Jákob lajtorjája

Ez a vetélkedés sokkal régebben kezdődött, mint a tudósítóra osztott megbízatás. És sokkal később fejeződik be. A figyelem két ollószára a lehetségesig kifeszítve. A belépés és kilépés pontján apró seb. Ezt nevezik az esemény elejének és végének; de ez a tudósító képességének és jelenlétének határa csupán. Ezért a tudósítás: szentségtörés.

 

 

 

 

 

…A nő, akit a jelen fordulóban Kantár Hajnalnak hívtak, megébredt. Mintha álmában lódított volna rajta az öröm. Nem hagyta szunnyadni, kényszerítette, hogy ágyában felüljön, térdét gyermekkori mozdulattal melléhez húzza, átkarolja. Fejét a gazdát sejtő kutya áhítatával összekulcsolt lábára fektette. Mi is történt?

 

A közvetítés folyamatos. Mindenfajta szünet – résztvevőnek és bírálónak egyaránt – csak készülődés. A „semmi” érzékcsalódásunkra használt egyezményes jelölés. A bírálók képe szabályos: egy sugárzó, egy szikrázó, és egy, aki villog. Működésük ilyen; jellemük ez. Számuk éppen három: talán milliárdszor három éppen. A Hang fölöttük talán milliárd helyen hang egyidőben. Hívás nélkül érkezik – önálló. Annál is inkább, mivel a Vezető úgy eltűnik néha, mintha nem is volna. A fellépő hiány létezésének egyetlen, de cáfolhatatlan bizonyítéka. Jelzése – A ZENGÉS – inkább rejtvény, semmint utasítás. Különben nagy a sokadalom. Már-már tumultus. Belső és külső háború párhuzamosan, milliárd és millió, bizonyára. De a számok nem döntenek.

A dolog tehát fárasztó. A résztvevők nem, de a bírálók tapasztaltak: sem abbahagyni, sem elrejtőzni nem lehet. És ez az ügyben…

 

 

…Talán vége a várakozásnak. Az előzmény szinte semmi: az esetlegességből vált ki a férfi, véletlenül találta Nellinél, akinek jogi tanácsot adott. Nelli futólag bemutatta: „A bátyám, színművész, későn érő fajta…” Aztán valahogy az alak három nap után is Hajnal emlékezetébe tolakodott. Azok az egyszerű, súlyos mondatok, a furcsa, középen karcsúsodó, hegedű formájú fej, kétoldalt mulatságosan kedves szakáll. Milyen érdekes arca van! Így gondolt a férfira három napig, a vonzalom vagy tetszés határozott érzete nélkül, tárgyilagosan, de következetes otthonossággal. És milyen változatos a hangszíne! Bármit mond, nincs benne üresjárat. Kazakovits Kornél. Épp csak hallott róla. De attól még kitűnő színész, első ember a színházánál vidéken.

S akkor harmadnapon csöngött a Büntetőjogi Osztály telefonja, ő hivatalos „fogalmazói” hangján, kurta igennel vette fel a kagylót. A férfi rögtön beleszólt:

– Jó reggelt, Hajnalka!

S ő rögtön azt mondta:

– Kornél, maga az?

Mindketten meglepődtek; nyilvánvaló lett a ráismerés – s hogy ezek után mikor találkoznak? Hát még aznap este természetesen.

Mindez még oly friss. Még alig múlt el ez az este. A mohó kérdések és gyors válaszok estéje. Egyszerre akartak mindent megtudni egymásról a Dominó pincebár füstjében. Fülük mellett izzadt, gyulladt tekintetű fickó püfölte kétségbeesetten a dobot, a kopasz zongorista félig alva futtatta ujjait a billentyűkön, s a harmadik, a lányos képű – pánikszerű sietséggel – időnként eszeveszetten belevert a cintányérba, aztán mozdulatlanságba hanyatlott, nyitott térde között lógatva az ütőket.

Pancsolt unicumot és langyos kólát iszogattak. Hangosan kellett itt beszélni, a méltatlan környezetben, luxuspincébe szorítva. De hát hová húzódjanak csikorgó januárban? Kornél Csabagyöngyén lakik, nem színészszálláson, hanem a felesége családi házában. Kornél anyakönyvileg „nős”. Pesten csak néhány napot tölt, mivel az új darabban nem játszik, följött a nővérét meglátogatni, a nővére előítéletekkel és mániákkal teli. Hajnal sem hívhatta magához azonnal az egyszoba-társbérletbe. Kiscili két és fél éves, nincs mellette normális felnőttélet, betölti a szobát, kiköveteli a foglalkozást, még alvás közben is: félóránként fölriad, mindig kér valamit, s ha megkapta, kidobja a rácson. Anyára nem lehet rábízni. Anya nem szereti az unokáját, hiába nevezték el utána Cecíliának. A társbérlők – tisztességes kétgyerekes, igazi család – vigyáznak órabérben Kiscilire egy-egy este. De csak komoly indokkal vállalják: akinek kölyke van, ne szórakozzon!

– Könnyebb lenne a helyzetem, ha legalább a bátyám pesti! De Sanyó vidékre telepedett – mondta, azaz ordította Kornélnak. – Egyre kisebb helyeket keres… Most éppen Hódoson akarja megvalósítani a valódi szocializmust!

Hódos negyven kilométer Csabagyöngyétől, ahol Kornél él és játszik. Ezen megint eltűnődtek: ha Kornél látni akarja Nelli testvérét, fölutazik Pestre. Ha Hajnal látni akarja a bátyust, leutazik Hódosra. Jól össze van ez kavarva. Ráadásul Kornél nem egészen független.

– Csak az erkölcsi normáimra kell tekintettel lennem – kiabálta Kornél –, különben szabad vagyok.

– Én jogilag sem kötődöm. Másfél éve elváltam.

– Amikor a gyerek egyéves volt? Hogy tudta az az ember megtenni? – Kornél részvéttel és felháborodással kereste Hajnal kezét. – Otthagyni!… Egy ilyen csöppséget!?

– Én határoztam. – Hajnal bővebb magyarázatra nem találta alkalmasnak a pillanatot.

– Te? – kérdezte a férfi, és egy kicsit távolabb húzódott.

– Nem béníthat meg egy életre, hogy egyszer szültem. Neked nincsen?

– Orsi. Hétéves. – Inkább az ajakmozgásból lehetett a választ leolvasni. Kornél is úgy ítélte, ez nem az a helyzet, amikor az ember fia széltében-hosszában kitárulkozik. Különben is irtózott a „tálalástól”.

– Te hány éves vagy?

– Harminchat – mondta a férfi. – De többnek látszom.

– És… az asszony hány éves?

Bíróságon szokásos kérdések voltak, rossz szándék nélkül.

– Valamivel idősebb.

– Mennyivel?

– Körülbelül hat évvel. – A férfi másfelé nézett. – De kevesebbnek látszik.

– Tehát nálam tizenkettővel öregebb. – Hajnal megitta az unicumot, fintorgott.

– Nem mindegy? – A férfi kétoldalt belekapaszkodott a szőrpamacsba, idegesen tépett rajta. – Nem a számok számítanak. Különben is beteg.

– Mi baja?

– Krónikus… gyakran jelentkező asztma. De hát a szenvedés gyakran visszatér. Hozzám is, hozzád is.

– Nehéz. Pokoli nehéz az egész.

– Az első percben láttam a szemeden.

Sürgősnek tetszett a vágy: a körülményekről elfelejtkező ősi önmaguk találkozása. S soha ilyen mámort: az általánosságokban egyetértettek, közösnek vélték, amiben kételkednek és közösnek a végső célt is. Van-e ennél ritkább és fontosabb? Összeérintették oldalukat, s a mozdulat lelökte vállukról – legalább arra az órára a terhet. Kézen fogva mentek a nyikorgó, kanyargó pincelépcsőn felfelé.

Hajnal ült az ágyban, és a boldogságtól kábultan nézte a sivár szoba homályos tárgyait, a kései autók fénypásztáiban megcsillanó kristályvázát. Részleteiben is elképzelte a „csúcsot”, a majdani ölelést.

Féloldalra dőlve aludt el. Ebből a kuporgó pózból keltette a reggel sugara, s a gyanútlan öröm – csodák csodája – még mindig tartott…

 

 

HANG közeledőben. Az utolsó szó még meg sem született. Az első ige is épp csak értelmezhető. Vigyázzatok! Ami játszma alant, játszma nektek is. Még éberebb a figyelem a fölöttetek ragyogó ponton. Éberebb és kiterjedt. Az oszthatatlan öt része máris százfele hasadozva. Keressetek. A legnagyobb a legparányibban tenyészik. Személyes vétke az embernek elszaporodik, címkét kap: „világjelenség”. Magángyilkosok sopánkodnak a tömeggyilkosság módszerein. Távolodóban. De méretik minden.

 

 

HANG közeledőben. Higgyétek, néki a legnehezebb. Fénytest erőlködik fekete folt mögül, nem pedig fény vetül a tömött szőrre csalókán.

 

 

HANG távolodóban. A bizalom szférája ez. S ahova vonulok: a ráhagyatkozásé. Ott minden egyszerűbb. Fokról fokra…

 

…Vannak megmagyarázhatatlan, bonyolult viszonyok. Már-már nevetségessé fajuló kapcsolatok. Kornél kitalálta, hogy fütyül a világra. Jól megtámasztotta lábát a deszkán, és megszerkesztette színpadon kívüli fellépését: az életvitelét. Védekezett. S az, hogy a szélesebb közönség, a környezet tiszteletteljes tapssal honorálta mutatványait, csak megerősítette választott szerepkörében. A vele esett tragédiát, mint a hős katona véres ingét, begyűrte állig gombolt zubbonya alá. De a mély sebesülés nyoma hol itt, hol ott csak kibuggyant a terepszínű szövet alól. A seb árulkodott óhatatlanul? Vagy Kornél maga gondoskodott róla, egy-egy hanyag mozdulattal, hogy a kötés csücske olykor azért kikandikáljon? Ki döntheti el?

És most jött ez a stoplámpaszemű, szikrázóan eleven, sugárzóan okos asszony. Föltépte a kabátot. Simogat. De közben kitapogat minden türemlést.

Kornél el sem aludt a pinceéjszaka után. Beszorult a kései vonat legkényelmetlenebb zugába. Régen érezte úgy, hogy valahonnan, valamiből menekülnie kell; de azt, hogy mégsem menekül, mert a rémületnél is erősebb egy másik kényszer, a maradásé, ezt még nem érezte soha. Őrjöngött, hogy képtelen a lelkét kivonni, odébb moccanni a vihar elől a bójákkal határolt, némi lubickolást engedő, de alapjában csendes-pocsolyás vizekre. A csontjában tudta a hirtelen bénaságot, s ez a bénaság nem volt kellemetlen. Zsibbasztó, villamos lüktetés volt – csak a menekülést gátolta, nem az érkező fogadását. Mint aki visszafelé nem léphet, csak, akármi is várja, előre. Legnagyobb szerepálma, a görög dráma végzetszerűsége esett rá. A kései görög drámáé, amikor a kiszemelt lény megküzd kijelölt sorsával, vállalja, s tisztultan vagy nyomorultul elbukik. A kórus a helyzet magaslatán: legalább a kórus elharsogja figyelmeztetéseit; összegez. De itt süket és néma a kórus, még egy befelé tekintő vak jós sem akad. Hol itt egyetlen hang, amely megmondja: amitől szenved, bűn-e, vagy a változás szükségszerű kínja éppen?…

 

 

…Még egyszer nem fogja ugyanazt a hibát elkövetni. Minden képessége megvan arra, hogy a múltat elföldelje. Aki a múltját el nem veszíti nyomtalanul: vesztes. Hajnal így tapasztalta. Túl sokan sírták a bíróságon a fülébe: örökre meg vagyok bélyegezve, büntetett az előéletem. Hajnal sohasem érezte eddig a „tisztességes” emberek önelégült fölényét; inkább némi zavart. Mintha ő maga is büntetett előéletű lenne, csak nem világos: miért büntették meg oly korán a sorsával? Mert amit aztán valóban elkövetett Dénes ellen, amikor bosszúból hozzáment feleségül, papírforma szerint nem minősül törvényszegésnek. Dénes tudott Mátéról, de remélte, majd megszeretteti magát. Hát nem sikerült…

 

 

…A szerelem nem érdem kérdése. És a gyerek születése sem hozza meg. Persze azért sem jár börtön, amit Máté követett el őellene. Ha ügyész lesz, ha egyszer csak azért is sikerül, nagyon megfontolja majd a vádbeszédet. Ő a saját részét leszenvedte. Még többet is ebben a kitaszított másfél esztendőben. Elég. Nem fogja pőre őszinteséggel ezt a másfajta szerelmet elrontani. Máté, Hajnal így határozott, Kornél számára nem létezik. Hiszen neki is megszűnt. Becsapta, megalázta, kifosztotta, aztán eltűnt egy külföldi szolgálati úton. Még a vállalata sem tudta kifürkészni, pontosan melyik cég szipkázta be, pontosan melyik országba.

„Gyereket akarsz? – röhögött. – Hogy a hálót rám dobd? De engem, mint a tyúkot, nem lehet a fához kikötni.”

Dénesért is Máté felelős. Végső soron. Máté! Ott pusztuljon, ahol él. Ez az egyetlen halál, amit szemrebbenés nélkül végignézne. Az első osztályú üzletkötő! Nyilván kötött egy előnyösebb üzletet…

 

 

– …Hajnalt megviseli ez az összevisszaság – mondta Sanyó. Már kora tavaszba fordult az idő. Bimbózó aranyeső, jácintillat, egy-két pittyegő madár. Ült a társaság a hódosi házacska tornácán, a langyosodó napsugárban, isteni puha takarókkal körbebagyulálva. – Elég zavaros volt az élete eddig is éppen! De Hajnit befolyásolni, barátom!… Előbb mászik el a szikla, ha szépen megkérem.

– Nem szeretem a befolyásolható embereket. Mindenki saját magáért felelős. – Kornél megkaparta Hajnal nyakán a szabadon hagyott bőrfoltocskát.

– Jó. De azért mégiscsak megpróbálod félrerántani a részeget, ha látod, hogy a kocsi alá szalad!

– Megpróbálom. De a katasztrófahelyzetekre más a szabály.

– Pontosítsunk, pajtikák! – Hajnal élénken gesztikulált. – Elsősorban ösztönösen bemérjük a távolságot. Hogy mi a beavatkozás esélye. Mert hogy előfordulhat: a fent említett komával együtt taposnak agyon… ugyebár.

– Az ember ilyenkor ne méricskéljen. – Kornél orgánuma elmélyült. – Akkor is mozduljon, ha a szituáció eleve reménytelen!

– Kornélkám, ez sántít. Egy halottból kettő: miért erkölcsösebb?

– Ácsi! – Sanyó töltött a szalmafonatú poharakba. – Valódi ribizlibor… Ágneske kotyvasztotta, majd dicsérjétek! Megáll a józan eszem. Szerelmespár, a ti szituációtokban! Hát egye fene… de akkor legalább udvaroljatok egymásnak! Búgjatok, mint a vadgerlicék, de ne vitatkozzatok örökké elvont micsodákon! Teljes egy órája ülök itt, de egy tapodtat sem haladtunk az ügyben előre… Így megy ez nálatok, magas kultúrkörökben?

Hajnal és Kornél összenevettek.

– Bátyó – mondta Hajnal szeretettel –, ezt te nem érted. Ez az egészben a lényeg. Minket idegesítenek az apró-cseprő hülyeségek. És tudod, bátyó, mi akkor sem unatkozunk, ha fellép a fizikai áramszünet.

– Hát nem. Unalom Hajnalka mellett nincsen. És ez nem veszekedés, nehogy félreértsd. Sohasem veszekszünk. Bágyasztóak a nők, ha annyira le vannak tapadva.

– Hajni! Hajni már gyermekkorában is produkálta magát. – Sanyó a kertbe kukucskált. Ágneske retket és paradicsomot keresett a fólia alatt. Ágneske nem rajong Hajniért, neki ez a típus túlságosan „bolondos”. – Falta a mesekönyveket. De ahol nem tetszett a mese, ott kitépte az oldalt!

– De sohasem olvastam hézagosan! Mindig kitaláltam valamit helyette. Bezzeg te, bátyó, már akkor is azt szajkóztad: azt kell olvasni, ami oda van írva, azt kell olvasni, ami oda van írva!

– Hajnit ingerli, hogy hiszek az eszmében – mondta Sanyó szinte mentegetőzve.

– Nem az ingerel, hogy hiszel benne, hanem az egyoldalúságod. Ezt az egyet ismered, és esküdsz rá.

– Minden eszme egyoldalú – Kornél lazított a takarón –, ahogy éljük és amit hozzászerzünk, az teszi sokoldalúvá. S ahogy képesek vagyunk belehelyezni az egyetemes összefüggésbe.

– Igen. – Hajnal odahajtotta fejét a férfi mellére. – „Szétválasztani, aztán összekötni.” A közös aura. Amiért szeretlek.

– Aura?! – Sanyó kezében megállt a demizson. – Az olyan lelki buraféle?

– Bátyó, maradj a kaptafádnál. Te csak az „aulát” ismered. Ahol nagy szónoklatokat lehet tartani, nagy paksamétából, a tömeges ifjúságnak.

– Hajni… igen kicsi teremben beszélek. Szakadásig gürcölő népek. És még nem láttál előre gépelt papírt a kezemben… – Sanyó arca megzsugorodott, a szája széle remegett. A szeme megtelt a sérülékenyek rebbenő riadtságával. Különben nem hasonlított Hajnalra, de a szemük, a tekintetük jellege téveszthetetlenül rokonította őket. – Ha olyan lennék, nem jövök önszántamból Hódosra… maradtam volna a központban… fenekem alatt a szolgálati kocsival.

– Bátyus, drága bátyus! – Hajnal fölugrott, hátulról belecsimpaszkodott. – Nincs benned semmi humor. Emlékszel, hányszor cipeltél a hátadon? Emlékszel?

– Kikövetelted… – Sanyó fogadta az ölelést. – Addig nyaggattál, amíg gyípacit nem csináltál belőlem… vagy anyus rám parancsolt, vegyelek fel… Pedig már akkor is fájt a hátam. De a mi anyánk! – legyintett, keserűen és őszintén. – Engem megszült az apám ellen, a húgomat énellenem tizenöt évre… Csak imádni tud! De ha imádata tárgya az önállóság legcsekélyebb jelét mutatja, minden átfordul nála gyűlöletbe.

– Egyébként… apáról ma se tudjuk, hogy kiesett vagy kiugrott az ablakon… ablakpucolás közben – mondta Hajnal halkan. – Anya fölzavarta a létra legfelső fokára. Apa magas vérnyomással küszködött, szédült. „Cili, fölmegyek, de ez az utolsó.” Hát az utolsó volt.

– Öngyilkosság? Ugyan, ne fantáziálj! Kornélnak elég a színházban a dráma. – Sanyó elrendezte az asztalon a pogácsát. – Nézzétek, valódi tájjellegű népi szőttes… a népművészkör készítette szeretetből nekem… Majd ha itt az alkalom – hunyorított –, csináltatok nektek is. A párnák is gyönyörűek!

– Alkalom, alkalom! – Hajnal felállt, lehullt a takaró a tornác kövére. – Nem lánykérőbe jöttünk, bátyus. Csak azt akartam, hogy Kornélt megismerd. Ne csak a színpadról.

– De hát valami tervetek csak van? Hosszú távon? – Hajnal Kornélra nézett. Morzsolta a pogácsát.

– Igen – mondta Kornél. – Kitűnő ez a pogácsa. Ágneske sütötte? Szóval nem olyan egyszerű. Rendkívül fontos, hogy a lelkiismereti kérdések tisztázódjanak. Te magad emlegetted, Sándor, kedves, a körülményeket.

– Találkoztunk: ez a lényeg – csatlakozott Hajnal. – A többi idő kérdése. Mindennek megvan a maga ideje.

– Lehet. De ha kíváncsiak vagytok a véleményemre, ha sokáig fogtok bujkálni, rá fogtok menni. Vagy bediliztek, vagy az a bizonyos híres „aura” szétpattan… ha tényleg komoly a dolog, és nemcsak képzelitek.

– Sándor, kedves, eléggé megtanított mindkettőnket a sors arra, hogy képesek legyünk megkülönböztetni az élményt és a kalandot… eléggé. – Kornél nagy lendülettel kezdte, mintha körmondatra készülne, s hirtelen koppantotta le a szónoklat végét.

– Nem szokásom a vájkálás. – Sanyó óvatosan összeseperte a morzsát. – Hajni élete nyitott könyv előttem… – Hajnal, mintha segítene a söprésben, figyelmeztetően lökött a könyökén. – …Előtted is, nyilván. Hát igen, neked ott az a… szóval az az asszony, ahogy ecsetelted… meg a gyerek, ugye. Meg a távolság. Meg a kétfajta hivatás. Talán korábban kellett volna gondolkodni…

 

 

– …Nem lehet elég okos az ember. Túl korán nősültem. – Kornél a torkához nyúlt. – Azért még hűvös a szél.

– Vonuljunk beljebb? Ágneske, ne vacakolj már… Pirkadattól talpon találod. Rossz a közérzete, ha nem babrál valamivel.

Feltápászkodtak.

– És ivadék? – kérdezte Kornél.

– Nem tudta megtartani – Sanyó suttogott. – Ötször vesztette el… egyszer a hatodik hónapig elvitte. De ezt a témát előtte ne pendítsétek!

– Meg tudom érteni – mondta Kornél csendesen –, ha valaki, én aztán igen… Látod – szólt Hajnalhoz –, mindenki cipeli!

– Megosztva könnyebb.

– Alkattól függ. Nem vagyunk egyformák.

– Sajnos. Minden leegyszerűsödne.

– Te, Hajni – Sanyó tréfásan megakasztotta az asszonyt az ajtónál –, nem vagy te a kínaiak bérence? Titokban? De hát félre vicc… Nincs üdítőbb látvány, mint egy eleven kölyök. Az a Kiscili valóságos égedelem!

– Nagyon is rákapott Kornélra. Folyton a szakállát húzkodja.

Kornél mosolygott, bólogatott. S elnézett. Vagy inkább felnézett valamerre.

Ágneske utolérte őket. Még sáros volt a zsomborban a piros retek, a rózsaszínű paradicsom. Összeszaladt a nyáluk.

„Igen – Hajnal tárgyilagosan megállapította –, gusztusos nő ez az Ágneske. Még így is, harsányzöld trevira pulóverben, köténnyel. Aki ezt a fajtát szereti. A ropogós, kemény húsú kövérkét. Apró fehér fogút. Pedig lehet már… mint Kornél, körülbelül annyi.”

– Ne kéressétek magatokat, itt a házikolbász, házi ecetes… Sajnálom, hogy Kiscilit nem hoztátok. Öröm a kis pofáját nézni, amikor tömi magát.

Kornél vizsgálta a környezetet. Tetszett. Meghagyták a hosszú tornácot, az oszlopsort. Az ablakon zsalugáter. Fűzöld, mint a faragott fakerítés. A falak kívül-belül hófehérre meszelve. A bútorok célszerűek, Ágneske bemázolta őket színesre, és virágokat festett fiókra-ajtóra.

– Ma már mindenütt olajkályha dívik – mondta. – Némely kultúrházban majd megfulladunk. Még nem láttam olajkályhát bűz nélkül.

– Hát mi, művész úr, vagyis, ahogy az első percben felhatalmazott, Kornél, kérem, tartjuk a hagyományt. Nem olyan nagy plusz munka, kint a farakás, reggel bekészítem, másnapig a meleget tartja… Te mivel is fűtesz, Hajnika?

Hajnal mindenféle beceváltozatban utálta a nevét, csak a Hajnalkát viselte el Kornéltól egyedül. De legislegjobban a „Hajniká”-tól viszolygott.

– Nekem fűtenek. A Távfűtő Művek. Amikor kedvük szottyan.

– Az a legrosszabb. A kiszolgáltatottság. Mi itt a természet ölén igazán tudjuk, nem mindig tavasz a tavasz, és az ősz sem úgy jön, hogy naptárból füttyentünk neki… Én bizony bedurrantom az öreg cserepest, ennyi luxust még az én Sándorom is megenged, mert egyébként isten ments… állítólag ezért szemelt ki annak idején ez az én uram, amikor még a megyénél volt, mert mi a boldogult szüleimmel, isten nyugosztalja őket, nem kaptuk el a „kivagyi-kórságot”… Egy éve sincs, hogy sírba mentek három nap differenciával. Akkor jöttünk vissza… régi fészek, de Sándorom teli van új vágyakkal… Egyszóval: kívül-belül utáljuk a kozmetikázást!

„Nem is olyan buta – gondolta Hajnal. – Érdekes. Most nem is tűnik olyan butának.”

– Te egyébként is így vagy a legcsinosabb: natúrban – mondta.

– Na, te csak hallgass – Ágneske igyekezett. – Te aztán minden hónapban új nőt csinálsz magadból. De nem mesterségesen! Képzelje, tisztelt műv… Kornél, egyszer fönt jártam Pesten, gondoltam, viszek rétest a kicsinek, de hát Hajni dolgozik, napközben hol keressem, ott görnyedt azon a poros-huzatos ügyészségen, egy akkora, de akkora redőnyös asztal mögött… esküszöm, ha rám nem köszön, meg sem ismerem. Konty, sötét kosztüm, szemüveg… persze aranyos voltál úgy is. Aztán meg lejön az unokahúgom lakodalmára, szemem-szám tátva maradt, olyan frizura… csak úgy röpdösött a feje körül! És a ruhája… ezüst pöttyös, váll nélküli, és valahogy csavarodott a csípőjén, oldalt meg fölhasítva… Nyáron meg mint egy taknyos. Lófarokkal, bikiniben. Egy színésznőnek is a becsületére válnék!

– De legalább a hajamat nem festem – Hajnal odébb tolta a tányérját –, és nem hordok parókát. Tessék: akarod megcibálni?

– A szemét nem tudja kicserélni – mondta Kornél zengő hangfekvésben. – Ezt a barnabársony szemet! Meg ezt a két, kikandikáló, tündéri metszőfogacskát!

„Vámpírfogú. Kiszívod az álmodók vérét. Te vámpírfogú.” Máté szörnyű mondatai. Hajnal émelygett. De csak az ajkát zárta még szorosabbra.

– Persze – csevegett Ágneske –, meg aztán az esze is vág, mint a beretva. Ámbár ez egy nőnek csak ráadás, nem mintha a külsőre mennék, vagy az irigység diktálná, mivel nekem csak nyolc osztályom van… De a lényeg mégiscsak az, milyen a szíve. A párjához. Ha egyszer megtalálja.

Az enyhület átlebbent a szobán. Megállt egy percre négyük felett. Kornél Hajnal kezére tette a kezét. Sanyó magához kanyarította Ágneske derekát.

– És, kedves Kornél, nem is sejti, hány szerepében láttuk… Hányszor jöttünk sírva haza a busszal, mert én vagy átélem, amit adnak, vagy még közben elalszom. És a szép szomorút szeretem. Amikor haldokló professzor volt abban az angol darabban… én személy szerint is nagy tisztességnek érezném, ha családi kötelékbe kerülnének… Hajnikának is úgy kell már egy támasz.

– Ágneském – mondta Sanyó –, csillagom. Keresd elő a szódásszifont.

Ágneske ugrott.

– Szeretem – mondta Sanyó olyan hangosan, mintha védekezne.

– Szeretetre méltó asszony. – Kornél nem hazudott.

– …És mi igenis megpróbáljuk. Persze kilenc hónap, újszülött tapasztalat… De építsen anyámkínja palotát, építsen a téeszelnök, ide, a fél pofámba… a másik fél pofámba meg az összes többi. Ordibáljanak, tülekedjenek. Lessék csak folyton, ki akarja a másikat hamarabb fölzabálni… Majd kiviláglik: kit becsül, ki után halad ez a kis világ… mert ez egy kis világ, cseppben a tenger. Én nem vagyok művész, se jogász. Csak amolyan megbízott „mindenes”. Párttitkár: merev a hangzása. Lehet vitatkozni, de ennél jobbat, nemesebbet nem tűzött még eszme célul: „Képesség szerint dolgozni, szükséglet szerint részesedni.” Hát én egy kicsit házi használatra itt végre megpróbálom előrehozni…

 

 

– …Ma már nem szabad mechanikusan, állás, pozíció szerint osztályozni az embereket. Lejárt a biztos „skatulyák” kora. Íme, a bátyád meg az a papírforma szerint ugyanolyan „tisztségviselő”, akit én sajnos kénytelen vagyok Csabagyöngyéről ismerni… Mintha nem is ugyanazon a bolygón élnének. Tulajdonképpen ez a feladat: a személyi minőség szakadatlan javítása!

Két állomás közt vesztegeltek, Kornél letompította a hangját, de még a suttogása is artikulált, „színpadi” suttogás volt, betöltötte a zsúfolt fülkét.

Hajnal szemvillanással jelezte: a téma nem tartozik a nyilvánosságra. Kornél vállat vont, legyintett, „törődöm is én…”, de azért körbenézte a társaságot. Szolgálati úton járó vasutasok, és egy csecsemővel súlyosbított család: a párnás szakasz szokásos utazóközönsége. Senki sem ismerte fel. Ez jó, még ha egy icipicit bosszantó is.

Aztán elhúzott mellettük az ellenvonat, a finom rángás végigfutott a szerelvényen, majd az egyenletes kattogás újra elfedte a beszédet.

– Örülök, hogy rokonszenvesnek találtad a derék Sanyót… Megjegyzem, ez a legérdekesebb vonásod: valahogy kihozod a partnerből a jót. Ágneske is egészen normális volt, pedig hidd el, eddig csak bosszantott az az áldott primitívsége.

– Az áldott primitívség nem bosszantó. Csak az átkozott. Amikor rosszindulattal párosul.

– És az okos gonoszok? A harmadik-rihárdocskák? Még púpjuk sincs, ami a kiszámított gonoszságot motiválná… És nemcsak alperesek, gyanúsítottak, elkövetők… hanem a saját kollégád néha. Ámbár te talán még ezekben a fejlett intelligenciájú, kígyószerű lényekben is fölfedeznél egy-egy világosabb foltot… Mondd, nincs neked egy smaragdszínű szemüveged? Amivel smaragdvárossá varázslod a szürke kőtömböket? Nem vagy te a nagy Oz titokban? A nagy Oz, kicsi pofaszakállal? – Hajnal előredőlt, belecsimpaszkodott kétoldalt Kornél szakállába, s az állára cuppanós csókot nyomott.

Most Kornél intett: a nyilvánosság!

Hajnal visszahúzódott. Az arca megkeseredett.

– Bocsánat. Elfelejtettem.

Kornél gyorsan odahajolt, arcát az asszony arcához dörgölte.

– Te butika. Nem azért. De apropó: szemüveg! Miért nem viseled?

– Közelre kitűnően látok. Csak tíz méter után kezd a kép egy kicsit összefolyni… Nem olyan gyönyörű a panoráma, hogy érdemes legyen érte a fizimiskámat elrondítani.

– Te… mesenyirbáló! Azt képzelsz a távolba meg mindenüvé, amit akarsz… Mi? Te ravasz!

Egyszerre érintette őket a vágy. Szorosan összepréselték térdüket, a férfi jobb bokáját a nő bal bokájához szorította. Kezük illedelmesen a karfán – a felsőtestük lazán hátratámasztva, csak a szemük tapadt össze. A külső szemlélő azt hihette, fáznak. Hajnal már többször átélte ezt a különleges édességet, amikor a fizikum helyett a pszichikumban olvad szét a világ, s Kornél is élvezte a mazochista játékot, a robbanni kész, de akadályozott gyönyör kínját.

Szerencsére, már-már az elviselhetetlenség határán, jött a kalauz. A kényszerű mozdulás visszarendezte ösztöneiket. Hajnal kibontotta Ágneske úticsomagját, nevetgélve turkált benne.

– Ez aztán az elemózsia! Imádom a süteményt… nincs hajlamom a hízásra. Hájas vagyok én valahol is? – Hajnal kiemelt egy hatalmas szelet tortát. Kornél belekóstolt, azután letette.

– Nem ízlik Ágneske remekműve? A saját receptű diókrémes? Kiscili kedvence. Különben is: amit fölhíznék, cigivel ellensúlyozom. – Hajnal rágyújtott, jókedvűen fújta a füstöt.

– Gyerek van a kocsiban – mondta Kornél halkan.

– Dohányzó szakasz! Tudták, hova ülnek… másrészt Kiscilinek sincs tőle kutya baja.

A csecsemő apja, mintegy igazolásul, kedvet kapott, maga is elővett egy csomag Symphoniát.

Kornél arca – mintha több rétegben kennék rá a fehér alapozót – fokozatosan sápadt és változott. A maszk esett le róla? Vagy föltette a maszkot? Verejték indult a szakáll tövében.

– Mi bajod? – kérdezte Hajnal értetlenül. – Miért nem mondod, hogy utálod a nőn a dohányszagot?… Olyan képet vágsz, mint Rigoletto, amikor a saját lányát találta a zsákban.

Kornél felpattant, s a lábakat félrerúgva kirohant a kupéból. Már nem fehér, hanem lángvörös volt a feje. Olyan indulattal tépte fel a tolóajtót és csattintotta vissza, hogy a poronty hisztérikusan csuklani kezdett az anyja ölében.

– Micsoda népek vannak – mondta az anya –, ennyire nem képes egy látszatra finom ember viselkedni!

Mind Hajnalra néztek.

Hajnal megbénult. Máté egyszer puszta szeszélyből ott hagyta vacsora közben az Emke asztalánál.

– Rosszullét – motyogta. – Epegörcs, kérem.

Kiosont. A folyosó is tömve. A vonat lassított. Állomás. Ha leszáll? Teremtőm-uram, ha leszáll ez is?

Az ablakhoz furakodott, átdugta a fejét egy sörösüveget markoló kar alatt.

– Kornél! – kiáltotta a semmibe. Sötétedett. Alakok, árnyak surrantak-suhantak a salakos peronon. – Kornél!

Idegenül pillantott a piszkos ablakperemben guruló könnycseppre.

– Kedveském! – Egy néni, fejkendős, de már városi ruhás, a hátát megkopogtatta. – A művész urat tetszik keresni? Itt van e helyt, a mosdóban.

– Köszönöm szépen – mondta Hajnal. Lassan elengedte nyakát a fojtás. Tülekedett a mosdóhoz. Bűvölte a kilincset.

A néni szánakozva csóválta a fejét.

– Így odalenni – morogta. – Egy férfiszemélyért! Csak mert maskarát ölt, és amit úgyis tudunk, elszavalja…

 

 

…Azt a jelenetet sikerült kimagyarázni. Hajnal elhitte, hogy a bőséges ebédtől fölfordult Kornél gyomra, elhitte, és főzött kamillateát. Simogatta, ölelte, óvta… Rávert Kiscili fenekére, ne macerálja a jó Kornél bácsit, hadd pihenjen, a bácsi nagy színész, a bácsinak utazni kell, szegénynek, folyton, folyton.

Az a délután nehéz alakítás volt. Végül Kornél valóban hányingert érzett: saját magától undorodott. Már az első alkalommal el kellett volna mondania a teljes igazságot. Nem vénasszonyos sirámmal, csak tárgyilagosan, egyszerűen. De az első alkalommal nem állt rá a szája. Később pedig Lizi betegségét is elég volt részletezni. Az allergiás, gyógyíthatatlan, vele született idegrendszeri asztmát.

– Tulajdonképpen nem betegség – mondta Hajnal. – Csak állapot.

Hajnal egészséges. Még az influenza is elkerüli. Azzal dicsekszik, hogy Kiscilit majdnem a telefonfülkében nyomta a világra. Szülés után öt nappal már mosott. Kiscili a mandulagyulladást is lábon viseli, onnan tudni, hogy valami baja van, mert olyankor még rosszabb.

De jön a nyár. A színházi szünet. Hajnalnak egyetlen feltétele volt: Lizit nem szabad becsapni. Lizinek tudnia kell, hogy ő, Hajnal, megérkezett! Lizinek le kell szoknia arról, hogy Kornél férfi a számára. Minden ezzel kapcsolatos, eddig is csak szórványos igényéről le kell mondania. Nem lehet kapcsolatuknak férfi-nő jellege, még azon a kötelességszerű, nyögve nyelős, szórványos szinten sem, mint eddig. Ez a „minimális program” – Hajnal így fogalmazott. S Kornél elfogadta. Hajnalt nem lehet „keverni”. Hajnal nem színházi segédszínésznő, nem alkalmi kurva, nem ruhatároslány, nem unatkozó orvosfeleség, nem nimfomániás gimnazista.

Lizi sírt, levegő után kapkodott, a torkába spriccelt, aztán látszólag megnyugodott. Megnyugtatta, hogy Kornél közölte vele a tényt: komolyan szerelmes, most először… Lizi azt mondta, ez az őszinteség is bizonyítja, mégiscsak igazi házastársak ők ketten… nem kell ahhoz lefeküdni. Lizi konok, de a maga módján nagyvonalú. Talán meg is könnyebbült: nem kutatott a zsebében többé, nem figyelte gyanakvó tekintettel a szomszédlányt, a postásnőt. A levelek fölbontásával és ügyetlen visszaragasztásával is fölhagyott. Csak megszagolta a borítékokat. De amióta Hajnal „belépett”, nem volt a hazaérkező leveleknek női szaga.

Hajnal testileg-lelkileg ép. A rossz házasság megviselte ugyan. A munkája komorságával naponta megküzd. De Hajnal győz. Dénes gorombaságát, jellemtelenségét sem tűrte: szakított vele. A közös gyerek sem tartotta vissza. Rendkívüli tulajdonságok nőben. S az is rendkívüli, hogy a válást nem sürgeti. Elég neki a tudat, hogy nincs a viszonyukban hazugság. Elég neki, hogy minden lehetséges szabad időt együtt töltenek. Csak néha felhősödik el az arca, amikor az órájára néz: indul a vonat vissza.

De mi lesz most? Hajnal már tervezi a nyarat: Kiscilit leviszik Sanyóék, Ágneske alig várja. Lizi unokaöccse szintén csabagyöngyei, meg az egész pereputty, majd vigyáznak Lizire, ha Lizinek erre egyáltalán szüksége van. De egy barlangkúra is jót tenne neki. Orsikát balatoni táborba küldik három hétre, Hajnal elintézi… Különben is meg akarja Orsit ismerni!

A színház becsuk. Nincs többé ürügy, miért ingázik olyan sűrűn Pest és Csabagyöngye között.

Nincs több haladék. Be kell vallani.

Kornél hirtelen haragot érzett. És határozott ellenszenvet. De miért Hajnal iránt? És miért üldögélt a játszótéri padon, miért késett el, csak azért is? Miért csöngetett harsányan és sértetten, mintha Hajnal vétett volna valamit? Miért?…

 

 

HANG közeledőben. Minden százfele és ezerfele tépve. Szövetségesek közelítenek, jobb kezükben virág, baljukban kés a formaruha réseibe rejtve. A gumi-mosolygások korszaka ez. Demagógia az alacsonyhitűek magasiskolája. Kölcsönös önmagasztalások. A butaságok változatai okosságukra gőgösek. Jobb kézzel köttetnek a szerződések, bal kézzel már meg is szegetnek. Nincs hitele a világ ígéretének. Szúrós szél a megismerés, elsodorja a teremtett népek rosszul rögzített kellékeit; rozsdás kacatok csörömpölnek a csöndes űrben. Meztelen látvány didereg a tükör közepén. Távolodóban. De lesz illő ruha, lesz lépcső szilárd is…

 

– …Már feladtam a reményt – mondta Hajnal. – Késett a vonat? És milyen nyúzott vagy! Egy szerény kocsira miért nem telik neked? Mit csinál… mit csináltok a pénzzel?

– Drága a diéta. – A dallamos hang most recsegett.

– Nem kell fogynod… semmi pocak… – Hajnal elbizonytalanodott. Megint az a sötét függöny a férfi arcán. Az a furcsa drapéria, amin nem hatol keresztül kedves szó, cirógatás.

Kornél rátaposott egy sípoló plasztikbabára. Odébb rúgta.

– Egy majdnem hároméves gyereket már rá lehet szoktatni, hogy ne dobálja szerteszét a játékait!

– Én szórakoztam vele… – Hajnal ide-oda rakosgatta a szőnyegen heverő tárgyakat. – Alig vártalak. Hogy kibírjam. Nyomkodtam és azt képzeltem, a vonatod füttye… – Kiszolgáltatott, tanácstalan lett. Két metszőfoga védekezően beharapta az alsó ajkát. Határozott gesztusai elhervadtak. Lekuporodott a heverő szélére. – Nem értem, Kornél. Úgy, de úgy szeretlek. Mondd meg, mi van. Mondd meg, ha kihunyt belőled… becsülj annyira. Csak nyisd ki az arcodat újra, kérlek.

Szánandósága hirtelen föllobbantotta Kornélban az összetartozást. Hiszen ez az asszony kevés szóból is ért. És talán azt is megérti, eddig miért hallgatott. És miért nem akar a jövőben erről bővebben beszélni.

– A gyerekem – elrejtette arcát Hajnal hajában –, Orsinak diabétesze van. Kétéves korától. Ez megszabja az étrendet. És megszab mindent.

– Diabétesz? – kérdezte Hajnal. – Cukorbetegség? Drágám, ma már minden tizedik embernek magas a cukra.

– De nem gyermekkorban. – Kornél felállt, hátat fordított. – Naponta kétszer kap inzulin injekciót.

– Szegényke – mondta Hajnal, részvéttel –, az a sok szurkálás, hogy félhet a tűtől!

– Nem a tűtől kell félteni – Kornél szembefordult, kiáltott –, hanem attól, hogy ahogy nő, megtudja, mi lesz a vége!

– Állapot ez is! – Hajnal eszelős vigasztalással visszahúzta mellére a férfit.

– Állapot! Amíg a szervezete kitart.

– Ismertem egy cukros fiatalasszonyt. Együtt jártunk egyetemre. Gyereket is szült! Az emberi kor legvégső határáig… el lehet vele… Kornél! Nem olyan fekete az ördög…

 

 

– …El tudom képzelni! Előbb kellett volna, mindjárt megosztani velem! De nem baj. Nincs késő. Válásról szó sem lehet. Itt vagyok melletted. – Hajnal kényszerítette a férfi sebzett szemét, hogy visszanézzen. – Akárhogy, de veled… majd én mindenért megvigasztallak!

„Minek hajszoljam a mélybe? Minek gyötörjem részletekkel? Minek terheljem statisztikai adatokkal? Ha egyszer segítség úgy sincs… hadd higgye, hogy az ő szerelme csodákra is képes. Hadd higgye, szegényke” – gondolta Kornél. Már túl sok volt mára a szenvedés. Hagyta, hogy elsodorja az asszony lelkesedése.

– Amit adni tudok, fogadd el tőlem. – Hajnal ölelt. Egyetlen célja volt: a másik öröme. Múljék el, maradéktalanul múljék el legalább percekre a keserű pohár.

– Mondd… mondd, hogy amióta vagyok, legalább könnyebb.

– Könnyebb – mondta a férfi. Úgy szerette Hajnalt, hogy hazudott érte.

És Hajnal is úgy szerette őt, hogy most sem volt szíve minden igazat bevallani. Mátét, az emlékéhez ragadó begörcsölt reflexeket, a lucskossá ázott éjszakai ágyneműket, esztendők rongybabaságát, a hiábavaló bosszút: a szerencsétlen házasság igazi okát… és hogy nem Dénes volt goromba, hanem ő, az undortól, amit Dénes szőke pihével borított puhasárga teste keltett benne… Az unalomtól veszekedett, mesélhetett Dénes bármit. És képtelen volt hálálkodni, amiért feleségül vette… Éppen most vallja be, hogy az egész dús Dénes-históriából egyetlen sovány falatka a Dénes bűne: Kiscilit valóban elhanyagolta? Ami tulajdonképpen Hajnalnak kapóra jött a válóperhez. Hiszen úgysem kerülnek soha össze, soha nem lesznek férj és feleség…

 

 

– …Kornél mindig a felhők közt lebegett… Csak az nem vette palira, aki nem akarta. Hiába tépdesed azt a ronda bulldogkutya-szakálladat… – Nelli mézeskalácsot kínált, papucsán égnek állt a pompon csapzott szőre. – Megszokhattad a stílusomat. Én nem fogok a szent művészeted előtt hasra vágódni… Nekem a testvérem vagy, a fenekedet törölgettem!

– Ilyen nagy a korkülönbség köztetek? – kérdezte Hajnal. Védte Kornélt.

– Öt év… – Nelli elvörösödött. – Lánygyerek korán befogható. Ne hidd, hogy rosszat akarok. De valakinek tiszta vizet kell öntenie a pohárba.

– Nelli – kérlelte Kornél erőtlenül. – Nem ezért jöttünk… nem a te tiszta vizedért.

– Lári-fári, nem ezért… Nálam ismertétek meg egymást… ha nekem a tejcsarnokos nem ajánlja Kantár Hajnalt, ha nem biztosít arról, hogy szerény díjazásért abszolút biztos jogi tanácsot ad, kíváncsi vagyok, mikor hoz össze benneteket a jó sorsotok! Pottyanjatok már a földre… Egyébként amit a kutyám csinált, tényleg nem számít birtokháborításnak. Kerítésen kívül harapta meg a macskát. Hiába, kertes házikó, van előnye, de hátránya is.

„Sohasem tudnék ezen a kietlen környéken élni – gondolta Hajnal –, ez a se város, se falu… ezek a nyamvadt fák, ez a seszínű vakolat!”

– Most persze Hajnalka azt gondolja, a frász lakna Kőbányán, ha nem muszáj… De a társbérletnél jobb, nem? És a tulajdonos nem tehet ki, ezt is tisztáztuk, csak ha biztosít cserelakást. De én nem estem a fejem lágyára. Majd ha Pasaréten! Én bírom idegekkel.

Nelli csak a testtartásában hasonlított Kornélra. Egyébként eltörpült kettejük mellett: százötvennyolc centijével, vékony karikalábával, valószínűtlenül nagy, aszimmetrikus arcával és balról jobbra fölfutó ferde szájával nevetésre ingerelt. De hogy ez a nevetés soha be ne következhessék, arról Nelli „légköre” gondoskodott.

– Azért avattunk be – mondta Kornél emeltebb hangon –, hogy ne pletykaként terjeszd.

– Pletyka és én?! Hát elárultalak valaha? Én kotyogtam el Lizinek, amikor idejártál azzal a vöröskével? Én, aki puszta testvéri szeretetből átengedtem télvíz idején a szobámat? Egyébként mindig a vörös nőkre bukott, örülök, hogy végre egy szőkével is látlak… – Ide-oda forgott a nyaka, mint a gépfegyvercső, kettejük között.

– Nelli! Mi nem kérezkedtünk szobára – mondta Hajnal –, légy szíves, ne vonj analógiát.

– Ne hasonlítsalak Kornél kurváihoz? Ezt fejezted ki ilyen finoman? Hát minek nézel engem? Nem tudok én disztingválni? Én, aki öt nagy csalódással a hátam megett is született szerelempárti vagyok? Ha nem is bájolgok, azért még van bennem költészet… – Állát magasra tartotta, a kezét a dagadt ujjperecekkel a vállához emelte, mintha röpüléstől tartaná vissza az effajta társalgás.

– Csupán azt akartuk, te is tudd, mi ez. Ha már a helyzet miatt nem is léphetünk… – Hajnal már bánta, hogy kierőszakolta ezt a találkozást. Kornélra kellett volna hallgatnia: Nellinek ehhez semmi köze, Nelli csak zavaró tényező, bármilyen felületesen kapcsolják is be. De Hajnal szilárdul hitte, ez így nyílt, így becsületes.

– Tudom én! Messziről megérzem két emberről… Hiszen tőlem kérte el a drága művész úr a telefonszámodat… tudtam én, hogy nem a paragrafusaidra kíváncsi! Tudtam én, hogy nem szalmaláng, mivel nem ide hozott… Vegyétek tudomásul, én igenis drukkolok nektek! Itt lenne az ideje, hogy valaki erélyesen leszedje a légyfogóról az én szerencsétlen, jobb sorsra érdemes egyetlen öcsémet. Mi kora ifjúságunktól árván tengődtünk… nem mindenkinek van annyi lelkiereje, mint nekem, hogy önerőből fölverekedje magát a szintre… – Körbemutatott. – Valódi rózsafa barokk… ónserlegek… Arany és brill: csak az árfolyamot figyelni, és mindig biztos pénz. És engem nem ám egy férfi tart ki, nem meresztgetem a fenekem a kispadon csendes hárs alatt, mint a Lizi!

– Lizit hagyd ki – mondta Kornél, és a vörösség megint földuzzasztotta a fejét. – A… gyerek anyja.

– Igen – helyeselt Hajnal, egy árnyalattal halkabban. – Minek egy beteg asszonyt bántani?

– Beteg… beteg! Akkor ne fogjon meg egy jámbor, fiatal embert magának… az ő betegségével… De hiába óvtam Kornélt: vigyázz, ne hagyd magad lépre csalni, várj, amíg egy jobb parti akad, nem, neki kellett fejjel rohanni a falnak… éppen azt a nőt elvenni!… Ismered? – Gépfegyvercső-nyakát Hajnalra fordította.

– Nem… talán még nem lenne szerencsés.

– Ha nincs más téma – Kornél emelkedett –, mi megyünk.

– Mentek a nyavalyába! Örülj, hogy felkarolom az ügyet. Én Hajnalkát igenis becsülöm. Minden olyan asszonyt becsülök, aki a saját talpán képes megállni… és ez Hajnal dolga, hogy bal kézről is képes elvállalni téged. Azért mégis kéne valami pénzt csinálnotok. Minden eshetőségre. Ha mégis fordul a dolog. Mi lesz a nagy tervből? Az ügyészi státusból? Hajnalka, drága, haladt valamit?

– Le kéne tennem a szakvizsgát – mondta Hajnal bizonytalanul –, de mostanában fáradtabb vagyok. Hátha nem is nekem való. A büntetőjogi perek különösen.

– A szerelem! Az vette el az energiádat! Zutty: benne vagy a veremben. Pedig a jobb állás nagyobb pénz. Kornél is ráverhetne. Valamikor magyar nótákat is énekelt. Szólhatok egy-két szervezőnek, a százalékot leadod, és úgy megtöm haknival, hogy…

– Magyar nóta! – Hajnalt elkapta a nevetés. Elképzelte Kornélt, ahogy a cigány a fülébe húzza, Kornél csokornyakkendőben, és a hangját böcögteti: – „Hej de nem való bokréta gyűrött süveg mellé, nem való gazdag lány szegény legény mellé…”

Kornél is pukkadozott. Ez is nagyszerű volt: hogy mindketten ugyanazon nevettek.

– Ja, ha nektek büdös a munka! Jól néznénk ki, ha megengedtem volna magamnak, hogy finnyáskodjak… fölfordultam volna. Én, Hajnalka, ezzel a tíz körmömmel kapartam össze mindent. Amit én csinálok, fogalom a szakmában! Művirág és koszorú! Hát így, forró nyárban, némi pangás, de szeptember már előszezon, halottak napja előtt a csúcs, hat emberem járja a vásárokat. Mostanában a fehér, tölcséres kála megy zölddel, azért minden pénzt megadnak, földobja a sírt, csak a kálánál több drótot kell a krepp-papírhoz hajlítani, megsínyli az ízület… De hát márciusban termálfürdő, luxus szinten… Ennyi nekem kijár, mondja valaki, hogy nem?

Bámulták, mint egy különleges bogarat. Vannak bogarak, amelyek olyan különlegesen csúnyák, hogy nézni őket már-már élvezet.

– Amerikában nagyvállalkozó lehetnék… Amerikában tudnak élni. Keep smiling, no problem… Minek ezt az egyetlen rövid életet agyonkomplikálni? Kivenni belőle, amennyit csak lehet, nem filozofálgatni… utána úgyis zsupsz, a föld alá, és azontúl semmi!

– Hát erről nem kezdek veled újabb vitát – mondta Kornél. Jó volt megfogni az asztal alatt Hajnal meleg kezét. Jó volt tudni, mit jelent Hajnal arcán a sajnálkozó mosoly, ahogy Nellire néz.

– Te, öcsi, legfeljebb irigykedhetsz: az örömhöz sohase értettél. Ahhoz se!… Talán a csavargás! Az igen. Azt szeretted. Hajnalka, drága, ez többet járt az iskola mellé, mint bele!

– Mégis sikerült neki – mondta Hajnal. Alig leplezte haragját. Hogy meri ez a nőszemély Kornélt kritizálni?

– Isten csudája… ha hinnék istenben. De anyuska gondoskodott róla, hogy még ha van is Isten, köszönöm szépen, én ne kérjek belőle. Az örökös ájtatosságával valósággal odataszította apuskát is mindenfajta kétes politikai elemeknek!

– Halottakról jót vagy semmit. – Kornél felállt…

 

 

– …Ne légy olyan kényes! – Nelli visszanyomta Kornélt a székbe. – Anyuskáról neked is megvolt a magad véleménye. Anyuskát még a te született balekságod sem tudta elviselni. Hajnalka, te mint fölvilágosult, haladó nő, képzelj el egy anyát, aki hajnaltól napestig csak a templomot bújja, a távoli éhezőkért kilencedeket fogad, de litániakor nem ad vacsorát, aki azt se tartja számon, mikor van a két világra dobott gyerekének a születésnapja, de a szentek neve napján gyertyát éget… Aki folyton égre fordított szemmel, pipiskedve járkál, átöltözik minden misére, de a kölykeinek kilóg a lábuk a cipőből… Aki odaadja a család egyhavi keresetét a missziónak, csak azért, mert zsánere a tisztelendő, s közben a szomszédok tartanak minket kegyelemkrumplin… Úgy éltünk, mint a barmok, a legelőre kicsapva. Ha megbetegedtünk: az orvos drága, de ingyen az Üdvözlégy Mária… Köszönöm szépen!

– Ilyen volt? – kérdezte Hajnal döbbenten. S egy régi Nellit látott: piszke lábacskával, zárt ajtó előtt, ahogy szorongatja a rácsot.

– Ilyen – mondta Kornél tompán. – Sajnos ilyen. Túlzás nélkül…

 

 

– …Elkerülném, ha nem volna mégis a testvérem. És ha nem volnának a gyermekkori emlékek – mondta Kornél, amíg Nelli kiszaladt, hogy csokorba kössön nékik néhány kókadt dáliát. – Látod, ez a veszélyes primitívség!

– Miért vetted mégis igénybe a szolgálatait? – kérdezte Hajnal.

– Bánom. Amióta ismerlek, szégyellem is. De olyan esendő állat a férfi! – Kornél lecsüggesztette a fejét.

– Elég – Hajnal szeretettel megakasztotta. – Hiszen az is csoda, hogy kibírtad a… körülményeket józan ésszel. Miért utálja Nelli ennyire azt a szegény Lizit?

– Ez a mániája – Kornél értetlenül széttárta a karjait. – Talán bosszantja, hogy Lizinek így is sikerült… férjhez menni. Ő meg hiába képzeli a fejére a mirtuszkoszorút. Pedig hát Lizitől semmi sem áll távolabb, mint a férjfogás, pláne rafinált módszerekkel!

– Hát akkor mért vetted el? – tört föl a kérdés Hajnalból. Már régen fullasztotta a torkát.

– Hát… – Kornél tépett egyet megint a szakállán. – Te miért mentél Déneshez? Annyira magányos volt… én fiatal statiszta… meg olyan kedves és szép az arca… megsajnáltam, hogy mégse…

 

 

– …Ne folytasd! Te… te világszíve! – Hajnal megcsókolta. – Jól belecsöppentünk mi az életünkbe: az én anyám a fojtó kisajátításával, a tied ezzel a rideg tartással… Sok mindenért felelősek. Amit olyan korán eltoltunk…

 

 

HANG közeledőben. A halálba tuszkoltak tolonganak a szférák legalsó küszöbéig. A tömeges halálba préselt massza. Félkész teljesítések: iszonyú gyorsulás a föl s le áramlásban. De pontos szabállyal leng az Ő lapátja a végtelen vizeken, ha közben több csepp pereg is; tervszerű a csobbanás ideje és a vizeket borzoló mélység foka. Selejt nincs, csak különbség a helyezésben. Távolodóban. Iparkodjatok. Bár ha elsőkből válnak néha utolsók, nem biztos minden utolsó fölmagasztalása!

 

 

– …Kedves, mindenki önmagáért felelős végső soron. – Kornél viszonozta a csókot. – Ne kenjünk semmit senkire… Ugyanabból a körből nőhet ki rablógyilkos, és nőhet ki zseni. A belső mag minősége dönti el végül.

– Igen – Hajnal boldogan szőtte tovább –, de azért ha rablógyilkos lesz a megnyomorított gyerek, senki se mossa le a szülőről a bélyeget… Ha viszont a nyomorítás ellenére kap szárnyat, eredményével föloldozhatja az eredetileg vétkeseket.

– Júdás nélkül Krisztus sem tudta volna megfeszíttetni magát. Júdás segített a megváltásban, de az árulás tette alól ez se mentette fel!

– Szánom Júdást és szeretem. Azt, amelyik a nyakába hurkolja a kötelet. Szerintem az ördög már kívánja, mossa meg végre valaki…

 

 

– …Elveszett emberek vagytok. Kint aszalódom a napon, hogy kicsit összebújhassatok, hát érdemes? Nem rojtosodik ki a szátok a süket dumától? – Nelli dróttal szorította el a sárga dália szárát, a drót a zöld növénytestbe belevágott. – Így aztán nem esik szét! De ne Lizinek hurcold, mert képes rá, ezt Hajnalkának szedtem.

– Dobd a kukába – mondta Kornél már az utcán.

– A virág ártatlan. És valódi. És végül tényleg nekem tépte.

– Igaz. – Kornél átkarolta. Vártak a buszra, ritka járat. – Hiszen te is megtalálod a sok rossz közt a parányi jót…

 

 

– …Mi nem vagyunk azok az emberek, akik prűdek vagy szántszándékkal keresik a kákán a csomót. Elvtársnő, mi nem vagyunk azok… – A társbérlők, élen a családanyával, fölsorakoztak az előszobában. – A veszekedés immár ötéves kényszerű összezártságunkban eleddig ismeretlen tényező… De éppen az elvtársnőnek kellene tudnia, hogy bizonyos szabályokat minden állampolgárnak be kell tartania. Ami itt a nyáron folyt, csaknem kimeríti a közszemérem elleni vétség fogalmát. Mi egyszerű dolgozó létünkre megbotránkozunk… Az elvtársnő lakószobáját homályos üvegezésű ajtó választja el a miénktől… és csak egy alacsony szekrényt toltak elé. Egy nagyobbacska fiúgyerek minden árnyékból következtet!

– Ha székre állítják. Maguk lesnek rám, Juditka? – kérdezte Hajnal. Fáradt volt, nagyon fáradt. Az ügyészség szörnyű annak, akinek nincs semmi hatalom a kezében. Beavatkozás nélkül szemlélni a mocskos ügyeket: a tehetetlenség gyötrelme. A védő véd, az ügyész vádol, óvja a törvényességet, a bíró ítél, az ülnökök szórakoznak, de mit csinál Kantár Hajnal? Kulimunkát. Kéz alá dolgozik. A véleményét senki se kéri. Ezért kár volt a gyámhatóságnál az adminisztrációt odahagyni. Az öt év egyetem energiája is kárba vész. Ha nem szedi össze magát.

– Nem kell ahhoz leselkedni, hogy a jellegzetes zajokból meg a mozgásból egész precízen ki ne lehessen találni, hogy ez egy törvényen kívüli, rendszeresen űzött szerelmi viszony.

– Mit akarnak? Szabad vagyok, független. Semmi közük hozzá. És maga, János, eddig olyan normális volt… mit akarnak hirtelen tőlem?

– Kezicsókolom, elvtársnő, a feleségem talán egy kicsit túloz, nem is így szerettük volna, hanem fehér asztalnál, tapintatosan kitárgyalva… Nekünk is érdekünk a külön lakás – darálta a férj, tapperhasa alatt a nadrágot egy kiszuperált úttörő bőröv tartotta. Hessegette a gyerekeket. – Titeket meg senki se hívott… Akkor bezzeg előkerültök, amikor semmi szükség rátok.

– Megmosakszom és átmegyek – mondta Hajnal –, csak leteszem a táskámat. Ha van valami kívánságuk, megbeszéljük. De miért kell ehhez az utamat eltorlaszolni?

– Ha mi arra várnánk, hogy az elvtársnő átjön magától, s nem csak azért, hogy azt a szegény kicsit egy délutánra lerázza, akkor ítéletnapig várhatnánk! – Juditka azt hitte, kövérsége kevésbé feltűnő, ha dugószerű tömzsi törzsét Eiffel-toronyszerű hajépítménnyel toldja meg. Ferde vágású szemében diadalmasan lobogott az eddig eltakart gyűlölet. Arcát elcsúfította az orrához túl közeli felső ajak, melynek két íve egybeszaladt, s az orral csaknem érintkezett. Mintha jól operált nyúlszája lenne, pedig csak vízszintesen nyomódott össze egy kissé a feje.

– Nem szívességből vállalták… olykor-olykor.

– Elég annak a mozgékony kislánynak egész nap az óvodában, egy terembe beszorítva… Én hármat nevelek egy fizetésből, szerény munkásfizetésből mégpedig, de meg lehet nézni, mikor jutott eszembe színház, mozi!

– Na, Juditka, erre én a maga helyében nem lennék olyan büszke. – Hajnal fáradtságát a düh kiszorította. – A szerény munkásfizetést pedig nekem ne emlegesse. Vannak kispénzű munkások szalagon, több műszakban, de hányan, a kedves János azonban igazán nem az… A múlt héten dicsekedett, amikor soron kívül fogat merészeltem mosni a fürdőszobában, hogy az ő szakmájában ötezer a havi minimum… Még a borítékot is meglobogtatta, hatezer-kettő volt rajta, nettó… Én meg háromezer-kettő fixért turkálok az emberek szennyesében, és egyre romlik az akták közt a szemem!

– Látod, te hülye? – Juditka csípőre vágta a kezét, János ijedten markolta nadrágszíján a fémemblémát. – Nem bírsz magaddal, ha szoknyát látsz? Rögtön hencegsz? Azzal miért nem hencegsz, hogy te vagy az alapszerv bizalmija e hó tizenöttől? És hogy igenis van hatásköröd kifogásolni, bizonyos szocialista erkölcsbe ütköző cselekedeteket?

– A gyerekért kell mennem. – Hajnal órája megint megállt. Újat kéne venni, de miből? Kiscilinek télikabát, sapka, melegítő, az óvodába gyurma, váltócipő… – Kiteszik a lépcsőre, ha nem érek idejében oda.

– Ilyenkor sürgős – sziszegte Juditka –, amikor entyem-pentyem, akkor bezzeg!… De röviden: államunknak is érdeke, hogy a társbérleteket felszámolják. A tanács támogatja. Nekem felőrölte az egészségemet ez a sötét lakás, a rossz fűtés, de államunktól nem lehet várni, hogy a sült galambot a szánkba repítse. Mi takarékoskodtunk… tessék záros határidőn belül közölni, mikor kerülhet sor a cserére. Tessék élére rakni a pénzt, a művész úr, akit különben a rádióból nagyon tudok méltányolni, nyissa ki a bukszáját, cseréljenek egy önálló lakásra, ott aztán senki sem szól bele… Csodálom, hogy a gyerek apja tűri. Ámbár ehhez semmi közöm, de arról is megvan a véleményem, negyedévben egyszer, ha megnézi a saját magzatját… Engem levegőnek tekint, azelőtt legalább kezet csókolt!

– Fiam – szólt rá végre János. – Fiam, csukd be már a szád. Valami füstöl a konyhában.

Az asszony, gyerekeit magához ölelve, mintha túszokat hurcolna, sértetten visszavonult. Rájuk csapta az ajtót.

– Elvtársnő, Hajnalka, kérem – mondta a férfi –, rosszat tesz az asszonynak az ősz, és bizonyos női operáció előtt áll, tessék őt megérteni! Mindenkinek jobb, ha a fejlődés nem torpan meg, és élheti mindenki az életét… A fürdőszobát is váratlanul tetszik igénybe venni, mostanában amellett többször. És nem elhanyagolható tényállás, hogy mi vagyunk itt az őslakók szülői jogon. Az ön édesanyja, kicselezve a rendelkezéseket, elköltözött egy öröklakásba. Magácskát meg hátrahagyta. Hát ez a mi szocialista rendünkben az igazságérzetünket bántó kiskapu!

– Anyám egy ócska garzonban lakik. Örökölte.

– Adhatta volna az elvtársnőnek is.

– De nem adta – Hajnal körbetapogatta a fejét. – Fejezzük be. Azt akarják, cseréljük ketté a lakást. Szerezzek én is pénzt. És nem vigyáznak többé a gyerekre.

– Pontosan – sóhajtott könnyebbülten a férfi. – Pedig igen aranyos gyerek, csak sok bögrét tör. Nincs vele foglalkozva. És tetszik tudni, hogy van az: épp most csordult ki a pohár. Igyekezni kell az embernek, ez az egy kis életünk van, még nyugdíj előtt elérni a komfortot… Lakás, kocsi, talán egy kis vityilló… Megnyílt a dolgozók előtt a boldogulás útja. Hajnalka elvtársnőnek is sikerül majd. Csak egy kis fegyelmet, egy kis optimizmust. – A férfi gyorsan, suttogva beszélt Hajnal bal fülébe, de Hajnal jobb fülében közben visszacsengett Nelli szövege is. „Arany, brill, rózsabarokk. Csak könnyedén… mosolyogva, nincs probléma, a szint…”

Nem vitatkozott. Kínjában nevetett…

 

HANG közeledőben. Ne egyél sokat: demagógia az éhezőnek. Hányd ki fölöslegeid: a jóllakottnak undok tanács. Mégis: két roppant tévedés ingerli a fedezékben szunnyadó harmóniát. A két tévedés egyazon agyaglap két oldalára vésve, a nyelv csak a más, és más a tipográfia eleganciája. Levegős vagy tömöttebb betűsorok. És a színezés különbsége oly megtévesztő. Az egyik szín fakul, és erősödik a másik. Távolodóban. Fogyasszátok a megtermelt elfogyaszthatót, tiétek. De tudjátok: titeket is típusmalom emészt; kétféle a zaj, de egyazon a forgó kerék mohósága. Termeljétek hát párhuzamban az elfogyhatatlant, és az agyaglap elvékonyul, áttündököl az Írás…

 

…Kornél levélben nehézkesen fogalmazott. Minden megszólítást, befejezést mesterkéltnek érzett, az egészből kiszakítottnak. Az apróságok leírásához lusta volt, s ami kimondva súlyt kapott, egyedivé vált: „szeretlek, fontos vagy, alig tudok nélküled létezni”, írásban giccsé süllyedt. De mivel úgy összesűrűsödtek a színházban a feladatok, két nagy szerepet kapott a téli szezonban (a Dosztojevszkij-adaptáció Miskinjét és Kopjásst a Rokonok-ból), mégis szükségessé vált, hogy legalább jelzést küldjön maga helyett. Mindkettőjüket megviselte a lopott nyár, és most még a személyes találkozások is lecsökkentek. Hajnal sem volt levélpárti: kitalálták hát azt a hozzájuk illő játékot, hogy idézetekkel levelezzenek, s a végén csak közlik a konkrétumokat. Lelőhelyül Az ember tragédiájá-t választották, Kornél kívülről tudta Ádámot és Lucifert, régen el szerette volna játszani, tulajdonképpen mind a kettőt. Hajnal ügyesen forgatta a kötetet, még jól is esett neki a keresgélés, legalább kiszállt a nyomozati anyagok csüggesztő stílusvilágából, s egy levegőt szívhatott legalább gondolatban Kornéllal.

„Nem félsz-e így a csendes éjbe nézni, mely mint nagy szív, szerelemtől dobog, szeretni hol csak nékünk nem szabad?… December huszonharmadikán jövök karácsonyozni a reggeli gyorssal, addig próbák…” – írta Kornél december harmadikán.

December negyedikén Hajnal kinézett a téli éjbe, s a tetők közötti keskeny sávon megpillantotta a félelmetesen hideg holdat.

„Legédesebb percünkbe is vegyül egy cseppje a mondhatatlan fájdalomnak… Még sosem volt egymástól távol három hetünk. A társbérlők egyre pimaszabbak. Várlak.” – válaszolta december ötödikén a színházi címre. Megpróbált Kiscilire és a munkájára koncentrálni: otthoni perelőkészítést is felvállalt, besegített egy ügyvédnek, de nehezen telt így is az idő, és lassan gyűlt az a bizonyos „tőke”.

„A függés, látom, életelv neked – írta Kornél december tizedikén. – De mit tegyek? Mit tehetnék? Huszonharmadika, csengőszó, sietek.”

Hajnal beharapta az alsó ajkát a metszőfogával. Kiscilit elvitte bábszínházba, cirkuszba. Kiscili reagálásai felingerelték. „Hülye farkas. Hülye oroszlán. Hülye bohóc.” És mindezt tündéri pofával! Juditkáék elől szökött vagy bezárkózott, a fürdést és mosást a minimálisra csökkentette. Valahogy kibírta, és csak december tizennyolcadikán válaszolt:

„A tett halála az okoskodás” – mindössze ennyit. Kornél táviratozott:

„Ezúttal a nyakazás elmarad… Aggódtam. Már csak négyet alszunk.”

Hajnalban megint kisütött a nap. Huszonkettedikétől rendkívüli szabadságot kért, s ezt mint egyedülálló anya meg is kapta. Hosszas válogatás után csaknem minden megtakarított pénzét elköltötte Kornél ajándékára: az Iparművészetiben vásárolt egy fehér kőből készült pár-kompozíciót. Egy asszony meg egy férfi úgy ölelik egymást, hogy inkább támogatás ez az ölelés, félig összeroskadt mind a kettő, mégis egymást emeli-tartja.

Kiscilit is dúsan ellátta játékkal, bár ez még nem az a kor, amiről később döntő emléke marad. Dénest fölhívta telefonon, udvariasan megkérte, ne zavarja az ünnep első napjáig, Dénes udvariasan kifejtette, nem is volt szándékában, a Magas-Tátrába utazik, ott tölti az ünnepeket, a szilvesztert is beleértve. Kétszer is megismételte, hogy a „partnere” ennyit megérdemel. Kiscili ajándékát csomagban juttatja el, és majd januárban kirándulni viszi, mert nem igaz, hogy nem törődik vele, csak az anya viselkedése, az anyához fűződő viszony rendkívüli mértékben befolyásolja az apa gyermek iránti érzéseit, ez pszichológiai tény.

Hajnal mindent ráhagyott. Még csak az hiányzik, hogy Dénes „ragaszkodjon”. Így is óriási szerencse: Kiscili semmiben sem hasonlít Déneshez, bár a testalkata, talán, ha nem vigyáz… És a lába feje, néha, amikor befelé fordítja, mint a kacsák. Az se baj, hogy Dénes szülei disszidáltak, nincs, aki ellene hergelje a gyereket. Hajnal anyja jelenleg semlegessé fejlődött. Nem szereti Kiscilit, de már nem is utálja. „Idegen – így fogalmazott Hajnalnak. – Tőlem minden porcikájában idegen.” Cecília szörnyű asszony, de őszinte. A kíméletlenségig az. Erős. Egészséges. Francia-német levelező volt, gyors- és gépírónak is kiváló. Nyugdíjasként is dolgozik. Maszek nyelvórákat is ad. A barátnőit gyakran cseréli.

– Amikor beleestél abba a züllött Mátéba – ezt is megfogalmazta –, kiöltél belőlem minden érzést. Magamnak neveltelek, nem egy csavargónak. És amiért hozzámentél ahhoz a mulya Déneshez, aki nekem nem kéne, hatvan-valahány éves koromra, becsülni sem tudlak már. Az én lányom! A fiam meg hülye.

Kiscili és Kornél nagyon jól megvannak. Ha nem is rendszeresen találkoznak. Kornél láthatóan jó hatást gyakorol a gyerekre, bár néha rászól, hogy ejnye, ejnye… Igaz, Kiscili bűbájosan pimasz, született nő, pofoz, aztán puszit ad.

Cecília Kornélra nem kíváncsi.

– Megint fölszedtél valakit, ráadásul nős ember, rám ne számíts!

Nem, Hajnal nem számíthat senkire. Tudta ő ezt. Ők Kornéllal csak egymásra számíthatnak. Amennyiben a nyomorú sors engedi. Kornél különlegesen nemes jellemvonása, hogy Orsikához fűződő szeretetét még csak be sem árnyékolja, hogy a gyerek anyja tulajdonképpen… hogy a gyereke nem attól van, akit igazán… Nemes dolog ez. Még ha egy kicsit fáj is.

Gondosan készült az ünnepre. Ha Kornél huszonharmadikán érkezik, nyilván huszonnegyedikén megy vissza a kora délutáni gyorssal… Hajnal áttanulmányozta a menetrendet. Így Csabagyöngyén is teljesíti kötelességét, nekik megmarad huszonharmadika érintetlenül, Kiscilit akkor még bent tartják az óvodában, huszonnegyedikén pedig együtt feldíszítik a fát, és hát istenem, egy kicsit korábban meggyújtják a gyertyákat hármasban, majdnem – család… Szeretettel, türelemmel, jóakarattal mindent meg lehet oldani, egyeztetni. Aztán majd csak történik valami. Kornél nem Máté, aki azért nem jött el karácsonyeste, mert lekéste az utolsó villamost, taxi sehol, és „különben is szentimentális marhaság a karácsony”!

Ó, nem. Kornélt még az országos hóakadály sem tartotta vissza… mint egy valódi télapó, úgy érkezett meg, tetőtől talpig havasan, ráfagytak a szakállára a hócsillámok. Titokzatos, nagy csomagot hozott, a fürdőszobába helyezte, hadd olvadjon le róla a hó. A harciasan előpattanó Juditkát egy roppant gyengéd kézcsókkal és a frizurájára tett méltányló megjegyzéssel lefegyverezte.

– Hát én bizony erre képtelen lennék – mondta Hajnal. Törülközővel dörzsölte Kornél elgémberedett nyakát. – Így viselkedni egy ilyen boszorkánnyal!

– A te érdeked is. Nem kell élezni a helyzetet.

„De meddig… meddig lehet ezt így? – gondolta Hajnal. – Meddig bírom remény nélkül, valamiféle megoldás nélkül… a napi tipródást… a megaláztatásokat…”

Nem ronthatja el ezt a kis időt panaszkodással.

– Csakhogy itt vagy… te… csakhogy itt tartalak a markomban végre!

– Hölgyem, az elragadtatás kölcsönös – mondta Kornél, átkapta Hajnalt –, ha te nem vagy, esküszöm, nem tudom a Kopjáss-figurát így megcsinálni… csak el ne fakuljon a bemutatóig. Aztán rögtön átnyergelni Miskinre, komoly belső meló!

– Mikor lesz a bemutató?

– Január hatodikán… hogy fut az idő… akkor már egy éve éppen, hogy találkoztunk.

– Lemehetnék? – kérdezte Hajnal, és csodálkozott, miért olyan gépiesen veti le gondosan összeválogatott ruháit.

– Csak gyötörnénk magunkat… De gyönyörű vagy! Fölösleges gyötrelem! Lebumlizni vonattal, utána beszélni sincs alkalom, bankett, a hivatalos formaságok… Úgy kezeljelek, mint egy idegent, ha már nem ülhetsz az asztalnál mellettem? Felesleges fájdalom mindkettőnknek. Nincs belőle így is elég?

– Persze a helyzet… a helyzet! – Hajnal cirógató keze megállt.

– Én is szeretném, ha látnál. De okosabb egy közönséges előadáson… utána szabaddá teszem magam, hogy legalább vissza tudjalak kísérni… Ne butáskodj!

– De hiszen Lizi tudja. – Hajnal odébb húzódott az ágyon.

– Más az, ha valaki valamit tud, és megint más, ha közvetlen közelről a képébe kapja az ütést. A kíméletlenségnek is vannak fokozatai. – Kornél visszahúzta. – Szeress már, kérlek!

– A drága Lina! – Hajnal visszabújt. – A derék Kopjáss feleség! Remélem, engem nem holmi Szentkálnay Magdolnának képzelsz? A számító parfümös démon!

– Tilos téged három hétig magadra hagyni – mondta Kornél –, a végén még a te világos gondolkodásodban is megterem a gyanakvás. Mivel győzzelek meg?… Mi?… Te… Mivel?

Megszánta őket a testük, átlendítette a pillanatot. Gyöngédségük a szerelemben úgy kifinomodott, hogy szinte versenyeztek, melyikük tud a másiknak több örömet adni, s aztán oly boldogok lettek egymás gyönyörétől, hogy mindig új és új impulzus keletkezett. Már a szenvedés hegyein járva is alig tudták az ismételt gyorsulást lefékezni.

– Te… tönkreteszlek… mondd, hogy nyughassak… – súgta büszkén a férfi.

– Nyughass… nyughass… – súgta Hajnal, és ragyogott.

– Annál is inkább, mert Kiscilit haza kell hozni. – Kornél lassan eszmélt, a karóráját fölcsatolta. – Végül is karácsonyt ünneplünk. Remélem, tetszik majd neki a baba.

– Ma hatig bent tartják – jelentette Hajnal. – Elintéztem! Este játszunk vele, holnap délelőtt készülődés, főzőcske, a kedvedért a gyertyagyújtást előrehoztam, a tizenöt harmincast még eléred. Mindenre gondoltam. Ha egyszer meg kell alkudnunk.

– Édesem – Kornél a cipőjét kereste –, virágom. Nekem a mai fél négyessel kell visszamennem… Azt hittem, magától értetődő.

Hajnal hirtelen rettenetesen fázni kezdett. Magára kapkodta gönceit. Koccant a foga. A rózsás szín lefagyott az arcáról. A szeme beesett. Remegett a keze. Eggyel arrább gombolt minden gombot. Állt Kornéllal szemben a ferde blúzában.

Kornél szakálla tövében megint kivert a verejték. Megint belekapaszkodott a szakállba. A cipőjét nem fűzte be, a madzag szánalmasan fityegett a jól vasalt nadrágszár alatt.

– Orsival eddig mindig együtt díszítettük a fenyőt – mondta. – Ez már-már szertartás… És Lizi nem tudja a háromnapi adagot a piacról egyedül hazacipelni… Amellett nem célszerű ingerelni, végül is nagyvonalú, és az egész ügyben abszolúte ártatlan.

– Akkor ki itt a bűnös? – kérdezte Hajnal. Kongott a hangja. Kiürült testében a lélek ide-oda lötyögött. – Ki a bűnös, és miért ilyen méretű a büntetés?

– Nyugodj meg. – Kornél megijedt, és sajnálta is az asszonyt. Túl sok neki ez a lelki teher. Hát még ha a részleteket is kiteregetné, a napi kínlódásokat, amik gúzsba kötik, csak még jobban összezavarná. – Senki se bűnös… a helyzet!

– Valamitől a helyzet is keletkezik. Miért történik ez így velünk, szeretném kinyomozni… és milyen döntést kell hoznunk, hogy igazságosak legyünk?…

 

 

– …Ki tudja azt, Hajnalkám, ki meri állítani, hogy ő tudja, mi a helyes? Szeretlek, és közben tipródom. Értsd meg! Ki kell fejeznem valahogy magamat, nekem a színház az egyetlen kifejezési forma… Tespedt unalomban nincs felhajtó erő, a tébolyult szituáció viszont elhasználja a töltést… A te dolgod azért egyszerűbb. Még ha „közvádló” is leszel, szörnyű szó, még ha sikerül is, a tények alapján te csak beterjeszted a vádat… de nekem a bensőmből kell kihozni mindent, megtölteni a szöveget!

– Lassan letelik a gyakorlat. Hogy egyáltalán kinevezhessenek, le kéne tennem a szakvizsgát. De mikor? Ha mégis, te tudod jól, én nem elégednék meg a tények felületével, én ezer összefüggést is keresnék, én valóban fölmutatnám a bűnösség mértékét. Nem szürkülnék paragrafuskukaccá, és rettegett mániásmumus sem válna belőlem. Ha szeretsz, tudod.

– Én csak azt szeretném, ne izgasd magad feleslegesen. Hajnalkám, majd lesz valahogy… A jövő kiforrja magát. Majd találunk valami megoldást, csak türelem… nem vagy egyedül! Gyújts holnap este nekem is egy gyertyát, fogd meg Kiscili kezét, és örülj, hogy tíz év múlva is foghatod… – Kornél hirtelen kiszaladt a fürdőszobába.

Hajnal állt, mint akinek a kezéből egy brutális, de érvényes ütéssel kiverték az összes adut. Semmi sem segít az elviselésben, csak az a tudat, hogy a győztes még vesztesebb; s ez győzelmének mindenkori alapja.

Karácsony. Szeretet. Kereszthalálra ítélt, hozsannával kábított gyermek.

– Kornél – megkocogtatta az ajtót –, gyere ki, kedves. Elszaladt az idő. Majd én odaadom holnap Kiscilinek a babát… Siess, mert már fél három, sajnos. És még nem is ettél.

Kornél belekapaszkodott. A tekintetében könnyebbülés, hála.

– Senki, de senki ezt így, rajtad kívül… akarom, hogy érezd, milyen nagyszerű vagy!

„És milyen nyomorult” – gondolta Hajnal.

– Gyorsan, gyorsan, nézd, a meglepetés – hozta a szoborpárt, a két tenyerén. – Tetszik?

Kornél rácsodálkozott.

– Fantasztikus… teljesen a mi… teljesen… Csodaszép. Úristen, butikám, mit költöttél? Én a gyereknek hoztam elsősorban, féltem, minden ajándék konvencionális, ezért neked csak egy lemezt, középkori gregorián énekek… Christus natus est.

A baba óriási volt, porcelán és káprázatos. Kiscili rögtön széttöri, és addig is élvezettel csapkodja majd. A lemezjátszót Hajnal a múlt hónapban zálogba vágta. Nem baj. Semmi sem számít. Csak a szándék.

– És nyugodj meg. Én is töprengek. Hogyan lehetne összekötni… a dolgokat.

– Én nem vehettem a tiednek semmit – mondta Hajnal halkan –, hiszen nem is ismerem.

– Meg fogod ismerni. Ha lejössz engem megnézni. Talán mégis A félkegyelmű-ben kéne. Miskin. Az az én igazi szerepköröm. Megszervezem, eljössz a házba, kitalálom, hogy rendező vagy a tévétől, Lizi nem fog gyanakodni, és te belelátsz az életembe kockázat nélkül.

„Álarcban” – gondolta Hajnal.

– Nem lenne méltóbb… a saját nevemben? Vállalva?

– Te arany… a szigorú, kérlelhetetlen jogtudor, és ez az arany naivitásod… Annyira azért Lizi sem jámbor, hogy egy ilyen estét illedelmesen végigüljön. És Orsi nincs beavatva! Ezt ne felejtsd!

– Bocsánat – mondta Hajnal –, elkap néha valami… valami lelkesedés… hogy nincs lehetetlen.

– Bár neked lenne igazad – Kornél alig tudott róla az ajtóban leszakadni –, a te határtalan szívednek… És akárhogy is: ez már a mi első karácsonyunk! A szilvesztert pedig, ha törik, ha szakad, együtt töltjük, az más jellegű!

Hajnal nem is bánkódott a szentestén annyira. Kiscili szokatlanul szelíd volt, bújt az anyjához, bámulta a csillagszórót, és háromszor is elismételte:

– A babát Kornél bácsi hozta. Ki hozta? Kornél bácsi. Kiscilinek. Babát.

Ki a bűnös? Hosszan nyúlt a kormos gyertyafény a huzatos szobában…

 

 

– …A feleséged telefonált, ugorj haza próbaszünetben! – A színházi titkár kivárta az alkalmas pillanatot, amikor Miskin helyett Rogozsin uralja a jelenetet.

– Valami baj van? – Kornél letépte az állára ragasztott kiegészítő szakállt.

– Kornélkám, nem tudom, ne haragudj… Lizinek mindig olyan egyforma a hangja.

Kornél szólt a rendezőnek, az csüggedten intett, megszokta.

– Igyekezz vissza!

– Légy szíves, ne figyelmeztess!

Kornél rohant, a ragasztó foltokban a szája körül maradt. Lizi néha betelefonál, mert kapott májat, és az csak frissen jó. Lehetetlen vele megértetni, hogy a telefonba mondja be, miért…Ebéd vagy a gyerek?… Ámbár ő maga kérte, ne szellőztesse folyton a betegséget, magánügy. Mégis vannak esetek, amikor a bizonytalanság őrjítő.

Szakadt róla a víz, amíg a színháztól a kapuig félig futva megtette az utat. Lizi már sietett elé, a térdétől enyhe v alakban kiforduló vékony lábszára úgy vitte, mintha gépezet mozgatná, a gyorsaságban is mereven.

– Mi van?

– Ne ordíts! – mondta Lizi. Egyébként vontatottan beszélt, izgalmi helyzetben darált csak. – Orsi olyan furcsán jött haza az iskolából… ül és néz… Kornus… nem akar válaszolni. Aluszékony.

Orsi a díványra dőlt féloldalt. Tétován tépdeste az iskolaköpeny hímzett szegélyét. Az arca meszesen fehér volt, a szemgolyó előtt mázsás súllyal emelkedett föl-alá a szemhéj a ritka pillákkal.

– Mennyit nyomtál be? – Kornél kapkodott az ampullásdoboz után.

– A szokottat, Kornus.

– Vagy leesett a cukor, vagy felugrott. – Kornél dörzsölgette a hűvös kezet. – Vagy kevés az inzulin, vagy sok… acetonszagot mindenesetre nem érzek.

– Akkor adjak még? – Lizi nézte Kornélt szolgálatkész reménnyel.

– Csak nehogy bekómáljon… Hívd inkább Csolnok doktort… azonnal.

– Rögtön – Lizi leült a gyerek mellé, kapkodta a levegőt. – Megfulladok!

– Nem fulladsz meg. – Kornél hozta a Bricanyl-sprayt, Lizi teste megfeszült, a szeme kidülledt, spriccelt a torkába. – Végy erőt magadon!

A két behemót bársonyfotelt odatolta sáncnak a heverőhöz, ugrott a telefonhoz, Csolnok rendes, megszakítja a rendelést, öt perc alatt itt van a kocsijával.

Orsi szeme – mintha keresne valamit a szobában – lassuló ütemben pásztázott jobbra-balra. Lizi a cicapárnába préselte a fejét. A hörgés tompán még iszonyúbb volt.

– Lélegezz… próbáld meg… fogd a karfát. Tedd le azt a párnát! Orsika… Orsikám… hallasz engem?

Csolnok doktor megszokta már a képet. Havi ezer forintot kapott Kornéltól, s készenlétben állott számukra éjjel-nappal. Lizivel nincs mit csinálni, legjobb, ha derékszögben, laza felsőtesttel igyekszik a roham végét kivárni. Orsikánál az első: begyömöszölni három kanál kristálycukrot a szájába, kényszeríteni, hogy félig öntudatlan állapotban lenyelje; ha ez segít, jó. Ha még rosszabbul lesz, azonnal egy újabb emelt adag inzulin. Kornélt közben el kell távolítani, mert folyton ordít és kérdez, kérdez!

Kornél a konyhában kuporgott. Reggel megivott három kávét. Most lenyelte az Andaxint. Csak elsimuljon. Csak ne legyen komoly baj. Holnapután jelmezes próba. Itt a tavasz rég várt premierje. A lanyha sikerű Rokonok után. A „kiugrás”! A kiugrás, igen, az ablakon, legszívesebben. Hajnalka ablakán, a negyedikről, hogy szétloccsanjon a feje!

– Ne hagyd el magad, öregem! – Csolnok Pista kijött érte. – Ezerszer megmondtam, Lizi ettől nyolcvan évig is elél. De téged simán elvisz a szíved. Orsika pedig már a tankönyveit rendezgeti. Mindenesetre beküldjük a jövő héten kórházi kontrollra, újabb beállításra. A növekvő szervezetben ki kell egyensúlyozni a fellépő labilitást. Nyugodj meg. Átmeneti zavar. Pillants rá, aztán mars vissza a próbára… Az első sorban ülök a premieren, előre készítem a tenyerem.

Orsika világos szeme áttetsző mosolyban fénylett.

– Apu, te nagy Bumbó elefánt – mondta –, egy kicsit elálmosodtam… és tudod, szivárványszíne volt a fejednek… körben, cikcakkosan… képzeld, környezetismeretből hoztam egy piros pontot, de a Zsadányi elült mellőlem, mert belecsíptem, nem akaratból, csak mert közel volt a karja, és már rövid ujjú köpenyt hord.

Kornél meghintáztatta óvatosan.

Orsika nyáron is ujjas ruhát visel, és a strandon sortnadrágot. Alig van hely a testén, amit a szúrás ki ne kezdett volna. Már a combocskáján is kemény, cserzett a bőr. A felső jobb kar most a soros fogadó.

Orsi nevetett. Szerette a repülést, és azt is szerette, hogy közben – mintha kapaszkodna – bele-beletép a dús pofaszakállba.

Lizi már fésülködött. Emlékezete hamar kilökte a vihart. A primőr eperre gondolt. Milyen jól tette, hogy százhúszért is megvette. Az epret Kornus imádja. Kitárta az ablakot. Áradt be a jázminillat.

– Látod, Kornus – mondta –, te mindig túlságosan megijedsz. Ez a te hibád! Jön a baj, megy a baj… kinyílt a hollandi tulipánom…

 

 

„…Tulajdonképpen szembe kéne köpni magamat – gondolta Hajnal, s az előcsarnok csökkentett fényénél elvégezte az utolsó simításokat az arcán. – Nem pedig vállalni ezt a komédiát!”

De ez volt az évadzáró előadás; nem lehetett tovább halogatni, ha látni akarja Kornélt a színpadon, és ha látni akarja a saját két szemével az otthoni színteret. Az előadást a gyenge dramatizálás ellenére kitűnőnek találta. Kornél nagy tehetség. Most kell kifutnia magát, most, vagy soha. A legnagyobb tapsot ő kapta, látszott, hogy szereti a helyi közönség. És persze Miskin hálás szerep. Hajnalnak Rogozsin is tetszett: néhány kritikus ponton mintha lejátszotta volna Miskint. De ez nyilván abból adódik, hogy a negatívumokkal fűszerezett alak mindig érdekesebb, valahogy emberközelibb. Kornél intellektuális fölénye azonban végül lehengerlően érvényesült, Kornél úgy játssza meg a csődöt, hogy az mégis fölmagasztosulás.

Nagyon kell ez az este, bármily nehéz. Hiszen ez a nyár se ígér többet a tavalyinál. Kornél legföljebb két hetet tud Pesten tölteni, másnaponként rohan közben a postára, kapcsolás, interurbán. Kiscili pedig folyton kérdez utána: már-már számon kéri, miért nincs? Kiscili vad természete megkívánná az apát. A társbérlők „véletlenül” kulcsra zárják a fürdőszobát. Juditka az operációja óta még gonoszabb, kipakolták a méhét petefészkestül, azóta gyűlöl mindent, ami egy nőben női. Hajnalt odabenn, a Fővárosi Ügyészségen sem kecsegtetik. Nem a régi az ambíciója, ezt hányják a szemére. Annak idején nem vették fel a színművészetire, azért jelentkezett később a jogra, mert úgy képzelte, a színészi képesség, az előadói modor itt is érvényesül. Hiába, sok krimit fogyasztott lány korában, a taláros-parókás, rókaeszű ügyészekről, bátor, önzetlen ügyvédekről, bóbiskoló, de pártatlan bírákról. A valóságban minden olyan döglesztően szürke és előírt. Persze ha hagynák… ha maga készít majd elő egy-egy anyagot, minden vádpontot körültekintően bejárva… színes világ lesz az is. S legalább olyan értelmes, mint a színpad világa. Ha!

Nagyon kell ez az este. Szóban minden távoli: a képzelet kimerül, de ha tapasztalja a pórusaival, a lelkével, valamennyi érzékszervével a Kornélt körülvevő parttalan szenvedést, akkor erőt merít az egyedülléthez, kivetettségét Kornél kedvéért elviseli. Hiszen egy talált macskát se tud a hóban hagyni, a részvét úgy belesajdul.

Kornél épp csak lesminkelt, rohant érte: már így is oltogatták a villanyokat. Kezet csókolt. A jegyszedők nyugtázták: a művész úr nem szokott a nőcskéknek kezet csókolni, akkor ez a nő valóban a tévétől van, azért kért neki a művész úr páholyjegyet.

– Jól utaztál? Milyen voltam?

– Vered a mezőnyt – mondta Hajnal.

Kellemes kora nyári estébe léptek. Hajnalka azt a bizonyos „szabadvállú” egyetlen alkalmi ruháját viselte, amelyikről Ágneske tavaly márciusban elismerően nyilatkozott. De gondja volt rá, hogy megszelídítse: kicsi bársony kabátkával lett sokkal egyszerűbb.

– Pedig már fáradt az előadás – mondta Kornél. – És egyedül nem lehet feldobni. De én ma neked játszottam. Olyan ideges voltam, hogy a súgó meg is jegyezte: ez se fordult elő, hogy improvizálsz, Kornélkám!

– Nem itt lenne a helyed. Az biztos! – Hajnalt zavarta, hogy nem karolhat a férfiba a gidres-gödrös mellékutcákon. Akármilyen csöndes a környék, mindig felbukkanhat valaki, kész a pletyka, lelepleződnek… Bukdácsolt hát; Kornél néha-néha elkapta a könyökét.

– Hajnalom, pesti színháznál a légkört meg se szoknám – mondta Kornél félig őszintén, félig védekezve. – De most figyelj. Nagyon-nagyon szeretlek. Tudom, milyen nehéz lesz ez az egy-két óra. Éjfél előtt indul a gyorsított személy. Veled megyek vissza. Lizi megértette, hogy egy tévérendezőt nem zötyögtethetek el udvariatlanul egyedül Pestre. Azt is ajánlotta, aludj nálunk… a gyerekszobában.

– Szép – mondta Hajnal. – Mit meg nem tesz a karrieredért. De tudod, hogy Kiscilit az anyám csak egy éjszakára vállalta. – A pulzusa hirtelen fölvert. Erőlködött, hogy a könnyek el ne öntsék.

– Csak arra vigyázz, nehogy gyanút fogjon, hogy te vagy te… szerencsére sötétszőke a hajad. A múltkoriban annyira sírt, kérdezgetett, milyen az a nő, az a híres Cecília, mert a nevedet, ami biztos, biztos, nem adom ki… hát meséltem, hogy vörös, molett és gyermektelen. Megnyugszik, ha egy kicsit mesélek. Azt hiszem, szimpatikus lesz neked, csak nagyon óvatos légy. Dicsérd a vacsorát, akármilyen. És Orsika… hát simogasd meg. Szeretném, ha megérintenéd a kezeddel… – Kornél hadart, izzadt, könyörögve kereste Hajnal tekintetét.

Hajnal iszonyúan sajnálta. És iszonyúan utálta magát. Talán mégsem lett volna jó színésznő. Most már mindegy. Lizit be kell csapni. Hatásosan.

Elképzelte, milyen elesett szegény. És milyen lehet Orsika. Meg az egész: a siralmas, orvosságszagú ház, ahonnan hozzá Kornél, mint az Édenkertbe, úgy menekül!

Kornél rettegett. Csak Lizi tartsa a formát. Csak el ne engedje magát. Csak Orsika a legszebb hálóingében legyen… Csak ne kelljen Hajnalnak a poklot átélni, lelkifurdalást érezni, csak kibírja az érzékeny alkata az óriási különbséget, ami nyilvánvaló az ő vonzó-egészséges-lobogó hajú ereje és Lizi hervadt-vegetatív létezése között!

A kapu előtt egy másodpercre összedugták a kisujjuk hegyét. Egyszerre sóhajtottak, és egyszerre tették fel a maszkot, vagy inkább a kíméletből amúgy is viselt álarcot igazították ferdébbre.

Az előtér telis-tele zöld növénnyel. A kő tisztára súrolva. Az előtér nagyobb, mint Hajnal egész lakása!

– Halló – kiáltotta Kornél, egy másik Kornél, magas, édeskés hangon –, Lizike… meghoztam a vendéget!

Lizi szélesre tárta a szobaajtót. Gyerekszabású szandált és bokafixes zoknit húzott a püspöklila, sárga virágos, végig gombos kreppruhához. A haját hullámcsatokkal a füle mögé tűzte, hogy a friss, göndör dauert valahogy visszaszorítsa.

– Isten hozott, kedvesem – mondta tagoltan, rugóra járva. – Én vagyok az idősebb! Isten hozott szerény kis otthonunkban!

Ez Lizi? Ez a szívós testalkatú, pirospozsgás, zöldségbolti-eladó küllemű asszony?

– El vagyok ragadtatva, a kedves férjed ma nagyot játszott… és milyen bájos környezet… – Hajnal hallotta a másik Hajnal émelyítően mázas szövegét.

A berendezés régi. Mintha örökölték volna. Még a függöny is cérna. Mintha öregek laknának itt. Hetvenen felül.

– Ó, tetszik? Afféle vidéki elegancia… Kornus, húzd le a cipődet, a vendégre nem vonatkozik… Minden a szüleimtől maradt. Minden egyes darab.

Kornél elégedetten szemlélte a rendet. Sehol semmi nyom, semmi bántó jel. Lizinek is jó napja van, hála!

Hajnal belesüllyedt az ormótlan karosszékbe. A csipkecsillag a bársonykabátka hátára ragadt.

– Ó – Lizi leszedte, összehajtogatta. – Amíg Kornus a szent művészetnek áldoz, én horgolgatok, kötögetek.

– Nagyon ízléses – nyögte Hajnal –, én sajnos ehhez nem értek.

– Nem is lehet mindenhez – legyintett Lizi. – „Ti muzsikus lelkek, bohém fiúk…” – dúdolta a melódiát. – Nekem, színészfeleségnek, nem kell magyarázni, micsoda hajsza a tiétek. Pláne Pesten! Kornust hívták már, nem árulok el titkot, a milyen színháztól is, de nem és nem… annyira ragaszkodik ehhez a tájhoz, egyáltalán, annyira ragaszkodó típus, hogy férfiban szinte ritka!

– Látszik is rajta – bicsaklott Hajnal hangja.

– Ugye? De azért egy jó tévészerepnek örülnék… szeretem a tévét, persze válogatva… Nahát, ilyen fiatalon már rendezel? Miben láthattuk a neved? – Lizi leült, szemben Hajnallal. – Kornus, húzd ide a zsámolyt! A zsámolyon szokott tanulni, aztán futkos, az a sok beszédgyakorlat, zúg tőle a fejem, de áldozat nélkül nincs eredmény… – darálta egy szuszra.

– Lizikém – Kornél figyelmeztette –, pihenj kicsit… Kifulladsz.

– Ó, neked elárulta, hogy van ez a kis asztmám hébe-hóba? – Lizi a hajához nyúlt, megigazította a hullámcsatokat. – Nem csoda, olyan bizalomgerjesztő arcocskád van, pedig, kisanyám, a mai világba, senkibe se bízzál… Ez a Kornus nagy gátja, ez a túlzott féltés, ne tiltakozz, Kornus! Még a széltől is óv, hiába semmi az egész, egy moziba, egy jó kis társaságba nem enged, pedig hát mi történne, de ő nem és nem… folyton aggódik!

– Azért olyan kitűnő színész, bizonyára. – Hajnal markolta a karfát Lizi maszatos ujjlenyomata fölött.

– Tulajdonképpen a gyerek nekem elég elfoglaltság. – Lizi fiatalosan fölpattant. – De annak szívből örülök, hogy végre társaloghatok. Mert a színésznők, nem kell őket, kisanyám, bemutatni, laza erkölcsűek, amellett irigyek. A szomszédoknál meg semmi kulturális nívó… Jó, jó, Kornus, melegítem a vacsorát, idei karfiol morzsával, tejfellel, csőben sütve, Kornus kedvence. Szólj, ha nem felel meg, nálunk mindig van más is, a gyerek miatt, egyébként, kisanyám: Orsika színjeles, ha nem alszik, teszi tiszteletét.

– Színjeles. Az szép – motyogta Hajnal. – Karfiol, csőben sütve!?

– Nem ám konzerv! A kosztra nem sajnáljuk. Kerül, amibe kerül… Kornus, hozd be a hűtőből a borocskát. Vagy sört inkább? Esetleg rövidet?

– Nem iszom – mondta Hajnal – semmiféle szeszes italt.

– Dicsérendő! Akkor hecsedliszörpöt, Kornus, az ital a házigazda reszortja! – Lizi visszaült.

Kornél lassan emelkedett a zsámolyról. Hajnal egyre fehérebb. És egyre jobban villog a stoplámpa szeme. Lizit pedig túlságosan felhúzták: ketyeg-ketyeg a szerkezet… Csak Hajnal megértse. Csak Lizi egy kicsit lejjebb csavarná a lángot. Sose szokott ennyire oldott lenni. De ez is Hajnal jó hatása. Megoldja a görcsöt a nyelven.

– Rögtön jövök!

– Addig megmutatom az albumot – Lizi megint fölállt. – Kornél minden emlékezetes szerepe megörökítve. Egyébként itt vagyunk mi, fiatalon, az ágyunk fölött!

– Köszönöm, a fotókat máskor. A saját benyomásaimra támaszkodom – mondta Hajnal, és nézte az esküvői képet. „Az ágyunk fölött.” Összehajlik két fej. Kornél kedves, okos hegedűfeje, és ez a másik… „Szép” arc. Szabályos, merev, mintha úgy született volna, az egyéniségtől eleve kiretusálva. Majdnem fehérkék szem, és ugyanolyan színű haj, mint az övé.

És a szoborpár – az ő szobruk! – a komód tetején. Mulatságosan groteszk a nippek között.

– Mit szólsz, milyen érdekes darab? – Lizi követte Hajnal pillantását. – Kornus egy hódolójától kapta. Karácsonyra. Körüldongják.

Hajnal kimászott a fotelból. Erősödött a hányingere.

– Meleg van. – Levette a bársonykabátkát. Sima, feszes, meztelen bőre szétszikrázott a lomha szobában.

– Hol a szörp? – szólt be Kornél az ajtón. Hajnal vállára nézett, és finom helytelenítéssel moccantott a fejével. Minek Lizi szívét fájdítani?

– Kornus semmit nem talál. Született kétbalkezes… – nevetgélt Lizi. – Az alsó polcon, fektetve! Ha nem tudod kihúzni a dugót, inkább hozd be! Kisanyám, minden férfi gyerek marad? Ami szöget a falban látsz, mind én vertem be, a kapcsolókat is én javítom. Csak az esze meg a tehetsége… Kisanyám, mi lenne az ilyen férfiakkal, ha nem állna egy gondoskodó nő a hátuk mögött?

– Kornél azért nagy áldozatot hoz – Hajnal hátraszorította az öklét, sétált fel-alá szobaszemle ürügyén. – Úgy értem, a pályájáért… amennyire a helyzetet ismerem.

– No, igen. De ez az ő kis hátországa. Benne van az én igyekezetem, hajaj. Tűrés, lemondás. Feleségsors… Van neked férjed? Ehhez a ringó csípődhöz? A gömbölyű válladhoz? – Lizi örült, hogy Kornél még mindig ügyetlenül matat a konyhában. Végre neki is jut közönség.

– Elváltam. Egyedül élek a négyéves kislányommal.

– Szegénykém. Micsoda férfiak!… Hát ez az, amire Kornus képtelen lenne. Néha kirúg egy kicsit balra, melyik nem, de otthagyni a családot! – Lizi megbocsátotta a hibátlan dekoltázst. – Szegénykém. Még szerencse, hogy a munkád leköt.

– Még szerencse.

– Kisanyám, az idősebb jogán, fogadj el egy tanácsot: nagyon meg kell nézni, kivel lépsz frigyre. Annak idején sok álmatlan éjszakán haboztam… de Kornus ellenállhatatlan… itt statisztált a színháznál, mert a főiskolát nem járta ki, csinált valami balhét, nem tűrte a fegyelmet akkor se, neki mindig csak a különvélemény!… Szóval cingár volt szegénykém, a színészszálláson zsúfolódott negyedmagával, kisanyám, hétköznap, vasárnap, mindig ugyanabban az öltönyben, de mit csináljak, megszerettem, kitartóan udvarolt, beadtam a derekam, és nem bántam meg… Micsoda aranyos kislányt adott nekünk a sors. Kettőnk közt szólva, ezt Kornusnak ne említsd, kényes rá: Orsi átmenetileg beteges, de a serdülőkorral kinövi, a legjobb orvosok nyugtattak meg!

– Biztosan – mondta Hajnal. – Egészen kicsire zsugorodott a fotelban. – Biztosan így igaz.

– Szóról szóra – bólintott Lizi…

 

 

– …Örülök a hangulatnak – Kornél ingerülten hozta az üveget. – Én bezzeg beletörtem ezt a vacak dugót!

– Nem baj, Kornus. Mi, nők, mindig találunk egymás közt érdekes témát… szóval, kisanyám, Kornus kiváló minden szerepkörben. Néha szívesebben látnám Bóni grófnak, mint folyton tragikus pózban… de az operettre nem tudom rábeszélni.

– Lizikém – Kornél sodort a szakállon. – Vedd át a terepet… gyújtsd be a sütőt. Nincs a kolléganőnek a vonatig sok ideje.

– Sose tudtál szervezni – Lizi indult kifelé. – Elfértünk volna egy éjszakára a közös ágyban… – Földühödött az elszóláson. – De hát a kényelmi szempont, nektek, férfiaknak, az első! Orsika! Ne az ajtó mögül kukucskálj, mutasd meg a néninek, mit kaptál aputól legutóbb. Szavalhatsz is valamit.

Maga helyett beterelte Orsikát.

Kornélt elfoglalta Orsi bemutatása. Semmi gyanúsat nem vett észre.

– Ez hát Orsika… a néni Pestről jött, a tévétől, Hajnalka néni a neve.

– Kazakovits Orsolya vagyok – mondta Orsi komolyan, a gügyögést elutasítva. – A harmadik általánost most végeztem. Nem kell aludnom, holnap évzáró úgyis.

Hajnal döbbenten nézte. Különlegesen finom, hosszú batiszt hálóingében, kopogós sarkú papucsában előtte állt egy különlegesen szép leánygyermek. Fehér bőrén egy-egy ér lüktetett. Szabadon futó fekete haj, óriási, melegszürke szem. Csupa sugárzás. Mennyivel szebb, mint Kiscili! És mennyivel derűsebb, kiegyensúlyozottabb!

– Örülök, hogy megismertelek! Sokat hallottam rólad – mondta.

– Igen, a nagy Bumbó elefánt mindig dicsekszik, pedig csak véletlen, hogy magatartásból is megkaptam a példást… – Orsika rákuporodott Kornél térdére. Cuppanósan megcsókolta kétoldalt a szakáll tövét. Aztán lemászott, s bizalmasan beállt Hajnal térde közé. – Meg tetszik engedni, hogy tegezzem? Olyan szépnek tetszesz lenni… a ruhád is!

– Tegezz csak, tegezz – Hajnal tünékeny örömre lobbant. – Látod, édes, máris, máris… – szólt büszkén Kornélnak.

Kornél elvörösödött.

Kolléganő, egy idézet: „Szerelmed, amilyen mulattató kettesben, olyan ízetlen harmadiknak…”

– Lucifer. – Hajnal kissé távolabb tolta a gyermek tapogató kezét. – Orsika, rajtad is gyönyörű ez az ing.

– Tudod, sok mindent kapok. Nemrég ötféle társasjátékot, magnót és olyan, de olyan babát… olyan senkinek sincs. Megmutassam?

A baba. Kiscili régen összetörte a párját. Unalmában a falhoz verte.

– Majd… legközelebb megmutatsz mindent.

– Máskor is jössz? Mesét is tudsz? Mert a tévémese nekem már butiság!

– Mesét is tudok. Nagyon érdekeset. Ahol nem a farkas eszi meg Piroskát. Hanem Piroska a farkast, hamm!

Orsika nevetett.

– Piroska a farkast? És akkor mi lesz a nagymamával?

– A nagymama… a nagymama… – Hajnal akadozva mosolygott. Megsimogatta Orsika karját.

Kornél fölkapta a gyereket.

– Elég… mars aludni, kisasszony. Láthattad a pesti nénit.

– Ha legközelebb jössz, addigra kitalálod, mi lesz a nagymamával? Becsszóra?… Bumbó, vigyél be a hátadon! – S áthallatszott a másik szobából: – Bumbó, máskor is jöjjön ez a néni! – Csengett a nevetése.

Hajnal attól félt, fel sem tud állni. Cserepekben hevert az ezerszer elképzelt kép. Mit keres ő itt? Ebben az idillben? A nyomorult életével, a haszontalan kölkével, a céltalan, oszthatatlan egyedülségével, az adósságaival… Mit keres ő itt? Kit szeret ő? Mi történik?

Néhány percig maradt magára a szobában. Lizi és Kornél egyszerre értek vissza, Lizi a gőzölgő jénai tállal, Kornél egy „Gazdálkodj okosan” társasjátékkal.

– Hajnalka, kedves, Orsika mindenáron el akarja ezt a maga kislányának küldeni… szeret ajándékozni.

– Helyes – Lizi letette a tálat. – Erre tanítom.

– Nagyon szépen köszönöm – mondta Hajnal, s mintha átszerelték volna belé a rugókat, zörgő szerkezettel ültéből kiemelkedett. – Nagyon szépen köszönöm a szíves vendéglátást is, de a vacsorát sajnos nélkülem kell elfogyasztaniuk… a vasúthoz negyedórás gyalogséta.

– De hát van idő – kapkodott Lizi –, Kornél oldalán egykettőre kiérsz!

– Nagyon szépen köszönöm – ismételte Hajnal – a kellemes estét. A lényeget illetően mindent elintéztünk… és a kíséretét, kedves Kornél, nem veszem igénybe.

– Legalább az állomásig – kérlelte Lizi. Semmit sem értett. Kornus vagy Orsika viselkedett vajon udvariatlanul? Vagy a tálalás nem elég előkelő?

– Kérem! – Kornél gyámoltalanul állt. – Hajnalka… kérem… hiszen megbeszéltük!

– Én már csak ilyen függetlenfajta vagyok. Idegesít, ha kísérnek – nevetett Hajnal, és megcsókolta Lizit. Keserű púderíz tapadt az ajkára. – Önt pedig majd értesítem. Ha kínálkozik önre szabott szerep.

Ketten kísérték a kapuig.

– Nem engedhetem – próbálkozott Kornél kétségbeesetten.

– Kénytelen lesz, kedves Kornél. Lizi, kedves, magyarázd meg neki!

– De én is úgy tartom ildomosnak!

– Hagyjanak, hagyjatok – Hajnal majdnem könyörgött. – Olyan hangulatos az éjszaka…

– Hát igen – Lizi segített. – Ilyenkor az ember elmereng az édes ifjúságon… Kornus, ne erőszakoskodj.

Hajnal beleveszett a sötétbe. Kornél hármat rúgott a kapuba. Miért?… Miért ilyen csökönyös? Miért ilyen… hideg? Ez hát Hajnalka nagy szerelme? Ez a hisztériás kiszámíthatatlanság? Kit szeret ő? Mi történik?…

 

 

…Egyszerre adták fel a táviratot: „Hétfőn gyere.” „Hétfőn jövök.”

Olyan elgyötörten kapaszkodtak össze, mint két halálos sebesült. Felesleges volt a szó. Hajnal nem bírta részletezni Lizi „bizalmas” közléseit, azt pedig, hogy pokolra készült, és még lanyha tisztítótüzet sem talált, hogyan magyarázza?

Kornél azt hitte, Hajnalnak a kissé túltengő önérzete sérült meg. Lizi valóban összevissza beszélt ugyan, de végeredményben roppant kedvesen viselkedett, Orsika pedig a ragaszkodását is kimutatta.

Túlbecsülték egymás erejét, ennyi az egész. Talán Sanyónak van igaza: rámennek mind a ketten. Amit Nelli tanácsol, embertelen. Slussz-passz, mondja Nelli, lezárni a múltat. Postán föladni a tartásdíjat, a naccsága bedolgozást is vállalhat, akár ő maga ad neki bérmunkát, papírt sodorni csak tud. Esetleg elvenni Orsikát az anyjától. Nelli szerint Hajnal eszményien gondoskodna róla. Ezt Hajnalka sem érezné igazságosnak. Hajnalka is anya. Ő se adná a magáét.

El kell egymástól szakadniuk. Az lesz a vége. Hiába. Hajnal egyre fogy, a súlyveszteséget a repedezett vonalkák jelzik a comb belső felén. A társbérlők követelik a cserét: Kornél még ebben sem segíthet, a szinkron is kevesebb, mert Hajnalnál tölti a pesti időt a filmgyár helyett. A diabetikus koszt egyre drágább, Lizi egyébként sem képes beosztani, még ez se legyen, kérdi. A vonatozás, föl-le, nem olcsó mulatság!

„Most kell válni – gondolta Hajnal, és még szorosabban ölelte a férfit. – Most még talán életben maradok, talán kiheverem, talán segít, hogy áldozatot hoztam magasabb célért. Aztán fejest ugrani a választott munkámba. Bizonyítani, ötszörös erővel. Csak ezt a nyarat add, Uram! Ezt az utolsót.”

„Csak még őszig ne vedd el. Csak még őszig legyen. Aztán: a többi néma csend – fohászkodott a férfi. – Aztán újra becsukom a lelkem. Nem szól a szám, nem csengenek egybe a hangok. Maradok, mint voltam. A többinek támasz, magamnak árnyék. Megint lehúznak majd a rutin szeretkezések. Aki egyszer hibásan lépett, és ezzel a lépéssel magával rántott, még sántává is tett egy vakot, nem állhat föl, nem porolhatja le a nadrágját úgy, hogy a vétleneket a porban hagyja.”

„Lizi sem angyal. Ő is felelős. Kornél sose fogja megérteni. Ezen a nyáron legyen még boldog. Mindent megadok, amire vágyik.” – Hajnal bronzvörösre festette a haját. Égett, izzott, készítette a szakítást, vad olajfestékkel készített pusztíthatatlan emléket.

„Előtted hajolok meg minden este, minden üres széknek. Te áldott. Csak legyen erőm elengedni, mielőtt magammal rántalak. Három helyett öten a sárban.” – Kornél szerette Kiscilit. Mókázott neki, az ismeretlen Dénest megvetette. Nem elég, hogy válásba hajszolta Hajnalt? De a saját gyerekére hónapszám rá se néz! Hát csoda, ha Kiscili agresszív? Csoda, ha nem akar Kornélról lemászni, és indián üvöltéssel dobol a fején?

Isteni szerencse, hogy Hajnal öntörvényű. A mulandó praktikumon túl is keres valami múlhatatlant. Életcélt, ideát. Hajnalka sorsa lehet megrendítő, de nem szánalmas. Hajnal gyengéd, de nem gyönge. Hajnal szenvedélyes, de nem rabja a szenvedélynek. A legerősebb asszony, akit valaha Kornél ismert. A csak látszatra törékeny Antigonék lelkét hordja.

A perc azonban… az utolsó perc utolsó másodperce hogyan legyen? Mikor és melyikük gyújtsa meg a kanócot, aminek a végén örökös berobbantását egy tündöklő kincsesbánya várja?…

 

 

…Ha szeptember nyolcadikán Hajnal nem sírja át az éjszakát, és későn ébredve nem taxival rohan az óvoda után a munkahelyére, talán sose tudja meg: Máté már halott.

A taxisofőr ráköszönt, s Hajnalt is arcul csapta a fölismerés: ez a fickó Máté cimborája, ez az a Blauer Géza, akivel egy-egy éjszakát átmulattak, aki miatt Máté nemegyszer cserbenhagyta, mert első a haver! Ez az a Blauer Géza „dekoratőr”, akit kétségbeesetten kutatott, amikor Máté eltűnt, de se a címét, se a munkahelyét nem tudta, nem a taxinál volt, annyi bizonyos. Ez az a Blauer Géza! Kit érdekel már? Hol az a régi Hajnika? A kordnadrágos, kockás inges, akinek egy sátorban is jó?

Hűvösen fogadta a köszönést, de Blauer Géza nagyon megváltozott, csak a külseje hasonlított a régire. Családapa, mondta, mindenkit elkap a gépszíj, a falurossza korszaknak vége. Még a fényképeket is megmutatta a gyerekekről, és közben szédületes iramban, fél kézzel tekerte a kormánykereket. Maga is, Hajnika, megkomolyodott, látszik, hogy vitte valamire… Csak az a balfácán Máté, annak kampec, de hát Hajnika úgyis tudja, ronda história! Nem, mondta ő, a disszidálás után minden kapcsolat megszakadt. Persze rumlis szerelem volt, bólogatott Blauer Géza, Máté abnormis szabadságvágya, a hirtelen indulatai, az a rohadt ital! Ki hitte volna, hogy kimegy Münchenbe, kezd már egyenesbe jönni, külső munkatárs egy magyar újságnál, és akkor paff, egy busz fölszalad a járdára, és a megállóban, szabályos helyen tiporja halálra! Az értesülés megbízható, az a víg özvegy írta meg, akinél Máté kosztot-kvártélyt élvezett, ismerhette Hajnika, mindig akadt nő, aki fészekbe fogadja.

Hajnal valahogy kikerült a taxiból. Még arra is ügyelt, hogy udvariasan és távolian sajnálkozzon. Gavalléros borravalót adott. Nem, nem kíván összejönni egy kis dumára. A munkája, és nála is a család.

Odabenn csak ránéztek, és azonnal elengedték a délelőtti tárgyalásról. Kár, hogy az utóbbi időben így kifakult ebből a különben agilis asszonykából az ambíció!

Hajnal Kornélt délután kettőre várta. Cipőstül-ruhástul hanyatt feküdt az ágyon. Lehúzta a redőnyt, minden fényt kizárt. A tény, hogy Máté meghalt, nem rázta meg. Tüzes vassal égette ki ezt a szerelmet, s Dénes savanyú borogatásaiban majd megfulladt miatta.

De nem kellett volna megátkoznia. Még akkor is átkozni, amikor már régen halott volt.

A földobott kő visszaesik. És agyonzúzza, aki még mindig ott áll, ahonnan fölhajította, azon a helyen.

Az őszi szélben nyíttak az ócska faajtó eresztékei. Hajnal félt. Olyan erősen és irracionálisan, mint gyermekkori álmaiban. Valami zsáktól, valami veremtől, valami büntetéstől, valami sötéttől, ami foltokban közeledik. Jön-jön, egyre közelebb. És senki sincs, aki megvédje, a logika fémes, az ima visszapereg a mennyezetről, nincs közvetítő, nincs ember, mert Kornél is oda nemsokára! És Kornélnak is hazudott, lehazudta az élő Mátét, de most a halott követeli, hogy elővegye a kulcsot; a rég lezárt kamrát könnyes-mocskos lomjaival sarkig kitárja.

Úgyis mindegy már. Kornélt úgyis el kell engednie. Menjen legalább Kornél könnyebben. Nem egy szentet, nem egy Artemis istennőt kell elhagynia, hanem ezt a semmi asszonyt, aki csont nélkül, gerinc nélkül retteg az ágyon, aki az egérlyukba is beszorulna védelemért, akit beoltott gyűlölettel a múltja, akit a tapasztalat átitatott gyanakvással. Hiába más ez a Kantár Hajnal, ha a régi Hajnika alattomosan támad, a ledöngölt igazság a földből újra és újra kicsírázik, indamód kúszik, fojtogatja.

Egy halottnak kívánni halált! Neki úgyis vége. Menjen Kornél szabadon.

Nem volt az arcán festék, a haja lucskosan összetapadt. Riasztóan mesterkélt lett a bronzvörös árnyalat.

– Lázas vagy? – kérdezte Kornél ijedten. Ő se sokat aludt, Lizi újabban kiköveteli, hogy éjszakánként fogja a kezét, így elkerüli a roham. A színházi évad is bizonytalan. Egyre több a kommersz darab. – Mit segítsek? Mi történt?

Hajnal elszánta magát. Levedlette testi-lelki cicomáit. Mély hangon fakadt föl belőle a jajszó vagy inkább bődülés, gáttalanul; semmisítve minden esztétikát.

Kornél most látta először sírni.

– Utoljára kérem, fogd meg a kezem. Itt az idő. Ne jöjj soha többé. Szeretlek. De nekem tilos. Engem kilöktek valahonnan, valamiből. Már az anyám félrevezetett, hogy én vagyok a középpont. Körülöttem forog a világ. A rabszolga elhitte, hogy ő a királynő. Aztán akart valamit, valami mást is, mint a négy fal, élni akart a hatalommal, és egyszeriben trónon kívül találta magát. Ketrecbe tervezett majomkirályság, ezt adta örökségül az én anyám. Kiborított a kosarából, mert mást is mertem szeretni, és akit szerettem, nem rakott ám újra puha kosárba! Nem értettem… Nem értettem! Hol az én hatalmam? Hogy kerültem egy trágyadomb közepére, és miért jó nekem a trágya szaga, miért tűröm el három keserves évig, amit egyetlen napig sem azelőtt? Nem, nem Dénes. Bocsáss meg. Hazudtam. Dénes csak eszköz volt, bosszú, ostoba menekülés. Bűnös vagyok, mert nem szerettem, és mégis elfogadtam a testét, hagytam, hogy tőle legyen gyerekem. Ha már attól a másiktól nem lehetett. És ahhoz se volt erőm, hogy színlelve vezekeljek egy életen át. Csak az ütéshez voltam erős, de nem a tűréshez. Mert minden türelmem, alkalmazkodási készségem Máténál veszett. Máténak hívták. Akiről hallgattam. S akit előtted szerettem. Akiről azt hittem, hogy szeretem. Fölgombolyított a lényemből egy szálat, tudta, ha meghúzza a cérna végét, én megyek utána, csak el ne veszítsem, csak bekerüljek megint a hidegről a melegre! Szadista volt. Élvezte a könnyet. Örökös bizonytalanságban éltem, mikor jön, mikor megy és hova… és jön-e újra? Amit ígért, sose tartotta be, de aranyos kedvében a mennyországot tette az ölembe. Aztán kitaszított végleg. Eltűnt odakünn, cím nélkül, egy cédulára sem érdemesített. Tébolyultan kerestem, hiába. Akkor lépett elő Dénes, évfolyamtársam volt, mindig körülöttem szaglászott, neki mindegy, csak megkaphasson. Arra gondoltam, ha egyszer mégis… Máté megkerül, az arcába vágom: ezzel feküdtem le, látod, ennek a felesége lettem, akit mind a ketten megvetettünk, ezt csináltad velem, és én miattad, vele, te vagy az oka!

Kornél az asszony elé térdelt. Kisimította a görcsből a merev ujjakat. Megrendülést érzett. És nem becsapottságot.

– A gyerek… a gyereket nem kellett volna. De irtózom az életet a csatornába kapartatni. És reméltem. Hiába. Dénest egyre kevésbé viseltem el, csak Mátét gyűlöltem meg véglegesen. Ezerszer elképzeltem nyomorultnak, magányos haláltusában. Dénest azért távolítottam el, nehogy őt öljem meg Máté helyett… Ez a te Hajnalkád.

– Nem – mondta Kornél. – Nem ez.

– Aztán megérkeztél te, két év aszkézis, szünet után. Hogy mi az igazi társszerelem, és mi volt Mátéval az az ocsmány, pusztító csatatér, akkor értettem meg. Mátéval egy közös gondolatom nem volt. Veled egybecsengett minden. Kornél: ez a Máté halott. Ma tudtam meg véletlenül. Egy halottat nem lehet kiradírozni. Akarom, hogy tisztán láss, mielőtt elválunk. Akarom, hogy megbocsásd, amit lehazudtam. A múltamat. Mert mi úgysem lehetünk soha úgy… ahogy lényegünk szerint szeretnénk, és én nem bírok el többet. Többé nem tudok kitaszított lenni. És félek. Minden bizonytalantól. Tíz perc késés nekem parázs a pokol kövein. Hadd taszítsam ki magam magam, világos tudattal; hadd tudjam, hogy csak egy biztos van: a teljes bizonytalan… – Hajnal egész teste átázott már, odacsúszott Kornél mellé, a szőnyegre. Mindketten térdeltek, mint a templomi perselyek adományra váró gipszangyalai, egymással szemben.

„Istenem – gondolta Kornél és nem szégyellte, hogy ő is sír. Akkor sírt utoljára, amikor évekkel ezelőtt Orsika diagnózisát közölték. – Istenem, hiszen, ez egy gyermek. Egy ötévesforma kislány, akit belöktek az idegenek egy setét terembe. Ott álldogál, lép egyet-kettőt bátran, nyúlkál a kapcsolóhoz, de nem tudja, melyik oldalon keresse, vagy el sem éri… Ez egy okos gyereklélek, vesztére bújtatták fejlett asszonyi testbe. Hősködés az a híres erő, az a megtévesztő magabiztosság védekezés. Mi lesz vele? Olyan fiatal. És olyan nagyszerű, hogy így akar zárni, hamis pózban nem tetszelegve, önfeladón. Olyannyira méltó a szeretetre. A békességre.”

– Butikám – beledörzsölte az asszony hajába a könnyet. – Butikám, most még jobban szeretlek. Nincs ember bűntelen. Sose faggattalak. Azt szeretem, akivé lettél. És ne félj, így tisztulunk, hogy folyton kinőjük saját magunkat!

– Ha veled vagyok, sosem félek – Hajnal, akár Orsi, kapaszkodott az oldalszakállba. – Veled értelme van a halálnak is. Nem riaszt a levelek hullása, az avar zörgése a talpam alatt. De nem lehetek veled. És a pályámra sincs elég energiám. Nem lesz belőlem semmi. Ki kell bírnom, ami még hátravan, egyedül. Soha többé Máték, Dénesek. Aki egyszer magasan szállt, bokrok közt összetöri a szárnyait. Csak az a baj… – Feltápászkodott, visszahúzódott a vackába. – Csak az a baj, hogy talán hosszú ideig kell még élnem… ha ötvenéves lennék vagy hatvan… Mert öngyilkos nem leszek. Csak azt dobhatom oda, amit magam adtam magamnak. Menj el. Ne aggódj értem. Gyenge vagyok. De gyáva nem.

Kornél is felállt. Elfordult. Szembenézett a könyvespolcon Kiscili képével. Kiscili dőlt szánkó mellett ül a hóba borulva, félig sírva, félig nevetve.

A lélegzetük se hallatszott. Az ébresztőóra számlapja foszforeszkált a homályban. Mintha az utcán is megszűnt volna a forgalom, az ingajárat, a hajsza. A rontó szél is kívül maradt. Valahol harang szólt.

 

Bennük a zengés

 

Kornél lassan visszafordította az asszony felé az arcát.

– Nem szakadunk el soha – mondta halkan, megfellebbezhetetlenül. – Együtt fogunk élni. Az ünnepet kivárjuk. Tavasszal beadom a válókeresetet. És az újabb tavaszon már asszonyom vagy, földi törvény szerint is, esküszöm! Nálad az igazság: a lehetetlent is meg kell próbálni. A szeretet osztható és oszthatatlan. Csak arra kérlek: fogadd be őket.

Hajnal – mint aki hosszú bolyongás után, már a szakadék széléről látja meg régen keresett otthona fényes ablakát – nem tudta ajkát szóra nyitni.

Ha van feltámadás: ilyen…

 

 

HANG közeledőben. Mert céljában bölcsességnek bolygója ez a föld. Bölcsen hasad a kristály, bölcsen magzik-hervad a virág, és minden állatok bölcsen párosodnak. De bölcs-e az ember? Távolodóban.

És mégis készül híd a tökéletlen bölcsesség épülő világa és a tökéletes szeretet még meg sem sűrűsödött világa között…

 

 

– …Boldog vagyok. És egyetlen célom: az légy te is! – mondta Hajnal, már tél volt, műanyag fenyőágakat csavart vastag drótra, s csípős szagú technokollal lakkozott fatalpakra ragasztotta őket. – Mindenki segít. Kaptam vizsgahaladékot. És ha végül nem leszek ügyész, hát nem leszek. Mi fontosabb? Hogy mellékesen ezt a munkát is végzem, ne bántson. Nelli a maga módján teszi a jót. Szépen megfizet. – A műanyag fák ellepték a szobát. Kiscili bujkált közöttük, hancúrozott. – Sanyó is írt. Kölcsönt nem ad elvből, de képzeld, ajándékba, csak úgy, Ágneske háztáji hozamából kerek ötvenezret. Karácsonyra. A lakásunkhoz. A jövőnkhöz. Valamit anyámból is kihízelgek. Te csak Liziékkel törődj. Meg a színházzal. Hogy majd a pesti társulatnál is bizonyíts. Sokat bírok én, ha van miért!

– Csodálatos nő vagy – Kornél megcsókolta, ahol éppen nem ragadt. – Csodálatos és nemes!

– Ugye, Lizi se utál majd? Annyira. Ugye, ő is belátja, hogy a puszta forma mindenkit megaláz? Ugye, Orsi is szeretni fog? Ugye, beavatsz, ugye, közös lesz minden örömünk, és Kornél, ugye, együtt vigyázunk rájuk is?…

 

 

– …Ami néked fáj, tiporjon engem is. Amit én keresek, azt keresd te is. Ha nevetsz, tudjak nevetni. Ha ordítok a kíntól, ordíts velem. Legyen ez szövetség életre, halálra. És életre, túl a halálon – mondta Kornél. Ősrégi mozdulattal átemelte Hajnalt otthonuk küszöbén. Tavasz volt megint.

Hajnal a melléhez szorította a gyorsan hulló csokrot: a hét szál hófehér-fekete csíkos tulipánt. A tulipánt Lizi szedte, összeszorított szájjal, keskeny szemmel, hét szálat pontosan.

Szünet. Villanásnyi. Amit néhány évnek neveznek. Fáradt a mindenség. Szunnyad; töltekezik. Csak a Hang cikázik felvevő-surrogó szalagok őrizetére bízva. A résztvevők mozgását, mimikáját másíthatatlanul rögzíti a négydimenziós mechanizmus finom memóriája.

 

– …Mintha tegnap ígérted volna – mondta Hajnal, házasságuk harmadik évfordulóján –, hogy együtt, mindent. Uramisten, hogy suhan az idő! Azt hiszem, kirúgnak, ha megint csak halogatok…

 

 

HANG közeledőben. A szabad akarat bilincsbe verte az Adakozó kezét. Csak a Megajándékozottak ujjai oly fürgén játékosak. Ólomlelkű húskatonák véres játéka már-már a világ. Csak a repesz ártatlan, csak a fegyver. Távolodóban. A szabad akarat törvénye könyörtelen. De irgalmas az egyre ritkább kegyelem.

 

 

– …Mindig csak hallgatsz. Ülsz és hallgatsz. Lógatod a kezed a térdeid közt. Megőrjít a némaságod! – Hajnal sírt.

– Nem bírom a locsogást. Az exhibicionista kitöréseket. Megtanulhattad volna! – Kornél hangja csúszkált. – Mit akarsz?

– Te kiadhatod magad a színpadon. Csak kiállsz, és bűntelenül gyilkolhatsz Shakespeare nevében! De én mit csináljak? Verjem a poros aktákat egymáshoz?

– Három éve nincs öröm a munkámban! Nem minden a szerep. Három éve egyfolytában csak kiforgatnak abból, amit tudok. Látod jól, nyitva a szemed. Minek gúnyolódsz?

– Minderről én tehetek? Az én nyakamba akarod akasztani az összes ripacs összes rigolyáit? Tehetek én arról, hogy a magas deszkákon is alacsony emberek dirigálnak? – Hajnal nézte az óráját. – Mindjárt jön Kiscili. Hagyjuk abba. A tanítónő is engem okol. Nincs nyugodt itthoni élet, azért ilyen szétszórt, bomlasztja a tanórákat. És megint a számtan!

– Nekem Csabagyöngyén talajom volt – Kornél recsegve beszélt, fintorogva itta az ünnepi alkalomra nyitott pezsgőt. A gondosan megkent, paprikával díszített libamájas szendvicset félretolta. – Engem ott mindenki ismert. A piacon, a közértben. És nem bírom lenyelni a hideg falatot! Ne haragudj, erre is annyit kértelek!

– Én nem tudok kelbimbóleveskét kotyvasztani! Nekem dolgoznom kell! Kétszáz művirágot hetente. Már három éve. Hogy másvalaki gond nélkül locsolgathassa a kis házikertjét. Úristen! Legalább néha, legalább az évfordulón annyit, hogy köszönöm! – Hajnalt eltorzította a sírás. Ilyenkor megdagadt a szemhéja, az orra két oldalán táskásan fölpuffadt a bőr, a metszőfoga alsó ajkát fölvérezte. A haja egyre lilább lett, s egyre kevesebbet járt fodrászhoz. A választék szőkésbarnán vádaskodott: mit tettetek eredendő természetemmel, miért kellett alapszínemtől megfosztanotok?

– Én sem várok köszönetet – mondta Kornél. Sajnálta Hajnalt, de a sajnálat és a tehetetlenség együtt dühvé keveredett. – Pedig tettem egyet s mást, érted, drága hölgy. Hogy a búbánatos magányodból kivakarjalak. Karrier, nem számít, köpök rá, még az életcélom is hagyján! De én magamra vettem miattad egy vétket… egy súlyos vétket.

– Döngesd a melledet is – Hajnal eltakarította az asztalról az ünnepi kellékeket. – Úgy a jelenet hatásosabb. Ámbár nem a legmodernebb színészi felfogás.

Kornél leült, az asszonynak háttal. Nem akarta a leplezetlen arcát mutogatni. Szégyellte a szeme csücskében összegyűlt váladékot, ami a kíntól vált ki könny helyett.

– Borzasztó – mondta halkan –, hogy teátrális eszközök kellenek ahhoz, hogy a nyilvánvalóra emlékeztesselek.

– Így nem lehet élni – Hajnal is ült, háttal a másik hátnak. – Vétek?! És ha az, az én vétkem is. Ha a vétekből kizártál, miért büntetsz szakadatlanul? És nemcsak te vakartál ki engem, de én is téged, valahonnan. Egy méltatlan, mert hazug életformából!

– Hagyjuk – most Kornél kérte. – Hajnalkám. Már hetek óta olyan szép csendünk volt. Ez az évforduló! Kiborított mindkettőnket. És valóban: mindjárt jön Kiscili. Bukásra áll számtanból, azt üzenték?

– Orsi persze kitűnő. – Hajnal dicséretnek szánta, mégis szemrehányás lett.

– Igen. Még kitűnő.

– Az is marad. És hegedül. Különórákra járatjuk. Pardon: járatod. Mert engem kitiltottatok.

– Kérlek. Értsd meg. Hányszor kértelek: csak neked könnyebb így!

– Miért akarsz te helyettem gondolkodni? Honnan veszed a bátorságot, hogy te döntsd el, a te lelkiismereted szerint, mit kíván az én lelki békességem?

– Felelős vagyok érted. Már érted is.

– Mindenki önmagáért felelős alapvetően. Te magad hangoztattad, éppen elégszer.

– Igen. Egészséges körülmények közt. Egészséges emberekre szabott normával.

– Szóval engem is besoroltál a gyámolítandók egyre népesebb csapatába? – Hajnal félretette Kiscilinek a májas szeleteket. – Komikus. Hiszen az én teherbírásomon nyugszik az egész nagy családi körhinta.

– Szemrehányások! – Kornél haja fölborzolódott, arcát sértettre duzzasztotta a gondatlanul nyírott szakáll. – Szemrehányás éjjel-nappal!

– De ki kezdi? Én kezdem? – Hajnal metszőfoga mellett sípolt a szabálytalanul kapkodott levegő.

– Legalább ezt a két agresszív fogadat reszeltesd le! Csak megszólalsz, és már fröcsög belőled az indulat.

– Tudod, mennyire utálom a pofaszakállt. Mint egy fölfújt hörcsög, olyan vagy vele. Én is könyöröghetek!

– Valamikor szeretted simogatni!

– Valamikor! – Hajnal rágyújtott. – Valamikor imádtad a fogam formáját.

– Adj nekem is egy cigarettát. Ha már másképp nem lehet kibírni.

Fújták a füstöt egymás képébe. A füstkarikák kétségbeesetten egymásba akaszkodtak, majd megnyúltak függőleges irányba. Szállt a füst a magasba, ágaskodott. Reménykedve figyelték: meddig jut a jel, s melyiküké. Ide a mennyezet visszaverte, fojtó nikotinbűz lengte be vízszintes csíkokban a szobát.

Kornél köhögött.

– Valahogy elromlott. Senki se hibás.

– Nem vigyáztunk eléggé. Ha vissza lehetne nyomozni, hogyan, mikor?

– Nyomozati anyag: kedves, hát neked minden ilyen egyszerű?

– És neked? Előre megírt tragédia talán a sors, hálás hős szereppel? Ugyan, kedves!…

 

 

…Az egy és fél szobás lakótelepi lakás fűtési rendszerében föl s le szaladgáltak a kósza hangok. Kiscilinek tervezték a fél szobát, de sose maradt benne. Kikéredzkedett az anyjához: a társbérletben megszokta. Kornél húzódott külön.

– Nekem tér kell – mondta, már házasságuk első hetében –, Hajnalkám, én ebben az egérfogóban megfulladok.

– Édesem – nyugtatta Hajnal –, te legalább egyedül vagy, ha kicsi helyen is. De én Cilivel meg a sok művirággal! És alig nagyobb a szoba. De ha akarod, megpróbálok mindenestül behúzódni.

– Lehetetlen – Kornél ingatta a fejét. – És amellett mindegy. Két négyzetméter differencia. Alacsony a plafon. És nem lélegeznek a falak. Kiszárad a torkom. Csabagyöngyén!?

Hajnal megértette. Tágas, szép ház volt az, ápolt kertecske. Szellős téglaépület. Három magas szoba. Hatalmas előtér, mindenféle zöld. Látta. Akkor, egyszer, régen. De hát Kornél felnőtt, felelős ember. Tudta, mit hagy ott. Azt is tudta, miért. Nem méricskélheti a külsőségekben mutatkozó különbséget. Ez is óriási dolog, hogy Sanyóék segítőkészségével, anya kölcsönével és a csuklófájdító művirágok jövedelméből a szörnyű társbérletet önálló lakásra cserélhették. Milyen öröm volt… és tessék! De hát hiába. Kornél hivatása részben nagyobb teret, részben nagyobb elszeparáltságot igényel. Természetes, hogy ez nem végső megoldás. Természetes.

– Édesem – mondta gyöngéden –, kétségbeejtő, ahogy itt szaladgálsz. Mintha csapdába estél volna! Belefacsarodik a szívem. Talán mégiscsak értelmesebb lett volna a Csabagyöngyei házat kétfele cserélni s neked a stabil társulatodnál maradni. A mostani munkámat a helyi tanácsnál is elvégezhettem volna, ehhez, amit én művelek, nem kell főváros.

– Micsoda fuserek! – Kornél megkaparta a liliomos tapétát. – Tessék! Már szakadozik. Inkább nem szólok neked egy szót sem. Nehogy panasznak vedd. Hiszen te is nagyon jól tudod, hogy Lizivel ezt végképp nem lehet megtenni. Kitúrni a házából, bekényszeríteni két szobába, s odaköltözni a pofájába, ráadásul, hogy még lássa is!

– Igen – sóhajtott Hajnal –, csak veled lehet mindent megtenni. Éjszakákat utaztatni, táviratilag lerendelni, mit gondolsz, te vasból vagy?

– Nagyon jól tudod – mondta Kornél tagoltan, mintha gyereknek magyarázná a sokszor ismételt leckét –, hogy csak indokolt esetben hív. Egyébként én döntök úgy, hogy mennem kell. Ne félts engem. Nem te zötykölődsz, te szerencsére meg vagy kímélve!

– De hiszen együtt… Miért különíted el? Ahányszor rád esik a teher, akár akarod, akár nem, én is érzem.

– De éppen ez az! – kiáltotta Kornél, s már tépett is egyet a tapétán. – Éppen ez az, amitől irtózom! Hogy te is kínlódj!

– Akkor mégiscsak vállalni kellett volna a csabagyöngyei megoldást. Ha valóban rólam van szó. Nem gondolod?

– Nem gondolom. Ami erkölcstelen, az nem könnyíthet. Különben is, az én csabagyöngyei közönségem! Nem lett volna számomra ezek után virágbukéta a függöny előtt. Így is a szájukra vettek.

– Honnan tudod? Mondta valaki, a szemedbe?

– Lizi mesélte. Még ő védett meg, a jámbor, hogy a látszat ellenére azért ragaszkodom, és maximálisan ellátom őket. S hogy ő volt az, aki nem akart akadályt gördíteni a boldogságom útjába. A maga módján hősiesen helytáll, ezt el kell ismerned!

– Mindent elismerek. – Hajnal félt. Nehogy kicsússzon egy rossz szó a száján Liziről. Nehogy igazságtalanul feltételezzen valamit, csak mert éppen szorult a helyzet. Ha a várakozás hosszú ideje alatt kibírta ellenséges indulat nélkül, és csupa részvét és jóakarat élt benne, meg remény: hogy a házasság után békesség teremtődik, beemelő, összekötő békesség, ami az ő emberfölötti erőfeszítéseit is méltányolja, akkor éppen most, a megvalósulás küszöbén el ne rontsa egy ostoba mondattal. Amit nyilván csak a kimerültsége diktálna. Hogy talán Lizi mégsem olyan makulátlan. Hogy a nagy jóság alján mintha valami nagy, ösztönös ravaszság lappangana, valami, ami nem tudatos ugyan, de mégis alattomosan számító. Az ügyész egyúttal pszichológus is. Érdemes lenne Lizi természetrajza egy alapos elemzésre. Miért ilyen birkatürelmű? Ez az önzetlen szeretet felső foka? Vagy a betegség öli ki az önérzet maradékát is? Ez az igazság? De ha ez a legendás áldozatosság csupán fegyver?

– Mindent elismerek – ismételte, mintha gombócot tuszkolna le a torkán. – Csak nagyon itt az ideje, hogy Orsikát is fölhozd egyszer. Vagy én menjek le veled. Már törvényes házasok vagyunk. Nincs értelme a két karámnak. Meg kell nyitni az ajtót. Ahogy terveztük. Ahogy ígérted. Kiscilinek is hasznára válna. Annyit kérdezget: milyen az az Orsi? Biztosan Orsi is reklamálja!

„Miért ábrándítsam ki? – gondolta Kornél, és megcsókolta szavak helyett. – Gyerekes a logikája. Édesen gyerekes. Orsi féltékeny. A szeme rebbenéséből látni, milyen sértett. Hogy az apja elköltözött. Hogy egy másik kislány apukája. Hivatalosan. Meg is kérdezte: Bumbó, te most már egy idegen gyerek apja lettél? Mit lehet erre felelni? Csak a tied maradok, semmi nem változott, észre sem fogod venni!”

– Próbáld meg! Még a nyáron! Elvisszük nyaralni. Megtanulom az injekciót. Ha te nem bírod. Bízd rám! Csak két hétre! – Hajnal törleszkedett. Úgy tudott simulni, hogy minden porcikája tapadt. Szinte ráolvadt a másik testre.

– Jó – dünnyögte Kornél ellágyulva.

Kiscili is vidáman jött haza az óvodából, a lábukig rúgta a tornazsákot, aztán beléjük kapaszkodott, rángatta a térdüket.

– Korni papa… Mamuci… játsszunk! Velem játsszatok, ne mindig csak egymással!

Kornél megcsiklandozta. Öt és fél éves. Nem túlságosan szép, de roppant érzékeny, energikus gyerek. Mint egy búgócsiga, amelyik állandó pumpálást igényel, különben félrebillen, leereszt. Nem lehet hanyagolni. Teli van vele a lakás. Ebben kísértetiesen hasonlít az anyjára.

– Te, te kis ördögfióka!

Birkóztak egy kicsit. Kiscili bokszba váltott. Apró, erős ütései elől félre kellett kapni bizony a fejet. A gyomrot pedig védeni. Orsit egy perc alatt leteperné. Pedig Orsi jövőre már felső tagozatos.

Kornél abbahagyta a heccet. Elnyúlt a szőnyegen, hunyt szemmel. Cili karba tette a kezét, ráállt a hasára.

– Mamuci, ezt legyőztük!

– Elég, Cili. Szállj le Korni papáról! Ha durváskodsz, nem hozza el neked Orsikát!

– De… de elhozza! – nyafogta Kiscili, a szakállánál fogva húzkodta ülő pózba Kornélt. – Kell nekem!

„Orsika nem játékszer. Nem tárgy, akit ide-oda rakhatsz, kölyköcském – gondolta Kornél. – De hát indokolatlan az ingerültség. Ez egy rám bízott csöppség. És a megkívánása ártatlan. A szeretet… az irántam érzett szeretet! Hiszen én is úgy megszerettem… csaknem.”

De a „csaknem, mint” árulásnak tetszett. Kettős árulásnak: Hajnalt is elárulja, miért csaknem, miért nem éppen úgy? Orsit is kifosztja: miért nem egyedül őt? Miért kényszerítik osztozkodni?

– Ígérd meg – Hajnal is mellételepedett a szőnyegre. – Mielőtt a pesti idény elkezdődik. Itt ez a hosszú nyár, rendezzük el végleg. Minél előbb. Hiszen úgy szeretünk!

Kornél átölelte őket. Befészkelték magukat a hóna alá. Orsi beférne még az ölébe. Teljes lenne az áramkör. Igaza van Hajnalnak. Bűn lenne tovább halogatni. Frissiben kell megpróbálni a lehetetlent. Ősztől az színház teljes koncentrációt kíván, nem szalaszthat el az életéből újabb három évet. Jövőre negyvenéves! A színész erre az időre éri el az érettséget: ami volt, csak előkészület volt, most jön az igazi teljesítmény!

– Neked ki kell futnod a formádat – mondta Hajnal –, és szétszórtságban nincs teljesítmény. Legalább te érd el, amiért születtél! Én már – legyintett, inkább belenyugvóan, semmint elkeseredetten. Hiszen az emberi kapcsolat igenis kárpótlás. A szerelem betölthet minden repedést. Ha ilyen óriási, ha ilyen kivételes. – Micsoda nyaralást csapunk négyen!

Kornél átvette a lelkesedést. Még látta is az eleven képet: a két gyerek lágyan homokot perget, kicsi kannákban hordja a vizet. Orsika előrajzolja, Kiscili megépíti a várat. Nagy kerítéssel, két bástyával. Ők ketten lesznek Hajnalkával a két kapubástya.

Igen. Gyönyörű. De hova rakják Lizit? Az idilli szituációban hol a helye?

Lizi kívül reked. Vagy rátelepszik a várra. Szürkés, tépett madár repdesett az ablak előtt. Beleverte csőrét az üvegbe, karmai nem találtak kapaszkodót.

– Szegény pára – mondta Hajnal –, majd megtanulja! Huss! Itt nincs párkány. Hova szórjam a morzsát? A levegőbe?…

 

 

– …Ha összetöröm az órákat, azt hittem, sose lesz este. Még három éve is azt hittem – mondta Orsi, alig másfél hónappal később, mint az esküvő. Egy kicsit távol tartotta arcát Kornél arcától. – De már tudom, hogy az idő tőlem független dolog. Sok újat tanultam.

– Okos kislányom vagy. Cilike nem ilyen okos, kicsi még. Szüksége lenne néha az eszecskédre. Vár téged. Ha anyus megengedi, fölvinnélek Pestre. Csak két napra, barátkozni. Ha te, Lizikém, nem ellenzed, hiszen előbb-utóbb… – Kornél szinte könyörgött.

Lizi mézes tojást kevert, gondosan ellapítva a csomókat. Mintha rekedt lenne Kornus híres szép hangja!

– Kornus, a gyerek akkor megy, amikor akar. Hogyan tarthatnám vissza? Különben is: hála istennek, hogy stabilizálódott egy kicsit, két napig tablettázhat, bár képzeld, saját magának is be tudja adni már az injekciót! Ha szerezhetnénk egy önbelövő fecskendőt, tovább egyszerűsödne.

– No – Kornél a térdére csapott. – Már csak ezért is! Hajnal, légy nyugodt, ha csak egy ilyen fecskendő van Pesten, előkeríti!

– Igen – mondta Lizi. – Kérlek, minden reggel ápold a hangszálaidat. Így, tojással. Ebédre szereztem velőt. Sort álltam érte, majdnem rosszul lettem a tömegben, akkor kihoztak egy széket, és előreengedtek. Szerencsére jók hozzám az emberek, mindenki ismeri a helyzetemet. Pedig belőlem egy elítélő szót nem lehet kicsalni. Rántsam vagy forgassam hagymás zsírba?

– Mindegy – mondta Kornél. – De talán azért mégis hagymás zsírba. A fülemen jön ki a rántott hús.

– Igen – Lizi bólogatott. – Az a legegyszerűbb. Nem munkaigényes.

Kornél felállt.

– Hajnal látástól vakulásig dolgozik – csattant keményen és figyelmeztetően. – Annyit dolgozik, hogy szinte féltem már!

– Persze. De miért haragszol rám, Kornus? Én igazán nem vontam kétségbe. Vigasztalódj. Ő egészséges és fiatal. Hála az istennek.

Kornél elszégyellte magát. Miért reccsent rá Lizire? Semmi hátsó gondolat sincs abban, amit mond. Hajnal valóban fiatal és egészséges. Ha mostanában ernyedtebb is. Lizi viszont mintha fogyott volna. Lötyög a vállán a kantáros kötény.

– Eszel te, Lizi, eleget?

Lizi elmosolyodott.

– Hát nem mindig első osztályú velőt. De Orsika után nem dobok ki semmi maradékot. Olyan étvágya van, hogy amiből ehet, abból triplán eszik. Nekem nem fontos. Én igazán nem számítok.

– Ősztől megpróbálok még pluszt adni – motyogta Kornél. – A felső tagozaton emelkedik a kiadás. Addig is szólj, kérlek! Megígértem: nem változik semmi.

– Minden megváltozott – mondta Lizi, még mindig mosolyogva –, nem a pénzen múlik. De én megértelek.

– Folyton-folyvást iderohanok! – Kornél végigszaladt a három szobán, Orsi riadtan követte. – Többet vagyok így a gyerekkel, mint amikor még papír kötött!

– Igen, Bumbó! – Orsi megállította, szembekerült vele. Verdesett a hosszú pillája. Szelíden, tárgyilagosan közölte: – Csak aztán mégiscsak elmész innen, messze.

Kornél letottyant a legközelebbi fotelba. Fejét a Lizitől tanult mozdulattal a díszpárnába temette. De a tolltölteléken át is hallotta Lizi szelíd korholását:

– Orsika, ezt nem szabad. Idegesíted az édesapádat. Neki, kislányom, színpadon kell játszania, és te elég nagy vagy ahhoz, hogy tudd, nem szabad feleslegesen izgatni. A te édesapád nagyon szeret téged és engem is, bizonyos szinten. Orsi, puszild meg a szakállát, hogy ne legyen szomorú. Kornus, nekem már mindegy. De legalább te ne legyél szomorú!

– Bumbó! – ölelgették egymást apa és lánya. – Csak mert szeretlek… és hiába, anyus nem tud olyan érdekeseket. Amikor kora reggel a fürdőszobában képezted a hangod. Kívülről tudom, figyelj: „Tüdőm kidaloltam, tudván, hogy hamis, dehogyis akartam tanúságot tenni, csak delenként enni, hogy ha kedden ettem, szerdára tervezni, nem adni, de kapni, ez itt a feladat, tetézett tálakból, ami megmaradt.” Úgy hiányzik!

– Nekem az tetszett jobban – mondta áhítatosan Lizi, és most ő kuporodott a zsámolyra: – „Nem félsz-e, gyengéd lelkű lény, benézni kertünk szegletén, egy nő hever a kertben, és fehér keblében éles pengéjű kés.”

– „Keblén.” És fehér nélkül. – Kornél mechanikusan javított. Furcsa. Hajnalka feje taktusra jár, ha a beszédgyakorlat a kezdetét veszi. Egyszer mintha a kezét is a füléhez kapta volna. Persze abban a szűk lakásban!

– Bocsánat – Lizi fölemelkedett. – Az én memóriám nem tökéletes. Ez az újfajta nyugtató még hülyít is. Néhány év, és roncs leszek. Csak Orsikát föl tudjam nevelni.

– Pihenj! – Kornél odaugrott hozzá, gyöngéden megsimogatta a haját. A hullámcsatok szakadozottá tették a mozdulatot. – Orsi följön velem, addig itt ez a számtalan rokonod. Hagyok ötszáz forintot, menj fodrászhoz, moziba! Lizikém, melletted vagyok azért végső soron!

– De én nem akarok Pestre! – mondta Orsi. – Ahol te egy másik gyereket szeretsz. És ahol az a szőke loknis nő ül az öledbe!

– Orsi! – Lizi gyorsan kapkodta a levegőt. – Micsoda kifejezés ez? Már nem is szőke, hallom Nellitől, vörös! Ki beszél neked ilyeneket?

– Senki! – kiáltotta Orsi is védekezve. – Csak képzelgek. Csupa lokni a haja, és csupasz a válla, hullámzik a csípője. Elalvás előtt látom!

– Az egy nagyon, nagyon rendes néni – szótagolta Lizi. – Két napig ki lehet bírni. Apád kedvéért. És hadd lássa az a pesti kislány, milyennek kell lenni neki is majd, ha nagyobb lesz. Mutass példát! Amire anyus nevelt. Lenyeled a békát. Nem dől össze a világ.

– Miféle béka? Mindketten nagy várakozással néznek elébe! – dadogta Kornél, de olyan dagályos volt a szöveg, hogy stílust váltott. – Öltözöl, és kész. Senki sem kötelez, hogy ugorj Hajnalka néni nyakába. De ne ejts kétségbe! Édes egy gyerekem, ne ejts kétségbe!

– Jól van, na – mondta Orsi, rövid szünet után –, Bumbó. Megyek. Ha elég a rendesség. És nem muszáj szeretni. Emeld már fel az ormányodat!

Kornél végtelen hálát és megkönnyebbülést érzett. Alig hitte, hogy aránylag ilyen simán sikerül. Megcsókolta Lizi homlokát.

– Köszönöm.

– Mit, Kornus?

– Hogy besegítettél!

– Nekünk van köszönnivalónk. Te vagy a mi naprendszerünk, akárhogy is, Kornus. – Lizi fölbámult a férfira. Kutyatekintet? Macskatekintet? Egyszerre volt mind a kettő. – Csomagolok diétás piskótát és rumos szilvát… hús mellé. Úgy szeretted, emlékszel. Kínáld meg a pestieket is, nincs benne patkányméreg. Szeretettel küldöm, így add át, szóról szóra!…

 

 

– …Ugye, hogy nem volt a kérés lehetetlen? – Hajnal perdült-fordult az aprócska konyhában. – Csak a kezdet nehéz, de ha megvan a kulcs! Összemelegszünk. Csak rá kell szánni az energiát. Holnap is szabadságon vagyok. Gondoltad volna, hogy ilyen hamar, és a legkényesebb dolgokban is?…

Kornél boldogan és elégedetten szeletelte a piskótát. Hajnal nevette, milyen göcsörtös szeleteket vág. Közben csókolgatta; a kés még nagyobbakat zökkent.

– Gyönyörű vagy és tündér – mondta Kornél. – Én, hülye, azt hittem, akadhat, akit nem tudsz magadhoz varázsolni!

Hála istennek, minden másképpen történt, mint ahogy elképzelte. Pedig a görcsös félelem egész úton elkísérte. Lizi a legelőnyösebb ruhákat csomagolta össze, Orsit megnézték az emberek, Orsinak nem ártott a kritikus tizedik esztendő. A legtöbb gyerek ebben a korban átmenetileg megcsúnyul, s csak kamaszként virul ki újra. Itt mintha tudná a természet, hogy később nem kárpótolhatja. De miért ezek a halálfekete gondolatok, miért? Lizi is, Hajnal is szilárdan hiszik: borzasztó, de nem végzetes. Csolnok doktor is biztatgatja: az orvostudomány egyre fejlődik, és minden eset egyedi eset. A szerencsét, a tűrőképességet is be kell kalkulálni, Orsika kivételesen jól viseli az állapotát, a rosszabbodásnak semmi jele. A leletek kielégítőek. A vizelet tiszta. A vérkép jó. Mondja valaki, aki ránéz erre a sugárzó kislányra, hogy nem makkegészséges! Miért éppen most, Pesten lenne rosszul? Csak az izgalom fölveri a cukrot. Az izgalomtól kell megkímélni. Csendesen elbeszélgetnek majd, Hajnal tapintatosan visszavonul, nem erőltet semmit, Kiscili úgyis megunja, lerohan a térre, oda Orsi nem mehet utána. Teljesül Hajnalka kívánsága, de utána Hajnal maga látja be: fölösleges erőltetni, nem szeretetlenség ez, csak törvény, mindenki a vér szerinti anyját védi, és bizalmatlan a „rablóval”. Rabló! Hogy is juthat ilyen fogalom Hajnallal kapcsolatban az eszébe? Nelli szövege ez. Nellinek még a gyűlölete is csapongó, megbízhatatlan. Arra fecseg rosszat, aki nincs ott éppen. Amíg Hajnal helyzete reménytelen volt, Lizit mocskolta. Most egyszeriben fölcsapott „tárgyilagos” bírálónak. Hajnalka szerinte az „elvevő”, az „örök győztes” típusa. És élvezi ezt a képességét, használja, Nelli szerint nagyon is tudatosan. Másként aligha szerezhetett volna egy kezelhetetlen kisgyerekkel oly rövid idő alatt újabb férjet magának. Nellit kerülni kell. De Hajnalka védi. Mulat rajta. „Nekünk nem árthat. Ne vedd komolyan. Ha velem beszél, téged piszkít. Szigorúan rá kell szólni, és befogja a száját.”

Hajnalka kiválóan bánik az emberekkel. Ha nem tudná, hogy őszintén ilyen, megdicsérné a színészi teljesítményeiért. Szakmai ártalom. Szerepet keres ott is, ahol a jelenetet az áldásos valóság rendezi. Hajnalka eredendően rendes: tapintatos, nem cirkuszol, ha Orsi nem ugrik a nyakába… de fájni fog neki!

Ettől rettegett a legjobban: áll majd egymással szemközt ez a gyermeklelkű asszony és ez a koraérett gyerek. És mind a kettő szenved. Ő pedig a puszta látványtól is megőrül: hogy akikhez igazán köze van, egyedül ezen a nyomorult világon, éppen azt a kettőt nem tudja soha összekötni.

Orsi hangulata se biztatta semmi jobbra. Merevsége a vonaton nem oldódott, látszott rajta, hogy szívességet tesz az anyja kérésére az apjának.

– Szépen köszönj majd!

– Bumbó. Nem vagyok óvodás!

– Ha Cilike verekedőst játszik, kerüld ki!

– Nem fog verekedőst játszani. Mert akkor komolyan megverem. Mit képzelsz? Még mindig elfúj a szél?

– Jó, szívem. És este a fürdőszobában elintézzük, amit kell.

– Elintézem. Megszoktam – mondta Orsi, és átlibbent az arcán valami halvány feddés. – Ne lihegj, Bumbó, feleslegesen!

Azelőtt sokkal kedvesebb volt. Lágyabb. Viccelt a gyerek azelőtt is. De ez a hangsúly árulkodó. Mintha elítélné. Mintha „lekezelné” egy kissé.

A metrónál Kornél viszolygása fokozódott. Hajnalka azonnal fölfedezi majd Orsi gúnyolódását. Lizi táplálta belé, ez a látszat. Márpedig Lizi glóriát érdemel, ahogy kikísérte őket a kapuba, száraz szemmel, egyenes derékkal, küldve a szíves üdvözletet.

Orsi még nem utazott metrón. A látványosság nem terelte el a figyelmét. Valami furcsa szorongása támadt.

– Apu – mondta, és fehérebb lett. – Én nem akarok lecsúszni a mélybe.

– Kicsim, csak simán ráállsz, s mint a szalag, a lépcső lágyan levisz!

– Apu – Orsi húzta vissza –, inkább busszal. Vagy taxi. Vízszintesen.

– Jó – mondta Kornél tanácstalanul –, csak neked akartam meglepetést. Előbb-utóbb rá kell lépned.

Orsi gyűrögette a zakó ujját. Nem moccant. Figyelte a föl-le bukó áradatot.

– Egy kicsit megyünk a föld alatt az alagútban. Aztán újabb lépcső fölfelé, Orsikám. Nem sejtettem, hogy a mechanizmusát sem ismered.

– Biztos? – kérdezte Orsi halkan. – Biztos, hogy aki lemegy, az föl is jön mind?

– Gyere – mondta Kornél hirtelen döbbenettel. – Gyere, itt oldalvást kisurranunk.

Orsi sóhajtott.

– Bumbó. Késő. Már elnyelte az érmét az automata. Már olyan lenne, mintha menekülnénk. Megpróbálom. Csak fogd a kezem.

Kornél volt az, aki majdnem elbotlott végül. Orsi támasztotta meg a könyökénél. Ezen aztán olyan jót nevettek, hogy öt megálló után kiszállva, Orsi már előreszaladt. Könnyedén ráugrott a fölfelé suhanó lépcsőre, átbújt a fegyelmezetten kapaszkodók karja alatt, s fürgén, önerejéből egyre magasabbra lépegetett.

– Orsi – kiáltotta Kornél még a lépcső alján. Elvesztette a gyereket a szeme elől. Ráfagyasztotta az izzadságot a huzat.

– Orsi, hol vagy? Várj!

– Bukk! – ugrott a nyakába Orsi, amikor végre lepottyant a szalagról. – Hát csak nem képzeled, hogy nem várlak meg? Hogy csak úgy eltűnök idefenn?

„Jaj, istenem – gondolta Kornél. – Legalább a színpadon játszhatnék egy iszonyatos szerepet. Amiben kiordítom, kibőgöm a lelkemből. Nem pedig az életben hordani a maszkot. Mintha semmi sem történt volna, most is, hiszen a hús-vér szemnek nem is történt semmi. Hát értheti ezt valaki? Hát van erre szó? S otthon az ajtó mögött Hajnalka lámpalázban, Kiscili pedig idomíthatatlanul.”

Ezért tetszett csodának, ahogy mégis átfordult az egész.

Orsi a liftet már élvezettel vizsgálgatta. Ragaszkodott hozzá, hogy a gombot ő nyomja, és ő kattantsa be az ajtót. Ágaskodva a csöngőt is felérte.

– Virágot kellett volna hozni – motyogta Kornél.

– De apu – nézett rá Orsi kedvesen, nyugtatva –, annyira azért nem idegen. Ne izgulj. A metrót is legyőztük.

– Éljenek a győztesek! – Hajnal az ajtót kitárta. Mintha szemérmes szeretőt várna, olyan gonddal öltözött. Nagyon puha, csuklyás, a kék színeiben villódzó velúrköntösbe. Az élénk vörös haj bodorítatlanul a háta közepéig lefutott. Az arcán finom festék, és leheletnyi parfüm a füle mögött. De teste húsa a rejtélyes redőkben teljesen eltűnt, s ahogy magához ölelte a gyereket, beborítva az ujjak bársonyával, az e világi képzettársítás megszégyenült. Orsi nézte, és minden ellenérzése lehervadt.

– Isten hozott, no meg magam is vártalak! De szép vagy, Orsi! Pompás ez a trikó. Mutasd magad! De kár, hogy fiúkról nem gondoskodtam. Bizony, megnőttél!

Megforgatta Orsit, aztán forgott egyet ő is.

– Látod, nekem meg vörös a sörényem! Mit tanácsolsz, jobb volt a szőke?

– Tagadhatatlan – mondta Orsi, a felnőtt fogadtatás káprázatában –, tagadhatatlan, hogy jól áll ez is. Bumbó, a küszöbön leragadtál?

Kiscili – az idomíthatatlan Kiscili – elbújt az ágyneműtartóban.

– Fél tőled – mondta Hajnal nevetve –, tudod, ő még butuska. Azt hiszi, azért, mert, téged is szeretlek, őt kevésbé fogom szeretni.

Kiscilit már Orsival ketten húzták elő.

– Csinálj vele valamit, kérlek – Hajnal Orsira bízta. – Nekem nemigen fogad szót.

– Légy vele szigorúbb. Az én mamám lekenne egy taslit neki.

– Orsikám, a te mamád se pofozna meg egy kisgyereket. Sokkal jobb annál.

– Hát jobb. Küldött süteményt is, szeretettel. Nincs benne patkányméreg. Bumbó apu, hol a csomag? Már azt hittem, bent felejtetted a liftben. Egyedül hoztam fel a liftet. De a metró… Szólíthatlak Hajnalkának, néni nélkül?

– Ahogy akarsz, úgy szólítasz. Egy ilyen nagylány. Mesélj csak. Mi volt a metróban?

– Orsikám, talán előbb ennénk valamit!

– Nem vagyok éhes, jaj, apu! Mindig csak enni, enni!

– Ha éhes vagy, akkor eszünk. De apu azért ehet, ugye?

– Persze – mondta Orsi. Különleges helyzet. Ez a nagyon furcsa. Hajnalka tőle kér engedélyt! Mintha ő lenne itt a legfontosabb személy! Semmi esetre sem ez a Kiscili. Aki alig mer közeledni. – Egyél csak, apu. Rumos szilvát is küldött anyus, mert apukám a hús mellé azt szereti.

– Nagyszerű – Hajnal helyet kínált a fotelban –, mert az igazat megvallva, Orsi, én nem nagyon tudok főzni. Sajnálom rá az időt!

– Te is? – kérdezte Orsi. – A múltkor majd megütött a guta, amíg egy rántottát összekotyvasztottam. De anyuska nagyon megdicsért, mert ez kell egy lánynak. Csak ne lenne olyan unalmas!

– Igen – mondta Hajnalka, és Kiscilit is közelebb csalogatta –, amit muszáj, azt muszáj. Csak ne legyen kötelező szeretni. Gyere csak, Cili, nézd meg, milyen érdekes állatok legelésznek Orsi trikóján! Orsi, meséld el neki!

Orsi Kiscilit határozottan megsajnálta. Soványka. És egyáltalán nem vadóc. És a trikót vágyakozva nézi.

– Te Hajnalka – mondta –, én odaadom neki. Ha annyira megkívánta. Nálam van még legalább három.

– Jó – lelkesedett Hajnal –, legfeljebb megbotlik benne. De akkor fölveszed az én sortmellényemet!

Kornél alig tudta a kavargást követni. Már az is meglepte, hogy Orsi hagyja magáról az inget lefejteni. És az is meglepte, hogy Hajnal a szúrások nyomára természetes melegséggel rákérdez. És Orsi nem húzza el a kezét. Sőt. Mintha büszke lenne.

– Magamnak csinálom! – mondja.

– Én erre képtelen lennék. – Hajnalka ráadta a mellénykét. – Kitűnően áll. Nézd csak meg a tükörben! Én erre képtelen lennék, hogy beszúrjam. Ha nagyon megkérlek, megengeded, hogy egyszer végignézzem?

– Hajnalka – szólt Kornél tétován.

– De Bumbó, miért ne engedjük meg neki? – Orsi pártfogóan Hajnal vállára tette a kezét. – Meg lehet tanulni. Mint a metrózást. Pedig, mivel nem illik hazudni, féltem ám!

– Féltél? – Hajnal behúzta Orsit a ruha redőibe. Kiscili boldogan ugrált a nyúló pólóingben: pingvint játszott faltól falig. – Eleinte én is féltem. Attól féltem, hogy a fokok köze akad a sarkam. Én pedig a fokok közepét céloztam. Nehezen értettem meg, hogy amíg teljesen kinyílik a lépcső, van idő a helyezkedésre.

– Orsi – szólt közbe Kornél –, gyere Kiscilivel pingvinest játszani!

– Majd később – mondta Orsi. – Játsszatok csak ketten. Vágjál neki olyan muris pofákat! Én valahogy, tudod, Hajnalka, szédültem, ahogy az a sok ember, föl-le!

– Csabagyöngyén nincs az a ronda városi zsúfoltság. Nem szoktad. Ennyi az egész.

– Meg az is zavart, mondtam is Bumbónak, hogy rendben: lemegyünk, de biztos-e az az újra vissza?

– Orsi, hiszen láttad. – Kornél aggódott. Hátha Hajnal nem érti meg. Vagy túlságosan megérti, és mit felel akkor? – Tapasztaltad, nem?

Orsi bizonytalanul ingatta a fejét.

– Ha kinevettek, sem tudom megmagyarázni. Mi a bizonyíték, hogy mindenki és mindig?

Hosszan hallgattak. Csak Kiscili sikkantott: sikerült összefogni talpa alatt a trikót.

– Bizonyíték? – Kornél az eltereléssel próbálkozott. – Majd később megérted.

– Addig is olvasok neked egy hasonló történetet. Nem mesét, abból kinőttél – mondta Hajnal fölragyogó arccal. – Van türelmed?

– Szeretem a történeteket. Írónő leszek vagy költő. Még nem döntöttem.

Hajnal a legfelső polcról leemelte a bordó, vászonborítású, aranynyomású vastag könyvet. Nyálazott ujjakkal hajtogatta a hártyavékony lapokat. Percekig tartott, amíg megtalálta.

– Egy álom. Réges-régen volt két testvér, de csak az egyik álmodott. Amit meg nem tudhatott ébren, az álom vele megtudatta.

– Mi a címe?

– A címek itt nem fontosak. De címe is van: Jákob álma.

Hajnal lekuporodott a szőnyegre. Orsi utánozta. Kiscili is odaállt a szökdécseléstől még lihegve. Kornél csak állt, és figyelte a kissé éneklő, meg-megbicsakló, de erős akaratú hangot:

„Jákob elindult Beersebából, és Háránba ment. Eljutott egy helyre, és ott maradt éjszakára, mert a nap már leszállt. Fogott egy követ azon a helyen, feje alá tette támasznak, és lefeküdt azon a helyen aludni. Álma volt: íme, egy létra volt a földre állítva, s a hegye az eget érte. S lám, Isten angyalai le és fel jártak rajta. Íme, az Úr fölötte állt, és így szólt: Az Úr vagyok, atyádnak, Ábrahámnak Istene és Izsák Istene. A földet, amelyen pihensz, neked és utódaidnak adom. Nemzetséged olyan lesz, mint a föld homokja, ki kell terjesztened nyugatra és keletre, északra és délre, általad és utódaid által nyer áldást a föld minden népe. Nézd, én veled vagyok. Mindenütt oltalmazlak, ahová mégy, és visszavezetlek erre a földre. Nem hagylak el, míg véghez nem viszem, amit megígértem neked…”

Eddig olvasta. Becsukta a könyvet. Maradjon érintetlen Jákob ébredése, a szent borzalom, a felajánlott tized.

– Ó – mondta Orsi –, azért ez már más. Ez egy komoly ígéret…

 

 

– …Már játszanak! – bekukucskáltak az ajtón. – Orvost játszanak. Cili a beteg, és hagyja magát ringatni. Gyerekek, itt a piskóta! Nagyon finom!

Kiscili falta, két pofára. Orsi félretolta.

– Hajnalka, kérlek! Meséljetek! Vagy apu, szavalj egyet! Azt, amiben olyan hosszút kérdeznek. És alig lehet közben lélegzetet venni, és nincs benne a felelet kimondva!

– Babits. Az Esti kérdés-t reklamálja. – Kornél büszkén ölelte magához.

– Kornélkám, fantasztikusan okos. Fantasztikusan okos vagy, Orsi. Olyan mélyen okos!

Cili fölmászott Kornél hátára.

– Korni papa, én meg magasan vagyok okos, ugye?

Nevettek. Orsi egy kissé elkomorult.

– Bánt? – kérdezte Hajnal nyíltan –, bánt, hogy az én kis tücsköm Korni papának szólítja az édesapádat?

– Hááát – felelte nyújtottan Orsi –, nem túl jól esik. De vegyük tekintetbe, hogy ő is szereti. És nem tilthatjuk meg neki.

– Orsi – mondta Hajnal –, ez így igaz. És azt mindig tudnod kell, és hinned, mert én soha nem hazudok, pontosabban évek óta soha: édesapád úgyis téged szeret a legeslegjobban minden élőlény között!

– Nem téged? – kérdezte Orsi. Megérintette Hajnal lecsüngő csuklóját. Aztán – mintegy vezényszóra mindketten Kornélra néztek. Döntsön.

„Két pompás féltékeny bestia” – gondolta Kornél. – Egyformán szeretlek mindkettőtöket. Csak másként. Nem lehet hasonlítani.

– És azért anyukádat is szereti – mondta Hajnal adakozóan.

– Meg Kiscilit is azért – viszonozta Orsi.

– Elég a versengésből, szép hölgyeim! – Kornél élvezettel beletapsolt. – Kell a vers vagy inkább a televízió?

– Televízió! – kiáltotta Kiscili. Már nyomta is a gombot.

– Vers! – kiáltotta Orsi. Már belesüllyedt a fotelba.

Hajnal gyorsan intézkedett. A tévéről levette a hangot, Cili úgyis csak a képek ugrálását élvezi. Orsi mellé húzódott. A képernyőn reklám villogott, szőlőszemek tolakodtak önként és eufóriásan, hogy a palack szűk nyakában eltűnjenek.

Kornél egymásba tolta Hajnal és Orsi kezét, s a magáét fölébe borította. Mögöttük ült, a támlán; kényelmetlen, de védelmező pozitúra.

Hullámzott a szöveg.

 

miért az emlékek, miért a múltak? miért a lámpák és miért a holdak? miért a végét nem lelő idő? vagy vedd példának a piciny fűszálat: miért nő a fű, hogyha majd leszárad? miért szárad le, hogyha újra nő?

 

Hallgattak. A tévéreklám tévégörlje bugyborékolva, kéjesen csurgatta a szőlőmárkát karcsú pohárba, karcsú csónakban heverészve. Mintha csúfolná a kérdést. Vagy mintha a maga szintjén válaszolna.

Kiscili közben elszundított.

– Igaz is – Orsi kiszabadította a kezét, felállt, megrázkódott. Kötelességszerűen kereste az ampullákat. – Miért?

 

 

– …Miért jöttetek a későbbi vonattal? Kornus, tudod, hogy aggódó a természetem. – Lizi hajából kiestek a csatok, izgatott fürtök rugóztak a feje körül. – Egy táviratot feladhattál volna, hogy délután helyett este! Legalább neked, Orsikám, eszedbe juthatott volna, ha már apus praktikus érzéke nem működik.

– Anyus, mire a távirat ideér, mi is itt vagyunk!

– Akkor telefon!

– Hajnalkáéknál nincs telefon.

– Egy pesti lakásban?!

– Anyus, sokkal kisebb, mint a mienk. És Hajnalka keze tele van apró bőrkiütéssel. Képzeld. Én is csak másnap vettem észre, drótot hajtogat, az az undok Nelli néni fizet érte.

– Miért mondod apu testvérére, hogy undok?

– Mert az. Anyus, szerintem mi is tudnánk virágot készíteni, hogy ne Pesten kelljen egyedül az egészet!

Orsi csupa lelkesedés volt. Bumbó mellett alhatott, és másnap délelőtt Hajnalka Kiscilit beadta az óvodába, és őt elvitte egy felnőtt filmre.

A metrón biztonságosan tekingetett, szinte szárnyalt. A vonaton alig lehetett a helyén tartani, folyton az ablakhoz szaladt, kémlelt visszafelé. Megbeszélték a nyaralási tervet: anyus elmegy két hétre barlangszanatóriumba, s addig ők négyen a tó mellé. Hajnalka még azt is mondta: Választhatsz. Víz vagy hegyvidék.

– Édes kislányom, különmunka!? Éppen az kéne a te szervezetednek. Az iskolai terhelés mellett. Nem tudom, honnan jött ilyen gondolat. Esetleg én, nagyon szívesen, ami tőlem telik, ha még ez is szükséges!

Lizit megviselte a két nap. Talán sírhatott. Talán ki se mozdult. Talán elhanyagolták az unokatestvérei. Frontátvonulás. Esősre fordult a nyár. Párateltség. Ilyenkor támad az asztma. Többszöri roham. A ruhájáról három gomb is hiányzik. Talán letépte. A nyakán pörsenések. A Bricanyl-spray csípős szaga beborítja. Túl sok helyen szabad a húsa: túl sok helyen látszik a szánalmasan foltos bőr.

Az ellentét rikító. Elviselhetetlen.

– Orsika, térj már eszedre! – kiáltotta Kornél. – Még csak az hiányzik, hogy külön dolgozzon is! Eredj és tisztességes csókot adj anyádnak! Ne haragudj, de lekéstük a délutánit. A pesti közlekedés! Szaladj, Orsi, itthon vagy újra anyunál.

Orsi megcsókolta Lizit. Kedvesen, szeretettel.

– Szióka. Egész tűrhető volt, majd mesélek, a piskótát Cilike úgy, de úgy bekapta! Hajnalka küldött neked egy kis üvegben abból a kölniből, ami nekem úgy csiklandozta, olyan kellemesen az orromat. Bumbókám, hol van, melyik táskában?

Rohant keresni.

– Kornus – Lizi markolta a karfát –, muszáj nekem azt a pacsulit magamra szórni? Hát büdös vagyok én?

– Lizikém, küldte, hát küldte! Puszta figyelmesség. Ha már Orsi úgy megkedvelte az illatát.

– Megkedvelte. Azt az illatot!!

– Lizi. Mi van veled? Ne rontsd el a gyerek kedvét. Olyan tündérien viselkedett, büszkék lehetünk rá, Hajnal szinte beleszerelmesedett.

Orsi visszarohant.

– Tessék! De ha neked nem kell, mert tényleg, minek, én néha szórok magamra. Ne aggódj már, anyus, nincs a Bumbónak rossz helye, hát kevesebbet eszik, istenem, de nem az a cél, anyuskám, hogy folyton tömjük a hasunkat, majd elmesélem neked a történeteket, például volt egy Jákob!

– Hát igen – Lizi csak ült –, Hajnalka néni biztosan érdekeseket tud mesélni.

– Nem „néni”. Megengedte. Még elég fiatal. Ja és két könyvet is kaptam! – Kirohant megint.

– Elég fiatal – ismételte Lizi. – Hát ez sikerült. Tiszta szívből örülök. A legjobb lenne, ha eltűnnék már a süllyesztőben. Már erre se kellek. Már föl is nevelik helyettem. Már Orsi se bánja, vagyok-e?

– Ostobaságokat beszélsz – dadogta Kornél. Mint a hevített vas, ha hirtelen jeges dézsába dobják. – Csupa szépet beszélt rólad. Hajnal is!

– Már az se volt tiszta ügy, amikor tévérendezőnek adta ki magát. Ahogy utólag kivallottad. Beszéltetett, becsapott. Kornus, azért azt nem kellett volna.

– Az én hibám. Én kényszerítettem! Hajnalka ártatlan.

– Mindig véded. Nemes jellemvonás. De most a gyermekemet is ellopja.

– Kiről beszélsz?! Lizi! Kit nevezel te tolvajnak? – Megrázta az asszony vállát. Először életében pusztító indulattal.

– Kornus – Lizi el sem húzta a testét. – Nem szándékosan teszi! Én ezt nem állítom. Szép, fiatal és egészséges. Meg okos is. Többet tud a gyereknek nyújtani. Már két nap alatt hogy kifordította!

– Mit búsultok? Anyuska, nézd, ezek már komoly, felnőtt könyvek! Hajnalka azt mondja, hozzám már nem illik a pöttyös meg a csíkos. Majd olvasok neked esténként, A láthatatlan ember meg A nyomorultak!

– A nyomorultak – mondta Lizi. – Nagyon ízléses. Fényes borításban.

– Orsikám, látod, hogy anyus rosszkedvű. Igaza van. Késtünk. Azt meséld el inkább, amit súgtál a fülembe elalváskor.

– Nem súgtam! Hajnalkával előzőleg megbeszéltük, hogy te is lejössz, anyu, egy-két napra. Ha nyaralunk. Mert csak te tudsz olyan istenieket főzni, amilyeneket Kiscili hírből sem ismer. És akkor mind együtt leszünk! – Orsi ráakaszkodott az anyjára. Óvatosan ölelte, nehogy véletlenül megszorítsa a nyakát.

Lizi lefejtette a kezét.

– Nagyon szépen köszönöm a meghívást. Majd megszolgálom a bérem. Mint eltartott.

– De anyus!

– De Lizi!

– Megyek a konyhába. – Lizi nem nézett rájuk. – Ott a helyem. A puding is összeesett. – Szelíden, de határozottan félrenyomta őket az útból. Kiment. Két ajtón át is hallottak valamilyen nyüszítő zajt: vagy a gázpalack, vagy az asszony.

– Te – Kornél keze megrándult, majdnem ütésre –, minek rögtön mindent tapintatlanul kifecsegni! Akinek ilyen anyja van, örüljön, hogy újra láthatja! És újra otthon lehet!

– De Bumbó – Orsi haragosan, szigorúan szembepattant –, hiszen én örülök! Mi bajod? Mi bajotok velem? – Kezdett a szeme üvegesedni. – Mi rosszat tettem?

– Semmit – Kornél nyúzta a szakállát –, semmit, kicsi. Én. Én hibáztam megint…

 

 

– …Hiába fizettem be, az utolsó percben lemondta az egész üdülést – mondta Hajnal Nellinek. A rafiazsákból kirázta a műgerberákat. Nem akarta az ügyet éppen Nellivel megbeszélni, csak éppen kibukott a keserűség. Az anyjától hiába kért tanácsot, Cecília szertartásosan csak azt nyilatkozta: Isten nem ver bottal, s lám, van, aki még hűséges a saját véréhez. – Nem tudok eligazodni!

Ráadásul Kiscili is megveszett. Utólagosan sértődött meg Orsira, hogy Mamuci azt a kislányt nyalta-falta, még moziba is beült vele, neki meg be kellett vonulnia az óvodába! És most Korni papa sem akar nyaralni, mert nem hagyhat egy olyan nagylányt két hétig felügyelet nélkül. Elhozni viszont nem hozza, úgy látszik, az okos Orsika nem érzi jól magát az ilyen kisgyerekkel. Beteg? Kiscilinek volt már torokfájása, jó az, a paplanon mindenféle játék, mézes tea, külön puszi. Minek azzal a betegséggel úgy felvágni?

– Mamuci – toporzékolt a kanapén –, menjünk akkor mi ketten! A többiek pukkadjanak meg!

Eljárt Hajnal keze. Adott egy pofonkát Kiscilinek. Az egész zárt folyosó kiállt a bömbölésre. Kiscili úgy üvölt a legkisebb legyintésre, mintha nyúznák.

– Nem tehetem meg Kornéllal, hogy nélküle! – mondta. – És elég volt a magányosságból. Ez lett volna az első közös nyaralásunk. Annyira bíztam!

– Nekem a bátyám, kötelességem védeni! – Nelli csillogó patkányszeme átvizsgálta az árut. – Máskor vigyázz, Hajnika, a szirmok vége se törjön meg, én rendkívül igényes vevőkört elégítek ki. Nyilván Orsika utólag kinyilvánította, hogy képtelen téged elfogadni. Nagyon anyás gyerek, rá is van szorulva, mert Korni aztán minden, csak nem családcentrikus!

– Ez új fordulat, Nelli! – Hajnal fékezte magát. Kell a munka. Ősztől havi háromezer megy Csabagyöngyére. S még az is kevés. Kornél ahányszor lemegy, mindig üres zsebbel tér meg. A mellékkeresetét viszi, éjszakai szinkron, hakni művelődési házakban. Különben is, olvad a pénz, legalább Liziék ne nélkülözzenek. – Eddig azt hallottam, hogy Kornélt vették palira. Először Lizi, aztán meg én. Nellike, döntsd el, kiről mit gondolsz!

– Én aztán, nahát, megalapozatlanul soha! – Nelli elvörösödött. Hajni pontos szállító, precíz munkás. És elég olcsó is. El ne marja véletlenül. – Csak tény, hogy nem könnyű kisgyerekkel férjhez menni. Bizonyos áldozatok a részedről is szükségesek. Korni valóban nem családcentrikus. Amíg Orsikán ki nem tört ez a bizonyos áldatlan állapot, megkérdezhetnéd Lizit, ha egyáltalán lenne köztetek beszélő viszony, ugyan mennyit foglalkozott a gyerekkel? Alighogy megszületett, két évre leszerződött az ország másik végébe, csak szünnapokon járt haza. Lizire maradt minden. Aztán a betegség, az már egy más képlet! Az csinált belőle ilyen mintaapát. Anélkül, hogy ítélkeznék, van abban valami félelmetes, hogy valaki csak az elesetteket tudja igazán szeretni. Nem egészséges lelki vonás!

– Én aztán igazán nem vagyok elesett. Mégis szeret! De mennyire szeret! – Hajnal idegesen válogatta a hibátlan drótokat. – Másként miért vált volna el értem?

– Azt én nem tudom – Nelli sötéten mosolygott. – Nem ismerem a technikádat. Nem bántó szándékkal mondom, de a férfinak a szexualitás a leggyöngébb pontja. Ha abban kedvére tesznek, minden őrültségre képes.

Hajnal szúrásra emelte a drótot. Nelli először látta ilyennek: ha ez egyszer kitör, jobb messzi lenni. Ez aztán söpör, embert-állatot, mint a hurrikán!

– Persze azért a te eseted más. Sokkal, sokkal bonyolultabb. Érdekes, eredeti egyéniség, ki tud ennek ellenállni? S amellett ez a kínlódó-kallódó életed! Mégiscsak rendes ember, hogy letette melletted a garast. Tudom, mit terveztetek! De más a terv, és más a valóság. Mondj le a csabagyöngyeiekről, neked is könnyebb. Úgysem tudod Lizi gyerekét, mint a sajátodat, ugyanúgy szeretni! És józan ésszel ezt attól a másik gyerektől se várhatod!

„A vér. Mindig ez a hivatkozás – gondolta Hajnal –, de kivel értethetném meg magam? Orsi szeret. Legalábbis még két hónapja szeretett. És én is tudtam szeretni. Hasonlít hozzám. Sokkal jobban, mint Dénes gyereke. Az én Cilikém. És Dénes szinte végleg »elejtette« a saját kölkét. Valami nő fűzi, vegye csak el, szül neki fiút Cili helyett. Ez a nyár már lefutott. Nem lehet semmit sem tenni. Ősz van. Kiscili épp hogy iskolaérett. Szeptember másodikán hatesztendős. Orsi felső tagozatba lép. Kornélnak indul az évad. Türelem. Meg kell a kurta magyarázattal elégedni. Én legszívesebben kiborítanám a lelkemet egy puha kosárba. Kornél, mint a szöget a falból, épp csak kipottyantja a közlést, harapófogóra.”

– Lizi csinált valamit? Ellenem hangolta Orsit? Miért nem hozod többé? Vagy miért nem mehetünk együtt?

– Lizi soha, egyetlen gesztussal se! Ne vádaskodj, Hajnalkám, nem illik hozzád. Csak talán nem kellett volna kölnit küldeni. Illetve az sem volt hiba. Talán túl nagy hűhót csaptunk. Illetve ez volt benned a csodálatos. Ahogy a közös nyelvet megtaláltad. Mégis, Hajnalkám. Neked megvan minden: szép vagy, fiatal és egészséges. Lizinek nem maradt más, csak a gyerek. Nem veheted el tőle.

– Ki akarja elvenni? Ő is viheti Kiscilit. Legalább a betonból kiszabadul. Sanyóékról is lecsúszott, szegényke, a sok terv miatt, az idén. Elvenni Orsit?! Nem értem.

– Nem akarattal. A lényeddel. A vonzásoddal!

– Kornél: hát akkor mi a helyes? Lettem volna közönyös? Hideg? Esetleg ellenséges? Akkor még találkozhatnánk is? Hol itt a logika?

– Logika! Van a logika fölött más is. A szeretet.

– De hiszen én éppen a szeretet jegyében, Kornél. Nem?

– De igen – mondta Kornél. – Ez a legborzasztóbb. Én ebbe megőrülök. Minden jó rosszra fordul. Hajnalom, hagyd békén őket. Egyelőre.

– Egyelőre – motyogta Hajnal. Mélyen beleverték a lelkébe a maga nevelte rózsa tüskéjét. Ha gyorsan ki nem húzzák, elgennyed, aztán betokosodik.

– Egyelőre nem jöhetsz Pestre – mondta Kornél Orsinak is. – Nem sikerült a nyaralást elintézni. És Hajnalkának sokat fáj a feje.

– Kornus, mi ez? – kérdezte Lizi. – Hiszen Orsi már a gumihal matracot is megvetette velem. És én is kaptam helyet a gyógyüdülőben. Hogyhogy fáj a feje?

– Maradjon Orsi egyelőre melletted. Az üdülőbe is elviheted, elintézem.

– Nem olyan fontos az a kúra – Lizi felélénkült, nevetgélt –, úgyse segít rajtam. Csak tűrni kell mindenféle primitív embereket. Hallod, Orsika, szegény Hajnalkának fejgörcsei vannak, remélem, nem húzod fel az orrod?

Orsi szótlanul sétált végig a szobákon, hátraszorított kézzel. Még a testtartása is hasonlított most az apjáéra. Azután szembeállt Kornéllal.

– Ezt üzenték? Ezt üzente?

– Jaj, dehogyis, csókol, ölel, és majd talán kedvezőbben alakul jövőre. Úgyis hamarosan kezdődik az iskola!

– Kár volt a gyereket belelovalni – Lizi vigasztalóan átkarolta Orsikát. – Rajtam nem múlott volna. Én, ha Orsiról és rólad van szó, minden áldozatra kész vagyok. Orsikám, kifekszel a kertbe, és én kannával locsollak!

Orsi elhárította a védelmet. Előrángatta a gumimatracot, a pumpát beleillesztette a nyílásba.

– Fújd fel! – mondta nyersen, vadul. – Taposd a lábaddal, Bumbó! Dagaszd!

Kornél engedelmeskedett.

Legalább Lizi örülne! Legalább Lizi értené meg, hogy érte történt. Hogy Hajnal áldozatból kente be korommal magát.

A matracot Orsi a fejére borította. Kirohant a teraszra.

– Gyerek – mondta Kornél –, gyorsan vigasztalódik.

– Lesz még ennek böjtje – Lizi nyugtalankodott –, van ám benne a te régi hörcsögtermészetedből!

– Lizi, tudnod kell, Hajnal csak miattad lépett vissza. Hogy ne érintsen kényelmetlenül. Majd ha te magad érzed szükségét a találkozásnak, szólsz. Erre vár ő is.

– Előbb jön el az ítélet napja. Kornus, nem szorulok én részvétre. A rokkantságim egész szép summa, kiszámítottam, ha lakókat fogadnék, épp csak a szennyest kéne mosnom, és tudnám legalább az asszonytartást nélkülözni. Semmi, de semmi ellenérzés nincs bennem Hajnalka iránt, bizonyíthatod, hogy semmi akadályt nem gördítettem, nem hivatkoztam a válópernél semmire, sőt megértettem, egészséges és fiatal, kell neki a férfi, pláne az ilyen, mint te, Kornus, aki végül is országos hírességgé növöd ki magad. Feltéve, hogy a körülmények el nem nyelnek. Én, amíg a hitvesed voltam, mindent alárendeltem. Egy panaszszó nem hagyta el a számat. És most is. Rám mindig számíthatsz. Ez a ház téged sosem fogad idegenként. – Lizi állt a szoba közepén rendíthetetlenül, nagy és szívós testével. – Neked kell egy hely, ahol néha megpihenj. Teljesen függetlenül. És ha te azt mondod, úgy helyes, én fogadom Hajnalkát is, Kornus. Legfeljebb duplán gyógyszerezek. Nem halok bele.

– Senki sem kívánja tőled – Kornél figyelte az órát. Le ne késse a vonatot, este próba. – Sem azt, hogy betegen dolgozzál, sem azt, hogy színleld az érzelmeidet. Büszke vagyok rá, hogy ilyen remekül teljesítesz mindent egyedül is.

– Nem egyedül, Kornus – Lizi anyáskodva megsimogatta Kornél homlokát. – Te segítséget jelentesz, még így is… hogy egyszerre két családnál vagy kőszikla.

– Nem vagyok kőszikla – a férfi nem bírta a simogatást –, Lizi. Értsd meg végre, Hajnal az, aki a hátát tartja!

– Kornus – Lizi félbeszakította –, én méltányolom. Hogy neki is nehéz. De Kornus, apukám: valamit valamiért. Nem volt erőszak a disznótor, ismerte a helyzetet. Én nem választottalak el benneteket, emlékezz! Szerelem, hát szerelem! Belenyugodtam. Ő szakította el a törvényes kapcsot is.

– Ne varrd a nyakába. Én döntöttem!

– Ó, férfiak, örök gyerekek! – Lizi leült a nagyfotelba, szembe a falon hagyott esküvői fotóval. Mosolygott. – Ezt az illúziót meg kell hagyni nektek.

Orsi berobbant. Húzta a döglött, összeszurkált, kék gumihalat maga után. Az apja lába elé dobta. A kenyérvágó kés még ott volt a markában. A lyukakból még szivárgott a maradék levegő.

– Én meg ezt üzenem! És nem vagyok rájuk többé kíváncsi…

 

 

…Hajnal cipelte a hisztérikusan tiltakozó Kiscilit az iskolába. Az a szétszabdalt matrac! Még álmodott is az agyonszúrt hallal. Pedig Kornél, nyílván kíméletből, nem részletezte Csak annyit mondott, jobb, hogy a közös nyaralás tervét elejtették. Orsi betegségével gyors indulatváltások járnak.

Akkor hát tévedés volt? Pillanatnyi hangulat Orsi szemében a föllobbanó szeretet? Ha erre képes! Hogy vesznek neki egy drága gumihalat, Kiscilinek bezzeg nincsen, és puszta szeszélyből tönkreteszi! Csak mert irtózik a közös nyaralástól. Mert végül is úgy látszik, ha Hajnal a feje tetejére áll, akkor se tudja megszerettetni magát. Hosszú távon. Bensőségesen. Ez az eset logikusan mutatja. Pedig a saját gyerekét háttérbe szorítva, mindent-mindent megadott neki. És valóban kinyitotta a szívét. És akkor Kornél ezzel a romantikus mesével: hogy nem szabad Lizit lekörözni, elhódítani tőle Orsikát! De hát végül is kiderült az igazság, véletlenül kibökte. Azok a késszúrások mindent elárulnak. Minden kísérlet hiába.

– Gyere, Cili. Álmos vagy. Ne ordíts. Meg fogod szokni. A fegyelmet. A kötelességet. Mindent meg lehet szokni…

 

 

– …Döntsd el, hova tartozol. Kérlek – Hajnal űzötten készült az első közös karácsonyukra. – Menj huszonötödikén. Nagylány ő már. Egyedül is fel tudja díszíteni a fát. Este kilencre ér be a visszavonat. Cilit hogy tartsam addig féken?

– Az ember önmagához tartozik elsősorban. Mindenkinek megvan a maga belső törvénye, ami eldönti, számára mi a helyes. Muszáj huszonnegyedikén. Kiscilit vigye el estig a saját apja. Valami kötelezettsége azért neki is van. Nem is értem, trógerdolog ez!

– Dénes a nőjénél „szentestézik”. Neki megfelel, hogy csak másnap látja a gyerekét.

– Azért, mert más hitvány, nem igazíthatjuk utána a normát.

– Dénes nem hitvány. Csak fontos neki egy szerelem. Ami végre rendbe hozhatja az életét. Különben is, ha valami szörnyűt el tudok képzelni, hát ez a legszörnyűbb variáció: Dénes viszi Kiscilit, te pedig rohansz Orsihoz. Én meg ülhetek késő estig egyedül!

– Nincs annál jobb – Kornél arcán csupa sóvárgás volt a nyúzott-gyötrött hús. Még ültében is meg-megrándult a lába, mint aki sípszóra fut máris tovább. – Egy kicsit magába néz az ember, eszmélkedik, éppen ezen a napon. Bár én lehetnék csak egyszer egy kicsit egyedül. Az a sok majom a színházban! Az a sok üres szöveg! Édes istenem, egy kis magányosság!

– Éppen karácsonyeste? – kérdezte Hajnal ütötten. – Amikor össze kéne tartania minden együvé tartozó résznek? Éppen akkor hullani külön-külön darabokra?

– Meghalni is egyedül kell. Vannak oszthatatlan feladatok. S a valódi feladatok éppen ilyenek.

– De hiszen mi szövetkeztünk. Életre-halálra. És életre, túl a halálon! Szó szerint emlékszem. Egy éve sincs. Átemeltél a küszöbön. – Hajnal sírt. Pánikba esett.

– Nincs ellentmondás – Kornél nyugtatta. – Csak lazábban értelmezd, drága szívem. A szövetség feltételezi, hogy mindkét fél teljes értékű. Önmagában is. Nem lehet a másikat beolvasztani. A férfiszemlélet hajlamos erre, én mégis azt kérem, Hajnalkám, az effajta kísértésnek ne engedj. Még ha én követelném is: gyengeség. A te képességeiddel még bűn is. Törekedj a saját lábadon állni. S persze hagyd, hogy én is álljak a magamén!

– Én nem állok a saját lábamon? Vagy akadályozlak bármiben?

– Tudom. Minden erőfeszítésedet tudom, hidd el, néha emberfölötti! Méltányolom. Éppen ezért hagyod, hogy egy magányos délután kikészítsen, még a gondolatára is elkapjon a hisztéria? Hát miként legyek én nyugodt, hogy teljesítsem a lelkiismeretem parancsát, ha közben a te szenvedő arcod lebeg előttem?

– Én ezt nem értem! – Hajnal kétségbeesetten rakosgatta a zsúfolt szoba tárgyait, s közben a gondolatokat is az agyában. – Még hazudjak is? Hogy örömmel tölt el ez a folytonos kirekesztettség? Nem színésznőt, civilt vettél feleségül!

– Kitűnő színésznő vagy – mondta Kornél –, ha akarod, bármit megjátszol. Emlékszem, hogy megrendezted azt a nyári találkozást! Szilvakék köntös! Azóta se láttam rajtad. – Kornél dicsérni akart. Enyhíteni.

Hajnal végképp eltévedt.

– Hát te azt hiszed, játszottam? Csak a ruha volt játék. Kölcsönöztem. – Fulladozva visszanyelte a könnycsomót. – Biztosan igazad van, Kornél. Biztosan. De én még mindig megkockáztatnám: pakoljuk föl Cilit, és menjünk le hármasban. Próbáljuk meg. Mitől szent ez az este, ha nem tud a gonoszon kifogni?

– Drágám. – Kornél meghatódott és bosszankodott. – Hány éves vagy? Harmincnégybe fordulsz jövőre! És mint egy gyerek, olyan értetlen! Ami neked esetleg mennyország, az a másiknak pokol. Képtelen vagy fölfogni? Hiszen nem az önzés vezérel. Remélem.

Hajnal a játszmát föladta.

– De – mondta –, nyilván az önzés. Majd mi korábban meggyújtjuk a gyertyákat. Mint eddig. Mintha nem történt volna semmi. Eredj csak…

 

 

„…Lizi mellett paradox módon több volt a szabadság – gondolta Kornél. – Ápolni kellett, és kész. De nem akart beköltözni még a zsigereimbe is. Lekötni minden csekélyke időmet. Megint vége a szezonnak, és akárhogy is, megint negatív a mérleg. Nem minden a nagy szerep, ha minőségében nem lehet belőle semmi pluszt kihozni.”

A kölcsönös furkáláshoz Kornél Csabagyöngyén is hozzászokott. A premier napjáig mindenki eszi a másikat, s aki nincs éppen a darabban, igyekszik előre lejáratni a produkciót. De ott a rendező legalább csapatmunkát kívánt, s a megfelelő pillanatban lehetett vele tárgyalni. Az egyikkel. A másik meg olyan gyenge volt, hogy eleve ráhagyta a tagokra az értelmezést. A Magyar Színpad Pest kellős közepén viszont jellegtelen, behozza a közönséget néhány rutinos társalgási színművel, nem kockáztat tartalmilag, de nehogy konzervatívnak bélyegezzék, azért néha egy-egy formai bravúrt bevet. Kornél szeretett volna egy színházat. Gyerekkori vágya volt. Egy színházat, ahol már maga a műsorterv is sugallja a koncepciót; ahol nem esetleges a választás, nem az a fő szempont, hogy X. vagy Y. művésznő, művész úr éppen soros a nagy szerepre, bár mégis ügyel rá, azért legyen a meghatározó egyéniség alkatára szabott szerep. Estéket álmodott, ahol a taps előtt még hallani a katarzis csendjét. Nevetést, amely sírásba csúszik. Sírást, amely egyszerre nevetés. Nem, Kornél nem volt látványellenes. Csak a csimm-bumm cirkusz émelyítette. A funkciótlan nyüzsgés a kibővített színpadon. De a másik véglet is zavarta: a klasszikusokhoz tervezett zörgő, fényes alumínium díszlet, ahol csak el-elforgott egy fal, és már a kedves néző képzelhette erdőnek, trónteremnek, vesztőhelynek, templomnak a következő alumínium ketrecet. Az eredeti Shakespeare-színház ostoba, mechanikus átvétele ez, a jelzéseket, a képzelet erejét utánozó, de megtölteni képtelen igyekezet.

– Nem értem – mondta neki a fiatalabb rendező, Kada –, én mindjárt rád bíztam a Szentivánéji álom-ban a Tündérkirályt. És Bezáry Gyuri a Molnár-darabban a rezonőrt. Nagyon tisztességesen megcsináltad. Már ne haragudj, de a vidékről felkerült kollégák többségénél megszokott „rájátszás”, „ripizés” nálad semmi. Az egyik kritikában három egész sort kaptál. Te ezzel a szezonnal elégedett lehetsz. Bezáry egy konzervatív senki, azért tartja túl cinikusnak a szerepfelfogásodat.

– Kada szerint egy kicsit tradicionálisra vetted Oberont, ezzel együtt, hogy nem ültél bele a lengő hintájába, meg van veled elégedve. Kadával különben sem kell törődni. A must kiforrja magát. Te, ha megmaradsz az én szárnyam alatt, nagy színész leszel – vigasztalta Bezáry. – Csak miért vágsz ilyen savanyú pofát? Jövőre Macbethet szánom neked. Feltéve, hogy a helyemen hagynak. Nagyon jönnek, öregem, nagyon jönnek! – Bezáry elrévedt. Üldözési mániáját már megszokták. Reszketett a posztjáért. Ide-oda kapkodott, hogy megtarthassa. Elérte a nyugdíj korhatárt. Tulajdonképpen szánalmas volt, egészen addig, amíg ki nem tartotta a lábát, alattomosan, hogy a föltörekvő fiatalabb jó nagyot essen. Persze Kadát sem kell félteni. Fölkel, leporolja a farmerját, s úgy üt gyomorra, hogy az kivédhetetlen.

Közben folyik-folydogál a „mulatozás”. A közönség jegyet vesz, leszakad egyszer-egyszer a képernyőről, hogy megtekintse kedvenceit. Tapsol is. Ők meg hajlonganak, libben szét s össze a függöny, ha egyáltalán van, ha meg nincs, előrefutnak a szereplők, szinte beleesnek a közönség ölébe, muszáj legalább az első soroknak a tenyerüket verni. Kiszámított, szerkesztett siker. A vasfüggöny gyorsan lezuhan, nincs premier vasfüggöny nélkül.

Vidéken a közönség őszintébb. Néha fölborítja a tapsrendet. Ott még meg lehet bukni. Sokszor igazságtalanul is. Mégis. Valami pezsgés-mozgás. De ki tudja itt a másikról, hogy milyen volt? Jó, közepes vagy csapnivaló? Amikor magáról a játszott darabról sem tudják, milyen. Illetve Kada szerint minden szövegkönyv csak puszta nyersanyag, amit a rendező önkifejezése értelmez művészetté. Bezáry pedig azt mondja: a régiek tudták, mitől döglik a légy. Ott még, ha egy puska lógott a falon az első felvonásban, a harmadikban azzal feltétlenül történt valami. Ma már egyszerűen eltűnik a puska. Kada hosszú fejtegetésbe kezd: az is jelentéshordozó elem, hogy csak úgy eltűnik, funkció nélkül, csak hát ehhez át kell értékelni az egész szemléletet!

Mindenki beszélt a másikról a háta megett. Még azt se várta meg, hogy a kilincs kihűljön, már ócsárolta a bent maradó a távozót. Egy-egy ritka, nyílt összecsapásnál volt csak „társulati egység”. Kornél ilyenkor azt érezte, egy icipici igaza mindkét oldalnak van. És mégis hazug az egész. Helyettesít valamit ez a vita, helyettesít valamit a sok pörlekedés. Hozzászólásképpen el is mondta az évadzáró társulati ülésen régi főiskolai beszédgyakorlatát:

„A konyhaasztalon feküsznek sorban a krumpli, a cékla, a répa, a zöldség, a borsó, a zeller és a bab. Ó, a büszke had egymással szörnyen hajba kap; hogy ki a szebb, ízesebb, ki színesebb, ki díszesebb: a krumpli, a cékla, a répa, a zöldség, a borsó, a zeller vagy a bab. Ó, az igazság már ki sosem derül, a szakácsné elébük penderül, kést ragad és lecsap. Fazékba így kerül a krumpli, a cékla, a répa, a zöldség, a borsó, a zeller és a bab, és hupp, már mind a fazékban ül.”

Nem volt túlzott sikere.

– Nagyon szellemes! De hálátlanság, nem gondolod? – kérdezte a színházi főosztály referense. – Mégiscsak fölhoztunk. Mégiscsak az első évadod! Mi minden új törekvést támogatunk. De vannak régi, szerzett érdemek. A kettő közötti egyensúly fenntartása nem kis energia. Minek anarchikus módszerekkel tovább élezni a helyzetet? Amellett ki az a szakácsné, aki a díszes társaságot, hupp, csak úgy a födő alá dugja?

– Miért nem magyaráztad meg, hogy nemcsak a főnökét szidtad, hanem egyúttal figyelmeztetted a társaságot. Hogy létezik egy perspektíva, amelyik az elkerülhetetlen vég oldaláról közelít. Nekem a napnál világosabb! – mondta Hajnal, amikor Kornél a szokottnál is idegesebben, többszöri faggatásra az eseményt elmesélte.

– Mert hamarabb megérti öt nyelven a beprogramozott szöveget, mint magyarul, ami, úgy látszik, csak mi kettőnknek evidencia!

– Jó, hogy legalább mi beszéljük ezt a nyelvet! – Hajnal kézen fogta a férfit, csitította. – Most egy darabig megszabadulsz. Kiscilit Sanyóék leviszik, elmegyünk kettesben!

– Kettesben. Ránk fér – Kornél igyekezett óvatosan fogalmazni. – Csak ne legyen nagyon messze.

– Persze, a gyerek!

– Igen, a gyerek! – csattant fel a hang. – Háromnaponként azt a délutánt nem spórolhatom el. Különösen nyáron, amikor egyébként szabad vagyok. Ha hajlandó lennél észokokkal fölfogni, a szabadság mit jelent!

– A szabadság! – Hajnal biggyesztett. – Hát mi a te szabadságod? Dróton rángat az eltúlzott kötelesség. Ide-oda. Én legalább nem állítom, hogy szabad vagyok. Vagy valaha is lehetek, amíg az érzelmeim élnek.

– Te! – Kornél legyintett. – Te, szívem, nem is vágysz rá!

– Én?! A „királyi fenség”, ahogy csúfolgatsz?

– A királynők rabszolgák. Udvari bolondot tartanak, esetleg dajkát. Mert a királynők a legfontosabbra képtelenek: önmaguk társaságában békén ellenni! Ha most azt kérném, menj te is Cilivel Sanyóékhoz, hadd tanuljak csendben, hadd készülődjek, itt omlanál össze, kis királynő! No, ne félj, te csacsi. Persze hogy ketten együtt megyünk. Visegrádra. Beosztjuk a napot. Jut neked is belőle. Orsihoz onnan van közvetlen buszjárat. Majd csak kiszakítom azt a néhány órát, amikor törődhetek a saját dolgaimmal is!

– A saját dolgaiddal! – Hajnal gyakorlatlan kézzel varrta a bőrmakkot a csatjához. – Valaha nekem is voltak dolgaim.

– Elképzeléseid, kedves. Csak hát ahhoz!

– Ahhoz valóban önzőbbnek kéne lennem.

– Hajnalka! Te ragaszkodsz Nelli bérmunkáihoz. Én már számtalanszor és határozottan kértelek! – Kornél széttúrta lábával az összekészített munkadarabokat. – Undor rájuk nézni!

– Ne piszkáld! Szétesik és kezdhetem elölről. Ha te ráállsz a futószalagra, elaprózod magad. Négymondatos szinkronokkal. Vagy valóban danolászhatod az „akácos utat”. Kornélkám, kettőnk közül az egyiknek muszáj volt feladni.

– Szemrehányás! Lizi miért tudja szemrehányás nélkül bonyolítani? Pedig még beteg is.

Hajnal nagy fegyelemmel szúrta át a tűt a kemény bőrön.

– Az objektív tényközlés nem szemrehányás. Ha én nem dolgozom mellé, te nem tudod a kötelezettségeidet teljesíteni. Ez nálunk az együtt. Hát egy kicsit félresikerült. A munkából nem vagyok kizárva, csak éppen az eredményhez semmi közöm.

Kornél hangosabban válaszolt, mint ahogy akarta.

– Nem érted, te kis konok, hogy neked is jobb így? S nem elég, hogy én naponta megköszönöm?

Kiscili befogta a fülét.

– Ne ordíts, Korni papa. Csabagyöngyén ordíts. Ne az én Mamucikámmal!

– Tessék! – Kornél a kislányra mutatott. – Hát ezt nem vettem magamra? Ezt a nem tudom miféle, szemtelen természetet?

– Te részt veszel az enyémben – mondta Hajnal makacsul –, de nekem tilos a tiédben. Cili szeret téged. Orsika engem gyűlöl. – Remegett a tű.

– Rögeszme, édes Hajnalom! – Kornél megint sietett. – Te csak feltételezel. Azért, mert a te lényed szinte követeli a kizárólagosságot, ne véld, hogy más is ilyen. Nem ismerik a gyűlöletet. De ne várd, hogy sajnáljanak, éppen ők, téged. Téged csak irigyelni lehet.

– Mert fiatal vagyok, szép és egészséges – darálta Hajnal. – Nincs más megoldás: minimum a fél karom vágassam le, hogy rám is jusson a szerető részvétből valami.

– Istenverést hozol magadra – mondta Kornél. Csak, mert negyedórára is unatkozol. Sose gondoltam, hogy téged végül is nem érdekel semmi. Úgy értem, ami a szerelmünkön kívül van, semmi. Hogy jobban elviseld, már-már azt kívánom, hogy kevésbé szeress!

Hajnal ráemelte a tekintetét. Lobbant a szeme. Mint a csillagszóró végén a fogyó szikra.

– Vigyázz. Teljesül.

Kornél megölelte, pártfogóan, paskolva.

– Kicsikém. Nem tudsz te nélkülem élni. Elveszel te nélkülem…

 

 

– …Húz az ágy. Néha alig bírok hajnalban fölkelni. – Hajnal a hódosi kertben ült, élvezte az utónyári napsugarat. Kiscili egy vékony ágat tépázott a diófa tetején. – Sanyó, ez a gyerek kezelhetetlen. Mi lesz vele másodikban? Épp csak átengedték!

– Hajni, ne túlozz! Nem rossz kislány. Csak „munkaigényes”. Sokat kell vele foglalkozni. Amellett, mint te, éppoly érzékeny. Még azt is megérzi, ha elkalandoznak a gondolatok. Ágneske észrevette, hogy akkor kapja a gyerek a dührohamot, ha Ágneske nem koncentrál a játékra, hanem csak úgy mellékesen játszik, és közben gyomot szed. Tudod, úgy kell azt csinálni, hogy minden egyes gyom egy-egy veszedelmes ellenség, amit együtt irtanak. Dudva Dani, Muhar Mari, ilyen neveket osztanak. Ez a fantáziáját leköti.

– Ágneske tündér. Két-három hétig persze könnyebb a tündérség. De én erre nem érek rá, Sanyókám. Nekem hivatali munkám van. Mellesleg lesül a pofámról a bőr, hogy képtelen vagyok ilyen körülmények között előrehaladni. Szóval folyamatosan nem lehet így, középpontban bánni a gyerekkel! Magam tartok otthon rendet, és tudod, hogy külön is keresek. Az iskolában is tömegtanítás folyik, senki se fogja neki a ceruzát Piros Pirinek, a tollat Tinta Tóninak keresztelni. A napközi egy téboly. Csodálom, hogy a napközis nevelő bele nem őrül. Te Sanyó, ott mindig büdös van! És mindig ordítás. És mindig mindenki mást csinál. – Hajnal régen panaszkodott. Ugyan kinek? Sanyóval sok mindenben nem értenek egyet, de azért Sanyó jó. Sanyónak lehet beszélni. Még ha nem is tud segíteni.

Sanyó fölszólt a fára:

– Cili, vége a viharnak! Süt a napocska. Gyere le, számold meg lent a diókat! – Hajnalhoz fordult, tenyerébe vette a nyúzott arcot. – Most Cili vihar volt. Azért rázta az ágat olyan vadul. Zavaros a szemed, Hajni. És ereket látok a szemed fehérjén. A vérnyomásod méretted?

– Sanyó, én egészséges vagyok! – Hajnal fölugrott s Kornél pózában, hátratett kézzel sétált fától fáig. – Baromian egészséges és erős. Naponta hallom!

– Jó, jó! – Sanyó csóválta a fejét. – De a természettel nem szabad packázni. Én már az elején figyelmeztettelek, hogy nem leányálom ez az egész, amibe Kornéllal vállalkoztatok, de ti nevettetek rajtam. Hogy vannak bizonyos „elrendelt” kapcsolatok. Amin nem fog ki a szürke realitás! Sejtettem én, hogy kék foltokat szereztek majd ebben a mámoros násztáncban! De most már egy kicsit sokallom. Nyugtalanít, hogy egy kicsit sem látlak boldognak.

– Boldog vagyok. Még mindig szeretjük egymást. És csak egymást! Manapság, amikor mindenki mindenkivel összefekszik, a hűség egymagában bizonyít! Csak ez a kizártság. Amit Kornél szempontjából meg lehet érteni. Vagy nem?

– Ebbe élő ember fia bele nem lát – sóhajtott Sanyó csüggedten. – Egy biztos: azok ketten, Csabagyöngyén, vannak. És betegek. Nincs olyan csodaradír, amivel kiradírozhatod őket.

– De én nem kiradírozni akarom! – Hajnal sírva fakadt, Cili meglátta a könnyeket, visszamászott a fára. – Én be akartam őket emelni!!!

– Erőszakkal?

– Sanyó, légy szíves, te ne beszélj nekem erőszakról. Amikor éppen te hirdeted, hogy erőszak nélkül nincs forradalmi változás!

– Hajnikám, ezt ne keverd bele! Az erőszak az egyesítésre semmiféle általam hitt ideológiában nem létezik. A történelem súlyos tapasztalatai is mutatják, a kierőszakolt, mesterséges kapcsolások előbb-utóbb bosszút állnak, robbannak vagy szétesnek!

– Most rólam van szó, vagy a „világról”? – kérdezte Hajnal gúnyosan. – Vagy te mindenről ide lyukadsz ki?

– Kornéllal legalább lehet beszélni! Vitatkozni! De te mindent leviszel személyes szintre. – Sanyó megsértődött.

– Bátyus, nem veszed észre, hogy miközben ti fennkölt gondolatokat cseréltek, szép lassan szétrohad az életünk?! Nem gondolod, hogy a sok általános hümmögés helyett egyetlen konkrét szó többet segítene?

– De! – Sanyó leült a festetlen fenyődeszkára. Igaz, testvérke! De az is igaz, hogy a ti esetetekre nincs konkrét szó a birtokomban. – Széttárta a tenyerét. – Gyűlölöm a demagógiát. Nem tudok segíteni. Legföljebb ideveszem Kiscilit. Ágneske imádja. Itt is járhat iskolába. Több idő jut rá. A költségeket is átvállalom. Testvérke, add ide Kiscilit! – Sanyó szinte könyörgött. – Ágneske boldog lenne. Anyaságra teremtették, és ugyanakkor megfosztották attól, hogy anya lehessen. Ugyan hol lehet ezt bepanaszolni?

– Cilit? – Hajnal döbbenten kereste tekintetével Kiscili lába szárát a fa lombjaiban. – Hogy magam mellől eleresszem az egyetlen gyermekemet? Amikor Visegrádon is annyira hiányzott! Pláne amikor Kornél másnaponként eltűnt a buszban. Meg amikor fölment a romokhoz memorizálni, és le se jött vacsoráig! Sok baj van vele, igaz. Mégis. Köszönöm, Sanyó, de ez nem old meg semmit. Bárhogy tisztelem is Ágneskét, azt hiszem, megpukkadnék, ha Kiscili elfogadná teljes értékűen anyja helyett anyjának!

Sanyó mosolygott. Szomorú mosolygásán átderengett a megtalált érv öröme.

– Látod – mondta. – Akkor miért kívánod attól a sokkal szerencsétlenebb teremtéstől, hogy amit te sem tudsz megtenni, lényegében azt cselekedje?

– De én nem! – Hajnal vergődött. – Én nem azt! Csak valamit! Ami összeköti a szálakat. Különben attól félek, elvisz az ördög. Sanyó, szörnyű. Létezik olyan szituáció, ahol valakinek a halála az egyetlen megoldás? És szabad Kornélnak ebbe az irányba szorítani a lelkemet, amit eredetileg kitártam?

– Én nem vagyok olyan okos, mint te vagy Kornél – mondta Sanyó. – Mégis azt hiszem, van olyan helyzet, ahol a halál dönthet csak jobbra vagy balra. De ezt, még csak titokban is kívánni, az én materialistának bélyegezett tudatom nem veszi be. Tudom! Nem kívánod. Csak a logika mutogatja neked ezt a csalikaput. Jó. Ne érzelegjünk. Van olyan helyzet. Ez tény. Csakhogy, Hajni, egészen biztosan érzem, hogy itt csak rosszabb lenne. Te a jelenlegi ólomsúlyoddal nem ütheted le a pehelysúlyúakat. Övék ez a keserves előny. De az árnyékbokszolás, Hajni, még reménytelenebb.

Hajnal megsimította a bátyja haját.

– A halott nagy úr. Megtapasztaltam. Igaz.

– De az is igaz – folytatta Sanyó –, hogy Kornél se jól csinálja. Hiba van. Vagy a részletekben, vagy a kivitelben. Tudod, mit! – Sanyó föltündökölt. – Szülj neki egy gyereket! Hajni: egy közös gyerek!

– Még egy élet, felelősen? – Hajnal ágaskodva elkapta Kiscili lábát. – Most már azonnal gyere le! Jó idegei vannak a te Ágneskédnek, hogy ezt három hétig pofon nélkül végigcsinálta! Még egy gyerek! Hiszen azért bízom, előbb-utóbb kap Kornél egy nagyobb filmszerepet, vagy úgy istenigazából, véglegesen befut, és akkor megpályázom az ügyészi szakosítót! Hiszen még csak harmincnégy múltam!

– Már. Úgy akartad mondani, Hajni. A kezdetre az utolsó évek! Ha valóban hivatás, nemcsak sznobéria nálad ez a már-már papagájszerűen ismételt tervezgetés.

Kiscili kegyeskedett lemászni. Csókos hangulatában összevissza kente az anyját az éretlen dió barna levével.

– Mamucikám, azt játszottam, hogy tőlem mozog a fa! És tőlem nő ki az ága! Növesztettem neked is. Meg Ági nenőnek, meg Sanyó bátyónak. Meg Korni papának. Neki ezt a legalsót növesztettem. Hogy könnyebben elérje. Mert annyit kell neki szaladnia!

– Te – Hajnal ölelgette –, te rosszcsont!

– És az édesapádnak melyik az ága? – kérdezte Sanyó.

Kiscili döbbenten visszanézett a fára. Egy kicsit hallgatott.

– Az! – mondta végül bizonytalanul. – Az ott, oldalt.

– Ne keverd! – kiáltotta Hajnal. – Még ez az egyetlen szerencse! Képzeld, ha még ez a komplexus is belépne! Eredj, szívem, Ági nenő megmosdat, holnapután iskola, vége a hancúrnak!

Ágneske a teraszon meglengetett egy fakanálra kötött zöld konyharongyot.

– Kisvasút! Zöld a jelzés! Tessék gyorsan szaladni! – Hajnal hálásan és féltékenyen figyelte, hogy rohan Kiscili. Hogyan csimpaszkodik Ágneske nyakába. Nagyon itt az ideje, hogy a kerékvágásba visszazökkenjen.

– Különben – kérdezte – te hogy boldogulsz? Nem utáltak még ki a „kívül minden, belül semmi” puccosok? Meg a szempontokkal teletömött föléd s alád rendelt sok beszari?

– Nem mindenki gyáva. Sem lent, sem fent – mondta Sanyó. – Sőt, még középen is akad kivétel! Pedig ott a legnehezebb. Ha valóban érdekelne, elmesélném, hogyan szereztem a puszta életformámmal egy tucat ellenséget! Megy ám a harc! Nyomtatott betűkkel cédulát tűztek a kapumra: „Kerítése fábul, nem jött ki a sárbul.” Girbegurba betűk. Valakivel íratták.

– Bátyus – mondta Hajnal búcsúzóul –, azért én is figyelmeztetlek: téged nem felülről, hanem alulról fognak kibillenteni!

Kornél is alulról fölfelé kiabált, az üres nézőtéren, a színpadon próbáló kollégáknak:

– Nyíltan tessék és azonnal közölni, ki megy, és ki marad. Van a belső intrikának és a külső kiszolgáltatottságnak egy foka, amit ép morális érzékkel még a legnagyobb türelemmel sem lehet elviselni. Így nem szabad egy darabot bemutatni. Ez vétek. Ha ti bírjátok, jó. Ha nektek minden mindegy, csak a nagy érdemű háromszor összeverje a tenyerét!

– Gyere vissza – hívta a második gyilkos. – Ahogy esik, úgy puffan! Valahogy csak összeáll. Öt nap múlva premier.

– Velem toltok ki – üvöltötte a rendező-asszisztens, Czukor Árpád –, rám esik az egész munka! Bezáry neve a plakáton, de én gürizek veletek, ronda, hálátlan bagázs, nagypénteken se jutok le az anyámhoz, legalább strapáljátok magatokat, hogy rohassza meg az a magasságos atyaúristen, aki először adott a kenyér mellé cirkuszt is a népnek!

– Senki se támad téged! – mondta Kornél. – De te a kislámpánál böngészed a példányt, és nem hallod, mit suttognak „félre”! Egy sor Shakespeare, egy sor pletyka, egy sor szidalom. Hát mi ez?!

– Túl kényes vagy, művészkém – szólt le Országh Kamilla, „Lady Macbeth”. Mintha apró kígyócskák tekerednének a feje körül, az ég felé sziszegve. Színpadra, a megzavarodó Ladyhez igencsak illő. Kamilla azonban civilben is ezt a frizurát hordja. Nem kell fésülni, csak mosás után törölközőben nyomkodni. – Nem tudom, Csabagyöngyén mi volt a szokás, de ez Pest, és ha már Bezáry önkívületi állapotában mégis rád bízta a címszerepet, én a te helyedben nem kényeskednék. Nem ám. Mert változnak a szelek. És a Kada fiú apukája sem ül már a magas székben. Ő se lesz tyúkanyó, Czukorkám, neked se! Te, művészkém, egész ősszel talonban csücsültél, ha nem vetted volna észre, ha nincsenek a repertoár-darabok, csak a fizetésedért mászhattál volna be. Azt hiszed, te vagy itt az okos? Holnapután vagy azután, de szép nap lesz az, csak a tehetség számít, és akkor hű, de meglepődtök!

– Bizony – kiáltott vissza Czukor Árpi –, akkor te is mehetsz vissza az eredeti szakmádba, abba legalább jó voltál. Csak már nincs meg az a szalon. Meg az évek is elszálltak, tubám!

– Csabagyöngyét nem hagyom bántani – Kornél reszketett. – És ezt a hangot is kikérem. Helyettetek is. Elegem van.

– Mindannyiunknak elég – mondta Nagy István, „Banquo” csendesen. – Napok óta őgyelgünk, de egy tisztességes instrukció nincs. A dramaturg beleőrül, hogy egyedül üldögél a páholyban, szegény. Az igazgató háromhetes békekonferencián. Aztán moccanok egyet, és akkor „nem jó”, „nem jó”, kórusban mind!

– Ha még egyszer kikezdesz engem az ocsmány rágalmaiddal, én, aki minden aljasságtól undorodom, kivételt teszek. Tudom, hol és kinek kell bejelenteni a parókaüzelmeidet, Czukikám! – Kamilla össze-vissza dörzsölte a kezét: vérfolt helyett májfolttal volt tele.

Czukor segélykérően Kornélra pillantott. Mindössze kétszer kölcsönzött női parókát, csak éppen nézegette magát tetszelegve a tükörben! S ez a dög kileste!

– Senkinek a magánügye nem téma – mondta Kornél. – Egymást zabáljátok, szégyen-gyalázat! Az előadásról van szó.

– Arról itt már régen nincs szó – mondta higgadtan Banquo –, Kazakovits, ne légy naiv! Én húsz éve vagyok a buliban. Egypár váltást megéltem. De ilyen példátlan, disznó zűrzavart még soha.

– Éppen ezért! – kiáltotta Czukor. – Csináljatok már valamit! Értsétek meg, Bezáry most nem képes átfogni.

– Bezáry kizárva – rikkantotta az első gyilkos. Nevettek.

– Hát akkor tisztázzuk! – Kornél közvetített. – Bezárynak idegösszeomlása van. Kada üdülni ment, így akarja a válságot átvészelni. Vendég rendezőt nem lehet csak úgy leakasztani. Czukor Árpi vegye át a produkciót. Hivatalosan is. És menjünk be az illetékes helyre. Az igazgató helyett. Ha már őt nem lehet a „fontos közügyektől” elrángatni. Ez egy mocsár. Nem is kellenek külön „vérbanyák” vagy külön díszlet!

– Rám senki se kíváncsi – mondta a második gyilkos. – Itt évek óta minden karakterszerepet a kedvencek kapnak. Mégse lehet tudni, Bezáry nem marad-e? – „Macduff”-re pillantott; figyelmeztetően csípett a szemével. „Macduff”-Szelei Lászlót Bezáry hozta ide. Naná, hogy most szalad a hírekkel! – Azért Bezárynak is van jó oldala!

– Kada se rossz gyerek. Intuitív. – „Hecate”, Pitz Erika nehezen nyelte le, hogy a huszonöt évével vele játszatják ezt a förtelmes boszorkát. Kada ilyet nem tenne. Kada tud hálás lenni, legalább egy szezonra. – Lehet, hogy mindketten maradnak. Hátha kacsa az egész!

– Akkor meg mit pusmogtok a fülembe? – Kornél izzadt a fémes jelmez alatt. – Miért kell Duncan skót király helyett Bezáryt vagy Kadát ejteni? Miért kellett elterjeszteni, hogy Kis Etelka szerződését nem újítják meg? És még ki tudja, mit?

Kis Etelka „Lady Macduff” hatásos, parányi szerepét játszotta. Igen butuska, de igen jóindulatú teremtés. És már ő sem mai csirke.

– Miért? – kérdezte, és meg-megbotlott a súlyos szoknyában. – Kivel toljanak ki, ha nem velem? Egyedül tartom a fiamat és a szüleimet!

– Kedvesem – Lady Macbeth mintha meg akarná fojtani a kellékgyertyát, úgy szorongatta –, a színház nem dilettánsok számára létesített jótékonysági intézmény. Az intellektualitás csődje, amit kénytelen vagyok végigszemlélni. Persze én ki is léphetek. Én megengedhetem magamnak. Bármelyik pillanatban igazolhatom, hogy a szívpanaszaim az izgalmaktól kiújultak.

– Ide figyelj – mondta Banquo –, három napja lázasan jövök be. Ha erre képes vagy, leköplek.

A robusztus Gyuró Gabi, „Siward” is nyafogott:

– Nekem meg kificamodott a kisujjam!

– Persze hogy kificamodott! Ha leiszod magad, és a színpadi esést a civilben elfelejted! – rikkantott ismét a tréfás kedvű első gyilkos.

– Vigyázz, mert pofon csaplak!

– Hohó! Csak a darabban leszel végül király. Csak a darabban, fiúkám! Ámbár tietek a jövő. Handabanda, némi kényeskedés, kész a sztár! – mondta a második gyilkos.

– Igenis, a jövő! Nagyapóka! – Hecate Siward mellé húzódott.

– Ne rémítsetek – Kornél a súgólyuk tetejére csücsült, a súgó intett neki: „nem érdemes”. – Ez, ami van, rossz. De ki garantálja, hogy ami jön, jobb? Régi intelem: a megszűnő rosszat nem szükségszerűen követi jó.

– Ez a bölcselkedés, művészkém! – Lady Macbeth gúnyosan végignézte. – Hát igen, aki impotens, beszédben szerez potenciát. Nem, művészkém, nem a férfigerjedelmedre céloztam. Azzal biztos nincs hiba, csak egy kicsit alacsony a mérce. Kispolgári asszonyka, pucolás haza! Aztán pucolás a régi mamushoz, hogy a nyavalya az érzékeny lelkedet ki ne törje. A művészet egész embert kíván, barátom! Egész embert!

Lady Macbeth-Kamillát az utolsó fiúja is elhagyta. Látványosan. A könyörgő Kamillát lerugdosta a lépcsőn.

Kornél hirtelen megsajnálta.

– Gyerekek! – mondta. – Hát csak egymást nyírjuk. Mindenkinek megvan a maga baja. Nézzétek azt a nyomorult kölyköt! Meg se mer mukkanni. Biztosan éhes is már.

A „Macduff fiúcskára” néztek. A gyerek a szoros fekete bársonyban és fehér csipkegallérban a kardokkal, tőrökkel játszadozott. Már sikerült legalább hármat elgörbítenie.

– Az anyád! – kiáltotta Czukor. A feszültség oldódott. – Hát még lebontja közben a színházat!

– Szép álom! – mosolygott Banquo. – Kazakovits legalább néha normális. Folytassuk valahol, vagy menjünk haza.

– Azt hiszem – mondta Czukor –, még nem tisztult le az alapszituáció. Azért is ez az idegesség. Valahogy még nem nyilvánvaló, hogy a modern értelmezés szerint egy mindenkori karrierista történetét játsszuk. Ahogy a gonosz sugallatára Macbeth fokról fokra emelkedik fölfelé, és ezzel párhuzamosan erkölcsi érzéke leépül.

– Kulcsdarab – Banquo fáradt szeme Kornél szemébe akadt –, kívánni sem lehet aktuálisabbat!

– Nem ilyen egyszerű! – Kornél a súgólyukról nem mozdult. Banquóban partnert talált végre. – A valóságban nincsen ennyire ártatlan Duncanünk. És azt sem hiszem, hogy a boszorkányhad egyértelműen gonosz sugallat. Semmi mást nem mondanak, csak az igazat. Impulzust adnak. Használja ki-ki a szabad akarata szerint. Csak ravaszul mondják az igazat. Lehet, hogy Macbethből gyilkosság nélkül is király válna. De neki sürgős! S van mellette sátán: Lady Macbeth az. Macbeth valójában szintén áldozat.

– „Romlásba vinni gyakran igazat mondanak az éjfél küldöttei, s csip-csup ügyekben lépre csalva végül szakadékot nyitnak alánk” – mondta Banquo hangsúly nélkül a szövegét.

– Tudjuk, tudjuk. Nem anya szülte, mert a győztest kivágták az anyja hasából, és a birnami erdő valóban megindul, mert lombbal álcázza magát a sereg! – Czukor sürgetően beleszólt. – Nem kell túlkomplikálni.

– Azt tisztázzuk – kérte Lady Macduff –, ami a legfontosabb: ki mit mozog, az isten szerelmére, a szöveg alatt? Amikor jönnek a gyilkosok, annak valóságos koreográfiája van. Ez a kölyök megőrjít! Kinek a kölyke egyáltalán?

Megmondták.

– Ja! – Lady Macduff-Etelka elpirult. Még a festék alatt is sikerült neki. – Helyes különben! Éppen azért, ne fárasszuk! Vegyük az én jelenetemet.

Lady Macbeth karjára emelte az uszályt.

– Nekem már a tévében kéne lennem. Ezt az anarchiát! Lesminkelek, ma már rám ne számítsatok.

– Kamilla! Öt nap múlva premier!

– Meglesz! – kaffantott kurtán Kamilla. – Én megcsinálom a magamét. Mi közöm nekem a többi jelenethez?

– Hát igen – mondta Kornél –, ez például Csabagyöngyén nem volt. Hogy valaki csak a saját részét ismerje.

Banquo hátba vágta.

– A hajtás, öregem, a hajtás! A népszerűség, a pofafürdő! A szart is ki kell kanalazni, különben a mézeslepényről is lemaradsz. Törölnek a listáról! Miből lesz a kétszintes villa, a luxusnyaraló? Ebből, amit itt a zsebedbe dugnak? Vagy csak ami valóban minimális és jogos a mi szakmánkban: szereztél te Csabagyöngyén egy normális lakást, egy kocsit? A puszta fizetésből?

– Nem – mondta Kornél. – De itt sem szereztem. Itt is csak azt vállalom, ami ügy.

Banquo szeretettel taszigálta a színfalak mögé.

– Te óriás marha!

Kornél leült egy piszkos-rücskös díszletelemre. Ha a reflektor megvilágítja, ez ragyog majd a legfeltűnőbben.

Minek is ártotta bele magát? Egyedül is ki lehet tűnni. Csak talán nem ebben a környezetben. Ahol a többi zavar, visszafog. De hát ha nincs az egyszemélyes színházra mód. Ha egyszer amúgy is olyan kusza, széttépett minden!

Czukor a színpadon hatodszor ismételtetett.

– „Mondd, anyukám, apuka áruló volt?”

– „Az volt, fiam” – Lady Macduff megrendült hangja.

– „És mondd, ki áruló?”

– „Az, aki megszegi esküjét.”

„No, ebből elég – gondolta Kornél – húsvét jön, és Orsiék azt hiszik, Hajnal tartott vissza. Végig tömött a próbatábla.”

Váltott néhány szót a műszakiakkal, aránylag köztük érezte a legemberibben magát. Aztán lemosdott, átöltözött. Hajnalnak el se meséli. Hajnal felháborodik vele együtt. De utána egész este erről beszél. Pedig most csend kell, nyugalom. És egy ölelés, amiben a másik a gyufa: ő csak a skatulya kopott oldala, amin végre föllobban a láng.

Hajnal feküdt, Kiscili a nagyanyjánál. Újabban kegyeskedik elvinni. Rontott drótok hevertek szerteszét.

– Istenem – mondta Hajnal –, Nelli egyre bonyolultabb és egyre ízléstelenebb virágokat kér. Már a papagájszirmot reklamálja. Édesem. Már úgy vártalak. Gyere ide és simogass. Simogasd ki belőlem ezt a szörnyű fáradtságot.

Kornél melléfeküdt cipőstül.

– Édes. Talán te.

Hajnal sokáig hallgatott.

Emelte, azután erőtlenül, kedvetlenül visszaejtette cirógató kezét.

– Nem vagyok bajadér. Egyre kevésbé vagyok az. Aludjunk. Hosszan aludni, és nem álmodni. Csak semmi álom.

– Pontosan idézz – morogta Kornél, de már aludt ő is…

 

 

…Kiscili csak kihízelegte a Balatont. Ha akar, nagyon tud hízelegni: „Korni papa, csak most, ezen a nyáron, csak két hetet, hárman. Korni papa, megtanítasz úszni, Korni papa, abban az undok szerepben úgy féltem tőled! Annyira el tudtad hitetni!”

Igen. A szánalmas bemutató lefutott. Elverte a kritika a port az előadáson. Jogosan. Ugrált, ki hogyan és hová tudott egy süllyedő hajón. Kapitány nélkül. Csónak sehol. A színészeknek még a nevét sem írták le. Petőfi csaknem százötven éves szavaiból élhet a ma is:

„Pártolj közönség, és majd haladunk, mond a színész s a közönség: haladjatok, majd aztán pártolunk. S végre mind a kettő elmarad.”

A közönség közönye csupán annyit fejlődött, hogy jót, rosszat mint elemi csapást elfogad. De a színházakért felelős szervek nem gondolkodhatnak így.

„Önmagába visszatérő kör – írta a kritika –, ezt kívántatik, akár radikális eszközökkel megszakítani.”

Igaz. Ha epét hány is tőle az egész gárda, akkor is igaz, ha ők, a „bohócok” tehetnek róla legkevésbé.

Ültek a strandon hármasban, törülközőnyi helyre szorulva. Kornélt újabban kezdték felismergetni, zavarta, ahogy combját, karját, hasát méricskélik, és megjegyzéseket tesznek, arra sem ügyelve, meg ne hallja:

– Azért izmosabbnak hittem!

– Nekem a fehér bőr speciel tetszik.

– Legalább nincs rejtett pocakja.

– A kislány egyáltalán nem hasonlít rá. Ki a nő, nem tudod?

– Nyilván a felesége. Nyilván nincs állásban. Nyilván nincs rá szüksége. Megvan harminc.

– Szóval nem ez a Nagy István? Ez a Kazakovits? Nem engednék magyar színészt ezzel a névvel!

Hajnalt mulattatták a szövegek. Csak az bántotta, nem kürtölheti szét a hangosbemondóban:

– Kedves jó embertársak, engem nem tart el senki. Kedves jó embertársak, majdnem fordítva!

Ami persze túlzás. Pedig most roppant objektívnak kell lenni. Semmi át nem gondolt, szubjektív indulat. Kornél mégiscsak teljesítette, két év után, a harmadik nyárra, amit eddig sose. Tizennégy napra elszakadt mindentől, mindenki mástól. Cilivel sokat játszik. Szerepet se hozott. Csak az övék. Szőröstül-bőröstül, éjjel-nappal.

Kiscilinek fontos az apa. Az apapótlék. Az ígéret, hogy meglesz a Balaton, csak az iskolában szedje össze magát, csodát tett. Cili jórendűen végezte el a másodikat.

– Fantasztikus hatásod van a gyerekre – mondta Hajnal. – Kicserélték. Háromig számolok, és itt terem! Istenem, mintha hirtelen levettek volna a vállamról egy terhet! Úgy örülök. Olyan boldog vagyok. És meglátod, az új szezonban a légkör is új lesz. Az a Baron Zoltán mégiscsak tud. Mégsem Bezáry. Kadát is lesöpri. Előbb-utóbb! Hozza a friss erőket, és nem évjárat szerint szelektál, ez már kiderült. Hogy még nem nyilatkozott, mit szán neked, az égvilágon semmit sem jelent. Képzeld el a helyzetét abban a darázsfészekben, azzal a tutyimutyi igazgatóval!

– A jó rendezők szeretik a tutyimutyi igazgatókat – nevetett Kornél. Valaki lefotózta, bosszúsan félrekapta a fejét. – Egyébként nem is tudom, minek egy színháznak külön igazgató. Egy lelkiismeretes művészeti titkár plusz egy hozzáértő gazdasági vezető éppen elég. A rendezők úgyis azt csinálják, amit akarnak. És amit a főosztályon jóváhagynak.

– Azért ezt ne deklaráld a nyitóülésen – nevetett Hajnal is. Figyelte Kiscilit, nem megy-e túl mélyre. – Te olyan tehetséges vagy, hogy nincs szükség arra, hogy a játékodon kívül is szerepelgess. Különösen ebben a vegyes közegben.

– Tulajdonképpen igaz! – Kornél intett Kiscilinek, túl vadul fröcskölt egy nála kisebbet. – Nagy Pista talán érti. Borai Máriát is nagyra tartom. Óriási nyereség a színháznak, hogy átvettük. A fiatalok között is vannak, akiket nem a pénz meg a csillogás hozott. Melózni fogunk, aztán majd az eredmény bizonyít.

– A Borai Mária nem túl öreg már?

– Hajnalkám, Borai vállalta az öregséget. És ezzel visszafiatalodott. Csikorgó ízülettel is képes órákat végigtérdelni, ha a munka úgy hozza. Pitz Erika, ha vizes fejjel kell öt percig játszania, huszonöt évesen is sipítozik. Nem a kortól függ. Hát persze, ezek a villámszerű nyugdíjazások! Annak, aki magának sem vallotta be, hogy múlik az idő, bizony tragédia.

– Az a dög Kamilla bezzeg maradt!

– A dög Kamilla, bizony.

És milyen magabiztosan! Milyen undorító köpenyegforgatással! A bemutató, a pocsék előadás után, ahol már az is botrány volt, hogy néhányan a szöveget sem tudták, a közönség kitartóan tapsolt. Gépiesen, de illedelmesen és kitartóan. Az első sorokban a szakmai protokoll, „mit lehet tudni, ki figyeli” alapon, hátrább és az erkélyen pedig a premierek törzsközönsége: a ruhasétáltató, „ki kicsodát” játszó kultúrtöltelék. Üdítő látvány volt az a negyven-ötven csüggedt vagy dühös arcú ember (korra és nemre való tekintet nélkül, az ülésrendtől is függetlenül, csupán önálló véleménnyel, magasabb igénnyel megverve), aki nem emelte fel a kezét az, öléből. Összekulcsolt ujjaikban a szánalom és kétségbeesés zsibongott: „Uramisten! Mit csináltok? A mi pénzünkön? A mi nevünkben?”

Bezáry addigra már olyan kábító injekciót kapott, hogy azt sem tudta, mi történik. De egyet még tudott: neki ott a helye a függöny előtt. A két gyilkos két oldalról közrefogta, átadták Kamillának, ő vezette föl középre, végül Kornél fogta kézen, bele ne essen a zenekari árokba. Bezáry hajlongott. Szmokingban hajlongott. Még akkor is, amikor a reflektor régen leugrott róla. Kamilla gúnyosan, látványosan, a bennfentesek felé kacsintva maga után húzta, mint a kerekes kutyát. Czukor csuklott és berúgott. Neki azt se mondták, köszönöm. Ámbár ezt megköszönni!

Hogy Bezáry megy, Kada viszont egyelőre marad, az országosan elmarasztaló kritikai visszhangot kivárva, hivatalosan is megerősítették. De valahogy úgy, hogy Bezáry tudta meg utoljára. Az előzetes figyelmeztetéseket nem vette komolyan. Most meg – szánalomból? kényelemből? – halogatták.

Kamilla, amikor már értesült a levegőben lógó váltásról, nagy jelenetet konstruált. Válasszanak! Ő vagy Bezáry! Ő még egyszer nem adja ilyesmihez a patinás nevét. Ő, akár Déryné, hajlandó szekérre ülni, és pajtákban játszani, de ilyen művészi engedményekre ne kényszerítsék. Bezzeg Baron Zoltán ott penészedik meg vidéken!

Hányni kellett. De senki sem hányt. Baron Zoltán pedig megtartotta Kamillát. Tájékozatlanságból? Hírszerzőnek? Szánalomból aligha. Baron Zoltán ezt a fogalmat hírből sem ismeri. „Mosolygó hóhér” – ez a szakmai beceneve. Senki nem szereti. De amit tud, az tény. Kikezdhetetlenül tehetséges.

Aztán a záróülésen befektették, ünnepélyes ceremóniák közt, Bezáryt a koporsóba. Érmet is kapott. Lötyögött a nyakán az ing, az eredetileg rászabott színváltó selyemvászon öltöny. Csak az arca volt természetellenesen puffadt, csak a keze markolt levegőt, amikor a kötelező bukétát és ajándékot átvette. A tévékamerába megpróbált vigyorogni. „Érdemei elismerése mellett.” Még búcsúbeszédet is tartott, rezgő papírról olvasva.

Mindenki megcsókolta. Mindenki jó pihenést kívánt, és további aktív éveket, persze valahol másutt. És senki sem érzett iránta részvétet.

Kornél is nagyon jól tudta, sok jó színészt készített ki, cezaromániás volt, és pimaszul hazug. Amit előző nap mondott, másnap szemrebbenés nélkül letagadta. Kaptafára rendezett. Soha nem volt „kiemelkedő személyiség”. De akkor miért kellett annak idején kiemelkedő személyiséggé kinevezni? Magas kitüntetéssel rontani a magas kitüntetések amúgy is egyre kétesebb hitelét? A látvány, a tudattól elvonatkoztatva, iszonyú volt. Ahogy egyik napról a másikra valakit sietve lefokozhatnak. Ugyanakkor tanulságos: csak azzal lehet ezt megtenni, akinek tekintélye, értéke ráaggatott jelmezében rejlik, s ha a jelmeztől megfosztják, kiderül, nemcsak saját ruhája, saját bőre sincs már.

– Miért kellett a nyomorultnak megvárni, amíg kirúgják? Miért nem előzte meg? Hogy ő maga akar visszavonulni? Miért nincs az emberekben egy kis maradék méltóság?

– Figyelmeztettétek? – kérdezte Hajnal. – Vagy csak a sustorgás?

– Megpróbáltam. Úgy nézett rám, mintha fasisztaként hasba lőttem volna az édesanyját. Éppen ezért a vége felé azt hitte, én vagyok a legádázabb ellensége. Kamillának kezet csókolt, a nagy jelenetről mit sem tudott. De nekem azt mondta: most elégedett vagy?

– Félek, nem lehet a világon segíteni. Tisztogatni kéne inkább! – Hajnal ingerülten forgott a napon.

– Kibújik belőled az elnyomott ügyész. Túl szigorúan ítélsz, drágám!

– Ítélnék. Használjuk a feltételes módot. És nem szigorúan, hanem körültekintően és részrehajlás nélkül. Túl sok a szemét. El is kell azt takarítani, nemcsak megmutatni: látjátok, milyen ronda!

– Hát, végül sikerült a hivatásomból kiábrándítanom!

– Én csak a környezetedtől undorodom. Csupa képmutatás, csupa műkönny, festett vér.

– Erről jut eszembe – ugrott fel Kornél. – Azaz, micsoda hülyeség, dehogy erről. Meg kell írnom a lapot Csabagyöngyére.

– Írd meg. Itt a toll, itt a lap. – Hajnal előkotorta a táskából. – Majd a Film-Színház-Muzsiká-t aláteszem.

– Inkább egy asztalnál – mondta Kornél. – Ott a büfénél a postaláda is. Ússz addig egyet. Már piros a vállad.

Hajnal utánanézett.

Még elég mutatós. Csak ez a folytonos lihegés! Valahogy nem áll jól neki. Szinte szalad. Már sétálni se képes. Miért kell azt a néhány sort külön lefirkantania? És egyáltalán: ő miért nem írhatja alá, legalább a nevét? Miből akarják megint kizárni?

– Cili – kiáltott a vízbe –, gyere ki! Egy, kettő, három! Szárítkozz meg, lila a szád. Vigyázz a holmira. Megyek Korni papa után, hozok neked fagyit.

A fagylaltot ugyanott árulják. Az asztaloknál. Kornél már javában körmöl. Aprócska betűkkel. Mit lehet egy üdvözlőlapra írni?

Hajnal mögéje áll, egyúttal a fagylaltossorba. Közelre kifogástalan a szeme. Csak a távlatok folynak össze.

Címzés: Kazakovits Kornélné.

„De hiszen az én vagyok – gondolta Hajnal –, miért nem Orsolyának címezi?”

„Drágáim, elég szép az idő. Sokat aggódom értetek, nincs olyan óra, hogy eszembe ne jussatok. Orsika, fogadj szót édesanyádnak, és azonnal írjatok, ha a legkisebb rendellenességet észlelnétek. A szobaszámot is tudom már, 207. Majd valami nagyon szépet hozok nektek. Millió csókot küld: Bumbó-Kornus.”

Hajnal átvette a fagylaltgombócot. Vitte a csöpögő tölcsért, testétől karhossznyira eltartva.

„Nincs óra.”

„Bumbó-Kornus.”

„Drágáim!”

– Mamuci, tudod, hogy a puncsot szeretem. Miért hoztál vaníliát? Amikor, igenis, puncs is van! – Kiscili nedves fejjel, ingerülten elfordult a feléje nyújtott tölcsértől.

Hajnal ráplattyintotta az adagot a cingár hátra.

– A keserves életbe! Nesze! Folyton válogatni! Folyton a hiszti!

Kiscili bömbölése még a táskarádiók ricsaját is túlharsogta. Hiába dörzsölgette Hajnal azon nyomban a hátát, visított, ahogy a torkán kifért.

Kornél futva érkezett.

– Mi történt? Kislányom, elestél? Vagy a vízben?

– Mamuci hozzám vágta a fagylaltot. Megfagy a hátam! – Kornél átölelte Kiscilit. A nézőközönség élvezett. A művész úr és kedves kis családja.

– Őrült vagy? – sziszegte. – Így megrémíteni ezt a szegény gyereket! A nyilvánosság előtt ilyen cirkuszt!

– Bocsánat – dadogta Hajnal. Pánikszerűen csomagolt. – Menjünk innen.

– Előre figyelmeztettelek: sok a nap! Ilyen jelenetet! Csak mert a puncsot szereti! Egy semmiségért így kiborulni!

– Korni papa – Kiscili hagyta magát cipelni, szorította Kornél nyakát. – Dupla puncsot vegyél, és megvan minden bocsátva!

Hajnal nem tudta, sírjon vagy nevessen. Ha megmagyarázza, csak rosszabb. Semmivel sem lesz különb a vígjátékok gyanakvó asszonyánál. És az a lap már föl van adva. Az a szöveg már kitörölhetetlen. Másrészt megható, ahogy ezt a végtére idegen kölköt így a szívére veszi. Ámbár ez leginkább akkor érzékelhető, ha a gyereket sérelem éri. Akkor ugrik: a veszély bármily csekélyke jelére. „Van abban valami félelmetes, hogy valaki csak az elesetteket képes szeretni. Nem egészséges lelki vonás.” – A szörnyű Nelli fogalmazása.

Kornél hamar lehiggadt. Cili ragaszkodása, Hajnal bűntudatos képe már ötven méter után áradó, oltalmazó szeretethullámokat szült.

– Jó, jó. Ne hüppögjetek kétoldalt a fülembe! Nem nagy ügy. Cilikém, máskor ne akaratoskodj. Mamuci se komolyan csinálna. Vicc, és kész. Korni papa elboronálta.

Kiscili, az üdülőbe érve, kegyesen megpuszilta Hajnalt, Hajnal is őt. Ebédnél már el is felejtette az egészet. Korni papa megengedte, hogy a hús mellől a krumplit félretolja. Nem is kellett noszogatni, ment a pótágyba, elnyelte a délutáni szundi, aludt, mint a bunda.

Kornél Hajnal derekát győztes hévvel átkapta. Még annak idején megszokták a nappali szerelmet. Hajnalka pofija rózsabarna, a teste is a naptól félig éretlen, félig érett. A melle és az öle környéke elevenen elüt már.

Nehezen vette tudomásul, hogy az ismerős, kedves, igyekvő és fürge test tárgyszerű mozdulatlansággal tűr csupán. Legfeljebb megkísérel egy-egy robotemberre emlékeztető mozdulatot.

Mi ez?

Hogy Hajnalka régi, sokkal kezdeményezőbb, aktívabb szerelmi készségét az utóbbi hónapokban elvesztette, meg tudta érteni. Ha hiányzott is, nagyon, az a gondűző, örökös játékba hívó „bajadér”. De megértette. Ekkora batyuval nehéz csábtáncot lejteni.

De ez új volt. Hogy már lángra se lehet lobbantani. Csak fekszik és bámul. Nem a szemébe. A feje mögé néz. Mintha társaság ülne körülöttük, akik előtt szégyelli magát.

– Csillag – kérdezte sértett ijedelemmel –, mi van veled?

„Nincsen óra, hogy ne jutnátok az eszembe. Melyik a hazugság? Az vagy ez? – gondolta Hajnal. – Tulajdonképpen mire kellek én? Nelli, a szörnyeteg Nelli! Bizonyos praktikák, melyek birtokában könnyű volt Kornélt elcsábítanom. Hát mi vagyok én akkor, ha azok minden órában? Törvényesített kurva?”

Valamikor azzal az agyagasszonnyal is lefeküdt. Együtt nemzették Orsikát.

Látta a szánalmas Lizit a pózban. A csatokat. Hallotta az asztmás lihegést.

– Napszúrás – mondta, és kicsúszott a szorításból. – Hánynom kell…

 

 

– …Miért nem táviratoztál? Miért csak expressz ajánlva? Akár éjjel is, az ember megoldja! Ráadásul ma nincs is látogatás! Ekkora felelőtlenséget! – Kornél rohangált, az égett bőre hólyagosodott, a hólyagok fölfakadtak, és az ing a sebecskékbe beletapadt. – Lizi, Lizi! Hat nap, és megvan a haj!

– Kornus – Lizi csitította, de rémült volt ő is. – Először bekenjük a hátadat balzsammal.

Ez a felelőtlenség, a napra negyvenen felül kifeküdni! Másrészt azonnal kellett intézkedni, Csolnok rögtön szerzett ágyat. Csak egy újabb beállítás, hidd el, én pontosan betartottam mindent, de Csolnok szerint ezt nem lehet óraműszerűen kiszámítani. Ezek bonyolult szervezeti működések, Kornus! Örülj, hogy rögtön el tudták látni. Örülj, hogy amíg, hála istennek, kicsit kikapcsolódtál, volt, aki idejében intézkedik. Én nem lettem rosszul: szerencse a szerencsétlenségben. És téged, Kazakovits Kornélt ne engednének be a gyöngyei kórházba? Lehet, hogy egy kicsit kiábrándultak, olyan magas piedesztálon tartottak annak idején, de azért te mégis Kazakovits Kornél vagy! Miért nem táviratoztam? Arra nem számítottam, hogy meg mered szakítani a családi üdülést. Amikor már úgyis mindegy. Amikor a kórház átvállalta. Prompt egyedül voltam. Amikor csak összecsuklott. Egyedül hagytál, Kornus.

– Csapot-papot otthagyott, úgy rohant el! A szívverésem is elállt. Azt hittem, vége a szegény gyereknek. A Balatontól az ország másik végébe taxival! Még jó, hogy össze tudtam a körülbelüli tarifát kaparni. Hát persze nem maradt költőpénz egy vas se. De kedvem, türelmem sem volt a tóban ázni. Csomagoltunk mi is, és usgyi, vissza a lakótelepre. Amíg én ezt Kiscilinek megmagyaráztam! Csak kórház, szerencsére. Mindenesetre amíg ki nem engedik, lent marad – fújta Hajnal, s mert nem volt más, Nellinek. – Majd kérek a bátyámtól, ilyen rendkívüli kiadások nem voltak kalkulálva. Két hétig akartam kiszabadulni! S éppen akkor kellett bekövetkeznie! Ami egyébként ennél a betegségnél nem nagy ügy, mégis, próbáld ezt megértetni Kornéllal, segíteni nem tud, csak ott emészti magát. Egyedül.

– Nem egyedül – mondta Nelli. – Én Lizit igazán nem szeretem, de azért Lizi se levegő. Ő is képes áldozatokra. Igazán nem volt köteles abban a szeszélyes áprilisban fölvonatozni a gyerekkel, hogy Kornélt a Macbeth-ben megnézze! Amire, megjegyzem, Kornél nekem nem küldött jegyet.

– Tessék? – Hajnal megint émelygett. – Fönt voltak?

– Ja, kikottyantottam? Itt húzták meg magukat, az én vendégszobámban, egy éjszakára. Lizinek nagyon tetszett. Orsi már kevésbé volt lelkes.

– Nálad aludtak?!

– Engedtem volna őket szállodába?

– Miért tagadta le?

– Nem tagadta le. Csak elhallgatta. Hogy ne legyen botrány. Mert valljuk be, Hajnika, te se vagy az a békességes pócsi szűzmária!

– Akkor is. A hátam mögött! Amikor azt hittem, soha, semmi titka. Mi a garancia, hogy máskor igazat mond? Melyik nap lehetett? Csak ki tudnám nyomozni!

– Hajnika, talán uszíts a nyomába egy rendőrkutyát! Mégiscsak a testvérem, azért ennyit meg kell neki engedni, hogy legyenek saját ügyei. A férfinak mindig van valami a füle mögött. Okos asszony nem keresi. – Nelli ügyesen adagolt. Egyszerre csak egy kiskanállal. De rendszeresen.

„Saját ügyei! – Hajnal rohant tovább a szaporodó gyanúval. – Talán még nőügyei is? Talán nőt is visz oda? Nelli pénzért mindenre kapható. Hiába kérdezném, úgyis letagadná. Nőt, alkalmi tyúkot, aki a sötét üzelmeibe nem lát bele, csak tekereg kéjesen!”

Csikorogva meghúzta a belső vészféket.

„Miféle sötét üzelmek? A beteg gyereke? A természete? A művészi ambíciói? Micsoda őrültségeket gondolok én? S egyáltalán, aki ezt gondolja: én vagyok?! És nő! Kalandok! Ezzel szakított gyökeresen. Kisciliért, futás, gyorsan!”

Cecília asszony magas nyakú garbóban és apró mintás otthonkában fogadta.

– Nagyon jól játszik a gyerek – mondta –, odaadtam neki az ékszereimet. Éppen próbálgatja.

– Nekem bezzeg nem adtad oda. Még az esküvőmre se, kölcsön.

– Amíg kicsi voltál és tudtál szeretni, te is megkaptad. És mindent. De a föld olyan hűtlenséget nem látott, amit te követtél el ellenem.

– Nem unod, anyám? Sose unod meg? És miért viselsz zárt garbót harmincfokos melegben?

Cecília a nyakához kapott.

– Mert takar. Takarja a ráncot.

– Kinek akarsz tetszeni?

– Az unokámnak. Fejlett a szépérzéke. Ma is azt mondta: te még lehetnél, nagyika, a színpadon királyné. Azelőtt sose volt ilyen kedves. Kornél érdeme. Kornél kivesző emberfajta. Úriember. Üres kézzel be nem állítana. És tudja, hogy kézcsókra nem fölrántani kell a hölgy kezét, hanem hódolattal ráhajolni!

Kiscili még durcás volt. A Balatont, a homokot és egy Jerzy nevű kisfiút kellett elfelejtenie, Jerzy szőke volt és tizenegy éves. Magyarul megtanulta: köszönöm és szeret. És lökte a hintát. És akkor jön Mamuci, pakolás, haza! Miért? Nagyi azt mondja, Mamuci önző, majd bolond lesz Korni papával a nagy utat vállalni ebben a hőségben, Mamuci, amikor tizennyolc éves volt és nagyi belázasodott, arra nem volt hajlandó, hogy két zsemlyét fölhozzon. Ezt nem hitte volna Mamuciról! És a nagyi mostanában olyan aranyos. Azt mondja, Kiscili sokkal szebb, mint Mamuci, mert Kiscili őrá hasonlít, mármint nagyira. És az ékszereit se félti. Igaz, Mamucinak nincsenek ékszerei. Mert nem tud beosztani. Még most is tartozik. Nagyi szerint.

– Cilikém, puszit!

– Nem megy az megrendelésre – mondta Cecília –, most éppen Kleopátra. A kígyós karkötőmben.

Hajnal leroskadt. A gyermekkori bútorok kicserélődtek. Anya halad a korral. Csak a dísztárgyak a régiek. A négy évszak bronzból. A Tavasz ágat emel, a Nyár virágot tart, az Ősz hátán puttony, a Tél kuporog, és láthatatlan tűz fölé tartja a kezét. Ezt a négy szobrot látta kicsi korában, amikor skarlátos volt, és anya kiápolta itthon, nem engedte kórházba. Ezt a négy figurát látta lázas álmaiban óriásivá dagadva.

– Anya – mondta –, tanácstalan vagyok. Anya, Kornél még mindig lent van. És én néha ölni tudnék. Anya. Mi ez?

Cecília elégedetten mosolygott.

– Kölcsönkenyér visszajár. Legalább te is érzed. Mi az, valakit dédelgetni, imádni, aztán végigasszisztálni, ahogy a világ elveszi. Én majdnem beledöglöttem! De elmentem a templomba, és kértem az Istent: ne szeresselek többé. És az Isten teljesítette a kérésemet. Ezért maradtam életben. És a sors megjutalmazott. Most kezd az én képemre fejlődni a kis unokám. Most, hogy az értelme kezd nyiladozni. Hagyd itt néhány napig. Te csak szórakozz!

– Egy percig sem! – kiáltotta Hajnal. – Őt is be akarod oltani? Hogy körülötte forog a föld? Rosszabb ez a szeretet, mint a közöny! Vagy a vegytiszta gyűlölet. Ó, vegytiszta gyűlölet! Kezdem méltányolni.

– Te mindenkit gyűlölsz, aki képes mást igazán szeretni. Kornél tiszteletet érdemel, hogy nem hagyja a saját vérét. Meg vagy sértve, pedig ez esetben te vagy a kakukkfióka!

Kiscili figyelt. Mamuci gyűlölködik? Mamuci kakukk? A kakukk mások fészkébe tolakszik. És kidobálja a többi tojást.

Ment az anyjával. Azért Mamucinak nem kellett volna őt lerángatni a lépcsőn. Nagyi azt mondja, írjon naplót. Panaszolja bele, ha bántják, és majd együtt elolvassák. Így a stílusa is fejlődik, meg könnyebb elviselni, hogy háttérbe szorul egy férfi miatt. Ez a férfi Korni papa. Aki különben aranyos. Sokkal aranyosabb néha, mint Mamuci. Csak rohannia kell, és Mamuci lusta vele rohanni. De azért Mamuci most nagyon bőg. Ilyenkor lehet sajnálni.

– Mamuci, ne bőgj az utcán! Figyelnek minket.

– Még te bőgsz? – kérdezte Kornél három nap múlva. Gondosan vasalt, kikeményített ingben jött vissza. – Amikor csaknem tragédia történt! Mert engedtem a nyaggatástoknak. Édes szívem, ne bőgj. Mert még kevésbé merek neked beszélni. Ha csak kiejtem a nevüket, szegényeknek, mintha bögöly csípne, úgy ráng a fejed!

– Kornél, ez nem igaz! Én csak együtt! – szánalmasan erőtlen lett a szöveg.

– Még csak az kéne! A te labilis természeteddel! Nyugalom kell Orsikának, érted? Nyugalom. És Lizinek is. Ha nincs lélekjelenléte, már ki tudja! De ezt megúsztuk. Hála az égnek. Egy biztos: én soha többé nem mozdulok messzebbre. Soha a büdös életben!

– És ha külföldre megy a színház? – kérdezte Hajnal csendesen.

– Az kötelesség! Nem holmi szórakozás, amíg mások, ej!

– Jaj – Hajnal ráborult –, legalább érints meg. Legalább csókolj meg. Oldd föl bennem ezt az egyre szörnyebbet!

Kornél homlokon csókolta.

– Mindig lefelé kell nézni. Viszonyítani. És akkor belátod, milyen irigylésre méltó a helyzeted…

 

 

…Kiscili véletlenül elégette a gyertyával a habcsókangyal tüllszárnyát. Csak az egyiket. Hajnal azt mondta, akkor már a másik se legyen: „Csináljunk embert belőle.” Embernek is torz lett; púpos hátú. Csak a nyakára köthették a cérnát. Fölakasztották a fára: le is vették nyomban. Széttörték és megették. Még édes se volt, inkább foghoz tapasztotta a nyelvet.

– Már nagy kislány vagy – mondta Hajnal –, nyugodtan fönn maradhatsz fél tízig. Amíg hazaér Korni papa. Addig mesélek, tévézünk, aztán végre együtt gyújtjuk meg a gyertyákat.

– Jaj de jó, jaj de jó – ugrált Kiscili. – Mamuci, várni jó! Amikor kibontottam, már nem is olyan izgalmas!

„Lám, ez se butább, mint Orsika – gondolta Hajnal. – Csak szegénykére nem jut annyi törődés. Amit azok megkapnak, tulajdonképpen tőle veszem el. És magamtól. Három éve csak csúszom visszafelé. Ha így folytatom, az irattárban találom magam. Figyelmeztettek. Igaz. És az is tény, hogy Kornél Baron Zoltánnal sem egyezik. Baron Zoltán mániákusan szigorú: valami olyat mondott, hogy a tulajdon apja halála sem akadályozhatná meg abban, hogy ne az előadásra koncentráljon. Ötperces késést nem tűr a próbákról. Megsértette Kornélt: túl sok a hivatkozás, a családi probléma! El kell dönteni: mi akar lenni, jó ember vagy jó színész. Kornél azt felelte, az ő erkölcsi normarendszerében egymást feltételezi a kettő. Legalábbis erre kell törekedni. Ha csak jó színész, önmagában, de semmit nem akar ezzel a művészetnél is fontosabból kifejezni, túrót ér az egész. Akkor cipőt talpalni tisztességesebb. Baron megkérdezte, mi van a művészet felett? Kornél hallgatott. Nem tanulta meg a szellemi süketek jelrendszerét. Baron szakmai őrült. Csak a részt látja, de azt legalább könyörtelenül és élesen. Abban viszont sajnos igaza van, hogy Kornél szétfolyik. Ebben a kettős létezésben. A tehetsége kárára pazarol. Senkinek nem lehet egyszerre két családja. Amikor még egy család is teher. De nincs megoldás. Semerre.”

– Mamuci! Ez a fekete karácsony?

– Igen. Nem esik a hó.

– Kár, hogy nem esik.

– Ne kívánd. Akkor késnek a vonatok.

– Mamuci. Unatkozom!

Hajnal mesélt valamit. Bántotta, hogy a saját gyerekének képtelen olyan hévvel, olyan meggyőző erővel beszélni, ahogy egykor Orsinak. Orsi tekintetében meg lehetett fogódzni. Kiscili szeme ugrál. Figyel is meg nem is.

– Hagyd abba. Hány óra?

– Messze még a fél tíz. Várj türelemmel. Érdemes.

Sanyó gyönyörű villanyvasutat küldött sínekkel. Azt írta, bár nem tipikusan kislányok számára ajánlott ajándék, ezért fog neki éppen Kiscili örülni. Igaz. Sanyó a maga módján okos. Cecília holnap „karácsonyozik” a saját lakásában. Hogy mi a meglepetése? Titok. Mindenesetre, mondta, őt nem pipálhatja le senki. Cili ugyanis tőle kapja majd a legértékesebbet.

Semmit sem tilthat meg senki, senkinek. A fenyő elérte az alacsony mennyezetet. Hajnal majd beleszakadt, amíg hazacipelte. Nem ezüstfenyő, csak apró tűlevelű. Szúrni ugyanúgy tud, de illata nincs.

Kiscili hamar megértette, hogy nem a Jézuska hozza, csak az ő nevében hozzák a karácsonyfát. A történetet is szerette: a csillagról, a születésről. Csak a történet végét akarta mindenáron átalakítani.

– Legyen másképp! Ne feszítsék meg. Derüljön ki, hogy ártatlan, az utolsó pillanatban!

Hajnal önmagára ismert. Átkölteni a valóságot, nagymester volt ő abban. S talán ma sem csinál mást. Szüntelenül átkölti, másképp hogyan is bírná elviselni. Hogy például már öt perccel múlt fél tíz, és Kornél nincsen. Pedig előre rendelt taxit a Délibe.

– Mamuci, mégiscsak bontsuk ki! Korni papáé, amit vett neked, ott lapul a szekrényben.

– Maradj nyugton! Neki is jár meglepetés: hogy megvárjuk! Képzeld, hogy örül majd.

Szerencse, hogy legalább a telefont megkapták. Soron kívül, Kornélra való tekintettel.

A pályaudvaron a tudakozó foglaltat jelzett. Cili piszkálta a csomagokat, játszott a gyufával.

– Nem késett – mondta egy unott női hang végre. – Huszonegy óra öt perckor a hatos vágányra menetrendszerűen befutott.

Akkor talán a taxi. Valaki elhalászta, többet ígért. A sürgős szeretet ünnepén minden gyalázat megesik.

Tíz óra. Kiscilit nem érdekli a tévé, Mozart: Kis éji zene. Kiscili rögtön fölgyújtja a fát.

Csak nem történt valami?

Szaggatott csöngetés. Nem az ajtó. A telefon. Hajnal föltépte a kagylót.

– Mi van?

– Ne kiabálj – recsegett a hang. – Bizonyos komplikációk. Semmi komoly. Most indulok az utolsó mentesítő járattal. Halálosan fáradt vagyok. Intézzétek el nélkülem. És ne nyugtalankodj. Már egy órája várok a kapcsolásra.

– De hát mi?

– Most nem alkalmas.

– Fülel? Odatapad a drága Lizi is a kagylóra?

– Hajnal, kérlek!

– Már beszélni se mersz! Kiscili mostanáig várt. Hogy csinálhatod ezt velünk? Velem, aki annyira szeretlek?

– Túlságosan is – recsegett a hang. Talán vonalhiba, hogy ellenséges, idegen. – Kevesebb több lenne.

Zakatolás, kattogás. Egyikük se tette le a kagylót, mégis, tőlük függetlenül, létrejött a bontás…

 

 

HANG közeledőben. Egyre ritkább a kegyelem. Alagútba futott minden világesemény. Távolodóban. A magas helyett átfúrja magát a mélyen.

 

 

– …Hát légy te okosabb, Hajnalom: mit tehetünk? – Kornél mégiscsak kivett egy szendvicset a szalvéta alól. Lenyomta a torkán. Hajnal jót akart. És mégiscsak három éve! És mégiscsak kitartottak. Akárhogy is! Mégiscsak. – Hajnalkám: te olyan vagy és én ilyen. Az aura közös. De ezen belül annyi különbözőség. Annyi közös rúdra nem fűzhető batyu! Meg kéne találni az örömet egymástól függetlenül is. Ha valamibe belemerülnél. Talán az segít.

– Kornél, ne lökj el!

– Hogy löknélek el? Csak azt akarom, ne törődj olyan végletesen velem. A dolgaimmal. Azt akarom, hogy legyen végre önálló életed. Hiszen szeretlek. Azért! – Kornél magához húzta az asszonyt, és gyengéden megropogtatta a vállát.

– Lehet ezt még, ami kettőnk közt van, szerelemnek nevezni? Igazi szerelemnek? – Hajnal simogatásra vágyott. Nem erre az erőszakhoz hasonló valamire.

– Igazi szerelem! Annál a mienk mindig több volt. A szerelem, ha még oly „igazi” is, nem a legmagasabb szintű kapcsolódás ember és ember között. Nem elég stabil. Hullámzik.

– De a mienk! – kotyogta Hajnal makacs gyerekhangon.

– A mienk persze nagy szerelem. Is. Egy a lényeg: nem tudsz nélkülem élni!

– És te?

– Én! – Kornél fáradt volt. Az igazság hosszadalmas. Mindenki tud mindenki nélkül élni. Csak legfeljebb nincs többé a színnek színe, a szagnak szaga, az íznek íze. Legföljebb nincs többé a hivatáson kívül semmi. A leegyszerűsítés könnyebb. – Én sem tudom természetesen elképzelni, hogy mással hadakozz! Hogy más markoljon a husikádba. Így meg így!

A harcállásból, mint az áldás, hirtelen gyönyör lett. Régen tapadtak össze ilyen váratlanul, mérlegelés nélkül, az ismételt mechanizmusokat feledve.

– Istenem – kiáltotta Hajnal. Szikrát érzett pattanni az ölében. – Ne azt keressük, ami elválaszt. Egy gyerek! Egy közös gyerek! Mégis ez a megoldás. Ölelj!

Mintha eszét vesztette volna, méhébe szögezte a férfit. Kornél maradék öntudatával kijjebb tépte magát.

– Butikám, édes butikám, gondolkozz! Jaj, te arany buta.

A pillanat elmúlt.

Egy kicsit pihentek egymás karjában. Aztán Hajnal hidegedett lélekkel kiment a fürdőszobába. Ült a kád szélén.

Hogyan is remélhette? Nincsenek csodák. Nincs olyan mámor Kornélnál. Nincs olyan csúcs, ahol Orsika árnyéka nem vetül a horizontra. Orsi óriás. Elnyeli a jelent, és elnyeli a jövőt is. Orsi nem osztozik.

Különben is: „Szegény Lizivel ezt már végképp nem lehet megtenni.”

Dénes nősül. És előbb-utóbb lesz fia. Csak neki tilos minden.

Kornél utánajött.

– Ugye, csak vicceltél? – kérdezte. – Újabb teher, amikor már így is félig összeroskadsz? Pedig a nehezétől szüntelen megkíméllek.

„Hazudik – gondolta Hajnal. – Mintha engem féltene. Vagy csak téved. Nem érti. Így pusztulok el. Kitaszítva.”…

 

 

– …Én Dénest igazán nem szeretem, egyszer-kétszer, ha összefutottunk, az is elég volt, de Dénesnek jogos a sérelme! – mondta Kornél. – Légy egy kicsit megértő, Hajnalom. Évek óta először igényli ilyen alkalommal a gyerekét. Délután, nem is este! Hétre visszahozza. És te kerek perec elzárkóznál!

Esett a hó. Apró, tapadó, nem olvadó pelyhecskékkel, másfél napja.

– Mamuci, ez a fehér karácsony?

– Átkozott hó! – sírt Hajnal. – Emlékszem arra a karácsonya. Amikor Máté a hóra hivatkozott. És én ültem egyedül egész este. Örökre megátkoztam a havat. Bánom én! Vigye Dénes Kiscilit. Ha már föl akar az apai érzelmeivel a nője előtt vágni. De legalább te ne utazz. Országos torlaszok, tévé, rádió is bemondta. Oda se érsz.

– Egyrészt elindulok a hajnali gyorssal. Másrészt nem bírom, hogy velem fizettesd ki a rég halott, legendás szeretőd számláját. Az anyád hibájáért sem kárpótolhatlak éjjel-nappal. Az én erőm is véges. A szabadságomban korlátozol! – Kornél csörtetett a „ketrecben”.

– Te meg az anyád nemtörődömségének a levét iszod! Szabadság! Kicsaptak a mezőre, senki se kérte számon, naphosszat hol kujtorogsz. De hát felnőtt ember vagy már, felelős, és igenis, elsősorban ezért a családért felelős!

– A lelkiismeretemnek nem szabhatsz korlátokat – kiáltozta Kornél –, és nem akadályozhatsz mást sem. Dénes végre törődik a saját lányával! Ez pozitívum.

– Nem törődik! Csak az új asszony követelésének enged. Mert az engem ismeretlenül is utál. És irigyel. És egyelőre nem sikerült gyereket összehozniuk.

– Miért? – Kornél tépte a szakállát. – Miért tételezed fel először mindig a rosszat mindenkiről?

– Nem mindenkiről és nem a rosszat. Csak tárgyilagos vagyok. Miért nem mehetsz le ebben az ítéletidőben huszonötödikén? Kivételesen? – Hajnal metszőfoga mellől elő-előbuggyant a nedvesség.

– Mert huszonötödikén játszom!

– Akkor huszonhatodikán!

– A karácsony az karácsony. Nem lehet eltolni!

– A karácsony nekem is karácsony! Velem miért nem törődsz? Legalább annyira!

– A nagyi azt mondja, lázas volt egyszer, és te nem vitted föl a zsemlyét – tört ki Cili. – És én el akarok menni apával. Nem itthon ücsörögni, meg hallgatni, ahogy hangosan számolod a perceket. Olyan unalmas itthon a karácsony.

– Hát akkor menjetek. Ki-ki, ahova tartozik. – Hajnal még sohasem veszítette el így az indulatai felett az uralmat. – Haza se gyertek akár! – Hisztérikusan sikoltott. – Kornél, hogyan, hát rám esik vissza? Segíts, az isten szerelmére! Csak most ne menj. Valahogy félek!

Megsajnálták.

Kiscili pártfogóan a hátát veregette.

– Olvasgass. Sietek, Mamuci!

Kornél puszit adott.

– Ne félj. Kétszer nem ismétlődik ugyanaz. Nem fordul elő, ami tavaly. Komplikálta akkor az ügyet Lizi influenzája. A késést is kalkulálva, tizenegyre várj. És légy tekintettel! Mégiscsak nekem kell ebben a rohadt időben vonatoznom, és te maradsz a melegben. Cserélnék veled.

El kellett engedni mind a kettőt. Előbb Kornélt, ebéd után Cilit. Dénes a kapuban dudált a Trabanttal.

Hajnal szándékos lassúsággal kötözte a zselés szaloncukrot a fára.

Hét és tizenegy. Kétlépcsős türelmi próba. Az órát a foszforeszkáló számlappal jól láthatóan a fa alá helyezte. Szembeült vele, figyelte a mutatókat. A másodpercmutatót is.

Hat óra tizenötkor fölállt, és rányomta arcát az ablakra.

Ember nélküli táj. Csillag nélküli ég. Villanygyertyák, egyformán vásári fények az egyformán négyzet alakú ablakok mögött. Sehol egy mozgó pont: sehol egy lélek. Mindenki ott van, ahol lennie kell. A magányosok a megtervezett, fegyelmezett magányban. A családosok a megtervezett, szervezett családban.

És hol van ő? Kantár Hajnal?

Hol az ő magánya?

Hol az ő családja?

Hét órakor Dénes telefonált. Lerobbant a Trabant, nem indul a motor. A taxinál föl se veszik a kagylót.

– Mamuci – mondta Kiscili a telefonba izgatottan –, itt kell aludnom, hacsak nem akarsz egy tüdőgyulladásnak kitenni!

Kornél telefonálni se tudott. Beáztak a vidéki kábelek. A hó betemette a síneket. A másnapi előadást is alig érte el.

– Borzasztó – mondta együttérzően már huszonötödikén este Hajnalnak. – Mint egy összeesküvés! Látod, most csodálom a nyugalmadat!

Hajnal mosolygott. Hólyagos volt a szája. A tenyerén a saját körmével vájt véres csíkok. Az óra széttaposva a szemétben.

– Semmiség, barátom – mondta egy frissen született, kemény –, új hangon. – Milyen igaz: önmagához tartozik mindenki…

 

 

HANG közeledőben. Ugyanazon erő tartja össze a földet – távolodóban –, amit szétrobbantására szánnak…

 

– …Az ördög sem ismeri ki magát rajtad! – Nelli undorral fizetett, fillérre-forintra, a végelszámolás szerint. – November végén könyörögtél, adjak többet, ha beszakad a hátad is, most meg itt hozod a felét, földolgozatlanul. Ilyesmi nem fordult elő, amióta a munkatársam vagy. És csak úgy kész helyzetként bejelented, nem vállalsz többé semmit! Még margarétát sem, pedig az szapora. Levonhatnám az eszmei kárt, de a rokoni érzelmekre való tekintettel nem.

– Mit hazudozol összevissza? – Hajnal három szakadt százast higgadtan kicseréltetett. – Munkatárs? Rokoni érzelmek? Olcsóbban dolgoztattál, mint bármelyik rabszolgádat. Lassan négy éve vagyok a bátyád felesége. De eszedbe sem jutott, hogy szeretetből is lehet valamit adni. Csak halmozol értelmetlenül. Hiszen utódod sincs. Az én Sanyóm legalább önzetlenül segített, hogy a társbérletből kivakarjuk magunkat!

– Neked volt érdeked – sziszegte Nelli. – Neked volt sürgős, hogy szegény Kornit csöbörből vödörbe rántsad! Mit csöbör?! Lizi mellett legalább élhetett férfi módra. Lizi nem ellenőrizte minden lépését, Lizi tudta, hogy egy művészembernek több szabad!

– Figyelj csak ide! – Hajnal leült. Bekattintotta végső járadéka fölött a táska zárját. Lábát keresztbe vetette, szemüvegét az orrára illesztette, és részletről részletre végigmérte Nellit. Csendesen beszélt. – Te köpönyegforgató. Ha még egy hamis szót kiejtesz a szádon, lakat alá tetetlek, esküszöm. Elfelejtettél mindent? Feketén dolgoztatsz. Még azt is bebizonyítom, ha akarom, hogy az anyagot is lopattad. Én fél év múlva ügyész vagyok a büntetőjogban! Érted? Doktor Kantár Hajnal, és csak mellékesen Kazakovits Kornélné. Belefér mindez abba a szűk, ronda és sötét koponyádba?

– Kivel beszélsz te? – Nelli megrémült. Ez az az ismeretlen asszony! Akit valamikor megsejtett. Aki csak alig hasonlít Korni szorgos feleségére. Vagy arra a régi, szerény kis szőkére. Ez félelmetes! – Mi történt veled? Illetve köztetek?

– Semmi közöd hozzá. Csipkerózsika felébredt. De nem a királyfi csókjától. És Hamupipőke is elmegy ezután a fényes bálba. Csak éppen a cipellőjét nem veszíti el. Eleget várt fél lábon álldogálva. Vége a meséknek!

– Én csak helyeslem – mondta Kornél. – Talán lehettél volna Nellivel tapintatosabb, de a döntést helyeslem. Nem pazarolhatod el a képességeidet. Ez az utolsó idő arra, hogy valamit abból, amit akartál, elérj! – Tulajdonképpen örült. Végre! Megszűnik az egészségtelen befelé fordulás, a szüntelen mardosás, lesz Hajnalnak célja, ami betölti az üres óráit. Nem fog hiábavalóan töprengeni, szomorkodni, amikor alapvetően segíteni úgyse tud.

– Teljesült hát a vágyad. – Hajnal megint föltette a szemüveget. A sminktől tág pórusok és ráncok Kornél arcán. És fekete, tokos pattanás a szem alatt. Hiba volt ezt a szemüveget nem hordani. – Teljesült a vágyad. És nagyon köszönöm. Felébresztetted az ambícióimat. Csak, kedvesem, most törd a fejed, honnan pótolod Liziék külön szükségleteit. Nekünk elég, ha csak a saját részedet adod, én magamat és Kiscilit a fizetésemből eltartom. Ahogy azelőtt. Dénes tartásdíja csekélyke, de az is valami. Egyébként minden energiámat a vizsgára kell fordítanom. Külön engedélyt kaptam. És akkor ősszel kineveznek. Talán. Ha koncentrálok. Ha utánajárok. És akkor fejest a munkámba!

– Te mindent elérsz! – Kornél biztatta. – Ha komolyan akarod. Te!

– Egészséges, fiatal és szép – darálta Hajnal. A szeme megrebbent. – Csakhogy ehhez több kell. Női közvádló büntetőjogi perekben. Ez teljes embert kíván. Mert én komoly, nagy pereket akarok. Hallod?

– Egyetértek – Kornél lelkesen bólogatott. – És büszke vagyok helyetted is, ha sikerül. Liziékre ne legyen gondod. Elvégre van az én szakmámban is külön kereset. Éppen a napokban kaptam ajánlatot. Nem említettem. De így gyökeresen más a képlet. Képzeld, filmfőszerep!

– És te egy percig is haboztál?

– Krimi – mondta Kornél kedélyes-keserűn. – Egy ócska krimi. Én lennék a nyomozó.

– Ideális – mondta Hajnal sajnálkozva, de kissé gúnyosan –, ezzel a pofaszakállal! Persze vállalod. Inkább, mint hogy Lizit figyelmeztesd: ő is csinálhatna valamit. Valamit, amit a többi, nála sokkal súlyosabb csökkent munkaképességű csinál. Akinek nem sikerült egy életre madarat szerezni.

– Hajnal – kiáltotta Kornél. – Eljátszom a szerepet De légy szíves, Lizit ilyen formában ne vedd a szádra!

– Semmilyen formában – mondta Hajnal. – Ahogy kívánod.

– Koncentrálj a saját ügyedre ezután! – Kornél megkönnyebbült. – Végül is nincs fontosabb, mint hogy az ember megvalósítsa, amiért a világra küldték. S az semmi esetre sem merülhet ki a hiábavaló huzavonában. „Sherlock Holmes Magyarországon.” Minden idegszálam tiltakozik, de vállalom. Látod, hogy melletted vagyok ebben is!

– Mellettem. De nem velem – motyogta Hajnal. – Kiscili amúgy is egészen a Nagyihoz szokott.

– Szerencse, hogy anyád ennyire megszerette. Így fogd föl! – Kornél a szörnyű, ostoba szerepre gondolt. De azért így más. Ha áldozatot hozhat vele. Ez megnemesíti az egészet.

– Szerencse, hogy te ilyen pontosan tudod, nekem meg neked mi a jó – mosolygott Hajnal. – Szerencse, hogy tévedhetetlen vagy. És erkölcsi magaslatod rendíthetetlen. Emlékezz majd erre a fordulatra. A szavaidra. Élesen.

– Szívem, én vagyok a színész, nem te! – Kornél nevetett, átölelte a merev, kötelességtudó derekat. – Te csak hajts rá! És bízzál…

 

 

HANG közeledőben. Fennmaradni. A sötétben a testvér testvérében a testvérét föl nem ismeri. A sötétben talál négymilliárd ellenség négymilliárd ellenséget. Veszedelmes minden kapaszkodó. Gyanús minden érintés. Maga körül teret kaszál az igyekezet. Távolodóban. Függetlenség, függés nélkül pedig nincsen…

 

– …Átvágtam magam, ha egy kicsit későn is – mondta Hajnal –, megfizettem az árat, hogy az legyek, ami! – Külön kihallgatásra fogadta a Legfelsőbb Ügyészség öreg tekintélye, dr. Hornyok Szilveszter. – Nagytiszteletű kollégám, hogy inkább ironikus, semmint konvencionális legyek, már csak így szólítom! Harminchét éves vagyok. Egy perc veszteni való időm sincs. Ez az a kor, amikor normális nő már nem szül. És még nincs a szervezete leépülőben. Rám lehet számítani. Én egész nyáron a lábamat se tettem ki szórakozás céljából az utcára. Se nyaralás, se mozi, se semmi. Kollégám, ítéljen el, de nekem a család, a szerelem mint központi ideál, már múlt idő. Nekem nincs más választásom: vagy fölküzdöm magam, de rakétamód ám, a szakmában, vagy a tehetetlenségtől szétrobbanok. Nem jövök önnek a bájdumával. Összeköttetésre sem hivatkozom. Csak az eredményemre. A legjobb eredménnyel vizsgáztam. Egyedül önmagam képességeire támaszkodom. Igaz, éveket vesztettem, „kéz alá” dolgoztam sameszként, de azt se másutt! Csak a gyakorlatomat növelte. Nincs olyan eset, amire kapásból ne vágnám a vonatkozó törvényt, cikkelyt és paragrafust. Tegyen próbára!

Hornyok Szilveszter, túl a nyugdíjkorhatáron, őrzött valami „pannon derűt”, nyugalmat, anélkül hogy bárki provinciálisnak tarthatta volna. Tekintete megmaradt ártatlannak, csodálkozónak. Lénye zamatát sem vesztette el. Soha a magánéletben nem használt jogi formulát, s hivatalosan is csak akkor, ha elkerülhetetlenné vált a szakzsargon. Hajnal nem véletlenül választotta. Azt is tudta Hornyokról, három kisunokája van, és rajong értük. A felesége négy gyereket nevelt fel. Akik ismerik, azt mondják, nem buta nő, bár állása nincs, „férjcentrikus”.

Hornyoknak a női ügyészekről kedvezőtlen véleménye alakult ki. Nem bírják az erőszakot, utálják a szembesítéseket. Sértődősek. Épp ezért a kivételt becsülni kell! Ez itt előtte valahogy másféle. Ráadásul jól álcázza magát. Csinoska.

– Leányzó – mondta kedvesen –, hogy én se szólítsam konvencionálisan: leányzó, elvált maga?

– Férjem van. A színésszel azonos. És kilencéves gyerekem. De az anyám bármikor mozgósítható.

– Maga boldogtalan? – kérdezte tovább Hornyok apásan.

– Kérem – Hajnal fölállt –, aki azt gondolja, hogy csak az általános eufóriából kirekesztett asszonyok választanak komoly hivatást, ahhoz én hiába jöttem. Mindig akartam valami többet! Most ért be. Beérlelték a körülmények. Igaz, semmiféle örömmámor nem képes ezután eszemet venni. De ez következmény, bíró úr. Fölnőttem! És kérem a világban a részem. Egy területet, ahol a gyomot irthatom. Egy vasvillát, amire a szemetet fölszúrom. Bocsánat. A szenvedély még nem veszett ki belőlem. Csak az iránya változott. Hát ön sem érti?!

– Csüccs vissza – mondta Hornyok –, a státus nem rajtam múlik. Nem én nevezek ki. Legfeljebb van némi részem.

– Nem kilincselek. Szerezzen rólam információt: hogyan végeztem el kitüntetésesen az egyetemet is. Aztán közbeszólt a sors. A férjem első házasságában egy beteg gyerek. Bérmunkát vállaltam, lemaradtam. Még így se voltam táppénzen, soha! A végsőkig kizsigerelve! De most már a férjem, mint ön is tudja, egyenesben van. Nem szorul rám. Most neki kell törlesztenie. – Hajnal nem hazudott. Mégis úgy érezte, fölhasznál valamit. De azt is érezte, ez itt a döntő adu. Pszichológia! A pályán elsőrangú fontosságú.

Hornyok valóban részvéttel tekintett rá és elismeréssel. Ez a nő emberileg is megérdemelné. Amellett erős.

– Az érzelgősség nagy akadály. Le tudja küzdeni?

– Bizonyos típusú férfiak érzelgősek – mondta Hajnal. – Például a színész. A párját hamar leszoktatja.

Megint igazat mondott. S megint felhasznált valamit. De ez is jó lap volt: adu.

– Maga nem nagyon szerelmes a férjébe – mondta Hornyok –, bár ehhez semmi közöm. Ez csak használ az elengedhetetlen objektivitásnak. Amúgy se szerelemre termett végül is.

– Az én férjem nagyon, nagyon derék ember. És rendkívüli tehetség. Csak agyon van tépázva. Nem részletezem. Én azt hiszem – Hajnal a fejét oldalra hajtotta –, azt hiszem, az igazságos ítéletbe vagyok szerelmes! Holtom napjáig már csak abba.

Játszadozó keze a papírvágó kés nyeléhez ért. Vágyakozva végigzongorázta az ujjaival.

Hornyok jól megnézte még egyszer.

– Igazságos ítélet! – sóhajtott. – Félelmetesen gyönyörű, de reménytelen szerelem. Leányzó, ezt ne vegye a lelki jegyzőkönyvébe! Igen. Ügyésznek való. Mindenesetre nem irigylem a védelmet, ha maga képviseli majd a vádat…

 

 

„…Hivatalból küldtek Biára. Jövök, amint tudok. Cilikém, Nagyi meghívott húsvétra. Kornélkám, puszi.” – A cédula a frizsider ajtajába gyűrve. Egy másik cédula a konyhaasztalon:

„Már el is mentem Nagyihoz. Szintén puszi. C.”

Jól elhúzódott a forgatás. A krimirendező művészesdit játszik. Nem felelt meg neki a műtermi rügyfakadás. Emiatt várt a hóolvadási jelenettel (zúgó patak, romantikus kövek, fagyott hulla, ahogy éppen kibukkan) egy teljes évet. Tavaly elvitték az orra elől a márciusi kapacitást. Áprilisban Kamilla epeműtéttel kórházba került, meg kellett várni, amíg meggyógyul, hogy eljátszhassa az áldozatot. Emiatt csúszott a produkció a befejezéssel az idei tavaszra. Kamillával pokol a munka. De ideális a szerepre. Egy személy, akit mindenkinek van miért gyűlölnie, egy személy, akit potenciálisan valamennyi ismerőse meggyilkolhatott.

– Csak egy az egyben, művésznő – mondta az operatőr, a nagy tréfamester. – Semmi strapa!

– Ennek kivették az epeköveit, de az epéjét bent felejtették!

– Egye a máját! Mármint a rák!

A betegség, ugye. Talán mégse kéne! Kornél megpróbálkozott legalább udvariasan érdeklődni. Kamilla, mintha beavatná, azt hazudta, méhen kívüli terhessége volt. És az apa nem más, mint a, de nem. Majd ha netán sérelem éri, lesz aki megvédje!

Szegény, rossz Kamilla! Ötvennyolc éves. Tizenhatnak akar látszani, és ettől hetven.

– Pedig fizetett is! – mondja az egyik huszonéves statiszta. – Tessenek elhinni, igyekeztem. De nem tudtam végigcsinálni, annyira lötyög rajta minden. Pedig ittam is. Hiába. Visszaszámoltam a pénzt a kezébe. Leköpött. Ha nem köp le, diszkrét maradok. De ha nem is tudok bejutni a művészi klikkbe, azért van önérzetem!

Baron nem tudja megbocsátani, hogy Kornél az ő nívóján ilyen szart elvállaljon. Baronnak nincs „mentő körülmény”. Baron szerint maximum egy szerető a színész lelki kapacitása, de az is csak addig, amíg nem kérdez vissza.

– Szétfolysz, mint a libatrotty, apám – mondta –, bemerevedik az arcod, észre sem veszed. Bírálod a másikat, hogy önmagát keresi a színházban és nem a színházat önmagában, de te már se így, se úgy, lassanként egyáltalán nem leszel benne. Két család? Pest és vidék? Meg detektívfilm! Szinkronok. Örökös futás. Már csak a reklám hiányzik!

– Miért ez az inkvizíció? – kérdezte Barontól. Majd átvészelem. Ebből a semmiből is kihozhatok valamit. És jövőre teljesen a tiétek vagyok. Ami a munkát illeti. Ha ugyan igazán kellek. Mert a műsortervből ez ki nem világlik.

– A tehetség kényes – Baron ivott, és tartozott mindenkinek. Restelkedés nélkül kért egy-egy százast, és restelkedés nélkül nem adta vissza. Az egyik segédszínészt megpofozta, aztán fölszólította, nyugodtan jelentse fel. Aki linkel a deszkán, azt, ha volna fegyverviselési engedélye, lepuffantaná, mint a rühes kutyát. – A tehetség kényes, apám. Ha nem tartod az esszenciát zárt edényben, folyton nyitogatod a födőt, s hol erre, hol arra, ugyanabból a tartalékból pazarolsz, a végén a legerősebb tehetség is elpárolog. Nézd, én nem vagyok gáncs nélküli lovag, anyák megmentője, vattaszakállú télapó, de amit akarok, azt akarom! És ahhoz értek. Lásd be!

Irreális mérce a sajátja, Kornél belátta. Volt egy idő, csak legenda talán, amikor a tehetség nem létezett az erkölcs szüntelen kontrollja nélkül. És talán lesz is egy ilyen idő, de talán csak álom ez is. A jelenben a kettőnek egymáshoz semmi köze: iszonyú emberek produkálnak káprázatosan igazat és gyönyörűt, és aranyos, jóságos nénik és bácsik keze nyomán tömény hazugság és bárgyúság születik. Mintha ezt szabták volna feltételnek: légy rongy ember, de legalábbis gátlástalanul önző, telis-tele hibával; nőként mindenki lába kapcája, férfiként horkantó disznó vagy bisexuális. Hiteles lesz a művészeted cserébe!

Igaz, a régi nagyok élete se volt tömjénillat. De legalább szenvedtek a mocsokban. És nem tartották természetesnek. Ma is él még egy-kettő. Aki küzd. Néhány veterán és néhány újszülöttje Tháliának.

„A végén még én ítélek – gondolta –, holott Hajnalka ebben a nagymester. Én ítélek, ő meg színészkedik. Azt játssza, hogy szeret még.”

Húsvét előtt miféle szemle? Mászkálni a nyomozókkal? És éppen most, amikor nem kell Csabagyöngyére futni! Lizinek sikerült a gyerekkel együtt egyhetes gyógyüdülést szerezni, Csolnok Lizi kérésére kijárta. Kornél aggódott, a Mátra még messzebb van, de Csolnok leszidta, nem lehet a mozgásban a két beteget korlátozni, az csak növeli a betegségtudatot. A színházban három napig nincs előadása. Mintha szándékosan olyan darabot tűztek volna műsorra, amiben Kornél nincs! Persze ez hülyeség. S az is hülyeség, hogy ettől a detektívszereptől ennyire undorodik. Ezer és egy példa volt rá, hogyan csinál egy igazi művész a nullából is értéket. Úgy látszik, ő mégse képes erre. Nem tud „játszadozni”. Nincs benne komédiás vér. Csak kifejezési szándék. Erény ez vagy fogyatékosság? Valószínűleg fogyatékosság. A világ millióféle. Millióféle szituációban létezik élet: ilyen vagy olyan rendű, de élet. Mindegyiket érvényesen kéne ábrázolni. És élvezni a „lubickolást”. De ha egyszer nem megy! Mindig csak a legfontosabbat szeretné közvetíteni: a szerinte legfontosabbat. Ha most beleilleszkedik a stábba, két rossz közül választhat: olcsó gegekkel közönségsiker, vagy unalmas, korrekt szerepvezetés. Ha eljátssza a műfaj paródiáját: kilóg az együttesből. A rendező hússzor ismételtet.

Pedig mégiscsak ez az egyetlen út, paródiára fordítani. Így még feladat is! Hajnallal hiába próbált erről beszélni, Hajnal, amióta Pest megyébe kinevezték, új seprő, és jól seper. Éjjel-nappal. A maga udvarán. A határokat szigorúan betartja.

Még karácsonyeste is valami pöriratot böngészett. Hogy ő majd bebizonyítja, még a hat év is kevés! Dénes most már nem vitte el Kiscilit, mivelhogy háromhetes volt éppen a kisfia. Hajnal Cecíliára bízta a gyereket: csak örüljenek. Igaz, így nem volt a régi szorongás, izgalom: nyugodtan intézhette Kornél a csabagyöngyei ünnepet. Nem várta otthon hisztéria. Karácsonyfa se. Sőt. Mintha korán érkezett volna, Hajnal csodálkozott:

– Már fél tíz, kedvesem?

Kényelmesebb.

De hidegebb.

Igaz, ő biztatta. Igaz, így helyes.

Mégis. Talán a haját mégsem kellett volna feketére festetnie. Szénfeketére. És sünfrizurát csináltatni. A füle mellett hegyesre vágva. Mint két késhegy szalad a csík az arcába.

Hajnal haját nem lehet többé megfogni. Nincs a régi, melegszőke, nincs az izgalmas vörös. Ez a haj nem takaró többé. Ez a haj nem kötél. Ez a haj nem korbács. Ez a haj vassisak. Ez az asszony nincs húsból. Csak meg-megjátssza. Eléggé ügyetlenül. Mégse kíván mást. Csak Hajnalkát. Illetve benne azt a régit. Azt az olvadót, adakozót.

Miért kellett éppen most Biára mennie? És Kiscili miért menekült el az orra elől?

Öt év, a törvényes házasság ideje eddig. És nyolc éve, hogy egymást szeretik.

Szeretik?

Kornél futkosott a szűk térben. Egyedül. Jó alkalom a tanulásra.

Igenis, szeretik egymást. Legalábbis ő szereti Hajnalt. Ő megtette, amit kevesen. Maga a tett minősít, nem a szövegek. Nem a kényszerűen kellemetlen vagy fájdalmas helyzetek. Aki ezt nem képes megérteni, az nem szeret igazán!

– Miért nem foglalkozol a munkáddal, drágám? – kérdezte Hajnal. Este kilenc körül toppant be, mosolytalan arccal. A szemüvege kétoldalt fölfelé keskenyedett. Csukaszürke blúzt viselt. Kornélt egy Brecht-dráma figurájára emlékeztette.

– Jó embert keresünk, Suj-ta, a kínai nagyúr. Teljesen úgy nézel ki, Hajnalkám! Nem tudnál egy kicsit lágyítani?

Hajnal meg sem bántódott.

– Az én fejem az én fejem. Nekem így felel meg. Mit képzelsz, majd éppen a nőiségemmel fogok előrejutni ezen a pályán? Örülök, ha nem jut eszükbe. Tetszik, nem tetszik, el kell tűrniük, hogy a nyomozásban is megkövetelem a konzultálást. Egyébként jól sejtettem, nem a főkönyvelő lesz itt az elsőrendű vádlott. Engem nem lehet átrázni. Lakat alá teszem az atyaúristent is. Engem nem érdekelnek az „előzetes érdemek”. Az ország többsége látástól vakulásig gürizik, és akkor éppen a naplopók találjanak enyhítő körülményt! Amíg én vagyok az ügyész a megyében, addig az én ügyeimben nincs megyehatár! Az atyaúristen köpenye alól is előkotrom. Különben hoztam enni. A kenyér nem friss. Párizsi, sajt. De jó, hogy Cili nincs láb alatt. Halálosan fáradt vagyok.

– Nem látszik rajtad – mondta Kornél –, inkább lángpallos illenék a kezedbe, mint ez a szatyor.

– Gúnyolódj csak – Hajnal legyintett. – Nem haragszom. Mindig erre biztattál. Hát most légy büszke.

– Hajnal – Kornél fintorogva eltolta a párizsit, sajtot –, én valóban azt akarom, hogy a képességeid ne vesszenek el! Én valóban nagyon-nagyon örülök, hogy ilyen rövid idő alatt már kényes ügyeket kapsz. Csak!

– Csak? Mit gondolsz, miért éppen én kapom? Mert nem nyavalygok. És nem vagyok lusta. Nem iszom, nem lehet becsapni, pláne befolyásolni holmi bókkal. És mert tudják rólam, ha csak egy csepp homály van a beterjesztett ügyiratban, személyesen járok el! A törvényesség védelmét komolyan veszem. Nem mellékes funkciónak! Ez a felelősségemet külön megemeli. Az igazság, és csakis az igazság kedvéért harcolok, részvét és részrehajlás nélkül, foggal és körömmel! Kornél, kedves, az én büntetéskiszabási javaslatomat még egyetlen védőügyvéd sem volt képes lejjebb nyálazni. És minden tanácsvezető bíró elfogadta. – Hajnal kopogott az asztal lapján kimerevített ujjaival. – Föl tudod fogni, milyen nagy dolog? Legközelebb gyilkossági ügyet kapok, tudod, milyen ritka ilyen rövid idő után?!…

 

 

HANG közeledőben. A fanatizmus a természetes határokat fölissza. Azt mondják, Ő és ő csakis nékik. Azt mondják, Mi, és a mi csakis ők. Másféle hacuka, ugyanaz a baba. Másféle nyárs, ugyanaz a tűz. Jaj annak, aki az egyetlen igazságot nem keresi. De százszor jaj annak, aki az egyetlen igazságot kisajátítva véli megtalálni. Távolodóban. Féljetek a mindentudóktól. A csalhatatlanoktól rettegjetek…

 

– …Hajnal, én csak döbbenetet érzek. Ne haragudj. Mintha örülnél, hogy büntethetsz.

– Örülök is. Minden ítélet után egy fokkal tisztább a világ. Hej, de régen is volt, amikor már bátorkodtam megjegyezni: nem elég a mocskot fölmutatni, föl is kell takarítani valakinek!

– Csak egy kis szünetet! Húsvét! Könyörgök! – Hajnal letette a szemüveget. Föllazult az arca. Hirtelen váltott sápadtra.

– Könyörögsz! Én hányszor könyörögtem. Hozzád. Irgalomért. Megértésért. Egyszer mintha le is térdeltem volna. De mint az ablaküvegen, úgy néztél át a kéréseimen.

– Most nem utazom, látod. Itthon maradok három teljes napig.

– Miért? – Az éles cakk szétborzolódott Hajnal füle mellett. – Te döntöttél így? – kérdezte reménykedve. – A kedvemért?

– Én döntöttem. Ki más? Együtt mentek Mátraházára, felügyeletük van.

Hajnal fölnevetett.

– A drága Lizi üdülni vonult. A hóborította csúcsra. Te döntöttél! Te szegény.

– Ez a hang! Micsoda hang?

– Húsvéti hang. A megfeszített kiáltása. A bárány is csak a mezőn béget. És nem, amikor nyúzzák. Nemcsak a gyapját, éveken át, ó, az nem volt elég: a bőrét vele, a húsát, az eleven csontig!

– Te hasonlítod magad ártatlan bárányhoz? Amikor objektíve te voltál mások farkasa?

– Én? Én vagyok az oka? Én szültem betegen beteg gyereket? Én vettem feleségül puszta számításból vagy anyapótlékként bambaságból, mit tudom én, azt a szerencsétlen, de azért eléggé szívós teremtést?

– És még te mersz ítélkezni? – Kornél hátrált. – Rosszabb vagy, mint egy gyilkos. Az csak egyszer öl. De te darabonként ölsz meg engem. Meg őket.

– Gyilkosnak neveztél. – Hajnal is hátrált a másik falig. – Csak mert nem ülök a hazugságtócsáid kellős közepébe! Csak mert kimondom az igazat, helyetted is. Te engem sohase szerettél. Kellettem. És hízelgett a hiúságodnak, hogy még engem is képes vagy fölvállalni. Hát engem nem fogsz többé elkápráztatni. Megtanultam a leckét: mindenki önmagáért. De akkor ne gyere nekem a maszlaggal: három nap együtt! Ott fölösleges vagy, színház nincs, hát persze hogy maradsz. Mi ebben az érdem?

– Gyűlöllek – mondta Kornél –, ami szép volt, azt is bepiszkítod!

– Én is gyűlöllek – mondta Hajnal. – Te a piszkosra is azt sóhajtod: azért tiszta! Miért nem nézel szembe a múltaddal? Ahogy én szembenéztem, amikor te, te kapcsoltál magadhoz! Azt hiszed, így kisebb a felelősséged? Nem érted?! Az ember bűnös. Belátja. Dönt és vált. De nem lehet mindent egy életen keresztül hurcolni, ráadásul magányos hősként, eltaszítva a társad kezét. Egyik oldalra nyújtani a glóriát, a másikat pedig ezzel a pokolra vetni. Hát nem! Nem váltam hamuvá. És ha gyűlölök: ti tettetek gyűlölködővé. Ne nyúlj hozzám!!!

Kornél közelített. Nem ütötte meg. Az ütést vissza lehet adni. Egyszerűen leteperte Hajnalt. Nem túl durván, de céltudatosan. Alkalmazta a fizikai erejét. Közben rá sem nézett. Közben rá sem gondolt. Csak valami iszonyatos kétségbeesésre. Használta az asszonyt, mint egy tárgyat, amit a sors kockán neki lökött. Bosszút állt mindenért.

„Most már irtózom is – gondolta Hajnal –, végem van. Végünk”…

 

 

HANG közeledőben. A terrornak mindig oka van, csak a célja és eszköze hamis. A terror rák a szellemtesten. Egymást robbantják a sejtek. A terror áttételes. Itt kivágtad, ott támad. Távolodóban. A terror oka tehetetlenség. A terror a legsilányabb emberi akció…

 

– …Én soha, semmilyen formában nem szoktam revolverezni, Kornus. Erre az egész életem a tanú. És mártír sem vagyok. Nekem megadatott a jó lelkiismeret nyugalma. Nekem ez a kis kert magában vigasz. Hét szál tulipánt neveltem, az esküvőtökre, emlékszel, Kornus, a hét szerencsés szám, egy és fél még hátravan, úgy értem, hogy a szerencsés hét esztendő kiteljen. De ne kalandozzak el a tárgytól! Nagyon jólesett, hogy ezen a nyáron három hetet velünk töltöttél, Hajnalka egy nemes lélek, hogy tűrte, hát persze, az ő karrierjének talán jól is jött. Mert egy férfi, Kornus, sokszor nagy gond! Szóval nem szoktam revolverezni, de ez a nyár sokkal többe került, és a színes tévét megígérted. Orsi alig várja. – Lizi búcsúzásul lesütött egy gyenge kacsát. Kornus nem valami szépen viselkedett ez alatt a néhány hét alatt, alig lehetett vele társalogni, még csak nem is készült, még csak nem is képezte magát, csak lötyögött ide-oda, Orsikára is rászólt, de akkor minek jött le? Az emberek már pletykálnak. Kombinálnak. Hogy végleg visszatér.

– Utálom a tévét, apa – mondta Orsi –, unom a krimiket. Ne haragudj, de a te filmedet is untam. Már előre ki tudok mindent számítani. Olvasni meg írni sokkal érdekesebb. Csak anyus néha az idegeimre megy. Bumbó, értsd meg. Nem vagyok már gyerek, tizenöt múltam. Engem nem lehet folyton ellenőrizni. És túl sokat beszél. Hogy mi történik a szomszédban. Csinálok valamit, és akkor bejön, és mondja, mondja. Én igazán szeretem, de ezt nem lehet mindig cérnával bírni. Te ezt nem tudhatod, mert te Pesten messze vagy! És az a bizonyos Hajnal, aki engem nem akar látni, ha szívtelen is, de legalább van témája!

– Tisztázzuk: Hajnalka nem gyűlöl. Csak így helyesebb. Nem mindent összekeverni. Van neked kitűnő, gondoskodó anyád. Majd egyszer, később!

– Ha hívna, se mennék. Soha már. A te Hajnalod kitúrt engem. – Orsi fésülködött. – Pedig már nem vagyok olyan szép. És anyus leselkedik, ha egy fiú meglátogat. Vagy ki se megy, ül és szuszog.

– Csak félt téged – csitította Kornél kiabálva. – Ennyit nem tudsz megérteni?

– Mit félt rajtam? Minden osztálytársam jár már valakivel. Örülök, ha akad egy pajtás. Aki nem tudja rögtön rólam a dolgot. De anyus mindjárt kifecsegi. Hogy engem kímélni kell, ezért nem mehetek táncolni. Persze hogy rühesnek tartanak. És ha hangosabban szólok, anyus rögtön lehanyatlik. Borzasztó látni. Már azt se tudom néha, nem csak úgy csinál-e. Hogy engem visszatartson.

– Ez szemtelenség. Ilyesmit feltételezni az anyádról. Aki végtelen önuralommal intéz mindent. – Kornél dadogott. – Képzeld, ha megérezné, mivel gyanúsítod! Ha nem is komolyan, te kis haszontalan.

– Tudja – Orsi szembefordult az apjával. Szikrázott a szeme. Karcsú és nőies volt már, még vonzóbbá tette arcát a felnőttes árnyék. – Nem szoktam a háta mögött susmorogni, mint a többi taknyos. Megsértődött, és megint rosszul lett! Szerintem akkor valóban komolyan. Bántam, még sírtam is. De akkor sem fogok folyton hazudni. Apa, a hazudozás nem kímélet. Én sem kérek belőle! Aki szeret, ilyennek szeressen!

„Akárcsak Hajnal” – gondolta Kornél. Elhessegette a hirtelen analógiát.

– Bizony – panaszkodott Lizi is –, Orsika nem teljesen a régi. Rontott az iskolában. Éppen most, első gimnáziumban, és éppen matematika, oroszból! A hegedűt is abbahagyta.

– Hagyjuk rá, Lizikém. Szerencse, hogy a jó rendűt tartja. Lizi, nem értékelsz reálisan. És ha visszabeszél, ne vedd a szívedre. Kamaszkor. Mind ilyenek!

– Veled nem ilyen. És Hajnalkával se lenne ilyen. Mert az imponálna! Én nem vagyok elég okos. Meg elég szórakoztató. Ezért kéne a színes tévé!

– Lizi, ez a betegsége természete. Ingerlékeny.

– Nem is tudom, nem lenne-e jobb mégis a másvilágra átaludni magam. Ha már a gyerek se becsül. Hát mit vétettem én? Akkor eladhatnátok a házat, mehetne Pestre, úgyis mondogatja, nem fogja az életét Csabagyöngyén leélni.

– Az életét. Leélni! – Kornél szaladgált, itt legalább hosszabb pályán, az egybenyitott szobákon. Nem is célozhat rá Lizinek. Hogy a tanulmányi esés is gyanús. Hanyatlás. És szemüvegre kötelezték. Az érrendszer lassú károsodása. Csak nem hordja a szemüveget. Ebben is hasonlít az egykori Hajnalra. De milyen alapon hasonlít? És miért bántja meg ezt a nyomorult anyját folyton? Hogyan lehetne egymásrautaltságukat, a kölcsönösséget tapintatosan megmagyarázni? Hiszen akkor ki kell mondani a tilosat. Lizi azt nem bírná el. Lizi még mindig hiszi, hogy csak átmenet. Vagy „állapot”.

– Öngyilkosság, Lizi!!! Nagyon kérlek, ne fecsegj ostobaságot. A színes tévét pedig nem vehetem meg. Amit a filmért kaptam, mind odaadtam. Ha egyszer muszáj volt a verandát újra cserepeztetni. Hajnaléknek sincsen. Mégsem igénylik. Mit csináljak? A végén tényleg borotvahabreklám lesz belőlem.

– Meg sem engedném – mondta Lizi ünnepélyesen. – Csak kíváncsi voltam, mit szólsz az ötlethez. Dicsérj meg! Összespóroltam az előleget apránként, a nevedre vesszük, OTP-re, és én havonta törlesztem. Kiszámítottam, schwarz und weiss. Inkább hordom a régi holmikat, csak a gyerek ne akarjon folyton elkószálni. Képzeld, ha az injekcióidőt elszórakozza valahol. Kornus, azért nekem is van igazságom!

– Csak azt ne higgyétek, miattam van a vásár – mondta Orsi haragosan –, engem nem lehet székbe kötni egy hülye masinával. Különben is vigyázok magamra. Amióta az automata fecskendőt sikerült megszerezned, nem nagy ügy, öreg Bumbó!

„Hajnal szerezte” – Kornél helyesbíteni akart. De nem tette. Lizinek fájna.

Békítgette őket. Ez már így esik: akik együtt élnek, és túlságosan is szeretik egymást, bizony, néha éppen ebből születik egy-két erősebb koccanás.

– Hajnalka biztos nem veszekszik – mondta Orsi –, ha minket utál is, de téged nem, apa.

– Nem utál titeket, és néha mi is összezördülünk. Ez természetes. De ti, ti meg sem lennétek egymástól elszakítva!

– Hát mi nem – Lizi Orsihoz préselte magát. – Ugye, Orsikám?

– Persze, anyus. – Orsi sóhajtott. Sajnálta a lihegő, nála alacsonyabb asszonyt. – Mi össze vagyunk nőve.

– Azért elég gúnyos, csúnya szád van – mondta Kornél, amikor az állomáson egy percre egyedül maradhattak. – Szerencse, hogy anyus áldott ártatlanságában nem mindig érti meg!

Orsi furcsán felelt. Mintha Kornél lenne a kiskorú. A gyámolított.

– Áldott ártatlanság. Így is fogalmazhatjuk. Te jó, öreg Bumbó. Ne izgulj. Nem falom föl. Csak élném az életemet. Ami van még.

Ködös lett a szeme; a vonatra az apját szinte föltaszította.

„Úristen – gondolta Kornél –, csak nincs orvosi lexikona? Vagy egyetemi tankönyv? De nem. Hiszen gyerek még. Hajnal meg tudná ítélni. De Hajnalnak nem szabad erről beszélni. Nincs benne többé jóindulat irántuk. Szánalom se. Meg se rezzent, amikor közöltem, hagy Csabagyöngyén nyaralok. Sőt. Ez az egyetlen helyes megoldás, azt felelte. Pedig most vártam, hogy kérlel, tiltakozik. Két éve még őrjöngött volna. De most már gyűlöl. Egyetlen sérelmet ismer: a sajátját. Egyetlen célt: az érvényesülést. És hazudik. Arra büszke, hogy sohasem hazudik, de hamis minden részvétrezdülése. Azt a szerencsétlen erőszakot sem bocsátja meg. Mint a koldust, úgy fogad be az, ágyba, ha muszáj. Mintha nehéz testi munkát végezne. Izzad, sír, nyöszörög. Kiölted belőlem a vágyat, nem akarok nő lenni többé, ezt hajtogatja, meg ilyeneket: nincs a nősténynél szomorúbb!”

Mire volt jobb hazamenni? Egyáltalán, van-e számára „otthon”? Jobb volt-e a könnyáradat, a mártírmosoly, a szenvedés tébolyult jelei Hajnal arcán? Vagy ez a jobb? A merev lárvaarc, a keskeny tekintet, a pattogó tőmondatok, a „bánom is én” vállrándítása?

– Előkerültél? – kérdezte Hajnal. Mintha fogyott volna. Mintha gyulladt lenne a szeme. – Köszönöm a kedves üdvözlő lapokat. Kiscili nagyon örült neki, mindjárt letépte a bélyeget. „Kedves Hajnalkám, kedves Cilikém, semmi különös nincs, az idő változékony, majd szóban többet, vigyázzatok magatokra, ölel Kornél.” De ez se kutya: „Gyermekeim, ha szükség van rám, nyugodtan írjatok, és felugrom. Csók, Kornél. Plusz üdvözlettel Kazakovits Kornélné.” Lizi macskakaparása! Van benned elemi emberi tapintat? Honnan veszed a bátorságot, hogy a nekem szóló lapot „Kazakovits Kornélnéval” aláírasd?! Egyáltalán, normális vagy te?

– Szerintem nagyvonalú Lizitől, hogy kért, aláírhassa. A keresztnevére nem kényszeríthetem. Különben is, nézd meg a címzést. Meg a postaládára celluxszal az enyém fölé kiragasztott nevet: Dr. Kantár Hajnal. Te bezzeg nem írtál Kazakovitsnét feladónak! Arra a kurta-furcsa leveledre. Pedig gondosan leragasztottad, mégse volt benne semmi. Egyetlen meleg szó, egyetlen hívó szó sem. Csak mint egy jegyzőkönyv. Orsinak sem üzentél. A forma kedvéért legalább.

– A forma kedvéért én nem csinálok semmit. Úgysem adod át. Hátha visszaüzen! Hátha újra látni akar. Mert előbb-utóbb torkig lesz az anyja egyedüli társaságával, és ráébred, hogy az én szeretetemet kár volt gyerekes féltékenységből elpasszolni. A drága Lizi pedig akkor sírni fog. És mindent inkább. Dögöljön meg a fél világ, feküdjek keresztbe az úton, áthajtasz te rajtam is, ha ez a választás: engem eltaposni, vagy Lizit a kocsiból kitessékelni!

A régi indulat lobbant. Az az indulat, amiről Kornél úgy hitte: a szerelemmel együtt kiveszett. Úgy látszik, tévedett. A szerelem elmúlt, a gyűlölet nem. Csak nincs már, ami fékezze.

– Ilyen alternatívát nem ismerek – mondta hát kérlelhetetlenül. – Akkor inkább beugrom a lovak közé, hogy az én nyakam törjön!

– A kocsi akkor is rajtam megy át – mondta Hajnal. – Bocsáss meg. Kár volt próbálkozni. Mintha fadarabnak beszélnék.

– Élő fának, drágám. Aki nem téged visszhangoz. Te nem társat kerestél, hanem valakit, akinek a rögeszméidet odakiálthatod, és az fölerősítve kiáltja vissza. Ezt nevezted te együttes teherviselésnek! Már örültem, hogy megszűntek a „félelmeid”. Már örültem, hogy hagysz egy kis saját levegőt. Nem telepszel rám ebben a kalitkában. Tévedtem. Arra mindig marad erőd, hogy miután kinyírod a világot, még engem is kinyírj. – Kornél levetette magát az ágyra. – Isten…

 

 

HANG közeledőben. A helyes kérdés és az új megszólítás előjátéka alattunk, bennünk, és felettünk a világ. A tolmács meghalt. Távolodóban. Elfeledett nyelvet tanul, fénynyelvet csihol a sötétben, mester nélkül, rozsdás szelleméllel csikorogva mindaz, ki az alagútban tovacsusszan…

 

– …Mamuci, hozzák a színes tévét? Születésnapomra? Mert jól kezdtem az évet? – Kiscili összegyűrt számlát szorongatott a markában. Hajnal kihúzható asztalnál görnyedt. Ebben az ügyben, pedig gyilkosság, a minimumot fogja kérni. A beszámítási képesség fokára hivatkozva. Az áldozat kínozta a családját. Nem bírták. Hiába fordultak a rendőrséghez. Magánügy. Hát megölték. Az őrületbe kergetett anya az apát. Három fiú és egy leánygyermek segédletével.

– Mit akarsz, Cilikém?

– Ezt találtam a szemétben! Amikor hegyeztem a ceruzát. Mamuci, ez egy színes tévé! Color Star. Miért titkolóztok?

Hajnal kiegyengette a cédulát. Kétségtelen. A dátum még augusztusi. Kornél tegnap selejtezett. Azt kiabálta, meg lehet bolondulni ebben a szűk ketrecben, ki kell dobálni minden vackot. A zsebeibe is takarított.

– Kornél – kiáltott át a kisszobába –, gyere csak!

Örült. Olyan régen érzett örömet. Cili olyan régen szeretne színes tévét. A nagyanyjának is van. Kornél megvette! Hát mégiscsak szereti őket! A maga módján. Talán még valami hülyeséget is elvállalt, csakhogy Kiscilinek legyen! – Hogy varázsoltad ezt? Oz, te nagy varázsló, okos pici ember, a függöny mögött?

Kornél csak bámult. Ki ez a fürge, kapaszkodó, nevető asszonyszemély? Meg ez az ugráló, sikkantgató, szöcske gyerek?

– Hat oldalt kell estére bevágnom. Mit akartok, fiacskám?

Aztán meglátta a „bűnjelet” Hajnal kezében. Nem nyúlt érte. Csak érezte, ahogy a szája összeragad, a karja megmerevszik, s elönti a verejték megint.

– Hát már itthon is nyomozol? Hát már a tárcámat is átkutatod?

– De Kornél! – Hajnal fokról fokra zárta össze kinyitott szirmait. – Azelőtt esetleg. De most ezt a Kiscili találta a szemétben.

– Anyád nevelése, gratulálok! – Kornél végre elvette a számlát, zsebre dugta. – Szaglászni, gyanakodni!

– Korni papa, én csak hegyeztem a ceruzámat. Ha meglepetésnek szántad, ne dühöngj! Mikor hozzák?

– Magyarázd meg a lányodnak, ha már turkál a szemétben – Kornél hangja recsegett –, hogy nem csak ő van egyedül a világon. Liziék vették még a nyáron.

– Liziék? – kérdezte Hajnal. Az összecsukódott szirmok végén idegesen villóztak a tüskecsápok. – Miből? És miért nem szóltál?

– Semmi közöd hozzá. És ha szólok, elirigyled. Mindent elvennél tőlük, tudom én! Az egyiknek semmi, a másiknak minden. Te is, Cilike: semmi igyekezet, de kié lehet a színes tévé?! Na, kié? A makkegészséges Cilikéé természetesen!

Hajnal magához ölelte az elfakult, görcsbe fordult kislánynyakat. Szorosan ölelte. Simogatta. Mintha rászórt bogarakat söpörne le róla.

– Hát ki az ügyesebb gyilkos? – kérdezte csendesen. – Ki gyilkol kesztyűben? Én vagy te?…

 

 

HANG közeledőben. Ez a föld a gyilkosok földje. Nyekergő verkli, tompa tamtam, síró orgona, vonító gitár és röhögő harmonika kísérőzene csupán egy kollektív gyilkosság egyéni módozataihoz. Távolodóban. De egyszer megszületik megint, akin nem fog a gyilok. Halála előtt száll le már akkor a keresztről, és száll fölé akkor a keresztnek. A szögön vért se hagy a teste. S azon kezdettől elveszi Ő nemcsak a bűnt, de annak minden képességét…

 

– …Kívül maradsz, a felületen, édes öregem! Amit te itt játszol, az nem „mizantróp”, nem Alceste, nem az én koncepcióm. Egyszerűen nem vagy képes átvenni! – mondta Baron négyszemközt, ünnep előtt a kiürült irodában. – És kérlek, ne nézd az ajtót. Ne hivatkozz a kötelezettségeidre, mert a könyökömön jön ki. Egy ilyen jó színész, mint te, és egyre használhatatlanabb! A te Alceste-ednek nincs hitele! Ellenszenves.

– Hát milyen legyen egy embergyűlölő? – kérdezte Kornél. Végtelenül fáradt volt.

– Úristen! – Baron káromkodott. Kidolgozott káromkodásait Kornél unottan hallgatta. – És ezt te nem érted? Akkor mit kezdjek a többivel? Molière soha nem írt egyenes komédiát. S ha valamelyik, hát a Misantróp az, amelyik majdnem tragédia!

– Tudom én – mondta Kornél színtelenül. – „Én különböztetést akarok; röviden: mindenki barátja nem barátom nekem.” – S folytatta szikár, kemény indulattal: – „Én, kit minden megmart, és mindenki elárult, megyek az örvényből, e dicső bűntanyáról, s keresek a földön valami zug helyet, ahol még szabadon élhet a becsület.”

– Tessék! – Baron ráintett – Ez az! Miért nem csinálod így a jelenetben? Miért hagyod, hogy Philinte nyálas igazsága lejátsszon? Miért is nem azt adtam neked! Miért is gondoltam, hogy a te intellektusod a mizantróppal fér össze könnyebben!

– Még változtathatsz. Ki is hagyhatsz. Nálad a döntés.

– Kérlek, ne provokálj! Januárban bemutató. Szedd össze magad. Potenciálisan minden jelen van, hogy elsőrendűen megoldd. Csak ez a tétovaság! Ez a „minden mindegy”! Ez a „keblemre, szenvedő emberiség, mindent megbocsátok” attitűd! Hogy mennyire akadályoz, nem érzed?

Kornél ígért valamit. Hogy igyekszik. S közben arra gondolt, talán Baron és Hajnal összebeszéltek. Baron egyszer elkotyogta, hogy Hajnal járt nála. Kitárgyalták a háta mögött. Hogy mitől omlik széjjel. Az a híres tehetsége! Hajnal mindenre képes. De csak tegye! Nem számít. Baronnak igaza van. Pocsék a figura. Egyoldalú. Holott tudja ő, mit kéne csinálni belőle. Csak nincs kedve. Amikor minden ebek harmincadján, elharsogni a megvesztegethetetlen igazság bajnokát! Ugyanakkor ez az igazi művészi csőd. Nem az a vacak film. Ez. Amikor a szubjektív élethelyzet a színpadi helyzetet lenyeli.

De kit érdekel? Orsinak rohamosan romlik a látása. Csolnok hümmög. Orsi pedig el akar a téli táborba menni. Lizi azt mondja, nem bírja ki a kockázat izgalmát, akkor inkább öngyilkos lesz. Mostanában úgy beszél az öngyilkosságról, mintha egy almát kívánna lehámozni. Természetesen és majdnem tunyán. „Legfeljebb beveszek ötven Eunoctint, és nem ébredek fel. Nem rossz az, Kornus. Ötöt már próbáltam. Narancsszínűt aludtam, tizennégy órát egyhuzamban. Nem rossz a narancsszín.”

Ki tudja, nem képes-e rá? Az asztma, a fulladás, az egyedüllét, Orsi szeszélyei, és most még a szaporodó jelek!

– Kérlek – mondta Baronnak –, van ennél fontosabb. Tedd be karácsonykor és utána két napig a Bolhacirkusz másodszereposztását. Úgy sem hoztam jól a vígjátéki szitut. Az író panaszkodott. Muszáj odalenn alaposabban tájékozódnom. Igen, igen. Megint Csabagyöngye! Értsd meg: neked se kutyád, se macskád. De nekem a lányom, majdnemhogy, majdnemhogy! – Elhallgatott.

– Jó – mondta Baron egy kis szünet után. Ivott a lapos üvegből. – Hogy az Isten rogyassza az eget arra a hülye szakállas pofádra! Miért nem hozod fel? Mi a szentséges kurva szűzmáriának dugod el ott a francba? És azt a bányarémet miért nem látja el a kiterjedt rokonsága? Mit képzelnek a nők? Férjhez menni életbiztosítás? Vagy ezt a Hajnal nevű, de éjféltekintetű asszonyszemélyt kapcsold le, bánom is én! Bár ez legalább akar valamit, te marha! Esküszöm, le a kalapom, ha volna! Tíz perc alatt fölleltározott a hölgyemény. Lajstromba vette minden hibámat. De esküszöm, nem tévedett. Piszok alak vagyok. Összes fényűzésem a tehetség meg az önismeret. Ez a konok tyúk szeret téged, te kecskebogyó!

– Ezt a hangot ne használd! Ne sértegesd, akit nem ismersz! – Kornél reszketett. – És a magánügyeimbe ne avatkozz! Én tudom, mi a helyes. Ki szeret és ki nem. Én csak kértem valamit. Ha nem teljesíted, akkor sem jelenek meg, és akkor kirúgathatsz fegyelmivel. Nyüzsögnek a sarkamban az ambíciózus ifjabbak!

– Te már süket is vagy, nemcsak vak. Mondtam, hogy jó. Hogy a Krisztus pofozzon dagadtra. Egy ilyen érték, és nem tudja a zsákon átrágni magát! Csak figyelmeztetlek: egy színész, aki önszántából átad egy másiknak akár egyetlen estét, amíg mások vesegörccsel, fél tüdővel is kivánszorognak, az a színész éppúgy kipurcan, mint amelyik a szart is fölvállalja! Menj a francba! December harmincadikán jelmezes próba. Ha nem vagy itt, végeztünk.

– Nehogy azt hidd, hogy sírunk utánad – mondta Kiscili is. Egyedül volt, Hajnal egyre későbben járt haza. Egyre gyakrabban akadtak vidéki „kivizsgálásai”. Pasasok azok, mondja Nelli. Egy nő nem mászkál, csak úgy, két-három napig is férfi nélkül a világban.

„Persze Nelli kígyó – gondolta Kornél. – Az ember rá se figyel. Csak muszáj volt fölkeresni, mert Lizi az áldott jó szívével küldött neki üveges házi savanyút.”

– Utazz csak – folytatta Cili. Rendetlen, foltos iskolaköpenyben amerikai mogyorót ropogtatott. A héjat szétszórta. Az orra nagy volt, pörsenéses. Keze, lába átmenetileg ormótlan. A felső tagozatban még több lett a tanárok között az ellensége. – Én úgyis a Nagyihoz megyek! A Nagyi direkt értem vesz plafonig érő fenyőt. A Nagyi szerint én vagyok a legszebb és legokosabb kislány. Te csak eredj, és nézd a tévét színesben. Mamucinak is elég.

– Nekem is elég – kiáltotta Kornél. – Mit piszkítod össze a szőnyeget? Mit köpködsz? Nincs, aki illemre tanítson?

– Nincs – Kiscili csak azért is szétroppantott egy mogyorót. – Az apámnak külön kisgyereke van. A Mamuci csak robotol, hogy le ne maradjon valahonnan. Különben is, mit vagy olyan kényes a rendre? Amikor Mamuci művirágot gyártott a ti kedvetekért, és drótba léptünk minden reggel, egyszer se szóltál! Mit oktatsz? Ki vagy te nekem végül? Egy idegen ember! A kezét csípőre tette, a szeme kidülledt, fúriaként beállt a férfi elé. – Tessék! Üss meg! Az hiányzik még.

– Eridj innen, te taknyos. Mert ha megütlek, az anyád se stoppol össze. Ezt érdemlem? Ezt tanítja neked, ha van három perce? A Mamucikád?

– A Mamucika nem tanít semmit. Se jót, se rosszat. De a Nagyi átlát a szitán. Ti velem nem törődtök. Csak szidtok és küldözgettek a közértbe. Nekem semmi sincs biztosítva, ami más gyereknek csak úgy az ölébe pottyan! – Kiscili toporzékolt. Volt már idő, amikor leszokott róla. Mostanában kezdte újra.

– Hagyd abba! Megőrülök. Hagyd abba!

– Mi őrülünk meg, tudod? Nem csinálsz mást, ha hazajössz, csak számon kérsz, bezárkózol, és aztán rohansz tovább. Korni papa, neked csak beszédgyakorlataid vannak! – Kiscili sírva fakadt. Maszatolta kötényén a rátapadt héjakat. – Már a fülemen folyik ki! Erre ébredünk. A fürdőszoba zárva, te meg mindig ugyanazt: „Hol aranyat rejt mind a zár, s otthont talál a vad tatár, hegyek között reggel felé fehér szerelmét ott lelé, de nem mehet be mégsem ő, mert énekelve ébredő, kemény legények őrzik ott a kertre néző ablakot!”

– Te csúfolsz engem? Ti kicsúfoltok?

– „Écs, Pécs, Vámospércs, Encsen, Pécsen ég a mécs! Velemér, jössz-e velem, Elemér?” És akkor én tanuljak, Mamuci meg a sok adat között igazodjon ki? Készítse elő a vádiratot? Nem vagyok taknyos! De nem ám! Mamuci! – rohant az anyja elé. – Nekem elég. Elköltözöm a Nagyihoz. Korni papa már csak piszkálni tud.

– Miért kellett ellenem uszítani? – kérdezte Kornél kétségbeesetten. – Hát nem szerettem?

Hajnal rendet csinált. Kétfele lökte őket.

– Szégyelljétek magatokat – mondta – mind a ketten. Egymásnak ugrotok, és én vagyok a bűnbak! Én vagyok a bűnbak mindenért! Az egyik a Nagyihoz, a másik máshova! Hogy velem mi volt, van, vagy lesz, kit érdekel?! Csak már vége lenne az évnek. Csak már vége lenne az egész keserves életnek…

 

 

– …Kornus, csak már vége lenne az egésznek. Kezdem a talajt végképp elveszteni. Orsi még karácsonykor sem fékezi magát. És miért nem olvas? Annyira fáj a szeme? Akkor miért nem intézkedsz? Te mindig szoktál intézkedni, dioptria kérdése! Csolnok elhárítja a felvilágosítást. Mit gondolsz, mennek az árak felfelé, nem kéne a havi ezresét megemelni? – Lizi kapkodva sírdogált.

Kornél csendre intette. Orsi hallása kifinomult. Két szobán át is meghallja. Bár most a magnót nyúzza. Bach. Újra és újra.

– Azelőtt legalább a fiatalos zenét szerette. Ha én utáltam is! A hegedűt meg összetörte, kérlek, állítom, szántszándékkal. És most ez a sok fúga, mintha szállna az egész ház, mintha templomban ülnénk folyton, nem mintha ellenezném, ámbár megvan az istenről a véleményem, aki ezt hagyja! Kornus, mi van itt? Miért nem örült a biciklinek? Miért, hogy a papírt le se tekerte róla? A legjobb márka! Hát nem kap meg mindent, mindent, az apján kívül, s ráadásul ez se így igaz, mert te, Kornus, mintaapa vagy! És Hajnalkának is tisztelet, becsület. Írhat nekem Nelli különféle pletykákat, csak azt éri el, megszakítom a kapcsolatot, úgyis csak miattad küldtem a savanyút, egyébként azt köszönte meg!

– Mit firkál megint? Miféle pletyka?

– Jaj, hát az irigység, hogy Hajnalnak sikerült. Férj, gyerek, lakás, és akkor még a szakmájában is töretlenül törtet előre! Azt írja, manapság csak az a nő érvényesül ilyen hirtelen-váratlanul, akit támogatnak, érted, amúgy! Adja a jól értesültet. Valami elnökhelyettes a Legfelső Bíróságon. Ne hagyd, Kornus, hogy ilyeneket fecsegjen! Még a fülébe jut Hajnalnak.

– Szemenszedett ostoba rágalom! – Kornél szétnyitotta az ajtókat, ide-oda ügetett. – Olvasatlanul el kell tépni!

– Honnan tudnám előre, Kornus, hogy mit tartalmaz? Nelli mindig ilyen volt. Azelőtt engem állított be hamis fényben. De én felülemelkedtem. Hiszen amikor Pesten megnéztelek, ő fogadott be. Neked sem szabad magad izgatni. Inkább vigyázz, mert az én aggódó tekintetemet nem kerüli el, hogyan csúszol vissza! És nem foghatod ránk, mert én nem győzöm hangsúlyozni, hogy ami túlzás, az túlzás! Alapvetően úgysem változtat a helyzeten, akárhogy igyekszel. Mi itt alapvetően úgyis magunkra maradtunk. Lehetsz itt hat napig, ha a baj a hetediken történik. Intézd el, amit kérek, és eredj vissza a munkádhoz. Csodálom, hogy Hajnal, aki nálam okosabb, nem ezt szorgalmazza!

– Lizi, fiam – Kornél megtorpant a rohanásban. Lefogta az asszony élénken hadonászó kezét. – Ez az állandó zümmögésed! Nem tudnád kevesebb szóval ugyanezt kifejezni? Nem csoda, ha Orsi néha nem figyel, vagy elmenekül! Fegyelmezd már egy kicsit magad! Mi lenne, ha én is elkezdeném az ügyeket vég nélkül darálni?

– Te, Kornus, soha nem voltál őszinte. Utólag jutott tudomásomra, amit Hajnallal kifőztetek, hogy tévérendező! A valódi nevét is letagadtad, a külsejét is elferdítetted, és ami még azelőtt volt: a postáslány, a főorvos felesége! És akkor még a válóperen is azt a kijelentést tetted, hogy nem szerelmi házasság volt, kérem! Hát akkor mi? Nekem lett volna kérőm, ha el nem szédítesz! Csak ezen is felülemelkedtem. De minek is élek még, tényleg? Ha nem érezném, hogy mégiscsak én vagyok egyedül fix pont Orsikának, befejezném, Kornus, nehogy azt hidd, ez csak locsogás!

– Jól van, na. – Kornél az ágyhoz vezette. – Pihenj már le. Nézd a tévét. Szép színes. Három napra kétfele főzni, sok az! Átmegyek Orsihoz. Bízd rám. Örül ő a biciklinek. Holnapra örülni fog.

Orsi szobájában a fal összevissza ragasztva. Egy régi színházi plakát: Kornél mint Rómeó. Egy hosszú hajú, meztelen női akt. A haj a mellet és az ágyékot eltakarja. Che Guevara. Ezt veszi közre egy bordákig sovány néger csecsemő meg egy kopasz hindu szerzetes. Főhelyen a Csontváry-poszter: A fohászkodó Üdvözítő. Különös üdvözítő: nem fohászkodik, inkább hosszan és elnyújtva üvölt, követel. És a hallgatóság hátat fordít. Bambán, nyájba tömörülve sandít a kép bal sarkában.

– Öt éve hoztad, apa. Akkor is karácsony volt. Emlékszel? – Orsi megsimította a kínzott szájat, szakállat. A falon, azután Kornélon. – Pedig akkor még kicsi voltam. Mégis eltaláltad.

Kornélnak valami rémlett. Egy tömött bolt, ingerült eladók. Ingerült vevők. Sor a pultnál. Sor a pénztárnál. Egy tekercs, ami alig fér Hajnal kosarába. Még rá is szóltak, hogy tartsa ügyesebben. „Ezt vidd, Kornél. Ezt fogja szeretni!”

– Sztárfotót vagy egy klassz srácképet miért nem látok sehol? Restelled kitenni?

– Apa, ne kezdd te is! – Orsi kikapcsolta a lemezjátszót. – Aki lett volna, sikerült kiüldözni. És sztárfotó! Te ugratsz. Vagy így akarsz vigasztalni?

– Miért szorulnál vigaszra? Hála istennek, olyan csinos vagy, megnyalhatja mind a tíz ujját, aki majd hozzád érhet. Mit számít a szemüveg? Vagy az bánt, hogy nem tartod a kitűnőt? Én még meg is buktam egyszer, és mégis! – Kornél elkapta Orsi kezét, és gavallérosan, cuppantva csókolta. – Te! Te válogatós bestia! Miért nem örülsz a biciklinek? Két évvel ezelőtt rágtad a fülem! Csak akkor még féltettünk, hogy amilyen szeles vagy, lepottyansz róla.

– Két évvel ezelőtt! – Orsi elhúzta a kezét. – Öreg Bumbó, mit tudtam én akkor még! – A hangja egyre halkabb lett, aztán lekoppant. A köntös csuklyáját az orráig húzta. Elrejtette a szemét.

Kornél felugrott.

– Mivel beszélték tele a fejedet?! – kiáltotta. – Most, amikor már lassanként felnőtt leszel, most veszted el a biztonságodat? Most, amikor a legnehezebben túl vagy, a serdülőkor lányoknál kritikus szakaszán? Orsikám, a jó isten szerelmére, várd ki, és majd jön egy helyes fiú!

– Soha – Orsi hátravetette a csuklyát. A szeme ragyogott; nem ült a látásán semmi pára. – Soha, semmilyen fiú. Ha jön, ezután magam küldöm el. Apa, ne legyen kolonc: a beteg embernek is legyen méltósága.

– Orsi – Kornél megint megpróbálta megcsókolni, de a lány tapintatosan elhárította. – Micsoda huhogó hangulat? Remélem, ezt nem vágtad oda anyádnak?

– Hiába tenném, apa – mondta Orsi fáradtan. – Nem érti. Megszült engem, babusgat, igazán szeretem is, de semmit sem ért. Nem akarom feleslegesen bántani. Sem hibáztatni.

– Hibáztatni? Miért?

– Sem őt, sem téged. Nyilván nincs összefüggés. Csolnok is bizonygatja. Az én bajom kivédhetetlen. És gyógyíthatatlan. De akkor miért vesztek biciklit? Föl sem ülök rá a nyáron, lehet.

– Megőrülök! – Kornél a párnába temette a fejét, Lizi mozdulata volt ez, vagy a struccoké, akiket a természet védekezésre eszerint programozott. – Megőrülök! Az orvostudomány mai állása szerint megdőltek a régi elméletek. Nem tudom, miféle ósdi szakkönyvet kapartál elő, miféle hülye könyvtárból!

– Könyv? – rebbent Orsi szeme. – Nem, ott még nem néztem utána. Bennem van ez, apa. Ez a dolog. Elalvás előtt félek. És számolok valamit. Visszaszámolok. Érted? És a számok fogynak.

– Nem!

– Jól van! – Orsi fölkelt, összegörnyedt apjára ráhajolt. – Csak butiskodtam, no. És igazán szép a bicikli. Versenybicikli. És hát, végül is, nincs tragédia.

Az ablakhoz lépett, kémlelte a sötétet. Se hó, Se szél, csak ágak. Csendes, csendes éj.

– Talán ha tudnám, miért? Miért éppen én, és miért így éppen? Apa. Ne keseregj már…

 

 

HANG közeledőben. Az áldozatra született többség földje ez a föld. Akik értelmükben még nem tudják, miért, csak a bőrükön érzik: fekete, lobbanó, csípős bőrön. S kik emlékezetükben tudják még, miért: vándorló lelkek alázatos porba hajlása, súlyos szentség könnyű lepelben. Távolodóban. Sárgák dagadó masszája, fehérek hepciás gőgje: helyettetek és értetek. A már sejtő lények áldozata. Aki él a tárgyi tudatban, nem ismeri a szenvedés sűrűjét: az éntudat alatt és annak fölötte. A lekényszerítettek állati kínját és az önként felvállalók rangos gyötretéseit. Dicsértessék hát a teljében hulló csillag, mert hiánya fontosabb, mint némely tétova jelenlét…

 

 

– …Minek jönnél el? Ha hajnalban utaznod kell. Egyik premier olyan, mint a másik. Csak zavarsz a koncentrációban. Amikor úgysem érdekel. A főpróbán is ásítottál – mondta Kornél. – Cili meg múltkor is, egész idő alatt cukrot ropogtatott.

„Nyilván Liziéket is meghívta. Nyilván nem akarja, hogy összetalálkozzunk – gondolta Hajnal. – A napnál is világosabb.”

– Cili „elmaradott”! Igazad van. A véleményemre úgyse vagy kíváncsi! Ásítottam hát. Egész éjjel az anyagomon dolgoztam. És nincs semmi a darabban, ami különösképpen lelkesítene. A kis Celimene-t szívből utálom. Bámul rád, mint a rózsaszín malac. Csak hallanám, mit suttog, amikor fegyelmezetlenül melléjátszik. Ne tagadd, Baron rá is szólt!

– Nyomozás, gyanúsítás, valamiféle vélt sérelem állandó fitogtatása! Kantár Hajnal immár nemcsak előterjeszt, hanem mindjárt hirdet is: mit Magyar Népköztársaság, az egész emberiség nevében! Az emberiség bízta meg Kantár Hajnalt, hogy ugyan tegye rendbe a világ szénáját, még ott is, ahol nincs mit kereskedni! Celimene! Buczó Kriszta. Helyes, tehetséges, főiskolás kislány. Van benne rajongás. Ne játszd meg a féltékenyt! Nem a te műfajod. Hát én kérdem, kikkel töltöd az idődet? Kitől és miért kapod a látványos ügyeket? – Kornél fehér, keményített ingét kereste. A többit kiszórta a padlóra.

– Micsoda?! – Hajnal odaadta az inget. A nyakkendőt is. – Ezért kellett a hosszú karácsonyi szieszta Csabagyöngyén? Hogy ezt beléd táplálja a drágalátos? Férfi! Még a hátam közepe se kíván közületek egyet se! Amit pedig kirámoltál, szedd össze! Engem te nem tartasz el, nem vagyok cseléd! Örülj, hogy a tisztítóba a holmidat oda-vissza elcipelem!

– Lizi rólad csak szépen és tisztelettel beszél! Te áskálódsz! Mintha a bűntelensége irritálna! Hogy lehet valaki nemes lelkű is ebben a rohadt világban! És önzetlen! Mindenesetre ilyen inget Lizi nem mert volna a premier napján a kezembe nyomni. Ráncos az alja!

– Lizinek ez volt a dolga. A „csereügylet” lényege, amit házasságnak hazudtatok. Te fizettél, ő meg dolgozott rád. Csakhogy nekem hivatásom is van! Az én holmimmal ki törődik? Az én bőröndömet ki csomagolja be? Talán te? És milyen jogon követeled, amit szeretetből kapsz meg?

– Szeretet! – Kornél kortyolva itta a kávét. És benne a nyugtatót. – Szívesség, amit tőled kaphatok, a maximum.

– Jó – bólintott Hajnal. – Ez a te büntetésed. Mindent, amit kinyilatkoztatsz, a sors valóra váltja. Ahogy mondád. Szívesség. Hogy föl ne fordulj a nagy szabadságodban. Bizony, ez nem kézi vasalás. Bizony, ráncos az ing alja. Nem veszi észre a kis rajongód, ha nem tolod le a gatyádat.

– Kocsmai hang!

– Bizony, kocsmai. Kocsmákba is járok. Meg tetemazonosításra. Meg uram bocsá’, börtönbe is! És nem ájulok el, nem hívlak, Kornélkám, segíts! Ó, nem. Előbb a hóhért. Az legalább egyetlen rántással elintézi, amit kell. Fejlődtem, ahogy előírtad. Terveid szerint. Nem zavarom a köreidet. Eredj már. Nelli testvérkéd képviseli többek közt a családod!

– Ideges vagy. Ugrál a szemed. Nincs önkontrollod. És rám szabadítod Nellit!

– Te vetted igénybe, amikor Liziéket fölcsempészted. Mint nyilván ma is. Nelli semmit nem ad ingyen.

– Hajnal, akkor egyszer tapintatból nem avattalak be. De most nem. Orsi nincs olyan állapotban.

– Hát milyen állapotban van? – kérdezte Hajnal. – Három szót, ha odavetettél: „romlik a szeme”. Három szó, csaknem egy teljes hétről! Mit vársz? Én mindenből ki vagyok csukva! – Leült, sírt. Majdnem olyan kapkodva, mint Lizi karácsonyeste.

– Megőrülök! – kiáltott Kornél. – Nekem ma hétszázötven ember előtt át kell alakulnom! Így nem lehet élni. Majd holnap. Vagy holnapután. Eressz!

Elmúlt a holnap, holnapután. Hajnal harmadnap tért vissza Pellesről, a férj- és apagyilkos család volt tartózkodási helyéről. Agyonfagyott az Ibusz-szobában. Igyekezett mindenkit kifaggatni, aki csak ismerte Kalmárékat. Tévedett. A családban semmi elmebetegség. A beszámítási képesség foka teljes. Igaza van az elmeszakértőnek: tettüket orvosilag nem definiálható, tehát felelősségre képes, bár kétségtelen stresszhatásban követték el. A faluban is így mondják: Szegény Kalmárné. Az ura volt őrült, nem ő. De az ura se annyira, hogy bevigyék a Lipótra.

Hajnal tudta, nem tartozik szorosan a hivatali hatáskörébe, amit művel. A nyomozati ágat is bosszantja. Van az erőlködésében valami anakronisztikus, valami nevetséges. Személyesen akar meggyőződni arról, amiről már mások aprólékos munkával meggyőződtek. A komplikált egészből csak az előre felosztott szelet az övé: ezen belül gazdálkodhat. Mintha futószalagon járna nemcsak a bűn, hanem a büntetés is. A folyamat legeleje és legvége ködbe vész. Az igazságszolgáltatás gépezetében kronologikusan is megteremtődött a törvény szolgáinak szigorúan megszabott helye.

„De ebbe nem lehet minden esetben beletörődni – gondolta Hajnal –, néha megszólal a belső vészcsengő. Hogy bár minden tény bizonyított tény, s a bűnösséghez nem fér semmi kétség, valami alapvető vétlenség lappang a vétek alatt. A látszólagos ártatlanság mögött pedig eredendő vétek. S az igazi elkövetők ritkán foghatók perbe. Mintha hosszan éheztetnének és vernének egy kutyát. Aztán a kutya egy napon letépi magát a nyakörvről, és átharapja a kínzója torkát. A dögöt lelövik. Vagy a tigrist alattomban kieresztik a ketrecből: meg is bökik vasrúddal, hadd vaduljon. A tigrist verik agyon, ha a ketrecbe többé visszaterelni nem hagyja magát. A háttér-emberek, a közönyösen szemlélők vagy az ösztönökben bujtogatók éppenséggel alig kerülnek a vádlottak padjára. S mi van, ha az áldozat bűnösebb, mint az, aki végzett vele? Egyáltalán: ez a töprengés hogyan lehet feladata éppen a vád képviselőjének? Aki eddig rövid idő alatt számtalanszor bebizonyította, nincs kibúvó. Most pedig egy gyilkos családot akarnék galambbá mosdatni? A legenyhébb büntetés kiszabását javaslom a tárgyban. Az összes enyhítő körülmények figyelembevételével. Mi háborog akkor még mindig bennem? Mi háborog ilyen szörnyűségesen?”

Piszkos, rendetlen lakásba érkezett. Kornél cédulát sem hagyott. A lapok hallgatnak még az előadásról. Sehol egy falás ennivaló. Elfogyott minden, amit három napra elkészített. Kiscili azért néhány sorban megnyugtatta:

„Mamucikám, megvettem, ami a második félévre kell, a fiókban levő pénz éppen elég volt, nincs semmi baj, suli után Nagyihoz megyek, ha nem haragszol, ott is alszom. Korni papa rendesen hazajött, kivéve tegnap. Egy kicsit rossz volt egyedül, és nem tudom pontosan, ma érkezel-e? Puszi, Cili. Utóirat: Ne haragudj”

– Nem haragszom – motyogta Hajnal, csak úgy maga elé. Anya lassanként elvette Kiscilit. De legalább ott Kiscili jól érzi magát. És itthon egy vihargóccal kevesebb! Minek legyen tanúja a már néven sem nevezhető iszonyatnak? Majd ha felnő, talán ő átlátja, amit egyelőre úgy sem képes átlátni ember fia. – Nem haragszom, szegény kis bogaram. Én csak azt hittem, lesz apád!

Dénes fél éve nem telefonált. Imádja a fiacskáját. Állítólag a feleségét is. Végre megtalálta az „élete értelmét”.

Jó a szimplavágyúaknak.

Levelek. Géppel írott levelek. És Kornélnak néhány egyéb. Fénykép kérő, protekciót kérő, esetleg szidalmazó.

Az egyik levelet kiemelte: neki szólt. Zöld filctollal címezték, a név nyomtatott betűkkel: „Kazakovits Kornélné Kantár Hajnal.”

Talált száraz kenyeret, a maradék margarint a fóliáról késheggyel lekaparta, ráerőltette a kenyérre.

A levél is zöld filctollal készült, végig szabályos nagybetűvel. Névtelenül. „Egy vidéki jóakaró.”

„Asszonyom, az Ön férje, a híres fővárosi művész, amíg Ön a család fenntartásán fáradozik, a műsorfüzet szerint Buczó Kriszta nevezetű művésznőnek titulált, de attól még távol álló fiatal nővel a nyilvánosság előtt is feltűnően kivételez. Az illető nő friss vágott rózsát adott át a művész úrnak a függöny előtt a premier alkalmával, és a művész úr négyszer csókolta meg a kezét és egyszer a száját, ahogy a függöny lecsapódott. Saját fülemmel voltam tanúja mint az előadás egyszerű nézője az elítélő megjegyzéseknek, egy általam is felismert színházi személy szájából, aki a kulisszatitkok birtokában tett olyan értelmű célzást, amely kétségtelenül intim kapcsolatra utal. Asszonyom, én mint polgári egyén pusztán a tények segítőkész közlésére vállalkozom. A többi az Ön dolga. A dolgozó nők iránti tisztelettel: egy vidéki jóakaró.”

 

Hajnal szájüregét hirtelen betöltötte a gyomorsav. A savanyú, émelyítő íz. Rágta a kenyeret.

Nem, Lizi nem lehet. Annál butább, semmint hogy ilyen lépésre szánja magát. Gyakorlott, pontos nagybetűk. Semmi reszketés. Bár zöld filctolla Orsikának bizonyára van, mégsem Liziék. Vidéki jóakaró: szándékos félrevezetés. A körbélyegző pesti. Persze Pesten is feladhatta valaki, mielőtt vonatra száll. De csak az jöhet számításba, aki ismeri az ő nevét is. És a címet. És elöl ült a színházban, a „szakma” között. És egyúttal Lizire akarja a gyanút hárítani.

„Friss, vágott rózsát.”

Nelli!

Hajnal ugrott a telefonhoz.

– Kérlek, ne lepődj meg, hogy hívlak – mondta nyájasan. – Egy kicsit eltávolodtunk. De mi értelme a haragnak? Én sajnos akadályoztatva voltam, neked, kíváncsi lennék, hogy tetszett a bemutató? Milyen volt Kornél?

– Közepes – mondta Nelli szünet után –, kit érdekel ma már Molière? Különben hiányoltalak. Én voltam ott az egyetlen közelálló.

– Kedves tőled, hogy időt szakítottál – Hajnal szorította a kagylót. – És egyáltalán! Képzeld, valamit pletykálnak. Hogy az egyik főiskolás fut Kornél után. És hogy Kornél beugrott neki. A te emberismereteddel, te vagy az egyetlen, aki ezt megcáfolhatja. Vagy ha igaz, légy őszinte! – Kirobbant. – Odajárnak hozzád?

Nelli nevetett. Elégedetten.

– Nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél. De hozzám? Az az idő elmúlt! Ő mint vér szerinti testvérem nem úgy viselkedett, hogy bármiben összeálljak cimborálni vele. Te is hálátlan voltál, de megbocsátok. Ha egy nő boldogtalan, mindenre képes, belerúg a jótevőbe! Hozzám ugyan nem járnak. Ma már ezeknek a színésznőcskéknek van öröklakása, angyalom. Már másodévben megveszi az apuka, vagy keres egy pótapukát!

– Esküdj meg! – Hajnal szégyellte, mégsem volt választása. – Arra esküdj, ami neked is szent, hogy nem járnak oda!

– Az egzisztenciámra esküszöm! – kiáltotta Nelli. – Egyébként lehet, hogy még nincs is a kaland olyan stádiumban. Egy okos asszony ilyenkor még tesz róla.

– Köszönöm – mondta Hajnal, és lerakta a kagylót. A sav ellen bevette a Betacidot, a fejgörcsre Quarelint, a szívrángásra Panangint. Automatikusan elmosogatott. Lement, följött, hozott ennivalót. Valamit kotyvasztott. Rizs, kolbász, hagyma.

Majd Kornél mindent megold. Egyetlen mondatával. Ha semmi, de ennyi megmaradt: egyikük sem menekül máshoz. Ma nincs előadása. Megnézte a lapokban. Csak előkerül.

– No, előkerültél? – Kornél ingerülten becsörtetett. – Méltóztattál főzni a saját becses kezecskéddel?

Hajnal fölkapta a födőt.

Kornél hátralépett.

– Vicceltem. Miért nincs humorérzéked? Legalább az, ha már egyébként semmi!

– Olvasd! – Hajnal a levelet a kezébe nyomta. Figyelt. Mint a radar, fényképezett minden fintort, moccanást.

– Hülyeség – Kornél összetépte. – Foglalkozni sem érdemes vele. Egy bizonyos! Nem Lizi. Még ha rájuk is akarod kenni. Lizi nincs olyan helyzetben, hogy az otthonától elmászkáljon. Hiába bámulsz! Nem fogod ezzel is befeketíteni! Hülyeség. De nem lenne csoda egyébként. Ez a légkör már évek óta!

– Nem támadtam Lizit. Akkor miért véded?

– Mert mindig, minden ellenük megy. Akár burkoltan, akár nyíltan.

– Miért vádolsz? – Hajnal szaladt most faltól falig. – Mit akarsz rám hárítani?

– Semmit! Csak nem érdekelnek a kicsinyes baromságok, amikor ez van. – Kornél elhallgatott. Most képtelenség beszélni. Hajnal most fúria. Még szólna valamit Liziről, Orsiról, a helyzetről. Valamit, amitől a kép tovább sötétül.

– Kicsinyes baromságok? Nekem minden lépesem lenyomozható. Hol járok és merre. És még mindent el is intézek. A saját becses kezemmel. De te tegnap sem voltál itthon. Éjszaka nincs előadás. Tévé? Rádió? Szinkron? Szabad talán a dokumentet?

– Na, nem! – Kornél fogta a lábast, kiborította az ételt a szemétbe. – Ezentúl egy falatot sem tőled! Kinek kell? Ágytól úgyis elváltunk, majd éppen az asztal tart össze!

Nem volt képes tegnap az előadás után ebbe a kalitkába bemászni. Kiscili disznóólat csinál maga körül, és azt várja, hogy ezért meg is dicsérjék. És a tévét az adás végéig teljes hangerővel működteti. Ha rászól, felcsattan: „Ne foglalkozz velem!”

Ült a Savariában, hat kávét megivott, ült zárásig. Egyedül. Valahogy megnyugtatta, hogy úgy van valahol, hogy közben még sincs sehol. Ezt Hajnal úgysem hinné el. Úgysem értené. Hiszen még ő maga sem érti.

– Aludj és hagyj békén. Kérlek. Ez az egyetlen, amit még megtehetsz értem.

Hajnal bekuporodott Kiscili üres helyére. Két altatóval könyörgött: legalább az öntudatlan semmi. Hiszen holnap tiszta fejjel kell vádat emelni. Kalmárné és gyermekei. Ellen. Ellen. Kontra.

Mindannyian agyonfagytak: Kalmárék a rosszul fűtött előzetesben, Hajnal az utazás másfél órája alatt. Szokatlanul kemény magyar tél. Mínusz tizenkettő. Mindannyian álmatlanul foglalták el kijelölt helyüket a túl nagyra méretezett teremben. Csak a közönség lelkesedett, morajlott.

„Ha rajtam múlna – gondolta Hajnal –, minden tárgyalásról kitiltanám az unatkozó csámcsogókat. Csak ahhoz ki kéne őket szűrni. Ilyen szűrő pedig nincs. Premierre hasonlít az ügy. Igen. Csak itt éles a töltés. És a felvonásokból ez maradt: a szánalmas utójáték. Minden elvégeztetett. S most azt játsszuk komoly pofával, hogy csak ezután történik a cselekmény lényege.”

A védőügyvéd hivatalból kirendelt. Fiatalka; albérletben lakik. Szeretne pénzt csinálni. Azért most is igyekszik. Tisztességes. Csak nem olvas folyékonyan. És fél a védenceitől. A határozottságuktól. Ahogy nem hajlandók sírni. És semmi megbánás. Sőt. Valami furcsa nyugalom. Valami furcsa büszkeség.

A tanácsvezető bíró régi szakember. Az alaki hibákat rögtön észreveszi. A szabályokon éberen őrködik, nem kerüli el a figyelmét semmi, eszményi az ügyész dolga.

Kalmárné nagyon sovány. Negyvenkét esztendős, és már öregasszony. A fiai huszonnégy, huszonhárom, huszonkét évesek. A lány tizennyolc. Mind a négyen fáznak. A bilincs is hideg; egy kicsit mozgatják a csuklójukat, ahogy megszabadítják őket a bilincstől. A kislányt bilincs nélkül hozzák. Ő csak a kulcsot dugta zsebre, és strázsált az ajtónál. Nem látott semmit, csak a puffanásokat és reccsenéseket hallotta. És fölmosta a vért.

– De tudtam, tisztelt bíróság, mi történik – mondta öntudatosan az előző kihallgatáson. – Minden mozzanat ki volt dolgozva, akkor már három hete!

A fiúk mintha ikrek lennének. Az arcuk, alakjuk, hangszínük egyforma. Mindhárman alacsonyak, csendesek és soványak. Egyik sem látszik fiatalabbnak vagy idősebbnek a másiknál. Mintha sose lett volna nemzőjük, annyira az anyjukra hasonlítanak. A lány kövérkés, szőke pillájú. Egymagában erősebbnek hat, mint a négy együttvéve.

Kalmárné mindent beismer. Készséggel kiegészít. A fiúk kórusban felelnek mindig: igen.

A vád számára sima helyzet.

A védelem reménytelen. Ez az utolsó tárgyalás. A sok-sok nap összefolyik. Egyetlen tabló az egész vallomásfolyam.

– Tetszik tudni – mondja vagy mondta Kalmárné tagoltan, szelíden –, a néhai férjem vadállat volt. Nem ivott. Vadállat volt, csak úgy. Nagyon korán vett feleségül, tizennyolc évesen már szültem. Ha hozzám nyúlt, előtte megvert. Utána is. Három szülés után többé nem akartam. Négy évig ütött anélkül is. Kicsukott a kicsikkel együtt a fáskamrába. Aztán egyszer megígérte, nem bánt többé. Javulást fogadott. Akkor lett a lányom. Egyedül ő bír fizikai erővel. Mi mindig betegesek voltunk. Mert jeget is csúsztatott a hátamba. Ha dolgoztam, és később a fiúk is, elvette a pénzt. És meggyújtotta a hajamat, egyszer, hogy csavargok, pedig csak a szomszédban segítettem disznót ölni, hogy a töpörtyűből kapjak. A rendőrségen letagadta: nyílt tűznél szárítottam, azért égett le! Tanú nem volt. De igen, kérem. Gondoltam válásra. De megfenyegetett. Hogy akkor megöl. De előbb betömi a számat és szétfűrészel. Mutatott is egy fűrészt. Később, ha ránk tört, tényleg betömte a szánkat. Ez volt a legrosszabb, tisztelt bíróság. Ha az ember nem is üvölthet. De igen, kérem. Ez ügyben is szóltam a körzeti rendőrségen. Családi ügy, azt mondták. Amíg a súlyos testi sértés nem bizonyítható. De vannak olyan eljárások, tisztelt bíróság, amikor a fájdalom szörnyű, de kicsi a nyoma. Ismertessem? Igen. Meg tetszenek az írásban rögzítettel elégedni. Szóval gyűlöltük, tisztelt bíróság. És tudtuk, csak a véglegesség segít. Tetszenek érteni. Mert külön-külön mindünket lebírt. Rakodó volt a téeszben. Különben nem kocsmás, nem verekedős. Rajtunk élte ki magát. Már a lány jött sorra. Hát azt végképp nem tudtuk Isten akaratának elfogadni. Hogy három napig ki se engedje a budiból, étlen-szomjan. Csak mert fiúval látta! Nem mert a lány sírni. Mert azt mondta a volt férjem, hogy ha zajol, engem ereszt le fejjel lefelé a kútba a kötélen. De igen, tisztelt bíróság. Sejtettek a népek valamit. De igyekeztem eltussolni. Annyira megszólják, akinél baj van. És a fiaim jók voltak. Hála az Istennek, nem hagytak magamra. Inkább tűrték a kínzást. Még azt is, hogy a cipőjükbe belerondított. Erre is azt mondták hivatalos helyen: magánügy. Hát, tisztelt bíróság. Mi akkor tanakodtunk. Akkor ez is magánügy. Családi, félig-meddig. Jóska szólt, mielőtt végbevittük volna, hogy esetleg törvény lesz, ő tudja, mert a nyolcat kijárta, ő egyedül. De hát, tisztelt bíróság: ha nincs választás, inkább a börtön. Eltelik az idő, és egyszer úgyis meg kell halni. De nem lehet betömött szájjal az eleven pörzsölést halálig bírni. Együtt csináltuk!

– Együtt – bólintottak a fiúk. Tétován mosolyogtak.

– Nem azzal törődtünk, aztán mi lesz. Csak azzal, végbe lehessen vinni! Maradéktalanul. Mert ha nem sikerül, a kezében vagyunk. Egyiket a másik ellen szokta használni. Külön-külön. Álmában támadtunk. Ki volt dolgozva. Balta, kalapács, láncos lakat meg az óltámasztó nagyrúd. Kérem, tisztelt bíróság, példásan sikerült! – Az asszony kihúzta magát.

A lány fölvihogott. Vagy inkább nyerített. A hallgatóság élvezte.

– Az ítéletre készen állunk – mondta a legidősebb fiú, amelyik háromszori ismétléssel befejezte a nyolc általánost, és az „eset” előtt betanított munkás volt. – És ha szabadulunk, lesz még anyukának néhány szép, nyugodt éve.

Az áldozat brigádvezetője azt vallotta, Kalmár jó munkás volt. Talán egy kicsit túl szűkszavú.

A védőügyvéd még egyszer megkérdezte Kalmárékat, érzik-e tettük súlyát, megbánták-e? Külön-külön és együtt is azt felelték, a súlyt érzik. De nem bánták meg. Nem éreznek bűntudatot. Az a bűnös, akitől így kellett megszabadulni.

Hajnal nagyon vigyázott, mit beszél. Nem ültetheti a vádlottak padjára az egész szomszédságot, a munkahelyi vezetőket. És a törvényt sem, amit képviselni szándékozik. Védeni a védő véd. Ítélni a bíró ítél. Az ülnökök csodálkoznak, szörnyülködnek, megteszik apró észrevételeiket.

Megtartotta hát pályafutása első „nagy” perében pályafutása legrövidebb, legszürkébb vádbeszédét, amelyben a minimumot kérte. Így tudott csak a saját kárára segíteni.

A bíró a tárgyalás végén bizalmasan közölte, hogy pillanatnyi indiszpozícióját észrevette. Egyébként az ítéletben Hajnal javallatával egyetértett. Sajnos a védőügyvéd egy kicsit hülyécskén, kötelességszerűen, oda se figyelve fellebbezett. Ennek eredményeként Kalmárék büntetését a Legfelső Bíróság három – egy-egy – évvel megemelte, csak a lány javító-nevelői munkán való elhelyezését hagyta változatlan.

De ez már február végén történt. Hajnal beleröhögött az üres lakásban a tükörbe. A tükör visszaröhögött. Mindenki jót akart, s rossz született csak mindenből. Hát mi ez itt? Miféle ördögi mechanizmus kívül-belül?…

 

 

HANG közeledőben és távolodóban. Anarchia ez. A szemeszúrt szabadság. Fut a ló zabla nélkül, gazda nélkül, vakon és nyerítve, körbe-körbe…

 

– …Nem érzem, hogy általam bármi is előbbre jut – mondta Hajnal. Hornyok figyelmesen és türelmesen hallgatta. Ráért. – Eleinte igen. De mintha megszűntek volna az egyértelmű ügyek.

– Vagy maga szűnt meg egyértelmű lenni. Más rugóra jár a gondolkodása – Hornyok szánakozva figyelt. – Leányzó. A jogrend nem megoldás. Nem a „panacea magna”. Csupán szükségszerű védekezés. De hát verte itt az asztalt! Most meg elégedetlen. Csak a feltakaríthatatlan mocskot látja. De hát az utcaseprő is, ami nem fér rá a lapátra, megkerüli, más intézményre hagyja. S azért még nem dől össze a világ. Ne engedje, hogy a munkája az életére, a szemléletére ily mértékben rátapadjon! Ha nem tud szelektálni, mi az ügyész dolga, mi az ügyvédé, mi a bíróé, mi az ítéletvégrehajtóé és mi a papé, előbb-utóbb tönkremegy. Ez az általános, majdnem apai tanácsom. De kíváncsi vagyok, mi a konkrét dilemmája éppen?

– A törvény előtti egyenlőség.

– Mi?! – Hornyok előrehajolt. – Csak nem akar ebbe belepiszkálni? Az isten szerelmére, ez nem vicc! Ha valaki ezt megsértette, hivatalból kötelessége a legmesszebbmenőkig, a legfelsőbb szervekig az értesüléseit eljuttatni! De bizonyítani is! Leányzó! Ezen a jégen nagyot lehet ám csücsülni!

Hajnal legyintett.

– Szokványos. Ezzel nem is zavarnám. Bonyolult gazdasági ügy: ha az egyik jónevű akárki, a másik meg közember, megpróbálják az elsőt felfüggeszteni, s a másikkal „leületni”. Vagy egy kis csavarral: a nagy X. Y.-ra akarnak többet sózni, mint a kicsi másikra, ha éppen aktuális egy vezetőt „taccsra” tenni. Ezzel nem is zavarom, megbirkózom vele.

– Amíg gyakorló voltam, különösen a kezdet kezdetén, hányszor beletört a bicskám! – sóhajtott Hornyok. – Mániám volt, hogy első kötelességem a törvényesség óvása, a vádlott melletti érvek csakúgy! Most már visszavonultam. Látja, ilyen egy új nyugdíjas. Nem vártam meg a gyengéd billentést. Nem is értem, miben segíthetek. De ha éppen velem akar konzultálni!

– Nincs kivel beszélnem. A férjemet ez nem érdekli. Sem ez, sem én. Szeretett bíró úr, én úgy vagyok, hogy az embert a törvény előtt ismertem meg igazi egyenlőtlenségében. Például valaki nem tudja, mert nincs azon a fokon, hogy amit csinál, az bűn. Enyhítő körülmény, tudom. De mégis. És van, aki már az elkövetéssel felméri és egy életre megbünteti saját magát.

– Leányzó! – Hornyok megsimogatta a hadonászó kezet. – De rosszat tettem én magával! Hogy szóltam az érdekében! Maga a személyre szabott törvénykezést abszolutizálni akarja! A végtelenségig finomítani. Tudjuk ma már, hogy az emberek nem a dajkamesék szintjén egyenlőek, ne is ringassuk magunkat ebben az ábrándban! Egyenlők a jogaik, egyenlők a kötelességeik, de nem a feltételek, amelyek közt megvonatik a mérleg két szárnya. S nem egyenlő a személyi értékminőség! Leányzó, minden élőhöz külön törvényt reklamál! De amit idő előtt rászabadítana a világra, az a viszonylagos rend helyett csak a zűrzavar. Ki meri állítani, hogy neki osztatott, az ő markában letéteményezték az igazi mércét? Ami érzékenyen, az egész milliárdnyi részének pontosságával kimutatja a gyémánttiszta, egyedi ítéletet? Kell az objektív törvény. Az egyiket talán feleslegesen sújtja, de a többit mindenesetre megvédi.

Hajnal felállt.

– Igaz. De ettől nem lesz a lelkem nyugodtabb. Csak még nyugtalanabb.

– De rosszat tettem én magával! Szaladjon! Szaladjon át egy másik kockára. Amíg nem késő. Maga csak formailag kitűnő a jogban. Tartalmában másra született. Hej, leányzó, tulajdonképpen szerencse!…

 

 

– …Lassan elfogysz. Melyik vagy te, és melyik az árnyékod? – Hirtelen ráesett az első tavaszi fény Hajnal arcára a széles ablakon át. A látvány megállította Kornélt, és szóra kényszerítette hosszú idő után. – Miért nem kíméled magad? Vagy miért nem panaszkodsz? Fáj valamid?

– Süt a nap – mondta Hajnal tompán. – Mi fájna? Egészséges vagyok. Ha már nem is szép és nem is annyira fiatal. És hogy beszéljek? Ha te hallgatsz? Kölcsönösség nélkül?

– Most hagyjunk engem. Az én ügyeimet! – Kornél elhárította. – Intézem, amit kell, zokszó nélkül. De hát te, még fél éve élvezted a munkádat! Megszállottan! Csak az volt a fontos! Most meg mintha már ez sem érdekelne. Történt valami? Ha nem is vagyok az a mintaférj, akit megálmodtál, meg rángatható kócbaba sem, de azért bizonyos dolgokat mindig meg tudtunk tanácskozni. A közös aura azért nem pattant szét! Ha más is a természetünk, azért talán tudok elméleti kérdésekben segíteni.

– „Nem az idő halad, mi változunk” – Hajnal inkább sírt, mint mosolygott. – Emlékszel az idézet-korszakunkra?

– Igen – Kornél inkább mosolygott, mint sírt –, talán az volt a legszebb. Talán ott kellett volna megállni.

– Miért nem álltál meg? Ha te annyira okos voltál, hogy már akkor is tudtad, csak a fantázia, a vágyvilág az egyetlen szépség. Mert ami valóra is válik, kikerülhetetlenül elrohad. És milyen csúnyán, milyen ízléstelenül!

– Ki lehetett volna kerülni – morogta Kornél. – És talán még most is. Ha egy kicsit hajlékonyabb volnál. Vagy közlékenyebb.

– Én? – kérdezte Hajnal. – Nekem vannak tisztázatlan ügyeim?

Kornél sóhajtott. Buczó Kriszta aranyos gyerek. Mesterként tiszteli. Terjeszti mindenütt, Kazakovits Kornél a legnagyobb élő magyar színész. És ha ő lenne a felesége, szolgálná éjjel-nappal. Már amikor nincs a filmgyárban elfoglalva. Aranyos gyerek. De úgy mellékesen mindenkivel lefekszik, persze ez megszűnne, azt mondja, ha Kornél a nyalogató, nyakba ugrós csókjait egyszer is viszonozná! Nem, ebbe nem ugrik bele. Valami ösztönös undor ez, csömör, talán mert Hajnal után hanyatlásnak tűnik minden.

De azért a hiúságnak jó. „Mesterem!” „Micsoda férfi!” Mint a hintőpor, mint a sebtapasz kétféle szörnyű horzsolás közt.

Hosszan, hosszan tartana a magyarázat. És Hajnalnak semmi sem elég. Újabb és újabb részleteket akar, szétszedi és összerakja, s amíg egy kis repedés van a történeten, a faggatásban el nem fárad. És ki foglalkozik ezzel, amikor Orsi már az első padból sem látja a táblát?

– Higgy nekem – megfogta Hajnal kezét. Régen nem érintette. – Nincs nekem annyi erőm most, hogy nőkre pazaroljam. Hidd el. Szöveg nélkül. Fáradt vagyok. És Orsi nagyon, egyre rosszabbul van. De te, neked jó! Sokkal jobb. – Szinte könyörgött. – Te tudsz beszélni! Belőled ömlik. Extravertált alkat. Annak könnyebb.

Hajnal ráhajolt a kézre. Mintha kicsi lány lenne. És ez a szakállas, gyötrött arcú lény az apja. Talán ha ő kitárul, talán viszonozzák, és bekerül. Testvériség. Ha nem is szenvedély már.

– Próbálok én, próbálok hinni. De magamban sem bízom már, Kornél. Minden tévútra szalad. Ugyanazt érzem, amit te néha a színházban: csak egy gépezet! De én még nem is cserélhetek. Nem vándorolhatok innen oda. A színész mégiscsak csoportban létezik, elpusztul másként, azt hiszem. De én tévedtem! Nálunk, az én pályámon, rajtam, az egyénen nem múlik semmi. Vagy alig valami. Itt minden kész. Behelyettesíthető a működésem. Nem mozdítok a nyomorult emberi állapoton egy fikarcnyit sem. Hiszen a magam nyomorult emberi állapotát sem tudom megváltoztatni! Találjam meg a saját körömet! Amiért születtem! Ezzel hajszoltál évekig. Ne kapaszkodjak beléd foggal-körömmel. Tudom, hogy egyedül hagytál. De ez a munka még mindig nem az enyém, ez még mindig csak pótlék! És te sem vagy. Nem osztozol. Én meg állok egy huzatos előtérben, itt is ajtó, ott is ajtó, egyik se nekem nyílik, és egyik mögött sem engem várnak!

Kornél ölelésbe csukta. Leszorította. Átfektette a mellén az alsókarját.

Hajnal mégsem tud nélküle meglenni. Hajnal a kemény felszín alatt ugyanaz a védelemre szoruló, szepegő lelkecske, akit hat esztendeje, ilyen tavasztájt, magához emelt. Ki kéne vonni az irgalmatlan malomból. Óvni és szeretgetni. És Orsi készül. Orsi indul. Egy gyereket, akiben visszajön! Most van itt az ideje. Nem három éve, amikor Hajnal könyörgött. Amikor még volt remény, hogy Orsi mégse. Ha nincs is az az izzó tűz, de egy nemes olvadás, egy menekítő cél lehet még örök kötés.

– Nálam helyed van – mondta –, csak szülj nekem egy gyereket! Még szülhetsz. Tapadj hozzám, és minden meg van bocsátva!

Nem értette az elszürkülő arcot. Nem értette hátán a kicsi ököl koppanását. Nem értette a majdnem hörgő sikoltást:

– Te bocsátasz meg? S mint egy eszközt kívánsz fölhasználni? Szerelemből meg nem tetted, és most, későn, kétségbeesésből megtennéd? Hát mi vagyok én? Miféle idegen életek tárgya? Egyszer már kizavartál. Nem érted?

Hajnal állt a szoba közepén. Lila volt a mellbimbója, az inge szakadt. De a nyaka hátrafeszült.

– Kizavartál valahonnan! Soha többé nem tudsz beterelni, ugyanoda és ugyanúgy. Hát miért nem érted?…

 

 

HANG közeledőben-távolodóban. Nincs információ. Nincs információ. Nincs információ…

 

– …Miért Baron szólt, hogy fizetés nélküli szabadságot erőszakoltál ki? Miért nem beszéltük meg? Valami közös talán azért maradt. – Hajnal aláírta Kiscili ellenőrzőjét. Megint intő.

– Hogyne – bólintott Kornél. – „Ez eszme nálunk a megélhetés”, hogy az általad oly kedvelt idézetekre visszatérjek!

– Ezt nem gondolhatod komolyan. Hát mikor támaszkodtam én a te nem is csekély jövedelmedre?

Hajnal leküldte Kiscilit a térre. Még a porban is jobb neki, mint itt. Kornél nincs beszámítható állapotban. Sem azt nem tudja világosan, mit cselekszik, sem azt, miket vág a fejéhez. Hiszen már a lakásrezsit is Hajnal fedezi egyedül. Hiszen külön is esznek. Amióta Kornél a vacsorát beborította a szemétbe. De azért Hajnal tesz ezt-azt a frizsiderbe. Nem kérdi, hová lett. Talán éhen is halna. Ha éppen nincs Csabagyöngyén. Csabagyöngye feneketlen tarisznya. Mindent elnyel.

– Azt elfelejted, hogy ha nincs két család, ez a helyzet egyáltalán nem is jön létre. Úgy forgatod a szót, csűröd, csavarod, hogy te légy a mártír. Holott veled kezdődött!

Csak higgadtan. Csak okosan. Hajnal vigyázott. Lehetetlen, hogy ennyire kiforduljon magából egy ilyen alapjában véve jó és feltétlenül nagy értékű koponya!

– Kornél: te döntöttél. Amikor én azt mondtam, váljunk szét, örökre váljunk. Te döntöttél, és közösen vállaltuk. És mi lett a közösből? Enyém a robot, enyém a bűntudat, enyém a magány. Tied a köszönet, tied a szabadság és minden szeretet. Még a fájdalom is a tied. Velem kezdődött? Miért nem nyomozol vissza, hogy is? Ne rajtam akard megvenni azt a csődöt, amit egy más, alkalmatlan partnerrel hoztatok létre! Kornél, ez tarthatatlan!

Kornélt a higgadt hang is gyötörte. Már a levegő is. Három hete, előadás közben, kihagyott a memóriája. Hallotta a súgót, látta a reflektort, csak éppen a darab nem ugrott be. Hogy miben is játszik. Szerencsére a kollégák szétosztották a szituációt, felvonásvégig megúszták. A szünetben kapott egy injekciót, a második részt ragyogóan végigteljesítette. Utána reszketett csak keze-lába, mint a marionettbabáé. Hajnal azt hitte, ivott. Szégyenletes. Ilyen szituáció nem fordulhat elő többé. Baron a jövő szezonig megadta a szabadságot. Miért nem betegállomány? Mert ő nem beteg. Ő nem lehet beteg. Neki egyetlen feladata van: Orsi. Az intézkedések.

– Tarthatatlan? – Milyen idegen ez az asszony! Milyen messziről, tölcséren át érkezik a hangja. Milyen érzéketlen. Az övé lent ugrál a téren. Hála istennek! – Nem tart soká. Megint kórházba kellett mennie. Émelyeg. Alig tudják osztályozni, annyit mulasztott a második félévben. Hacsak most nem sikerül valami stabilitás.

Hajnal ezt az Orsit nem ismerte. Elképzelni se tudta tizenhat évesen. Csak a régi gyerekre emlékezett. Ahogy ült, és ő mesélt neki egy igaz történetet. S ahogy egy pillanatra összecsúszott a kezük.

Ahogy a szemük összevillant. Ahogy elváltak: viszontlátásra!

És soha, soha többé.

– Édes, rettenetes Isten! Miért? – zokogott. – Szegénykém. Szegény kis Orsikám. Úgy fáj érte a szívem. Azt kérdezte, mi a biztosíték. Hogy újra fölkerül az ember! Édes, rettenetes Isten! – törölte könnyeit a ruhája aljába.

– Mi, mi ez a színjáték?! – Kornél fölugrott. Mintha mélyen érintene. Hiszen téged csak saját magad érdekel. A saját gondjaid. Talán éppen azt várod, hogy vége legyen.

Hajnalban cseppenként fagytak el a könnyek. A szeme még nedves volt, de mögötte, belülről kifelé, apró, tűhegyes kristályokból tömbösülve jég csúszott. Feszítette a bordákat, az agy érrendszerét, minden izomszalagot. A meleg hullám halmazállapotváltása kritikus küszöbhöz ért. Vagy belehal az ember, vagy megszüli a jéghegyet.

– Megöltél – mondta Kornélnak. – Most megöltél.

Aztán föltápászkodott.

A televíziós ügy, a fölkérés szinte rendelésre érkezett. Hornyok őt ajánlotta a belpolitikai osztálynak: fotogén, kellemes beszédű, közvetlen, de abszolút jogi jártasságú személyt kerestek. Lehetőleg nőt. Az külön érdekesség. Új sorozat: „Belépés a törvény kapuján.”

– Ha magát választják, fogadja el – mondta Hornyok –, olyan ez, mint a szilveszteri trombita, konfetti. A csinnadratta lefoglalja. Nem árt, nem használ. De talán egy kis öröm. A felszínes képességek csillogtatásának öröme. Másként elpusztul. Akármilyen most a mentőöv, ne válogasson! Lubickoljon egy kicsit. Aztán úszhat még eleget. És úgysem biztos, hogy partot ér!

Hajnal brillírozott. Fodrász, kozmetikus, és „csak azért is” koncentráció. Megtalálták benne, amit a műsorszerkesztő megálmodott. Csak egy icipicit kunkorítottak a haján, és egy icipicit lassabbra kérték a mondattempót.

– Miért nem ment színésznőnek? – kérdezte a rendező. – Ilyen természetes mosoly, ilyen artikuláció!

– Na, hát létezik, csak úgy, magától, ilyen csillagászati karrier? Már a tévében is? Öcsi, amíg te küszködsz! Ne légy naiv – mondta Nelli az első adás után. Fölajánlotta Kornélnak, bármikor lakhat nála havi ezerötért, ami jutányos, testvéri ár.

– A feleséged, az igen! Nem dobja be a törülközőt! – mondta Baron. – Jó kis pipi, és a tátogója is első osztályú. Ha megdöglik is, az a kedves nézőre nem tartozik. Vehetnél róla példát…

 

 

HANG nem hangzik.

 

– …Korni papa, nem bírom itt a csöndet! Igaz, a lármát se, amit otthon Mamucival produkáltok. Korni papa, én tizenkét éves leszek. Engem nem szabadna idecsapni Sanyóhoz. Társaság nélkül. Minden nyáron Hódos! Ágnes nenő azt hiszi, még mindig gyerek vagyok. Nem akarja, hogy a tévét nézzem. A korhatárt is komolyan veszi. És ájuldozik, amikor elmesélem, mit szoktak az emberek az ágyban csinálni! És akkor is ájuldozik, ha háborút lát vagy lövöldözést. Ha esik az eső, itt az unalomtól földobom a toppancsom! – Kiscili rángatta Kornélt fától fáig, néha szándékosan letaposott egy-egy korai tátikát, nemesített szarkalábat. – Vigyél már vissza Pestre! Mamuci Berlinben, legalább lesz három nyugodt napom. Amikor nem fürkészi senki, merre járok, és nem sipítozik, hogy ez már csavargás!

Kornél figyelt a tornác felé. Meg ne hallják ezek a kedves, derék emberek! Aki nem ismeri a kamaszodó természetet, azt hihetné, hálátlanság. Pedig csak a korral járó lázongás. Cilit mindig is valami furcsa túlfűtöttség jellemezte. Ez fordult az utóbbi időben ellenségeskedésbe. Nagyon unatkozhatott itt, ha most hajlandó Kornél karját megfogni, s cibálni őt ide-oda. Mintha játszana. Talán többet kellett volna foglalkoznia vele. Talán türelmesebben. De hát a saját anyja erre a leghivatottabb. Hajnal azonban teljesen megveszett. Mechanikusan elintézi a legszükségesebbeket, ez tény, erre nem lehet panasz, aztán eltűnik. Hol a bíróság, hol a tévé, most meg szakmai konferencia. Nelli szerint jókat mulat odakint, miért vitt volna különben hosszú ruhát? Hajnal, aki évekig hordta ugyanazt, most egyszerre hosszú ruha! De ebbe nincs Kornélnak beleszólása. Hajnal maga tartja fönn magát. És Kiscilit is. Ez is tény. És neki fogytán a tartaléka. A rádió! Ha nem lenne rádió, és nem lennének versek, ha nem lenne szinkron, előbb-utóbb Hajnalra szorulna. És mindent inkább, mint kérni. Baron fenyegetőzik. Jó, ez nyár, de ősszel neki teljes értékű színészre van szüksége. Megújította a szerződést, de ez az utolsó! Módjában áll jövőre meg nem újítani.

Egyáltalán, mindenkinek minden módjában áll. Csak neki jelöltek ki egy iszonyú kényszerpályát, ahol lehetetlen a legcsekélyebb korrekció. Ha megszakad, sem tud változtatni. Orsi hétről hétre hanyatlik. És nem akar visszamenni a kórházba. Ez is tény, a legsúlyosabb. Ez előtt meg kell hajolnia minden más érdekszempontnak, minden ésszerű érvnek.

Kiscili haszontalan. És nyilván sértődött is! De Kiscili egészséges. Hála istennek, hogy az. És most, hiába a sok akaratlan uszítás, mégiscsak az ő kezébe kapaszkodik! Amíg Hajnal Berlinben szórakozik. Mégiscsak ő viszi haza a gyereket, ha már expressz levélben kikövetelte.

– Cilike – mondta –, nem kéne kivárni azt a két napot? Amíg Mamuci külföldön van? Tudod, hogy úgy intézkedett. Pénteken érkezik, szombaton már jön is érted. Ma már szerda. Nem szeretnék botrányt.

– Nyugalom – Cili megvetette a lábát egy hangyaboly felett –, kell tudni Mamucival bánni! Majd azt mondjuk neki, már nagyon vágyakoztam. Hogy az ágyában alhassak legalább.

– Cili! És ez igaz?

Kiscili rántott egyet a testén.

– Nem – kiáltotta védekezve. – Az régen volt, amikor kicsi voltam. Ma már meg sem engedné. Csak a Nagyi. De a Nagyihoz se megyek. Folyton csókol. Ide is utánam jött, öt napig pisilni is elkísért. Te majd adsz pénzt, még főzök is neked. Ágnes nenő megtanított. Elég, ha este hazajössz, napközben nem félek sose! – Hódító pillantást vetett Kornélra.

Kornél hitetlenkedve figyelte. Mégis lappang ebben a gyerekben iránta valami szeretetféle? Minden meleg jó ebben a dermesztő belső hidegben.

– Persze – óvatosan magához húzta –, Korni papa megoldja. Beszélek Sanyóékkal. Nehogy megbántódjanak. Fölviszlek, te leszel az én kis önálló gazdasszonyom két teljes napig!

Ráér talán a hét végén Csabagyöngyére utazni. Két nap alatt nem változhat semmi. Megmutatja Hajnalnak, hogyan kell egy kislányt lefoglalni hasznosan, jó irányba. Mert a csavargási hajlam veszélyes. De kitől is láthatta? Innen oda, csak sose otthon, sose egy helyben.

Ezt Sanyótól is megkérdezte. Cili kint maradt még, bottal piszkálta a hangyákat.

– Kornél, de hát erre te vagy, már ne haragudj, az élő példa! – Sanyó csóválta a fejét. – Nehezen tudod egy gyereknek, akinek sose engedted meg, hogy a kártyába tekintsen, megmagyarázni, hogy amit nálad tapasztal, az nem élvezetes szokás, hanem keserves szükségszerűség!

– Sanyó, úgy beszélsz, mintha nem értenéd, hogy én két család gondját vettem magamra. Ép elmével át lehet látni, hogy ez már-már embertelen!

– Senki sem okol téged. A helyzet szorított satuba. De nem csak téged! Kornél, a legnagyobb, legőszintébb tiszteletem mellett is úgy érzem, hogy te mindenhol mindig tökéletesen jó akarsz lenni, és a végén sehol sem felelsz meg. Persze fogalmam sincs, mit csinálnék én a te helyedben. Valószínűleg ugyanezt. Csak talán jobban odafigyelnék közben a páromra. Akit végül is választottam. Hogy ő hogyan képzeli. És semmiképpen nem kizárni. Részletezni a bajokat, inkább ezerszer elmondani ugyanazt, mint véletlenül elhallgatni!

– Hát nem elég átélni?! – Kornél kínzottan fölugrott. – Még szüntelenül beszélni is róla? Hajnalnak? Aki született élveboncoló? Ha négy mondatot szólok, harmincat követel. Megőrülök az ellenszenvtől, ami csak úgy sugárzik az arcáról, ha Csabagyöngye ártatlan nevét kiejtem!

– Talán ez a baj – mondta Sanyó csöndesen –, hogy Csabagyöngyét az ártatlanok világává avattad. Hajni szegény nem ugyanolyan ártatlan? Talán ha tárgyilagosabban mérlegelnéd a régi családodban kialakult helyzet okait. Talán ha nyíltabban szembenéznél a felelősséggel, amiben, ne haragudj, de a volt feleséged is osztozik!

– Beteg! – kiáltotta Kornél. – A beteg ember más kategória!

– Akkor is beteg volt, amikor hozzád ment feleségül – Sanyó óvatosan fogalmazott. – Beszámítható állapotban kötötte egy egészséges, fiatal ember teljes életét magához. Van mentsége: mindenki boldog akar lenni. De ezért szentté avatni túlzás. Hajni rovására különösen. Cilin is látszik, hogy fáj neki. Hogy végül is két apja közül egy sincs. Nagyon elvadult. Mi is érezzük. Pedig igyekszel. És szereted is! Már amennyire ilyen körülmények közt szeretni lehet. A szeretet időigényes. És lecsapolja az energiát.

– De hiszen most is ideloholtam! Egyetlen levélre! – Kornél visszafogta a hangját. – Hiszen törődöm vele is! Annak ellenére, hogy a húgod, öntsünk tiszta vizet a pohárba, már régen tojik a fejemre. Minden alkalmat megragad, hogy távol tartsa magát; nem a háta mögött, a szemébe is megmondtam: fütyül ő arra, mi fáj nekem. Csak ballaszt a pályáján, ami nekem élet-halál!

– Nem értem. – Sanyó hívta Ágneskét, odaültette középre. – Te érted, Ágneském? Hajninak vannak hibái, kinek nincsenek, de éppen az ellenkező a hibája: túlságosan benne akar lenni! Ez még lehet erény is! Kornél, ne ítélj elhamarkodottan! És ne higgy elfogultnak. Nem vérségi alapon formálok véleményt. Tanácstalan vagyok. Igaz. De meg mernék esküdni rá, hogy Hajni szeret!

– Vagyis tudna még újra szeretni – mondta Ágneske tárgyilagosan –, női szemmel így vélem. Ha, kedves Kornél, nem a férfimakacsság vezérelne, hogy csak úgy lehet minden, ahogy te eltökélted! Sanyó nem művész, nem mérhetem hozzád, de ha észreveszi, hogy véletlenül beletaposott a lelkem közepibe, hátramegy a kertbe, leszakít egy rózsát, és este a tányérom mellé fekteti.

– Idealisták vagytok – mondta Kornél. Ezen nevettek. – Igenis, idealisták! Rózsa! Drága gyerekeim, vittem virágot Csabagyöngyéről, kidobta az ablakon!

– Mert a Lizi kertjében szedted! – dadogta Ágneske. – Én nem is konyítok a pszichológiához, és lehet, hogy nagyon csúnya tőlem, de talán én is kidobnám!

– Hát nem! – Kornél rázott a szakállán. – Én az ilyen kicsinyes szempontokra nem építhetek! Ágneske, Sanyó: inkább parazsat köpnék, de legalább ti ne legyetek értetlenek! Pusztul a gyerek. Napról napra. Semmi másra nem tudok gondolni. Csak az őröl bennem, hogy megkezdődött.

– Ne fantáziálj! – Sanyó és Ágneske mellé hajoltak jobbról balról. Ágneske leitatta az izzadságát. Sanyó a görcsös ujjakat egyengette. – Bizonyára csak egy rossz periódus.

– Állandóan hányingere van. Eszem itt az epret, és közben látom, ahogy ő meg kihányja. A kórházban sem csinálnak semmit. És nem is diagnosztizálják. Lefogyott. Vagy sír, vagy hallgat. És az orvosok hümmögnek.

Mintha testvérek között lenne, ő is tudott egy kicsit sírni. Végre. Átkönnyezte Ágneske kötényét. Sanyó csuklóját szorította.

– Kopik a memóriája. Összehúzza a szemöldökét, és nem emlékszik, mit tanult félórája! Ő, aki megyei vetélkedőt nyert még az általánosban! És szédül. Szivárványszárnyakat lát a járdaszélen. Majdnem elütötte egy Volán-busz.

– Kornél – Sanyó a földhöz csapott egy cseréppoharat. – Ha ilyen tehetetlen ez a híres emberiség, hogy meg ne zavarodjam már! Iszonyat. Piszok, rohadt igazságtalanság! Egy gyereklány! Amikor agyonélt szörnyetegek garázdálkodnak a luxusvillák platánfái alatt! A híres világban! És mi pofázunk, mi, híresek! Erre minden szöveg hiába.

– Kérlek – Ágneske leguggolt Kornél elé. Szelíden elsimította a haját. – Kérlek, ezt így Hajnalnak is elmondtad? Így? Takarás nélkül?

– Nem – Kornél megrázkódott. Az olvadás véget ért. Rendbe szedte mimikáját, a gesztikulációit megfegyelmezte. – Elkezdtem. Egyszer. Kétszer. De valahogy mindig a torkomon akadt. Mindig szólt valamit. Amitől berozsdáltam. Vagy amiről úgy éreztem, csak játszik. Hajnal jó színésznő. Vagy én lettem folytonos vádló helyette. Édes drágáim, mit tudom én. Bocsássatok meg. Most se kellett volna. Egy percig könnyebb, azután még nehezebb.

– Hajni szeret – ismételte Sanyó konokan.

– Még szerethetne – csatlakozott Ágneske. – Meg ez a Cili is! Eredj vissza hozzá. Isten bizony, emlegetett, isten bizony, ahogy szegény anyám szokta volt. Eredj, no! „Korni papa ideges meg mérges, de ha lehiggad, néha aranyos”, éppen tegnap mondta, amikor Sanyó bele akarta diktálni a borsólevest. „Korni papánál nincs erőszak!” És bízzunk a természetben, nem lehet talán olyan kegyetlen. Bízzunk benne, ki minek nevezi.

– Korni papa, megint vörös a szemed! – Kiscili a szomorú férfit lehúzta maga mellé a vidám fűbe. – Ígérd meg, hogy nem kiabálsz. Amíg Mamuci meg nem érkezik, legalább addig!

– Légy jó hozzám! – Kornél átölelte a sovány vállat. – Mintha mindig kiabálnék, úgy oktatsz! Pedig!

– Pedig csak gyakran! – Kiscili kacagott. – Tudsz te jópofa is lenni. Azelőtt mindig megvédtél. Ha Mamuci taslit adott. Még akkor is megvédtél, amikor tényleg megérdemeltem!

– Hát én ilyen hülye vagyok. Na, látod! – Kornél mártózott a pillanatnyi enyhületben. – Mit csinálsz itt? Bántod a hangyákat?…

 

 

– …Dehogy bántom! Csak föltárom a járatokat. Ezzel a gallyal, Korni papa, óvatosan. Hogy nyüzsögnek! Sokkal nagyobb terhet hurcolnak, mint a testük. Amíg védett helyre nem juttatják, nem nyugszanak. Nézd! Micsoda sürgés-forgás! Mint egy film! Amit vízszintesen vetítenek. Olyan érdekes!

Kornél föltérdelt. Kiscili balról utánozta. Kezüket térdükre támasztották, homlokuk a boly fölött csaknem összeért.

Alattuk zajlott az élénk, feketés, csillogó világ. Kiscili az ágacskával arrább piszkált egy parányi morzsát. A hangyák villanásnyi megtorpanás után újból rátaláltak. Még szorgosabban vették munkába.

– Úgy igyekeznek – mondta Cili. – Mégis van, aki méreggel irtja őket! Vagy forró vizet önt a tetejükbe. Vagy undorodik és beletapos.

– De mi nem – mondta Kornél –, mi vigyázunk rájuk. És figyeljük szép csendesen.

– Nézd ezt a picit! Hogy erőlködik!

Kiscili megpróbált besegíteni egy fűszállal. De a hangyácska nem értette, a feladatba belegabalyodott: azt hitte, a fűszál az, amit meg kell hódítania. Le akarta húzni, és nem a morzsát emelni vele.

– Miért van ez? – kérdezte Kiscili. – Hogy ártani könnyen sikerül? De cipelniük egyedül kell?

Kornél nem felelt. Bólogatott. Visszatottyant a földre.

– Nem félnek! – Kiscili közelebb hajolt. Lehelete a mozgást épp csak megsürgette. – Hogyan nem félnek tőlünk?

Kornél még egyszer áttekintette a célszerű, gyanútlan sokadalmat. A lyukakat, ahol eltűnnek a súllyal, s a lyukakat, ahol fürgén, szabadulva kibújnak megint és megint.

– Nem tudják – mondta. – Nem tudják, hogy létezünk. Sok mindent tudnak. Bátrak. Ha jön egy ellenséges raj, védekeznek. Talán néha támadnak is. Csak rólunk nem tudnak. Ami fölöttük van, arra egyszerűen nincs érzékszervük.

– De azért mi vagyunk – Kiscili hátradőlt. – És ők is vannak! Korni papa, ez csodálatos.

Meleg szellő emelintette a hajukat a fejük búbján. Nyárdelelő. Tekintetüket felkapták. Játékos alakú fény a lombok között: változékony árnyfigurák.

– Cilikém, készülj. Szalad az idő!

Sanyó sokáig integetett utánuk, ahogy baktattak kézen fogva az úton.

– Mi a mi bajunk ehhez képest? Hogy az új tanácselnök gyűlöl, amióta szóltam, ne ordítson a fogadóórán? Aljasság, hogy az emberekkel az én nevemre hivatkozva packázik! Majd megbirkózunk. Nem adjuk fel. De Hajni egyedül van. Azonnal írok Hajninak! Ágneském, meg kell próbálnunk. Elmeséljük. Kornél helyett, úgy, hogy megértse!…

 

 

„…Orsit mentők vitték a kórházba. Lizi.” – A távirat „sürgős” jelzéssel már egy napja a postaládában hevert.

– Cilikém – Kornél száz forintot nyomott a gyerek markába –, hívd fel a Nagyit. Vagy egyenesen menj át. Nagylány vagy már te! Nekem most muszáj Orsihoz! – A táviratot automatikusan darabokra tépte. – Hagyjál cetlit Mamucinak. Hogy megint kórház. Még az esti gyorsot elérem. Huszonkettő, huszonkettő, huszonkettő, a francba, foglalt! Hatvanhat-hatvanhat-hatvanhat, taxi? Nem, nem ordítok, kérem, csak a vonat! Ne tessék engem nevelni! Kazakovits Kornél. Igen, azonos. És ha nem lennék azonos? Ne mentegetőzzön. Küldje a kocsit. Ipartelep, sárga tömb, római tizenegy per három. És elnézését, én is!

Dőlt róla a víz.

– Cilike, megőrülök!

– Te most azonnal el akarsz utazni? – kérdezte Kiscili. Már teli volt tervvel. Hazafelé aprólékosan kidolgozták a két napot. Azt is, hogy virággal várják Mamucit a Ferihegyen.

– Hát nem világos, hogy Orsika újra kórházba került?

– És nem vinnél magaddal? – Kiscili közelebb lépett. Már alig emlékezett Orsira. Valami halvány folt, és egy végtelenségig nyúló trikó. – Nem vinnél le kivételesen?

– Miféle családi vonás ez? Hogy ti folyton csak magatokra tudtok gondolni? – Kornél letépte az izzadt inget, másikat keresett, fölvette gomb nélkül. Ránézett a szürkészöldre fakult gyermekarcra. – Jaj, hát csak idegességemben! Cilike, te, aki ép és egészséges, okos kislány vagy, nem bírsz ki két napot? A Nagyival? Hogyan vihetnélek el?

„Amikor azt sem tudom, mire érkezem.” – De ezt már csak gondolta. Reflexszerűen jutott ki a pályaudvarra. Egy biztos: a lakáskulcsot Kiscilinek valamelyik zsebébe tette. Vagy a polcra. A kulcsot. Hogy ne legyen kizárva.

Hajnal a bohóckodó protokoll fogadásoktól csüggedt-csömörlötten, a sok előadástól, koncentrációtól fáradtan, pénteken érkezett. A gép késett, valami légzsák így is összevissza dobálta. Az utasok fele rosszul lett, ő kibírta. Nagy alvásra készült a csendes, tisztán hagyott lakásban. Kiscili Sanyóéknál, legfeljebb Kornél bukkan elő Csabagyöngyéről, hogy futólag üdvözölje, és rohanjon vissza. A gépen még az a képtelen ötlet is eszébe jutott, mi lenne, ha Kornél kijönne a repülőtérre. Ha nem is változna semmi, de azért mégis!

Már az utcáról látta, hogy a sötétítő függöny szét van húzva. Legalább itthon várja! A szegény Kornél.

Fölvonszolta a bőröndöt.

Ösztönösen a régi-régi jelzésükkel csöngetett. Egy hosszú, két rövid, egy hosszú.

Senki.

Előkotorta a kulcsot. Nem fordult jobbra.

Az ajtó nincs bezárva.

Hajnal rémülten beesett a küszöbön. Kornél mindig zárja belülről is az ajtót. Rendes körülmények között. De mi ez az émelyítő bűz?

A koffert a sarokba lökte. Hacsak nem csinált magával valamit! Baron szerint, ha nem veszik erélyesen kézbe, arra is képes! Ha a rémképek eluralkodnak rajta.

Átbukdácsolt három fölborított széken, széttaposott négy sárgabarackot, kidöntötte a padlóváza poshadt vizét, amíg tudomásul vette: nincs baj. A lakás üres. Csak a szétszórt ételmaradékok, csak a bebüdösödött tejeszacskó szagát érzi, csak a szőnyegre hordott homok csikorog a talpa alatt. Csak a korai meggy leve festette meg az ágytakarót.

Csuklani kezdett. Ivott egy homályos pohárból. De csak csuklott tovább. A lába meg zsibbadt.

Kiscili! Ezek Kiscili nyomai!

Hogy került föl már a gyerek? És akkor most hol van? És mit jelent a nyitott ajtó?

Hülyeség. Ekkora gyereket nem lopnak. De elcsalhatják. Kiscili bizalmas az idegenekkel. A hízelgő szót imádja. Cecília rászoktatta.

Csak még a számokat eltalálja a tárcsán! Csak még arra legyen ereje, hogy visítson a kagylóba!

– Mama – sikította. – Nálad? Kiscili, ugye, nálad?!

– Nálam? – sikította Cecília vissza. – Teremtőm, nálam keresed? Amikor három hete éppen a bátyád, a tulajdon fiam fosztott meg az egyetlen vigaszomtól? Amikor engem, a tulajdon anyját, az az Ágneske nevezetű némber Hódosról kiutált? Csak mert védtem az unokámat, amikor nem akarta a hagymát megenni, paraszt dolog, és akkor nekem, nekem azt merte mondani az a tömött liba, hogy kórosan kényeztetek! Hát maradhattam egy percig is? De teremtőm, hogy még el is tűnjön? Teremtőm, ha egy szatír leteperte azon a környéken! Hívd a rendőrséget! A saját kezemmel fojtalak meg az egész branccsal együtt, ha csak egy haja szála is meggörbül az én unokámnak! Amíg ti ide-oda kószáltok, az a szegény kis árva!

– A szegény kis árva megjött – mondta Hajnal. – Már két perce.

Kiscili a falnak támaszkodva állt, a kagylóból harsogó szóáradat végét leste. Hajnal magas sarkú cipője a lábán. A száján a sebtében letörölt rúzs maradéka.

– A disznó! A csavargásból! És amit kap, az az övé lesz! – Hajnal gyorsan letette a kagylót. Közelített Kiscilihez. Csak semmi tárgy ne kerüljön a kezébe. Mert most ki kell adni. A rettegést, a fájdalmat, a dühöt. Másképp, ha visszanyeli, szétpattan az agya.

Kiscili a karjával elfödte az arcát, lekuporodott, a nyitott tenyér mindössze a hátán csattant, egyszer-kétszer. És Hajnal csuklója máris megbicsaklott Kiscili kemény könyökén.

– Hát még ezt sem?! – kiáltotta Hajnal. – Hát téged még tisztességesen megverni se lehet? Hát mindent tűrnöm kell? A mocskot, az izgalmakat! Mi történt itt? Hát itt soha, semmi sem kiszámítható? Mire érkezem? Honnan jövök én? Kéjutazásból? – Leborult a szőnyegre, a taposott barackba. – Megdögleni! Miért olyan nehéz megdögleni?

A telefon fölberregett.

Kiscili fürgén tápászkodott; a kagylót szorosan a füléhez illesztette. A hisztérikus szidalmakat higgadtan végighallgatta.

– Senki sem bántott – mondta végül. – Nyugodj meg, Nagyi. És Mamuci sem tébolyult. Ő se bántott. Csak tényleg elkéstem, mert elcseréltem a karórámat egy Levi-Strauss farmerövre. És Ágnes nenő sem dobott ki az éjszakába. Nem, nem. Korni papa jött értem két napja. Mert én így akartam! Nem, Nagyi. Nem hálátlanság veled szemben! Csak Korni papa elfelejtette ideadni a lakáskulcsot. Nem mehettem hozzád olyan messzire! Kirabolnak közben minket! Éppen csak a térre! Különben sem vagyok óvodás. Nagyi, ne is haragudj, ha fölhívlak, iderohansz! A szabadságom, igenis! És azért Korni papa sem gazember! Csak itt kellett engem hagynia, mert jött a hívás. Szia, Nagyi. Persze, persze, Nagyi. – Sóhajtott, gondosan eligazította a néma kagylót. – Kelj föl, Mamuci. Bocsánatot kérek. – Kilépett a magas sarkú cipőből. – Egy kicsit féltem. Két nap egyedül. Csak a tér, csak a közért. De azért ismerd el, ez már valami!

Megérintette anyját, aztán mellé ereszkedett. Pöckölte a barackmagot. Ültek a maszatban.

Hajnal lassacskán átölelte.

– Én vagyok a hibás. Nem lett volna szabad ebben az emberben bízni. Akinek füttyentenek, és képes téged a sorsodra hagyni. Se kulcs, se pénz, se egy sor írás!

– Nem egészen, Mamuci! – Kiscili nem folytatta. Szerencsére megúszta. Szerencsére Mamuci is kezd magához térni. Már ijesztő volt. Ahogy feküdt és fetrengett. És Korni papa azért mégiscsak cserbenhagyta! Kórház ide, kórház oda. Nem vitte el. És száz forint semmi. Ha nem a Nagyinál kosztol. És a kulcsot is csak emlegette. Hogy valami zseb. Nincs is zseb a nyári ruhán. – Fontos, hogy itthon vagy, Mamuci! Csinálok neked egy szörpit, Hódosról, valódi! Holnap kitakarítok. Te ne nyúlj semmihez ma már. Négy zsemlye is van. Meg margarin. Ugyan, kelj föl a földről. Mamucika, Micuka!

Felnőttnek érezte magát. Intézkedett a konyhán. Végül is jó két nap volt. Jó, ha az ember fél, aztán legyőzi. Ha azt a vacak kulcsot Korni papa itthagyja, s nemcsak beszél róla, talán elmegy a Nagyihoz. És akkor nincs bátorsága visszaszökni. Zseb! Utoljára áprilisban hordott zsebes kabátot!

Még szalvétát is tett a tálcára. A poharakat elmosta. Mamuci allergiás a foltos pohárra. Mamuci rendmániás.

Csak éppen ezt a nyomorult tavaszi kabátot hagyta a fogason! Három hónap óta! Megakadt rajta Kiscili szeme, ahogy hurcolta befelé a vacsorát. És hirtelen eszébe vágott a kép. Egy kapkodó kéz. Egy csusszanó kulcs.

Habozott. Szégyenkezett. Aztán döntött.

„Nem vagyok köteles. Nem vagyok köteles emlékezni rá. Futtában történt. Futtában. Majd Korni papa tisztázza magát. És akkor felkiáltok: jé!”

– Mamucika-Micuka! Itt a te rossz kislányod! Egyél!

– Nem vagyok köteles úgy ugrálni, ahogy éppen a nótát fújják – mondta másnap Hajnal, és eltépte Sanyó levelét. – Sürgősen beszélnünk kell?! Miről? Az engedélyem nélkül kiadták a gyerekemet. Amikor tudhatnák, hogy bizonyos dolgokra Kornél alkalmatlan. De őket is elszédítette a mézes modorával! Beszélni? Sanyóval? Ismerem a kölyköm hibáit. De akkor is az enyém. Slussz. Senki többé az ügyeimbe az orrát bele nem veri…

 

 

HANG közeledőben. ...é...u...i...u... Távolodóban. É...U...I...U...

 

– …Te meg, Orsikám, újabban lenyeled a magánhangzókat. Úgy kell kikövetkeztetni, mit is akartál. Ez már igazán csak kapkodás vagy hanyagság. – Kornél nyugtatta a lányt. Egyszerre akar mindent közölni, aztán hirtelen elhallgat. S inkább legyen hanyagság, mint tünet! Mint a kétségtelen memóriazavar.

Bár ahhoz sem kell feltétlenül betegség. Hiszen Kornélnál is kiesett egyszer egy egész szövegtömb. Azon a szörnyű színházi estén. S hiába fogadná a szerepet most ősszel: képtelen a szavakat rögzíteni. Legyen Baron türelemmel.

S a kulcsügy! Menthetetlen vétség. Rosszul emlékezett, hogy valahova mintha le, vagy be, de nem Cilinek!

„Talán a kukába dobtad” – mondja Hajnal gúnyosan. Lehet. Azóta sem került elő.

Bezzeg Kiscili esze vág, mint a beretva. Hamis kis jószág. Örül, hogy a büntetést megúszta. Dehogy említi, hogy azt a bizonyos cédulát neki kellett volna megírnia, rá lett bízva abban a zűrzavarban! Dehogyis említi, hogy a százast csak költőpénznek kapta, mert határozottan a nagyanyjához ígérkezett, illetve Kornél határozottan oda küldte.

Vádolja be az anyjánál? Amikor olyan bűntudatosan pislogott, és a szájára tette kérlelően az ujját? Legalább kettejük közt békesség van odafenn. Neki pedig tulajdonképpen mindegy. Minden mindegy. Csak Csolnok nyilatkozna. De Csolnok már továbbpasszolja. Küldözgeti őket.

– Vidd föl Pestre – mondja –, Balázs professzor a specialista. A kórházi fölszereltség se mindegy. A készenlét! Most csak vaklárma volt, szimpla gyomorrontás, erős hányás, fejgörcs, meglehet. De azért a vese! Gyanakszom a vesére.

– Hogy vigyem föl, éppen most, szorgalmi időben? Évkezdet, harmadik gimnázium! Tavaly is túl sokat mulasztott, úgy osztályozták, külön engedéllyel.

– Édes öregem – Csolnok túl sokáig tisztogatta a szemüvegét, aztán a fénybe tartotta, mintha még mindig keresne egy rejtett pöttyöt rajta. – Édes öregem, én a ti helyetekben, egy év halasztás, nem a világ!

– Úgy van – Lizi föl sem háborodott. – Most már én is amondó vagyok, Kornus, a dolog végére kell járni. Nem megoldás: hol kint, hol bent, szegényke, a legváratlanabbul! Nem tudnak itt ezek semmit, szerintem mellékezelik. Egy év alatt Orsi kiheveri az ijedelmet meg a sok felesleges szekatúrát. És jövőre frissülten újra kitűnő lesz! Kornus, gondold meg, közepes eredménnyel az egyetemre úgysem vennék fel! Akkor meg minek tanulgasson? Majd ha beáll az egyensúly, lehet tőle újra követelni! A képességei maximumát! Kornus, tárgyalj azzal a Balázzsal, pénz nem számít, biztosít ágyat a klinikán, én meg megkérem az unokahúgomat, locsolja a kertet, és hetenként egyszer nézzen rá a házra. A faleveleket is össze kell gereblyézni, a sógorom pedig szívességből eltakarítja a járdáról a havat, ha éppen a körülmények még mindig úgy hozzák, hogy télen is Pest.

– De Lizikém, te is Pestre? Hogy akarod a dolgokat? – Kornél kereste a tapintatos fogalmazást.

– A szállásomat megoldani? – kérdezte Lizi. – Kornus, ismerhetsz: nem költözöm hozzátok felesleges koloncnak. Ettől álmodban se félj! Amikor már lassan neked sincs ott rendes, emberi helyed! Ha nem is vagy kiüldözve, Nelli mindig túloz, de azért nem véletlen, hogy nálunk jobban érzed magad. Bár tisztelet Hajnalkának. Nem női munka az övé. Hogy maradna a te szolgálatodra energiája? Viszont a te pályád mégiscsak megkívánná, hogy legyen egy fészek. Ezt teljesen pártatlanul ítélem meg, Kornus, és nagyon sokan vannak velem egy véleményen, a régi hódolóid, bizonyos csabagyöngyei körök, aggodalommal figyeljük, hogyan szorulsz a perifériára! Te, aki a Hamlettel kezdted! Sehol sincs a neved a plakáton, az unokaöcsém múltkor Pesten járt, és az oszlopokon átböngészte!

– Kérlek, Lizi! – Kornél rákiáltott. – Ezt egyszer s mindenkorra hagyd abba! Én tudom, miért vonultam egy időre vissza! És én döntöttem! Nem engem mellőznek, hanem én a kicsinyes játékaikat. És Hajnalka nem beszédtéma. Semmilyen formában. Arra felelj: ha elkíséred Orsit, szerintem feleslegesen, hiszen kíméletre szorulsz magad is, hol akarsz lakni?

– Nem kell nekem feltétlenül hideg-meleg vizes luxusszálloda, mint Hajnalkának Berlinben! Harmadosztályú is jó. Sőt IBUSZ-szoba. Egy lyuk, bánom is én, ahonnan a kórház megközelíthető. Engem nem lehet Orsitól elszakítani. Mi ketten összetartunk. Ha fulladok, ő hívja az ügyeletet. Múltkor a fodrásznál fektettek le, szerencsére itt mindenki tudja a bajomat, és jók az emberek. Az ő jóságuk segített át a nehézségeken, amikor Kornus, hányszor, de hányszor legszívesebben bevettem volna az ötven darab Eunoctint!

– Elég!! – ordította Kornél.

– Kornus, mindig túlfűtött voltál. De ezt régen meg nem tetted volna! Hogy ilyen kíméletlenül rám ordíts, amikor éppen azon dolgozom, miként lehetne téged egy kicsit tehermentesíteni. Ha én is Pesten vagyok, váltjuk egymást a kórházban, és marad időd, hogy a fiatal, szép feleségeddel törődj! Mielőtt valaki elhappolja!

– Fiatal? Szép? Feleség? – Kornél a fotelba süllyedt. – Lizi: nem áll meg a naptár. Senkinek.

– Miért? – Lizi szeme fölcsillant. A zsámolyra kuporodott, Kornél lábához. – Már nem olyan csinos? Az csak smink a tévében? Annyira takar a festék? Majd ha a negyvenet betölti! Negyvenhatodik évemet tapostam, amikor törvényesen is elhagytál. Negyvenkettő múltam, amikor váratlanul bejelentetted, komolyan vagy szerelmes! És amikor Orsi beteg lett, a harmincas éveim közepén járva, körülbelül akkor éreztetted elég világosan, hogy mint nő, ne környékezzelek! Kornus, én szinte tizenöt esztendeje élek szűzi érintetlenségben. Hogy mi az öregség, azt én tudom! De előbb-utóbb mindenki meg fogja tudni! Ha a gonoszságnak csak a csírája lappangana bennem, azt mondanám, ez az egyetlen vigaszom!

– Lizi! – Kornél felugrott. – Mit akarsz? Hát nem teszek meg mindent, ami csak tőlem telik? Ezzel a siránkozással a pokolba kergetsz.

– Miféle siránkozás? – Lizi csodálkozva, sértetten nyitotta nagyra a szemét. Szaporábban szedte a lélegzetet. – Kornus, ez csak az igazság! És nem akarok semmit, csak azt, hogy ha Orsit Pestre kell vinni, én is mehessek!

– Nem akrk Pestr menni – tiltakozott Orsi. Valóban összeszaladtak szájában a hangok. De csak ha dühbe gurult. – És ne fgyelmeztess! Flesleges. Fe-les-le-ges. Ha így a fülednek könnyebb. Majd szótagolok.

– De hát neked is érdeked. Kislányom, alaposan ki kell vizsgálni, egyszer s mindenkorra, a gyomorbántalmakat mi okozza?

– Már a nagybetűk is összefolynak. Olvasni sem tudok rendesen. Azt is Pesten fogják „kivizsgálni”?

– Azt is. Komplex módszerekkel.

– Kiesik a kezemből a toll. Félóra után. Egyszerűen lebukik valami ólmos fáradtságtól a fejem.

– Talán ha mozognál! Kocognál egy kicsit!

– Akkor meg a lábam csuklik össze. Mintha rongyból lenne a térdem. – Orsi kérlelhetetlenül, ütemesen csapdosta az angol–magyar szótárat az asztal lapjához. – És hiába! Amit tavaly tanultam, az is kiesett. Pedig tudod, hogy nyelvből versenyt is nyertem. Tegnap mégis méznek fordítottam a pénzt. Money – honey. Az egész osztály rajtam röhögött. „Time is money”: az idő méz. Pedig nekem valóban az. Beleragadtam, tatuskám, ebbe a köcsögbe! Pest, nem Pest: én már ki nem mászom. De ha téged megnyugtat, meg anyust! Egyvalamire jó: nem kell az iskolában naponta megszégyenülnöm. Magyarból kihívtak a szakfelügyelő előtt. Velem szokott szegény Eta néni dicsekedni. Leblokkoltam, érted?! A tavalyi ismétlésből azt nem tudtam, Vörösmarty mikor született! A halála évét mondtam be helyette. Eta néni odasúgta, a fülem az egyetlen, ami még ép, odasúgta: „beteg”, a szakfelügyelő pedig rám nézett, és azt mondta: „aki beteg, feküdjön”. Hát fekszem akkor. Szép vízszintesen. Ha annyira erőszakoljátok, hát Pesten. Anyust bízd a rokonaira. Úgyis körüldongják a fejét. Csináljanak is már valamit. Egyáltalán, unom a dumát! – A szótár pufogott.

– Orsikám, mérhetetlenül eltúlzol, felnagyítasz mindent! – Kornél elvette a könyvet, a saját hátát tartotta oda: – Ököllel, Orsikám, ha ezzel egy kicsit lenyugtatlak!

– Miért verjelek én téged? – Orsi hirtelen megölelte. – Meg vagy te éppen eléggé verve!

– Orsi, ha Hajnalka nénire célzol!

– De apus. Hajnalkára? – Orsi gyámolítva belefésült Kornél szakállába. – Mi köze neki ehhez? Egyszer rendes volt hozzám. Hogy aztán kirekesztett, meg lehet neki bocsátani. Szeretett téged, Bumbó!

– Ez nem pontosan fedi!

– Öreg Bumbó. Nem mindegy? Hagyjuk ezt a témát! Ezt az egyetlen témát hagyjuk. – A gyermekkori mozdulattal gyűrte, tépdeste a szoknyája alját.

– Te semmivel se izgasd magad feleslegesen! – kiabált Kornél.

– Ne kiabálj – szólt rá Orsi csendesen.

– Kiabálok?! Ilyen az orgánumom!

– Te kiabálsz, futkosol, anyus siránkozik és üldögél. Hát szerezz ágyat azon a nyomorult Pesten. Talán a pesti orvosok közt akad egy normális. Aki hajlandó felnőttként kezelni és eligazítani. Itt mintha csökkent szellemi képességű volnék, úgy gügyögnek velem. És közben egyre rosszabbodnak az éjszakák.

– Talán el tudom intézni – Kornél feszült az igyekezettől. – Talán van rá mód, hogy a klinikán anyus is kapjon helyet. És akkor éjjel sem érzed a magányt.

– Mondd, apa – Orsiból a fojtott indulat kitört –, te valóban ennyire gyermeteg vagy? Ennyire nem értesz semmit? Vagy csak megjátszod? Szegény anyust az én ügyembe ne keverd bele! Nem partner. Akármilyen jó, és akármennyire szeretem. Nem partner. – A szeme elborult, lecsavarodott hangjának lobogása. – Amikor jön a sötét…

 

 

– …Már ne is haragudj, kis Baron, én veled nem vitázom – mondta Kornél. – Irgalomból ne tarts a színházadnál. Tavasszal bontsd föl a szerződést. Nem fogom hetenként végighallgatni az eszmefuttatásaidat. Az igazi művészről, aki a legnagyobb gyötrelmek közepette szüli a gyöngyszemeit. Nincs lelki kapacitásom, hogy én vigyek egy egész darabot! Címszerepben! De a pénz is kell a kórházra, ha egyáltalán sikerül elintézni, már három hete csak türelemre intenek, pótágyra mégsem szeretném. Ezért kértelek, add Kentet, lefoglalom magam, s nem nevezhetsz kenyérpusztítónak. De a Leart nem vállalom. A bolondot sem: régi vágyam, nem ronthatom el.

– Hülye állat – mondta Baron –, pedig mit tudnál Learből kihozni, éppen most! – Gyorsan helyesbített, mert Kornél megemelte a bronzszobrocskát az asztalon. – Éppen most szúrod el a pályádat örökre. Bele kéne vetni magad ebbe a hatalmas melóba, hogy ne legyen egy perced se a rágódásra. Könyörtelen törvény ez, te barom! De legalább törvény, de legalább színház, nem a nagy nihil!

– A feleségem! Ő minden pillanatát kitömte. Ő aztán őröl a maga törvénye szerint. Ő a te embered. Nem akarod szerződtetni? A tévénél már bevált. Adod a Kentet, vagy kilépjek?

– Adom, adom, és most teszlek tönkre. Ez az átkozott moralitás! De ha kint vagy a próbatáblán, begyere! Hallod? Hej, a cinikus-bölcs Kant, mennyire tudta: Az a boldog, aki senkit sem szeret!

– Megvan már a kórházi hely? – Hajnal a melírozott parókáját fésülte, a fodrászról leszokott. A jövő héten két rutin tárgyalás, és egy újabb felvétel. Valami cikket is kértek. Olvasmányos formában A mi világunk magazinba. „Férfibűn, női bűn.” Nincsenek már kizárólagos férfibűnök. Sajnos a bűnben a nők már egyenrangúak. Precízen ölnek, lelkes terroristák, és halálos dózisban szedik a kábítószereket. Még a nemi erőszakot is elkövetik, csak rejtetten, „tetten nem érhető” módon. Bár a tudást is lekoppintották volna ilyen tökéletesen! Lehet erről értekezni, ha nem is népszerűen, de őszintén, és adatokkal támogatva. A hirtelen kapott, rosszul használt szabadság! Talán csak átmenet. Lépésről lépésre feltárni a folyamat pszichológiáját.

– Nem akarok beleavatkozni, de hívtad azt a Balázs professzort újra? Ha egyszer ki kell vizsgálni, akkor minél előbb. Ha azért egy tanácsot, tőlem, a szörnyetegtől elfogadsz!

– Szörnyeteg! – Kornél az ég felé csapta a kezét. – Ez a patetikus hang! Csoda, hogy érdeklődsz. Nem hívtam. Baron teljesen kiborított. Különben is, mindig ugyanazt mondja, ő a gyereket egyszer megnézte, várni kell a szabad ágyra. Mindig ezt mondják, vagy ő, vagy az asszisztense, vagy a felvételi iroda!

– Ilyen nagy színész! – Hajnal odahagyta a parókát. – És képtelen vagy legalább a nevedet érvényesíteni! Vagy ígérni, kerek perec!

– Már nincs nevem – motyogta Kornél. – És nem lehet a pénzt nyíltan emlegetni. Nem ízléses. Az ő szintjén.

Hajnal nézte. Ült a férfi, és Kiscili meghagyott vacsorájába szórakozottan beleevett. Tehetetlenül ingatta a fejét. A szakáll már egészen körülnőtte az arcát, s a vége a hamutálba lógott.

– Na – mondta csendesen –, mi a telefonszáma? Az otthoni? Majd kikeresem. Azt adja meg a magasságos, hogy hétfőre ne tudjam elintézni!

Bevonult a kis szobába.

Kornél hallotta az átszűrődő hangot. Azt a kedveset. Hízeleg. Aztán csattan. Aztán megint mintha hízelegne. Egy kicsit kacag is. Nem, ez inkább sírás. Azt játssza, hogy nem akar sírni.

Fantasztikus asszony.

– A kedvemért, professzor úr! Maga a mi megmentő angyalunk! Meghálálom, a hálának ezer formája van! – Ezt tisztán értette.

Hajnal kijött. Sugárzott róla az elégedettség. A büszkeség. Hogy ő! Ő aztán igen! Elintézte. Kornél még a hangjában is gúnyt érzett:

– Látod. Így kell ezt. Nem hétfőn, de kedden reggel nyolcra bent legyen, negyedik emelet, Panka főnővért keresni!

És csak sugárzott. És csak állt.

– Köszönöm – mondta Kornél. Őszintén köszönte. Csak valahogy kívülről. Csak valahogy idegenül.

– Nincs mit – Hajnal biccentett. Még mindig várt egy kicsit. Aztán visszatért a parókához. Csupa-csupa gubanc.

– Hát igen – Nelli másnap a telefonba elismerően csettintett. – Örülök, hogy érdeklődtem. Már régen Hajnikát kellett volna bevetni. Mi ez Hajnikának, hat számot föltárcsáz, az orvosok is tartanak a bíróságtól, pláne, hogy Hajnal olyan kiemelt…

 

 

– …Kornus, még sohase követeltem semmit – mondta Lizi –, most is köszönöm, hogy hírt hoztál. Egy hétig tartanak csak a vizsgálatok, megértem, de nem bírom tovább! Szinte naponta vagyok rosszul. Csolnok az izgalmakra gyanakszik, meg az elszakítottságra. Fekszem éjjel, és arra ébredek, hogy Orsika hív. Határozottan hallom! Vasárnapra, a látogatásra mindenképpen fölmegyek, és akkor megint üljek vonatra, hagyjam ott? És a szerda, péntek? Még ha te naponta be is tudsz osonni, bár a próbák, én ebben is kételkedem! Számomra sincs csodaszer, Csolnok szerint vérkeringési zavarok léptek fel, érgörcsök, a legváratlanabb pontokon, és ha éppen a szívem táján, már sötétedik és fulladok! Még sose követeltem, de most igen: amíg Orsi a pesti kórházban tartózkodik, én is Pesten tartózkodom. Te csak az orvosokat intézd, nekem van egy kis dugi pénzem, nem akarok fölösleges kiadást, különben is, Nelli, akiről negatív véleményem született az évek hosszú során, most levélben felajánlotta, lakjam nála, nem kell csak a rezsi felét és az ágyneműhasználatot fizetni. Azért Nelliben is van emberség, tudja, mi a helyes kritikus helyzetekben!

– Nellihez? – kérdezte Kornél. – Éppen Nellihez?

– Miért, Kornus, van jobb ajánlatod?

– Nincs – mondta Kornél tompán. A szállodát nem bírja pénzzel. És Hajnal lakásába nem viheti. Hajnal lakása. Először gondolt így a lakótelepi másfél szobára. Ahol ő maga is csak megtűrt vendég. Maga Hajnal célzott erre, valami kulcsvita alkalmával, Hajnal használta a szót először: „vendég”. – Nincs választás, Lizi. Csomagolj. Csak arra kérlek, ha beszélsz Orsival, röviden beszélj. És hagyd, hogy inkább ő közölje, amit akar. Most mintha nyugodtabb lenne. Jó szobát kapott, háromágyas. Az osztályos orvos fiatal, nagyon szereti. Határozottan összehaverkodtak. Orsi rajongva dicséri.

– Le kellett bizonyos előítéleteket győznöm – mondta Nelli telefonon Hajnalnak –, részben, hogy téged informáljalak, részben, hogy Lizi állandó zaklatásának a helyzetre való tekintettel engedjek. Te engem, Hajnika, összevissza sértegettél, bár a jelek, ahogy múltkor kételyeidben fölhívtál, arra mutatnak, hogy pozitíve megbántad. És mindentől eltekintve, lelkes csodálód vagyok, a lelkierő magaslata, ahogy abból a tébolydából kilépve, csak úgy átsétálsz a képernyőre! Aki téged néz, azt hinné, az életed csupa-csupa kéjmámor. Hát én tudom, a mélyben mi lappang! Éppen ezért, mert minden alamusziságot gyűlölök, közlöm, be kellett Lizit fogadnom, ha egyszer nincs neki hol meghúznia magát!

– Nem szenzáció! – mondta Hajnal fásultan. – Kornél említette. Hogy Csabagyöngye helyett ezentúl nálad fogja felütni a központi sátrat. Ha éppen nincs a klinikán vagy a színházban. Azt hiszem, nem tartozik rám. Föl se merült az a gondolat. hogy idehozza. Hogy legalább most megkérjen!

– Légy reálpolitikus, Hajnika! Hiányzik ez neked? Folyton szörcsög, kapkodja a levegőt, amellett játssza szegényke a hőst, neki semmi baja! Emeletet se tud mászni, ha a liftetek nem működik, vihetnéd a hátadon! És két feleség egy fedél alatt, na, ne viccelj!

– Két feleség?! – Hajnal ordítva nevetett. – Papírforma szerint bigámia! Rács mögé csukják az elkövetőt. Két feleség? Mit képzeltek? Meddig tűri ezt egy normális nő? És még ráadásul babérkoszorút is nyomtok a törvényszegő fejébe? Két feleség! – ismételgette egyre hisztérikusabban. – Tudod, mit: legyen csak egy! De az az egy nem én leszek, arra mérget vehetsz. És kímélj meg, Nelli, a részletektől. Nem az én dolgom. Ezt alaposan beleverték abba a romantikus lelkembe. Szépen, módszeresen, mint a nagyszöget kiskalapáccsal. Ha nem tud Kornél fizetni, akkor jelentkezz! Erre vagyok szerződtetve.

– Hajnika, az öcsém rólad soha egy rossz szót! Mindig csak a kötelező elismeréssel! Ez az indulat a mi családunktól távoli!

– Ahol indulat van, ott még van valami – mondta Hajnal halkabban. – Hiába magyarázom. Ő soha egy rossz szót? Így leszek én az ördög. De hát éppen te értsed? Amit csinál, akaratlan porhintés. Másrészt a célzásai. Baron rám kérdezett: kurválkodom-e? Mivel a holtrészeg díszlettervezőt, akit elhagyott a felesége egy díszletmunkásért, Kornél így vigasztalta: „előbb-utóbb minden férj erre a sorsra jut”. S közben rejtélyesen bámulta a cipője orrát. Kikérem magamnak! Ezt az egészet. Jót is, rosszat is. Van nekem saját bajom. Saját hivatásom. Saját gyerekem. Ahol talán még segíthetek.

– Hajnal – Kornél beesett az ajtón –, Hajnal, hova fussak? És mit jelent? Végre bejutottam Balázshoz. Onnan jövök. Szólj a színházba, kérlek, nem tudok próbálni. Kérlek, találj ki azoknak a barmoknak valamit, valami más indokot! Vagy inkább ne. Majd utólag. Röstellem. – Arcra borult a heverőn. – Röstellem, hogy zavarlak. Mindjárt talpon leszek. Csak ezt fejtsd meg, ezt az orvosi jelbeszédet!

Hajnal melléült. Ezüst szál a ritkuló, nemrég még sűrű, fekete hajban. Tárulkozó, védtelen tarkó. A ráhagyatkozás régen várt állapota. Az oldó, osztható részvét és részvétel.

Mint anya a felsíró csecsemőjét, erős, de gyengéd mozdulatokkal simogatni kezdte a férfi emelkedő-lapuló, emelkedő-lapuló hátát.

– Miért nem bízol bennem? Hiszen az zavar, hogy nem akarsz soha zavarni. A legbonyolultabb kérdésekben, ha nem a mi ügyünket érinti, mindig találkoztunk! Közös eszmei nevezőn hogyan is kerülhettünk ilyen messzire? Sírj! Szerelmére az Istennek, sírj egyszer alaposan! És légy őszinte: mit mondtak? Ismételd el szóról szóra! Ne csak a vázat! Szóról szóra, mozzanatról mozzanatra! Érted?!

Átfordította a férfit, törölgette a gennyes-gyulladt szemet.

– Minek az álarc? Minek ez az Oz-féle papírmasé? Add át magad! És beszélj már!

Kornél felült. Hajnal párnával megtámasztotta. Kezét a kezébe szorította.

– Balázs a legjobb. Nála nincs jobb. Európa-hírű. – Kornélból lassan, apró tömbökben szakadt föl a panasz. – Mindent megnéztek. A cukor, és mégsem a cukor. Illetve közvetve. A szervezetben fellépő elváltozások. Orvosi műszavakat hadart. De én sarokba szorítottam. Mikor engedik ki? És egyáltalán: a diéta, az iskola, egyáltalán konkrétan: a jövő?!

– Idézd a választ! – kiáltotta Hajnal. Fájt a szorítása.

– Erre ki-be húzogatta a fiókokat, és azt mesélte, valamikor ő is szavalt a diákkörben. És akinek hivatása van, mindent könnyebben átvészel, mint aki csak úgy beleél a világba, vegetál napról napra. Szóval húzogatta a fiókokat, végül felugrott, és azt mondta: „Négy év az ablak, nyolc év az épület. Művész úr, ez a maximum, ami tőlünk telik!” És az ajtóhoz szaladt, hogy indul a nagyvizit. Elszaladt előlem. A titkárnője hozott egy pohár vizet. Meg egy tablettát. Négy év az ablak, nyolc év az épület. Fordítsd le, Hajnal.

– Ezt kéred tőlem? – Hajnal is sírt már.

– Kitől kérjem? Ha értem magam is. Nem hülyültem el még teljesen. De ha te is egy az egyben megerősítesz, legalább tudom. Rohadjon meg minden kíméletes szimbólum. Legalább lássam, nem mint a strucc, hogy mi következik!

– Kedvesem – Hajnal melléfektette az arcát –, miért velem mondatod ki? Jaj, miért velem?

De gyávaság minden kitérés. És megalázó a hazudozás. Kisszerű a mellébeszéd. Ha zuhan a bárd, s akit céloz, már a rönkhöz kötözve, nincs más feladat, mint megnevezni: „Igen. Ez a bárd. És ez a nyakam alatta.” Az utolsó méltóság, amitől a hóhér sem foszthatja meg a tőkére fektetett fejet.

– Négy évig lát még – mondta Hajnal –, és nyolcat él. Négy plusz négy. Emberi számítás szerint. Kornél, én odaadnám a magamét. Úgy sincs érteke már. Akár hiszed, akár nem.

– Négy év? – Kornél kidobta a párnát a háta mögül. – És aztán vakon?! Hajnalka, vakon?! – Megragadta az asszony vállát, két hüvelykujja közel csúszott a nyakhoz. – És én köteles vagyok ezt tétlenül végigszemlélni? Kibírni?

– Ne fojts meg, kedvesem – Hajnal lefejtette a markoló kezet. – Köteles vagy. Végig.

A férfi eltakarta az arcát. Már nem is remegett. A lába se rándult. Mint egy üveg alá helyezett viaszfiguráé, olyan ijesztően néma és merev lett a teste.

Hajnal megérintette. Mintha fadarabot érintene. Megpróbálta az arcot szabaddá tenni. Hiába. Az ujjak a sebesülést vasrostély-szilárdsággal védték.

– Figyelj ide – mondta Hajnal gyorsan-gyorsan, kapkodva –, egyrészt még mindig történhet valami kedvező fordulat. Másrészt négy évet ki kell tölteni. Hallod? Négyet bölcsen és élvezetesen. Ha összefogunk! Biztosan szeretne utazni. Menjetek el a nyáron. Talán Firenzébe. Vagy Egyiptom. Kornél, vidd el Egyiptomba! Elintézem, fedezem! Ti ketten! Fontos út lenne, s utána talán könnyebb. A készülődés. Az utolsó szakasz. Kornél, figyelsz?

Kornél végre leengedte a kezét. Mintha roppant álmossággal küszködne, a szemhéja résnyire nyílt csak. Szivacsosra puffadt húsa az ajakvonalát beszippantotta.

– Föl fogom ajánlani – mondta monoton hangon. – És talán tényleg tévedhetnek. Hiszen hazaengedik. Egyelőre hétvégeken. De tavaszra biztosan. Balázs adjunktusa ezt garantálta. Hogy nem tölti kórházban a tavaszt. Utazás, igen! Megyek is. Lizi várja a hírt. Tavaszra visszamehet Csabagyöngyére. Ezt közlöm vele. Csak ezt. A telet valahogy csak kibírja Nellinél. Majd jelentkezem, Hajnalka. És köszönöm. Lizit nem szabad brutálisan fölvilágosítani. Lizi belepusztul. Nelli most rendes. Támogatja, moziba is elvitte. A színházat hívd fel! Te tudsz Baron nyelvén beszélni. És köszönöm, hagy mégis csináltattál pótkulcsokat.

Homlokon csókolta Hajnalt.

Hajnal egyedül maradt. Kiscili a Nagyinál. Tulajdonképpen már ott is lakik. Néha onnan megy az iskolába egyenest. Cecília eltűri a szeszélyeit. Ellenőrizni se képes kellő szigorral. Persze hogy Kiscili minden ürügyet megragad, hogy odalógjon. És ráadásul meg lehet érteni. A magányos Cecíliát is. Kornélt különösen. Rohan Nellihez, mert ott vár Lizi. És Lizinek is igaza van. Hogy Pesten akar maradni.

Mindenkit meg lehet érteni. Csak éppen nem lehet elviselni. A lötyögő órákat. A kérdéseket, amelyekre nem felel senki. A vasárnap délutánokat, amikor a ház előtt beülnek a frissen mosott Ladákba a családok. A párokat, ahogy az őszi ködben is összetapadva falják egymást a buszmegálló jelzőtáblájának dőlve.

És az intrikák. Ahogy a szakma Hajnalt kikezdte. És a visszaterelő pofonkák. „Nem azért választottuk, hogy a szubjektív véleményét terjessze, hanem azért, hogy az objektív közmegállapodást közvetítse egyéni eszközökkel.”

Felhasználták. A kommunikációs eszközök is felhasználták. Eszköz az eszközt. Ahogy az egyezményes, imitt-amott pettyezett szürkeségből valamit kiszikráztat, rögtön figyelmeztetik. A kapott királyság pünkösdi királyság. Szerzett királyság pedig?

De ha most minden erejét összeszedi és A női bűnözés lélektana századunkban című tanulmányféleségét mégis befejezi! Hornyok biztatja. Hornyok egyre soványabb, és azt mondja: „verba volant, scripta manent”. Úgy sincs választása. Kornélt még csak követni sem lehet. Nem hogy közösen tervezni vele. Vagy befekszik altatókúrára, vagy dolgozik. De dolgozni, ilyen szinten csak teljes lélekkel tud! „A” teljes lélekkel, ami úgyse kell másra. Ha sugarat gyújtana belőle, és úgy burkolná vele Kornélt körül, Kornél akkor is kibújna a közös fényköpenyből. Mert Lizi nem fér bele. És Orsi a körön kívül, az egyre közeledő sötétben.

Mit tehet érte?

Kicsiny asztalához görnyedt. Könyörgésre illesztette tíz ujját a szűz papír felett.

 

 

– Ne zaklass, apa! Örülök, hogy két napig nem kell fehér köpenyt látnom. A kórházi szag az, amelytől émelygek. Ki fog derülni, hogy csak allergia. Most például semmi bajom – mondta Orsi Nelli vendégszobájában; fintorogva kerülgette a bútorokat. – Egészen kicseréltek! Egyiptomba még szívesen, de hallod, anyus a trópust nem bírja. Az Alpokat meg én nem kívánom.

– Rám ne legyetek tekintettel – mondta Lizi. – Én csak azt hittem eleinte, hogy engem is belekalkuláltatok. Azért javasoltam a hegyet. Szép lehet az út fölvonóval a tetőre. A rálátás. De ha ti édes kettesben, éppen most, hogy Orsi, hála az orvostudománynak, megint kezd egyenesbe jönni! Én nem tiltakozom. Menjetek Egyiptomba. Ámbár az a piramis meg a szfinksz, albumban úgyis megvan neked, Orsika! Ha már az ember utazik, miért éppen a múmiákhoz?

– Lizi, kérlek, ne vedd el a gyerek kedvét! És igenis kettesben terveztük. – Kornél dobbantott. – Majd te is sorra kerülsz. De ez most más.

Lizi összerezzent.

– Miért más? Miért olyan sürgős megszabadulni tőlem? Nyíltan beszéljetek: most, hogy Orsi jobban van, én meg sajnos egyre rosszabbul, akadályt képezek? Ez lapul a dolgok alján? Vagy pedig – kigombolta derékig a bordó nylonköntöst –, vagy félre vagyok vezetve?

– Apa – Orsi leültette az anyját. – Hagyd. Most én kérlek. Nem olyan fontos. Majd. Ha a látásom is föltisztul. Majd ha leérettségiztem. Ha.

– Semmit sem erőltetek – Kornél kiabált. – Csak ezt a „ha” szócskát irtsd ki. Szorgalom, kitartás, türelem, egy év csúszás mindössze!

„Belefér – gondolta kapkodva –, még belefér. Négy év a minimum. A felső határ az több! Sokkal több. Tavasszal majd kiderül.”

– Ha nincs hangulatod, hát nincs!

– Ugye? – Lizi arcán a boldogság rózsafoltja kigyúlt. – Ugye, kislányom, a legjobb neked anyussal? Annyit utazhatsz még, hajaj, ha engem az élők sorából elszólítanak!

– Persze, anyus – darálta Orsi. Bólogatott. – Veled maradok. Amíg lehet. Ne félj. Szívós vagy te, hála istennek, anyuskám. – Állát hátulról rátámasztotta az ülő asszony fejére. – Csak szedd a gyógyszert rendszeresen. Meg is emelhetnéd átmenetileg. Ha túl élénk vagy, az csak árt neked. – Az apja tekintetét kereste. – Valami erősebb nyugtatót. Kellemes kábítót. Az elkövetkező időkre.

– Miről beszélsz? – kérdezte Kornél.

Orsi elmosolyodott. Keserűen, reménytelenül és dühösen.

– A pesti tartózkodásról – mondta. – Természetesen, öreg Bumbó. Ha ragaszkodsz a játékhoz, az utolsó percig.

– Milyen játék? – Lizi megint gombolta a köntöst.

– Ne őrjíts meg, kislányom! Csak mert egy nehezebb szakasz!

– Érdekes – Orsi tárgyilagos részvéttel figyelte őket. – Anyus szeme, ha izgatott, kitágul. A tied meg beszűkül, apu. Milyen érdekes, ahogy mindenki védekezik. Én például most táncolni megyek.

– Táncolni, hova?

– Diszkó. Pinceklub. Ott úgyis minden homályos. Ott senki sem látja a partnerét élesen. Ott teljesen komplett vagyok. Arra a két órára.

– Orsi, ne egyél, ne igyál, csak amit szigorúan előírtak!

– És ne ismerkedj mindenféle kócos alakkal – tette hozzá Lizi. – Apus majd hazahoz. Nehogy valaki megnyomogasson a kapu alatt. Ez Pest, külterület, el ne veszítsd egy óvatlan pillanatban a legdrágább kincsedet!

Kornél a kapuig kísérte.

– Szórakozz – mondta. – Nem nagy ügy, ha hetyegsz egy kicsit. Csak tudd a határt. Egy abortuszt nem engedhetsz meg a szervezetednek. Csillag! Megértettél?

– Én igen – sóhajtotta Orsi. – Én igen. Gondolod, hogy itt, idegen környezetben én is tudok egy fiút szerezni? Aki azért tetszik is? És aki, ha kiderül, nem lécel le, hanem tisztességgel kivárja?

Kornél penderített rajta. Majdnem ütésre sikeredett.

– Mit akarsz? Az örökös balsejtelmeiddel? Hát hazudok én neked? Hát nem szeretlek én?

– Hazudsz – mondta Orsi sértődés nélkül. – Hazudsz, mert szeretsz. Ez a kettő nálad valahogy egy madzagra jár. Engem senki se szeret úgy, hogy az igazsággal megbecsüljön.

– Rögeszme! Kóros félelmi állapot. Tavasszal megszűnik. Újra Csabagyöngyén!

– Akkor győzzetek meg! – Most Orsi lökött az apján. – Hozd ide a leleteket! A pontos diagnózist! És ne ajánlgass Egyiptomot. Amikor annak idején még a Balatonra se vittél el, hogy a Hajnalkádat ne zavarjam. Már csak egyben reménykedem, de abban komolyan. Hogy idegi alapon őrlődtem fel. Azért vagyok egyszer szarul, máskor meg tökéletesen. Ez az utolsó reményem. Az ideg. Ami ebben a zűrzavarban nem is csoda. Ez az undorító Nelli néni! Ideszorulni, csak hogy mások kényelmét véletlenül se bolygassuk! Ej, apa, eredj be anyushoz, les már a függöny mögül!

– Odakinn huzakodni?! – Lizi csóválta a fejét. – Abban a nyirkos időben? És minek bántod? Az én nevelésem, tud magára vigyázni. Ezerszer hallhatta, hogy minden férfi disznó azon a téren, és a legszebb a plátói szerelem! Menj majd érte, aztán eredj a Hajnalodhoz! De előbb kotyvasztok egy kis vacsorát. Nellinek is megígértem: főzök ezt-azt, a porszívó se nehéz.

– Te itt takarítasz? Az a dög veled takaríttatja a koszos házát?

– Kornus! – Lizi ágaskodott, és anyásan Kornél szájára paskolt. – A testvéred! És sokkal nemeslelkűbben viselkedik, mint egyesek! A tények bizonyítanak, Kornus. Mégiscsak befogadott. Mégiscsak cseveg velem, ha a nyomasztó gondolatok néha eluralkodnak. Hiszen neked, helyesen, ott az új családod, és a színház, Kornus, mindenekfelett!

– A színház, Kornél! – mondta Hajnal is három hét múlva. – Orsi hol kint, hol bent, szegény. De te sose vagy itt. Rendben. De legalább a színházat értesítsd. Hol kószálsz, merre? Baron nekem káromkodik. Én meg nem bírom, és panaszkodom!

– Ez az exhibicionizmus. Ez a visszataszító önmutogatás! Ahogy magaddal együtt a másikat is kiadod! Mi köze ehhez bárkinek? Mi köze ehhez Baronnak? Mi köze ehhez a Hornyok nevű pártfogódnak? Hogy levelet ír, amelyben figyelmeztet? Felhívja a figyelmemet, hogy mit érdemelsz és mit nem? Oktatgat! Telesírod a világot, aztán belevigyorogsz a kamerába. Miért nem tudsz példát venni? – Kornél látta, hogy a nadrág, amit fölvett, csupa pecsét. De nem cserélte át.

– Példát venni? Kiről? És hogy nézel ki? Mintha árokban aludnál, nem lakásban. Kornél: valakihez nekem is szólnom kell. Az én életem is élet. Kiscili a pofámba vágta, ha tizennyolc lesz, elköltözik. Mert én vele csak mellékesen törődtem, s veled vitatkoztam át a legszebb gyerekéveit. Kornél, nem én tanítom erre a szövegre. És az anyám se teljesen alaptalanul mondogatja neki. Amellett fontos gondolatokkal küszködöm. Éppen te biztattál. De semmi se jó. Már az Egyiptomot is ellenem fordítottad! Hogy fölösleges pánikot keltettünk vele! Nincs egy emberi szavad. A minimális kímélet. Valami emberi. Amikor a gondoktól már félig döglötten kérlek: hallgass ide! – Hajnal szeme és szája körül mélyült az árnyék. Már nem is kiabált, apatikusan ismételt.

– Hát nem hallgatlak meg?! – ordította Kornél. – Hát nem töltök naponta félórát is azzal, hogy a szakmai sirámaidat sorolod? Hát nem mondtam tegnap is, hogy a gondolatmeneted elsőrangú? Hát nem én figyelmeztettelek arra, hogy ne ugrálj tulipános blúzban a képernyőn? És hogy túl hosszú a műszempillád? És mesterkélt a mosolyod? Hát nem rohantam be, még most is, ebben a helyzetben, Cili iskolájába, hogy a szavalóversenyen bíráskodjam? Mit akarsz tőlem? Mit nyúzol?

– Semmit – sírta Hajnal. – Csak mindent úgy teszel, mint egy óriási kegyet. Egyet simítasz, és ötöt rúgsz. És gúnyolsz. „A nagy Kantár Hajnal haza méltóztatott!” De hát néma se lehetek. Akkor abba kötsz bele. Hogy nem figyelek rád. És ami a legszörnyűbb: megint bezártad a lelki ajtódat. Kérdem, mi van, csak kaffantasz, az nem felelet! Rendben. De akkor ne engem faggassanak a kollégáid, a minisztérium, én semmit sem tudok, csak azt, hogy ha még egyszer rajtam kéri Baron számon, miért nem voltál a próbán, lecsapom a kagylót!

– Kérlek, ne zavard a feleségemet! És ne fogadj el tőle információt! – mondta Kornél másnap Baronnak. – Ez csak rám tartozik! Én pedig nem vagyok hajlandó széles plénum előtt a helyzet pillanatnyi változásairól csámcsogni.

– Én pedig nem vagyok hajlandó ilyen áttekinthetetlen körülmények között többet kockáztatni – mondta Baron –, Kent nem főszerep, de nagy szerep. Átadtam Bajta Lacinak. Kezet csókolt érte. Ne örülj, nem maradsz ki! Fegyelmit se kapsz. „Tiszt Edmund szolgálatában.” Ennyi a jelenlegi kapacitásod. – Az asztalra csapott, a bronzszobor megugrott. – Végeztünk erre a szezonra!

– Én meg veletek! – Kornél a bronzszobrocskát az üveges szekrénybe vágta. – Egyszer s mindenkorra!

– Azt lehet! – Baron nyugalomra intette az ijedten berontó titkárnőt. – Ősztől! De egyelőre szerződés köt. És ha belefeketedsz is, tiszt vagy Edmund szolgálatában. Sajnálom azt a szerencsétlen asszonyt. Legalább kurválkodna. De még ennyi vigasza sincs!

– Te ezeknek sajnáltatod magad! – Kornél körbe-körbe futott a szobában. – Ezek a senkik! Elegánsan kinyírtak!

– Nem sajnáltatom magam. A tények olyanok, nyilván, hogy akad, aki engem is megsajnál. – Hajnal zokogott. – Tudom, hogy a központi szánalom kit illet. Tudom én. De te is tudd: a szenvedésnek holdudvara van. És aki ebbe belesodródik, nyomorulttá válik az is.

– Hát ki az apja?! Mégis tétlenül kell hogy nézzem! Nem bírok az orvosokkal tárgyalni, egyszerűen nem bírok. Hajnalka, karácsonyra se akarják kiadni! Arra hivatkoznak, hogy ünnepen nagyobb a veszély, ilyen-olyan koszt, sütemény. Mi az igaz? Tegnap olyan jókedvű volt. S most álljak elé, hogy nem, amikor úgyis gyanakszik?

– De hát az anyja! – kiáltotta Hajnal. – Miért nem követeli? Miért nem csinál ő is valamit? Csak sápítozik.

– Ezért, ezért nem érdemes! – Kornél legyintett. – „Sápítozik!” Szegény, nem tárgyalóképes. Minden látogatás után automatikusan rohamot kap. Már lassan én is kikészülök. És ha módszeresen becsapnak? Balázs nem is fogad. A pénzt is visszacsúsztatják. Szerinted ez morál, vagy beismerés?

Hajnal sóhajtott. Félretolta Kiscili házi magyardolgozatát. A tanulmányát már régen abbahagyta. Nem érdemes. Nemcsak a szó, elrepül az írás is.

– Bemenjek? Az orvosokkal beszélni?

– Bemennél? Tudnál időt szakítani, amikor így is alig alszol?

– Holnap – bólintott Hajnal. – S azért pénzt is viszek. Ne félj, kiszedem belőlük!

– Igen – mondta Kornél. – Veled őszintébbek. Te nem vagy érintett.

– Persze – mondta Hajnal szünet után. Megvárta, amíg a találat repeszei beágyazódnak. – Nem vagyok érintett. Hiszen gyakorlatilag nem is ismerem.

– Benézhetsz rá az ajtóból. Hetes szoba! Úgy, hogy ne vegye észre! – javasolta Kornél. Felemelte Hajnal hideg kezét. – Szabad? – Megcsókolta. – Befutok a Rádióba. Hátha utaltak.

Hajnal kezet mosott. Mintha gipszcsókot kéne a keze fejéről levakarni. Átöltözött. Melltartót cserélt, a csipke földörzsölte érzékeny mellbimbóit. Közben, mintegy véletlenül, végigsimított a karján. Az édesség tompa emléke éleset hasított most a testén.

Mikor ölelték át utoljára a derekát? Mikor becézték a mellét? Mikor cirógatták a combjait?

És most már soha? Soha többé?

Soha többé enyhület, csak a vágy, a vágy, ami teljesületlenségében sóvárgássá sűrűsödik?

Kornélnak ez is könnyebb. Azon a fokon, ahová lesüllyesztette magában az egykor rangosan megélt nemi szerelmet. Legalábbis kettejük közt az volt. Rangos. Valamikor. A kezdet kezdetén.

Ami mostanában Kornélnak kell, az „szexuális szolgáltatás”. Így lehetne definiálni. Ezt nyilván bármelyik nőcskétől megkapja.

Csak ő él így. Kantár Hajnal. Testi-lelki éhségben. És koldulásra mégis képtelenül. A kínálkozó idegen falatoktól mégis undorodva. Mert minden olyan alkalmi. Mert minden csak csalás.

Ó, ebben az általános csámcsogó lakomában nem kényszer az éhség. De amit a test elfogyasztana, a lélek kihányatja. Vagy eleve elveszi a silány kínálás az étvágyat.

A kötelesség. Táplálék az is. Masszívan betölti az üregeket. Cementkeményen a bordákat, gerincet kifeszíti.

Az osztályos orvos az ügyeleti szobában kedvesen fogadta. Fiatalember volt még, a fehér köpeny bolondja. Panka főnővért is behívta. Kávét is főzetett.

– Nahát! – mondta. – Ön a törvényes feleség! Ezt nem is tudtam. Micsoda szerencse, mármint a művész úrnak, civil persze ebbe ne szóljon bele. De azért jó egy ilyen szilárd kapaszkodó!

– A tisztelt férje túlságosan elhagyja magát – mondta az öreg Panka –, az idős hölgyről nem is beszélve! Egyszer nekem kellett kihurcolnom, amikor a lányka éppen infúziót kapott!

– Az édesanyja. Csodálja, asszonyom? A professzor urat mikor találom? Sajnos én se tudok minden időponthoz korlátlanul alkalmazkodni. De valakinek tájékozódni kell. Pontosan fölmérni a helyzetet. A férjem volt felesége maga is beteg. A férjem idegrendszerét a hivatása és ez a szörnyű hercehurca érthetően kikezdte.

– Igen – bólintott az orvoska –, látom, ön tárgyalóképes. A professzor úr már kiadta az ügyet a kezéből. Kár őt zaklatni.

Intett Pankának; az hozta is a kartont.

– Iiiigen – mondta elnyújtottan a fiatalember –, hát bonyolult!

– Kérem! – Hajnal kotorászott a táskájában. – Én minden áldozatra hajlandó vagyok. Legalább karácsonyra eresszék ki.

– Tessék a borítékot eltenni, asszonyom – mondta nagyon komolyan az orvos.

– Fél tőlem? Mert ügyész vagyok? Nem jelentem fel! – kiáltott Hajnal kétségbeesetten.

– Ne tessék ezt! – Panka gyengéden, de határozottan figyelmeztette. – A kedves férje kifejezte figyelmességét még az elején. Egyszer s mindenkorra.

– És persze hogy hozzájárulok a szünidőhöz – mondta az orvos is enyhültebben –, ha ön személy szerint felelősséget vállal, hogy az előírásokat a legaprólékosabban betartják. A múltkor is vasárnap kellett behozni. Mert agyontáncolta magát. Tehát ön, személy szerint!

– Igen – dadogta Hajnal –, természetesen. De táncolni se szabad neki? Ez egy tizenhét éves lány! Doktor úr! És ha éppen javul!

– Kérem – az orvos csóválta a fejét –, tessék szíves lenni figyelmesen végighallgatni! Minél jobban koptatja a szervezetet, annál jobban fölgyorsul a folyamat.

– De hát – Hajnal kapkodott, hogy valamit ki ne felejtsen – tudomásom szerint ezt a férjemmel is közölték, nyolc év még biztos. Csak a látás, az csökken fokozatosan. Tavaszra ki szándékozták őt engedni. Miért ne éljen egy kicsit normálisan?

– Kérem szépen – az orvos átnyúlt az asztalon, megfogta Hajnal kezét –, ön érzelmileg valamelyest intakt, legalábbis józanabb, remélem. Szükséges, hogy a környezetből egyvalaki a teljes valóságot fölfogja. Talán szabálytalan, amit cselekszem, de azt hiszem, ha az emberismeretem nem csal, ez a közlés magára tartozik, nem az apára, nem az anyára, nem is erre a szegény drága gyerekre. Hanem olyan valakire, aki eszénél lesz, és intézkedik. Asszonyom, tönkrement a vese. A látászavarokat is az okozza. A gyomorpanaszokat is. Ha nincs vizelet, katéterezzük. Nyolc év! A professzor úr mindig beszoroz. Fokozatosan akarja előkészíteni a szülőket. És legyünk őszinték: tegyük fel az optimális lehetőséget. Túléli a teljes szemsorvadást. Két hónappal. Hat hónappal. És úgy él. Mit kívánjunk inkább neki?

– Vagyis, világosan. – Hajnal elhúzta a kezét, szorosan karba fonta a szíve körül. – A dolog egészen közeli?

– Egészen. Illetve, ki mit tart közelnek. – A doktorka izzadt. – A legkedvesebb betegünk. Annyira szeretjük, és ez van! És az embernek ezt ezen a pályán meg kell szokni!!!

– Úgy gondoljuk – mondta az öreg Panka csendesen, szomorúan –, hogy körülbelül tavaszra. Persze egy-két hónap lengés erre vagy arra!

– De hát vércsere! A fejlett orvosi műszerek! Művese! Pénz nem számít!

– Asszonyom – a kis orvos földühödött –, mintha nem volna alapdolgokkal tisztában. Mintha nem tapasztalta volna az elmúlt évek alatt. A cukros beteghez nem lehet csak úgy hozzányúlni. Például nem lehet rákapcsolni a gépre. Ottmarad.

– Hát akkor mit lehet?

– Megkönnyítjük a szenvedéseit. Mindent elkövetünk. De ez még nem az a stádium, ejnye, szedje össze magát! Karácsonyra kiengedem. Maga okos asszony: készítse fel a férjét. És ne árulják el magukat a kislány előtt. Minket a vizitkor szinte kikészít szegényke, annyira éber. Néha azt hiszem, előbb tudta, mint a professzor. Ehhez kéne valami kollektív összefogás, hogy a gyanút eloszlassuk.

– A primitív betegekkel könnyebb – sóhajtott Panka.

– Igen – Hajnal felállt, szédült. – A primitív vádlottakkal is.

– No – Panka terelte kifelé –, csak nyugodtan. Itt mindent, ami embertől telik!

A csinos orvoska karon fogta, udvariasan kivezette az ajtón.

– Van valami kívánsága? – kérdezte. – Vitessem külön szobába?

– Nem – mondta hajnal –, ne zárják el. Inkább – szembefordult a férfival, megcsavarta köpenyén a felső fehér gombot – ha valami jót akar tenni, egyszer megcsókolhatná. A száját. Egyetlenegyszer, amikor senki sem látja, a kezelőben.

Az orvos visszahőkölt.

– Az orvosi etika!

Hajnal nevetett. Majdnem hisztérikusan.

– Az orvosi etika. A jogszerű eljárás. Ó, a betű szerinti szabályok!

– Menjen be hozzá – mondta a fiatalember. Toporgott zavartan. – Ha nincs is látogatás. Ezt engedélyezhetem.

– Köszönöm – Hajnal nézte a fekete hetest a fekete négyszögben. Az ajtó nincs kilincsre csukva.

Bekukucskálhatna. Lopakodva. Mint a tolvaj, aki a színhelyre visszatér. Vagy mint ítélethirdetéskor a bámészkodók. Ez meg van engedve. Ennyi.

– Köszönöm!

A táskát arca elé kapta, a karbol- és hipószagú lépcsőn bukdácsolva leszaladt.

– Nem értem – mondta a doktor, a szobából kilépő Pankának –, maga ezt érti? Jön, tárgyal, csupa részvét, aztán be sem megy hozzá?

– Doktor úr, ha majd annyi kenyeret elpusztít a szakmában! – Panka keserűen legyintett. – Végül is, reálisan, kije, mije neki ez a kislány? Csak egy batyu, ami, akárhogy is, de leesik róla hamarosan…

 

HANG közeledőben. Reped a föld. Föltör a láva. Söpör az orkán. A természet csapása a kóbor testvériséget, mint fókusz a fényt, még összegyűjti. Távolodóban. De jaj, ha ember közötti is a földnek hasadása, de jaj, ha a hamu embert az ember elől fedi el. Jaj, ha a büntető szél áldozatai ellenirányba borulnak arcra…

 

– …Biztosra mondták akkor azt a tavaszt? Hajnalka, hiszen még hógolyóztunk is! Karácsony éjszaka kivonszolt a hóba! Hajnal, újra és újra kérdem: nem értetted félre? Ma is virgonc volt!

– Kornél, talán csúszhat a nyárba! És az utolsó percig történhet valami. Én csak azt akarom, hogy készülj föl, a realitásban és lélekben!

Hajnal már egy hónapja élt úgy, hogy állandóan azt érezte, Kornél őt okolja. Mintha ezredeket fordult volna vissza az idő. A megbízott rabszolga porosan, sebesen hozza a vesztett csata hírét, és megölik. A rossz hír hozóját ölik meg. Úgy látszik, modernebb korokban is ez történik. Csak lassabb, leplezett, finomabb módszerekkel. De az is lehet: valóban rögeszme. Kornél nem akarja bántani. Csak ő érez horzsolásnak már mindent. A hangsúlyt, a hangszínt, a mozdulatokat, a mimikát. Mintha minden őt vádolná.

És ha valóban ő a bűnös? Valamiféle rejtett, föl nem tárt bűnnel? És ha valóban ő a felelős, a szerelemért, a válásért, a házasságért, Dénes teljes idegenségéért, s azért is, hogy Kiscili újabban beleiszik az ajándék konyakokba. Tizenhárom sincs!

Cecília kíméletlen.

– Igen, lányom – mondja –, nyílegyenes út vezetett idáig. Az Isten nem ver bottal. Aki az anyját úgy ott tudta hagyni, abban nincs szeretet. Aki mostohaapát ültet a gyereke nyakába, az nem igazi anya. Aki egy családot feltúr, csak hogy neki könnyebbedjen, az nem rendes nő. És akinek fontosabb a nagyvilág, mint az otthon, embernek is önző!

„De hát együtt követtük el – gondolta Hajnal –, ha egyáltalán elkövettünk valamit, és nem megkíséreltük a csodát. Mi ez a fekete, dohos zsák, amit most mégis egyedül az én fejemre húznak?”

– Kornél, most javult. De ne éld bele magad!

– Hogy lehetsz ilyen kegyetlen? – kérdezte Kornél. – Hogy bírod ilyen hideg ésszel? Amikor én a darabból is kiléptem. Jövőre nem szerződtetnek. De bánom is én. Törődöm is én ezzel! – A kávé, a lágy tojás a házikabátot végigfolyta. A ritkuló haj tövébe korpa tapadt, s átszállingózott a nyíratlan, már-már tébolyult szakállra.

– Valakinek kell törődni – mondta Hajnal –, valakinek pénzt is kell keresni. Az ég szerelmére, én nem dobhatom el magam!

– Pénz! – Kornél felugrott, a csészét odébb lökte. – A nyomorult pénzeddel akarsz törleszteni? Azt hiszed, ezzel meg van fizetve?

– Törleszteni? Megfizetni? – Hajnal a csészét darabokra törte. Egy porcelán szilánk a tenyerébe vágott, friss vér szaladt a keze fejére. – Mit akarsz te rám kenni? Ember, hát miről tehetek én? Ha egyszer minden hiába, mit akarsz tőlem?

Véres ujjait a melegvíz-csap alá tartotta. Kornél zsebkendőt keresett.

– Nyújtsd ide – mondta halkan, szégyenkezve. – Rosszul értesz mindent. Vagy én vagyok félreérthető. Téged senki sem hibáztat. – Átkötötte a sebet. – Szerencsés természet: leszakad a mennyezet, de te működsz a romok között is tovább.

– Kornél! – „Milyen furcsa, hogy a kísérleti egér ugyanazt a kört képes ezerszer is megfutni, pedig ugyanoda jut vissza. Igen, ezerszer is képes. De ezeregyszer talán már nem” – gondolta Hajnal. Sajgott egy kicsit a vágás. – Kornél, kérlek! Hagyd, hogy én világosítsam fel Lizit. Neked is könnyebb. És akkor mehetnénk együtt. Én is veled. Nem csak az ajtóig. Megalázva.

– Hagyjál békén! – Kornél eltaszította az imént gondosan bekötött kezet. – Még most is? Most is ez a fő gondod? Éppen rád vár ez a közlés! Éppen rád! „Szépen”, „tapintatosan”! No hiszen! Majd én. Ha itt az idő.

– Az idő itt van – mondta Hajnal. Mintha csecsemőt csitítna, elringatta jobbjával a sebesült bal kezét. – Akár hajlandó vagy szembenézni, akár nem! Eredj Nelliékhez. Közöld hát te Lizivel valahogy. Az osztályos orvos figyelmeztetett. Ez a látszólagos földobottság a végső vészjel éppen.

– És ezt csak így ki tudod mondani! Csak így, egyszerűen, ülve! – Kornél iszonyodva akasztotta tíz ujját a ragacsos szakállba.

– Hát mit csináljak? – Hajnal fásultan nézte. Szörnyű volt, ahogy nem érzett semmit. Csak zsibbadást a szíve helyén. – Akasszam föl magam? Akkor elégedett lesz Lizi is? Vagy hagyjam, hogy a romok eltemessenek? Nekem is van gyerekem. Már-már a züllés szélén. És dolgoznom kell. Nincs választásom: vagy bevetem magam, vagy zártosztályon látsz viszont.

– Te magad vagy a született egészség és erő! – mondta Kornél, csillapodva. – Téged nem féltelek. Te, mint a macska, mindig talpra esel.

– Ez nem a te szöveged!

– De nem is Lizié! Hiába vádaskodsz!

– Nelli. Őt vetted igénybe. Ilyen ördögi segédletet. Egy angyali elmúláshoz. – Hajnal végtelenül elfáradt. – Mit állsz? Mit toporogsz? Eredj már! És figyelmeztesd a…feleségedet!

Kornél kétszer is szólásra nyitotta a száját. De végül nem tiltakozott. Kék inge fölé zöld pulóvert húzott. És sárga nyakkendőt kötött a nyakába.

„Nem tudja, mit cselekszik – gondolta Hajnal –, nem tudja, szegény. Sem a lényegesben, sem a lényegtelenben.”

Sokáig ült a konyhában. A nefelejcsvirágos tányér szélét nézte. Mereven. Ott ül a félelem. A nefelejcscsokor közepén. És ugrásra készül.

„Mi vagy te? Senki és semmi. Függvény. Eszköz. Becsaptak. Gyáva, gyáva! – ezt ismétli a félelem. – És én urallak! Régen is, most is. Semmit nem változtál, figurácska. Ha a falhoz kennek, hagyod. Ha megaláznak, zokogsz. Eltűrsz te mindent. Csak hogy újra a markomba ne kaparintsalak. A nevem ismered: a számodra úgy hívnak, magány.”

„De hát lehetek-e ennél magányosabb?” – gondolta Hajnal.

A telefoncsöngő végre fölrebbentette.

– A művész urat kérem. – Színtelen női hang.

– Üzenetet átadhatok. Ki kereste?

– Kazakovits Kornélné. – A színtelen női hang még csak át sem színesedett. Semmi zavar. Semmi kétely. Semmi személyesség. Semmi megbicsaklás, semmi sóhajtás.

– Igen – mondta Hajnal –, nyilván a kórházba ment először. Majd odaér.

Várt.

– Köszönöm – mondta a monoton női hang, és letette a kagylót.

Bele kellett volna ordítani? Fölrázni? De lehet robbantani ilyen masszív gyűlöletet? Vagy ami ennél is rosszabb: ilyen magabiztos közönyt?

Hát mivé züllött ő? Üzenetrögzítő automata két közös sorsú ember között?

Kiscili. Fogni Cili kezét. És el innen, el. De hová? Neki nincs menedéke. Nem mozdulhat. Legföljebb többet mászkál vidékre. Csak innen minél távolabb. Itt ő csak útban van. Itt ő a felesleges hulladék. Itt ő a bűnbak. Nem gyilkosság történik: mégis gyilkost keresnek. És rá fogják sütni a bélyeget. Akaratlanul, tudat alatt. Hogy kibírják, ők ketten.

Vagy nem? Nem egészen?

Megint a telefon. Kiscili szólt, semmi újság az iskolában. Marad a Nagyinál.

– Gyere haza – kérte Hajnal –, olyan egyedül vagyok, Cilikém.

– Mamuci, öregszel – mondta Kiscili. – Ne kezdd te is. A Nagyinál is leállítottam ezt a motort. Megint balhéztatok, mi? Hagyj ki belőle, Mamuci, holnap hat órám van. Gyere inkább te is át! Jégtánc! Színesben minden plasztikusabb!

– Akkor csak szórakozz, Cilikém!

– Mit mártírkodsz, Mamuci?

– Cili! – Hajnal beleordított a kagylóba. Az ordításra nem jött válasz. Még egyszer kimondta hát a nevet. Mintha költöző madár után sóhajtana a kora őszi égen: – Cilikém.

– Folyton foglalt ez a rohadt telefon? Folyton fecserésztek ezzel-azzal? Az ember képtelen! Kénytelen rohanni. Kint vár a taxi! – Kornél beesett az ajtón. – A gyereket bedeszkázták. Az éjjel levetette magát az ágyról. Urémiás állapot. Ne kérdezz semmit. Majd értesítlek. Morfium.

– Lizi? Szóltál?

– „Kettős koporsót készítsetek” – darálta Kornél eszelősen. – Ez volt minden. „Kettős koporsót készítsetek.” Ő tudta meg előbb. Kint van az ügyelet nála.

– Nem lesz öngyilkos – mondta Hajnal maradék erejével –, legalább ebben nyugodj meg. Nem az a típus.

– Magadból ítélsz – Kornél kiürítette a fiókokat, pénzt tett a zsebébe. – Te nem lennél öngyilkos!

Hajnal utánakapott. De Kornél kitépte magát. A télikabát gallérjából egy szürke-ezüst szőrcsomó maradt csak Hajnal kezében.

– Rosszat álmodtál – mondta Kornél Orsinak. A kabátját csak úgy lehajította. – Azért potyogtál le. Mert mindenfélét képzelsz! – Iszonyodva nézett a valamiféle, innen-onnan előbukkanó csövekre. – És megütötted a veséd! Ezért!

A deszkát két oldalról leszedték. Panka főnővér megígérte, hogy csak akkor teszik vissza, ha már nem észleli. Ez a morfiumadag még csak ködösít. De a vese bármely pillanatban végleg kész, és akkor emelik a dózist.

– Apa – Orsi szeme a duzzadt, ödémás arcból kiragyogott. – Azt hiszem, döntő változás állt be! Tegnap éjjel annyira féltem, mintha hirtelen kilöktek volna a világból! Apa, neked fogalmad sincs, milyen érzés! Inkább a görcs vagy a hányinger! Minden inkább, mint az a tegnap éjszaka. Most, hogy adták ezt a nyugtatót, határozottan derűsebb vagyok. Még mintha étvágyam is lenne. De betartom, hogy csak amit az orvos enged! Apa, ez egy nagyon kedves orvos, meg szokta simogatni a kezemet, képzeld, még a karom belsejét is megcirógatta, ezt anyusnak ne említsd, mindjárt azt hiszi, szex. Tetszem neki! A hajamat levágassam-e, kérdeztem, mert nehéz kezelni, azt felelte, isten ments, ez a szép, nem az a sok kopasztott csirke! Lehet, hogy titokban szerelmes belém, és ha kikerülök, magánúton megkeres. Ezt anyus se ellenezné.

– Apropó, szívem – Kornél tapogatta a víztől ormótlanra dagadt ujjakat –, anyus ma pihen, tudod, milyen érzékeny, hogy magasugrást játszottál, komolyan megijedt. Megkértem, ne jöjjön.

– Persze – mosolygott Orsi –, van vele baj elég. Bumbó, ha innen kijövök, minden másképp lesz. Sokat szekíroztalak, tudom. De most határozottan érzem, hagy a krízisnek vége. A doktorka is kijelentette. És amikor szóltam, hogy puffad az ujjam, azt felelte, fogunk mi még erre az ujjacskára gyűrűt húzni. Lehet ezt célzásnak venni?

Kornél megcsókolta a kezet. Áldja meg az Isten ezt a fiatal doktort. Hogy vette a fáradságot. És hogy magától eltalálta! Minden lépése legyen áldott, ha ez a kislány legalább az utolsó napjában, óráiban! Felugrott.

– Orsikám. Mindjárt jövök. Értesítem a doktorodat. – Kirohant.

– Doktor Ambrus nincs ügyeletben – mondta Panka –, de ne tessék aggódni. Nem fog szenvedni. És tessék arra ügyelni, hogy előtte ezekből a könnyekből egyet se! Mert akkor ki kell önt tiltanom. A kedves anyukára pedig külön vigyázzon! – Lizire mutatott, aki lassú gólemléptekkel közeledett. – Mert a többi betegre is tekintettel kell lennünk. Egyszer már csinált cirkuszt. Pedig akkor még!!!

– Lizi! – Kornél elébe szaladt. – Hogy engedhetett el az az átok Nelli? Ráadásul egyedül? Gyere szépen, együtt visszamegyünk! Lizikém, úgyse tudsz segíteni. S ez a látvány nem a te beteg…

– Hallgass – szakította meg Lizi. – Nem bírsz megállítani. Nellit is erőszakkal csuktam a fürdőszobába. Van bennem erő. Minden télen én hordtam a kályhába a kokszot. Csak nem képzeled, hogy nem búcsúzom el tőle? Csak nem képzeled, hogy botrányt csapok? Most, amikor tudom már? – Fehér blúzát, gondosan kikefélt szoknyáját lesimította. Kopott szövet télikabátját és a széles karimájú, recés szalagú kalapot Kornél kezébe nyomta. – Tartsd, Kornus. Tíz perc.

Átfésülte a haját, a hullámcsattal leszorította a füle mögé.

Még púder is volt az arcán és valami enyhe kölni. Feltartóztathatatlan elszántsággal lépte át a hetes szoba küszöbét.

Panka és Kornél kívül maradtak. Hitetlenkedve, készenlétben. A férfi reszketett, a kabát már a földet súrolta. Panka átvette a kabátot.

– Orsikám – Lizi illemtudóan leült a fehér tonettszékre –, örülök, hogy jobb színben látlak. Az esés, úgy látszik, visszazökkentett.

– Hogy kicsípted magadat, anyus! – mondta Orsi. – Látod, tudsz te csinos is lenni! Apa teljesen kikészült. Pedig tényleg biztató a jövő.

– De mennyire! – mondta Lizi.

„Csak most az egyszer – gondolta –, csak most az egyszer ne fulladjak. Ha hinnék benned, Isten, ezek után, csak most az egyszer ne! Aztán, akár az utcán, vagy a villamos alá, csak most ne!”

– Apa szerint otthon kéne feküdnöd!

– Csillagom, apa szeret túlozni. Megijedtem. Melyik anya ne ijedne meg? De olyan kedvezőek a leletek, amelyek birtokában ilyen nyugodtan ülök itt. Add csak a kezecskédet, ha nem terhes!

– Jaj, anyus – Orsi odanyújtotta a karját –, csak nem javulsz meg! Úgy bánsz velem, mint egy pici babával! Nem akarsz te is kezet csókolni, remélem?

– Nem – Lizi felkelt, kapaszkodott a támlába. – Csak egy puszit a homlokodra!

Orsi igyekezett felülni, a fejét közelebb nyomta.

– Egy puszi, tessék. Te is kapsz. Kettőt. Egyet jobbra, egyet balra. De aztán jó kislány légy, anyus! Ne félj, én többet nem keserítelek! Csak legyek még egyszer Csabagyöngyén! Sokkal rendesebb leszek hozzád! Sokkal, sokkal rendesebb. – Élénksége hirtelen csitult. – Anyus, most aludnék. Ha nem bántalak vele. Minél többet. A doktorkám is mondta. Fő az egészséges álom.

– Aludj, szívem. – Lizi hátrált. A betegek idegesen forgolódtak. Az egyik hasra feküdt, ne halljon, ne lásson. – Aludj egy jó nagyot! És átfényezzük a biciklit! – kiáltott vissza az ajtóból. – Mert a rozsda miatt nem forog a kerék.

Panka nővér benyúlt, Lizit szinte kiemelte.

– Most jobb? – kérdezte Kornél.

Lizi bólintott.

– Ne legyen lárma – mondta aztán, már a lépcsőnél –, én most már… – Ráesett a korlátra.

Egy óra is eltelt, amíg kerítettek helyet az idegosztályon. Az ideg az ötödik emeleten, a belgyógyászat az elsőn.

Kornél cikázott föl-le.

– Menjen vissza. Vagy inkább haza – mondta Panka –, most kapott egy nagyobb adagot a lányka. Alszik.

– Ne rohangáljon be, kérem – figyelmeztette az orvosnő az ötödiken. – Egy-két injekció, megfigyelés, és holnap a kedves feleségét kiadjuk. A megszokott környezetben könnyebben vészeli át. Tessék adni a telefonszámot.

Kornél Nelli telefonszámát adta meg. Mire észbe kapott, már a taxiban ült.

Most mit csináljon?

Nellit úgyis ki kell a fürdőszobából szabadítani. Majd onnan szól Hajnalnak.

Nelli már a villanytűzhelynél várta, kötényben.

– Hát ti, szerencsétlenek! – mondta. – Kifeszítettem belülről körömollóval a zárat. Majd megcsináltatod, ha lesz miből! De nem rovok föl semmit. Vannak esetek, amikor az ember befogja a pofáját. Nekem, hála istennek, nincs gyerekem, de még ha a kutyámat dobják is meg kővel, elátkozom a piszkos lelkit mindnek! Ez most nem az az óra, hogy soroljuk a sérelmeket. Eszel valamit, mert enni kell, aztán várjuk együtt a telefont. Hajnalnak csöngess oda, mert megőrjít! Speciel most neki se könnyű!

– Hajnal! – Hogy kezdje? Hogy végezze? – Hajnalka, nekem itt Nellinél várnom kell. A telefonokat! Mindketten bent.

– Miért nem hazajöttél? – kérdezte Hajnal. – Miért ott kell várnod?

– Most meséljek? Mesedélutánt? – kiáltotta Kornél.

– Valami bővebbet!

– Majd jelentkezem!

– Kornél, ne tedd le, odamegyek!

– Kérlek, ne bonyolítsd. Nagyon kérlek. Minden órában megtörténhet.

– Hát akkor meg! – A hang egyre kétségbeesettebben kiáltott. – Miért nem mellette ülsz?

Kornél lecsapta a kagylót.

– Esküszöm, Liziben több volt a tartás! Nem tudom mivel magyarázni! Még ilyenkor is a követelőzés! – Kornél vette a kabátját. – Szereld le, Nelli. Szereld le, ahogy tudod. Nekem talán valóban ott kell lennem.

– Egy falatot! – kiáltotta Nelli. – Ki tudja, meddig tart még? Étlen-szomjan összeesel, az orvosok is kizavarnak!

– Kedves apuka, kedves művész úr! – Ambrus doktor átvette már az éjszakai ügyeletet. – Higgye el, hogy ez most nekem is szörnyű! Általában amikor egy ilyen fiatal életről van szó, rettenetes! Mindent elkövettünk, de mintha a természet is úgy akarná, ha meg kell lenni, hát legalább rapid módon legyen! Az az egy vigasztal, hogy délután beszéltek. Mert aztán már vizionált. Valami létrát és a metrót emlegette. A kettőt együtt: létra és metró. Semmi összefüggés. Most már nincs is magánál. Megígértük, hogy nem fog szenvedni. Most már szép nyugodtan átmegy.

Kornél betapogatózott a szobába.

A mennyezeti burát már kioltották, Orsi ágyánál lepedő mögött égett a kis éjszakai vaslámpa. A betegek egymást támogatva kiültek a hosszú fehér padra, a plédet derekukra csavarták. Nem tart sokáig, Panka főnővér azt ígérte nekik.

A kifeszített lepedő árnyékában Orsi teste dobódott föl-le. Egy nővérke rugalmas gumikötéllel rögzítette. A deszka pedig oldalról védte. A szeme csukva volt, és egészen eltűnt a puffadt húsban. A hörgések ütemesen követték egymást, a szájszélre dús habot sodorva. A haját fölfésülték alóla, a feje fölött lucskosan tapadt az alacsony párnára.

– Nem szenved? Szép nyugodtan átmegy? – Kornél belemarkolt az ismeretlen nővér karjába. – Orsikám!

– Tessék elhinni – mondta a nővér suttogva. – És tessék a többiekre tekintettel lenni! Ez csak a látszat. Ebből ő semmit, de semmit nem érzékel. És ez is véget ér. Ahogy a víz a szívet eléri.

– Mikor? – kérdezte Kornél. Már nem a nap. Nem az óra. Nem is a perc. Csak a pillanat.

– Ahogy a víz a szívet eléri – ismételte a nővér, és segélykérően Ambrus doktorra nézett.

– Még ezen az éjszakán – mondta Ambrus. – De átfordulhat hajnalba is. Én nem tudom, mit javasoljak. Már semmit sem tehet érte. De ha itt akar maradni, amikor… Bár csak önkínzás, hiszen neki, szegénynek, mindegy.

A test már megnyúlt. Az orr hegye a húsból riasztóan kimeredt. És a rángás. És a hörgés. És a habzó száj.

– Nem – Kornél leguggolt, aztán nem tartotta az izom, térdre esett. – Nem bírom végignézni.

Megcsókolta a gödröt, a két mellecske között. Futott az ötödikre.

Lizi a folyosón. Nyugodt. Túl nyugodt.

– Most elmegyünk, Kornus. Nincs már Orsi. Elmegyünk szépen.

– Előrehozta! – mondta a doktornő az ügyeleti szobában. – Lélekben túlesett. Én privátim is helyeselném, ha most innen minél messzebb! Ez most az a lélektani pont, amikor még ki lehet lendíteni. Elsősegélynek minősítem, és viheti! Ha valami probléma adódik utólag, házilag is el tudjuk látni. Az ő esetében sokkhatású a kórházi környezet. Ezzel az injekcióval az éjszakát átvészeli!

Lizi maga öltözött fel, precízen, csendesen. A portás nagyon rendes volt. Azonnal szerzett taxit.

Nelli kiszaladt a kocsi elé. Átvette Lizit, aki a kocsiban elaludt.

– Mi van? – kérdezte. – Él még?

– Nem tudom! – kiáltotta Kornél.

– Ki se szállj, ugorj haza, Hajnal negyedóránként telefonál. Már nem bírom visszatartani. Lizit bízd rám. Hat óra garantált alvás.

A taxi fordult.

– Várjon – mondta Kornél a sofőrnek –, rögtön jövök!

A lakásban minden villany égett. A mellékhelyiségekben is. Hajnal csizmában ült az asztalkája előtt: firkált valamit. A telefon bal kézre. Föl sem állt. Csak ráemelte ólomnehéz tekintetét a férfira.

– Te vagy az? Hát megtörtént?

– Nem. A hajnalba is átmehet. Már nincs eszméleténél. Kérlek, ne nehezítsd. Intézd a dolgodat! Rohanok vissza.

– Fogd mind a két kezét, Kornél. Fogd helyettem is.

– A kórházban már nincs rám semmi szükség. Élő ember azt nem bírja végig.

Hajnal megint rátekintett. Döbbenettel.

– Mit tudod te – ordította Kornél. – Meresztgeted a szemed csak! Ha láttad volna! Egy szót sem ért. Félrebeszél. Létrát meg metrót emlegetett.

Hajnal fölállt. Majdnem olyan puffadt volt az arca, mint Orsikának. És a szeme is olyan különös módon kiragyogott.

– Köszönöm – mondta, valahova túl, a falakon át, Kornél feje fölött. – Hát ennyit legalább adhattam vele.

Aztán leborult, a válla föl-alá ugrált.

– Ne! – Kornél hallotta a sofőr dudálását. – Ne! Már megint csak magadat siratod. Lizié a veszteség! Ha fölébred, mellette kell lennem. És azóta talán már az értesítés ott van. Nagyon kérlek, szedd össze a józan eszedet. Ha már… akkor ideszólok. De most néhány napig te csak végezd a dolgod!

Hajnal az asztalterítőbe törölte az arcát.

– Nekem holnap vidéki felvételem van – mondta.

– Helyes! Próbáld végigcsinálni. Segítesz, ha nem kell miattad is aggódnom. Gyere, kísérj le a kapuig. Alig visz a lábam. Kiscilit csókolom. Miért nincs itt ilyenkor?

– Te csak koncentrálj Lizire. – Hajnal higgadtan tekerte a férfi nyaka köré a rikító sálat. – Ne törődj te semmi mással.

Betuszkolta a férfit a kocsiba. Csókot nyomott ujjával az üvegablakra.

Azután visszament a kivilágított lakásba. A csizmát levetette. Harisnyás lábbal, szertartásos mozdulatokkal sorra kioltotta a fényeket. A bura fényét a tűzhely étkei felett. A neoncső tompa sugarát a kád vize fölött. A bejárati ajtó fényeit. A kisszoba lámpáját a könyvespolcnál. A központi csillárt a nagyszobában.

Gyújtott egy szál karácsonyról maradt, törött, fehér gyertyát. A kezében tartotta meg. Hagyta, hogy a forró viasz körülfolyja az ujjai fészkét. A viasz hamarosan megkeményedett.

Közben nem gondolkodott. Nem volt jelen. Valahol máshol tartózkodott. Talán könyörgött, talán lebegett. De ezt sem egyedül. Együtt várakoztak egy küszöbön. Aztán Orsit bebocsátották. Azon a kemenceajtón, ahol ragyog, de nem éget a tűz. A gyertya utolsót lobbant. Hajnal sötétben maradt. De nem félt. Csak fájt, hogy nem kísérheti őt tovább…

 

 

HANG közeledőben. Milliók. Horpadt mellkas, dobhas. Kis csontváz rajza a bőr alatt. Aszott füvön, sivatagban, mocsárban. Távolodóban. De ahány megváltó, annyi megfeszítő. Könyörtelen a megváltás: kiköveteli a keresztjét. A szentség provokál. Ezer és egy pontján a különben bámész világnak…

 

…Az operatőr figyelmeztette Hajnalt: jobb, ha nem lép kamera elé ezzel az arccal. De a sminkes szerette a munkáját, dicsekedett, hogy ő mázolt életet szegény Temkó Elemérre is, pedig az már annyira előrehaladott rákos volt, hogy az utolsó napjait élte.

– De én nem vagyok színész! – Hajnal reggel nyolcig várta a telefont. Semmi. Pedig biztosan érezte, hogy Orsi nincs már itt. Szinte percre pontosan. Ha most nem mondja a szöveget, kivételesen a súgógépet is beállították neki, akkor otthon kell ülni. Egyedül. Talán mire estére végez, Kornél is ott lesz. És ráborul. És sír. Neki sír. Nem, mint ő, kényszerből, idegeneknek. Mit számít? Muszáj beszélni. Kiscili azt mondta reggel hétkor a telefonba: „Mamuci, szörnyű, de jobb is így.” Cecília pedig kérte, ne kavarja föl a zaklatott gyermeklelket. Nelli az utolsó híváskor azt tanácsolta: „Hajni, legyen már önérzeted.” Sanyó? Sanyó messze van. De ezek a semleges emberek közel.

– Nem, nem lesz öngyilkos!

– Ez csak fenyegetőzés. Zsarolás!

– Azért amit maga eltűrt, azt kevesen!

– Nem kellett volna elkezdeni! Ez már így lesz: örök nyűg az a másik, ha megmarad!

Alacsony szövegek. Értetlen szövegek. De hangok. Emberi hangok.

Négyszeri ismétléssel összejött a felvétel. Van-e joga a helybéli Áfész-elnöknek, hogy a beosztottja magánéletét nyílt ülésen kiteregesse?

– A nézők észre sem veszik – mondta a felvételvezető –, hogy mibe került ez önnek. Szenvedélyes haragnak látszik, végül még életszerűbbé tetszett tenni a műsort. Tessék csak adásban megfigyelni!

Otthon sötét. A cetli. A kusza írású cetlik!

„Orsika éjjel, a kórház telefonjelentése szerint, tizenegykor csendben meghalt. Kedveseim, majd előkerülök. Kornél.”

Hajnal fázott. Fáradt volt. És semmit sem érzett már. Csak azt, hogy aludni szeretne. És szeretné, ha egy kéz megfogná a kezét.

Azok ketten most kéz a kézben ülnek. És együtt siratják.

Így is van rendjén.

De ha így van rendjén!

„Hajni. Legyen már önérzeted.”

– Mamuci – Kiscili berobbant. – Hét évig nem volt elég? Hiszen alig ismertük szegényt. Mamuci, most már más lesz minden, meglátod! Nagyi azt jósolja megszűnt a baj forrása, idő kérdése, és Korni papa teljesen megváltozik!

– Cilike, ez halál. Ez visszavonhatatlan. Ez végleges. Hiszen te nem vagy cinikus. Hiszen te egy hangyát is megsiratsz!

– Én is meghalhattam volna – mondta Kiscili egy árnyalattal halkabban –, és a többieknek azért kiosztották volna a félévi bizonyítványt. És azért az a Lizi nem viselkedett volna úgy, mintha tetőtől talpig leöntötték volna feketével. És örült volna, hogy az övé él! Hiszen nem is emlékszem Orsira. Az a nyúló trikó is régen elszakadt. Mit kívántok tőlem? Sajnálom Korni papát. De sokkal jobban sajnálom magunkat. Tizenharmadik évemben járok, Mamuci. Már nem vagyok gyerek. A saját apám a születésnapomra és karácsonyra ötszáz forintot ad. Néha azt se, csak dísztáviratot. Speciel fél éve nem láttam. Nem mintha hiányozna. Folyton a fiát dicséri, aki bandzsa. Nem értem, mit kívántok tőlem, Mamuci? Te eddig olyan fene erős voltál. Most meg odakenve, mint a palacsinta. Különben is: hol van Korni papa?!

– Ahova a kötelessége szólítja – darálta Hajnal.

– Miért nincs itt? – Cili csípőre vágta a kezét Cecília pózában. – Miért nincs itt, hogy azt mondja, most már ti vagytok az én egyetlen reménységem! Értetek akarok élni!

– Micsoda szentimentális szöveg! – mondta Hajnal.

„De alapjában igaz – gondolta. – Mit hazudjak? Ezt várom én is. Ha nincs is bennem már szerelem. Az a régi. De ha belém kapaszkodna, még meg lehetne a kapcsolatot menteni. S talán maradt egy csíra. Ami, ha egyenletes napot kap, kihajthat újra. Nagyon erős sugárzás, személyre koncentrált törődés kicsalhatna egy érzést a göröngyök alól újra.”

– Cilikém, ezt te nem érted. Neked nincs szerencsére veszteséged. S bizonyára én sem érthetem meg teljesen. Hiszen nekem itt vagy te! Ha szidlak is, hogy csavarogsz, meg a Nagyi uszításait komolyan veszed, azért mégis itt vagy! – Magához ölelte a kislányt. Szorította. Csókolta, ahol érte.

– Na, látod – Kiscili forgott az ölelésben, mint a kutya, ha a bolhás hátát megvakarják végre. – Akkor meg miért dobod föl a tappancsod? Ha én vagyok neked a legfontosabb? Feküdjünk le, odabújok melléd!

Hallották, ahogy Kornél babrál a záron. Az új kulcs nem akar elég gyorsan forogni. Megszokták a kaparászást, aztán a szitkozódást, amíg ki nem nyílik, vagy oda nem ballag valaki, hogy belülről kinyissa.

Most ketten is elébe szaladtak.

– Szervusztok. Hogyhogy itthon a társaság? – Mintha rossz premierről jönne, Kornél úgy viselkedett. Az ölelést, tapogatást épp csak eltűrte. A szeme teljesen behúzódott a húsba, Hajnal hiába kereste, nem tó volt az, csak két befagyott tócsa.

– Fel kellett függesztened, Cilike, a játékaidat! Bocsánat. S te Hajnal, elmentél a forgatásra, ugye? Helyes. Képzelem, milyen ideges vagy. Hogy haza kellett rohanni utána. De hát nem zavargok sokáig. Csak a legszükségesebbet, egy kézibőröndbe, Hajnal, ha nem terhellek túlságosan. Csabagyöngyén temetjük. Reggel viszem Lizit vissza. „Kettős koporsót”, a temetkezési vállalatnál is ezt hajtogatta.

Hajnal csomagolt. A fogkefe, fogkrém, borotválkozószerek, dezodor már régen nincs a polcon. A pizsamákból egy maradt a szekrényben. Ing kettő tiszta. Alsó három. A pulóverek eltűntek. Szerepkönyvet, papírt, tollat mostanában sose kér. S ahol éppen van, ott és abba törülközik.

– Mikor lesz a temetés? – Próbált szűkszavú lenni.

– Szombaton. El tudtam intézni, hogy a szombatba még beférjen. És kórus! – mondta Kornél. – Telefonáltam a színházba. Nem tudom megakadályozni, hogy lejöjjenek. És a csabagyöngyeiek. A rokonság. Nelli. Az osztálytársak. A tanárok. Legszívesebben mindenkit kitiltanék.

– De csak minket kettőnket tiltasz ki. – Hajnal bekattantotta a táskán a zárat.

– Te magad is beláttad már egyszer, hogy tapintatból nem lenne helyes! – Kornél nyitotta a fiókokat. – Tudnál valamit? Még a kórusra?

Hajnal hozta a pénzt. Szerencse, hagy a gyártás ma azonnal fizetett.

– Persze! – Nagyon igyekezett. Nem szabad léteznie. Nem szabad léteznie! – Küldünk majd koszorút. És Lizi átvészeli. Kibeszéli magából! Hiszen már el tudott kísérni a temetkezésibe. A hivatalos formaságok is elterelik. Csak hagyd beszélni!

– Nem mindenki egyforma. Hogy mint a kutyáról a víz, ha rázza a bundáját, lepereg!

– Korni papa, menj már! – Kiscili fegyelmezetten, csak kissé gyorsan nyomta a táskát a férfi kezébe. – Az a legokosabb!

– Igen – Kornél toporgott még. – Majd írok. Mikor lesz a helyzet alkalmas. Alig várom, hogy a szobájában lehessek. Alig várom. Vágyom oda.

Hajnal nem bírta tovább. Sírni kezdett, nyüszítve:

– Kérlek. Ha majd a sírnál, ha majd összegyűlnek, kérlek, legalább azt magyarázd meg, miért hiányoztam. Azt fogják mondani: még a temetésre se jött el! Ismerem a világot! Kérlek: ne hagyd rám száradni a vádat!

Kornél sem bírta. Halkan válaszolt, sziszegve:

– Az egyetlen gyerekem halott. S neked az a gondod, mit szólnak rólad! Részvét? Lesz időd, gondolkodj! Képtelen vagy megváltozni. Ez az önzés legmagasabb foka.

Hajnal kinyitotta előtte az ajtót. Kiscili, hogy el ne zuhanjon a bábszerű mozgásban, fogta az övet az anyja derekán.

– Neked is lesz időd – mondta az asszony. – Három hetet kapsz. Hogy te változz meg. Hogy fölszámold, amit föl kell számolni. Addig talán még élek. S hogy azután veled vagy nélküled: majd akkor én eldöntöm.

– Így hagyni itt, most! – motyogta, már Kiscili testére dőlve.

– Így engedni el, erre az útra! – Kornél hagyta, hogy Lizi megigazítsa az inggallérját. És a kabáthajtókáról Hajnal hajszálait egyenként leszedegesse…

 

 

HANG közeledőben. Kerüld a minimumot, világ. Távolodóban. Kemény, faltörő koponyák használtatnak igyekvő kezedben. És friss rés nyílik majd a zárt boltozaton…

 

– …Hová lépjek? Hogyan lépjek? Sanyó, teli vagy te is gonddal! – Hajnal minden tartását feladta. Ült a festett ládán, Ágneske töltött egy kis rumot a szörpjébe. – Négy hét is eltelt! Hogy szegény kislányt eltemették. S nem tudom kicsalni az odúból. Ha megjön, fél-fél napra, csak néz ránk, és én úgy érzem, minden, ami bennünk, körülöttünk élet, az csak sérti. Nem tudom kárpótolni, azt vágta az arcomba, és engem ki kárpótol? Ezért a szörnyű, megalázó hét esztendőért? Azokért a gyilkos mondatokért? Hát én tehetek róla? Félek, Sanyó. Félek a jövőtől. De döntöttem: beadom a válókeresetet. Nem lehetek ennyire gyáva.

– Gyilkos mondatok! – Sanyó is ivott. Ágneske riadtan figyelte őket. – Hugica, ha valakinek meghal a gyereke, mindenféle őrültség kicsúszhat a száján!

– És aztán elcsitul. – Ágneske kötött kabátot terített Hajnal remegő vállára. – Várj egy kicsit. Az idő gyógyít. Várj fél évet!

– Igen – helyeselt Sanyó. – Szedj be átmenetileg napi hat Eleniumot. Itt van a zsebemben nekem is, látod! Hogy ne tudjon felkavarni. Aztán csak ráébred, hogy együvé tartoztok. Várj még türelemmel. Ha szereted.

– Nem hiszem, hogy szeretem már – mondta Hajnal. – Valamit aprólékosan és maradandóan a lelkembe tetovált. Aztán még fájdalmasabban és még alaposabban részletekben kiégette a képet. Egy sebfelület a helye. És minden horzsolás csak fölvérzi újra. És éppen te figyelmeztettél: egy halottal nincs versengés.

– Akkor is várj! – Sanyó könnyezett. Hajnal sose látta sírni. – Az ember a legvégsőkig kísérletezik. És sokféle szeretet van. Valami újat még kialakíthattok. Bár lejöttél volna, amikor levélben hívtalak!

– Bár megírtad volna, miről akarsz beszélni!

– Az ember nem lehet elég okos – mondta Ágneske –, különösen az ilyen bonyolult ügyekben. Hiszen még magunkat se tudtuk megvédeni. Szedjük a sátorfánkat, Hajnika. Itt hagyjuk a házat, a kertet, még a szüleim sírját is. Amit az én drága bolond párommal csináltak, fantasztikus! Fantasztikus regény, ha nem is hasonlítható a tiédhez.

– Ne túlozz, Ágneském! – Sanyó megint könnyezett. – Elég most Hajninak a magáé. Szerencsére ott a tanult szakmám. Pék. Engem anyus nem taníttatott. Autodidakta módon szereztem azt a jaj de keveset, amit tudok. Pék! Nem rossz az. Kenyeret sütni. Persze elfelejtettem. De a városban fölvesznek. Az éjszakai munkát bírom. Amúgy se alszom három-négy óránál többet hónapok óta. Csak ezeket ne lássam többé!

– Testvér – Hajnal megsimogatta –, hát így kikészítettek? ‘Téged? Aki a légynek se ártottál soha?

– Ezért készítették ki! – Ágneske bedugaszolta a rumosüveget. – Az ital nem megoldás! Éppen ezért: mert nem kellett tőle félni. Mert nem tartozott egyik „társaságba” sem. Nem volt, aki megvédje. Csak vádló. Élen a tanácselnök. Amikor Sándorom nem engedte, hogy az önkényességeit „politikai szükségszerűséggel” indokolja. Fölvonultak a nyomában, mind-mind! Ki-ki a koncot megkapta érte!

– A megyénél csak hümmögtek: rám bízzák. – Sanyó sétált fel-alá. Akárcsak Kornél. – De a község!!! Éppen a községiek! Senki sem váltott le. Én határoztam. Ha az érdem vétek lehet, s éppen azok szemében, akik azelőtt „rátartiságra”, „kiszolgáltatottságra” panaszkodtak! Most meg a pofámba vágják, hogy a „kódus-szemléletből” elég!

– Szóval alulról fúrtak meg – bólintott Hajnal keserűen. – Ahogy megjósoltam. Legalábbis össznépi segédlettel!

– Én a saját példámmal bizonyítottam! – Sanyó lerázta Ágneske kezét. – Ez a legtöbb, ami embertől telik. Én nem bírnék külön asztalnál zabálni, mint a tanácselnök és a sofőrje! Én igenis odahívtam a gépkocsivezetőt! Nem a szorgos munka ellen szóltam, nem is a kényelmet irigyeltem, csak a feleslegesen kárba veszett időt kértem számon! Hogy minek az sok cafrang, amikor egyszerűbben és egy kicsit gondolkodva is élhetne az ember. Hogy minek zavarja ki az állatorvos a növendék lányát, fiát, feleségét hajnali négykor a szőlőbe kapálni? Hogy amikor a szükséges jó megvan már, miért kell újabb és újabb kényszert kitalálni, hogy egyetlen szabad óra se maradjon? Egyetlen szabad óra, amikor önmagával foglalkozna az ember!

– Talán ezért éppen – mondta Hajnal csendesen. – Nehogy beugorjon az a szabad óra! A kérdések órája. A kételyeké. A haláltudaté. Talán ezért ez a „bölcsőtől koporsóig” örökös hajsza!

– De hát ez nem lehet a cél! – Sanyó rángatta az oldalszárnyat a függönyön. – Ezt nem így képzelte semmiféle klasszikus. A gazdagság, a jólét csak eszköz! Fontos eszköz. De nem lehet az eszme maga!

– „Ez eszme nálunk a megélhetés” – citálta Hajnal. Kornél vádja! Gúnyosan elfintorodott.

– A falanszterben! De nem abban, amiért mi, amiért én!!! Az élet több. Hajnal, miért nem értik?

– Talán mert nem tudod pontosan definiálni, mi az a több – mondta Hajnal. – És hogy miért több, amit te többnek nevezel, mint amit a két kezükkel kitapinthatnak? Van, aki érzi magától. Bele van ültetve. De aki tőled várja a szót, a magyarázatot, az érvet: ki tudod-e mondani a te eszméd szerint és a te eszméd nyelvén is érvényesen?

Sanyó leült. A fejét horgasztva kért még valamit inni. Ágneske sóhajtott. Adott.

– Ebbe nálunk annak idején a papok is belebuktak – mondta. – Egynek sikerült valami. Szegény anyám mesélte: micsoda pap volt az! Egy megszállott.

– Ne is emlegesd. – Sanyó felugrott megint. – Ágneském, ha ezt a régi dolgot az aktíván elő nem hozom, talán nem mernek megvádolni. Talán a görögkatolikus pap sem ölel meg olyan látványosan a népfrontértekezleten. Hogy már csak ketten maradtunk igazak! Ma már a papjuktól se tűrik el a tulajdon bolygatását. Ma már a misén is megkövetelnék, hogy az Istenük szolgája is azt hirdesse: akit szeret az Isten, annak áll két kocsi a portáján, annak hever hárommilliója a takarékban, annak van egyszerre két háza: egy kirakatnak, egy meg lakásnak. És akinek ez nincsen: Isten büntetése. Vagy nem igényli, akkor meg kifele a rendes, iparkodó népek közül! Coki a félnótásnak!

– Szegény anyám ismerte még a rettenetes tisztelendőt, édes Sándorom, nem képzeltem, hogy dühödben ezt is kiteregeted! Képzeld, Hajnika, azt hirdette, ez az én Sándorom, ez a színtiszta materialista, hogy az ilyen emberek hiányoznak, mint a rettenetes tisztelendő, aki úgy megfogta a lelkeket, hogy senki se merte megtagadni: égessék el a „ragyogókat”. Meg a túl díszes mellényt, pártát. A templom előtti nagytéren égettette el! Ezen a vidéken, Hajnika! Éheztek, koplaltak, de a ruha, az megvolt! „Hadd korogjon, csak ragyogjon!” Ezt fújta a falu népe, nyomorúságos időben, ha föl is fordult a kisebbje, a nagyobbacskára csak jutott „ragyogó”, arannyal kivarrt kötény. Hát ez a tisztelendő nem nyugodott: minden vasárnap kiprédikálta, név szerint is, mennyire az ég ellen való ez a földi cifra! Tán még a föloldozást is megtagadta, ha akaratának a konok parasztja meg nem hajolt!

– Nem így beszéltem én, Hajni, csak ami ebből ma is következik: azzal érveltem! Hogy megette a fene azt a világot, ahol arról ítélik meg az ember értékét, mije van. Mint ahogy az se mérce, persze, mije nincs! Lehet lustaság is. De üres fejre kár a nerckucsma! Piszkos szív fölé a briliáns csokortű. Egymás számára süket fülekbe malomkőnyi aranyfityegő. Kerülő, sáros utakra Mercedes! Könyv, amit eladnak, de nem olvasnak. És ha olvassák, nem értik. Szóval, hogy a szerzés nem minden! És vannak szerzett javak, amelyek kívülről meg sem látszanak. S ebben valahogy mintha kevésbé serénykednénk, pedig nemsokára kitetszik, ezen áll vagy bukik a sorsunk. Nevezzük „emberi tényezőnek”! Jó, a lét határozza meg a tudatot, de kérdem én, ez azt jelenti, a lét meghatározott, már elfogadható fokán a tudatban nem lehet kezdeményezés?

– Az a sok idegbeteg a villák teraszán! Az a sok boldogtalan magányos! Az a sok rontott család. Az a sok látástól vakulásig munkába zavart öreg. Amíg a fejére nem szakad a pajta! S végül egy koporsónyi föld vagy urna. Hajnika, nem kéne inkább a szeretetből osztani többet, kevesebbet beszélni, és jobban odafigyelni? Az én tanulatlanságomban csak ide tudok kilyukadni. – Ágneske osztotta a levest. Ügyelt minden kanálra. Egyformán jusson tészta, hús.

– Szóval, Hajni, elkezdtem éppen azok előtt prédikálni, akiket illetett. Nem „hát mögött”. Ez is baj! Szembe! Hajni, mindent meg lehet ideologizálni. Ehhez is ötvenöt év kellett, hogy rájöjjek. Elmehetnék innen nyugdíjba. Ha befognám a szám. Ha kicserélném a kerítést. Amit úgyis minden nap beken valaki kutyaszarral. Ha belenyugodnék, hogy tévedtem. Az emberek nem az emberséges hatalmat tisztelik, arra csak gyanakszanak. Az emberek szeretnek mérsékelten félni! És örülnek, ha titokban gyűlölhetnek valakit, akit vezetésre tettek elébük. Éppen ezért nincs nekem funkcióban keresnivalóm. Engem nyíltan lehet utálni: nem torlom meg a személyes sérelmeket. Nem fenyegetőzöm a párt nevében. De lehetetlen megvesztegetni is, mert nem vágyom semmire. Ezért körülöttem nincs „osztalék” sem. Legsötétebb perceimben azt latolgatom: vajon nemcsak olyan a hatalom, amilyet érdemelnek?

– Azért segítettél! Hány és hány dologban! Amikor még éjszaka is megkocogtatták kaviccsal a zsalugátert. A tanácstitkár fia, amikor az apja véresre verte, az iskolaigazgató, amikor megrágalmazták. Eszti néni a fejőktől. És még, és még: a népművészek köre! – Ágneske megemelte a férje jobb kezét. Unszolta, egyen. – Csak azok most hallgatnak. De csak butaságból vagy félelemből nevetnek együtt a többivel. Fognak sírni, haj, de későn, Sándorom, utánad. Nem is egy, nem is kettő. Hajni, mindent fölszámolni, elköltözni, ebben a korban, Hajni, ha nem szeretném ennyire, irány a kút! Mert nálunk még kút is van, nyáron abba hűtjük a dinnyét. Azaz csak volt. Ideköt az egész élet!

– Miért csinálod ezt? – kérdezte Hajnal. – Sanyó, én várjak, te meg felelőtlen kalandba sodrod a feleséged! Pék! Legalább ne táplálj illúziókat. A tisztességes szakmát nem kezdheted öregedőben. Reálisabban! Én figyelmeztesselek? Az idealista? Fordulj védelemért! Hiszen igazad van! Taktikusan megfogalmazva a legfelsőbb szinten is melléd állnak. Alkalmazz erőszakot önvédelemből: rúgj vissza!

– Utálkozom – Sanyó eltolta a második fogást. – Ha nem is pék: de kétkezi munka legyen. Legalábbis mérhető. Fehéren, feketén. Abban még használhatnék. Ágneskét sajnálom. Ha mégis vállalnám a szégyent: nyugdíjig valahogy kihúzni, csak miatta tenném. A szülei háza!

– Ahová te mégy, oda én is! – Ágneske áhítattal leszedett egy morzsát Sanyó álláról. – Kesergek, kesergek. De ők halottak. Te meg élsz. S élőnek élő mellett a helye.

– Látjátok – Hajnal elsírta magát –, ti tudjátok! Ti együtt vagytok. És én várjak?

– Épp ezért – Sanyó megtörölte az orrát. – Öreg taknyos, ütődött trottyos lettem, egyetlen erényem: nem ordítok együtt a farkasokkal. Mert, hugicám, ahol ennyi farkas nem hal éhen, ott kell lenni nem kevés báránynak is, védtelen! Talán csak rosszul, rossz helyen és rossz időben kerestem. Késő. De te még, ti ketten, a ti tehetségetekkel! Ha hazaérsz, és egy kicsit enyhülten nyitod az ajtót: talán ő maga kér, ne használd a beígért ollódat. Talán megoldást talál Lizire. Talán ha ez a tébolyító fájdalom levonul idővel az agyáról, visszafelé is korrigál!

– Próbáld meg, Hajni! – kérte Ágneske is. – Mindenesetre csomagolok neki és Kiscilinek, bizony utoljára, a korai salátámból! Gyenge csirkét is. És bújj a hóna alá. Mintha sokkal alacsonyabb lennél.

– Miért az ilyen emberek szakadjanak szét? – Sanyó megölelte. – Szerelem?! Szövetség, magasabb forma!

– Mi ez az összeesküvés? – kérdezte Kornél harmadnapon, a távirata után betoppanva. – Vacsora, idei saláta, ha kicsit fonnyadt is, galuska, csirke? És Cilike mosogat! Csak nem akarjátok elhitetni, hogy nekem? Egyébként a könyveimért jöttem, ami bőröndbe befér, részletekben lehordom. Ne nézz, Hajnalka, ilyen ijedten, nem kell innen semmi, bár a jogot én is ismerem, fele-fele, a te jogodat az igazság úgysem érdekli, de szerencsére engem igen. Én csak azt viszem el, amit hoztam.

– Igen – mondta Hajnal, és levette Ciliről a kötényt. – Méltányolom. Lizinél is otthagytál mindent. Amikor én megszereztem ezt a lakást. Akkor is úgy tartottad etikusnak. – Természetes, hogy most is. De ha kell még valami pénz, ki tudlak elégíteni. – Jaj, megint! De ez csak pofon az ökölcsapásra. Még tart a szándék.

– Nem garasoskodom – Kornél beleszagolt a levegőbe. – Azt is megértem, hogy Lizihez utasítottál. Így nem kell lakásról gondoskodnod.

Cili belerúgott a tűzhelybe, kapta a kabátját.

– Cilikém, sötétedik. Hova rohansz? Nem is eszel?

A gyereknek nem lehet parancsolni. Hiába.

– Majd a Nagyinál! – Kiscili végigmérte Kornélt. – Itt kotyvasztunk neked, és ez a hála. Folyton nyavalyogtál, hogy az öreglány kinyírja magát, és neked ott van meg a légkör, abban a nem tudom, micsoda szobában. Most meg Mamucira kennéd, hogy ő zavart oda. Sose szerettél te minket!

– Cili! – Kornél kiáltott.

„Most megüti” – gondolta Hajnal. És már védelemre rándult a keze.

– Cili, menj a fenébe. – Kornél csendesült. – Szerettelek. – Leült kabátban. A kalap elején gyerekesen fölgörbült a karima. – Akár hiszitek, akár nem. De azért te csak menj a fenébe.

Kiscili meghökkent.

– Megyek is – mondta végül. Hamiskásan fölcsillant a szeme. – De ez a tied! – Kabátja zsebébe nyúlt. Kivette a régi kulcsot a bélés alól. – Mamuci, ez az a kulcs, amit tavaly nyáron az öregfiú valóban a zsebembe dugott. A memóriám! Százezer bocsánat!

Elszaladt.

Nézték a kulcsot a konyhaasztal közepén.

Hajnal mély lélegzetet vett. Kornél térdére ült, és gyengéden simogatni kezdte az arcát. Halántéktól lefelé.

– Mi az? – kérdezte Kornél. Bizalmatlanul kérdezte. Aztán zavart lett. Zavara, értetlensége fokozódott.

– Mi az? – kérdezte még egyszer. – Cicus, vissza akarod dolgozni magad? Kis ragadozó fogú!

Hajnal ujjai automatikusan simítottak egy utolsót még. Talpra szökkent.

– Büdös a szakállad. A beadványt az íróasztalom jobb alsó fiókjában találod. Közös megegyezés. Tanú: Nelli. Olvasd el. Tárgyilagos. Nem bánt senkit. Írd alá. Holnap beadom. Csak az illetékbélyeg hiányzik. Megveszem. Ügyvédtől eltekintünk. Az ügy sima.

Kornél elolvasta, szó nélkül aláírta. Evett utána a csirkéből, a salátát dicsérte. Még aznap visszautazott Csabagyöngyére.

Kiscili másnap reggel valahogy életet vert az anyjába. Káromkodott. A régi kulcsot az ablakon kihajította.

A békéltetőn Kornél nem jelent meg. Levélben megtámogatta a válókeresetben foglaltak állításait.

A végtárgyalás előtt a parkban egyszer még megleste Hajnalt: késő este volt, Hajnal Futakról érkezett, táskájában friss nyomozati anyaggal.

– Vond vissza! – Megszorította az asszony torkát. Majdnem birkózott vele. – Vond vissza!

Hajnal edzetten védekezett.

– És Lizi? – kérdezte. – Ki tudod végre törölni a múltadból egyszer s mindenkorra?

– Vond vissza! Ehhez Lizinek semmi köze.

Hajnal már mosolygott is.

– És akkor miért vonjam vissza?

– Mert ezt nem teheted. Mert ez halálos bűn! Mert nekem köszönhetsz mindent. Semmi és senki voltál nélkülem. Két értelmes mondatot ki nem nyögtél az instrukcióm nélkül. Mit képzelsz? Miért kellettél a tévéseknek? Mert miattam! Mert én kunyeráltam! Hogy a hölgy a feleségen. Az ügyészi kinevezésedben is ott a kezem. Fölszedtelek a sárból. Kivakartalak.

Hajnal hármat lépett távolabb.

– Megalázol – mondta. – És zsarolsz. Amiért köszönet jár: köszönöm. De Mózes volt az utolsó, akinek a kősziklából sikerült vizet fakasztania. Ne téveszd magad össze Mózessal. Csak mert segítettél kinyitni egy zsilipet, ami a folyót elzárta. Azt is mintegy véletlenül. Vagy jóvátétel helyett. Nehogy a te kis tengeredet zavarja. Ugyan, tűnj el már!

Az utolsó tárgyalás előtt s tulajdonképpen egész héten mégis sírt. Még az utcán is. Ez csak a leromlott szervezet! Az akarattól független vegetatív idegrendszer. A túlhajszoltság. Az a kísértő gyengeség. Amikor a sas fészke vesztett verébfiókának érzi magát.

Sötét napszemüvege takarta a gyulladt szemét. Ugyanilyen sötét napszemüveget viselt Kornél is. És fekete öltönyt. Ugyanazt, amelyiket a temetésen.

– A nyilvánosság elől így védekeztek? – kérdezte Nelli. Elemében volt; az alkalomra bézsszínű vászonkosztümöt csináltatott, könnyű, színes tollpelyhet tűzött a hajtókára. – Pedig nincs mit szégyellnetek. Szép válóper ez. Senki se vádolt, senki se védekezett. Még harmadik sincs, válóoknak. Ezért hülye a törvény: minek ehhez tanú? Elhidegültek, kész. Egyébként sose illettetek össze! Pá, pá, holdkórosok!

Hajnal és Kornél a korlát jobb és bal oldalát súrolva, együtt mentek le a lépcsőn.

A szemüvegre ügyeltek. Meg-megigazították. A járdán álldogáltak kósza taxira várva. Mint két terrorista a közös merénylet után.

Nagy, sötét felhők tapadtak az égre.

Az utat bontották éppen. A fúrógép zaja a talpuktól a fejük búbjáig áthasogatta őket. A föltárt gödör, a szétvert aszfalt közepén két ember dolgozott. Valami csövet hegesztettek. Fényvédő drótháló arcuk előtt. A harmadik oldalvást taposta, egy kissé feljebb, a monstrum fúrószerkezetet.

A dohhártya csaknem megszakadt. Villámlott is.

 

Felettük zengés

 

– Átkozott zaj – mondta Hajnal. – Átkozott szikrák!

– Villogás – mondta Kornél –, vakító villogás ez.

– Nekünk aztán mindegy. – Hajnal a hamuszürke üvegen keresztül óvatosan fölnézett. Még a nap is eltűnt! – Átkozott nyár…

 

HANG közeledőben. Az álmok világvége. Az alvásvilág kezdete. Talán az ájulásé. Távolodóban. Lesz-e kegyelem az ébredésben?

 

– …„Mozogjon a világ, amint akar, kifáradtam, pihenni akarok.” – mormolta Kornél.

– Hívj, ha valami kell – mondta Hajnal.

– Tőled? Soha, semmi. Sok szerencsét! – Jött a kocsi, Kornél beszállt, az ajtót tárva hagyta. Hajnal tagadóan intett. Elindult gyalog a leszakadó viharban.

 

 

Szünet. Valami eszméletvesztés. Valami mákony odafenn; valami mesterséges csendesítés. Lázadás előtti bódulat. Robot – rögzítés. A Hang is tanul. Nehéz a süketnémák jelbeszéde: eshetőség. Ha odalenn, magukra hagyva, az új nyelvet újra szólításkor nem értik. Ha odalenn, a kettő és milliószor millió, elhiszik a véget. És nem folytatják: robbantás helyett tapogatva az alagút kockáit. Merre nyirkos, és merre langyosodik mégis…

 

 

– …Néha úgy érzem, el se mentem. Pedig már két esztendeje – mondta Kornél. Sima állát egyetlen sörte se csúfította. – Sőt! Két esztendeje és két hónapja!

– Igen, az idő csalóka! – Hajnal mosolygott. Két szabályos korona szépítette mosolyát. Két porcelán korona az éles metszőfogak helyén. – Te fiatalodsz! Határozottan előnyös, hogy elveszítetted azt a ronda szakállat. Pedig a tévében, még decemberben, amikor újra föltűntél Ádámként, jó volt! Szegény Cecília is dicsérte. Negyvenhét éves Ádám, és hiteles volt, teljesen hiteles! Ádámnak amúgy sincs kora.

– Évának sem – mondta Kornél. – Ha nem lököd el a kezem, megsimogatnám az arcodat. Te sose fogsz beráncosodni?

– Még van nyolc jó évem, Nellikénk szerint, ötvenig! – Hajnal elfogadta a simogatást. – De bezzeg a hajamat hanyagolod! Akkorát már nem mersz hazudni!

Hirtelen őszült meg, szinte fél év alatt. Csíkokban. Hófehér vastag csíkok között egy-egy sötétszőke vékonyka csík. Mintha finom háló borítaná az ezüst hajat. Finom háló, ami kicsiny kontyba fogja tarkón a frizurát.

– Nekem tetszik! – Kornél szeretettel nézte. – Természetes. S mivel az arcod gyerekes, még kontrasztnak is elbűvölő. De ha téged vagy azt a valakit zavar, miért nem festeted?

Hajnal legyintett.

– Nem zavar. És mást sem. Ha erre vagy kíváncsi. Nincs már az a valaki. Idestova kilenc hónapja. Finoman eltanácsoltam.

– Nagy kunszt! – Kornél elégedetten nevetett. – Én akkor kiadtam annak a, tudod… az útlevelet, amikor te abba a, tudod… belekezdtél.

– Mulatságos – Hajnal csatlakozott a nevetéshez. – Tulajdonképpen két szörnyeteg vagyunk. Nem gondolod? Akik mindig fáziskülönbségben vadásznak.

– Te – mondta Kornél –, mellesleg most a két hullám egy hosszon van. Hihetetlen, de mintha zökkent volna! Tanácsért kívánkoztam. Munkaügyben. És te éppen tanácsért hívtál. Kiscili miatt. Gyönyörű nap ez a mai. Semmi sem szívszorítóbb, mint ha szeptember elején ilyen meleg a fény.

– „Az Édenkertnek egy késő sugára!” – Hajnal feketét töltött. – Még mindig cukor nélkül?

– Kettőt. Újabban. Ellensúlyozza a cigarettát. A fene, egyre többet szívok. És te? Még mindig olyan édesen?

– Szaharin. Nem szabad híznom. És nem is füstölök.

– Fantasztikus! – Egyszerre mondták. – Fantasztikus!…

 

 

HANG közeledőben. Minden új háború iszonyúbb, mint a régi. De nincsen iszonyúbb, mint a hamis alapon megismételt béke. Távolodóban. Vigyázzatok. Amit a szabad akarat kitermelt, arra. Semmi sem történhet kétszer ugyanúgy. Csak az elsőnek fölötte, s hogy fölötte, az az Ő kegyelme éppen.

 

 

– …Hogy képzeled, Kornus? Nem tudom a gondolatmenetedet követni. Vissza, ide? Nem mintha nem volna hely, de a szánalom ne vezessen, majd rám nyitják az én jó rokonaim az ajtót arra a kis időre, ami még hátramaradt. Azt mondtam az Istennek, ha hinnék benne, ha a temetést túlélem, nem leszek önző: nem hagyom az én egyetlenkém sírját magára. De ha visszaköltözöl, rendes bejelentővel, ez, ugye, Hajnallal nyílt szakítás. Ezt fölmérted, ugye? Bár Nelli nyugtat, benne van a keresetben, teljes elhidegülés, szerelmi házasságot követve. Nálam még ez a passzus is hiányzott! Csak azt nem akarom, hogy engem okolj, én mindent, amiért élni érdemes, eltemettem. – Lizi tulajdonképpen csodálatosan átvészelte! Három kilót fogyott ugyan, de ez a légzésén könnyített. Állandóan beszélt, utcahosszat, a tejcsarnokban, a piacon, a szomszédoknak. Legalább százszor elmesélte már a történteket. Legalább százan csókolták-ölelték, és biztosították mélységes részvétükről. S a hősiességről, ahogy a csapást viseli.

Hajnal persze ezt is előre tudta! Hát éppen ezért, nem gyűlöletes? Ez a fensőbbség, az a higgadt logika?

– Lizikém, Hajnalkának nincs már szüksége rám.

– Az más! – Lizi öntudatosan bólintott. – Ha neked segítség, amit nyújthatok! És kölcsönösen! Orsikánk szeparált lakrésze a tiéd. Majd én gondozlak. Anya kell neked, nem feleség.

Az egyetlen könnyebbség, hogy Lizi nem követelt. Házasságot, élettársi viszonyt vagy hasonlót. Megelégedett ezzel, amit nem lehetett néven nevezni.

„Mi vagyok én Csabagyöngyén? – gondolta Kornél, már a véghatározat kézhezvételekor. Az ítéletet tűzbe dobta, ezt is csak átfutotta éppen. – Mit írjak a bejelentőre? Albérlő? Bérlőtárs? Családtag? De milyen minőségben?”

– Ápoló – mondta Lizi. – Ha volna ilyen rovat. Kornus, nem tudom, ámbár, ki ápol, kit? Amilyen állapotban mászkálsz összevissza! De majd én rendbe hozlak! Megdobtál kővel, én meg kenyérrel. Nem haragszom Hajnalra se. Elvégre legalább koszorút küldött. Kornus, nem gúnynak hat mégis: „Viszontlátásra, Hajnal és Cili”? Ezt íratta a szalagra.

– Ne bántsd őket. Hajnal nemesen járt el. Becsületszavamra.

– Jó, hiszek – mondta Lizi. – De most aztán szedd össze magad! Orsikánál is akkor kezdődött a baj, amikor a teljesítménye hanyatlott. Egy Kazakovits Kornél! És nincs plakáton! Gyere a te régi jó kis színházadba vissza! Már kezdeményezték. Mintegy velem üzenték. Anyád helyett ki a te anyád?

„Úristen – gondolta Kornél, s a negyvenedik cigarettára aznap rágyújtott. – Hát ez behelyettesített. Nincs mit tenni.”

Orsi szobáján semmit sem változtattak. Csak a könyvek szaporodtak meg. És a sejtelmes hajú női akt került le a falról. Kornél a polc tetejére a régi szobrot tervezte. Hajnal ajándékát az első karácsonyukról. A roskadó-ölelő párfigurát. Ezt egyszerűen kilopta a lakótelepi lakásból. Jellemző, hogy Hajnalnak nem fontos. Nem is reklamálta.

A szék tetején állt, ágaskodott, egyensúlyozott, amikor Lizi izgatottan becsörtetett.

– Kornus, le ne ess!

Kornél az éles hangra elejtette a szobrot. Éppen kétfele tört: a nő karja a férfi hátán, a férfi karja a nő derekán maradt. S csak egy csonk a saját kezük helyén.

– Csak figyelmeztetni akartalak! Nem baj, összeragasztom. Bár egy kicsit komplikált. A törésfelület beszürkül.

– Dobd ki – Kornél leszállt a székről. – És nem vagyok gyerek, ne kukucskálj utánam!

– Muszáj valakinek a gyakorlati dolgokra is ügyelni. – Lizi összesöpörte a szilánkokat. – Nem szabad elhagyni magunkat a gyászban. A Sírkő kátéesznél kaptam mintákat. Ha leülepszik a domb, körülbelül fél év, nyolc hónap, ki lehet alakítani a sír végleges formáját. Majd nézd meg a prospektust. Nekem a kilences számú ajánlat tetszik legjobban: sima műkő, úgynevezett kőpárna, peremmel. A két oldalt szimmetrikusan fedi. Ha már kettős helyet rendeltél, nagyon is praktikusan. Fekete márványra nekünk nem telik, elfolyt a pénz, Kornus. De ez, ami van, csak ideiglenes. Besüpped, elkorhad.

– Kőpárna! – Kornél szívta az erős dohányt. Lizi a füsttől köhögött. – Kőpárna, kilences ábra! Nyáron friss virág, télen fenyő, fakereszt és csak egy név. Élt tizenhét évet. Így szeretném. Így lenne méltó. Minden héten kijárunk úgyis!

– Emberek között élünk, Kornus! Ez nem Budapest, ahol mindenki el van idegenedve. Engem aztán végképp nem érdekel az emberek véleménye, de amikor magamban küszködtem, s most is, hogy félhalottan visszahoztál, mégiscsak az itteniek együttérzése segített! Az a sír itt, Kornus, fogalom! A Kazakovits színművész egyetlen lánya! Mindenki megnézi. Nincs alkalom, hogy ne találnék rajta ismeretlen eredetű virágot. Orsikát nem kérdezhetjük meg, mit szeretne. S ha megkérdezhetnénk, úgyis azt felelné, „nekem mindegy”!

– Igen, Lizi. Nem neki díszítjük. Magunknak. Válaszd, amelyik követ akarod! Nekem is mindegy. Annak a részemnek mindegy, amelyik oda kerül majd.

– Kornus, Kornus! – Lizi csóválta a fejét. A feketébe mártott foltos kartonruhája meg a fekete zokni között a csupasz lábszár az ünnepi gyászt megszakította. – Ne akard elhitetni, hogy halni készülsz! Ne légy velem tapintatos. Véletlenül túléltem. De ami azért nagyon árulkodó, még ha úgy is lenne, ahogy most utólag feltünteted, a harmadikunk hol nyugszik majd? Ha én megyek előbb, te szorulsz ki. Ha ne adja a nem létező Isten, téged szólítanak, engem akkor majd külön földelnek el? Hova tartozol te, Kornus? Tulajdonképpen?

– Önmagamhoz! – kiáltotta Kornél. – S ha eljön az órám, nem fogtok rám találni!

– Ez nem színpad, Kornus! Bár ott játszanál már ilyen hévvel! Holnap jön egy takarítóbrigád. Lomtalanítás. Neked semmivel sem kell foglalkoznod. Velem se. Elég, hogy hallom zárt ajtón át is a szuszogásod. Neked most az a cél, hogy újra bekerülj a forgásba. Várnak a színházban. Az igazgató direkt megszakította az üdülését, hogy veled tárgyaljon. Pesten már eltoltad a kapanyelet. Nem kárhoztatom Hajnalt. Neki ott volt a saját karrierje. Csak ámulok, milyen lelkesen beszél a tévében! Nagyon tud a lelkekben vájkálni! Nagyon élvezi, hogy ő szaktekintély! Egyáltalán nem látszik rajta, hogy az események megviselték.

– Ne beszélj róla – mondta Kornél határozottan. – Ne beszélj arról, amit nem ismersz!

– Én soha rosszat nem! Én csak csodálom. Hogy nőben ilyen kifejlődhet! De nekem más helyzet kell. Az a fajta nyugalom, ami Csabagyöngyén mindig is megvolt. Az a közönség, amelyik újra a keblére ölel. Ez a tragédia sok mindent feledtet. Kornus, legalább magadnak mentsd, ami menthető!

Lizi szemkékje parancsolóan kidülledt. Álla előreugrott.

Kornél elhessegette az asszociációt: Lizi most ugyanazt mondja, ebben a speciális esetben, amit Hajnal is tanácsolna. Fantasztikus! Nagyobb gyógyszer az apró realitás, mint a legmélységesebb meditáció?

Volt igazság Baron amoralitásában? Hogy éppen így, ezzel a töltéssel kellett volna eljátszania Lear királyt?

S oda kellett volna figyelnie arra a Hajnalra, aki a temetés után két héttel megragadta a vállát, és a fülébe ordította:

– Nem érted, hogy a halott nem akarja, hogy ott sorvadj tétlenül abban a szobában? Nem érted, hogy el kell szakadnod, éppen miatta?

Akkor talán meg is ütötte Hajnalt. De inkább csak lökött rajta, úgy került Hajnal a földre.

De hát Pesten valóban nem maradhat. A színház rendes, de valahogy nem hívják igazán. Baron meg is indokolta:

– Öregem, tisztelet és megrendülés. De vagy kiveszel egy albérletet itt, és szarsz a színházon kívül másra, ledolgozod a keletkezett hátrányt, vagy fönn hagyod a homlokodon a töviskoronát, és hatásos lesz Csabagyöngyén minden moccanásod. Ott csak ki kell lépned a színpadra, és már vörösre tapsolják a tenyerüket. A derék meghatódott népek! Függetlenül attól, mit csinálsz! A nimbuszt megkapod, de hogy van-e értékfedezete, soha a büdös életben aztán nem tudod lemérni!

Albérlet? Hajnal közelében? Aki még a nevét sem hajlandó viselni?

Távol Orsi sírjától?

„Ő nem ott van – mondta erre Hajnal –, nem abban a becentizett gödörben. Ott van legkevésbé.”

Akkor is. A jelképek is fontosak. És enyhítenek. Végképp másokra bízni Lizit? Ha már egyszer elkövette ezt a bűnt? Amikor két ártatlant otthagyott. Annak idején. Őrült szenvedélyből. Mert társas kapcsolat Hajnallal mégsem lehetett. Akkor nincs ilyen irtózatos vége.

Orsi is ezt kívánja. Ha az utolsó szavait érthette volna bárki. „Vigyázz anyusra.” Nem lett volna más! „Törleszd le, amit ellenem vétettél!”

Lizi behozott egy csésze kakaót.

– Még meleg – mondta. – Idd meg szépen. Korvitállal édesítettem.

– Lizi! – Kornél nézte a kakaó bőrös fölét. Émelygett. – Lizikém, én nem iszom kakaót!!! És a Korvitál diétásoknak! Lizikém, az isten szerelmére, eszeden vagy?

– Csak a megszokás. – Lizi vitte kifelé a csészét, remegő kezében hozzá-hozzákoccant a tányérkához, melléömlött, a papucsa talpával elmaszatolta. – Bocsáss meg, Kornus. Miért nincs Isten? Nem kell az a sok diabetikus befőtt sem. Még tavalyról húsz üveg. Orsikám! Ki fogja megenni?

– Én! – Kornél segített Lizinek kiönteni a csapba a maradék kakaót. – Én majd szépen eleszegetem! Hát persze, a csendes vacsorákon, jó az, azért, Lizikém.

Nincs menekülés. A szerepet föl kell vállalni. Lizi mellett és a csabagyöngyei színházban. Éberen ügyel majd. Hogy legalább a szakmában be ne csapják: ha rossz, legyen ereje megbukni. S ha jó: ne gyanakodjon, hogy ez csak az Orsikától kapott glória.

„Nem – gondolta Hajnal. – Nincs öröm ebben a szakmában. Csak a felület.”

A véghatározatot befűzte az ügyiratos dossziéba. Saját születési anyakönyvi kivonat, keresztlevél. Első házassági kivonat, Kiscili születési bizonyítványa, majd az első házasság bontóperi anyaga. Kiscili oltási lapjai. Második házassági anyakönyvi kivonat. Lakáskiutalási határozat. És most

Ítélet

........ folyószám alatt bejegyzett házasságát felbontja. A felperes az alperes nevét tovább nem viseli........ Indoklás: ...... az együttélésből gyermek nem származott ...... házasságuk eltérő természetüknél fogva nem volt kiegyensúlyozott, a fennálló nézeteltérések következtében egymástól elhidegültek, s bár egy lakásban laktak, közöttük évek óta családi életre utaló kapcsolat nem volt ......

.......... A házastársi vagyonközösség megosztásával kapcsolatos kérdéseket peren kívül rendezték ......................... A bíróság a felek személyes nyilatkozata és a tanú meghallgatása alapján meggyőződött arról, hogy a házasság felbontásával kapcsolatos elhatározásuk megfontolt és végleges ...... Közöttük vitás kérdések nincsenek. Házasságuk csupán formális kapcsolat, társadalmi rendeltetésének betöltésére nem alkalmas, annak helyreállítására remény nincs. Ezért a Csjt 18 § ( I ) bekezdése alapján .... figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság 3. sz. Irányelvének 3. Pontjára ............................................................................

............... Dátum.

..........                            ................                                  ..........

ülnök sk.                          a tanács elnöke sk.                           ülnök sk.

A kiadmány hiteléül:                                                               ...............

adm.

Végzés

...... jogerőre emelkedett. Erről a peres feleket és a budapesti illetékes kerület anyakönyvvezetőjét értesíti.

Dátum.

A kiadmány hiteléül:

................................................................................................

főelőadó                                                                                tanácsvezető sk.

 

Hajnal látásból ismerte a tanácsvezetőt. Nincs benne becsvágy, a válóperekbe már beleszokott. Boldog családanya. Nagyon ügyel arra, hogy a perek tartalmát mellre ne szívja. És tapintatos. Nem piszkál bele a „sima” ügyekbe.

A szenvedély a legveszélyesebb a jogban. Iszonyú dosszié! Hajnal elzárta.

Nelli szerint merészség az asszonynevet is letenni. „Az mindig jól jön – mondja Nelli –, nőgyógyásznál és szülői értekezleten.”

Két Kazakovits Kornélné nem lehet. S különben is: önmagához tartozik mindenki. Az ő lányának már módja lesz a házasságában a saját nevét eleve megtartani. Vagy legalább mellérakni! Jelezni: nem csak függvénye vagyok egy dicső férfiúnak, aki nem is olyan dicső.

„Semmi általánosítás – Hajnal fegyelmezte magát –, rosszul fogtam ki. Én is hibás vagyok. Rám tapad a baj.”

De azért léteznek még egészséges kedélyű, megbízható férfiak! Akik talán vissza tudják szerelni a sok rángatástól meglazult kilincset. Akik talán nyolcra járnak munkába, és ötkor hazaérnek. Akiknek nincs senkijük. Ez alapkövetelmény. Meg kell próbálni felejteni.

A szobrot elvitte Kornél. Hadd vigye. Nincs már az a régi kettő. Bár törne össze, ripityára, ne kalandozzon Lizi tekintete az ő múltjukon. Ne porolgassa a tollseprűjével!

Kiscili tartózkodhatna többet itthon legalább. De menekül. Cili nem bírja a szomorúságot. De hát nevetni nem tud. Egyelőre mosolyogni sem.

Ahányszor tévéfelvételt emlegetnek, szédül. Vérnyomás-probléma talán. Egy darabig mégis csinálnia kell. Maradt adósság is. És ne sajnálja senki, hogy sorvad a magányban. Lássák csak: bírja!

Érdekes, akkor mindenki melléállt. Sőt. Uszították. Nelli is: „Legyen önérzeted.” Csak Sanyóék intették türelemre. Akiknek maguknak sincs türelmük. Most meg, egy szimpla betöréses lopás tárgyalása előtt, az egyik ülnök, aki egy kicsit süket, hangosabban suttogta a jegyzőkönyvvezető adminisztrátor lánynak:

– Meg se várta, hogy kihűljön! Máris „aus”! Hornyok pedig a kórházba került vakbélgyanúval. Onnan írt levelet, hogy ebben az ügyben ő nem autentikus. Különben is, ha egyszer döntött, utólag ne mosakodjon, mert még gyanúsabb csak! A volt férj tiszte, hogy hazugság a köztudatban ne lappangjon.

„Feltárni, s kinek-kinek a saját részét vállalni” – írta Hornyok. Hajnal még a végzés előtt a fellebbezésre hagyott hetekben meglátogatta. De már későn. Hasnyálmirigy-rák volt az a vakbél.

„Mi a teendő? Mi a teendő?” – Hajnal átfésülte a lakást. Eltüntetett minden Kornélra emlékeztető nyomot. A kisszobát Cilinek átalakította. Cili örült is, nem is. Kornél egy helyütt leszakította a tapétát: nem szándékosan, csak a körme beleakadt, s aztán nem tudott a mozdulatnak ellenállni, mindig szakított rajta egyet-egyet. Ezt a foltot kell még valamivel elfedni. Keresni egy mestert. Aki a helyére szögel valamit. De mit? Cili szerint ilyen alakú tárgy nincs. Ami erre a tépésszögre pontosan illik.

Senki se segített. Most bezzeg mindenki okos. Vádol, ítél.

„Akárcsak én – Hajnal ült az újjá rendezett lakásban. A könyvek dőlve a hiányos polcokon. – Akárcsak én. Vád és ítélet. Hát erre születtem? S mire volt jó végül ez a házasságnak nevezett polgárháború?”…

 

 

…„Hajnalka, kedves, bár tudom, hogy csak a kötelező lelkifurdalás késztetett érdeklődésre, kérdéseid mégis, mit tagadjam, jólestek. Hajnalka, kedves, sohasem voltam levélíró fajta, a régi szerelmes időkben sem, az idézetekből kifogytam, s ami maradt: »rajongó férfi és idegbeteg nő, nem helyes pár«, esetleg sértene. Pedig nincs szándékomban sérteni – írta Kornél októberben –, soha nem akartalak bántani, de te néha a viccet is bántásnak vélted. Humorérzéked mellettem sose fejlődött ki. Pedig hidd el, föltettem én is magamnak, mire ez az egész, ami közöttünk megesett? És csak a humor segít, igen, a röhögés, milyen két marha voltunk, különösen én, ahogy mindent odadobva, megpróbáltam megmenteni az életedet. A magánytól, női nyavalygástól, mit tudom én. Megjött érte a köszönöm. Ez se szemrehányás, de hát te kérdezted szíves, bár szűkszavú leveledben, mi foglalkoztat, hogyan vélekedem, és vagyok-e még egyáltalában? Nos, nem nyújtom a választ hosszúra. Sok és bonyolult ügyed közepette nem terhellek én is számodra idegen és unalmas históriámmal, amelyben csak az a vigasztaló, hogy szükség van rám, mint emberre és színészre egyaránt. A szezont a Macska a forró bádogtetőn-nel kezdjük, utálom a mély lelkű és mégis krakéler hősszerelmest, de az öreg, haldokló atyát mégsem adhatták nekem. Végül is szép szerep, csak az a Maggie! A darab szerint is és a valóságban is idegtépő. Tudod, néha azok az emberek a legelviselhetetlenebbek, akiknek igazuk van. Nem mintha neked bármiben igazad lett volna, ebben az ábrándban utólag se ringasd magad, arra nincs mentség, hogy még azon a napon is elutaztál, valamint az a sietség, a megszabadulás gátlástalan vágya! Éldegélek, Hajnal, kedves, csöndes magamformán, két halottam van, s ezt ne vedd panasznak, se vádnak. Ezért jobb, ha nem írsz, csak feleslegesen bolygatjuk egymást. Láttalak a tévében, ritkán hallottam ilyen meggyőző érvelést, amellyel a gyilkost mentegeted, azaz primitív személyiségjegyei alapján már-már megsajnáltattad azt a tizenhat éves írástudatlan cigányt, aki a bicskát az első rossz szóra a legjobb haverjába döfte. Ügyes és veszélyes módszer. Vitatkoznánk, ha még lennék! De hála istennek, itt nyugalom van, függetlenség és szabadság, a többi nem számít. Látod, nem vagyok levelezésre alkalmas, összevissza csapongok, s ma még tanulnom kell, a memóriám egy kissé csikorog. Cilike legalább nem csúfolódhat: Écs, Pécs, Vámospércs, Encsen, Pécsen ég a mécs. Emlékszel? Szeretettel búcsúzom: Kornél.

Ui.: Cilit csókolom, a születésnapjára küldök majd valami szépet! O.-hoz hetente kimegyünk.”

„Kornél! – válaszolta Hajnal november elején. Nem kívánom én sem a felesleges levelezést. Pusztán tényként említem meg, hogy nem védtem a gyilkost, csupán megpróbáltam bebizonyítani, élnek olyan lények közöttünk, akik még nem érték el az emberfokot, s mi mégis emberi törvényt alkalmazunk. Tehetetlenségünkben! Nem tudtuk időben fölemelni őket, s így kénytelenek vagyunk a nyomorultakat veszett róka módján kiirtani. Kollektív és egyéni csőd ez. Ha lennél, elvitáznánk, különben hagyj békén a tévével, jövőre nem vállalom. A szerephez gratulálok. Maggie hős. Csak egy kicsit hülye. Az a férfi nem ér annyit, mint amennyit ugrál érte szegényke a forró tetőn! Örülök, hogy egyenesben vagy. Teljes függetlenség és szabadság, aláhúzva, gratulálok! A vádaskodásaid nem érnek el, annyira mögéjük látok, amellett én korántsem vagyok ilyen rózsás helyzetben, az egyedüllét megvisel, érdekes, újabban ég éjszaka a kislámpa, nem tudok sötétben aludni, pedig veled aztán igazán megtanulhattam, mi az a társas magány! Pokol. Ami nem jelenti azt, hogy ez most mennyország. Kiscili nagy igyekezettel kezdte az évet, most rontott, ő is csókol, és korcsolyát kér, meg ne vedd, nem lesz egy nyugodt percem! Szeretettel ölellek: Hajnal.

Ui.: O.-hoz hetente kimentek? Ez a többes szám! Ez volt a halálom. S ez lesz a tied is.”

 

– Még most is! – Kornél széttépte a levelet. – Még most is ez a gyűlölködés! Elemi emberi tapintat semmi! Törődik is velem! Ha kinyúlnék, örülne. Hogy nélküle pusztultam el. Megveszem a kocsit, megtanulok vezetni. Csak azért is!

Karácsonyra írt csupán. Szabályos üdvözlőlapot. És küldött Kiscilinek öt lemezt. Orsiéból.

– Mamuci, klasszikus!

– Köszönd meg! – Hajnal ült, hallgatta a zenét. Bach. Bach, az isten tenyerén. – Többet ér, mint más, sokkal, sokkal többet ér!

 

„Kedves Korni papa, köszi a lemezt, Mamuci üdvözöl, azért jó légy, a fene egye meg, mindjárt vége a szünetnek. Puszi Cecília.”

„Már a nevét se biggyeszti oda” – gondolta Kornél. A karácsony amúgy is borzalmas volt. Lizit megkérte, ne csináljon fát, de Lizi csinált, és délután ki kellett hurcolni a temetőbe. Aztán Kornél a vackába vonult. Három altatóval. Nem tudott osztozni a fájdalmában. Lizivel sem.

Lizi sírt, aztán a színes tévén megnézte A kék madar-at. Lám, elröpül, s csak annak van, aki a saját kalitkájában meglátja. Ha szürke is, kéknek.

– A karácsonyt úgy kell kibírni, hogy egyszerűen kiiktatjuk. Mármint a formai részt – mondta másnap reggel Kornél Lizinek. – Egyik nap olyan, mint a másik.

– Hívd meg szentestére a Nagyit – mondta Hajnal. – Ne legyen folyton magában. Ez mégsem olyan este, mint a többi…

 

 

„…Hajnal, kedves, mint a lapokból értesülhettél, a premier országos szenzáció. Sajnálom, hogy nem láthatod. Tervbe vettek egy pesti vendégjáték-sorozatot, remélem, akkor megtisztelsz Kiscilivel együtt! – írta Kornél, februárban, géppel. – Egyébként természetesen előtte felhívlak, hogy az időpontokat egyeztessük. Máris elkezdődtek az új darab próbái. Délelőtt, délután próba, mai magyar szerző, talán ismered, a fiatal Helvéczy, rám szabta a főszerepet! Más körülmények között nem értenék egyet ezzel a módszerrel, hogy egy színészre építeni egy egész drámát, de ebben az esetben a mű maga elég gyönge, ha én nem viszem át, bukik az író! Az én szerepem benne az egyetlen játszható szerep, értelmiségi, aki éppen a tehetsége miatt válik fölöslegessé mindenhol, no persze, bizonyos deviencia jellemzi a figurát, ez teszi érdekessé: mennyi a társadalom tűrőképessége, és mennyi a kivételes egyénre is kötelező önuralom minimális foka? Szóval zsúfolva vagyok feladatokkal, esténként mindig játszom, valószínűleg Belgrádba is megyünk a produkcióval, a filmgyár egy kitűnő karakter-szerepre hívott, koprodukció, olasz–magyar. A közérzetem jó, nem is érek rá a magánéleti pitiáner problémákkal törődni. Egyébként vettem egy Polski-Fiatot, soron kívül kiutalták, nem hivalkodó, de a célnak, hogy a munkámat szélesebb körben is kényelmesebben végezhessem, megfelel. Hallom a kétkedő hangodat: Kornél, és az autóvezetés? Hát ezért nem jeleztem! Magamnak is meglepő, micsoda kikapcsolódás, a kormánynál egyszerűen muszáj odafigyelni! Tíz plusz órával, másodikra átengedtek a gyakorlatin is, van, akit háromszor is visszadobnak. A motorba nem turkálok, Lizi unokahúgának a fia motorszerelő. A filmhez is fontos, hogy a színész tudjon kocsit vezetni. Sok mindent kell pótolnom. Szóval csupa jó hír. Ellenben rólad alig hallani! Valóban nem vállaltad az új sorozatot a tévében? Vagy kifúrtak? Szívesen segítek, a történtek ellenére is híved: Kazakovits Kornél, Cilinek Korni papa.”

 

Hajnal elolvasta a levelet. Éppen Cecíliától jött; újabban sokat beteg. A két lába elzsibbad, föl se tud kelni. Kiscili nem bírja a betegséget. Egyszerűen eltűnik. Valakinek csak ápolni kell, bevásárolni, odakészíteni!

Azonnal válaszolt. Legyen vége, egyszer s mindenkorra. Mint a pofon a fáradt arcába: ne firkáljon ide ilyeneket többet. A művész úr. A sztár!

 

„Kornél, semmi szükség arra, hogy a sikereid fölsorolását nyugtázzam. Én a külsőségek világából visszavonultam, ezer gondom van, köpök a televízióra, a te segítségedre különösen, nem kívánom egy későbbi időpontban meghallgatni, ahogy fölhánytorgatod. Én nem vállalok semmit, csak ami a magam és gyermekem ellátására okvetlenül szükséges. Az alakításod nem érdekel, van körülötted elég talpnyaló, akik zseni-tudatodban megerősítenek. Mellékesen jegyzem meg, hogy te, aki mindig a „csapatmunkáról” prédikáltál, most elfogadsz egy olyan megbízást, amiben te vagy az egyetlen „páva”. De énnekem jogom nincs, hogy a te életviteleddel vitázzak, mindössze az az érzésem, az aratott sikereid, ha ilyen alapon aratod őket, ripacs-sikerek, amelyeknek semmi közük sincs ahhoz a Kazakovits Kornélhoz, akit én szerettem, s aki most nem átallja úgy aláírni a sorait, a sikerlistát, hogy: Kazakovits Kornél! Hát hagyjál végre békén szörnyű, de egyenletes magányomban: dr. Kantár Hajnal.”

 

Rohant a postára, föladta ajánlva.

Még egy ilyen dicshimnusz, és valóban elmegy a pesti előadásra, úgyse volt botrány a magyar színházban vagy ötven éve, csak illedelmes, alattomos tapsfikák, hát majd lesz! Elég lenne két tojás! Hogy az undok szakállán ragacsosan végigfolyjon! S az önelégült vigyort a képén betapassza! Éldegél a csabagyöngyei összkomfortban, kiszolgálva, már Orsiról sem ír. Ő meg, ő meg, mindent, csak a bíróságra nem bemászni! Mindent, csak nem nagyképűen fölemelni a fenekét, s mindig ugyanazokkal a jogi formulákkal kezdeni, zárni, mindig azt a hiábavalóságot érezni, hogy az ítélet semmi, eső után köpönyeg! S kinek beszéljen erről? A kollégák nem értik. Vagy nagyon is értik, és félnek. Féltik az állásukat, az így-úgy kiküzdött pozíciót. „A falnak is füle van”, és különben is: „Nem tartozik ránk, Hajnal!” „Mindenki csak azt végezze, de jól, ami rá tartozik! S maga mintha éppen ezt hanyagolná! A behatárolt munkakörét. Enyhítő körülménynek akarja elfogadtatni, ami józan ésszel felfoghatóan nem enyhítő körülmény!”

S ebben is van igazság.

– Kedves asszonyom – mondta a főügyész. – Maga mintha sajnálná a vádlottat! Remeg a hangja. És feleslegesen belepiszkál a nyomozati anyagba. Ez nem televízió. Ahol a nézőknek teszünk egy kis hangulati engedményt. Tessék dönteni! Friss diplomások várnak, kérem, állásokra! Használható fiatalság. A képzés egyre fejlettebb. Nem így alkudtunk, asszonyom. Boldogult Hornyok bátyánk is tévedhetett. Itt nincs kecmec. Vagy szokik vagy szökik. A saját életében nem méricskélt patikamérlegen. Itt akarja kompenzálni?

Sanyót hiába zavarná. Sanyó extraszisztolés zavarokkal a füredi szív-szanatóriumban van kivizsgáláson, amíg a házat Ágneske fölszámolja. És a megyeközpontban állást, lakást szerez. Valami normálisat a nyomorúságos ajánlatokból.

Sanyót is meg kell látogatni. Cecíliát a reumatológushoz bekísérni. Kiscili nyolcadikos. Az iskolában érdeklődni. Ha most nem javít, hogyan jut tovább? Három egész kettővel még normális szakmára se adhatja.

És akkor Kazakovits művész úr megírja, hogy a közérzete jó!

Kornélnak Lizi adta át Hajnal ajánlott levelét, az ebéd mellé, próbaszünetben. Nagy vörös folt a levél hátán.

– Kornus, ne haragudj, csak befőtt! Micsoda címzés: „Szépreményű Kazakovits Kornél.” Ezt azért nem kéne tűrnöd. Még ha sajnálod is, hogy egyedül küszködik. Ámbár magának kereste!

– Honnan tudod, ki írta?

– Ezt a macskakaparást nem lehet összetéveszteni. Már igazán tudhatná, hogy csak fölzaklat téged. Amikor a karriered csúcspontján!

– Lizi, ehhez semmi közöd! Ha az anyám lennél, se lenne közöd!

Lizi elvonult.

– Nem sokáig, nem sokáig – motyogta.

Kornélt a kusza írás is földühítette. Alig tudta kibetűzni. Ripacs? Most már ezt is megkérdőjelezi? Ahelyett, hogy látná, hogy nélküle is! Most már ezt is megkérdőjelezi. Ahelyett, hogy felismerné, kit dobott el?!

Apró darabokra tépte a levelet, s hogy Lizi ne lássa, a vécékagylóban lefolyatta.

Nem küldött, nem kapott üzenetet többé. Ez a fajta látszatkontaktus felesleges…

 

 

…– Kezet csókolhat magának ez a Helvéczy fiú! Ezt a tévé föl fogja venni! Ez nem helyi ügy! Erre van a technika, hogy az effajta illékony csodákat, mint ez az alakítás, rögzítse. Gyönyörködjön ország-világ! Hogy emelhet meg egy súlyos egyéniség egy földhöztapadt szöveget! Maga betölt minden repedést ezen a mozaikdrámán! Ha Bergman vagy Wajda itt rendezne, maga lenne az alapszínészük! – Litke Luca odafurakodott Kornél mellé a banketten. Litke Lucát minden újdonság vonzotta. Különben eléggé unatkozott az életben. Huszonkilenc évével szeretett volna tekintélyben ötven lenni, csáberőben húsz. A férfiaktól ezt várta: a „színháztörténész” teljes méltánylását, jaj annak, aki egyszerűen színikritikussá degradálja, és ezzel párhuzamosan a nemi érdeklődés állandó és látványos rohamait. Az utóbbihoz túl sovány volt, „maneken alkat”, mondta büszkén, az előbbihez túl nagyképű. Megsértődött, ha nem „szakirodalomnak” minősítették egy-egy drámaelemzését, ha nem „szaklapokban” közölték egyébként alapos tanulmányait. Az már igazán csak a bennfenteseknek adott csemegét, hogy a tévedhetetlennek látszó Luca évenként ízlést vált, finoman, ugyanazokkal a jelzőkkel és minősítési rendszerekkel dolgozva, aszerint váltja véleményét a „valódi értékről”, hogy éppen ki a szeretője. Bizalmas baráti körben kifecsegte, nem tudna olyan férfival huzamosabb ideig viszonyt tartani, akinek még nem volt nyomtatásban a neve. Ezek a férfiak viszont hozzá nem tudtak „huzamosabb ideig”, például házasság erejéig kapcsolódni.

Különösebben az arca se vonzott. Túl keskeny arc, túl nagy száj, túl nagy, bár hibátlan fogak. Inkább a szeme: azt használta légyfogónak. Világos szem, kékesszürke, ferde vágású, erősen fekete szembogárral. Körülfestette, kihangsúlyozta, külföldi műszempillával árnyékolta. S az orvos minden figyelmeztetése ellenére, ha társasági „esemény” vagy találka várta, naphazolint csepegtetett a szemsarokba. Ettől ragyogott, fénylett a szem, mintha az elragadtatás spontán könnyeit fékezné a verdeső pilla.

Éppen egy hete vált meg tőle, külföldi kiküldetésre hivatkozva (amiből három nap Pozsony volt igaz) egy „kimagasló színháztörténeti egyéniség”. Luca fájdalomdíjul kapott állást Kornél odahagyott színházában, így lett a pesti Magyar Színpad dramaturgja. S mint ilyen, az összes új magyar darabot figyelemmel kísérte. Ha vidék, hát vidék! Mindig akadt valaki, akinek a kocsijába oda-vissza bekéredzkedett.

Kornélt idegesítette, de egyúttal elzsongította Luca duruzsolása.

– Én már Pesten tiltakoztam, bár személyesen nem ismertem, magát ide visszaengedni?! Ámbár itt legalább némi műhelymunka nyomai látszanak. De hát nem volt nekem akkor puvoárom, egymagában a szaktudás semmi, külsősként vívtam a harcot a magazinnal, mert egy sor nem sok, de annyit belőlem ne húzzanak! Most merőben változott a helyzet, de most már késő. Kazakovits Kornélt elengedtük! Csak mert nem volt türelmünk kivárni, amíg egy irtózatos tragédiából kilábol! Nem akarom a témát illetéktelenül érinteni, de Kornél, kérem, nincs ember, aki így felül tudott volna emelkedni! S ezt kihozni, amit ma este maga! A földolgozott élmény hitelessége! Minden apró mozdulata! Ne higgye, hogy nagy szavakat használok, de zseniális!!! S amellett olyan… olyan férfiasan szép. Nézze meg a tenyerem. A tapsnál befordult a gyűrűm, és fölvérezte. Mégse hagytam abba!

Nyújtotta kifordított kezét két pezsgőspohár közt.

– Fújjon rá! Maga nagy varázsló! Meggyógyul.

– A maga kis keze – mondta Kornél – elveszik az én csúf szakállamban.

– Csúf?! Imádom a szakállát! Egészében: mit játsszam az álszentet? Maga imádnivaló! – A naphazolin olajosan fénylett Luca szemében. – Mint férfi és mint művész! Ezt a kettőt valahogy magánál nem lehet különválasztani. Az embersége pedig lenyűgöző! Ahogy a főiskolásokkal foglalkozik! Én mindent tudok. Az ő korosztályuk, félig az enyém is még, nem esik hasra! Magát bálványozzák! Mert Kazakovitstól lehet tanulni. Mert Kazakovits átment a tűzön! Majd elolvassa, amit tervezek magáról. Egyébként a shakespeare-i színház modern értelmezése volt az egyetemi disszertációm témája. Majd azt is elolvassa. Még hivatkoztam is magára, a sajátos Machbetjére. Ritka, amikor egy színésznél intuíció és intellektus ilyen szervesen ötvöződik!

– Luca, zavarba hoz.

– És még pocakot se ereszt! És ez az isteni szájvonala! Maga hoz, Kornél, engem zavarba. Már vörösödöm. Több pezsgőt ne! Utálom az álszent nőket, de valahogy meglep, hogy nem bírom mérsékelni magam. Máskor meg, mások, térdig koptatják a lábukat, rájuk se rántok! Ne alázzon meg azzal, hogy kikényszerít belőlem valamit, aztán kinevet! Maga után ácsingózik a színház minden nősténye. Erről is tudok. De magának nem kellenek a „kis női csukák”. Hogy Adyt idézzem. Imponáló, hogy egy férfi is képes válogatni!

„Ez a nő szemérmetlenül hazudik – gondolta Kornél, s megsimogatta az abrosz alatt a térdeket. A térdek szétváltak. – Vagy tényleg ilyennek lát?! S nem vagyok megközelítően ilyen? Nem szeretnek a fiatalok? Nem akar egy-egy statiszta kétnaponként megvigasztalni? Nem volt óriási siker ez az este? Hiszen még Barthalos is gratulált: s róla köztudott, tisztességes kritikus. Ha nem tetszik, amit lát, nem zabálja végig a vacsorát, nem nyalja a szereplőket pofán, hogy aztán ugyanazokat a reggeli lapokban két lábbal rúgja seggbe. Miért nem hiszek? Csak mert egyszer egy női cápa lenyelte az önérzetemet? És ha ez a Luca hazudik is? Azaz túloz csak! Azért teszi, hogy megszerezzen. Fontos vagyok neki. Nem csak mint művész. Hanem mint férfi. Férfi!!!”

Lizi piszkálta fel a múltkoriban éppen ezzel. Ő valahogy a szokottnál is ingerültebb volt, a premierláz, Orsi éppen egy esztendeje, hogy a végtusa napjait élte. Bizony, indok nélkül ráordított Lizire, ne kopogjon a papucsa sarka.

Lizi csóválta a fejét, odaballagott Kornélhoz, megmutatta, nem is kopoghat, nincs is sarka, posztómamusz.

– Kornus, Kornus, nem tetszel – mondta egyidejűleg. – Ha valóban anyád volnék, se szólhatnék bele, de azért ez a rendezetlen szexuális élet! A férfi azért mégis más, mint a nő. Annyi futó alkalom van, vezesd le az energiádat. De ne rajtam töltsd a mérged, Kornus fiam!

Ő akkor valami egészen könnyű könyvet utánavágott. Aztán bocsánatot kért, megcsókolta Lizi fokhagymaszagú homlokát.

Tulajdonképpen Lizi nagyvonalú. És tulajdonképpen igaz. Egy darabig, megrázkódtatás után, a szervezet képes az önhibernációra. De negyvenhét éves korban erre berendezkedni! Mióta tart is a cölibátus? Másfél éve? Két éve? És egyáltalán, ami volt is, az a monogámia, egészséges dolog? Különösen, amikortól Hajnal már alig fogadta. S alig nyújtott. Lehet azt szerelmi gyönyörnek nevezni? Végül is nem állhat meg az élet! A dolgok kerüljenek a maguk helyére! Mint Hajnal előtt. Az ember eszik, ha éhes. Közösül, ha az inger feltámad. Ez már-már higiéniai kérdés. A lelki higiénia alapja. Kurvákhoz – akikről tudja eleve, hogy mindegy nekik, ma ez, holnap az – azonban már nincs gusztusa. Az a Kazakovits Kornél meghalt.

De ha adódik egy ilyen eset? Ahol a hódolat és felkínálkozás kétségtelen? És Litke Luca személye mégsem olyan olcsó. Bár sovány, de készséges fajta. A szemén látszik. A száján. A fogain. És talán szolgál, becéz. De a viszontszolgálatot nem várja. Nyilván nem akar „nej” lenni. Úgynevezett „nyitott nő”. Ami szintén döntő szempont. Az ő esetében.

És pesti!

Lizi nem tudja az orrát beleütni. Hajnal pedig? Hajnal sírjon. Vonítson a magánytól, amikor ő majd Litke Lucával az új kocsiban mintegy véletlenül útba ejti.

– Luca, még ma éjjel muszáj visszamennie?

– Nevezz Lucsiának. Csével! És tegezz! Nem muszáj. Én szabad vagyok. A szabadság az én Istenem.

„Hajaj – Kornél megrémült –, de hova vigyem? Lizi nem alszik, virraszt a premier után. Még szerencse, hogy annyit fölfogott, a színházba nem jöhet. Most még köhög is, krónikus bronchitis az asztma mellé. Szóval ezt mégse tehetem. Hogy odaviszem. Már Luca-Lucsia miatt sem. »Ki ez az éltes, izgatott hölgy?« »A volt feleségem, akinek most én vagyok a csucsujka-babuskája, szegénynek!«”

– Lucsia, így valóban dallamosabb. Úgy kellenél, ez kölcsönös. De az én lakáskörülményeim! Nem akarom, hogy rosszul érezd magad. A kezdet nagyon fontos!

– Kornéliuszom! – Luca, mintha a szalvétát ejtette volna le, az asztal alá hajolt, és megkaparta a férfi bokáját. – Kornéliusz! Így foglak nevezni! Római hős! Nekem az vagy! Tűnjünk el. Van kocsid, nem? Nekem is lehetne, de a napi három-négy konyakról nem mondok le érte! Aztán majd fölviszel Pestre. Nálam megalhatsz. A Gellérthegyen lakom, panorámás öröklakás, mi – s ez nem sznobéria, de tény – előkelő család voltunk. Mármint a nagyszüleim. Csak a szecessziós ezüstből három lakás ára kitelik. Kornéliuszom, én a Thegeő-Litke ágból származom!

– Hála az égnek! – súgta az igazgató-rendező, a színházi főosztály hivatalból kiküldött előadójának. – Végre! Luca-Lucsia majd kézbe veszi! Már féltettük, hogy impotencia!

– A Lucsika, az igen! Az kézbe veszi! – Egy kicsit kapatosan már, összenevettek.

Úgy csináltak, mintha elhinnék, Kornél azért megy el előbb, mert „szellemileg” elfáradt. Litke Luca pedig fizetővendég-szobában alszik, mert holnap itt akarja a dráma esszékritikáját megalapozni. Csak az írócska ugrott be, lelkesen kezet csókolt és ajánlkozott: ha valami adat kéne, életrajz, élményforrás s a többi, maradhat ő is!

Luca megpaskolta Helvéczy arcát. Tulajdonképpen a fiúra is rástartolhatott volna. „Kleine Fische, gute Fische”, ahogy a dédi mondogatta. De azért a nagy hal mégiscsak érdekesebb. Ennek szakmai visszhangja is lesz! „Litke Luca és Kazakovits Kornél”.

– Kornéliuszom! – lihegte a kocsiban. – Indítsd be a motort, megfagyunk! Hűvös ez a márciusvég. Úgy! Milyen hideg a lábad! De majd én leszek a te elektromos párnácskád. Megmelegítlek mindenütt.

Kornélnak eleinte furcsa volt. Mintha ő lenne a nő, akit „rá kell vezetni”. De aztán átlendült.

Luca másnap reggel alig akarta visszaengedni.

– Csodálatos férfi vagy! – mondta. – Szelíd, aztán hirtelen harapsz! Ez itt meg fog kékülni! Kivételes ember kivételes szenvedélye! Kornéliuszom, itt a te új rabszolganőd! És ne felejtsd: zseniális színész vagy, jókedvében teremtett a természet!

Kornél a megengedettnél gyorsabban vezette visszafelé a kocsit. Egy kis kerülővel útba ejtette a lakótelepet: fölnézett Hajnal ablakára. Az ablakban kampóra akasztva kis zsákocskákban krumpli és hagyma szellőzik az utcára lógatva.

„Főz – gondolta Kornél. – Nyilván nem magának. Sose szokott. Akkor duplán megérdemli!”

– Már nyugtalankodtam. Levetted a T betűt! Pedig alig száradt meg a jogosítványodon a tinta! – mondta Lizi. A szőlőlugast nyeste gumikesztyűben. – Különben jól tetted, hogy fölvitted azt a kritikust. Bár nem írhatnak rosszat. Még a Tatlár is, aki miattad szorult a másodvonalba, csak hümmögni tud. Már kora reggel befutottak a jó hírrel a fecskéim. Remélem, nem ittasan vezettél?

– Minden kitűnő! – Kornél megcsókolta. Nincs is fokhagymaszaga. Inkább kozmás tejszag ez. – Délután pedig kimegyünk, tudod, hova. Megköszönjük Orsikának.

– Te tudod! – Lizi a tőbe vágott az ollóval. – Kinek mit kell megköszönni! Mindenesetre ott ült volna a szívecském az első sorban és már hosszú ruhában!

– Lizi – Kornél félbeszakította –, majd délután! De most nézd, kezd sütni a napocska. És ha már ruhára gondolsz, kérlek, keményítsd újra az ingeimet. És ami nincs karcsúsítva, vidd el a varrónőhöz. A jövő héten veszek egy farmeröltönyt, mindennapi futkosásra.

– Farmeröltönyt? – Lizi kezében megállt az olló. – Kornus, egy bizonyos koron túl!

– Amihez nem értesz, ne szólj bele! Én fiatalok közt mozgok. És ne téveszd össze az én negyvenhét évemet, ami egy férfinál semmi, a nők életkorával!

– Jó – mondta Lizi. A lemetszett ágakat kis gereblyével egy kupacba húzta. Ha megszárad, elégeti. – Ötvenhárom éves vagyok. És szerinted sosem voltam fiatal. Farmer, hát farmer! Szegény Orsika, éppen fordítva, mindig öregítette magát.

Kornél befutott a házba. A konyhába. A reggeli az asztalon. Üvegházi paprika. A frissen pörkölt kávé illata.

– Élni! – morogta. – „Oh, élni mily édes, mily szép!” Elég volt a szenvedésből! Hagyjatok egy kicsit élni!…

 

 

HANG közeledőben. Marihuana és LSD. Kokain és ópium. Ragasztószacskó és rágott gyökér. Vodka vagy whisky. Pálinkabűz vagy konyakszag. Távolodóban. Mesterséges út az elprédált gyönyörűséghez…

 

„…Ha legalább inni tudnék! De ha iszom, rögtön kihányom – gondolta Hajnal. – Vagy legalább aludni, egyhuzamban tizenkét órát! De ez is lehetetlen. Ha én eldobom magam, velem esik más is. Ha csak félórával később kelek, összeomlik a nap. Kiscilit ki kell az ajtón lökdösni, másképp el sem indul. A táskáját átvizsgálni, nem visz-e Playboy-t az iskolába, egyszer történt csak, igaz, akkor is az apjától lopta, de éppen nyolcadikban! Cecília miatt főzni kell, ételhordóban elvinni a kosztot a város másik végébe. Ha egy tál étel is, de idő. S bánni vele türelmesen.”

Türelmesen. A munkát is. Ha kirúgatja magát, senkire se számíthat. A tévé nem az ő műfaja, valahogy majomkodás, különben is: mindig frissítenek, új szerkesztő, új koncepció, új kedvenc. Nem szabad megvárni soha, semmilyen szituációban, amíg az embert kipenderítik. Ezt Hajnal még a jó öreg Hornyoktól tanulta. Amíg elegánsan le lehet lépni, addig kell! Akkor még fájlalják is! De nélkülözhetetlen személy nincs. Már föltűnt az új arc: férfi. Göndör hajú, és lányos tekintetű. A magyar anyák olvadoznak. Végre egy szép fiú is! Nemcsak az a nő, akiről az a pletyka kering, hogy tönkretette azt a színészt, a Kazakovitsot, igen! Idegösszeomlásba kergette, aztán elvált tőle, éppen amikor a legsúlyosabb csapás érte, és közben érzéketlenül mosolygott.

– Mamuci, ezt te csak képzeled – mondta Cili. – Senki az égvilágon nem foglalkozik a te becses személyeddel. Nem csinálod a tévét, te tudod, miért. A kígyó-Nelli terjeszti, amit terjeszt! Az iskolában senki. Csak azt hallom, akinek ilyen okos, szigorú anyja van, hogy lehet ennyire hülye! Ez se valami jó. És ne turkálj a táskámban, a Playboy tévedés volt, a piszok fiúk elhappolták, és napokig hallgathattam, milyen egy igazi női mell! Nem tudom, miért buknak a Kellerre jobban, amikor a Keller kifejezetten tehén. Nem tudom, miért nem szerelmes belém egyik srác se, pedig a Nagyi szerint bennem minden megtalálható, „ami szem-szájnak ingere”!

– Cili, egy kicsit korai még ez a fiúcentrikusság! Talán ezt veszik rajtad észre. Hogy szaladsz utánuk. És nem hagyod, hogy egy jó fej, a Pető Tibi törje magát! Majd ha eléred, hogy cipeli a táskádat!

– Mamuci, te évszázados lemaradásban szenvedsz. A csajok leszedik a Pető Tibi válláról a sportszatyrot, és verekednek, ki viheti helyette! És cigit lopnak neki, meg minden! Aki nem veti be magát, hoppon marad! A nagyi herceget jósol fehér lovon, te meg azt hiszed, még mindig a fiúk kezdik! Különben ma tízig se kerülök elő, ne balhézz, csak rajközi vetélkedő. Nagy szám! A fejünkön kis tálban égő gyertya. Annak a lángját kell vízipisztollyal eloltani egymás fejéről. Vicces, mi?

Hajnal nézte a tizennegyedik évében járó gyermekét. Szeszélyes, ideges, fejletlen, és mégis túlfejlett kis nő ez!

– Silány mulatság! Mivé lett ez a nemes fogalom: vetélkedés?

– Mi az megint, Mamuci?

– Semmi. Lehelj rám – mondta Hajnal sóhajtva.

– Csak hármat szívok naponta. És tudod, hogy csak kiránduláson és bulin iszom. Az iskolában hiába panaszolod. Letagadjuk, mint a sicc! Örülj, hogy veled őszinte vagyok. És amíg nem prédikálsz túl sokat, el is mesélek mindent. A Nagyi nem bírja az igazat. A Nagyinak vagy beadom a maszlagot, vagy elájul.

– A Nagyi! – Hajnal készítette az éthordót, a főzeléket behabarta. – A Nagyi bűne. Ő ültette el benned az önfelértékelés kóros maximumát.

– Mit dumálsz, mamuci?

– A Nagyi mindig ellenem uszított. S az ő hatása, hogy azt hiszed, tanulás nélkül is lehet érvényesülni, munka nélkül pénzt keresni!

– Egyrészt nem hiszem. Csak még ráérek. Másrészt ha ennyire rühelled a Nagyit, minek cipelsz neki kaját? Fölfordul a gyomrom, ha csak belépek hozzá! Már szellőztetni se képes, csak hever és nyög.

– Nincs senkije – mondta Hajnal –, te önző kis dög vagy. Amíg körülugrált, kritika nélkül elfogadtad. Ahogy nőttél, ő meg öregedett, egyszeriben büdös. És most, hogy sokat fekszik, tőled akár éhen is halhatna!

– Amikor te fiatal lány voltál, és ő beteg volt, nem vittél föl neki még zsemlyét sem! Most meg játszod az irgalmas nővért!

– A régi mese! – Hajnal öltözött. Tavasz van. A holmik, a kabát, a sapka, a sál, unottak. Az asszony is unott. Karikás szemű. A fekete festék megint lenőtt. A paróka szétmállott: Kiscili elkölcsönözte egy délutánra, az egész osztály abban mókázott, aztán meglocsolták vörös borral.

– Az a bizonyos zsemlye! A szokott zsarolási kísérlet. Táncolni készültem, ő meg percre pontosan migrént kapott. Semmi „láz”! Tudta, hogy olyan fiúval járok, aki nem vár, amúgy is késésben voltam, mert szándékosan letépte a táncruhám oldalfodrát. S amikor végre fölvarrtam: ugorjak le a boltba! Hát bizony nem. Ezt hallom idestova huszonöt éve. Bár fölhoztam volna azt a rohadt zsemlét! A fiú úgysem állt már az óra alatt.

– Na! – mondta Kiscili. – És te mégis ápolod. Ahelyett, hogy bevágnád egy kórházba.

– Szép jövő! – Hajnal keserű-gúnyos fintorral pillantott az előszobatükörbe. – Remélem, én nem öregszem meg. Remélem, nem. Hiszen én sem voltam mintaanya!

– Anya – Cili visszarántotta az ajtóból –, ne hasonlítsd! Azért te klassz vagy! Tőlem állati tré, hogy kibújok, de nem bírom, ahogy ott fekszik. A könnyeket se bírom. Tudod, hogy ki tudsz üldözni a világból, ha nyúlik a képed! Te is ki fogsz purcanni, ha sokáig így csinálod! Csak a meló meg a kötelesség! Most nem kérne fel a tévé, amilyen roskatag az állagod. Mások a te korodban még vígan krapekolnak!

– Kis hülyém! – Hajnal megölelte. – Bízd csak rám! Egyben segíthetsz: legalább érted ne kelljen folyton aggódnom! Legalább annyira tornászd fel a jegyeidet, hogy egy akármilyen gimnáziumba be tudjalak nyomni. Később kialakul. És ne feküdj össze senkivel, kérlek, csak mert divat! Várd meg, amíg szeretsz és szeretnek.

– Kis hülyém – viszonozta Cili szeretettel. – És akkor mi van? Nem ugyanoda jutunk? Sokat gondolok a hangyákra. Korni papával egyszer figyeltük őket.

– Mennem kell, Cili – Hajnal félbeszakította. – Hangyák! Te a tárgytól mindig elkalandozol!

– Mindenki összevissza beszél – fogadta Cecília is. – Bottal még elbotorkálok a lakásban. De a lift! És röstellem, hogy az utcán úgy vánszorogjak, mint egy öregasszony! Én, aki hatvanéves koromban még tucatjával kaptam az ajánlatokat! Mi a bajom?

Az orvos figyelmeztette Hajnalt: Cecíliának a gyógytorna csak konzerválás, de a régi mozgáskészséget vissza nem adja. Még egy agyvérzés, egy hirtelen vérnyomásugrás, és végleg béna marad. Perspektívában el kell dönteni, van-e mód maszek ápolót fogadni, vagy a „család” vállalja, vagy szociális elfekvő, nagy protekcióval.

– Nyugalom, mama. Majd fölszívódik. Ideggyulladás! Ne mászkálj feleslegesen. Tartsd be az előírást: sovány hús, kevés só.

– De mikor fogok újra menni? Lassan április, én ilyenkor már az üdülést szervezem! – Cecília kiült az ágy szélére, mohón figyelte a tányért. – Megint csirke? Főzelékkel? Amíg én főztem, törekedtem a változatosságra.

– Talán köszönöm!

– Kutya kötelességed. Ha már ostobán a világra hoztalak. Az egészségem kockáztatásával, nem is egészen fiatalon. Kutya kötelességed. Cilikét úgyis elidegenítetted tőlem. Hetente egyszer, ha rám néz, és csak akkor marad félóráig, ha száz forintot nyomok a markába! Ez kétszáz forintos órabér! – Cecília jobb kézzel marcangolta a csirkét, bal kézzel a csontot lefogta.

– Ne dugdosd pénzzel! – Hajnal megigazította az ágyat, nedves szivacsot hozott. – Most majd szépen megmosakszunk. Nagyon kérlek, ne adj neki, csak elkótyavetyéli!

Cigarettára. Italra. Krimire.

– Takarékba teszi, igenis, azt ígérte! A stafírungjára. Amit melletted hiába várna. – Cecília prüszkölt, ahogy a szivacs a szájához ért.

– Stafírung! Mama, azt már én sem kaptam!

– Mert ellenemre választottál. De Isten nem ver bottal! – Cecília kimondta, talán századszor. Aztán tekintete a szék lábához támasztott botra esett. Hirtelen sírni kezdett. Vadul, őrjöngve.

„Uram Isten – gondolta Hajnal –, hiszen így sírtam én is.”

– Ne, mama. Árt! Látod, hogy itt vagyok. Látod.

– De nem szeretsz – hüppögte Cecília –, és Kiscili se szeret. Sanyi sem. Senki nem szeret. Senki.

– Szeretlek – hazudta Hajnal. – És más is. Cili elfoglalt. Sanyó maga is beteg. A szíve rendetlenkedik. Örülhetnél, hogy a te szíved ilyen EKG-t produkált. Hogyne szeretnélek!

Cecília átkapta a nyakát. Leszorította a pongyolája nyílásába.

– Kiskorodban te voltál a királynőm! Miért is engedtelek el? Miért nem álltam erősebben a sarkamra? Ha az a Máté meg nem becstelenít, nincs az a málé Dénes! És nincs Kornél sem, aki a maga módján imponálóan a saját véréhez ragaszkodott! De neked ez lett a veszted! Bele fogsz pusztulni! És Sanyi is, a csalódásba! Talán ezért is vagyok beteg: mert látom, ahogy az elkerülhetetlen végromlás közelít.

Hajnal kiszabadította a fejét. Ablakot nyitott, szellőztetett.

– Végromlás! Jaj, mama.

Rohant a tárgyalásra. Minden tárgyalás megviselte, ha odafigyelt. Csak a rutinnal tudott védekezni. Inkább a papírt nézni és a tényeket, s minél kevesebbszer a vádlottat. Egyre kisebb pereket kap. Egyre érdektelenebb eseteket. Szerencsére.

„…értelmében javaslom, a körülmények alapos mérlegelésének figyelembevételével Kis Lajos erőszakos nemi közösülésre tett kísérletének ügyében…”

Kis Lajos csupa pattanás. És rövidebb a jobb lába. Nyomorult Kis Lajos. Ennek még egy erőszakos nemi közösülés se sikerül!

Hajnal megrémült.

„Ez talán valóban a végromlás. Ha egy ügyésznek ez a magánvéleménye!”

És Sanyó! Ágneske kétségbeesett levele, aránylag kevés helyesírási hibával.

 

„Kedves jó Hajnikánk! Sándorom erőssen lebeszélt róla, hogy Téged zaklassunk, amikor neked is, meg van a kereszt a hátadon. De én tanácstalanul állok és szegény szüleim már nem felelnek. Te pedig a jogban dolgozol, már csak ezért is fordulok Hozzád, és azért is mert a testvérek összetartanak, és Te talán tudsz Sándorom nyelvén beszélni mert én csak állok és kapkodom a fejem, mivé legyünk. A hódosi házat a kertet aránylag jó áron eltudtam adni, épen a tanácselnök vette meg a lányának, aki most rendes, hogy Sándorom onnan kivan túrva. Csabagyöngyén lenne állás, de Sándorom a megyét sem akarja, szóval Szilason ami nagyközség létesül egy fiókvállalat, Röviköt, ott vehetnénk lakást, már kiis néztem, még kert is van, a Rövikötben a keresztapám nővére a szervezésben dolgozik. Sándorom egyenlőre előadó lenne még nem tisztázott munkakörrel, Sándorom köti az ebet a karóhoz, nem akar többé. A füredi Főorvos Úr szerint lelehet a szívével százalékoltatni vagy korkedvezménnyel nyugdíj, de Hajnika te tudod Sándoromnak ez a halál de mintha ezt akarná épen. Nagyon kérlek, gyere Füredre a tavaszi szünetben, én addig Cilikét Hódoson szeretettel várom, mert engedély van a lakhatásra, amíg a humános megoldás megszületik. Beszélj Sanyód fejével, az élet nem áll meg, és ilyen emberekre mint Ő szükség van és a törvényt is igénybe lehet venni. Tisztelettel és szeretettel várom soraid, sógornőd, Cilikének Ágnes nenője.”

 

– Utazz le, Mamuci – mondta Kiscili csillanó szemmel. – De persze én nem megyek Hódosra. A Nagyit is el kell látni! De oda nem költözöm!

– Ki tudja, mit csinálsz itt? Ki tudja? Egyedül! Azelőtt haza se lehetett csalni!

– Voltam én már kisebb koromban is két napig magamra hagyva! – mondta Cili. – Nem szemrehányás! De most már valóban tudok vigyázni. Ha attól félsz, nem hozok fel senkit. Még lányokat se.

– Legalább abban bízhatnék, hogy a Nagyira rányitod az ajtót! Bánom én, akkor még egy kis bulit is rendezhetsz. Maximum kapuzárásig. És csak ropi meg kóla!

– Klassz csaj vagy – Kiscili viharosan megcsókolta. – Majd én rendet tartok! Gatyába rázom a Nagyit is!

– Hajnim, hát te, kedves! – Sanyó a szanatórium szeles erkélyén üldögélt, a fején jambósapka, skótkockás pléddel a nyugágya körülterítve. – Hát erre nem számítottam! Bár inkább Ágneskét nyugtasd, háromnaponként megteszi ezt az utat, két átszállás, rossz csatlakozás! Hajni, te kedves! Ha leszázalékolnak vagy korengedmény, nekem mindegy, és lesz lakás, anyust átveszem fél évre, megosztjuk. Az nem igazság, hogy a te gyönge válladon minden teher! Ha szólnék a főorvos úrnak, esküszöm, itt tartana a szomszéd osztályon téged is. Hajni, hát nem volt jobb apusnak? Fölzavarták a létra tetejére, s onnan kiesett, idejében.

– Sanyó – Hajnal melengette a bátyja kezét –, nekem nincsenek érveim. Én csak könyörgök: sőt parancsolnék, ha volna jogom: fogadd el ezt a Rövikötöt. Mindegy, átmenetileg.

– Szóval Ágneske hívott ide! – Sanyó visszadugta a kezét a pléd alá.

– Igen. Éppen ezért ajánlom, becsüld meg őt! Ha te nem állsz talpra, ő valóban belerokkan! Ő az a típus.

– Talpra! Protekcióval, haszontalan látszatmunkában!

– Sanyó. Ahol te vagy, ott meglesz a hasznosság is! – Hajnal ráncigálta az állig húzott takarót. – Te vagy az, aki értelmet ad a dolgoknak. S nem a megnevezés, a munkakör diktál neked!

– Szép. De te mégiscsak a helyeden működsz, ahol mindig is akartál!

– Bátyó! – Hajnal még közelebb húzódott. Kért egy kis részt a takaróból. – Ez most nem az én lelki patyolatom. Erről most csak ennyit: minél „bejelöltebb” a státus az óhajtott feladatra, attól félek, annál nehezebb éppen az óhajtott feladatot teljesíteni!

– Ez egy kicsit bonyolult – mondta Sanyó –, de a gyógyszerek is tompítanak.

– Konkrétan: talán többet tehetsz az embereidért egy másféle, semleges állásban, többet és mindenesetre szabadabban, mintha ezért kapnád a fizetést!

Sanyó a kötött sapkát a homlokára hajtogatta. Alig maradt az arcából.

– Értem. De én jó pék lettem volna. Ahol megszámolható a bedagasztott, kisütött cipó.

– Pék vagy te most is – Hajnal rámosolygott, a sapkát visszaigazította. – Csak éppen erre a kenyérre még kevesen éhesek. De aki éppen erre éhezik: az éhen hal, ha te becsukod a kemencét!

– Ezt komolyan mondod? Te, aki sokszor kinevettél? Ezt komolyan hiszed? Te, a csúfondáros Hajnal testvér?…

 

 

…Kiscili három egész nyolcra fölküzdötte magát. A magatartása is javult. A félévi minősítés érvényén ez aligha változtat, de Hajnal személyesen is tárgyalt néhány szerényebb gimnázium igazgatójával.

Szerencsére a Bethlen Kata gimnáziumban az induló osztályok számán múlott, maradhat-e a két helyettes, vagy egyetlen emberre zúdul az egész? Kénytelenek voltak engedményt tenni. Három egész hatban szabták meg az alsó határt. Az igazgató legalább őszinte volt:

– Asszonyom, fölvesszük! De ami az általánosban közepes, az nálunk elégséges! S ez így gyűrűzik tovább!

– Nem buta – bizonygatta Hajnal –, csak hanyag. De most majd ránézek a körmére!

Mindenesetre a körömlakkot lemosatta Cilivel. Kornél se szerette, örült, hogy Hajnal körme „natúr”.

Cili megsértődött megint. A Nagyira is. Újabban nem dugdossa a százast. És egyre kritizálja!

– Az édesanyád ebben a korban! – mondogatja. – Az édesanyád nem húzott volna kékhez rózsaszínt. Az édesanyád egyszer elolvasott egy verset, és már fújta! Micsoda nagyszerű lány volt az én életem Hajnala!

Hajnal néha esténként is átszaladt. Cili helyett is. Aztán vissza Cilihez. Nehogy elcsavarogjon és elrontsa, amit sikerült így-úgy helyrebillenteni.

– Jön a nyár – mondta az egyik gyakornok, huszonkét éves fiatalember. – Merre tetszik pihenni, Hajnal néni? Bocsánat, a „néni” csak a tisztelet jele!

Hajnal nem emlékezett: mikor állt meg utoljára egy kirakat előtt. Mikor vásárolt magának új ruhát? Mikor ült utoljára kozmetikusszékben? Még a haját is házilag festi. Rongyokat teker pálcikára. A haja tövénél itt-ott valami fehér.

De „néni”?

Talán jobb is így. Minden elmúlt, minden. Cilit fölneveli, már amennyire hagyja magát, Cecíliát is a végig kell kísérni, Sanyónak is szüksége van a biztatásra, a reményre, bár Sanyó már csak nevet, furcsán és rekedten; sose hitte volna, hogy egyszer habselyem bugyikat és kombinékat, valamint műszálas kardigánt „propagál” az üzletfeleknek, sose hitte volna, hogy ez is „propaganda”. Ágneske személye a döntő érv: hogy Ágneske miatt ki kell tartani.

„Egyre rosszabbul dolgozom – gondolta Hajnal. – Mint egy komputer. Bár most elégedettebbek. A komputer nem téved. Nincsenek emóciói. Csak én döglöm bele. Mihelyst megtehetem. Mihelyst végleg nem lesz rám szüksége senkinek. A negyvenegy éves Hajnal nénire. Aki már arra sem emlékszik lassan, milyen egy férfitest anatómiája. S még el sem utazhatom! Cecília rám épült. És nincs hová. Nincs kivel. Cili nem hagyja itt a végre fölcsípett fiúját. S még örüljek, hogy nem egy egész galeri! Dénes mégiscsak az apja. Még soha nem kértem tőle semmit. Ha próbálna hatni Cilire. Hogy legalább a tizenhatodik évét várja meg. Ha még nem késő! Talán Dénesnek kivallaná. Dénes nem volt rossz ember. Inkább tapintatból tűnt el. Érezte, hagy felesleges.”

Dénes, amikor Hajnal négyszeri telefon után végre megtalálta, a társalgást monológgá alakította. A monológot csak az szakította meg, hagy Dénes ki-kiszaladt a konyhába egy lábast a tűzről levenni, illetve a tükörtojást megforgatni, s kisebbre venni a lángot a tea alatt.

Szövegének lényege pedig tulajdonképpen egy visszatérő mondat: minden szerencsétlenségnek Hajnal az oka!

„Ha te nem vagy, eleve többet tudok nekik nyújtani, nem mennek nélkülem az Aranyhomokra.”

„Ha te ki nem ölöd belőlem az önbizalmat, nem engedem meg, hogy idáig fajuljanak a dolgok.”

„De jön még kutyára dér!”

„A lányod? A lányod Bandzsinak keresztelte a fiamat. Pedig csak akkor bandzsít, ha koncentrál.”

„Még egy pofára esést nem bírok ki. Harmadszor nem tudok nekifutni. Mintha erre lennék predestinálva, hogy dilis, filmideált kergető nőszemélyeket fogjak ki szériában!”

„Beszélhetek Cilivel. De mit mondjak neki? Hogy az apja, akit mellesleg sose igényelt, egy senki, semmi? Mert annak idején a drága jó anyukája kikészítette? Mert a drága jó híres anyukának mi volt az igénye? A csillagos ég! Hát majd segít a csillagos ég, ha szépen összeteszed a kacsódat!”

„Nem vagyok komplett, Hajnal. Bocsáss meg. Én is megbocsátottam. De mégis veled kezdődött a baj. És az utódom is roncs lett. Engem igazol az is.”

Hajnal ült az asztalkánál, s mintha jegyzőkönyvet készítene vagy leltárt a hagyatékról, felsorolta:

„Minden rám esett vissza. Cecília, Cili. Kornél, Lizi, Orsika. És most még Dénes is. Öregszem. Csúnyulok. Félek.”

– Gondoltam, megleplek! – Kornél állt az ajtóban, Hajnal háromszori csengetésre nyitotta ki. – De már bánom. Aludtál, látom!

Három szál rózsát hozott, bolti rózsát, „Virágért”-papírban.

Az egész férfit kicserélték. Hanyagul panyókára vetett horgonymintás kardigán. Feltűnő kockás ing, vajszínű farmernadrág. Friss, nyesett szakáll. Érces hang. Egy kicsit túl érces.

– Nem aludtam – mondta Hajnal. – Én ilyen lettem! Mit akarsz?

– Ma egy éve! – Kornél próbált nevetni. – Ma egy éve volt a tárgyalás. Nátha, mandula? Mi bajod? Miért nem engedsz beljebb? Valaki van nálad? Na és? Csak öt perc. Engem is várnak! A kocsiban. Ha a függönyt széthúzod, rálátsz éppen. Fiatalka, de nevelhető!

Nyújtotta a virágot bal kézzel. Jobb kezét vagányosan a farmerzsebbe dugta.

Hajnal bevágta előtte az ajtót.

– Szadista! – üvöltötte. – Szadista pojáca! Rendőrrel dobatlak ki, a karhatalmat veszem igénybe, ha még egyszer a mocskos ujjadat a csöngőmre teszed!

Kornél a zúzott csokrot az emeleti kukába süllyesztette.

Furcsa. Hajnal sohasem volt ilyen közönséges. Soha nem engedte el ennyire magát. És egy év alatt tizet öregedett.

„Szégyellem magam – gondolta Kornél. – Én szégyellem. De ha egyszer sose nézett ki az ablakon. És Nelli sem hajlandó pletykálni. Fél, hagy Hajnal följelenti, mert a bőrklipsz nem tartozik az iparába. Túl jól sikerült a lecke. S miért akarom leckéztetni? Mi közöm hozzá egyáltalán?”

– Kornéliuszom! – Luca kuporgott a hátsó ülésen. – Idestova három hónapja kérlek, cseréld ki ezt a kurva kocsit! A lábamat se tudom kinyújtani!

– Ne kurvázd a kocsimat – mondta Kornél. – Azért nagyon jól megtalálod benne a pozitúrát!

– Megsértődhetnék – Luca nevetett, megpaskolta Kornél nyakát –, de nekem fejlett a humorérzékem! És méltánylom a szituáció kínosságát. Na, milyen? Az a fölfújt hólyag, aki merészelt neked, Kazakovits Kornélnak, feltételeket szabni? Na, milyen? Tartja még a formát?

– Első osztályú! – füttyentett Kornél. – És van stílusa: hűvösen biccentve vázába tette a rózsát!

– Nahát! – mondta Luca csalódottan. – Azt hittem, legalább megüti a guta! Ha kinéz, és engem megpillant. Direkt kidugtam a fejem.

– Nem az a legjobb részed – mondta Kornél. Luca bóknak vette. Sikkantott.

– Ennek a hajnak a természetességében rejlik a hatása! – mondta az új fodrász a Haris-közben Hajnalnak. – Éveken át elkezelték, asszonyom, a frizuráját! És szabad legyen kozmetikust ajánlanom, egy emelettel feljebb! Ilyen arcot ki nem aknázni, vétek! Elektromos radírozás, és a bőr eredeti simaságát visszanyeri, mert csupán fáradtság, és nem az izmok végleges megereszkedése! Egyébként az eredeti sötétszőkét ajánlanám festésben! Bár a festéshez se ragaszkodjunk, ezt a néhány haszontalan ősz hajszálat csipesszel házilag is el tetszik tudni távolítani!

– Túl gyorsan őszülök – mondta Hajnal.

– Kérem, van vendégem, aki huszonöt, és mákos a feje! Anélkül hogy tolakodnék, ön, mondjuk, harminckettő. A folyamat nem rendellenes. Nekem, mint fodrásznak, az volna az érdekem, hogy feketére vagy a platinára rábeszéljem, de ez a hajminőség törik, a paróka is ártott, nem levegőzhettek a hajhagymák, szóval az eredetit állítsuk vissza! Egy szolid rolni a homlokból kifelé!

A kozmetikus is munkába vette. Ügyes nő volt, nem játszotta túl az eredményességét.

– A kozmetika önmagában semmi! Ha a páciens nem segít, belülről is, biológiai és lelki értelemben lazítani! És a mozgás! A mozgás is árulkodik! Én is csak „hozott anyagból” dolgozom, csúnyából, öregből nem tudok varázsolni, az csak a mesében sikerült, hogy békából királylányt! De magában van még fantázia! Ajánlanám a két fogat lereszeltetni, bakfiskorban bájos, de harmincon túl inkább olyan mohó! Nem csalás, nem ámítás, de ki van cserélve! Bezzeg én, ezzel a pofával!

A kozmetikusnőnek lófeje volt, erős, mély ráncokkal az orra és a szája körül. Mint egy „ellenreklám”, úgy hatott. Talán ezért is bíztak benne: senkit sem fogott el a feléje hajoló arc láttán kisebbségi érzet. Sőt: ehhez képest biztos siker!

„Ki kell törnöm – gondolta Hajnal, mióta Kornél dicstelen látogatásából valahogy fölépült. – Ki kell törnöm! Én valamikor az ujjam köré csavartam bárkit. Kivéve Mátét. És végeredményben Kornélt is kivéve. A munkámat megvetem. Rosszabb, mintha unnám. Kiscili táborba megy. Cecíliát ősszel két hónapra beveszik, a legjobb klinika. Aztán Sanyóéknál pihen. Mire vége ennek a rohadt nyárnak, ennek a rohadt szabadságnak, újra fölfelé visz a kerék!”

A szemüveg helyett az import szemlencsét is megszokta. Sejtelmesebb lett a tekintete, s látta az utca túlfelét.

Fogtechnikushoz is elment. Idegenként bámulta magát a szabályos foggal. De így is kell lennie! Ez egy másik Hajnal.

A bizományiban eladta a régi ruháit. Egyet se tartott meg, amiben Kornél valaha látta. Ami pénze maradt, kettéosztotta. A fele Kiscilié, az első gimnázium költséges. A másik felén vehet vagy rendelhet két, talán három ruhát. És Cecília azt mondta, emelje ki a szekrényéből a nercbundát. Új gallérral, új gombokkal divatos. És egy kosztümanyagot is adott: Kiscilinek tartogatta eredetileg.

– Mégiscsak te hordd! – mondta. – Mégiscsak a te szépséges, karcsú alakodban gyönyörködjem!

– Önre lehet dolgozni! – mondta a szabónő. A gyomros-hasas alkattól már reszketünk! Hangsúlyos mellvarrás, semmi nagyvirág, derűs, lezser egyéniség!

Hajnal élvezettel forgott a tükör előtt.

„Ha most látnál – gondolta –, a nyálad elcsöppenne!” A csizmába tűrendő bricsesznadrágnak állt egyedül ellen.

– Nem répát egyelni járok a sáros földekre – mondta nevetve –, számomra, ne haragudjon, ez csak hóbort! A farmerszoknyát is csak bevásárolni szánta. Bár ez sötétkék, és nincs rajta pityke vagy címke. Esetleg, ha nem tárgyalásra megy, hivatalba is fölveszi.

– Gyönyörűségem! – Cecília fél kézzel tartotta a botot, a másikkal ölelte. – Mint kislány korodban! Nincs ilyen gyönyörű a világon! Sajnos Cilike se! Sajnos tévedtem. Téged nem múlhat fölül senki. Ha egészségesen kijövök a klinikáról, együtt járunk mindenhova!

Hajnal megsimogatta az arcát.

Örült, hogy cirkusz nélkül elfoglalta a kórházi ágyat. Örült, hogy őt a felvételi irodán valaki fölismerte, még a tévéből, s azt suttogta: „Azért így az életben jobb!”

És annak is örült, hogy még csak augusztus tizenötödike van. Kiscili felügyelet alatt szedi az őszibarackot.

„Ha a fogamhoz verném a garast – gondolta augusztus tizenhatodikán a tömött és izzadságszagú buszban –, én is vehetnék egy Trabantot. De ha úgy adódik, és sofírozzák az embert, az még kellemesebb!”

A szabadság utáni első munkanap. Félbehagyott ügyek, újabb ügyek. Inkább csak tájékozódás. Ide-oda szaladgált, ilyen-olyan ürüggyel. Mutogatta az új figuráját.

Nem felejtette el a lófejű asszony tanácsát:

„Belülről! A sugárzás! És a mozgás is árulkodik!” A gyakornokfiú, a „Hajni-néni”-féle, hirtelen sokat kezdett fecsegni, valami lányról, akibe invesztálni nem érdemes, és megkérdezte, Hajnal nem sértődik-e meg, ha nyíltan kimondja, szeretne lefeküdni vele. Mit tesz a nyár, hogy eddig nem vette észre!

Hajnal nevetett, és azt felelte, sértődés nincs, de lefekvés sem. Nem dajkálni kíván, hanem éppen dajkát keres.

A fiú az indokból egy kukkot sem értett. A visszautasítást azonban megértette. Hamar elterjedt: Hajnal megint talált valami pártfogót. Csak rá kell nézni!

Sikerült még jobban megutáltatnia magát. De mivel a pártfogó ködös személyét magas hegycsúcson sejtették, nem merte piszkálni senki.

Augusztus második felében még a bíráskodás is lanyhul. Az a néhány hivatalos személy, aki a szabadságról már visszatért, dolgozhat rogyásig. S nincs válogatás!

Hajnalt meglepte, hogy ismét kedvet érez. Alacsonyröptű kedv ez; a hivatáshoz semmi köze. A morajlást szereti, amikor megszólal: ez az ügyész?!

Majdnem mosolyogva, mindenesetre kiegyensúlyozottan „szerepelt”.

S közben figyelt: alperes, felperes nem jó. Ülnök nem jó. Házon belül senki.

Egy tanú. Az volna ideális. Iratokkal igazolt, közömbös tanú.

Hízelgett a hiúságának: a közlekedésiektől egy fiatal ügyészkolléga megkérte, jöjjön be az ügyére. A tanácsaira van szüksége. De az is lehet, hogy csak udvarolni támadt kedve. Nem jöhet számításba! Nős! Gyerekkel.

Cserbenhagyásos gázolás. A sérült túl az életveszélyen. De ha Halász Mátyás (budapesti lakos, foglalkozása gépészmérnök, családi állapota özvegy, kiskorú gyereke nincs, kora negyvenöt év) föl nem szedi Zsigulijával az elhagyott utcán, egyedül tartva hazafelé baráti társaságból, még június tizedikén éjjel az áldozatot, a mellékelt orvosi szakvélemény szerint egy órán belül elvérzik!

„Ez nem csak egy szimpla tanú! Ez egy életmentő! Nem sajnálta a kocsihuzatot. A Zsiguli pedig nagyobb, mint a Polski-Fiat” – gondolta Hajnal. Beletúrt a hajába, lazította.

Halász Mátyás középtermetű, izmos és kakaóbarna. Kornél képtelen volt lesülni.

Halász Mátyás szeme zöld. Ártatlan. Jóságos. Hunyorgó. Kornél barna szeme mindig villant.

Halász Mátyás hullámos, egy kissé tarajosított szőke haja a tarkón rendezetten megszakad. Az arca nem ráncos, de nem is puffadt: szíjas arc, igen, így nevezik. És a fogak! Az alsó fogsora is látszik, ahogy beszél. Milyen szerény!

Hajnal, illik, nem illik, melegen rámosolygott a férfira. A férfi elvörösödött.

„Jaj de aranyos – gondolta Hajnal –, és milyen széles, erős keze van! Tiszta, vágott köröm. Nem túl hosszú ujjak. De a hosszú, kifinomult ujjaktól jobb óvakodni. A tömpe virsliujjaktól is. De ez, ez az egészséges középút!”

Kár, hogy özvegy. A halottak hatalmasak.

De azért amikor a férfi szeme újra rátévedt, újra rámosolygott. A férfi az ajtóból is visszakapta rá a fejét. A bíró szemöldöke csodálkozva megemelkedett, a kis ügyész sértetten köszörült a hangján.

Hajnal parányit rántott a vállán: „Le vagytok ejtve!” Nem csodálkozott, hogy a férfi megvárta. Segített neki az ürügyben: zuhog az eső. Halász kérte, ha nincs halaszthatatlan munkája mára, fogadja el, hogy kocsival hazáig vigye. Nem tolakodás, csak rokonszenv. S mivel két sarokkal arrébb parkolt, a zakóját levetette, ráterítette Hajnalra. Az áradó szennyvízcsatorna fölött, mint a pelyhet, átemelte.

Nem gépírónő? Ügyész? Halász Mátyás szeme kerekre tágult. Hát, ha ilyenek az ügyészek!

Azután az ablaktörlővel egy ütemben, tak-takra beszélt. A feleségét másfél éve az agytumor egy speciális fajtája vitte el, de ez a tumor régi keletű lehetett, mert sohasem volt szegény teljesen normális, kölcsönöket kért, és nem adta vissza.

– Tudom – Halász energikusan megtekerte a fordulónál a kormányt –, hogy halottakról jót vagy semmit. De magának faggató szeme van! Ügyész, ezzel a külsővel, nahát! Maga úgyis belelát a vesébe. A föld alatt minden véget ér. Ki hogy van ezzel, de én ebbe régen belenyugodtam. Miért élünk? Nem firtatom. Kicsi ahhoz az ember. De hogyan? Ahhoz szeretnék még egy új receptet találni!

„Közös aura! – gondolta Hajnal – sokra jutottunk! A töprengéssel meg a közös aurával. Mit számít?”

– Már a házasságkötéskor is becsapott, szegény. Futó kalandnak indult, nem akartam elvenni, huszonkét éves egyetemista, rávett, hogy jön a gyerek, és hogy orvoshoz nem megy, inkább az ereit fölvágja!

– És valóban? – kérdezte Hajnal. Milyen jó, hogy beszédes fajta! Nem titkol, nem szépít, nyílik!

– Persze. Csak éppen három hónappal később. Vagyis így fűzött be, szegény. Így lettem a tojáshéjjal a fenekemen apa. Ezért nem jutottam semmire. Beosztott mérnök egy közepes kócerájban!

– Nem a pozíció a lényeg!

– Mondogatom én is, de tessék a fiammal is megértetni! Katona, és elvette a parancsnoka elvált lányát két kisgyerekkel. A hadseregben akar karriert csinálni! És most már egy harmadik gyereket is összehoztak. Héthónapos, különben édes.

– Maga nagypapa? – Hajnal nevetett. – Ne őrjítsen!

– Hát, ezt tették velem! – nevetett a férfi is. – Szerencse, hogy külön laknak. Külön család! Én a volt apósomékkal szorongok, de már rendeződnek az ügyek. Ők is tudják, mit tűrtem szegény Emőkével. Amikor a daganat az agyideget végképp deformálta, és minden erkölcsi gátlását elvesztette! De így kipakolni? Szégyellem. Majd a férjének elmeséli, milyen hülye pasasok vannak. Kiguvad a szemük, mégis, udvarlás helyett siránkoznak, mint a vénasszonyok!

– Nincs férjem – mondta Hajnal. – Csak lányom. Nyaral. Első gimnazista.

– Maga, maga, ne tessék őrjíteni! Csecsemőkorban kötötték be a fejét?

– Nézze, én hivatalból tudom az adatait. Nem fair play! – Kiemelte a személyi igazolványát, és még a kocsiban, már a ház előtt a férfi orra alá dugta. – Plusz egy anya! De nem velem, és jelenleg kórházban. Plusz két exférj. A második, mint a tank. Csak arra vagyok büszke, nem a tank taposott el. Előbb sikerült kirobbantanom!

Halász Mátyás megcsókolta a kezét. A személyit a táskába visszatuszkolta.

– Hajnóka, pici Hajnóka, aki egy ilyen jelentéktelen ürgére, bár vannak rejtett színeim, odafigyel, azt csak egy neurotikus, hálátlan ember képes a végsőkre kényszeríteni. Amire egyébként büszke lehet. Oldalakat mesélhetnék, milyen nehéz különben egy nőtől elválni! De nem csak felhő van, Hajnóka! A felhők fölött mindig kék az ég!

„Jaj de butus. Ezekkel a felhőkkel. Jaj de aranyos. Hogy »Hajnóka«!”

– S ha megengedné, hogy láthassam! Bár így merészség, ha holnap?

– Jó – mondta Hajnal. – A kapu előtt. Ugyanitt. Hétkor. Matykó. Matykónak fogom szólítani.

Matykó türelmesen betartotta a próbaidőt. Az állomásokat. Kézcsók, színház. A Magyar Színpad, tiszteletjeggyel. Első sor, közép. Ennyi jár az egykori Kazakovitsnénak. Matykónak imponált, hogy éppen Kazakovits Kornél volt az a bizonyos tank!

„Ez aztán nő – gondolta –, egy híres színészt! S ha most én, akkor mégse akárki a Halászék Matyija!”

Aztán csók a parkban, csók a kapuban. Aztán ölelés a szobában, huzavona. Egy kicsit még meg is kellett Hajnalnak az eseményeket pörgetnie, mielőtt Cili hazatoppan.

Hajnal lubickolt. Hogy ennyire kell Matykónak! Egyelőre ez a legfontosabb. Matykó elragadtatása. Hogy elég ránézni, és Matykó vörös füllel máris rohamoz. Két roham közt pedig barkácsol. Egy hét alatt megbőrözte a vízcsapokat, átültette a pálmát, kisebb cserépből nagyobb cserépbe. Kicserélte a konnektort, fölszerelt egy polcot Kiscilinek és a szakadt tapéta helyébe szögbelövő pisztollyal egy subaszőnyeget.

A subaszőnyeget megismerkedésük tizedik, és „beteljesült szerelmük” harmadik napján hozta. Egy kificamodott farú őzikét szőttek bele.

– Ilyen vagy, Hajnókám – mondta Matykó. – Másnak párduc, nekem őzike.

„Sose hittem volna – gondolta Hajnal –, hogy ilyen giccses rondaságot megtűrök a falon. És még örülök is neki!”

– Minden oké! – mondta Cili, és az őztől röhögőgörcsöt kapott. – Ne is savanyodj be, Mamuci. De ha a hapsi idehurcolja a motyóját, a részemről elhúzom a csíkot!…

 

 

– …Kétségtelen, felfutottam! – Kornél unottan átnyúlt Luca fölött, a cigarettát kereste. – Kétségtelen, sikk emlegetni! Pedig Belgrádban megbuktunk! És megint bemerevítenek. Figyeld meg, én vagyok a „szent őrülteket” játszó ügyeletes zseni! A koprodukció úgy szar, ahogy van. Ha két szart összekevernek, csak büdösebb. Valahogy nem igazán jó, amit csinálok! Manír! De nincs egy lélek, akinek hihetnék. Aki szeret, mégis tárgyilagos.

– Miért? – Luca meztelenül a hármas ablakhoz lépett. – Micsoda kilátás! Az október színei! Miért? Én nem vagyok tárgyilagos? És szakmailag abszolút megbízható? Neked nem elég, amit írtam? És amit sugallok? Te mazochista módon ragaszkodsz ahhoz, hogy a nem létező hibáidat sorolják? Nézd inkább a panorámát, micsoda távlatok!

– Egyelőre csak a pucér fenekedet látom – mondta Kornél. Hajnal sose mászkált volna meztelenül utána. Hajnal tudta, hogy ilyenkor váltani kell. Testi örömről a szellemire. – Különben sem kint keresi az ember a távlatokat, hanem belül. Amit pedig körülöttem művelsz, Lucsika, émelyítő! Kevesebb tömjént! És több őszinte beszédet. Akár vitát is!

– De ha egyszer lenyűgöz a teljesítményed! Minden fronton! – Luca a nyaka köré kerített egy frottírtörülközőt. – Tulajdonképpen azt valósítod meg, amit én is hirdetek. Neked a Brook-féle színházban volna helyed. Ez a fajta felszabadítása a színésznek, amit tavaly például Londonban láthattam, és az International Theatre harmadik számában kifejtettem, ha érdekel.

Megtartotta a kiselőadást törülközőben.

„Mint egy fakír – gondolta Kornél, és alig tudta a nevetést visszafojtani. – Mint egy sovány fakír, akit végre ráültettek a kedvenc szegeire!”

– Öltözz már fel! – szakította félbe. – Tudod, hogy nem szeretek éjszaka vezetni. Reggel próba. És ne kend újra folyton a körmödet, az acetonszag az egyetlen, amire allergiás vagyok. Hogy miért, ne kérdezd!

De Luca sose kérdez. Soha nem is tartóztatja. Luca megértő. Ha két hétig nem jöhet, annál hálásabb. Nem provokál veszekedést. Ideális szerető. Hajnal ilyenkor már sírással küszködött. Hogy el kell válniuk.

De hát Lucsika szabadságpárti. Ízig-vérig modern. És betölti az idejét. Ezzel a fontoskodó és tulajdonképpen felesleges „színházasdival”. Életeleme a „társadalmi mutatkozás”. Így nevezi a fogadásokat, a pofafürdőt. Minden rendű és rangú eseményen jelen akar lenni, sajnos, ha Kornél ráér, hát Kornéllal. Mint a diadalmi kardot hurcolja kupactól kupacig, s a zakó könyökét érintve, mintegy diszkréten jelzi: Én, Litke Luca, Kazakovits Kornél hivatalos ágyasa vagyok. Ha Kornélt valaki félrevonja, tüstént ott terem egy tányér aszpikos sonkával: „Ezt kóstold, Kornéliuszom!” Undok szokás. És kínos.

„Nem szeretném, ha összetapadna a nevünk – gondolta Kornél. – Pedig különben megfelel. Pénzbe se kerül. Anyagi gondjai nincsenek. És három-négy brandy, nem sok. Csak a leheletén érződik, hiába mossa a nagy, egészséges fogait. A színházban úgy becézik: dramaturgok gyöngye. Gúny ez. Bólogat a rendezőnek, az írót megfélemlíti, a színészeket műfajelmélettel gyötri. De Luca legalább nem sértődős, amikor ezt meg is mondom neki!”

– Tőled elfogadom – mondja. – Mit tudom én? A gyakorlat untat. Inkább a dolgok történetisége!

Luca filozófiája hajlékony.

– Eligazodom, melyik bölcs mit hirdetett. Tégy próbára, a fejem élő lexikon! Isten nincs, az biztos, csak ki kellett találni. Másképp a sok buta ember, akinek a tudás nem meghódítható, miben reménykedjék? Imádom, amikor álmodozol! „Központi rendező elv!” Einstein: „Már csak az a kérdés foglalkoztat, vajon a Teremtőnek volt-e választása, mielőtt megteremtette a mindenséget!” Ismerem. De már szenilis volt. S előtte mindent felfedezett!

Lucával vitatkozni nem élvezet. Nem azonos a hullámhossz, nem valódi az ütközés. Liziről sem érdeklődik. Lizi Luca számára nem létezik.

– Szép tőled – mindössze ennyit mondott egyszer, amikor Kornél Lizi rosszulléte miatt egy programot ejtett. – Szép tőled. Aki jellem, az jellem!

Ha nem bizonyítana az ágyban és nem rajongana egyfolytában, még azt is el lehetne képzelni, hogy mélyebb érzelem nélkül, csak úgy!

A gyanú ennyire beleégett?

– Lucsia – mondta –, én néha undok vagyok. Miért tűröd? És néha szemtelen! Miért nem figyelmeztetsz?

– Egy zseninek nem lehet korlátot szabni. – Luca a fürdőszobában igazított a szemén. Ez fárasztotta legjobban: oly szerelmi technika elsajátítása, hogy közben se a műszempilla ne mozduljon, se a festék ne kenődjön. – Elkísérlek a hídig, addig is felolvasom A századforduló a hazai színházi életben című tanulmányomat.

– De én nem vagyok zseni. – Kornél hasán a farmernadrág cipzárja már másodszor akadt meg. – Miért hazudsz ilyen szemérmetlenül?

– Egyrészt nekem zseni vagy! – Luca divatos csákó kalapja még soványabbá nyújtotta az arcát. – Másrészt szeretlek!

– Mi ez a fejeden? Ez a katonasipka?

– Nem tetszik? Leveszem. – Luca szemében a naphazolin fölragyogott. – Mindent leveszek! Szeretlek. És gyereket akarok tőled! Addig úgyse nyugszom. Egy édes babát. Fizetned sem kell. Csak legyen egy kis Kazakovitsom. Képzeld a szenzációt a szakmában! Persze fiút! És nuku házasság, amíg a volt feleséged él, már az első, úgy értem. Kivárjuk! Meg akartalak lepni, ha már útban van, de te kicsalod a titkaimat!

Kornél meghatottságot színlelt. A kíséretről Lucát lebeszélte, valahogy elkotródott.

A rémület a kocsiban fogta el.

Ha Luca úgy marad, megszüli! Ez kivédhetetlen.

Luca harmincéves. Lucának igaza van.

Luca régebben a kellékessel is összefeküdt, mesélték. Nem is tagadta. „Helyes fiú. És pa-pa-pam, mire észbe kaptunk, összejött!”

Most nem jár hozzá senki. Nem, nem megvádolható!

Orsi. A soha el nem pusztuló.

Hajnal. És az a soha meg nem született.

„Látnom kell – gondolta Kornél –, és bocsánatot kérni. Nem volt magánál, amikor rácsöngettem. Brutálisan! És nem volt magánál, amikor szitkozódott. Az a gyerek már meg nem születhet. Csak megsimogatom a csüggedt arcát. Csak nyugtatgatom. Hogy egyedül lenni jó. Hogy egyedül méltóbb. Hogy ő a különb! És nem teszek célzást a külsejére.”

Megint háromszor csöngetett, mire az előszobaablak is megvilágosodott.

„Jogom van – gondolta még –, elperelhettem volna a felét. Jogom van, hogy bármikor belépjek!”

– Egek! – mondta Hajnal, mezítláb, az arca rózsaszín-foltos, rövid köpenyke a baby-doll fölött. – Ne gyere be! Ha baj van, öltözöm, és odalenn!

A fogason ballondzseki. Kis karimájú sportkalap. És egy patyolatfehér férfiing a fürdőszobakilincsen. A konyhaajtóban hat sörösüveg.

– Pardon, pardon, szenyóra! Dögöljetek meg! – Kornél az ajtót undorral visszalökte. Besüppedt vállal leosont.

– Hajnóka, Hajnóka, milyen alapon? – kérdezte Matykó. Szemrehányóan ingatta a fejét. Egy szív alakú anyajegy volt a combján, azt kaparta. – Miért hagyod ezt? Ez egy intelligens ember? Ez egy művész? Lerúgom a lépcsőn, ha még egyszer!

– Rövid ahhoz a te lábad – mondta Hajnal, és iszonyú jókedve kerekedett. – Matykókám! Hát ezt is megértük!

– Itt felejtettél valamit? – Luca tárta az ajtót. Lötyögő pizsamában, lemosott szemmel Kornél alig ismerte meg. Még fiúnak is csúnya!

– Csak egy közlés: befejeztük. Nem hagyom zsarolni magam. Gyerek! Lucsika, bocsánat, de más alanyt kell keresned. Nem, nem vagyok izgatott. Egyszerűen nem szeretlek. Ezt a szót a szótáramból töröltem.

„Ezért is Hajnal felelős – százasra kapcsolt, hajtott. – Szerencsétlen Lucsika! Azzal a csontos, málé fiúpofával! Piszok Hajnal. Szebb, mint régen!”

– Igen, Korni – mondta Nelli interurbán a telefonba. – Hallottam rebesgetni. Állítólag fiatalabb, mint Hajni. De ne használj postagalambnak, már kértelek. A helyzet az, hogy egy vidéki hentes és mészáros, mellesleg az apjának még húsüzeme volt, megkérte a kezem! Korni, én ebből a bűnös, zajos városból kilépek! A kutyus is szempont, futhat kedvére! Az ilyen zavaros férfi-nő ügyek nem miránk tartoznak, mi részünkről egymásért, naplemente, az utolsó szívdobbanásig!

– Kiscili újságolja, végre letetted az erényövet – Dénes hangja kakaskodott a kagylóban. – Javulj meg, Hajnal! Nálunk is szépen rendbe jöttek a dolgok, félreértés mindenütt akad, nem a szerelem, de a család, az a kohéziós erő! Cili nyelvére ne adj, a fiamat is, mint tudod, Bandzsinak nevezte, majd megszokja az új apukát, van gyakorlata. Hallom, jóvágású pali. Hát még lángész is legyen?! A csillagos ég, az a te veszted, ezt én mondom, régi haverod, aki a boldogságot végképp megtalálta!

Matykó szerzett öntapadós import tapétát. Karácsonyra újjá varázsolja a falakat, megígérte.

– Hagyd, hogy melózzon – mondta Kiscili. – Jó nézni! Csak az nem rendes, hogy amikor beszél, kicsúfolod. És ő nem veszi észre.

– Én?! – Hajnal fölháborodott. – Ezt a jámbor, egészséges, hasznos férfiút?!

Matykó szigorúan betartotta a nyolcórás munkaidőt. Utána igazodtak az órák, ahogy érkezett. A sört üvegből itta, három üvegnél sose többet.

– Mi a te munkád? Tartalmilag? – Hajnal próbált érdeklődni.

– Gépkarbantartás-részlegvezető. Hajnókám, nem érdekes. Bosszúság bosszúság hátán. Csak lefusson a nap. És legyen, ami az estét megaranyozza. Emőke mindig kitalált valami kellemetlent. Például a küszöbre tette a lavórt és letagadta. Vagy cukor helyett sót szórt a kávémba. Szegény. Gyere, adj egy csókot!

Halász Mátyás két ölelés közt néhai felesége gyengéit élvezettel ecsetelte. Ez csak eleinte volt mulattató.

– Emőke képtelen volt arra, hogy mint például, te!

– Nálad tea a tea, nem az a lötty!

– Milyen édesen szuszogsz! Bezzeg Emő, szegény!

– Nem beszélhetnénk másról? – kérdezte Hajnal, már november tájt. Fáradt is volt; Cecíliát lekísérte Sanyóékhoz. Cecília tiltakozott: meg kellett ígérni, az ünnepekre visszahozza. A kórházban szépen feljavult. Sanyó viszont fogy. A Rövikötnél előbb-utóbb botrányt csinál. Nem érti, hogy nem szólhat bele. És reklamálja: hol vannak, akiknek szükségük van Kantár Sándorra? – Kérlek, Matykó! Mintha meg se halt volna Emő! Itt lebeg! S legalább ne tedd utána: szegény.

– Arról beszélünk, amiről akarsz – mondta Halász. – Csak a témát szabd meg. Kártyázhatunk is!

Hajnal megtanult „makaózni”. Igyekezett az unalmát leplezni. Szerencsére Halász gyakran félresöpörte a kártyákat és „lerohanta”.

– Beszélgessünk például arról, hogy a fiam gyereke mégiscsak az unokám – mondta utána elbékülve –, és meg kell ismerned! És a másik két gyerek is vállalva. Cilikét is hozzájuk szelídítjük. A volt apósomék egy garzonba mennek, mi a két lakásért akár építhetünk is, egy telkem van, tudod. Hajnóka, öt év, és ha te nem húzódozol, egyenesben a nagy család! Akár dolgoznod se kell, az a sok durvaság! Minek a sötétet nézni, amikor nem muszáj? Hajnóka, például tavasszal kirándulás, hegyi túra! Hajnóka, tulajdonképpen miért kell nekem minden áldott este innen elmennem? Cilike értelmes, látja, hogy az ügy komoly!

– Matykó, mi az élet célja? Szerinted?

– Viccelsz, Hajnóka? Hiszen ezt fejtegettem!

– Te sohasem kérdeztél magadtól valamit, akármit, amire nincs kész válasz? Ami bizonytalan?

– Ne légy gyerek! – Matykó dús haját kétoldalt meglapogatta. – Hát hogyne! Gondolkodásra született az ember! Például helyes-e, ha a két fogadott gyereket unokának tekintem? Például megtartsuk-e a telket, vagy várjunk, amíg nő az értéke? Például miért van az, hogy újabban a hónom alatt beleszaggat? Hajnókám! Éppen elég gond. Éppen elég. De amikor veled vagyok, oda a töprengés.

– Hát akkor kártyázzunk – mondta csüggedten Hajnal.

– Vagy mozi!

– Vagy.

– Beszélgethetünk is, édes: a kölcsönös bemutatkozást a jövő héten megejtjük. A fiam kíváncsi. És rém cuki a kicsi, az Emőke-ágból szinte semmit nem örökölt. Szinte látom, ahogy a kebledre veszed!

– Mamuci! – Cili fölkapcsolta a csillárt a nagyszobában, Hajnalt a heverőn találta. Megrázta. – Mamuci, most mit játszol? Boldog arát vagy a végzet asszonyát? Döntsd el, mert a Matykóka betelepül. Pereputtyostul! És te ezt a tagot nem szereted. Aztán nézhetsz a lyukon!

– Nem szeretem? Miért ne szeretném? Jóképű, diplomás, kedves, egészséges és minden!!! Ó, Cilikém. Mégis bedilizek, ha vele kell élnem!

Halász impozánsan búcsúzott. Kézcsókkal. A zöld szeme megtelt könnyel.

– Az élet pedig nem csak szórakozás, izgalom! Majd ráébredsz, de későn, egykori szerelmem! Itt hagyom a subát. Az őzikével. Cserbenhagytál, mint az a gázoló!

– Nem kellett volna? Hiszen kedveltem, néha? – Hajnal sírt egy kicsit.

Cili visszavitte az üres sörösüvegeket. Egyhavi zsebpénze kitelt.

Hajnal leszerelte a faliképet. A folt világított megint.

– És a magány. Újra a magány…

 

 

– …Helyes – mondta Cecília – Én ismerlek! Az unalmas férfi nem a te férfid. Nem lehet folyton ágyban lenni. Árt a nemesebb szerveknek. Amellett most, hogy Sanyitól végre megszokott környezetembe térhetek, nem leszel egyedül. Bennem minden támaszt megtalálsz. Már a botot is eldobtam. Csak megvárhattad volna a szakítással a karácsonyt.

– Idegen emberek közt kellett volna töltenem. – Hajnal sóhajtott. – Idegen családban. Akikhez nincs közöm.

– Kornéltól éppen azt követelted, vonjon be!

– Kornél! Kornél az más. – Hajnal segített az anyjának. Takarítottak az ünnepre. Előkészítették a vacsorát. Az idén kivételesen ők jönnek ide Kiscilivel. – Éppen ez a baj. Ami vele nem sikerült, egy másikkal csak idegesítene. Nem vagyok már alkalmas!

– Hát, nincs is férfi, aki hozzád igazán méltó! Ezt én mondom, a szülőanyád!

– Jaj, anya. Ezzel rontottad el a nevelésem!

– De legalább addig boldog voltál. Addig. Amíg el nem rabolt a világ! – Cecília fekete bársonyszalagon gyermek-Jézust ringató csontmadonnát viselt a nyakán. Megcsókolta, babonásan. – Én már csak Máriában hiszek. Könnyebb volt lógni a kereszten, mint az anyának alatta végignézni!

„Bűnös – gondolta Hajnal –, de van logika a bűnében. És enyhítő körülmény! Milyen irgalmatlanul elítéltem!”

– Cilikém, a Nagyi vár minket! Ott a színes tévé is! És úgy örül, hogy mi megyünk oda! Tudod, mintha a régit élhetné újra!

– Meg te is! – Cili grimaszolt. – Nekem mindegy. Mindenesetre téged kényeztettek! Én meg csak annak a szerencsétlen Orsinak az árnyéka voltam!

– Cili, ne vádolj! Te élsz!

– Igen. Élek. – Kiscili tiszta pulóvert keresett, Kornél mozdulatával szórta ki a többit a földre. – Csak éppen minek? A Perec lelécelt. Te legalább kirakod őket. De engem faképnél hagynak. Mitől van ez?

– Majd megváltozik! Egyelőre a tanulással törődj! A humán gimnázium mit sem ér, ha nem mehetsz felsőfokúba!

– Márpedig nem érdekel semmi. Egyetlen tantárgy sem. Mamuci, ahogy lehet, én a tanulást lerázom!

– Hát akkor a férjed tartson el?

– Jaj! – Cili végre megtalálta a matrózcsíkos pulóvert. – Nekem férjem se lesz.

– Mik az elképzeléseid mégis? – Hajnal kétségbeesett. Ezért is ő felelős?

– Nincsenek elképzeléseim. Majd csak találok egy morzsát, amit hóttomig görgethetek. Mint a hangyák. Ne vágj mártírpofát, Mamuci. Hol van még az érettségi? Ha addig ki nem maradok! A szabadság vonz! Nem a folytonos csöngő!

– Ez a Korni papa műve! – Hajnal hajtogatta a szétdobált fehérneműt. – És ez is!

– Te vetted férjül! Engem senki se kérdezett. Egyébként nem volt rossz pók. Néha gondolok rá. Néha tudott válaszolni.

„Igen – Hajnal elismerte –, ő volt az utolsó ember, akivel beszéltem. De ő volt az is, aki előre minden kapcsolatot megmérgezett.”

Karácsony előtt két nappal Cecília a második agyvérzést a jobb szektorra kiterjedően megkapta. Fél napig feküdt a vécé és a fal között eszméletlenül. Kiscili talált rá, amikor a karácsonyi fagyott pulykát fölvitte. Hajnal a telefonra a tárgyalást, „bűnszövetkezetben elkövetett rablás”, megszakította. A mentőszolgálat a körzeti korházba szállította Cecíliát. Karácsony másodnapjára visszatért a tudata, s ez volt a rosszabb. Látszott a szemén, hogy érzékeli. De közölni képtelen.

– Maximum két hónap, amíg följavítjuk – mondta a főorvos –, addigra, kérem, gondoskodjanak a továbbiakról. Ha önök szerencsések: a szükségét még el tudja végezni önállóan. Ha ő is szerencsés: talán föltisztul a beszéde. Legoptimálisabb esetben egy-két órára ki lehet majd ültetni. Mozgósítsák a családot. Állandó ügyeletre.

– Asszonyom, kedves Hajnal, a tárgyalást egyéni indokok miatt felfüggeszteni! – mondták odabenn. – Egyáltalán. Az utánpótlás veri a kaput. Ápolás? Hogy akar ehhez igazodni? A rendezetlen magánélet ezen a területen alkalmatlansági bizonyítvány. Nem, senki nem fenyegetőzik! Csak körülnézhetne. Itt csak kínlódás magának. A legjobb munkaerőnk volt. Egy rövid ideig. Most megint lefelé tendál a görbéje. Vállalati jogtanácsos, némi átképzéssel. Ebben esetleg tudnánk segíteni, hiszen maga azelőtt univerzális munkaerő volt!

„Univerzális senki. A kis fogalmazó. Január, február, jön a nyár – motyogta Hajnal. – Meg kell addig a helyemet találnom.”

Naponta bejárt a kórházba. Erre nincs ember, hogy kanállal beletömje a betegbe a pépet.

– Íííígy – mondta, mintha gyerekhez gügyögne. – Ezt a kanalat a Hajnikának, ezt a Cilikének, ezt a cicusnak. Anya. Próbálj szólni. Figyelek!

– Kornus, nem tetszel! – Lizi az állandó, ütemes hajnali járkálásra felébredt, Kornél szobájába benyomult. – Kornus, te nem alszol! Kornus, te negyvenet szívsz csak éjjel! Megszámoltam a csikkeket. Te nem eszel. Te a szerepet visszaadtad. Mert nem akartak az Ádámra kiengedni! Szép a tévé. De azért mégis ez a te fix pontod: Csabagyöngye! És én felelek érted, ha már anyai szívvel visszafogadtalak!

– Mit csináltál te? – Kornél hitetlenkedve bámult Lizire. Lizi meghízott, az arca kitelt, az álla öntudatosan előreugrott. – Visszafogadtál? Anyai szívvel?

– Én ezért a házért olyan eltartót kapnék, Kornus, aki még a rejtett kívánságaimat is teljesítené! Ha nem akarod a jó szót megfogadni, és megint kezded a renitens viselkedést, amit csak Orsika emlékéért tűrök, kénytelen leszek a te érdekedben erélyesen fellépni!

– No, mars, mars – mondta Kornél inkább viccesen.

– Te nem küldhetsz ki engem – Lizi legyökerezett. – Neked ahhoz nincs jogod. Az én nevemen van a ház. És én hallgatom az egész városban, hogy megint visszaestél. Mindent kifogásolsz, tisztességes polgárokat sértegetsz, a rendezőt lehülyézted, ráadásul szemtől szembe, amikor pedig újra fölfuttatott! Mintha nem volna benned hála. Nézz már szembe a helyzeteddel, Kornus, fiam! Nem vagy húszéves, hiába!

– Lizi! – Kornél álmatlanul, gyötrötten nézte az Üvöltő Krisztus-t. Orsi kedvenc képét, amit még Hajnal vásárolt. – Lizi, én nem vagyok Orsika! S ha vele is ezt csináltad, nem csodálom, hogy néha panaszkodott!

– Orsi? Rám? Soha! Még rád se, pedig lett volna oka!

– Akkor voltam bolond – Kornél ordított –, amikor visszajöttem! Megszántalak! És most belefojtasz a saját jóságomba!

– Nem jóság ez, Kornus. Tehetetlenség! Ott nem kellettél, itt még a nagylelkűt is játszhatod. Csakhogy én nem kérek a szánalomból. Engem a tőke a szánalomtól megment. Vagy pedig szeress, és fogadd el a tanácsot. Kérj szépen elnézést a színházban, örülj minden szerepnek, ne dohányozz, és aludj rendesen!

„Túladagolta a gyógyszert – gondolta Kornél –, nekem meg semmilyen altató nem elég. Semmilyen színház nem tetszik. Legszívesebben magamban! Az egyszemélyes színház ideája! Előadóestek. Nem ez a kiszolgáltatottság. Meg kéne beszélni valakivel. Hajnallal beszéltem utoljára. Veszekedés közben. De mégiscsak beszéd volt.”

– Úgy, no, látod! – mondta Hajnal a kórházban. – Anya! Próbálj szótagolni! Ha összecseréled a szótagokat, én akkor is megértem. Egy-két hét, és hazaviszlek. Állást változtattam. Március egytől a gyámügyben. Főelőadó. Amit nagyon régen csináltam. Csak persze lejjebb és rosszul. Örülsz, anya? Így el tudlak látni. A te kerületedben van a hivatal, két sarokra. Ne félj! Nem váglak be sehova.

– Apádat nem én – Cecília felült, csuklóját beakasztotta a bőrkapaszkodóba. – A-pá-dat nem én. Ő… a… a… Ő ma-ga… a lét-rá-ra… vé-let-len.

– Anya, olyan régen volt. Miért gyötröd magad?

– Nem évül el – mondta Cecília szokatlanul tisztán és hangosan. A mellére mutatott. – Itt. És én csak jót a-kar-tam… neked… is… sír-tál… még tízéves ko-rod-ban is… a… nyu… kám…

Hajnal most is sírt.

Ki tudja, mi az igaz?

És ki ítélhet?

Ha Cecília nincs, talán elpusztult volna. Világosan emlékezett a gyermekkori félelmeire, amelyek annyiszor visszatértek. Ha Cecília a rémálomból csuszamlós testtel ébredő Kishajnit nem veszi az ágyába, ha nem nyugtatja, hogy van, akinek ő a legfontosabb, aki mindentől megvédi, ki tudja, mi lett volna belőle?

Talán egy szándék működött itt. Valami félelmetes lecke. Sebzett madár fészekben – gyógyult madár az ágon. De gyógyult madár-e ő? S az lesz-e valaha?

„Értem ezt az asszonyt – gondolta –, s ez több, mintha szeretném”…

 

 

…„Nézz már szembe a helyzettel, Kornus fiam!”

„Nem vagy már húszéves!”

„Olyan eltartót kapnék!”

S mindezt Lizitől!

„Ha pedig végleg eltűnnék, ki se bírná – gondolta Kornél. Borotválkozott. – Vagy én nem bírnám ki? A cserbenhagyás tudatát? Ami talán most csak vélt cserbenhagyás?”

– Szembe, babám, ha szeretsz – dúdolta. A tükörkép visszadalolt.

Hamis.

Az eredet. Ha az eredet világos lenne, világosabb lenne a végső kifejlet. És az alagútérzést, a kilátástalanságot is nagyobb türelemmel viselné az ember.

A szakáll. Például miért visel szakállat? Milyen apróság. S milyen nehéz visszanyomozni.

Középiskola.

„Az igazi férfi futballozik. Az igazi férfi nem versekkel hódítja a nőt.”

Igen, akkor kezdődött. Mennyi harc, mennyi intő! És a dac. A szakállamat soha!

„Az igazi férfi arca karakteres. Az igazi színész érdekes.”

Csak azért is! Alakítsák a szerepet a szakállhoz.

„Bumbó. Szeretem húzkodni a szakállad.”

Igen, Orsi, tessék.

„Megőrülök, megőrjítetek!”

Kapaszkodás a szakállba.

Kornél letette a borotvát, a habot lemosta. A színházi borbély, értetlenkedve ugyan, a szakállat levágta.

Kornél egyszer-kétszer az állához nyúlt még.

– Ilyen apróság! És mégis milyen nehéz…

 

 

…Az osztály ügyintézőit üvegfal választja el: az első szobából vízszintesen végiglátni az utolsó szobát is. Semmi nem titok: kinél hányan ácsorognak, ki mikor szusszant egyet, mikor pucolja ki körme alól a koszt, mikor fújja ki az orrát. A hang nem hallatszik át, csak néma jelenetek zajlanak. Hang nélkül még ijesztőbbek: öklök az asztalon, sírásra vagy üvöltésre nyitott száj. Fejrázás, biccentés, széles pantomimmozdulatok.

„Beleültetném egy hétre csak, aki kitalálta ezt az üvegkalitkát” – Hajnal szoktatta a természetét. Itt nincs már „ügyésznő, kérem”, itt kétségbeesett szülők és még kétségbeesettebb kiskorúak csatája zajlik, ez itt az alázat iskolája. Jelenetsor, ahogy egymás napi küzdelmeit az üvegtáblákon végignézik. „Sokkoló” színház. Kegyetlen rendezés.

Újra tájékozódni, ledobni a „vádló” megszokott biztonságát, érdeket védeni, s kikerülhetetlenül néha itt is: ítélni.

„Semmit sem gyűlölök jobban! – Két akta közt, csöppnyi szünetet véve, tartódobozába ejtette a szemlencséit. Újabban dörzsöli a szemhéjat. – Semmit sem gyűlölök jobban, mint amikor idedugják a határozatot: tessék hitelesíteni a nevével.”

Ősztől a főelőadói címtől is megválik. Hogy a gyakorlatba léphessen. Ahol még van remény a segítségre. Mindent, ami nem ítélet.

A színház az átépítés alatt két helyen játszik. A volt tiszti kaszinó termében és az egykori lovardában.

– De ha kész lesz, plesztik és alumínium, a szemet messziről idevonzza! – mondta az új igazgató. – Ez kell a népnek! Csillogás-villogás! Bent aztán jöhet a szent művészkedés!

– De nem velem – mondta Kornél. – Erre én már nem vagyok alkalmas. Hogy hülye társalgási kommersz-darabokban „átvészeltessétek” ezt a válságot is a nevemmel! Aztán a villogó palotában majd díszelőadáson, díszdrámában, díszszerepben megcsillantsatok!

– Ez nem jellemző! Éppen ránk nem! Bár én személy szerint az irányításból csöppentem ide, de éppen ezért felelősséggel állítom, ez ma a színház felső foka! Hogy az elődömnek kilyukadt a gyomra, arról senki sem tehet.

– Felsőfok! – Kornél legyintett. Már nem hordott farmert, a cipzárat lusta volt kicseréltetni rajta. Megtalálta azt a zsemlyeszínű nadrágot, amit még Hajnallal vettek, talán tizenkét éve. Csak a szárát kell beszűkíteni. – Egy-két előadásig! Aztán mindig szétverik! Nehogy túl jó legyen! Nehogy az átlagból tartósan kilógjon! Mert nálunk csak egyetlen halálos bűn létezik, de arra aztán nincs föloldozás: ha nemcsak másként, de mást is akar valaki. Vagy valakik: hát az már bűnszövetkezet! Súlyosbító körülmény.

– Nem értem, te mit hőbörögsz. Te csak hálás lehetsz! Fölcsaltak Pestre, aztán nem úgy vált be, újra vissza, újra megkaptad a helyed, majdhogynem köréd szervezték az évadot, de te ugrálsz és ugrálsz! Fejedbe szállt a gőz. A tévé! Az ember tragédiája! Mindennapi fogyasztásra alkalmatlan. Az emberek nevetni szeretnének: kár, hogy éppen most vágattad le a szakállad. A Feydoux-bohózatban majd ragasztani kell!

– Nem vitatkozni jöttem. Ne újítsátok meg a szerződésem. Ez bejelentés. Engem soha többé nem fogtok fölhasználni. Manipulálni. Önálló műsorom lesz. Minden községre kitűzök egy zászlót, ahol jártam: és hívni fognak engem, magamért!

– Veled nem lehet normálisan tárgyalni!

– Előttem a nyár. Őszre kész az estem. Már tárgyalok a rendezőirodával. Engem nem lehet befogni. Lasszóval sem, cukorral sem!

„Soha többé bandában – gondolta. – Egyszemélyes színház! Áldozat, alázat. Közvetítés. Csak kulisszát nem. Csak mázolt pofát, soha többé!”

– Soha nem jön vissza, ami elmúlt, Hajnalom! – Cecília állapota javult. Kásásan, gurgulázva beszélt, de Hajnal értette. – Soha nem leszek egészséges. Ha te nem volnál, ott rohadnék egy elfekvőben. Jelentsd be Cilit a lakásba!

– Nem olyan könnyű meghalni, anya. Egyelőre öröm, hogy ülhetsz az ablaknál. Ha a párnát fölmagasítom, látod az utcaképet!

– Amikor kicsi voltál, mindig követelted, állítsalak a párkányra! Én hátulról fogtalak és féltem. Hogy kiugrasz a kezemből. Aztán szegény apád! Emlékszel apádra?

– Nem emlékszem. Négyéves voltam. Ne gyötrődj ezen! – Hajnal napjában háromszor szaladt át, kitámogatta a mellékhelyiségekbe Cecíliát. Cilike délután bevásárolt, odakészített, aztán menekült. „Nem bírom a látványt, Mamuci.” Éjszaka Cecília a botjával kopogott át a falon néha-néha a szomszédnak. Ez esetenként száz forintba került.

– És arra emlékszel, hogy egy gyerek beléd rúgott a téren, és én lementem, és helyetted visszarúgtam?

Hajnal erre emlékezett.

„Öregszem – gondolta –, már csak a gyermekkoromra akarok emlékezni. Hibás volt? Megfizettem érte. És az anyám is megfizetett. De mégiscsak akkor történt utoljára, hogy valaki vállalt engem. Most már rajtam minden teher. Kiscili ősszel nem akarja elkezdeni a másodikat. Maszek butikba vágyik eladónak. Pedig tartotta a közepest. Cili fékezhetetlen. Táborozik, ha igaz. Ha Kornél beszélne vele! De mi köze ehhez Kornélnak?”

És a fizikum. Talán Cecília testének forgatása. Az emelés, a cipelés. A hajsza. Talán a hosszú utazások hidegben. De egyre gyakoribb és visszatér oldalvást a szaggató fájdalom. Cikkanó, sugárzó, zsibongó, mikor, hogy. Furcsa. Soha nem volt beteg. Furcsa.

Majd elmúlik. Legalább a végét látná az ember. A nyári szabadság alatt Cecíliához költözött.

A négy szobor – a Tavasz, Nyár, Ősz, Tél – újra megnőtt a kredencen néhány nehéz éjszaka után. Megnőtt és egybefolyt.

– Lizi, nem ellened irányul, lásd be – Kornél csomagolt –, nem megyek messze, albérlet Pest és Csabagyöngye közt. Erdőszéle, csendes környezet. Hetente meglátogatlak. És idevehetsz egy jól fizető házaspárt. És megszűnnek a célzások. Én nem vagyok Orsika. Így talán megérted. Nekem a nyár tanulásra kell. Koncentrációra, meditációra. Csak Orsi emlékeit és a személyes holmimat viszem magammal.

– Kornus, albérlet!? Egy vagyon! – Lizi tördelte a kezét, régi-régi mozdulattal a torkához kapkodott. – Rossz periódusban voltam! Ne tedd ezt velem! Idegenek kezére ne adj!

– A rokonaid. Akik uszítanak. Azok is tehetnek valamit. Ekkora házért.

– Nekem csak veled van lelki közösségem, Kornus. Ha most elmész, úgy érzem, én vagyok felelős. Orsikát is betegségben szültem. És most az apját is űzzem el, csak mert beszámíthatatlanná tesz az új gyógyszer! Csolnok kísérletezik. Kornus, rád íratom végrendeletileg a házat, aztán öngyilkos leszek. Nekem nincsenek kételyeim, mint a te Hamletednek. A pokol a földön van, Kornus. A többi néma csend, milyen szépen is mondtad, talán huszonöt éve!

– Lizi – Kornél egyre bágyadtabban csomagolt. Nincs is elég bőrönd. – Te nem leszel öngyilkos. Te nem vagy az a típus. Ezzel ne revolverezz! A betegséged viszont igaz. Amíg egy önálló lakást nem szerzek, maradok. Nekem még egy albérlet is elérhetetlen?

– Ez is albérlet – Lizi sürgött-forgott. – Ami a szabadságodat illeti. S mégis főbérlőnek érezheted magadat. S nekem van kihez szólnom. De majd hallgatok. A terveidbe úgyse avatsz be. Úgyse állít meg téged senki, te csak rohansz, mint az üstökös az égen! Nagyon szép, Kornus, csak hamar vége.

– Vége! Nem adják azt olyan olcsón, Lizi – morogta Kornél. – Megígérted, hogy nem zavarsz? Egy kivétel: a rosszulléted!

– Majd zokniban mászkálok – mondta Lizi. – És becsukjuk az ajtót. De hogy mire készülsz, azt csak a Jóisten tudná, ha volna!

„Az Esti kérdés – gondolta Kornél. – A kérdés köré egy egész műsort építenék. Az anyag a döntő, én pedig mint eszköz befogadom. S újjászülve adom tovább. A szerkesztés íve nem annyira időbeli, mint inkább gondolati rendet kövessen. Egyszerre művészet, egyszerre filozófia, egyszerre praktikum. Nem elég fölmutatni, mozdítani kell! Zaklatni és válaszra késztetni. Szembesíteni és utána megnyugtatni. Senkivel sem beszélhetek. Hajnal volt az egyetlen. De mi köze ehhez már Hajnalnak?”

A munka, az értelmes munka az egyetlen gyógyszer. Talán véget ér ez a szörnyű álmatlanság. Az óránkénti riadt ébredés. A szív aritmiái. Talán lesz majd reggel, amikor úgy érzi: érdemes a pizsamát levetni. S ez a furcsa szorongás – teljesen új –, talán ez is véget ér: hogy nincs már semmi. Hogy minden, aminek színe és illata volt, odahervadt, beszáradt a múlttal.

„Csak egy-két mondat! Megerősítés az ügyben! Mégiscsak Hajnal – gondolta augusztus huszonnyolcadikán. A kész műsor papíron és a fejében: alvás még sincs. – Legfeljebb kidob!”

„Csak egy-két tanács! Segítség! Mégiscsak Kornél. – Hajnal augusztus huszonkilencedikén feladott egy levelet. Cili el akar menni. A butikoshoz, aki nem nő, hanem férfi. Az Algopyrin a csípőtáji fájdalmat épp csak csillapította. – Legfeljebb hiába hívom!…”

 

 

– …Komoly dologban zavarlak. – Kornél szürcsölte a kávét. Forró. És valódi. Nem csak meleg vízzel nyakon öntött por.

– Én is komoly gondban kérlek! – Hajnal nehézkesen ült le.

– Fáj valamid?

– Szúrás, itt-ott. Három kilót híztam – mondta Hajnal. – Tudnám, mitől? És a csontozat a nyilván felesleges terhelést nem szereti. Meg a nikotin is ártott. Mi az a komoly dolog?

– Otthagytam a színházat.

– Igen? – Hajnal majdnem derűsen nyugtázta. – Én meg az ügyészséget.

– Nem csak a tévét?

– Nem. Az ítélkezést is. Sőt. Ifjúságvédelmi részfeladatra kéredzkedtem. A főelőadóság: csöbörből vödörbe volt az is.

– Igen – Kornél szeme megnyílt. – Ez a csöbörből vödörbe érzés! Amit nem bír el a nagyobb hal.

– Csakhogy a parton megdöglik, ezt is tudod – mondta Hajnal.

„Matykó most azt kérdezné, milyen csöbör, milyen vödör, miféle hal és miféle part?” – gondolta.

– Tenger viszont számomra nincs. Még egy igazi tó sem. Csupa mesterséges felduzzasztás, gátrendszer, „beetetés”, s minél hamarabb nősz, annál hamarabb kivetik a horgot!

„Lucsika most leemelne a polcáról egy folyóiratot. Valószínűleg angolt vagy franciát. És részleteket olvasna a külföldi színházi élet jelenségköréből, különös tekintettel az egyéniség beilleszkedési zavaraira” – gondolta Kornél.

– Akkor hát nem elég a kopoltyú – Hajnal megsimította Kornél kikandikáló feje búbját. – Beköltözöl a saját töltésű vizeshordódba!

– Erre készülök!

– Teremthetsz magad köré éltető közeget magad. – Hajnal energikusan felállt, szisszent. – De aztán ki a partra! Minimum kétéltű legyen az ember! Olyan kevés az érték, s aki érték, nem tátoghat, mint a hal. Nem is pancsikálhat isteni ártatlanságban. Sajnos annak működnie kell.

– Ez az! – Kornél gyermekes büszkeséggel kiemelte táskájából a gyűrött fülű, gépelt oldalakat. – Emlékszel az Esti kérdés-re?

– Emlékszem. Az estére is. – Hajnal tekintete elkalandozott. – Az egyetlen „szent” esténk volt, bár ez is nyáron. Egyetlen a hét év alatt!

– Kérlek! Szállj a dolgok fölé! Csak egy órára! Hallgass meg engem. Vagy előbb Cili ügyét?

– Ahhoz úgyis Cili kell – Hajnal sóhajtott. – Később talán a gyomra hazazavarja. Akkor majd vele hagylak. Te tudtál rá néha hatni. Én Cecíliát addig tisztába teszem. Lehet, hogy összeköltözünk. Ha nem bírom tovább a futkosást.

Kornél csüggedve ejtette az asztallapra a szövegkönyvet.

– Hát van akkor ennek értelme? Amit kimódol az ember fia? Miközben a való élet ez?!

– Szónoki kérdés! – Hajnal megtámasztotta párnákkal a hátát, a heverő sarkába húzódott. – Amire belső kényszer hajt, nem a „világi tündöklés”, azt maga a belső kényszer minősíti. Ne húzd az időt. Eleget vesztegettük.

Figyelte Kornélt. Tárgyilagosan. Szeretettel. Mikor, milyen úton érkezett ez az indulat nélküli szeretet?

A műsor szép. Több annál. A címénél is több. Kornél, a részletekből is világos, valamit teremtett. A már külön-külön is meglévő művésziből egy új művészit, pusztán az elrendezéssel. Tartalmilag pedig valami szintézist. Valaminek az elementáris követelését és az előadásmóddal annak bizonyságát is egyben.

Ehhez nem kell jelmez. Sem festék. Sem kellék. Sem függöny.

– Ez egy új műfaj – mondta csendesen. – És ezt az új műfajt úgy hívják: Kazakovits Kornél.

Kornél még kotorászott egy kicsit a papírok közt, hogy áradó örömét leplezze. Hajnal nem hazudik. Sikerült, el lehet hinni!

– És ha valóban fontos a véleményem – Hajnal igazított a párnán, megint támadott a fájdalom –, egy-két túl direkt, túl naiv idézetet kihagyhatnál. A didaktikusság ne legyen tetten érhető, még akkor sem, ha itt a lényeg szükségszerűen és vállaltan didaktikus. Tudod, Goethe: „Unterscheiden und dann verbinden.”

– Megkülönböztetni és aztán összekötni – Kornél szeme a roncsolt tapétán pihent. – De régen volt! A hódosi kertben, takarókba bugyolálva!

– Még több forrásból kérdezz! Még több forrásból, ugyanazt! Az ellentétes eszmeköröket is használd. Sőt, ha a te miértedre másféle a válasz, mint a tiéd, de valahol mégis érintkezik, ütköztesd! Így csak hitelesebb, dokumentálhatóbb lesz a tény: nem a robotról elterelő mellékes fecsej, nem esztétikai élvezkedés, hanem alapügy, minden egyes ember legszemélyesebb alapügye, nemre, korra, fajra, filozófiai vélekedésre való tekintet nélkül az a kérdés, amit se te, se én, se a „közönséged” nem kerülhet meg végleg!

– Igen – mondta Kornél. – „Szürke minden teória, de zöld az élet aranyfája.” Ez is Goethe. Fantasztikusak a variációk!

– Idézni mindig remekül tudtunk! – fintorított Hajnal. – Csak éppen élni nem. S ezt nem ünneprontásnak szánom! Nagyszerű. Csak elfogadják! Csak átmenjen minden fórumon. Csak meg ne torpedózza az irigység.

Feltápászkodott, pelerint kerített a nyakába.

– Hagyok itt kulcsot. Cecília percre lesi az órát. Rád bízom Kiscilit. Ne engedd, hogy a dumájával leterítsen! Valami hangyasztorival őrjít. Belekap, aztán abbahagyja.

– A hangyaboly! – Kornél a már régen elhullatott szakállhoz kapott. – Istenem! Bízz bennem, Hajnal. A hangyaboly Sanyónál!

„Közös titkuk is volt – gondolta Hajnal –, ki mer itt ítélni?”

– Én vagyok, Cilike! – Kornél elkapta a már-már futni készülő lány könyökét. – Ne ijedj meg! Milyen csinos vagy!

– Milyen csinos?! – kérdezte Cili agresszíven.

– Szebb, mint Orsi volt – felelte Kornél. S a távollevő nem tiltakozott. „Most hazudj. Így segíts.” Orsi ezt súgta. – S ennél többet nem mondhatok, madárka.

Kiscili sírva fakadt. Kornél látta a sovány, ugráló lapockát. A szakadt teniszcipőt. Az ollóval nyírt, csaknem kopasz fejet.

– Gyere ide. Korni papa szeret. Toporzékolj csak. Ahogy kiskorodban szoktad. Akkor is szeretlek! És neked nem kötelező viszontszeretned. Csak ne rontsd el az életedet! Butikoshoz, Cilikém, egy ilyen klassz kis nő, mellesleg a gimnáziumban egyszer meg is buktam! Csavarogtam is! De azért nem hagytam ott. Pedig nekem nem volt ilyen anyám. Aki, Cilikém, valljuk be suttogva, mégiscsak derekabb hangyácska, mint mi, két haszontalan…

 

 

HANG közeledőben. Vizet loptak szomjuk ellen, és belefojtották tulajdon előéletüket. Tüzet loptak hideg ellen, és fölégették a földet. Elbabráltak a maghasadással, mert akarat volt, hogy csodálják a legparányibbnak is hatalmát. De megfordították; hatalmasok fenyegetése már, játékosan meg-megpöccintett golyó az atom a világ bitorló fejedelmének keze ügyében. Távolodóban. Jogart szerezzetek, amely háromszoros körrel újra megszelídíti. Varázslók földje legyen ez a föld. A kapott könnyű glória letépve. A töviskorona is átbüntette már a vérző koponyát. Új koronát készítsetek. Az elsőnek mintája adott. De anyaga és a munkamódszer már saját gondja bérműhelyeteknek.

 

 

„…Hajnikám, kedves testvérem! Nincs már félreértés. – Sanyó írt, s egyúttal küldött Kiscilinek karácsonyra egy házi kötőgépet. Még a Rövikötnél vette jutányosan. – Már azt hittem, valóban sötét a világ, de látod, újra fényesedik. Egyelőre ennyit: már egy hónapja Nádasdon vagyok, oda küldték utánam kurta kis leveled, egy frissen alakult htsz-nél vagyok mint munkaügyis és balesetvédelmi felelős. Te most nevetsz, bolond a bátyus, mi ebben a jó? Hajnikám, amikor én Hódosról, mint a vert kutya eljöttem, az fájt legjobban, és ezt nem is titkoltam, hogy Ágneskét elszakítottam a szülőfalujától. Ez tény, ezen változtatni nem lehet. A szilasi lakás meg a kert, na, összesen harminc négyzetméter. Itt Nádasdon újra kis házba megyünk, Ágneske már alkuszik és nyugtat, hogy Hódos hasonmása. Másodsorban pedig azon ettem magam, ilyen hiú állat az ember, hogy egy se nyitotta szólásra értem a száját, egy se, akiknek pedig, isten bizony, segítettem! Ez annyira deprimált, hogy a Rövikötnél teljesen lebénultam, hidd el, Hajni, nemcsak a kupecmunka, hiszen az is hasznos, kell a reklám, de az is kikészített, hogy nem érdekeltek az emberek. Nem is kerestem, kinek kellek, ez az igazság! Rettenetes az alagútérzés, Hajni, de ha mégis kifúrjuk magunkat, ezt te is tudod, testvér, hát valami csoda, hogy, nini, süt a nap. Beszédkényszere van a bátyónak, mondod, öregszünk, hát igen, bár a Tóth Gergely megígérte, innen csak úgy engednek el, ha szököm, miközben őt hat markos legény lekötözi. Hajnikám, ez az a Tóth Gergely, aki a hódosi tanácstitkár fia, tudod, akit mindig félig agyonvert az apja, és én részben bújtattam, részben eljártam az ügyben, s biztattam a gyereket a gimnáziumban, az egyetemen is, tartson ki, aztán majd a saját lábára áll. Hát most ez a Tóth Gergő az elnök, a közgazdaságin végzett, öröm a szívnek, hogy érti a dolgát, és ahogy az egészet elképzeli! Csak el ne romoljon, azért is kellek! Egy fecske nem tavasz, de nem is tél. Megkeresett. A htsz tevékenysége szerteágazó, a kosárfonó részlegében vakok. »Te kellesz, Sanyi bácsi.« Ha a fiam lenne, se lehetne rendesebb! Ne nevess, Hajni. Én most itt jól érzem magam. Anyusnak is többet nyújthatnék, mint Szilason, abban a zsúfoltságban. Egykori férjed, Kornél, akit én minden hibája ellenére tiszteltem, azt mondaná, »Sanyi, te lefelé buktál fölfelé«! Hajnikám, az ember durcáskodik, így-úgy, nem kell a többi, mi az, hogy közösség? Aztán kókadozik, mint Ágneske spejzba zárt muskátlija. Megbecsülés nélkül még csak elvegetál az ember, de önbecsülés nélkül jobb, ha fölköti magát! A te soraidból is, bármily rövidek, azt olvasom ki, jobb neked a mostani helyed, bárha gúnyosan emlegetik a „menekülésedet” a volt kollégák. Ne hagyd magad befolyásolni. Ha szükséget szenvedsz a pénzben, én és Ágneske mindig segítünk. Most is sírt Ágneske örömében, hogy sikerült Cilit egy kicsit visszarántani. Maszek butikba eladónak, este meg a butikos ágyába, hej, Hajni, de nehéz, de nehéz! De hát, hála istennek, ahogy mondani szokták, megjött a jobbik esze. A kötőgép, prospektus mellékelve, talán megnyeri a tetszését, hagyd, hogy azt csináljon rajta, amit akar, Ágneske fonalat is küld. És most még latyakos a tél, erre hó sincs, de csak kiböjtöljük a tavaszt! Nyáron okvetlenül lejöttök Kiscilivel, majd megismered a Tóth Gergőt, még nincs felesége, kár, hogy annyival fiatalabb, nem mintha őt zavarná, mutattam a képed, meg a tévére is emlékszik, csak te vagy egy kicsit maradi, nem? Ne nevess, hugi. Tetszene neked! Szeretném, ha kevesebb lenne a terhed, és némi öröm. Amit anyával nap mint nap véghezviszel, hála és köszönet. Karácsonyra felugrunk hozzá. A meszesedésedet pedig ne hanyagold el, legjobb volna fürdő, a természetes gyógymód! Ha kapsz beutalót, anyát megint lehozzuk, Cilit pedig ne féltsd. Ez már más fiatalság, Hajni! Vagyis összefoglalva: mi lehet a végső óhaj? Adja a sors, hogy minél többet tehessek, s ez legyen a boldogsághoz végképp elég! Ölel szeretettel, még mindig a régi, bizakodó bátyád és Ágneske.”

Hajnal kétszer is elolvasta a levelet. Olyan ritka a jó hír. Hála istennek!

És talán tavasszal valóban minden könnyebbedik. Kiscili nem hagyta ott az iskolát. Igaz, most meg irreális álmokat dédelget! Filmszínésznő akar lenni, Kornél diplomatikusan azt mondta neki, majd az idő eldönti, mindenesetre akkor is alapvetően szükséges az érettségi. Még két és fél év!

– Sok víz lefolyik a Dunán. Ne aggódj előre, Hajnalka! Változik addig. – Kornél nyugtatja.

– Olyan ügyes keze van! Sanyó eltalálta! Csuda, miket tud a gépen kreálni!

– Hát majd orientáljuk feltűnés nélkül. De hadd álmodozzék még egy kicsit! Orsi az ő korában már sejtette. Már félt szegény.

Kornél önálló estje országos siker. Nem lehet jegyet szerezni a Pódiumra. És nincs olyan nap szinte, amikor ne várná valamelyik város, valamelyik község. Most készül a lemez. Tavaszra kerül forgalomba.

Hajnal három alkalommal hallgatta a nyilvános műsort végig.

Kazakovits Kornél: egyszemélyes köztársaság. Polgára mind, aki megérti.

Kornél sugárzik. Visszafiatalodott. Amikor az emberek elé lép.

Egy kicsit zavarja, hogy fölös pénze is akad. Mondta is Hajnalnak. Mert úgy alakult, megállapodás nélkül, hogy egyre gyakrabban találkoztak. Kornél kereste az alkalmakat, Hajnal nem utasította vissza. Mindig akadt valami „tárgyalnivaló”. Vagy Hajnal, vagy Kornél ügyein. Ha a régi, személyes dolgok zsákban maradtak, egy rossz szavuk nem volt egymáshoz. Csak néha, ha ezt a tömött zsákot egy véletlen tűszúrás megsebezte, romlott el a délelőtt, délután vagy este.

– Ne beszéljünk a múltról – mondta Kornél, a szeme körül és az ujjaiban erősödött az ideges lüktetés. – Akkor megint nem alszom. Csak járok fel s alá. Például, hogy elutaztál, éppen azon a napon! Meg az a Matykó!

– Mindenről, csak a múltról ne! – mondta Hajnal is, és a csípősajgás elviselhetetlenül továbbterjedt a láb felé. – Elég nekem a jelen! Minek emlegessük? Hogyan csuktatok ki még a temetésről is! És akkor az a dajna, aki a kocsiban fetrengett az ablakom alatt!

– Valami újat kezdjünk! – Karácsonyeste Kornél feljött. – Lizit átvállalta a kisebbik unokaöccsének a keresztlánya. Nem örülsz? Hogy nem kell ezt az estét egyedül töltened?

– De igen – mondta Hajnal. – Csakhogy nekem Cecíliánál a helyem. Nem tud fölkelni. Te pedig hogy kerülsz oda velem?!

– Persze – mondta Kornél. – A magyarázkodás! A látvány! Nem is vagyok alkalmas. Megvárunk Cilikével.

Hajnal rohant: Sanyó és Ágneske már megérkeztek Cecíliához. A hármas ünnepet „átvették”. De Cecília csak akkor nyugodt, ha Hajnal ül az ágya mellett.

– Félek. – Ezt habogja. Sanyóék alig értik. – Félek. Én angol–francia levelező voltam. És most már magyarul se. Én még nyitó csárdást táncoltam. És most már az ajtóig se. Én nemrég még tizenhat éves voltam, és most már hetvenhét. Én még alighogy megszülettem, és most már meg kell halnom.

– Szegény – mondta Sanyó. – És te is, Hajni. Még hosszú, hosszú évek. Amit tudunk, segítünk. De látod, te vagy a rögeszméje. Pénz kell?

– Sanyókám, anya a kulcsokat a kezembe nyomta. Ha megszorulok, eladok valamit. Teli van rejtett „kincsekkel” a szekrénye. És a spórolt pénze, meg a stabil nyugdíja! Inkább ő segít rajtam meg Cilikén, ha éppen nekünk szükséges egy kabát, vagy a lakásban a berendezés lerobban. Különben is: hamarosan össze kell költöznünk. Az ő öröklakása meg az én lakótelepim: még marad is utána. Nem pénzkérdés itt már semmi.

Bizony, nem pénzkérdés. Kornél is hiába ajánlja: segít. Egyedül Kiscili örül még a „cuccnak”, örül a magnónak, mikrofonnal a saját hangját fölveszi, aztán faggatja Kornélt, van-e benne egyéniség, kellemes-e a színezet?

De a fájdalmon a pénz nem segít. Még akkor sem, ha az orvosnak ajánlja.

A legújabb diagnózis, röntgen, reumaosztály, belgyógyászat, laborvizsgálatok után: csípőcsontkopás. A csípőízület elmeszesedésével. Nem „halálos”. Csak fáj. Állandó tompa sajgás: együtt élni vele, ez a perspektíva. Amikor kiszámíthatatlanul föllobban a gyulladás, mintha szöget vernének a csontok közé, nincs moccanás. Akkor három-négy nap Cili kénye-kedvére bízva. Aztán javulás. Újabb támadás: éles kín, ahogy a csontvégek forognak. Ezzel, az önfegyelem felső fokán, lehet járni. Kicsi, összecsukható bot a táskában. Ha az alattomos villám bevág, Hajnal a botot kiemeli, és megy tovább. Ahol várják, mindig oda. És mosolyog. A mosoly leplezi legmeggyőzőbben a szakadatlan szenvedést. A csillapítók néha hatnak. Néha fájdalom nélkül alszik el. És akkor a melegben, éjjel közepén indul a zsibongás. Az őrjítő, szüntethetetlen sajgás. Mintha nyitott idegű, de soha ki nem húzható fog fájna a csípőforgóban.

A szakorvos a vállát vonogatja.

– Hogyan érkezett a betegség? Hogyan? Mindenkinél jeleznek az évek; van, akinél a szív, van, akinél a vérnyomás, van, akinél epe! Egyik se élvezetes. Szerencse, hogy nem kövérebb. Felkelni se tudna! Így, ha már végképp tűrhetetlen, megkockáztathatunk egy műtétet. Persze az ilyen típusú beavatkozásra semmi garancia!

– Mit javasol akkor, doktor úr? Mit csináljak mégis?

– Hány éves is, asszonyom?

– Negyvenharmadikban.

– Sajnos túl korán jött ez a nyavalya! És külsőleg semmi jele, hogy a csontozat ennyire elmeszesedett. A gerinc is. A nyakcsigolyák. Sajnos túl fiatal. Ha öregebb lenne, asszonyom – mondta az orvos, kopasz és fáradt –, legalább annyi, mint én, aki a gyomrommal nyomorgok, könnyebben fogadná: maximális gyógyszerelés, minimális fájdalomcsillapítással. És türelem. Kibírni!

– A halálig? – kérdezte Hajnal. Éppen csak egy könny csillant a szeme csücskében.

– Fogalmazzuk így – bólintott a doktor –, de lesznek jobb szakaszok. Torna, torna és fürdő!

– Csípőcsontkopás?! – Kornél hitetlenkedve rázta a fejét. – Fantasztikus! Te, aki egészséges, szép és fiatal! – Elhallgatott. Szünet után folytatta. – Szerencse, hogy csak kellemetlen. Szerencse, hogy nem szervi baj.

– Szerencse.

– Mint ahogy az is szerencse, hogy az én szervezetem is átvészelt mindent. Pedig már napi hatvanat szívok, és ami a hátam mögött! És ez az állandó készenlét estéről estére! Nem tudok aludni, Hajnal, igaz. És ha nem vagyok szüntelen mozgásban, mintha egy mély kút fenekére dobtak volna. Úgy kell naponta kimásznom! De hát betegség ez?! Ki tudok állni!

„El tudok menni – gondolta Hajnal –, néha fürgébben, néha mászva. Nem lehet megvárni, az én dolgomban, amíg a rászoruló megkeres. Nekem kell megtalálnom a rászorulót.”

Éppen adatokat gyűjtött Csipovics Franciska kiskorú körülményeiről. Csipovics Franciska tizenöt éves, egészségügyi szakközépiskolába jár, és gyermekét nyolcadik hónapra szülte meg váratlanul. A szüleit megkérte, amikor jött a fájás, menjenek moziba, mert várja az udvarlóját, aki orvostanhallgató, és ő nem akar szégyenkezni apja bárdolatlan modora miatt. A szülők elmentek. Örültek, hogy nem az a fiúja van már, aki az aluljáróban csövezik. Csipovics Franciska egymaga világra nyomta a gyereket a fürdőkádban; szakszerűen, higiénikusan eljárt az esemény körül, aztán az újszülöttet, akiről megállapította, hogy fiú, addig tartotta a kádcsap alatt, amíg meg nem fulladt. Akkor csomagolóanyagot keresett, talált is; törpés-hófehérkés csomagolóívet. Aranyzsinórt tekert a csomagra. Az egészet végül egy „Happy birthday to you” feliratú nagyobb nylontasakba helyezte, át ne nedvesedjen. A fehérneműs szekrény alsó polcára tette, feltakarította a fürdőszobát, aztán lefeküdt, mert fizikailag nem bírta tovább. A szülők gyanakodva kérdezték, miért kellett az orvostanhallgatót ágyban fogadni, Franciska azt mondta, el se jött, mert ő letelefonálta görcsös és váratlan vérzése miatt. Másnap a csomagot Budán egy kukába dobta.

Terhességét sem az iskolában, sem a családban nem vették észre.

– Agyon is ütöttem volna – mondta az apa –, én becsületes szakmunkás vagyok, azért is reménykedtem, majd egy orvos elveszi!

A reklámzacskóban egy három héttel korábbi dátummal ellátott bundaszámlát találtak az Exkluzív Áruház feliratával. Az eladó emlékezett.

– Én ötvenéves vagyok, kérem, és akaratom ellenére belém szúr, ha tizenöt éves taknyosoknak jut irhakabátra. A legdrágábbra! Pedig aki ennyire hasas, annak nem is előnyös. De nem lehetett a szülőket lebeszélni. Azt mondta az anyuka, az ő lánya egészségügyis, és orvos udvarol neki! Én öt éve járok ugyanabban a tweedkabátban!

Hamar kiderült.

Az iskolában álmélkodtak.

– Ilyen elméleti-gyakorlati képzés mellett? Ilyen primitívség? Ahelyett, hogy bemegy abortuszra tisztességesen?

Csipovics Franciska jegyzőkönyvbe diktálta, az orvostanhallgatót csak a szülei megnyugtatására találta ki, a csöves fiú homokos volt, egy vele egykorú gimnazista srác a vélelmezett apa, akinek a nevét se tudja, csak az iskolát. És aki azóta nem tűnt fel azokon a bulikon.

S hogy miért? S miért így?

– Nem volt választásom – ezt hajtogatja –, féltem, hogy kiderül. És részben megvernek, részben megszólnak. Mert papír kell hozzá: nyoma marad.

Hajnalnak kikottyantotta, neki pechje volt! Az a számla a zacskó sarkában! De a barátnője ügyesebb lesz, ha az ürge, aki fölcsinálta, nem veszi feleségül. A barátnője, Kovács Elvira, nem is a barátnője, csak alkalmi ismerős, tizennégy éves. Az általános után most egy évet pihen. Nős hapsi van az ügyben! A kis marha, azt hiszi, majd a kölyökért elválik! Amikor a házasságban is van neki három.

„Megelőzni! – gondolta Hajnal, s a hetedik kerület málladozó utcái közt a kapott címet kereste. – Nincs ennél nehezebb! Csipovics Franciskánál lemaradtam. Most Kovács Elvira. Hivatalos eszközökkel csupán és hivatalos lélekkel hiába!”

Előszedte az összecsukott fémbotot. A kásás, olvadó hóban, beharapott szájjal, a célt lépésről lépésre közelítette meg.

– Megölte élettársát – üvölti a hírlapárus –, mai szenzáció!

– Ez mindig így ordít! – nevet egy fiatal pár. – Megölte élettársát! Mi közöm hozzá?

Nagyot zökkent a világ. Ötvenben az is közügy volt, ok a „lebukásra”, ha mellékefélt valaki. Most meg a fordítottja. Magánügynek érzik a legsúlyosabbat, ha az nem velük történik éppen.

Bűnöst keresni szokványos. Ítélni utána kötelesség. De az elkövetés lehetőségének első csíráit észrevenni és megsemmisíteni: több.

Kovács Elvira magzattal a hasában. Kupás Andris hatéves cigányka: koldulni küldték, a cipőket a nyelvével nyalogatja. Sólyom Szabolcs nyolchónapos, pálinkával altatják, ne sírjon. Szirom Anikó és Mónika tizenegy éves ikrek. A nevelőapjuk befekszik közéjük dörzsöljék, melegítsék. Szederás Bertold, kora kilenc év. Macskát, kutyát, egeret, bogarat kínoz, és lefejezi, akasztja őket. Névtelenkék, batyuba kötve az állam küszöbén.

Kurvák, tolvajok, alkoholisták, nemi tévelyedettek, gyilkosok és öngyilkosok tömeges utánpótlása. Ha a megelőzés az örökös hátrányból le nem dolgoz valamit. Bármilyen kis arányban: ha százból egy sikerül, már csak kilencvenkilenc az áldozat, és kilencvenkilenc az ítélet…

 

 

– …Vagyis: akin lehet, segíteni! És ahol lehet: ott sem ártani! Ez a programom! Ennyi maradt – mondta Hajnal.

– És azt miért nem hagyod, hogy neked is segítsen valaki? – Kornél ágyban találta Hajnalt. Üres pohár a tálcán. És néhány morzsa.

– Miért ne hagynám? – mosolygott Hajnal. – Hiszen járni sem tudok! Cili, mielőtt elment az iskolába, kezem ügyébe rakta a legszükségesebbeket. Mindjárt két óra! Jön és ad ebédet. Három nap, aztán újra enged a csont. Vagy az ízület. Te is segíthetsz. Átizzadt az ingem. Hozd a tisztát. A felülés már gyerekjáték!

– Tudod te jól, hogyan gondoltam! – Kornél kereste a hálóinget. A baby-dollt dühvel félretolta. – Na, itt van. Bolyhos flanell. Tudod te jól. Nem élhetsz így.

Hajnal szégyenkezés nélkül vetkezett. Csupasz melle remegett a paplan fölött, külön életet élt, ingerlően nőieset és fiatalt.

– Kornél, hagyd ezt. Köszönöm, hogy törődsz. Amikor engedi a munkád. Én is törődöm. Amikor az én munkám engedi, veled. Inkább ugorj át Cecíliához. Fél, szegény, hogy engem kórházba visznek, és akkor nem lesz neki igazán senki! Nyugtasd meg, a hét végén már emelni is tudok.

– Őrült vagy – kiáltotta Kornél. – Őrült és gőgös.

– Gőgös? – Hajnal eltűnt a bő ingben. Óvatosan vízszintbe ereszkedett megint. – Lehet.

– Hiszen szeretlek!

– Vigyázz. Könnyű azt szeretni, a te természeteddel, aki éppen gyenge. Nemcsak az a mérce: a bajban velem van-e, a „nevezd, aminek akarod” alapember. Hanem hogy tud-e az örömben is követni? Kornél. Évekig tilos volt melletted az öröm. Mintha mások ellen, mások kárára történt volna, ami számomra jó. Hát nem. Ezt a játékot eljátszottuk. Nem lehetsz már a szenvedésben sem „gyámolom”. Amikor egykor elzártad a magadét.

– Nem szeretsz hát – mondta Kornél. – Pedig én tervezgetek. Nem hat semmiféle altató. Ilyenkor tervezgetek. Csiszolom a műsort. És majd meglátod! Anélkül, hogy figyelnék rá, valahogy gyűlik-gyűldögél a pénzem. Lakást veszek. Én magam! És nem Csabagyöngyén.

– De Csabagyöngyéhez közel – mondta Hajnal.

– Közel! – Kornél melléült. Kisimította az ősz csíkos hajat az izzadt arcból. – Ott a sír.

– De nem Orsi. Orsi itt van! – Hajnal Kornél koponyáját érintette. – Nem érzed? Nem érted? – Aztán a saját melle közé, a szívtáji bordákra ejtette a kezét. – Meg itt. Talán ezért halt meg. Hogy többek lehessünk. Hogy megtanítson minket.

– Ezért is – Kornél odahajtotta fejét Hajnalhoz – De hogy valójában miért? Honnan és hová, ilyen kíméletlen-sietősen?…

 

 

– …Miért vagyok újra nyugtalan? – kérdezte Kornél. Április közelgett. Hajnal már egy hónapja könnyebben viselte a „csontjait”. Felvidult. Amikor lent járt Nádasdon, egy hétvégen, Sanyó azt mondta, szebb, mint valaha. Tóth Gergely helyes fiú. És valóban próbálkozott! „Nyugaton tíz-tizenöt év korkülönbség nem számít. S ami a férfiaknál sikk, miért nem az a nőnek! Én hozzátehetek a saját éveimhez nyolcat nyugodtan, maga úgyis mínusz tíz, s végül is van egyenjogúság vagy nincs?” Csuda a rendhagyót észrevenni: hogy éppen egy vidéki neveltetésű férfi vélekedik így! Tulajdonképpen jólesett, a lehetőség maga. Hajnal viccre vette, hogy határozott „nem”-mel Tóth Gergőt meg ne sértse.

Az utcán is utánapillantanak: egy férfi leszólította, hogy olyan érzéki járása van! A mozgás! Hát persze. Lassan, csúsztatva riszál. Így a legkisebb a kopásfelület érintkezése.

– Miért vagy újra nyugtalan? Talán műsorváltás kéne! Egy fokkal még magasabbra! Közelebb a felelethez. Persze megint innen is, onnan is. Többsíkúan.

– Csinálom. De ez se elég!

– Akkor talán egy Lucsika. Tucatjával nyüzsögnek.

– Ne csúfolj. Én sem ajánlom, hogy feküdj le azzal a Gergellyel! Akit Sanyó protezsál.

– Pedig kár – nevetett Hajnal –, talán ha biztatnál, megpróbálnám!

– Kapsz egy pofont – mondta Kornél szelíden. – Egyáltalán: idegesít ez a tavasz. A tizedik házassági évfordulónk lenne hivatalosan. Egyébként tizenhárom! Az életünk dereka. Őszre költözhetnék. OTP értékesítésű öröklakás. Nagytétény. A kastélymúzeum közelében. Semmi Csabagyöngye. A tervek szerint. Miért nem szeretsz?

– Most egészséges vagyok – Hajnal lazított a köntös övén –, valahogy az udvarlásod is érvényesebb. Szeretlek. Csak félek. Nem tudom, miféle szeretet ez.

– Miféle, miféle? – Kornél melléült a heverőre, lassan, óvatosan ledőltek. – Régen ezt nem fontolgattuk. Bezzeg nem fecsegtünk ennyit. Egy telefonhívásból ráismertünk: miféle! „Kornél, maga az?”

– És amikor a társbérlők megfenyegettek! – Hajnal lanyhán viszonozta a csókot; a kapott csók is lágyan tapadt a szájra.

– Hódoson retket ettünk!

– A vonaton kirohantál!

– Te meg faggattál, nyaggattál!

– Most nem faggatlak. – Hajnal érezte testén a kezet. De csak úgy, mintha mosdókesztyűvel mosdatná valaki. Kornél érzékelte keze alatt a testet, de csak úgy, mint szerelmi jelenetben a partnernőét.

– Én sem rohanok el! Ha lett volna türelmed!

– Ha csak egyszer szembenézel, és nem söpröd a hulladékot a tudatod szőnyege alá!

Forogtak. Hajnal verejtékezett. Az emlékek. Kornél gerincén végigfutott a pszichikum injekciós blokádja. Gyorsan! Ébresztő! Akárhogy!

– Ne légy erőszakos – nyögte Hajnal. – Amikor letepertél!

– Légy oldottabb! Simogass. Amikor hidegen nézted közben az arcom!

– Mert a lelkedből kicsuktál.

– Mert föl akartál falni.

Egymás vállába kapaszkodtak. Nem volt kit elhárítani, és nem volt kit gyönyörbe mártani. Birkóztak; először indulattal, mint két vetélytárs a ringben. Aztán játékosan, mint a homokban két gyerek. S végül szégyenkezve: mindehhez ez a meztelenség, mire jó?

Kétfele hullottak.

„Pedig nem taszít – gondolta Hajnal –, pedig álmodom is róla. Mégsem tudom a valóságban kívánni.”

„Milyen kívánatos, milyen formás – gondolta Kornél –, mással is vele voltam közben. De vele személyesen nem cselekedhetem mégsem.”

– A test nem bocsát meg – mondta Hajnal, öltözött.

– A lélek nem felejt – mondta Kornél. – Elfordította a fejét. – Vége…

 

 

– …Ne használj nagy szavakat. – Hajnal vizet hozott, fájdalomcsillapítót nyelt, hirtelen belehasított a fájás. Kornél is bekapott két Seduxent. – Vége? Talán csak most kezdődik. A szellemünk nem bosszúálló.

– De hát én férfi vagyok! – kiáltotta Kornél. – És te nő!

– Köztünk sok ez már – Hajnal begombolta Kornél mellén az inget. – Az ilyen kapcsolat. Vagy nagyon is kevés.

– Mi következik? – kérdezte Kornél. Rágyújtott.

– Újra jössz. Beszélünk Kisciliről. És az új műsorodnak címet adunk.

– Ennyi?!

– Hála érte, hogy ez is el nem veszett.

– Beköltözöm az öröklakásba. Egyedül. – Kornél hirtelen kedvet érzett.

– Én meg együtt lakom majd Cecíliával. – Hajnal hirtelen elszomorodott.

– Dehogy! Férjhez mégy. Tudom.

– Csak egy biztos: az, hogy megyünk kifelé.

– És Nelli? Az ötven-valahány éves? Milyen boldog a mészárosával! Kicserélték! Egy kis öröm, és elillant a gyűlölete. „Kifelé!” Ne használj nagy szavakat, most én kérlek. Fantasztikus, de szeretlek. Így is. Ilyen csonkamód.

– Csak szerelemnek csonka. Mindig az abszolút szabadságra vágytál. Hát most megkaptad…

 

 

HANG közeledőben. Majd ha kész lesz adni a világ, amit kérnek tőle. Távolodóban. De akkor már nem kell kérni, mert adatik…

 

– …„Ne inkább azt kívánjam, hogy engem szeressenek, mint hogy én szeressem őket…” Aki ezt eléri, Kornélom, az mondhatja demagógia nélkül hogy szabad! – Hajnal elfáradt. Még annyi a mai napra rendelt tennivaló. – De ez nem emberre szabott norma. Inkább bevallom: még mindig rab vagyok. De nem magánzárkában és nem közös cellában a rabtárssal. Inkább valami meleg műhelymunka kényszere!

– Milyen felnőtt lettél! – Kornél készülődött. Este Pódium. – Kinőtted a félelmet, mint a ruhát. És én mint a rajtakapott gyerek kezdem a tört cserépben a darabolt arcomat nézegetni.

– Titok titok hátán! – Hajnal megigazította az ingnyakat. – Kigyötörtük egymásból, amiért születtünk. Talán ezért volt az egész.

– Lehetett volna másképp – morogta Kornél. – De rosszat szült minden jóakaratunk. Emlékszel? Most viszont a rossz is átfordul a jóba. Talán. Végezetül…

 

 

– …Mozgalmas nyár volt – mondta Kornél Sanyóék nádasdi kertjében. A házigazdák lefeküdtek, későbe nyúlt az augusztusi este –, alig akartak Bécsből hazaengedni. A magyar kolónia.

– Én sem unatkoztam – mondta Hajnal –, Cecíliát két hétre be kellett kórházba adnom. Addig Szoboszlón egy kicsit kikúráltak. Cili futkosott innen oda!

– Látod, hogy megváltozott! Milyen kis komoly. Amíg időben és térben vagyunk, minden lehetséges.

– Addig igen. – Nem említették Orsika nevét, csak összeérintették ujjaikat.

– Miért nem hívtál? Hogy szükség van rám? – kérdezte Kornél.

– Hívni? – mosolygott Hajnal. – Bécsből vissza? Milyen címen? És miért? Megszoktam. De látod, most hívtalak. Két nap pihenés, Sanyó nem érti az édes-buta fejével, mi ez köztünk, de örül. Paradicsomi állapotok. Kései barack, korai szőlő, vadrózsa. A tücskök! Él a fű. Csupa zene.

– És a lovagod? A Gergő?

– Ne kérdezz – Hajnal a szúnyogokat elhajtotta. – Inkább füstölj. Én se kérdem. Csak azt: mikor költözöl?

– Ja, a lakásba?! – Kornél arca fölparázslott a gyufavillanásban. – Lizi szerencsétlenül esett. Már éppen akartam befizetni, és szólni neki. A rokonokat előre mozgósítottam. Tudod, máskor is megtörtént, de sose arcra! Elvesztette az önuralmát roham közben. Eltörött az orrcsontja. Bécsből érkeztem, hát már erre! A feje körül hatalmas fehér pólya. Úgy kellett a nyílást keresni a kanálnak. Van ehhez egy távoli rokonnak türelme? Ehhez – Kornél megszívta a cigarettát, aztán keményen kimondta –, ehhez olyan idegen kell, aki nem érez semmit, csak kötelességet. És parancsot, ha már hagyta a zubbonyt magára száradni.

Hajnal bólintott. A sötétben nem látszott a bólintása.

– Még mindig gyűlölöd Lizit? – kérdezte Kornél indulat nélkül.

– Sohasem őt gyűlöltem. Csak egy hamis szimbólumot, amivé emelted – mondta Hajnal –, de ne taníts hazudni. Ezt a fajtát még mindig nem szeretem…

 

 

HANG közeledőben. Ha a földön megtörténik. Távolodóban. Minden csak azután…

 

– …Szólj, ha tévedek – Kornél nyugtalanul mocorgott. – De színházhoz szegődtem újra. Egy harmadikhoz. Nincs teljes kivonulás. Csak üdülés. Megint vonz a sűrűje. Az összjáték. A tépázott csapat.

– Helyes – Hajnal mosolygott, a sötétben a mosolya sem látszott. – Tűrni kell, hogy még többet használhass.

– Jó – Kornél eltaposta a cigarettát. – Jó, hogy elrontottuk a hétköznapit.

– Vagy kár – Hajnal fölnézett az augusztusi alacsony égre. Valami előzékeny ereszkedés.

Szinte csak egy létra, és tapintható az alsó hártya.

– De ki itt az okos? Rontás volt vagy szándék?

– Törlesztés vagy adósság?

– Eredményvesztés vagy közelítése a célnak?

Külön-külön látják ugyanazt, azt hitték, pedig együtt a holdtalan éjben. Piros villogás: távozó repülőgép. Milliószor millió szikrája a csillagoknak. A Tejút sugárhídja kettészeli és egységbe vonja a boltozatot, és alatta

 

Körülöttük a zengés

 

– Aludnék – mondta Kornél –, hátha sikerül.

– Menj csak – mondta Hajnal –, én még álmodozom.

Állt. Feszülten figyelt fölfelé, és szédülten is. Micsoda nyugtalan-nyugalmas rendszerek. Micsoda roppant hatalmak.

Egy kicsiből kicsukták, és egy nagyobb befogadta. A feltétel: aprómunka a mélyben.

„Ha millió évet öregszem – gondolta Hajnal –, ki leszek én? Kik a csillagok? Milyen a föld?”

Kornél járkált a kis vendégszobában. Feszülten figyelt, befelé, szédülten is. Micsoda nyugtalan-nyugalmas rendszerek?! Micsoda roppant hatalmak!

Szembenézett és magára ismert. Föloldozás: csak a teljesítmény magasa.

„Ha az életívem végét érem – gondolta –, ki leszek én? Mit viszek magammal? És mennyit sikerül hátrahagynom?”

Lizi a csabagyöngyei asztalnál ült, már bóbiskolt. A keresztrejtvényt félretolta. Több lépcsős játék. Nyereménnyel.

„Mi lesz holnap? – gondolta. – Szél? Eső? Vagy még süt a nap? Gyomirtás és locsolás. Egy a fontos: mindig csak huszonnégy órára tervezni. Akkor ki lehet bírni.”

Ez a rejtvény, ez a forduló nehezebb, mint a többi. Vagy csak ő esett nagyot. Ezért a tompa derengés. Ezért ez a sok üres négyzet a színes lapon.

Orsi eligazodna. A vízszintesben is, a függőlegesben is.

De ha ez most itt mégsem sikerül, nem tragédia. Az írás beszél: „folytatása következik”