|
mert attól félek, nehéz lesz a búcsú,
– Uram, hallgass meg engem –
amikoron itthagyom csontnyelű gyöngyház fésűmet, hű társamat harminc éve idestova, holott akitől kaptam volt, bezzeg másokkal mulatoz már réges-régen; csontnyelű gyöngyház fésűmet itthagyom. A tükör alatt hever majd, mindössze két foggal csorbult teljessége még ujjam dermedt maszatját őrzi, a gyöngyház befoltosul. Más, tétova kezek emelik egy más, csúcsosabb koponyájú fejhez, némiképp viszolyogva, de a viszolygást legyőzve mégis, és a fésű remegve megáll az új, dúsabb anyagú hajban…
– Uram, irgalmazz:
ne kívánjam, hogy ez a fésű, mint élezett fejsze, akkor a csontot oldalvást behasítsa, s vérét-velejét vegye a friss gazdának, hanem
– Uram, add nekem akarnom,
haladjon a fáradt fejbőrt épp csak megcsiklandva, ne cibálja, oldja a bogokat erőszak nélkül; a színre is más hajat hagyja el csusszanva, miután azt a tarkóra vezette.
– Uram, tedd, hogy ne sértsen
a már szinte megtörtént jövő: ahogy a fésű ázik, kék fajanszkagylóban, faggyúmirigyeim utolsó termését gondosan megválasztott vegyszer öli ki, míg a márkajelzés – többszöri öblítéssel újra fölragyog, s a fésű, oldalára henteredve a bolyhos frottíron, fertőtlenítve tőlem s elhűtlenedve ezáltal, tovább kínálja magát…
– Uram, kegyelmezz:
rugalmas hüvelykeddel told vissza a torkomba az átkot, és hatalmas talpaiddal lépj mellkasomra, kipréselvén az áldást, hogy hát fésűmet a hidegedő tükör alatt jóindulattal nézzem (vagy legalábbis közönnyel);
– Uram, idegeníts el
vacak kis cuccaimtól, a képtől a falon, amely már negyven esztendeje figyel egyre közelb s közelb nyomulva hozzám: a társalgósarokból, a hátam mögül az ebédlőasztal fölé kúszva, mígnem most már az ágyammal átellenben egész látóköröm betölti,
– Uram, szabadíts meg
ettől a nem különösebben értékes képtől, vedd ki a szememből ezt a másfél centiméternyi keretkopást a jobb alsó csücsökben, amit ismerek, még gyermekeim egy-egy arcrészleténél is pontosabban… Ne lássam, térbe hólyagosodva hunyt pillával is, ezt a valamiféle parázsló tűz körül enyelgő társaságot: a társaságot, a helyhez és alkalomhoz annyira nem illő tüllökben, bársonyokban. Ugyan mire kellenek még mindig nékem ezek az eltévedt, kacér hölgyikék és az a néhány fehér harisnyás gavallér, kezükben a hódolat pózában kimerevült görbe tollas kalpagokkal? Miért, hogy ők voltak tanúi annyi csacska és gonosz csevegésnek, az ímmel-ámmal legyűrt vagy benyelt vacsoráknak, testi játékaimnak később, mostanság pedig annak, hogy itt az ideje lassan, tusakodva halódnom – éppen velük átellenben….?
– Uram, vedd el tőlem
a pusztán megszokott, de használhatatlan látványokat, mert olyan édesek, hogy mézük a fogyó életbe folyton visszamérgez és görcsös lesz nékem miattuk halnom, valamint a dísznaptár miatt is, melyen rutinos mozdulattal cseréltem az ó- és új évek tömbjeit, jószerivel tán még egy hónappal is ennek előtte…
– Uram, távoztasd tőlem
az áttetsző, vajszínű papírra zöld és piros filccel vésett életjeleket; a napi programok zaklatott, tömpe felkiáltójeleit és kései terveimnek egy-egy naivul megvastagított kérdőjelét. Túlságosan fáj a lapok sima surrogása, túlságosan hiányzik majd fültelen fülemnek ez a diszkrét zajocska, ahogyan egyik hét a másikra, folyamatosan átbukik. És
– Uram, ne riasszál el
a biztosan bekövetkező tépés hersegő zajától, amellyel egy dolgos teremtés részben sajnálattól ingerelve, részben kikerülhetetlen kényszer hatása alatt, de mindenképpen módszeresen, a hónapok csokrába fogott hétnapjaimat először kettőbe, majd négyfele szaggatja széjjel…
– Uram, intézkedj,
hogy elbírjam, miként hanyatlanak jelentésüktől megfosztott dátumaim, a másnak úgyis megfejthetetlen töredékek – nem az égő tűzbe, nem magas hegyekről a szálló szélbe (mert sem égő tüzünk, sem szálló szelünk nincsen, és hegytetőink visszalaposodtak), hanem a lábbal ügyesen irányított, de oly hamar megtelő pedálos kukába…
– Uram, ó, ne követeljem
oly eszeveszetten a „máj. 6. A. újra eljött”, „fél 4-re I.-hez”, „levél Cserebökénybe”-féle firkák érvényességét;
– Uram, ó, arra se vágyakozzam,
hogy egy, a szívemnek bármily kedves túlélő komolyan vegye szálkás betűrejtvényeimet, és ráncolt homlokkal töprenkedjen, a számomra oly érthető rövidítéseken, mint példázatul: „T. elment”, „R. egykor megbocs.” „Tel. ma B.-nek.”
– Uram, fosszál meg
a kicsinyesség langymelegétől, mert oly jó volt tapicskolnom benne, és oly jó volt plüsspapucsban törökmintás szőnyegen járni; és tejeskávét szürcsölni a nefelejcsgirlanddal körbemázolt ronda porcelánbögrémből, az is milyen jó volt, és most hamarosan
– Uram, jaj, ne üvöltsek –
se papucs, se szőnyeg, se bögre, én, rossz tulajdonosuk őket sorsukra hagyom, kallódásra, ki tudja: tán szemétre, mert a papucs nemcsak csámpás, de nem pászol nekik mérete sem, s éppen ez a szőnyeg nem illik majd éppen azokhoz a bútorokhoz; a bögrét pedig – ha van kegyelet – nejlonba gumizva fölteszik a kamra legfelső polcára, mögé ott is az üres üvegeknek, ha viszont kegyelet sincsen, szemérmesen elpucolják, együtt több haszontalansággal egy szomszédos kapualjba, leple alatt az éjnek…
– Uram, világosíts meg,
ne legyek ostoba, miként régi korokban, amikor még „ősengem” a „velem-temetés” úgy-ahogy megnyugtatott, amikor még tágas vagy szűk sírjaimban a helyet kedvenc lovammal, szerszámokkal, némely becses kösöntyűvel megosztva azt hihettem: elkísér és tovább szolgál innen bármi.
– Uram, ne engedtessék meg
komédiamód, hogy felsoroljam a leltárt az e tekintetben jogosan botránkozó utódoknak, a leltárt, a szenvedélyes ragaszkodást bizonyító kicsinyítő képzőkkel, stílustalanul és gügyögve: a tollacskám, a lámpácskám, ez a gyűrűcske! a kettes kulcsom, a hálóréklim gombocskája, a dörzsfolt a szekrényajtón, a parkettán az a jobbról balra cakkosodó repedés! – mert még ahhoz is, ahhoz is ragaszkodom…
– Uram, irtóztass el
a hiábavaló buzgalomtól, amellyel fakult leveleim egybemasnizom vékony és vastag csomagokká, amikor pedig az első óvatlan, utánam történő percben úgyis áttekinthetetlenül szétesik minden, egy-egy kutakodó és türelmetlen szakítás vagy az olló szakszerű nyisszantása nyomán, mert
– Uram, fel kell ismernem –
már a legprecízebb rendszeretet sem ment meg engem az átköltözés viszontagságaitól, s egyetlen fényűzésem: a pakk nélküli távozás eleganciája.
– Uram, könyörgök
a gyors feledésért Hozzád, a kézreálló és szemrevaló dolgok hiteles leértékelését könyörgöm, ne legyen nekem drága többé ez a sok szépséges olcsóság és
– Uram, segíts,
hogy megértsék, én most nem hús-lélek szeretteimről szóltam, nem arról a fájdalmas, ámde reményteljes búcsúról, amely személy és személy közt megesik közelest; hiszen velük lészen még találkozásom, vajha más, éteribb közegben vagy rögzített formációkban ismét, újra meg újra. Csak az eszközeinktől muszáj elhalni véglegesen,
– Uram, így igaz, ugye?
Ez az az ok, amiért odalesz a testünk is, a páratlan, de eleve enyészetre szánt műremek… Ezért
– Uram, ne sirassam
hónom hajlatát, könyököm bőrredőit, bokacsontom ívét, körmöm félholdjait, a csigaképp kunkorodó speciális szőrzeteket, arcom domborzatát, sem lélegzetem sugárútját, sem szívverésem fészkét és a hasonlókat, de
– Uram, hallgass meg engem –
gyönyörét az éppen ily nyelven szólásnak, a fogalmazás konkrét erejét és az aktuális igehirdetéseket: én, szegény bűnös! csak egy kicsinyég (talán túlnan is), ha nem is mindörökké
– hadd sirassam
Ámen
|