Mindhalálig

– Kezét csókolom, csak egy pillantást vetek, dehogyis hordom be a mocskot. Önöknél nem hullámos a parkett?

– …

– Nálunk sem. De jobb félni, mint megijedni. Micsoda pénzt adtunk ki, micsoda pénz az, becsületes munkával! A kilátás még nem minden, bár a tisztelt férje szakmájában az sem elhanyagolható; nekem azonban, amennyit itthon ülök, semmi. Talán nem lesz hullámos.

– Talán nem.

– Valójában be sem mutatkoztam, a névtáblát még nem véste ki a vésnök; szerintem az is beletartozna ingyen egy öröklakásba; Galamb Ignác vagyok, belső munkatárs – a szeme, mintha gyufát lobbantanának előtte, hirtelen megrebben, kacsintásnak szánja –, belső munkatárs a…

Hadar valamit, áhítatosan; az asszony csak a ropogó mássalhangzókat érti, rábólint.

– Gyorsan kihűl a lakás.

– Hát bizony… Négy oldalról csak a szél, a szél, a teremtő puszta, mindent ígérnek a környékre, mindent, de hát én majd rajta leszek… – megint kacsint.

– Legyen rajta – mondja az asszony, s fülel a szoba felé.

– Alkot? – kérdezi Galamb, és bűnbánóan a szájára csap.

– Szundít.

– Délután két órakor? Nyilván az éjszakai munka. Hát itt tavasszal aztán lehet. Csak kitárja az ablakot, és áramlik a hegyekből a hársfaillat.

– Hárs?

Galamb beles a konyhába.

– Úgy élünk majd, mint egy kis család. Összetartanak a közös gondok. Itt nem lehet veszekedni, mindössze hat lakás, bizalmi emberek, meg persze egy-két sznob is, akiknek imponál, hogy Törtel Géza szintén… mi nagyon megbecsüljük a Törtel Géza tehetségét… mi bizonyosak vagyunk benne, hogy tiszták a szándékai. Abban a kis hurka alakú táskában mi van? Csak nem doktorka tetszik lenni?

– Sajnos.

– Ne tessék!… Nem szabad így beszélni! Nagyon fontos! Orvos! Kulcskérdés! Minden munka nagyon fontos, ha minket nem mutogatnak is a televízióban. A Törtel elvtárs egyébként rendkívül természetesen hatott a képernyőn. Televíziós arc! Van ilyen.

– Van – mondja Gizella.

– És a megnyilatkozásai. Roppant szimpatikusak. Megnyerő, közvetlen.

– Az.

– Ámbár néha ő is túllő a célon.

– Néha.

– Nem baj. Asszonyom, nem baj. Költői szabadság. Senki se veszi olyan komolyan. Juci, gyere ide egy pillanatra, köszönj a doktor néninek; ez a kislányom, kitűnő előmenetelű; ez a néni annak az író bácsinak a felesége, akiről biztosan hallottál az iskolában.

– Nem vagyok tiszta kitűnő – mondja Juci; a havat elkeni az előszobaszőnyegen –, két négyest is hoztam, ne hencegj velem. Kislány vagy fiú nincs ebben a lakásban?

– Nincs – mondja Gizella.

– Az egész házban nincsen – Juci számon kérően néz az apjára. – Hogy lehet ez?

Galamb megint hunyorog, mint aki tudja, de az államtitkokat nem fecsegi ki.

– Elnézést, ha zavartunk. De olyan jó látni. Ezt a megbecsülést. Amivel övezzük.

– Amivel – motyogja az asszony.

– Miért tetszik télen is napszemüveget hordani? – kérdezi a kislány, már a küszöbről. – Azt a színésznők szokták… Itt a bácsi a híres, nem a néni!

– Cserfes kis szája van – mentegetőzik Galamb –, akinek nincs gyereke, annak szokatlan.

– Annak igen.

– …és még mindig alszik?

– Alszik. A drágám. Alszik.

Egymásra mosolyognak, azután Gizella becsukja utánuk az ajtót. Még hallja a gyerek fojtott kuncogását.

Odaáll a tükör elé. Semmi okuk rá, hogy kinevessék. Nő. Nagydarab nő, rövid, fekete haj. Nem kövér. Aki kövér, az lefogyhat. Ezen a testen minden csont és izom. Épület, nagy kövekből.

Visszamegy a konyhába. Dobozokat nyit, csukogat. Kést élez. Beáztatja a porcelánt.

Ma este jönnek. Nyolcra, vacsorára. Lakásszentelő. A szokás. Avatni mind. Vígan.

Hangot hall a szoba felől. Késsel a kezében beszalad. De Törtel alszik. Talán álmában kiáltott. Hasán takaró, lába pucér, kinyúlik előre, a karja szétcsapva. A szája nyitva, a haja gyűrött, szuszogása békés, ritmikus. Mintha bomlott pólyában aludna.

Az asszony leereszkedik melléje, a kést a szőnyegre teszi. Csak ül.

Szeretné jobban betakarni. De nem teheti. Törtel azonnal ébred, a hangot elviseli, csak az érintést nem, a simogatást sem; attól keservesen följajdul, mintha eleven seb volna a bőre helyén.

Meg fogsz fagyni – gondolja Gizella. Újra fölemeli a kést; sok a dolga még, nyolcra jönnek, már készülődnek valahol, beszélnek erről az estéről, a jelenetet rendezik.

Kés nem is kell. Van konzervnyitó. És kenyérszeletelő. És recés vajmintázó.

Nem emlékszik rá, mikor vette. Hogy egy üzletbe betérve így szólt: kérek egy csipkés vajmintázót…

Talán teremnek ezek a dolgok.

– No, nem – kiáltja hirtelen dühvel –, megmérgezett a gazember. Engem is megmérgezett.

Kincsi néni. Kincsi néni bővíti így a háztartást, havonta; mert Kincsi néni tudja, „mi dukál egy ekkora írónak”.

Kincsi néni ma sem hagyja őket. Meleg szendvicset készít majd és bólét.

A telefon. Csöng. Hamar megtanulták az új számot.

– Most? Olyan sürgős? Nem lehetne reggel, a körzetiben?

– …

– Értem. Nagyon kedves. A bizalom. Meg tudom érteni.

Fölébred, és nem lesz senki a lakásban.

„Beteghez mentem, rögtön jövök.”

Sietni kell. Oda-vissza, mindig sietni.

A bundában még nagyobbnak érzi a testét. A napszemüveget jobban az orrára nyomja. Bedobja magát a kocsiba. A félelem. A félelem, hogy nem indul meg, egyszer csak eljön a nap, amikor nem indul meg, és akkor ő majd áll ott, áll, és nem indul, és nem lehet…

Tíz éve vezet. Még soha nem karambolozott.

 

Napsütéses január volt, és nagyon-nagyon hideg. Kivittük a szánkót; karácsonyra kaptuk, a dombhajlatba vittük ki, Jancsi cipelte a hátán; én meg azt mondtam, úgy segítek, hogy söpröm előtte a havat. Egy kis fenyőgally volt a kezemben, azzal kotortam a csillogó fehéret, a fényt néztem, ahogy a nap szikrát vet a havon, játszottam; Jancsi meg csak cipelte a szánkót, aztán egyszer csak letette, és megpofozott; csípett a pofonja, ingyenélőnek nevezett, úgy emlékszem, ez volt az a kifejezés, „ingyenélő, nem is ülsz rá…” Már hatszor is lesiklott; én fáztam, bőgtem; apa arra jött, ő meg Jancsinak adott egy fülest. „Ő a gyöngébb, nem szégyelled magad?” – ezt mondta Jancsinak, és egész délután nálam maradt a szánkó, Jancsi a havat lapátolta a kertajtó elől, ez volt a büntetése az irigységéért; mert apa tanító volt, és a jó tanító nyesi az emberi hibákat, irtja a bűnöket. Irigység, hálátlanság, paráznaság, hiúság, ezek állatok mind-mind, egy-egy szörnyeteg, ha nem vigyáz, felfalják az emberi lelket.

– Ellenállsz-e az ördög kísértésének?

– Ellenállok, apám. De csak másodszorra. Hogy megbánhassam. Apám, megbánni jó.

Igen. Bennem valami mindig hibádzott.

– Tudod, József – mondta a nagynéném az apámnak –, inkább nyúlszájjal született volna. Az legalább operálható.

– Irigykedsz – felelt neki anyám; október vége volt, szedtük a kiskertben a diót –, mert neked nincs fiad. Bármily díszes kolompot akasztasz a nyakadba, nem szalad utánad senki.

– Te hoztad ezt a szellemet a családba, Juliska! – nagynéném ledobta a kosarat, a diók szétgurultak. – Sajnos, rád ütött a kölyök…

Apám kezében remegett a hosszú léc, mellyel az ágakat bökdöste. Szerettem volna, ha agyonvágja vele a nagynénémet, de nem egyszerre, hanem szépen, lassan, külön-külön összelapítgatva minden csontját. De apám nem tudott verni; büntetései kifinomultak voltak és hiábavalóak. Az a pofon, melyet Jancsi kapott, éppen miattam, az egyetlen, amire gyermekkoromból visszaemlékszem.

Így csak anyám válaszolt a nagynénémnek, akit Jolandának hívtak, és télen-nyáron széles karimájú kalapot viselt, a mi pestszentlőrinci házunkat különös kegyképpen látogatva. Jolanda néni férje cégvezető volt, „bejegyzett cégnél”, s ez önmagában is úgy hangzott, mint egy fenyegetés.

– Gézu egyéniség. Őt nem lehet közönséges mértékkel mérni. És örülök, ha ebben rám hasonlít.

– Békesség… – mondta szelíden apám; szedte Jancsival a diót; Jancsi megfújta a termést, mielőtt kosárba tette; láttam rajta, hogy élvezi, szeret dolgozni, és tud is; én meg untam, mérhetetlenül untam az egészet, Jolanda néni chypre-illatát, apám egészséges szakállát az őszi fényben, Jancsi pontos, szakszerű mozdulatait; és anyámat is untam, áttetsző, szeplős bőrét, ahogy védelmemben még foltosabbá tarkult az arca.

Őt választottam, mert ő volt a leggyöngébb, a legtörékenyebb, kínlódása a legélvezetesebb.

– Ugyan, anyám. Rád hasonlítani, még csak az kéne.

Jolanda elégedetten felröffent, anyám sírva fakadt; egyik pillanatról a másikra kezdte mindig a sírást, átmenet nélkül, nagy hangerővel, bőséges könnyekkel, szemét forgatva, haja tincseit tépdesve. Szerettem ezt az élményt. Ugyanúgy zajlott le bennem minden alkalommal. Először a vad öröm. Hogy valaki miattam sír, és erőm van arra, hogy másnak fájdalmat okozzak. Azután furcsa kényelmetlenség, mintha széles körből figyelnének, nem ők, nem a környezet, hanem alattam és fölöttem, széles körből. A részvét hirtelen lódított rajtam, belülről fakadó, meleg vízű forráshoz hasonlított, ahogy végre kitépi magát a kemény földből.

– Nem téged! – kiáltottam; odaszaladtam, megöleltem; érdekes, mindig ezt kiáltottam: „nem téged”.

Bementek a házba, Jancsi visszaszólt (egyedül vitte a nehéz kosarat):

– Te világ lustája.

A diófa csupasz volt már; egy-két viaszos levél lebegett csak az egész kertben, és az őszirózsa rozsdás lilája virágzott. Hány éves voltam, úristen? Talán kilenc; ez a diószedés, erre emlékszem. A következő évben már nem állt anyám a kertben, meghalt, és sohasem mondták meg, tulajdonképpen miben; a nevét, a betegség lényegét titkolták, körülírták, helyettesítették latin szavaikkal.

A temetés. Ott én sírtam úgy, ahogy egykor anyám szokott; csuklottam is; a gyűlölt Jolanda megtörölte az orromat a chypre-illatú kendőjével, de igazában nem sajnált engem senki; a halottat sajnálták, és akkor irigykedni kezdtem, irigykedni az anyámra, aki középütt fekszik, gyertyák sercegnek érte, én pedig egyedül vagyok a lépcső alján.

– Nézd, milyen szép a naplemente – mondta az apám; de akkor már kamaszodtam, az apám gallérján a szememmel egy vonalban láttam a korpát. – Tanuld meg élvezni a szépet. Nézd azt a vörösarany fényt, hogy átizzítja a barna sarat…

– Sötét lesz – mondtam –, hamarosan besötétedik. A naplemente szomorú.

– Hát a hajnal? – próbálkozott apám. – Azzal mi bajod?

– Előkészíti az estét.

– Végzetes csapás – felelte apám, de nem erre, ó, nem; a kórházban felelte, a háború alatt; megfázott a pincében, Jancsi a fronton volt régen, engem későn engedtek el a laktanyából, arra érkeztem, hogy az utolsó szavait meghallgassam, de nem emlékszem ezekre az utolsó szavakra, mert jobbára a kórház tisztaságára és a kellemetlen ágyszomszédokra vonatkoztak; csak ez a „végzetes csapás”, ez ragadt a fülembe; talán a háborús helyzetről beszéltünk, de bennem így kapcsolódik össze: ez a kései mondat egy korábbival, végzetes csapás, aki a hajnalban is az eljövendő éjszakát látja.

– Ti-rá-rá brumsztié… a Kué-módszer… – mondta az ezredorvos, amikor három napig ideggörcsben rángatózott a bal karom. – Ismeri? A sok rossz között az icipici jót megkeresni… s arra koncentrálni… az egyetlen gyógyszer.

Megúsztam belső szolgálattal; a civil lakosság mentéséhez osztottak, húztuk a hullákat a romok alól, és buzgón azonosítottuk őket, azonosítottuk a már nem létezőt az egykor volttal. Semmit a semmivel.

Nem használt; visszájára fordult bennem „a módszer”. Megtalálni a rosszat minden jó között, megtalálni, felnagyítani, ide, körém, az egyre szűkülő négy falra.

Tehát betegség. A többi ember egyszerre lát a két szemével. A jobb kiigazítja a balt. Te vagy az Egyszemű, akinek éles látása nyílott a bajokra, mert egy személyben nem gyűjthet össze mindent a maga egyedülvaló tökéletességében, csak az Isten. Lelked torzult, képlékeny, örökké új formát keres, s minden formát undorodva hagy tova, mert a fém túl hideg, a fű túl lágy, a test túl meleg számodra. Kidobtak egy ajtón, és a másik sem bocsátott be; nem tudsz szállni, de talpadon a bőr gyönge. Elejtett a szeretet egyetemessége, a közöny tágas termei mégsem fogadnak. Betegség.

 

Az óra ketyeg. Törtel már régen úgy alszik, mintha gondolkozna. És fordítva.

– Gizella! Gazella! – kiált.

Föltápászkodik, a szája keserű, öblít egyet a fürdőszobában. Elolvassa a cédulát.

– Csavargó – mondja félhangosan, mintha sértették volna. Lábujjhegyen az előszobaajtóhoz lopódzik, kikukucskál a függöny fölött.

Nincs folyosó, csak zárt, üveges lépcsőház, szemben Galamb Ignác hajszálnyira ugyanilyen lakása. Hajszálnyira ugyanilyen kis, rácsos kémlelőablakkal. Az ablak mögött Galamb Jucika, lapított orral, ahogy mereven bámul kifelé, hajszálnyira ugyanígy.

Értelmetlen, végül is. Törtel visszamegy a szobájába. Egészen az erkélyig. Azután újra fordul, meglódul, friss energiával végigjár minden helyiséget.

– Szobák. Három – mondja, mintha leltárt diktálna. – Helyiségek. Kilencvennégy négyzetméter. Nem ketrec.

Ahogy ruganyos léptekkel mászkál összevissza, párducnak képzeli magát; hirtelen fázni kezd.

Megtapogatja a falat.

– Légfűtés – motyogja. – Hideg.

Gizella bizonyára ismeri a telefonszámot, ahol jelenteni kell. A hangot is eltalálja, ahogy a legcélszerűbb a kagylóba szólni.

Beteghez ment. Mindig beteghez megy. Ez természetesen a kötelessége. De mégis.

Nyakába kanyarítja a takarót, babrál az íróasztalán. A tegnapi posta. Ma semmi. Bár éppen nem is vár semmit. De hátha.

– A kilátás! – fölélénkül. – A kilátás!

Az ég is fehér, a dombok is fehérek; a keret is fehér, a tartalom is.

Már egy szürke csíknak is örülne.

Leül újra a heverőre, testén a pokróc szorosan összetekeredik, s mint göngyölt múmia, a szemközti falat méltósággal nézi.

 

Nagyon kicsiny kályha volt; a tetején pisze női archoz hasonlító repedés. Csak a szén égett el benne, de az aztán rögtön lobbot vetett, a papír és az aprófa nyomán. Narancspiros lánggal égett, és a csövet Mikulás-pirosra hevítette. A repedésen átszivárgó fény, a pisze női arc a mennyezeten hullámzott, meg-megnyúlva, összehúzódva, ahogyan a szél játszott a huzattal. Vaslapjára a lábas is ráfért, sárga zománclábas, belül kék erezet, az alján egyetlen szilva alakú kopás. A kopás rücskös felülete, mint finom bőrön az anyajegy, mindig megakasztotta a kanalat a keverésben.

– Kavarjad, fiú, kavarjad csak – mondta Gabi; esténként ezerfelé kapkodott mindig, ötig dolgozott a hivatalban. Jól viselte az állapotát, illett is hozzá, egy kicsit legalább kigömbölyödött, mert Gabi ruhában sovány volt, levetkőzve viszont látszott, milyen arányos: sehol kiálló csontja.

Igen, babfőzeléket kavartam azon a pici kályhán, kolbászdarabkák dagadtak a főzelékben, és jó szaga volt; Gabi ronggyal betömködte az ajtónyílást, hogy Khánné meg ne érezze a szagot. Khánné úgy adta ki a szobát, ha vendéglőben étkezünk, és a Gellértbe járunk fürdeni, de mi egy óriási lavórt is beszereztünk, egy bébirózsaszínű lavórt; abban pancsoltunk, halkan, ki ne hallatsszon a csobbanás. Amikor Khánné már aludt, akkor csempésztük ki a vizet.

Gabi szerette, ha mosom a hátát. De észrevettem néhány pörsenést a lapockáján, és az egyiket durván megkapartam, Gabi sikított, és a kezemre ütött:

– Te szadista…

Kértem, vonja vissza, csak összetévesztettem a zománccal, de a pörsenés vérzett. Gabi frottírköpenybe bújt; a köpenyen lógtak a színes szálak, lila és levendulakék csíkok szálai, és nem vont vissza semmit; én pedig ismét tudomásul vettem a dolgokat, mint kis élvezeteim közül az egyiket: a megbánás a fő energiaforrásom, s hogy a megbánás – a szenvedés látványában megmerülve – valódi legyen, ahhoz a tettet el kell követni. Persze, akkor még nem voltam író. Megelégedtem apró sebekkel, sértő félmondatocskákkal:

– Gabikám, rajtad ez a terhesség tíz évet öregít…

– Rémes, sovány nő, lógó has…

S az ő sztereotip védekezése:

– …én hoztalak ki a… én emeltelek ki a…

Toporzékolt hozzá, a fekete pöttyös mamuszpapucsban, de a mamuszpapucsnak nem volt sarka, tompán pufogott csak a háziszőttesen; nevettem rajta, magamhoz vontam, mert szerettem Gabit, igazán szerettem, a kis árkot a szája fölött, mogyorószín haját, amivel a fodrász sem tudott mit kezdeni. Olyan puha szálú volt és olyan elektromos, hogy szikra pattant belőle a sötétben, ha a fején keresztül húzta le a gyapjúruhát. A lábujján a körmök rovátkái az egyiptomi hieroglifákra emlékeztettek; ha megállt előttem mezítláb, dideregve, úgy éreztem, egyszer majd meg kell ezeket a jeleket fejtenem, és egyáltalán, van itt valami titok, ami miatt érdemes, ami miatt éppen ő, és nem egy másik…

Tulajdonképpen ezek a bolondságok voltak Gabi igazi érdemei; de ő nem tudott minderről, ő azt hitte, nagy és viszonozhatatlan szolgálatot azzal tett, hogy kiemelt tüzelőtrógeri minőségemből, elfogadtatta velem az íróasztalt, a szakállamat leborotváltatta, és méhébe fogadva nedveimet, kinevezett apának.

Mert úgy ismerkedtünk meg, hogy piros micisapkában ültem, és pipáztam. Már nyolc hónapja tartottam azt az elhatározásomat – mivel az internálást ötvenhét elején éppen csak kikerültem –, hogy semmi érdemlegeset ezentúl nem cselekszem. Bár előtte sem cselekedtem, de a látszata is elég volt ahhoz, hogy az újságtól – ahol hosszú éveken át dagadó riportokat készítettem – kinyírjam magam. Ezen megfontolásból lettem szénlehordó; baromi munka volt, minden zsákot tönkretettem, mert a vállam nem bírta, húztam őket a földön. A lőrinci házba nem mentem vissza; ott már Jancsi trónolt, akkor még csak két gyermekével; a vizsgálati fogságom ideje alatt telepedett be, vidéki szolgálati lakásból; aláírtam neki a befogadó nyilatkozatot, én pedig elspricceltem, sürgősen, amúgy is legszívesebben fölrobbantottam volna a házat, anyám-apám emlékével, a jóról és a jó jutalmáról elszónokolt prédikációkkal együtt. Munkásszálláson laktam, söröztem és kártyáztam; még tetszett is talán, hogy némelyek mártírként mutogattak; persze, éreztem, hogy ez végleges nem lehet, hogy az idő tartogat azért még valamit; de hogy éppen Gabi lesz az?…

Piros micisapka volt rajtam, és pipáztam, ültem a triciklin oldalvást, hanyagul; Gabi jött, kócosan, a központból jött, s mint ilyen, kellő fölénnyel.

– Maga az a Törtel? – kérdezte; részvét volt a hangjában, de tisztelet is. – Minden logikus. De ez a piros sapka!…

Levettem a piros sapkát; két hét múlva elajándékoztam a pipát is Jancsi bátyám nagyobbik fiának, aki a lőrinci kertben, a kipusztult diófa helyén formált egy agyagkentaurt, és a pipát a szájába nyomta.

Azt hiszem, azóta sem adtam nőnek akkora örömet, mint Gabinak. Újjáteremthetett egy férfit! Egy jobb sorsra érdemes férfiút, aki csak a mostoha körülmények hatására nem lett az, ami lehetne, de íme, most az ő képében leszállt Isten angyala…

Úgy esküdtünk meg, hogy alig vettem észre. Becsempészett az albérletébe, özvegy Khánnéhoz. Szent meggyőződése volt, hogy a mi kettőnk találkozása maga a végzet, s mindezt azzal a közhellyel gyarapította, hogy nem számít a szegénység, ha szűk lakunkban szeretet és boldogság honol.

Nyolc hónapig boldog is voltam. Sosem fogom letagadni. Hiszen egész életemben csak addig a nyolc hónapig voltam boldog. Hogy akkoriban már fölkapartam a pörsenéseit, az nem volt komoly.

A komoly az volt, hogy esténként hazatértem. Családapának készültem, már igénylést is adtam be lakásra. Borzadva gondoltam vissza az egykori zöldfülűre, aki lót-fut a szerkesztőség kénye-kedve szerint, s egyetlen gondja, hogy a cikkeibe legalább egy morzsányi igazságot csúsztathasson.

– Írás, csupa hazugság – mondtam megvetően, dunyhával takaróztunk, s még a hasunk is egyformának látszott a sok toll alatt.

– Így igaz – felelte Gabi. – Csak magas szinten. Egészen magas szinten. Csak úgy, csak azoknak érdemes.

Mert Gabi olvasott volt. Kedvenc írók, határozott vélemények.

Esténként malmozni szoktunk. Csiki-csuki. Csiki-csuki. Gabi mérgelődött, ha vesztett: rikácsolt, aranyos műharaggal. Szétszórta a kukoricaszemeket, én másztam be az ágy alá értük; az ágy alatt annyi minden volt: régi képek, cipő, folyóirat, egy öv, aranyszínű öv; akkor azt mondtam Gabinak:

– De én valamikor segíteni akartam.

Tudta, rögtön tudta, miről beszélek. Leereszkedett mellém a földre, átvette tőlem a kukoricaszemeket.

– Badarság – mondta anyásan. – Írással nem lehet segíteni.

– Biztos? – kérdeztem.

– Biztos – felelte. – Különben is, a dolog eldőlt. Pörzsike eldöntötte.

A gyereket neveztük így, a hasában. Pörzsikének, mert lányt akartunk; hogy ő miért, az természetes, de én?… Tulajdonképpen én semmilyen gyereket nem kívántam, fiút különösen nem; az munkált bennem, a lánygyerek az anyáé, ahhoz kötődik, attól szabadabban lehet mozogni; igen, akkor, ott, félig hasalva, az ágy előtt, miközben az utolsó kukoricaszemről is lefújtam a port, már láttam előre a képet, ahogy ők ketten ülnek ugyanebben a szobában, én pedig már máshol, mást csinálok, valahol tőlük mesze.

Gabi elszámította magát. Azzal a mondattal, hogy már minden eldőlt. Nem volt szerencsés ez a mondat.

Hát a sült gesztenye! Azt mennyire szerettem. Gabi kockás, bolyhos télikabátot viselt, a hasa miatt elöl már erősen fölkapott, és a kabát zsebe kidudorodott; abban volt a sült gesztenye.

– Mit hoztam a fiúnak? – kérdezte, én meg lehúztam lábáról a cipőt, hogy meg ne rándítsa a hasát.

Amikor az állapota annyira előrehaladt, hogy az ágyban is csak beszélgetni illett, szüntelenül a régi kalandjaimról faggatott. Én pedig szívesen meséltem neki, mert – bárhogy végződött is a történet – ő mindig az én pártomra állt, áldozatnak minősített, akinek szárnyalását a közönséges nők csak visszahúzták.

De az első szerelmemet, azt nem értette, visszamenőleg is haragudott érte.

– Beteg dolog – mondogatta makacsul –, beteg dolog az ilyen végkifejlet.

Az első szerelmem tizennégy éves volt, én meg tizenkettő. A Bárándy képviselő lánya. Csúcsos villában laktak, három utcával följebb; az anyja is gyönyörű volt, az apja is, még a szolgáló is, akit tartottak. Kedvesen köszöntek vissza mindig, mindnyájan azzal a szelíd, centiméterre kimért biccentéssel; hiába utánoztam, nem sikerült. Bárándy Csillának hívták a lányt, és még soha olyat, azóta sem!… Bárándy Csilla. Barna, bronzárnyalatú haj, türkizkék masnival hátul összefogva; a szeme is türkiz, egy kicsit mandula alakú, az álla meg fordított szív, középen egy parányit behorpasztva; és mindig szomorú volt, mindig kocsival hozták-vitték; magántanuló – így emlegették. Néha belestem a puszpángbokrokkal védett kerítés mögé; könyvvel a kezében sétált, mindig könyvvel. Néha fölnézett az égre, a fákra, mintha súlyos gondolataira keresett volna választ; szinte hallottam a sóhajtását, és szerettem volna vigasztalóan bekiáltani:

– Én értelek, Csilla… Én értelek egyedül…

Talán fáj valamije, örökké. Talán gyógyíthatatlan kórban szenved.

Egyszer meglátott. Az anyjával állt a kertkapuban; nyári este volt, egy virágszálat rágott, a virágnak a zöld szárát, elmélyedten. Fehér, sonkaujjú ruhát viselt, magasan záródó nyakkal; az anyja ugyanolyat, csak mélyen kivágva. Szótlanul álltak, talán a kocsit várták; Csilla szája zölden fénylett, figyeltem, mikor köpi ki az elrágott szárat, mert hiszen ki kell köpnie… De ő meglátott engem, és nem köpte ki. Tartotta a szájában a keserű mérget, és akkor tudtam, ez a lány szeret engem, kiválasztott, ez a csodálatos, égiekkel társalkodó lény!

– Jaj, ez a Bárándy – mondta aztán apám, vacsorakor, s még egyszer vett a vajas kelbimbóból –, a csillagokat lehozná, de ha egyszer nem segíthetek…

– Kinek? Miért? – kérdeztem; utáltam a kelbimbót; Jolanda néni küldte, szánalomból, a cselédjével: egyenek a csatakos árvák.

– Olyan buta az a lány. Mint az ökör. Hiába kérdezik. Csak néz. Bámul. Meg sem szólal. A tanfelügyelő is tehetetlen. Az idén harmadszor marad vissza. Bizony, Gézu. Mindenük megvan, még sincs semmijük…

A könyvek. Az égre vetett tekintet. A homlokán a sejtelmes felhő.

Másnap széthúztam a puszpángbokrokat.

Csilla ott ült a dáliák közt, térdén a könyv, valamit suttogott, de az nem zsoltár, én már tudtam.

– Szamár – sziszegtem be –, bukott szamár…

Fölugrott, kereste a hang gazdáját. Én gyorsan lebuktam. Majd újra vissza.

– Szamár, szamár, bukott szamár…

Azt hittem, hívja apját, anyját vagy a személyzetet. De csak előre-hátra hajlongott, öklét a szájába dugta, és bőgött, vastag hangon.

Még behajítottam egy göröngyöt, aztán nem foglalkoztam vele soha többé.

– Még ma is félek, talán ezért, a túl szép nőktől – mondtam Gabinak. – A titokzatosság rendszerint kongó ürességet takar.

– Én tehát nem vagyok szép? – kérdezte Gabi.

– Nem – feleltem –, szerencsére.

– Szegény Bárándy Csilla – mondta –, úgy sajnálom. De a mienk okos lesz. Meg azért szép is.

A dunyhahuzaton ibolyacsokrok díszlettek, szövött, giccses ibolyák. Az ablakon kartonfüggöny, a szekrényen Donald kacsa, Khánné pedig az ajtó előtt.

– Ha a trónörökös megszületik, ugye, tudják, hogy menniük kell? – kérdezte erőtlenül; mi bólintottunk, nevettünk; előre elképzeltük, mit csinál majd Khánné, ha a gyerek sírni fog, ez a furfangos, tolakodó Pörzsike, mert ez olyan gyerek lesz, hogy a végén még Khánné ringatja.

És valóban lány lett. Erzsébetnek anyakönyvezték, mert az a név, hogy Pörzsike, XIX. századi, ódon, falusi hangulatú; nem akartuk, hogy a szülei bolondériája miatt őt ugrassák, ha majd deli leánnyá fölcseperedik… ha felnő…

 

– Hol voltál? – kérdi az asszonytól. Hátra sem fordul. Az orra kifinomult, mint az ösztönre hagyatkozott állaté; Gizellát a légáramláson keresztül is megismeri.

Hangjához a takaróból előcsüngő lábfeje is igazodik, ujjait, mint a nyomorék, fölkunkorítja.

– Olvastad a cédulát – mondja Gizella. – Olvasni tudsz.

– Azt igen – feleli Törtel –, azt még igen.

– Ne kezdd el. Csak ma hagyjál.

– Nem értelek – Törtel fölkel, a takaróból kihámozza magát. Békatartásba ereszkedik, benéz a heverő alá.

– Üres…

Bolond – gondolja Gizella –, egy napon kiderül, hogy csak bolond, szimplán.

Törtel ülésbe huppan a perzsán.

– Talán fölkelnél.

Törtel fölkel:

– Fázom.

– Majd bemelegszik.

– Telefonálj.

– Én nem.

– Megfagynak a vendégek.

– A te vendégeid.

– Mégis te hívtad őket.

– Gondoskodtam. Miattad.

– Miattam…

Törtel hajlong, szívére csapja bal kezét, jobbjában láthatatlan kalapot lenget.

– Bohóc – mondja Gizella. A napszemüveg bepárásodik, leveszi. Sótól sebes, dagadt szemével hunyorog.

Törtel közelebb lép, a torzult szemhéjat érdeklődve nézi.

– Honnan van ennyi könnyed?

Szinte irigy.

– Csak ma hagyjál – az asszony könyörög, de könyörgése meggyőződés nélküli.

– Valamit tenned kéne, hogy ne sírj.

– Embertelen vagy.

Gizella indul kifelé.

– Akár egy állat. Ugye.

– Az állat jó. Az állat ragaszkodó. Az állat érez.

Törtel megérinti a karját, ujjai hidegek és ragacsosak.

– A beteged… Milyen beteghez hívtak?

– Influenza – mondja Gizella; reménykedik. – Lázzal. Januárban gyakori.

– Honnan tudod?

– Mit?

– Hogy csak influenza. Hátha mellhártya. Hátha tüdő.

Gizella mosolyog.

– Ez a dolgom. Hogy biztosan tudjam.

– Pancsermunka – Törtel kínlódik –, hentesek és mészárosok, diplomával.

– Adok idegcsillapítót. Gondolj az estére.

– Orvos. De nagyra vagy. Mind-mind olyan nagyra vagytok. A tudományotokkal. Ami „egzakt”!

Csöngetnek. Gizella újra szemére nyomja a napszemüveget. A háta reccsen, ahogy erőszakkal méltóságosra egyenesíti.

Kincsi néni áll az ajtó előtt, viseltes férfikucsmában, síbakancsban, kopott orvosi táskával. A táskából újságpapirosba csomagolt férfipapucsot vesz elő, átcseréli a cipőjét, ott kinn, a fagyban.

– Kincsi néni – Gizella megborzong –, minek? Nálunk ez nem kell. Hiszen tudja.

– Hogy mi kell, mi nem, az rám tartozik – mondja Kincsi néni határozottan. – Majd még behordjuk ezt a sok csúnyaságot a művész úr lakásába.

– Már azt hittem, elfeledkezett…

– Ki van, kérem, zárva. Amikor este jön a Gézu művész úr köre. Amit fölírtam, minden megvan?

Körülnéz a konyhában. A rumosüveget fitymálva vizsgálja.

– Ebből mindig csak kubait. Nem kell ezen spórolni.

A kötött kabát is Törtelről maradt rá. Sovány öregasszony, Gizella bő ruháit nem viselheti.

– Ma megint rossz állapotban van – mondja Gizella, s int a szoba felé.

– Mert az ő természetje megkívánja a körültekintést. Ő, ugye, el van bizonyos dolgoktól szakadva. Hányszor tanácsoltam, tessék egy kicsit anyáskodni.

– Feleségnek szerződtem – mondja Gizella emeltebb hangon; megint fölveszi a kést, játszik vele.

Kincsi néni kikapja a kezéből.

– Ha már gyereket nem tetszett… ha már az nincs…

– Négy-öt hidegtálat készítsen – Gizella markolja az asztal sarkát –, legyen szíves.

– Aki a többik pénzt hozza, az az úr… De hát úgyis tudom én, tetszik őt nagyon szeretni…

– A narancsokat rendezze el egy tálon.

– És ha őnekije megvolna a komplett családi boldogsága, még több pénzt keresne; mert mit tetszik gondolni, mitől olyan csúnya-keserves az a regény, hogy csak szörnyülködöm, te jóisten? Kihatna rája a családi boldogság, nem kéne megbotránkozni…

– Kincsi néni. Csak azért említettem, hogy kivételesen ne csapdossa az ajtókat.

– Én, az ajtókat? Milyen alapon? Csupa finom helyem van, a Gutter gomboséknál ajtó sincs, halászháló lóg a két szoba között. Ajtó!…

Gizella fölkap egy félhold alakú óriáskiflit. Mintha sarló volna, lesarabolja vele az asztalról a morzsákat.

– No – mondja Kincsi néni –, jó ma a haja. Előnyös ez a pici frizura. Csak ne ennyire laposan… Hiszen Gizike doktornő is ritka rendes. Ritka, de ritka rendes. Légkör nélkül nem is vállalnám.

– Cukrot, lisztet is hoztam.

– Kocsival nem kunszt. Bár nekem nem kéne. Van, akinek ez a passiója.

– Passziója – javít Gizella mechanikusan.

– Passió az, doktornő, két essel.

Gizella föloldja a tablettákat egy pohár vízben. Így hatásosabb. Tör egy darabka csokoládét, nagy mogyoróval. Beviszi Törtelnek.

– …utána az édest…

– Kikészül a gyomrom.

– Látod, már a fal is kezd melegedni.

– Mi volt ez? – Törtel nyel, fintorog, egy kortynyit beleköp az óriásfikusz cserepébe. – Veletek nagyon kell vigyázni. A kotyvalékaitokkal.

– Sétálhatnál egyet.

– Ez recept?

– Számodra nincs recept – mondja Gizella; a szája keskenyre összeszorul –, csak a koporsó. Nem akarsz enni valamit?

– Enni? – kérdezi Törtel. Várja, hogy az elképzelt ízekre a nyál összefusson a nyelve alatt.

– Nem vagyok az anyád – ordítja hirtelen Gizella. – Fáradt vagyok. Le akarom tenni… le akarom tenni!

– Nem értelek – Törtel messziről nézi. – Bántottalak?

Ilyen a szégyen. Az esendők szégyene. Akik elfogadnak, és fizetni nem tudnak többé. De te nem születtél koldusnak, ezért az adakozót megalázod. Átfordult benned a rend: élet költözött a lenyomatba, s a valóság üveg alá préselve elvesztette tapintható dimenzióit. Légy hát pojáca. Hazudj. Hazudd, hogy van oka. Az okok megkönnyebbítenek.

– Az új környezet – mondja, félszegen mosolyog; most bájos –, nézd el nekem, Gizella-Gazella.

Az asszony sóhajt, a szavakat pongyolája nyakába gyűri, visszamegy a konyhába.

– Drága Kincsi néni – hallatszik a hangja, mámoros, reménykedő. – Tündér Kincsi néni, micsoda falatok, micsoda illat…

– A régi asszonyt is pótolni kell – suttogja Kincsi néni; hunyorog –, annak minden trükkjét. Állni kell mindenféle hasonlítást, elülről-hátulról…

Törtel a kisujjával megérinti az iszapos pormaradványt a pohár alján.

 

Tiszta, keserű szaga volt. Hóvirágszaga. Kristályosan csillogott a tenyéren, mintha fehér vasból őrölték volna. Fehér vas, ez képtelenség, már akkor is tudtam, megijedtem ettől a hiábavaló asszociációtól, éppen Pörzsike betegágya mellett. Pörzsike nyújtotta nyelvecskéjét, tátotta a száját, engedelmesen. A nedves ostyát csukott kézfejemre fektettem, a port a közepére öntöttem, s egybehajtottam a négy oldalát. A batyu az egyik sarkánál kirepedt, Pörzsike mégis lenyelte, kicsordult a könnye; egy kanál lekvárt kért, de nem volt otthon lekvár, csak víz, klóros csapvíz. Váratlanul jött a láz, éjszaka, az ügyeletes orvos megnyugtatott: hároméves gyereknek a láza gyorsan fölugrik; megfázás, hörghurut, esetleg homloküreg, majd azért másnap, a körzeti gyermekorvosnak, kérem, apuka, anyuka megmutatni…

Soha olyan egészséges kölyköt. A bölcsődében a szülők mind panaszkodtak: kiütés, köhögés, hasmenés, neki soha semmi, ő mindig vigyorgott, reggel-este, mindenkire, a dadusra is, ahogy beadtuk, az ablakon; hangtalanul vigyorgott a kis pofája, a cakkos kis szája majd szétszakadt a gyönyörűségtől. Gabi nem győzte a szerencsénket áldani.

– Képzeld el, ha bőgne. Ha folyton futkosni kéne vele ide-oda. Mennyi pénz, mennyi idő!

Khánné is… az ajtóban várt, amikor a szülés után a kórházból hazavittem őket.

– Ide nem – mondta.

Gabi szótlanul eléje tartotta Pörzsikét a pólyában. Mint a templomi füstölőt a megszállott lélek elé.

Pörzsike sóhajtott – ezt egészen tisztán hallottuk –, és csöpp kezét kifordítva Khánné arcára tette. Mintha odaragasztották volna, el sem vette onnan.

– Juj – Khánné hátraugrott. Megfogta az arcát az ujjacskák helyén. – Szinte éget. Nem túl meleg ez a gyerek? Felelőtlen taknyosok. Hol a pólyatakaró?

Pörzsikét kénytelen volt szeretni, de minket még jobban megutált. Hiszen mi veszekedtünk, a mi hangunk szivárgott át, töltötte be az előszobát, Pörzsike sírása soha. Ő, amikor már totyogott, komoly szemmel vándorolt közöttünk, hallgatta a vad, értelmetlen mondatokat; esküszöm, néha csóválta is a fejecskéjét; esküszöm, nem volt elégedett velünk, de azért elfogadta, és viharosan viszonozta csókjainkat.

Kényelmes, nyugodt munkát végeztem, órától óráig; fél hatra mindig hazaértem; nem is volt hova mennem, a kocsmát meg a kártyát, a vagányromantikát kinőttem; a régiek, a piti cikkírócskák, mint a leprást, kivetettek; el is felejtették, hogy létezem, de én is undorodtam tőlük. Hivatalnoktársaimmal kitöltöttük a lottó- és totócédulákat, megtárgyaltuk a meccseket, a családi eseményeket, bár igazában sem szidni, sem dicsérni nem tudtam semmit; sértőnek véltem, hogy a saját ügyét az enyémhez hasonlítsa valaki, a saját gyerekét Pörzsikéhez, a saját hisztis nőjét az én Gabimhoz.

– Minden olyan tökéletes – Gabi így fogalmazta. – Az elégedetlenségre semmi okunk.

Kitűnően beosztotta a csekélyke pénzt. Nem divatozott, s ha éppen jutott ruhára, inkább új hálóinget vett, mint kesztyűt vagy sálat.

– Én neked akarok tetszeni – mondta –, nem a villamoson.

Dolgozni is szeretett. Pörzsikét sem tekintette báli babának: tiszta, kényelmes mackónadrágokban járatta, engedte csúszni-mászni; a haját sem nyomorította mindenféle szalagokkal. De hát bajos is lett volna abba a hajba szalagot kötni. Szétállt az, mint az anyjáé, csak talán még puhább és világosabb volt; levágtam belőle egy tincset, a kétéves születésnapján, hogy majd ha férjhez megy, elvigye magával. A tincset cérnával összekötöttem, kék borítékba tettem; a boríték jobb sarkában kürtöt fújt egy vitéz.

Fél óra alatt mindig rendbe ráztuk a szobát. A másik fél óra alatt Gabi elkészítette a vacsorát. Úgy jött haza, hogy egyik karján a teli szatyor, a másikon Pörzsike; sosem állta végig a sorokat: Pörzsikével előreengedték, mert Pörzsike a boltokban kérően összekulcsolta a kezét.

Mosni Gabi este tíz után szokott; a pelenkát Khánné eltűrte, de csak a pelenkát a kötélen, a mi személyes holminkat nem; ha azt észrevette, ledobálta a kőre.

Hét és tíz között, ez volt a mi közös időnk. Mindig reméltem, szerez majd Gabi egy-egy barátnőt, eljár velük moziba, s én kettesben lehetek Pörzsikével, de Gabi ki sem mozdult. Megettük a vacsorát; nagyon finom vacsorák voltak, sólet meg pörkölt és sportszelet. Pörzsike egyéves korától azt ette, amit mi, egyszerűen nem kívánta a pépes ételeket; semmi faksznit nem igényelt, csak rángatta a fejünket, tapogatta a térdünket, lefeküdt elénk a szőnyegre, és azt kellett neki mondani:

– Baram-baram-bucc…

Ő is mondta:

– Baram-baram-bucc…

Szerettem volna, ha Gabi nem csiklandozza, csak én; szerettem volna, ha Gabitól hozzám kéredzkedik, de Pörzsikének mindegy volt, az ő lihegő, egyetemes szeretetének. Meg sem különböztetett minket, még anyu-t és apu-t sem volt hajlandó megtanulni; Ató – így hívott mindkettőnket, lényünk az ő számára egybeolvadt. Gyakran körülölelte a kettőnk fejét, gyöngéden összekoccintotta, és elégedetten szólt:

– Ató, Ató. Baram-baram-bucc…

Vasárnap délelőtt sétálni vittem, hogy ne legyünk láb alatt, azzal az ürüggyel. Reméltem, hogy ezek a séták megkülönböztetnek majd Pörzsike szívében, de ő ilyenkor nyugtalan volt. Nem szomorú, csak nyugtalan. Nézte a bal oldalamat, és valamit nem értett. Félt. Keresett a fák mögött. A homokozóvödrében. Kereste a másik Atót.

Ugyanezt észlelte Gabi is. Bölcsődébe menet és vissza. Idegenek között viszont sohasem keresett minket. Természetesnek találta, hogy vagy egyik sem, vagy mind a kettő.

Gabinak ez nem fájt. Sőt, örült neki.

– Ennél tökéletesebb nem is lehetne – mondta. – A harmónia legfelső foka.

Engem ingerelt. A hiúságomat bántotta. Iriggyé tett.

Igen. Mindig szerettem volna valamit, ami csak az enyém. Amit csak én hoztam létre.

Megkaptad. Mindig mindent megkaptál, amit kértél. Megkaptad cserébe. Piros kötésben, zöld kötésben. Annyira a tiéd, hogy már meg sem oszthatod. Annyira a tiéd, hogy már a birtokviszony is fölcserélhető: az író könyve – a könyv írója. A szolgából gazda. A gazdából szolga.

Ültünk a lámpa fénykörében, Gabi nézett rám, a gyerek közöttünk; az asztalon tea, a citrom izzadt a gőzben, az óra halkan ketyegett; Gabi nézett rám, hogy legyek boldog, ennyi volt az egész, hogy boldognak kellett volna lennem,

és ezért veszekedtünk, mert én nem tudtam boldog lenni, és ki kellett tölteni az időt, okot kellett keresni a rohadt, fanyar mosolyomra, a rohadt, irigy rándulásokra a pofámon, a félelmeimre, hogy ez méz, és én beleragadok, és nem lesz semmi, ami engem innen kirobbantson, pedig végre bele kell kezdenem abba, amit én mindig, makacsul… amit én végül is… egykor… amit én… amit én…

 

– Mit keresel? – kérdezi Gizella. A földön szétszórt papírlapok.

– Egy borítékot. Kék borítékot. A jobb sarkában kürtöt fúj egy vitéz.

– Kitől jött?

– Senkitől.

– Üres? Üres borítékot keresel?

Törtel abbahagyja a kutatást, leül az íróasztala mögé.

Gizella nyög, összeszedegeti a sok kacatot.

– Mindent megcsinálok – mondja –, mindent, ami szükséges. De ami…

– Marhapörköltet ennék – mondja Törtel váratlanul.

– Miért nem szóltál tegnap?

Tegnap!

– Eredj ki! – kiált Törtel. – Dolgozom.

– Látom – mondja Gizella. – Munka! Nyolcvan beteget ellátni, nyolctól tizenkettőig. Az munka!

Azért is leül a rekamié sarkára, lábát maga alá húzza, álla előreugrik.

Törtel fölemel az íróasztaláról egy vékony, üres géppapírt, és arrafelé tartja, amerre a fényt sejti. A vízjelet vizsgálja.

 

Senki nem tehetett róla, senki. Legkevésbé az a szerencsétlen szigorló orvos, akit akkor éjjel kiküldtek. Rendhagyó tünetek voltak, rendhagyóak. Senki, még az atyaisten sem. Csak, ha esetleg Gabira hallgatunk, és bevágódunk egy taxiba a gyerekkel…

De ő sem mondta követelően. Csak említette. Javasolta. Hiszen mindig óvatos volt. Tapintatos. És amikor már sok mindent értett, akkor is megjátszotta a naivat; azt hitte, hogy az idő szövetségese, és én magamtól is ráébredek: késő. Légvárak. Ködgomolyok. Ki nem élt kamaszkori vágyak.

– Járt utat a járatlanért el ne hagyd!

De hát az emberiség. Mi lenne? Ha ez az elv… s a többi. Győzködtem vele, és győztem.

– Hát akkor próbáld – mondta, hősies-nagylelkűen. – Pörzsike csöndes. Félrevonulok vele a sarokba. Ugye, Pörzsike, okos kis bogaram, amíg Ató dolgozik, játszunk a sarokban?

Pörzsike többször egymás után igent intett, olyan hevesen, hogy a kis nyaka majd letörött.

Plédet terítettek a földre, hogy a műanyag kockák ne csörögjenek; ott szöszmötöltek-sustorogtak angyal-békésen a kályha mellett; Pörzsike hangtalanul nevetett, csak az a pici pofája állt csáléra a boldogságtól, amikor magasra építette a tornyát, s az nem dőlt rögtön össze.

Én meg szép kényelmesen az asztalnál, könyökölve. Kerámia hattyútálban napraforgómag az orrom előtt, hogy legyen mit rágcsálnom közben, miközben a gondolatok jönnek.

Hiába köpködtem szanaszét a szotyolahéjat. Zavart a kép a sarokban; úgy éreztem, engem kicsuktak valahonnan vagy valamiből, és persze, nekik jó.

Egyáltalán: akkor már évek óta nem vettem tollat a kezembe; a hazugságok böffentek föl, az előre gyártott undok közhelybölcsességek: „Bizony, bizony, ez az élet, drága barátaim.” Ugyan, rajzoljunk inkább helyette, féllábú kutyát, tengeri ázalékállatkát, polipokat…

– Ha egy zsák túlságosan megtelt – mondtam; emlékszem arra az estére, már nyár volt, Pörzsike szakácsos-piskótás napozóban bukfencezett a rongyszőnyegen –, ha egy zsák túlságosan meg van tömve, egyszerűen nem lehet kiönteni. Érted? Kell valami erőszak, ami az első adagot kitépi.

– Nem értem – mondta Gabi –, tulajdonképpen mit kívánsz?

Nem nekik mondtam, dehogy. Magamnak, csak magamnak.

– Itt van minden – gyűrtem a homlokomat; pótlék volt ez, fröcskölő szavak csupán –, ez a pofa, például… húszfokos minuszban dolgozott, kesztyű nélkül; hideg vasakat cipelt a méhészeti raktárban, emlékszem; és az a sok vas nemcsak hideg, de mérhetetlenül mocskos is volt, és az az ember is mocskos volt, előhúzta a zsebkendőjét, amíg faggattam a munka értelméről és dicsőségéről; előhúzta a zsebkendőjét, a zsebkendője is ragadt, kifújta az orrát, az orra is fekete lett; rongyos bakancsa mögött kockás kapca türemlett, aztán vitte tovább a vasat, a vas vége zengő hangot adott a kövezeten, szaladtam utána: „Bátyám, várják a riportot, van-e panasza, a nagyvilágnak mit üzen.” Megállt végre, azt felelte, a nagyvilágnak nem üzen semmit, panasza sincs, csak rövid az ebédidő. Ez az egyetlen. A riport megjelent, kifizették; többet kaptam érte, mint az ő hetibére.

– Na látod – mondta Gabi reménykedve, hintáztatta Pörzsikét széttárt térde között. – Írd le. Csak le kell írni!

– Jolanda néni halála! A gyűlölt, felvágós Jolanda! Akinek soha nem fájt semmi. Aki széles karimájú kalapot hordott télen-nyáron! Ahogy ott feküdt, dobta-vetette magát, és átkozódott, siratta a kényelmes, szép életét, a kalapját, a gumikerekű kocsiját; átkozódott, egyszerűen nem tudott leszakadni, már három napja haldoklott egyfolytában, de még mindig eszébe jutott valami, a boldogságból, távolodó földi javakból: egyenként szólongatta, egyenként siratta el őket, s én akkor úgy éreztem, mégis az anyám volt szerencsésebb, a félresikerült, örömtelen éveivel, az utolsó, könnyebbült sóhajával, ahogy belesimult a halálba, mert ő jobb, más világokba reménylett belépni általa… Csak a halál oszt igazságot, csak a halál az irigyek enyhítője.

– Írd meg – mondta Gabi egy kissé bizonytalanabbul –, ha leírod, talán világosabb lesz. Nem ilyen keserű a te igazi éned!

Bámultam rá. Nem ilyen keserű. Vajon kit szeret? Vajon kinek, minek az ábrázatját hordhatom éppen? S hogyan, mikor vettem át az ő vágyképeit?

Ott lebegett a közlés a számon. Mintha technikai akadályt kéne csak legyőznöm, s áttenni az egyik jelzőrendszerből a másikba, úgy éreztem; de ez nem sikerült, éppen ez.

– Végeredményben igazán megszenvedtél érte – biztatott Gabi, csiklandozva Pörzsikét. – Csak görcs, de ez később föloldódik…

Megszenvedtem érte? Más is megszenvedett, nem ennyit, többet, sokkal többet. Ez önmagában semmi. Hazudtam, s az volt az én szenvedésem, hogy tudtam: hazudok. Valahogy azt képzeltem: először kivívok magamnak egy védett helyet, elhitetem, hogy veszélytelen, sima tollforgatónak születtem, ügyes lakkozónak, aki csillámot fest minden repedésre, s majd aztán lépek elő… teljes vértezetben.

Teljes vértezetben.

De ezt a lehetőséget is elrontottam. Azzal, hogy a legnehezebb pillanatban nem bírtam hazudni.

Ilyeneket gondoltam, akkor, ott, Gabi mellett, és undorodtam régi magamtól; a „hősiességemtől” is undorodtam, amely összecseréltette velem az utakat, a személyes beavatkozást az írói cselekvéssel.

Ugyanakkor persze büszke is voltam; Törtel Géza bátor ember, tettekkel és konzekvenciákkal, legföljebb belefullad a maga töltötte zsákba, mert hiányzik az erő, mely az első csomót kitépje.

– Az erő, érted? – kiáltottam Gabira. – És ne hintáztasd már ezt a kis boldogtalant…

– Nem. Nem értem – Gabi félt, fölkapta a gyereket a puha szőnyegről, mintha ingoványból mentené, s bezárta, szorosan az ölébe –, nem tudom, mit kívánsz tőlünk.

– Ha lenne valami… ha történne… ami megmozgatná…

– De hát mi? – kiáltotta Gabi hisztérikusan; soha nem szokott így kiáltozni; Pörzsike be is fogta a száját csöpp kezével.

– Vér. Vér kell. Vér nélkül nincsen élet…

Nem pontosan így mondtam, azért nem. De az a szó, vér, elhangzott.

– Minden alkotás vért szív el alkotójától – mondta Gabi; remélte, hogy megértett –, végül még belerokkansz…

Hiszen ha elég volna a te véred. Tisztességes alku. Átömlesztés, nemes, önkéntes sorvadás, a duzzadó, virágzó művel fejed fölött. De a szülemény örökké éhes, telhetetlen. A világ összes nedveire áhítozik. Szívókorongjait a te ártatlanjaidra tapasztja.

– Ha történne valami – ismételtem; a szoba egészen besötétedett. – Valami, körülöttem…

Gabi fölállt. Sápadt lett, nagyon sápadt; a szeplői a sötétben is világítottak, s Pörzsikét a háta mögé dugta.

– A saját bőrötöket – mondta; gyűlöletesen hideg volt a hangja –, a saját bőrötöket vigyétek vásárra. Rokkanjatok bele, gilt. De hogy mást is? Milyen jogon?

Ha legalább elhihetnéd, hogy ez a szülemény csak kölcsönbe vette, s valamikor visszahullajtja az áldozatokat. Hogy megtermékenyíti velük ezt a nyomorú földet. A ráncos lelkeket kisimítja. Hogy nem önmagad sokszorosítására lengetted súlyos, alvadt bíborszínű léggömbjeid.

Megöleltem és szerettem őket, annyira szerettem azt a gyereket, ahogy arcát az arcomhoz fektette, mindig meleg arcocskáját, az orromon végigsikló ernyős szempilláját, annyira szerettem!

De egyetlen sort sem tudtam leírni.

Aztán az ügyeletes orvos elment azon a váratlan éjszakán, és Gabi javasolta, hívjunk mentőt, de vaklármát csinálni, semmiért? Nem hívtunk; másnap is megnyugtattak, otthon is fekhetne, csak óvatosságból szállítják be. Pörzsikének nagy fájdalmai lehettek, tátogott, a fejét söpörte, a fejét, egyforma mozdulatokkal, mintha bogarak rágnák, de még akkor is képes volt mosolyogni; ezzel tévesztett meg minket, a főorvost, a világot, ezzel az olvatag, nyugtató mosollyal, még a koporsóban is az arcán tartotta, úgy maradt a kicsi szája, cakkban.

Álltunk a kórház folyosóján, Gabi kezében egy pár papucska; kérték, hogy vigyük be, ha esetleg lelép a kőre…

Az orvosok még föl sem ocsúdtak, úgy halt meg. Fegyelmezetten, agyhártyagyulladásban.

Álltunk, és Gabi letette a papucsot. Katonásan, rendben. Nem sírt, csak én sírtam.

– Megkaptad – mondta.

 

Törtel nem találja a vízjelet a papíron. Bágyadtan elejti, a papír lebeg néhány másodpercig, aztán Gizella elé borul, a földre.

– Nem bírom – mondja Gizella.

– Gyereked sincs. Mi bajod voltaképp?

– Gyerek! – kiált Gizella. – Melletted. Neked.

 

Akkor már tudtam, hogy minden lezárult köztünk, de védekeztem. Kisszerűen, ahogy lehetett.

– Te járattad márciusban sapka nélkül!

– Már régen útban volt neked.

Egy vagy két hónapig a vádak összetartottak még. Aztán elfogytak a szidalmak, a variációk kiégtek. Akkor Gabi újrafogalmazta, esetlenül, sután, mint aki próbálja a lehetetlent.

– Nyugodj meg – mondta. Úgy lefogyott, hogy lötyögött a bőre. – Nem te. Ő maga ment el. Megtette érted.

A szeme megtelt könnyel, de ez a könny nem csordult le többé, ott rekedt a szemgolyóban.

– De most csináld!

– Mert nem viseli el a hiúságod, hogy egy-két évig ne forogj a piacon! Nincs türelmed. Nincs benned alázat – mondja Gizella.

– Muszáj.

– Betegség ez. A kompániád legalább élvez.

– Nincs kompániám. Meghívatták magukat. Csak úgy.

– Mert sikk részt venni egy vacsorán.

– Nem miattam jönnek.

– Hát nem – mondja az asszony –, ebbe az illúzióba ne is ringasd magad.

– Mindenesetre rád sem kíváncsiak.

– Nincs kisebbségi érzésem – Gizella föláll, kezét karba fonja –, azért, mert én nem tartok húszéves fiúkat…

Törtel maga elé képzeli a megcélzott színésznőt. Ahogy majd este belibben cigány Kleopátrának álcázva, egy egészséges, fiatal hímpéldánnyal a háta mögött. „Az utánfutóm” – így mutatja be, jóllakottan heherészik, a fiú pedig rögtön megkezdi az eszmecserét, bizonyítja, bár jellemtelen, de okos és – mint érvényesülésre vágyó új generáció – pusztán áldozat.

– Ne hasonlítsd magadat ezekhez… A kisujjad is többet ér.

– A kisujjam – Gizella rekedt. – Az igen.

– Ezek nem nők! – folytatja Törtel. – Kreatúrák. Nincs rájuk gusztusom.

Gizella ismeri Törtel Géza gusztusát. Látja a lányt, a csodálkozó szemet, az apró kis lencsét az orra és a szája között. Nem hatódik meg.

– Egy kicsit engedett a közérzetem – Törtel sétál, tapsol, páros lábbal ugrik egyet.

Gizella megint rágyújt, a füstöt modorosan előrefújja.

– Te azt játszod, hogy mélyhűtöd magad. S egy kedvezőbb időben egyszerűen olvadni kezdesz, és életre kelsz megint.

Törtelnek tetszik. Kezét zsebre dugja, kamaszosan hintázik a sarkán.

– Odakünn minden rendben?

– Hol odakünn? – utánozza Gizella.

– A konyhában – mondja Törtel; örül, hogy talál ilyen természetes szavakat.

– A konyhában, ott igen; első számú hódolód, Kincsi néni ügyködik.

– Ugye, szeretnél közös nevezőre hozni a bohócokkal? – kérdezi Törtel. – Ugye, akkor az egész könnyebb volna neked?

– Mindenesetre egyértelműbb.

– De hát én nem vagyok olyan, mint a Duharovics… – átvált, szinte pityereg. – Én nem állítok meg senkit az utcán, hogy legutóbbi remekművemről nyilatkozzék… Nincs zseniképzetem sem, mint a Duharovicsnak…

– Ez mind nincs – mondja Gizella színtelenül –, és nem viselsz grúz hímzett sapkát a kopaszodó fejed tetején; nem vagy alkoholista és nyilvántartott elmebeteg. Ezt már többször tisztáztuk.

– Grúz hímzett sapka – Törtel fölnevet, élet költözik az arcába; most szép és szánandó. – Kíváncsi vagyok, ma este is abban jön-e?

– Éjjel sem teszi le – mosolyog Gizella; a mosoly még fanyar, de valami színesedik –, szerintem már teljesen hülye. Csak a tömjént bírja, vigyáz…

– Mindegy – mondja Törtel –, mégis úr a szemétdombján…

– Utál téged. És ez jó.

– Kinek jó?

– Objektíve jó. Az értékedet jelzi.

– Üres este lesz.

– Majd Spätzer Gyuri végigvicceli.

– Hogy unom a süket történeteit…

– Ez a társaságod – mondja Gizella tárgyilagosan –, a legjobb esetben szellemes anekdotákra telik.

– És a te orvosbrancsod? Emlékszel, milyen szörnyű volt? Emlékezhetsz. Úgy bámultak rám, mintha én volnék a központi, eredendő kórokozó. A föltárandó és elpusztítandó alapvírus.

– Ez nem novella – figyelmezteti Gizella.

Törtel fölkapja a fejét, az íróasztalához ugrik, fölemeli a mappát, sebesen ír valamit.

– Különben is – mondja aztán enyhülten –, én nem védem a körömet… Épp csak súrolom, nem tartozom oda.

– Barátok nélkül nehéz.

– Más fogalom. Ez a szó: barát, föltételezi a kettes számot. Gizella-Gazella, hidd el, nincsenek már értelmes-érdemes szép társaságok, csak ez a majombál. Meg sem sérteném a barátomat, hogy ilyenbe belerántom.

– A barátodat?

– Ha még élne. Ha föl nem kötötte volna magát az a gazember…

– Még most is ennyire izgat? Négy év után? Mi az? Mi az megint?

 

Soha nem engedem meg magamnak többé, hogy valakit a barátomnak higgyek. Barát annak való, aki nemcsak oldódni, de oldani is képes. Jónás, ez a drága víziló, barátom volt-e, már nem fog kiderülni. Jónás, micsoda név, s az igazi hecc, hogy ő hozzáhízott ehhez a névhez, szolidáris volt vele. Tűrte, nem bánta, ha nevetik, sokan szerették, s ez volt az ára. Persze, nem vették komolyan, apró kölcsönöket kértek tőle, belehányták a másnapos lelküket, fölolvasták a kéziratokat neki, őt pedig elkönyvelték, mint egykori ragyogó tehetséget, aki megfulladt a hájban, a jópofaságban. Senki sem irigyelte, senki sem tartotta számon. Soha meg nem sértődött, és soha meg nem sértett senkit; éjjel tizenkettőkor is fölvette a telefont, mindig úgy szólt bele, mintha élete nagy vágya teljesülne ezzel a hívással. Stílusérzékéről legendákat meséltek; bagóért javította a korrektúrákat, azt hiszem, ebből élt, ez volt a biztos jövedelme; de én magam is azt tartottam róla, nem képes átlátni a nagy egészet, csak részember, mondatstilizátor, betűbuzi, aki egy-egy szórenden órákat elrágódik, néha felordít a boldogságtól, egy-egy jelzőt szagolgat-ízlelget, aztán visszatösped a közönyébe, megissza a napi nyolc féldecit, amit a pletyka húsznak hirdetett. Ő maga is lódított, ezzel tartotta fönn magát, a túlzásokkal, a minden-hiúság-nélküli léttel ebben a csonka farkú pávavilágban; jaj, ez megint tetszene neki, ez a csonka farkú páva.

Senki, senki nem figyelt rám úgy, mint ő. S én különb akartam lenni vele, mint a többiek. Igen, megpróbáltam. Noszogattam, ne hagyja magát; a rejtett kincseiről beszéltem, bizonyára szentimentálisan és olcsón, mert nem hittem igazán abban, hogy a tehetség, ha valódi, elkallódhat; mámorított a saját példám, ahogy azért is átverekedtem magam.

– Szép tőled ez a buzgalom – mondta, és nevetett; lerúgta a cipőjét, mutatta, hogy a lába ujjaival is föl tudja emelni a poharat, kiinni úgy, hogy egyetlen csöpp se vesszen kárba. – Hát ez nem tehetség?

Találkozásaink fölüdítettek. Kocsonyás malacszeme örömtűzben égett, a nőügyeket, melyek rendszerint dicsekvésbe fulladtak, meleg együttérzéssel hallgatta, halk ciccekkel és uhhokkal festette alá szabatos előadásomat, azt a külön gyönyört nyújtva, hogy az élmény újrajátszódik képzeletében. Hogy neki is lehet nője, vagy hogy talán hiányzik neki, föl sem bukkant soha. Jónás nem nélküli fogalommá vált. Ha két napig nem láttam, elgyöngültem.

Hajnali kettő tájt hívtam föl utoljára. Akkoriban még tudtam éjszaka dolgozni; micsoda jó írás volt, amit éppen akkor befejeztem, régen nem írtam olyat; fölhívtam, vártam, hogy belihegjen a fülembe.

Fölvették a kagylót, de nem szólt bele senki.

– Halló – mondtam –, te vagy az, vén kéjenc?

– Igen – felelte –, én vagyok.

– Ide figyelj… Tudsz koncentrálni?

– Nem.

– Akkor jó. De most komolyan: nagyon fontos. Hallgass ide, olvasom…

– Nincs módomban – mondta, és letette a kagylót. Álltam ott. Halálosan meggyűlöltem.

– Úgy – sziszegtem –, ez hát az igazi arcod.

Három órakor akasztotta föl magát. Aránylag hamar rátaláltak, szoba-konyhája a vidám cimboráknak mindig nyitva állt.

– Ez hát az igazi arcod – mondtam másodszor is, a pléhtepsi mellett, mert ez a piros, kövér ember fehér és pergamenszerűen vékony lett, a tulajdon szülőanyjának is ismeretlen.

Barátság? Ha odahívott volna, azon az éjjelen. Ha remélt volna valamit tőlem.

De ő senkit – engem sem – becsült annyira, hogy önmagát megossza. Becsapott.

 

– Át is mehetek. A saját szobámba – mondja Gizella. – Gazdagok vagyunk. „Saját” szobával.

Törtel megrezzen, melléje telepszik a heverőre.

– Nem, ez még nem novella. Rövid. Annak rövid. Minden tagja csikorog.

– Ébredj, bádogember… – mondja Gizella. – Melléd is olyan lány kéne, aki varázsolajat hord kis kannában, és a rozsdát szüntelenül föloldja.

– Átvetted tőlem – Törtel nevet. – Már téged sem elégítenek ki a köznapi asszociációk… Kérlek, ezen a ponton, itt simogasd a nyakam. De éppen ezen a ponton.

Az asszony megteszi, de gyorsan közli:

– Nem vagyok az anyád. És a szeretőd sem, régen.

– Castor és Pollux – mondja Törtel, s lehunyja a szemét.

– Mondhattál volna Philemon és Baucist. Az jobban inspirál, hogy a nyakadat simogassam, éppen ezen a ponton…

– Kincsi néni nem ront be?

– Kincsi néni tisztel téged, és azt képzeli, alkotsz egyfolytában.

– Igazán megpróbálhatnánk újra – mondja Törtel buzgón –, például, ezen a ponton, a nyakamnak, kellemes…

Az asszony szeme könnyes.

– De mi közöm nekem ehhez?

– Asszony vagy, egészséges. Nem élhetsz így.

– Erre kényszerülök. Melletted.

– Átmenet. Csak átmenet.

– Ragyogó a fizikumod – mondja Gizella; most orvos –, működik minden, gombnyomásra. Mint egy gépezet, melyet öt kilométer magas toronyból irányít a gazdája. Magad bevallottad, könnyelmű pillanatodban. De hiába, én nem a gépet szeretem…

– Nem vagyok képes teljesen beleszállni – mormogja Törtel. Nagy baj, hogy már évek óta alig tud hazudni.

– Velem! – Gizella lekoppantja a hangot. – Hát akkor ne alázz meg ebben is.

– Jó – Törtel visszavonul –, csak enyhíteni akartam.

– Te? Te enyhíteni? – Gizella sért. – Te, érzelmi nyomorék?! Nincs egy pillanatod, amikor a másikra figyelsz!

 

Érzelmi nyomorék?

Mikor kezdődött? Gabinál még oldódtam. Gabinál még hasonlított ahhoz, ami. Persze, Gabi után sportot csináltam abból, hogy az arcokhoz úgy sincs közöm. Az például egészen jóképű, jó testű nő volt, fél évvel a válás után; Gabi eltűnt, már a sírnál sem találkoztunk. Igen, Marianne-nak hívták, a lakására jártam, s egyszer, hirtelen, amikor a mellét a kezembe vettem, mindenféle furcsa dolgok jutottak az eszembe, például, hogy tej is lehetne benne, végeredményben két zacskó; ráncos a bőr a bimbó körül; és még Jolanda néni is eszembe jutott a halálos ágyon, kalap nélkül. Megsajnáltam ezt a Marianne-t; a helyzetet nevetségesnek éreztem, be kellett hunynom a szemem és másra gondolni; ez a más úgy öltött formát, hogy nekem valami sürgős és nagy munkát kell végrehajtanom, amitől az emberiség boldogulása függ, szabadulása is talán; sietnem kell ezzel a munkával, és a végén új összefüggés tárul majd föl, az eredmény, a bizonyosság világa… De már a beteljesülés pillanatában, az áramló meleg helyébe, lassan, fokozatosan behúzódott-csúszott a hiábavalóság hidege; nem, nem utána, hanem párhuzamosan, mintha forró vízben ülnék derékig, s közben a fejemre jeges zuhany hullana; a forró víz egyre apad, s egyre lejjebb folyik a jég.

 

– Nem kárhoztatlak – mondja Gizella tárgyilagosan. – A csömör férfibetegség. De másnál a jóllakottságot követi. Te pedig, barátom, már a tálalástól is émelyegsz.

 

Csak a partnert okolhattam. Az ember mindig a partnert okolja. S amíg módjában van cserélni, megmarad a remény is. Valamit enyhített, eleinte, ha önmagamra koncentráltam. Ügyes, gyors mozgásra, férfierőmre, a gyönyörűségre, amit nyújthatok. Csak egy kicsit kellett eltávolodnom, megkettőznöm magam egy cselekvőre és egy figyelőre; nem volt nagy ez a távolság, s a kettő érintkezési pontokkal tapadt még egymáshoz. Azután – a tizenöt éves kézbesítőlánynál – a figyelő megugrott, gúnyosan dirigált, kommentálta az eseményeket, és érthetetlen bűntudattal gurított arrébb. A kézbesítőlány tizenöt évesen is képzett kurva volt, semmi nem indokolta a bűntudatot, hacsak az nem, hogy közben átsuhant az ágy fölött Pörzsike képe: hogyha élne, tízéves lenne, s a tíz már majdnem tizenöt.

A kritikus szemlélet átterjedt a partnerről a cselekvőre is; a figyelő egyre följebb költözött; szerencse, hogy a gépezet, a távvezérlés működik, s egy-egy ösztönösen közönséges nő eltalálja még az indítási jeleket, ravasz, céltudatos suttogása a cinikus kommentátort halkabbra fogja. Persze, ehhez hazugság kell. És Gizella nem hazudik.

 

– Mit vársz? – kérdezi az asszony. – Rakjalak körül ingerlő fotókkal? Vagy tartsam közben a dicsérő himnuszokat az orrod elé? A szexus tiszta, bőven fölfakadó természetes forrás, s jobb a mélyben hagyni, ha úgy kell a kövek alól előpiszkálni.

– Mint orvos tudhatnád, mi lesz veled így – mondja Törtel –, a büszkeség nem gyógyít.

– A kábítószer sem orvosság. És nem miattam kellett sürgősen odább költözni…

– Örökké emlegeted majd?

– Amíg csak te élsz – feleli az asszony nyugodtan –, vagy amíg az én nyelvem le nem szárad.

– Előbb-utóbb szélnek eresztelek…

– Megteheted. Tied a lakás. Minden a tied. Látod. Mégis fölfordulsz abban a pillanatban, ahogy én kiteszem innen a lábam. Zseni úr! Nem furcsa?

– Gonosz vagy. Csak a bosszú éltet.

– Ha még szép volnék. Vagy legalább fiatal. Akkor könnyebben megtehetted volna…

– Te még mindig mutatós asszony vagy – mondja Törtel. – Objektíve a körmöd feketéjét sem érte…

Nem kell a lányt megnevezni.

 

Fölcsíptem, valami dedikációnál, és az első vicces célzásra hajlandónak mutatkozott; más hely nem akadt, fölvittem a lakásba. Egy szilva alakú anyajegy volt a lány szája és orra között, szilva alakú, mint azon a régi edényen, még Gabi idejében.

– Ön csodálatos – mondta; nem tegezett, s alig találta a megtiszteltetéstől az ágyat. Elfelejtkeztem a redőnyről; rohadt pesti bérház; a szemközti ablakból átláttak, rendőrt küldtek a házmesterhez, az bedörömbölt; kint állt az egész udvar; a lány bőgött, el akart bújni a szekrénybe, de nem fért bele. Leoltottam a villanyt, már-már elvonultak, a lépcsőn azonban találkoztak Gizellával. A nagy kapkodásban a keddet is összecseréltem a szerdával; kedden Gizella délelőtt rendel, délután szabad, ilyenkor szokott vásárolni ezt-azt, többek között famentes írópapírt, nekem.

A fülemet az ajtóra tapasztottam, a lány a szekrény előtt guggolt, halkan vinnyogott: elkérik az igazolványát, és megtudja az anyukája meg az iskola.

Behallatszott a folyosói eszmecsere.

– Bocsánat, doktornő – mondta a szemközti szomszéd, akit nem ismertem, csak borotválkozni láttam néha az ablakban, a vállán egy madzagra kötött papagájjal –, bocsánat, doktornő, fejlődésben levő gyermekeim vannak… másképp nem…

– Nappal! – mondta a rendőr. – A délután hat óra annak számít. Közbotránkoztatás.

– Az író úr eddig ilyet nem szokott – mentegetőzött a házmester. – Nekem a legkellemetlenebb.

– Verjen szét köztük! – kiáltotta a földszinti foghíjas fiatalasszony. – Verjen szét, doktornő kérem… amíg maga gürcöl…

Gizella megállt az ajtó előtt. Fél kézzel a kulcsot kereste, fél kézzel az akkor még dús kontyát babrálta. Mindenféle apró csomag hevert körülötte, a lábához támasztva.

– A férjem nincs is itthon – mondta. – Biztosan tudom. Dedikál a hármas számú könyvsátorban.

– Annyira nem strapálta magát – mondta a szomszéd –, hogy a villanyt leoltsa… mindent jól ki lehetett venni…

– A törvény mindenkire vonatkozik – a rendőr egyre dühösebb lett –, bár ez nem egészen az én hatásköröm; máskor hívják az erkölcsrendészetet…

Gizella kulcsa megakadt a kulcslyukban. Akasztotta az én kulcsom, belülről.

– Nincs is itthon. Nincs is itthon – játszotta az ügyetlent.

Óvatosan kihúztam a kulcsot a zárból. A falhoz lapultam, zakó volt rajtam és alsónadrág.

Gizella kulcsa fordult, belépett.

– Várjanak, kérem – szólt hátra erélyesen –, ne hozzák be a sarat…

A nyitott ajtót úgy hagyta, hogy éppen eltakarjon. Nem gyújtott villanyt, csak a szobában. A lány még mindig guggolt a szekrény előtt.

– Nincs itt senki – visszasietett az előszobaajtóhoz –, üres…

Elállta a bejáratot. Már akkor is nagy, erős teste volt.

– Menjenek, kérem.

– Kisurrantak volna? – bosszankodott a földszinti fiatalasszony.

– Ilyen cirkusz! – A házmester csóválta a fejét. – Nekem a legkellemetlenebb.

A rendőr toporgott. A függöny csücskén át jól láttam otromba, kékesszürke csizmáját.

– Máskor ne tessék ilyesmit csinálni – mondta Gizellának. – Meg tetszettek érteni?!

– Meg – mondta Gizella. – Tévedés. És most hadd csukjam be az ajtót.

– Minden zsák megtalálja a maga foltját – mondta a derék papagájos szomszéd. – Ez feleség?

Tíz percig nem mozdulhattunk, amíg csalódottan szét nem oszlottak, utána Gizella leeresztette a redőnyt, beterelt a szobába. Zenét keresett a rádióban.

Fölhúztam a nadrágomat. A lány megpróbált emelkedni, de a lába elzsibbadt a guggolásban, visszatöttyedt a földre. Keservesen bömbölt, Gizella erősített a tánczenén.

– Na – mondta a lánynak –, kap egy tablettát, azt beveszi.

Adott neki vizet is.

– Most indulás a fürdőszobába. A csap alá!

Követtem őket. A lány tehetetlenül vinnyogott, csak lógatta a fejét a mosdókagylóba.

Gizella melléje lépett, egyik kezével hátrafogva a haját, a másikkal pedig megmosta a festékes-ragacsos arcot. Aztán szárazra dörgölte.

– Ez kész – mondta. Cigarettára gyújtott, a számba nyomot egyet nekem is.

– A legkedvesebb íróm – makogta a lány; rettenetesen félt, ugrált a szeme.

– Igen – mondta Gizella. – Semmi baj. Különben nem strúmás maga?

– De. Vasat szedek és jódot. Tessék mondani, hogy lehet innen kijutni?

Gizellát kérdezte, nem engem.

– Fél órát várunk, utána lekísérem a villamosig – mondta Gizella. – És melyik könyvét szereti a legjobban?

– Hát így címet nem mernék fölsorolni…

Gizella bólintott. A kontya alatt, hátul a nyakánál apró izzadságpatak indult, fejét hol fölemelte, hol pedig lecsüggesztette, mint a ló, ha újra és újra nekirugaszkodik az irdatlan tehernek.

– Pihenjen az ijedtségre…

– Én nem tudtam, hogy tetszik lenni – nyögte a lány –, és hogy hova hoznak…

– Gizella! – Nem jött több hangom, meg sem mertem érinteni, de mereven állni sem lehetett tovább; iszonyúan szégyelltem magam.

– Ugyan – mondta Gizella a lánynak –, a kispolgári szemlélet meg ez a hülye redőny… Nem nagy ügy, fogja föl derűsen…

Még kávét is adott neki; a lány végül valóban megnyugodott.

– Bocsásson meg – sután meghajoltam előtte –, ez a színezet…

– Nem történt semmi – hadarta; Gizella karon fogta, levitte, villamosra tette, még intett is utána.

Aztán följött, megállt előttem, nézett rám.

– Hogy kerülök én ebbe? – kérdezte csöndesen. Legszívesebben kiugrottam volna az ablakon.

Teljesen igaza volt. Minden árnyalat nélkül. És én nem tudtam neki megbocsátani azóta sem, ahogy ott álltunk, akkor este, én a süppedő feketén, ő a szilárd fehéren.

 

– Nem – morogja Törtel. Ez csak motívum.

– Micsoda? Hallgatsz, hallgatsz, aztán mellébeszélsz… Csodálod, hogy nem maradhattunk abban a házban?

– Amúgy is szűk volt már. És ez Buda. Öröklakás.

– Számunkra minden lakás örök – mondja Gizella –, nincsenek gyermekeink. A bátyád családját úgyis utálod.

– Csupán unom és sajnálom őket.

– Semmiben sincs már örömöd. Egyetlen lassú haldoklás…

Úgy jön először, mint a gyönyör. S te elhitted, hogy az írás élvezet. Mint a fiatal szerelmes, aki hiszi még, a szerelem arra való, hogy boldogítson. De minden csak hasonló, minden. Csömörrel átgurulsz a testen, a tele papírt is undorral félretolod. Már nem a tiéd. Kidobott homokzsákok puffannak, a léghajó könnyebbedik; de jaj, hova száll? Miért olyan hideg vidékre? Miért olyan társtalanul?

– A szemed is kifejezéstelen. Üveges – folytatja Gizella. – Önzésre épített világ.

– Nem igaz – ordítja hirtelen Törtel; komikus, ahogyan tépi garbója nyakát. – Tudod, hogy a megnyomorítottaknak… a kijátszottaknak…

– A szerencsétleneknek, a szomorúaknak, a szenvedőknek – sorolja Gizella –, a milliós többségnek, akik a „nap hevében kétségbeesve tengenek”… Ez a ti őrült tévedéstek.

– Irigy vagy – mondja Törtel –, mert te úgy hullasz el, mint a verébpiszok. Egyszerűen letörölnek. Az egész életed röpke, szürke potyogás…

– Ne keverd az esetragokat. A te pályádon nincsen részeshatározó. Nem a megnyomorítottaknak, hanem a megnyomorítottakról szól a nóta! Nem nekik, hanem belőlük élsz, földolgozod őket, a zsigereikbe mászol, még a könyököd is véres…

– Nem igaz – suttogja Törtel; kezét a gyomrára csapja –, gyűlölsz engem, és irigyelsz…

– Egyetlen injekcióm többet ér – az asszony is sebzett, nagy teste remeg –, egyetlen gyógyító szúrásom, mint a te egész „életműved”… mint a ti egész irodalmatok… ki, mi ma egy író?

– Eredj előlem, mert megfojtalak…

– Csak szeretnél – mondja Gizella –, de már erre sincs erőd.

– Én adtam – dadogja Törtel –, én adtam…

– Kinek? Egyetlen nevet említs… egyetlen konkrét esetet a ködös általánosságból… Előttem leveszik a kalapot a boltban; engem imába foglal sok édesanya…

– Fuj – mondja Törtel –, micsoda stílus. Micsoda közhelyes giccsparádé…

Csöngetnek. Vékony hangú csengő, finom muzsika.

– Talán egy brigádnaplót hoznak… hogy szíveskedj néhány sort, filctollal…

– A kuncsaftjaid – mondja Törtel –, akiknek sejtelmes mosollyal jelzed, nem vagy köteles, de te mégis…

– Én legalább megdolgozom a pénzért… hasznos munkát végzek. De te csak élősködsz a más baján!

– Hasznos parazita! – mondja Törtel; megörül. – Látod, ez jó. Köszönöm. Ilyen is van. Tanulhattad. Önmaga képtelen megtermelni a táplálékot: élősködik, igen. De közben, s ez az ő létfönntartása, pusztítja a rosszat. Föléli, elbontja. Kontrollálj… Szólj, ha nem pontos az analógia…

– Egyelőre nyitom az ajtót.

Gizella kirohan, ütközik Kincsi nénivel.

– Miért tetszik Őt izgatni? – kérdi Kincsi néni. – Így nem tudja elkezdeni azt a regényes történetet, amiről a múlt héten mesélt nekem a konyhában…

A szerelő az, ellenőrzi a légfűtés-szabályozót.

– Még nem is jelentettük!

– Hiba! – mondja az ember; bőrszíjon csúsztatott faládáját energikusan a földre ereszti. – Néma gyereknek… A hiányosságra Galamb elvtárs hívta föl a figyelmet.

Törtel kidugja a fejét. Gyermekkori szokás. A csengő. A csengő hozza a világot.

– Jó napot kívánok – köszön rá az ember –, egy kis ellenőrzés…

Törtelnek tetszik a figura meg a láda.

– Jó napot – mondja. – Sok a munka?

– Akad, akad… Szabad? – Gizellát félretolja, hokedlit hoz, föláll rá, ügyködik a szellőzőberendezésen.

– Mindig ezt csinálta? – érdeklődik Törtel. – Ez a tanult szakmája?

– Hát az ember átképzi magát. Egyikről a másikra, ahogy a fejlődés kívánja.

– És mennyit lehet ezzel havonta összedobni?

– Hármat is, néha csak kettő és felet… de a napi kilenc-tíz óra belemegy bőven.

Lemászik a magasból, az egyik lába valamivel rövidebb, a hiányt vastag ortopéd cipőtalp pótolja.

– Szép kis lakás – mondja –, isten adjon hozzá egészséget. Mibe jött ez?

– Három – mondja Törtel –, plusz a régi.

– Lássa, lássa – a szerelő mosolyog, fojtott gyűlölettel. – Mégiscsak van egyenlőség. Magának is három jut, nekem is. Csak hát a nullák a végén…

– A férjem író – szól gyorsan Gizella –, a könyveiért kapta. Évek hosszú során.

– Igen, igen – bólogat a szerelő –, erre van pénz. Nem smucig az állam, ha a tevékenységét népszerűsítik.

– Hogy érti? – horkantja Törtel.

– Világos: azt kell írni, amit megszabnak.

– Maga igazán így gondolja?

– Próbálja meg másként. Mindjárt nem adják ki.

– Ugyan… az író éppen a különvéleményét fejti ki… Nem érti? Ami neki nem tetszik… ami őt bántja… éppen a többség érdekeit… persze, ebbe az objektív értékek elismerése is beletartozik…

– Állj le vele vitatkozni – sziszegi Gizella –, még ez hiányzik…

– És próbál előre következtetni… mintegy a csecsemőből a későbbi felnőttre…

– Hát lehet. Az biztos, hogy szép munka meg kényelmes. De a legjobb könyvtől sem lesz több másodikán a borítékban. Igaz-e?

– Igaz – mondja Törtel.

– Na, ugye.

Gizella a zsebébe nyom egy papírpénzt; a szerelő kiveszi, megnézi a címletet, elégedett.

– A meleg, kérem, akadálytalanul áramlik… Nem panaszkodnék, ha jobban bírnám a lábamat. De ilyenkor télen, mintha késsel szeletelnék… Nincs az a nyomtatott betű, ami ezen segít.

– Szalicilkúrát kapott már? – kérdezi Gizella; összehúzza a szemét, úgy figyeli a nyomorék lábat.

Az ember bizalmatlanul pillant rá, biceg egyet, s a ládát a vállára akasztja.

– Orvos vagyok…

– Doktor? – A férfi arca kipirul, előrelép, elkapja Gizella kezét, cuppanós csókot nyom rá. – Kezicsókolom, az isten áldja meg azt a drága, dolgos kacsóját… Nekem a doktor szent, az, kérem, fő hivatás, meg is érdemel egy orvos mindent, nem ilyet, de kacsalábon forgót… Én mondom, aki annyit kínlódtam, kezicsókolom; egy évben két hónapot is kifekszek a Péterfyben; nem annyira ez a született nyavalya, hanem az epe…

– Ez ivott – mondja rekedten Törtel; bemenekül a konyhába. – Részegen küldik ide…

– A primitív népektől tessék óvakodni!

Kincsi néni körülötte sürög.

– Mit készít, Kincsi néni?

– Tortuskát. Finom mandulás tortuskát. A tetején megtűzdelve.

– Kinyalhatnám a habos tálat?

– Természetesen, drága művész úr. A fakanalat is benne hagyom. Ragadt arra is bőven.

Törtel ölébe veszi a tálat, csámcsog elmélyülten.

– Mindig mesélem a doktornőnek, hogy a művész úr komplikált lelkület, az ő hozzáállásában van a hiba, valahogy, ahogy a művész úr lelkületéhez közelít… Tegyek még bele rumot?

– Így jó.

– Igen, csak egy kicsit megbolondítani a zamattal. Mert a művész urat mindenki ismeri. Nem mondom, azelőtt, amikor a tévé még nem figyelt föl, magyarázkodnom kellett némely helyemen, ki is, mi is az a Törtel Géza, mert egyes népek ijesztően elmaradottak… Az a szakállas, nagy orrú főrendező is itt lesz este?

– Sajnos.

– Alkalomadtán tessék neki átadni gratulációmat. Igen sikkesen összehozta azt az operettet.

– Mjuzikelt…

– Illetve igen, mai kifejezéssel. Valósággal élveztük. Kell az a kis nevetés. A művész úr olyan aranyos, közvetlen ember; én hiszek abba, ha nem tépné ez az áldatlan családi viszály, létre tudna hozni valami üdébbet…

– Szódavíz nincs?

– Ennyi pénzből még szódavíz se? Én az aranyos művész úrnak javasolnám, csináltasson már esti alkalmakra frakkot. Az unokám meséli, hogy az Operában a Cigánybáró-nál a férfiközönség majdnem mind frakkba vágta magát; bizony, csak feszengett az unokám az egyszerű angolszövet öltönyében.

– Nem vagyok majom – mondja Törtel; a hab szétkenődik az arcán, letörli egy ronggyal.

– Hiába, forogni kell a névnek, hogy el ne felejtsék… Két esztendeje is megvan, hogy nem tetszett teljes könyvet publikálni?

– A folyóiratok – mondja Törtel. – Azokban azért… és folyton nem lehet… fölhígul…

– Nem is kell azt a töményet… drága művész úr… mindig… a kaviár is megfekszi a gyomrot…

Törtel ül, ölében az üres tál, fölállni nincs ereje.

Gizella bekukkant, az arca ragyog.

– Hát te? Itt akarsz csücsülni a konyhában? Adtam ennek a szegénynek egy receptet, ezentúl soron kívül javít nálunk. Az orrod!…

Kincsi néni is fölnevet.

– Ne tessék letörölni! Egy pöttyöcske az orrocskáján! Tessék csak megnézni tükörben! Hogy milyen aranyos tetszik lenni!…

Gizella kivonszolja, az előszobatükör elé. Törtel engedelmesen a tükörbe néz.

A haja egy kissé kócos, még alig őszül, és alig hullik. Oldalt a pofazacskó már megereszkedik, a szájat két mély, görbülő ránc oldhatatlan zárójelbe teszi.

– Majd anyuka rendbe hozza! – mondja Gizella lágyan, s nyelve hegyével leszedi a habpöttyöt Törtel orráról.

Törtel átöleli az asszonyt, s a nyakánál fogva húzza be a szobába. Ledobja a heverőre, ő maga eléje térdel a földre. Póz ez, érzi, de most keveredik az igazság elemeivel.

– Tedd, hogy ne kelljen írnom többé! – könyörög. – Irodalom! Úgy undorodom ettől a szótól!

 

Mert együtt volt egykor az egész. A szemcsék egyberagadva, a hatalmas oszlopért. De az oszlop szétesett, s minden szemcse önmagában ragyog, megkísérelve a lehetetlent: egyedül válni oszloppá. Minél igazabb vagy, annál hazugabb. Minél lejjebb ereszkedsz, annál nagyobb a taszítás. Minél jobban fölmutatod őket, annál megalázottabbak. Kivetnek maguk közül, mert elvetted a látszataikat, s nem adhattál semmit cserébe. Teremteni megtanultál, de különbet teremteni nem, csak egy másik, párhuzamosan kétségbeejtő világot. Csodát nem mívelsz, még magaddal sem, s növekedésed is örömtelen, mint az útszéli ároké: attól nagyobb, hogy a földje egyre kopik.

Ó, az az isteni, illatos Pannónia utcai este! Soha nem fogom megtudni, valójában mi történt, hogyan szállt át az angyal a szobán. Mert azért angyal volt, az angyalok is egyéniségek, arcuk van és nagyra törő szándékuk. Az illat honnan jött? Violaillat, az ötödik emeletre, áprilisban, a füstös pesti utcáról, és oda, abba az egérszagú mosókonyhába, amelyet lakásként béreltem, kiűzetve az utolsó paradicsomból, vállamon Pörzsike faragott fejfájával… Ott ültem, a linóleumvászonnal borított asztal mellett, a linóleumvásznon szabályos négyszögekben lila szőlőfürtök, de néhány négyszög – selejt, nyomáshiba – üresen; ott ültem, nem akartam írni, szégyelltem, hogy még élek. Az üres négyszögekbe mindenféle ábrát rajzoltam: vigyorgó napot, szépen erezett falevelet; gyermekkoromban csináltam hasonlót egy képességkutató vizsgálaton; annak alapján állapították meg, hogy fantáziám egyoldalú és közepes, mindig ugyanazt variálom, s ez egyúttal lustaságot is jelez.

Elmélyülten rajzoltam, s nem emlékszem, nem tudom nyakon csípni a pillanatot, amikor a tollam már nem a linóleumon járt; egyszerűen nem volt más választás: vagy felkötöm magam a rézlámpára, vagy odahányom az életemet a papírra, nagyképűen alkotásnak nevezve a kényszerűséget. A szám kiszáradt, az arcom lüktetett, az ujjam elhűlt, de már nem lehetett abbahagyni; a képek hirtelen elkezdtek beszélni bennem; te önző állat, mondtam valakinek, annak ez fájt, védekezett; összeugrottak a tárgyak, a jelenségek éles röntgenképbe; nem igaz, hogy az írás hullámzó folyamat, nagyon is statikus, szigorú, egyetlen metszetbe zárt borzalom. Hány órát dolgozhattam? „Kész” – mondták, esküszöm, nem én voltam, nem értek én ehhez.

– Kész.

Elgurítottam a tollam, a túloldalon leesett; semmi sem érdekelt, csak a fizikai öröm, hogy végre szabad fölállnom, nyújtózkodnom.

Kitártam az ablakot. A gyomrom émelygett, rossz szag szállt az ingemből, valami keserű, mérges szag, az izzadság mart a hónom alatt.

És akkor bebukott a violaillat; a holdat is láttam, a valódi, tiszta estét. Kicsiny, mézmeleg forrás fakadt pontosan a törzsem közepén, terjedt körkörös sugárral, mérhetetlen gyönyört szerzett ez a pezsgés; azután átterjedt körém, de ott is én voltam; szétnyílt a testem, s mint kagyló a gyöngyöt, az egészet körülzárta.

Hálálkodtam, ott az ablakban, azon a csodálatos Pannónia utcai estén.

– Nem érdemlem én ezt – mondogattam mámorosan. A fejemet ráztam, mintha valaki még volna rajtam kívül a szobában. – Mivel érdemlek én ekkora kegyelmet?

 

– Nagy vétkem lehet – Törtel homlokát a heverő szélének nyomja –, hogy így megvertek ezzel. Ilyen szörnyűségesen.

– Mert örök-elégedetlen vagy. Más a te helyedben… fél lábon körülugrálná naponta a szobát. Örömében.

– Öröm?!

– Igenis, öröm. Igenis, van. Hiába akarod kiradírozni a szótárból. Valamikor te is ismerted. Emlékszem arra az arcodra. Istenem, álltál ott, és beszéltél… mindenki ült csak a helyén, megbabonázva, nem mozdultak; este tízig ültünk együtt; akkor nem voltál fáradt, álmos…

– Nagyon régen. Gizella, nagyon régen…

– Mit nagyon régen?! Hat éve. Utána vettél feleségül. Az nem igaz, hogy ennyi idő alatt kipusztulhat valakiből az élet, az energia… minden ok nélkül.

– Milyen voltam? – kérdezi Törtel sóváran. – Meséld el…

– Nyilván csodálatos. Ha engem is elbűvöltél. Hiszen odaszédelegtem az asztal elé egy blokkpapírral, hogy kegyeskedj a nevedet ráfirkantani. Mint egy süket süldő lány.

– Mesélj.

– Hagyj. Mindig összetévesztesz a víztükörrel. Én nem tudom szüntelenül a te csodalényedet tükrözni. Émelyít a narcisztikus alkat.

 

Nem érti. Nem érti, hogy ez az orvosságom. Ha megcsap a szele a régi, fényes időknek. Amikor még nem voltam terhes önmagamnak. Narcisztikus alkat. Hiszen már undorodom a tükröződő képtől. Egykor valóban szerettem magam. Ó, mennyire szerettem, fürödtem, megmártóztam a diadalmas érzésben, elhittem a különbséget: mindenki más – és külön én. Tengődő középszer – és arany kivétel. Amikor még elhittem, hogy az írás csoda, legalábbis mentőöv, mely úsztat a szennyes ár fölött…

Hat éve.

Akkor már elköltöztem az édes Pannónia utcából, egy valamivel „előkelőbb” albérletbe; s iszonyúan sokat dolgoztam, az Idegenforgalmi Hivatalban, propagandistaként, és utána otthon, éjszakába nyúlóan. Őrület, hat éve! Fél éjszakát is tudtam egyvégtében írni, izzadva-szenvedve-párologva, s szidtam a hivatalt, megakadályoz, megköt, elrabolja az értékes időmet, tele volt a zsák, bomlott kötővel, csak bele kellett nyúlnom. Igaz, nem is voltam még ennyire válogatós, maga a turkálás mámorított, a szövés durvasága, ahogy az anyag kiveti meghökkentő mintáit.

– Alig van időm – mondogattam; sajnálkoztak, micsoda tehetség, miért nem függetleníti magát; ekkora tehetség, ilyen béklyóval, mint Hivatal, ugyan minek; de én féltem, ó, a kerék, az a bizonyos kerék, egyszer föl, egyszer le, éhen is halhatok…

– Járt utat a járatlanért el ne hagyd! – Gabi.

– Minden becsületes ember becsületes munkával keresi a kenyerét! – apám.

És az írás nem munka. Nem fogalmaztam meg pontosan, hogy akkor hát micsoda; de munka nem, élni belőle, számítani rá erkölcstelen, sértés; megharagszik az az angyal, aki váratlanul átszállt a szobán, és szárnyával rám csapott.

Büszke is voltam, nagyon. Lám, micsoda erő. Pedig a fiatalság oda, mégis, annyi rossz után, az erő megmaradt. A nehéz évek, a buktatók már a hátam mögött; mi jöhet hát? Az aratás, a betakarítás dúsan omló rendje, a jutalom, az írás jutalma, hiszen minden ezért történt, minden; ez volt a cél.

Ha a kezem elzsibbadt, kinéztem néhány percre az ablakon. Kiáltani vágytam: be a bőrdíszműves homályos műhelyébe, vagy aki csak elment a járdán, annak lekiáltani, hogy hé, van itt valami, örüljetek, van itt valami, nektek, és szeressetek érte!

Önteltség? Nem, nem voltam gőgös. Azt hiszem, szerény és kedves fickó inkább. A mainál mindenesetre szerényebb és kedvesebb.

Az egykori fénykép tanúsága szerint. Ingben, nyakkendővel. Révedező mosoly.

A Pannónia utcai, legelső novellák. A szívszorongásos, szégyenletes kopogtatás a szerkesztőségek ajtaján.

Két dologtól retteghettem. Uszonyi Dávid fölismeri bennem az egykori kiszuperált újságírót. Vagy nem ismer föl bennem senkit. De így is, úgy is keresztülnéz rajtam.

A középkorú, indiánra mázolt hölgy azonban – hagymahéjpiros haj – már az előszobában kivette a kezemből a kéziratot; nyugtatott: el nem vész, iktatás után személyesen a rovatvezetőhöz kerül.

– Köszönöm – mondtam, s kértem az iktatószámot. – Csak hogy legyen mivel reklamálni…

– Nincs több példánya? Kéziratot nem őrzünk meg, és nem adunk vissza…

– Itt központi fűtés van – ilyesmit mondtam kínomban –, vécépapírnak kemény, a MÉH kilójáért mindössze ötven fillért fizet…

– Kérem – a nő valósággal könyörgött; a szeme ide-oda futkosott az irattal teli asztalon –, ebben az országban mindenki zseni, mindenki ír… de olvasni senki sem akar.

Megbocsátottam neki a hagymahéjpiros hajat.

– Őszintén… azonnal a szemétbe dobja, vagy először megsétáltatja?

– Higgye el – a kezét imára kulcsolta; a körme is ugyanúgy rikított, mint a feje. De kétségtelenül azonos színárnyalattal, s ez precizitásra és megnyugtató türelemre vallott. – Higgye el, mindegyikbe belenéznek…

Már álltak a hátam mögött, közérthez hasonlított az egész, groteszk pénztárgéphez, amelyik a pénzt beszedi, de blokkot nem ad cserébe. Mit tehettem? Röhögtem.

– Akar egy tanácsot? – A nő orrához emelte vékonyka dossziémat, a festék alatt villant öreg elefántszeme. – Keresse Uszonyit a fogadónapján minden kedden… de minden kedden… Ne önérzeteskedjen… Arra ráér később.

Emlékszem, hazamentem, ledobtam magam az ágyra, élvezettel káromkodtam; belázasodtam a megalázottságtól, hogy hozzátartozik ez is, el kell viselnem; az érték nincs az arcomra írva, és más semmi sem érdekes; a világ minden halott gyermeke smafu, az albérleteim, a tízéves éhkopp, a százszorosan megfizetett iskoladíj, mind-mind smafu; újszülött vagyok, aki fölött bábáskodhatnak, s még szerencse, ha akad bába…

 

– Ülj az asztalodhoz, és válaszolj – mondja Gizella. – Hónapos a restanciád. Címezek, bélyeget ragasztok, és postára mászok helyetted… meg nem írhatom. Az az egyetemista is, külön kérte… olyan értelmes fiatalembernek látszott…

– Értelmes is. De amit csinált, tömény borzalom. Kiderült egyetlen oldal után…

– Akkor is válaszolj. Ez jellemkérdés. Mindig, mindenre válaszolni.

– Kedves barátom – hadarja Törtel; otthagyja az asszonyt, émelyeg megint –, sorai kétségkívül érző, irodalomszerető és könnyed tollú fogalmazóra vallanak, de sajnos, ez nem azonos a tehetséggel, szívélyes üdvözlettel Törtel Géza.

– Na. Így tisztességes.

– Újabb levél: Tisztelt író úr, köszönöm, hogy számos elfoglaltsága mellett időt szakított szerény, ezek szerint érdemtelen személyemre; most már csak azt szeretném tudni, ha az nem elég, amit Ön is kénytelen volt azért írásomban elismerni, milyen úton járjak, hogy fejlődhessek, milyen irányban mélyítsek? Néhány újabb kis tárca mellékelve…

– Te mindenkit hülyére veszel, magadon kívül…

– Az irodalom hóhérmunka.

– Orvos vagyok! – kiáltja Gizella. – Akkor hajtom csak nyugovóra a fejem, ha minden hozzám fordulón segítettem…

– De én nem tudok segíteni! – Törtel fölemeli, aztán levágja a levélpaksamétát az asztalra. – Nem tu-dok se-gí-te-ni! Ebbe döglöm bele, nem érted?!

– Más hálát adna – mondja az asszony makacsul –, ha így élne, ennyi munkával…

 

Mint az ügynök, ajtón ki, ajtón be. Minden kedden. Uszonyi a bemutatkozásomra meg sem rezzent; a név akusztikája sem mozdított meg benne semmit; azt kérdezte, mivel keresem a kenyeremet; mondtam: szürke hivatalnok vagyok.

– És miért akar írni? – faggatott, mintha kérdőívhez kéne.

– Csak.

– Az más – mondta; a humor egy pillanatra vonzóvá tette. – Az nyomós ok. Mert ha elhivatottságra hivatkozna, tanácsolnám, amíg nem késő, hagyja abba. Hiszen maga meglett, komoly ember…

Közelebb hajolt; keserű konyakszaga volt.

– Ez rohadt szakma. És nincs nyugdíj: mert önmagát nyugdíjazni ebből lehetetlen. Ez, itt belül, ez nem engedi… Tudja, mi ez?

– Mifelénk hiúságnak nevezik – mondtam –, de lehet, hogy emelkedettebb körökben szebb címkét kapott.

Visszahúzta a nyakát.

– El fogom olvasni. Már a jövő héten. Tudja, mi van itt?

– Szemétdomb – mondtam –, de a szemétdombon is érdemes kapirgálni. És főleg muszáj. Ne rám haragudjon.

– A viszontlátásra – fölállt, kezet adott, reménykedve a szemembe nézett.

– Csak a jövő keddig – mondtam könyörtelenül.

A következő kedden, tizenketted magammal, hiába vártam, Uszonyi nem jött; telefonált a vörös hölgynek, hogy nyugtalankodik a szíve; egy vézna, viaszos ifjú félhangosan közölte, megint beszlopált az ürge.

Egy keddet én hagytam ki, mert írtam éppen valamit, és elfelejtettem, hogy kedd van, akkoriban még annyira fontos volt maga a dolog, járulékok nélkül.

Aztán csak elmentem újra. Már nem emlékezett a beszélgetésünkre; türelmesen eszébe juttattam; bűnbánóan sóhajtott.

– Kikeresem a magáét – mondta –, s elviszem az alkotóházba. Nem is tudom, miért, de valamit sejtek…

Nem vitte el, de az alkotóházból visszajött, és kedd helyett szerdán fogadott.

– Ó – kiáltott, elém jött az ajtóba –, maga az én rossz lelkiismeretem. Különben befejeztem a könyvemet.

– Örülök.

– Csodálkoznék – nevetett –, ha bárki örülne neki, rajtam kívül…

– Én ma – mondtam – addig nem megyek el, amíg…

– Hol is? – tétova mozdulatot tett; megakasztottam. Kezébe nyomtam az újabbat, dosszié és masni nélkül, úgy pucéran, kicsiny sorközökkel, javításokkal teli.

Nagyon utálta az életet, ahogy ott állt, húsz oldalnyi gépelvénnyel a markában.

– Így nem lehet koncentrálni – morogta dühösen –, csak maga sínyli meg…

– Állati link pasas – sziszegték mögöttem.

 

– Azt hinnék, ez humor. Hogy áttértem a humorra. Külső szemlélők. Ha megírnám – motyogja Törtel.

– Mi van? Szóval, válaszolsz?

– Mostanában csak őrültek küldenek kéziratot… apró gyöngybetűkkel…

– Kötelességed!

 

Uszonyi kényszeredetten értette meg a címet; bal kezével idegesen nyomkodta a cigarettacsikket a bádog hamutartóba. Ő is állt, én is álltam, mindenki állt a szobában. Azután Uszonyi átlapozott a másik oldalra, s lassan, anélkül hogy odapillantott volna, leereszkedett a székre.

Beszívta a húst a pofacsontja alatt. Túl gyorsan szaladt a szeme, néha azonban megtapadt egy-egy soron ijesztő, rebbenéstelen pillával.

Gyűlöltem. Legszívesebben rákiáltottam volna:

– Hagyja abba! Tegye le!

Tőlem jobbra a falon ferde tükör lógott. Láttam magam benne, de csak úgy, mint aki köszönni készül egy ismerősére hasonlító idegennek.

Azt hiszem, akkortájt született ez a ragacsos alibimosoly, ez a gumimosoly, amelyet otthon letörölhetek, de rögtön visszaugrik az arcomra, mihelyt figyelnek az emberek.

Uszonyi az utolsó oldalt sokáig tartotta a kezében, azután a szétesett lapokat milliméternyi pontossággal összepászította.

– Hát igen – szomorúan krákogott –, hát igen. Kétségtelenül. Hát igazán.

Inkább csalódottnak látszott, de letegezett, és a novellát valóban közölte.

– Nincs mese – ez már később volt, hogy ezt kiabálta a telefonba; talán nem is ő volt, hanem valaki más, de én már hozzá kötöttem, örökre, Uszonyihoz. – Nincs mese! Téged lehet utálni, gyűlölni, leköpdösni, azt mind lehet. De mese nincs: te létezel.

Törtel megcsípi arcán kétoldalt a húst.

– Mintha már nem is élnék.

– Itt ülsz bezárva. Eredj levegőre.

Talán már elfogyasztottad, ami adatott. Túl mohón táplálkoztál, túl gyorsan emésztettél. Nincs már mit kihánynod, te szegény. De az inger megmaradt, és üres gyomorral éppúgy kínoz.

– Hány éves korban kezdődik az agyérelmeszesedés?

– Jaj – Gizella fölugrik –, bármit, bármit inkább, csak ezt ne… ezt az undorító szenvelgést!

– Az agyérelmeszesedés tünetei: hőemelkedés, memóriazavar, állandó hányinger. Üres gyomorra is. Tételezzük föl, hogy az alkotó szellem is ebbe torkollhat, csak már előbb, sokkal előbb… És erre sincs orvosság.

– Te azért tudod, hogyan kúráld magad. Időnként megtalálod a frissítőidet.

Törtel szája gyerekesen legörbül.

– Mindig erre lyukadsz ki… minden panaszomat lefokozod. A gyűlölet vezet.

– A gyűlölet élő érzés! – kiáltja Gizella. – Színe van, szaga van… de a semmi… amibe te burkolsz, ez az iszonyú semmi…

– Segíts – mondja Törtel.

– Én nem tudok rajtad segíteni. Valamikor azt hittem, te segítesz rajtam! Egy nagy csalás, humbug volt, ahogy ott álltál sugárzó képpel, még a vizespoharat is úgy tetted le, mint aki tisztában van minden eredendő értelemmel…

Igen, a vizespohár. Nem voltam szomjas, csak éppen kortyoltam egyet, lefékezve a hirtelen mondatokat, kortyoltam, aztán letettem a poharat. Karbolszaga volt a víznek; orvosok, hiába – ezt gondoltam, és megpillantottam Gizellát az első sorban; orvosi táska az ölében, inkább védtelennek látszott, semmint nagynak és erősnek. Icipicit tátva volt a szája, a fejét félrehajtotta; nem vigyázott a vonásaira, nem is kérdezett, sőt, mintha mosolygott volna a csacska, konvencionális kérdéseken. Számomra roppant fontos lett, hogy amikor én beszélek, leolvadjon az arcáról ez a mosoly, s reménykedő csodálat váltsa föl. Megterveztem, igen. A reménykedő csodálatot, amivel végül is az asztal elé lépett a már üres teremben, és azt mondta:

– Magának olyan jó.

És én valóban azt hittem, akkor még, hogy nekem jó. Örültem, hogy találok ehhez asszisztériát.

Meghívtam egy kávéra, azután konyakot rendeltünk; fintorgott, prüszkölt; elmesélte, hogy azért vált el, mert a férje nem akarta megérteni, hogy ez neki hivatás, kinevette az ő rögeszméjét, hogy gyógyítani kell, mindig minden eszközzel gyógyítani; mert ez a férj cinikus fráter volt, azt hirdette, a halál áldás, s egy alaphiba – a születés – korrekciója csupán.

Vágyam támadt, hogy Pörzsikéről beszéljek. Persze, csak óvatosan, a felszínről, magamat nem kiadva. Hogy őszintén szólva, nemigen bízom az orvosokban, az én kislányom, nemrég félrekezelték, odalett… Gizella részvevően kérdezősködött, csillogott a szeme, aprólékosan elsoroltatta velem a tüneteket.

– Csak ha nem fáj… csak ha tud róla beszélni…

Úgy éreztem, valóban érdekli, s meglepett, jólesett, hogy ő is az orvost hibáztatta, eszébe sem jutott, hogy esetleg én…

– Nézze – mondta –, ehhez is kell bizonyos égés, bizonyos belső megérzés, mint az íráshoz; higgye el, abban a pillanatban, amikor gépiessé válik a dolog, tragédia következik be, törvényesen talán nem tetten érhető, mégis örök ballaszt az orvosi lelkiismereten.

Láttam én, hogy nem szép nő, sőt, különlegesen érdekes sem. Csak éppen úgy éreztem, érti. Gabi nem értette, nem érthette, de ez a nő érti, mert a maga módján ugyanabban a cipőben topog; voltaképpen rokon szakma a miénk; ezt el is mondtam neki; örült, ivott még, teljesen berúgott; az is tetszett, hogy a házmester – amikor föltámogattam a lépcsőn – úgy bámult rám, mintha marslakót látna. Ez a nő nem szokott férfiakat fölvinni, így okoskodtam; ez a nő komoly orvos, s amellett csupa puha csodálat. Én is eléggé részeg voltam, csak ledőltünk egymás mellé; aludtunk reggelig, reggel már fehér köpenyben – alorvos volt ez időben a gyermekidegen – Gizella bocsánatot kért, hogy ilyesmibe kevert; férfiasan kezet adott, nem hitte el, hogy valami elkezdődött; sokáig, hónapokig magyaráztam neki.

– Én gyakran elcsüggedek – mondta; általában mindenféle rosszat elmondott magáról, s ebből a legtöbb be sem igazolódott soha. – Olyankor rémes hangulatom támad… Nehezen viselnéd.

– Kölcsönös – biztattam.

– Nekem éjjel-nappal készen kell állnom. Nem tudok más programjaihoz alkalmazkodni.

– Közös…

– Nem tartozom azok közé a nők közé, akiknek központi kérdés a szexualitás… észre is vehetted…

– Vannak fontosabb, magasabb szférák is…

– Ott viszont nem tudlak követni. Attól félek. Az enyém szürke küzdelem. Mindennapos.

– Közelről az enyém sem más. Hidd el.

– Te hiszel önmagadban. Én pedig elégedetlen vagyok. Egyetlen kudarc a kezem alatt beborít tíz sikert. És még a szóhasználat is bűnös. Orvosi siker! Jó szolgálat vagy rossz szolgálat. Én szolgálok, te pedig uralkodsz…

Valóban azt hitte, én is azt hittem: az írás királyság, s büszkén viseltem a fejem fölött a láthatatlan koronát. Akkor még éppen csak annyira nyomta meg a homlokom, hogy érdekesnek látszott az arcomon a később már visszatetsző epés árnyék.

 

– Különben is, segítettem eleget. Egy hétig ültem az ágyad mellett; lepedőben forgattalak, annyi erőd sem volt, hogy a szobából kitalálj… és miért? Nem ám valami nagy csapás, nem ám a szervezet támadása, csak egy firkász, egy nyomorult irigy firkász tollacskája…

– Egyetlenegyszer dőltem ki. Egyetlenegyszer vertek le a lábamról!

– Mindenesetre jellemző volt. Ahogy a kontroll akkor is működött. Megtiltottad, hogy bevitesselek, megtiltottál minden kúrát; „veserohama van, kérem”, ezt kellett mondanom az érdeklődőknek; a vesétől bőg, kérem, irtózatos fájdalom. Hogy meg ne tudják: elég egy rúgás, és szertefoszlik a legendás keménységed. Mert mindennél fontosabb a külszín.

– Nem a külszín – mondja Törtel –, a tartás.

– Az álarc!

– Az álarc is tartás.

 

Készületlenül ért. Éppen levelet kaptam: díj, díjkiosztás; soha, soha nem hittem, hogy a díj biztos értékmérő, de örültem, mit csináljak, mégis örültem; valami azt mondogatta bennem: látod, ez is kész, ezután már ezzel sem kell törődnöd, mehetsz beljebb, egyre beljebb…

És akkor Gizella fölhozta a lapokat, és akkor ott volt, nem a díj, hanem a díjjal párhuzamosan a sértés, a vastag kérdőjel arról, amit létrehoztam. „Dehumanizáló jelenség” – igen, ezt írta valaki rólam, és akkor még nem tudtam, ki, mert a nevét két betű jelölte, de nem ám a nevének kezdőbetűi, hanem mint egy rejtvény, elegáns kötőjellel.

– Csak nem törődsz ezzel az ocsmánysággal? – kérdezte Gizella, valósággal mulatott a cikken. – Most, amikor éppen… Számít ez? Jó reklám.

Egyik kezemben a keskeny hivatalos boríték, a másik kezemben az újság. Két papír. Egyik annyit ér, mint a másik. Az agyam világosan tudta ezt, de ahogy ott álltam, mint egy mérleg két serpenyővel, éreztem: a kettő közömbösíti, megsemmisíti egymást; sem boldogság, sem szenvedés nem kerekedhet fölül, csak ez a partralököttség, ez a széles közönség előtt játszódó viviszekció, köröttem-fölöttem kíváncsi tekintetek rebbenése; ezt, igen, ezt nem bírtam tovább; reszketni kezdtem. Gizella azt mondja, cafatokra téptem a papirost, és ordítottam, izzadtam, a szemem is fönnakadt, habzott a szám; én nem emlékszem a külső jelekre, csak ami belül volt, s az hasonlított ahhoz, amikor egy bogárnak levágják hirtelen a külvilágba nyúló tapogatóit, de még él, vergődik. A bogár végül beledöglik, de én tudtam, nem dögölhetek bele, mert a szilárd fogódzó úgyis másutt van, önmagam határai közt, csak szokott helyéről eltolódva, másfelé, még mélyebben kell ezután keresnem…

Gizella injekciót adott; láttam, hogy szánakozik, s az egészből a fizikum csúf vonaglását észleli csupán, az ajkán pontos, meghatározó műszavak lebegtek; bántott, hogy mellettem van, hogy szemlél, hogy borogatást tesz a homlokomra; szégyelltem, és mert szégyelltem, még kevésbé tudtam magam fékezni, most már büntettem magam a gyöngeségemért, visszataszító és félelmetes akartam lenni, legalább ennek az asszonynak megmutatni, mi történik velem, mi történhet, ha nem leszek úrrá rajta, de annál csodálatosabb, ha ebből is kiemelkedem, s újjárendezem erőimet.

Átmeneti. Ezt világosan éreztem. Épp ezért nem tartozik a világra. Csak a véglegességet szabad megosztani.

– Vesegörcs – mondta Gizella a telefonba engedelmesen. Nekem pedig azt mondta, amikor már elcsöndesedtem, és húslevest kívántam morzsolt tésztával:

– Furcsa kis „összeomlás”. Olyan vagy, mint egy hegy. Tudom, hogy ez természeti képtelenség, mégis: mint egy hegy, amelyikben belül már egy rakásra hullott minden kő, de kívül a kéreg sértetlen maradt. Mert azt a legszívósabb kötőanyag tartja.

– A hit – mondtam büszkén.

Gizella nem aludta ki magát, fáradt volt, ingerült, elfelejtett hazudni.

– Egy frászt – mondta kurtán, nem sértőn, csak tárgyilagosan. – A hiúság meg a gőgöd.

Ránéztem, és nagyon gyorsan fölépültem. Gizella tökéletes ápoló volt; amit a test kívánhat, megadta a testnek, és ragaszkodásáról is biztosított szüntelen. Amit meg elrontott, úgysem bocsátottam meg soha. Csak néha enyhültem meg iránta, egy-egy hosszabb csavargás, egy-egy ócska nő után, amikor reggel kinyitotta az ajtót, és szó nélkül, az éjszakai sírástól ázottan elém tette a friss feketét.

 

– Panasz, panasz… – folytatja Törtel. – Mindketten csak panaszkodunk. Te már annyira sem becsülsz, hogy a kedvemért színlelj.

– Az igazságra szerződtem.

– Akkor viseld el a súlyt is. Ne keress kibúvókat, ne rángass le a világomból. Attól te nem leszel nagyobb, ha engem összezsugorítasz.

– „Csak hódolat illet, nem bírálat…”

– Ne szavalj! Mit csináltál, amikor elkészült a Tigrisének? Mit csináltál? Te szent asszony?

– Aznap halt meg a betegem. Pedig már túl volt az életveszélyen.

Törtelnek ez tetszik.

– Ez jó – mondja –, meghalt, pedig túl volt az életveszélyen.

– Minden csak téma – sziszegi Gizella. – Gyűlöletes. Gyűlöletes ez a te istened, ahogy mindent fölzabál.

 

A Tigrisének előtt fél évig nem sikerült semmi. Csak nyomorék ötletek, fényes papíron. Halva született figurák, címkézett háttal, bedermesztve a legalsó fiók panoptikumába. Ez volt az első komoly sokk; nem is értettem, hogyan lehetséges, hiszen szabad vagyok már, nincs semmi dolgom többé, csak hogy írjak, és várják, „kifejezetten várják”, mégsem sikerül. Egyetlen árva sor sem, amit vállalhatnék.

Valamilyen ostoba viccben hallottam hasonlót: a pasasnak, amíg az ajtótól az ágyig ér, lehorgad a kedve; mindig próbálja, egyre gyorsabban és gyorsabban, de hiába, mire odalép, csőd; mit lehet tenni, az ajtóhoz tolja az ágyat… Valahogy így hevertem a rekamién, kezemben a toll, mellettem a papír, hogy azonnal leírjam, hogy meg ne szökjön közben, de hiába! Néhány tömött gondolat megszállt, a gondolat azonban önmagában nem elég, nem bújt bele a formába, máskor meg egy-egy virgonc alak ingerkedett velem, táncolt a plafonon, még beszélt is, csak azt nem közölte, minek, mi végre ez a látványosság? Az angyal pedig állt, gőgösen, behúzott szárnnyal a szoba fölött; kapdostam utána, nem tudtam elérni.

– Csakhogy pihensz, csakhogy nem hajtod magad! – mondogatta Gizella. – Végre nem kínoz semmi. Bár én tehetném le a gondokat, bár én szabhatnám meg magamnak, mikor és mikor ne…

A telefon szakadatlanul csöngött, levelek érkeztek, bájos érdeklődők gratuláltak, a figyelőszolgálat szorgalmasan küldözgette nevemmel az újságkivágatokat; volt forgás, igazán, a java termés betakarítása, de éppen akkor ért, amikor nem tudtam elvetni a következőt, s ez a kettősség újra megőrjített, ez a furcsa mérleg; az iszonyat mérlege, a József Attila-i „hogyha adja, miért veszi el?”

– Örülj – mondta Gizella –, örülj, és élvezd a szünetet!

„Ebből nem mehet nyugdíjba.”

Még szabadságra sem. Mert itt nincs önkéntes szabadság.

Az üresség parancsolja, az üresség kényszeríti rád. A szünet a te legnagyobb próbatételed, a te ellenséged, mérője hitednek. A semmi világa csak előszoba, tágas, teli termek előszobája, törvényszerű állapot, a szellemizom ernyedése két erős rándulás között. Légy alázatos, légy alázatos.

Igen, bizonyára csak gyakorlat dolga, kibírni, átvészelni, átaludni, de a rettegés

Mit féltek, kicsinyhitűek

hogy nem vagyok rá érdemes, talán mégsem. Talán sosem mozdul, sosem melegszik többé a kihűlt élet.

– Pénzünk is van – mondta Gizella –, ne gyötörd magadat fölöslegesen. Ó, hogy irigyellek.

Akkoriban még bevallotta, hogy irigyel; esténként, tikkadtan, hamuszürke arccal a napi hajtás után, bevallotta, hogy néha már összefolynak előtte a betegek, néha már tárgynak látja a testrészeket; egyszerűen odébb akar tenni egy kezet vagy egy lábat; s valami szörnyű megkönnyebbülésről beszélt, hogy meghalt valaki, egy öreg néni, akihez naponta hívták, mert kidobta magát az ágyból, és levetkőzött anyaszült meztelenre; a családja nem nyúlt hozzá, engedték ott fetrengeni; Gizella emelgette, végbélkúpot adott neki, és most végre ez a néni meghalt; megkönnyebbülés, de ez a megkönnyebbülés ez maga a teher egyúttal.

– Érted? – kérdezte, és én értettem.

– Bár megindítana bennem valamit – mondtam neki; nyomogattam a vállát; estére a bal válla szokott fájni.

– Vigyél el – könyörgött –, vigyél el két hétre. Csak két hétre. Akárkire ránézek az utcán, rögtön azt vizsgálom: ép-e a mája, tüdeje; legszívesebben lehúznám a szemhéját, nem vérszegény-e; már álmomban is injekciót adok; te nem tudod, mi az, napi hatvan beteg, csak ha futószalagra teszed, úgy lehet kibírni, de akkor meg éppen az a tudat elviselhetetlen…

– Most ugyanazt variálod, amit már az előbb elpanaszoltál. Különben, drágám, egyforma ártalomban szenvedünk.

– Nem egyforma – mondta. – Neked nem muszáj.

Védekezhettem? Van erre a kényszerre logikus magyarázat?

Fölvettem az előlegeimet; az útlevelet azonnal elintézték, irány a tenger.

– Semmire sem fogok ott gondolni – mondta Gizella; fél lábon ugrált, rengett alatta a padló –, élni akarok, élni!

Ültem a parton, néztem a vizet; nem mozdított bennem semmit, csak irigységet, mert valahol a hátam mögött nevettek, és az nem én voltam.

– Nem az enyém – motyogtam; Gizella csak pillanatokra bújt elő a habokból; szoros fürdősapkát viselt, a feje még kisebbnek látszott, a teste még vaskosabbnak. – Nem az enyém…

– Napszúrást kapsz – mondta Gizella –, tegyél a homlokodra vizes törülközőt. Miért nem úszol egyet? Néhány tempó fölfrissíti a vérkeringésed… Engem mintha kicseréltek volna.

– Bár – mondtam rosszkedvűen.

Nem érdemelte a sértést, de elviselte.

– Keress hát valakit – mondta –, még az is jobb, mint ez a nihil.

Kitaszítottnak éreztem magam a ragyogó napfényben, ahol még véletlenül sem láttam egyetlen szomorú emberi arcot, véletlenül sem hallottam egy kétségbeesett kiáltást; körülvett az utóparadicsomi állapot, a pancsikáló, sikongató, örömöket bekebelező massza. Repülőgép úszott el fölöttem, hatalmas tüllvásznat húzott maga után; a piros betűk a halványkék felhőtlen égen lebegtek, mint egy égi parancs:

 

REDENTORE

 

örömünnep közeleg, mindenünnen összeszaladnak az emberek, ünnepelnek valamit, aminek neve sincs, én nem tudom, mi az, de ők tudják, ó, ők tudják, csak engem csuktak ki.

– Nem az enyém – ezt motyogtam makacsul; Gizella pedig azt mondta este az erkélyen, a párás melegben, hogy mindennek az önzésem az oka, ezért nem oldódhatok soha, mert nem érdekel a mások öröme, sőt kedvem telik abban, hogy el is rontsam.

– Ha csak egy kicsit szeretnél, mosolyognál, a kedvemért!

Mosolyogtam, Gizella szerint a sakál vicsorítja így a pofáját, mielőtt üvölteni kezd.

– Te – próbálkozott –, te, akinek annyi érzéke van a szépre… Tudod te, milyen barát a homok, ahogy vizes testtel belefekszel? Minden emberinél melegebb. És a víz, bent, ahol már mélyül, mennyire megvigasztal? Fölkap, hintáztat, ezt a súlyos monstrumot legalább ott nem érzem…

Megsajnáltam, a karomba vettem, sós bőre érintkezett a számmal; valamikor régen, egyszer, Pörzsike elesett, és sírva fakadt, pedig nem szokott sírni, de akkor sírt; én csókolgattam az arcát, sós volt az is, és én a könnyeit benyeltem, már a homok, a homok körülvette, víz elmosta, nap fölszárította…

– Köszönöm neked – mondta Gizella, rajongva mellém kuporodott. – Hát látod, ilyen az öröm!

Beleborzongtam, ráhagytam.

Igyekeztem, fogcsikorgatva igyekeztem, kóstolgattam a sokszínű fagylaltot, de nem közvetített semmit, és a nagy, csíkos gumilabdák sem közvetítettek, az alkony sem, a tengerbe bukó lapos napkorong; csak apám szavait hallottam: „Hát a hajnal, azzal mi bajod…?” „Előkészíti az estét…”

Már megígértem, hogy ha hazamegyünk, megvizsgáltatom magam, mert kell lenni valami szervi okának… kell lenni valami szervi okának… s akkor elromlott az idő, esni kezdett, egyberagadtak a felhők, remény sem volt arra, hogy kiderüljön. Üres lett a part, a tenger megszürkült, penészes foltokat vetett a háta, mintha vedlene; szegény, magányos állat: lihegett, okádott, harapta a partot, egy-egy hördülés minden hullámverése; zörögtek a bádogok és alumínium fóliák; a homok simának tetszett, de a lábnyomokban alulról tört fel a sár. Tizenöt fokkal csökkent a hőmérséklet, a szél egy irányból fújt, következetesen; a mesterséges fények már déli egy órakor égtek. A szállodában nem fűtöttek, magunkra vettünk minden holmit; Gizella kétségbeesett.

– Most mit csináljak? Most mit csináljak? – kérdezgette, mintha személyében volna felelős; bizonyára félt is, egész nap összezárva velem egy szobába, könyvek nélkül, ismerősök nélkül, mert hiszen én eddig mindenkit elriasztottam, ahogy ültem a tűző napon, nádszékben, szalmapapucsban, unott képpel.

Szerettem volna azt mondani Gizellának, hogy én hoztam ezt a piszok időt, bosszúból hoztam, a tengernek, a nyújtózó, gyanútlan tengernek.

– A nagy víz… végre ébred.

– Hát ez pompás! Ha nem vigyázol, szerzel egy életre szóló kiadós nyavalyát.

Kora délután volt; Gizella unalmában elaludt. Álldogáltam az ablaknál, neonfény sikított az eső alól; senki, egyetlen ember sem járt odakünn, baloldalt, az épülettömbből kiugorva, a kis kávézó; az ajtón kocogtak a függönyháló tarka fagolyói. A rikító napernyőket behúzták, de a szél kitépte az anyagot a szíjakból, egy irányba csattogott-lobogott a vászon: sosem volt ország sosem volt lobogója, szellemek tunikaujja, útjelző a vízen át.

És ebből a csalóka bizonytalanságból, amelyben egy volt bizonyos csak: hogy még soká-soká hideg eső esik, innen sugárzott a makacs, buta lila fény:

 

ALLA SPERANZA

 

A reményhez –

s így együtt, olyan reménytelen volt az egész, mégis olyan nyugtató, gyönyörű, igen, gyönyörű! Egyszeriben értettem megint, mi hát az enyém.

Gizella később azt magyarázta, tönkretettem az utolsó két napot, mert megfogtam a karját, és kipenderítettem a szobából, pedig csak valami fontosat kérdezett az útlevelünkről; nem emlékszem; írtam, írtam már a Tigrisének-et; csak a repülőgép kerekére emlékszem, hazafelé, ahogy begörbedt a szárnyak alá, s én voltam az a kerék…

 

– Ne tüntesd föl magad áldozatnak – mondja Törtel. Fölemeli az órát, megrázza. – Kaptál sebet, de osztottál is.

– Nem érdekes. Mindent százszor lerágtunk. Mindent.

– Nekem még mindig fáj! – Legalábbis szeretné, ha fájna. Ha belesajdulna. De semmi. Csak a fehér szín csüggesztő árnyalatai túl az ablakkereten. – Fáj az az emlék. Amit műveltél… Én meg csak vakogtam szánalmasan.

– Eltúlzod. A túlzás számodra életszükséglet.

 

Ismertem a mértéket. Tudtam, hogy nem olvashatom föl neki az egészet. Negyedóra után úgyis émelygek a saját szövegemtől, minél jobb a szöveg, annál erősebb az émelygés. Aznap kora reggel óta dolgoztam; eredetileg úgy szándékoztam, hogy még két-három napig elbíbelődöm, nem szabad sietni; különben is, a délután a séta ideje, erőgyűjtés a „civil” világban. Tizenkettőkor éhséget éreztem, a szerb rizses húst csak meg kellett volna melegíteni, egy ecetes paprikát az üvegből melléje kihalászni és szelni egy szeletke kenyeret.

– Azonnal – mondtam magamnak, de az agyam nem engedelmeskedett, a kezem már régóta az agyamat szolgálta: írt most is tovább.

Kettőkor vizelnem kellett, háromig visszatartottam, akkor – mintha vezetne valaki – vakon kimentem; írtam közben is, a helyváltozást alig vettem észre.

– Azonnal eszem – mondtam félhangosan; már ültem újra, a könyököm szaggatott, a csuklóm begörcsölt, hadonásztam egy kicsit, a tinta szertefröccsent, elmázoltam, aztán megdörzsöltem az arcomat; a hajam fájt, minden szál külön-külön.

Ez jó, ez megvan, ezt elkaptam… Aztán majd séta.

Csak még ezt. Csak még ezt, mert holnapra ki tudja, mivé lesz; ellenáll, nem adja át magát, vagy egyszerűen kiürül: s nem marad számomra mögötte semmi…

A bevégzés mámora. Az izzadó tenyérben a milliméterre kiszabott cérna vége. A labirintus Minotauruszával szemtől szemben. Egyetlen pontos szúrás. A mű megkapta végső értelmét: teljesült. Mindennél élesebb gyönyör. De egyúttal mindennél mélyebb csömörlés: megint öltél, szegényedett megint az eleven élet. És nincs más mentség, mint maga az eredmény: a tetem.

De lehetek-e a saját bírám? „Én feloldozlak téged” – ember szájából vágytam hallani, de nem akárkiéből, ez az ember legyen megszentelt edény, titkaim bizományosa és ha kell, hóhér, aki a kérlelhetetlen esztétikumot nálam is jobban szereti.

Én igazán azt hittem, Gizella érti, egészen eddig az estéig azt hittem: bár kívülálló, de legalább az ítéleteiben csalhatatlan, éppen ezért csalhatatlan, mert magát a terepet kellő távolságból szemléli, rálátással, érdek nélkül.

Halálosan fáradt voltam, éhes, gunnyasztottam a sötétben; Gizella gyújtott a fejem fölött világosságot, összecsapta a kezét, és kellemetlen, nyújtott hangon fölkiáltott:

– Te jaó isten… te jaó isten… mi történt?

Legyintettem: semmi, s közben észrevettem, hogy a sliccem nyitva maradt; begomboltam, hátrasimítottam a hajamat, fölemeltem a karom, mutattam, mozog még; a nyelvemre száradva savanyútejíz, a homlokom zsíros, a körmöm fekete. Ahogy az arcomhoz nyúltam, ujjaimra kék nedvesség maszatolódott.

– Te jaó isten… most mit csináljak?

Két teli cekker lógott az oldalán, az orvosi táska a hóna alatt; odakünn eshetett, mert kabátján párolgott a prém; utcai korom- és ködszagot hozott.

– Kész – mondtam, próbáltam mosolyogni –, ne ijedj meg. Tedd le a kabátod. Megfogtam. Kész, egyszer és mindenkorra.

– Befejezted végre? – kérdezte fakón. Sarkon fordult, kiment, és nagyon-nagyon soká jött vissza, legalábbis számomra nagyon soká. Én addig rendezgettem a kéziratot, „jellemző” részt kerestem, töredéket, ami igazol majd, hogy aztán a végét egyedülvaló igazában fölmutassam…

– El fog ámulni, el fog ámulni – ezt dúdolgattam infantilis módon. Könnyűnek éreztem magam, mintha hónapokig hordoztam volna egy irdatlan súlyos csomagot ide-oda, parancsra, a fölbontás szigorú tilalmával, s most végre letehettem, kibomlott a lábam előtt, és valóban az van benne, érdemes volt, igen.

Ugyanakkor meglepve észleltem, hogy könnyezik a szemem, a hirtelen fénytől-e, vagy a nyomás alól fölszabadult lélek könnyezik, s ahogy letörlöm, a könnyek is kékek.

– Gizella – kiáltottam; a hangom agresszív lett és remegő –, meddig várjak?!

Könyökkel nyitotta az ajtót, meleg vízzel teli lábast tartott a kezében.

– Nyughass – mondta.

Nem sértődtem meg; úgy gondoltam, világos: előbb a csip-csup ügyeket kell elintézni, hogy azután hosszan, zavartalanul átadhassa magát. Reméltem, ő is nagyon örül majd, hiszen látta, mennyire megkínlódtam a kezdetét, ott a tengerparton, és még azelőtt, az üresség szörnyű idejében… Kerekre nyílik a szeme, mint amikor megismerkedtünk, és azt mondja:

– Ó, szívem… Telitalálat… megint megtaláltad az egyedül lehetséges megoldást… ó, szívem…

S holnaptól lesz néhány derűs napunk, ezt is gondoltam; igyekszem belefelejteni magam, megkérdezem, mit szeretne, és minden kívánságát teljesítem. Már-már azt éreztem, hogy tévedtem: igenis van öröm, és milyen isteni lenne egy krémtorta vagy zsíros kenyér hosszában fölvágott erős paprikával…

Gizella bejött, feltűrt ujjú pongyolában. Vártam, hogy megigazítja, de nem. Leült velem szemben, a szék szélére, s az ajtót résnyire nyitva hagyta.

– Csukd be – kértem –, tudod, hogy allergiás vagyok az ajtóra…

– Nem hallom másként, ha forr a tea.

– Hát vedd le a tűzről.

– Átfáztam – mondta –, szükségem van egy korty forró italra.

– Én ma még nem ettem semmit.

– Arról nem tehetek… – ingatta a fejét; állát bulldogkutyaszerű zártsággal leszegte. – Arról nem tehetek, hogy teljesen hülye vagy.

– Egyszerűen nem lehetett abbahagyni…

– Olyan nincs. Mindent abba lehet hagyni, megfelelő önfegyelemmel.

Fülelt, fölugrott.

– Pardon.

Aggódik értem, az egészségemért, így magyaráztam. Asszonyi szokás, a hű és gondos asszonyoké.

Köszörültem a torkom, kihúztam még egy jelzőt.

– Na – újra visszaült, behozta magával a teát, elém is tett egy csészével. – Szürcsölgesd közben…

Félretoltam.

– Van türelmed? – kérdeztem.

– És ha nincs? – kérdezte vissza.

– Olvassam később?

– Nem, nem – hadarta –, később beteghez kell mennem. Van még három hívásom.

– Muszáj?

– Ez nem játék – mondta, és ellenségesen nézett a papirosaimra –, ezek emberek!

Összecsaptam a lapokat, kicsúszott a paksaméta a kezemből, szétterült a szőnyegen.

Gizella szolgálatkészen hajolt, hogy fölszedje.

– Ne nyúlj hozzá! – kiáltottam. – Te csak ne nyúlj hozzá!

Megrezzent, féloldalasan visszaült a székre.

– Tudod, hogy kíváncsi vagyok – mondta halkan. – Kezdd már el, Gézu.

Fáradt, mentegettem, de közben majd fölvillanyozódik.

– Jó… Persze, csak részletek. Az alapkoncepciót ismered…

– Hogyne, Gézu.

– Arra kérlek, figyelj a végére… És nyugodtan szólj közbe…

Tulajdonképpen már ekkor undorított a helyzet. Bele sem kellett volna kezdenem, de elkoptam azon a napon, kimásztam a páncél alól, odadobtam pillanatnyilag fölpuhult lényemet, szabad taposásra, Gizella kemény lába elé. Olvasni is alig tudtam, többször kezdtem újra egy-egy mondatot, gyanakodva föl-fölnéztem, nem alszik-e; az volt a rögeszmém, hogy közben szundikál, de nem; egyenesen, mereven bámult, a csészéjét meg sem érintette; kihűlt mellette a tea.

Lassan fölmelegedtem; mozdulatlanságát úgy értelmeztem, mint az elmélyülés és érdeklődés maximális jelét. Már színeztem is a hangomat, szüneteket tartottam, hatásos szüneteket, s valósággal olvadt bennem a gyönyörűség; nem, nem tévedtem, nem csalódtam, ez végre megint igazi, megint győztem egy kicsurkát, haladékot nyertem a megsemmisüléstől, kijátszottam a halált, néven neveztem valamit a némák helyett, helyettük, de értük…

Égett az arcom, büszke lettem és póztalan, szinte szerényen, félve ejtettem a szót, hogy a súlyok finoman, biztosan gördüljenek. Láttam, éreztem, hogy figyel, hogy beléakaszkodott a világom, már nem pislog a konyha felé, a nyaka is legörbed, még néhány másodperc, és fölrajzolódik a szomorú tökéletesség…

És akkor fölordított, állatian fölordított; kirúgta maga alól a széket, vonásai eltorzultak, homlokán kidagadtak az erek, mintha valami iszonyú fizikai szenvedés lökné belülről, olyan gátlástalan ordítással fröcskölte felém:

– Elég! Elég volt… én nem bírok egy zsenivel élni… beledöglöm… az én kis nyomorult életem… az én nyomorult betegeim… ez az egész nyomorult küzdés, naponta… és mi jut? Hol az én halhatatlanságom? Hol az én megváltásom? Egyetlen injekcióm többet ér, és mégse!…

Szembogara eltűnt, szabályos hisztérikus rohamba zuhant. Vizes ruhát hoztam, belekényszerítettem a gyógyszert; tartottam a kezem a válla fölött, hogy ki ne ugorjon az ágyból. Egyre csak sikítozott:

– Magas irodalom… persze hogy magas irodalom… Töröljétek ki a feneketeket az irodalmatokkal…

A telefon csöngött, hívták; mondtam, a doktornő sajnos belázasodott; ő csak dobálta fejét a párnán:

– Mennem kell… üzentek… eressz… én segítek… segítek, kérem…

Lassan hatott az altató. Néztem, ahogy álmában elnyugszik; sajnáltam és gyűlöltem. Hiába kért másnap reggel bocsánatot. A golyó betokozódott.

– Ugyan – mondtam elegánsan. – Mindenkivel megeshet, a fáradt idegek bosszúja.

Azóta soha nem olvastam föl neki semmit, hiszen ő is ellenség, ellenség a gyöngébbik fajtából, aki nem tudja elviselni a vereséget; és arra is rájöttem, a győzelmem tulajdonképpen igazságtalan. Mert sajnos, egyre igazabb, hogy még a remekművek használati értéke is…

 

A telefon. Törtel nem mozdul.

– Téged hívnak – mondja az asszonynak.

– Hátha téged!

De Gizella megy már, megtanulta, Törtelnek terhes azt mondani: adom, kérem; ez sérti.

– Halló… A Jancsi. Légy hozzá kedves.

Törtel sóhajt. Néz a kagylóba, hirtelen látja Jancsit, s mintha őt is néznék, kihúzza magát.

– Ha én nem hívlak, sosem jelentkezel – mondja Jancsi. Körülötte gépkattogás, lárma. A derék bátyó hívja hűtlen, kőszívű öccsét. A képlet világos.

– Már éppen akartalak – hazudja Törtel. Viszketni kezd a térde, összedörzsöli; a teste ettől megroggyan, a kagyló elferdül kezében.

– Hangosabban – utasítja Jancsi. – Most mondtam a fiúknak, vajon mi lehet Gézával, alig olvasom a nevét. Aztán múltkor végre az a tévé. Tizenkét perc, adhattak volna többet…

Jancsi osztályvezető. A „fiúk” a beosztottjai. Jancsi demokratikus osztályvezető, fiúknak szólítja őket; Törtel eltűnődik, azok vajon hogy nevezhetik Jancsit.

– Talán külföldön voltál?

– Nem. Itthon dolgozom.

– Én most jöttem Svájcból. Írtam is onnan lapot.

– Nem kaptuk meg. Új címem van.

– Nevetséges. Törtel Gézát, gondolom, a posta is ismeri… mint ahogy a telefontudakozó.

Nem lehet tudni, gúny vagy elismerés.

– A gyerekek is emlegetnek. Erről jut eszembe: Miska gimnáziuma föl szeretne kérni valami beszélgetésre. Persze, fizetni nem tudnak. Nálad ez úgyse számít. Fölvet a pénz, mi?

– Hát igen – mondja Törtel. – Keleti kényelem.

– Burokban születtél, mondtam én már kiskorunkban. Nálad senki sem értett jobban ahhoz, hogyan kell a többit átejteni. Emlékszel, amikor negyvenfokos lázat produkáltál, és szegény anya majd kisírta a szemét? Meg is kaptad a sorompós vasutat. Persze, te vagy az okos…

– Különben mi újság?

 

Borzasztóan unalmas délután volt. Festették Jungék kölcsönkönyvtárát, nem leltem semmi olvasnivalót, azt hiszem; egy kisgyerek unalma határtalan, nem érzi az időt, így végtelennek tűnik a délután, mint ahogy a teli cukroszacskó tartalma is végtelennek.

Anya a kertben palántákat duggatott, szerette a kertet, beszélt is közben, mintha nem volna teljesen épelméjű.

– Ne légy nyűgös, Gézu – ez jutott nekem. – Csak az üres és buta emberek unatkoznak.

Úgy emlékszem, a húsvéti szünetben történt. Gyűlöltem a szünetet. Év közben sem tanultam sokat, nem kellett nekem semmit kipihenni.

Jancsi lekvárosládákból ólat csinált két házinyúlnak. Csinálhattam volna én is, de a nyulak Jancsiéi voltak; közösködni nem szerettem, így nyúlügyben maradt a puszta irigység. Apám füzeteket javított a belső szobában; áthallottam panaszos kiáltásait:

– Ó, te isten barma… ó, te isten barma…

Bizony, mindenki isten barma, gondoltam, és csak pásztornak lenni jó a világon. Fölvettem a tiroli kalapom, pásztort játszottam, de hirtelen ráébredtem, hogy nincs senki, akit terelgessek, s ha valaki kilesne, még nevetne is rajtam: ilyen nagy fiú, és a levegőt hajtja!

Másodikos voltam, azt hiszem, de azt nem értettem, hogy ha előrehajtom az órán eggyel-kettővel a mutatót, miért nem igazodik hozzá a nappal? Mit ér akkor az óra, ha csak követi az időt? Egy kicsit szórakoztatott, hogy összevissza húzogattam, csöngőre, s amikor csöngetett, igyekeztem megijedni; kedveltem az ijedséget, a könnyű borzongást a bőrömön; aztán megint elszégyelltem magam, és dühöm azok ellen irányult, akik velem nem törődnek, engedik, hogy ilyen méltatlan és ostoba dolgokkal foglalkozzam. Úgy éreztem, én nem is számítok senkinek, csak véletlenül születtem, és mivel nincs mit tenniük, eltűrnek.

Kiültem a verandára; kis sovány madár ereszkedett a kőcserép szélére.

– Madárka – suttogtam, szemöldököm összehúztam –, madárka, parancsolom, hogy idejöjj… szállj a karomra.

A madár határozottan szembenézett velem, habozott.

– Akarom… madár, madárka!

Megrázta a tollát, fittyentett, és elrepült.

Egyre jobban féltem. Belecsíptem a térdembe, de a félelem nem múlt el; attól féltem, hogy én alig vagyok, annyira semmi és kicsi, hogy bármely pillanatban fölszívódhatok, és nem is fognak keresni; nekem ravasznak kell lennem, nagyon ravasznak, ha föl akarok nőni; nekem bárhogy is, de el kell érnem azt, hogy észrevegyenek, és hallgassanak rám…

Amíg a hőmérőt dörzsölgettem a homályos szobában, jólesett arra gondolnom, mennyire megijednek majd… meg kell őket ijeszteni, soha többé el ne felejtsék: létezik ez a gyerek! Nem volt különösebb fogalmam a láz értékéről, csak azt tudtam, hogy a forróságtól fölszalad a higany; ezt már megmagyarázták; arra magamtól jöttem rá, hogy ha gyorsan húzogatom az összezárt markomban, melegedik. Egy kis idő után lefeküdtem a díványra, és vastag hangon jajgatni kezdtem, mint a moziban. Apám rám nyitott, sandítottam a hőmérőre.

– Hát te ilyen okos fiúcska vagy? – kérdezte apám. – Önállóan megmérted a lázadat?

Elbődült.

– Difteritisz… mid fáj? A torkod? Difteritisz…

Mind berohantak; anyám eltartotta sáros kezét a testétől, úgy zokogott.

– Már délelőtt éreztem, hogy nem olyan, mint máskor… már délelőtt…

– Apukám – mondta Jancsi; kellőképpen sápadtnak láttam –, elszaladok a doktor bácsiért.

– Meg fog gyulladni – hajtogatta anya –, meg fog gyulladni, ha valóban negyven…

Már csavart a szívem, kezdtem sajnálni őket. Ügyesen, finom átmenetekkel játszottam a visszatáncot.

– De hát nincs melegem, csak a gyomrom fáj… anyu… egyáltalán nincs melegem…

Odatömörültek, fogdostak, a hőmérőt újra beerőszakolták a hónom alá, cuppogtak, sóhajtottak, aztán hálálkodtak, bolond a hőmérő, talán egy kis gyomorrontás, hűvös a homloka is, hála istennek, hála istennek, isten intő ujja.

– Kívánsz valamit? Mit kívánsz?

Befőttet bontottak; apa mesélt, anya percenként megcsókolta az arcomat; másnap – a vaklárma örömére – a kisvasutat is megvették, elektromos sorompóval. Jancsi nyulai viszont – amíg mellettem sürgölődött – kiszöktek a félig kész ólból; az egyik meglógott, a másik pedig megfulladt a kerítés rácsai között.

 

– Figyelsz te rám?

– Persze hogy figyelek.

– Néha az az érzésem, belőled minden családi érzés kiveszett.

– Majd összejövünk, Jancsi, ha egy kicsit könnyebbedek…

– Nem kéne annyira hajtani! Hallgass rám, én vagyok az öregebb. Csak egy életed van. Minek az a rengeteg pénz?

– Ehhez a pénznek semmi köze.

– Jó, tudom, ihlet, miegymás, de a te korodban már nem lehet a szervezetet büntetlenül lestrapálni… ugyan hova sietsz? Egy szép nap aztán kampec!

– Éppen ezért…

– Ne haragudj, ez nekem túl magas. Az én egyszerű jogi doktorátusommal. Mégiscsak az az élet célja, hogy harmóniában, nyugalomban leéljük. Ezt nem tagadhatod.

– De tagadom.

– Ne vitatkozz – súgja Gizella –, ne kezdjétek. Az egyetlen testvéred. Nem akar rosszat.

– A vesekövem is újra nyugtalankodik. Talán Gizike ismer valami specialistát, őrült fájdalmaim vannak, néha a falat kaparom, éjszaka.

– Adom Gizikét – mondja Törtel, és már nyújtaná a kagylót az asszonynak.

– Ne rohanj… – Jancsi emel a hangján. – Ritka alkalom, hogy elcsíplek. Hányszor kértelek, vezesd be Annamáriát a társaságba. Ahol egy értelmes parti kínálkozik… Én meg vagyok győződve róla, hogy a felszín alatt nem vagy ennyire érzéketlen. Az lehetetlen, hogy ne lappangjon a szívedben egy kevéske gyöngédség…

– Van – mondja Törtel. – Alapjában véve ragaszkodó típus vagyok.

– Mit hazudsz? – súgja Gizella, s fölzárkózik a telefon mellé. – Miért nem mered nyíltan bevallani, hogy te senkit sem szeretsz, önmagadon kívül?

– Jancsikám, a feleségem óhajt néhány szót váltani, beszéljetek meg valamit, én alkalmazkodom… mindenkit csókolok, jó egészséget …

Szinte átszúrja Gizella tenyerét a kagylóval, a heverőhöz megy, hasára veti magát, fülét a párnába temeti.

 

Jancsi soha nem szeretett. Azt hiszem, valójában megvetett, és most csalódott, mert nem tud kihasználni többé. Ó, kellemes volna az egészet nyakon önteni cukros szósszal, a szentimentális családi délutánt megrendezni…

– A vér szava – mondta akkor is Jancsi, ötvenhétben, amikor a gyerekeivel vidékről följött –, a vér szava mindennél erősebb… Tőled talán el is vennék a házrészt; megbízhatatlan egzisztencia lettél, ezt lásd be, szegény apa nem hagyta volna idegenekre, nekem leszármazottaim vannak, gyerekek! Majd később kárpótollak, átíratod a tiedet a nevemre, neked is előnyös. Köztünk nem lehet a papírforma soha akadály, éppúgy az enyém, mint a tied és vicaverza…

Roppant ügyesen intézte; mire fölébredtem, övé lett minden. Aztán megkért, hogy a kis szobát is hagyjam el, mert kiváltképp a leánykáját zavarja az a sok nő, aki hozzám bejáratos; amellett lehet, hogy a börtönt megúsztam, de mégsem kell a rokonságunkat az egész világ előtt fitogtatni ilyen zavaros időkben; annál többet segíthet majd távolról…

A felesége bezzeg utálta Jancsit; csalta, ahol tudta, s valakinek el kellett mesélnie; ekkoriban én voltam a bizalmasa; miután azonban Jancsi végképp mindenből kirekesztett, ráébredt, hogy bosszút is állhatok, eljárhat a szám, és így ellenségem lett; kitalálta, hogy őt is le akartam dönteni, amikor egyedül kötögetett otthon az ingerlő barackvirágos blúzában…

Gabi ösztönösen irtózott tőlük; Gabi sokkal keményebb volt, mint Gizella; még nekem kellett védenem szegény Jancsit, Gabi olyan ütemesen szidalmazta, a nap minden szakában.

– A róka! Mindenedből kiforgatott, köszönöm nélkül. Mert ez így természetes. Te vagy a Káin, ő a jámbor Ábel. Amikor a legnagyobb bajban voltál, akkor hagyott cserben…

De hát Gabinak sem tudtam a múltról mesélni, hogyan is történt, réges-régen, azzal a szánkóval a szikrázó télben; meg a nyulak, meg a kosarak, az a régi, izzadó Jancsi, a vastag nyakú, a szorgalmas, az átlag, akitől mindez megszokott, és én, én az ovális képemmel, figyelő szememmel, eredeti mondataimmal, gyöngeségemmel, a kivétel, akinek szabad minden…

Jancsira én nem haragszom. Értem, valamennyi húzását értem, tulajdonképpen sajnálom, de szeretni nem tudom; a szeretet különben is vagy van, vagy nincs, fakasztani nem lehet; csak Gizella az, aki erőlködik, mert azt hiszi, valami széthullik, holott soha nem is volt egyben…

Jancsi Pörzsike temetésére sem jött el, koszorút küldött csupán, művirág-viaszlevél koszorút, zörgő papírmasnival; később azt mondta, velük ilyen nem fordulhatna elő, mert ők időben törődnek a gyerekkel, náluk első a gyerek, de egészségesek is, hála istennek, még a vasszöget is megeszik; én meg arra gondoltam akkor, lyukassza ki az a vasszög a gyerekei gyomrát.

 

– Ez szerény, kedves fickó – mondja Gizella; visszaigazítja a telefont a szabályos négyszögbe –, szenved tőle, hogy te lenézed. Teljesen emberi: szeretne egy kicsit ő is a te hírességed fényében sütkérezni.

– Sütkérezzen.

– Még mindig többet ér, mint azok a semmirekellők, akiket idehívtál traktára…

– Bocsánat. Te hívtad.

– A te kedvedért. Hogy kizökkentsenek.

– Még lemondhatjuk.

– Nincs borzalmasabb, mint veled kettesben egy este!

– Nem vagy idekötve. Neked egy tüszős mandula is fontosabb, mint ami bennem…

– Mert menthetetlen vagy! És élvezed, hogy veled süllyedek én is.

Ne vígy magaddal senkit. Egyszemélyes ösvény, hátad mögött élesen csapnak vissza az ágak. Nincs magyarázat, nincs magyarázat. Társat keresni gyilkosság, egyedül kúszni: megmentése az életeknek. Nincsenek csúcsok, nincsenek völgyek, csak az út van, előre kijelölve, mégis irtatlanul. És ha visszanézel: mögötted újra szorosan zár minden ág. Nincs a külső látványban diadal.

– Félek tőled, Gézu. A kifejezéstelen tekintetedtől. Engedj el.

– Nem marasztallak. Nem zárom kulcsra az ajtót.

– Oldj el valahogy…

– Csak tőled függ.

– De ha egyszer sajnállak – mondja Gizella; úgy érzi, nagyon jó és őszinte most, a dereka is megnyúlik, szeméből nedv szivárog.

– Te, engem? – Törtel fölhördül vagy fölnevet; a horkanás minősége megállapíthatatlan, kezét zsebre dugja, zsebében szétterpeszti az ujjait, a nadrág bővül kétfelé, s megtelik mozgással.

– Mit érsz az egésszel? Hiába a pénzed, nem akarsz megvásárolni semmit. Akarsz? – mint a lövések, egyazon puskából, sorozatban pattognak a szavak.

– Nem.

– Utazni sem tudsz. Még utazni sem. Három nap múlva a nyugtalanság visszahajt. Igaz?

– Igaz.

– Írni pedig már utálsz. Úgy utálod a témáidat, mint a holtfáradt nők a beáztatott ruhát.

– Jól ismersz te engem – mondja Törtel; nincs ebben sem gúny, sem elismerés.

– A halhatatlanságra spekulálsz, de tulajdonképpen már az sem érdekel.

– Van még valami?

– A kutyák emberibbek. Ragaszkodnak, nyüszítenek, rúgják a havat, megcsordul a nyáluk, ha egy szép darab csontot látnak…

– Lám, minden okod megvan rá, hogy sajnálj – mondja Törtel; villan benne a gyűlölet. – De azért százszor elcserélnéd, szőröstül-bőröstül azt a szépen kiszabott sorsodat, egy tizedéért annak, amit én létrehoztam.

– Porosodni fognak – mondja Gizella; fehér vonal a szája –, porosodni fognak a könyveid, penészednek a gondolataid; már régen nem olvas senki, régen túllépnek az erkölcsi nyavalygásaidon, amikor még az élet, amit én adtam vissza, még mindig folytatódik… újabb és újabb utódokban…

– Szegénykém – Törtel szédül, kapaszkodik az állólámpába, a lámpa inog. – Vigasztald csak magad…

– Engem szeretnek. Érted? Szeretnek. Emberek vesznek körül. Akiknek tudok adni. Akik várnak tőlem. Társas közösség. Egy hely, ami az enyém. Ahova kötődöm. Meleg világ, szenvedésében is meleg, mert lélegzik és remél…

– Az én országom nem e világról való – morogja kétségbeesetten Törtel, s ezzel az ostoba mondattal a játszmát végképp föladja.

Gizella emelkedik, a fejét rázza, a tárgyaknak panaszolja, a ritkás szalmaszakállú busómaszknak a falon:

– Ez őrült. Beleőrült. Már itt tartunk. Már itt.

Bókol, a jelenetre függönyt húz; Törtelt egyedül hagyja.

 

Őt emberek veszik körül. Akiknek adhat, és kaphat is tőlük: társas közösség, ahova várják reggelente. Meleg világ. „Egy az egyben.” Mérhető értékkel, és mérhető selejttel. Még az utcaseprő is izgatottan beszél, közlékeny, van témája, ha a másik utcaseprővel találkozik. Áldott hivatal! Névnapok, ünnepek. Kávé, cseresznyepálinka, az alsó fiókban. Nagyon jó volt, nagyon jó, élet volt, élet, nem annak égi mása; jaj, ha egyszer még élni lehetne, röhögni és káromkodni a cimborákkal, beszélni az esélyes csapatról, az asszonyról, a gyerekről, gyanús kis telefonokról, a prémiumról, az igazságtalanságról és szerencséről, utálni a főnököt, de egy kissé mégis hízelegni, egymást is utálni egy kissé, de azért részt venni…

Ott kellett volna maradni talán? Végig, végig, az üvegablak mögött, a rászorulók fölvilágosítására? Fölvenni harmadikán a kétezer-egyet?

Hogy jöttek, hogy hozták, azok a drágák, az első nyomtatott szöveget! Viccelődtek; fizettem egy kört.

– Csak nem te vagy ez a Törtel Géza? Hát a kislányomnak kellett kiszúrnia? Mert az olvas ilyen emelkedett lapokat… Nem ez az a Törtel Géza, édesapus?

Ha bosszantott is, de azért jólesett, jólesett!

– És honnan vette ezeket, Géza? – kérdezte Ancsurka, az OTP-szakértőnk, három gyermek anyja. – Hogy az az asszony meg az a férfi, abban a szobában… amikor a konyhában a férj… Maga nagy kópé…

– Félhavi fizetés – mondta Judranek, aki két mellékállást vállalt, mert saját magának fölépített egy ötéves tervet, s csak így tudta teljesíteni –, félhavi fizetést marsz le egy soványka sztoriért… a bolondnak is megéri.

– Csak mélyebbre – mondta az alosztályvezető, aki a franciát még Eckhardttól tanulta, s kézzel írott levelet őrzött „régi nagyoktól”. – Arról írjon, ami a katartikus élményt ébresztette… Ahogy értesültem, leánykája elhalálozott, „hervadása liliomhullás volt”; ne szégyellje az érzéseit; tudja, magánál még nagyon el van fojtva, áttételes, engedje szabadon áradni, nem kell mindenféle intellektuális elidegenedéssel kísérletezni, az a próza halála…

Foglalkoztak velem, szenzáció voltam. Persze, a hátam mögött nevettek is, hogy komoly fejjel mibe nem fogtam, de azért – az első évben – ha valaki fölfedezte a nevemet nyomtatásban, akár én írtam, akár rólam írtak, minden alkalommal koccintottak a kontómra, a vállamat veregették:

– Így tovább, fiú! Nem elkeseredni, nyomakodni, befelé a pikszisbe…

– Ne hagyja magát, Géza – mondta Ancsurka –, csak bátran. Magát igazságtalanul meghurcolták egyszer. Ma az nagy előny, ha egy kis folt van az életrajzon. Megtérő bűnösöket éppen programban van fogadni.

Mert nem volt ám ez buta nő, a racionalitásban páratlanul eligazodott, milliók és billiók röpködtek a fejében, szabályok és paragrafusok; úgy fordultam hozzá, mint tévedhetetlenhez a szakmájában.

– Persze, ezen a pályán sem lehet tisztességesen befutni – az alosztályvezető bizalmasának választott, hanyagul nekidőlt a páncélszekrénynek, ebben a páncélszekrényben brosúrákat őriztünk, Magyarország szépségeiről; a külföldi ügyfelek innen kapták, fényes papíron, színes nyomásban. Azért kellett a páncélszekrényben tartani, mert folytonosan lopkodták. Semmi mást nem, csak a propagandabrosúrákat; volt, aki kivágta a képeket, és a víkendházában kiakasztotta pácolt fenyőkerettel. Szóval, ennek a páncélszekrénynek dőlt az öreg, s közben magyarázott; én voltam számára a tudásszomjjal megáldott, csillogó szemű, „zöldfülű generáció”. – Rengeteg csalódás vár még magára, fiatal barátom. Bár az élet iskolája eddig is megedzette; sejtem én, mi van a hetyke mosoly alatt…

– Már nem vagyok fiatal – mondtam.

– Kérem – felelte bölcsen –, az ember addig fiatal, amíg el nem érte azt, amit annyira áhított. Maga még a választott út elején áll. És nem lesz könnyű abba a dzsungelbe bejutni, ha nem tudja, mikor és kinek kell hazudni. Nekem még harminckilencben mesélte feledhetetlen emlékű, atyai barátom; nem tudom, a neve mond-e magának valamit…

Úgy tettem, mint aki emlékszik; nem akartam bántani, másrészt homályos bizonytalanság szállt meg, vajon nem az én emlékezetemben van-e a hiba.

– Mert hézagos tudással nincs komoly író, kérem. Poeta natus és poeta doctus, együtt. És nem külön-külön! Tud követni?

Ebben az időszakban sokat ittam, egyre többet és többet, ahogy nevem a nyomtatásban szaporodott.

És egy reggel azt mondta Judranek:

– Ne haragudj, Géza komám. Nem bírjuk mi már ezt gyomorral…

Rábökött a nevemre, egyszerre két újságban. Egyszerű, szabványos hirdetés volt, ajánlották a „közeljövőben megjelenő újdonságot”.

– És ez önálló könyv lesz? – kérdezte Ancsurka. – Csak úgy, a magáé?

– A rokonaid milyen állásban csücsülnek?

– Kétségtelenül szerencsédre szolgál, hogy éppen telibe trafáltál… ez a divat… a szennyes teregetése… gátlástalan áradás…

De a könyvemet, amikor dedikálva, névre szólóan szétosztottam, mind nagyon szépen megköszönték; elolvasták, esküszöm, elolvasták, s dicsekedtek velem; hallottam, a saját fülemmel hallottam, ahogy odasúgták egyik-másik jelesebb ügyfélnek:

– Ez az a Törtel…

– Hát igen, igen – krákogott az alosztályvezető; olvasta a méltatást a lapokban; én boldog voltam, istenem, milyen boldog; még elhittem, hogy a jelzők a személyemnek szólnak. – Magasra van helyezve… csak hát a léggömb is magasra repül, ha fölfújják. Nyilván nem szorul rá többé a tanácsaimra. Nyilván.

Már nem fizetgettem senkinek. Igyekeztem pontosan bejárni, éppen úgy, mint bárki más, de ez az igyekezet is mutatta, hogy már nem tartom magam azért bárki másnak; nem, nem voltam rátarti vagy hencegő, csak a napi táplálékomhoz tartozott, hogy amíg az iratokat forgatom, szót válthassak a számomra nélkülözhetetlenről, bezsebeljem az elismerést, puszta tudomásulvételét a ténynek, amit alig akartam hinni: Író vagyok, író!

És milyen író! Természetesen úgy éreztem, de jó volt ezt érezni, erős és fontos író, erős és fontos ügyben; az írással történik valami, s én idézem elő ezt a történést; az emberiség hálás ezért, általam fedezi föl, általam népesíti be élete fehér foltjait.

Csodáltam ezt az adományt, és vágytam, hogy mások is csodálják. Örültem, és vártam, hogy mindenki más is örüljön ennek.

– Kedves Géza – mondta Ancsurka, már két könyvem futott akkor. – Kedves Géza… az egész család influenzás. Három napja alig alszom, ráadásul föltört a víz a fürdőszobában. Nem tud inkább egy jó szerelőt?

Az ebédszünetben beszélgettünk; a könyvem fogadtatásáról beszéltem éppen.

Ránéztem Ancsurkára, az irodalmi mondat a torkomon akadt. Influenza. Család. Szerelő.

Én ezt már megírtam. Hát nem érti?

– Ne haragudjon – a kezemre ejtette indigótól maszatos kezét –, ez jelenleg nem izgat. Nem tud egy jó szerelőt?

Judranek, ha összekerültünk, olyan mozdulatot tett, mint aki ki akar bújni a szoros zakóból. A nyakát is bal felé rántotta, akár a ló, ha az irány nem tetszik neki.

– Mi újság otthon? – kérdeztem.

– Téged az úgysem érdekel – felelte. – Látom a szemeden…

– Tévedsz. Engem mindig, minden…

– Azt elhiszem – mondta. – Múltkor is ráismertem a novelládban a piros pöttyös nyakkendőmre.

– Igen, erre meg kell kérnem – az alosztályvezető ismét elfoglalta a páncélszekrény mellett az előnyös pózt –, méltányos, ha erre megkérem. Semmilyen vonatkozásban ne szerepeljünk. Azzal csak az írói ügyetlenség lepleződik le: a szárnyaló fantázia helyett földhöztapadt eszközszegénység.

De én részt akarok venni, ugyanúgy! Szerettem volna megmagyarázni nekik, hogy a tehetség nem lehet elválasztó, nem szabad, hogy az legyen; mindent meg kell tennünk, közösen; én igyekszem, igyekszem, figyelek Ancsurkára, megértem, hogy az általánosnál mindig jobban fáj a konkrét, a hősök plasztikusra formált gyötrelménél a valóságos harmincnyolc-kéttizedes lázak, de nekem ez a dolgom, hogy átvegyem, megemeljem, s úgy nyújtsam vissza…

Szerettem volna megmagyarázni, bocsánatot kérni, beolvadni,

ugyanakkor nevetségesnek, infantilisnak látszott ez az igyekezet, mintha kapkodó mozdulatokkal csáklyát vetnék egy távolodó hajó farához. Az a hajó elindult már, a csónakom legföljebb mellette úszhat, áthallhatom a mindennapos vigalmat, szemlélhetem a fedélzet lucskos matrózait, a kötelek csikorgása iszonyíthat, ingerelhet a keményített fehér zubbony a parancsnokon, de én mégsem azon a hajón utazom már; csak a tenger a közös, ez az átkozott, sós tenger, bele ne kóstolj a vizébe, a legnagyobb csalás, víz, amitől még szomjasabb leszel…

persze, ez megint novella lett; elkészült, közölték, kifizették, félreértették, és ezért megdicsérték,

és én még mindig ültem a Hivatalban, fakírmosollyal a pofámon; reméltem, elfelejtik nekem, kettéválasztanak, s az egyik alakom kedvéért megbocsátják azt,

hiába, tokosodtak bőröm alatt a tüskék, homokos ronggyal súrolták érdesre naponta az alázatomat.

– Ha volna néhány perce egyszerű kollégáira…

– Ha megzavarhatom ihletében…

– A hivatalos levél az effajta bizalmas fordulatot mellőzi…

– Bármennyire érdektelen, mégis szíveskedjék figyelni…

Tulajdonképpen nem haragudtam rájuk. Értettem. Tervezgettem, ábrándoztam: ha már egészen biztos lesz, csak az írásnak élek. Ha majd egészen biztos, mert a kétely – hogy tévedtem, és egy reggel fölébredek arra: elvették újra, nincs, tegnap volt, de ma már nincs – átsuhant rajtam, nem hagyott nyugodni, elidőzött a gondolataimban.

Alkotószabadság. Alig írtam az egy év alatt. Hatalmas naptár állt az íróasztalomon, lila tollal jelöltem benne, hány nap van még…

– Bármikor írhatok. Bármikor. Senki nem zavar, senki nem kényszerít – mondogattam magamnak; sétáltam, utaztam, heverésztem, és elmélkedtem a jövőmön. Tulajdonképpen fáztam, mint a fű, amelyikről a megszokott követ leemelik. A szabadság vége felé elkapott a pánik.

– Nekem már csak egy hónapom van hátra… nekem már csak egy hónapom… – s egy hónap alatt megcsináltam, befejeztem a könyvet, folytonos rettegésben, hogy nem lesz elég az időm, sietnem kell; csattogott az ostor a fejem fölött.

Fölkészültem a fogadtatásra:

– Be méltóztattál jönni?

– Meguntad a múzsák társaságát?

– Na, megalkottad újabb remekművedet?

Igen, el tudtam volna viselni, hozzáedződtem, emberi volt, kegyetlenségében is szánandó és emberi.

De az egy év túlságosan hosszú szünet; a kerék túl magasan járt, túl sokat firkálhattak össze rólam.

Az alosztályvezető elém jött, s megkínált konyakkal.

– Örülök – mondta –, hogy továbbra is gyarapítod intézményünk jó hírét… már reklamáltak!

Ancsurka megkért, ajánljam be a legnagyobb lányát a jogi karra.

Judranek úgy beszélt hozzám, hogy mindig a homlokomra nézett. Mindig a homlokomra. Én meg eleinte dörzsöltem a homlokomat, azt hittem, valami ráragadt.

– Fejgörcsöd van? – kérdezte. – Vagy csak modorosság? Különben gratulálok, gratulálok…

Fölemelték a fizetésemet, pedig hetenként egyszer-kétszer délelőtt elmaradtam, máskor meg egyéb intézmények kikértek.

– Miért? – mondta az alosztályvezető. – Ez a legelemibb… ha a futballistáknak szabad…

Tisztelet. Így nyugtattam magam, hiszen ezt akartam; az fájt eddig, hogy nincs meg a munkám tisztelete, a tehetségemé, tulajdonképpen mindez megillet. A kivívott eredmény talán ráébresztette őket az értékeimre. Illetve arra, amit létrehoztam, ami tőlem függetlenül hat, dolgozik a világban…

Örökre megmaradhatok itt, úgy éreztem, hiszen, ha éppen úgy esik, csak betelefonálok, mégis egy hely, ahova kötődöm, emberek; ó, Gizella, miket mondtál: meleg világ, társas közösség; nem akartam én őket otthagyni, és ők sem martak ki maguk közül; nem, a képlet bonyolultabb,

egyszerűen nem ment tovább…

Judranek arról panaszkodott Ancsurkának, hogy nincs pénze a motorját megjavíttatni; fölajánlottam, adok, adok én kölcsön…

– Nem – mondta Judranek, és rögtön megszakította a témát –, köszönjük szépen, nem vesszük igénybe – és megint a homlokomat nézte; én megint odakaptam. Hirtelen kiszámítottam, hogy Judranek egész évben gürcöl azért, amiért én, ha formában vagyok, csak két hónapot. Megéreztem, mennyire gyűlölhet.

– Nézd – folytatta Judranek, tulajdonképpen bátran –, én fizetnék azért, hogy a nevemet egyszer újságban olvashassam… Neked pedig ők fizetnek érte. Rászorulsz a havi kettő és félre?

Ancsurka lehajtotta a fejét, hallgatott. Valamikor hozzá futottam szakmai tanácsokért. Egyszer régen, mint anya a gyermekének, elfújta szememből a kócos hajat. Vajon emlékszik-e rá? Hogyan tudja a látásomat most elviselni?

Valamit horkantottam; demagógia lett volna minden beszéd, s akkor megjelent a csúcsfőnök, ritkán láttuk, utáltuk, rettegtünk tőle, torokhangjaitól, rajtaütéseitől, kendőzetlen cezaromániájától.

– Mi asz, kérem? – a z-k sz-ként sziszegtek a szájában. – Mi asz, kérem? Nincs elég munka? Trafikálunk, trafikálunk, asz állam pénszén? Kávészgatunk, kávészgatunk, miért nem főszünk mindjárt bablevest?

Ancsurka a dühtől viasszá fehéredett, Judranek kotkodácsolva nevetett, próbálta tréfára venni.

Én megfordultam, de ez a csúcsfőnök, mielőtt kinyitottam volna a számat, könyökömhöz tapasztotta a könyökét, és szemérem nélkül az arcomba búgta:

– Esz természeteszen önre nem vonatkoszik… asz ön neve nekünk reklám…

Én csak vigyorogtam. Vigyorogtam az undortól.

Nem. Velük nem lehetett többé ezt csinálnom: kényszeríteni őket, hogy általam zsugorodjanak egyre és egyre kisebbre, szembesíteni őket napról napra saját kiszolgáltatottságukkal.

Csak a főnökség kapacitált, hogy maradjak. Senki más. Általános megkönnyebbülés volt távozásom, mint amikor a gyümölcs húsától végre szétválasztják a mindennapi fogyasztásra alkalmatlan magot.

 

A telefon már a hatodikat csöngeti.

– Életrajz. Szimpla életrajz… Földolgozva, részben – morogja Törtel. – Úgysem engem keresnek. Úgysem – aztán mégis fölveszi.

– Nagyon-nagyon kedves – mondja. A hangja könnyed, mintha éppen kellemes foglalatosság közben érte volna a hívás. Jól begyakorolt hang, világos, csengő, humanitás és nyugalom rezeg benne. – Tudjátok, hogy nem zárkózom el. Mihelyt lesz, először nektek…

Figyelmesen hallgat.

– Jó, értem… regényrészletet is… persze… mihelyt annyira összeáll…

Sürgetik. Ráncolja a homlokát.

– Mi van most, január?

Megerősítik, hogy nem téved, január ez, valóban.

– Nézd, Petyuskám, talán ha áprilisban újra fölcsöngettek… tudok majd konkrétabban nyilatkozni…

Petyuska aggodalmát fejezi ki Törtel lelkiállapotát illetően.

– Á, nem – tiltakozik Törtel –, minden rendben. Semmi különös. Csak hát tudod.

Petyuska tudja. Biztatóan kifejti nézeteit, hogy igen sokan számítanak a Törtel-féle írásokra. Szinte hiánycikk.

– Szarul álltok, mi? – kérdezi Törtel. – Üres a rovat?

Petyuska ragaszkodik a látszatokhoz; kényelmetlen számára, hogy Törtel nem tartja meg a játékszabályokat. Megszakítja a beszélgetést: külföldi interurbánt emleget, sejtelmesen és büszkén.

Törtel figyeli még egy ideig a búgó hangot; a tengeri kagyló búgása ilyen távoli, ilyen befejezett.

Gizella föltépi az ajtót, rákiált:

– Beteghez hívtak? Letagadtál?

– Természetesen – mondja Törtel –, hiszen én gyilkos vagyok. Gyilkos.

– Ki keresett?

– Az az én dolgom.

– Kibírhat téged élő ember? – Gizella az ég felé csapja karját, teste megdöccen.

– Tornázz csak. Rád fér.

– Nem fogadom őket este… Nincs az az isten, aki ezek után engem arra kényszeríthet…

Kincsi néni megjelenik a küszöbön.

– Doktornő kérem. Művész úr. Az idősebb jogán. Tessék alkalmazni a kulturáltságot. Itt sokkal vékonyabbak a falak.

– Maga is beleszól?! – Gizella még jobban fölháborodik; Törtel szippant a beáramló konyhaszagból.

– Az én rönumém is kockán forog – mondja Kincsi néni.

Törtel röhög. Kínjában nyerít, mint a ló.

– Tetszik látni, művész úr – Kincsi néni elégedett –, a humoros oldaláról kell megfogni. Tessék velem jönni, megkóstolni a puncsot.

Kézen fogja Törtelt, Gizellára győztes, megsemmisítő pillantást vet.

– Nagyon tudja hergelni az emberfiát – mondja, már az előszobában –, a diplomás nőknek ez az átkuk. Tetszik ismerni a puncsot? Mindenből lesz itt este, hadd üsse meg őket a guta… Egy brüsszeli lapból néztem ki a tálalást… Ízlik?

– Finom.

– Kevesek engedhetik meg maguknak. Hogy ennyit beleöljenek egy vacsorába. Erre tessék gondolni és büszke lenni.

 

Egyetlenegyszer történt, hogy minket, csóró újságírókat, beszabadítottak arra a helyre. Akkoriban hozták vissza újra a kenyérjegyet; riportot készítettem egy üzemben, ahol a dolgozók egybehangzóan állították, milyen hálásak, hogy az állam ennyire képviseli az érdekeiket. A riport után hívtak meg bennünket, nem az üzemiek, mások, egy nagy és fényes terembe; hangulatjelentés, ez volt a neve, adjunk hangulatjelentést, megértette-e országunk népe az atyai gondoskodást.

Középen egy asztal, hatalmas asztal, vékony, elegánsan görbe lábak: de legalább nyolc lába volt, mint a bogárnak; olyannak is látszott: nagy, fekete bogár, amint megrakodva, vánszorogva menekül, hátán a szomszédos hangyafészek kincseivel.

Egyszerre rohantuk meg az asztalt: rák és kaviár, libamáj és lazac, narancs és banán, akkor. Zabáltam két pofára; a hangulat jó, jelentettem, és csámcsogtam, a hangulat jó. Az asztal közepét háromágú gyertyatartó díszítette, vas gyertyatartó, a középső ága alacsonyabb volt. Mint egy fordított vasvillát, az ördög lapátját, úgy szúrták a narancshalom közepibe. Körös-körül gobelin, aranysárga alapon bíbor-véres vadászatok, a vad és a vadász bámult bennünket, egyformán kidülledő szemmel. A lábunk alatt piros, süppedő szőnyeg. Súlyos, édes bort ittunk, és a szőnyeg valóban süppedt, velünk együtt! Egy tenyérnyi padlót kerestem, egy tenyérnyi tiszta, kemény fát, hogy megvessem a lábam, de a szőnyeg mindent beborított, a küszöbre is fölszaladt, aztán a lépcsőn tovább, tovább; kristálycsillárok alatt szaladt tovább és tovább. Szédültem, de valamennyien szédültünk, nevettem, de mindenki nevetett; a tányérok kicsik voltak, lelógott róluk a sonka, folyt a mártás, a majonéz kicsordult; nem baj, mondták, semmi baj, legföljebb beletapossuk a csodaszőnyegbe, a mienk. Be is borítottuk aztán magunk alatt a terepet, olyan lett, mint a libalegelő estére, az asztal pedig egyetlen szeméthalommá magasodott. Először és utoljára történt velünk ilyen, a megbecsülés különleges mértékét mutató gesztus; rendkívüli alkalomnak tartottuk, amit rendkívüli módon meg is kell hálálni, egyikünknek sem jutott eszébe, hogy a lépcső aljáról visszanézzen az elhagyott paradicsomra, egyikünk sem volt rá kíváncsi, kik vakarják ki körömmel, kefével a vastag plüssből a pecsétet, kik áztatják le a mustárt a porcelánról, a rengeteg hulladékot kik takarítják el, és terítik meg azt az asztalt újra és újra… És miből?

Csak később. Sokkal később.

De akkor mindannyian lelkes cikkeket írtunk. És elsősorban nem is félelemből; ez a legkeservesebb, amit be kell ismerni, hanem hálából; kutyatulajdonság a hála, hiszen minket jól tartottak, mi voltunk a „fölkent sereg”…

Alig vannak emlékeim, csak a papírra emlékszem, és a tollra, ahogyan futott-futott a papíron; sokszor megcsodáltam közben, milyen fürgék és karcsúak az ujjaim, milyen gördülékeny a stílusom, és egyáltalán, olyan fájdalommentes és sima volt a művelet, mintha sztaniollemezeket tekergetnék le a derekamról, hajlítható és engedelmes lemezeket, amelyek nem sebeznek, csak csillognak és idomulnak szabályos orsós formába. Az emberek sem érintettek, a „társak”, a „körök”; mindannyian bekentük magunkat síkos olajjal, megcsuszamlott minden közeledésünk, és ennek az olajnak szaga is volt, éreztük; egyikünk a másik szagát, ki-ki a saját bűzét későn fedezte föl, még később az általános büdösödést. Makacs volt a szennyeződés, s csak az tisztult meg igazán a nagy mosakodásban, aki a piszokkal együtt ledörzsölte, lehántotta a fertőzött bőrréteget is: a sebesedést vállalta.

Soha ne feledd, írás és törvény tudója: számon kérik tőled egyszer, mi voltál. Lehetsz Júdás vagy a tanítványok között az első; de te megváltói méltóságra áhítozol, ez a te leckéd, a te nagy leckéd, mert a választás korlátozott: Júdás vagy első a tanítványok között. Árulás vagy szolgálat.

Nagy lakoma volt. Egy életre jóllaktunk.

 

– No, ugye, művész úr? Az itóka földobja a vérnyomást, és mindjárt más a közérzet. Még a szeme is másképp áll, így tetszik hódító férfi lenni, nem mint azokon a fényképeken, egy-kettő úgy eltorzítja, kontárjai a szakmának, én a művész úr helyében nem engedném!

– Kincsi néni, nem lehetne ezt a művész urat… valahogy mellőzni…

– Nehogy azt tessék hinni, hízelgés! A művészet szent dolog, és csak a születéstől primitív népek nem képesek tisztelni…

– Kaviár is lesz? Meg libamáj? – kérdezi Törtel szomorúan.

– Libamáj nem… az nem, aranyom. Különben minden.

Gizella áll az ajtóban. A haja rendezettebb, arcán szemcsés púder, száján a rúzs halvány nyoma. Virágos blúzt öltött, kanárisárga és bébikék virágokkal; így a melle még vaskosabb, duzzadóbb, mégis a leragadt, sivár mozaikkép pöccintésnyit elmozdul.

– Gézu… dőlj le egy órácskát. Gyere be innen, Gézu.

– Épkézláb ötlet! – helyesel Kincsi néni. – Egy könyvben olvastam, hogyha az ember húsz percig kinyújtva fekszik, kezét-lábát lógatva, mint egy béka, tetszik engem érteni, teljes eleresztettségben, az megfelel nyolc óra egészséges alvásnak.

– Akkor te, Gézu, naponta ötven órát is alszol – mondja Gizella, és mosolyog; Törtel is csatlakozik a mosolyhoz, majdnem tökéletesre sikerül.

– Ez tudományos tétel, kérem – közli Kincsi néni hidegen. – És most már valóban tessék szíves lenni nekem itt a terepet szabadon hagyni…

– Házhoz jönnek a figuráid – mondja Gizella; fenyőillatot permetez szét a szobában.

– Már kivégeztem…

– Kincsi nénit? Mikor?

– Nem emlékszel? Csak éppen húszéves lett és villamosvezető.

– Ügyes! – Gizella kapcsolódik, de akna lapul mindenütt. – Szóval, akkor a húszéves boltilányodat a hatvanéves mérnöknőben keressem…

– Miért nem mindjárt fiúkkal gyanúsítasz?

– Az az egy még hiányzik. Legalábbis nem vettem észre.

– Előtted nincs titok. Ezt már többször kifejtetted. Röntgenszem és átható karbolszag.

– Azt hittem, az új év majd helyrezökkent.

– Nincsenek új évek.

Nincsenek új évek. Minden csak folytatás, minden. A csecsemők is öregek, a tenyerük mutatja, öregek és bölcsek, tárogatják lezárt útjaik zsugorított térképét. Téged is bekötöttek ebbe az edénybe, túlságosan tág most ez az edény, lötyögsz csak, faltól falig, mint bádogkannában a habos tej, aztán meg hirtelen túlfutsz, kicsordulsz; erre vársz, a csordulás pezsgő mámorára, de a csordulásnak hamar vége, és ami visszanyugszik, ami marad, egyre kevesebb, egyre kevesebb, egyre jobban lötyög, egyre bántóbban. Mikor lesz annyi? Éppen annyi, amennyi a mérték. Nem több, nem kevesebb. A mérleg nyelve. Harmónia.

– Lapos közhely. Bámulom, hogy közhelyekbe kapaszkodsz.

– Mit akarsz tőlem?

– Hogy aludj. Akkor van nyugtom. Rám még sok tennivaló vár. Én csak akkor kapok pénzt, ha dolgozom.

– Nem felelek.

– Pénz! Csak tudnám, neked minek? Csak ülsz rajta, alapjában zsugori vagy.

 

Abból a tanítói fizetésből fölöslegre nem tellett. Az apám drága kis dobozai! A tetejükön rés, körben ragasztópapírral lezárva, ezekbe csúsztatta apám a pengőket minden elsején, körülültük az asztalt, befogta a jelenetet a lámpa fényköre, mindegyikünk tudta, melyik dobozba mennyit, tartottuk a markunkat, a maradékból csöppent oda is, Jancsi szintén szerzett egy dobozt, gyűjtögette a maga részét, én meg szaladtam rögtön a boltba, selyemcukrot venni, selyem párnacukrot; a cukrok színe sárga, rózsaszín és lila, fehér csíkkal, a belsejében barnás massza; a teteje kemény volt, kiköptem, csak azt a belső masszát szerettem, roppant pazarlásnak látszott, persze…

 

– Mit csámcsogsz? Fáj a fogad?

 

Anya életében az egész szertartás fölösleges volt tulajdonképpen, mert anya már a hónap közepén fölbontotta kis körömollójával azt a dobozt is, melyet csak a végén lett volna szabad; rendkívüli kiadásokra hivatkozott, apa ezért őt is pazarlónak nevezte, azt mondta, sokkal jobban élhetnénk, ha anya tudna bánni a pénzzel. A dobozokon csak vastagodott az új meg új réteg ragasztó… Egyszer kikapcsolták a villanyt, mert nem tudtuk időben kiegyenlíteni a számlát; anya akkor nagyon félt, sírdogált a sötétben, apától félt, lágyszívű apánktól, azt hiszem; nekem vett nyolc pengőért merklinépítőt; nagy hiba volt, éreztük mind a ketten, de én rágtam a húsát, én könyörögtem, hogy nem, nem várhatok karácsonyig, nem bírom ki, vágyom rá, azonnal.

– Könyörgök – mondta apám, és a petróleumlámpát kis lángra csavarta –, tartsd számon a napokat… több nap, mint kolbász… Mi lesz veletek, ha én nem leszek? Éhen haltok, koldusbotra juttok, egyszer hopp, máskor kopp, nem lehet, nekünk ezt nem lehet! Ez afféle tücsökélet!

Behunytam a szemem a sötétben, láttam a borzalmas képet, egy göcsörtös botot, hogyan csúszkál rajta az anyám keze, és magamat is láttam mellette, ahogy szánalmas, vékony üveghangon rimánkodom, de nem nyitnak ajtót sehol, senki, ujjal mutatnak ránk: „Ti pazarlók, mihaszna tücskök, szégyelljétek magatokat, szégyelljétek.” Hirtelen elhittem, hogy igenis, egyszer éhen fogunk halni, eljön egy este, már minden doboz üres lesz, és apánk sem jön haza, kenyér sem lesz, a víztől fölpuffad a hasunk.

– Fizetés és nyugdíj – mondta apám. – Ez a biztonság alapja. Semmivel el ne cseréld. Gondolj a betegségre, a tartalékot, az isten szerelmére, nem felélni… nem elcsupálni…

Elcsupálni. Ez az ő szava volt. Jaj de sok forintot elcsupáltam, még tróger időmben; tulajdonképpen minden forintot elcsupáltam, amit havonta, jegyzékre kerestem. Azt el lehetett csupálni; legföljebb öt-hat napot kellett az új fizetésig kibírni, de most más. Senki sem utalja ki automatikusan a béremet; most egyszer hopp, máskor kopp; ha nem vigyáznék, és fölélném, betegség jöhet, nagy-nagy, végzetes betegség, lélekbénulás, vagy egyszerűen csak megáll a kerék, és én ott maradok a levegőben, ég és föld között. Éhhalál és koldusbot… rögeszme, ferde képzet, de félek, félek; nekem már nem szabad csupálni, számomra már semmi sem biztos és végleges, a hangyák zene után már nem hálásak, magtáraikból nem adnak enni.

– Több nap, mint kolbász – mondta apám; anyámnak mondta, aki nemsokára meghalt, cáfolatul.

Több nap, mint kolbász: remény is. Ostoba, polgári remény, hogy a kolbász elfogyhat, de soha az idő. A keljfeljancsik mágnesoptimizmusa. Talpra ugraszt, életben megtart még.

Fizetek a függetlenségemért.

– A függetlenség hontalanság – apám így vélekedett –, a világban más nem szabad, csak a kutyatej szétfújt virága.

 

– Remélem, annyit tudsz – mondja Gizella; nyugtatni akarja –, hogy amíg élsz, neked már a semmi is megtermi a valamit. Ha a kisujjadat sem mozdítod, akkor is csurran-csöppen. Mint befutott írónak…

– És ez erkölcsös vajon, erre számítani? – kérdezi Törtel.

– Te ne beszélj erkölcsről – Gizella visszakanyarodik a főtémához –, te ne állíts föl erkölcsi normákat.

– Miért? Én, aki…

– Kérlek – Gizella megszakítja –, igazán nem marad közös szavunk, ha ezután még a képmutatást is lesorozod erényeid tárába…

– Sértegetsz. Szántszándékkal sértegetsz. Néha már azt hiszem, valóban arra vársz, kanállal kelljen a padlóról fölszedni.

– Az igazság nem sértés.

– A te igazságod felszínen mozog. Azért látod mindig olyan biztosnak.

– Zsuzsanna és a vének. A művészet is visszataszítónak ábrázolja. Erőszak a természeti törvényeken!

– Vénembernek titulálsz?!

– A sóvárságaid. Azok vénemberesek. S egyúttal szenilis, ahogy éppen a legingatagabba kapaszkodsz.

– Néhány apró esetet emelsz általános érvényűvé… néhány jelentéktelen színfoltot…

– Nem érdekel. Kifordul a gyomrom, ha tizenhat éves pipike üldögél a presszóban a nemesen őszülő bácsika jobbján… A lányod lehetne!

– Az – mondja Törtel; kong a hangja –, akár az unokám is, lassan. Már lehetne unokám. Egy kislány unokám, puha hajjal, vidám pofikával, az arcát odanyomná az enyémhez…

– Ne haragudj – Gizella elhagyott testét ez az idegen vágyódás marja –, a te szádból még ez is hamisan hangzik. A farkas megkívánta Piroskát, aztán beledöglött. Szegény farkas.

– Igenis – mondja Törtel. – Szegény farkas.

 

Micsoda pusztítóan gyönyörű nyár volt. Megégett minden, barnára perzselődött a virágok széle, de középtájt a színek vadítóan beértek; tört a fű, füstölgött a padokon a festék, a nap kiolvadt, lecsordult, a levegőben megmelegedett a mesterséges permet. A szigeten kóboroltam; azt játszottam, költő vagyok, én, a kis firkász, két pohár sörre valóval a zsebemben; költő, s ha választok egy fát magamnak, törzsébe nevem kezdőbetűit belevésem, később tudni fogják, „itt járt, itt bolyongott…”

Augusztus végi délután, hat óra. Óra, nap és hónap egyezett, a beteljesülés vége, amikor estébe, másnapba és őszbe fordul a világ, de még egyszer fölragyogtatja magát, reggelnél, délnél fényesebben és hívságosabban; ilyennek képzeltem az őrület idejét, ilyen augusztus véginek, alkonyatinak. Leültem egy kőre, nem gondoltam semmire, a verejték a hátamon megnyugodott; a nap árnyékát figyeltem, ahogy kúszik a lábamon egyre följebb és följebb, anélkül hogy tetten érhetném moccanásának részleteit; csak kúszik, nemsokára átcsap a fejemen, futhatok a haladékért arrébb és arrébb, de a haladék nem menekedés. Ez volt az első találkozásom a saját halálommal, ott a kövön.

A haladék nem menekedés, az árnyak gyorsabban futnak; állj vigyázzba, nézz szembe, lobbantsd föl olajmécsed lángját a füstös őrtoronyban, csak fényre felel a fény.

Egy lány ringatta magát az úton, a párolgó kavicson, fürdésből érkezett, sétált a hulló meleg permetben. Világospiros ruhát viselt, hullámos szélű harangruhát, a haja nedves cakkokban a fejére tapadt, tulajdonképpen vékony volt, de a melle minden lépésre hersent egyet a kivágott karton alatt. Tizennégy-tizenöt éves ha lehetett, bőre mogyoróbarna, arca szabályos, csattanó; közeledett férfikéz nem érintette büszke pávaságban, s odatelepedett az orrom elé, a szemközti padra. Elrendezte maga körül a harangruhát, a feje, dereka, mint virágból a porzó, finoman előrehajolt, s egy ággal rajzolt a porba valamit.

Át akartam szólni hozzá, de féltem, vastag és rekedt lesz a hangom.

Észrevett, halvány derengésben meglazult az ajka, bokája rezzent, s a két lába között ez a véletlenség centiméternyi rést nyitott.

Jött valaki, hallottam messziről a kavicscsikorgást, fölnéztem a fákra; amikor majd újra kettesben leszünk, akkor akartam visszanézni. De a csikorgás nagyon hamar elhalt, nem távolodóban halt el, hanem csak úgy megakadt, átváltott halk reccsenésbe.

Odakaptam dühösen a tekintetem.

A lány mellett már ott ült az öreg a padon. Fehér szalmakalapban, a fehér szalmakalapon fekete szalag; ez a gyász jele, gondoltam, pedig a kalapok nem gyászolnak. Galambszürke vászonöltönyben ült az öregúr, újnak és túlságosan vasaltnak látszott rajta a ruha, mégis mintha nagyobb lett volna egy számmal. A zsemleszínű cipőt és a nadrág élét egy-egy csontdarab rögzítette egymáshoz, s a zakó ujjából kibújva két hasonló csontdarab támaszkodott a padra.

Ez a lába. A keze meg a lába! Fölismertem a csontokat, elborzadtam.

Beljebb húzódtam. Majd csak kilihegi magát, s vánszorog tovább.

A napfény még érte őket, hátulról. Az öreg a csontdarabbal följebb bökte homlokán a kalapot. A füle tartotta. Két hihetetlenül nagy füle. Arcának térhatását nem érzékeltem, száraz, préselt arc volt, csak egy-két lilás bibircsók lógott ki a síkból. Nagyon-nagyon öregnek éreztem. Olyannak, akit a parkőr a zörgő levéllel együtt összesöpör.

Odahallottam, ahogy sípolt, szörcsögött, ugyanakkor meglepett, aszott kezével milyen választékos, emberi mozdulatokat végez, nadrágja hajtókáját egyengeti, zsebében egy kendőcskét megigazít.

A lány sértetten vette tudomásul. Hogy elűzze, odacsapta kockás sporttáskáját kettejük közé.

Az öreg mosolygott rá. Legalábbis fekete üreg nyílt a szája helyén. Kérdezhetett valamit, átúszott hozzám vékony gyermekhangjának csengése; hova vagy honnan volt ebben a kérdésben, gyöngéd érdeklődés, a parányi beavatódás reménye.

A lány nyaka megmerevedett, harangszoknyáját bezárta, mint a mesék tündérvirága, ha darázs közeleg, aztán oldalról pillantást vetett az öregre; undor és utálat húzta össze az arcát, szembenézett vele, mint a megföllebbezhetetlen halálos ítélet.

De ez az öregember ekkor már csak a mellét látta, a halványpiros könnyű anyag alatt hogyan hullámzik, röpdös, vértől és naptól langyosan; izmos és megtartó; az anyja mellét látta talán, vagy minden szerető minden mellét, a hozzá tapadó összes illattal és ízzel, az édes emlékek melleit; nyitotta kapuit még egyszer a becsukott Éden.

Hozzányúlt, igen. Tisztán láttam. Hozzányúlt kinyújtott csontkezével a lány melléhez. Odaérintette az ujja hegyét. De én a szemét is láttam. A még élő, emberi szemet, a kétségbeesést a bölcsesség mögött, a vágyat a Paradicsomra: ó, nem hogy benne éljen… csak hogy még egyszer, utoljára visszalépjen, körültekinteni, egyetlen percre.

A lány fölugrott. Megrázta a blúzát, mint akire hernyó esett.

Aztán durván leverte az öreg fejéről a kalapot. Rám pillantott, diadalmasan, helyeslésemet szinte várta.

De én nem moccantam.

Voltaképpen attól féltem, hogy fölállok, a haját megcibálom, gőgös virágszirom homlokát a padhoz odakoccantom:

– Hát nem látja? Hát nem érti?

Az öreg mozdulatlanul ült a padon, gyér haja az égnek meredt. A kalapjára nézett, a homokba.

Fölemeltem, odanyújtottam neki, csontkezével elvette, visszatette a fejére, fordítva tette vissza, előrekerült a fölhajtott fehér karima és a fekete szalagon a görcs.

Úgy maradt ott, fordított kalappal.

– Most mit jegyezgetsz?

– Csak ezt. Szegény farkas.

– Nem tagadhatod. Mégiscsak a pszichikum sajátos torzulása. Lelki színvakság vagy micsoda. A jó és a szép taszít, ingerel, téged határozottan ingerel, például az a két hét, a tengernél, a mediterrán kék ég alatt… De a csúfban, visszatetszőben bezzeg rögtön fölfedezed a nemest, a szánandót, a katartikust!

Gizella szájából ez a szó: katartikus, mesterkélten hangzik; mint a tudatlanok által elferdített orvosi műszót, úgy használja.

– Ez van kiosztva – mondja Törtel. Bűnösnek érzi magát. Vádlott, akit apró tolvajlásért vádolnak egy régi, föl nem fedett gyilkosság helyett.

– Ne ködösíts. Itt te osztod a lapot magadnak. Te keversz, te osztasz…

– Ez csak a látszat.

– Már a lelki mozdulataid is automatizálódtak. El sem tudod képzelni, hogy egy látvány az, ami. Automatikusan fordítod a visszájára. Én ugyanakkor naponta elhódítok a bomlás elől egy-egy darabot…

– Látszik, hogy mellettem élsz – mondja Törtel –, nem is tudod, milyen szórakoztató még a tiltakozásaidban is a saját stílusomra ismerni!

– Az önteltséged… az szórakoztató. Eladtad magad az ördögnek, kis Faustom. De a te történetednek nem lesz olyan emelkedett vége. A te idegrendszered előbb-utóbb beleroppan, s ha van benned önismeret, rádöbbensz, hiába a mű, a vásár nem érte meg!

A művek. Mint az áruló nyomok. Sohasem te, csak az elhagyott csapás, egy-egy izzadt lábnyom, bizonyos irányban, egy-egy keményen levert sivatagi cölöp a változó homokban.

– Gizella: ez út. Ha halvány is, mégiscsak út. Rá lehet lépni. Követni, menni, előbbre…

– Előbbre! Megpörgetlek, aztán azt kérdem: ugyan merre van az az előre?

– Belső világ. Belső irány – mondja Törtel; dadog.

– Az! Zsákutca. Diabolikus erőkkel.

 

Zeöldy Krisztián. Igen, igen, most már emlékszem, tudtam, hogy valami szín, és a keresztneve olyan szentszerű, hát persze, Zeöldy Krisztián; két évig jártunk együtt a reálban. Fekete, göndör haját pomádéval kente, mert csillogott, kellemetlenül csillogott; akarva-akaratlan rá kellett nézni, őt kellett bámulni a hátsó padból is, a legérdekesebb fizikai kísérletbe is betolakodott a feje, kapásból megoldott minden föladatot, a miseénekeket mindenkinél érzelmesebben fújta, és sokáig azt hittük róla, ő az osztály lelke.

Meccseket szervezett, vállalta a hálátlan bírói tisztet, lemásolásra föladatait szívesen átengedte, sirámainkat meghallgatta, a szegényebbeknek tízóraijából is tört egy-egy jókora darabot.

Tanáraink meglebegtették előttünk eredeti, mégis simulékony egyéniségét, buzgalmát a szellemiekben, szorgoskodását a napi dolgok között.

– Eredj, szólj Zeöldy Krisztiánnak…

– Kérj Zeöldy Krisztiántól…

– Köszönd meg Zeöldy Krisztiánnak…

– így röpködtek a természetes, megszokott mondatok, s ebben csak az látszott különösnek, hogy bár Krisztiánt a szél is elfújhatta volna – horpadt mellű, hegyes fülű fiú volt, az arca nem igazán szív alakú, csak olyan, mint amikor két kérdőjel egymásnak szegül, és összeragad –, mégsem bántotta senki; legenda szállt róla, hogy egyszer, régen, még alsós korában speciális dzsudócsellel hatvankilós padtársát odamázolta a kályhához.

És mi csak kértünk Krisztiántól; kértünk, és adományait megköszöntük. Én eleinte szégyelltem, hogy nem tudom igazán megkedvelni; úgy magyaráztam, irigy vagyok tudására és népszerűségére. Más is zavart; a többiek kiröhögtek volna, ha elmesélem; zavart, hogy nem tudom, milyen színű a szeme valójában. Úgy éreztem, az az ember, aki szeme színét az első találkozáskor nem hagyja a másikban, az az ember hibás. Igazságtalanság, vitatkoztam ugyanakkor, én nem vagyok elég figyelmes, ez rám tartozik, nekem kell megfigyelnem, és őriznem magamban tovább. De Zeöldy Krisztián – hosszú és bizalmas beszélgetéseink alkalmával, melyek egyoldalúan az én fecsegésemre korlátozódtak – mindig a szemem mellé nézett, egy kissé megcsuszamlott, átlós sugárral; nem lehetett belekapaszkodni a tekintetébe. „Kékes-szürkés-barna” – ezt ismételgettem, hogy el ne felejtsem; nem is felejtettem el, másnap is hadartam, „kékes-szürkés-barna”, de kép, kép nem társult a hangalakhoz, jelentés nélküli abrakadabrát darált csak a szám.

Másfél év kellett ahhoz, hogy lassan-lassan tetten érjem a valódi Zeöldy Krisztiánt. Nem őt magát, csak őt a működéseiben, amelyek minőségükben visszahatottak rá, és nekem jellemezték.

Mindig kikaptunk, ha ő volt a bíró a meccsen. Pedig – furcsa módon – még csalt is a javunkra. Talán ezért kaptunk ki: abban bíztunk, hogy a ravasz Krisztián úgyis csinál helyettünk valamit. A füzeteinkben – amit róla másoltunk – utólag mindig akadt a tanár számára egy-egy szarvashiba.

– Mert elkapkodjátok – mondta Krisztián, és mosolygott –, hármasnak írjátok a nyolcast, a v-t meg b-nek…

Egyszer aztán a kis Flóra Géza, a nyavalyás-szegény kis Flóra Géza azt súgta nekem, nagyon-nagyon halkan, az udvaron, a gyertyát bontogató gesztenyefa alatt:

– Mindig a mócsingosat adja. Esküszöm, majdnem megfulladtam. Ez nem lehet véletlen, hogy mindig a torkomon akad.

– De hát mitől félsz? – kérdeztem. – Miért fogadod el?

– Nem akarom megbántani – mondta, s reménykedve hozzáfűzte: – Talán mégis véletlen.

Egy ázalékbogárka kanyarodott a lábunk előtt, aztán nyílsebesen tovacsúszott az udvar másik végébe, Krisztián felé, aki teveszőr pokrócon hasalt, és fülét a földre szorította. Kényszert éreztem, hogy a bogár után menjek, megkeressem a fűben, és eltapossam, még idejében; s ez a kényszer olyan zavarosnak rémlett, az asszociáció olyan ijesztőnek és civilizálatlanul babonásnak, hogy csak a logikába kapaszkodhattam.

– Ha rossz a szándéka, akkor minek ad?

Flóra Géza, az én kis nyomorult druszám, fölvonta a vállát, fejét behúzta, s sokáig töprengett ebben a kicsavart pózban.

Másnap Krisztián belém karolt; ezt sem szerettem, ezt a szoros karolást; másoknak hízelgett, engem inkább gátolt szabad mozgásomban.

– Kérlek – mondta. – Bevonlak egy ügybe. Ismered az osztályfőnök úr töltőtollát?

Biccentettem. Híres toll volt.

– Tudod-e, hogy arany?

– Színarany?

– Az arany mindig ötvözet.

Ráncolta a homlokát, mintha nem tűrne kontárt a csűrés-csavarásban.

– Érték? Nagy érték?

– Az – feleltem –, bizonyára.

– Tudod, hogy ellopták?

– Ellopták? Kik?

– Flóra Géza – közölte szárazon.

– Láttad?

– Láttam.

– És most mit teszel?

– Én semmit – mondta Krisztián –, ez a te lelkiismereti kötelességed. A te barátod. Vele vagy sülve-főve.

– És én mit tegyek?

– Jelentsd – mondta Krisztián, és megint mosolygott – a puszta tényt. Különben bajba kerülsz te is.

Az osztályfőnöknek valóban hiányzott a szép, fényes aranytolla. De nem kérte tőlünk számon.

– A fiú a belső zsebében tartja – mondta Krisztián; a szája sarkán csúsztatta ki a szavakat, alig látszott, hogy beszél –, a belső zsebében, a rongyos bélés alatt.

Ekkor már nagyon utáltam Zeöldy Krisztiánt, de legalább annyira féltem is tőle.

– Engem akar fölhasználni! – ezt hajtogattam szinte öntudatlanul; nem tudtam, mire vagyok eszköz, de az eszközzé válás ellen minden porcikám tiltakozott. Flóra Gézára is haragudtam, bosszúvágy élt bennem, hiszen miatta kényszerülök ilyen aljas besúgószerepre, ki akartam élvezni a rettegését, mielőtt a katedra elé lépek, s ujjammal rámutatok: tolvaj.

– Tudom, hogy loptál – mondtam hát neki az óraközi szünetben –, tudom, hogy elloptad az aranytollat.

Még vállára is tettem a kezem, hogy jobban érvényesüljön a fensőbbséges póz, az ítélet méltósága.

Eszembe sem jutott, hogy Krisztián hazudhat. Ő sohasem hazudott, taktikája éppen ez volt, hogy az igaz-ból lehasított egy szeletet, s ezt a töredéket közölte egészként, a többit elhallgatva. A hazugságnál sokkal bonyolultabb módszer. És sokkal nehezebb tetten érni.

Nem tagadott Flóra Géza.

– Itt van – még örült is, hogy a titkot megoszthatja –, itt van a bélés alatt…

Minden egyezett hát. Látszatra minden.

Túlságosan is.

– Te… – kérdeztem hirtelen, de suttogva, óvatosan. – Miért? Hogy jutott az eszedbe?

– Nekem ez jár! – kiáltotta; az arca eltorzult, idegen, rikácsoló lett a hangja. – Miért csak neki? És nekem soha? Miért?

– Te Flóra Géza… ki mondta, hogy tedd meg?

– Senki – majdnem sírt már. – Csak a kezemet kell kinyújtanom. Nekem ez jár.

Meglátta Krisztiánt, s mint aki új erőre kap, egyre makacsabbul bizonygatta:

– Nem bűn. Nekem ez jár.

Még egy szünetet kivártam; csatlakoztam Krisztiánhoz, hűséges, alattvaló szemeket meresztettem rá; ez hatott, átkarolt leereszkedően.

– Krisztián – mondtam ekkor –, ezt te tervelted ki. Ezt az egészet.

– Vigyázz. Vigyázz az állításaidra. Megütheted a bokád.

Már éreztem is, hogy sajog a lábamban a csont.

De elhatároztam, nem fog ki rajtam; mintha rám bízták volna, hogy valamit, ami összezavarodott, rendbe tegyek, olyan nyugalom és biztonság szállt meg. Elkértem Flóra Gézától a tollat.

– Bejelentesz? – kérdezte sápadtan; harciassága elapadt.

– Már nem a te ügyed! – És még aznap megöleltem a gesztenyefa alatt Zeöldy Krisztiánt. – Rendes vagy, rendes – mondtam neki, görbe bordáit hízelegve végigtapogattam –, úgy cselekszem, ahogy a lelkiismeretem parancsol. Úgy, úgy, Krisztián.

Szinte dorombolt, hiúságában fürödve; nem vette észre, hogy a zsebébe csempésztem az aranytollat.

Igen-igen csodálkozott, de az osztályfőnök úr is, és a gyerekek mind-mind, amikor nyilvánosan rámutattam:

– Ő a tolvaj!

Megszégyenülten álldogált, görgette a tollat a tenyerén. Számítottam rá, hogy védekezik, vádjaira fölkészültem.

De nem. Megkönnyebbült; még a verejték is emberibben szaladt le az arcán.

– Igaz – mondta. – Tulajdonképpen igaz.

S mint aki terhes, unott szerepből szabadul, elismerően tekintett rám; hirtelen eszköz lett belőle, egyszerű és természetes eszköze a kiegyenlítődésnek. Közülünk elment, azóta nem hallottam róla, de nem érzek iránta haragot, s néha azt képzelem, valóban hálás nekem, hogy lelepleztem, és piszkos munkája alól fölmentést kaphatott.

 

– Igenis diabolikus erők! Erre, persze, nem felelsz. Nincs mit felelned…

Micsoda makrancos, szeszélyes vágta! Nagy merészség, a Fausténál magasabb rendű. Szövetség helyett nyerget vetni a hátára, kiismerni, aztán használni; micsoda lovaglás, ahol folyton úr akar lenni a ló; érzed erejét, szépségesen-szőrös testének kipárolgó illatát; nyerítése egyetlen szomorú dallam; tombol alattad a megváltatlan állatok bosszúja és keserűsége. De nem szabhat neked irányt, hiába visz ő téged, mégis te hajtod őt; micsoda vágta, ördögháton a Paradicsomba…

– Logikáddal megsemmisítettél – mondja gúnyosan Törtel. Nem kíván az asszonnyal semmit közölni.

– Igen. A logikával mindig gyönge lábon álltál. Beteges érzékenységed voltaképpen logikahiány. Lassan mindenki, akit csak ismersz, feketelistára kerül…

– Azt kérted, aludjak… Hogyan aludjak? Menj a saját szobádba.

– Küldesz, vagy kérsz?

– Kérlek – a hang rideg, a tárgyilagos parancsnál rosszabb.

– Villanyt! – szól még Gizella után. – Sötétedik…

– Villanyt? De hiszen aludni akarsz… Aludni világosban…

– Beteges vonás – mondja Törtel. – Ne is folytasd. Beteges vonás, mindennek a fordítottja, kattintsd föl már azt a kapcsolót!

Végigvetődik a heverőn, nyakát egy kicsit jobbra hajtja, szemében szikrát vet a csillár három gömbje.

– Azt is – mutat a saroklámpára. Bal felől földereng a zöld selyemernyő.

– Most jó – a takarót fejére húzza, a világosságot nem látja, de érzi.

– Nem, ezt nem lehet kibírni – mondja Gizella a kilincsnek; megszokta már a társalgást a tárgyakkal. – Nem létezik, hogy mindegyik ilyen…

Dolgozni szeretne. Valami hasznosat, nehezet, aminek eleje van és vége. Súlyos betegségre áhítozik. Mindent, mindent inkább, csak ne azt az embert, ott a szobában. Aki eleinte úgy vonzotta, mint turistát a szédítő magaslat. A Himalája képen gyönyörű. De a tövében! De kapaszkodóban!

– Igen – morogja –, a hasonlatai. Az azonosításai. Megmérgezett.

Egy gomb az asztal alá gurult; ezzel az ürüggyel esik a térdére.

 

A társak. Lassanként mindenki feketelistán. Valamikor pedig hittem benne, gyerekesen hittem, élvezettel ejtettem: irodalmi élet. Folyamnak láttam, izmos, gyors folyónak, melyen kisebb-nagyobb csónakok futnak, a fakasztó kőtől a végtelen, örök ringatásig. Csónakok, csattanó lapátok, küzdés, de közös nap alatt, közös esőben; nem, nem tudtam elképzelni, hogy senki sem nyújt evezővéget az örvény fölött, egyik a másiknak sosem, hanem valami kéjes káröröm, a túlélő nemtelen öröme hatja át a levegőt; nincsenek rajok, legföljebb lavírozás a vezérhajók által hasított fehér csíkban. S mindig a partról jön, mindig a partról az indítópisztolyok kemény durranása.

Irodalmi élet. Hittem benne. Ha már barátság nem szövődik, oldhatatlan önmagunk, a ránk sült védelmi álarc miatt, ha már barátság nem, legalább bajtársi szövetség, mint a háborúban, ahol a sebesülteket összeszedik és hátraviszik; ahol a közös veszedelem egybeforraszt, ahol egyik tudja a másikról: a golyó nem válogat, a golyót nem érdekli a minőség, betalál a gallér mögé; mindegy a rang, egyformán roncsolódunk, s végül majdnem mindegy az is: ki miért állt be, miben hisz, melyik háborúban, mert végül úgysem menekszik senki.

Eleinte azt gondoltam, túlságosan új vagyok közöttük, váratlan. Bizonyára van valamilyen egyezményes jel, s erről csalhatatlanul fölismerik egymást, valamilyen szezám tárulj-féle léleknyitó ige, ajtók, s mögöttük okos, ősz fejek; bennem van a hiba, bizonyára bennem, gondoltam; jártam szerkesztőségről szerkesztőségre, állott brandy vagy büdös szilvórium, apró hírek és nagy félelmek, a variáció mindössze ennyi.

Az eszmecserék a vállalati pletykákhoz hasonlítottak. És a marakodásra, soványka prémiumosztás után.

Megkíséreltem osztályozni, pusztán aszerint, melyik micsoda, mint a fákat, ahol a vadalma vadalma és a birsalma birs. De minden összezavarodott, minden; az egyik fajta ága belenőtt a másikba; riasztó zűrzavar, a nedvszívás bonyolult rendszere, másfajta levél és másfajta gyümölcs, hasonló törzsek, de az oltás idegen; és én sem voltam kivétel, bólintásaim és nyakam tagadó csavarása nem különített el ide vagy oda; nem is lett volna igazságos ez a diadalmas vízválasztó, mert sehol sem jött ki a csorbítatlan figura, a lecsipkedett részek sehol sem adták ki a teljes egészet,

mindegy, ez is jó volt, kisszerűen, de emberien jó.

– Itt sincs másként, itt sincs másként – hajtogattam; egy kicsit örültem is neki; élet, nem kell annyira távolodni, nem kell mégsem akkorát fordítani talán; az a régi Törtel is megmaradhat, az a régi, kedélyes, csavaros eszű, türelmes s alapjában jámbor fickó, aki valamikor zsákot hordott, akinek személyi igazolványa van, abban rendes száma, aki egy csupán a tízmillióból,

akinek külvilága a csöbörből vödörbe hullás, s ez otthonos, legalább.

Már-már lubickoltam ebben az ismerős tócsában; ha ilyen, hát ilyen. De dolgozni csak úgy tudtam, ha elfelejtettem; még véletlenül sem volt szabad arra gondolnom, foglalkozásom: író, mert akkor jöttek a képek, a tottyant nadrágú, veres szemű, kínzott arcú képek és a hangok: sziszegések, fortyogások, a gyűlölet torokhangjai, az én angyalom pedig kényes angyal volt; ilyenkor kupán sújtott, és faképnél hagyott.

Megtanultam hát a fegyelmet: amit csinálok, annak az irodalmi élethez semmi köze.

– Nekem ne a divatlap dirigáljon! – mondta Gabi, jaj de nagyon régen. – Azt viselem, ami a girhes derekamra való.

Drága Gabi. Drága áldozatok, és a ti úszó üzeneteitek. Csavart rajtam az én angyalom, szorgalmasan csavargatott; nedvdús szivacsnak bizonyultam akkortájt, egy évig vagy kettőig, már nem is tudom. Kerültem a fölösleges mászkálást, pofafürdőt; mentek a kéziratok, jöttek a korrektúrák, élvezettel beszívtam friss nyomdatermékeim illatát; méltányló telefonhízelgéseket hallgattam, olvastam egyre szaporodó, de bizonyos hasonlóságot mutató díszítő jelzőimet; kikapcsolódtam a „körök”-ből, egyszerűen nem maradt időm a lötyögésre, de készültem rá, hogy „összeakadunk”, „iszunk egyet”, „beszélgetünk” megint, homályosan, ravaszkodva, némi rosszindulattal, de emberien…

Éppen befejeztem a Homok és homok-ot; szeretem ezt a könyvet még ma is, apró, légypiszokszerű stiláris hibáit is, bár legszívesebben itt-ott piros plajbásszal belejavítanék; de valahogy robbanó, egyetlen magból egyszerre izmosodott virággá, túlszínezett, mégis egészséges virággá… Éppen befejeztem, boldog voltam és öntelt; a meghívó kapóra érkezett. Szövetségi klubest, várnak, szeretettel várnak, „kedves barátom” vagyok; a szöveg sokszorosított ugyan, de kézzel írták a nevemet, az aláírás is kézzel, s külön odakörmölték, hogy rám okvetlenül számítanak…

Akkor már nem volt tisztes hivatalom, Gizella még nem volt, a nyugtalanság sem kényszerített, hogy benzingőzös kocsikban ünnepeltként zötyögjek ide-oda.

Kedves barátaim – gondoltam –, persze hogy megyek. Rám külön is számítanak!

„Az összejövetel helye: a Kőműves Kelemenhez címzett vendéglő, az újlaki templom mögött.”

Ez is tetszett, ez a Kőműves Kelemen, illik hozzánk, hiszen apánkat-anyánkat bekeverjük a mészbe, csak hogy az a fal egy centit is magasodjon; el is mondom majd ezen az estén, bólogatunk rá, szívjuk a dohányt, iszunk a borokból, talán valaki szól valamit, amitől világosabb lesz; talán történik egy-egy nyelvi jelbe burkolt gondolat, hiszen valaha voltak kocsmák, voltak kávéházak, voltak eszmekörök, száll a legenda, szájról szájra.

A Kőműves Kelemen busszal is negyven perc; taxit rendeltem a ház elé, a sofőrrel közösen kibogarásztuk, merre.

A portás megállított a lengőajtónál.

– Írók? – kérdezte; hátranéztem, ki van mögöttem, de csak a taxi evickélt a sárból kifelé. – Íróknak balra tessék!

Jobbra téglaszínű ernyőkkel tompított fény, diszkrét zene, az asztalokon hosszú szárú szegfű, fehér damasztterítő, KK monogrammal. Néhány egyenes derekú, zárt ajkú pár, kezük nyugszik a karcsú poháron.

Mindig feszélyezett ez a kiszámított műelegancia; milyen szerencse, hogy balra, ezt gondoltam, milyen szerencse.

Ott találtam őket, a gótika mozaikjaihoz hasonló üvegajtó mögött, az ablakokon is ilyen mozaik; a technikájuk hasonlított a templomira, a színes üvegcserépből kimerevített alakok és alattuk a régit utánzó betűforma. De ezek az alakok palackokat szorongattak, sült malacba szúrtak hatalmas villákat, s egy fölgerjedt férfiú a szemérmesen oldalra vihogó pórleánynak a pendelyéből kibuggyanó mellét markolászta.

Az archaikus betűk pedig ezt hirdették:

Bizonyára hibáztam, hogy először – két-három percig – csak ezt nyelte be a szemem; káromkodásra támadt kedvem, vagy csak kellemetlen, keserű nevetésre; s bár ezek közül egyik sem következett be, ez az érzés az arcomra borult, ácsorgásom nyúlott, lankadtabbra sikerült integetésem. A minket körülvevő látvány fölingerelt, de közben attól féltem, hogy tiltakozásom nevetségbe fullad. Mert talán mégis így igaz… talán valóban így igaz; érdem szerint, az utódoknak ennyi jár; a fajsúlyunk dobott ide, ebbe a magabiztosan hazug terembe, az „alkalomhoz illő” terembe; erről viszont beszélni durva sértés, amikor „elvegyülünk” mi, ötven-hatvan kiváló elme, ötven-hatvan bájos, extravagáns fickó, hogy eljátsszuk legalább egymás előtt kisded játékainkat.

– Hello – mondtam hát, és vigyorogtam –, szép jó estét mindenkinek…

– Van ám neki hangja – mondta valaki; háttal ült, meg sem fordult –, van ám neki hangja. Azért.

– A jobbak taxival járnak – mondta Varjú; az ajtó mellett kuporgott egy háromlábú széken; ő volt a fogadó, úgy ült ott, olyan komolyan és kötelességtudóan, hogy szinte vártam, kulcsot vagy vécépapírt nyom a kezembe. – A jobbak taxival járnak! – szinte mentegetett.

– Hova üljek? – kérdeztem, mintha válogathatnék; egy-egy ismerős arcra szemöldökrándítással, hálásan reagáltam.

– A nagy Törtel! – kiáltották néhányan, eszelős-vidáman. – Itt a nagy Törtel! Leereszkedett!

– Hát hogy? – kérdezte egy fiatal emberke, felállt, átkarolt, belepüfölt a hátamba. – Hát idáig süllyedtünk? Egészen a plebszig?

Vigyorogtam. Azzal a rám ragadt, rinocéroszbőrű mosolygással. Vicc. Minden csak vicc. A rokonszenv sajátos jele.

Helyet nyitottak; beszorultam.

– Te, összegyűrődik a jakód – mondta egy öreg, csimbókos fürtű férfi; apró poharát, mint rebbenő szárnyú madarat, szorosan szívéhez szorítva.

– Kivasalják – rikkantotta Somhegyi; ismertem, sokat szerepelt a tévében, s majdnem félig elolvastam egyszer egyik könyvét. – Azért még össze tudja vakarni azt a kis vasalási költséget… Ha nagyon igyekszik! – Hunyorított rám, cinkosan, de hunyorítása a környezetnek is szólt; kétfelé alakított, egyszerre.

– Van itt valaki, aki kíváncsi rád… – Odavonszoltak egy rendkívül hosszú és ritka hajú lányt; fehér, szűk pulóverét mintha kinőtte volna, minden mozdulatnál elővillant a hasa. Lenyomták a székbe. – Egész este csak téged hiányolt… az isteni Törtelt…

A lány szelíd-részegen a mennyezetre emelte szemét. A két melle azonban lefelé húzta, s az egyik melle alatt nedves foltot láttam; talán szoptat – ez villant bennem; Gabinak volt ilyen folt a köpenyén, amikor túlcsordult a teje. De a lány kezében billegett a pohár, s a pohárból színtelen folyadék loccsant az ölébe; külső foltok ezek.

– Ruuubensi mell – üvöltötte a csimbókos hajú, csámcsogva –, igazi rubensi mell…

– Téged várt. Esküszöm. Ugye, Cecili?

– Te még nem találkoztál Cecilivel?

– Na, Cecili… szóljon már hozzá. Látja, hogy csak bámul. Nem szűz fiú ez. Garantáltan nem az.

– Haha… tudja, mitől döglik a légy… a Törtel ne tudná? A nagy Törtel…

– Azt hallottam – mondja a csecsemőarcú, zsíros fejű Lipót –, azt hallottam, te Törtel, figyelj csak: reggelenként csöng a telefon, halló, itt Törtel, nagyon örvendek, kedves mester, ha volna szíves szállítani a mai adagot, dupla honorárium, különdíj, mindegy, az általános iskolai dolgozat is megteszi, csak lehetőleg ne a közepesből, hanem amire négyest adott az a marha tanár…

– Valóban! – Somhegyi legyint, a szemembe mélyed. – Mit tudsz évente letépni?

– És hogy bírod seggel? Ez legalább napi négy óra munka…

– Ugyan… ő állva ír… mint Goethe…

– Fél óra! Ez a maximum, amíg az áram tart – s a fiatal emberke, aki az ajtónál hátba veregetett, kinyilatkoztatta: – Aki ennél többet ír, az csak híg lehet… nekem elég az első két mondat… annyit elolvasni… kész… szemétkosárba… gyakran… két mondat után…

– Jó – Varjú óvatosan karon fogta –, gyere ki a levegőre.

– Minek engeditek – kérdezte Somhegyi apásan –, hogy ennyit igyon a gyerek?

– Már így esett be ide. Totál részegen.

– Köszönöm – az emberke támolygott –, nem szabad engem eltávolítani. Kell, hogy valaki az igazat is belemondja a mocskos pofátokba… Itt az ideje, hogy végre valaki… szent tehenek…

– Rólam beszél? – ezt kérdeztem, ugráló kappanhangon, ezt a baromságot. Varjú a vállamra tette a kezét.

– Nyugi. Nagyon helyes, hogy eljöttél. Személy szerint nagyon örülök neki, mert neked aztán igazán nem muszáj, nem egzisztenciális kérdés, hogy mozogj, a te szinteden…

– Szent tehenek… köpök a szent tehenekre…

– Cecili, vigye ki… magára hallgat… vegye egy kicsit a nyakába…

Cecili emelkedett, a legényke karját erőszakkal átfűzte a derekán, hátulról előre, mint az óvodai húzócskában a párok.

– Anyuci – nyögte a fiú –, az más. Ha te akarod, anyuci… veled a halálba…

Kivánszorogtak, összeragadva.

– Ki ez? – Nem volt valami lelkes a hangom, bizonyára fensőbbségesre sikeredett. – Ki ez a pojáca?

– Szentlászlófalvay Barna… költő… tehetséges srác, csak elissza az agyát… hőbörög…

– Tehetséges! – A csimbókos öregúr fölhördült. – Nektek mindenki tehetséges… Elég, ha összezavarja a sorokat, nem használ írásjelet, és mindjárt kikiáltjátok tehetségnek… az öregek meg elrohadnak… én már a Nyugat asztalánál is ott ültem… Hol voltatok ti akkor? Így ültem szemtől szemben Babitscsal, támasztotta a fejét, és beszélgettünk… így, szemtől szemben.

Szemléltette, hogyan, a pohárral hadonászott, a bor szétfröccsent, a hamutartó kiborult.

– Pincér! – kiáltotta, fejedelmi pózzal. – Letörölni!

A pincér fölbukkant, ránézett az asztalra.

– Majd küldök valakit, kérem – mondta tiszta artikulációval. – Parancsolnak egyébként rendelni az urak?

– Mennyiért vesztegetik maguknál a konyakot? – kérdezte Lipót, a pincér kabátját megragadva.

– Az a minőségtől függ – mondta a pincér szárazon; nem volt hajlandó elmosolyogni magát. – Tizennyolcért már kaphat egy fél deci kommersz magyart.

– Akkor otthon rúgok be – Lipót kedélyesen fölrakta a lábát a megüresedett székre. – Otthon ennyi pénzért gyorsabban berúghatok.

De azért rendelt egyet.

Megéheztem, vendéglőben vacsorázik az ember, étlapot kértem.

– Mit ajánl?

A pincér vállat vont; neki mindegy; vigyázott, fehér kabátujja a tócsába bele ne lógjon.

– Ő vacsorázik – mondta Lipót. – Hozzon a koldusoknak mán ide néhány töpörtős pogácsát…

Visszahallottam a hangomat:

– Csak egy fél decivel kéne kevesebb. Azon múlik pusztán, nemde?

– Nézzenek oda! – összecsapta a kezét. – A tanító bácsi! Hát ezt is megértük.

– Fogd be a szád! – mondtam. – Tőled maximum ennyit várok.

– Gyerekek – Varjú beült közénk, Lipót lábát lesöpörte –, ne bomoljatok, gyerekek. Nagyon utálom, így együtt, az írókat.

Az egyik fele énekelt, a társaság másik fele lepisszegte.

– Ez nem parasztpárt – mondta Hontay; ez volt az első szava, eddig svéd gombát evett, és ivott hozzá Margit keserűvizet –, hogy mindjárt óbégassatok…

– Akinek nem tetszik – felelt az indulatos kórus –, menjen ki… messzire… egészen messzire…

Balla (rá emlékeztem, egy antológia címlapjáról) kéziratot zörgetett, izzadt, innen oda szaladt.

– Egy vers – dadogta –, egy ciklus… egészen új út…

A lapszerkesztőket kereste, de a lapszerkesztők hullarészegnek tettették magukat, összemarkolták a paksamétát, és úgy csináltak, mint akinek táncol a szeme előtt a betű.

– Majd holnap… holnap, Bélus… hozd be… téged mindig… soron kívül…

– Kérem – Bélus mellém ült, Varjú helyére; Varjú kiment, Szentlászlófalvay aggasztotta, nem törte-e be a portálablakot, mert azt szereti, üveget törni, nem kézzel: kővel; de ha kő nincs, aktatáska, övcsat is megteszi. – Kérem – Bélus bemutatkozott, mint egy diák. – Délután írtam. A versem.

Remegett az ujja, körme húsig le volt rágva, bőre, mintha ekcémás volna, fölkaparva.

Elvettem tőle egy oldalt, de Lipót trágár vicceket ordítozott; az asztalon egyre terjedt a tócsa.

A versben valami spanyol tánc, ősbujaság, piros, tobzódó színek, száguldó fekete Bika, nagy b-vel,

szimbóleum,

így, ilyen kajánul böffent föl bennem, szimbóleum… Pedig nem volt rossz vers.

– Szép – mondtam áhítatosan; kapaszkodtam egy konkrét rímbe –, teljesen eredeti. Haszna lett, kasztanyet. Különleges ízek…

– Ugye? – fölragyogott, simította a gyűrött széleket, piszkálta a tócsában úszó gyufaszálat. – Ugye? Szerinted ez megfelel kötetnyitónak?

– Impozáns lesz – feleltem, s nagyon sajnáltam; igazában az bántott, hogy a vers valószínűleg valóban jó, és itt hozzá ez a fórum, nincs más.

– Hát a Törtel aztán ért hozzá – a csimbókos galléron fogta Balla Bélust, odébb telepítette, öntött az enyémből saját üres poharába. – Őt már kiskorában az asztal körül kergették, ha nem foglalkozott magas költészettel… Hiszen csak úgy kopognak a mondatai. Csak úgy kopognak!

Arrébb húzódtam, az asztal lába a térdem közé került, a könyököm alá a pocsolya.

– Hogy az istenfáját! – az öreg kirúgta maga alól a széket. – Ha egy Hertelendi azelőtt azt kiáltotta: pincér, mind ugrottak… névről ismertem a pincéreket… Hol az a tiszta abrosz?

– Csiitt – Varjú beszaladt –, ne így… Laci bátyám… ne így…

Kövérkés takarítónő nyitotta nesztelenül az ajtót, szürke köpenyben, apró seprűvel és apró lapáttal.

– Ide, ide, lelkem…

Szótlanul fölitatta a maszatot, a piszkos terítőt leszedte, a barna deszkát csupaszon hagyta. Az asztal alól törött pohárcserepeket szedett föl.

– Juj… – sziszegte Hertelendi Laci bátyánk –, de rávágnék egyet, ahol domborodik…

– A dolgozó nép! – emelte föl az ujját Lipót. – Hogy bánsz te a dolgozó néppel?

Az asszony (meghatározhatatlan korú asszony volt, lassú, álmos, közömbös) meg sem rezzent. Őszes hajába fehér csipkecsíkot tűzött a vendéglátóipar. Egy kicsit húzta a testét kifelé menet.

– Hó – szólt utána Hertelendi kedélyesen –, hát az abrosz?

Az asszony visszafordult.

– Ide ez való – mondta –, a pucér deszka.

– Az eredmény! – mutatott utána Somhegyi. – Ezért nem kell ingerelni. Inkább egy tízest nyomtál volna a markába.

Elment az étvágyam, pedig a pincér már hozta a milánói bordákat.

– Talán szíveskedjék rögtön fizetni… később utánanyomozni, ennyi ember közt, ugye, bajos…

Fizettem; ronda, gúnyos mosoly lehetett a pofámon, mert Varjú mentegetőzött:

– Múltkor nem voltál itt… tizenkét üveg sör és két bifsztek lógva maradt. Egyébként Szentlászlófalvay az utcán dobja ki a taccsot éppen… hiába könyörgök, ne a nyilvánosság előtt, nem hajlandó bejönni a klozettra…

– Te – mondtam neki –, te, ez…

– Igen – válaszolta. – Ez van. Így együtt.

Sorolásba kezdett. Hertelendinek visszaadták a gyűjteményes kötetét; Szentlászlófalvay szerződését érvénytelenítették; a harmadik-negyedik pedig évek óta nem tud egyetlen sort sem leírni; Balla például nyomorog, mosókonyhában, gyerekkel, feleséggel; Hontayt úgy elcsépelte a kritika, hogy kórházban kötött ki, infarktusgyanúval; az a szerencsétlen meg ott a sarokban, csak írja a krimiket a tévének, degeszre keresi magát, de rajta röhög minden komoly szakmabeli…

– Micsoda szerencse – Varjú is hörpölt a boromból –, micsoda szerencse, hogy mégsem lettem író… komolyan!

Sóhajtottam, úgy éreztem, végre közös nyelv.

– Te sem vagy különb ám – folytatta Varjú, hirtelen indulattal –, csak ne bólogass olyan éteri magasból. Te is tele vagy sérelmekkel, fogadok… pedig neked aztán… neked aztán semmi…

– Hát persze – kiáltottam –, az én életem népünnepély… én csak úgy kiizzadom… nálam minden természetes… könnyű… mit tudtok ti arról… mit tudtok…

Odahajolt közel.

– Nézd. Te benne vagy a tojásban. Na. Mit magyarázzak? A tojásban. Nihil obstat.

Mit feleltem volna? Hogy véletlen? Hogy nem volt mindig így? Hogy megszenvedtem érte? Hogy félek?

De annyit már akkorra megtanultam: ami volt, az édesmindegy. A jelen számít, a jelen, a kerék pillanatnyi állása, a folyton forgó keréké, amelyik a könnyűt és súlyosat is egyformán lendíti fölfelé, csak aztán a súlyosabb lefelé nagyobbat puffan; őrült vétség abszolút értékeket a mechanizmus változásával mérni, de csak erre a bölcsességre futotta:

– Nem itt dőlnek el a dolgok.

– Az idő! – mondta Varjú barátom. – A halhatatlanság! Ahol egzisztenciális kérdésekről van szó, ne haragudj, ott ezt bedobni némiképp erkölcstelen, és nem is vigasz.

– Nem nálam van a verklinyél – valami ilyet mondhattam, zárszónak –, rajtam nem igazságos megtorolni.

– Világos – mondta; hirtelen megint változtatott –, világos. És arról sem tehetsz, hogy neked, amikor osztogatták, a tehetségből több jutott. De akkor ne csodálkozz!

– Nem csodálkozom! – kiáltottam utána, és abban a hitben édelegtem, hogy én azért mégiscsak különb vagyok, „objektív”, hiszen így kellene: illatozzon a kis nefelejcs is meg a pompás rózsa, mind-mind, összhangzat és más efféle; a gyomot, csak a gyomot kéne irtani… de hát a gyomnak is van virága, a gyom is gyökeres…

Már akkor én is túl voltam a literen; elérzékenyültem, azon töprengtem, milyen lenne, ha mondanék egy beszédet,

de hát hol vannak a végleges nagyok,

hol vannak a minták, ezt kutattam,

persze, annak tarthatom magamat is, relatíve, ebben a teremben, ebben az értékrendben… Tulajdonképpen remek, így minden érthető, nincs min csodálkozni, világosan megfogalmazták. Emelt fejjel, büszkén meginni a maradék fél litert, aztán egyenes léptekkel, sugaras homlokkal távozni az örökkévalóság irányába…

Már-már elteltem ezzel a kétes örömmel: „inkább százan irigyeljenek, mint egy is sajnáljon”; rábólintottam gondolatban, és szánni kezdtem őket, a fejedelem nagylelkűségével,

én mint kivétel,

és akkor megpillantottam az asztal túlsó sarkán Szentét. Szente a karjára borult, arcát nem emelte föl, a keze matatott csak a pohár talpa körül; a hajáról, fehér, borzolt madárhajáról ismertem rá, ezt a fehér hajat a tövénél szürke foltok – mint a penész – kikezdték.

Hát mégiscsak van itt egy. A végleges Nagyokból. Egyetlen szót sem szólt egész este, csak feküdt ott, arccal a deszka felé, és hozzá sem szólt senki; nem ért el hozzá szeretet, sem megvetés. Neki jó…

Hirtelen megirigyeltem. Élesen buggyant föl az irigység: éreztem számon az epét, az ujjaim görbültek, hogy hajánál fogva fölrántsam, hogy azt kiáltsam: gyere vissza, pajtikám, gyere vissza a mi koszos vircsaftunkhoz, szemed tekintetére méltass minket,

mert Szentének mindegy már, ha ír, ha nem; múlhatnak az évek, ő már az, ami,

én viszont veszthetek még, előttem még feszül a kötél, egyre magasabbra, egyre feszesebbre húzva; ugranom kell, drukkerek nélkül, társaságban, mely lesi csontjaim törését.

Szentének tudnia kellene, azt éreztem: hogy van itt valaki, aki megkülönböztetésre érdemes; de Szente gőgös, beleveszett zsenitudatába.

És talán az is kérdéses, végső soron kérdéses, mindaz, amit csinált, egy szép napon nem omlik-e össze. Túlságosan magabiztos… túlságosan magabiztos…

Sértődötten iszogattam; Szente látványa, mozdulatlansága, némasága jobban sebzett, mint az acsarkodás.

Szentlászlófalvay bevonult, mintha zászlót hozna, nyakkendőjét maga előtt lobogtatta, háta mögött levegősereg, azoknak szólt, komikus harci tűzben:

– Itt az ideje, hogy valaki megmondja neki… humbug, svindli, nem költészet… itt az ideje, hogy valaki megmondja neki…

Lobogtatta a nyakkendőt Szente felé. Minden előzmény nélkül vetette magát az új heccbe, mintha megbízást kapott volna az utcán, két öklendezés között, egy nagy leleplezésre.

– Ne hamarkodd el – csitította Varjú, gúnyosan –, haverom, tűrj még egy kicsit…

Cecili bambán állt az ajtóban, pulóverén a foltok megszaporodtak.

Szente fölemelte a homlokát; Szente nem süket; szégyelltem magam, igen, szégyelltem; bizony én is benne vagyok a brancsban, nem vagyok én sem más,

hisztérikusan tépjük egymás fejéről, darabokban tépjük a glóriát, a híg aranyat mocskos foszlánnyá tépjük, mielőtt koronává rögzítené az irgalmas halál,

mert még a jó halált is irigyeljük, a megemelő halált, a nekrológot,

a testhez szabott távozást, az idejében megszült pontot.

Szente fölemelte a homlokát, de nem látszott harag a ráncaiban, gyilkos indulat sem a szemében; lágyan tébolyodott szeme volt, régen-bocsánatkérő, régen-megolvadt szeme.

– Gyerekek – hebegte –, szeretnék hazamenni.

Előkotort a zsebéből egy gyűrött papírpénzt, rátette az üvegek tetejére, utánanézett.

– Ady – mondta riadtan. Odanyúlt újra, és az ötszázast gyöngéden, cirógatva kisimította.

Közrefogták, kísérték.

Szentlászlófalvay a helyére ült, jól kitapogatta ülepével a széket.

– Lassan záróra – mondta Varjú.

– Nyalják ki a seggünket – felelte Hertelendi, élénk helyeslés közepette.

Valami megint fölborult, valami megint összetört, kicsiny csoportok kurjongattak, a cigarettahamu az ingek elején megragadt.

– Tizenegykor zárunk – mondta a pincér, s az ajtóban egyenként felzárkózott a személyzet: az ételes, az italos, a kenyeres, a takarítónő, még a ruhatáros néni is bekukucskált a ruhatárból. Nézték ezt a társaságot. Semmi, de semmi indulat nem volt bennük; közönyösen nézték, és várták, hogy végre eltakarodjunk, és ők is mehessenek, nyolc óra talpalás után, az ágyba.

Inkább csak mosolyogtak, halványan, ahogy így együtt áttekintették a terepet, s rendíthetetlen vélemény volt halvány mosolyukban.

 

– Sokáig aludtam?

– Jaj, dehogy, művész úr; csak tessék itt oldalt ezt a tincset elsimítani…

– A feleségem?

– Ne tessék félni, nem veszett el; hiányzott a só, leküldtem a kocsival a nagy közértbe. Ez itt exkluzív, elszigetelt hely, drága művész úr. Nem üzemeltetnek mindenféle kis szatócsboltokat.

Törtel a fürdőszobába megy, kívánja a vizet, forró vizet kíván, nyitná a bojlert, de itt nincs bojler, csak meleg víz mindjárt a falból, és tükör, sok-sok tükör, és a tükrökben sok-sok Törtel, Törtel elölről, Törtel hátulról,

nem lehet megszüntetni,

Törtel „nemes profilja”, aztán a teljes arc, szembe.

A kagyló rózsaszínű, nem a porcelánok áttetsző rózsaszínje, fajanszszín ez, kellemetlen. A szappan is rózsaszín, de habosabb árnyalatú, a törülköző harsányabb, inkább világospiros,

éppen ebből a sok hasonlóból jön létre a legnagyobb diszharmónia,

a legnagyobb erőszaktétel az egységen,

a tökéletes alapszín romlása

a variációk szennye, vagy mégsem?

Mind tiszták vagytok. Csupa tiszta fürdik ebben a folyóban. Csupa tiszta fürdik, piszkos folyóban. Hangos mártózás, plasztik holdfény.

– Hát nem. Ebből nem lesz novella. Sem regény – morogja. – Megette a fene. Ha már ez is csak „anyag”. A saját sorsom. Meg az emlék.

Virág. Virág a csöpögő csap alatt a kádban. Negyedik fajta rózsaszín, cserép, krepp-papír, aranyzsinór.

– Kincsi néni! – Törtel kiált, gyerekes, örvendő hangon. – Kincsi néni… virág!

Elhatározza, hogy fölismeréseit elkülöníti az irodalomtól. S ezáltal följebb emeli, megóvja.

– Ciklámen – kiáltja vissza Kincsi néni –, ötbimbós, nemesített.

– A kádban!

– Én tettem oda! Nincs lába, hogy másszon.

Odatették. Törtel csalódott, de reménykedik még valamiben. Megközelíti a konyhát, benéz, a szemével kérdez.

– A doktornőé – mondja Kincsi néni –, az a hibás szerelő nyújtotta be az ajtón. Némelyek így tudják le a honoráriumot.

– Nem volt az vizsgálat…

– Foglalkoztak vele, művész úr! Az idő pénz. A doktornő tanácsot adott, ahogy ő már szokta; ekkora nagy jóságos szemekkel, csuda, hogy tudja csinálni, annyi év után, még most is; nagyon be van neki idegződve, mint a fuvola, úgy szól: na, lááássuk…

– Kérem – mondja Törtel hirtelen, nyersen –, ne vegye a feleségemet a szájára. Semmilyen formában.

– Ó, hát csak dicsérem – feleli Kincsi néni, rövid szünet után, sértetten gyújtogatja-oltja a gázt. – Kétségtelenül megenne itt mindent a fene, ha nem tartaná a széles hátát. Kétségtelenül ő itt a szilárdság, a művész úr ne értse félre, de én mint a család régi barátja, bizonyos észrevételeket megengedhetek; ha nem engedhetném meg, nem volna érdemes ide fölmászni; de éppen hogy a lelkiismeretem diktálja, ne hagyjam az én régi népeimet cserben; bizonyos kérdésekben nemcsak az anyagiak döntenek, ezt a művész úr érzékeli legjobban… vagy van kölcsönös szimpátia, vagy nincs…

Törtel kábultan hallgat.

– Vagy van, vagy nincs… – ismétli Kincsi néni; leteszi a citromfacsarót, kezét összedörzsöli, mint aki végképp befejezte.

– Van – mondja Törtel; fölrezzen, megijed. – Alapvető szimpátia.

– Az egészséges kritikai érzék mindenkiben működik, ha úgy is alakult, hogy az életben nem tudta magát kifutni – folytatja Kincsi néni –, éppen ezt hozta meg az egyenlőség, hogy nem kell folyton visszafojtani…

– Messze van az a közért?

– A doktornő nem csavarog. Beül a kocsiba, és megy, mint a nyíl, a dolga után egyenesen.

Törtel újra kiballag az előszobába, odasimul az ajtóhoz, füleli a lépéseket.

Hátha hoz valamit.

Váratlanul rohanja meg ez a gyermekkori kívánság, valaki jön, kosárral a karján, megáll az ajtóban, kotor a kosárban, aztán odanyújtja azt a mindegy micsodát: nesze, Géza…

Szemben nyikorog Galamb ajtaja. Résnyire nyílik, ameddig engedi a lánc. Nem Galamb Jucika, az árnyék magasabb és sötétebb.

Törtel fél.

– El kellett volna kerülnöm ezt a házat. Nem biztonságos. Az én helyzetemben.

Hátrál, a fogasba ütközik, fejére hull egy kabát. Csapkod ide-oda.

– Nevetséges – morogja.

Egy kissé megkönnyebbül, mire a szobájába visszatér.

A lámpák világítanak. Ellenőrzi, forog-e a kulcs a zárban.

Íróasztala mögé húzódik. Az asztal éppen elkerít egy sarkot, csak annyi a hely, hogy egy vékony emberi test a székre becsússzon.

A lakás legvégső pontja. Az utolsó fal.

Törtel liheg; azt játssza, megmenekült. Mindaddig ott ül, amíg Gizella meg nem rántja a kilincset.

– Bocsánat – mondja; elhagyja a védett téglalapot, nyitja az ajtót az asszony előtt. – Bocsánat, nem szándékosan… Mit hoztál?

– Kisnyulat – Gizella rekedt. – Mi az a zöldség a kádban? Megint egy szédült rajongód?

– A szerelő… elbűvölted a szerelőt…

– Viccelsz?

– A tied – mondja Törtel újra; megfogja az asszony lecsüngő, hideg két kezét, ráakaszkodik a saját súlyával. – No. Ennyit csak érdemelsz. Amikor úgyis fölemésztenek.

– Persze, neked ez nem tetszik…

– Istenem – Törtel megdöbben, eldobja az asszony kezét. – Hát azt hiszed, hogy még a cserép cikláment is elirigylem?

– Csak mert nem szoktad szeretni – mondja az asszony konokul; útközben a kocsival beragadt, körülállták, nevették –, nem szoktad szeretni, ha engem vesznek észre helyetted.

– Tudod, hogy nem igaz… Gizella, hol a híres logikád? Ez ostoba kisebbségi érzés; ne engedd magadon eluralkodni, nincs rá okod, hidd el; hogyan bizonyítsam? Aztán ellenem fordulsz, így próbálod kiegyenlíteni…

– Majd odateszem este az asztal közepére, ezüst sztaniolban – sziszegi Gizella –, és szétfolyó orcával, áhítatosan közlöm, hogy egy tizenhat esztendős leányka hozta összekuporgatott zsebpénzéből, mert írásaid kapcsán életre szóló élménnyel gazdagodott…

Mindenkitől távol. Mindenkitől. A gumifalú kör közepén. Ne mocorogj. Itt már nincs kifelé, csak befelé. A menekülés egyetlen iránya. Magasabb, társas világ, nyelv nélküli beszéd.

– Úgy örültem – mondja Törtel; lehajtja a fejét –, úgy örültem, hogy a tiéd.

Gizella gyorsan szemére nyomja a sötét szemüveget. De a könnyek így is lecsorognak, követik arcán, nyakán a már kivájt járatokat, eltűnnek a vidám, tarka blúz alatt.

– Bocsáss meg, Géza. Csak ez a nap véget érjen. Bocsáss meg.

– Nem te – Törtel megsimítja –, nem te, és nem én… A föladat.

– Nem bírom. Nem bírjuk.

– Dehogyisnem – Törtel szelíd. – Már nem tarthat soká. De addig bírni fogjuk.

Állnak, nem érintik egymást; az asszony azt érzi: szeretlek.

Visít a csöngő, hármat visít, három szabályosat.

– Életveszély – kiáltja Gizella.

– Vagy expressz… ajánlott, expressz…

Mozdulatlanok. Csak az ajtó nyílása hallik, de semmi léptek, semmi léptek. Aztán mégis kopogás.

Törtel befut az íróasztala mögé, ujjait a bőrmappába csúsztatja. Gizella bőrébe dörzsöli a tápláló könnyek nedvességét; szól, nyájas, határozott hangon.

– Tessék.

Izgalmas, Jézuska-váró pillanatok.

De csak Galamb az. Betüremlik az ajtón, cipőjén kék kockás flanelldarab, bokánál biztosítótűvel rögzítve. Széttárt lábbal csúszik előre, hóna alatt könyvecske meg egy bársonydoboz.

– Ne lepődjenek meg… itt is ezt javasolnám – mondja, s kissé megemelt talpára mutat –, csupán néhány forintos költség, és meg van a padló mentve. Legjobb méterben venni; minél puhább anyag, annál célszerűbb; az elvtársnő harminc négyzetcentiméteres darabokra vágja; le lehet egyszerűen ide-oda szórni, az ember otthon csak rálép, és úgy közlekedik; a vendég is jobban szereti, mert alkalmazható cipőre, nem kell fűzögetni, no és a lyukas zokni konfliktusa… Csak a küszöb miatt most kénytelen voltam tűt is használni.

– Tojás alakúra is szabdalhatjuk – mondja Törtel; fölvidul, csibészes lesz a képe –, tojás alakban még célszerűbb.

– Négyzetbe szokták – Galamb határozott –, könnyebb kezelni. De, persze, mindezt mellékesen… mint szomszéd… Tulajdonképpen más ügyben járok.

– Gyűjtés? Újabb kiadás? – kérdezi Gizella.

– Azzal én nem foglalkozom… énhozzám csak elvi szinten tartoznak a problémák, csak akkor nyúlok bele, ha már nagyon szűk a keresztmetszet; a funkcióm meg sem engedné, most is csak magánemberi alapon ugrottam át… A kis palántám nyaggat, egy autogramot szeretne az emlékkönyvébe, holnap bevinné őrsgyűlésre; apukám, azt mondja, nem ám csak a táncdalénekesek a híres emberek… Hogy ezek az elavult hülyeségek, mint emlékkönyv, még manapság is léteznek…

– Emlékkönyvbe nem – mondja Törtel –, egy lapra, inkább…

Galamb ránéz, kérlelően.

– Hát tudom én… De hát ebbe az emlékkönyvbe én is írtam… és még kik!… Tegyük túl magunkat! Végeredményben a jövendő nemzedéknél jó propaganda. De ha a szerénység diktálja tartózkodását, én mondom, tart már ott a Törtel Géza, hogy bárkinek a neve mellé bejegyezhesse a sajátját…

Gizella sóhajt, vállat von; oly mindegy, azt üzeni a válla.

Törtel keres egy tiszta oldalt. Egy tiszta oldalt, legalább.

– Talán idézetet – javasolja Galamb, a hangja váratlanul ironikus. – Valamelyik prózai művéből. Ahol az eszmei mondanivaló éppen kikristályosodik.

„Fide sed cui vide.”

– Higgy, de nézd meg, kinek – fordítja Gizella békítően. – Nagyon aktuális mondás.

– Hát igen – Galamb vizsgálja a kusza írást, mosolyog. – Köszönöm. Bizony, nagyon aktuális.

– Rajzolni nem tudok. Sem rózsát, sem mikiegeret…

– Van egy kis társnője, az majd rajzol… Rajzolnak ezek mindent… Satírozott csillagot, térhatású lobogót… Nem ülök le, nem akarok zavarni; látom, vendégségi előkészület…

Gizella kutat a szókészletében.

– Ne vigye el az álmunkat – mondja végre diadalmasan.

– Jaj, hát arról szó sincs – Galamb leül, beburkolt lábát maga alá húzza. – Annál nincs csúnyább, mint ha valaki fölkapaszkodik az uborkafára. Hiszen éppen a kedves férje állítja pellengérre avatott szemmel az effajta átmeneti hibákat; mértékkel helyes is, csak hát nagyon nehéz a mértéket eltalálni, sokat kell addig egy írónak arányítani, amíg ráébred, hogy mindenből éppen egy csipetnyit… olyan ez, mintha a repülőgépre csak egyik oldalon ragasztanának szárnyat; egyensúly nélkül fölborul minden, a művészet is, józan, laikus ésszel is nyomon lehet követni… Szóval, a fölkapaszkodás nálam jellemkérdés, s abban teljesen egyetértünk, hogy vezetőnek buta és képzetlen ember nem való…

A bársonydobozkát a térdére helyezi.

– Milyen impozáns doboz – mondja Gizella; odalép Törtel mellé, szorít egyet a férfi csuklóján.

– A kezembe akadt – Galamb fölkattintja a fedelét –, gondoltam, megmutatom. Akkoriban hárman kaptunk ilyet, mindössze. Persze, a magáé, az is szép. Mi nagyon megbecsüljük Törtel Gézát. Nem is tudom, így alakra, a magáé kisebb vagy nagyobb?

Törtel arca pengeéles. Gizella megelőzi:

– Azt mi biztos helyen őrizzük. Ugye, ez a költözés, esetleg elkallódik…

– Ugyan… nem kéri azt utána a kutya sem… Van vagy nincs, mit számít? Mit számít, mi van mögötte, mennyi munka, mennyi keserűség… Pláne maguknál… némelyek szinte szégyellik… – mondja Galamb, megfújja az ezüstérmet, visszacsukja a dobozba. – Éppen a leglabilisabb írókat fürdetjük tejbe-vajba… kétségtelen ellentmondás.

Törtel kínlódva röhög.

– Kár ezen nevetni – mondja hirtelen Galamb; lenyúl a cipőjéhez, a flanellt leoldja. Hegyes orrú cipőt visel, kézi varrással; a hegyes orr, mint az ágyúcső, jobbra-balra forog, célt keres, tapogat. – Az írói magatartás bizonyos felelőtlenséget tükröz, felelősség helyett. Lehet, hogy többségük jót akar. De nem a kellő időben! S a nem megfelelő időben alkalmazott jó már egyenlő a rosszal.

Törtel meglepődik, bámul.

Galamb mosolya finom, kötekedően diadalmas.

– De hát szerencse, hogy nem a széplelkekhez igazodik a világ. Demokrácia? Ez nem demokrácia… ez liberalizmus, s a dolgok jelenlegi állása mellett könnyen torkollhat anarchiába. A realitás megszabja a határokat, kérem. Addig nyújtózz, ameddig a takaród ér. Különben lefagy a lábad. S most vonatkoztassa ezt a szellemi életre.

– Látom, szereti a közmondásokat – Törtel előrehajol; haja kamaszosan a homlokára hull. – Én is tudok egyet. A tiszta égbolt nem fél a villámtól.

– Talán hozhatnék egy pohárkával? – kérdezi rémülten Gizella; ismeri ezt a Törtelt, ezt a faltörőt, ezt a bolondot. – Csak nem kezdünk vitába?

– Nem vitázunk mi – Galamb nevet, torokhangon, mintha fulladozna, a végén hörgő, sípoló felhanggal –, nem vita ez. Mindig is így volt. A művészet azt képzeli, őutána megy a világ, s nem fordítva. De hát megengedjük ezt az illúziót, megengedjük… hogy a dudaszóért működik a csárda… Csak nem kell olyan komolyan venni… Olyan halálos komolyan… – megint nevet, hörög, sípol. – Bocsánat, sajnos, asztma… Végül is szerencsére, a kutya ugat, a karaván halad…

– Szájkosarat a hülye, derék kutyákra – mondja Törtel –, a szájkosár igazán célszerű. Igazán, igazán. Csak gratulálhatunk.

– Ezt hogy értsem? – Galamb szeme világít, cipője orra egy vonalban Törtellel megállapodik. – Fejtse ki bővebben!

– Eszem ágában sincs. Olvassa el a könyveimet.

– Nem titkolom. Gazdag stílus. Olvastatja magát. Igazság-elemeket tartalmaz. De részben a visszamaradt rétegek filozófiájára spekulál… részben pedig olyan kedélyeket szít, amelyek nem aktuálisak… minden elismerés mellett…

– Szóval, ennyi az egész – Törtel nyugodt, elszánt. – Ami már nem, és ami még nem… hát ez bizony veszedelem.

– Nézze – Galamb baráti –, egy darabig elmegy. De aztán elfogy a talaj. Tudja, hogy van ez…

– Gézát minden fórumon megbecsülik – szól közbe Gizella szigorúan.

– Nem kétséges – Galamb bólogat –, hiszen leülepedett formájában szolgálat ez is. Szolgálunk mind.

– Csak talán nem közös a gazda…

– Ezt vegye olybá, hogy nem hallottam… Nem vagyunk az ötvenes években… ezért vegye olybá…

– Gézát számon tartja a nemzet. Őket.

– A nemzet? – Galamb fölvonja a szemöldökét. – A nemzet. Hát igen. Erre mi már nagyon, de nagyon ráfizettünk…

– Mi? Ki az a mi?

– Géza! – Gizella látja, ahogy Galamb föltárcsáz egy számot. Szinte a hangját is hallja. A jóindulatú, tárgyilagos, „figyelembe ajánló” szavakat. Már annyi ilyen volt. Annyi ilyen.

– Hát ki kezdi? – Galamb újra nevet, rázza a fejét. – Ki nem bír megmaradni békességben? Mindennek ellenére én tisztában vagyok vele, hogy az irodalom nem akar rosszat… Csak hagymázas világban fogantatik, hiába… mit lehet tenni… aztán az élet úgyis kijózanítja… az írókat is… meg segítünk is nekik… egy kicsit kijózanodni… nem nőnek azok a fák az égig…

Gizella játssza a naivat.

– Géza soha nem volt beképzelt… éppen az a baj, kedves Ignác; ugye, Ignác? Éppen az a baj, hogy már az önbizalmát is kikezdték…

– Csak nem? – Galamb nyájas. – Jaj, hát azt nem szabad… írni kell, mindig csak írni. Maguknak ez létkérdés. És egy ilyen nagy lakásnak rezsije is van, a benzin sem olcsó… És őszintén, ha mi már ilyen gavallérok vagyunk, hogy ennyi pénzt adunk ki arra, hogy saját ócsárlásunkat hallgassuk… bolond volna, ha abbahagyná. No, ezt csak viccképpen, mert néha azt hiszem, bizonyos dolgokat viccnek szabad csak fölfogni. Ami néhol végbemegy, a „szent demokrácia” ürügyén… mindenki okos akar lenni… mindenkinek önálló vélemény szükségeltetik… emberi méltóság! Ez így csak demagógia, meg is kell erre érni, addig csak hőbörgés, higgye el…

– Kétségtelenül – darálja Gizella gyorsan –, komolyabban kéne. Keményen. A dolgokat nehéz átlátni. Hát még fönt. Ott még inkább. A felelősség, ami önre nehezedik…

Minden szó egy-egy gyógyító pirula. Színes tapasz a Törtel vágta sebekre.

– Hát sokszor nem is alszom – bólint hálásan Galamb; a flanellt visszacsatolja –, asszonyom, éjszakákat nem hunyom le a szemem. És nem kizárólag ez a gusztustalan asztma. Hanem a gáncsok, mindenért csak gáncs a jutalom…

– Ne higgye – Gizella bűvöli –, ne higgye, Ignác…

– Én most is mint magánember kerestem a baráti alkalmat…

– Hát persze – mondja Törtel merev arccal –, csak éppen ma én, valahogy…

– Tudom – Galamb jól értesülten sóhajt. – Tudom. A nyomás. De hát azért jópofák maguk. Hát végül is hogy van ez? Mi maga? Ha jól megfontoljuk, olyan, mint egy revizor… gondolja át! Bemegy abba a szép, modern boltba, sürög-forog mindenki, a polcok teli, maga meg keresi, ugyan melyik doboz nincs a helyén, ugyan nem hiányzik-e néhány száz forint a sok millióból, nem lyukadt-e ki a tüll a sajt fölött egy köpetnyi darabon… Aztán mit csinál? Fölveszi a jegyzőkönyvet, csak arról, ami hiányzik. Aztán azt akarja, hogy ezért még szeressék is…

Nevet, döcögve; hunyorog.

– Jó – mondja Törtel –, jó. Stimmt. Most már csak az említett arányokról lehetne csevegni…

– Ezt a kendőcskét – szakítja félbe Gizella – mi is rendszeresítjük. És igazsága van, így négyszögletesen praktikusabb.

– Hiába – Galamb szinte mentegetőzik. – Hatalmi kérdésekben nem lehet packázni. Az ember vagy szokik, vagy szökik…

– Remélem, azt sem kell bizonygatnom – Gizella csupa szíves mosoly –, hogy ha a kedves családjában, ne adj isten, valami váratlanul előadódik, csak átkopog értem, s mi sem természetesebb…

– Hiszen az emberség az első – mondja Galamb, s Gizella keze fölé hajol, meglepő fordulattal –, ez megnyugtat. Nagyon-nagyon megnyugtat. Nem én… nekem nem használ semmi… a legjobb barlangkúra sem… de Jucika. Jucikának a torka nyugtalankodik. Egy télen, kérem, háromszor, mandula…

– Holnap megnézem. Azt az aranyos kis lányt.

– A kis palántám… késői… – súgja Galamb félszegen –, hát ő az én mindenem…

Törtel megígéri, hogy legközelebbre előkeresi a kitüntetését, s amíg az asszony kikíséri Galambot, vidám, harsány füttyszóba kezd. Indulót fütyül, szalutál hozzá; már nem álmos.

– Kis híján – Gizella szemrehányóan támasztja az ajtót –, kis híján, öregem…

Törtel tovább fütyül.

– Azért ne általánosíts… az a baj, hogy te rögtön általánosítasz, Gézu… Aztán össztűz, oda-vissza. Igazán fölöslegesen.

– Leszaladok – mondja Törtel – egy fél órára. Muszáj járnom egyet.

– Gézu… már sötét van. Ez nem a régi környék… és gödör… meg cement…

– Ne félj. Nem tűnök el.

– Mert egyszer…

– Tudom… Tizenkettőkor a Bordás-kocsmában szedtek föl, pénztárca nélkül, mellényben… Tudom. Aznap, amikor följelentettek a szövetségnél… Dehogyis általánosítok…

– Aki nem akar megázni, ne menjen esőre – mondja Gizella; Törtel fáradtan megcsókolja a kezét. A bal kezét, melyet Galamb tisztán hagyott.

– Terítsétek meg addig Kincsi nénivel az asztalt…

– Mit vegyek föl? – kérdezi az asszony. – Melyik ruhámat? – A kérdést rögtön megbánja, hiszen a férfi egyik ruháját sem tartja számon, önmaga felel hát: – A feketét, elöl bársonycsíkkal. Végig gombos.

– Helyes… csak egy fél órát… fél órát kérek…

– Gézu… tegyél sálat… és Gézu… könyörgöm… gyere vissza… ne tedd meg… jönnek, és én… ne tedd meg… és egy pohárral se… akkor a rémképeid… tudod…

– Rád fogok lehelni – mondja Törtel; az apja jut eszébe, a józan és dolgos apa, aki ha egyszer-egyszer kiruccant, utána kávészemet rágott, és aggodalmas arccal lehelt anya arcába –, nem iszom.

– Meddig mész?

– Csak a környéken. Akár pórázt is tehetsz a nyakamba. Ne engedném, éppen neked?

– Gézu. Ne túlozz. Ne általánosíts. Nincs okod.

– Levegőt! – kiáltja Törtel. – Le-ve-gőt!

Szalad kifelé, menet közben teríti vállára a kabátot, lekap egy sálat a fogasról, oda sem néz.

– Az az enyém – szól Gizella, fut a nyomában. – Gézu, női sál…

Törtel vállat ránt, bátrat, éleset füttyent Galambék ajtaja felé, sarkát a lépcsőhöz veri, ujjaival végigdobolja a korlátot.

Csupa energia, csupa indulat.

Gizella visszamegy, matat a kisfiókban. Előkeres egy fényképet. A tizenegy éves Törtel Géza. Teljes indiándíszben. Sugaras tollak a fején, feszített íj a kezében, és vastag, mázolt csíkok a szája körül.

– Ő az – gondolja.

Szereti ezt a képet. A szemet. Ahogy dacos, csak azért is. És a legörbülő, ijedt ajkat.

– Ő az. A szegény vitéz.

Hirtelen kétségbeesik. Úgy érzi, mégsem jön vissza estére. Érkeznek a vendégek, taxin, saját kocsin, ki hogyan véli finomabbnak. Betódulnak az előszobába, lerakják a konyakosüvegeket, sarkig tárnak minden ajtót, de Törtel Gézát nem találják. Botrány. Hónapokig csámcsog majd az itt-ott összeverődő alkalmi társaság, témájuk úgyis csak a lebegő jelenség, a fárasztó lényeg senkit sem érdekel.

– Hát istenem… szereti a piát…

– Nem is lehet másképp bírni – teszi hozzá a jóindulatúbb.

– Kurva van a dologban – nyilatkozza a grúzsapkás. – Ez a Törtel tulajdonképpen szadista barom, élvezi, hogy a felesége előttünk esik pofára…

– Minket rühellt, egyszerűen – mondja majd egy harmadik; ez a legveszélyesebb: a csorda hirtelen taszítása. Ez ellen nincs védekezés, senki sem védheti meg, senki.

Gizella áll a telefon előtt. Még fölemelhetné. „Kedveseim, sajnos, Géza megbetegedett… Kedveseim, sajnos…” De fél a kockázattól. Hátha téved.

Az ablakhoz lép, keresi a férfit. A környéken marad, azt ígérte.

De csak az egyre sötétebb szürke, a fehér helyén. Valaki söpri a havat a kocsijáról.

A kocsit rendben kell tartani. Igen, igen. Olajozni, bőgetni, pucolni. Hogy meginduljon, mindennap újra és újra.

A tükörhöz.

De nem. Előbb szorosabbra kapcsolja a melltartóját. A hús a hónaljánál kiugrik. A hasa kibuggyan a fűző fölött.

Ruhát vált; kikeresi a bársonycsíkosat. Ujjai, ahogyan gombolja az anyagot, a köldökénél megállanak. Simogatja a köldökét. Észreveszi, hogy megint sír. Gyorsan begombolja az utolsó gombot is, ezüst sarkú cipőbe bújik, a tükörhöz négy méterről, lassú manekenjárással közelít.

Nagy, szilárd, elegáns asszony, olyan „mindegy, mennyi” már.

Arcát a foncsorozott hideg laphoz nyomja. Szempillája súrolja az üveget.

– Baba – gügyögi –, baba.

A régi lakásban még volt cserépkályha, azt szokta ilyenkor átölelni.

– Baba…

Így becézték húszéves koráig. Utána kezdett csontosodni.

Hallja, ahogy szólongatják: baba…

– Igen – mondja, s nyelve hegye a tükröt éri. Keserű poríz.

Ocsúdik, hátrább lép, megtörli a száját.

Boldog, derűs mosolyú, farkasfogazatú férfira gondol, aki barna öklével az asztalra csap, és azt kiáltja:

– Elég!

Ez a férfi olyan erős, hogy földobja őt egészen a mennyezetig, és ringatja is, panaszaira bólint, s egy csapásra intézkedik.

Gyorsan hintál egyet izmos alsótestén, elűzi a gondolatot, mint a sétáló legyet farkával a tehén.

Géza talán bele is esett egy gödörbe. De az ablak már nem ereszti át tekintetét, pillanatok alatt függőleges lesz a sötét.

Kincsi néni rányit.

– Doktornő! Hát ez a ruhácska igazán nagyon exkluzív… Tessék csak egy kicsit forogni! Elkészültem, talán behordjuk; ide oldalt, az asztalra; még megmagyarázom, milyen sorrendben ajánlatos kínálni… Szerettem volna az író úrnak is megmutatni, ő úgy tudja méltányolni, olyan lelkesen…

– Mindjárt jön.

– Nem kellett volna leengedni. Nem értem, amikor nem szükséges, olyan erélyesnek tetszik lenni, döntő pillanatban meg el tetszik olvadni… Neki illik fogadni a vendégeket, s a doktornő a jobbján, szorosan…

– Levegőzik.

– Levegő… Lesz az majd egy-két atmoszféra… tetszik emlékezni. Átvészeltem én már egyet-mást a családdal, de sajnos, most át kell adnom a stafétabotot; előre jeleztem, hogy ma este magánéleti elfoglaltságként kétrészes moziba megyek…

– Jó szórakozást.

– Szívből kívánom viszont. Ami rajtam múlott, nem éri szó a ház elejét, csak ne tessék a továbbiakban ilyen savanyú lenni; egy kicsit bedobni magát a dologba, doktornő, és egy kis zöldet, kéket a szeme fölé, mindjárt nem látszik az a ráncos…

Csöng a telefon.

– Ezt még megvárom – mondja Kincsi néni, lecövekel az ajtóban. – Hátha…

– Halló – búgja Gizella. – Szervusz, szervusz… persze hogy tegeződünk… Géza, kérlek? Leugrott cigarettáért, s itt, sajnos, messze a trafik, még nem vagyunk szokva… de hát jöttök, nem?

Spätzer Gyuri.

– Mi az hogy! – harsogja. – Reggelig ki sem vertek minket.

– Liza? Már készül?

– Hát te… – harsogja Spätzer. – Éppen az a helyzet… nem akarom, hogy akkor tátsátok a szátokat, könnyebben leesik a tantusz, ha megmondom, nem Lizával megyek. Úgy néz ki, befellegzett az ügynek, ez, kérlek, most egy zeneakadémiai növendék, teli illúzióval, lelkesedéssel, egy arany pofa, majd meglátod; ez még nincs beoltva a tiszta eszmények ellen, könyvet is hoz, hogy Gézával aláírassa… Különben azt hallottad, hogyan járt Emerődi a lánykollégiumban?

– Majd este elmeséled – mondja Gizella. – Liza mit csinál most?

– Kérlek – hadarja Spätzer –, a dolgok nagyon megnyugtatóan alakulnak körülötte, a legteljesebb humanitás jegyében; ő nem az az érzelgős típus; mint a tapló, olyan száraz; anélkül hogy ellene szólnék, de többek között ez ásta alá a kapcsolatot. Ezt a leánykát egyébként Rékának hívják, régi magyar család…

– Rékával együtt várunk – mondja Gizella tehetetlenül. – Ne késsetek, és hozzatok zseblámpát, mert még nincs közvilágítás a ház előtt…

– Valódi sasfészek, mi? Egyébként olvastam Gézától azt a kis izét; inkább csak ujjgyakorlat, de neki már oly mindegy; mit fizettek?

Gizella nem emlékszik. Sem a kis izére, sem a fizetségre. Fontolja, mennyit mondjon.

– Háromezret – vágja ki végül, ez körülbelül a duplája, mint amennyit sejt.

– Na – süvölti Spätzer –, egy csónakfarmotor… helyes.

– Nincs is csónakunk – akarja mondani Gizella, de idejében rájön, hogy ez ebben az összefüggésben édesmindegy. Az átválthatóság. Az adsza-nesze. A használati tárgyban megjelenített érték. Erről van itt szó. Erről.

– Viszlát.

– Puszi a fejedre…

– Azt hittem – mondja Kincsi néni csalódottan; moccan az ajtóban –, talán valami programkomplikáció… de hát ezek szerint nyugodt lelkiismerettel távozhatom. Nagyon meg fogom a jövőben gondolni, hogy ilyen későig maradjak, ezen a kietlen környéken, annyit olvas az ember…

– Maga még fél a haláltól? – kérdezi Gizella; emelgeti a csipkés szalvétát a szendvicsekről, mint a szemfödél alá, bekukkant, émelyíti a szardíniaszag.

– Juj – kiáltja Kincsi néni –, hogy jut ilyen pocsékság az eszébe? Orvos létére… ilyen pocsékságot… halál…

Gizella jót nevet.

– Csak vicceltem… menjen szépen. Ezen a környéken nem bántja senki.

Megvárja az ajtócsapódást. Aztán az ablak. Ha Kincsi néni alakját látni lehet, odakünn, akkor Gézáét is. De ha egyiket sem, az megnyugtató. Akkor lehetséges. Akkor igen.

Egyenletes sötét. És messze, nagyon messze, szétszórt fények.

Újra telefon.

– Itt Csatár – mondja a férfi, és jelentőségteljesen hallgat.

A név ismerős. De semmi közelebbi.

– Mi baj van? – kérdezi Gizella, anyás-orvosi hangján.

– Semmi – mondja a férfi gúnyosan –, kezicsókolom, semmi… kiszorítanak, megfojtanak, elföldelnek, rám taposnak, különben köszönöm, jól vagyok, nem kaptam meg az influenzát, és két hónap múlva csicseregnek a madarak…

– Maga Gézát keresi – állapítja meg Gizella. – Jelenleg nem tudom adni. Egészségügyi sétát végez.

– Neki még érdemes. De nem tartom föl, úgysincs semmi konkrét.

– Beszéljen – mondja Gizella. Emlékszik a névre. Azon kevesek közül való, akikre Géza még irigyen odafigyel. – Megtisztel vele…

Ő talán már a kapu előtt van. Nem teheti meg, hogy elmarad. Ezt végképp nem.

De hát mindent megtehet. Mindenki, mindenkivel.

 

Talán az egész csak tévedés. Ahogy itt állok, egy kavicsbucka tövében, és nézem ezt a talajtalan házat. Mert talajtalan ház, mintha így, összeszerelve, drótkötélen ereszkedett volna le a mennyekből, a mocsár közepébe; pedig nem is mocsár, sőt, domb, tiszta időben a panoráma gyönyörével.

majd tavasszal, egy reggel, gyönyörködni fogok, és meghajlok a négy világtáj előtt az éjszaka foszló szőnyegén,

talán elbírom kicsinységemet a nagyság lábainál,

zártságomat a távolba nyíló zöld kapuk küszöbén,

talán az ellentét sem morzsol össze,

a természeti világ bölcs derűje

s jómagam lénye oktalan görcsei

között.

De most csak a sötétség és ez a talajtalan ház, benne az én szobám, „az első szinten”, az én ablakom, látom a csillár rúdját, és Gizellát is látom, lapul, feszül az üveg mögött, én integetek, csak te nem látod; nem én és nem te vagyunk a hibásak,

hanem ez az örök január,

az előfizetett kilátás.

Még emlékszem a Feszty-körképre; a vezérek nyugtalanítóan körülvettek, mentünk körbe-körbe,

valamikor elfoglaltuk, bekerítettük ezt a földet, aztán körénk kanyarodott, ránk száradt a vászon valahogy,

a vizes pokróc,

és most undorító, hogy itt állok a kavicsbucka tövében, egy teljesen idegen ház előtt, és tárgyilagosan félek,

hisztéria nélkül, magát a tényt észlelem: félek; van ebben valami logikátlanul nyálas és mégis logikátlanul hősies,

itt ez a gödör az orrom előtt, agyagos hó az alján, felismerem, hogy gödör, az agyagról is tudom, hogy cuppan, és tapad, nem ugrom tehát bele…

Hát akkor miért nem tanultam meg hallgatni? Legalább szóban.

Amikor a szavak úgysem fedik a fogalmakat, és a fogalmak sem egyformák, a legpontosabb gondolat is elkocsonyásodik fültől fülig, torzítható, értelmezhető, fölhasználható ugyanúgy ellen, mint mellett. Amikor már annyiszor

de annyiszor,

de annyiszor…

Ez itt például csapóajtó,

nem szabad ezt a képzetet általánosítanom,

csapóajtók nyílnak-zárulnak, zajtalanul. Emelők, süllyesztők esetleges világa,

Gizella az ablakban, keres,

nekem nincs okom félni, de éppen ez az ok nélküli félelem a legszívósabb, az asszociációk csapdája, a sok ekkor meg akkor, a például ő…

Hat lakás ebben a fantomházban. Hat tenyészet. Ó, az áldott Pannónia utca! Gizella garzonjában aztán már nem lehetett nyugodtan írni. Szerencsére Gizella keveset volt otthon, mindig a betegei; ha éjszaka is írtam, rongyot borítottam a lámpára, hogy ő aludni tudjon, de csak forgott szegény, nyögött-sóhajtott. Ha mégis elnyomta az álom, horkolni kezdett, nem szabályos horkolás volt, hanem afféle forrásban levő teáskannahang: sípolás, szörtyögés, megszokhatatlanul kellemetlen. Már régen kellett ez a lakás, már régen.

Ez nem bűn, természetes emberi igény; épp ezért az undor érthetetlen, a költözés undora, az új bútorok undora. A bolti eladók hasra estek, nem a név, hanem az ötszáz forint előtt, mert itt vagy semmi sincs, vagy minden van.

A nevetséges válogatás, ahogy próbálgattam, „végigültem” az íróasztalokat, behajlított könyökkel!

– Neked reprezentálnod is kell – mondta Gizella –, és különben az az olcsó, ami drága… ne sajnáld azt a vacak pénzt.

Az eladó ugrált, húzogatta a fiókokat, kulcsokat nyomott a kezembe; valóban gyönyörű asztalt választottunk, síkos a lapja, az arcomat is meglátom benne, ha fejemet tehetetlenül a karomra fektetem, az ujjaim tapadós zsírfoltjai is könnyedén letisztíthatók róla, a tinta meg egyszerűen lepereg.

– Csak hát ezt karcolni nem szabad – figyelmeztetett Gizella; eldugta a papírvágó késemet, de én visszaszereztem, mert igenis karcolni szoktam, gondolkodás közben, pontosabban: gondolkodás helyett, de most az alsó lapját karcolom, még érintetlen a felső politúr. A régi asztal ócska varia volt, bicegő lábbal, de hát az nem illik ide, ebbe a fantomházba, ebbe a fantomeleganciába.

Képmutatás olyanhoz ragaszkodni, amit valójában kinőttem; nem, a környezet nem lehet az oka, nem vádolhatom a ragasztott tapétát, a dán bőrfoteleket, az aukción vásárolt Szinyeit a falon.

Szépek. Nincs körülöttem ízléstelen. Nincs körülöttem hivalkodó. „Munkám gyümölcse.”

– Ne játszd meg magad – mondta Gizella. – Hamis álszerénység.

Csak, mintha régen… csak, mintha a kockás linóleum terítő korában… vagy a rajztáblával fedett villanyrezsón…

A boldogító megvalósulás. Füsttől, zajtól távol. „Ideális alkotókörnyezet.” Panoráma.

De én más körképpel dolgozom. Én vetítem ki, magamból, a kopár falakra. És éppen ebben zavar ez a külső konkurrencia. Lefegyverez, megsemmisít, figyelmeztet az utolérhetetlen tökéletességre.

Talán pince az én igazi szobám, talán gyalulatlan deszka az én asztalom,

de ez most már megvalósíthatatlan szerep. A tükörfényességű, mélybarna politúron csúsztatom a papírt ezután, ezt is vállalni kell, a kényszerű eltávolodást,

a befutott lovak szégyenét,

amíg a többi fújtat, kapál a karám mögött.

Már nem vagy a többivel egyforma; kilöktek már. De te akkor sem taszíthatod el őket. A te dolgod a törleszkedés, a szüntelen azonosulás, a vegyülni vágyó igyekezet. Hiszen kifosztottad a világot, hogy magasról nézhesd, s minél magasabbról nézed, annál jobban látod, milyen alacsony még.

Hat család. A szomszédaink. Hat tenyészet. Rajtunk kívül öten.

Galamb Ignác, Galamb Ignácné, Galamb Jucika. A szentháromság. Jucika néha megbontja az összképet, nyelvet nyújt, a falra szőrös köröket rajzol.

Egy kicsit jobbra a „nyertes”. Lottón nyert három szobáját elcserélte kettő szoba hallra.

– Lottóházban lakni nem finom – azt mondta a költözéskor; hozta magával a vadonatúj berendezést, még a befőtteket is nyerte, a teflonlábasokat… Egyedül érkezett, a feleségét otthagyta a régi szoba-konyhában. – Ez nekem, kérem, az igazi felszabadulás. Csak az anyagiakon múlott, hogy eddig nem tudtam őt leválasztani… Önnek, mint írónak, ragyogó téma.

Már bajuszt és szakállt növesztett, különben ötvenéves és beruházási előadó.

A földszinten egy antikholmi-kereskedő. Vagyis ószeres. A múlt héten vastag aranygyűrűt ajánlott megvételre, nemesi címerrel, három briliánssal. És erőszakkal el akarta vinni Gizella porcelánjait, bizományba. Azt hiszem, homokos, fiúk járnak hozzá: gyanúsan rövid a hajuk. Ez az ő dolga. De az egyiket kirúgta a hóba, az sírt, és vérző száját tapogatta.

A Szamosfalvy házaspár örökséget adott el.

– Szegény néhai atyám kastélyszerű ingatlana mezőgazdasági területté minősítve vészelte át az időket, fölajánlottuk, féláron, úttörő-üdültetésre… Ha szűkösen is, de ez a lakáska jó lesz, maradék napjainkra.

– Mert tetszik tudni, író úr, létezik még romantika és szépség az életben – mondta Szamosfalvy úr, amikor egyszer közösen rángattuk a hulladéktároló beszorult ajtaját. – Én és Lidike eszményi házastársi kapcsolatban élünk. Ezért nem akartunk gyereket; mi annyira kielégítettük egymást, hogy ezt egy harmadik, egy harmadik bármi, bárki, nem tudom, Ön érti-e, csak bomlasztotta volna…

– Manó, légy elég önmagadnak! – ezt feleltem; megsértődött, nem ismerte az idézetet, a Manót külön fájlalta.

Mi bajom van velük tulajdonképpen? És az ötödikkel, aki a May Flowerben táncol? Rendkívül diszkrét lány, folyton takarít, három-négy hétig mindig ugyanazt a pasast fogadja, mindig csak egyet, s ez már viszonylagos erény.

– Maga is művész, én is – így szólított meg. – Mi, művészek, tartsuk össze ebben az elképesztően kispolgári miliőben.

Ez jó, ez az öt éles kép. Talán még használhatom. Ha el nem felejtem a többit. A kontrasztot.

Azelőtt nem féltem ennyire. Minél öregebb leszek és minél bátrabb, annál jobban félek.

A hályogkovács sikerei. Aztán a tudatosság kézremegtető veszedelme.

„Fölveszi a jegyzőkönyvet. Csak arról, ami hiányzik. Aztán azt akarja, még szeressük is érte.”

A hóhér, ez a válaszom, szeressen inkább a hóhér; nyílt beszéd volt, ne általánosítsunk, persze, persze. De ne általánosíts? Erre biztatni egy írót?…

Nem, nem a környezet.

Gizella aggódik, Gizella nem érdemli.

Jaj, csak ma este maradna otthon a bagázs. A sáskaraj. Jönnek letarolni a könnyelműen megnyitott mezőt.

Tartozom nekik. Mindegyiknél voltam, udvariasságból, véletlenül vagy a nagy magányok idején. Tartozom nekik, most az egyszer, aztán soha.

Igen. Ha volna barát. Ha volna társaság. Ha volnának tisztító gondolatok, amelyek áttörnek a koktélon és meleg szendvicsen, s a napi aktualitásokat legyőzik.

Ha ők jönnének, akik azért vannak. Akikkel néha kezet fogunk, nézzük a járdát, aztán az eget; tudjuk, hogy szólhatnánk egymásnak, de azt is tudjuk, ha szólunk, még ez is elromlik, ez a remény, amit jobban kifejez a csönd, mert ellenségünk lett a beszéd, titkok törője, alattomos esszenciahígító.

Gyere, Törtel. Gyere szépen, gyere. Vezetlek.

És azok sem szeretnek?

azok sem szeretnek engem?

 

Gizella áll a letakart tálak között. Ezüst cipőben, csíkos bársonyban, szája lefelé görbül, szeme fölött a fekete tusvonal ferdén a magasba szalad; ettől kettéválik az arca.

– Gézu – mondja. – Köszönöm.

– Nincs mit köszönnöd.

– Szerény vagyok… nekem az is ünnep, ha jó helyett csupán nem teszed meg a rosszat.

– Kellemes a ruhád.

– Telefonáltak, csőstül. Ne lepődj meg, Spätzer új dögöt hoz.

– Kár. Lizát szerettem. Olyan hálásan röhögött, helyettünk, a becses poénokon.

– Csak a konvenció tartott vissza, hogy el ne utasítsam…

– Nyugodtan…

– Aztán azt pofázza rólad, prűd vagy, aminek az alapja korai impotencia…

– Mindenki pofázik mindenkiről…

– Ja… a Csatár is telefonált…

– A Csatár? – Törtel meglepett. – Én vele alig… Csatár teljesen önmagába van hullva… degeszre puffasztották a sikerei… képzeld, harangot szereltetett a kapuja fölé…

– Kérlek, elég zavaros volt. Orvosilag így látom. Vagy ivott, vagy éppen depresszív hullám kulminál nála…

– Mit akart?

– Te, bocsáss meg, az nem derült ki. Valami eseményt emlegetett; kíváncsi, hogy te kaptál-e meghívót, és ha igen, mész-e, és hányadik sorba szól a jegyed?

– Kaptunk valami meghívót?

– Tudod jól, hogy olyat nem, mint amire a Csatár kíváncsi.

– Megnyugtattad?

– Igyekeztem. De nagyon keserűen nyilatkozott. Nagyon-nagyon keserűen. Aztán azt mondta, neked jó, mert sikered van és kutyád. A feleségedet nem említette.

– Miféle kutya?

– Hát tudom én? Csak erősködött. Hogy nem kell letagadni, ő is venne egyet; de egy valamirevaló kutya sokat zabál, másfél kiló nyers húst naponta; az ő helyzetében, mely egyik napról a másikra megrendülhet, ilyen anyagi terhet nem mer fölvállalni; amellett ő a szegény állatra is gondol, annak micsoda kínszenvedés… Sárga kutyád van, azt mondja.

– Sárga?! Sárga kutya?…

– Eredetileg fehér volt; az alkotóházban hallotta, nagy, fehér juhászkutya, de te untad a fehér színt, nikotinlével spriccelted a szőrét, hogy ilyen senkinek se legyen, rád jellemző módon…

– Gizella, remélem, megmagyaráztad…

– …egy buszmegállóban láttak ezzel a kutyával. Magyaráztam; a végén megnyugodott, közösen levontuk a következtetést, az emberek rosszindulatúak, egyébként ő azért hitte el a sztorit, mert annyira ártatlan; ennél sokkal mérgezettebbek szoktak keringeni.

– Nemde, tálalta azokat is?

– Nem, valahogy lelohadt, megunta, a panaszkodást is; azt mondta, szeret téged, elismer nagy tehetségnek a korlátaidon belül; de kinek nincsenek korlátai? A Néplap kiirtotta a könyvét; kérdezte, olvastuk-e; mondtam, ott áll az ágyad mellett, csak még nem volt érkezésed… Te, Géza. Igazán nincs neked titokban kutyád?

– Szegény fiú. Fölhívom. Már holnap reggel. A számát fölírtad?

– Megszakadt a beszélgetés; mintha hirtelen elfogyott volna a levegője, elköszönt egy mondat közepén.

– Szegény fiú – dünnyögi Törtel. – Pillanatnyi gyöngeségből hívott. Most biztosan szégyelli.

– Hát igen – mondja Gizella fanyarul –, te bezzeg tartod magad. Te okosabb vagy… Te csak itthon… Miféle kutya?

– Jaj – Törtel keresi a bőrmellényét, az a kedvence; ha belebújik, ártatlanabbnak és fiatalabbnak, egyúttal ravaszabbnak érzi magát. – Jaj, Gizella!

– A buszmegálló… induljunk ki onnan.

– Persze! – kiáltja Törtel. – Láttam ott egy kutyát. Fél éve talán. Nahát. A cipőmet is megszagolta. Hatalmas kutya volt, berregtem neki, hogy belém ne harapjon. És valóban festett szőrű volt… és valóban a busznál. Erre a festett szőrre emlékszem. Hiszen még föl is akartam dolgozni… a témát… nahát…

– Látod, Gézu – mondja Gizella megnyugodva –, minden híresztelésnek van egy kicsi valóságmagva.

– Igen, igen. Így is fölfoghatjuk – morogja Törtel; a szája elvékonyodik, a bőrmellény a derekára simul. – Rám is vonatkozik, hiszen ott állt mellettem a kutya… csak rajtam áll, hogy a tények érintésből vállalássá súlyosodjanak… A kutya ott állt, meggyalázták, befestették, aztán elhagyták; miért ne lehetne az enyém? Az általános vádak alól miért vonnám ki magam?

– Tessék? – Gizella aggódva közelít. – Gézu, hol jársz megint? Hét óra… mindjárt…

– Ez új – Törtel kapargatja a mellényzsebét; izgatott –, ez új és fontos.

Mintha távozna, szórakozottan homlokon csókolja Gizellát, újra leveti a mellényt, karjára teszi, és bezárkózik a fürdőszobába.

– Úristen – sóhajtja Gizella –, csak ez az este múljon el felőlünk… Még majd nem tudom előcsalni. Megsértődött a kutya miatt.

 

Valaki befestette, meghamisította a nyilvánvalót. És az áldozat mellém szegődött, egy villanásnyi időre megmutatta magát, küldetésben járt; neki mindegy, ki tette, tehettem volna én is, módomban van, lényemnél fogva, megtenni a gyalázatot.

Föl tudom idézni, tisztán föl tudom idézni azt a tünékeny szégyent, de megérkezett a busz, fontosabbá vált a lépcső, az úti cél.

Az érintkezési felületek. A sok mi közöm hozzá folyamatos omlása:

Egy meleg reggel, terasz. Itt, Budapesten. Szép, tágas presszóterasz, körben a kis párkányokon fodros petúnia, a széken az éjszakai harmatot laticelpárna fedte. Karcsú ezüstpohárban fagylalt, márkás porcelán kancsócskában a fekete, mellette a tejszín, hártyapapírban cukor. Tiszta vászonabrosz, ezüstkanálka és én, színjátszó, könnyű öltönyben, lábamon lyukacsos, könnyű cipő. S szemben velem a reggeli nap.

Aztán jött egy gép, megállt a járda szélén. Tűz égett benne. Abban a hőségben, tűz. És három ember is fölbukkant; az egyiknek a térdén vastag batyu. Valami nyílt, forró kátrány ömlött a feltört kövezetre, a gőz a lassan letérdelő munkás arcába vágott, az lapátfélét vett a kezébe, és a kátrányt elsimította, szeretettel, gondosan, a gőz átcsapott a feje fölött. Meztelen bal karján rózsaszín hegek.

Igen, emlékszem; először nyugtalan és ideges lettem, aztán ijedtség fogott el; aztán meleg és bűz csapott az orromba, pedig nem ért el abból semmi hozzám; de én éreztem, és azt is éreztem, hogy nem bírom én ezt végigcsinálni, elégetem a kezem… A teraszra vágytam, jeges cola mellé.

– De hiszen ott ülök! A teraszon, az árnyékban! – Megcsíptem a térdem, figyelmeztetésül; aki itt görnyed, öt-hat méterre a kőpárkánytól, a virágillattól, az ömlő szurok között, az valaki más, és mi ketten nem vagyunk fölcserélhetők; de azért gyorsabban fizettem, elosontam, mint a bűnös, aki gyorsan maga mögött hagyja a tett színhelyét, pedig józan logikával fölmértem, hogy ez ügyben én nem vétkeztem személy szerint; s talán nincs is itt semmiféle vétek, de a homályos bűntudat egész napomon elkísért; még az alsó karom is fájt, szinte kerestem rajta a rózsaszín sebhelyeket.

Veszedelmes tulajdonság, a tudathasadáshoz hasonló. Amikor a gőgös, szomorú énbe-zártság átlendül, s a végletes lélek a „mindenki terheit” mohón beissza.

Vagy az a verekedés a büfénél. Megálltam. Egy asszony feküdt a földön; az arca, mint a zsugorított múmiáké, a haja félig vörös, félig teljesen ősz; rikító narancsszín ruhában feküdt, szoknyája a combtövéig fölcsúszott, a combját gumis, szürke bundanadrág födte. Mellette fiatal, kacska kezű férfi, sánta is, de az ép lábával, komikusan hintázva, nagyokat rúgott a földön fekvő nő oldalába. Egy rendőr, aki a rúgásokat nem tartotta rendkívülinek, tessék-lássék odébb húzta a férfit; valamit jegyezgetett. A nézőközönség filozofált.

– Most már elég…

– Uram, ha önnek emelnék ki a havi fizetését…

– Majd a rendőrség. Ott majd hivatalból megkapja…

– Egy nyomorékot megrabolni!

– Nyomorék? Közönséges lógós…

Rémülten tapasztaltam, hogy nincs véleményem. Körülöttem mindenki leadta a szavazatát. Csak nekem nem volt véleményem; ítéletem egyiktől a másikhoz szállt, megmártózott az ellenfényben, és teljesen elbizonytalanodott. Kifárasztott ez a csapongás.

…Szorítom a hónom alá az ócska táskát. Loptam, és most büntetnek. Szeretnék elszaladni és sört venni a pénzemen, egy másik kocsmában. Amellett fáj.

…De hiszen egy hónapig dolgoztam, büdös, koszos munkát; nyomorult vagyok, s akkor még ez a kurva is meglop, mert csak bőr fityeg a kezem helyén, és ég a sarkam, ég a csontom…

…Hogy mindig ezekkel kell vesződni; nem emberek ezek, a társadalom alja, söpredék, egyik tizenkilenc, másik egy híján húsz; nyugodtan megdögölhetne mind a kettő, nyugodtan…

Egészen furcsa volt. Félelmetessé akkor vált, amikor már azt éreztem, nemcsak a rendőr, a bundanadrág is én vagyok. Ránéztem a bundanadrágra, a szánalmas kitakartságra, s a látványban ez a bundanadrág lett a legelviselhetetlenebb.

Azonosulni.

És most ez a kutyaügy. Nincs olyasmi, amit el ne követtem volna, legalábbis lehetőségeiben; mindannyian hordozzuk a lehetőséget, az előkelő kiválás egyúttal árulás is, a mindegy ki által elejtett áldozat cserbenhagyása.

Átvenni. Fölvállalni. Mint a jó szivacs. A vércsöppeket is fölissza; tisztít, ő maga mocskolódik, de szenny az anyagával mégsem vegyül. Erre használtatsz. Te vagy ez is, az is. Vádlott és bíró.

Nem fontos, hogy értik-e. Nem fontos, hogy szeressenek.

 

– Mitől vagy ilyen piros? – kérdi Gizella, a sötétből lép Törtel elé. – És összefröcskölted a mellényedet.

– Mivel?

– Mivel… vízzel. Most aztán hajrá. Segíts szétrakni a tálakat.

Törtel nézi a megelevenedő asztalt.

– Micsoda felhajtás!

– Ne garasoskodjunk – mondja Gizella. – Ha már irigyek, hát legyenek még irigyebbek.

Törtelnek eszébe villan egy görnyedő asztal és egy plüsszőnyeg. A szőnyegbe taposott mártás.

– Disznóól… reggelre.

– Van, aki eltakarítsa. Ezen ne töprengj.

– Mit gondolsz? – Törtel szórakozottan belenyújtja ujját a majonézba, utána lenyalja. – Erkölcsös ez? És elkerülhetetlen?

– Kérlek! – Gizella hangja érdes. – Inkább nézd meg, jégen van-e az ital… és készítsd föl magad. Nem szeretném, ha rád nyitnának ilyen laza állapotban…

– Figyeld őket az ablakból.

– Innen? Semmit sem látni, tudod…

 

A Pannónia utca. Csak odaálltam az ablakhoz. MÉH-telep volt éppen velem szemben; nagy vaskályhákat cipeltek, végtelen igyekezettel öreg és kicsi emberek; nem kellett a vaskályha, csak ha kiverik belőle a samottot; sírtak és káromkodtak az öreg és kicsi emberek, leállították a kályhát a sarokra, már nem volt erejük visszacipelni. Hatalmas, rongyos bálák duzzadtak, a szél szétfújta a foszlányokat: „panoráma”; a szemközti vendéglőben razziák, biciklicsengő, hegesztőműhely, kék láng; iskolás gyerekek éthordóval, pattogatott kukorica…

ez itt igazi vakablak

– …de azért nyáron gyönyörű. És ha majd parkosítják! Mit állsz itt, mint akinek ellopták a hat krajcárját?

– Az emberek – mondja Törtel tárgyilagosan. – Az emberek… Leváltam. Elszakadtam. Itt aztán végleg.

– Az istenért, fütyülnek rád az „embereid”! A belükbe mászol, bebizonyítod nekik, milyen szerencsétlenek, tökéletlenek; mit képzelsz?!

– Se fent, se lent – Törtel bólint.

– A legnagyobb önzés a szeretetvágy; a valódi, áradó szeretet hiányát mutatja, a környezetet csak dögleszti, sorvasztja.

– Milyen szigorú, egyoldalú bölcsesség!

– Nem emlékszel? – Gizella nevet; szeme tágra nyílik. – Hiszen te írtad… szó szerint… egy szegény kis öregasszonyt oktattál ki a történetedben, aki azt várja, hogy öregkorára a lányai szeressék…

Törtel döbbenten emlékezik.

– Igaz… ez is igaz. De nem egészen.

– Hát persze. Semmi sem egészen. Azért előbbrevaló a tett… Viszont valamit csak vállalnod kell. Vállalnod véglegesen. Az írás nem lehet szüntelen önkorrekció.

– Pedig az is…

– Az örökös fönntartásaid, kizárásaid, ágazó mellékutaid… Géza, néha attól félek, mégsem neked való. Ellened fordul ez a… ellened fordul a tulajdon… – Gizella kínlódik, nem tudja kifejezni.

– Meghülyülök?

– Már azzal is szemben állsz, amit magad hirdettél… lassan nem ismered föl…

– Linné – mondja Törtel.

– Mi az?!

– Linné. A természettudós.

 

Megcsinálta. Linné megcsinálta. Fölismerte a virágokat, rendszerezte, eredeztette, nevet adott nekik. Velük élt, bennük. Mindent tudott róluk.

Törvényeket fedett föl, és a törvények bosszúállók, bár bosszúállásukban már tehetetlenek, csak a szerszámot pusztíthatják el.

Fényesebb lett egy darabon a természeti világ: a műhely adakozóan megmutatta magát. Az okozatok fölött az okok világa. A működésben a működtetés.

Linné minden távoli virágot ismert. Aztán egy napon saját kertje egyszerű virágait sem ismerte föl többé.

Ül, ül a kertben, hosszú évekig, borult elmével, a drótszékből a földig lóg csontos karja, ujjai a virágok szirmát morzsolják; sejt valamit, semmit sem őriz emlékezete, sejtelmében mégis édesen fölnevet,

körülveszi Linnét a kilépett gondolat, őrültségében is megemeli, átmenti, újra és újra fölmutatja;

a kövekig, megismerte az ásvány közönyét, a kristály repedését, porladását a kiszáradt földnek,

függöny mögött, őrület árán járhatta csak végig. Bizonyára széles szalmakalapot nyomtak a fejébe, bizonyára végigmászta arcát egy-két bogár, kását evett, fakanállal,

mindegy,

akkor sem tudták tőle visszavenni.

 

– Azt hiszem – mondja Törtel –, én leírtam már, amit tudtam. És amit megtudhattam egyáltalán.

– Ugyan, Gézu… feleúton jársz! Még előtted a delelő!

– Már nem szabadna írnom.

– Nagyszerű! Ugyan mit akarsz hátralevő életedben csinálni?

– Már élnem sem kéne.

– Nem! – kiáltja Gizella. – Körbetelefonálok, lemondom őket. Öngyilkosjelölt ne adjon vacsorát – remeg, a könnyek, megint folynak a könnyei.

Törtel átöleli.

– Nem értesz semmit. Szegény drágám. Bocsáss meg.

– Öngyilkossággal fenyegetőzni…

– Soha – mondja Törtel nyugodtan; simogatja az asszony lapockáját –, soha nem beszélek öngyilkosságról. Bocsáss meg. Nem érted.

– Telefonálok. Zárkózzunk el… zárkózz el, végleg. Írd ki az ajtóra: aki ide belép, hagyjon föl minden reménnyel…

– Figyelj – Törtel könyörög –, egészen tárgyilagosan mondtam. Egészen tárgyilagosan. Följebb, ugye, följebb? Ez a cél?

– Igen – ismétli Gizella –, igen, igen. Ez a cél.

– Aztán az ember érzi, hogy már fönt van. Az ő saját nincs-tovább magaslatán. Vond le a következtetést.

– Ne kínozz. Nem tudom átlátni. Nem tudok segíteni. Mindjárt itt lesznek. Mindjárt becsődülnek. Esznek-isznak, fecsegnek. Nem bírom. Mit akarsz tőlem?

– Semmit – mondja Törtel; sürög-forog, igyekszik. – Gyere, hozzuk be a poharakat… Gyere, töröld meg a szemed. Kíváncsi vagyok, miféle szerzet a Spätzer új nője… kíváncsi vagyok…

– Szédülök… fáj a gyomrom… ne jöjjenek…

– Gyere… a virágod… amit a szerelő neked… hiszen annyira megbecsülnek… ide tesszük az asztal közepére.

Az asszony ledől, el sem simítja a bársonycsíkos ruhát. Törtel szalad a vízzel, a tablettát föloldja. Nedves zsebkendőt húzkod az asszony arcán, paskolja, gyöngéden.

– Gizella, nincs semmi baj… Gizella-Gazella… nézd, mosolygok… Szedd össze magad.

Az asszony lassan, megfontoltan, jobbról balra hajtja a fejét.

– Érszűkületem van – mondja. – Tavaly cisztával operáltak. A pajzsmirigy a szívemre tart.

– Drágám – Törtel lehajlik hozzá, arcát az arcához nyomja, kényszeríti a dúlt testet csitulásra. – Nem akartalak bántani. Istenemre most a legkevésbé. – Benyúl az asszony hóna alá. – Hova szalad a nyulacska? Emlékszel?

A menedék. A trivialitás menedéke, a réműző, biztonságos, ismerős trivialitás.

– Minden rendben… minden…

Hazugság mákonya, föl nem talált gyógyszerek helyett.

– Maradj így – duruzsolja –, úgyis késnek. Hunyd le a szemed. Itt ülök melletted. Tudod, milyen fontos vagy nekem… tudod. Milyen fontos.

Gizella sír még, de a könnyek befelé folynak, a szemhéja megszárad, a torkán csúszik le a sírás. Kellemesebb.

Talán mégis szeret – gondolja –, a maga módján, talán mégis. Talán majd elcsitul. Talán majd találkozunk egyszer.

– Beteg vagyok – súgja. – Megbetegítettél. Ápolj.

– Beteg a kislány – motyogja Törtel –, bántotta csúnya bácsi… csúnya, csúnya bácsi…

Nem, nem cél volt. Csak eszköz. Értsd meg végre. Gyors, kíméletlen eszköz a megismerésre. És ha az eszköz beteljesítette a célt, önmagát fölöslegesíti. Befejezted önmagad, föltérképezted az általad befogható világot. Túlságosan sokat tudsz már. Leleplezted a legmakacsabb tévedést, hogy a cél és az írás egyenlőségjellel összemosható. Ezért sincs tovább. Az írás olyan eszköz, amely csak addig működik, amíg a diadalmas célnak képzeli magát.

– Te nagy író vagy – mondja Gizella még csukott szemmel.

– Nincs nagy író – feleli Törtel; higgadtan kapargatja a bársonyzsebecskét az asszony melle fölött. – Valamikor volt. Ma már a legnagyobb is kicsi.

– Jaj, ezek a végletek… ez a megfogyatkozott önbizalom…

– Csitt… szundikálj, amíg lehet…

– Én hiszek benned…

– Köszönöm – Törtel mosolyog, mindkettőjükön szánakozik.

Egyszerűen nem lehetséges. A közlések elfordultak, a közvetítő nem lát mást, csak a monumentalitás képlékeny, foszforeszkáló foltjait vagy egy-egy kicsiny részlet fekete élességét. A közlések másfelé mutatják arcukat, lényegük ragyogó fényességét a tudomány kapja szemtől szembe. Már semmi sem lehet, ami veletek és bennetek történik, tisztán tragikus. Tudni a „nem tudást” és mégis folytatni: emberfölötti az emberben.

– Meglátod, milyen remek dolgokat írsz még…

Törtel bólint, udvarias. Azt gondolja: nem. Azt gondolja: vége, és azt gondolja: helyes. Messze van most, de Gizella így érzi közelinek.

– Alaptalan aggodalmak. Alaptalan gyötrelmek. Rám hallgass. Ismerlek.

– Igen – mondja Törtel.

Egyszemű vezet világtalant. Író és olvasója.

– Végeredményben nem tudnék kételkedni benned. Mégiscsak magasröptű. A te szárnyalásod.

Törtel tenyerét az asszony szájára borítja; önmagára mint alanyra és tárgyra egyszerre tekint. Bántja ez a szóösszetétel: magasröptű, és a főnevet: szárnyalás, keresettnek érzi.

– Madár! – mondja szomorúan. Fogja Gizella kezét. – Madár.

Hogyan is? Valami ébred, hirtelen. A kéz. És ez a szó.

 

– Ne engedje el a kezemet. Megöregedtem. Vezessen.

Furcsa szavak… Igen. Ó, emlékszem. Apám nagyapja. Furcsa volt, ahogy bizalommal hétéves tenyerembe csúsztatta kilencvenhat éves kezét, és indultunk egy-egy sétára.

Nem hiszem, hogy bármit érzett volna irántam; túlnőtt ő az érzelmeken. Alig ismert, és mi is alig ismertük őt. Egy határ menti kis településen élte le az életét; már jelenléte is bizonyos rendellenességet sugallt; apám is úgy tekintett rá, mint bűvös manóra, aki személyében kikezdhetetlen, bezzeg asszonylányát és két deli fiát eltemette. Ez a hiány, ez a képtelenség járt mindig előtte: a három üres hely, a nagyapám és nagyapám testvéreinek szétfoszlott lénye, aztán a három üresség mögött csontos ő maga, arcán a megmaradás bűntudata, ugyanakkor a pusztíthatatlanok gőgje. Sokáig kerülte a családot; őrizte őt a hegyi falu, a ház, a jószág, az icurka-picurka finom föld, de hát végül is mindenki kihalt mellőle. Apám fölhozta őt, az utolsó időre, lelkiismereti kényszer hatása alatt. Féltünk az öregtől, apám is félt; nagyapának és dédapának szólongattuk, de ezt nem szerette.

– Nincs közöttünk rendjén – mondogatta. – A nevemen szólítsanak. Barnabás az én keresztségben kapott jelölésem.

– Hiába, rideg szív – mondta az apám –, ilyen idegen, rideg szív volt mindig. De mégis vérrokon. Megadjuk neki a végtisztességet.

Jolanda – apám halott apja halott nővérének a lánya –, a nagy kalapos Jolanda, akkor még nagyon is elevenen, két ujjával az orrlyukát becsippentette:

– Büdös. Büdös ez az öreg.

Igen, volt valami szaga. Gabi vett egyszer egy kártoltgyapjú pulóvert, elkértem tőle, beletemettem az arcomat; sokáig nem tudtam, miért olyan jó, miért zuhanok a szagtól boldog eszméletlenségbe, mire emlékeztet a szálak finom szúrása. Azon a délutánon fedeztem föl, utólag, hogy Barnabás dédapámnak tulajdonképpen gyapjúszaga volt, csípős, nyers gyapjúszaga; ez mindenki mástól megkülönböztette, víz, szappan le nem mosta róla.

– Kibírjuk – mondta anyám –, átsegít ezen a néhány hónapon a könyörületesség.

Mert az orvos közölte, az őszt nem éri meg. Indoklás nélkül biztosította erről a családot.

Egyetlen nyár, Barnabással.

Nem volt hajlandó senkit sem tegezni.

– Az csak állatnak jár – mondta –, emberfia ilyen bizalmas viszonyba ne lépjen emberfiával.

Pénzt adott nekünk, megtakarított pénzét, és szolgálatainkat úgy igényelte, mint természetes penziót. Köszönetet nem várt, de nem is adott.

– Ne szeressenek – nyilatkozta, anyám-apám megbotránkozó fejcsóválásai közepett –, ne mutassák, ami nem úgy rendeltetett. Lássanak el, tévelygő lelkek, a kapavágásig, pontosan, ahogy írva van.

Tévelygő lelkek, így szólongatott bennünket; számára az emberi alapminőség ebben a megfogalmazásban összpontosult: önmagát is a tévelygő lelkekhez sorolta, konok keserűséggel, hitből fakadóan, de a hit édessége, meghunyászkodó félelme nélkül.

– Pogányféle, szakadár – mondta apám Jancsinak, aki kileste, hogy az öreg minden este előszedi a kapcsos ládából, és fölveszi fehér gyolcs halotti ingét, feje fölött egy gyertyát tövig leéget, álmában vadul pöröl valakivel.

Eleinte azt hittük, süket is, mert igen keveset szólt, és nem is felelt gyakorta.

– Az ősz elviszi? Ugyan honnan tudja a doktor olyan bizonyossággal? Honnan lehet kiszámítani? Hogy éppen két-három hónap? – Anyám csak csóválta a fejét. – És kívánhatjuk-e neki, bárhogy is?

Barnabás a diófa alatt ült, nyáron is nyakig zárt fekete kabátban.

– Ősszel megyek – kiáltott át hozzánk –, én mondtam az orvosnak. Onnan tudja, tévelygő lelkek.

– Jaj, dédi – sikkantotta anyám –, nem szabhatja azt meg… éljen még csak soká, éljen.

– Ősszel megyek – ismételte –, akkor van az időm.

Elkedvetlenedtek, behúzódott mindenki a kertből. Én leültem melléje a fűre.

– Barnabás – kérdeztem. – Maga nem fél?

– Belevágyom – mondta Barnabás –, már ez nekem nyűgös, nagyon is.

– Az az idő… mindenkinek eljön?

– El az – bólintott nyugodtan –, el az, hála a magasnak.

– Barnabás… ha majd maga… ahogy szokták… fekszik a ládában… én mit csináljak?

– Hát ha rokonja utazik, mit csinál?

– Köszönök…

– No, látja. Köszönjön.

– És maga majd hallja?

– Én igencsak fölfogom.

– Barnabás, akkor ez itt nagy csalás. Nagy butaság. A sírás-rívás, amit ilyenkor csapnak…

– Hát maga ne sírjon-ríjon. De ne is vihogjon. Legyen méltósággal.

– Mindannyian?

– Másnak nem szólottam. Magának szólottam, aki kérdett. Nyújtsa a kezét. Őszig még intéznem kell.

Nem tudtam, mit akar intézni, hiszen semmi, de semmi tennivalója nem akadt; szüleim példásan kiszolgálták, zokszó nélkül, még azt sem várták tőle, hogy ígéretét beváltsa.

– Nem szeretem, ha a gyerekkel csavarog – panaszkodott anya.

– Vissza kell nyomni a székbe egyszerűen – tanácsolta Jolanda; villogott a szeme –, nektek nincs fogalmatok. Sem nevelésről, sem bármi egyébről a világon.

– Majd eljön a te órád is – kiáltottam Jolanda néninek –, majd belenyomnak téged a ládába, de neked nem fogok köszönni…

– Gusztustalan, nemcsak neveletlen – mondta Jolanda. – Vonzalma mindenhez, ami morbid és gusztustalan, jövőjét riasztóan rajzolja elő…

Rövid nyár volt. De végig egyenletes, végig derült. Így maradt az emlékezetemben.

Csak egyszer borult be, amikor már majdnem az erdőbe értünk.

– Ne essen – mondtam, és fölnéztem Barnabásra.

– Tévelygő lélek, mindegy az – felelte szigorúan. – Akár nap, akár eső, akár szél. Mind egyforma hatalmasságok.

Kopott erdő volt, közeli, letaposott. Barnabás csüggedten haladt; aztán két viaszos füle hirtelen kipirosodott.

– Ez csak hasonlít – mondta. – Tapodjunk beljebb.

– Beljebb nem szabad. Beljebb nagy a sötét, és nincs ám rendes út…

Rendes út – úgy gondoltam: széles, döngölt, ismerős, ami innen indul, és ide is vezet vissza. Mert az irányt tábla jelzi.

– Az utat maga szabja – mondta Barnabás –, tévelygő lélek. A rosszat is, meg a jót is. Akar-e látni?

Olyan furcsán hangzott: látni.

– Hiszen én látok!

– Néz. De látni akar-e?

Durcásan megvontam a vállam.

– Jöjjön. Úgyis intéznem kell. A kezemet tartsa.

– Édesapámék megharagusznak…

– Hamarvást meg is békülnek. Nem háborgós a természetjük.

– …és mit intéz erre, Barnabás?

– Az nem a maga dolga.

Elengedtem a kezét.

– Ne sértődjön – mosolygott; nem illett hozzá a mosoly, a bőre szinte megrepedt. – A saját dolgát keresse.

Összekapaszkodtam vele, kényszeredetten.

– Szelíd vidék… Nem, ami engem elbocsátott – mondta, pedig már bujkáltunk az egyre sűrűbb ágak között.

Látni – gondoltam, és féltettem a szememet.

Szerettem volna újra otthon lenni; elhatároztam, nem csal el többé engem senki; alig ismertem a megszokott erdőre, s szörnyű mese zajlott az eszemben a fiúról, aki eltévedt, aztán csak évek múlva találtak a csontjaira…

– Hallja… – Barnabás egy pillanatra megállt. – Hallja? A csönd.

Zúgott a fülem. Volt valaha egy kagylóm, abban lakott hasonló zúgás.

– Átvágjuk magunkat. Amarra túlra…

Sosem jutunk keresztül – ezt akartam odakiáltani neki; csak leválik a talp a vászoncipőmről, a bokám megbicsaklik, a karomon véres karcolás, és egyáltalán, arra túl talán nincs is semmi…

– Mit akar itt látni?! – ezt kérdeztem végül, nehezülő lélegzetet kapkodva, gyűlölve az öregembert, aki eltemette minden gyermekét. – Mit akar itt látni?!

– Nem tudom.

– Nem tudja? Még azt sem tudja?

– Ami majd adatik.

– Itt hagyom… Forduljunk vissza.

– Legyen kitartása – mondta. – Tévelygő lélek… ritkul már.

Ravaszságból, nem szükségből kérte a kezemet, hiszen ő vezetett. Áthúzott két inda között; gombára léptem, a kipukkadt gomba sziszegett, vonaglott alattam.

– Fuj…

– Nincs fuj. Mállott gomba. Az, ami.

Csúsztam, aztán megállt alattam a talaj. Hirtelen lett minden fényes. Lejtős tisztáson ültem, a lábam magam alá húztam, és Barnabás is mellém telepedett. Merev nyakkal, egyenes derékkal.

A sötét és nyirkos hideg után, mint a részegség csapott meg a forró délutáni nap. Erre nem volt felhős. Az érintetlen fű, a szabad ég és a vadvirágok ánizsos-mentás gyógyillata.

Számba folyt a csípős verejték, letöröltem az ingem ujjával.

Lassan elcsitult a szívverésem. Más volt ez a táj, mint a mi kis kertünk. Más, mint az erdősétány kockára nyírott bokorsörénye.

Előzmény nélküli, titokzatos.

– Hát mégis! – mondtam, s haragom örömbe csapott; büszkeségbe.

– Félt odabenn? – kérdezte Barnabás. – Mitől félt oly erős mértékben?

– Hogy sosem lesz vége – feleltem –, Barnabás… Attól féltem legjobban, hogy sosem lesz a sötétnek vége…

– Megszakad. Minden megszakad. Ezt kell hogy tudja.

Fölugrottam, diadalmasan gázoltam egy kört, aztán a lábánál megálltam.

– Ez is megszakad – mondta, s fejével körbepöccintett. – A fájdalmat hordozó éppúgy, mint a gyönyörűséges… Egyszer minden. Nem felejti?

– Maradjunk itt!

Mezítláb ugrándoztam, szerettem volna az egészet bekeríteni, egy tojás alakú kerítéssel befogni, mert ott túlnan megint kezdődik valami, az ágasbogasság, a csuszamlás, a homály…

– Itt nem lakik emberfia. Ide tér, de lakni nem lakhatik. No, mulassa magát! Aztán visszafelé fog-e újra félni?

– Nem annyira.

– Mert már próbálta. Azért. No, mulassa magát.

Egy kissé eltávolodtam; teli voltam gyönyörrel. Ő meg néha mozdított a kezén, egy-egy bogarat följebb emelt, simított egy-egy levélen. Egy mozdulat, egy tekintet: aztán feszült figyelés.

Megértettem. Intéz. Ez az, amit még intézni kell.

A tisztást elvágó nagy fák alól valami hirtelen a fűbe esett. Rebbent, vergődött; a ropogós, vad zöldben alig látszott.

– Madár – mondta Barnabás. – Látja-e?

– Madár! – kiáltottam. – Az én madaram!

– Nem tulajdon az. Ne vétkezzék. Látja-e, sérült a szárnya. De alig. Inkább csak elszédült az ártatlan.

Úgy vágytam a madarat a tenyerembe fogni, de Barnabás szigorúan nézett rám, szentségtörő vágyamat fölfedezve.

– Hagyja őt. Hajtsa szét a füvet, de kézzel ne illesse… Milyen a tolla?

– Szürkés… meg veres… hegyes csőrű… a fején kis fehér csíkok…

Barnabás bólintott, azonosította. Mondta nekem a nevét is. Nem jegyeztem meg, elfelejtettem. Madár, madár. Akkor úgy gondoltam. S ha nem lehet az enyém, a nevével mit kezdjek?

– Kicsiny vagy kifejlődött?

– Olyan közepes – mondtam buzgón – és alig-alig véres…

– Rosszul célozta meg a rést – mondta Barnabás –, nekicsapta magát egy ágnak. Innen a sűrűből nehéz kijutni. Pedig szárnya van, látja.

– Elpusztul-e?

– Nem az. Fölröppen. Hiszen igen erősen töri magát, nézze, mennyire szándékozik!

A madarat a puha, hosszú fű az esésnél megóvta. De most akadályozta, hogy lábra álljon, ugyanez a hosszú, puha fű. Visszagabalyodott, újra és újra. A szárnya csontja erősnek látszott, alapjában épnek.

– Miért nem száll már? Miért nem használja a szárnyát?

– Előbb meg kell néki a lábát egy csipetnyi szilárd földön vetni… a többi aztán jön. A rugaszkodás.

Megfájdult a szívem a madárért. Hátha szétroppantja egy róka közben. Hátha megfullad: az inas fűszálak a nyakára tekerednek.

– Segítenék… Barnabás, hogyan?

– Kézzel ne illesse. De próbáljon egy kicsit taposni körülötte, helyet készíteni elébe. Vigyázzon, ha magát észleli, inkább ijed, semmint elfogadja…

Hasra feküdtem, leszögeztem előtte a füvet vékonyka karommal. Közel volt hozzám, nagyokat vetődött, én is féltem.

Másfelé csapdosott, amit én megkészítettem, kerülte.

Nem érti. Buta madár, nem érti!

– Várjon – szólt Barnabás csöndesen. – Ráviszi a véletlen. Ha úgy akaródik.

Már zsibbadt a karom. És akkor – éppen a legkeservesebb rángásból – valóban ráfordult a simára.

Pihent egy villanásnyit, de azonnal tudta a dolgát. A lába feszült, szárnyának szabad tér nyílott.

Két métert szállt, és megint visszaesett. A burjánzó, marasztaló fűbe megint.

Követtem, új helyet csináltam, vártam.

Sokkal hamarabb megtalálta, mint az imént, de egy kicsit óvatosabban készülődött; emberien nyújtóztatta fájós szárnyát, megsuhogtatta, még a talajon, egyszer-kétszer.

Most már bírta a legközelebbi faágig.

– Így – Barnabás bólintott. Befejezett, meghatározott valamit minden bólintása.

– Hintázik – kiáltottam boldogan; bámultam föl a fára.

Hintázott, forgott, és végre a hangját is hallatta. Mélyebb hangja volt, mint a többi madárnak, rozsdás hangja, nem tudtam hozzákapcsolni a jól ismert mondókákat.

– Mit mond? Barnabás, mit mond?

– Magának mondja.

Így alulról fölfelé látszott igazán, milyen szép, arányos testű madár. Ahogy a gyönge szél befújt a tollai közé.

– Most már ott marad? Azon az ágon?

– Pihen.

És valóban. Fölhussant! Úgy, de úgy szerettem volna, ha marad, mégis, amikor fölhussant, szinte küldtem.

Nem ment el, röpdösött a fejünk fölött, és én megirigyeltem. Olyan könnyedén röpült, még bukfencezett is a fényben. Már nem látszottak a vércsöppek, a szél összeragadt tollait kisimította. Mámorosan, cikázva szelte a levegőt; rám ragadt őrült öröme.

– Barnabás – beültem az öreg térde közé –, úgy szeretnék vele menni!

Vonzott magához, éreztem, hogy emel ez a madár; emelkedünk, könnyűek vagyunk már, onnan a magasból látunk mindent. Onnan a magasból minden olyan kicsiny, és ez a sok kicsiny mégis összefűződik; folyókat láttam, forrástól apadásig; a várost, ahogy apró, szélső házaival mezővé laposul, s bár csupa szabdalt zsebkendő a világ, együtt ez a sok kicsinység és elválasztódás borzasztó nagy, egységes látványba olvad… Onnan, ahol ez a madár jár, jaj istenem, talán a múltat is látni, meg azt, amit hívunk, a jövőt…

A szemem csukva volt. Tisztán hallottam a szárnyak suhogását. Nem éreztem súlyt, semmit nem éreztem a testemből; csak a gyomrom helyén remegett valami, kinyílt, becsukódott, kinyílt, becsukódott, mint egy virág szirmai, mint egy virágszirmú légcsavar, hajtott ez az erő, és egyben fékezett.

– No – szólt Barnabás. Érintette kiálló lapockacsontomat. – Lassan, tévelygő lélek…

Csitult a madár. Röpte, célja megnyugodott; hosszabban, kevesebb szárnycsapással csúsztatta magát a levegőben. Aztán megállapodott a fa legfelső ágán.

– Ott lakik? – kérdeztem Barnabástól.

Barnabás nem felelt, csak a lapockámat dörzsölte.

– Mikor röpdös újra? Mikor?

A madár a fa tetején mozdulatlannak, majdnem élettelennek látszott.

– Akarom, hogy röpüljön!

Átmenet nélkül kelt útra. Egyszer csak azt láttam, hogy elvált a csúcstól, s fölötte egy helyben lebeg. Aztán méltósággal körözni kezdett. Mindig magasabb és magasabb körökbe vezette magát, s az átmérőt mindig szélesebbre húzta.

– Jaj de jó – mondtam, habos szívvel, égre fordított nyakkal –, jaj de gyönyörű…

Hirtelen nyugtalan lettem.

– Barnabás!

Mert a madár egyre kisebbedett. Már csak akkor láttam, ha a napsugár kedvező szögben föl-fölvillantotta. De akkor is csak pont volt, egy akármi, a végtelen égen. Diadalmas íveléséből számomra nem maradt semmi.

Aztán a fekete pont is eltűnt. Fölitta, beszívta a magas. Nyomában tejes, foszló pára.

– Barnabás!

Sírtam.

– Ez már az ő dolga – mondta Barnabás. – Egyedül a madáré.

– De hát jöjjön lejjebb – fogtam, rángattam az öreg kezet. – Ne hagyjon itt bennünket… szálljon újra alacsonyabbra. A mi kedvünkért. Értünk!

Barnabás mutatóujját izgatott állam alá helyezte. Ennyit mondott, szigorúan:

– Hát maga visszajönne? Önként? Onnan?

A karjába vett, hazavitt; útközben már félig aludtam; Barnabás is elfáradt, ő is aludt két napig; álmodtunk; de csak ősszel távozott, ahogy megígérte, s én nem tudtam köszönni neki, mert Jolanda néni ott állt mellettem, a számra ütött: azt hitte, csúfolódom.

 

– Köszönöm – mondja Törtel. – Köszönöm, drága öreg. Az utolsó mondat fölösleges.

– Mi? Mit? – Gizella aggodalmasan emelkedik. – Csupa piros folt az arcod…

Törtel ragyog. Rügyezik a teste. A szeme fényes. Hátát kiegyenesíti.

– Együtt van. Együtt van. Áldott madár. Áldott dédapám. Az az áldott, szép nyár. Áldott emlékezet.

– Te – Gizella hangja bizonytalan, kételkedik. – Te… miféle nyár, Géza? Hiszen csak egyszer láttad a dédapádat, egyetlen délután, amikor odahozták meghalni… Miféle nyár? Miféle madár?

– Mindegy – Törtel nevet, elragadtatott. – Most már így történt. Most már megtörtént. Végre.

– Ugye, te kishitű. Ugye – Gizella nézi a férfit. A diadalmát. Ő maga újra kívül rekedt; még nyomorultabb. Mégis szánakozik.

Haladék.

– Meddig lesz ez így? Géza, kedves, jó emberem? Meddig?

Addig. Egészen addig. Most még haladék. Még átvált az idő. Egyre ritkább, de egyre izmosabb csomók a folyton vékonyodó fonálon.

– Elkezded? Mikor? Holnap?

Törtel fölkapja az asszonyt, két másodpercig tartja, félig a szívén, félig a levegőben. Gizella sóvár mámorral megtapadna, de sarka újra a földre koppan.

Igen, igen, csak szerényen. Mindketten, mindenben. Kézen fogva indulnak, mint a testvérkék, indulnak kifelé, a kanyargós szőnyeg kavicsmintáin.

Odakünn agresszív csengőszó. Azértis-kacagások. Selyempapír zizzenése.

Az ajtó nyílik, és köszöntik egymást az irgalmas látszatok.

 

Vége