnénk”? Ha irodalomra nem adnánk osztályzatot? Nekem nagyon nehezemre esik hármast adnom egy olyan gyereknek, akinek okos és értelmes tekintetéből látom, hogy a mű elérte a hatását, s el is kezdte már azt a munkát, amely talán tíz év múlva érlel egy szerény gyümölcsöt, de egyelőre az irodalmi élmény visszaadására nincs az illetőnek még olyan képessége, amilyet a tanterv megkövetel. De fordítva is így van: nehezemre esik jelest adni akkor, ha a fürge nyelv nagyszerűen reprodukál valamit, a tanuló látszatra mindent ért és tud, csupán az a pici láng nem lobban fel benne, ami pedig az irodalomtanítás végső célja kellene hogy legyen. Ha rajtam múlna: én nem osztályoznám a gyerekeket az irodalomórán, inkább az egyéniségüket bontanám ki jobban. Mindig azok a legsikeresebb óráim, amikor éppen nem kell „feleltetnem”.

V. P. F.: Mostanában szenvedélyes viták dúlnak a verselemzés körül. Jókai Anna milyen verselemzési módszert használ az órán? Egyáltalán: mi a véleménye az iskolai műelemzésről?

J. A.: Az én tapasztalataim azt mutatják, hogy a versélmény eljuttatásához a szakszerű elemzésen kívül még sok minden más is szükséges. Zaklatott légkörben például, tornaóra után, amikor a gyerekek izzadtan, a mozgástól felabajgatva leülnek a padba, vagy az ötödik-hatodik órában, jobb, ha az ember nem olvas fel verset. Nagy költőket és nagy verseket azzal becsülünk meg, hogy az első és második órában foglalkozunk velük, amikor tanítványaink még frissek, a nap ezer benyomása még nem zubogott át rajtuk. Ezért gyakran megtörténik, hogy nem az eredetileg tervezett órán mutatom be a verset, hanem egy másik, hangulatilag jobb időpontban. Nagyon fontos a légkör megteremtése is. A gyerekeknek azt kell érezniük, hogy a vers felolvasása ritka, ünnepi pillanat. De még ennél is fontosabb – nekem vesszőparipám! – a szöveg bemutatása. Én olyan magyartanárt nem engednék tanítani, aki nem tud verset olvasni. Egy rossz felolvasással agyon lehet ütni mindent. A színpadias, álszavaló magyartanár éppen olyan nevetségessé válhat, mint az, aki az orra alatt mormolva, döcögve vagy a meghatottságtól elhaló hangon adja elő a költeményt. Bármilyen szép a vers, még a legintelligensebb, a legfogékonyabb gyerekben is ott munkál az ördög, hogy röhögni kell a tanáron. S ez természetes. Még a nevetésnél is rosszabb, ha szánalommal néz a tanárára, hogy még egy verset sem tud tisztességesen felolvasni. Tudomásul kell vennünk, hogy a közvetítő személye – ez ugyan igazságtalan dolog – visszahat az ügyre. Ezért, ha a tanár nem tud verset olvasni, kérjen meg egy gyereket, aki helyette bemutatja a költeményt. Készítse fel rá előre. Boldogan fogja vállalni! Az már kinyomozhatatlan, hogy az odahallgatás közben milyen hajszálereken jut el a versélmény a gyerekekhez. Meggyőződésem, hogy a gondolatok, indulatok és képzettársítások e rejtélyes összjátékában az emberi hangnak, képnek, a fényérzésnek is szerepe van, sőt sokszor még illat is társulhat egy vershez. Mindenesetre ha a vers tetszett, utána nagy csönd keletkezik. Ha nincs csönd, akkor a verset nem tudtuk közel vinni a gyerekekhez. Vagy azért, mert magunknak sem tetszett (mert ilyen is van!), vagy azért, mert a vers világa messze van ettől a korosztálytól. De akárhogy is, elkövetkezik az a kritikus pillanat, amelytől minden magyartanár fél. Még az is, aki ezt nem vallja be. Az én számomra a vers: eleven, lüktető élet. Ehhez hozzányúlni, fogni egy kis bicskát és felhasítani az érzékeny burkot egy ponton – majdnem mindig hazárdjáték. Még a nagy verselemzők esetében is. Én nem esküszöm egyetlen verselemzési módszerre. Nem abszolutizálom egyikét vagy másikát. Azt a módszert igyekszem mindig megtalálni és alkalmazni, mely az adott vershez, abban a pillanatban, a jelenlévőknek a legmegfelelőbb. Aztán keresek egy érzékeny, kiemelkedő pontot a versben, ahonnan el lehet indulni… Persze, akármilyen jól csinálja ezt az ember, higgye el, még a legjobb osztályban is gyakran megkérdik a gyerekek: minek ezt a verset elemezni? Hallottak valamit, azt hiszik, értik és érzik, ami benne van, s kissé idegenül fogadják, hogy még egyszer át kell rágni. Mégis: demagógia volna, ha azt mondanám, hogy a verselemzésre nincsen szükség. Szüksége van rá a jobbaknak is, hogy a vers rejtett, különleges szépségei is föltáruljanak előttük, de szüksége van rá a középiskolások leggyengébbjeinek, akik enélkül a következő órán egyszerűen nem tudnának mást mondani azon kívül, hogy a vers „szép volt”. Ők így kapnak segítséget, hogy ők is boldoguljanak a felelettel valahogy. Persze, ebben az összefüggésben a verselemzés már elveszíti értékét, alapvető funkcióját…

V. P. F.: Bizonyára sok irodalmi dolgozatot kijavított már. Visszatekintve négy-öt évre: javul-e valamit a diákok nyelvi stiláris készsége, finomul-e esztétikai érzékenységük?

J. A.: Sajnos, nem sok jót mondhatok. Stiláris érzékük, kifejezőkészségük romlik. Ennek oka szerintem az, hogy a mindennapi érintkezés nyelvileg leegyszerűsödött. Alig kell szó hozzá. A fiatalok nagy része egyáltalán nem érzi szükségét annak, hogy szebben, plasztikusabban írjon és beszéljen. Sőt a beszédet egy részük egyenesen értelmetlennek ítéli. (Ebbe a körülöttük elhangzó sok szürke, sematikus szöveg is belejátszik!) És a társadalom „tettei” és „szavai” közötti szakadék! Nem érzik, hogy személyiségük ezzel is teljesebbé válik. Ezért gyakran primitív vagy durva a nyelvük szóban és írásban. Ami pedig a ráérzés képességét illeti: amint már említettem, a gyengébb tanulók sokszor jobban együtt élnek, lélegeznek a művel, mint a jelesek. Persze a naiv nyelvi fordulatok szintjén: a dolgozatuk – mint szerkesztett írásmű – nem kirakati példány. A jobbak szép, csiszolt fogalmazványaiból viszont nemegyszer éppen az hiányzik, amitől az egész felgyullad, értelmet kap. A kettővel együtt, egy dolgozatban, ritkán találkozom.

V. P. F.: Engedje meg, hogy ezek után egy tágasabb, egész közoktatásunkat érintő kérdést tegyek fel önnek: miben látja a mai iskola legnagyobb baját, és milyennek képzeli a jövő iskoláját?

J. A.: Azzal kezdem, hogy gyermekkoromban, az első „rossz” három év után nagyon szerettem iskolába járni. Talán azért, mert sohasem kényszerítettek. Sőt nekem mindig azt mondták odahaza: ne tanulj annyit, kislányom, minek az egy lánynak… Én viszont nagyon korán beláttam, hogy az iskola ambícióim kifejlesztésének és kiélésének egyik fontos területe. Az volna jó, ha minden emberben élne valamilyen ambíció, s ennek kibontakoztatásához az iskola teret adna. Akkor sok minden megszűnne, ami ma még nyomasztja a diákot. Mert nemcsak a tananyag mennyisége az, ami a gyerekekben a túlterheltség érzését kiváltja, hanem az, hogy a tantárgyak közül keveset vállalnak önként. Amit pedig nem szeret az ember, abból a kicsi is sok. Ma a tanulók tetemes része nem önként vállalt kötelességből ül az iskolában, még a gimnáziumban sem. Csak a „papírra” van szükségük – vagy a szülők akaratát teljesítik. Naponta találkozom a kedélytelen tanulóval: csak ül, ül és néz. Rajta már semmilyen könnyítés nem segít. Hát még ha a tanárok is kedélytelenek! Én úgy képzelem el a jövő iskoláját, hogy ott többé-kevésbé azt kapja mindenki, ami érdekli. S mindenki olyan iskolatípust választ, ahova képességei szerint való. Akkor majd kedvük is lesz hozzá. Én még több fakultatív tárgyat vezetnék be, sokkal többet. Kettős kötöttségben imádom tantárgyamat, az irodalomtanítást, de nem érezném sérelmesnek, ha – a kötelező minimumon túl – fakultatívvá válna. Ha óráim egy részét csak azok látogatnák, akik igazában kíváncsiak rá. Elfogadnám a magyar nyelv- és irodalmat is tagozatos tárgynak. Fontos kísérlet lenne.

V. P. F.: Nemrégiben megjelent szép pedagógusnapi tárcáját így kezdte: „Tanítok. Még nem hagytam abba.” Azt jelenti ez, hogy foglalkozik a visszavonulás gondolatával?

J. A.: Sokan megkérdezik, nemegyszer pejoratív hangsúllyal: mi az, te még mindig tanítasz? Mások pedig elismeréssel: hát még mindig tanítasz? Nem szeretném, ha ez az „író-tanárság” rám kövült szerep lenne. Nem hősködésből tanítok, már elmondtam, miért. A végleges visszavonulás gondolatával egyelőre csak játszom. De egy kis pihenés már rám fér. Az utóbbi időben elő-előfordul, hogy hajszolt és túlfeszített idegállapotban indulok el az iskolába. A gondjaimat és a fáradtságomat eddig kint tudtam hagyni. De éppen a lelkiismeretem kérdezi: vajon meddig sikerül ez? Én azt vallom mindenben, hogy ha valami még teljes, a csúcsán van, és nem tapad hozzá árnyék, akkor kell abbahagyni. A tanári munkával is így vagyok. Most még nincs baj, még azt tudom nyújtani, amit várnak tőlem, s lehet, hogy hosszú évekig tudnám még. Lehet, de nem bizonyos. Éppen ezért most kell magamat elhatároznom: elmegyek ősszel kétéves alkotószabadságra, s utána meglátom, hogyan viselkedik a szellemi-biológiai szervezetem, mennyire tud regenerálódni az, ami bennem elfáradt.

V. P. F.: Min dolgozik most?

J. A.: Egy új regénnyel bajlódom, azt gépelgetem, javítgatom. Az írói hivatás buktatóiról tűnődöm benne. Mindhalálig. A csömör és az erőszerzés regénye. Ezek után bizonyára megbocsátják majd tanártársaim, hogy a pedagóguspálya buktatóiról is olyan sokat írtam. Ugyanabban a katlanban főlünk!

V. P. F.: Én is azt hiszem. És abban is bizonyos vagyok, hogy az iskola hiányolni fogja, s mindig szívesen látja viszont Jókai Annát.

„Iskolajárás”

Két esztendeje, hogy nem tanítok már. Helyette „rendhagyó irodalomórák” keretében látogatom – szíves meghívásra – az iskolákat. Így enyhítem azt a letagadhatatlan nosztalgiát, amelyet tanári múltamra visszatekintve érzek. Mondják is gyakran az emberek: hiába, meglátszik rajtam, hogy pedagógus voltam… Elismerően mondják, nyilván a kontaktusteremtésre, a hallgatóság „szintfelmérésére” céloznak vele. De bizony azt is dicséretnek szánják, máskor, amikor felsóhajtanak: szerencse, hogy nem olyan, mint egy pedagógus… Furcsa értékítéletek – mindenesetre ellentmondásosak, s éppen ezzel az ellentmondással figyelmeztetnek valamire: a pálya nagy fényességein nagy árnyékok is járnak. Csak egy lapáttal több a tűzre, és lelkesedésből lelkendezés, céltudatosságból vaskalaposság, szorgalomból tüsténkedés, alkalmazkodásból megalázkodás válik. A kezdeti nagy, emberformáló indulat gyakran kicsinyes szempontok komikus csatározásába fullad. A tanári nagyság nem a pózban s nem a messziről felismerhető manírban mutatkozik, hanem az egyéniség erejében és a tudás szilárdságában, amely azonban minden gőgtől mentesen fogékony az új ismeretre, az egyre érkező „szellemi információk” befogadására. Az azonosulás szándéka is legalább olyan fontos: nevezhetjük ezt „gyermekközpontúságnak” is, de az azonosulás talán jobban kifejezi és tágabban értelmezhetővé teszi ezt a ritka emberi képességet, amellyel mintegy beszállunk egy másik lény személyiségébe, s belülről vizsgálva próbáljuk korrigálni, ha kell.

Nem hiszem, hogy a nevelés formaruha, amelyet kisebb-nagyobb igazítással a gyerekre húzhatunk – ez a fajta erőszakos ráhatás kényszerzubbonynak tetszik –, le is tépi magáról az első alkalmas pillanatban mindenki. Egyéniséget bontakoztatni csak egyéniség tud – érdeklődést kelteni csak aki maga is érdeklődik.

Országos tapasztalataim arról győztek meg, hogy nem lehet, nem szabad általánosítanunk, „ilyenek a pedagógusok”, elítélni vagy magasztalni őket. Minden virágnak külön illata van, jellegzetes alakisága, mégsem rontja ez a pompa a kert egységét. A jó kertész is csak a gyomra haragszik. Egyetlen délelőtt kiviláglik az iskola szelleme, ha nyitott szemű látogató teszi be oda a lábát. Mert hát az iskolák sem egyformák, az igazgatók sem. Van, ahol a „művelődést” rábízzák a magyartanárra, a könyvhéten vagy hasonló alkalommal eltűnik a tanszemélyzet, csak a lelkes egy szem kolléga marad, akinek, szegénykének, eszébe jutott, hogy az iskola életét találkozásokkal színesítse… Másutt viszont összekötik az effajta eseményt egy nagyobb, közös eszmecserével, s mi tagadás, ez az írónak is jólesik, mert az irodalom megbecsülését is látja benne, s azt az igényt, hogy másképpen, más oldalról is szerezzenek anyagot a mindennapi munkához. Egyetlen városon belül is akad mindkét típusra példa, ugyanúgy cezaromániás igazgatóra s baráti, a tekintélye alapján működő vezetőre. A helyzetet egy-egy óvatlan fintor, egy-egy árulkodó megszólítás is segít földeríteni. Mert tetszhet-e egészséges morállal élő embernek például, hogy a harminc-valahány éves igazgatót az ötvenéves tanárnő „urazza”, s ez a kinevezett úr pedig őt a keresztnevén szólongatja, mondjuk, Tercsikének… Méltányolhatja-e a vendég, ha az igazgató szobája forgófotelekkel és diplomata-íróasztallal ékes, amíg a tantermek kopárak, a folyosók hidegek, a tanári pedig inkább rekeszekre osztott hodály, semmint második otthon?

Ha viszont az iskola a helyi hagyományokra építve szabad légkörben, oldottan dolgozik, az a diákokon is meglátszik. Kevésbé feszélyezettek, bátrabban kérdeznek, véleményt mondanak, vitatkoznak (s ha a tanárok jelenlétében teszik, már tudom, itt nagyobb baj nem lehet). Másutt a szemekben látom: bár jólesik az őszinte szó, de nincs tovább, nem lehet tovább… A fürkésző tekintetek a szabványtól eltérő beszélgetést megakasztják. A legrosszabb persze, ha „irányított” a találkozó: száraz bevezető után (vagy „túllihegett” üdvözlés után) két-három „cetlis” kérdés, a csöngetéskor szigorúan vége! Akkor is, ha éppen oldódna már a hangulat.

Amikor iskolán kívül rendezik a találkozókat (rendszerint könyvtárban, esténként), szinte csak a végletek érvényesek: vagy egyetlen pedagógus sem jön el, vagy a közönség zöme tanító, tanár. Mi lehet ennek az oka? Néha bizony gyengéd presszió is érvényesül, mindkét irányban. „Nem ajánlom, hogy elmenjenek, és a belső dolgokat kifecsegjék!” „Elvárom, hogy a megmozdulásokban az én pedagógusaim járjanak az élen!” – Igazában az az örömteli, amikor valóban az érdeklődés, a szeretet hozza össze a város, a község pedagógusait – mert úgy érzik, az unalmas, elcsépelt frázisokkal tűzdelt értekezletek helyett egy másfajta beszélgetésnek van csak értelme, szellemi, erkölcsi haszna. Erőt adhat ahhoz a nem könnyű munkához, amit nem mindig rózsás körülmények s nem mindig gáncs nélküli lovagok beleszólása közepette kell végezniük.

A vidéki pedagógus helyzete a pestiénél nehezebb. Nehezebb, mert hat még az a szemlélet, hogy a pedagógusnak mindenben benne kell lennie, hajlamától függetlenül, s így előmenetele nem oktatási-nevelési, hanem gyakran egyéb érdemeitől függ. (Ez persze Pesten is megesik!) Amellett szenvedélyesen vallom, hogy a tanár név úgy válik igazán megbecsültté, ha a tanár minden körülmények között gyakorolhatja azt jogot, amit egy-egy bányászbrigád megengedhet magának, sőt meg is követel: hogy ha valamivel nem ért egyet, vagy nem tetszik, következmény nélkül, nyíltan mondhassa ki azt. Milyen gyakran előfordul: a zárt, kisebb településben a pedagógus kiszolgáltatott, ma szóvá tesz valamit, holnap aztán nincs hova mennie a csattanó ostor elől… Budapesten némi huzavona után állást cserélhet, egy másik kerületbe. A csere csaknem mindig előnytelen, igaz. De hova pályázzon az, akinek minden kötöttsége, családja, fészke ahhoz a kis községhez kötött? Így bizony inkább hallgat. Legfeljebb négyszemközt panaszkodik a messziről jött és messzire távozó embernek, az írónak, s az segíteni nem tud, csak együttérezni, bátorítani… Máskor meg – legyünk objektívek – egy alaptalan intrika képes megfojtani az igazgatót: védekezhet, futhat fűhöz-fához (különösen ha nem áll „magas” védelem alatt), tisztázhatja magát, de a gyanú többé lemoshatatlan…

Én nem bánom, ha még mindig pedagógusnak tartanak, mert szeretném hinni, a tanító hév, az indulat forrósága és a személyre szabott türelem körükbe köt – de azt is tudom, hogy ha elégedetten állapítják meg: az írónő nem „tanáros”, akkor arra gondolnak, ami a szakma vadhajtása; az álszeméremre, a festett optimizmusra, a fölényes mindentudás álarcára, amit ha eldobunk, csak nyerünk vele.

Az igazi tekintély nem fél, de tőle sem félnek. És nincsen semmiféle „lelki sámlira” szüksége!

A könyvtár

Tíz-tizenkét éves lehettem, amikor először láttam könyvtári környezetet. Fölfedeztem egy magánkölcsönkönyvtárat, ahol egyúttal eladás is folyt. Azóta sem olvastam annyit, mint gyermekkoromban, jóformán az volt akkor minden szórakozásom.

Ez a boltos azt hirdette, naponta cserél, ha a „kuncsaft” úgy kívánja. De egyedüli jelenség lehettem, ahogy valóban minden egymást követő napon megjelentem az egérszagú boltocskában, hónom alatt a kiolvasott könyvvel, s izgatottan nyálaztam az ábécérendbe szedett, gyűrött ajánlófüzetecske címlistáját. Meg is emelték – külön az én számomra – a tarifát, heti húsz fillérrel. „Tönkremegy a könyvek állaga” – mondta a bácsi. Nem értettem: „Aki többet koptat, többet fizessen” – fordította le mérgesen. Ez jut az eszembe, amikor a mostani évi kölcsönzési díj nevetséges összegére gondolok, s arra az igyekezetre, hogy minél gyakrabban juttassunk egy-egy könyvet kézbe – vagyis minél jobban kopik a lap, a födél, annál jobban megy „az üzlet”. A szellemi üzlet, persze. S ha ez így igaz, akkor az is igaz: napjaink könyvtára a közösség nagyvonalú ajándéka az egyénnek, abban a makacs hitben, hogy az egyén hajszálerecskéin átszivárogva, úgyis a közös óceánt gyarapítja végül minden.

Gyermekkoromból emlékszem vissza az érzékletesen felidézhető, jellegzetes „könyvtárszagra”, a nyomdafesték, a por és a papír különös, egymásba érett illatára. Még ma is, ha belépek egy-egy könyvekkel zsúfolt terembe, első, hogy nagyot szippantok a levegőből, s rögtön eloszlik a hely esetleges idegenségének érzete, otthon vagyok, ismerős közegben. Egyébként gyermekfejjel gyakran elgondoltam, ha felnövök, könyvesboltot nyitok, s mivel már akkor is szerettem volna egyeztetni az élet szellemi meghódítását a praktikummal (ez az, ami a legnehezebb!), úgy képzeltem, a könyvek árusításával sok pénzt keresek majd, s közben ha éppen nincs vevő, el is olvashatok mindent. Ma csak mosolyoghat ezen a naivitáson a könyvesbolti eladó, s a könyvtáros is, ha a munkájukból kívánnak „meggazdagodni”, vagy közben „olvasgatni”, hiszen arra sincs sokszor idejük, hogy a déli falatot nyugodtan lenyeljék. Bizony, ezen a pályán az elkoptatott szó, „hivatástudat”, élő fogalom, nélküle szökik, aki tud. Igaz, megfelelő fizikai kondíció is kívántatik, mert a könyvcsomó nehéz, s napközben jó néhányszor ide-oda hurcolja a vékonycsontú leányka is, ha éppen ő kölcsönöz. Szerető iróniával: a könyvtáros okleveles anyagmozgató, azzal a reménnyel, hogy a „szellemi anyagon” is mozdít egyúttal valamit.

Ifjúságomban a könyvtár iránti vonzalmam egy időre fellazult, ide-oda dobtak a körülmények, az életritmusom, a teherbíró képességem megszabta olvasmányaim mennyiségét, s a megtakarított vagy ellopott percek kevésnek bizonyultak arra, hogy rendszerességgel látogassak egy-egy közkönyvtárat. (Talán kitérő, de ide kívánkozik: gyermekkoromban az irodalom kiszorította az életet, fiatalságomban az élet győzte le az irodalmat; aztán íróságom első szakaszában az irodalom kényszerítő erővel visszafoglalt magának – már az alkotás fokán – minden talpalatnyi helyet, hogy mostanra létrejöjjön az egyensúly áhítása, egyelőre szakadatlan küzdelemben: személyiségteljesítés és életmű-teljesítés együtt.)

Később néhány évig – népművelőként – némi felügyeleti jogkört kaptam egy budapesti kerület könyvtárfiókjai fölött; őszintén mondhatom, eme ténykedésem folyamán tudtam meg a legkevesebbet és a leglényegtelenebbet az itteni munkáról. Mert meggyőződésem, hogy a kimutatások és statisztikai adatok önmagukban sem értéket, sem értéktelenséget nem mutatnak, a „beiratkozott olvasók száma” a valóságban sohasem azonos az igazi olvasók számával. S ugyan hogyan lehetne lemérni mennyiségileg azt a minőségi változást, amikor egy véletlenül betévedő, közömbös vagy rossz ízlésű ember, bizalmatlan bácsika, nyegle fiatalka, kétkezi munkába törődött, parasztnak vagy munkásnak „besorolt” férfi vagy nő már érdeklődéssel kér új olvasmányt, hallgat a könyvtáros véleményére, esetleg ébredő tudattal vitatkozik is vele? A választék, a technikai felszereltség, a könnyedén és áttekinthetően kezelhető katalógus, korszerű apparátus természetesen igen fontos. De ahogy a legkorszerűbb iskolában, az audiovizuális módszer minden csodájával felszerelt oktatási rendben is halott marad a tanítás, ha a tanár személyiségének varázsa nem ragyogja be a csak segédeszközként felfogható technikát – ugyanúgy a gombnyomásra működő, finoman surranó polcok, kápráztató zenei különtermek is élettelenek maradnak, ha a könyvtáros (vagy a könyvtár vezetése, vagy a könyvtár felettese) nem érti meg: a könyvtár nem közért, ahol a gyors áruforgalom a cél, s még csak nem is látványosságok mutogatása…

Elérkeztem ahhoz a ponthoz, mikor a könyvtárral, a könyvtárosokkal való igazi kapcsolatom kialakult. Nem vagyok elfogulatlan – nem is lehetek az, hiszen írói létemmel szorosan összefonódott könyvtárismeretről és könyvtárszeretetről van szó. Ítéletem nem egyes esetek kirívóan bántó vagy torokszorítóan megható átéléséből táplálkozik, hanem abból az élménysorozatból, amit immár tíz esztendeje, sok száz könyvtárban megfordulva, raktározhattam el. Mesterségemmel függ össze, bizonyára – engem először a könyvtáros lénye, egyénisége, kisugárzása érdekel. A mondatai, ahogy az olvasókhoz szól, köszönésének zenéje, az emberismerete, a tapintata, részvétele a sorsokban. A könyvtáros érdeklődése, kíváncsisága, egyéni ítélőképessége az, ami emlékeimben megmarad. A környezetből inkább csak a hangulat – a folyóiratokkal tömött szabadpolcok, ahol a beszélgetés szüneteiben mámorosan turkálgatok.

Az írás művelőjét törvényszerű magányosságba zárja; ezek a kirándulások az ország legtávolibb részeibe – emberi, oldó gyülekezetekbe kapcsolnak.

Gyakran beszéltem arról, alig vannak értelmes, gondolkodó társaságok, közhelyszintet meghaladó társalgási igények: nos, én még leginkább a könyvtárosok között találtam bátor, meglepően tájékozott, nyílt beszédpartnereket. Néha azt láttam ugyan, hogy nem éppen a „vezető” az élesztő a tésztában… Miért? Talán mert az ilyet nem elsősorban a szaktudása emelte a többi fölé, vagy mert – neki „van mit vesztenie”? Mindenesetre, jóleső érzés, ha nem a többiek pillantásából, feszélyezettségéből s az illető „mit tudhatjuk”-óvatosságából lehet megállapítani, ki a vezető és ki a „beosztott”.

Nem vagyok érzelgős alkat, mégis melegít, ha egy város vagy kicsi falu nevét hallom, s hozzá tudok kapcsolni egy-egy emberi arcot; hogy számomra könyvtáraink hivatalos elnevezése mögött ismerősök állnak; a dátumok éjszakába nyúló közös tépelődést jelentenek, sétát a városka műemlékei között, esti szippantást a tavaszi virágzásból – és sokszor magánbeszélgetéseket, rám bízott magánkeserűségek nyomasztó, vigaszt váró kérdéseit. Mert a könyvtáros nem mindenütt tekintődik igazi értéke szerint, a „rangos módiért” való divatos versenyfutásban nem áll oda a rajtvonalra, így aztán egy hamis értékrendben gyakran kívülrekesztődik a helyileg számon tartott „valakik” kasztjából.

Bizonyára nem véletlen, hogy néhány könyvtáros közeli „jó embereim” körébe is beletartozik. Ünnep táján tudom, hogy az érkező kívánságok nem üres szólamok, egy-két szó hozzám szól személyesen. Én hiszem: drukkolnak értem (értünk!), hogy bírjam (bírjuk) az ideget-lelket-testet tépő vállalkozást. S én is velük érzek számtalan veszélyszituációban. A könyvtáros minden „rendezvénnyel” kockázatot vállal, szervez, lelkesedik, szorong, egészen az este végéig, az eredmény nyugtató békéjéig… Vagy átéli s magára veszi a kudarcot. S mégis, milyen kevesen találják el „siker” esetén – s sokszor a „helybéli hatalmasságok” éppen – az őszinte elismerés szavait… Méltánylás nélkül az ember nehezen él. A könyvtárosnak többnyire belső, megoszthatatlan sikerei vannak, de amikor a vendéggel eszmét cserél, eljön a pillanat, hogy a magányból, az elszigeteltségből kilépjen – ha néhány órára is csupán. S hogy érezze: gondjaival nincs egyedül.

Nekem a könyvtár embereket jelent elsősorban. Embereket, akik a megszenvedett betűt eljuttatják lélektől lélekig, talán szellemtől szellemig; embereket, akik várakozva-vágyakozva toporognak a könyvek között, s befogadják a rejtjeles üzenetet.

…Hogy technikailag milyen lesz a jövő könyvtára? Ahhoz nem értek. De hogy mindenkor fontos feladata marad a friss tudományos informálás mellett az öntudatlanul is segélyt kérő lélek szolgálata – abban bizonyos vagyok. A könyv egyre kevésbé üres percek édesítésére szánt ánizsos cukorka – egyre inkább orvosság, ahol a használati utasítás: a könyvtáros kísérő jó szava.

A gondolati utat magam küzdöttem ki

– Arra kérem, beszéljünk hajdani iskolai élményeiről. Milyen útravalóval látták el tanárai?

– Az iskolai élmények a gyerek jellemén, alkatán kívül, három dologtól függenek: az adott történelmi kortól, az iskola helyétől, környezetétől és az éppen ott és akkor tanító pedagógus személyiségétől. A kor „levegőjét” nem lehet kicselezni, minden iskolába beszivárog, sőt talán minél „mintább”, „elitebb” az az iskola, annál jobban. Hogy hova járjon a gyerek, melyik intézménybe, abban már szerepet játszik a szülő társadalmi helyzete, ügyeskedése. De hogy ki, kik lesznek az első tanítói, az végképp szerencse kérdése – hiszen a legragyogóbb iskolában is van lélektelen tanító, tanár, s a leggyatrábbnak, leggyöngébbnek vélt iskolában is akad legalább egy jóságos, kiváló szellem. Én az úgynevezett „Horthy-rendszer” utolsó éveiben voltam elemista és kisgimnazista, háborús szelek és tényleges háború közepette. Szüleim, különösen az édesanyám, nagyra törő emberek voltak, egyetlen, nálam tizennyolc esztendővel idősebb nővérem is tanár volt már, amikor engem az akkori Mária Terézia téri Elemi Mintaiskolába beírattak. (Ma ez Horváth Mihály Téri Gyakorlóiskola.) Lakóhely szerint a Práter utcába vagy a Jázmin utcába tartoztam volna, szegény anyámnak nem kis hízelkedésébe került, hogy a jó hírű „mintaiskolába” felvegyenek. Nekem mégis keserűre sikeredtek itt az első évek, talán mert nem voltam rugóra járó mintagyerek, talán mert nem sikerült első tanítóimat megszeretnem, és ők sem szerettek engem. Sokat büntettek, és pusmogva beszéltek rólam a hátam mögött. Gyorsan és jó hangsúllyal olvastam, élénken és színesen fogalmaztam. A számok nem érdekeltek, és az írás megkínzott. Valami görcs volt a kezemben: valóban iszonyú rondán, szögletesen és főleg szabálytalanul formáltam a betűket. Még felnőttkoromban is rémálomként tért vissza, ahogy az „elsős” tanító nénim minden egyes írásórán kiállít a dobogóra, hogy szégyenszemre mutassam meg az osztálynak, milyen pocsékságot műveltem megint… A gyerekek pedig nevettek és csúfoltak. Három évig dicsérő szót nem kaptam következő tanítóimtól sem; ha olvastam, szépen és dallamosan, mindössze azt hallhattam: „Persze ha az írás is így menne…” „Bezzeg a számtan!” Valósággal éheztem a dicséretre. Vigyázó szerettem volna lenni, de egyetlenegyszer sem voltam az. Mire a negyedik elemihez érkeztem, már dacos és ellenséges voltam, ambícióm (melyet anyám talán mértéken felül táplált belém) végképp hamvadóban. S ekkor jött életem nagy áldása, Zsombolyai Valéria! Nem véletlen, hogy egyedül az ő nevét nem felejtettem el. Zsombolyai Valériát a gyermekszem már nem tekintette fiatalnak, mai eszemmel, gondolom, negyven év körüli lehetett. Magas, szikár, barnásvörös hajú nő, „vénlány”, a legszigorúbb hírében állt. Rettegve vártam – vagy talán inkább közönnyel –, nekem ugyan édesmindegy, ki szégyenít meg, ki röhögtet ki a többiekkel, ki lesz az, aki nekem soha, semmiért nem ad „jutalom képecskét”, amit aztán be lehet még nagyobb, még fényesebb képre váltani… Nem emlékszem minden sorsdöntő mozzanatra, de arra a csodára igen, amikor Vali néni megnézte az első ízben feladott írásbeli házi feladatot. Jött-jött, a padok között, sorba, a füzetemet felemelte. „Miért reszketsz, kislány?” – kérdezte. „Azért, mert csúf az írásom, és piszkos és maszatos, és úgyis tudom, hogy mit tetszik majd mondani.” – Szemtelen válasz volt ez, akkoriban és a „mintaiskolában” szokatlan. Vali néni pulykavörös lett, de nem szólt rögtön. Nézte-nézte a füzetemet. Aztán megvonta a vállát. „Hát rondán írsz, az biztos – mondta tárgyilagosan, de csendesen, indulat nélkül. – Az viszont érdekes, hogy balról jobbra döntöd a betűket. És a sormintád is nagyon érdekes. Van benne fantázia… Látjátok, gyerekek… – s odafordult a többiekhez. – Ilyen sormintát is lehet csinálni, nem csak azt az egyformát, mindig…” Én voltam az első, akit Vali néni megdicsért az osztályban. És a gyerekek megszűntek csúfolódni! Én pedig – mint az őrült – elkezdtem a „szépírást” gyakorolni, Vali néni kedvéért, hogy megmutassam, ezt is tudom, ha akarom! Negyedik év végére már csak két kettesem volt: az egyik írásból, a másik kézimunkából. Gyakran jöttek hozzánk tanárjelöltek, Vali néni óráit figyelni, s Vali néni mint a poént, engem ugratott elő, amikor az osztályban senki sem tudta, hogy mondják egy szóval: díszt aggat, ki tud csírázni… Vali néni felszabadított. Imádtam iskolába járni. Csak egyszer szidott meg Vali néni, amikor egy társnőm beárult, hogy a földrajz munkafüzetben előre kiszíneztem a Dunát… „Máskor ne csinálj ilyet – mondta. – Elveszed magad elől a holnapi örömöt. Ne légy mohó.”

Zsombolyai Valéria visszaadta önbecsülésem. A kreativitást szabadította fel bennem. Haló porában is legyen áldott. Emlékét a Napok című regényem őrzi – ez minden, amivel a hálámat kifejezhettem.

A gimnáziumban már nem ért ilyen meghatározó „tanári belenyúlás” az életembe. Ebben talán az a bizonyos történelmi kor volt a ludas. Légiriadók, bombázások között indultak ezek az évek, valahogy más volt fontos és érdekes, nem az iskola… s ez így maradt 45 után is. Alig tanultunk és alig tanítottak; kár letagadni. A Práter Utcai Leánygimnázium polgári szellemű vagy inkább kispolgári szellemű iskola volt, igyekezett minden széljárást kiszolgálni, bár aligha hiszem, hogy akadt olyan intézmény ezekben az időkben, amely nem kényszerült arra, hogy úgy táncoljon, ahogy fütyülnek. Rövidített órák, szénszünetek, téglahordás, eleinte az újjáépítés jó pezsgése – majd a „mozgalmi” korszak. Minden fontosabb volt, mint a tanulás. A tanárok féltek; féltek a diákszervezettől és az új igazgatótól, aki aztán a ballagást is megtiltotta mint káros csökevényt. Gyorsan cserélődött a tantestület is. Én szerettem, de egy kissé mulatságosnak találtam a magyartanárnőmet, aki velem látványosan kivételezett. Emlékszem, egyszer brillírozni akart szegény a szakfelügyelő előtt, s felszólított, olvassam fel a házi dolgozatomat, Vörösmarty költői nyelve vagy valami efféle… s nekem nem volt egy sor sem a füzetemben. Én meg „fölolvastam”, csak úgy menet közben rögtönözve. A szakfelügyelő elégedetten bólogatott, Mária néni elkérte a füzetemet, mindketten elsápadtunk, néztünk egymásra az üres lapok fölött. Mária néni nem árult el, gondolom, magát is védte. Óra után magához rendelt, s miközben alaposan leszidott, meg is dicsért: „Aki erre is képes, hogy folyékonyan választékosan felolvassa, amit le sem írt, az nagyon tehetséges… te disznó kutya!” Mária néni mondta ki először, hogy a tehetségem „művészi tehetség”. Az utolsó években az osztályfőnököm, a puritán s megint csak vénlány Albrecht Ida volt rám a legnagyobb hatással. Ő valóban szigorú volt, nála valóban kellett tanulni, még akkor, azokban a zavaros időkben is. Osztályfőnököm volt és történelmet tanított; saját meglátásait sosem spórolta el, ezért tiszteltük. A maga fanyar és száraz módján méltányolt, úgy éreztem, szeret. Aztán megváltozott: nem állt velem az órán kívül szóba, nagy és tisztázhatatlan fájdalmam, miért csalódhatott bennem, vajon mit követhettem el, amit magam sem tudtam? Ez a szeretetből való „kilököttség” aztán még sokszor kísértett az életemben. Bizony nehéz a tanárnak útravalót adni, ha annyi, bár hivatalosan felmagasztalt tévút közül kell az igazit megtalálnia…

– A tanulás az élet egyik meghatározó tevékenysége. Ön szerint miért tanul az ember?

– Azt hiszem, ez összefügg az élet értelmével. Az élet értelme a megismerés, az egyre tökéletesebb megismerés, s ehhez eszköz a tanulás. Persze, az emberek zöme nem ily fennkölt meggondolásból tanul. Különösen manapság nem. Tanulnak, hogy a fizikai munkától megszabaduljanak, tanulnak bizonyos pozíciók miatt, tanulnak kényszerből, tanulnak sznobságból. Magát a tanulást kevesen szeretik – én sem szerettem, holott jó tanuló voltam, jelesen érettségiztem, és „piros diplomát” szereztem. Tudni jó. Amikor már tudjuk a dolgokat. A tudás hatalom – bármilyen elcsépeltnek, sőt karikírozhatónak látszik ez a mondás. Nem, ne ringassuk magunkat ábrándokba: a tudás által az ember nem valamiféle külső, látványos hatalom birtokosa lesz, igaz, aki tudja a dolgok lényegét, erre nem is pályázik – hanem egyszerűen csak meg tudja hosszabbítani saját határait, a lényét képes kiterjeszteni, akár kozmikus méretekre. Minél többet tud, annál kevésbé lesz idegen a világban és annál kevésbé tudja a világ átejteni.

Azt hiszem egyébként – s erről több helyütt is írtam már –, hogy olykor a rossz tulajdonságok is segítenek a tanulásban. Nagy felhajtóerő van a hiúságban, az irigységben, az exhibicionizmusban… aztán amikor már tudunk, természetesen meg kell ezeket az indulatokat mint feleslegeseket és nemteleneket fojtanunk.

Van gonosz tudás is, hideg tudás, amelyik csak az okozatok világát látja át, és az okok világára nem is kíváncsi… Nem annyira a tényeket, az „egzakt anyagot” kéne megtanulni, hanem a gondolkodást a megnyilvánuló tényekről. Ne vegyék ünneprontásnak, ha azt mondom, számtalan okos „buta embert” ismertem, akár három diplomával, és életem nagy nyereségei között tartom számon azokat, akik minden „iskolázottság” nélkül rendelkeztek valamiféle bölcsességgel. Egyébként minél magasabb fokon és minél mélyebb intuícióval tanul az ember, annál hamarabb eljut oda, ahol a kérdések megválaszolhatatlanok, ahol még Einstein is így kiált fel: „Már csak azt szeretném tudni, volt-e a Teremtőnek választása, mielőtt megteremtette az Univerzumot?”

– Ön tanári hivatást választott. Hogyan készítették fel erre az egyetemen, s melyek voltak pályájának fontosabb állomásai?

– Én kora ifjúságomban nem tanár: író szerettem volna lenni, némi színészi ábrándokkal megtűzdelve. Aztán majdnem elsüllyedtem a köznapokban. Könyvelő, népművelő, főkönyvelő – sok hivatali és magánéleti zsákutca, igaztalan és néha igazságos bántások… Az egyetlen lehetőségem a kiemelkedésre az volt, hogy megpróbálok bejutni az egyetemre. Ez 1956 őszén sikerült is. Fölvettek az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészkarára, magyar–történelem szakra. Két kisgyerekkel, félig-meddig nyomorogva végeztem el, levelező tagozaton. Igaz, minden vizsgám és szigorlatom jeles lett: öt év éjszakái vannak ebben. Akinek nincs protektora, és a természete sem hajlékony, csak abban reménykedhet, hogy a „bizonyítvány” is számít majd valamit… Hazudhatnék tanáraimról az illendőség kedvéért szépeket, de a levelező tagozatra csak néhány előadás jutott, nem sok puskaport pazarolt erre az egyetem. Maradtak a tankönyvek és a jegyzetek. Egy-egy beszélgetés, néhány kiemelkedő vizsga, egy-egy rám csodálkozó, biztató ember, egy kivételes egyéniség emléke, ennyi maradt az öt esztendőből. Egy bizonyos: tanítani nem az egyetem tanított meg. Nem sokat kezdhettem volna a pontokba szedett módszertannal első iskolai munkahelyemen, a Jázmin Utcai Általános Leányiskolában, amelyet hamarosan átalakítottak koedukálttá. A Jázmin utca a nyolcadik kerületben van, mint már említettem, akár ide is járhattam volna iskolába, ha anyám a „jobb helyet” annak idején ki nem járja. Lebontásra ítélt környék volt ez, ma már toronyházak állnak körös-körül, csak a kis iskola áll még. Erről a környékről nehéz sorsú gyerekek kerültek ki, nem volt ritka sem az erkölcsi, sem az anyagi nyomor. Mindenesetre nem olyan iskola volt, ahova azért hozzák a vendéget, hogy büszkélkedhessenek: nálunk ez ilyen! Talán ezért volt igazi iskola. Itt tanítottam csaknem tíz esztendeig, 1961-től 1970 őszéig. Ha visszatekintek, ez volt pedagógusi pályám valódi szakasza; itt eleinte még nem voltam író, „csak” Anikó néni, megismertem, milyen köztanárnak lenni, éreztem a pedagógus kiszolgáltatottságát, a szabályok merevségét, sokszor a kétségbeesést is, hogy bármennyire akarom, mégsem tudok egyik-másik „kölykömnek” érdemben segíteni… egyetlen szülőt se sikerül megváltoztatni, egyetlen butuskát sem sikerül okossá varázsolni, s le nem oldhatom senkinek a púpját, sántaságát meg nem szüntethetem. A tantestület itt nem volt rossz, némelyikükkel még ma is tartom a kapcsolatot. Első igazgatónőm meghalt, én mondtam a sírjánál – már íróként – gyászbeszédet. Különösen nagyra tartott igazgatóhelyettesünk a nyugdíj óta mozgásképtelen beteg. Mégis úgy emlékszem vissza erre a korszakra, hogy a sok baj közepette is tudtunk néha jóízűeket nevetni, trécselni. Ebben az iskolában lettem író, innen „nőttem ki” – s a többség drukkolt nekem. Már „Jókai Annaként” helyeztek azután a Vörösmarty Gimnáziumba, amely szintén a nyolcadik kerületben működik, korántsem „kiemelt” iskolaként. Itt tanítottam magyart, hatvanszázalékos állásban, négy-öt esztendeig. Innen mentem el szabad pályára, előbb fizetés nélküli alkotószabadságra, majd 1976-tól már ez szerepel a személyi igazolványomban: tag/író…

A gimnáziumban – a papírforma szerint – könnyebb a munka, kevesebbet kell fegyelmezni, magasabb szinten lehet közvetíteni azt, aminek a megszállottja vagyok… Mégis, ez már nem volt az igazi! Sohasem találtam meg a helyemet ebben a tantestületben, egy-két kivételtől eltekintve irigységet, pletykát, rosszindulatot tapasztaltam, bizalmatlanságot. „Minek tanít egy sikeres író, akinek egyébként is van mit aprítani a tejbe?” – így fogalmazhatnám ezt a közhangulatot. A gyerekek is nehezebben oldódtak, igaz, ma is van közülük, aki visszajár! Nem velük volt bajom. Hanem a gimnáziumi légkörrel, az őszintétlenséggel, a klikkharcokkal. Tanítani itt is szerettem. Három osztályt érettségiztettem le, s azután – senkit „félbe nem hagyva” búcsúztam el a pályától. Már nem bírtam együtt a hármas, sőt négyes terhelést: írás, tanítás, család, közélet…

– Milyen alapelvek szerint dolgozott pedagógiai pályája során?

– Nem voltak előre rögzített „alapelveim”. Egyet tudtam biztosan: mi az első, mi a legfontosabb. A tanítványaim szeretete. Ha ezt meg tudom szerezni, ki tudom érdemelni, a többi már könnyebb. Valósággal beteggé tett, ha egy-egy osztályba belépve (például helyettesítéskor) közönyt vagy esetleges ellenszenvet éreztem. Lebénított. Mindent megtettem, hogy felmelegítsem a társaságot. Általában semmit sem követeltem azért, mert én vagyok „felül”, mert „jogom” van rá, hanem azért, mert így tartom helyesnek, s erről igyekeztem meg is győzni őket. Ha elkapott egy-egy különösen nehezen kezelhető gyereknél a düh, segített az empátia. Beleéltem magam a helyzetébe, s az ő oldaláról könnyebben oldottam fel a konfliktust. Nem felejtettem el gyerekkoromból, hogy vannak „különös” gyerekek – s ezeknek nem szabad megnyirbálni, csak megfelelő karóhoz igazítani a „különösségüket”. Hamar ráébredtem arra, hogy abszolút igazságosnak lenni szinte lehetetlen. Néha vállaltam egy magasabb rendű „igazságtalanságot”. Volt olyan tanítványom, aki ha megfeszült, sem tudott a bukás és a gyenge kettes közöttnél jobbat produkálni. Sohasem buktattam meg. Viszont lelkifurdalás nélkül megbuktattam a másikat, aki a jegyei alapján hajszálra ugyanúgy produkált, de azért, mert lusta vagy cinikus volt. Ebből titkot sem csináltam – és az osztály helyeselt. Intőt egész pályafutásom alatt nagyon keveset adtam, olyan jellegűt, hogy „Pisti a padon ugrál” vagy „óra alatt evett”, „társa almáját megnyalta” stb. sohasem. Ezt restelltem volna beírni. Bizony, az is előfordult, hogy valami nagyobb disznóságért is megkönyörültem, amikor tudtam, milyen szörnyű fizikai megtorlás várja otthon – ennek nyomán – a gyereket. Elhatároztam azt is, hogy őszinte leszek hozzájuk, „magánügyeimben” is, ha azt akarom, hogy ők is kinyíljanak. Ezért – különösen abban az osztályban, ahol osztályfőnök is voltam – mindig beavatódtak saját csemetéim viselt dolgaiba, otthoni nehézségeimbe, esetleges betegségem részleteibe. Mint elrettentő példa élt előttem egy kollégám, aki a saját növendékeit mindig az ő kislánya szorgalmával, okosságával buzdította. Utálták őt is meg a kislányát is!

Igyekeztem elkülöníteni pedagógiai munkámban a lényegest a lényegtelentől. Nem állnak szabályosan vigyázzba: lényegtelen! Nem néznek rám? Lényeges. Békát ugratnak egy zsákból: lényegtelen. Szöget tesznek egymás alá: nagyon is lényeges.

Megengedtem, hogy egy gyereknek is legyenek „rossz napjai”, „hangulatai”, „akadályai”, ami miatt egyszer-egyszer nem képes fölkészülni az anyagból… nem faggattam, nem adtam elégtelent, de a következő órán számon kértem. Keresztnéven szólítottam őket, és ők is „Anikó néniztek”.

A tárgyamat szenvedéllyel tanítottam, de nem mániákusan. Elismertem, ha valaki a matematikát részesíti előnyben, nem gyötörtem feleslegesen. Általában: a tanított tárgy eredményességénél az emberi kapcsolatok eredményességét előbbre helyeztem. A gyenge „magyaros” is lehet áldozatkész, tisztességes ember. És fordítva: a sima beszédű osztályelső is válhat olyanná, akire a kutyánkat se bíznánk rá, nemhogy embereket…

Barátság, szeretet, kölcsönösség az emberi sorsban, talán így fogalmazhatnám meg utólag, mi vezetett, amikor az osztályba léptem. Kudarcnak azt érzem – s erre a gimnáziumban akadt egy-két példa –, ha valakiben nem tudtam, bár megfeszültem az erőlködéstől, felébreszteni semmit… Ez fájt. Fáj ma is. És a humor! Hány kínos szituációt sikerült feloldanom azzal, hogy „humorra vettem” a dolgot! Nem a megszégyenítő kigúnyolásra gondolok – a humor és a gúny között nagy különbség van. A legnehezebb az volt, ha súlyos titkot bíztak rám, a felelősség, hogy még a szülőnek sem mondhatom meg, hiszen megígértem! Ilyenkor nekem kellett egyedül „intézkedni”, a dolgok ódiumát is vállalva. Ez a felsorolás talán csapongó, kevésbé rendszerezett, de a mindennapi gyakorlat szinte magától hozta, mi a helyes. Sémát alkalmazni, legyen bár az mégoly meggondolt és jó szándékú: céltalan, mert ezerarcú a megnyilatkozó élet.

– Ismerős képlet az irodalomból, hogy az írók egy része előbb tanári munkát végzett. Ön ugyanezt az utat járta be. Mi késztette tapasztalatai megírására?

– Mint említettem, én a „tanárság” előtt is dolgoztam már, tapasztalataim nagy része még előbbről származik. Hogy mi késztetett…? Pontosan nem tudhatja az ember. Hiszen már gyermekkoromban is ezt akartam: kifejezni a világot az én szememmel, panaszkodni, tiltakozni, változtatni… Nem volt az én életem olyan különleges, nem szenvedtem annyit, mint sok más embertársam, hiszen borzalom, mennyi szenvedés van körülöttünk, de ami megtörtént velem, valahogy erősebben történt, kitörölhetetlen nyomot hagyott. Ezt a sérülékeny személyiséget a születésemben kaptam, s életem nagy kegyelme, hogy kaptam vele talán egy olyan tehetséget is, ami segít elviselni, sőt hasznosítani ezt a civil tekintetben talán „szerencsétlen” alkatot. A környezet, az egészen távoli világ fájdalmát is elevenen érzem, ki sem bírnám, ha nem kiabálhatnék, s röstellném magam, ha legalább meg nem próbálnám a könyörtelen rögzítés mellett a válaszadást is a sok keserves „miért”-re… Azt hiszem, akkor is író voltam, amikor csak bukdácsoltam a hétköznap buktatóiban, csak az írás más fázisában, az anyaggyűjtésben merítkeztem, persze, ezt sem előre megfontolt szándékkal. Az iskola addigi tapasztalataimhoz azt a többletet adta, hogy mélyebben megismertem a gyerekeket is, s megerősödtem abban, hogy eredendő bajaik a felnőttekével közösek – éppúgy megváltásra várnak, akár tanáraik. A tanítás mellett maradt parányi időm is, hogy a „hangokat” betűkké alakítsam, a gondolatot papírra kényszerítsem. A tehetségemet – ha van – kaptam. Erre nem lehetek büszke, csak hálás jó angyalomnak érte. Mondtam is mindig egynémely gőgös tanulómnak: „Ne légy ezzel, édes fiam, olyan nagyra… nem a te érdemed, mint ahogy a szép kis pofikád sem az… arra légy büszke, hogy nem hagytad az eszedet elkallódni, hogy hozzátettél az adományhoz valamit, te magad…”

Bizony, annak örülök, ahogy haladok előre az időben, ha megjelennek írói világomban a kiküzdött harmónia képei, ha képes vagyok ebben a sivatagban egy-egy cölöpöt leverni, az oázis irányába… Ezt a gondolati utat magam küzdöttem ki magamnak, a tapasztalat földszintjére húztam magasabb szintet.

– Igen sok munkájában jelenik meg a modern pedagógus képe. (Tartozik és követel, A forma, Magyaróra, Szép, kerek egész, Selyem Izabella, hogy csak a legismertebbeket említsük.) Nyilván tapasztalatait foglalta össze ezekben. Milyen ez a pedagóguskép? Nem túl kedvezőtlen? S ha igen, a kedvezőtlen változásokat milyen okokra vezeti vissza?

– Engedjék meg, hogy ezekről az írásokról külön-külön beszéljek. Egyik sem hasonlít – remélem – a másikra. A Tartozik és követel, legkorábbi munkáim egyike nem elsősorban pedagógusportrét rajzol fel. Sitkovics Ildikó sorsában s jellemében még mellékesként kezeltem azt a tényt, hogy iskolában tanít, majd igazgatóhelyettes; nem eszményítettem őt, sőt inkább azt ábrázoltam, hogyan lesz a szilárd, helyes elvekből elviselhetetlen rögeszme, milyen szörnyű, ha az erény hígítás nélkül jelentkezik. Ezt a fiatalasszonyt azért helyeztem iskolai környezetbe, mert a pedagógiai munka gyakran tartogat olyan csapdát, amelyben modorossá, életidegenné, szárazzá válik a tanár. Ha nem vigyázunk, egyszer csak észrevesszük, hogy sztereotípiákban létezünk csupán. A Magyaróra – ez a rövidke novella – szintén első novelláim egyike. Néhány éve a dolgozók iskolájának hetedik osztályos tankönyvében találkoztam vele mint tananyaggal, egy eléggé merev „elemzéssel” kísérve. A pedagógusról nem lehet igazán úgy szólni, hogy a gyerekeket leválasztjuk mellőle. Együtt érvényes a kép. A Magyaróra fiatal, súlyos családi tragédiákkal küszködő tanárnője rádöbben, hogy tanítványai sem boldogabbak… s ebben a felismerésben egy pillanatra fájdalmasan nevetségessé válik minden nyelvtani szerkezet, s a kijelentés: „nagyon fontos” – más értelmet nyer. A Szép, kerek egész-ben már nagy szerepe van az iróniának. Évekig tanítottam túlkoros osztályban, nem titkolom, ott azt éreztem, hogy az irodalmat, a verset, adott esetben Csokonait soha nem tudom nekik megtanítani, de helyette talán ezt-azt, számtalan apróságot, valamit a realitásból, a darabokra tört költészet cserepein. A pedagógusnak néha nagyon szerénynek kell lenni az eredményben: az az icipici is több, mint a semmi! A Selyem Izabella írói pályám egyik botrányköve. Sokan sértődtek meg miatta, pedig egyszemélyes élő modellje nem volt, ettől mindig is tartózkodtam, a magnómódszer nem irodalom, nem szoktam a valóságot egy az egyben lemásolni. Pusztán egyre jobban irritált az a pedagógiában sem ismeretlen embertípus, amelyik nem érti ugyan a dolgát, de „papírja” van arról, hogy érti. A papírhatalommal való fenyegetőzés teszi ezt az egyébként ártalmatlan, máshova való embert nemcsak ellenszenvessé, de félelmetessé is. A diktatórikus Selyem Izabella drasztikusan megszégyenül – itt, ebben a novellában a szemben álló diáknak van igaza, még ha könyörtelenül érvényesített igaza is. Aki feljelentgetéssel, terrorral tanít és fegyelmez, gyengeségét szadizmussal palástolja, sehol, semmilyen körülmények közt ne kerüljön olyan posztra, hogy emberek felett dönthessen, emberi lelkeket irányíthasson! Kétségtelen, Selyem Izabella negatív hős, bár bukásában nem tagadtam meg tőle némi szánalmat sem. De ott van mellette egy másik alak, a Méhes tanár úré; én ezt a tanárfigurát nagyon szerettem! Ő az ellenpólus. Teszi a dolgát, őszintén, szemforgatás nélkül, jó humorral megáldva… élvezettel írtam meg. De úgy látszik, az emberi fül hajlamosabb arra, hogy a rosszat, az elítélőt hallja ki a szövegből, mert Méhes tanár úrért egyetlen kollégám se szorította meg a kezem… Nyilván az író is ilyen: a jelenségekből jobban benne ragad a „negatív”, mint a „pozitív” talán többet és hevesebben ír róla, de ez csupán tiszte és nem vétke! Egyébként valóban módosult a pedagóguskép, s nem előnyére. Mi ennek az oka? Már szinte közhely, hogy a társadalmi megbecsülés hiánya, ami miatt sok rátermett fiatal kivonul a szakmából, vagy eleve nem is választ tanári hivatást… Ez ördögi kör, mert ezáltal tovább csökken a pályán maradók presztízse. S hogy a társadalom miért nem becsüli tanítóit jobban? Miért nem teremt olyan erkölcsi és anyagi helyzetet számukra, hogy legyen kikből válogatni? Talán azért, mert ennek a munkának nem lehet a hasznát zsákba gyűrni, kilóra és darabszámra mérni. Egyébként az egész magyar értelmiség szenved attól, hogy szerepét és tevékenységét alulértékelik. Így aztán fogynak az igazi egyéniségek, akik meghatározhatnák egy-egy iskola szellemét, akikhez lehetne igazodni, s akikre a szülő is tisztelettel tekintene. A pedagógust gyakran kényszerítik „utasítás-végrehajtó” szerepbe, önnön véleménye háttérbe szorul, túlságosan belesimul a „központi” elgondolásokba. A kiemelkedő tanárt pedig valójában nem szeretik: pusztít az irigység, a szűklátókörűség, a féltékenység. Az iskolavezetés is fél az ilyen embertől: nem illeszkedik a sorba. Mégsem tehetünk mást, azt kell kívánnunk, mindezek ellenére legyenek egyéniségek a pedagógusok között, minél többen, az áldatlan láncolatot ezáltal megszakítva, teremtsenek legendát, mint nem egy elődjük, s akkor az általános „lesajnálás” megszűnik. Végezetül A forma című kisregényemet idézhetem. Ez a mű az én „pedagógiai végrendeletem”. A hetvenes évek végén írtam, egy zártkörű pályázati meghívásra. Nem kedvelem a pályázatokat, a „szempontok” szerinti rendelést. Ekkor mégis kivételt tettem. Úgy éreztem, bár sokat írtam az iskoláról, de arról nem elég határozottan, hogy annyi akadály, nehézség között mégis, miért csinálja az ember?! Miért tanítottam én magam is, tizennégy évig, akkor is, amikor már valóban más jövedelemforrásból éltem? Valamit mégiscsak kéne üzenni, demagógia és hazugság nélkül üzenni annak a sok-sok ezer tanítónak, tanárnak, aki kételyek között, de mégiscsak teszi a dolgát szerte az országban… Így született az A forma. Meglepetésemre (mert a nyomasztó légkört sem hallgathattam el) első díjat nyert a pályázaton, a kisregény-kategóriában. A forma kötetben 1980-ban jelent meg (A panasz leírása), s az ezt követő időkben számos tantestület, iskola vendége voltam. Ezúttal is szeretetükbe ajánlom az írás „főhősét”, Nórát, a fiatal tanárnőt, aki a vidéki, kacsalábon forgó, küllemében modern iskola vegyes tantestületében a lélektelenségtől kínlódik, s a mindenekelőtt fontosnak tartott „forma” bűvöletében aláztatik meg. Nóra állapotos; s néhány kolléga rosszindulata s az igazgatói képlékenység arra kényszeríti, hogy néhány perc miatt órákig várjon az utolsó buszra, amely a városba visszaviszi… Nóra vagy vár, vagy fut a síkos, havas úton a nagy hasával – ha nem éri el a buszt, az ablakokból néhány kárörvendő nevet rajta. Ezt a helyzetet a gyerekek elégelik meg: csatárláncba fejlődnek, és nem engedik el a buszt, amíg kedves Nóra nénijük komótosan el nem éri… „Hát ilyet még nem pipáltam – mondja a buszsofőr. – Mégiscsak jó tanító néninek lenni…!” – Nórában feloldódik valamelyest a keserűség, így felel: „Hát igen… ezek a büdös kölykök!” Ezek a büdös kölykök… egyedül ők a lényeg. Értük érdemes, ha mégoly keserves is. Emlékszem, akkoriban Kaposváron jártam éppen, s egy vitaesten a főiskola egyik hallgatója lehangoltan kérdezte meg: „Tessék mondani, tényleg erre kell felkészülni? Nem tetszik egy kissé pesszimista lenni?” – Aztán egy községi általános iskola kivételesen szabadon gondolkodó testülete hívott meg, ők pedig azt kérdezték: „Kedves Anna, nem túl optimista? Hogy a gyerekek megállítják a buszt?” – Nem vagyok sem optimista, sem pesszimista. Amit látok, azt látom. De amiben hiszek, azt hirdetem. Így azt a három alaptörvényt is, amit A formá-ban fogalmaztam meg:

„Szolgalelkű tanár szolgalelkű ifjúságot nevel. A nyáj nem közösség. Az embernevelésben pedig a tanár személyiségének minősége mindörökre első és döntő marad.”

– Nyilván vannak tapasztalatai az irodalomtanításról. Íróként is jár rendhagyó órákra. Kérem, beszéljen tapasztalatairól!

– Igen, sokat járok gimnáziumokba, szakközépiskolákba, szakmunkástanuló-iskolákba. De ez már nem ugyanaz. A szebbik része az enyém ilyenkor: az átadás, számonkérés nélkül. Egy-egy alkalommal nem lehet a tényleges tudást megállapítani, csak az érzékenység, a nyitottság, az érdeklődés fokát. S ez nemcsak iskolánként, iskolatípusonként, de osztályonként is változik. Egyik helyen hidegzuhanyszerű, agyagkötésű érdektelenség, amely csak a találkozó végén kezd oldódni, amikor már csöngetnek és menni kell tovább… s még aznap egy másik társaság viharos, lelkes részvétele. Nagyképűség lenne tőlem a felelősséget tanárra hárítani. Magam tudom, gyakorlókoromból, hogy a kudarcnak és a sikernek számtalan oka van. Különben is, mindig sérelmeztem, ha egy kívülálló becsücsült az óráimra, s „következtetéseket” vont le egy-két óra alapján. Nem tisztességes a „látogatótól”, ha a tanár munkájába agresszíven belebeszél. Nem élek naponta a kollégáim között, ezért nem az irodalomtanításról, legfeljebb eredményéről vannak tapasztalataim. Attól tartok, a régi, mindenáron „tartalmi” irodalomszerettetés helyére most a másik véglet, a mindenáron „formai” irodalomtudományosság lép. Az élmény veszik el, ha nem vigyázunk. Az irodalomtanárnak óriási a felelőssége: mit hogyan propagál, az ízlésben milyen szabadságot enged. Egy dolgot lelet lemérni: a diákok mennyire félnek a jelenlévő tanároktól – ahol nincs „drill” és megtorlás, ott rögtön van élet, másutt süket csönd, oldalpillantások s váratlan „felszakadás”, ha azt a bizonyos illetőt a csöngő kiszólítja… Azt tapasztaltam, hogy éppen a legjobb iskolák viselik el a kritikus hangot, a sértettség ott dominál, ahol találat van.

– Filmekben, televíziós feldolgozásokban nagyon sokszor balfácánnak állítják be a pedagógust, akin nevetni lehet. Mit tehet a kedvezőtlen tendenciák ellen az író?

– Elsősorban maga a tanár tehet valamit. Ne legyen olyan. S akkor nem fognak ráismerni. A gyerek szemében ilyenkor csak az a tanár kisebbedik, akire ráillik az „ing”. A többi inkább megnő: „No, a mi tanárunk aztán igazán nem hasonlít erre…” A gyerekek igazságosak, egyénileg ítélik meg pedagógusaikat. De természetesen az író is tehet valamit. Ha olykor-olykor a szakma selejtjét vagy csak az elszürkült, habókossá vált tanárt ábrázolja is, adjon nyilvánosságot a másként akaróknak, a példahordozóknak, máskor. No nem patikamérlegen, „egy kicsit arra, egy kicsit erre”, hanem ahogy az élet, a variációk végtelen gazdagsága hozza.

– Milyen tervek és munkák foglalkoztatják?

– Nemrég fejeztem be új könyvemet, már nyomdában van, remélem, a jövő könyvhéten már kézbe is vehetem. Az együttlét címmel két „szöveg” kapcsolódik, Az unokaöcs utazása és A nagynéni levelei. Az együttlét: ahogy együtt létezünk, a magunk bűneiben és erényeiben, egymással szüntelen kölcsönhatásban, mi, emberek, valamennyien. Fehérek és feketék, Kelet és Nyugat, férfi és nő, fiatal és öreg. Okosak és buták. Keresünk, kérdezünk, választ várunk feleletek helyett. Most a készülődés szakaszában vagyok. Nem beszélek arról, ami formálódik. Nem is sietek. Nem a mennyiség a fontos. Egyetértek Pilinszkyvel, aki egyszer azt mondta, amikor megkérdezték, miért ír olyan keveset: „Nem az a fontos, hogy a madár repülés közben hányat verdes a szárnyaival, hanem hogy egy csapásra milyen magasra húz…” Sok mindent megírtam már, ami rám tartozott, megszólított, érdekelt. Ismételni nem akarok, még stílusbravúrral sem. S ami jön még, el nem tékozlom, érlelem. Egyébként sosem vagyok munka nélkül: önmagamon dolgozom, hogy ne úgy haljak meg, ahogy megszülettem, hanem legalább valamicskét „javított változatban”…

Németh László mondta egy helyütt, hogy nem az a világ dolga, hogy sok írót termeljen, mert amúgy is sok az író, és a remekmű kevés, hanem az a világ dolga, hogy minél több olyan ember legyen, aki önmagából, lelki-szellemi anyagából formál élete során remekművet. Ez vigasztaló, foglalkozáshoz kötött perspektíva; mégis, ezt a vágyat a tanár – hiszem – mindenkinél jobban érti.

Kalandozások

Ami „tilos”

Valamit láttunk, hallottunk; tetszett vagy nem tetszett. A képernyő sötét már, a ruhatár kiürült, megszűnnek a rádióhangok. A kritika megkísérli a szakszerű bírálatot – a néző, hallgató elolvassa vagy sem, egyetért vagy a fejét csóválja. Tőlem ne várjanak elemző kritikát, hírverő ismertetéseket. Inkább arra kérem Önöket: kalandozzunk! Kalandozzunk együtt, tartsanak velem!

Mert akár jót, akár rosszat kínáltak elénk, mindig tovább motoszkál az agyban egy-két töredék. Bizonyára fölfedezték már, a képzelet társításai néha távoli mezőkre sodornak, s néha ez a véletlennek tetsző, elszabadult gondolatsor vagy érzés hasznosabb számunkra az alapul szolgáló műnél – de az ilyen „kalandozás” az igazi élményt nem bántja, sőt feljebb emeli, a hamisat vagy középszerűt fölhasználja csupán, s a maradékot egyúttal meg is semmisíti.

Színházban voltam, miniszínházban. A Thália Stúdió előadását néztem meg, Lázár Ervinnek A hétfejű tündér című mesejátékát. Akik az eredeti mesenovellákat is olvasták, ismerősen mozognak ebben a közegben, ahol az erdő lényei egyszerre tündérek, állatok és emberek. Szeretnénk ebben az erdőben lakni. Vagy ott is lakunk? Mindenesetre még nem vagyunk olyan találékonyak, mint Mikkamakka és társai, nemigen tudunk mind, egyszerre „ellenbukfencezni”, védekezésünk készletéből gyakorta hiányzik az összehangolt egység.

Először a mese: a Négyszögletű Kerek Erdő rettegett őre (látogatója) Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon. Rémisztget, zavarja a harmóniát, jó haszonért kibékít a nem létező veszedelemmel is. De legeslegjobban a mosolyt, szabad lélegzést, a vaskorlát nélküli rugalmas életmozgást utálja. Megtorlásul elrendeli: tilos a bukfenc. S ami tilos: ellenállhatatlanul kívánatos is lesz egyszeriben. Mi a teendő? A meselények tudják: ha mindenki bukfencezik – még a lomha testű Bruckner Szigfrid oroszlán is –, a madarak is, a gyökeres fák is (íme, a csoda), akkor az ostoba, hadonászó, pöffeszkedő, ki tudja, miféle, honnan jött Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon, bár fogcsikorgatva, de kénytelen velük csinálni…

Kalandozzunk. A környezet tetszés szerint cserélhető, a szereplők helyettesíthetők.

A tantestületnek joggal nem tetszik valami. Egy elhamarkodott, kisszerű intézkedés, egy elavult módszer vagy éppen egy torz emberi magatartás. El is határozzák, annak rendje és módja szerint szóvá teszik, egységesen föllépnek. Azután fölvirrad az a bizonyos nap: ketten-hárman el is kezdik a „bukfencet” – azután észreveszik, hogy a többi csak ül, mint nyúl a bokorban. Örülhet az ügyeletes Zordonbordon.

A munkások nem kapnak folyamatos munkát, vagy ez-az megpróbál velük packázni. Oda kéne csapni, kiáltani kéne: miért van ez így?! Itt már valamivel gyakorlottabban, izmosabban sikerül a „bukfenc”, de nicsak, egy-kettő el sem kezdi, a harmadik meg átlendülés előtt óvatosan abbahagyja…

Régi mondás, ma sem avult el: a vesszőt önmagában a gyenge gyermek is kettétöri, a vesszőnyaláb nagy erőnek is ellenáll. Együttes akarat, együttes szándék kéne. S nem kéne cserbenhagyni a bátor Mikkamakkákat.

S hogy is vagyunk a tiltással? Néha a tiltás kelti a cselekvés ingerét. Tiltás nélkül nincsen kísértés – kísértés nélkül nincsen küzdelem, életszerűség. Otthoni alkalmazásra így szól a szöveg: „Megtiltom, hogy dohányozz!” – „Nem engedem, hogy találkozzatok!” Hivatalos változatok: „Fűre lépni tilos!” „A medencében szappant használni tilos!” – És ezen felül sok, táblára nem aggatott, s ennél sokkal-sokkal keservesebb, szabadsággátló tilalom.

A tiltások nem egyformák. Vannak a fennmaradást szolgáló tiltások. Megszenvedett, ősi tapasztalatok. Az ilyen tiltások megszegői saját bőrükön érzik egy magasabb törvény igazát. Máskor indokolt a többség érdekét védeni az illeszkedésre képtelen egyén ellen. Az ilyen tiltásokban nincs semmi nevetséges. Legföljebb szomorú, hogy mennyi mindent tiltani kell, a józan belátás helyett…

De néha a tilalom maga is karikatúraként jelenik meg, valami álhivatalos, túllihegő s amúgy is megakadályozhatatlan ügyben. Átjáróházon: „Az átjárás szigorúan tilos!” Rendelőintézetben: „Kopogni tilos!”

És a lappangó, burkolt tilalmak! Amikor azt mondják: „Gondolkozzatok!” – Amikor azt mondják: „Legyen saját véleményetek!” – Amikor azt mondják: „Nyilatkozzatok meg, bíráljatok!” S a valóságban éppen ellenkezőleg kell érteni. Zordonbordon sokat ravaszkodott!

Néhány ösztönző tiltásnak azonban hálás vagyok. Gyermekkori olvasmányi tilalmaimra emlékszem vissza. Anyám a könyvek nagy részét lakat alatt tartotta, gyereknek tilos elolvasni, nem gyereknek való, ez volt minden magyarázat. Talán sose törtem volna magam, hogy tíz-tizenkét éves koromban éppen azokat a regényeket olvassam (Tolsztoj, Dosztojevszkij stb.), ha nem éreztem volna titkot a tilalom mögött – talán sose csentem volna el a kulcsot, hogy édes borzongással belefelejtkezzek a tilosba, ha az a kulcs ott lógott volna az orrom előtt… Így azonban korán megtanultam, hogy némely tilos mögött nincs is igazi tabu – a szöveg sötét maradt ugyan, de bosszantott, akkor miért rejtették…? Nem nyugodtam, amíg hosszú évek alatt fel nem derítettem anyagukat – így váltam olvasóvá. Azt hiszem, íróvá is a sok tilos mögé tekintés tehetett.

Persze, a belső parancs is tiltás. Azokat kell igazán komolyan venni. A személyiségmagból sugárzó, beskatulyázhatatlan jeleket. „Ne lépj tovább, nem a te utad!” „Ne higgy a hazug szónak!” „Amit nem bírsz, ne akard!” – s ennek látszólag ellentmondva: „Ne légy kicsinyhitű!” Ez az igazi erdő, kusza növényzet, ebben végezni el a ránk vonatkozó irtást – ez a legnehezebb. S az alaptiltásokat, a belső parancsokat lázadozás nélkül, sajátunkként megélni. Nem ölni. Nem lopni. Nem irigykedni. A faragott képeket nem imádni. Nem is olyan könnyű. Nem is olyan könnyű.

A mesejáték figurái tudják: ne rettegj, te szegény, egy-egy centi előmenetelért ne lihegj oly buzgón… sose rúgd el társadat… vélt sikerektől ne fújd magadat degeszre… Vigyázz a hétfejű tündér utolsó, megmaradt fejére!

Ez a mese igaz. A realitásban is megél. Néha meg ülünk a páholyban vagy a képernyő előtt: a játék, amit látunk, a sok szöveg, amit hallunk, komolynak látszó, valódi, mégis legyintünk: mese ez, kérem…

Ne kalandozzunk ilyen messzire?

Sütő András: Csillag a máglyán

…Múltkoriban beszélgettünk arról, hogy a tilos szó veszélyes. Távol tart a tiltás tárgyától, de ingerel is egyszerre. Különös baj van, ha a tiltás mellé monoton ismétléssel odakerül egy másik, a kötelessége. A mérlegen ellensúlyként ott kell állnia a szabad és a joga szópárnak is; persze, nem a puszta szó nyom a serpenyőben, hanem a kinyilatkozás minél tökéletesebb valóságfedezete. A Kálvin János uralta Genfben nincs kiegyenlítés – a jobb oldali serpenyő üresen lebeg, az alig teljesült eszme máris merevvé válik, hatalmi kényszerré, s ebben a „megtisztított Jeruzsálemben” rosszabb árnyalatokon vitatkozó jó barátnak lenni, mint nyílt ellenségnek.

Sütő András, az erdélyi magyar irodalom ékessége megrendítő drámát írt – sok mindent hallottam a műről, mielőtt láthattam volna. A Csillag a máglyán a Madách Színház ihletett előadásában valóban felfénylett. A kritikákat olvastam, „tartalmát” – némi kihagyással – elmesélték, mégis elszorította az élmény a torkomat. Némely színpadi mű csak bizonyos pontján robban, egyetlenegy patront tartogat, s elsüti nagyágyúval, hosszadalmas körítés közepette. Ez a „csillag” azonban minden porcikájában szikrázik – egyszerre többfelé, s a fénye mindig pontosan bevilágítja a célba vett homályt.

Kálvin János, a maga teremtette reformáció diadalra emelője és Szervét Mihály, a reformáció „megreformálója” küzd – századok mélyén. S mi mégis modern hősöket látunk, Szervét hullását, Kálvin vergődését mai agyunkkal és mai szívünkkel fájlaljuk. Ezerfelé szaladhat itt a gondolat; ha úgy tetszik, az író, ha úgy tetszik a magánember töpreng tovább.

Megszoktuk, már-már közhellyé süllyesztettük Descartes bölcsességét: „Gondolkodom, tehát vagyok.” Szervét Mihály azt kiáltja ifjú korában, amikor a későbbi csapda még csak előérzet: „Gondolkodom – tehát félek!”

Igen, az emberiség a XX. században már együtt él félelmeivel. El nem menekülhet, csak szembenézhet vele. A félelem ellenszere lehet a tagadás is, az aggasztó jelenségek kicsukása a tudatból; lehet a butaság is, amely nem szeret se hátra, se előre nézni. A gondolkodás, a könyörtelen logika a szorongást megteremti – de ugyanez a gondolkodás győzi is le azt. Nem a szemellenző, hanem az út, a terep minél szélesebb áttekinthetősége ad az embernek biztonságot.

…Biztonságra mindannyiunknak, minden eszmének szüksége van. A bezárkózás, beszűkülés gyávasága azonban nem biztonság. A cáfolatot is meg kell ismernünk, mielőtt művünk halhatatlanságát kihirdetjük – mondja Szervét. Csak az ellenvélemények elemző tanulmányozása után nyugodhat meg az elme, saját igazában. Ma a vélemények, viták korát éljük; állítások és ezeknek kétségbevonása mindennapos dolog – kár, hogy olykor kisszerűvé, torzsalkodássá fajul, apróságok csip-csup piacává válik, a jelentéktelen dolgok csatáiban szétforgácsolódik a régi hitviták szenvedélye…

Kálvin nem az ellenségét, az „ellenzékét”, az ügy javítóját égetteti meg. „Folytatásod lehettem volna” – mondja Szervét a börtönében. Kálvin nem érti, vagy nem meri érteni. Az épületről beszél, példázatul választja. Alighogy elkészült a ház, amelyért mártírok vére hullott, föl csak szüntelen küzdelem árán magasodhatott, máris figyelmeztet, „lázít” valaki; álljunk csak meg, bontsuk le, kezdjük újra…? Szervét azt feleli, ami nől, azon menet közben is munkálkodhatunk. Messze még a tető. A gyermeknek a koponyája is vele nő, ahogy izmosodik. A koponya nem maradhat meg embrionális állapotban, s kamaszállapotunkat se rögzítheti.

Egyre többet, egyre újabbat és egyre pontosabbat kell fölvennünk a világból, elmélet és tapasztalat kölcsönhatása örök. A haladás végtelen sort feltételez. A bevégzettség, a tökéletesség képzete a megsemmisülés maga.

A „hitnyomozó” nemcsak az „eretnek” író után nyomoz. Egyetlen ember, mi az, a gépezetnek nulla, egy ujjpattintásra szétmorzsolhatják. Az olvasók a veszélyesek – mondja a nyomozó –, azokat kell fölkutatni, azoknak az elméjéből kell – akár a legvégső erőszakkal – a könyv szellemét kitépni! Az író néha úgy érzi, visszhangtalan. Nem látja a betűi fölé hajló arcokat, a Holdra lépő emberről is hitelesebb képe van, mint az egyes lélekről, ahova gondolata, szemléletének sajátos törvényei beköltöztek. Pedig az olvasók léteznek – ezer, tízezer, százezer utóélet függetlenül bennük; ezért ideget próbáló, szívet roppantó felelősség: igaz-e a szó, érdemes-e a nyomdafestékre? Nem járul-e hozzá az írás tudója, szerencsétlen, kishitű pillanataiban, hogy kaméleonok igyekezzenek a mindenkori naposabb oldalra, s a csillagok máglyafüstben feketedjenek?

„A fegyverét kérem” – mondják rongyaiba burkolt Szervét Mihálynak. Először az inkvizíció jegyében kérik: átnyújtja boncolókését, a tudomány fegyverét. Másodszor Kálvin emberei szólítják föl: odadobja tollát, az írás fegyverét. Tudás és művészet formáló erejét valló, megtisztelő hit a Sütő Andrásé. Amit véd, amit hangsúllyal fölmutat, nem hamis.

Emberközpontú a megváltás igénye. Az egyetlen igazságnak nincs egyetlen letéteményese; szét van az részekre osztva, feladatokra, sorsokra szabdaltan szenvedi a magáét.

Mert Kálvin is áldozat. A beindított gépezet mesterétől függetlenné válik; a szenvedélyes hitújító mögött már falkemény apparátus áll – a győztes hatalom gyakorlati működése, a helyzetek kényszere. A helyzet parancsol itt, nem Kálvin. A praktikum szükségszerűen elfojtja a merész „továbbgondolókat”.

Hiszen Szervét Mihály a dogmává kövesült tiltás ellen lázad; teszi ezt a meggyőzés, szellem szabadságának bizodalmában. Álomtalanná fakult korban az álom parttalanságát hirdeti. Amikor elbúcsúzik, a legkisebb teatralitást is mellőzi. Keserű intelme abban a reményben fogan, hogy talán mégsem fogadtatnak meg a kényszerűség tanácsai: „…nyitott szemmel aludjatok, jó emberek. Mint a viaszbabák. Mint a játék babák.”

Az élőlény nem szerkezet, az ember nem figura, hanem teremtője is annak, amit szolgál.

Sütő András az öntudatlan létezéssel perel; részvéte a bátraké, a kiszolgáltatottaké.

Az előadás végére bennünk is megtörtént valami. Varázsos este. Nagy siker? Igen, az. De ne a tapson mérjük! A színházban mindig tapsolnak; már-már mechanizmus. De kevésszer van ilyen csönd, ilyen töprengő némaság a ruhatárban.

Németh László: Colbert

Ha Németh László szól – most Colbert-drámája a Madách Kamaraszínház szűk deszkáiról –, elsősorban nem a választott szituáció leleménye, hanem a pontosra nyírt gondolatbokrok, súllyal töltött mondatok íve kísér. A figyelem előadás közben egy percre sem lankadhat – a szorosan illeszkedő elemek egymást feltételezik, nemcsak egy drámán belül, hanem az egyes drámák között is. Sőt az életmű egészét is besugározza a saját világot teremtő elme magas szándéka: az önmagán túlmutató irodalom keresése.

Németh László elment – s élete példája hőseit is túlnőtte. A magukra maradt „világjobbítók” visszájára fordult bűntudata: meglehet, hogy az író személyes sajátja, a vizsgálódás tágas boltozata alá mégis egyetemes sorsok férnek, egyetemes tanulságok, egyetemes kételyek. Az olvasó, a néző pedig szellemi ágaskodásra kényszerített, ha e gondolatok szintjén társként kíván bekapcsolódni.

Meggyőződésem, hogy a színházi előadásban a közlés egy része elvész; nem kizárólag a rendezés vagy a színészek hibájából, hanem a néző másfajta dialógushoz szoktatott felületes figyelme miatt. Kevés a mozgás is – Colbert áll, ül vagy éppen fekszik. A dialógusok leggyakrabban két ember között folynak – minden lényeges mondandó ilyen „négyszemköztiségben” hangzik el. Nincs látványos tablókép, izgalmas cselekményfordulat. Ami történik, belül történik – a koponyában, a lélekszentélyben. A külső mozzanat, a királyi sértés inkább csak ürügy a palackba szorított lelkiismeretnek, hogy a felszínre törjön, s a távozni készülő személyiség előtt kérdőjellé görbítse a bizonyosságnak látszó felkiáltójelet.

Már a négyszemköztiség, a „vallomásos” jelleg is az oldódás ritka, kivételes lehetőségét példázza, mintha bizonyítaná, amit napjainkban, dilemmáink közepette érzünk: megnyilatkozásoknak a nagyobb társaság, még látásmódjukban rokon társaságok sem kedveznek igazán: a tárulkozások két ember között szerencsésebbek, így teremtődik meg az őszinteség minimális feltétele. VII. Gergely pápa, a nagy türelmetlen, a „korai” ember panasza modern panasz: Isten elejtette a világot, mint ág a levelet, a kocsányainkban érezzük a szakadást. A feladattal vert (vagy áldott) egyén harcol – a szélben lebegő levél –, hogy ne tapodtassék végképp a sárba.

A Németh László teremtette hősök a küzdelem reprezentánsai – az értelmes élet kutatóműhelyének tudósai; néha győzelmükben is vereségesek – veszteségükben is diadalmasak. Colbert XIV. Lajos pénzügyminisztere, s hogy a hatalom barátnak tekinti, azzal ámítja magát. Könyvtárat és virágzó ipart teremt, a tudományok értője és istápolója, de erejét, a megteremtett pénzügyi csatornarendszert, amire gyermekien büszke, a király már régen saját céljaira működteti. „A szolgálat nem teszi szolgává a nemest” – ebben az elvben reménykedett és tevékenykedett. Ez az elv azonban pontatlan, mert nem minősíti a gazdát, az ügyet, amelyhez elszegődött. S amikor minősíti: már késő, a külvilágban már lezárultak a választás lehetőségei. Ami még történhet: már a halálra tartozik, választás ennyi: irgalmas halál, a hazugság nevében – vagy illúzió nélküli enyészet, a fölismert bűntudat igazsága.

Bessenyei Ferenc tudja, hogy ez a dráma a nagy magány pitvarában, az utolsó életmorzsák fogyasztása közben láthatatlan színtéren zajlik, ezért mozog oly keveset, ezért bízza a hegygörgető lélekcsatát az arcra, a megránduló kézre, a hangra, amely, mint félrevert harang, a veszedelmet hirdeti. Ösztönös tudás ez, amely a tisztaveretű szöveget hibátlan dikcióban közvetíti. Valamennyi mondat alapmondatként tovább göngyölíthető, a néző, csupán mint befogadó humusz kell hogy magát odanyújtsa: szaporítható magvak hullanak itt, s nem kőre hullnak, hihetjük-e?…

A sérelmet magyarázni sokszor megalázóbb, mint elviselni – Colbert szól, s mi együtt rezzenünk vele. Kinek nincsenek sérelmei? Melyikünk nem érezte már a vackába legalább visszahúzódható vert kutya előnyét?…

Colbert büszke. Felesége kétségbe vonja az ehhez való jogát, nem olyan időket élünk, mondja, hogy bárki is megengedhetné magának a büszkeséget. Azonban ez a tartás is kétarcú, a kegyenc duzzogása még nem erény, akkor válik igazán azzá, amikor már kicsinek érzi a királyt, a hatalmat ahhoz, hogy halálának okává s ezáltal részesévé tegye – ez már valódi fölmagasodás. Colbert magának és Istenének hal meg. Bourdaloue páter kitakarja előtte élete festett tartalmát, ingatag igazolásokra épített eredményeit. A dráma szerkezete itt fordul át, finoman, csikorgás nélkül.

„…Az önismeret izzó vasát helyezte az önérzet sebére” – fogadja el Colbert a páter szavait. Önismeret: vissza-visszatérő fogalom Németh László világában. Soha aktuálisabb eszköz az ember előtt. Az önismeret útja mindig fájdalmasabb, mint a mások fogyatékosságaiból, rossz ösztöneiből magyarázott méltatlanságok sorolása. Keserűbb tudni, hogy néha mi magunk rontjuk el kapcsolatainkat, mi magunk torzítjuk eszményeinket, szorítjuk a praktikus lehetőségek vályújába, elfeledkezünk arról, hogy az ember önmagába, önmaga befejezettségébe nem nyugodhat bele. Teremtsen az ember önmagánál különbet műveivel, munkája igyekezetével, vállalkozása merész arányaival! A könyvtáros, a derék Balaize – a vigasztaló – az önérzet sebére a megszerzett tudomány múlhatatlanságát csepegteti. Enyhít a rideg objektivitáson: hisz abban, hogy a birtokba vett képesség, az egyszer már létrehozott érték ki nem pusztítható – a művet elsöpörhetik, de az azt megelőző működés már benne marad a világban.

Colbert Colbert-rel küzd. A hiú Colbert a szerénnyel, a büszke Colbert az alázatossal, a hitetlen a hívővel. Önmaga ellenfele, árnyék mindenki más. Egyetlen méltó partnere a közelgő halál. Nincs fontosabb dolga, mint az erre való előkészület. És éppen ezt nem értik, családja a legkevésbé. Ezekben az órákban másféle mérlegen méretnek Colbert érdemei. A szembesülés fájdalmas: a batyu, amelyben érdemei sokaságát hitte: üres. S már semmi sem töltheti meg. Csak a szándék kér itt kegyelmet: az eredeti tiszta szándék, amit a hatalom a maga képére formált végül.

Németh László eszmeköre nem tetszetős külsejű, romlandó áru, egy idényre. Inkább szemérmesen rejtezkedő, olykor terepszínűvé álcázott bölcselet. A dráma anyaga a manírt nehezen tűri: a kosztüm csak leplezi az időtlenséget – de eltakarni szerencsére nem tudja.

Elterveltség és váratlanság

Ezúttal valóban „kalandoztam”. A veszprémi tévétalálkozó vendégeként az ébredő Balaton-parton, opálos napsütésben – majd hirtelen széltől, esőtől fedél alá menekülve. Kiszámíthatatlan volt az idő, reggeltől délig tíz fokot zuhant a hőmérséklet, déltől kora estig pedig tíz fokot felszökött újra, hogy aztán éjjel megint fagyos levegő szaggassa szét az alvás amúgy is feslő szövetét. A versenyfilmek nagy részét már korábban láttam, most találgattam, vajon melyik és miért lesz a zsűri előtt a legkedvesebb. Éppoly kiszámíthatatlannak látszott a döntés, mint a változó számú közönség tetszése. Végül is a díjak számomra nem okoztak meglepetést – igazában csak Az áruló-t és a János király-t hiányoltam a nyerteslistáról. De hát nem az a célom, hogy kizárólag a győztesekről írjak.

…Mert valójában a kiszámíthatatlanság varázsáról, a rációval át nem fogható dolgok könyörtelenségéről (vagy éppen emberfölötti könyörületéről) szeretnék szólni. Arról, milyen aggályosan, milyen alapos részletességgel tervezzük meg előre sorsunkat, milyen megható buzgalommal rajzoljuk elő későbbi létformáink ugróiskoláját, s milyen tanácstalanul állunk a kényszerű módosulások szabálytalanná ferdült vonalai között. Mintha két mechanizmus működne, egymással párhuzamosan. Az egyik szüntelenül arra ösztökél, mi magunk kormányozzuk a kisebb-nagyobb csónakot a csendesebb-vadabb vizeken – a másik váratlanul megperdíti a személyiséget, odébbtereli, s a biztosnak látszó irányt módosítja. Szervesen összetartozik a kettő: az ésszerű eltervelés az anarchikus burjánzásra hajlamos életet összetartja – a merevséget pedig, az unalommá fakuló merevséget a váratlanság, a „minden másképpen van mégis” fölismerése oldja fel. Úgy hiszem, nem a kiszámíthatóság, hanem a kiszámíthatatlanság döbbenete kényszeríti gondolkodásra az embert, s emeli önmagánál magasabbra, megfejtésre váró törvények közelébe. S ezzel a józan belátástól független elemmel vívja leglátványosabb küzdelmeit a művészet, az irodalom is.

Dürrenmatt János király-a félelmetesen keserű komédia, mulatságos tragédia. Ebben a véres politikai revüben valóban minden kiszámíthatatlan: a pillanatnyi béke éppúgy, mint a folyton föltámadó háborúság; az ellenfelek kölcsönösen gazemberek – védelem ürügyén csupán ütőkártyának használják a gyengébbeket. Háborújuk szenvtelen háború – a város, a meghódításra váró város mindenképpen vesztes: az indok mindig készen áll, bármikor formára igazítható a pusztítás ideológiája. A két koronás gyilkosnak nincs egymásról illúziója: még gyűlöletre se méltatják egymás magánszemélyét, az öldöklést természetesen szervezik, az események logikátlan kényszerének engedve. Richard, a „fattyú”, az elszabadult, gépies irtóhadjáratok világába új érvet hoz fegyverül: mi az ésszerű? – ezt kutatja. Tanácsai logikusak, célratörők és humánusak: már-már győz a káosz felett. János királyt is „megfertőzi” a vágy: eszközből teremtővé válni, közönséges gyilkosból legalább megfontolt reálpolitikussá. De a dürrenmatti világépítkezésben nemcsak hogy csődöt mond a javító ésszerűség, hanem még visszájára is fordul. A sötét erő és szövetségese, a véletlen, az eredményt megcsúfolja. János király még meleg teteme fölött a megszégyenült fattyú füle hallatára dönt az új hatalom, a rendnek álcázott vak könyörtelenség – a percnyi érdek „bolondoktól mentesen” arathat tovább.

Az ész kicsorbul a kiszámíthatatlanságon – s így jár Volpone ravaszsága is. Fehér György új Volponé-t rendezett. Az öreg szélhámos Moscát jól kitanítja, a szolga tanítvány tökélyre fejleszti a leckét; alattomosan készülődik, hogy aztán uránál is lelketlenebbé váljon. Mesteri fordulat: az eddig kedélyes, bohém lelkű fiúnak ismert Mosca végül is ellenszenvesebb, hidegebb gazfickó, mint Volpone. Volpone alakoskodása, pénzéhsége mögött néha még valami emberi vonás is fölsejlik: képmutatásán néha átcsillan egy hajdan volt fiatalember nosztalgiája. Környezeténél eszesebb, ezért meg is veti azt. A komédia szabályosan gördül előre, „szabályos” végkifejletet sugallva. De a „kiszámíthatatlan”, a „csavar” a szokvány fölé emeli a véget. Az eredeti műben is, a szöveg szerint is Mosca győz, látszatra a „nép fiának” a természetes esze, furfangja ül diadalt az elpuhult, kapzsi Volpone fölött. Ebben a Volponé-ban azonban azon kell csodálkoznunk, miképp nem vettük észre eddig ezt a Moscát? Mert itt nem az igazság győz a hamisságon, hanem egy új típusú gátlástalanság, érzéketlenség, kifinomultabb gonoszság söpri el a kiöregedett, módszereiben elavultat… Volpone már-már áldozat. Mosca már-már hóhér.

Giordano Bruno megkísértése eredménytelen marad. Látszatra – a heroizmus jegyében – előre látható minden. Giordano ellenáll: a test kínzását, a lélek kételyeit is kiállja. Akik érte küzdenek, azok is pusztulását készítik, nyílt rabtartói kevésbé veszélyesek, eszközeik kevésbé bonyolultak. Mi hát a ki nem kalkulálható? Miben rejlik a megdöbbenés izgalma? Az utóéletben. A följegyzett filozófia, a följegyzett életvallomás későbbi érvényesítésében. Giordanót elégetik – a csillag elválik ragyogásától. Szavait valaki – barát-e, ellenség-e, nem tudni pontosan – megőrzi, fölhasználására készül. Teljesítésére? Torzítására?

Az áruló-t – Gorkij szegény, nyomorult árulóját a lélek belső terein fölbukkanó, idejében meg nem fejtett kiszámíthatatlanság löki az emberi létezés peremére. Bűne nem annyira egy bűn jelenléte, sokkal inkább hiány – az erkölcsi mérce hiánya. Karazint szánom. Camus Közöny-ének előfutára. A katarzisképtelenség áldozata.

Az ember nincs benne elindított cselekvései további gyűrűzéseiben – annyiban nincs benne, hogy nem tudja ezt a gyűrűzést végigkövetni. Csak cselekszi, hite szerint a jót – s reméli, hogy a jó jót nemz. A kiszámíthatatlant, a meghökkentőt, a váratlant egyszer s mindenkorra kiirtani: a gyermekek naivitása. De fölkészülni fogadására, a minden pillanatban módosulható külső és belső helyzetre: feladat. A rugalmasság bizonyos esetekben nem képlékenység, hanem harcmodor.

…És valljuk be, azért mi csak-csak nyugalmat áhítunk, csendes, napos nyári nyugalmat. Miért, hogy egy-egy égzengés, hirtelen támadt vihar olykor mégis izgalmasabb?

Bergman: Jelenetek egy házasságból

Az őszben talán a szeptember a legcsalókább. Szeptemberben a nyár túlságosan közeli, nyomai megtévesztően frissek. Az ész már a pompa bomlását sugallja, az érzékek még a virágzást ismétlik makacsul. A széles napsugárzás se olyan biztató, mint márciusban egyetlen fénycsík. Az ősz a távolodás művészete, az átmenet méltóságának példamestere.

Szeptemberben ismét beülünk a moziba. Rendszerint arra a filmre, amelyet tavasszal elmulasztottunk. Csak terveztük, hallottunk, olvastunk róla, aztán jött a július–augusztus, a kánikula, a kertmozik szuperszériái… Alkalomszerű kitöltése egy-egy estének. De amikor elszánjuk magunkat az első esős napon, hogy zárt, sötét mértani alakzatba lépjünk, akkor már azt a filmet keressük meg, amit kiválasztottunk. Talán már nem is annyira a kíváncsiság, inkább a kötelezettség hajt be rá, mintha saját listánkon akarnánk kipipálni: ez is megvolt, láttuk-hallottuk, morális-esztétikai birodalmunkban használhatjuk-e vagy sem.

Az ízlés testreszabottságát és minőségi különbözőségeinek óriási kilengéseit talán semmi sem jellemzi jobban, mint ha előzetesen meghallgatjuk néhány közömbös ismerősünk véleményét. (Esetleg elolvasunk néhány kritikát.) El is szomorodunk néha – íróember különösen. Milyen tévesen fordítják le az alkotó világosnak szánt jelrendszerét!

Igaz, a jó mű több jelentésárnyalatú – de csak úgy, mint az alma egyik fajtája a másiktól eltér, s ahogy a piacon sem kínálja az árus az almát körteként (vagy zöldségként, szélsőséges esetben), egy-egy filmről, mondandójáról, jellegéről se lehet lényegbevágóan különbözőt állítani – hitelesen.

Amikor a napokban megnéztem Ingmar Bergman híres filmjét (Jelenetek egy házasságból), a következő ellesett „summázatok” birtokában voltam: teli van a film szexjelenetekkel, a film unalmas és vontatott; a házastársi marakodás szokványos története; szerencsére azért van a végén valamiféle hepiend.

Bizony, ebben a filmben nem volt egy szemernyi szex sem – pontosabban semmi olyan, amely hatásában bármilyen erotikus képzetet kelthetne. A kétségbeesésből űzött szerelem nem lelkesítő, hanem elszomorító, lehangoló. A görcsös sírásba és véres verésbe torkolló szenvedély mint pótszer jelenik meg csupán, nem felszólít, hanem éppen ellenkezőleg, taszít, a szerelmi aktustól távol tart. Szánni való az az ember vagy az a közvélemény, amelyik ezekben a képsorokban – akár elítélően, akár együtt csámcsogva – erotikus tartalmat vél felfedezni, s a kontaktuskeresés kínlódó töredék szavait a mámor indulatszavaival keveri össze.

S hogy unalmas-e a Jelenetek…? S egyáltalán, mi, kinek unalmas? Engem A nagy Caruso untatott. Azt hiszem, hogy valamit élvezzünk, annak legfontosabb feltétele a megértés vagy legalább a megértés igénye, a befogadásra felkészült állapot. A szellemi fáradtság a kapcsolódást megakadályozhatja, de a szellemi skatulyázottság eleve megakadályozza. Az apró rezdülés is lehet érdekes, ha bennünk, töprengéseinkben talál újabb rezonanciára – a legnagyobb, attraktív produkció is visszhangtalan, ha nincs közünk igazán a „mutatványhoz”…

Legtovább az az előzetes, röpke mondat tartotta magát ítéletemben, amely szerint a film „szokványos házassági história, a válás, a szétszakadás tipikus története”. Csaknem a film végéig magam is azt hittem, szépen, finoman kimunkált részletek, remek lélektani megfigyelések sorba fűzése ugyan, amit látunk, de különböző variációi már innen-onnan ismertek, sokat rágott csont ez, föl nem fedezett darabkája aligha akad. Aztán, amikor annak rendje-módja szerint (a kegyetlenség kényszerűségében) a házasfelek elválnak, következik a meglepő, szívszorító fordulat.

Éjszaka egy üres házban. Marianne és Johan már hosszú évek óta nem házasok – sőt mindketten más férje-felesége. S mégis egymással érzik magukat legjobban – bár ez a „legjobban” is csak éppen elviselhető. Ezt nevezte valaki „hepiendnek”! Ezt az éjszakát, ahol két ember fekszik egymás mellett, s mint két idegenről, úgy beszélnek a távol levő „új” asszonyról és férfiról, szétszedik őket ízekre – mint ahogy saját életüket is, saját boldogtalanságukat, céltalanságukat, látomásos félelmeiket. Összetartoznak ebben a deformáltságban, a közös múlt iszonyatában, a gyengeségekben, a fiatalság tönkretépázott reményeiben tartoznak össze. S legnagyobb fényűzésük, a legnagyobb kötés: szabad végre őszintének lenni, nincs miért hazudni egymásnak – de nincs miért küzdeni sem.

Ennél nincs befejezés fájdalmasabb. A látszat alatt a megválthatatlanság, a formai változás alatt egy végleges tartalmi kövesedés. Nincs igazi újrakezdés, nincs „új élet”, benövi a régi, elborítja, fullasztja, a múlt a jelent túlharsogja – üzeni Bergman. Ugyan ki nézhette ezt „boldog végnek”?

Hiszen nem a szakítások, még csak nem is a halálok az igazán tragikusak: hanem a megváltoztatás lehetetlenségének képzete. Hogy minden túlél mindent. Hogy életünk determinált köreiből új körre nem szakíthatjuk ki magunkat, mi, lázadó, tévedő lelkek, mi, csömörlött hús – hanem vinni kell mindent, mindig, halálig (és azon túl) tovább.

Vagy talán mégis: amit egy helyütt rontottunk, talán felépíthetjük másutt? Máskor? Talán inkább mégis irgalmatlan pont kell egy viszonylagos hepiendhez, mint a végtelenség gyötrelmébe nyúló, oldhatatlan gondolatjelek?

Tanuljunk az ősztől. Ami betöltötte sorsát, nyugalommal semmisül a télbe. A hullott avart a gyökérhez mossa az eső: fölismerhetetlenül, de mégiscsak az a régi táplál tovább, működik. El is veszett meg nem is. Néhány csontlevél fennakadhat a fán: de ha érkezik a zöld hajtás, az ág úgy is lelöki azt a szegény sárgát.

Németh László: Széchenyi

A színházi előadást nehezen tudtam követni. A mondatgörgetegek nem mindig álltak össze drámai helyzetté, a hatás különben is a szöveg súlyában rejtezik. A szövegben, amit a Madách Színház most példamutatóan tisztelt: otthon újraolvasva az 1946-ban keletkezett darabot, szinte egyetlen szót sem találtam, ami az előző estéről a fülemben vissza nem csengett volna. Ez meghatott; hozzászoktunk, hogy a klasszikusokat sem kíméli olykor a kísérletező rendezői virtus, a színházi világ „átszabási” vágya. Rövidítések, átcsoportosítások, meghökkentő szerepfelfogások, néha komikumba hajló jelmezek idétlen díszletek között: a színész s a kellék elválik egymástól, a darabba élet helyett idegenség költözik, valami érték megsemmisül, anélkül hogy új születne a helyébe. Ilyenkor az ötlet ötlet marad csupán, nem terjed ki mélységében-magasságában az előadásra, az „újrateremtés” nem sikerül – a vékony választóhártya, ami ott remeg a szánandó pojácaság és a megrendítő művészet között, átszakad. Mert nagyon nagy egyéniség kell ahhoz, hogy a rendezői üzenet a korok és divatok felett átívelő óriás írók üzenetével vetélkedjen. Szerencsésebb, ha a színre hozó mára élezett áthallással ugyan, de az újításban mértéktartóan közvetíti az eredetit. A szellem ereje előtt pedig egyenesen kötelező az alázat. A szolgálat – ami sohasem azonos a hízelgő szolgaisággal.

A Madách Színház a szó szerinti szöveget egy kicsit az írói szándéknál csöndesebbre, nyugodtabbra fogja, a Széchenyi-dikciók, az összecsapások robbanólövedékeit patronjátékra hangszereli; néha a mennyezeten, a fejünk fölött pukkan szét egy-egy keservesen szép, gyötrő gondolat, a széksorokba csak a töredékek, a repeszek hullnak, de ezek is olyan bőr- és lélekingerlők, hogy feltámad az erre beoltott ember vágya szöveggel való négyszemköztiségre, a dráma olvasására. Talán ezért nem hálás feladat Németh Lászlót rendezni, játszani: ez az anyag ellenáll a külső látványnak, hiába színpadi mű, formája szerint annál valahogy kevesebb és furcsa mód több, ugyanakkor. Ezért a többért, a többletért érdemes színpadra állítani mégis. Ez paradoxon, meglehet, de a rendezés intelligenciája erre a paradoxonra épül, néha, mintegy kényszeredetten, a megszokott látvány javára némi engedménnyel.

Ítélünk, döntünk. Döntéseinkben hiszünk, és szeretjük azokat mások által is igazolva látni. Széchenyi, a lázállapotú kivételesség sem fogadja el azonnal a helyzetére vonatkozó egyedül helyes vélekedést – ez az öntörvényű, makacs sors is gyermekké válik a legnehezebb döntés előtt, hogy aztán mégis „kihallja” magának a sokféleségből a számára legtesthezállóbb tanácsot: azt, amit elméje maradandó, kristályos része amúgy is tudott – hogy eljött az utolsó pszichológiai pillanat, amikor még módjában van szabadon akarni.

A környezet tanácsai átszövik mindennapjainkat. A közhelyintelmeket agyunk már föl sem fogja, kölcsönös jóindulatunk sztereotípiává fakult. Apró és nagyobb válságok szorítójában állandóan foglalt a Lelki Segélyszolgálat telefonja, akik ide fordulnak, csak egy emberi hangra, egy befogadó fülre áhítoznak. Az igényesebbek keresik és megtalálják önkéntes, valami okból bölcsebbnek vélt tanácsadóikat – úgy járnak az enyhítő szóért, az útirányt jelölő ceruzás feliratért oda, mint ahogy a méh szedi a záruló-tárulkozó, sokszor tiltakozó kehelyből a virágport. Verve vagyunk sérülékenységgel – s ez a sérülékenység már-már az egymás iránti érzékenység, a világ dolgaiban való részvétel ára és feltétele. Egyre több a „mégis és mégsem”-fajta ember, ahogyan Németh László Goldmark doktora megjósolja: „Ha a civilizáció alaposabban elterjed a földön, az egész emberiség ilyen lesz” – mármint idegrendszerében érintett, de a vegytiszta őrületbe át nem hulló, örökké vívódó lélek. A „tanácsadók” edzettebb, tapasztaltabb rétege tudja, nincs más feladata, csak a kusza szövevényből a megfogant elhatározás vékonyka szálát kimenteni, megtámogatni, vezérfonallá dúsítani: s a panaszló máris erőre kap, eleresztik kétségei. A demagógok frázisbajnokai, a személyiségismeret nélküli „külső megváltás” sarlatánjai mellett igazi, szerény aprómunkát végző orvoslók működnek.

Széchenyinek – az írói látomásban – nincsenek ilyen orvosai. „A lángésznek a középszerűség az orvossága” – mondja Lonovics érsek, a jó barát. Középszerű helyzetekben, bizonyára. De nem a végső választás perceiben. Lonovics gyermeki hitű, érzelmi érvei nem szakítják át Széchenyi kegyetlen logikájú értelempajzsát. Goldmark csöndes, meghasonlott démonisága, cinizmusnak álcázott passzív kétségbeesése sem megtartó erő. Talán mindkét alak Széchenyi két irányba, a két véglet felé való lélekhasadása, hogy középütt keményen cselekedhessen a felelősséget elbíró, a tévedés kockázatát is vállaló szabad akarat, amely ebben az esetben egyetlen mozdulatban, az önmegsemmisítés – s egy történelmi-nemzeti dimenzióban az önteremtés – mozdulatában mutatkozik. Széchenyi azonos lesz a szereppel – ha Goldmark vádjai egyáltalán igazak: „…a szerepek bolondjává lettünk. Egyik szerepből a másikba estünk, mint aki folyton csak ruhákat vált, és közben nincs is teste… sem élete.” Széchényinél a nemes álarc beleégett a húsába: a „saját halál” gesztusával tűnt el póz és valóság között az utolsó leheletfinom különbség. Pedig ő a szerepjátszás bélyegét is tűrte, a szándék és a cél hitében. „Nem kell-e hálásnak lennünk a csábító kép és a komédiázási hajlam iránt, mely mégiscsak az igazságot gyújtotta föl, s – bár maga a gyufa elég bele – jelt tud adni egy nép számára, ekkora éjszakában?”

Az embert a választott szerep is minősíti. Az önzetlen, nagy ideákon munkálkodó „alakítás” mögött nem zizeghet szalmabábu.

Széchenyi a döntő tettre valójában soha nem kap döntő tanácsot: titkára, az egyszerű lelki szerkezetű Kiss, sakkjátszmája közben csak elismétli, amit Széchenyi már elhatározott – ha a királynak nincs hova lépnie, ne várja meg, amíg széttépik.

A kivétel maga alakítja törvényét: csak emberi gyöngesége, ha a tett előtt mégis csatába száll, méltó ellenfelet keres és megütközik. Előre tudja, hogy sajnos és szerencsére győzni fog.

De a kivétel nem szabhat érvényes rendet. Ami számára kötelező, az az átlagnak elkerülhető. A lehetőségek közül mindig a folytathatót kell választania – ha csak a legcsekélyebb jó irányába is.

A halott színészek

A novemberben nyíló rozsdás őszirózsa, kusza virágú krizantém helyett sokan drótszárú margarétát, viaszrózsát tesznek a vázákba, nézik-nézik, s lassan elhiszik: valódi… Irtózom a művirágtól. Inkább a keserű illatú krizantémmal barátkozom. Hálás virág, sokáig él, míg a nyári rózsa átmenet nélkül, már a kifeslés teljességének pillanatában pusztulásra szánja magát. Az őszi virág makacs szívóssága ellenáll a dérnek, néha még a korai hó alatt is fennmaradással kísérletezik. Praktikussága avatta temetői dísszé: szomorúságot képzelünk köré, csupán ezért szomorú. Ilyenkor tűnődőbb a lélek, Babits Mihály Esti kérdés-e szól:

A novemberi sírlátogatás sok ember számára puszta konvenció, vasárnapi „program”, mint ahogy az ünnepek tartalma, úgy a gyász tartalma is gyakran formasággá csupaszul. De legalább annyian vannak, akik az egész évben bennük rezgő, szelencébe zárt emlékezést engedik ezekben a napokban fájdalmassá áradni – hogy azután fegyelemmel viselhessék tovább.

Öregség – fiatalság. Meddig tart az utóbbi, hol kezdődik az előbbi? Hiteles mérce-e a biológiai mérce? A szellem rugalmassága legyőzheti-e a hanyatló testet? S az összetartott has kárpótolhat-e, ha eltompul a lélek, a szellem „kivérzik”? S közben küzdünk a kétoldalú, ritka csodáért: az „ép testben ép lélek” eszménye vonz, így szeretnénk élni, öregen is, a kegyelmes halálig. Én – többek között – az idő múlását felettem saját halottaim szaporodásával mérem. Ahogy egyre sokasodnak körülöttem, az egykor jelenvalók, mint emlékképek, már megmásíthatatlan lenyomatban. A végső távozás magánügy, tudom: s a birkózás a keletkezett hiánnyal szintén az egyes ember legszemélyesebb ügye.

A „kedvencek” halála viszont szinte közügy. Ha meghal egy színész, országos döbbenet kíséri. Úgy mondogatják buszon, hivatalban, társaságban, mintha közeli, bensőséges barátjukat vesztették volna el: „Hallottad, meghalt a…!” Pontok. Hivatalos nekrológok, a „pótolhatatlan” jelző elmaradhatatlan odaragasztásával. Pedig hát, tudjuk, senki emberfia nem pótolhatatlan, hiszen ha így lenne, fekete lyukakkal égetett pukkadt labda lenne régen a világ… Morbid humorral meg is jegyezzük néha: ha olvashatná a nekrológját, ha láthatná a saját temetését szegény ez-az, milyen boldog lenne! Bár néha ez sem érvényes, néha még a halottjainkat sem becsüljük – nemhogy akkor álltunk volna melléjük, amikor még a változtathatóság birodalmában mozogtak!

Folyik az utólagos törlesztés is persze, a pedig már semmit számon nem kérő valaha voltnak. A legtisztességesebb az olyan megemlékezés, ahol egy hasonló értékű elme alázattal vállalja a másikat, ahogy életében, úgy halálában. Holta után sem erőszakol rá semmit, amit életében nem viselt: mert nem igényelte vagy nem kaphatta. A megrendülés az őszinteségben fogan. S mi mondogatjuk: „Hallottad…?” Néha gyanakodva figyelünk, befelé: mennyi ebből az igazi gyász s mennyi a szenzációéhség? S egyáltalán, igazságos ez? Meghal egy tanár, meghal egy szövőnő, meghal egy pásztor: csend; a családtagok apró betűs közleménye. Pedig „minden halál hősi halál” (Rákos Sándor gyönyörű egysorosa). Ó igen, ha gyilkosság áldozata az a „közember”, akkor a nyilvánosság – mint egy tévékrimit – napokig beszéli, hozzá is tesz, a borzalmakat fantáziája fölfokozza.

Igazságos hát a megkülönböztetett részvét? Egyszerre igazságos és igazságtalan. Hiszen minden pillanat az utolsó valakinek a világban – pillanatonként van ismeretlenül is mindig halottunk. Ha az emberben az egyetemes empátia munkál, akkor természetes, hogy egy-egy valamely módon (tudással, tehetséggel) megkülönböztetett egyedben lássuk csúcsosodni a közös sorsot. A „híres” emberek halála szerénységre int: az időben való cselekvésre mozgósít, a véglegességre és viszonylagosságra figyelmeztet, a törvényre – az egyetlen törvényre, ami alól nincs kivétel. S felerősíti bennünk a „túlélés” örök emberi sóvárgását, azt a vágyat, hogy ne tűnjünk el egészen.

November harmadikán közvetítette a televízió Noel Coward vígjátékát, a Vidám kísértet-et. Nem vagyok érzelgős, inkább edzett és tárgyilagos. Mégis meghökkentett, valami furcsa viszolygás támadt bennem a képernyő előtt. November három – a halottak napját követő órák… Akinek valaha volt kit elsiratnia, még élénken látja a temetőt, a fejfát, a borostyánlevelet, a fenyőt, a keresztet – az imbolygó mécsesek tétova lángját. Leül a tévé elé, talán óhajtja is a felüdülést, végignézne bármily bohózatot, amely gondolatait eltereli. Aztán (ha az ostobácska darabot nem ismerte volna) néhány perc múlva ráébredt: itt a „vicc” maga a halál; a szobában a holt feleség „megidézett” lelke járkál, s éppen azon töri a fejét, hogyan emelhetné ki az élők sorából egykori férjét. Ez már magában is ízléstelen. Hát még akkor és így. Lehet, hogy véletlen, de szívszorító véletlen ráadásul, hogy ez a férj a nemrégiben elhunyt Somogyvári Rudolf. Mint egy pofon, minden úgy csattan. A végén két halott asszony „kísért” már – a férfi pedig örömmel szabadul meg mindkettőtől.

Azt hittem, csak én vagyok elfogult ebben a témában, de másnap is hallottam, imitt-amott felháborodva: ezt azért nem kellett volna… Napirendre tértünk, persze, mint annyi más fölött. Én az egyedi eset érvényességén túl egy kicsit tovább töprengtem. Milyen erősen működik az emberben az az ösztön, hogy a filmen vagy a képernyőn pergő cselekményből először a szereplőket csoportosítsa: élők és holtak tábora egy percre élesen elkülönül. Azután megszokjuk, egybemosódik a határ. Néhány év múlva akár a bohóctréfában sem találjuk ízetlennek az egykori drámai színész megjelenését, de a halálát közvetlenül követő „mozgó képek”; a szöveg- és jellemkörnyezet, amelyben viszontlátjuk, gondosabb választást kíván. Amikor Tímár József meghalt, utolsó alakítása, Az ügynök halála méltó búcsú volt, méltó arra, hogy reprezentálja Tímár József nagyságát, s egyúttal színészi karakterét is jelezze. Telitalálatként hatott – a megszámolhatatlan Latinovits-emlékműsor között –, amikor a rádióban felhangzott Kosztolányi Halotti beszéd-e, Latinovits hangján.

Tévedés ne essék: nem az idegborzoló drámaiságot kérem minden esetben számon, csupán úgy vélem, a tiszteletadás úgy igazi, ha a lényegét fejezi ki annak, aki volt, s aki ebben a számára lényegesben valósította meg önmagát, művészetét. Ha például Salamon Bélát látom, kabaréjelenetben, számomra éppoly megható, mert ő ez volt valóban, hamisítás nélkül él tovább. Az utókor felelőssége éppen abban rejlik, hogy válogat a hátrahagyott, sokszínű képből, segít kialakítani a legérvényesebbet, legjellemzőbbet, legmaradandóbbat.

Mert az emlékezés is lehet tetszetős művirágkoszorú – s aki nincs már ebben a szférában, nem követelhet helyette bár csak egyetlen szál őszirózsát – de valódit.

A színész öregedése

A karácsonyban a Születést ünnepli az ember. A fémes, zárt világba rést ütő, élek között is megfogant szeretetet. Az este csöndjében – mint az oktató céllal rögzített filmkocka – megáll egy eszmélésnyi pillanatra a világ rohanása. Fájdalmasabbak a hiányok, édesebb a soha nem fakuló jelenlét. Ezen az estén a színész is kivonja arcát a reflektorfényből, a sokszor roncsoló nyilvánosságból; fáradó vonásait szelíd gyertyafénnyel árnyékolja. Nincs magasított Pódium, nincs kölcsönvett Szerep, mindenki önmaga sorsa, s a külsőségek mögött a rejtőző Értelmet áhítja – a maga vezérlő Csillagát faggatja, saját égboltjának tágasságát kémleli. A teljesített és elvesztegetett sugalmak mérlegével játszik. Hiszen minden élő: feladata betöltésére érkezett, s tudja, sem a mennyiségével, sem a minőségével nem rendelkezhet szabadon a még tartalék időnek. Innen talán a kényszer, a belső sürgetés: tenni a lehetőségek közül a legtökéletesebbet – s a tünékeny személyiségfigura megállíthatatlan változásait valahogy mégis a maradandó érték rangjára emelni.

Az érzékeny alkatot gyötri az örök váltások könyörtelen szükségszerűsége. A vedlés mindig kínlódás, s a folyamatot csak a későbbi eredmény szenteli meg. A színpadi öregedéshez nagy lelki intelligencia és bátorság kell, alázat, amely később jogos öntudattá magasztosulhat. Sokan nem is vállalják önként: ráragad az arcukra a kétségbeesetten újra és újra javítgatott álarc, lárva ez már, s amit takarni kíván, a legárulkodóbban éppen azt leplezi le. Nincs borzasztóbb, mint a korommá feketedett ezüstcsillám, sárga ronggyá mállott csipkeruha és szürke pókháló az egykori porcelánbabán. De a színész – legyen nő vagy férfi – nem játék bábu, akit félretehet, sarokba állíthat, fölöslegesíthet az elmúlt ifjúság; az igazi művész nem szorul rá, hogy a fiatalság külső jegyeit hajkurássza, görcsös, lényéhez méltatlan igyekezetben. A tehetség tartalmi erő, amelyet csak közvetít a szemmel is látható forma, s éppen a tehetség méltósága követeli meg az állandó belső uralmat a változó külső felett.

Nálunk és világszerte egy giccsen nevelkedett közízlés, a hozzá nem értés kedvez a színész látványossággá való lefokozásának. Pedig régóta folyik a harc, hogy a művészet sallangjait ne tévesszék össze a művészettel, ne szégyenítsék meg a színész megjelenítő erejét a színész esetleges szépségével, mulandó fiatalságával. Persze, éppily szomorú, ha valaki puszta „csúfságával” csinál karriert – ha ez a negatív különlegesség ürességet, poénra épített manírt fedez.

A szépség – mint színészideál –, mégis hiszem, lassan átadja helyét az eredetiségnek, a személyiség varázsának. De ehhez a befogadó fél, a közönség mérceváltozása is szükséges: hogy ne a ruháknak, a kebleknek, a deltás vállaknak tapsoljon, hogy kedvencein ne a ragyogást, az előnyös profilt, hanem a hivatás tisztességét, az átélés minőségét kérje számon. Akkor talán nem mondja majd egyik kitűnő férfiszínészünk a televízió sminkmesterének: „Nem fontos, hogy jó legyen a smink… szép legyek, érted, kisapám?” Akkor talán leszokik néhány színésznőnk arról, hogy egy-egy „kemény” történethez, a mindennapi, súrlódó-kallódó asszonyfigurákhoz is ötcentis műszempillát ragasszon. Akkor talán könnyebb lesz az elkerülhetetlen váltás életvitelben, szerepkörben. Megszűnik a pánik, a félelem, amelyet néhányan úgy igyekeznek kivédeni, hogy még jóval a szükséges előtt, mint egy szerepet a szerepben, felveszik az öregséget, a külső hanyagolásával szinte tüntetve. Menekülés ez is – számomra azonban nagystílűbb módja a menekülésnek, mint a konzerválás hisztériája. A férfiak többsége is megérti majd, amit ma még csak kevesen tudnak: a balról jobbra fésült négy szál haj komikusabb, mint a kopasz fej, s az elhízott hősszerelmesnél hálásabb a „vonzó atyai jó barát” szerepköre.

Pasolini Máté evangéliumá-ban a Jézussal várandós Mária selyemderengésű, rezzenéstelen-ránctalan ifjúsága a Krisztust sirató Mária-anya gyűrődött-türemlett, vert öregségévé változik – alig harminc év alatt. És ettől egyik Mária – sem az előkép, sem a zárókép – sem veszít a hatásból: mindkettő elragad, a maga szellemi helyén.

Az élet szüntelen újratermelés. Kíméletlen mozdulatok semmisítő ereje, új építkezések konok indulata. A „meghalt a király – éljen a király” könyörtelen realitása – amit az okos művész önmagára alkalmaz. Egyébként néhány halottszemű, síkos tekintetű fiatal a bizonyíték: a lélek ifjúsága és a biológiai ifjúság nem sziámi ikerpár.

Lehet szánalmasam öregedni, vonszoltatni egy gyorsuló szekérrel. S lehet fenségesen, természetesen. S ami természetes, az bölcs is. Ami pedig bölcs, annak nincs kora. Dayka Margit szamárfület mutatott a matrónaságnak, pajkos tündér lett. Mezei Mária táguló lelki terei már a kulisszát sem tűrik. Tábori Nóra idősödvén talált a színészi nagyságra. Páger Antal beidomította a ráncait: mind a hatást szolgálják. Sulyok Mária fejedelmi gesztussal asszonyi szépségét abbahagyta: emberi szépsége annál melengetőbb. Domján Edit pedig, szegény, képtelen volt erre.

A Születés mindig megrendítő; csak ritkán bizonyosság – mint akkor –, de mindig remény.

S a színészember alázatos, odanyújtó – fölvevő megújulása majdnem Születés!

Ady Endre versmondói

Életre kelteni azt, aki végleges szellemi halálba távozott, vagy eszményeinek hatósugara saját korával elenyészett, szánalmas kísérlet lenne, csinnadratta, görögtűz. Ami viszont folyamatosságában, a nap világosságával működik, azt nem szerencsés egyetlen alkalomban mértéktelenül túlfuttatni, a bőség gyönyörét a csömörig erőszakolni. A „Petőfi-év”-ben éreztem úgy, a kevesebb (és válogatottabb) tiszteletanyag mélyebben érintette volna a nemzet rétegeit, s nem petyhüdt volna el idő előtt a közfigyelem feszessége. Néha meg egy-egy – elsikkadt vagy perifériára szorított – évfordulókor sürgető ingerültség támad bennem: a nyilvánvaló, de mégis rejtőző (vagy elcsukott) értékek alaposabb feltisztítását, fénybe emelését szorgalmaznám. Néhány költőre, íróra, eseményre valami fátyolos árnyékféle borult – s talán csak egy kicsiny, de összehangolt segítség, tovább hordozó, levegősebb tisztásra cipelő kortársi igyekezet kéne ahhoz, hogy jobban vizsgálhassuk, szabadabban láthassuk homályos arcukat. Például Kodolányiét, az én „listám” éléről.

De a kijjebb rekedtekért sohasem a már „beemelt”, a vitathatatlanul útteremtő a felelős. A fényt nem elvenni kell, hanem a pászta ívét szélesítve, a maguk módján fontosakra, érdemesekre is kiterjeszteni. Adynak jár a dicsőség. Különlegesen illeti, mert úgy óriás, hogy még ma sem egészen közkincs a nagysága. Többen méltatják, szavalják, mint akik értik, többen dicsérik, mint akik szeretik. Életérzésének aktualitása halványabbnak látszik, mint József Attila öröksége – talán mert életműve jobban „előre szeletelt”. S néhány szelet, bizony, kendő alatt félretéve, eldugdosva; mintha anélkül is összeállna a termett gyümölcs egész harmóniája!

Tanítottam Adyt. Általános iskolában, majd gimnáziumban. Bevallom, tizennégy éves korig a többség csak az önmagát leegyszerűsítő, szűkebb Adyt ismerte meg, ugyanez a többség a középiskolában ennek ellentétét, a túlhabzó „adyságot”. S mindkét képet a korai Adyból alakították. Ady Endre utolsó évei még nem költöztek teljes pompájukkal sem az észbe, sem a szívbe – s életegészének tartását is szívesebben helyettesítik pózzal. Pedig a póz csak védőköpeny, még ha rásül is a testre – a tartás viszont belülről támasztja, a csont szilárdságával a romlékonyabbat. Tartást nem lehet kölcsönvenni, utánozni. Ady szenvedése, tépettsége és tépései, lázadása, gyökeres magyarsága, jobbat keresése nem az egyszeri csatához kötődött egyszeri harcmodor, hanem belső igény; egyetemes jegyei az évforduló sűrítettségében fokozottan kitárulnak – illetve lehetőség adódott, hogy kitáruljanak. S ebben a lélekművelő feladatban az első illetékes: a költő hamisítatlan szava.

Sokan inkább olvassuk a verset, s „akinek füle van”, belül hallja. Mások előbb meghallgatják, s csak utána engedik a betűkön át is magukhoz. Vagy – a hangzás és értelmezés különbözőségében gyönyörködve – újra s újra megfürdünk egy ismert, szeretett versben. Senki sem tagadja a megszólaltatott vers mozdító erejét. Ezért minden vers választás – s ebben a választásban a választó személye is megbújik. Valamennyi „szavaló” vállal valamit Adyból, saját érzés- és gondolatvilágát hozzá méri, így aztán előadásmódjából az értelmezés tévedése, az Ady-jelenség félremagyarázása esetenként kitetszik – vagy éppen (ritka kivétel) a kor „áthallásával” gazdagodik.

Nem hiszem, hogy létezik általánosságban helyes versmondó stílus, mint tűzön-vízen érvényesítendő eszmény. A versnek magának (még egyazon költői életműben is különbözően) van stílusa. Ennek felismeréséhez nemcsak tehetség, de szellemi, „belső iskolázás” is szükséges. Adynál éppen az a csoda, hogy az oszthatatlan, egységes nagyság hogyan tárja fel részleteiben, tenyérnyi meztelen darabokban az élettestet. S ez a tárulkozás mindig őszinte. Meglehet, szenvedő, de sohasem önsajnáltató, lázadó, de nem hőbörgő, kereső, de nem tévelygő, éntudatos, de nem hencegő, – alkalmazható, de nem kisajátítható. Igazsága vagyon Nagy Lászlónak, amikor néki „Ady Endre ostora tetszik”. Többágú ostor ez, egyszerre vágja vele magamagát és a zavarodó világot. Hosszú, erős ostor: kell, hogy idáig érjen hegyének csípése. Mit tehetünk tehát, ha Ady indulatát kívánjuk a mának idézni? Tisztelettel a vers lelke előtt a különbözőség hangját az egységen belül megkeresni, s ha rajtuk áll: az anyag megválasztásával szavazni. Aztán a művészi, előadói alkat, az önismeret döntsön: ki mire képes. Közvetíteni a verset – vagy megélni azt. Egyik mód sem kisebb. Csak egyet nem művelhet senki: a közbülsőt – a csúszkálást a kettő között. Nem követheti el, nemcsak a verssel, de saját személyiségével sem ezt a stílustörést. S mintha a televízióban zajló Ady Endre vers- és prózamondó verseny résztvevői (kevés kivétellel) mégis mintha ide-oda csúsznának… Nemcsak szavalva lehet valaki a vers barátja! Mintha szürkébb, fáradtabb lenne ez a versengés, mint a korábbi hasonlóak. De igazságtalanság lenne ezen a mezőnyön számon kérni; aminek mércéjét a versmondáshoz hivatással szegődötteknél kell keresni. Hadd emeljek ki néhányat azok közül, akiknek Ady-mondása számomra igaz. A vers szellemének közvetítésére (Nagy László magashúzású, televíziós Ady-idézésében) Juhász Jácint adott példát. Csak ült egy furcsa széken (kínpad vagy paripa), alak és tárgy egymást támogatta, szeme se rebbent, szinte foga se csillant a csikorgó mozdulatlanságban, s mégis, a szenvtelenség ily magas hőfoka átváltott saját ellentétébe: a hallgatóban váltotta ki a szenvedélyt, a kavargást, a nyugtalanságot, a vihart. A színész átengedte személyét, mint edényt, Adynak. Alázattal a megnyilatkozó mögé vonult. Szacsvay László egy televíziós irodalomórán hasonlóan cselekedett: oktató közlésbe ékelve emelte alkotás rangjára az illusztrációt. Bebizonyította: az alkat külsőleges jegyei (amit sokan Adynál is meghatározónak tartottak) mit sem számítanak, ha létrejön a belső rezonancia kivételes állapota.

A vers megélése a közvetítésnél veszélyesebb. Gőgösebb is: a személyiség nem visszavonul, hanem beleköltözik a nagyságba. Eggyé válik vele a bűvöletben. Aki erre vállalkozik, jól kösse meg a lelkét, vagy töltse meg súlyos üzemanyaggal, el ne szálljon, vissza ne zuhanjon. Latinovits Zoltán – Ady-lemezén – megkísértette Adyt, és Ady az ő ajánlkozását elfogadta. Nem tudtam előtte, hogy ez lehetséges: ez a lecsupaszított idegtépés, ez a dísztelen azonosulás, ez az elemezhetetlen megtörténése a versnek.

És újratörténése Adynak, egy évforduló ürügyén, talán ez a lecke. A „befejezhetetlen” továbbgondolása. Frázismentesen, óvatosan, a kései Adyra hívebben figyelve. Mélyebben kapcsolni őt a jelenhez, akár idézzük szavait, akár körítjük. Ne csalódjon. Ő így hitte: „Amit adtam: örökség s nem divat.”

A bábokról

Régen voltam bábszínházban. Húsz éve is talán – és most, a mi bábszínházunk megnyitó előadásán, a pompás, új épületben. Tudom, hogy egy szál deszka fölött is élhet a báb, ha mestere mozgatja, s a legragyogóbb környezetből is kitetszik a papírmasé figura, ha az ugráltató kéz dilettáns. Hiszen – gyermekkoromban – a Népliget parányi bódéiban is nagy gyönyörűségemre kalapálta nudlialakúra az ördögöt a hetyke paprikajancsi. Mégis azt mondom: kellett ez a gonddal, ízléssel megtervezett környezet, hogy hangsúlyozza: fontos művészet ez, nagyobb becsülést, nagyobb figyelmet érdemel, nemcsak a gyerekektől, hanem a felnőttektől is. Sőt talán a felnőttektől elsősorban. Hiszen mindennapi élettevékenységeink közepette gyakran kényszerülünk olyan helyzetbe, vagy csak kényelmesen ráhagyatkozunk olyan helyzetre, hogy cselekvéseink, gondolkodásunk vezérfonalát nem a saját személyiségünk uralja, hanem mintegy bábszerű közvetítőjévé válunk rajtunk kívül létező akarásoknak. Káros, ha az embervilág bábvilággá merevül – de hasznos, ha a bábok világa élettel telve kifejezi az emberit. A bábra alkalmazott közlés a megismerés különleges eszköze lehet, mert szimbolikus ereje vagy karikírozó képessége az élő színpadnál korlátlanabb.

A bábjáték nem egy történet illusztrációja, s nem is pusztán ötletparádé – bár ötlet és ügyesség nélkül ugyancsak elvérezne. Tulajdonképpen megrendítő, ahogy az ujjak hegyén egy rongydarabka, néhány semleges tárgy vagy ágacska átváltozik – tulajdonképpen csoda. Alázatból született csoda, hiszen az ember, a művész maga láthatatlan; természetes önmutogató hajlamát feláldozza. Minden teremtés lényege, hogy a teremtő átömleszt, odaad magából valamit, éppen lénye legértékesebb, legsúlyosabb részéből – lemond a teremtmény javára. S az ettől kezd el élni. A báb művészete is ezzel a teremtő káprázattal játszik, s mi, odalenn a széksorokban elfelejtjük a bábu anyagát, a varázslat megfogan: már elhisszük, ami különben lehetetlen. Így válik a racionalitásba kövült felnőtt egy estére ártatlan-bölcs gyerekké, a gyerek pedig uralkodóvá, szabaddá az egyébként szüntelenül irányított világban. Tóth Eszter „gyáva kistigrise” visszaszerzi elvesztett csíkjait, s ezzel már-már örökre elkobzott „tigrisségét”, egyéniségét szerzi vissza. Török Sándor Kököjszi és Bobojszá-ja a végtelen lehetőségek, a titkos menekülések boldogságával enyhít a „kicsi emberek” cseppet sem könnyű bánatain.

Az ünnepi előadáson három különböző szólamban, három különböző fokon szól hozzánk egyazon üzenet egyazon vigasztalása: az igazság, a valódi érték legyőzhetetlenségének hite. Számomra éppen ez a közös aura, ez a szellemi megkomponáltság volt az este meglepetése, nyilván Szilágyi Dezső tudatos válogatása eredményeképpen – telitalálat. Bartók fölzaklató zenéjére A fából faragott királyfi és A csodálatos mandarin szimbolikája, majd Stravinsky oldottabb, mozgalmasabb hangjaira a Petruska szomorú-víg vásári hangulatából szőtt mese.

A fából faragott királyfi költőisége, jelentéstartalma a báb szabadabb mozgás- és fantáziaterében hangsúlyosabb, mint bármily kitűnő, de mégiscsak az emberi test képességhatáraihoz kötött balettjátékban. Nincs olyan táncos, aki olyan szabadon lebeghetne a föld felett, mint a világformáló őstündér, itt a kis színpadon, a sötétben fölfénylő szárnyaival, utasító és tiltó, a fekete égboltot áthasító égi kezek rejtjeleire. Külön árnyaltság, hogy a fadarabokból összetákolt álkirályfi „bábuhoz viszonyítva is báb”, azaz segít elhitetni talmi hamisságával a „másik” valódiságát. Ez a valódi megküzd vízzel és erdővel, a föld leánya mégsem ismeri fel, csak miután gonosz erők meghurcolták, s az „utánzat” szétesett árulkodó elemeire, csak miután lelepleződött a „majdnem ugyanaz” csalása. De a küldött királyfi szeretettel emeli párját magához, kettesben lépik át az eget és földet összekötő szivárványkaput… A rendezés ebben a részben a legihletettebb: a fából faragott királyfi példázata olyan magasra nőhet, olyan tanítást hordozhat, amilyenné a néző látóköre nőni engedi, a jelenetnek kilengése és az egységen belül is sokféle értelmezhetősége van.

A csodálatos mandarin – pantomimfelfogásban kevésbé szuggesztív, ebben a bábok külső megjelenése is közrejátszik, az utcalányban nincs elég vonzerő, a mandarin túl merev, figurájában csak a meghökkentő, az általánostól eltérő különlegesség dominál, de nem érzik eléggé a megszállott vágy izzása, s a jelzésszerű mozgások is egy fokkal kevesebbet közvetítenek a történésben rejlő szimbólumnál. Úgy látszik, ez esetben, az emberi hús és lélek személyes sugárzása, a tánc extatikus eufóriája hiányzik. A keret, az elképzelés azonban itt is hibátlanul illeszkedik az alapkoncepcióhoz. Elidegenedett, gépszerű világot sugall a környezet, a díszlet tömbelemei, a háttérben óramű-megszabottsággal parancsra lépkedő alkatrészemberkék láncsora. A lányt az arc nélküli, bunkófejű brutalitás kényszeríti az utcára: ez a brutalitás akar győzni a rendkívüliségen és a sóvárgó szenvedélyen, amely a beteljesülés előtt nem adja meg magát. A mandarint megölhetik mindennemű módon, késsel, kötéllel, nincs addig halála, amíg célja van! S jöhet a halál a teljesített „mánia” után, nem bukás többé, hanem a létezés értelmét véglegesítő győzelem. Egy kicsit jó lenne hinni – mindannyian csodálatos mandarinok vagyunk, hányszor állunk talpra szívünkben-hátunkban alattomos szúrások kéznyomaival – s kitáncolunk újra s újra, mindig a közép felé tartva, mankónk, csak a „csak azért is” fogcsikorítása. Az azonosítás kinek-kinek az alkata szerint megtörténhet.

A Petruska harsányabb, kavargóbb forgataga oldani kívánja a hangulatot, s ezt nem felszínességgel, hanem fokozott játékosságával éri el. A Petruska – megoldásaival, ötleteivel – az est „legbábosabb” produkciója. A borissza koma feje maga is üvegtartály, piros bor lötyög benne, ütemre, jókedvűen. A szerelmespár két fél báb csupán: összetapadva kapják meg teljes alakjukat: a szétválaszthatatlanság ifjúkori illúziójának vagy a „párelmélet” filozófiájának tökéletes formai kifejezése. Petruska szerelmi románca a vásár bábszínpadán, az ismerősen kegyetlen „bábosgazda” irányítása mellett törvényszerűen haladna az elválasztódás felé (megint egy új ötlet: bábjáték a bábjátékban!), de a dróton rángatott figurák fellázadnak, kilépnek a keretből, és saját útjukat keresik… Igaz, Petruskát látszólag mégis megcsúfolják: meggyilkolt testéből a bábosgazda a fűrészport diadalmasan kirázza, s mint bizonyítékot a lázadás értelmetlensége mellett, a puszta drótot és kócot fölmutatja. S akkor egy árny tölti be a háttér hirtelen fehérségét: Petruska óriásivá nőtt árnya az, orrot mutat egy másik dimenzióból, gúnyos-pajkosan, az elmúlásnak és az itt maradt bazáros világnak. Ez az árny megsemmisíthetetlen, kikezdhetetlen. Titokzatos optimizmusában győzhetetlen.

Az előadásnak vége. A bábszínészek, fekete bársonyban, a vállukon pihenő bábukkal köszönik a tapsot. Negyedik felvonás ez, negyedik győzelem. A legszerényebb művészet győzelme, ahol minél tökéletesebb az eredmény, annál jobban eltűnik mögötte az ember. Érdemükhöz mérten keveset beszélünk róluk, pedig talán a reprodukáló művészetek közül itt zajlik az anyag átlelkesítésének kísérlete a legérzékletesebb módon. S itt a legtökéletesebb a művész és művész közötti együttműködés, az igazi kollektivitás előlegezett ideálja.

– Hogyan van – kérdezzük az üresedő előcsarnokban –, hogy az élő: néha élettelenebb…?

„Pókfocit” ne játsszunk!

Évek óta alig járok moziba. Kényelmes lenne ezt a tényt mint az igényesség következményét némi önelégültséggel tudomásul venni. Hiszen valóban kevés az élményt adó film, s nevetőizmaim is más rugóra járnak, úgy látszik. Ha a nézőtér harsog, én rendszerint unatkozom. Ha mellettem rémüldöznek, én éppenséggel bosszankodom. De ez nem lehet oknak elégséges: a kivétel annál inkább érdemelné, hogy méltányló közönsége legyen. S mégis: gyakran megesik, hogy visszafordulok a mozi ajtajából, pedig kitűnő filmet játszanak. Valami viszolygásféle akadályoz abban, hogy másfél-két órára egy helyben ülésre kényszerítsem magam. Egy helyben ülésre és némaságra. A televízió képernyője rászoktatta az embert az időnként fellazítható figyelemre, a mozgolódásra, a szöszmötölésre. S ami a moziban illetlenség, a tévé előtt szinte kötelező: a látottak jó- vagy rosszindulatú szabad kommentálása az estének különleges zamatot ad. De a mozivászon nem televízió, nagyra mértezve. Ha tehát beülök, vállalom a szabályt. Igen ám, de éppen a legérdemesebb filmalkotások válnak a legélvezhetetlenebbé. Minden előadáson akad négy-öt néző, aki a látványt saját kezdetleges normája szerint bámulja, s mintha otthon lenne, hangosan magyaráz, bírál, s félreértéseit kinyilatkoztatja. Ha badarságot látunk, akkor a badar vélemény is könnyebben elviselhető: a „közvetítő” és a „befogadó” között nincs fájdalmas distancia. De ahhoz valóban lelkierő kell, hogy tűrjük a rendhagyóan szép, rendhagyóan okos képi és gondolati anyag szüntelen és folyamatos lefokozását, a művészi szakadék tudatlanságból fakadó megalázását. Ilyen légkörben néztem végig néhány külföldi és magyar „nagyfilmet”, gyilkos indulataim egy-egy nézőtársam iránt gyakran föl-fölbuzogtak; bezzeg az író elfogultságával a filmek esetleges gyengébb pontjait, zavarosba hajló burjánzásait, túlméretezett lassúságát szelídebben tűrtem.

Ezért is kellemes meglepetés volt számomra egy esti előadáson – a Pókfoci kicsiny nézőtábora. Mintha Rózsa János rendező szívós előmunkálatokkal kiszűrte volna magának a saját közönségét, szándékosan elriasztja (már előző filmjeivel) az értetlenkedőket. Maradjanak csak otthon! De aki jön, az legalább tudja, miért éppen ide és erre. Egyetlen zavaró pissz nélkül, pontosan robbanó patronok keserű derűjében telt a vetítési idő.

A Pókfoci egy életszelet. Benne nem a naturalisták pórusfelnagyító lencséje működik, de nem is pusztán a realizmus válogató, rangsoroló elve. Mondják: szatíra, de ez a meghatározás is pontatlan. A szatíra egyik alapeleme a túlzás – s ebben a történet nélküli történetben a túlzást nem érzem. (Csak egyetlen epizódjában, amikor a panaszos anyukát senki nem hallgatja meg. A panaszosokat mindig meghallgatja végül valaki, s ezzel együtt nem változik semmi.) Ez a puritán fölmutatás, a színesben is e jellegtelen szürkét sugárzó képi forma teszi a Pókfoci-t számomra egyedivé, összetéveszthetetlenül jellegzetessé. Halljuk az iskolaigazgató szövegét, látjuk az arcát; szöveg és arc minden meghökkentőt nélkülöz. Egyszerű klisészöveg, tucatfej – eleinte nem ébreszt sem szimpátiát, sem ellenérzést. Megszoktuk magunk körül, a gyakorlatból ismerjük. Felületes riportokban típusát naponta tálalják. Amit mond, még igaz is lehetne, ha a szavak kongó üressége nem szembesülne a tények borzas gazdagságával. Fokozatosan vesszük észre, hogy a figura és a helyzet túlzás nélkül is tragikomikus – s ebben rejlik az ábrázolás újdonsága.

Tizennégy évig tanítottam: a film elfogadtatja végkövetkeztetéseit az egykori tanárral is. De a vásznon mégsem csupán az „iskolarendszerben” érvényes leleplezés zajlik. A félreértett pedagógia, az iskola egy szélesebb emberi-társadalmi jelenség modellje is egyúttal, ki-ki saját közegében, körzetében keresheti az analógiát. Társadalmi torzulás és „magánlélek” púpossága egymás kezére játszik, ok és okozat fölcserélhető. Egy sikertelen közösség gyárt álsikereket, az igazi értékre irigyen: de csak azért teheti, mert ez a manipuláció megél és elismerést terem. Ebben a környezetben a lényegtelent avatják lényegessé, a külsőlegest elsődlegessé (oktatás és tanulás helyett az iskola átépítése, „flancosítása”), a szabad mozgás, a tér hiányát az emberi test összezsugorításával, kényszerű durvasággal csúfolják meg: a „pókfoci” szűk helyen, vesét, fejet tiporva, háton kapálózva, egymást kiszorítva játszható.

Ahol az alapcélt (hogy formálódjék az ész és a jellem) hebehurgyán kezelik, ott szükséges a mellébeszéd, kivirágzik a „takarózás” művészete. A figyelemelterelés ősi hadmozdulata: koholt vétek ellen harcolni, hogy megbújhasson a valódi bűn… Az már az emberi személyiség öröklött kisszerűsége, hogy „vádlottnak” a távollevőt, a legeredményesebbet teszik meg: bosszú is ez, hogy akadt valaki, aki az intézményesített deformálás alól kivonta magát. Itt szokik vagy szökik az alany – s minden rokonszenvünk a suta kis lázadóé. Az igazgató, a „vezetés” csupa nyájmosoly, kollegialitás, tökéletesen alakítja a testületi demokrácia hívét, szinte észrevétlenül korrumpálja a többieket. Rosszabb, mint a nyílt zsarnokok, mert nehezebben ismerhető fel. Könnyei is vannak: minden körülmények között csak önmaga karrierjéért elsírt könnyei. Ő a felfújt ügyek nagyvezírje.

Tulajdonképpen minden jelenet egy-egy látszat, egy-egy tévedés megsemmisítése. Egy fiút látunk, aki valamikor, valakitől, valamiért kapott egy pofont – erről az elfelejtett (s később kiderül, életmentő) pofonról faggatják, miközben az orra dagadt és vérzik. A sérülést a nagyszerű újítás, a „pókfoci” közben kapta. Lám, ha fedőnevet adunk a brutalitásnak, már nem is brutalitás többé! A pofon történetét is rekonstruálják: a bejelentő lesz az „áldozat” – kap is akkora fülest az „utánjátszásban”, hogy győzze a helyét tapogatni!

Ebben a hamis értékrendben a körítésen múlik minden. A diákparlament is ezért válik komédiává: a lényeget érintő kérdések elbagatellizálódnak, a butaságok mesterségesen földuzzadnak. Szerencsére az intézményben fotószakkör is buzgólkodik – de az iskola legügyesebb fotósa sehogy sem akar az „elvárásnak” megfelelni. Sohasem a pózokat, a megrendezett szituációt fényképezi, mindig akkor kattant átkozott-áldott gépével, amikor fölfeslik a díszlet, s e résen a groteszk valóság kivillan. Bele is verik a meszesgödörbe azt az engedetlen masinát!

Higgadt szenvedélyében, szakszerűségében a Pókfoci a tudományos oktató filmekkel rokon. A felszín alá tekintés képességét fejleszti, világos, talpán álló értékrendet követel. A természetest kéri számon, a természetellenes jelenségeket pusztítva. A film egyik képi üzenete: a kalitkában macska kuporog, s a rácson kívül tollászkodik a kanárimadár… Nevetünk, de kaparja a torkot ez a nevetés.

…Az ifjúság közben szorgalmasan falat rak, szakközépiskola, ez a gyakorlati dolguk. Egy öreg mester, szintén szorgalmasan, részletesen magyarázza: hogyan is kell ezt. Látszatra minden egyezik: a fal nő – aztán csak félrebillen, széthullik az egész. Kérdezi is a dal, a zene: ki tudja, miért nem áll meg?

Hol a hiba? Már az alap rossz? Vagy hiányzik valami a habarcsból? Egy csepp igazi vér? A kötőanyag sikeredett hígabbra?

A „pókfocihoz” csapat kell. Vonjuk ki magunkat. Ezt ne játsszuk!

Levél Szabó Magdának 60. születésnapjára

Drága Magda! Nem szoktunk mi egymásnak levelet írni. Kapcsolatunkból kikopott az ünnepélyesség, a protokolláris formákat legalább egymás közt felrobbantottuk. Beszélgetéseinkkor nyomot hagy fülünkön a telefonkagyló mintája, vagy üldögélünk együtt: Te az akrobatákat megszégyenítő ügyességgel kicsire összegömbölyödve, én támasztott karral, merev derékkal, fegyelmezetten. Természetünk tulajdonképpen egymás ellentéte – mert szerencsére, Te ezen a kerek és ezért hihetetlen születésnapodon is az maradtál, aki az Ókút dacos, lázadó, életörömtől sugárzó kislánya volt, én meg szerencsétlenségemre maradtam meg a loknik alól fanyarul, szigorú-bánatosan kitekintő ötéves magam mása. Téged gyermekkorodban „bájoló” lények vettek körül, engem ugyanakkor roncsolt emberek rosszul sikerült jóakarata. Nem sokat változtunk azóta. Neked ma is „tündéreid” vannak, nekem meg „angyalaim”. Az útravaló minősége mindkettőnk írói útját, szemléletét meghatározta. Ebben a különbözőségben van azonban érintkezésünk különleges zamata, az egymás alkatában otthonosan, hazugság nélkül mozgó szeretet indulata. Sok keserűnek vélt órában próbáltad átszínezni körülöttem a világot, mutogattad a méh fullánkja körül a méz édességét. Mellékfogalkozásod: született varázsló. Félelmetes lehetsz ellenségnek, de nagyszerű barátnak. Mindezt négyszemközt is elmondhattam volna, de most „nyílt levél” lesz belőle mégis. Hiszen elkövetted velünk azt a grandiózus tréfát, Szabó Elek leánya: elérkeztél ehhez a születésnaphoz, úgy, hogy csak dörzsöljük a szemünket, és nem akarjuk hinni… De végül is meghajtjuk fejünk. Igaz. Az életmű ezt sugallja. Hát most hadd ünnepeljelek, ünnepeljünk egy kicsit. Légy szíves, ereszkedj faragott székedbe méltósággal, ne izegj-mozogj, én meg gyújtogatom körülötted a méltó öröm gyertyácskáit.

Nem vagyok irodalomtörténész. Rangsorolás, ítélet tőlem – az időben valamivel lejjebb baktató pályatárstól – ízléstelen lenne. Nem hiszem, hogy a dúsított, finomított jelzőtömeg megtisztelné ezt az írót, aki hőseit, még az imádott szülőeszményt sem szégyenítette meg szecessziós túldíszítéssel. S éppen az egyik megkülönböztető érdemed: élesen látsz, élesen ítélsz és mégis megtalálod a fölmentést, zseniálisan szövöd a mentőöltözetet, amellyel a habok fölé emelheted a számodra kedveset. Azon kevesek közé tartozol, akiknek még teremtő erő a képzeletvilága. Óriási adomány ez, mert egy-egy adatból, száraz tényből sziporkázó, önálló törvénnyel bíró létezést teremt. Mintha csak néhány szálat csavarnál az életből guzsalyodra – s mire kész a mű, terveid alapján, géped kattogása nyomán, lélekszíneidtől átitatottan előttünk áll a remeklés, ahol nemcsak a szerkesztés művelete, de az anyag átváltozása, sűrűvé szaporodása is elkápráztat. Ez történik csaknem minden művedben: de a Régimódi történet-ben a legmesteribb fokon. Amit Rólad és Neked elmondanék egy évforduló ürügyén, az ebből a könyvből mind-mind kibontható. Nem véletlen, hogy éppen erre az évre keltetted újra életre Jablonczay Lenkét, nemcsak nekünk, magadnak is. Nem véletlen. Az emberélet második felében jobban fáj minden, ami visszahozhatatlan; s még a sziklát morzsoló óriás is bújna a barlangba, keresi az enyhülést két sziklaroppantó mozdulat között. Anyád beléd olvasztotta élete értelmét; apád is. S te most megháláltad nekik. Azzal, akivé lettél, s azzal, hogy szóltál hozzájuk a kegyelem állapotában: „Kelj fel és járj!” S ők sétálnak már, mindörökre elpusztíthatatlan mezőkön. Elöl megy Jablonczay Lenke, magasra emelt nyakkal, s mögötte táncol Szabó Elek, a legnagyobb „kisember”. Körülöttük egy fenségesen komikus, régen cserepeire hullott tabló tárulkozik – még egyszer összeragasztva az érvényes felmutatásban.

Másnak utódai vannak: de Te visszafelé teremtettél családot. Képességed: a saját törvényt teremtő akarat, az így akarom dacos toppantása. És a teherbíró szorgalom, amit néhányan – ennek teljes híjával – lemosolyognak. Pedig ez őrzött meg téged abban a nehéz tíz esztendőben, amikor nemhogy sikert, de megjelenést sem remélhettél. Az a tíz év kényszerhallgatás volt erőd első próbaköve. A gyenge szétmállik a visszhangtalan csöndben. Csak az erős fordítja a szenvedést is javára. Én tudom – s engedd meg, hogy tudjam –, ezért a csúcsért, ahonnan most csodálkozva és méltán boldogan körültekinthetsz, Te is megfizetted az árat. A szemedben ragadt a sokat tudás gyötrelme. De hősiesen kitermelted ellenmérgeidet, amelyekkel folyamatosan megsemmisíted a létcsupaszító értelmetlenséget.

Tekints végig a megtett úton: Te nem fogsz, ugye, elszédülni? Beméred az újabb csúcsot magadnak – hiszen kevés olyan írót ismerek, aki képességeivel ilyen okosan gazdálkodik. Te írod: Jablonczay Lenke azt suttogta halála előtt: „Annyi titkom volt” – és félrehajtotta szép fejét… Drága Magda! Azt kívánom, te majd így szólhass: „Annyi titkom volt… de én mind el tudtam mondani.”

Jancsó Adrienne-ről

Régóta vártam, hogy Jancsó Adrienne-ről – valami aktuális ürüggyel – szólhassak. Róla és egy ügyről, amely szívem szerinti és tépettségében is méltóságos. Az értékmentés, az el- és megszakadt „szigetek” fölmutatásának nemes kényszeréről, ami ezt a törhetetlen asszonyt fűti. Száján fényében ragyog újra a feketedő, elfelejtett régi magyar népi mítosz, s újra helyet kér a korán pusztult (pusztított) tehetségek igazsága. Vagy a ma élő konokak küldetéses hite.

Jancsó Adrienne a múlt és a jelen mennyiségtengeréből úgy válogat, hogy amikor szénfekete ruhájában, dísztelen pompában a pódiumra kiáll, joggal hirdethetné: Ez a választás én vagyok. Előadóművész ritkán, kivételes esetben építhet szellemi életművet. Jancsó Adrienne ezt teszi. Műsorát ő maga szerkeszti. Nem hagyatkozik senkire, alkotásában magányos. A kellékeket is kerüli – a színpadon mindössze egy szék és egy tört ívben kitámasztott árva cselló a tárgyi statiszta. Ez a vállalkozás nem kaland, nem is az önképesség bizonyítására legkényelmesebb forma. Mert Jancsó Adrienne anyagát nem a „hálás témák”, a mutatós bravúrversek között keresi, hanem fölkutatja a számára rendelt feladatot, alázatosan aláhajlik, s mérhetetlen teherrel emeli vállát újra a magasba. Kevés színészember meri azt az alázatot gyakorolni, amelyet a boldogtalan Juhász Gyula mindig is sejtett: „Nem a pacsirta fontos, csak a dal.” A dal minősége aztán feloldja ezt a kegyetlennek tűnő nyilatkozást: a dal szépsége, ereje néven nevezi, megjelöli, fontossá teszi végül énekesét. Ez történik Jancsó Adrienne estéin.

Közlendőjét Kuncz Aladár Fekete kolostor című regényéből és Dsida Jenő verseiből forrasztotta össze. Két – még a második nagy világégés, világszégyen előtt halálba merült – erdélyi írót idéz. Ismerték egymást és a körülöttük félelmetesen zúgó, fenyveserejű közös sorsot. Kihullottak, negyvenöt és harmincegy évesen, még az „első fordulóban”; tragédiájuk az előzményemberek tragédiája, hangjuk átszól, átüzen. Jancsó Adrienne kihallja ezt az aktuális szót, és velünk is meghallatja.

Csaknem hatszáz oldalas regényt röpke másfél órában úgy elmesélni, hogy sem cselekményíve, sem hangulati egysége közben el nem veszik, s a teljesség érzetét kapjuk a csonkításban is! Milyen tudatosság, szinte írói intuíció kell ahhoz, hogy ezt valaki megoldja, sőt úgy oldja meg: kiemelkednek közben a mű legmagasabb csúcsai, tapinthatóbbá, láthatóbbá válnak értékei. Az egybefüggő epikai részek néhol megszakadnak, de a szakadást nem észleljük, természetes egyszerűséggel rímel a közbeszőtt Dsida Jenő-líra a rabság prózasoraira. Az előadó valóban közbeszőtte a verseket, és nem közbeékelte: a két teljesítmény között óriási különbség van. Az utóbbi erőszakos akarnokmozdulat, előadóművészek műsorában gyakori hiba. Az előbbi: folyamatos, finom tapintású, óvatos munka. Itt megvalósul. Kuncz és Dsida alakja mégsem folyik össze: egy parányi hangváltás, s a próza lépést, forgolódást kívánó nyugtalanságát, a ketreclét rácscélzó nyugtalanságát a vers időt és moccanást rekesztő, szabadságot teremtő véglegessége követi. Koncert ez, gondolatritmusokkal. S mindehhez simul Pertorini Rezső sohasem véletlenül feljajduló gordonkazenéje. A gordonka talán a legszomorúbb hangszer – nosztalgikus, de olykor dacosan megugrik a hangja, lázad. Találkozik a két birodalom: a szó ereje a muzsikáéval.

Mit tud Jancsó Adrienne, ami több, mint a művészet tehetséggel szövetkező, elsajátítható fortélya? Mitől lesz egyedi jelenség?

Tudja az ártatlanok büntetésének szörnyű paradoxonát. A büntetlenül, a történelem packázása miatt így-úgy raboskodók kiszolgáltatottságát.

Tudja a hazától, a nevelő nyelvtől elszakítottak keservét, az emlékek gyötrelmeit – Kuncz Aladár „élményei” a francia fogolytáborban fájdítják a különböző analógiákban megránduló idegszálakat.

Tudja, hogy a csönd, a szöveg kihagyásos rendszere is beszél. Nem üresség, hanem a ránk maradt, kutatásra váró mélység van az elhagyott fecsegés helyén.

Tudja a hirtelen pusztulás veszedelmét – az alkotóét, aki önmaga sejtjeit eteti fel az örökké éhes művel, az emberét, aki lázasan siet betölteni, amit betölthet, mert élete ismételhetetlen és egyszeri, minden reggele lehetőség és eredménye minden megélt tevékeny napja. A halál érkezik, szívódik egyre följebb és följebb, az élet olvad, mint a kávéba ejtett cukordarab. De van, kell, hogy valahol legyen egy győztes Értelem, akiért-amiért keverődött ez a keservesen édesített ital.

Tudja, hogy az út jégből a tűzbe vezet. S aztán esetleg újra vissza. Előadói modora is ilyen: egy szép jégszobor világosodik át, percről percre forrósodva, csodaként, olvadás nélkül.

Tudja, amit az annyiszor felfedezett s valahogy aztán mindig elfelejtett Dsida Jenő tudott: a megváltók arca mindig sovány, nem illeszthető képkeretbe, alakjuk nem tetszés szerint dekorálható, s vándorlásuk is örök.

S azt is tudja: „tekintet nélkül”, jobbra és balra pillantás nélkül, ügyeskedés nélkül kell a választott irányban, az igaznak vélt célért küzdeni. Egyszerre csak egy vezérlőt szolgálni, azt a bizonyos magunkét – de azt aztán rogyásig.

Kuncz Aladár Fekete kolostor-ának megrendítő képe: „A konyhából éppen most hozták ki pléhvödrökben a levest. Ugyanakkor… két-két internált társunk két gyalulatlan koporsót szállított ki… A levest hozók és a koporsót szállítók menete egy pillanatra összetorkollott. A pléhvödörből csepegett a leves, s a hirtelen összetákolt koporsóból csepegett a vér… A jelenet irtózatos volt.”

A jelenet irtózatos: de hogy az egész mégsem csak ennyi, Jancsó Adrienne ezt is tudja. Mert nemcsak a műsort, a „szigetet” is megszerkesztette, szerkeszti folyamatosan. Az egymás értésének látszatok mögötti, hazugsággyomtól, muszájlomoktól tisztuló szigetét.

Erős asszony. Könyvtárosok mesélték, egy vidéki szereplése után a társasággal maradt, énekeltek együtt, magyar népdalokat, kinek-kinek a legkedvesebbet. Késő éjjel tértek aludni. S hajnalban alig pitymallott – valaki az ablakból látta Jancsó Adrienne-t; a kertben sétált, kezében könyvvel. Tanult. Készült. A következőre.

…Lehet, hogy ez is csak „legenda”? Mint minden, amit Kuncz is, Dsida is és hányan-hányan megéltek, megszenvedtek, reméltek? De: „Légy már legenda!” – teljesüljön Jancsó Adrienne estjének parancsoló címe. Mert a legenda több, mint a regény, több, mint a vers. Irthatatlan. Éghetetlen. A legenda az irodalom és közvetítője fölött szól. Őriz.

Fantasztikus-e a „fantasztikus”?

Az elunt vagy éppen kétségbe esett jelenből sokféle a menekülés iránya. Van, aki álomvilágba költözik, s mindennapra fáradhatatlanul fúj újabb és újabb szappanbuborékokat magának. Ez az embertípus így kívánja használni a művészetet is: kábítószernek, marihuána helyett. Minél csillogóbb a káprázat, minél élesebb a különbség saját élethelyzete és a látott, ábrázolt életszituáció között, annál elégedettebb. Ha ma játszódik a történés, játszódjon minél egzotikusabb környezetben, a figurák vagy elérhetetlen társadalmi magasságban lebegjenek, vagy társadalom alatti brutalitásukkal különbözzenek. Érdekesebbek, úgy látszik, a hercegnők és milliomosok üvegkönnyei, s az alvilág vért utánzó festékmaszatja – minden érdekesebb, mint az általunk is megélt (megélhető) szenvedés. A katarzis, a megrendülés illetlenséggé válik ebben az értékrendben; a felületes ráismerés a gyenge, éretlen pszichikumra fenyegető kényszerrel zuhan. A felszínhez szoktatott álszemélyiség éppen csak letekint az alkalmanként meg-megnyíló kicsiny lék pereméről a mélybe, s máris eltölti a látvány rettegéssel. Nem tud az igazság bonyolultságával mit kezdeni, szeme pillantását a sima, hazug felületre gyorsan visszarántja.

Letűnt korokban szívesen édeleg, a jövőről színesen fantáziál a menekülő ember. Álveszedelmeket kreál, hogy a valódit ne kelljen észrevennie, álgyőzelmeket arat, hegy elviselje tényleges vereségeit. Számára a történelem nem a múlt megmásíthatatlan lenyomata, az események nem egy óriási leckekönyv lepergetett, „áttanult” lapjai, hanem kosztümös maszkabál csupán az egész. A jövőre nem igazán kíváncsi: a képtelenségek izgatják, a könnyű borzongás, a „velem ez már nem történhet” olcsó diadala. A filmszakma iparosai hamar fölismerték az efféle történetek kelendőségét. Egyre több az áltörténelmi és álfantasztikus tévéfilm, mozifilm – no és ennek „irodalmi” megjelenési formája. Az időszalag méltóságosan hömpölygő folyama lassan-lassan halastóvá degradálódik a karikatúrában. A történelem, a múlt rangját legalább néhány kiváló dráma őrzi, drámák, amelyek kicselezve a színházi világ óvatosságát, többet mondtak el a jelenről, mint sok, a jelenben játszódó játék. A múlt úgy válik aktuális hatóerővé, ha egyszerre mutatja föl a belőle kiszakított részlet a saját korának és a mi korunknak kiszámítható kelepcéit – ezért örök életű a görög dráma –, ugyanakkor a mesterkélt, minden ponton egymásra tapasztott analógiától tartózkodik. A múlt – jó író kezében – egyenesen a jelenhez vezet. Egyszerre tiszteletadás és figyelmeztetés.

A jövőábrázolás művészetté emelésének még csak kísérlete folyik. Egyelőre nevet adtunk neki: „tudományos-fantasztikus irodalom”. A távolijövő-kutatásnak legalább olyan fontossága van, mint feltárni a múltat. Persze, nem menekülésképpen, hanem részint megelőzésül, részint pedig szerkesztéséül annak, ami az emberrel még történhet a millió-milliárd és számolhatatlan évhosszúságú világban. A valódi tudományos-fantasztikus „előképzelet” inkább filozófia és pszichológia, mint technikai hipotézisek előlegezése. Komikus a kezdetleges eszközökkel gyártott gépcsoda és az idegen bolygólakó; éppoly komikus, mint a mesefilmben a papírmasé sárkányfejek. Pedig a legtöbb „sci-fi” szinte kizárólagosan külsőleges hatásokkal manipulál.

Nemrég láttam A majmok bolygójá-t. Előbb olvastam a könyvet, az átlag termésből kiemelkedett (csakúgy, mint az 2001. Űrodüsszeia vagy Bradbury novellái). A film a könyvhöz képest képregénnyé változott: a keserű, figyelmeztető mondanivalót minduntalan megszakították az öncélú „vívójelenetek”, amikor is egy fegyvertelen ember egyedül veszi fel a harcot az egész fejlett majomhordával… Gumiszerűen rugalmas hős ugrál kőtetőről fára, a kalandfilmek sablonja szerint, s közben az írói üzenet elsikkad, „zárójelben” hangzik el: „az ember szelídíthetetlen”. Csak a történet vége mutatja az eredeti megrendülés nyomait. Halványka átvezető a Solaris-féle fantasztikum rendszerébe.

A Solaris külső környezetében nincs semmi meglepő. Egy szellemi táj csupán, ahol a vágykép és az emlék is szilárd formát ölt, létezik. Tarkovszkij tudja, nem lehet a lélek zavarát, a feledni kívánt tetteket és gondolatokat elfedni. Van olyan sík, ahol mint realitásokkal kell együttélni velük, mint életünk és cselekedeteink következményeivel. Az embert fájdalmas lények és a maga alkotta torzszülöttek követik, s nincs rajtuk, talán csak a megtisztult, önfeladó szeretetnek hatalma. Ez nem „fantasztikus”. Ez bizony pontosan így van.

A fantasztikus regény, a „megemelt” fantasztikum néha szükséges álruha: az írója olyat mond ki vele, amit a „józanságba” beleszikkadt közvélemény egyébként nem fogadna el valóságnak, igaznak – ezek a történetek egyúttal kozmosz-szemléletek. Jó példa erre Szepes Mária Vörös oroszlán-ja, ez az ebben a műfajban vitathatatlan – nálunk azonban hanyagolt – világsiker.

A jelen metszéspontján találkozik a volt és a lehetséges. A legizgalmasabb szellemi kaland, ha a már meglévőből következtetünk a majdan kifejlődőre. Ami ma természetes – százezer évekkel ezelőtt a fantasztikum ködében rejtezhetett. S ami ma utópiának hangozhat: hogy például egykor teremtő erővé válik a puszta szándék s eredménnyé az útra bocsátott gondolat magában, talán természetes lesz egy későbbi emberutódnak.

Mi hát a mérce? A Faust, Az ember tragédiája, az Odüsszeia. Művek, alapművek, ahol az egyetemesség kupolája borítja a múlttá, jelenné és jövővé szabdalt időt. Ahol az ember nem azt kérdi: mi vesz körül?, hanem elsősorban arra kíváncsi: „Mivé lehetek?”

Mert sokféle irányban zajlik a menekülés. Az ember közben sokfelé kapkodhat, ha elfogja a halál, a mulandóság pánikérzete: markolhat szivárványt, ehet felhőt – menekülhet tetszése szerint. De menekedni csak a szabad gondolkodásba, szüntelen cselekvésbe menekedhet; a tökéletesedés spirálvonalán, egyre feljebb haladva az univerzális világban s egyre beljebb haladva saját mikrokozmoszában, a sorsában.

Nincs fantasztikusabb, nincs rejtélyesebb, mint a mindennapi ember, az élet maga – s az a kiirthatatlan, belénk vésett törvény, hogy az őrjítő viszonylagosságban és a megakadályozhatatlan változásban is rendíthetetlenül, csak-csak keressük a rendíthetetlenséget.

Mások ürügyén

Ötszáz éves a magyar könyv

1. Melyik az a magyar nyelven írt könyv a könyvnyomtatás ötszáz éves múltjából, amelyik a legnagyobb hatású olvasmánya volt és a mai napig is az maradt?

2. Melyik az a könyv a magyar irodalom múltjából, amelyik méltatlanul elfelejtődött és felfedezést igényelne?

3. Melyik magyar könyvet emeli ki az utóbbi évek irodalmi terméséből?

4. Melyik nagyon ismert, sokat emlegetett klasszikus magyar könyvet nem olvasta?

– Irigylem a pontos kérdések fogalmazóit. És azokat az írókat is irigylem, akik pontos feleletet adhatnak. Akik ki tudnak emelni egyetlen könyvet, a számukra legfontosabbat, meghatározót. Én magam képtelen vagyok erre. Az abszolút, mindent magába foglaló könyvélményben sem hiszek. Csak az innen-onnan megragadt, termékenyítő gondolatban, a magyar írói sorsok még eltérésükben is kísértetiesen hasonló tanulságában. Természetem olvasóként hűtlen: életkorommal, súlyosodó tapasztalataimmal cserélődnek egykori kedveseim, s besorolom a régebben kiiktatottakat (most már értve és szeretve) elsőim közé. S talán tíz év múlva (ha módomban lesz még) újra cserélek. Tizenhat éves koromban zenéjével költözött hozzám Bessenyei György immár kétszáz éves mondata: „Egy nemzetnek reád való mosolygása a halálnak keservét is édességre hozza szíveden.” Harmincesztendősen dagályosságát éreztem. Ma már, mint tündöklő, tétova reménység éltet és vigasztal. Kosztolányi „szomorútündér”-novellisztikája valamikor ingerelt, tudtam, van alatta valami, csak mintha felhő ragadt volna a lapok fölé, valójában az én szemem hályogja… Ma már éles fényben látom. Az ötszáz éve bőven termő magyar könyvek szerénységre intenek. Mennyi Messiás! Mennyi kereszt! S ehhez mily temérdek ácsorgó a piactéren!

S hány ottfelejtett, fel nem támasztott szellem, sírjából harmadnapon is csak ketrecbe szabadított! Berzsenyi Dániel megcsúfolt, kivetett alakja ma is polcok között görbed. Költői tudása, sejtelmei egészen közel hangzanak, de legfeljebb csak énekeljük sorait: „Nem sokaság, hanem lélek és szabad nép tesz csuda dolgokat.” Nem figyelünk a benne rejtező finom ellentétre, különböztetésre, amely a közhely fölé emeli a látszatra ezerszer hallott „igéket”. Kemény Zsigmond sötét szenvedélyű, emberroppantó prózáját is csak kevesen bocsátották a legjobbak lakozó helyére. Kodolányi életműve mint a búvópatak, bujkál, keveset szólunk róla, s az az egy-két próbálkozó is magára marad. S tetemes lista lenne a hazától távol élők műveinek – már amit ismerni engedtetett – felsorolása.

De ez így történik majd mindig, attól félek. Az utókorba vetett bizalom ingatag írói vigasz. Nemcsak a jelen, a jövő is tévedhet. Az egyes – saját alkotói világának, ízlésének alávetett – ember pedig különösen.

Éppen ezért: az utóbbi évek terméséből egyet kiemelni? Számomra lehetetlen. Tucatjával emlegetni? Máris lefokozás. Az író – akarja, nem akarja – sebeket oszt és kap is, bőven. Én nem vállalkozom arra, hogy íróink érzékeny lélekfelületét (köztük a magamét is, persze), akárcsak pillanatokra is felvérezzem. Talán a legfiatalabb harciasak és a legöregebb bölcsek – a még és a már ítélőerejének birtokában – megcselekszik.

S végül játékrontás: sokat emlegetett magyar klasszikusainkat elolvastam. Dacból is, mert azért olyan sokat nem emlegetjük őket! De még inkább kötelességből: tanítom irodalmunkat, s megszoktam, hogy arról beszéljek csak, amit ismerek. Inkább az bánt, hogy a nagyok közül szóródó „kisebbekből” a véletlen és érdeklődési köröm többet bizonyára kirekesztett. S így, esetleges igazságtalanságok és aránytalanságok fenntartásában – személyes meggyőződés nélküli elfogadással – magam is részes vagyok. S már az sem vigasztal, hogy van még idő. Erre már alig. Hiszen egyre „elfoglaltabbá” válok, egyre elfoglaltabbá válunk mindannyian. Még nincs kész a saját keresztünk. Azt ácsoljuk-kopácsoljuk, nagy gyönyörűséggel.

Ady ajándékai

A gyermek- és serdülőkor határán találkoztam vele. Ő volt az első költő, aki megfenyegetett. Beoltotta kis életemet a bizonytalanság félelmével: aminek elébe megyek, amibe sürgetően kívánkozom, az nem az eddig elibém tartott képeskönyvek és lovagregények világa, hanem inkább a népmesék kegyetlenségéhez hasonlatos – a mesék igazságtevése nélkül. Ady kicserélte a fejem fölött a Holdat, andalítóan buta, tejfehér bámészpofa helyett zöldezüst, kemény, titokzatos hatalommá változtatta. Azóta a halál lovainak cinkosa a Hold, s ellensége minden teljesülő édességnek. De Ady adta nekem a Napot is: makacs, dacos imádatát a győzelmes sugaraknak – az életerő szakrális diadalát a fojtó ködökön. Nap és Hold: lényekké változtak át, s amiről azt hittem, egyensúly és békesség: harccá változott bennem és körülöttem minden.

Önszerelme meghökkentett és egy kicsiny időre bűneimre fölmentést adott. Csak később értettem meg, az önszerelem ily magas hőfoka hogyan válthat át törvényszerűen a mindenség szerelmébe, hogyan szenteli a Rész az Egész szolgájává magát. Saját sóvárgásom az elérhetetlenre, életem – az álom és realitás közötti feltölthetetlen árnyékvölgyben – egy ideig az Ő alakjában talált gigászi rokont, ellátott a sejtelmekben való létezés káros menlevelével. De később Ő maga tépte szét ezt az igazolást, s éppen a legfontosabb ügyben: a személyiség és nemzet önteremtő, folytatólagos ügyében, hátrahagyva az Értől az Óceánig vezető út akarati térképeit. Megtanított az ellentmondásokat nemcsak fölismerni, de elviselni; megtanított, milyen teher országot, embert, életet a szubjektum ösztönösen szépítő lencséje nélkül szeretni, s épp ezért igazán szeretni. Tőle tanultam dölyföt – s mégis tőle, a leghetykébbtől, alázatot. A világ szerkezetébe pillantó ember kétségbeesését, ahogy kontárok és mészárosok összeszokott működését figyeli – s olykor elfogja a gyermeki döbbenet: „…szörnyűséges, lehetetlen, hogy senkié, vagy emberé az Élet, az Élet, az Élet.”

A muszáj-Herkulesség örök fortélyait is tőle lessük, elgyöngülésünk is harcmodor, vélt vagy való sebeink munkaeszközzé nemesülnek, mert ez az ő példája. Érzékennyé tette fülünket az itt – és ott! – összehajoló magyarak torokhangjaira, valamiféle tartást, az őrülettel is dacoló tartást ránk borított. De mindenekfelett adta a befejezhetetlenség mámorát, a száguldás kényszerét, mert azt sugallta és sugallja: minden megtapintott céltábla mögött egy másik, szabadabb mezőbe vesző céltábla várakozik – s a fáradó lovas mindig új, de mindig önválasztotta lovon egyre csak azt közelíti…

Bár útjainkon a hínár is új és új. És lovainkra les „az ordas, bölény s nagymérgű medve”.

Utóéletre ítélve

„Önmagából senki sem léphet ki, senki sem adhat mást, mint ami lényege, legfeljebb ha idegen lényeget akar produkálni. Őszinte művész egy életen át ugyanazt produkálja. Arról van tehát szó, hogy egy bizonyos idő múlva a művész, még akkor is, ha önmagát felülmúlja: nem hoz újat, nem hoz szenzációt. Rubens szakadatlanul Rubens, tízezer múzeumi képen át, és Rembrant szakadatlanul Rembrant, ha bármilyen padlásról kerül is elő egy-egy újabb darabja.”

Egy kései Móricz-novella hőse, a festő meditál így, a már csaknem kész képe előtt (Életre ítélve, 1938).

De hát így igaz ez?

Igen is meg nem is. Még a novellán belül sem teljesen. Péter apostol fején a festő, merész indulattal, végül igazít.

„A szem körül elmázolta a friss festéket, s egy érintéssel még mélyebb és még komorabb árnyékot ütött az arcba. A szem barlangos volt, és ahogy most belevájt, pokol feketéllett a koponyából… A hús rajta lepellé vált, ami csak takarta a csontok halálfejét. Ha szikla a Péter, akkor nem lehet más, csak abszolút koponya…”

De hát akkor ez az igaz? A hirtelen tökéletesen más megvalósíthatósága? Ez is lehetetlen. A novellán belül is az. Valamit simítani kell, visszafelé. S nemcsak azért, mert jön a „bizottság”, a kritikai beidegződés felhördül – nem csak ezért. Hanem mert az alkat követelte változat mindennél erősebb, az ecset újra korrigál.

„…Nem bírja a komorságot, az ítéletet, a reménytelent. Péter halálfeje ezért néz titokzatos mosollyal a végtelenbe, a jövő, a Halál boldog nyugalma elé.”

Amíg azonban él az alkotó és alkotása, ott él a választott oltárra szegezve. Életre ítélték. Móriczunkat utóéletre is, melyben azonban nincs – még évforduló ürügyén sem – végítélet. A művekből rakott építmény mást mutat felületes bámulójának, s mást a konstrukciót részletesen méricskélő szakembernek. S megint mást, talán szubjektívebbet, de otthonosabbat annak, aki előre felszított lelkesedés nélkül, mégis a felfedezés izgalmával, belülről nyitogatja egy roppant életmű csarnokait, s a látszólag felesleges kamrácskák egész sorát. Ha ilyen meghitt a séta, a százszor feltárt „tipikus” mellett a rejtélyesen fölbukkanó „különösnek” az ínyenc élvezetével örülünk. Csodálatos, ha valahol megtörik a szabály, és a törésben felfénylik a rendhagyás kísértése.

A tehetség szigorú behatárolása – ha mégoly reprezentatív doboz élei jelölik is ki a határt – már az író életében is koporsó, de amíg él, legalább dörömbölhet. Kijjebb nyújtózhat, egy-egy szerencsés pillanatban. De ha testi jelenvalósága megszűnik, a fedél már szorosan zár, a zavaró, nem illeszkedő részeket a díszolló gondosan lemetszi. Pedig az az indokolatlannak tetsző szellemi kisujjmutogatás, szokatlan gesztus is ő volt, s ebben talán nagyobb heroizmus munkál, mint a megvalósított gyönyörű szoborpózban.

Mindezekkel nem merészelem és nem is akarom tagadni, hogy Móricz elsősorban az, ami: kemény kritikai realista, kora parasztvilágának és az úrvilágnak (elsődlegesen a vidéki úrvilágnak) mély ismerője és magas ábrázolója. Ebben nagy – s abban, ahogy a saját élettörténéseinek testi-lelki rázkódtatásait egy gyermek tárulkozó őszinteségével irodalommá gyúrta. De engem az úgynevezett „nem jellemző” is érdekel; mert a tágulás-tágítás kínja örök érvényű, minél erősebb a „saját hang”, annál nagyobb a vágy: távolabbi tartományok meghódítása, „benyelése” és „újjászülése” – telhetetlenek vagyunk: mi kéne más, mint a csillagos ég? Az idő és a küldetés úgyis megmutatja, milyen erős pányvát és milyen célzógyorsaságot kaptunk a végtelen befogásához. De a kísérlet kötelező! S inkább ezer kudarcos kísérlet, a belső kényszer hitelével, mint száz ismétlés, a rutin futószalagján!

A móriczi építmény nyers kockával kirakott, ma is visszhangos termei között bizony sok az ilyen-olyan maradék anyagból hozzátoldott, olykor félbe is hagyott kamraféle. Erről különösen novellisztikája árulkodik. De akadnak meghökkentő, váratlan, magányos szobácskák, magas ablakokkal. Tisztelettel rájuk csodálkozom. Hiszen ezek is az övéi, lakott is bennük. Mert hazudni ugyan nem tudott. Az őszinteség önmagában nem írói erény, az őszinteség önmagában senkiből írót nem csinál – de hiánya igenis leszállíthatja a tehetség rangját. Móricz többek között őszinte is volt. Amit nem tudott, azt is kereste.

Én több fokozatban ismerkedtem meg vele. Gyerekkoromban csak tanultam. A Légy jó mindhalálig Móricza akkori értékrendben Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk-jával együtt, párhuzamosan hatott. Nyilas Misi és Nemecsek: a kiszolgáltatottak, az örök „kicsik”. Ezt a naivul szép és magamnak érzelgőssé is lágyított Móricz-képet érvénytelenítette a kamaszkori tiltott olvasmány, a Sárarany. Hát ez is Móricz?! Nem annyira döbbenten, mint inkább szenvedélyesen átpártoltam. Azután jött a harmadik fokozat: irodalomtörténeti normákkal, a teljes pályát tanulmányozó tanár áttekintő, rendszerező szándékával. A tanítás, az agyonelemzett Móricz, a Rokonok – amelyben a tankönyvszöveg szerint Kopjáss sem különb a többinél. Szerencsére nekem különbnek tetszett – másképp mi a regényben a tragédia? Móriczot nehéz középiskolában tanítani. Az Árvácská-t könnyű csupán – a lányoknak inkább. Az Erdély nem tananyag. Ez a csuda, ez a remekmű – amelyet szinte lehetetlen a „nagyvilág” közkincsévé tenni, annyira helyhez kötött, annyira magyar.

Végül „építkezővé” váltam magam is. Így támadt kedvem s bátorságom az utolsó fokozatra: a belső sétára. Az ámulásra. Mi mindent akart, mi mindent sejtett, azon kívül, amit tudott is! Például a kései novellákban. Kosztolányi egyenletesebb, Kodolányi több titkot bont, Füst Milán „művészibb” művész – de Móricz birkózása a legerősebb. Birkózása az anyaggal, az énjében rejlő lehetőséggel.

Az Apasors-ban az első keresztények vértanúhalálát minden korok vértanúságának szimbólumává emeli; az apák tehetetlenül feltárják az igazságot, a fiak pedig már megtanulnak halni érte. A levélhordó „hősének” a napi hajszában valóban kilóg a bele: térdét összeszorítva tartja vissza. Naturalizmus ez? Vagy a népi szólásmondás groteszkbe hajló életre keltése?

A kegyetlenség mindig az emberi nyomorúsággal, a sötét butasággal párosul. Az elfojtott ösztönök robbannak (Düh, Családi fénykép, Kiskés nyitva, A megfagyott ember). Móricznál kegyetlen a halál. Nincsenek tolsztoji haldoklói, akik végül úgy mennek el, hogy megtanulják szánni az ittmaradókat. Nála a halál egyértelmű vereség. Az anya saját gyermekeit is méreggel rántja maga után (A végvacsora). De Móricznak fáj ez a keménység, egyre jobban fáj, s esetenként különös gyöngédségbe lebben át. A Szegény emberek 1916-ban még azt a háborút járt embert mutatja, aki személyiséghasadásában törvényszerűen válik törvénytipróvá, gyilkossá. 1934-ben, Mikor a kövek is megszólalnak című novellájában szintén háborúból tér haza a férfi: de itt már fordított a sorrend. Mihály azelőtt maga volt a durva érzéketlenség; most a szenvedés, a fogolysors kiformálta benne: „…pénz, az semmi, erőszak, hatalom, az semmi… Csak egy van, a tiszta egészség, a jóság, a türelem.” Üti-e egymást a két novella? Nem. Csak a húsz évvel későbbi Móricz lélekállapotát jelzi.

Móricz a kezdetektől szerette a gyerekeket, a gyermeklétben a romlatlanságot. De élete végére megtanulta az öregeket, magát az öregséget is szeretni. Sőt: a gyűlölt öregkori tulajdonságokat mellőzve képes volt a bölcsebbé válás öregjeit is fölmutatni: a ravaszkás humort mint az életvédelem eszközét (Két öregasszony nevet), a végső szabadság vágyát (Égi madár) – s ezzel párhuzamosan, szelíd iróniával „a legrosszabb embernek” kikiáltott írót, a hanyatló Gyulai Pált már csak fogatlan komondornak látni… (Aggok). Utolsó kerek novellája 1942-ben pedig előálmodta a méltó öregséget (Kisbíró). Olvasgathatnák ma is, tájainkon. Egy öregember, akinek már nem fontos a hivatal, a rang, csak a tett. „Nem kisbírónak született kend, Mátyás, hanem tisztességes embernek… aki törődik a többivel is az országban. Nemcsak a maga dógával.”

A Magyar virtus (1936) a 860-as évekbe helyezett történet. Az idegen tisztek csúffátételének, egy zenepárbajnak vasárnap délutáni története. Ahogy lehet s amit lehet: Gotterhalte csak azért is, amíg a német bele nem kékül. Aztán a titkos Kossuth-nóta… „Párbaj volt, s ennek a párbajnak a híre bejárta az egész országot, s mindenfelé oly örömet keltett, hogy a hátralévő kis időt a magyarok könnyebb szívvel viselték el.” Ez a keserű irónia, ez is Móricz.

Hadd tiszteljem benne a szokatlant; hadd tiszteljem minden teremtő mozdulatát, még a félbehagyottat is, amelynek ívét korunknak kéne folytatni. S engedtessék, hogy mechanikus vakaródzásait – ugyanazon sebe körül – hanyagoljam. Az értéket a csúcsok mérik. Az életmű egyenletessége lehet végső látványában dimbesdombos táj – lágyan kellemes. Lehet egyetlen orom. De lehet völgyektől szabdalt, olykor lehangoló síkságokból fölfutó óriás hegyek világa. Nekem ez Móricz.

Arra tanít, ne csomagoljuk ítéleteinket szorosra. A madzagokat gombra ne kössük. Ismerjük meg a pusztító tüzet (Úri muri), hogy a tisztító tűzig (Árvácska) eljuthassunk. Ez közös írói sors. Emberi is. A forma, a nyelvhasználat, a mód, az élmény egyedisége fölött összeköt.

Mert nem véletlen, hanem példa, hogy éppen Móricz Zsigmond üdvözölte az irodalomba érkező, a móriczi alkattól, ábrázolástól, életviteltől annyira eltérő Pap Károlyt – s tette ezt magasztosítva: mert ő a más szabású tehetséget is fölismerte és szerette.

Pap Károly A nyolcadik stáció-ban kiadja a művészi abszolútum parancsát (megint egy festő szól, akár Móricznál):

„Abból alkossad meg a legtisztább, legjobb embert, aki legmesszibbre taszított téged magától…”

Móricz gőgös zsenialitásában volt még alázat. Az egymáshoz hajlás képessége – az egyre tépettebb világban.

Nagy Lajos magányossága

Író vagyok, nem irodalomtörténész, s ámbár irodalomtanári múltam az objektív tények figyelembevételére kötelez, íróságom természete mégis a szubjektív meditáció irányába tolja mondandómat. Nemcsak a könyveknek, az íróknak is megvan a maguk sorsa. Nagy Lajosé a magány – nem egyedül oly értelemben, ahogy minden író törvényszerűen magányos, amikor gondolatai az anyaggá születés kínját kényszerülnek megélni, hanem külön teherként – ha úgy tetszik, súlyos ajándékként –, övé a beskatulyázhatatlanok veszélyes magánya is. Életműve értő méltatója, Kónya Judit így ír erről: „Egyedül volt életében, s egyedül maradt halála után is. Mert sohasem voltak pártfogói vagy olyan barátai, akik előresegítették volna. Nem tartozott sem klikkekhez, sem irányzatokhoz. Nem volt se paraszt, se munkás, se polgár. A szegényekhez kötődött és a szocialistákhoz – akikhez azonban nem fűzte párttagság. Független, szabad egyénisége tiltakozott minden megkötő fegyelem ellen. Ez előnyére vált munkásságának, de hátrányára volt elismertetésében…” Pontos kép a Nagy Lajos méretű egyéniségről. Most, amikor száz év ürügyén emlékezünk róla, fanyar és groteszk fintort mutat neki az irodalomtörténeti naptár is; hiszen már születése dátuma – 1883 – sem látszik ünneplésre szerencsésnek. Megint osztoznia kell – sőt háttérbe kell szorulnia, mert 1883 Babits éve, s a szegedi tudományos ülésszak – egyébként méltán – Juhász Gyula jegyében zajlik. Nagy Lajosnak egy délelőtt maradt. A Juhász Gyuláról készült impozáns programfüzet Juhász Gyula versével zárul; fájdalmas aktualitással kapcsolható intelem a Nagy Lajos-ügyhöz: „Kiket terem ez áldott ölű föld, ne hagyjuk elkallódni egyiket sem; hogy győzni tudjunk a nagy küzdelemben!” Nagy Lajos pedig kallódik. Tiszteletkör, ami jár neki, s ha a kötelező morzsánál többet kíván osztani az utókor, cédulákat próbál ráaggatni, hogy könnyebb legyen beszélni róla. Önmagában értékelni, jelenségként mérlegelni emberi-írói életvitelét: egy másik, még a reális színtér tűzharcában tartózkodó író csak a szabad asszociáció csapongásában kísérelheti meg. Mindent fölmarkolni a hátrahagyott műből számomra lehetetlen: marad a novellisztikájáról szerzett impresszió, a látásmód és az a kaján kérdés: milyen helyet kapna ma Nagy Lajos irodalmi életünkben és hogyan látná az ellentmondásos világot?

Először ereszkedjünk az egzakt, papírra vetett valóságba. Novelláinak gyűjteménye, az Egyiptomi íródeák fülszövegében nagy kortársak ajánlását hordozza. Tóth Árpádét, aki az írásokban a „lélek olthatatlan vágyát” fedezi fel egy jobb, nemesebb, igazabb világrend után, a Babits Mihályét, aki egy kötetnyi novellát karácsonyi örömként üdvözöl. Pedig a Nyugat, személy szerint Osvát, eleinte nem közli. Nagy Lajos támadva indít – az idő mutatta meg csupán, hogy támadása gyakran védekezés. Ahogy orvosa diagnosztizálta: „Oroszlánként viselkedett mindig, holott valójában a nyúl félelmét hordta magában.” Ehhez kell az igazi bátorság, úgy hiszem. Nagy Lajos 1908-ban hozza nyilvánosságra az első minden mércét kiálló, döbbenetes novelláját, az Özvegyasszonyok- at. A két halálba vegetáló öregasszony – akiknél már oly mindegy, melyikük az anya és melyikük a lány – rajza remekmű. Egymást gyötrik, s mindkettejüket a körülmények. Kiút nincs – megszépítő líraiság sincs, csak az öregség lassú marása. Testi és lelki nyomor, s mint ellenpólus: 1908-ban, ugyanabban az évben Móricz Hét krajcár-ja! A Hét krajcár, ahol az anya vért köpve is nevet, játszódik – ahol a koldusnál is szegényebbeket a kezdeti Móricz kedélye égbe viszi –, amíg Nagy Lajos ott hagyja hőseit a fullasztó sárban. Osvát most már figyel erre a különös íróra, de ez a különös író nem tud felejteni, első benyomásait sosem mossa el a kedvezőbb. Móricz is indulata tárgya lesz: talán a siker ingerli, talán a robusztus egészség? S hogy Móricz mennyit változik, hogyan keseredik, már észre sem veszi. Sokan – talán még ma is – ezért vetik ki Nagy Lajost. Pedig az irodalomtörténet sok egymással szemben álló, halálig nem enyhülő nagyságot ismer: irgalmatlan, igazságtalan ítéleteket, ahol az ítélet két oldalán olykor egyként zseniális alak áll: gondoljunk József Attila és Babits Mihály békíthetetlenségére, Kosztolányi Ady-támadására, a régebbiekben Kölcsey Berzsenyit megfojtó könyörtelen hidegségére. Jelenkori irodalmunk agyarcsattogását pedig nem emlegetni nékem engedtessék! Móricz Nagy Lajos véleményét nem sínylette meg – annál inkább Nagy Lajos, már azzal, hogy egyoldalúan formálta meg. És hogy Shakespeare-t Nagy Lajos nem szerette? Tolsztoj sem szerette, de Tolsztojnak megbocsáttatott a vétek. A tapasztalat – a közelmúlt és a jelen éber tapasztalata – megértést és nagyvonalúságot sugallna, legalább néhányunknak. Azon a mezőn, ahol ezek az egymásba tépő lelkek a szellemi terepen most osztoznak, már nincsen harc. A másmilyen csak a kicsinyesen értelmezett időben ingerlő – az időtlenség minden színt a szivárvány egyetemességébe olvaszt. A hajszálpontos meghatározás az irodalom szakértőiből kiirthatatlan inger, néha szakmai ártalom. Ennek az áldozata volt az Egy délután a Grün-irodában. A kétségtelenül részletező előadásmód, a figurák aprólékos jellemzése miatt ráhúzták a zubbonyt: naturalista írás ez, és Osvát tévedett. Nagy emberek nagyobbat tévednek. Az ügyvéd, az iroda vezetője nem az a fényképszerűen rögzített kizsákmányoló – a fia halálos beteg, ő maga az érzéketlenség pózába menekül, bírja is az egyik szegény ügyfelével, azután, ki tudja, honnan, részvét ébred benne saját alkalmazottja iránt, megsajnálja. A novella befejezése átleng egy lírai szférába, hirtelen az átmenet, igaz, de számomra már nem a csak hasznot leső kizsákmányoló hallgatja a távoli zongoraszót, hanem egy gyötört ember, aki megsejti az általános esendőséget az egyedi kivételezettség látszatában is. „Lassan hömpölyögtek a dallam hangjai, valami egyszerű, egészséges és mély fájdalom panaszszavai… és ezek a hangok elmosták lelkében a csúf, aggodalmas képeket, s valami nagy, végtelen, de némileg jóleső, új fájdalom lepte meg.” Az 1917-ben keletkezett Tanyai történet megint új hang. Mi történik? Szinte semmi. Egy gulyást megszégyenítenek, megvernek a csendőrök. A figyelmes olvasó a későbbi Móricz parasztábrázolásával rokoníthatja. A gulyásné az Úri muri Rozikájának lélektanilag árnyaltabb pasztellváltozata. A csendőr azért veri meg az asszony urát, mert tulajdonképpen kívánja az asszonyt, s a menyecske, amikor újra lecsendesül a tanya, arra gondol, hogy a vecsei vásáron viszontlátja a szép, szőke csendőrt… A Tornázó diákok vágyukat, álmaikat vezetik le a már-már pótcselekvésként művelt örökös tornában. Az író személyessége tetten érhető. „Tornázott gyötrelmesen, arcán a pokol kínjának szenvedéseivel, rettegve, szívszakadásig, az élettől, Isten egész világától halálos félelemmel megriadva.” Ez a halálos félelem Nagy Lajosé – s az övé a mégis-kimondás bátorsága. A saját fej szerinti gondolkodás fényűzés, amit az Agyvelőnek nehéz feje van című csattanós novella is bizonyít. Agyvelőnek nincsenek születési előjogai az okossághoz. Ha nem tud valamit, megpróbálja kitalálni, vagy egyenesen bevallja. Ezért engedi át az egyetemi vizsgán a rettegett professzor: az előző „négy úr tanult valamit, de egyik sem tud semmit. Az ötödik úr nem tanult semmit, de ha tanult volna, tudna”. A fiatal Nagy Lajos rejtett arcképe ez is: ahogy vitába száll a hős a finom társaságban a lopás és lopás közötti különbségről. „A parasztok nem jogi, hanem emberiességi alapon ítélték meg ezt a lopást – vélekedik a szóban forgó esetről. – A törvény szerint egyforma bűntevés ellopni annak a harminckét fát birtoklótól egy fa gyümölcsét vagy az egyetlen fa szegény tulajdonosától a kis körtetermést. De ez csak azt mutatja, hogy a törvény nem lehet egészen tökéletes, nem vehet előre figyelembe minden tényezőt.” A felbőszült, önmagát „hivatalból” okosabbnak képzelő báró sértéssel akarja a renitens ifjút lesöpörni: „A tanár úrnak kissé nehéz feje van!” A válasz – és ez már Nagy Lajos harcmodora is az irodalmi életben – így szól: „Hogy érti ezt? Ugye úgy, hogy ha összeütnénk a fejünket, az öné hasadna ketté.” Akit támadnak, védekezik. És ha védekezése telitalálat, sose nyer bocsánatot, legfeljebb színlelő békejobbot. A kétségbeesés pedig fokozódik – a Jeremiáda 1927-ből nemcsak a végtelen nyomor végtelen, mindenre kiterjedő panaszszava, hanem a magárahagyatottságé, a kilátástalanságé is. Nem marad meg egyetlen szegényember magánjajának, sőt értelmezésemben nem is egy osztály jajszava pusztán, hanem kozmikus erővel tágul egy lepusztult világkép látomásává. „A gyerekek nem járnak iskolába, a könyvek mind elszakadoztak, és lapjaikat széjjelhordta a szél. A boltok redőnyei lehullottak. Az Oktogon téren már kinőtt a fű, és kecskék legelnek rajta. Kívül a városon hiéna üvölt. A villamosok összetörten állnak. Hosszú sorokban temetési kocsik baktatnak. A vidéken nem terem gabona. A paraszt összeszorította az öklét, és nem szánt, nem vet; nem arat, ő is meg akar halni. Vonat nem érkezik a városba, ó, de már mióta nem!… Az utcán oszlanak a hullák. A bűz és dögvész a hollók szárnyain száll. Már éjszaka van, mindig sötét éjszaka.” Pedig várja, várja, még ebben az írásban is a csüggedt Nagy Lajos, hogy „fölkel a Nap!”. De ez a reménység – vagyis ami lehetne, de nincs – nem cukrozza át anyagát, nem vonja be rózsaszínű mázzal a lét irtózatos repedéseit, hanem mint a Napirend-ben, száraz, mégis lázító leltárszerűséggel közli az élet igazságtalan, érzéketlen rendjét. Munkás kél 6 óra 5 perckor. Nap kél 6 óra 24 perckor. Elfáradtam, elalszom.” De Nagy Lajos csak szunnyadni képes – azután fölpattan, és mint a korbácsot, úgy vágja az örök kiszolgáló, az örök megalázkodó, aprópénzért ácsingózó ember képébe a Lecké-t: „Haragra kellett volna lobbannod az idők kezdetén. Az ősállatnak meg kellett volna ölnie az ősállatot, de nem pénzért, apró kis javakért, hulladékért, szolgaságért, mint ahogy meg is ölte, hanem a maga emberségéért.” József Attila saját fajtáját sem kímélő nyers őszintesége ez, a kilenc évvel később születő Hazám verssoraival rímelő: „Ezer esztendő távolából, / hátán kis batyuval, kilábol / a népségből a nép fia. / Hol lehet altiszt, azt kutatja, / holott a sírt, hol nyugszik atyja, / kellene megbotoznia…” És mégis… folytatja József Attila, és folytatja Nagy Lajos is, 1928-ban: „Rakjuk le mindnyájan egyformán zsámolyainkat az utcán, és pucoljuk egymás cipőit… Elmondottam a leckét… Add tovább! Minden másodpercben megvan rá a kellő alkalom!” Az embertestvériség meleg hite – remélhetően nem utópiája – tör át a maró gúnyon. Kötelező olvasmánnyá kellene tenni, ma, napjainkban is ugyanolyan eleven ez a lecke, ugyanolyan sürgető az óhaj – kötelező olvasmánnyá, nem az iskolákban elsősorban, hanem társadalmi fórumainkon, erkölcsi mércénket kereső, igazodási pontunkat kereső benső önmagunkban. Egymás cipőit kipucolni? Az ösztön ötvenöt év alatt keveset változott: hányszor jár az ember mocsokban – és saját mocskát milyen kéjjel távolíttatja el, ha helyzete megengedi, a másik, ugyancsak helyzetétől behatárolt embertársával. A kérésre rászorított ember megalázó kínja sem ismeretlen a lázadó Nagy Lajosnak, de látványos pózokat a perifériára szorított személyiség nem engedhet meg magának, látványos, romantikus bosszút sem forralhat a pöffeszkedő újgazdag ellen; elropogtat vele egy, a kávéba pottyant bogarat (1929, A bogár) – okoz néhány kellemetlen percet, ennyit tehet, de azt meg is teszi. És mit tehet még? Amit az 1930-as Prof. Csizmadia tisztes-szegény házitanító diákja: kimondja az igazat a hatalmat, a pénzt, a tekintélyt jelképező apa előtt – oly valakinek a védelmében, aki ezt valójában meg sem érdemli, mert az általa tanított s az apa által brutálisan fenyített fiú végül is ellene fognak össze: a kaszton kívüli ne osszon igazságot, ne legyen mersze beleszólni. A saját, befolyásolhatatlan vélemény vétkét sem a novella hőse – sem alkotója nem kerüli el. A fiú épp csak megkapja a járandóságot, szűkre szabva, nem kap mást az író sem; a díjak keserű körítéssel, megkésve érik. Kiegészíti jellemét a Bérház leégetésre érett képsora, amelyben pusztulást és pusztítást sugall, és a Január számomra gyermekien kedves optimizmusa: „És egyszer… hatalmunk alá hajtjuk a januárt, februárt, a márciust és… az összes ragadozó vadállatokat. Megváltoztatjuk még az időjárást is.” Elég az írónak a változó időjárást kibírni, egyenesen maradni a huzatban, s az esedékes széljárást szabadan szeretni vagy szabadon nem szeretni éppen! 1919 májusáról híres – és némiképp elkopott novellájában tizenhárom év távlatából beszél – tárgyilagossága így is meghökkentő: nem eszményíti sem az egyik, sem a másik oldalt. Alkalmas ez a felfogás arra, hogy jobbról is, balról is húzódozzanak. Az út törvényszerűen vezet az ízlésem szerinti legjobb Nagy Lajos-novellához, de a legkeserűbbhez is; 1935-ben megszületik az Egyetemi íródeák. A saját korát meghaladó gondolkodó tragikus konfliktusa, aki nem elégszik meg a jelenségek mesés-hazug magyarázataival, hanem kutatja és meggyőződése szerint meg is találja a dolgok okát, mégis jobb, ha hallgat, mert szörnyű sors vár a titkok megfejtőire. S ezzel – mintha lezárult volna a novellistapálya. Más műfajban sok minden történik még Nagy Lajossal, de az igazi novella tollából kiszárad. Pedig külön elemzést érdemelne, hogyan bővítette a hagyományos realista novella fogalmát, hogyan robban ki a formából avantgárd novellakísérleteivel, intellektuális töltése milyen új körökbe vonzza… Miért hanyatlik le ez a novellisztika a negyvenes évektől? Ki felelős érte, önmagán kívül, szónoki kérdések ma már. Látásmódja azonban más műfajokban is változatlan.

Ő maga úgy vélte: a tehetség két felvonásból áll: az embernek jó a memóriája, és nem becsüli le a kis dolgokat. Gyanítom, a tehetségnek ennél sokkal több felvonása van, s ha csak az általa említett összetevőkre redukálnánk tehetségét, sose kerülne méltó helyére. A memória és a részletek iránti gondosság fontos, de csak járulékos elemei a tehetségnek, mint ahogy őszinteség, empátia, meggyőződés nélkül sem lesz író az emberfia, de pusztán ezeknek birtoklása sem tesz senkit íróvá. Rendelkezhet egy ember külön-külön vagy akár együttesen is ezekkel a tulajdonságokkal, mégsem tudja összetéveszthetetlen sugárzással az esztétika könyörtelen-szép törvényeiben kifejezni fájdalmát, örömét. Osvát jobban közelít: „Az egyéniség nem modor, hanem kompozíció dolga.” A tehetség rejtett adomány és folyamat, az egyéniség küzdelme, hogy akár egy törött dióval bíbelődve, mégis az egyetemes összefüggésekben forgó kerek világot kerítse be. Nagy Lajos sok mindent tudott; a szintézisteremtés azonban nem volt erőssége. De nem is azért kell magasztalnunk, ami nincs benne, hanem elismerésre az vár, ami megkülönböztette írói-emberi habitusát, és az erről való elmélkedés jelenünkben sem haszontalan. Nagy Lajos mert szubjektív lenni ellenfeleivel és mert objektív lenni a barátaival. Megejtő paradoxon. Gorkijt, legkedvesebb íróját, elmarasztalja Az anyá-ért: rossz, unalmas regény! Egyike volt azon keveseknek, aki József Attila ellen sose vétett, mégis bűntudatot érzett, nem úgy, mint számosan, akik holtában sajátították ki az életében kivetettet: „József Attilával szemben engem egy-két bűn terhel… bizony, több, melegebb dicséret fért volna rá, mint amit adtam neki. Hecceltem… Nem ismertem még őt eléggé, nem tudtam, hogy nem könnyed és nem teherbíró. Megbántam hát vele szemben való magaviseletemet nagyon, de már későn. Ostoba voltam, mennyivel igazabb, okosabb, szebb lett volna, ha olyankor, amikor fölolvasta egy-egy költeményét, és az szép volt vagy nagyszerű, mint például a Külvárosi éj, megöleltem, megcsókoltam volna, és így kiáltottam volna fel: Attila, nagy költő vagy!” Ezek a szavak a „kellemetlennek” bélyegzett Nagy Lajos szavai! S neki társai közül ki szolgáltatott elégtételt? Ki figyelt rá igazán? Kevesen. S a kevesek közt Illyés Gyula. Így ír Nagy Lajosról: „…nem hatódik meg a nyomor és szenvedés láttán, fölháborodik. Nem cirógatja, nem vigasztalja a szenvedőket, de a legenyhébb esetben is keményen megleckézteti őket.” Lehet, hogy az már írói fülem sajátos hallucinációja, hogy én azért, mert annyi év távlatából hallom zengeni a Nagy Lajos-i szólamot, az éppen túlságosan erős részvét miatt a védekező hangokat is fölismerni vélem?

Tárgyilagossága s a politikai helyzetre sem tekintő írói alkatának eredménye az a beszámoló, amely 1934-es, Illyés Gyulával közösen tett szovjetunióbeli útjáról született – s ami a „kispolgár” címkét levakarhatatlanul a hátára ragasztotta. A fasizmus előrenyomulása miatt talán hallgatnia kellett volna aggályairól, tapasztalatait meg kellett volna szűrnie, de legalábbis nem nyilvánosságra hozni semmit? Az egyik rossz ellen úgy küzdeni, hogy közben igazolni a másképp rosszat? Több lényegtelen hiba közt egy alapvetőt fölismert, már akkor, és nem utólag! Értesül arról, hogy egy hajó jégtáblákba szorult, s hetekig vesztegelt, miközben utasai kitartottak és végezték tudományos dolgukat. Ez eddig szép. Az üdvözlésekről és a levelekről is értesül, amelyek „spontán” születtek a gyárakban és kolhozokban, amikor a megmenekedés bekövetkezett. Még ez is szép. Mi az, amin Nagy Lajos fennakad? Amit nem tud, mint lényegtelen, kicsinyes halszálkát a hallal együtt lenyelni? „De kinek küldték el üdvözléseiket? – kérdi indulatosan. – Sztálinnak. Mintha ő repült volna el a Cseljuszkin hajótöröttjeiért.” A megélt történelmi tapasztalatok után az ilyesfajta előrejelzést – naprakészséget – jelenünk bizony, jobban értékelhetné!

Tanulmányaiban, szociográfiáiban vissza-visszatérő megközelítési pont – szintén heves ellenzések tárgya – a gazdasági-társadalmi körülmények és a lelki higiénia összekacsolására tett programjavaslat. A Szocializmus és pszichoanalízis című tanulmányában arra a következtetésre jut, amelyet ma már a gondolkodó ember szertetekintve egyre világosabban lát. A jólét, fogalmazzunk úgy: a szükségletek kielégítésének viszonylagos lehetősége önmagában nem teszi boldoggá az emberiséget. A mennyiség, a külső javak közkinccsé tétele és meghódítása nem elég – belső tájakon is tenyészhet szenvedés, hiányérzet és nyomor. Nagy Lajos van olyan merész, hogy 1937-ben A falu álarca című szociográfiájában a parasztságról kimondja: „A falusiak tüzetes kikérdezése – persze, megfelelő módszerek birtokában –, előéletük kinyomozása, vallomásaik, álmaik meghallgatása, szinte kényszerképzet erejű szokásaik, tempóik áttekintése: mindez azt az eredményt teszi valószínűvé, hogy a gazdasági szerkezet, amelyben élnek, nem kizárólagos magyarázata mai minőségüknek, hanem az ok-okozati összefüggés fordítva is mutatkozik: ösztönéletük, mélylélektani minőségük meghatározza azt a külső szerkezetet, amelynek alkatelemeiként ismerjük meg őket.” Megint csak össztűz várja! Az árnyaló, kiegészítő és új közelítés nem a társadalmi gondok elfedését célozza – csak a társadalmi gondok mellett beszél egy másik gondról is, amelyet, sokat járván az országot, most látok csak igazán valósnak: hány lelki nyomorék él gyűjtögetve és mégis kétségbeesetten, örökös időhiányban, halmozási mániában – no, nemcsak községeinkben, de Pest és Buda kies tájain úgyszintén! Eleven példái Nagy Lajos szorongó megérzésének: nem elég, nem elég a berendezett tárgyi világ, az üresség belül támad, a jólét nem mindig jó lét – hiszen ezt azóta a pszichiátria szakemberei is bizonyították, ha tulajdon két szemünknek nem hinnénk. „Emberi tényező”, ma így írjuk ezt a nehezen definiálható, harmóniakereső és teremtő fogalmat körül, így egyszerűsítjük le.

Sebzett lélek a Nagy Lajosé – de melyik íróé nem az? Tovább sebzi a háború, az ártatlanul halálba hurcoltak látványa: „Jézus, Petőfi, Freud után. Úristen! Író vagyok. Mit írok én ezután az emberről? Mert azt kell látnom, hogy az ember vizsgázott itt le. Jóvátehetetlenül, örökre.” De nem hagyja magát, keresi a helyét, az új rendben legalább. 1948-ig nincs is baj. Még Kossuth-díjat is kap. Csak éppen A lázadó ember első kötetével, az önmagával kegyetlenül őszinte, másokkal a szubjektivitás fokán őszinte önéletrajzával 1949-ben megint bepöttyözi a kialakuló irodalmi protokoll-listát. „Kávéházi író” – kész az újabb, még enyvesebb címke. Haláláig viseli. A halála napán jelenik meg a befejezés – jellemző Nagy Lajos sorsára ez is.

Egy író, aki mindenkinek kellett arra, hogy céltáblának őt válassza, de senkinek se igazán, hogy együtt feszítsen vele íjat! 1954-ben hetvenedik születésnapját csak barátai és tisztelői ünnepelték meg. Akkor Nagy Lajos már végleg kiközösítettnek érezte magát. Bölöni György írja erről az ünnepi vacsoráról: „…egyre csak az ajtót leste, várt valakit, a hivatalos embereket. Nem jött senki.” Nem kegyeletsértés, ha – bár értve és szánva ezt a beteg embert – ezért haragos-szomorúan elmarasztalom őt. Ezért az egyért marasztalom el. Nem szabad az ajtót lesni. Semmilyen körülmények között, soha. Ha nyílik az ajtó, és jön „valaki”, ám jöjjön. De felnő vagy felnőtt már egy írónemzedék, amelynek saját felelős lelkiismerete oszt rangot, és látható kitüntetések helyett vagy alatt belső rendjelet visel. Ha Nagy Lajos később születik, és most élne, ugyanazzal az életszemlélettel, ami magányossá tette és kivételessé is – gyanítom, ülne közöttünk, irodalmi és egyéb vitáinkon, s nagyon megfontolná, mikor és milyen ügyben nyissa száját szóra. Nem hiszem, hogy 1937-es álláspontján alapvetően módosítana: „Fölvetem a kérdést, mitől vagyok író? Attól, hogy beleszólok, illetve hogy már sokszor – számtalanszor – beleszóltam, vagy attól, hogy én írtam a Lecké-t, a Bérház-at, a Kiskunhalmot és a Budapest Nagykávéház-at?… Megszűnt-e valamely igazságtalanság csak egyetlen beleszólás révén is? És kinek a kedvéért szóljon bele az író? A hűtlenek kedvéért? Az árulókért? Az ostobák, a közönyösek kedvéért, akik a műveit meg sem értik?” – Így háborogna, aztán persze mégis beszélne olykor, még akkor is, ha végső soron a legérvényesebb tett és szó maga a mű.

Valószínűleg ma is szeretnék kilökdösni, és ő maga szolgáltatna rá okot azzal, hogy a kisajátított igazsággal senki oldalán nem osztozna árnyéktalanul.

Meglátná a búza között az ocsút, kérlelhetetlen és aprólékos mozdulattal kiszedegetné – s közben sokan csak azt vennék észre, hogy lám, a búzát bántja!

Ülne, ülne gyülekezeteinkben, lefelé görbülő szájvonallal, a kétség zárójele az ajka körül, szeme rebbenéstelen, tekintete komor. Ülne és várna.

De nem játszaná el az Egyiptomi íródeák-jának sorsát, aki nemcsak hallgatott, hanem önvédelemből félkegyelműnek is tettette magát.

Búcsú Török Sándortól

Török Sándor hite szerint érzékeli mindazt, amit távozta után elmondanak róla. Mi, akik még maradunk itt a földi tereken egy kicsikét, ha utánaszólunk, tegyük hát ezt ennek tudatában; ne beszéljünk olyasmit, amit fizikai jelenlétében röstellenénk. Nem méltó hozzá sem a patetikus hang, sem az előre gyártott búcsúfrázisok. Elutasítaná a kétségbeesést is. Hiszen ő csak elutazott! Szépek az utak… hosszú életében bejárta a külső és belső világ gyönyörűséges és keserves tájait; iránytűjével feltérképezte azokat, és ezeket a térképeket – könyvei olvasatát – eligazodásul hagyta. Élvezte a vándorlást, még ha olykor mélyen megszenvedte is. De most már – csaknem mindent megismerve – elkívánkozott. Vonzotta az új dimenzió, a szférák birodalma. Szellemi értékei úgy kísérik – s ez létezésének szakrális paradoxona –, hogy osztódva-szaporodva egyúttal közülünk sem szöktek tova. Nem hiszem, hogy volt ellensége – de akadtak „értetlenei”. Hirdette: valamikor a művész (az igazi!) csak magas erkölcsi tudás birtokában merészelt az emberiség dolgaiba avatkozni, nem tanácstalanságból, partikuláris érdekekből, nem a tépettség kínzó érzetéből született a nagy irodalom – hanem a mű egyben jelzőtűz volt: honnan széledtünk el, s hova kell – bár megtapasztalva ezt-azt a szörnyűséget – visszatalálnunk. Heroikus feladatot kísérelt meg: úgy vélte, lassan eljött az idő, hogy az alkotó ismét emeljen megcsuszamlott szellemi rangján; az élete minősége és az életműve minősége közötti szakadékot legalább próbálja betölteni… Az író, igenis, világos éntudattal legyen újra – a szó legnemesebb értelmében – tanító is. S Török Sándor ezt nemcsak hirdette, hanem ennek is áldozta minden írói erejét.

Erdélyben született, 1904-ben, s Fogarastól, az éggel találkozó havasoktól nem szakadt el soha. Mesélik, ide vágyott utolsó óráiban is vissza. Ifjúságában, a gimnáziumból ki-kimaradozva, volt ő facsúsztató a Negoj csúcsain, munkás és napszámos, villanyszerelő-tanonc, kovácsinas, majd gépszíjgyártó. Egyik kitűnő regényében, az 1937-es Valaki kopog-ban mégis így tiltakozik: „Kevés undorítóbb dolog van annál, mint amikor egynémely író a pillanatnyi sikerben beszámol »küzdelmes ifjúságáról«, elkápráztatva vele a »polgárt«, az olvasót…” Hogy mégis mit élt meg, az ott van az Örök vasárnapok című könyvében: az 1920-as erdélyi kisvárosról ad hírt, az egykori kamasz fiú szemével, aki a hét minden napján más-más családnál kosztol, változatos emberi sorsokat ismer meg, amíg eljön a vasárnap, amikor „…magamra maradok, s hat nap ízeit, hangjait, színeit és tapintásait kevergetve – ismerkedek önmagammal.” S ez a pontos mondat egyúttal a regény szerkezete. A tapasztalás bősége és a tapasztalások „vasárnapi”, meditatív eszenciája Török Sándor munkamódszerének egyik kulcsa is. A másik kulcsa: hogy bár fontosnak tartotta önmagát, sohasem a legfontosabbnak; hagyta az emberi variációkat saját törvényeik szerint érvényesülni.

Első írásai Erdélyben jelennek meg, majd Budapesten a Széchényi Könyvtárban napidíjas, Schöpflin Aladár ajánlatával. Nehéz, majdnem nyomorúságos sora van, de novellái már föl-föltűnnek, s regényei – különösen a harmincas évek közepétől egészen a végképp elboruló negyvennégyes esztendőig, komoly sikereket hoznak. Ő a Valaki kopog albérlője: aki tizenkét ócska szobán, tizenkét viharos, idegen családon át jut el végre az otthon békéjéhez… A Valaki kopog-ban Török Sándor mindmáig érvényes híradást hozott a harmincas évek korántsem „úri” Budapestjéről: egy olyan kór- és körképet rögzített, melyben a látható, tapintható, hús-vér figurák különös és mégis jellemző szituációkban, szinte pazarló bőséggel veszik körül a „hőst”. Ezt a regényt nem volna szabad sem el-, sem kifelejteni, ha értékeinket soroljuk. A háború végén már tizenhat munka áll a háta megett, köztük a sokunk gyermekségét meghatározó Kököjszi és Bobojsza-történetek, s a Nemzeti Színházban bemutatott A komédiás, amit Nash, az élelmes amerikai író egyszerűen „elvett”, s Az esőcsináló címmel aratta le vele a világsikert. De Török Sándor – mint sok nemzedéktársa – nem volt szerencsés; nem volt szerencsés a történelemmel sem. 1946-ban ugyan még megjelenik két regénye, s a Rádiónál jelentős vasárnapi rovatot indíthat – ezek az Ünnepi levelek, de nagy terve, a szellemi élet nemzetközi nagyjaival folytatott levelezés-beszélgetés a kor forró kérdéseiről még csak a megvalósulás elején jár, amikor a személyi kultusz hatalmai írói és gondolkodói tevékenységét lehetetlenné teszik. Török Sándor – mint annyian – életében már másodszor kényszerült hallgatásra, hosszú évekig. 195l-től a Tankönyvkiadó korrektora, s csak 1959-ben lesz a Család és Iskola felelős szerkesztője. Új regénye, a lírai szépségű, vigasztaló A hazug katona 1957-ben jelenhet meg. Nehéz a visszatérés. 1966-ban olvashatjuk A legkisebb Isten- t, ezt a különös indíttatású, összetéveszthetetlen stílusú, sugallatos tanregényt, majd – hogy csak a legfontosabbakat említsem – mintegy világképe összegezéseként írja meg emlékezéseit: Egy kis kertet szerettem volna… S persze, sosem gügyögő gyermekkönyvei, filmek, egy-két színdarab s utolsó ajándéka, 1984-ben, Az Isten mosolya… Elmondhatjuk, hogy sokan méltatták: Vajthó László, Schöpflin, Illés Endre, Németh Andor, Szerb Antal, Kárpáti Aurél, Szabó Pál, Gellért Oszkár… és hűséges olvasói is voltak – vannak, az ország határain túl is. Még díjakat is kapott: 1933-ban Baumgarten-díjat, 1974-ben József Attila-díjat, és 1980-ban elsőnek a világon a nemzetközi Andersen-díjat, ifjúsági műveiért. Életműkiadása a Magvető Kiadónál folyik. Mégsem volt életében jelentősége szerinti helyén – s félő, telik még addig egy kis idő, amíg a világ elfogadja a sárkányölő Szent György kezében kard helyett a virágot… Ne tévesszen meg minket, hogy használta az írást, mint míves és nemes eszközt, és nem nevezte ki üdvözítő célnak soha. Útja éppen ezért nem zsákutca, csatlakozási pontjai és hirtelen felsejlő távlatai vannak. Török Sándor nem irigy kisajátító: hiszem, csak örül a lelke, ha valakinek abban a bizonyos irányban sikerül még előbbre jutnia, mint neki sikerült. Önhittség, szerepjátszás a lényéből hiányoztak. Több volt, mint író, talán éppen ezért. De a kételkedést ismerte. Megvívta napi harcait a bénító kételyekkel. Humora legszentségesebb témáit is beszőtte; ízes, mondhatnám népies kedélye menti meg a pátosztól súlyos mondandóit. Két lábbal állt a földön akkor is, amikor az eget célozta meg – közléseinek valósághitelére gondosan vigyázott. Tudott meghallgató lenni, amikor jószerivel mindenki beszélni akar… Népszerűség? „Ne azok legyenek többen, akikhez szólok, hanem akiknek a nevében szólok” – így írta ezt. De azért – emberien – azt is kivallotta: „Makacsul tartja magát szenttelen életemben a kívánság, hogy azért mégis… értsenek meg engem.” Igen, ezt nagyon is áhította. Ebben nagyon is író volt – de az íróság külső kellékei, a különcségek, a pózok, a kamaszos karriervágy taszították. „…Pályám során sose voltam sértett. Sokszor sértettek, de nem sérültem meg. S a világról és az emberről minél többet megtudtam, annál inkább veszítettem a sikeréhségből…” Akármilyen dicsérettel nem kenyerezhették le. „Ha szidnak – írja –, magamban megvédem magamat. De ha értetlen módon dicsérnek, nincs hová menekülnöm.” Megértést igényelt és igényel: nem szimpla sikert. Hiszen „egymás ébresztői vagyunk”, mi, „kitett gyermekek”, igaz, „gazdag életterületen, jó felszereléssel”.

Török Sándor potenciálisan mindannyiunknak írt: de igazán azok szerették, akik a mikrokozmosz börtönét megunták, és önmagában értelmetlennek találják. Ha ő nem is ismerte az irigységet, nekünk van mit irigyelnünk tőle. Chardin szavaival kérte: „Add, Uram, hogy még ne tekintsem bölcsességnek azt, ami csak melankólia, közömbösség, kiábrándultság, rezignáció” – s ezt a képességet megadták neki. Akinek a kopogását várta, benyitott hozzá, most már bizonyos, s ő kész volt fogadni. Csaknem mindent tudott a halálról – az öregségről pedig a legnagyobbak őszinteségével vallott. Gőgösen az általános emberi sorstól nem különböztette meg magát. „Vannak hősök – mondta –, akiknek egyetlen sebezhető pontjuk van, Akhilleusz, Siegfried… minekünk, egyszerű embereknek minden pontunk sebezhető. Nekünk egy sebezhetetlen pontot kell kivívnunk.” Hát ezért is irigyeljük tisztelettel: ő ezt a sebezhetetlen pontot megtalálta, s szíves használatra az utódoknak föl-fölmutogatja.

Utolsó kíváncsisága: milyen lehet az Isten mosolya – minden bizonnyal kielégült. Nekünk az alkalom szülte utolsó szó nehezebb. A jelzők dagályosak. Vannak – voltak – lesznek „nagy” öregjeink, „örökifjú” öregjeink – Török Sándor nem a fiatalságát: a gyermeksége tisztaságát őrizte meg. Meghalt a legöregebb gyermek, akit ismertünk és bizony tökéletlenül szerettünk.

„Mi ez az álom?”

Kosztolányinak álomtudata volt; amikor írt, legalábbis. Ahogy az álom tükrözi a létet: a megjelenítő szimbólumokban, az irracionális rettegésben, az üröm nélküli gyönyörűségben; de mindig csak a részleteket, mindig szakadozottan! Az éles képek között sötétség. Az élmény töredezett. Az ébredő elme kapkod: ezt-azt mámorosan lejegyez, s bár sem a jelenést megfejteni, sem a rejtélyt föloldani, sem a gyönyörűséget átmenteni nem tudja – de elveszni se hagyja, rögzíti konokul, gyorsan továbbkiáltja, olykor önnön kérdőjeleivel megcifrázva. Nem hazudta magát prófétának, ha egyszer nem volt az. Nem szeretett „felelgetni”, ha egyszer ereje a „titok”-ban rejlett. Héroszként sem tetszelgett. „Egy ember gyönge ahhoz, hogy egyszerre írjon is, éljen is” – Esti Kornéllal mondogatja. Talán megpróbálhatta volna; de akkor már az egy másik költő, másik próba, másfajta út. Az övé ez: az útközben figyelmes állapota. Az előzményétől és folytatásától megfosztott „egyszeri élet” groteszkbe hajló krónikája. A színes tinták világa. Biztos érzékkel meghökkentőre színezett fekete vonalú ábra: ez az életműve, amiben most turkálunk, boldog-boldogtalanok.

Legrangosabb ellenfele, A vad kovács, úgy hírlik, legyőzte. Pedig ő maga hívta, sőt kihívta rettenetesen:

Túl mohón, túl érvényesen szólongatta: jött hát, rájött a szenvedés jóhiszeműen – s üllőjén szegény Kosztolányi lelkét cafatokra verte. A szenvedéshez nem volt neki emberi tehetsége – a verseibe szorult maradék energiája. A morfium lebegése ez; a morfiumé, amely talán épp hogy nem ködösít, azt a valami más-t talán csak töményen megmutatja:

A szuggesztív kérdés bármely lagymatag válasznál erősebb. De mi kinek higgyünk? A haldoklónak vagy az öt évvel korábbi alig érintettnek?

Melyik a póz? S mi ez itt akkor a végén: zuhanás a kábulatba vagy ébredés a kábulatból, éppen?

A „mégiscsak” az, ami meggyőz. Nem cáfolja, csak kijavítja az előzőt. A „szürke csokrot”, a nihilizmust, amit úgyis kívül viselt (dühből, dacból, védekezésből, a szívére csapva), halálközelben leveti. Igaz, semmilyen „bejegyzett” társaságnak jelvényét nem tűzi a helyére.

Legyőzte hát a szenvedés?

A vinnyogás időleges. A jajongás magánhasználatú. Az ének az örök. A fohász az üzenet. Hiszen végső soron tudta, egész írói életében tudta, milyen nélkülözhetetlen princípiuma az alkotásnak a szenvedés; az a képesség, hogy merjünk szenvedni, ha a szél az okot meghozza – esetleg még meg is keressük a korbácsos vizeket, az egyéni szélcsendből kievezve… Más dolog azonban tudni, és más dolog teljességében megélni. Nérót is a szenvedés hiánya, a mindent benyelő unalom, a halál misztériumát, a pusztulást pusztán „valami varázslat”-tal támadó-hessegető dilettáns magatartás sodorja szörnyetegségbe. A krízis mindig rányitja az ember szemét a lényegesre. De az ember feledékeny. Ha a krízis elmúlik, a látószög ismét összeszűkül. A tekintélyes apa, kislánya gyógyulása után „visszakapta az életét. De a világot megint elvesztette” (Ilonka). A szemetes pedig megszereti – fájdalmában szereti meg – a mocsok, a sötétség, az enyészet lenti birodalmát. A szolidaritás egy fajtája ez – halott kisfiával.

Kosztolányi a fizikai betegség ellen gyakran lázadozik. Játszik a témával, az egészség oldalán briliánsan játszadozik. Szegény kis beteg-e csöppet sem szánandó. Önzésében fölfalja az egész családot. Az Appendicitis emberkéjének, akivel soha nem történik semmi, a műtét egész életét meghatározza. A Pletyka szerint: az áldozatosan ápolt férj első útja egy másik nőhöz vezet, aki nem látta őt esetten, izzadtan, kiszolgáltatottan. Esti Kornélnak is fontosabbak új versének sorai, a saját fikciója, mint a barátja beszámolója fiacskája valódi betegségéről. A szerencsétlenség – sorozatban! – elriaszt. Megutáljuk azt, akin lehetetlen segíteni (A sorsüldözött özvegy). Esti Kornél a bolond lányt se szánja a vonaton; sokkal inkább az anyját, a még virulót, egészségeset. Kosztolányi novellisztikájában nem nagyon érdemes betegnek lenni; a tragikus hős a környezet. Kosztolányinak – végkínlódásában – talán vezeklésül kellett utánoznia egy Kosztolányi-figurát. Tudomásunk arról, hogy mi történt vele, mi történt benne legvégül, csak a lehetséges közléshatárig van.

Úgy halt-e meg, Bekötött szemmel…? S ha a szenvedést nem, de legalább a kétségbeesést legyűrte?

Kendő alól, néhol tündökletesen fölfoszló kendő alól nézett.

Mert valóban nagyszerűen látta a részeket.

Mert a változékony mindennél jobban izgatta.

(Nem hiszem, hogy ez dicsekvés. Beismerés.)

Mert nem ismert bizonyosságokat.

Mert eltévedt.

Mert félt.

És persze, tehetetlen is volt, mint mindannyian. De amit tudott, a gyötrelemben is artikuláltan kiáltotta széjjel. Mint a rabszolganő, Paulina.

Apa és leánya

Lehetne XIX. századi romantikus regénycím – de nem; két költőről van szó. „Gondolatok két költőről”, így is írhatnám, s azért nem írom, mert manapság csaknem mindent, ami nem az, gondolatnak neveznek. Vélekedés, javaslat, ötlet, közhelyek ismétlése, fecsegés, közszereplési panelszöveg, szólam: mind-mind, hogy ő a nyilatkozó „gondolata”, azzal kérkedik. Jobb lesz szegény, meghurcolt fogalommal csínján bánni. Néhány – talán szubjektív – észrevétel, amit el akarok mondani, évforduló ürügyén, mert mindig kell valami ürügy, ami megengedi az érvényesnek, hogy érvényes legyen.

Tóth Árpád leánya – Tóth Eszter – nemcsak a „nagy költő leánya”, hanem költő is. Általában áldás a szülő ragyogása, mert a fénykörbe az utódot bevonja. De veszélyes a túl erős aura, ha az ittmaradottnak magának is van alkotói tehetsége: „öncsillogása” óhatatlanul elhalványul, s a kényelmes szemlélet hajlamos azt a minden teremtő személyiségnek oly drága kis „saját fényt” észre sem venni.

Tóth Eszter nyolcéves volt, amikor Tóth Árpád meghalt. A gyermek első versét éppen a döbbenetes veszteség tépi ki. Apám halálára:

Tóth Árpád természetesen nem „jósol” előre. Szemérmesen szerető ember, takarózó alkat, nem csinál közügyet az apai érzelmeiből. 1928-ban, a Lélektől lélekig című kötetében, már a rövid, de súlyos élet végén jelenik meg Az ősök ritmusa. Kérdezgeti, mennyi az én, a csakis-én mindabban, amit létrehozott, s amit a világ tisztán neki tulajdonít?

Tóth Árpád elfogadja, bár egy kissé lázad is az ellen, amit József Attila néhány évvel később így fogalmaz meg:

Tóth Árpád a meghatározottságot fájlalja:

De mindjárt cáfol is, nem az észérvek, a hit és vágy felelnek lelkes-optimistán:

Demagógia lenne e hevületbe bármi olyat belelátni, hogy lám, Tóth Árpád rejtve-titkon költői sorsot szánt a gyermekének is… Költői sorsot különben sem lehet senkinek sem „kiutalni”, senki idegrendszerébe nem lehet kívülről beprogramozni, hogy szíveskedjék védtelen-csupaszon egy gyönyörűszép ideáért áram alatt kínlódni, egy életen át. De azt hiszem, Tóth Árpád szerényen-büszkén mosolyogna – örülne (s higgyük: örül) annak, hogy a lánya költővé nőtt, ha nem is az általa áhított „tiszták”, „boldogok”, „szűzek” birodalmában, de mindenesetre egy ilyen-olyan „új világban”. S a maga helyzetében, a maga válaszát keresi, az apától is származó intuíciót a saját gondolati erejével fegyelmezve.

Tóth Árpád érzésekbe, hangulatokba, színekbe, hangokba, illatokba burkolózott: mintegy védte magát ezekkel. A jelzőket, túlságosan bőkezűen is, csak úgy szórta… Ritkán írt olyat, mint az Isten oltókése.

Kosztolányi „vad kovácsa”, a szenvedés iszonyú pörölye ez, ami – úgy tetszik – nélkülözhetetlen alapfeltétel a Felmutatáshoz. Egyébként: beleélés, beleomlás az eltűnőbe, ez Tóth Árpád költészete. Amit tudni adatott neki, azt meg is tudta írni, szivárványosan. Tóth Eszter azonban – az apa szándéka szerint – többet szeretne tudni:

A búzamag utáni és a kalász előtti lét: a jelen idő létállapota, amikor még minden megtörténhet: a beérés csakúgy, mint a teljes lepusztulás. Ez Tóth Eszter közege.

Tóth Árpád számára még volt közeli és távoli tragédia. El tudta a „duruzsoló tűznél” különözni magát:

Tóth Eszter már nem bújhat el – így üzen „vissza” az Egy Tóth Árpád témára című versében:

Tóth Eszter nem folytatója apja költészetének: inkább továbbgondolója. Eszközei, céljai és nyilván tehetségének méretei is mások. De önmaga – anélkül hogy a rajongva szeretett (és tettekkel megtisztelt) apai hagyományt megtagadná. Az irónia sem idegen tőle. Tóth Árpád levelezését olvasva: Tóth Árpád nehezményezte, hogy a Köz érdekében munkálkodó költőnek kérni-köszönni, olykor megalázkodni és hízelkedni kell, hogy a tollat a kezéből ki ne üssék; egy-egy embertől függeni!… Tóth Eszter hozzáteszi saját, újkori tapasztalatát:

Majd finoman megtűzdeli újkori kételyekkel:

Az apa szemüvege egy kissé párás: a párán keresztül a szép még sejtelmesebb, s a szörnyek sem szörnyek igazán. A leány is szemüveget hord. Komoly a keret, benne az üveg gondosan, folyamatosan tisztított. Ugyanazt a táblát nézik – a kalásszá érés más-más fázisában. Más a lencse élessége is. Van valami tárgyszerűségében titokteli, kemény kontúrokkal – a gyönyörűségében káprázatos, megfoghatatlan helyén.

Tűz-víz, írja Tóth Eszter, gyermeki játék, az unoka kérdez. Hol van nagyapa? Hol van Tóth Árpád? A szobrában? Víz, víz… A fényképében? Langyos az is. Hát a könyvében? Tűz-tűz… Ott van. Amit írt, abban.

Ki-ki a maga rangján, belemagyarázásnak, divatnak, érdeknek, korízlésnek, kisajátításnak és feledésnek, túllihegésnek vagy értetlenségnek kitéve – de ott van a versében. A bizonyíték el nem kallódik; vár.

Bimbóhalál

Nagy Karola még nem volt igazán Nagy Karola, amikor huszonhét éves korában meghalt. Bimbóhalál az ilyen, még akkor is, ha a bimbó éppen nyílni kezd, és a finoman fodrosodó szirmok sejtetni engedik már az egyéni illatot és a kehely belső színpompáját. Aki ennyire korán elmegy, annál valójában sose tudhatjuk biztosan, a tehetség olykor önpusztító ereje vitte-e ki a világból, vagy éppen ez a tragikus előérzet sürgette ki belőle, sűrítette művészetté keserves létérzéseit? Nagy Karola gyakran hívta a halált, mondhatnám, szerelmes kacérsággal, szinte élvezettel emlegette, hogy ennek bizony így kell lennie… Ha megérte volna, és ötvenéves korában újraolvasta volna ifjúkori jegyzeteit, maga is egy nyugtalan fiatal nő önmarcangoló képzelgésévé fokozta volna le tulajdon sorait; s ha bekövetkezik ez a kiteljesedés, a feladat utáni természetes elvonulás kegyelme, jogos lett volna ez az ítélet. De nem így történt: a tény tehát hitelesítette a szót. A szöveg más megvilágítást kap: a feltételezésből igazság lesz, az érzelmességből megszenvedettség, a nyughatatlanságból célkeresés. Ma már csak találgatjuk, mekkora író nő ki ebből a veszedelmesen szép asszonykából, ha van ideje az őt formáló szellemnek megcsontosodnia. Drámaíró, novellista, költő, esszéista? Ki tudja?

Veszedelmes szépséget emlegettem. A külső csillogása csak ideig-óráig s csak látszatra segít az írónak. Eltereli a környezet figyelmét, félreorientál. A szemlélő hajlamos, amit lát, legfelső értékként elfogadni. S egyúttal valami halvány irigység is támad: van csinos pofikája, ropogós minden porcikája, hát akkor az írás minek neki?… Nagy Karola négyes ketrecbe született: elszigetelt kevesek nyelve az övé, de még ebben a drága kis magyarságában is kitaszítottnak érezheti magát, ott, ahol él – ráadásul nő, előítéletek között –, végül pedig olyan nő, akit a felületes vágy rögtön ölelésre s nem eszmecserére jelöl ki.

Ránk maradt csonka életműve csupa háborgás. Még nagyon is nő – de a tisztán emberi elemek már törekszenek az uralomra. Saját „emancipálása” nagyon is lefoglalja, de rálát már az egyetemes emberi szenvedésre. Van szeme a jogtalanságot is meglátni. Sokfelé keresgél, merre talál valami abszolút értelmet az ingoványos világban? Istenhite, részvétképessége jófelé tereli – s nem engedi, hogy unatkozó Bovarynéként élje meg az egyébként ellentmondásosan viselt házasságot. Szerelmi szenvedélye tipikusan nőies – lázadozása a „rabság” ellen már férfias vonás. Azt hiszem, valójában soha nem tudott volna olyan kegyetlen lenni, mint az általa megrajzolt Claire A lány című drámában. Kiírta magából az önmegvalósításhoz olykor szükséges kegyetlenséget, de a megélt életben másokat nem tudott bántani: önmagát ostorozta szüntelen. Sok mindent tudott, amiből a nagy irodalmak születnek: tudta, hogy az ember olyan társas lény, aki lényegével végül is mindig magára marad; tudta, hogy az otthontalanság elpusztít; tudta, hogy a változó nem fontos igazán, s az örökre kell törekedni. Tudta (vagy inkább csak ösztöneiben érezte), hogy ködképekbe fogódzunk, hogy gyakran csaljuk magunkat. Tudta és hirdette: az a valódi nyomorult, aki a másikat taszítja nyomorúságba. Látszatra belemerült az életbe: látszatra diadalmasan forgolódott benne, mégis volt egy hártya, egy áttéphetetlen hártya közte és a mindennapi valóság közt. Alapélménye a kitaszítottság volt: „Mindennap egyformán. Mert itt nem változik az élet. Itt nem halványul el a gond. Itt csak sötét kétségbeesés van, kenyérvárás és halál… Súlyosabban már nem nyomhat az élet, nehezebb nem lehet a hullaszag, hangosabb a nyöszörgésnél a jaj…”

Nagy Karolából hiányzott Árva Bethlen Kata kemény eltökéltsége – a kalitka fémrácsai közt az ő vergődése esendőbb. S talán ezért is közelibb hozzánk, jelenünkhöz a sorsa. A tehetetlenség szégyenében osztozhatunk vele, ma is.

Karenin megszólal

A tolsztoji hősök ragyogó hősök. Nem csoda, ha egy kicsit mindenki Andrej Bolkonszkij, Pierre Bezuhov vagy éppen Anna Karenina, Natasa Rosztova titokban. Néhányan Nyehljudov hatalmas életváltásával kacérkodnak, miközben a legapróbb döntést is elszalasztják. Natasa és Anna tündökletes lények – alakjukról a szépítő emlékezet gyakran leválasztja az igazságos tolsztoji véget: egyik esetben a hétköznapivá durvító iróniát, másik esetben a rendkívülibe emelő, de könyörtelen ítélkezést. Pierre gyakran a gyengék menlevele, Andrej a kemények bálványa. Magasan záruló életútjukból a felületesség éppen az ide vezető szellemi küzdelmet, szenvedési tapasztalatot hanyagolja. Mindenki megkeresi kedves hőseiben a számára aktuálisat, az alkatának megfelelő eszményt, s ezzel valójában leegyszerűsíti a sokkal árnyaltabb, teremtő tolsztoji indulatot. Olyan kényszerű kisajátítása ez azonban az irodalomnak, ami ellen Tolsztoj sem tiltakozott soha: a hatás volt élete és művészete alapcélja. Talán csak azt fájlalhatná ez a haláláig küzdő és változó óriás, hogy sokan önigazolásra használják az érdeklődés fénykörébe állított hősöket, a formáló, kritikus és tudatos életjavítás helyett. A túlságosan ismert regényhősökre egyre több meghatározó és közhellyé simító címke tapad, s csak az újraolvasási szenvedély fedezi fel a figurák személyiségtérképén az újabb és újabb, feltáratlan pontokat. A többszöri – és különböző életszakaszokban történő – újraolvasás még váratlanabb meglepetést is hozhat: a sikereikben és bukásukban egyaránt látványos „nagy hősök” mellett a háttérben bujkáló, többnyire elutasított, magabiztosan lekezelt „mellékalakok” is megszínesednek. Számomra mostanában született például egy másik, figyelemre méltó és szánandó Karenin, a köztudat szürke, hidegszívű, „miniszteriális gép”-nek nevezett Kareninje helyett. Karenin nagyobb fajsúlyú, mint Vronszkij, bár sokkal kevésbé mutatós egyéniségének külső és belső megjelenési formája. Alkatának áldozata: tehet-e róla, hogy Anna még ujjai ropogását sem tudja elviselni? Tehet-e arról, hogy ami egyébként erény is lehetne (megbízhatóság, higgadtság, elvszerűség), Anna undorában egyértelmű hibává válik? Karenin áldozat – mint ahogy Anna is az. Mindketten saját konokságuknak, körültapintható jellemüknek áldozatai. Vronszkij sodródik. Karenin próbál talpon maradni. S elérkezik ahhoz a kivételes kegyelmi állapothoz, amikor – ha rövid időre is – megvalósíthatja a tolsztoji ideát: képes túllátni és túllépni önmaga bűvös körén. Ott áll ez a „miniszteriális gép”-nek bélyegzett férfi Anna betegágya mellett, s „ugyanaz, ami szenvedéseinek forrása, egyszer csak, úgy érezte, lelki öröm forrásává vált; ami megoldhatatlan volt, amikor elítélt, vádolt és gyűlölt, egyszerű lett és világos, amikor megbocsátott és szeretett”.

Tolsztoj hősei ilyenkor a legtisztábbak: az Ivan Iljics halálá-ban éppen a halál maga semmisül meg azzal, hogy a rettegésben fürdő haldokló hirtelen a környezetét kezdi el szánni; a görcsös én a többi-ben oldódik értéssé és nyugalommá.

Igaz, az írói realitás olykor visszasüllyeszti a hősöket a kisszerű működéstörvények hatalma alá – Karenin sem valósíthatja meg ezt a mélyről fakadó, minden konvencióval ellenkező harmóniát: „Azon az áldott szellemi erőn kívül, amely a lelkét kormányozta, van, érezte, egy másik, durvább, éppen olyan vagy még hatalmasabb erő, amely az életét irányítja, s ez az erő nem adja meg neki az alázatos nyugalmat, amelyre vágyakozott…” – Karenin az egészséges Annában már nem talál szövetségest – a továbbiakban már minden úgy történik, ahogy történni szokott, az emelkedés, a megoldás lehetősége szétfoszlik. Ligyija Ivanovna – a galamb képében kígyólelkű mindenkori Ligyija Ivanovnák – átveszi Karenin tépett lelke felett az uralmat. A betöltő eszme kiüresítő dogmává válik, görögtűz már Vronszkij tűzijátéka is – Annának nincs mibe kapaszkodnia többé, csak a vonat kerekeibe.

Szegény, elviselhetetlen Karenin: akiben mégis létezett az emberfölöttiség – amikor minden széthullott, ő megpróbált tartani. A rész szubjektív kínlódásaiban felfedezte – pillanatokra bár – az egész-ben munkáló kollektív fájdalmat. S így nemcsak a „nagyívű” Tolsztoj-figurák, hanem ők, az elhanyagoltak, negatívvá kényelmesítettek is megszólalnak, figyelmeztetnek: az időbeli távlatban, amely korunkat Tolsztojétól elválasztja, még vitathatatlanabb érték az a gondolkodás, amely a hamis én zártsága helyett a valóságos mi tágasságát keresi az egyetemes időben.

„Lázadás”

A Karamazov testvérek egyik fejezetének címe ez. Legemlékezetesebb „szellemi jelenetem” a Dosztojevszkij-életműből – s mintegy nyitánya ennek Aljosa és Iván beszélgetésének kezdete: A testvérek találkoznak és zárása, Iván látomása, A Nagy Inkvizítor.

Iván elfogadja Istent, de világát a puszta logika segédeszközével nem tudja megfejteni. „Eukleidészi, földi eszem van – mondja –, hogyan dönthetnék hát afelől, ami nem e világról való?” – Éppen ezért azt, hogy alázattal ráhagyatkozzon majd csak „a világ fináléjában, az örök harmónia percében” megvilágosodó magyarázatra, nem akarja emberi természete szerint megtenni. Mi zavarja őt ebben? A látszatra ok nélküli szenvedés, a mások szenvedésének kivételes empátiával befogadott látványa. Kevesen ismerték úgy a szenvedés anatómiáját, mint Dosztojevszkij. „Tegyük fel, hogy én mélyen szenvedek, de egy másik sohasem tudhatja meg, mennyire szenvedek, mert ő más ember, nem én…” – Iván tárgyilagosan közli. Aztán – mintegy lénye paradoxonában – felforrósodik: „Ha mindenkinek szenvednie kell, hogy szenvedésen váltsa meg az örök harmóniát, mit keresnek itt a gyermekek, mondd meg, kérlek?” Iván iszonyatos képeket sorol: a tábornok parancsára kutyákkal széttépetett fiúcska, kicsiny leányok vonagló teste a bot alatt, sírásuk-könyörgésük saját ürülékük közepett, s mindez saját édes szülőjük gyönyörére! Iván nem hideg szívű. Inkább túl mélyen érzi, amit még felületében sem képes megérteni. Lázadása a XX. század milliós emberirtását, a tömeges ártatlanok, gyermekhalálok irracionális szörnyűségeit még nem ismerheti: de előre sejtet: a mai kor embere hogyan fokozza még tébolyodottabbá, még jogosabbá a kételyt: „De hát miért kell megismerni ezt az ördögi jót és rosszat, ha ilyen sokba kerül? Hiszen az egész világ megismerése nem éri meg egy gyermek könnyeit…” – És a XX. század vége felé megmaradottak (lágerek és büntetőtáborok népe) együtt követelik Iván Karamazovval: „…Nekem büntetés kell, különben elpusztítom magamat. És a büntetés ne legyen valahol a végtelenségben, és ne majd egyszer, hanem még itt a földön, hogy magam is láthassam.” Vagy az alternatíva: „Tulajdon szememmel akarom látni, amint a gímszarvas ott fekszik az oroszlán mellett, és amint a meggyilkolt feláll és összeölelkezik gyilkosával…” – De valójában Ivánt ez a „beteljesülés” sem elégítené ki. Éppen az idilli ünnepet nem kívánja! „Nem akarom azt, hogy az anya összeölelkezzék a hóhérokkal, akik kutyákkal tépették szét a fiát. Nem szabad megbocsátania nekik! Ha akar, hát bocsásson meg magáért… de szétszaggatott gyermekének szenvedését nincs joga megbocsátani!” – Az angyali Aljosát is megkérdi: ha egyetlen kisgyerek megkínzása volna az ár, hogy a világ sorsa végleg békét nyerjen és nyugalmat, beleegyezne-e az ártatlan meggyötretésébe? És az angyali Aljosa is azt feleli: „Nem, nem egyeznék bele.” De Aljosa talál egy érvet a megbocsátás jogához: „Egy ilyen lény van, aki megbocsáthat mindenkinek és mindent, mert maga is odaadta ártatlan vérét mindenkiért és mindenért.”

De ez a Lény – Iván „poémájában” hallgatag fogolyként születik újra. A Nagy Inkvizítor kigúnyolja: „Elfeledted tán, hogy az ember többre becsüli a nyugalmat, sőt még a halált is, mint a szabad választást a jó és rossz megismerésében? Semmi sem csábítóbb az ember számára, mint a lelkiismereti szabadság, de semmi sem kínzóbb annál.”

Iván víziójában a Nagy Inkvizítor, a törvények kisajátítója győz, szemrehányásaival: „…ahelyett, hogy elvetted volna az emberi szabadságot, még megsokszoroztad és örökre megterhelted kínjaival az ember lelkivilágát.” A Nagy Inkvizítor három erő igája alatt érzi biztonságosnak a világ épületét: a csoda, a titok és a tekintély bűvöletében.

És az Újra Leszületett nem beszél. Csak égő csókja van a hamis szájra – csak néma távozása. Az itthagyott világ azonban Ivánnal háborog, s bár Aljosa békéjét sóvárogja, mégis a harmadik testvér, Dmitrij ösztönéletét éli. Dosztojevszkij halála után száz évvel tán csak világosabb: az út a szabadságon át vezet tovább az értelemmel is körültapintható harmónia felé. A szabadság magasabb – s magasabb fokozatai pedig még az előttünk várakozó századokban vannak. Önerőből kell előbb felfedeznünk, s aztán meghódítanunk.

Csehov kérdései

A drámák együttesében van jelen az élmény kicsorbíthatatlan teljessége, és a maga korán túlmutató, a ma és holnap is érvényes szó. Bár változott a közeg, amelyben az emberi természet önnön türemléseivel birkózik, mégis, úgy tetszik, a csehovi figurák, panaszok, fájdalmak valahogy mindig újratermelődnek. Az olyan életmű azonban, amelynek központi, kínzó kérdéseit az utána következő ötven-száz év nyugodt lelkiismerettel kipipálhatja vagy titkait maradéktalanul megoldott keresztrejtvényként fitogtathatja, nem is érdemelne tartós ünneplést.

Csehov hősei kettős harcot vívnak: a környezetükkel és önmagukkal. Néhol a két küzdelem szétválaszthatatlan (Három nővér, Ványa bácsi), másutt a belső lényeg meghasonlása a látványosabb (Ivanov). Korunkban az effajta vívódásnak, ha bizonyos módosulással is, számtalanszor lehetünk tanúi. Ivanov mondja: „Húszévesen már mind hősök vagyunk, mindenre vállalkozunk, mindent tudunk, és harmincéves korunkra kimerülünk, semmire se lehet használni. Ezt magyarázd meg, miért merülünk ki egykettőre. De lehet, hogy nem az igazi ok… Nem az igazi, nem az igazi!” Ma is mondhatná akár. Szerebrjakov depresszív idegensége, még A manó-ból, így szól: „…az, amit sehogy sem tudok megemészteni, az a mostani hangulatom. Az az érzésem, mintha már meghaltam volna, vagy pedig a földről valamelyik idegen bolygóra csöppentem volna…” – A szöveg félelmetesen ismerős, és sajnos, a már sokkal egyértelműbb, ellenszenvesebb Szerebrjakov is az, akiről később Ványa bácsi ítélkezik: „Ez az ember kerek huszonöt esztendeje előad és ír a művészetről, pedig annyit ért hozzá, mint tyúk az ábécéhez… És mégis micsoda önhittség! Micsoda igények!” S ugyanez a Szerebrjakov inti patetikusan, fölényesen a többieket, a kevésbé ügyeseket, saját áldozatait: „Alkotni kell!”

És aki valóban alkot? Íme, Trigorin önvallomása: „Érzem, hogy emésztem a tulajdon életemet, hogy a legszebb virágok porát gyűjtöm ahhoz a mézhez, amelyet odadobok valakinek a vakvilágba, és közben letépem a virágokat is, és letaposom a tövüket.” – Bizonyos típusú író közérzete ez; unalomból lelőtt sirályok, „témaalanyok” kísérik az útját. De fölröppennek elpusztíthatatlan sirályok is (talán inkább főnixmadarak), akik megtanulják a művészet legmagasabb igazságát: „A mi pályánkon… nem a ragyogás a fő… hanem az, hogy tudjunk tűrni. Tudd viselni a keresztedet és higgy” – hirdeti Nyina. A féltehetségek, az új formára esküvő, de azt élő erővel megtölteni képtelen Trepljovok tragédiája is körülöttünk zajlik, csakhogy a mostani Trepljovok magabiztosabbak, nincsenek átértékelő-önfelismerő képességeik. Dehogyis halnak saját „határeset”-lényükbe bele!

És a hétköznapok veszedelme! Jelena Andrejevna keserűsége: „A világot nem a rablók, nem a tűzvészek pusztítják el, hanem a gyűlölet, az ellenségeskedés meg az a sok veszélyes civakodás.” – A tehetséges ember pedig nem maradhat makulátlan!

A vita – érv és ellenérv – ma is hasonlóan hangzik a legmélyebb életkérdésekről, mint Tuzenbach és Versinyin között. Tuzenbach kesernyés, nem cinikus, csak szkeptikus: „léggömbökön fogunk röpülni, megváltoznak a ruhák, lehet, hogy egy hatodik érzéket is felfedeznek és kifejlesztenek, de az élet, a nehéz, titokzatos és boldog élet csak ugyanaz marad. És az ember ezer év múlva ugyanúgy fog sóhajtozni: Jaj, nehéz élni, és ugyanakkor félni fog a haláltól.” Versenyin oldhatatlanul szomorú, de szomorúságát önzetlen optimizmusa megemeli: „Kétszáz, háromszáz, talán ezer év múlva, nem az időpont a fontos, új, boldog élet támad. Mi természetesen nem fogunk részt venni ebben az életben, de érte élünk, érte dolgozunk, igen, érte szenvedünk…”

Csehov hősei nem elégszenek meg a következményekkel, a jelenséggel, hanem az ősokot, az őslényeget kutatják. „Csak tudnánk, miért?” – kiált vagy sóhajt Olga. Mása is a miért-ek miatt oly szenvedélyesen kétségbeesett: „Élni, és nem tudni, miért röpülnek a darvak, miért születnek a gyerekek, mire vannak a csillagok az égen… vagy tudja az ember, miért él, vagy pedig minden hiábavaló ostobaság.” – Az emberiség legjobbjai – ki-ki saját feladatkörében – ezen gondolkodik ma is. Mert az ember „szenvedélyesen kutat, és természetesen megtalálja azt, amit keres. Ó, csak minél előbb!”.

Természetesen? Nem. Iszonyú csapdákon keresztül, ismételt tapasztalatok által.

Mi a parancs? Ami támadhatatlan? Asztrov doktor üzenete: „… A tétlen élet nem lehet tiszta.” – Aztán „megpihenünk”. Legyen igaza Szonjának is. De addig a Trofimov-lélek, a diák-lélek cselekszik: „Teljes erővel segíteni kell azokat, akik az igazságot keresik.” Reméljük, amit mi még nem – azt „majd mások… mások meglátják”. Cseresnyéskertek ropognak – de ne kívánjuk, hogy a „haszontalan” szépséget fölváltsa a szépség nélküli haszon, ne kívánjuk ma sem. Az egész világ a mi kertünk… Mikor? Mikor?

Csehov ítélt és remélt, egyszerre. S a sugallat erejével jelentkező remény előbb-utóbb valósággá testesül. Majd akkor, akkor, az a világ igazolja előőrseit: „…mégsem tűnnek el egészen, mégsem maradnak minden hatás nélkül”.

Franz Kafkától három kristálytöredék

Három apró novella, a tömbből kihasítva. Három kafkai vélekedés az emberről, helyzetéről és lehetőségeiről. Borzongató világ. Mintha jeges téli éjszakán nézné valaki a gyémántkemény csillagokat, a váratlan időben feltisztult boltozaton. Kafka számára nincs a kozmosznak melege. De a mikrojelenségek, a tárgyak is idegenek, tapintásuk inkább a menekülést sugallja, semmint a meghódíthatóság előlegezett diadalát.

Franz Kafka 1924-ben – negyvenegy éves korában – már halott. De addig szakadatlanul lengette zászlaját, különös életművét életszigete legmagasabb pontján. Nem tehetett mást. Csak azt közölhette, amit alkata és kora tudni engedett, mint a pusztulásra szánt szerkezet, félelmetesre olajozott csendben. Semmi lárma, semmi hókuszpókusz, semmi kínálkozó demagógia. Folytonos kutatás és folytonos akadályoztatás. Egyenlőtlen küzdelem heroizmusa. A névtelen, egyedi ember Emberré semlegesített tömörítése – a „rendelkezések” szövevényében az egyetlen Törvény faggatása. Megkísértette az Abszolútumot, s a legmagasabb szintű rejtvényfejtés labirintusa elnyelte.

Szorongató látomások az övéi – a saját idejükben, de a második világhullás gyilkos atmoszférája hússal tölti be az előre küldött rémület csontszerkezetét. A vízió – Kafka fegyelmezett, csupasz figyelmeztetése – pedig később anyagba öltözik, folyik a személyiség féreggé változtatásának undorító, ilyen-olyan ideológiákkal szentesített kísérlete. Az emberre szabott büntetés erősödik, miközben az elkövetett bűn egyre homályosabb.

A kafkai történetben a mindennapokat is általános kegyetlenség formálja negatív ünneppé – mintha minden apróságban történne valami jóvátehetetlen, mintha jelkép lenne minden moccanás. Mégsem elriaszt, hanem kérdez. Egyetlen alapkérdés változata a sok, pontos variációra törekvő közelítés: Mi a Törvény, és hogyan lehet a Törvénnyel azonos s abban oldódott a világ? Nincsenek megnyugtató feleletei, de hazug magyarázatokkal sem bűvészkedik. Keskenyre húzott szemmel figyeli, mit csinál magából az ember, mit csinálnak az emberből magából, végletes gőgjében az Ős-okot keresi. Álkerítéseket nem döntöget, a vaskapun – a záratlan, mégis táratlan vaskapun – veri véresre öklét. Áldozatként a küszöbön marad. S akik utána jöttek, jönnek, nem tudják már testét megkerülni.

Az ismétlődéstől félt. Hogy Káin újra és újra megöli Ábelt (Testvérgyilkosság). S hogy ettől még Káin se lesz boldogabb. A transzcendencia iránti közönyt rettegte, s bár a teremtő beavatkozást meg nem kísérelte, de tettenérő és higgadt tanú volt.

Az utasítás nélküli, engedély-meg-nem-szabta „belépés” állapotára ingerelt (A törvény kapujában). A mindenki számára személyesen különvaló és mégis közös út felfedezésére vágyott.

Tisztességes volt és könyörtelen. A mesterséges világítást – még átmenetiségében is – száműzte (A vonat utasai). De az alagút sötétségében távlati biztatás van. Az alagút, bár benyelte az emberiséget, de éppen önnön logikája, természete szerint – majdan újra kibocsátja a fénybe.

Szándéka a jelenben is érvényes: követendő. „Nem elégedhettem meg azzal, hogy csak odadugom az ujjam hegyét az igazsághoz.”

Gogol: Holt lelkek

Élvezetes olvasmány sok akad – maradandó kevesebb. Könyv könyv hátán; mű a művel felesel. Egyik a másikat elfedi. Más tetszik fiatalon, más éretten, és a tapasztalat sújtotta öregkor is mást keres. Az ember, annyit felejtve és szüntelen véleménykorrekcióban megtanulja, ezzel a szóval: „maradandó”, ne játsszon. Flitteres sikerek émelyítenek, és sokszor súlyos értékek „bukása” erősít. A Holt lelkek az, a gogoli világban, ami számomra mindig, tavaszomtól és majd a télben is immár, a rácsodálkozáson túl, a legérvényesebben megmarad. Miért? Mert didaxis nélkül tanúsítja: nincs riasztóbb, mint az élettelen élők látványa, a kacatokkal és álcselekvéssel benépesített lélek elszomorító körmozgása. Az akkori konkrétumban pusztító veszedelem napjainkba is átemelhető, a figurák – évszázadot és társadalmat cserélve – ma is itt vannak, és Csicsikov sem szívlelte meg az intelmeket. Jár-kel, köti üzleteit, boldogtalanul és ravaszon. A Holt lelkek befejezetlen, mert befejezhetetlen. Az ember tökéletesedésének nincs vége térben és időben – csak az aljasulásának valaha, ez reményünk. A regény zárómondata torzó. Gogol megtorpant. Csak azt írta, amiben hitt is, hogy testet ölthet. Szerette volna ábrázolni az angyali fehéret – de nem pillanthatta meg. Hamis pátoszban nyelve törött – az ördögi fekete pedig megtébolyította. A folytatásos regénytechnika nyugalma elhagyta. Egyetlen ponton rögzült az élete; a monoton, tehetetlen fájdalom morzsolta szét. Ki tudja, mit égetett el? Remekművet vagy selejtet?

Kifejezőeszközei együtt hatnak. A realizmusából fölhabzó fantasztikum természetes kezelése; a gyanú, hogy ezzel is azt sugallja: talán más a dolgok rendje, s az igazság talán a megszokás felett lakik. Groteszkbe hajló iróniája nem nevettet, engem soha. Inkább elképedek, a panoptikum dermeszt. Stílusa is, élete is heroikus kísérlet valamiféle szintézisre. Tudott valamit a tisztult ragyogásról; de eszközt csak a megszutykosodott világ kitapintására kapott. Kora és történelme nem volt barátja, ő pedig nem szegődött cinkosukul.

„Hősei sorsára jutott?” – Nem. Holtában sincs holt lelke – hanem él az tovább halhatatlan szellemébe költözötten.

„Személyes” beszéd

Mű és modell

Mindig ezt kérdezik. Milyen valóságos élmény indította el a művet? Közkeletűbb fogalmazásban: megtörtént-e? Élő alakok vagy csak a fantázia? A modellre vonatkozó ügyetlen, dilettáns ízű kérdezősködés pletykaszintű fecsegést, kínos magyarázkodást szül. Esetleg előkelő, fölényes elzárkózást, fensőbbséges mosollyal, a „be-nem-avatottak” kíváncsiskodására.

Éppen ezért ebben a témakörben minden kutatómunka, nyilvános feltárulkozás csak akkor értelmes és érdemes, ha a partnerek be merik vallani: a modell (figura, táj, környezet, életvitel stb.) az író legsebezhetőbb pontjaihoz tapad, s ezekhez a sebekhez csak tudós és steril kézzel nyúlhatunk.

Az írónak először is le kell győznie szégyenérzetét. A festő büszke modelljeire. Az író létezésüket is titkolja, s amikor a regény, novella elkészül, szívesen elfelejtkezik róluk. S amellett még a teljes őszinteség szándékával sem kristálytiszta a vallomás: arra kényszerülünk, hogy már leülepedett vizekben turkáljunk, újra zavarossá kavarjuk, amit a műbe egykor szűrve eresztettünk át. Másrészt ez a folyamat – a modell lassú elhalása és beköltözése az eleven műbe – sokkal inkább rejtett, mint hogy világosan, fokról fokra tettenérhető legyen. (Nekem például gyakran a kész munka után jut eszembe, visszafelé következtetve, a minta, esetleg a minták kusza sokasága.)

Ez itt tehát inkább személyes töprengés. Óvatos mocorgás a felszínen szilárddá taposott, de valójában ingoványos talajon. Bizonyos, bármilyen feszült figyelemmel kezd is az író ehhez a munkához, nagy hibaszázalékkal dolgozik. Hiszen körülötte és benne minden modellként kínálkozik, s csak a pálya – emberi és írói pálya – végén adhat számot róla, mi rekedt kívül művei világán, illetve mi az, ami már végképp kinyomozhatatlanul szivárgott át „az egyik valóságból” a „másik valóságba”.

Én a modellt nem keresem, hanem felfedezem és elfogadom. Az első modellek – már közhely – kétségtelenül a gyermekkorból sugároznak. Együtt él a figura s a környezet, a kettő még nem szétválasztható – inkább az ösztönös, s nem a spekulatív erőket mozdították bennem.

Érdeklődésem legmakacsabbul az élőlényhez vonz. Először mindig az embert veszem észre, szeme állását, ujján a körmöt, a sok-sok apró mozgást és jelet, a szavak összevisszaságába öltözött személyiséget, azután helyezem a tájba. S szerencsés esetben mindezt körüllengi, fenntartja a nagy, meghatározó modell: a társadalom hol akadozó, hol pedig szapora szívhangja, egy nemzet lélegzete. S ha mindehhez sikerül elkapnom, megszilárdítanom egy már régen fölöttem fluoreszkáló, hozzám szabott „üzenetet”, akkor mindezek találkoznak, egymásba költöznek, s megkezdik új, önálló életüket. Ha ez a kapcsolat a sorban csak részlegesen vagy laza tapadási felülettel valósul meg: az írásom hígabb, érdektelenebb lesz, én magam nyugtalan és dühös.

Szeretném elkerülni a konvencionális fejtegetést, hogy az író „nem közvetlen életszerűségre törekszik, átlényegít, elrendezi a jelenségeket az őáltala szervezett, egyéni világképbe…” stb. Tudjuk. Az író végül mindig igazságtalan a modellhez, szab belőle, hozzáragaszt, össze-összekeveri őket, de a mű igazságát éppen ezáltal teremti meg. Azonos-e a 4447 Nusi nénije azzal az öregasszonnyal, akit én ismertem? Mennyi az, amit magamból „torzítottam bele”, fölnövesztve a magam emberi kicsinyességeit, a figurát megélve és vállalva? Ez a legérzékenyebb pont. A csámcsogás lehetősége itt végtelen: mennyi és milyen mértékben mindebből az író személyes lénye? Még egy jeles kritikus is megkérdezte első regényem megjelenésekor, melyik vagyok én a két testvér közül? Az Eszter vagy a Jani? (Értsd: a szenvedélyért mindent sutba vágó vagy az okoskodó érzelemtagadó?) Most sem tudnék mást felelni: mind a kettő én vagyok, sőt az iszákos Szapper úr is, és a hülye Jenci a légváraival, és a drága Öregmiklós is én vagyok a Tartozik és követel-ből – és mégsem én. Rosszabb vagyok a legrosszabb hősömnél és jobb a legjobbnál, amikor írok. Seprűtáncoltatás ez: megtanulom a különböző jellemeket csírából növeszteni óriássá, dagasztani a bennem szunnyadó összes lehetőséget, aztán visszaparancsolom őket saját emberi sorsom szigorú medrébe. Beolvadás a modellbe? Vagy fordítva?

Számomra a modellek nem annyira vonzzák, hanem inkább ingerlik egymást. A 4447-ben Karolin anyó alakjában az önző, gonosz öregség jelent meg, s ez arra ösztönzött, hogy az ellenkezőjét is elfogadjam lehetőségnek: a Tartozik és követel-ben éppen egy öregember sejti meg a harmónia, az emberi együttélés titkait. Novelláim nagy részét olyan figura- és magatartásmodellek indították el, amelyek számomra és a mű számára az illúziók csődjét bizonyították (Kötél nélkül, Hepiend, A labda). Azután olyan helyzettel és ihletéssel találkoztam, ami kikényszerítette belőlem az illúziók részleges védelmét (Téli esték). Ezeket a modelleket szembesítettem egymással. Figyelmeztettek, hogy az általános igazság személyre szabva módosul. A Téli esték demagóg változtatójának és a két „megváltoztatottnak” a sorsa nem megsemmisítette, csak árnyalttá tette már-már megkövülő előző véleményemet.

A modell már szemlélése közben átvesz valamit írója világképéből. A konkrét esemény megnyugtató, kompromisszumos végkifejlet felé halad, a „valóság” éppen (véletlenül) a morális optimum szerint cselekszik, s bennem mégis gyakran az ellenkezőjének kifejtésére támad inger, egy másik, közben támadt gondolati modell sugalmazására, ami erősebb.

Mert egy-egy gondolat, egy kísértő mondat, egy rögeszme is lehet modell: megszüli alakjait, élő testet, mozgó környezetet, szilárd tárgyakat teremt.

Ha túlságosan tapadók néha a „masszához”, bűntudatot érzek. Mintha illetlen dolgot cselekedtem volna, közönség előtt. Úgy vélem, minél határozottabban szakítja el az író a modell és a mű közötti köldökzsinórt, annál kevésbé ismerhet magára könyvében valaki (ország-világ előtt ordító hasonlósággal) sértődötten, s annál hatásosabban veheti magára mindenki, ami az övé. A realistának címkézett író van a legkényesebb helyzetben: minden hősét összemérik ismerőseivel, rokonaival, önmagával, s végtelen diadallal kiáltanak fel, az íróasztalára mutatva: „Ez az a rafialámpa, ami itt és itt… ugye?

Furcsa, de a modellnek nem vagyok hálás. Szeretnék hálás lenni, de nem vagyok az. Érdektelenné válik számomra, „kihűl”, hacsak ezt a figura-táj-környezet-gondolat élményt más látószögbe fordítva, át nem melegítem újra. Ez talán törvényszerű. Az író, ahogy önmaga érzékenységére se lehet tekintettel, ugyanúgy a modelljére sem, mert az alkotói folyamatra is érvényes: nem a pacsirta fontos, csak a dal. De ez a lassú haldoklás, átszabás, újrateremtés – hitem szerint – nem is a modellre tartozik, s nem is a külvilágra. Erről csak az író tudhat: felelősséggel. A modell személyében nem szégyenülhet meg (egy-két célzatos eset jól megfontolt kivételével); a pellengérre az általánosítható jelenség álljon.

Végezetül: azt mondják, a nagy veszély és a halál pillanatában egyetlen tablóképbe sűrűsödik minden, s ebben a tablóélményben egyszerre van jelen, amiért történt, ahogyan történt s ami miatt történt az élet. Talán az összes modell (amelyet befogtunk és amelyet elszalasztottunk) egy ilyen alapmodell töredéke, s arra szolgál, hogy örök-egy mondatunkat variáljuk, magyarázzuk. S az a csoda, ha ez a belső teremtés a külső teremtést, a realitást eltalálja.

Az író, a mű nagy reménye: talán maga a mű is lehet modell. Talán a nyers valóság megrázkódik tőle, és változásában arányosabb formát ölt.

Alakító tájak

Ahol eszmélni kezdünk: számunkra ott a szülőföld. Ahol az anyaggal való ütközést megőrzi elménk, ahová ínséges években visszaszáll az elbágyadt erő: ott a szűkebb haza. Ide szólít – ha öregszünk – az emlék, itt a gyökér, a konok, a megtartó, bár a növekedés, a gyümölcstermés mámorában, föld és ég között kapaszkodóban ez a gyökér olykor elfeledett. A régi táj, gyermekkor emléke először egy-egy szó csak, hangfoszlányok, néhány furcsa mondat, később kép, mély ragyogású színekkel, keret nélküli, végtelenbe olvadó panoráma. Végül zene, ismétlődő dallam, kísértő és kísérő dallam, kinek-kinek a sorsára szabott. Oldalunkon tarisznya: benne halálig tartó omlós pogácsa vagy éles, torkot-gégét sebző, vállunkat az agyagig húzó kődarabok. Kinek-kinek, ahogy töltetett. De néha megtörténik a csoda: az átváltozás csodája, a kőből is táplálék lesz, osztható, alakítható, életben tartó energia. Megtanuljuk tisztelni súlyos köveinket, s alázattal működünk ebben a testet-lelket rendítő, megfejthetetlen, szüntelen áramlásban. Én is: ha író vagyok, így váltam azzá.

A környezet, a nevelő táj és közöttem kora gyermekségem óta az igazában-oda-nem-tartozás érzete munkált. Mintha vendégként éltem volna ott, ahol éltem. Pedig törvény kötött, tudom már.

Két helyütt növekedtem: a Józsefváros „fölfelé” kacsingató „jobbik” peremén, és a se falu, se üdülőhely jellegű Tárnokligeten, nyaranta. Ezért nem érzem magamat idegennek se vidéken, se városban, s ezért nem vagyok se vidéken, se városban kizárólagosan otthon. A dallam, amelyet őrzök és nyúzok, ezért szabálytalan, egy-egy hang megbicsaklik, látszólag ok nélkül felsír, a harmóniát megbontja. De legalább az enyém. Mögötte sorakozik gyermekkorom egész szövevénye, élményrendszere, fedezetnek.

Az egyik világ, a Kemény Zsigmond utcai, nincs már. A helyén marsbeli kráterek után egyenlakótelep. Ez az utca mintegy átvezetés volt a Józsefváros „sötétebb” részei és a „civilizáltabb” Baross utca között. Családom boldogulni vágyó, Vas megyéből feltört, de végül is kátyuba forduló akarásának végállomása. Anyámnak unokája lehettem volna, nővéremnek gyermeke. Egykori „szép lakásainkról” csak meséket hallgattam. Ez a Kemény Zsigmond utcai kétszobás „otthon” meglehetősen torz képződmény volt. A konyha fala idegesítő cikcakkban megtört, egyetlen fala sem képezett a másikkal derékszöget. A fürdőszobához hosszú, keskeny, homályos alagút vezetett. Mindig minden teletömve, mindig minden mindenhonnan kilógott. Eleinte megtévesztett a hálószoba csarnoki mérete, a három irányba tekintő három ablakkal. Amikor aztán kiderült, hogy fűthetetlen, s télen egy szobában kucorogtunk mindannyian, meggyűlöltem. Oly keveset használtuk, hogy lassan a bútor is kikopott belőle, csak középső ablakában felejtettünk egy ócska díszpárnát, hímzésén bohócpár, a kicsavart nyakú Pierrot és Pierrette csókolózott koszosan és önfeledten. Erre a párnára könyököltem a múlni nem akaró hosszú, meleg délutánokon, és bámultam az utcát. Amikor fagyott, télikabátban, sapkában nyomtam az orromat az üvegre. Itt laktam, de anyám parancsára mégsem tartozhattam ide: nem vehettem részt az aszfaltra rajzolt ugróiskolában, a bújócskában, nem hógolyózhattam, nem csúszkálhattam a jégen. Maradt hát a szemlélődés, az olvasás, a titokzatos magányjátékok. Sokáig reméltem, hogy az aszimmetrikus konyhafal mögött rejtett üveg van, szenvedő rabokkal, akik az én szabadításomra várnak. Kopogtam is, de válasz sose jött. A „gangot” szerettem. Itt üldögéltem egy széken, rózsaszínű leander alatt. Mindenütt csupa nyitott ajtó, sámlik a küszöbön. Veszekedések, pletykák, rémhírek. Néha sikoltás, tompa puffanások. S ami szinte hihetetlen: erről a folyosóról a Gellért-hegyre láthattunk, a Citadellára, a szürke kőtömbök között éppen ez maradt szabadon, mint egy reklám, mint egy képeslap a bámészkodóknak. Fölöttünk még egy emelet, s az egész házban mindössze néhány kétszobás, félkomfortos lakás, a többi mind szoba-konyha. A mindennapi érintkezéseken átsugárzott a „kétszobások” primitív gőgje, az általános lecsúszottságban e parányi előny élvezete. A ház az 1870-es években épült, öreg, rosszul karbantartott. Mellettünk lakott Simon néni, tüdőbeteg Erzsi lányával, aki előttem aszalódott gömbölyű, puha cicából csont-bőr, kemény macskafejjé – egészen négyszögletes lett a halála előtt az arca. A jobb oldali szomszéd, Kissné és férje, a gyomorbajos asztalos jókedvűen, mindenkit titoktartásra esketve terjesztették háborúellenes vicceiket. Aztán egy kedves asszony egy pincérrel („nincsenek megesküdve” – suttogták a népek), egy hordár s trágár beszédű, mázsás felesége, meg egy méltóságos asszony, akiről a házmester azt terjesztette, hogy „sötétben römizik” a barátaival. A harmadik emeletre ritkán mentem fel, idegenek maradtak. Érdekesebb volt a lefelé. Az első emeleten egy göndör, fekete hajú fiatalember, afféle vagány, kislányálmaim első rebbenése. Néhány könnyű életű „hölgy”. Steiner néni, a füzetes regényeivel. Őt gettóba vitték később, túlélte, de máshova költözött, bántotta, hogy mindig kérdezgették. A földszinten egy gyönyörű, kék szemű, formás lábú fiatalasszony, két gyerekkel: irigyeltem, ilyennek vágytam felnőttségemet. S a Hirt-féle kocsma! Micsoda vigasság volt, kibámulni a második emeleti ablakból, nézni a kocsmai zűrzavart, a söröskocsik párolgó lovait, a tétova részegeket… Micsoda borzongás, amikor éjszaka felhangzik egy-egy nyújtott üvöltés, s én futok az ablakhoz: véres üvegcserepek, a piszkos utcai lámpa fényénél emberi test körvonalai a földön, rendőr, mentőautó…

Mesélek, jelen időben. Pedig ebből már semmi sincs. 1945 után új táblát festettek: a Báró Kemény Zsigmond utcából ekkor lett szimplán Kemény Zsigmond utca. Néhányan lefokozásnak érezték, kevesellték. Nem a méltóságos asszony, az a pincében éhen halt. Egy izgága, kicsi, sovány nő költözött a helyére, használt tollas pongyolákat, strasszokat, magas sarkú sevrócipőt meg gyöngyös színházi táskákat árusított (vajon honnan szerezte?), s azt kiáltozta, bekukucskálva, betolakodva a lakások ajtaján: „Nincs többé úr, megszűntek a naccságák…”

Húszéves koromig itt éltem. Gyerekkori képeimen alig van mosoly. Vagy csak olyan odaragasztott, mesterkélt, koravén. Alig vártam, hogy innen elmehessek. Akkor még nyűg volt az a bizonyos útravaló, hiába próbáltam odahagyni, esetleg drágakőre tüstént becserélni, nem sikerült. Még tizenhárom év kellett hozzá, a sors különös, árnyékban tartó kegye, hogy a néma teherviselés után a varázslat teljesedjen.

Úgy látszik, anyámat mégis vonzotta a föld, saját fiatalságának természetes környezete. Takarékoskodott a koszton, villanyon, ruhán, a pénzt fillérenként számon tartotta. Apám mulatós, költekező ember volt, és változó szerencsével keresett. De nem lehetett olyan kevés, hogy abból ne kerüljön valami „dugiba”. Mindannyiunkat meglepett, amikor anyám hét-nyolc éves koromban felült velünk a vonatra, titokzatos arccal letuszkolt a tárnoki állomáson, s tízperces séta után, drámai mozdulattal rámutatott egy fakerítéses házacskára: „Ez a mienk! Én vettem.” Apám sírt a meghatottságtól, eszébe se jutott, hogy mégiscsak ő kereste meg az árát. Én eleinte bizalmatlanul tekintettem körül, féltem bogártól, libától, tótól, mint minden városba zárt gyerek. Azután megszerettem ott. Télen is ábrándoztam róla. Emlékeim 1945-ig a legmaradandóbbak. Akkor, a harcok forgatagában „ismeretlen tettesek” földúlták, a bútorokat széthordták, a kerítést eltüzelték. Hiába igyekeztünk, a „tárnokligeti világ” elveszett. Anyám is belecsömörlött, én magam cserbenhagytam, már unalmas volt. De azért évekig agonizált ez a feltúrt idill. Kertje, gyümölcsfái ápolatlanul maradtak, szabadon burjánzott a gyom, a fű elvadult. Kínos kötelességből látogattuk meg egy-egy napra. Apám 1955-ben meghalt. A gyümölcs kukacosan, leszedetlenül ott rohadt a fán. Anyám eladta potom árért a kétszáz négyszögölt, az ötször négy méteres kőházikóval. Azóta se jártam arra. Másutt nyaralok, a Velencei-tónál. De a vasútvonal (furcsa véletlen) ide is Tárnokon át vezet. Kinézek az ablakon: az állomás ugyanolyan. Még a kút is ott áll az indóház mellett. Csak éppen buszok szállítják a befelé igyekvőket. Nincs bátorságom leszállni, végigmenni a régi úton, megnézni, mi lett az „elveszett paradicsomból”. Álljon csak úgy, ahogy fénykorában, nekem már mindörökre.

A józsefvárosi bezártság után a viszonylagos szabadság birodalma. Anyám – ismét takarékossági szempontból – „haszonnövényekkel” telepítette be a kertet. Itt tanultam meg kapálni, locsolni, borsót és babot vetni, a krumplit fölszedni, megkülönböztetni a fákat, a szerény, zsenge veteményt a tolakodó gaztól. A kerítésnél hagytunk azért egy kis kertet. Kör alakú „gruppban” nyílt a szegfű, két rózsatő, néhány tátika s a később mindenütt elszaporodó, kiirthatatlan szarkaláb. Ide hurcoltam a fonott széket, itt olvasgattam, s azt képzeltem, itt egyedül én vagyok az úr. Innen jól láttam az utat s a vonatokat a távolban. Ha meghallottam a távoli vonatfüttyöt, ölembe ejtettem a könyvet és vártam. Vártam, amíg megérkezik a vonat – ezüstös csík a látóhatár szélén –, s azután kicsúszik a képből. Édes szomorúság. A bizonytalan „honnan hová” időtlen szomorúsága. Néha megvadultam. Alkonyatkor, amikor a bíborszínű szegfű fekete lett, s remegett a sok szarkaláb. Futottam, körbe-körbe, mintha üldöznének, a két copfom a hátamat verdeste, ütődött a díszcsat élesen. Addig rohantam, amíg el nem hitettem magammal, hogy „üldözőmet” lehagytam. Diadalmasan, fáradtan indultam a ház felé, ott már füstölt a petróleumlámpa, a szelíd, imbolygó sárgaság, a biztonságos rév.

Éppen előttünk vezetett a „lóré” sínpálya. A lóré sínen futó kocsiféle, de ló húzza. Közlekedési vonala az állomástól Anasztázia-pusztáig terjedt, az uradalom gazdáit, vendégeit szállította odáig. Minden vonatnál ott kellett állnia, de rendszerint üresen indult vissza. Ha mégsem: az emberek kiálltak a kapu elé, bámulták a bennülőket, alázatosan, álmélkodva. Ez a lóré volt az én megtestesített fő ellenségem. Ha zöreje a fülemig hatolt, felálltam a virágok közül, hátat fordítottam az útnak, és úgy maradtam, amíg a zaj el nem enyészett. Nem a lóré utasaira haragudtam, inkább azokra, akiknek ez szenzáció! Anyámat is piszkálta ez az alkalmatosság, ő is védekezett, a maga módján. Ha megérkeztünk az állomásra vagy indultunk Pestre, a lórét mindig belekalkulálta a számításaiba. Adott a kocsisnak húsz-harminc fillért, s az – ha nem volt uradalmi vendég – minket fuvarozott. Ez cseppet sem töltött el elégtétellel. „Bekérezkedésnek” éreztem, ahol a kocsis kegyet gyakorol. Anyám viszont úgy vélte, miután fizetünk, mi vagyunk fölényben.

Anasztáziapuszta. Irdatlan messzinek tűnt a mi házunktól, én csak a széléig jutottam, a cselédlakásokig, az istállókig. Innen vettük a napi egy-két liter tejet. Friss tehéntej – ez volt az anyám nosztalgikus vágya. Én utálkoztam a friss tehéntejtől, ahogy langyosan, habosan töltögették. Szagát éreztem mindig, de inkább ittam belőle, hogy el ne veszítsem ezt az alkalmat: estefelé egyedül sétálni át a mezőn, kezemben a kannával. Ez az esti rét, magas fűvel, ember taposta nyommal, tücsökciripeléssel, a föld illatával, még most is belesajdul a szívembe. Szinte az egyetlen harmónia, amire visszaemlékszem – egy örök rügyecske, odatűzve a nehéz tarisznya oldalára. Az ácsorgást is szerettem, a pajta előtt, az emberek között. Hosszú deszkaasztalnál vacsoráztak a summások, „milyen csúnyán beszélnek”, gondoltam akkor finnyásan, s büszke voltam arra, hogy a lábamon cipő van és a körmöm tiszta. Egyetlen pontos emlékem maradt: egy szemüveges, fonott hajú asszony, a szakácsné, mákos tésztát osztott, pléhtányérokba. Nyájasan megszólított: „Kérsz egy kicsit, kislány?” S én azt feleltem: „Ez nem mákos tészta. Alig van rajta mák.” Az asszony dühösen taknyosnak nevezett, a tejosztó gyorsan a kezembe nyomta a teli kannát: „Nem magának való ez, kisasszonyka.” Satnya kis lázadás volt, inkább rátartiság, semmint értő azonosulás.

A szomszédok – akárcsak a Kemény Zsigmond utcában – itt is civakodtak, pletykáltak, de dolgoztak is, végtelen szorgalommal. A harmincas évek elején valaki nagyratörően kitalálhatta, hogy Tárnok falu mellett (ami jóval messzebb, a búzaföldeken túl kezdődik) egy üdülősávot kéne kiépíteni, az akkoriban propagált, közeli Érdliget mintájára. Fölépült néhány víkendház, beszivárogtak a pestiek. Az őslakosok nagy része sem volt igazi földművelő, a többség bejárt Székesfehérvárra vagy a fővárosba. A mellettünk levő nagy házban egy öreg-öreg parasztnénike lakott, öreg-öreg magatehetetlen férjével, aki szüntelenül köpködött, s itt élt süket, pártában maradt lánya is s vak fia, a szép Józsi. Szép Józsinak trafikja volt az állomásnál, hangjuk után osztályozta a nőket: ki fiatal, ki csinos… Vicceket mesélt, engem tizenhat évesnek tartott, anyámat harminchatnak. Mindketten meghagytuk ebben a hitben. A süket Annus mindenre csak mosolygott, bólogatott. A kertünk mögött élt egy gyerektestű, vézna, nagy fejű özvegyasszony. Abból tengődött, amit a kertje termett, s libát tömött, tyúkokat nevelt. Zajtalanul jelent meg a kerítésnél, a kukoricalevelek meg se zörrentek körülötte, meztelen lábfeje, akár egy nagyobb göröngy. Ajánlotta a cseresznyét, málnát. Fájt nekem, hogy anyám, bár mindig vett valamit, de mindig alkudott is. Ellenérzésem két forrásból táplálkozott: egyrészt hozzánk nem illőnek találtam az alkudozást, másrészt sajnáltam Hasziló nénit. A neve miatt is sajnáltam, gyakran csúfolták, kiáltoztak utána, „Hasziló-Tasziló… Hasziló-Tasziló…” Babonásan arra gondoltam, talán ezen az egy betűn múlt az élete – egy kicserélt hang miatt lett ilyen fals az egész. Mint Tárnokliget maga. A két fűszeressel. Összesen két szatócsboltunk volt, de azok is egymással szemben. Az egyik egy kicsit drágább, „modernebb”. A másik olcsóbb és otthonosabb. Csilingelt az ajtó, ha nyitották. Hogy ki melyikhez jár vásárolni, megosztotta, szinte rangsorolta a környéket. Anyám rendszerint engem szalajtott a boltba, s én mindkettőt kipróbáltam. A csengős üzletnél kötöttem ki. Itt kedvesebb volt hozzám az asszony, közlékenyebb. És magázott!

Minden évben mondogatták: jövőre jön a villany, a víz, új parcellákat osztanak, igazi üdülőhely leszünk végül. De ezt nem hitte senki. A csődöt, Tárnokliget bedöglött terveit a „strand” szimbolizálta, lepusztult sorsával. Az állatok vették birtokba, kacsák úszkáltak a vízen, lovat és tehenet mostak benne, piszkos, büdös sár tapadt a fenekére. Én már csak ilyen állapotban láttam. A falusi gyerekek azért bele-belemásztak, nekem megtiltották. Persze hogy lefröcsköltek, ha arra jártam. Így hát üldögéltem a kerítés mögött, míg anyám rám nem kiáltott, ne töltsem az időt haszontalan olvasással, firkálással. Takarítani utáltam a legjobban. Éppen a ház küszöbe előtt állt a feketeszeder fája. Ez a feketeszeder potyogott az ajtó elé, akarva-akaratlanul eltapostuk, mintha nyálkás bogár lapult volna el a talpunk alatt, lilás, nem szűnő foltokat cipeltünk be a padlóra. S ezeket a lilás foltokat kellett volna eltüntetnem. Mindig újra és újra s mindig hiába. A kút mellett állt a kedvencem: a rózsaszín gyümölcsű szederfa. Ami hullt, az ott jó helyre hullt, a barna földre. Milyen igazságtalanság – gondoltam akkor –, mindegyik szeder, s mégis, az egyik folyton bajt okoz, utálatos, pusztán azzal, hogy rossz helyen növekszik – a másik pedig áldás, ajándék.

Anyámmal összekötött egyetlen közös szenvedélyünk: a baromfi. Persze, egészen más indítóokkal és céllal. Anyám pörköltrevalónak és a friss tojás kedvéért nevelte őket, kenyérmorzsán tartva, terve szerint csupán tavasztól őszig. De a sírásomtól végül nem lehetett levágni egyiket sem. Legkedvesebb barátom Gó, a törpekakas lett. Különösen viselkedett ez a szénfekete, égőpiros tarajú apró Gó. Vadul száguldozott, verte a port a szárnyaival, még a nagy, öreg tyúkok is behódoltak neki. Előttem azonban, mintha kutya lenne, a hátára hemperedett, a tenyeremből evett, s a sétáimra is elkísért. Anyám őszfelé mindig beadta a derekát, a kifent nagykést visszacsúsztatta a fiókba, s rábíztuk a tyúkfarmot a szomszédokra. A harcokban aztán természetesen összefogdosták és megették valamennyit. Én anyámat vádoltam: miért nem engedte legalább Gót felhozni a Kemény Zsigmond utcába? Egy skatulyában elfért volna a pincében. Ezután, ha hébe-hóba élő tyúkot hozott anyám a piacról, vigyázni kellett, élve ne lássam. Mert különben ott kotkodálhatott hónapszámra a konyhaasztal alatt, madzagra kötve a jámbor, elpusztítani tilos volt, kifordult a húsa a számból. Ugyanakkor a csirkehúst szerettem! Így aztán győzött később a megalkuvás, de mint alapkompromisszumot megjegyeztem: okosabb, ha a nyilvánvaló áldozattal nem kötünk előtte barátságot.

A tájak elengedtek, sőt talán el is löktek egy kissé. Mégis: látszat volt csupán. A gyökér nagylelkűsége. Ahogy súlyosodnak a lombok, alázatosabb lesz az ág. A tanító lecke akkor kezdődött: lent a mélyben. A városi sivár falak közt a kicsi, tárgyi félelem: asztal árnyékától, tűztől, rablótól, büntetéstől, kulcsra zárt ajtótól – ott tanultam meg a konkrét rettegéseket legyőzni.

De Tárnokligeten, a tiszta augusztusi éjben találkoztam először azzal a szakrális, már-már összeroppantó félelemmel, amit azóta is érzek, ha a szabad mezőn semmi-szemem a csillagos égre téved. Ez már a végtelen szabadság felelős félelme, amit lassan-lassan alakít a múló idő megrendüléssé.

Az író káoszból formálja rendjét, s közben fenséges dolgokba avatkozik. Vakmerő; a végtelenhez egy arasszal közelebb kerül. S viszi a tájat is, a haza szabálytalan darabját, emeli magával.

A választás képessége

Jókai Anna ezekben a napokban a Vajdasági Íróegyesület vendége volt, és Zrenjaninban, Törökbecsén, Pancsován és Újvidéken találkozott az olvasókkal.

– Ön Simone de Beauvoirhoz és Oriana Fallacihoz hasonlóan sokat foglalkozik a női emancipáció kérdésével. Az egyik legújabb, a Kortárs februári számában olvasható regényrészletében is ezt mondja az egyik női szereplője: „Élt valaha a Mennybolt és a Föld, tökéletes egységben, tökéletes nászban… élt az Őspár, összefonódva, eggyéváltan, a kezdet kezdetének hajnalán, kielégülten és boldogan. Aztán megszületett a viszály istene. Először csak egy fenyőtűt helyezett ég és föld, férfi és nő közé… aztán még egyet… még egyet… s lassan kettévált az alapharmónia.” A kínai filozófia így fogalmaz: elég volt egy késpengényi rés, hogy a világ a nagy egységet elveszítse – ez a veszteség dobta a férfit és nőt is külön útra… Kérdésem: Jókai Annának, a jeles magyarországi írónak is ez a véleménye, vagy pedig szereplőitől eltérően mégiscsak másképp látja és ítéli meg a dolgokat?

– Nem annyira a „női emancipáció” gondjai foglalkoztatnak, inkább a nő és férfi közötti törékeny, könnyen fölbillenő kapcsolatok minősége érdekel. Nem önmagában, hanem a világ – és személyiséghelyzet – részeként kezelem ezt a tematikát, ami azonban, megítélésem szerint, nem központi problémakör eddigi munkásságomban. Az embert elemzem, akár a női, akár a férfilét küzdelmeit igyekszem őszintén felmutatni. Mert ahol a nők boldogtalanok, ott a férfi is boldogtalan. Közösen csináltunk az értékőrző fészekből szárnytépő kalitkát. A kínlódásban érlelt, értelmesebb, tartalmasabb összetartozás keresése is közös feladat. Talán ezért is lett az említett új regény címe: A feladat – amelyből a Kortárs egy kis kóstolót nyújtott. Az író sohasem azonos teljesen hőseivel, véleményét „szétosztja” a figurák között, önmagával is vitatkozik, néhol irónia, néhol tudatos objektivitás különíti el. Ahhoz az egész könyv ismerete szükséges, hogy erre az olvasó adjon érvényes feleletet. De az meggyőződésem (s a „főalak” a regényben sorsával ezt példázza), hogy a nő – mint ahogy a férfi sem – nem lehet mindenben tökéletes, ezt az eszményt sugallni hazugság és felelőtlenség. Választani kell, rangsorolni életünkben, s egy többletért a hiányt is álarc nélkül vállalni. Akkor kevesebb lesz az asszonyok közt az ide-oda kapkodó, mindent egyforma szinten ellátni kívánó idegbetegek száma. Ahány nő, annyi recept, az egyenjogúság nem egyenruha, s a kivétel az átlagnak nem szabhat törvényt a demagógia veszélye nélkül.

– Az önéletírás és naplószerű Napok című nagy időszakot felölelő regényében egyes vélemények szerint a karrierre áhítozó, de minduntalan csak a siker küszöbéig eljutó Oláh Viktor főhősével egyenlíti ki magát. Flaubert mintájára mintegy azt kiáltja: Viktor én vagyok! Miért ez a szerepcsere? Úgy véli, hogy a mai életben, a mai társadalomban a női szerep nem lehet főszerep?

– A Napok számomra egyik legfontosabb munkám. Nem burkolt önéletírás, nem napló és nem is antikarrier-regény. Inkább az eszmélés és a halál közötti tudatépítkezés regénye. Ami történik Oláh Viktorral, az a jó szándékú, de gyenge akaratú értelmiséggel történik, a harmincas évektől napjainkig. A becsapódás, a kirekesztettség, a lassú felismerések folyamata ez. Férfihősben jellegzetesebben és általánosabb érvénnyel kimutatható a „történelmi packázás” emberdeformáló hatása. Nem én, hanem Oláh Viktor keresi egyedül érvényes sorsértelmezését, s halála előtt meg is találja. Belső karriert csinál: fölismeri élete személyre szabott értelmét. Befejezi önmagát. S ezt kevesen mondhatják el, akik vegetatív lelki és szellemi szinten élnek, s úgy is halnak meg. (Fölhalmozott, de végső soron hiábavaló anyagi javak közt, meglehet.)

– Novellahősei (a Családi kör, a Téli esték, A koldus asszony meghódítása, a Szeretteink, szerelmeink stb.) életük kisiklása ellenére is – vagy éppen azért – szinte kivétel nélkül azt kérdezik: „Mi dolgunk a világon?” Hadd kérdezzem meg ezt – egy kis kiegészítéssel én is: Mi dolgunk a világon, mi a dolga a nőnek, a férfinak, az embernek, s persze az írónak, a költőnek, a művésznek, a közéleti meg az „egyszerű” embernek a világon?

– Erre a kérdésre a legnehezebb a felelet. A legősibb kérdések egyike, s feszítőereje éppen abban rejlik, hogy egzakt válasz aligha lehetséges. Csak megközelíthető fogalmakkal dolgozhatunk: az önismeret megszerzése, az élet értelmezése, a világ alakításának igénye, természetesen minden embernek saját fokán, alkata határai között. Van aki derekasan viseli a változó élet dolgait, legjobb tudása szerint cselekedve, de nem bíbelődik annak „megfejtésével”. „Egyszerű” ember? Alapember. Nélkülözhetetlen ember. Az igazi író, művész, tudós, közéleti szereplő tudja ezt, s megtanulja az átlagot tisztelni, rangját emelni. De saját szerepkörét is felismeri: árnyaltan gondolkodni, kételyekkel küszködni, a lényeget keresni a jelenség játékos fodrai alatt. Távozáskor minél élesebb jelet, nyomot hagyni a világban. Mindig nagyobb terhet emelni, mint amiről rögtön tudható, hogy el is bírjuk. Az írónak a kockázat kötelessége. Bár objektivitásra törekedve – mégis saját világképe szerint kell döntenie. Az Önöknél élő Fehér Ferenc szavaival: „…mert jogom van szeretnem s nem szeretnem.”

Mit tehet az író a békességért?

Az író tiltakozása a pusztítás erői ellen éppen – és elsősorban – munkája lényegében, a teremtésben rejlik. Ha dolgozik, s korát, korának erkölcsét fölmutatja, már elhódít egy darabot az ember ösztöneiben élő gyilkos indulatoktól. Az igaz mű mindig békét akar – akkor leginkább, ha fájdalmában a világ szétszaggatottságának ábrázolására kényszerül. Két ember közötti magáncsata, majd egy-egy közösség torzsalkodása intő jel: iszonyatos méretekben, fölgyorsulva történik meg, hogy az ártó, kisajátító gondolatmajom fegyvert kap, használja. Indokot százat is, ezret is talál. A hideg ész találékony a rosszban; nincs olyan bűnös cselekedet, amit ne próbálna magyarázni, az elvakult szenvedély pedig némán rombol. A művész feladata (kinek-kinek tehetségére, működési területére szabva) az így-úgy tálalt indok leleplezése és a féken tartás. A művészet kísérlet az okozatok feletti okok szellemi kitartására. Sem az író, sem a személyében esetlegesen megnyilvánuló közéletiség nem képviselhet jelszó színvonalú, általános „békevágyat” – a konkrétumban, műveiben, az ember-ember közötti „közlekedés” minőségében legyen tetten érthető ítélete, választása. Aki élezi, ami pusztán más, szaporítja a gyűlöletet. Aki viszont észre sem veszi az ellentéteket, védtelen marad. (S egy kissé naivvá is válik az egyre ravaszodó helyzetekben.) Világos tudattal látni a valóságot és megpróbálni összekötni, ami becstelenség s önvéleményünk megerőszakolása nélkül összeköthető: számomra példa.

Az öldöklés megsemmisíti a művészetet. „Fegyverek közt hallgatnak a múzsák.” De az is igaz, amikor már eltemették az áldozatokat, amikor már a földtörténetbe beírt lett a mindenfajta tömegmészárlások szégyene, éppen az irodalom teremt halhatatlan mementót, hogy „legyen vége, vége már”… Óriás megrendültségű háborús irodalmak születtek, látleletek és gyógyító katarzisú művek lassan letűnő századunk két nagy és számolhatatlanul sok kevésbé nyilvántartott emberi katasztrófájáról. De hiszem, nincs író a világ egyetlen zugában sem, aki minden így fogant remekművét oda ne adná, ha visszamenőleg feltámaszthatna vele valakit.

Két generáció ismeri a túlélés rettenetét. Esetenként szégyenét. De felelősségét mindenképpen. Akarom, hogy a jövő kreativitása a megelőzés kötelességéből meríthesse élete célját, ihlete ajándék óráit.

Jákob lajtorjája

Szigor és gyöngédség egyszerre otthonos ezen az arcon. Az ilyen asszonyok szülnek szisszenéstelenül, szeretnek egyszerűen, szakítanak összeharapott szájjal. És teszik a dolgokat kitartó, hűhótlan természetességgel. Az ilyen ember megörül a friss levegőnek, egy jóreggeltnek, pár tiszta szónak, póztalan virágnak. Hazug „mindentudó” be ne kopogtasson hozzá! Csak az keresse, aki tudton-tudja: az író olyan ember, aki képtelen szemlesütve élni.

N. T.: A bibliai történet szerint Ézsau haragja elől Jákob Lábánhoz menekül. Útközben álmot lát: égig érő lajtorján angyalok járnak föl s le… Hogyan kötődik könyve ehhez? Jákob módján meglelte talán – a menny kapuját?

J. A.: Úgy gondolom, Weöres Sándornak van igaza, aki azt mondta egyszer: az a bizonyos lépcső bennünk van. S mindannyiunkban megvan a lehetőség – fűzöm én hozzá –, hogy életünk során fölfelé kapaszkodjunk fokain. Hogy személyiségünk mind magasabban fekvő grádicsaira hágva érkezzünk a létezés végső pontjáig. Az író tökéletesedési törekvését, vagy ha úgy tetszik, „fejlődését” is jelezheti e lajtorja… De van a történetnek még egy, föntebb nem említett mozzanata: Jákob álmában az Úr hangját is hallja, aki megerősíti áldásában és küldetésében. Meglehet, az író nem látja az Úr föl-le sündörgő angyalait. De a hangot, mely küldetésére biztatja, hallania kell. Ha nem hinnék az emberiség folyamatos tökéletesedésének lehetőségében, írni sem tudnék. Ezért én álmatlanul is látom Jákob lajtorjáját.

N. T.: Jómagam ugyan inkább az írói alakulásban-változásban hiszek, mintsem az úgynevezett fejlődésben, mégis megkérdezem: lehet, hogy eddigi életművét többkötetes fejlődésregényként kell olvasnunk?

J. A.: A kifejezés persze, eredeti értelmében egészen mást jelent, kérdését mégis komolyan veszem. Ha most valaki, aki még egyetlen munkámat sem olvasta, tanácsot kérne tőlem, hogy melyik könyvemet ajánlom bemutatkozásul, azt hiszem, szerénytelen lennék. Megkérném: ne sajnálja a fáradságot, kezdje el 4447 című könyvemmel, és aztán fokról fokra olvassa el a többit. Mert csakugyan alakulásomat mutatja ez a lépcsőzetes regény- és novellaépítmény. Egyik könyvből következik a másik, s mindegyik előre jelez valamit a következőből. Legutóbbi, A panasz leírása című novelláskötetemben volt például egy ciklus – a Variációk –, mely nyelvében, stílusában teljesen elütött a többi, realista fogantatású írástól. A Jákob lajtorjájá- ban mindkét réteg egybekapcsolódik, egymásba játszik. Összegezéseként, szintéziseként mintegy a korábbiaknak.

N. T.: Első könyvének címe egy helyrajzi szám. Jákob lajtorjája a végtelenbe, a határtalanba tart. Úgy kell ezt értenünk, hogy a konkrét, rögzíthető tényektől a lét legvégső, legegyszerűbb kérdéseiig s egyszersmind a megmagyarázhatatlanig jutott?

J. A.: Egyik kritikusom – éppen a Variációk kapcsán – úgy fogalmazott, hogy voltaképpen a mítoszok világába igyekszik ez a próza, s ezt észlelve, már más „színben” látszanak a korábbiak. Lehet, hogy így van, de én csak azt tudom: mindig a legegyszerűbb, vagyis a legvégső kérdéseket próbáltam magamnak föltenni. Kiderült: éppen ezek a legbonyolultabbak és legmegválaszolhatatlanabbak. De hát erre minden valamirevaló író rájön. S ilyenkor fölteszi magának a kérdést: érdemes-e, szabad-e írnia? Úgy gondolom, az ember megtalálhatja a világban a maga személyére és idejére szabott válaszokat, ha eleget – nagyon sokat – dolgozik önmagán. S ha mindehhez még szerencséje is van.

N. T.: Könyvének két (vagy talán több?) rétegét említettük föntebb. Miféle párhuzamosság ez? A reális és az irreális, a racionális és az irracionális síkok együtthaladása talán?

J. A.: Meglehet, lesz olyan olvasója könyvemnek, akit majd csak a puszta történet érdekel, a „színész” és az „ügyésznő” sorsa. Mást esetleg a társadalmi háttér: a színházi világ kritikája vagy az, amit az igazságszolgáltatás buktatóiról olvashat. Akad bizonyára, aki a könyv bölcseleti vagy másféle rejtélyeit óhajtja majd megfejteni. Néhányan minden bizonnyal meglepődnek a drámai „betéteken”. De nagyon remélem, a többség – a más-más megközelítési lehetőségek ellenére is – egységes egészként olvassa majd a könyvet, s értelmezi a maga szemlélete, világképe szerint. Megnevezetten is megnevezhetetlen lények szólnak ugyanis itt a realitások menetébe, sajátos impulzusok. Ezek, ha úgy tetszik, az emberből kiemelkedő világlehetőségek, „fölülszemlélései” dolgainknak. A Szikrázó lényében az a felelős és szeretetteljes aggodalom él, amelyet embertársaink iránt nekünk is táplálnunk kell. A Sugárzó a bölcsességnek az a foka, amely képes arra, hogy ne csak két vagy néhány ember kölcsönhatásából ítélkezzen, hanem hogy sokkal magasabbról és tágasabban lássa az emberi nem sorsát. A Villogó lényében pedig az örökös luciferi impulzus vibrál, amely úgy műveli a rosszat, hogy végül is jót cselekszik. E „lények” voltaképpen az emberi én magasabb rendű megnyilvánulási formái, s egy másik síkról mintegy kommentálják a köznapi történetet. Lehet őket irreálisnak vagy reálisnak nevezni, aszerint hogy ki mit tart reálisnak vagy irreálisnak. Én mindenesetre csakugyan villódzó fényt látok az egyik, csöndes, mélységes sugárzást a másik, és tüsténkedő, csillagszerű sziporkázást a harmadik lény helyén. Az pedig, akit Hang-nak nevezek, az időbe, az egyetemes sorsba helyezi el két ember egyszeri életét.

N. T.: A Hang ilyesféléket mondott: „A fanatizmus a természetes határokat fölissza.” „Jaj annak, aki az egyetlen igazságot nem keresi. De százszor jaj annak, aki az egyetlen igazságot kisajátítva véli megtalálni.” A kizárólagos „igazságok” ellenében írta ezt a könyvet?

J A.: Megesik az is, hogy a Hang hallgat, nem kommentálja a dolgokat. Máskor meg ezt mondja: „Minden új háború iszonyúbb, mint a régi. De nincsen iszonyúbb, mint a hamis alapon megismételt béke.” Vagy megjegyzi: „Magángyilkosok sopánkodnak a tömeggyilkosság méretein.” A világ mai állapotát irtózatosnak ítélem, látom. De meggyőződésem, ha napi kis brutalitásainkban, kapcsolatainkban nem volna jelen, a világban sem szabadulhatna így el a terrorizmus, a terror. Mert a társadalom keretet adhat sok mindenhez: számos dolgon tud segíteni, számosat el tud rontani. De biológiai és szellemi lények is vagyunk! A felelősség tehát végső soron az egyes emberé. Erről is szól a Hang. Meg a könyv is.

N T.: Regényének nyelve, stílusa, kifejezésmódja is szokatlan, nem csak az építkezése. Nem hagyományosan cselekményes és olvasmányos műve, egyik síkjában mintha verset olvasna az ember…

J. A.: Ha így ítéli meg, annak örülök. Mindig szerettem volna olyan prózát írni, mely annyira feszes és pontos, hogy nem akad benne nélkülözhető vagy fölcserélhető mondat. A jó vers összeomlik, ha kimarad belőle egyetlen kötőszó. A prózaíró vágya, hogy legalább írása részleteiben elhagyhatatlan elemekből építkezzen.

N. T.: Minden írás: beavatkozás. Honnan veszi az író a bátorságot és a reményt, hogy higgye, amit papírra vetett, több a puszta ráolvasásnál?

J. A.: Már a Jákob lajtorjája „mottójában” ott áll, hogy e könyv szerzője megbízatást teljesít: a tudósítóét; s hogy a képesség és jelenlét foka határt szab tudósításának. Tehát beavatkozása a világ, az élet dolgaiba – csakugyan szentségtörés. Felmentést csupán akkor kaphat, ha dolgát avatott kézzel tette. Hogy így tudósított-e, abban már csak az olvasó dönthet.

Az az este

Többen vagyunk együtt, mintsem képzeled – vannak olyan napok s a napokban olyan óra. Bizony, hallgass ide: lehet, hogy álom, lehet, hogy való.

A csönd az első vendég, beköltözik a félhomállyal. A lélek-senkiföldje gazdáját keresi. A szürke alkonyulat feszülten vár valamit. Alig koccannak, alig reccsennek a tárgyak. Ugrásra kész az ünnep – de karmai nincsenek, meleg testével hideg ellen, gyilok ellen befed.

Egy kéz érintése.

– Ki van itt? – kérded, tudod pedig. A másik keze az vagy a másik kezének eleven árnyéka. Nagy a különbség, de mint hinnéd, mégsem akkora. Idő és tér tágul – tűnik. Csudák az ilyen napok, s benne az óra, csudák. Könnyesedés. Gyufa sercen, halvány világlás, csengettyű vékony szólása. Körülnézel.

Széles a társaság, dörzsölöd a szemed. Minden utódod eljött – és minden ősöd is. Élete legszebb virágjában anyád sürög-forog, apád ártalmatlan vezényszava hallik, nagymama az ágyban trónol, nagypapa hetykén és némán botjára támaszkodik, szemlélődik, ásít egy kicsit, és a gyerekek máris beáramlanak. A küszöbtől az asztalig érve nőnek fel; csúsznak, lábra kapnak, futnak, hajukat átszínezték, hangjukat megvastagították – íme, itt csücsül már a gyereked gyereke: játszódik a beszületett és a majd megszületendő; a régi kiszületettel játszanak. Ámulat-bámulat!

S nincs a gyülekezetnek vége. Nyitják az ajtót, nem kétséges, szabad-e? A szőnyegre kuporodnak, hites barátok és baráti árulók, rontott és vesztett szerelmek, talán elég is, mondanád, de nincs érvénye a szónak, ami megtörtént, megtörtént, s amit gondolsz, az a vetés. Nem az ítélkezés ideje ez. Bántottál vagy alkalmat adtál, hogy téged bántsanak nagy a különbség, de mint hinnéd, mégsem akkora. Jön a csapat. Mindenki ismer mindenkit, a bemutatkozás fölületes gesztusai elsorvadtak. Lehervadt harag és indulat. Most jó nekik így. Neked is. Bosszú nem fűt, csak a fájdalom parazsa. Minden végleges – és semmi sem az. Látod, látod. Féltél, kicsinyhitű: s teli a szobád. Zárni próbálsz: hiába. Kilincs nem kattan, kulcs nem csusszan, a kapu tárva.

Érkezik serege a jóakaratúaknak, őrzik-támasztják folyosód málló körfalait, nem mondják, de te érted, mi ez a közös öröm, ez a csontban lüktető eufória, nem hirdetik, de te tudod, honnan ez a szövetség, az eltökélt cselekvés mi végre? A dolgok lényegükben fürödnek, a kommentár fölösleges. Az együttlét feszes extázisa, az igaz-ban összekötöttek finom remegése: gyöngyök vagytok egyazon szálon, rokonok szándékban, rokonok viselésben. Az egymásra eszmélés gyönyöre a tömör magányt megoldja, a kisajátítás késének pedig élét veszi: bizony, szeretet ez, vagy legalább már ahhoz hasonló. Hatalmas a ház, s valamennyi szöglete otthonos…

De mégsem egyszerű. A gyilkosok hada is didereg. Vannak ilyen napok s a napokban ilyen óra. Tanyát vernek a szegény buta gyilkosok is a lépcsőd alján. Torz fejüket vágyódással nyújtják irányába a fénynek: emberi arcuk van a páncéllá száradt, pattogzó vér alatt. Ne űzd el őket. Nem a védekezés ideje ez. Figyelnek ők is: konok sóvárgással, fegyvertelenül. Hátha most sikerül, és végleg átvált a sötét. Vegyes lakozás ez, a finnyás elhúzódás csak a tett halogatása. Keveredik tiszta és szennyes lehelet. Sebes és sebző – nagy a különbség, de mint hinnéd, mégsem akkora.

Itt a határ. Kimerültek a dimenziók. Nincs több látogató. Elpihentek mindenek.

Elégülten kitekintesz az ablakon. A táj néptelen. Begyűlt a nyáj. Temethet a hó, vadászhat a fagy. Az utolsó farkas is alszik már a talpkövön.

…Csak három király megy-mendegél a lezuhanó éjben, félig vakon már, körbe-körbe. Egy a fekete, kettő a fehér. Hagyd ezt a hármat. Ne hívd! Tisztüket nem adják. Tapad a felleg – a csillag rejtezik. Nem a megfejtések ideje ez.

Egy kéz érintése.

– Te vagy az – mondod. A végtelen végesbe tér, alázattal húzódik édességes parányiba a jelző nélküli hatalmas. Könnyesedés megint; a tablóra fátylat borít. A láthatatlan együttlét a láthatóra, a tapinthatatlan a tapinthatóra szűkül. Hála, hála. És a remény. Nem az ostoba fajta. Hanem a bátor, célját megválogató, eszközeiben sem megalkuvó.

Vannak ilyen napok s a napokban ilyen óra. A megtisztelő jelenlét körülvesz: vigasztal, beavat, s különleges jószolgálatra érdemesít – nem pedig közönséges uralkodásra.

„Sok sikert!?”

– Te sikerember vagy – mondta egy lelkes riporternő, kilenc-tíz évvel ezelőtt. Jót akart. Én megdöbbentem. Tiltakoztam. Hiszen én megvetem a „sikerembereket”. Szerencsére tisztáztuk hamarosan, ezen a ravaszul csengő fogalmon ki mit ért. Beszélgetőpartnerem pusztán azt kívánta kifejezni: lám, nekem eléggé gyorsan és eléggé látványosan sikerült valamit a pályámon elérnem… Az állítólagos népszerűségemre gondolt, az aránylagosan tisztességes szakmai fogadtatásomra. Én pedig azt tartom „sikerembernek”, aki mindent a siker érdekében tesz; úgy forog a világban, príma radarral, hogy abból lehetőleg mindig előnye származzon; témáját és társaságát, hivatalos és köznapi modorát is úgy váltogatja, ahogy a siker reménye diktálja. Nem őszinte. Nem kockáztat. Álbátor. Legfeljebb szenveleg, de nem szenved. Az „aktuálist” a könnyű befogadás érdekében szívesen váltja aprópénzre. Persze a sikerember nem csinál abszolút rosszat. A mesterségét ismeri, az eszközöknek többnyire a birtokában van. Csak éppen eljátszódik a felszín fodraival, a mélység titkait kerüli. Csak éppen papírmasé súlyokat emelget, divatos jelmezben, talpig flitteresen. Moccanthatatlan teher próbája alatt ő nem fog soha megszakadni. Ő az egy tál lencsét választja – s másokat is arra inspirál, hogy ez a választás a praktikus, ez a választás a helyes! Nem mindenki szolgája, hanem mindenki bohóca, még ha olykor úgy tűnik is, talapzaton áll, körülrajongva.

Akkor is elmondtam, ma is elmondom; ha csak a végletes döntésre lenne módom: inkább a teljes csönd, inkább a túlságosan sűrű szellemi magány, inkább a visszajelzés híján leküzdhetetlen örök kétely (magamban), mint a tiszavirág-életű tündöklés, a tiszavirágok sorstragikumának felismerése nélkül. Inkább a bevallott tanácstalanság, a konok kérdés, mint a demagógia… Persze, azért a dolog nem egyszerű. Ha az ember nem rendeli is alá az életét, az eszmerendszerét, a céljait a siker bűvöletének, ha az eredményeit nem külsőlegesen méri is, mégis van a lelkében egy kínzó pontocska, amelyik folyton-folyvást azért sóvárog, hogy másokkal is megértesse, amiért megszállottan míveli ezt az egészet: vágyik arra, hogy befogadják a gondolatait, hogy azonosuljanak vagy saját rangján vitatkozzanak vele… Nekem ez a siker. A zajos, külső sikerek nem egészen az enyémek: befolyásolják a körülmények, a véletlen, a mindenkori „helyzet”, bizonyos manipulációk – s természetesen mindezek átlátása segít elviselni az esetenkénti külső kudarcot is. Mert aki azt állítja, hogy neki mindig csak taps és közigenlés jutott, az vagy hazudik, vagy a szembenézésre gyáva. Ugyanakkor ki tudná – még éltében – megítélni, hogy nem éppen a bukásnak ítélt esemény lesz-e az, ami a hiteles mérleg serpenyőjét lehúzza? De még így is – a napi birkózás nehéz. Az ember, s a művész kiváltképp, ne tagadjuk, hiú. A hiúság ronda kis sebei nagyon tudnak fájni. „Szeretném, ha szeretnének…” Hogy csak árassza a szeretetet, és ne várja vissza, talán a legnagyobb művész erejét is meghaladja. Aki „sikeres”, azt sokan irigylik. A régi bölcsesség: „inkább ezer irigyed legyen, mint hogy egyszer sajnáljanak” – csak félig igaz. Az irigység gyűlöletet szül – ok nélküli gyűlöletet, holott még az „okkal” támadt gyűlöletet is nehéz elviselni. Volt az életemnek egy olyan szakasza, amikor az irigység engem is megkínzott, azóta az „én irigyeim” iránt megbocsátóbb és türelmesebb vagyok. Én akkor – butácskán – Domján Editet irigyeltem. A labda című tévéfilmem utolsó kockáit forgattuk, én a saját gondjaimmal, borúra hajló alkatommal küszködtem, félrevonulva, egy sarokba. Domján, aki a főszerepet játszotta, búgó, csorduló nevetéssel libbent ide-oda, maga volt az életöröm, a diadal… Annak látszott. Én pedig szívfájdítóan irigyeltem azt a Domján Editet, aki két héttel később bevégezte, olyan borzalmasan, ahogy. Nem érdemes a „sikeres” embert irigyelni. A siker álarcnak is jó: a szenvedő arcot takarja.

Egyáltalán: aki a sikerről beszél, tegye óvatosan. A külső siker nem mérce sem pozitív, sem negatív értelemben. Nem minden agyonajnározott, földíjazott produkció kitűnő – de valamennyi félretolt, nem méltányolt művész sem üldözött zseni. S van, amikor a „nagy siker” és a valódi érték mégiscsak egybeesik – s van, amikor a lángelme valóban úgy hal meg, „nevezetes névtelenségben”.

Mesélhetnék színes, pompázatos eseteket. Beszámolhatnék forró tömeghangulatról, színházban, találkozókon. Elmesélhetném, ötszáz ember hogyan fogadott. Elmúlt: s hogy később is maradt-e hatása, nem bizonyos. De valódi sikerként köszönöm meg azt az éjszakai telefont, amikor egy idegen közölte: a Jákob lajtorjájá-t most fejezte be, és mégiscsak megpróbál egy kicsit még tovább élni… Sohasem feledem el a labdagyár normában dolgozó asszonyait, akik – amíg én beszélni kezdtem – varrták a labdát, majd lassan, egymás után letették a tűt, kezüket ölükbe ejtették, visszanéztek rám, nem szégyellték a könnyet, s egy bőrlabdát adtak emlékül az előre csomagolt piros protokollszegfű helyett…

Veres Péter, közvetlenül halála előtt, ezt írta nekem: „Az olcsó sikerekben elázik az író. Jobb keménynek lenni!”

„Sok sikert!” – ezt a konvencionális „rosszkívánságot” sem üdvözlőlapon, sem búcsúfordulatban nem igénylem. Annyi minden mást kívánhatunk egymásnak – kölcsönösen. Például erőt, hogy vállalt és kapott dolgainkat az utolsó szusszanásig, képességeink szerint tehessük – és hagyják is számunkra tenni!

El a kötelekkel –

Az „elkötelezett” kifejezést sohasem szerettem. Az alapszó, a „kötél”, árulkodik. Vagy engem kötöttek oda, vagy magam kötöttem magam – biztos ami biztos, el ne szaladjak! – valamihez. Mindkét eset a szabadság hiánya. A magánszférában is kesernyés, inkább pejoratív: „…már el vagyok kötelezve” – valami megtorpanást jelent, muszájlemondást nemcsak a továbblépésről, de a továbbgondolásról is. Elkötelezettnek lenni: egy korábbi – meglehet még szabad – választás válik szigorú kényszerré. Ezt a szót lejárattuk – de ez a szó alkalmas volt a lejáratásra, eredeténél fogva is. Nem kell ahhoz kötél, hogy az ember a feladatát szenvedélyesen megélje – különben is, aminek a szolgálatában a szellemi cselekvés zajlik, inkább mágnes vonzású: rejtezőbb, titoktelibb, elvághatatlanabb minden rángatható, kurtítható, hurkolható kötélzetnél. Valószínű, hogy nem egészen mi választunk, inkább minket választanak – ezért valószínű, hogy a „megszállottság” kifejezés pontosabb. És időtlenebb. A megszállottság nem szégyen, s nem tárgya holmi komikus élcnek. (Bár a megszállottat nem komolyan venni s kicsúfolni gyakran és sokan igyekeznek.) Azon dől el minden, ki és mi az a bizonyos „Megszálló”, aki és ami beköltözik, a lelket használja? Olyan eszme-e, amely meghagyja, sőt igényli emberében a felelős társat; olyan eszme-e, amely az alkotóra számít s nem a kiszolgálóra; olyan eszme-e, amely az egészséges kételkedéstől nem csorbul, csak teljesedik – vagyis olyan „Megszálló”-e, amelyik – bár egyáltalán nem nyájaskodik, de – az alaplényegben, a döntőképes szabadságban meghagy sértetlenül…? Miközben sugárzik. Egy életen át a munkát megadja. Azzal, hogy van. Ez a mágnese. Vonzása-taszítása az a mező, amelyben jeleskedünk; úgy-ahogy.

A nagy szavak kora elmúlt. Félek, a kis szavaké is letűnőben.

Mi az, ami a miénk? Az ember sokszor transzcendenciába hajló öngyötrése. Vagy nagyon is földi gyötörtetése. Az anyanyelv; az egyetlen – a koponyánkon kívül –, amit nem lehet pótolni mégoly ügyes szervátültetéssel sem. Az ember csak nyomorék lesz, de az író, ha a nyelvét elveszik, idegenre cserélik, belehal. Miénk még a birkózó, nyers életkedv és az érett haláltudat. A kutatás-keresés. A gyermeki „miért”. A felnőtt „miképpen?”. Talán az isteni „így, ezért”…

Ennyi az én megszállottságom: hogy nemcsak az „értelemig”. De „tovább”. Okozatot ír az író – az okokat is le kéne írni végre. Előbb persze felismerni az „ősellenséget” – Don Quijote buzgalmával ugyan, de nem az ő céltévesztéseivel.

Az író szerencséje: fizikai és szellemi életanyaga.

Az író jelleme: életanyagából mit mer meglátni.

Az író képessége: a „látottból” mennyit és milyen esztétikai fokon képes rögzíteni.

Az író megszállottsága pedig, hogy mindezt a vélt igazság irányába értelmezi.

A humorról

Látszatra semmi közöm hozzá. Vicclapokat nem olvasok, tréfán ritkán tudok nevetni, az adomázó embert részben csodálkozva, részben némi irigységgel és ellenérzéssel figyelem. A más bőrén csattanó „sztorikat” nem szeretem – csak a mesélő öniróniája az, ami tiszteletet ébreszt. Vagy a bölcsek derűje – de ettől még nagyon messze vagyunk. Sokáig azt hittem, sem az életemben, sem az írásaimban nincs humor; barátaim, olvasóim világosítottak föl: gyakran a legdrámaibb helyzeteim érintkeznek a legharsányabb komikummal. Röhögés és zokogás közt vékony a hártya. Nincs olyan téma, amelyet ne lehetne kabarészinten feldolgozni, s nincs olyan „blődli”, amelyet ne lehetne megtölteni, megemelni – attól függ, ki gazdálkodik vele. Ha egy öregasszony virágos tüllkalapban, hegyes cipőben, szőkére festett loknikkal áttipeg az úton: komikus. Ha ez az öregasszony elesik, s koponyája reccsen a jégen: a tragédia maga. Talán megkockáztatom: minden „vicces” szituáció tartalmazza a leselkedő, megválthatatlan szomorúság elemeit.

Egyébként a legmegbízhatóbb „kultúrminősítés” egy emberről: mi az, ami felderíti, és mi az, amin meghatódik…? Számtalan esettanulmány színházban, moziban: torokszorítóan keserves pillanatok, és a nézőtéren kacagnak… Vagy giccses, gennyes, hiteltelen fordulat, egészséges kuncogásra ingerlő, amit a szomszédunk szemrehányó, könnyes tekintete félúton megakaszt.

A nevetés és sírás súlyos dolgok – elpazarolni ezt a kifejlettségében egyedül az emberre jellemző képességet nem volna szabad. Az állat legnagyobb kínja, hogy örömét és bánatát csak hasonló jelzéssel adhatja tudtunkra. Az ember intelligenciájára bízatott, felismeri-e ezeket az „állati” közléseket. Az ember méltóságához tartozna annak megválasztása, minek ad olyan rangot, hogy nevessen rajta, és minek ad olyan rangot, hogy megsirassa? Napjainkban kétségtelen a devalváció. Nyerítés, bohócpózok, jópofaság igazi humor helyett – nyüszítés, melodráma, álmártíromság a valódi szenvedés helyén.

A humor elsősorban kíméletlen önismeret. Az önismeret pedig önvád. Arcunk a Janus-arc szüntelen, érzékeny egymásba rebbenése. Humor nélkül nem lehet élni. De véges-végig „elhumorizálni” az időt: úgy meg nem érdemes.

A gondolat formát teremt

Barátaim, ezen a tanácskozáson Európa irodalomkritikusaié a főszólam: én viszont író vagyok, és csak alkalmanként kényszerülök teoretikusi szerepre. Most sem akarok olyasmibe avatkozni, ami nem tisztem, s aminek teljes átlátására sem időm, sem energiám nincsen. A kortárs európai regény fejlődési lehetőségei és az ezzel kapcsolatos sokféleség elméleti visszatükröződése a kortárs kritikában – bár a vállalkozás imponáló, de a véleménymondót egy bizonyos fokig el is bátortalaníthatja. Mi mindent kell, kellene ismernünk egymás irodalmából, hogy semmi, ami lényeges, ne maradjon ki, amikor pedig töredezett, esetleges erről a tudásunk, legalábbis az enyém az. Esetleges, mikor, milyen művet fordítanak le és hol – szerencse és egyéb szempontok, sokszor az irodalomtól idegen szempontok befolyásolják, mi kerül a külvilágból egy-egy nemzet szellemi vérkeringésébe. Így aztán vannak olvasmányélményeim, de nincs róluk rendszerezett tudásom. Még azt sem tudhatom pontosan, milyen lenne egy korrekt hiánylista. Magyar pályatársaimat pedig nincs kedvem skatulyába csukni, mégoly elegáns, divatosan felmáslizott skatulyán sem. S ha történetesen mégis megkísérelném – ösztökélve magamban az egykori irodalomtanárt –, jóízlésem visszatartana: nem szabhatok még burkolt értékrendet sem pályatársaim közt, nem érvényesíthetem a személyesség hitelét, helyzetemnél fogva, elfogultság nélkül… Személyiség híján pedig a megnyilatkozás fabatkát sem ér. „Csak az ének tudnak párbeszédet folytatni” – írta Balassa Péter, nagy hatású fiatal irodalomesztétánk, s igaza van. A személyesség azonban soha nem fajulhat személyeskedéssé – s kötetezi az igényes megszólalót, hogy csak abban nyilvánítson véleményt, ami fölött uralkodik is, részben széles körű és mély ismeretei, részben pedig legalább valamelyes objektivitás által. Aki egy a sorból, ne dirigáljon a többinek, hogyan álljanak, merre álljanak. Elég, ha a saját tartására futja.

Ezért aztán, amikor a megtisztelő meghívást megkaptam, némi ellenérzést kellett legyőznöm. Nem szeretek a „felületen” beszélni, sem dadogni, sem okoskodni. No meg az író amúgy is állandóan szavak útvesztőiben él: kifent vagy tompán nyiszáló szavakkal próbálják egyéniségét szabályosabbra farigcsálni, és foszló szavakkal fizetik ki. Ő maga is szavakból válogatja a legkevésbé devalválódottakat, a legkevésbé mérgezetteket, hogy ezekből aztán az úgy-ahogy érvényes szöveg összeálljon. Talán ez a másik oka, amiért valamiféle tartózkodás s, kelletlenség él bennem mindenfajta „tanácskozás” hallatán. Szó, szó, szó… Vágyunk a csönd súlyára – de ha ezt kimondjuk, beszéltünk máris. A paradoxonok kíméletlenek.

Attól tartottam, összejövünk ugyan, de változtathatatlanul megtörtént tények regisztrálására van csak módunk – s amiről vitatkozunk, az irányzat, a stílus, netán az író úgyis éli a maga önálló életét, talán meg is változott azóta, s mi csak a kihűlt nyomokat rajzoljuk körül a porban, gyermekes buzgósággal. Nem is lenne pusztán ennek sok értelme, csak pazarolnánk az időt, mint annyi más szájtépő „eszmecsere” a világban, szerte. Bele is fulladnánk az együtt gyártott klisékbe, barátaim, ha nem lopnánk a szigorú anyagba – a formai megoldások szakszerű taglalása mellett s talán annak ürügyén – valami szárazságoldó, éltető nedvet: ha nem ismernénk fel, hogy mindezeken túl, mindenekfölött mégiscsak az egyre katasztrofálisabbá váló emberi lét kérdései a legfontosabbak – a megélt és a megírt életműben egyaránt. Nagyok vagyunk a tünetek briliáns felmutatásában. Az okfeltárás már kevésbé hálás, kevésbé tetszetős. Sokkal több szellemi munkát igényel, és sohasem valósítható meg teljességgel. Mert nem állunk sem a mindent tudás, sem a megszenvedett szentség fokán: keres az író, keres az olvasója, keres a mű kritikusa. Feleletet keres a magyarázkodások helyett, szilárd fogódzót a csúsztatható, labilis fogantyúk helyett. S ha ilyesmiről is ejthetünk szót – márpedig ez csak rajtunk múlik –, mégsem „múlatjuk” itt a drága földi időt hiába. Ez már „saját terület” számomra is – merek beszélni. El merem mondani: nem elég szimplán jó könyveket írni, hanem fontosakat kéne… Mondhatnám úgy is: sűrítményeket. Mintha Valaki sürgetné a világot: veszélyes fázisban vagyunk, most már többé ne fecsegjünk! Legalább mi ne! S ezenközben csatázik a hagyományosnak bélyegzett az újszerűnek tűnővel. A realista kicsúfolja a neoavantgárdot, a posztmodern lenézi a régmúltban kikristályosult formákat. Mindkét oldal kitermeli a maga lelkes teoretikusgárdáját, egyedül üdvözítő útként ajánlgatva ki-ki a maga ízlésvilágát. Közben az író – mármint az igazi, nem a jobbra-balra pillogató divathajhász, sem az egyszerűséget a primitívséggel összekeverő sikerhajhász –, tehát nem a „skribler”, hanem az író csinálja a maga dolgát, s gyakran érzi úgy, hogy nem róla szól a nóta és korántsem érte… Higgyünk Goethének: „Halvány minden teória, de zöld az élet aranyfája.” Ez nem a kritika szerepének lebecsülése. Becsülöm azt az irodalomtudományt, becsülöm és hálás vagyok annak a kritikusnak, igenis hálás, aki belülről közelít az alkotáshoz. Aki – ha igazán jelentős munkával van dolga – maga is képes az író szemléleti fokának magasságán létezni, ha pedig silányabb művel találkozik, nem a silány mű eszmei és formai fegyvereivel hadakozik maga is – nem lealacsonyodik tárgyához a bírálatban, hanem megemeli, nem félek a szótól: szeretettel felemeli azt a maga esztétikai-erkölcsi szintjére, s ott vizsgálja. Az ilyen kritikus maga is alkotó, s jól tudja, hogy a kritikának is van kritikája…

Egyébként is hiszem, hogy az értékek nem zárhatják ki egymást, ahogy Pilinszky János fogalmazta, s ahogy Niels Bohr, a modern atomelmélet kiválósága is vallotta: „Contraria non contradictoria sed complementa sunt.” A hangsúly egymás kiegészítésén van! Ugyanakkor elszaporodtak a kétségtelen félkészültséggel zajló viták. Nem a szenvedély, a meggyőződés szenvedélye hibádzik, hanem az olykor mindenáron súrlódás, ellentétkeresés ott is, ahol nem kéne, ott is, ahol tulajdonképpen ugyanazon aura alatt lehetne szövetkezni. A szellem, a gondolkodásszabadság igényének jegyében. Különben – gyanítom – édes mindegy, milyen göncben, milyen káprázatos figurákkal forgolódunk a sárban – ha így is, amúgy is sárban folyik a tánc… A magasság viszont – a szellemi szféra – kitermeli törvényszerűen a maga eszközét, a szárnyat. De az angyalok szárnya sem egyforma: sem színük, sem számuk, sem a méret, sem az alakzat. Mégsem civakodnak össze, mert a szolgálati céljuk azonos és a működési közegük. Az irodalomnak se volna szabad semmiféle abszolutizáló törekvésnek beugornia. Kegyelmes pillanataiban nem is teszi, s ezért kellene minden, valóban önmagában világot teremtő regényre külön, csak rá jellemző meghatározást teremteni. Prózaírótársam, Esterházy Péter írta valamelyik jegyzetében – s őszintén sajnálom, hogy nem én írtam le először –, hogy a rossz műnek teljesen mindegy, „realista” vagy „modernista”, ez csak a közepesnek számít – a remekmű megint csak fütyül az ilyesmire. Azt úgysem lehet befogni – teszem hozzá én. Ha elviseljük is a középszert – belátásból, emberségből vagy kényelemszeretetből éppen –, ne ehhez igazodjunk, a mérce legyen magasabban! „Oszd meg és uralkodj!” – hangoztatja a politika, s a szellemi ember még mindig hajlamos, hogy az ócska trükknek beugorjon. Tehetsége természetét kizárólagosnak képzeli, elveszti toleranciáját és empátiáját a másképpen jó iránt, ezáltal forgácsolódnak éppen a legértékesebb erők széjjel. Nem, ehhez – sok más társammal együtt – asszisztálni nem fogok. Nem akarom és nem is tudom patikamérlegen mérni, ha szívszorító, egészséges irigységgel egy remek regényt olvasok, hogy ez melyik „irányzatot” erősíti éppen, milyen formai elemek túlsúlya teszi egyik vagy másik serpenyőbe… hanem tisztelettel megmerítkezem a csodában. Van bennem alázat a másik iránt – de rosszul tűröm, ha „másságom” miatt megaláznak. Az érvényes mű olyan, amilyen. Éppen olyan és nem lehet más, bármily erőszakosan vagy megejtő simasággal próbálja is befolyásolni az irodalmi sznobok divatja vagy az irodalmi tunyaság-maradiság. Minden alkotás belső természete teremti meg önnön a formáját: nemcsak alakot, de határt is szabva annak.

Nagy hajtóerő és az író tragikusabban éli meg – a szabadság kezdetektől fogva belénk plántált vágya. Szabadok akarunk lenni lelkünkben – szabadok akarunk lenni társadalmi, nemzeti viszonyainkban. Az író küzdelme anyagával a saját belső szabadságáért folytatott küzdelem, de olyan küzdelem, amely elbírhatja, szerencsés esetben el is bírja az őt születésében befogadó és azóta is szüntelenül érlelő szellemi, biológiai nemzet megbízatásait is. A szabadság az esztétikumban van csupán, a tökéletes mű valósíthatja meg – vélik egyesek, és igazuk van. De elkülöníthető-e ez a szabadság a gyakorlattól, a társadalmi valóságtól? – kérdezik mások, s nekik is igazuk van. Bojtár Endre találóan jegyzi meg esszéjében: „A »szolgálat« elhanyagolása miatti félelem él a kelet-európai íróban.” A nemzeti hagyományok, a kelet-európai nemzetek sajátos helyzete mindig is arra késztette az itt gyökeredző írókat, hogy olyan ügyeket és gondokat is irodalmi ügyekké és gondokká tegyenek, amikre egy más atmoszférában élő európai kolléga azt mondhatná: ez nem az irodalom dolga! De igen. Ez is az. Az esztétikai minőség, a formai bravúr nem zárja ki ennek a feladatnak a teljesítését sem. Ezért nem élvezem igazán az ilyen vitákat. Ott remeg előttem írói-emberi létem célja: hét meghódítandó karika, a még ködbe burkolt falra szegzett vékony rúdon… (Most bizony képes beszéddel élek, talán nem olyan nagy bűn mégsem.) A karikák átmérője különböző. A legnagyobb karika emlékeztet, hogy a végtelenség fia vagyok – benne a valamivel kisebb: szegény, kötött földlakó is vagyok, ne feledjem. A még kisebb karika jelzi: ebben a korban születtem éppen, majd a következő: s éppen fehér bőrrel. Az ötödik karika: Európa lát vendégül, a hatodik (s ez simul az elevenemre a legszorosabban) nemzeti kötődésem jelenti. Az a hetedik, az a bizonyos mágikus hetedik pedig egy képzelt kör középpontján… az vagyok én, az vagyunk az én, föl nem ismert megváltottságunkkal és kétségbeesett önmegváltási kísérleteinkkel. Célzok – célzunk –, van egy íjunk és több nyílvesszőnk. Barátaim, ha csak egyszer, csak egyetlenegyszer azt a kicsit, de mégis az egész középpontját, eltaláljuk, fölfűztük egyúttal az összes karikát… Nem lehet elkerülni, így törvényszerű, ha jó helyre célzunk, s nem kacsingatunk közben még a közönségre sem, s nem lessük a cirkuszigazgató kegyeit: a sanyarú bért kifizeti-e…?

Az arányokban van különbség – de a közvetlen társadalmi környezet finoman, akarva-akaratlanul is beivódik a műbe. S az író, ha látszatra politikába keveredik, nem azért teszi, mert szeret politizálni vagy mert életszükséglete, hanem mert van lelkiismerete, és igazságérzete nem korcsosult el. Kénytelen belekontárkodni, ha egyszer látja, amit lát. De ehhez nem kell, sőt nem is szabad a „napi politikával” foglalkoznia (mármint az alkotásban), e téren Stendhallal értek egyet: a napi politika csak kő az irodalom nyakán, s a művet fél év alatt alámeríti biztosan.

A választóvonal nem a nívós másságok között húzódik, hanem a jó és a rossz között. Az erőfeszítést, szinte társszerzőséget kívánó súlyos művek és a közhelyeket az unalomig csócsáló álrealizmus között, a gondolatokból építkező próza és a komputerügyességű üres bohócirodalom között. A manipulálhatatlan szó és a megvásárolt szó az, ami soha meg nem békülhet egymással.

Nem kell a betanult papagájnyelv, nem kell a levegőtlen panelbeszéd. De nem elég a nyelvvel történő játék sem. Engem önmagában nem vonz. Talán nagyon felnőttem. Értem én boldogtalan-óriás József Attilánkat, értem annyit idézett mondását: „Félek attól az embertől, aki nem tud játszani.” De tisztelettel tovább kell gondolnom: én pedig attól félek, aki eljátszódja az egész másra kapott időt. A világ elrondított erkölcsi állapotban várja az ítéletet. De még van. Még nem törött el. A mocsokfoltoktól javarészt nekünk kell – kellene! – valamelyest megtisztítani, a szívünket, idegrendszerünket, agyunkat spongyaképp elkoptatva rajta. Az otthontalanság érzete világjelenség. De hiába költözünk előle csillogó-villogó játéktermekbe, sziporkázó játékautomaták közé, az otthontalanság így sem szűnik meg – legfeljebb ideig-óráig sikerül magunkat elkábítanunk.

A könyv s így a próza jövője is kérdéses. A világ nagy része csak jobban akar élni, de nem akar jobbá válni. A mindennapi praktikumokba sokszor kényszerűen belefulladt ember nem azért olvas – ha olvas –, hogy okuljon, hanem hogy a saját szellemi tunyaságát igazolva lássa: olcsó szenzációkra vágyik, s megelégszik álmerész „odamondogatásokkal”. A „belletristic”, a „fiction” egyre inkább pejoratív hangsúlyt kap: mit segít az rajtunk, hiszen csak fikció, merő kitalálás, miközben semmi sem változik, legyintenek egyre többen és többen… Egyre kevesebben vannak, akik várnak valamit az irodalomtól – de ezek a kevesek egyre szomjasabbak. Tartozunk nekik. Akkor is, ha az írónak szüntelenül éreznie kell, hogy megpróbálják sajátos feladatát „lenullázni”. Az irodalomkritika helyzete legalább ilyen nehéz, hacsak meg nem elégszik azzal, hogy csöndesen fő a saját levében. A dolgok olyan bonyolultak lettek, hogy nem volna szabad, csak egyszerűen beszélni róluk. (Paradoxon ez is!) Az egyszerűség nem primitívség – inkább letisztultság, lényegiség, hiánya a póznak. Sem a hideg, ravasz spekuláció, sem a parttalan, jámbor locsogás nem segít – ha egyáltalán segít még valami.

Vállalom a hagyományosságot, abban az értelemben, hogy a világ démonikusságával szemben ideát, érzelmet és hitet akarok szegezni, hiszek a művészet ősi, mitikus erejében, amivel az ember a kísértő rontást hárította el. Vallom, hogy az örök kérdések sosem avulnak el, és tudom (bár megtiszteltek számos külföldi megjelenéssel), hogy gyökerekkel elszaladni az eredeti talajtól nem lelet – csak nőni lehet, magasabbra. A lombkorona fölfelé tör, de a gyökér megóv; hogy ki ne dőljünk időnek előtte… Az itt és most teljesített munka egyúttal szilárd szigete az örökkévalóságnak. De nem vállalom, eltaszítom magamtól a konzervativizmust, amely azt jelenti, hogy csámpás cipővel kitaposott, beszikkadt ösvényeken kéne járnom, álbiztonságos korlátok között, az unásig „megszokottat” gyakorolva a felfedezés szüntelen kockázata helyett. A gondolat az, ami mindnyájunkat kiemelhet, a magas esztétikai izzásban művészetté alakított újraértékelt gondolat, az teszi a művet (és a műről írott művet is) feszessé. Ha úgy tetszik, a gondolat minőségén áll elsősorban, hogy avítt vagy fogyasztható, sőt konzerválható-e, amit jó óráinkban életre hívnunk engedtetett. A sokat emlegetett „modernség” a kialakított világkép érvényességében és függetlenségében rejlik.

A gondolat nem szégyen. Ne hagyjuk semmilyen irányból irtani!

„Dedikálom”

Az ember élete során megszámlálhatatlan sokszor írja le a nevét. Először akkor, amikor hatesztendős korában megtanulja az írás puszta műveletét. A gyötrelmek számomra már akkor elkezdődtek. Nehéz kezű, ügyetlen gyermek voltam: valami megmagyarázhatatlan szorongás fogott el, ha az üres irkalappal szembe kellett néznem. Túlságosan soká nyomogattam a grafitceruzát a papír egy-egy pontjára, így a hegye majdnem mindig kitört. A hegyező is ellenség volt: amikor már azt hittem, sikerült, a friss hegy egy reccsenéssel bennrekedt a hegyező torkában. Csak a forgácshalom gyűlt és a fekete-szürke maszat mindenütt – a könyök alatt, a tenyéren, a füzetben, óhatatlanul. Emlékszem, túlságosan is jól emlékszem! A radírra is. A radír puha, két végén elkeskenyedő testére, csábító vajszínére, a kísértésre: a foltot ki lehet radírozni, hátha… De egyrészt tilos! A radír nem azért van, hogy radírozzunk vele. (Az első ostoba parancs, amelyet elfogadtunk, s mily zsengekorán!) Másrészt – erről meggyőződtem – a piszok úgysem tűnik el nyomtalanul. Vagy a radír vacak, vagy a papír, vagy a ceruza – esetleg mind a három. A folt halványodik ugyan, de terebélyesül. Amit nyertünk a réven, elveszítjük a vámon…

„Majd ha tollat kapsz és tintát!” – így a reményt keltő buzdítás, az első átverések egyike, amikor elhitették, csupán az eszköz átváltásával jobb lesz a jövőben, ami a jelenben annyira rossz. Sőt! A tollal, tintával csak tovább romlott a dolog. A dúsan beáztatott, gondosan leszorított tollszem szinte azonnal kicsorbult, felsértette a papírt, szöszt és gyurmalékot húzott maga után – s bárhogy küzdöttem ellene, az az egy-két paca mindig ott sötétlett a leckémben. Óvatosan leitattam a tintát, benyálaztam a radírt, s könnyednek vélt makacs dörzsöléssel lyukat vakartam a „hiba” helyére… Csak lassan-lassan kezdtem eszmélkedni: semmi, amit elkövettünk, meg nem semmisíthető, és gyér minden jóvátétel. Amit létrehoztunk, azt el kell viselni. A szégyent, a tehetetlenséget, amit az ok érez, ha saját okozatát „takarás nélkül” meglátja. Nincs feloldás visszafelé. De „odafelé” sincs, a megtett út sarát-porát, vérét-könnyét lehagyva. Azok a girbegurba betűk, a „J” duzzadt kötélhurka, az „A” egymást támasztó két szára, a név lentről fölfelé tartó és ezért nyugtalanító vezetése mennyire én voltam már, s mennyire nem tudtam megszokni, hogy a nevemmel jelölt iromány kirekesztettséget hoz rám, hogy a szabályos, kerek betűs, a sorközéphez igazodó társaimtól folyton csak megkülönbözöm… Nagyon olyan akartam lenni, mint a többi. De hiába. Féltem az írástól. Az olvasástól, fogalmazástól nem. Csak a rögzítéstől iszonyodtam. Hogy formába kell szorítani, meg kell regulázni, ami erősebb és különb nálam – folyamatosan át kell alakítanom valamit egy magasabb jelrendszerből egy alacsonyabb, csak a fizikain keresztül megnyilatkoztatható jelrendszerbe… Mondom ma. A mai eszemmel, amely nem azonos, csak rokon a tegnapival, és a holnapi eszemmel is még csak viselős, remélem. Akkor, gyerekfejjel, egyszerűen csak kerültem az írást. A saját nevemet is utáltam, mert azt kellett leírnom legtöbbször – s az hozott rám bajt leggyakrabban.

Aztán később, amikor már áttört a gát, amikor akár csukott szemmel is haladtak már a betűk, balról jobbra dőlve, összetéveszthetetlenül és jellegzetesen, a nevembe egy kicsit bele is szerettem. Volt bennem valami mámor – mint a hosszú levelek feladójában, aki kiírja magából a szenvedést, a kételyeket, a dühöt, a hiányokat, s szétpostázza a világban. Feladó: Jókai Anna. Címzett: hivatalok és hatalmak, minden rendű és rangú kis- és nagyember, és a rejtőzködő Abszolút. Az első négy könyvem (a 4447, a Kötél nélkül, a Tartozik és követel, A labda) egy-egy kétségbeesett levél. Felelet sok érkezett rájuk: színesek, melegek, felületesek és kioktatók, együttérzők és magasztosítók. Igazán elégedett lehettem volna. De a Legfontosabb nem válaszolt.

S akkor megint csöndesült az iram. Nem kiírni. Meg kell írni. Nem az üzenetet: a látleletet. Tárgyilagosan: ez az életünk. A hitünk. A becsapatásunk. A törekvésünk. Jelenlétünk hely- és vízrajzi térképe, s benne az éles kontúrú sorsok a települések. Nemcsak a hiány elkiáltása, hanem talán már a hiány néven nevezése is. Bátor diagnózis – de óvatos terápia. Megírtam a Napok-at, a Szeretteink, szerelmeink-et, A feladat-ot, A panasz leírásá-t. Ez utóbbinál egy kissé átrendeződött olvasóim, híveim sora, gyanakvóim megszaporodtak. A belakott völgyet mindig kockázatos elhagyni. A kaptatón kényelmetlen a séta, más a bot, más a cipő, más a szemüveg, egyszóval a hacuka – és döntően más a tájra látás szöge. A levegő tisztább, mégis kimerítőbb. De hát mit csináljunk? Ha egyszer erre vezet az út a feltételezett magasba.

Mindenesetre nagy lélegzetet vettem. Minden, ami eddig megtörtént a pályámon: érvényes. A völgy, a kaptató. A kiírás, a megírás. Felesleges (és szükségtelen) radírozni rajta. A tisztásról pedig – ahová éppen mostanában értem – már az is sejlik, hogy ami látszatra – lentről – annyira hiányzik a világból, hogyan van jelen mégis… S ez már hasonlít a harmóniára.

Hát itt tartok éppen, s úgy tetszik, e tájon szívesen időzöm. Itt keletkezett a Jákob lajtorjája, a Jöjjön Lilliputba, s ez a legfiatalabb, Az együttlét. Bevallom, Az együttlét-nél a csúcs áhított képe is be-bevillant. De nem áltatom magamat. Ez még nem a színről színre állapota. (Nem is tudom, ahhoz a végső állapothoz társulnak-e lefordítható hangok?) De ez az annyiszor lefirkált, ideiglenes név – a sajátom – a valódi megszólításomhoz egy parányit közelebb férkezett. Addig ezt használom. Aláírom, hitelesítem vele a szöveget. Megint egy fokkal nyugodtabban. Mert egyetértek a bennem megnyilatkozóval. A rám eső részt vállalom.

Valami valódit

Mostanában minden szó, amelyet kimondásakor érvényesnek érzünk, rohamos gyorsasággal elavul – hacsak nem találja meg a „nyilatkozó” azt az egyetlen pontot, ami semmi változónak nincs kitéve. Így van ez az Írószövetség létével és jövőjével kapcsolatos vélekedésekkel is. Bizonyos, hogy a még télvíz idején megfogalmazott „kritikus” gondolatok ezen a nyáron már más formát öltenének, s egyben-másban módosulnának is. Amit pedig én most, április első napjaiban írok, abban a tudatban teszem, hogy mire ezek a sorok megjelennek, talán már megint más lesz a lehetséges; és esetleg egészen mást diktál majd a szükségszerűség.

Ezért az ember a jelenünkben ennyire képlékeny praktikumhoz kötődő „stabil” javaslataival félő, hogy nevetségessé válik. Hacsak meg nem keresi azt a szellemi fogódzót, amelybe – a gyakorlat idegesítő hullámveréséből ki-kiemelkedve – belekapaszkodhat. Kell lenni valami változatlanul érvényesnek a folyton változóban. Kell lenni valaminek, az érdeken kívül, ami hatszáz-egynéhány írót egybetart. És kell lenni valaminek, ami íróember számára vonzóvá és indokolttá teszi, hogy szerepet vállaljon a Szövetség vezetésében. Ha azonban ez a valami puszta karriervágy, hatalmi élvezkedés vagy politikai „megbízás” – hát régen rossz. De komikus és megalázó az is, ha a vezetés ravasz szolgát játszik, aki elismeri (ugyan kénytelen-kelletlen) urának a politikát, de agyafúrt módon arra irányul minden igyekezete, hogy ezt az „urat” kicselezze, az ostor elől elugorjon, és közben kicsikarja a „gazdától”, amit lehet. S ha ez sikerül neki, már roppant elégedett! Ha azonban az idő engedi, sőt készteti is erre: lehetnek a „választottak” fényhordozók is. A Magyar Írók Szövetségének történetében volt példa mindenre. Én két olyan periódusát ismerem (az egyiket dokumentumokból, a másikat átéltem), amikor a Szövetség több lett önmagánál – s a terepszínűvé fakított társadalmi környezetből mozgósító színeivel kiragyogott. Az 1956 előtti és alatti rövid időszakra és – szűkre fogva a dátumot – körülbelül a hetvenes évek végétől 1987 áprilisáig terjedő birkózó évekre gondolok. Ekkor a „megalkuvások történetét” a „szabadságvágyak története” váltotta fel. A példás büntetés egyik esetben sem maradt el. Mégis: a Szövetségnek – tagjainak és a majdan megválasztott tisztségviselőknek el kell dönteniük – s közelesen kell eldönteniük! –, melyik nyomvonalon kívánnak maradni, illetve haladni. A Szövetség Janus-arcú. Az egyik arca, amelyet egykor az államhatalom formált, működtetett és érdekei szerint támogatott. Ez az, ami „zsdanovista szerkezet”, „monolitikus felépítés” címmel mind a mai napig támadható, és ezt olykor korrigáló, serkentő indulattal, olykor pedig éppen az „egész” megsemmisítését célzó hátsó szándékkal meg is teszik. De van egy másik arca is ennek a „társulásnak”; nem szélesre húzott szájú bohócpofa, hanem dühös-kesergő, rádöbbent és rádöbbentő, a kényszeres álarcok alól is időről időre kibúvó nyughatatlan szellemarc, amelyik „annyi bajt okoz” a mindenkori, állítólagos „reálpolitikának”. Persze, még ezen az ábrázaton is van „szemölcs”, ami nélkül a jelenség tökéletes lehetne – de hát emberi mércével kell mérnünk, ami emberi. Az összhatás a döntő. Ritkán fegyelmezett, akit a sorozatos igazságtalanság felizgat. Hosszú fojtás után nagyobb a robbanás is – és a repesz néha a vétlent is eltalálja.

Protokollszövetségre valóban nincs szükség. Nincs a látszatnyüzsgésnél, a pótcselekvés-szájtépésnél feleslegesebb. De a cselekvő-megszólaló Szövetségre, azt hiszem, szükség van. Nem marakodásra, nem fecsegésre, önérvényesítő hőbörgésre, nem piti ügyecskék egyengetésére, amire szintén volt a múltban példa: hanem az érvényes szóra, amit világosan, jól hallhatóan kell az olyannyira különböző íróknak mégis egységesen kinyilvánítaniuk. Igennel és nemmel kell szavazni – a nemzet minőségét érintő kérdésekben, az emberi becsület, a léttörvények betartatásának érdekében. A személyiség szabadsága alapkövetelmény – ha ír, minden író szabad. Ezt a mámorító állapotot kéne részben megosztani, részben kiküzdeni azok számára is, akik helyzetüknél fogva erre nem képesek. Legalábbis meghirdetni, és következetesen ahhoz is tartani magunkat, hogy vannak áthághatatlan erkölcsi parancsok, elemi nemzeti jogok, és van emberi méltóság, amelyeket tilos ideológiai érvvel, prédaként megtépázni. Talán sugallhatnánk, hogy a sokszínűség, a választás lehetősége nélkül a dolgok élettelenek – de a kötél, amely a veremből kisegít, valamennyiüknek ugyanaz a közös kötél – nagy butaság lenne szálakra szétcincálni.

Régi vita: politizáljon-e az író vagy sem; s ha igen, milyen az ideális „partnerviszony” a politika és az irodalom, illetve a politikus és az író között? E téren nincs bennem különösebb szenvedély. Az irodalom, az alkotás világa más szféra, mint a politika. S mivel irodalmon a jó irodalmat értem, nemcsak más, hanem magasabb szféra is. Ez nem a politika lekicsinylése, csak éppen azt jelenti, a maga helyén kell kezelni mindent. Az irodalom lenyúlhat a politikáig – de a politika sohasem ér fel az irodalomig. Az pedig tapasztalati tény, hogy a politika (ha suttyomban és szemérmeskedve is) gyakran szorul az irodalom tanácsára, gyakran támogatja meg magát odaillő és némileg kisajátított idézetekkel; de nem tudok arról, hogy a nemes irodalom kételyeiben a politikát választotta volna akár mankónak, akár karónak…

Az író – erről már másutt írtam – elsősorban azzal politizál, hogy semmilyen körülmények között sem hazudik, s ráadásul igazságát az esztétikumba átemelve teszi hitelessé. Sokszor elég, ha egy bizonyos tárgyban azt mondja, ami kézenfekvő, nyilvánvaló és igaz: s máris politikába keveredett. Az egyértelmű, senkire sem kacsingató „műben-megnyilatkozás” a hamis politika számára a legveszélyesebb. A jobbító, hamisítatlan forráshoz visszanyúló és abból táplálkozó politikának pedig ugyanez igazolás: hogy az irány nem téves.

Az irodalom és politika kapcsolata ne partnerviszonyként működjék, hanem a mű és az azt létrehozó személyiség legyen revizora (a mindenekfölött álló alapértékek ismeretében) a politikának. Azt már az író alkata szabja meg: állampolgárként is kíván-e, ilyen vagy olyan pártban, az írásról ideiglenesen leszakadva, „mértéken felül” is politizálni. Ha kedve és késztetése (s nem utolsósorban képessége) van erre: miért ne tenné? Különösen ha van annyi energiája, hogy az írásra is marad… Mert egy pillanatra sem feledkezhetünk meg arról, hogy csak a komoly esztétikai teljesítmények (minden irányzatból!) tartják fenn a magyar kultúrát, élik túl a halált, s a „csak szónokok” – bármily tragikus ez, s bármennyire igazuk van – egy-egy emberöltővel együtt elhervadnak.

A Szövetség – álombeli idea! – olyan emberek önkéntes szövetsége legyen, akik a legfontosabb erkölcsi normák ügyében egyetértenek, s meg is próbálják ezeket határozottan érvényesíteni. Megjósolom, így is lépten-nyomon belebotlanak (botlunk) majd a politikába. S meg kell tanulnunk közben magunknak is a belső demokráciát, amelyik ha tisztességesen működik, nem oszt halálos sebet a többséggel szembeni kisebbségnek. Mert csak egyik feladatunk a szellemi ember, az európaiság, a magyarság szilárd képviselete itthon és a világban is – nagyon fontos, de nem egyetlen feladat. Ezen kívül egymásért is kell tennünk; sokkal-sokkal „testvériesebben”, mint eddig. Részben le kell szoknunk a szakmai gőgről, a lappangó zsenitudatról, részben be kell vallanunk, hogy a kapott tehetségben nincs egyenlőség. A megkínlódások kötnek össze minket, a munkánk bizony rettenetes mechanizmusa; ami éppen azért szenvedteti meg az írót, mert soha nem lehet a szó szoros értelmében mechanikus – mindig „kézi vezénylésű”, s minden esetben megköveteli a „repülő” személyes manővereit és minden egyes útjának sajátos kockázatát. Jobban kellene figyelnünk egymásra. Vegyük észre: sok a Szövetségen belüli kívülrekedt. Akik a csoportokból, körökből, társaságokból kimaradtak. S bár egyikük-másikuk mögött méltánylandó írói teljesítmény áll – mégsem méltányolja őket senki. Nemcsak az államhatalom, a szakma figyelmetlensége is sérthet; s ez a sértés fájóbb, mint a politikai indokokkal megmagyarázható „állami mellőzés”. Legyen erre az új Szövetségnek nagyobb gondja. A választmány (például egy-egy díjjavaslatkor) nem tévedhetetlen. Egy-egy döntés függ az éppen akkor összegyűlt választmányi tagok ízlésétől – csak a jelenlévők határoznak, s a távolmaradók miatt az eredmény némiképp esetleges. Úgy tetszik, a jövőben nemcsak az író érdekeit (a szakszervezettel együtt!) kell megvédenünk, hanem magát az írót biztosítani arról, hogy jó helyen van, biztonságban, ha a Szövetségben van.

Most, amikor már (csaknem) minden rég tilosat lehet (reméljük) mindenütt, s nincs szükség az Írószövetség röptető terére, megértem, hogy néhányan, s éppen jelentős társaink közül, úgy vélik, legyen ez a Szövetség a közgyűlés után, valamiféle ügyes menedzserszervezet a szakmai érdekek és értékek védelmére, s ebben ütőképes – de ne több. Megértem. De különösebben ez a terv nem lelkesít – önmagában nem elég. Hiszen mindezt megteheti és kötelessége is megtenni, de ez nem zárja ki, hogy fölötte ott feszüljön a szellemi tekintély védőboltozata. Nem a mondvacsinált, a fölhabosított, a szellemet csak majmoló, hanem a valódi szellemi tekintély, amivel államnak, pártnak (és pártoknak) számolniuk kell.

Számolni kell egy erővel, ami nem ül bele többé a politika és politikusok bájosan ide-oda lengetett hintájába, s ezért kiborítani se lehet belőle a legváratlanabb pillanatban. Noha tárgyalni kell – alkudni soha. Végre meg kéne értetni a nem-mindegy-milyen személyi összetételű minisztériummal: a költségvetés nem könyöradomány, hanem az adózók s ezért az írók pénze is. Ígérik: ezután nem lesz megcsupálva az önállóság. De valamiféle garanciát mégis teremteni kéne arra, hogy amit majd az új program és az ennek keretet nyújtó alapszabály kimond, az meg is valósulhasson: joggá kell emelni az esetlegességeket. Minden cafrangtól, túlbonyolítástól meg kell válni. Egyszerűsíteni kell a vezető testületet (még a név is borzasztó: titkárság!), meg kell szüntetni a feleslegessé vált alelnöki posztokat (mint „alelnök” javallom ezt), viszont szigorúbb választmányt, kötelezettségvállalót kell választanunk. Az elnöknek a konzultáció legyen kötelessége – de demokrácia ide vagy oda, bólintó, szimplán végrehajtó emberré a választmány nem teheti. Tudniillik, ha az lenne, nem lenne az, akit mintegy képviseletül, a többiek maguk fölé emeltek. Kényes egyensúly: a személyiség erejét a közösség erejével valahogy egyeztetni. Mindent megbeszélni, vitatkozni, s azután dönteni. Nyíltan: „egyetértek”, „nem értek egyet, de képviselem a többség akaratát” – vagy: „nem értek egyet – s ezért nem is képviselem”. A lényeg: mindent a színpadon, semmit a kulisszák mögött. (Ez persze, egyáltalán nem „politikus”. Többször megfeddtek. Lehet, hogy eszményi, de a gyakorlatban nem funkcionál. Nem tudom. Az utópiákat faragja aztán használhatóvá a világ.)

Milyen most a Szövetség állapota? Gondolom, mindenki, aki 1986. karácsonytájt tisztséget vállalt, árnyalataiban különbözően ítéli meg. A tagság sincs másként: ki, mit várt, aszerint örvend vagy bosszankodik. Én csak a magam lelki-szellemi állapotáról szólhatok. Nem véletlen, hogy a Szövetség „kiragyogó” korszakát az előbbiekben 1987 áprilisával lezártam. Nekem akkor ért véget, bár sok részeredményt éppen az ezt követő időszak hozott, s ez a nálam tapasztaltabbakat, rugalmasabbakat látszik igazolni. Ha nincs is ragyogás, de sötétség sincs. A memória véges: én 1986 decemberétől, amikor alelnöknek választott a választmány – naplót vezettem. Megvan a magam „története” a Szövetségben történtekről. Nem kívánom részleteiben közölni. Mindenesetre olyan napokban „képződött” ez a vezetőség, amikor épeszű ember még legelvetemedettebb percében sem gondolhatott arra, hogy akik ebben a kiátkozott, szétdarabolásra ítélt Szövetségben tisztséget vállalnak – önző érdekből teszik. Az én fő motivációm az volt: ha aszerint akarok élni, mint amit odáig írásban hirdettem: nem lehetek gyáva. Az üres szereplést huzamosabb ideig nem bírnám; de a teherhordásra, a helytállásra egy alapjában igazságos ügyben talán alkalmas vagyok. A vállalásra elsősorban morális érvek késztettek. Amit ennyire üldöznek és ennyire alattomos módszerekkel, azt nem szabad cserbenhagyni. A Szövetség fenyegetett helyzetben dolgozott – amíg úgy-ahogy hagyták dolgozni. 1987. január 31-én a Népszabadság-ban megjelent a „hivatalos” közlemény: vádakként pontokba szedve mindazt a Magyar Írók Szövetsége ellen, amit ma már evidenciaként hangoztat csaknem minden felelős politikai fórum – s a vádakra mindjárt ítélet is született. A Szövetségtől elvették amúgy sem nagy számú jogait, külföldön is megrágalmazták, s nem hagytak kétséget afelől, mi jöhet még… Ez – túlzás nélkül állíthatom – a Szövetség hősi korszaka volt. A Szövetség nagy tettet hajtott végre azzal a puszta ténnyel, hogy nem omlott össze. A tagság túlnyomó többsége hitet tett létezése és fontossága mellett, s ezzel az egész ország gondolkodó főinek sugallt valamit: állhatatosságot üzent a zavaros napokban. Mindez 1988 májusa előtt volt: s abban a légkörben (nem a maiban!) kellett fennmaradni. A Szövetség vezetése – az elnökség és a választmány hozzájárulásával – a kényszerű, a lehető legminimálisabb kompromisszum felé mozdult: egyik kiváló, de a hatalom szemében nagy szálkát jelentő emberét a titkári posztról – az ő beleegyezésével – lemondatta. Fájdalmas lépés volt ez – s eredményét nem hozta meg. Lépre mentünk.

Számomra ez volt az a pont, amelytől kezdve én már semmiféle „egyezkedésre” nem tudtam igent mondani, s bizonyos mértékig félrevonulni igyekeztem. Rossz politikus vagyok, ismétlem. „Negyvennyolcasnak” szegődtem el – és úgy tetszik, azt képviseltem „hatvanhét” felé haladva is; vágyva ugyan a „pálmaágra” – de nem ugyanazokból a kezekből, és nyílt jóvátétellel mindenképpen. (Ami mind a mai napig nem történt meg. A széles nyilvánosság előtt – nyomtatásban, ahogy megbélyegezte – a kultúrpolitika nem követte meg az írók közösségét. Megtehette volna. Illett volna.)

Ugyanakkor a Szövetség – mélypontokkal és könnyen ellenünk fordítható eszközökkel olykor sok mindent megpróbált. Végül is sikerrel. Végül is: új (és így helyes, hogy új) hetilap indult, független, csak a lelkiismeretétől függő szerkesztővel; a Tiszatáj meghurcolt szerkesztőségét rehabilitálják – szavunkat minden fölháborító ügyben folyamatosan hallattuk. Aminek örülni kell, annak én is örülök. De van, amin eközben szomorkodom. Ha valami félresiklott: abban azoknak az íróknak is van felelőssége, akik – nyílt teret másutt kapva – bizony az elmúlt időben a „bölcsőt”, amelyből kirajzottak, nagyon is magára hagyták. Pedig ebben a bölcsőben van még gyermek. Hiszem: fölnevelhető.

Talán alakul itt valami valódi: egy hisztérikus, vibrálásában bármi előzőhöz alig hasonlítható, tévedésekre és telitalálatokra egyaránt nyitott korszakban vagyunk; ebben él a Magyar Írók Szövetsége is. Talán van mit megköszönni azoknak, akik ezt-azt ebben a magárahagyott, sokszor csapdahelyzetben megtettek. S van mit, természetesen, nehezményezni is. De ha sikerül a közgyűlésig és a közgyűlésnek a Szövetség „újragondolása” és átigazítása, még a tévedéseket is tanulságul használhatjuk. Ha pontosan tisztázzuk majd, mit akarunk a jövőben, és a biztosítékot is megszerezzük arra, hogy akaratunk ne csak szavak formájában betonfalra hányt borsó legyen – nem kell a hiábavalóság érzetében szégyenkeznünk.

Nem vethetjük meg az írók mindennapi dolgait, a Szövetség hasznosságát, de nem mondhatunk le a fontosságáról sem. Hiszen az írás tudói gyűlnek itt együvé. Mindegyikünk különvaló: a műben dől el elsősorban minden – végső elszámoltatásunk is valószínűleg személyes. Mégis: a teremtett világ továbbteremtése időnként szép összefogásba torkollik. Ami álságos ebben a „közösben”, azt meg kell szüntetni, ami pedig valódi, azt érlelni kell, amíg teljesedésére remény van.

Megkérdeztük Jókai Annát

Anyaországi író létére honnan ismeri ennyire az erdélyi magyarság mindennapjait, honnan a naplóregény hitelessége? Mi a véleménye arról, hogy Erdély mint „téma” szinte elözönlötte az irodalmat?

– Az ember, ahogy halad előre az időben és az életművében, eljut arra a kezdethez viszonyított magaslati pontra, ahonnan széttekintve nem annak örül elsősorban, amit már megtett, hanem elkezd fájni, amit elmulasztott. 1982 táján – valamelyes mérleget készítve arról, miről szóltam, ami fontos volt, és miről nem, a legégetőbben a kisebbségi sors, az elszakított magyarság tragédiájának saját műben megszenvedése hiányzott. Érintőlegesen már írtam erről a Napok-ban, némely esszémben, de a csak ebből az alapvető fájdalomból sarjadó könyvet még nem írtam meg. Részben erőtlennek éreztem magamat erre, részben féltem, minden indulatom ellenére „kiagyalt” lesz a regény. Hogy jövök én ehhez, akinek még rokona sincs Erdélyben, sem más kívülrekedt részen – hogy jövök én ehhez, aki még utasként sem jártam ezen a vidéken? Hogyan tudnám az intellektuális keserűségemet, meggyőződésből származó dühömet, tiltakozásomat érzékletessé tenni? Ezért eleinte igyekeztem a gondolatot elhessegetni. Novellákkal bajmolódtam, dolgoztam Az együttlét-en, amiben azonban sok minden más között – az „elhallgatott” Erdély képtelen helyzete váratlanul újra fölbukkant. S azon vettem észre magam, hogy már 84–85-ben, ha arról érdeklődtek, mik a terveim, azt feleltem, hogy egy erdélyi naplót szeretnék írni. Árva Bethlen Kata után Szegény Sudár Anna történetét. Mintha a néhai nagyasszony – okulva, de újabb leckére – megszületett volna újra, ugyanoda. Mosolyogtak. Úgysem jelenhet meg. Tudom, mondtam, de ha már meglesz, a sorsa is meglesz: hiszem, hogy gondoskodás történik róla. Amit egyszer megírtak, az többé meg nem semmisíthető. Nem adják ki, bizonyosan nem – joggal gondoltam. Éppen ezért még parányit sem kell „ravaszkodnom”, „célozgatnom” – szabad leszek a témában, teljesen szabad. Az már kegyelmi kérdés, hogy amikor 1987 végén az utolsó mondatokat leírtam, éppen akkor kezdett az ország vezetése az egyébként megbocsáthatatlan vétkekből valamit jóvátenni, s az általános „nyitottság” hangulatában a kéziratom zöld utat kapott. Én ezt nem reméltem, amikor elkezdtem. Az viszont lehangoló, hogy ez a – minden jel szerint e témában, itt – legkorábban született szépirodalmi mű csak ilyen késéssel jelenhet meg. Amikor az „ügyből” bizony némelyek üzenetet csináltak, amikor az Erdélyről szóló művek a piacot már „beterítették” – amikor már az olvasó maga sem tudja, kaphat-e valami újat bármiből? Ez egyéni ügyetlenség, meglehet: nem kerestem rugalmasabb kiadót, nem kapacitáltam a terjesztést, nem mentem utána, egyszerűen rábíztam a könyvet a saját erejére. Most, 1989 májusában végre ott van a könyvheti listán. Fekete a borítója, fekete fehérrel. Nem baj, ha más, hiteles könyvek között nincs egyedül. Nem baj, ha az egyik maga módján jó (remélem) a másik maga módján jót támogatja. A megélt, megkínlódott tapasztalatok, a valódi dokumentáció sohasem sok. A valódi szépirodalmi ábrázolások, még ha a téma hasonlít is, sohasem eshetnek egybe. Legyenek. Sokasodjanak. Az a katasztrófa, ha a valódinak a szenzációvadász, felületes és pillanatnyilag mindig hatásos, drasztikus álirodalommal is versenyeznie kell.

Én nem versengek. Istennek hála, nem kevés azoknak a száma, akik a romániai magyarságért valóban tesznek (írásban, szóban, cselekedetben). De a konjunktúralovagoktól nem ment meg minket semmi – a sekély fecsegés is szaporodik. Csak az olvasó felelősségében bízhatunk. És az időben, ami csöndesen, higgadtan úgyis kettőbe válogat: egy rész maradásra, egy rész feledésre.

Amikor már írtam a Szegény Sudár Anná-t, tudtam, mit írok, miért és hogyan. A szellemi készülődés szakasza volt a gyötrelmesebb. Egyrészt szükségem volt közvetlen tapasztalati anyagra. Három hétre elmentem Erdélybe. Három hét semmi, ha nincs meg a fölfokozott empátia. Nem kíméltem a lelkemet, a fizikumomat sem. Beleéltem magam az ottani létbe, a legapróbb részleteket is megfigyeltem. Esténként magyarokkal beszélgettem. A tényanyag így aránylag könnyen összeállt. Amit nem tudtam, pontosan hogy is van, a gyakorlatban hogyan is működik, magyarországi, Erdélyből jött barátaimtól nem röstelltem megkérdezni. Különösen sokat köszönhetek Köteles Pálnak, aki a regény első olvasójaként mint igazán autentikus, áment mondott a hitelességre. Arra magamtól is rájöttem, hogy nem „erdélyieskedni” kell, hanem utat engedni a természetesnek. Elhinni, hogy ami ott fáj, az itt is ugyanúgy fáj.

A nehezebb a dolog művészi része volt. A tény, a felháborodás, a bánat önmagában még nem irodalom. Az, hogy valami Erdélyről szól, önmagában még nem elég, s nem minősítés semmiképpen. Meg kellett találnom azt a karaktert, azt az egyéni konfliktust s azt a szakrális mondandót, ami akkor is regénnyé tenné a regényt, ha történetesen nem Erdélyben játszódna, hanem bárhol a világon, ahol az örökös kitaszítottság állapotában kell az életet leélni. De ez sem elég: a regénynek szűkített körben is funkcionálnia kell: az öregség küszöbére tanácstalanul és kapkodva érkező személyiség testi-lelki reakcióinak, gyönyörű vagy szánalmas tévedéseinek közvetítőjévé kell válnia. Legmagasabb értelmezhetősége pedig legyen igaz a kortól és a helytől függetlenül is: hogyan lehet erre a gerincet és szívet terhelő földi életre méltóan megfelelni. Mi segít kibírni a kibírhatatlant – mi magyarázza az érthetetlent –, s hol van mégis a cél, ha a látókörünkből ellopták az utolsó jelzőtáblát is.

Hamvas mondja: „A regény az, hogy egyszer, egyetlenegyszer és soha többé.” Szegény Sudár Anna ezt a naplót csak így és egyszer írhatta meg. Felhasznált engem, kibeszélt belőlem a maga nyelvén – s egy kicsit a véremet vette. Azután elment és a könyvet itthagyta. Tessék.

A Vigilia beszélgetése Jókai Annával

R. L.: A lexikonokban, összefoglalásokban egyhangúan azt olvashatjuk Önről: a közösség nyitott kérdései foglalkoztatják. Napjainkban mintha inkább az egyén szenvedése és boldogulása lenne a fontosabb kérdés. Olyan fontosnak látja mégis a közösséget s az – hogy nagy sikerű könyve címét kölcsönözzük – „együttlétet”?

J. A.: A közösség devalválódott, lejáratott, kiüresített fogalmához – ahogy napjainkban általában értelmezik – nincs közöm. De létezik egy másik kollektívum is, melynek cselekvő és részesedő paránya boldogan lennék magam is. Ez azonban az időben tőlünk még messzire van. Embermértékkel kifejezhetetlenül messze. Minden bizonnyal a világtörténet végén várakozik mint optimum. Ebben az irányban igyekszem dolgozni, az oda vezető út szellemi kukoricaszemeit egyenként, a mából a holnapba haladva fölszedegetni. Igazában ez érdekel. Ezt a közösséget majd semmiféle irritáció nem zavarja. Túl lesz már a korokon, fajokon, nemzeteken – sőt a külön-külön vallásokon is. Mert egyetlenegy lesz, s ezért szükségszerűen benne foglaltatik minden. Szenvedély, érdek, mint megrepedt, feleslegesült héj, aláhullik, bizonnyal. Jó volna ebben a végső képben tétlenül megnyugodni. Mintegy elandalodni rajta. De nem szabad. Nem más fogja, helyettünk, kintről, velünk mindezt „megtörténíteni”. Nekünk kell odáig átvágni magunkat. Minden csábító, visszafelé közelebbnek tűnő megoldást lezárva. Példa rejlik a növényvilágban? Persze, minden példa leegyszerűsített. Mégis. A mag – ha már a földbe vetették – valamilyen módon meg akar maradni. Tetszik, nem tetszik: gyötrelmesen ki kell csíráznia. Majd félre kell löknie a göröngyöt. Ki kell hajtania. A maga milliárd változatában – nem uniformizáltan! – be kell teljesülnie. A földben lefelé számára csak a meddő rothadás van. A földjéből kiforgatva csak az elszáradás. A fényt és a nedvet felülről kapja. Ez a segítség. Sőt: a feltétel. A fázisokat – sarjadás és termés között – nem lehet elegánsan kiiktatni. Legfeljebb meggyorsítani. Hát ezt akarom. Dúsítani a talajt. A még gyenge szárakat karózni. Hol nagy fagyok járnak, hol nagy viharok. Amott meg csillogó lavinák görögnek. Ki kell találni a fennmaradás kinek-kinek most és itt érvényes módozatait – de nem egymás ellenére. És most már hagyjuk a képes beszédet. Az ember helyzete minden élőénél nehezebb. Azzal, hogy választhat, szegény. Butaságában, vélt okosságában akár a pusztulását is választhatja. Az Isten sír miattunk – s mi még nem érünk fel odáig, hogy letöröljük a könnyeit. De legalább ágaskodjunk. Összekapaszkodva: támolygók – de támogatók. Önítélők – de testvérfelmentők. Szűkölködők – de mégis szétosztók. Igen, ilyen közösséget áhítok. S ebbe beleférnek a közös vállalások; a jelenbeli, de a jövőben is még aktuális fontos értékekért: legyen az egy nemzet saját, romlatlan arca, egy elgörbült, deformálódott társadalmi rend arányosabbá kalapálása vagy csak egy-egy szerény akció, ami az önösségből kiemel. Ezek élvezetes együttlétek. Egyelőre kivételesek. Azonban a kivételes sem igényelhet kivételezettséget. Bizony együtt vagyunk – ha tetszik, ha nem – a gyilkosakkal is; ugyanabban a világban. Ha gyilkosok ölik egymást, az sem vigasztaló. De ha csak az egyik gyilkos, a másik pedig „gyiloktalan” – akkor mormolhatjuk álom előtt, az áthívó éjben: hiszen a gyilkos is potenciális angyal! Így igaz. Mégis. Hajnalra ökölbe szorított kézzel ébredünk. Pedig nem tudni, hogyan, nem tudni, pontosan miért, de szellemi sejtjeinkben érezzük: a gyilkosokért is mi vagyunk felelősek… Az Én. Különbséget teszek: az igazi kollektívum sohasem áll szemben a valóságos személlyel, csak a megkeményedett individuummal, az önző énnel, amelyik mohóságában el tudja képzelni, hogy a többitől függetlenül is sikerülhet, a legvégsőkig befejezetten sikerülhet kilépni a Teremtés könyvének földi jelenetsorából; sikerülhet egyedül is boldogulni – fölé szállni, amíg a többi lent ragad. Én erről azt gondolom: az átszenvedett, átégetett, feleslegestől megcsupaszított érvényes személyiség csak a képességet szerzi meg: nem belebonyolódni többé az emberi szenvedésbe, érdem szerint megpihenhetni egy, a körülményeknek már ki nem szolgáltatott boldogságban végre. De ha ezt a képességet már megérdemli – akkor már nem kíván élni vele. Talán szabad – de mégsem teszi. Zajlik a személyiség önkéntes mentőszolgálata az álkollektivitásba veszett, lineáris életgörcsbe rögződött szegény kis gőgös individuumokért. Minden tündöklés nélküli munka ez: a hétköznapokban folyik, heroikus külsőségei nincsenek. Ennél csak a kegyelem hatékonyabb; de leggyakrabban ezt is egy másik ember közvetíti. Végső soron együtt kell élnünk, ha külön-külön is. Nincs megoldás a személytelen kollektivitásban. De nincs üdvösség a kollektivitás nélküli individuumban sem. Az egyik agyagmassza – a másik agyaggolyó. A személyek teljes, milliárd variációban megvalósuló szabadságán keresztül vezet az út az igazi közösséghez; ezt Hamvassal együtt vallom. Persze nem valami enyhe tavaszi kirándulásról van szó. Árokban pihenni veszélyes; az árkok mélyülnek, nehéz kimászni. Hosszan piknikezni sem tanácsos – nagy a lemaradás. A táj csalóka. Elcsavarogni vonzó – senki drótot nem feszített. Csak fárasztó. Vissza kell aztán találni. Egyetlenegy azonban már lehetetlen: el sem indulni. Mivelhogy rajta vagyunk a pályán. Ez tény. Feladni? Nem ér a nevem? Menet közben késő. Ahonnan nincs hátra és nincs előre: ott mozdulatlanság van. Dermedés. Nem halál: hanem semmisülés. Azt hiszem, árulás is. Mert a kereszttel sok mindent lehet csinálni: lehet értetlenségünkben átkozni, lehet gyávaságunkban elrejteni, lehet gyöngeségünkben leejteni, lehet ravaszul másra rakni, lehet ügyesen a vállhoz faragni, lehet leroskadni alatta kétségbeesetten, lehet ihletetten szárnynak használni – csak egyet nem lehet. Letagadni. Azt mondani, hogy nincsen. Ezek a dolgok, és így fontosak nekem. Nem a kígyó, amelyik a saját farkát harapja – óriási készülődés, óriási energia, és mégis ugyanoda jut, mint ami a start volt, ugyanazon a lapos síkon! És akkor minden hiába.

R. L.: Bűn és bűnhődés is igen fontos szerepet játszik műveiben. A Jákob lajtorjája például úgy is értelmezhető, mint ennek az ellentétpárnak lélektani igényű feldolgozása. Hogyan érzékeli: manapság valóban a bűn eljegyzettjei vagyunk? S ha igen, tudunk alázatosan bűnhődni?

J. A.: A bűn nem „eljegyzett”, hanem „leszólított” bennünket, s mi úgy beugrottunk a csábításnak (s nem is új keletűleg), hogy még bele is szerettünk… Azt hiszem, tökéletesen bűntelen ember ma nincs. Aki magát „kivonja”, aki magának glóriát lop, az a legszerencsétlenebb. Alázatosan bűnhődni? Még lázadozva is alig tudunk. Az első adandó alkalommal gyorsan áthárítjuk saját bűntudatunkat a másikra. A „kézreállót” okoljuk. Vagy csak sértően „kioktatjuk” ebben-abban bűnösségéről. Ez tévedés. Ez hiba. Az emberi lélekben ugyanazon az ágon ül ugyanannak a jója és rossza, nagyon közel egymáshoz. A bűntudatot akarjuk megébreszteni a társunkban egy irányzatos dobással – és a teljes önhitványság romboló képzetét riasztjuk fel helyette. Vagy egyáltalán semmit. Vagy visszafordul a vád, egyre mélyebb, egyre sötétebb medret vájva, ingajáratban. Becsületesebb ezért a bűnt a magunk portáján keresni. Az önigazságot a másiknak meghagyni. S nyakon csípni az ügyben a saját ördögünket.

A bűntudat ugyanakkor nem kötelező. Mindenki önként veszi magára. Megteheti, hogy éltében sose néz a Tükörbe. Éltében még megteheti. De (a Jákob lajtorjájá-ból idézek) mégis: „Van, aki a Tükörbe néz és kibírja. Van, aki a Tükröt töri össze. Van, aki a látványtól önmagát. És akad, akinek az Ő irgalma a Tükröt letakarja.” Ez utóbbiak a nyomorban élők, a betegek, az áldozatok. Akinek a testében lakik a korbács, a testében fizet. Mi magunk pedig? Hol így, hol úgy. Majdnem összetörjük, és majdnem összetörünk. Talán csak majdnem. Ez a reményem. S talán-talán képesek leszünk szembesülni. Vállalni a ránk eső részt. Ahogy Az együttlét-ben Ladár mondja: „Egy személyben fölvállalni a világ összes bűneit – ezt csak Krisztus bírta. S ő sem zokszó nélkül. De hogy jövök én Hozzá? Hiszen csak egy rész, s már abba is majd beleroskadok… A bűntudattól mindenki menekül. S aki mégsem: arra aztán egyre több esik. Mert ha kevesebb a vállalkozó, az egy főre jutó teher is nagyobb. Egyszerű matematika. Akinek csak bűntudata van, alighanem belepusztul. De akinek egyáltalán nincs bűntudata, csak a felszínen él.” Igen, igen. A saját „kicsi” bűneink a világ nagy vétkeiben fölismerszenek. A magánerőszak a terrorizmusban, az ellenséges, gyilkos vitadüh a háborúkban, az egyes családokban dúló önkény a despotikus hatalmak eljárásaiban, a vállrándító cinikusság az anarchiában, a mániákus korlátoltság a fanatizmusban, a gondolkodás lustasága, csököttsége a dogmatizmusban. Ne csodálkozzunk, milyen „szörnyű a világ”. Többé-kevésbé mi vagyunk ilyen szörnyűek. Csak az nagyítódhat fel a gonosz által, ami bármely kicsinyben is, de sajnos, bennünk is létezik. Ne sopánkodjunk! Inkább változzunk. De ezt is demagógia nélkül. Erről azonban – mivel e tárgyban minden mindennel összefügg – az előző kérdésnél már beszéltem. Hogy tudniillik csukott szemmel, vaktában előreszaladni a vágyott elíziumba, káprázat csupán. Itt centiméterről centiméterre haladó, minden aktualitásra, de ugyanakkor minden örökösre is kiterjedő éberség kívántatik. És szilárd bizalom a Viszonyítási Pontban.

Azt hiszem, van egy álbűntudat is: inkább szómágia, cirkusz, krokodilkönny, modor – amelyik jóvátételre nem törekszik. A jóvátétel persze néha reménytelen. Minden erőnkkel – akár Don Quijote-ként lemosolyogva is – meg kell próbálnunk mégis. Ha másképp nem megy, akkor ahogy a Napok-ban írtam: egy másiknál törleszteni, amit az egyiknél elmulasztottunk. Tudunk-e alázatosan bűnhődni? – kérdi. S én továbbkérdem: hát megbocsátani, úgy istenigazából, tudunk-e! Eltörölve a másikban és magunkban a bántás nyomait? Vagy csak lamentáció, sanda önmutogatás, alkalom a lelki hencegésre, farizeusígéret: „Én néked megbocsátok, mert én még erre is képes vagyok, ládd-e…!” Megbocsátani, de soha el nem feledni jó szívvel a vétségeket: a fölhánytorgatás bármikor elsüthető, csőre töltött fegyverével a zsebünkben napról napra közlekedni! Ez kényelmetlen. Ez utálatos. Az egykori „bűnösnek” pedig ez az állapot rettenetesebb. Rettenetesebb, mint az azonnali megtorlás. Persze, vannak iszonyatos bűntettek, amelyek talán nem is rajtunk, de a szeretteinken esnek. A szadista, a tömeggyilkos nem folyamodhat bocsánatért. Irgalmat kérhet. Az irgalom isteni képesség. Gyakorolni ezért majdnem emberfeletti. Az irgalom jelenléte az irgalmatlan világban ezért olyan fontos.

Kamilla búcsúzik így Az együttlét-ben, de búcsúzhatnék így akár én is: „Atyámfia, nem azokat sóvárgom, akik boldoggá tettek, s én nemkülönben őket – hanem azokat, akik nagyon fájtak nekem, s én csakúgy nekik… Jótevőimet áldja az Isten; hóhéraimat nekem kell megáldanom. Ahol kötöztem sebet, a seb gyógyulása azonnal megfizette. De ahol a sebet én ütöttem, legalább a jól-rosszul beforrt hegeket engedtetne látnom.”

R. L.: Igen jelentős társadalmi kérdéseket elemzett A feladat című regényében. Ha vulgárisan és egyszerűsítve foglaljuk össze; a nő – itt és most. Ennek a rendkívül bonyolult kérdéskörnek, illetve analízisnek szentelte művét. Hagy-e lehetőséget a mi világunk a nő önmegvalósítására? És ha a nő megvalósítja önmagát, nem jutunk-e egy illúziótlan világba, amelyből azok az életértékek hiányoznak majd, melyekkel az anyák, feleségek, az asszonyok és lányok sugározzák be az életünket?

J. A.: Látja, ez az az „életgond”, amelyről a legkevésbé szeretek beszélni. A látszat ellenére ebben vagyok a legtájékozatlanabb. Számomra a legtöbb paradoxon itt lakozik. Nem véletlen, hogy „a nő itt és most” kérdéskörrel csak egyetlen regényemben foglalkoztam főszólamszerűen. A feladat-ban egy férfi mondja ki, amit én magam is, általánosítva gondolok: „A természet bölcsessége, amely elemi, cáfolhatatlan bölcsesség, megszabta a törvényt: a férfi teremti a világot, a nő pedig megtartja és gondozza. Egyik funkció sem alacsonyabb rendű, mert az egyik csődjével értelmét veszti a másik. Kölcsönösen függnek egymástól. Tételezzük fel, hogy a nők tömegesen kapcsolódnak ki a megtartás funkciójából, mert félreértik, s ezért megalázónak érzik. Nem vállalják többé az anyaságot, a családösszetartó kohéziós szerepet. Mi történik? A bölcsesség mérlege megbillen, a serpenyők táncolni kezdenek. Az egyik oldalon óriási hiány, üresség keletkezik. Hiába jönnek a felfedezések, a technikai bravúrok, a szellem megismerése, az élet vize fakadhat akár ezer forrásból egyszerre, ha nem lesz, aki felfogja… Mi minden vár még a nőre! Megtartani, az nem megalázó szolgaságot, kiszolgáltatottságot kell hogy jelentsen, hanem a harmónia őrzését, a tudomány ápolását és fiaztatását, a művészet üzeneteinek értelmezését és terjesztését…” – Igaz. Ma is egyetértek ebben a tizenkét évvel ezelőtti magammal. Azzal is, hogy ez a többségre, a törvényt szabó átlagra vonatkozik. Az úgynevezett „önmegvalósításból” mérgezett fogalom lett. Legalizálja a másik emberrel szembeni kíméletlenséget, sokszor könyörtelenséget – s rendszerint nem más, mint puszta karriervágy. Nem szeretem ezt a szót. Inkább olyasmiket használok helyette, mint „megvalósulás”, „beteljesedés”, „személyesedés”, „beérés” – akár férfi, akár nő szándéka áll is mögötte. Ha az életfeladatot a hozzánk szerkesztett sors feloldásában látjuk, ebbe belefér – sőt enélkül nem is teljesíthető – a környezet iránti felelősség; tapintat. Az ember (férfi, nő) az legyen, ami – a legjobb lényege szerint. „A víz nem akar bor lenni. Víz akar lenni: de nem zavaros lé egy hiábavaló igyekezetben, hanem minél tisztább víz…”

Igen ám, de – s ez is tetszik vagy nem tetszik – egyre nagyobb számban megjelenik a kivétel! A nő, aki kapott teremtőerőt. Mit tegyen vele? Vesztegesse el? Fojtsa meg? Nem ő akarta. Talán kényelmesebben és boldogabban meglenne nélküle. Kapta. Ő csak felismerte és most bajlódik vele. Kötelessége az ilyen-olyan irányú tehetséget fölnevelnie. Mert ez a valami a nemek fölött áll, mint az adományozó Gazda. Itt már más a mérce. S nagy kegyelem, ha az ilyen „beoltott” asszony a női létből is teljesíthet – alázattal – valamit. Szülhet utódot. Keservesen és végletesen, akár ostobán is, szerethet. De amíg él, a „különbség” bélyegét magáról lesúrolni hasztalanul igyekszik. Majd ha a húst hátrahagyja. Majd ha a név már csak absztrakció. Akkor talán a felmentés is meglesz. Csak a „derék munkában” bízhat. Egyébként a Jákob lajtorjájá-ban a Sugárzó így vigasztal: „Férfi és nő: egység és mégsem. Férfi és nő: minden titok. Nem ismerjük a legfelső szándékot.” Mindenesetre: mintha az egyes esetekben – a megbízatásos kiválásokban – valami jel csillanna fel, egy sokkal-sokkal későbbi állapot egyelőre előlegezett jele. Néhány férfi szolgálatot vállal: empátiát, gyöngédséget, érzékenységet tanul, elbíbelődik a részletekkel is, figyelmesen – átvesz valamit asszonyától, cserébe. Közös lesz a biológiai, lelki, szellemi teher – és annak viselése is. A nő pedig kinövi a folyton kísértő magány, a hamis függvénytudat szorongásait. Alexandriai Szent Kelemen az Úrnak egy másutt föl nem jegyzett mondását hagyta ránk: „Salome kérdése: mikor jő el a Te országod? – Az Úr ezt felelte: – Ha kettő egy lett, ha a férfias nőiessé lett, s nincs többé sem férfias, sem nőies.”

Addig többnyire csak a tépettség van, a lelkifurdalás van, a megfontolt választás üdve és keserve.

R. L.: Ha már az életértékekről kérdezem, hadd egészítsem ki a kérdéskört. Vitathatatlan, hogy napjaink egyik legveszélyesebb betegsége a közöny, a meg nem értés, a szeretet hiánya. Ha össze akarnám foglalni írói pályájának legfontosabb jellemzőjét, valahogy így fogalmaznék: első regényétől, a nagy sikerű 4447-től az utolsóig, Az együttlét-ig az epika érvényességi körét és kifejezésmódját egyre szélesítve a közömbösség ellen küzd rendületlenül. Helyénvalónak érzi ezt a jellemzést?

J. A.: Jólesik a lelkemnek, hogy ezt a makacs szándékomat az életműben észrevette. Igen, valaminek az irtózatos hiányáról beszéltem mindig. Bár más és más fokon. Első könyveimben ordítottam, rugdaltam a világot (amelyből magamat ki sose vontam!): nem érzitek, nem látjátok, hogy valami innen hiányzik? A mindennapjainkból, a terveinkből, a kapcsolatainkból, az örömeinkből és bánatainkból – s ezért a halálunkból is?! Aztán már a hiányt néven tudtam nevezni. Talán a Napok az első ilyen könyvem, amely nemcsak kétségbeesetten noszogat és vádol – hanem a tápászkodáshoz már némi fogódzót is ad. Jajongás helyett kötelet próbál vetni a verembe. Az életmérleget készítő ember itt már legalább felismer valamit. Gondolkodik. Nem menti fel a társadalmat, de tudja, ami lett – s ami ilyen vigasztalan lett –, abban ő is benne van. Már fáj neki a gyávasága, szellemi halogatása, következetlensége, szervezetlensége. Halála előtt már tudja, milyen irányban kellett volna a romolhatatlan értékeket keresnie. Ez a férfi, Viktor (Győző!) az utolsó percben megvalósítja, amit majd a Jákob lajtorjájá-ban a Sugárzóparancsol: „Ha repeszted a burkot, magadban kettőt keress: egyet, akit elpusztíthatsz, és egyet, akit fölnevelhetsz.” Az a fázis, amelyben jelenleg is munkálkodom, a Jákob lajtorjájá-val kezdődött. Sürgető vágyam támadt, azt is végre megmutatni, bármennyire hiányzik is az a bizonyos Valami-Valaki, valamilyen módon azért mégis jelen van. Így történik, hogy Szomjas Juli a Vörös és vörös-ben már idejében leválik a sikeres látszatútról. Így történik, hogy Az együttlét-ben az egyelőre „felesleges”, az egyelőre „szélmalomharcos” Ladár már ráébred: „Az érvényes szeretet nemcsak a vérségi köteléken alapuló, az már nem elég, Krisztus után; és nem elég az sem, hogy mint ember az embert, némiképp kötelességből szeretlek… én azt akarom közölni veled, hogy egészében ismerlek, átlátlak, együtt a jóval és a rosszal, próbálom látni lényed eredetét és majdani torkolatát.” Amit ez a harmincvalahány éves, az úgynevezett „reális” életében kallódó, de szellemiségében egyre tisztuló fiatalember mond, én is vele mondom: magasabb dolgokra hivatkozva nem hagyhatjuk cserben az „alacsonyan” szenvedőket. Nem tudom, hol olvastam, kinek a híres megállapítása, hogy aki a létezőkkel törődik, az elfecsérli az energiáját, ahelyett hogy minden idejét, erejét a létre, a lét kérdéseire fordítaná… Ez külön út! Veszedelmes meredek ösvény. És közvetlenül a pokol mellett vezet. Hártyaszerű válaszfallal. Én ezen nem akarok járni. A megváltó szeretetben nem válik szét a nyomorult teremtmény meg a diadalmas Isten. A személyt kell figyelemmel szeretni és megkülönböztetni, a Teremtő nevében, éppen. Nem kiszámítottan, egyengetve holmi égi karriereket.

Mégis, úgy tetszik, a gyakorlatban nagyon nehéz így szeretni. Részvét helyett gyakran csak sajnálkozás ébred, állítólagos jótetteink nyomán a hálát mohón bezsebeljük, szeretetéhségben kornyadozunk; mástól várjuk, amit mi magunk sem tudunk nyújtani. Ha pedig mégis sikerül a magunk tökéletlen módján szeretni, a gyakori viszonzatlanságok keserítenek: nem értjük… Sok mindent nem értünk a szeretet körül. Mert ha nem tökéletes, a gyűlöletnél is jobban tud fájni. Slágerszinten szeretni nevetséges. Szirupos szajkózása – tettek nélkül – ingerlő. Önzőn szeretni: majdnem felesleges. Pedig ez utóbbi az általános. Ettől az én „hőseim” (szegénykék!!) is sokat szenvedtek. Ideje volna már ebből a „szellemi kannibalizmusból” kinőni: ideje volna már nem kívánni, hogy hő szeretetünk tárgyát szőröstül-bőröstül felfalhassuk. Ideje volna szabadságban, a másik különvalóságát tisztelve, de szövetségben szeretni. Helyette inkább a közönybe menekültünk. Kényelmesebb. A közöny azonban a nihil pitvara. S a nihilnél még a tévedés, a hibásan működő szeretet is jobb, mert a tévedés még mindig közelebb van az igazsághoz, mint a semmi.

Tudja, én magam is sokat és sokáig kínlódtam, vélt vagy valós hiányok miatt; sokáig ezek a hiányok táplálták az íráskedvemet is. Ma már úgy vagyok, hogy inkább az okoz szenvedést, ha nem sikerül a vélt vagy valódi fölöslegeimet elhelyezni. Azt hiszem, az emberek egy része eljut oda, hogy őszintén óhajt valami cselekvő-ápoló, hatásos közreműködést a láthatóan siralmas, szánalmas állapotú világban; az aztán nagy kegyelem, ha közülük valaki meg is kapja a saját „lepratelepét”. Legtöbbször azonban meg kell elégednünk az aprómunkával: a közvetlenül ránk bízottaknak adni annyit, amennyit ők megengednek nekünk. S közben olyan terepen is tenni a folyton korrigáló jót, ami alapjában a szellem életétől idegen: a gazdaságban, a politikában. Terézia nővér azt felelte az újságíróknak: – „Nem érek rá politikával foglalkozni.” Joggal felelhette. Ő igen. Mert őt a tevékenysége igazolta.

R. L.: Szereti a fiatalokat, szánja a magatehetetlen, kiszolgáltatott öregeket. Már akkor figyelmeztetett arra a feszültségre, melyet e két korosztály létének megoldatlansága sugall, amikor ilyesmiről nem illett írni, még kevésbé beszélni. A Kötél nélkül elbeszélései már húsz éve arra intettek: baj van a fiatalokkal is, az öregekkel is. Ha szelíd iróniával is, de erről beszél a már említett utolsó könyvében. Lát bármi reményt arra, hogy az irodalom enyhíti a valós, társadalmi gondokat? Egyáltalán: mit tehet ma az író? Mi az író dolga?

J. A.: Ott folytathatom, ahol abbahagytam. Baj van. Öregekkel is, fiatalokkal is – és a középkorúakkal is, természetesen. A baj közös gyökere mindaz, amiről eddig is beszéltünk. Az a fiatal, aki nem látja élete valós célját, idősödve tetszetősre pingált műcélokat kreál magának, vagy a gyakori ismétléssel, „szoktatással” elibe tartott hamis céltáblát fogadja el igaznak. Ebbe a látszatnyüzsgésbe „öregszik bele”. Aztán – mivel élete valódi célját nem ismerte fel – halálának se tud már magasabb célt adni. Öregkorban, kopott szervezettel, fizikai veszteségek közepette, folyamatosan szegényedve, kifosztva, ráadásul elhanyagolódva, „leírva” – az önáltatás, a napi mákonydózis megszerzése is egyre reménytelenebb. S végül csak a csupasz vegetáció marad: az álarcában  elborzasztó halál perspektívája. A le nem leplezett, meg nem szólított, meg nem szentelt halál rettenete. Hogyne szánnám őket – hiszen nincs messze már az idő, amikor én is öreg leszek, de bármily közel van, még sok a kockázatom addig: nem tudhatom, végül is lesz-e erőm a „hirdetett elméletet” végig, a „megvalósult gyakorlatban” hitelesíteni. Lelkem olyan állapotában meghalni, ahogy kell: alázatosan, könnyen válva – mert éretten. A fiatalokban pedig bízom. Nem mindegyikükben. Hanem a keresőkben, a sémát elvetőkben, az új késztetéseket hozókban – egy szigorú agyú, de jobb szívű nemzedékben. Fiatalokban, akik nem elégszenek meg a felszínnel. Rokonszenvem azoké a fiataloké, akik nemcsak a szeleteket látják, hanem akiket az egész érdekel. (Meglehet, nekik fogalmuk sincs talán erről a rokonszenvről.) Akik bár a fennmaradásukhoz szükséges s egyre nehezebben megszerezhető helyükért küzdenek: lakást, állást, tisztes fizetséget, esélyt követelnek a munkájuk alapján, beleszólást a társadalomba emberi jogaik alapján, de mindennél fontosabbnak tartják szellemi kötelességüket: újra megnézni, gondolkodva vizsgálódni: tulajdonképpen hol van ez a most már minden eresztékre kiterjedő, boldogtalan emberi hiba? Kisiklás? Miből származik a sok „kis csőd”, „zsákutcácska”, „repedés”, tévfunkció, rendeltetés elleni használat? Mitől vagyunk mi – végeredményben megváltottak – ilyen konokul megválthatatlanok? Ilyen hisztérikusan idegesek? Ilyen bambává nyugtatottak? A Jákob lajtorjájá-ban a Hang figyelmezteti az induló emberpárt: „Fogyasszátok a megtermelt elfogyaszthatót, tiétek! De termeljétek párhuzamban az elfogyhatatlant.” Lám, az életműben benne van minden. De ha csak az életműben: az bizony botrány. Szinte kudarc.

Mit tehet egy író? – kérdi. Hát többek között tanúságot tehet. Józan tanúságot az őrült vádlók, a megfélemlített vádlottak (vagy a megfélemlített vádlók és őrült vádlottak) között. Nem bíró – ehhez megbízást nem kapott. Az ügyész szerepébe gyakran beugratják – s gyakran önként helyettesíti a védőügyvédet. Persze, minden írónak, minden „íróságnak” megvan a maga saját története. Más a hátországunk. S ezért talán nem helyes, ha az egy általánosító érvénnyel beszél a többiről is. Én – mióta az alkotói eszemet tudom – a tett és írás viszonyával küszködöm. Eleinte az írás, a kezdet felfalt minden energiát: írtam a megcselekvés helyett. Egy darabig túlságosan népszerű is voltam. Ennek csak a kezdet legkezdetén örültem gyanútlanul: a 4447, a Kötél nélkül, a Tartozik és követel idején. A Mindhalálig írója már tudja: „Nem az a fontos, hogy szeressenek. Más, más, ami fontos.” A Mindhalálig írója még abban bízik, hogy a bennünk lévő rosszat (hiúság, irigység, gyűlölet) fel lehet használni, a jó ügy érdekében meg lehet lovagolni: „Micsoda makrancos, szeszélyes vágta! Nagy merészség, a Fausténál magasabb rendű: szövetség helyett nyerget vetni a hátára… hiába ő visz téged, mégis te hajtod őt: micsoda vágta, ördögháton a Paradicsomba!” – Pontos kép. S nagyon is igaz, egy bizonyos közelítési határig. Mert azon túl le kell, nemcsak az ördög, de még jó angyalunk hátáról is szállni: onnan csak gyalog. Csak gyalog. Később aztán „megemeltem” a művet. Azt hittem, a műben sugallt minőség felment a megtett rosszak és a meg nem tett jók következményei alól. Sok művész hiszi ezt. Lehet: enyhítő körülmény. Lehet: beszámítják. De nem ment fel, ma úgy gondolom. Ha dolgozom, nyújtózkodva teszem. Aztán megpróbálom magamat föltornászni a mű szemléleti magasába. Nagyon fáradságos. Nagyon kényelmetlen. Óriásiakat lehet pottyanni. De hát mégis: mit tehet egy író, ha egyáltalán tenni akar? Szó és tett között a szakadékot egyre keskenyebbre húzza. Érvényesen, esztétikai izzásban beszélhetni: isteni kegyelem. Ennél csak egy mélyebb kegyelem van: érvényesen elhallgatni; a lehetséges világát a van világába helyezni. De ez még odébb van – egyelőre mindössze szégyen nélkül igyekszem írni. Megszívlelem Az együttlét-ben Ladár szavait: „A tehetség kísértés. Gyakran eltereli a tehetséges ember figyelmét a lényegről, nem pedig kifejezi. Csak a zseninek nincs kockázata: a zseni és Isten között még közvetlen vonal működik.” Én valamiféle balektudattal birkózom. Most még tegnapi hősnek lenni könnyebb – a jövőnek a jelenben, úgy tetszik, inkább csak balekjai vannak.

Mit tehet az író? A legtöbbre is vágyhat. Ahogy Ladár mondja: „Valóban fényhordozó szeretnék lenni. Minél kevesebb segédeszközzel, minél kevesebb fikcióval, minél kevesebb önmutogatással. …De hát ez talán már nem is az író dolga. Hatásköri túlkapás.” Talán bele kell nyugodnunk korlátainkba. Mindenesetre nem „játszódni”. Újra és újra fölmenni a tűzért, újra és újra lehozni. Aztán újra és újra lemenni az alvilágba, a lelkünk éjsötét és agyagnehéz, alámerült feléért. Egyszerre válni Orpheusszá és Eurüdikévé. A katarzisig sodorni a lustaságba tapadt emberiséget. Nem kicsinyelve, hanyagolva az esztétika törvényeit, hanem éppen kötelezően alkalmazva. Esztétikum nélkül nincs művészet. De legalább bizonyos fokú szakrális ihletettség, transzcendentális érintettség, legalább minimális „beavatottság” nélkül nincs esztétikum. Az igazi szellemi közlés (nem a sirám, nem a közhely, nem a halandzsa, nem a panelbeszéd!) mindig feszes, mindig egyben művészet is. Erőltetettség, szándékoltság, modorosság, meghökkentés nélkül az. (Persze, jelenünkben sok író él ihletőjével békétlen vagy soha fel nem fedezett társbérletben – nem is tud róla, valójában milyen magas rangú munkatársa van!) Hát például ezt teheti az író: ráhagyatkozik az Örökre, s ennek birtokában – már a saját felelősségére – a jelenben nyilatkozik meg. Itt, Kelet- (Közép?-) Európában, szinte bizonyosan, politikába is bonyolódik. Igennel és nemmel szavaz, lelkiismerete szerint. A környezet – a társadalmi valótlan valóság – akarva-akaratlan a műbe beszüremlik. Kinek-kinek témája, alkata szabja meg a mértéket. S az is politikának tűnik, ha Pascalt komolyan vesszük: „Mivel nem tudták elérni, hogy ami igazságos, az egyúttal erős is legyen, úgy intézték az emberek, hogy az legyen igazságos, ami erős. Össze kell tehát kapcsolni az igazságot az erővel, ezért vagy az igazságot kell erőssé, vagy az erőset igazságossá tenni.” Nincs előkelő elvonulás! De csak politikában gondolkodni, alighanem az irodalom lefokozása. Pilátus politikai ember is volt – döntését politikai helyzete is árnyalta; de működését végső soron nem politikai színtér ítélte meg.

Azt hiszem, az a leggyötrőbb, hogy az író sohasem tudja, mit tett, ha tett is valamit. Vigasztalhatja magát: amit egyszer előhívott, az most már létezik. Ha minden betűje elhamvad is. A Számontartó számon tartja. De valahogy mégsem tudunk ebben teljesen megnyugodni: a másokban való hatás nélkül csorba a személyes életüdv. Én e tekintetben úgy vagyok, hogy ha nem ismernek, az nem bánt. A fel nem ismertsége bánt annak, amit képviselek. Ha nem értik meg, amit írtam, alázattal elviselem. De ha félreértenek: nagyon szenvedek.

R. L.: Napok című regényéből jegyeztem ki a következő idézetet: „A tudás közben érkezik, észrevétlenül, látványosság nélkül.” Érvényesnek véli tizenhat esztendővel a regény megjelenése után is e gondolatát? Mit tegyünk, hogy megszerezzük ezt a „tudást”? Ön szerint elképzelhető-e, hogy visszaáll majd a dolgok természetes egysége, s ez a „tudás” egyszerre jelenti az ész és a lélek bölcsességét, belátását?

J. A.: Mindketten tudjuk, hogy nem a megszerezhető ismeretanyagról van szó. Hanem arról a bizonyosról, ami több, mint adathalmaz, több, mint amit logikával el lehet érni – nincs is nyilvános, „állami” egyeteme, csak csöndes, szorgos magánműhelyei. Igen, ma is vallom: ez a tudás közben érkezik. De hogy mennyi? S milyen fokú? Hiszen ahogy a Jákob lajtorjájá-ban a Sugárzó Lény megfogalmazza: „Legjobb annak, aki helyesen megéli, amit helyesen hirdet. Jó annak, aki helyesen éli meg, amiről nincsen tudása. Rossz annak, aki rosszul él, mert rosszul tudja. Rosszabb, aki tudja, de nem teszi. De a legrosszabb a mindenkori meghamisítóknak.” Az a kevés viszonylagos, amit az abszolúthoz képest megtanultunk, lehet csapda is. Csábíthat kinyilatkoztatásra, tetszeleghet csalhatatlanságban. Végső soron tudni a nem tudást és mégis folytatni: emberfölötti az emberben. Ezt tegyük. Az öregség a szellemi perspektíva tágulásának is ideje (lehetősége), hiszem. Ahogy a Napok-ban írtam: „Üvegfolyosó. Inkább üvegtölcsér. Egyre szűkül a fala. Megyek benne előre. De egy másik tölcsér tágul. Két tölcsér. Egymásba szorítva. Ahogy szűkül az egyik, úgy tágul a másik. Egyszerre két folyosón megyünk.” Mégsem helyes azonban arra várni, hogy amit megszenvedtünk, kitapasztaltunk, majd a rezzenéstelen, kikerekedett öregkori bölcsességgel ömlesztjük, egy tömbben, a világ nyakába. Nem biztos, hogy a bosszúálló fizikum ezt akkor már megengedi. És ami menet közben érkezik, azt menet közben – meglehet kapkodva – szét is kell osztani. Különben is ott már – a küszöbön, ahogy a nagynéni mondja Az együttlét-ben – valahogy minden másképpen van. „Semmi sem patetikus, s nincs polémia semmivel. Profán és szakrális: megférnek egymás mellett, sőt átderíti egyik a másikat. Ez már nem a prófétálás szakasza; nem a nagy üzenetek kora. Azok – ha elhangzottak – már elhangzottak. A kereszt tövében sincs már igehirdetés: csak valami egészen köznapi teljesülés van. Szelídség, megtörődés, természetes elgyöngülés, s talán még a cserbenhagyottság fájdalmai. A Példa megmutatja magát.”

Addig is fordítsuk meg a közmondást. Aki csak egy kicsit is „Jupiter” már, és a „kisökörséget” kinőtte: ne engedje meg magának, amit a másik még bocsánatosan megtehet. Amit szabad a kisökörnek – nem szabad Jupiternek. A tudás kötelez. Még csekély fokon is. Többek között arra, hogy amit tudunk, következetesen, a legmesszebbmenő következetességgel meg is valósítsuk. Ez az, ami még nagyon hibádzik. „Szó-szó-szó: a hamleti dilemma, némiképp módosulva. A tett hiánya az, ami a gondolatot halványra betegíti; inkább nem merünk gondolkodni, nehogy saját szavunkon kelljen fognunk magunkat. Így aztán az embernek előbb-utóbb azt kell beismernie, hogy tulajdonképpen ostoba, vagy azt kell felismernie, hogy tulajdonképpen gyáva” (Az együttlét). Csak a szellem szélhámosai olyan magabiztosak. Akik eszmékkel üzletelnek, árfolyamon alul, ahogy a piac diktálja. Akik szappanbuborékból fújnak gyémántbuborékot.

S hogy visszaáll-e majd az akarat, értelem, érzelem hármas egysége és rendje? Majd ha amit hiszünk, tudjuk is már. S amit tudunk, el merjük hinni. S azt akarjuk szabadon, ami a szabadság valóban. Majd… ha már úgy fog fájni, hogy nekünk van és a másiknak nincs (akár egészség, akár tehetség; szépség vagy pénz; boldogság és harmónia), mint például egy gennyes fog lüktetése, olyan… fizikailag és elviselhetetlenül. Majd ha úgy fog fájni a más baja. Ott és akkor kezdődik a személyes bölcsesség birodalma – ahol már átjár a szeretet mindent.

R. L.: Ilyen, bizonyos értelemben összefoglaló könyv után, mint Az együttlét, a továbblépés nehéz. Mi született a jelenben azóta? S mi foglalkoztatja, ha a jövőbe tekint?

J. A.: Most valami nagyon „egyszerű” készült el. Régen terveztem, de csak mostanában szereztem hozzá mélyen megélt fizikai-lelki-szellemi tapasztalatot. Egy naplót írtam: leírtam az erdélyi Szegény Sudár Anna megcsalattatásait. Árva Bethlen Kata után: ma és ott – a mindennél nagyobb tragédiát. Magyar vagyok. Fontos nekem ez a nemzet. Ide vetettek el. Ezen a nyelven, ebben a kultúrkörben, ebben a jellegzetes hagyományban élek csak igazán. Felelősségem is van. Nem hallgathatok. De ez a felelősségem arra is kiterjed, hogy ne csak egy helyhez és időhöz kötött történet szörnyűségeit meséljem, hanem azt is sugalljam, hogyan lehet mégis – kinek, minek a nevében? – az oly sokszor s oly különböző formában támadó, igazságtalannak tűnő szenvedést elviselni.

Mit csinálok a jövőben? Mi foglalkoztat? Minden, ami eddig. Mindenesetre a szabályos „szépprózától” mintha távolodnék. Nem tudom pontosan, mi az, amit még szeretnék. De nem vagyok izgatott. Viszonylagos nyugalmam van. Isten ezért ne büntessen: ha most kéne innen elmennem, nem panaszolnám, amit az alkotók közül oly sokan: hogy még teli bőrönddel kellett távoznom. Isten ezért ne büntessen. Úgy érzem, amit kaptam, nagyjából bizony előadtam, kicsomagoltam, fölmutattam – ezt-azt tán túl sietősen. Amit elkapkodtam, azért kár. De jó perceimben remélem, a hozományt szaporítottam is. S most kíváncsian várok: lesz-e „utántöltés”? Vagy megtalálom-e a rugót, amelyik kipattantja az utolsó rejtekhelyet?