Ima az utódokért
|
Például
akik odalenn vihorásznak gipszmárvány oszlopok közt falkába verődve, a nyakuk vékony, és mellkasuk behorpad, korcsosult sarlók, imbolyogva fémmel patkolt lábakon; a vastag talpbőr őket köpésbe és kőre szórt magokba ragasztja. A lányok a semmitől viselősek a hasassá duzzasztott dzseki alatt – a jelentéktelen csúnyaságot így változtatják legalább a rútságban jelentékennyé: ők a botránkoztatók, a régen elpackázott eufória kikövetelői
Te legboldogtalanabb Boldogasszony, Mária-anyácska
lásd meg őket, ahogy rossz fogaikat nyelvükkel cuppogatják, hajuk egy már fölöslegesült, s ezért kipusztult madárfajta, fülükből hullámosított pléhszívek lógnak vagy zsíros üvegkönny csillog cimpájukon. Nincsen bánatuk, mert ők maguk a bánat, ők a nagy-közös kudarcok egyikének látványos viselői, a bedumált létértelmetlenség borzasztó gyermekei
Te legilletékesebb Közbenjáró, Mária-anyácska
kés és lánc az ő játékaik, de hát nevelőik is részben korbács, részben maszlag, s némelyikük tán így is született: valami lényeges elem nem szállt be, kívül maradt már akkor, amikor megtörtént egy-egy fogantatás
Te legsterilebb Edény, Mária-anyácska
méhedbe egy Isten is belefért, de lásd meg, a roncsolt méhek sokasodnak, nem bírják az emberfokú ember terhét
Te legvédettebb Termőtalaj, Mária-anyácska
nagy a baj, ha az ocsú is kivirágzik – a félkész, sietős lélek áthalad a mérgezett ondón is: szellemi koraszülöttek bámészkodnak a világ rettentő dolgaira, és semmit, de semmit sem értenek, sem az áltanítók egy ponton amúgy is mindig logikátlan magyarázatait, sem az egyszerűségükben lenézett alapigéket
Te legkifosztottabb Kincstár, Mária-anyácska
lásd meg, milyen nyomorultak és szegények, bárha gyilkolnak is; mennyire ők azok, akik „nem tudják, mit cselekszenek”, kínlódva és izzadtan makogják el kierőszakolt bűntudat nyomán a tettet még tovább minősítő önvallomásokat: „marha voltam”, „hülyeség volt”, „most kellemetlen”, „egy kicsit meg is ijedtem…”
Te legszívósabb Pártfogó, Mária-anyácska
lásd meg őket az utcasarkon, a kapualjban, majd a zárka mélyén és a kötél alatt, végül
Te leggyöngédebb Dorgáló, Mária-anyácska
lásd meg bennük is, bennük is Tennen-Fiadat…
Vagy
például
akik a felszínen tüsténkednek, viselik az egygombos zakót, halszálkás öltönyöket, az épp csak lazított csomójú nyakkendő kipárnázott felsőtestüket szabályosan, éppen középen osztja ketté, ez a halott inga nem leng egyetlen millimétert se jobbra, se balra, a nadrág bugja sem trottyosodik
Te legkönyörületesebb Parancsvégrehajtó, Mária-anyácska
lásd meg őket, ahogy általános elégedettséget szuggerálva lassan elővillantják hibátlanná kalapált fogsorukat, a mosolygás szögét az esedékes mondanivalóval szigorú szinkronba igazítva. A komikus hajpamacsot is lásd meg a hamar kopaszodó koponya közepén, vagy az alacsony homlokba fésült Napóleon-tincset, és a fülközeli választéktól az ellenkező irányba igyekezettel nyálazott gyér hajszálakat szintén… Nincsen szomorúságuk, mert ok a szomorúság hivatalos megtagadói, ők a másik nagy közös kudarc tapsrend szerint elővezetett szereplői, a meghamisított létértelmezés szánalmas csemetéi
Te legszerencsétlenebb Kegyelt, Mária-anyácska
ők úgy beszélnek, mintha gondolkodnának, s ez veszélyes! Arcuk egy-egy semleges kötőszó előtt mély, aggodalmas ráncba szalad, a tekintet megüvegesedve a fölparcellázott jövőbe néz, s a szólam, mint súlyos axióma, úgy hangzik el, egy-egy hatásvadász, mesterséges szünet után. A semmitközlés gyakorisága megtokásítja az olykor sovány állakat is – a látszatnyüzsgés állapotában tekintélyessé válik bármily nyeszlett alkat
Te leggazdagabb Megrabolt, Mária-anyácska
lásd, kilopták belőlük a személyességet; esetleg, mint túl szögletes poggyászt, ők maguk hagyták odaát könnyelműen, ilyenre sikeredtek, és ráadásul ezt roppant élvezik, gyanútlanul görgetik a már élesre biztosított gránátvilágot, mint mókus az aranyozott diót
Te legbántalmazottabb Túlélő, Mária-anyácska
csalhatatlanságuk siralmas, alkalmazkodókészségük más korokban tán lehetne hősies, kényszerében a fennmaradásnak, de a fennmaradás most az óvatosan elszánt hirdetés mégis
Te legvakmerőbb Kísérő, Mária-anyácska
lásd, az olajozott fogalmazásban ők mily messzire mentek, még csak nem is színlelnek, „ami a szívünkön, az a szánkon” – joggal mondogatják, valóban őszinték, magukhoz képest – s ebben rejlik igazi tragédiájuk. A színváltónak még van reménye – a színtelennek nincsen.
Te legigénytelenebb Kárvallott, Mária-anyácska
lásd meg őket az első padban, a pulpituson, a Volgák hátsó ülésén és a süllyesztőben végül,
Te legfegyelmezettebb Lázadó, Mária-anyácska
lásd meg bennük is, bennük is Tennen Fiadat…
Vagy
például
akik szorgosan sürögnek-forognak, látástól vakulásig, és nem szólnak semmit egyáltalán, s ha igen, csak a hétköznapi szükségletek szakszavait, haladnak a korral meg a divattal, miközben egy helyben járnak
Te legáttetszőbb Realitás, Mária-anyácska
lásd meg őket, ahogy lógó nyelvvel és lihegve, időt-fáradságot nem kímélve loholnak holmi „jugoszláv szekrényért”, „olasz csempéért”, „francia kárpitért”, „német turmixgépért” – minden mentség nélkül; ahogy más társaik éjt nappallá téve, nyakukban bőgő kisdedekkel egy be nem omló szobáért, egy nem bicegő székért, hat darab egyforma kanálért, egy pár vízhatlan csizmácskáért teszik az ugyanehhez hasonlót, de nem, nem ugyanazt, mert
Te legemberibb Égi, Mária-anyácska
lásd meg és lásd be: ha felesleges is a felesleges, azért a szükséges bizony szükséges.
Te legtipikusabb Rendkívüli, Mária-anyácska,
így aztán mindüknek a „fütyülő kulcs”, az „éneklő doboz”, a „hódfarkú cserép” oly ismerősek, de kertedben fel sem ismerik már a szóló szőlőt, nevető almát és a csengő barackot… Tervszerűen ölelnek: két csupasz szerv, két mechanikus végrehajtó működik a praktikussá redukált szeretkezésben
Te legéteribb Szerelmes, Mária-anyácska
lásd meg a két idegent, a szórakozott, májszín körmöt a borotvával felnyírt tarkón, lásd meg a lopott vagy szerződött randevú gondosan beszerzett kellékeit, a Henessy vagy Lánchíd márkájú bontott konyakot, a Marlboro vagy a Sopianae csikkjeit a tálban, a Kleopatra bársonyágyat vagy a Réka ripszvászon heverőt… Itt már a kellék a vonzó, mert a laza homokba vert céltáblát egy cinikus kéz duggatja boszorkányos gyorsasággal napról napra távolabbra…
Te legeredményesebben Férfitszülő, Mária-anyácska
lásd meg a teremtéstől elkedvetlenedett fiatal férfiakat a napi hajszában, és a lebegésből robotmozgásúvá szabályzott édes asszonykákat
Te legvegytisztább Nőnemű, Mária-anyácska
lásd meg őket az áruházak mozgólépcsőin, a kiárusítások tumultusában, a Trabantot vagy a Volvót mosva, a tizenharmadik óra pluszmunkáiban és a diliházban végül
Te legaktívabb Áldozat, Mária-anyácska
lásd meg bennük is, bennük is Tennen Fiadat…
Vagy
például
– ne takard el kéknek ábrázolt szemedet, kérlek – itt vannak az ifjú terroristák, a fejük búbján lifeg a kontyra kötött fekete harisnya szára; az elrákosodott elvközpontúság iszonyú suhanckatonái, bizony itt vannak és hitből ölnek, mikoron pedig
Te legdiadalmasabb Legyőzött, Mária-anyácska
a Tiéd a hitéért halt meg, éppen ellenkezőleg!
Te legszemérmesebb Szemlélő, Mária-anyácska
muszáj meglátnod már a lefelé fordított, földbe szúrt keresztet, a sátán keresztjét, az ivadékok mágikus táncát a toccsanó vérben
Te legvesztesebb Győzedelmes, Mária-anyácska
muszáj meglátnod őket a bérkocsiban, a templomok előtti lesben, a repülőtereken, sufniban lapulva és szétlőtt dinnyefejjel végül
Te legelveszettebb ügyek Ügyvédje, Mária-anyácska,
muszáj meglátnod bennük is, bennük is Tennen Fiadat…
Vagy
például
– s most már könnyebb a szívem, mint aki a nehezén túlesett – nézd, hogy sokasodnak ők is: a meg nem – és bele nem – nyugvó keresők, kopott, de nem előkoptatott farmernadrágban, rongyos, de nem kirongyolt gumicipőben, télen-nyáron nyitott nyakú kockás flanelingben, egyre csatakosabb szakállal. Nézz rájuk
Te legteljesebb Szótár, Mária-anyácska,
mennyire túl okosak és ezért érchidegek olykor, mások meg mennyire percnyi indulatból ütnének! Már korán tikket kap a bőr a szemük alatt, hangjuk már korán elreked, hát nézz rájuk
Te legösztönösebb Tudás, Mária-anyácska
hiszen akár a kipányvázott versenylovak, hátra egy se, de előre szaladna mind; mi az, ami nem kell, azt ők hibátlanul tudják, de ami kell helyette, az még nékik is homályos.
Nincs igazi kenyerük,
Te legéhesebb Föltáplált, Mária-anyácska,
nincs igazi italuk,
Te legszomjasabb Megitatott, Mária-anyácska
lásd meg hát őket a füstös kiskocsmákban, az albérletek vassodronyán, a szobrok talapzatánál, a Duna-parti ingyen-fényben és a kórházak pótágyain végül
Te legrejtőzködőbb Nyilvánosság, Mária-anyácska
lásd meg bennük is, bennük is Tennen Fiadat
(és engedd, hogy ők is, ők is láthassanak Téged…)
Vagy
például
íme, az a néhány, talán nem túl előnyös küllemű, tétovának tetsző, de elszánt jót cselekvő: hiszen léteznek ők is köztük, köztünk… Szenvedélyes hangon kérlek, nézd meg őket jobban: a barna fűzős cipőket, a kinyúlott kötött kabátot, a házilag nyírt frizurát, a tövig vágott halovány körmöt
Te legszegényebb Gyarapító, Mária-anyácska
nézd meg, ténykedésük milyen zajtalan, s mennyire természetesen köszönet nélküli. Nyugalmas arcukon nincsen csinált mosolygás és korrigáló máz, de valami örök derű az öröklött fájdalmat csak-csak földeríti. Ők azok, akik nem fintorognak, ha szennyes a láb, amit szappannal-vízzel és nem csak, „jelképesen” meg kell mosni,
Te legrangosabb Beosztott, Mária-anyácska,
ők a nem fogyatkozó Törvény fogyatkozó őrei, ők a lesajnáltak és kikacagottak, ők az alávetettek és mégis fönnmaradók,
Te legcserbenhagyottabb Fölmagasztalt, Mária-anyácska
nézd meg hát őket jobban, szövetségeseidet, nézd meg őket az egyetem csarnokában, a munkagépnél, a nyomorékok között, az öregek odúiban és a halál megérett órájában végül
Te legkoldusabb Nyerő fél, Mária-anyácska
nézd meg bennük is, bennük is Tennen Fiadat
(és nézz vissza rájuk többször: százszor-ezerszer…)
Vagy
például
– én tökéletlenségem! – akik kimaradtak: a seregnyi változat, keverék, a milliárdszor milliárd „volt” és „lesz” élő élet, minden előd, aki talán utódként megérkezik újra meg újra… Lásd meg a dermesztő földi magányt, a fölcserélt lakhely viszonylagos kietlenségét
Te legmagányosabb Miasszonyunk, Mária-anyácska
lásd meg az égihez-régihez viszonyított tehetetlenséget,
Te leghűségesebb Elhagyott, Mária-anyácska
és azt a sok káprázatosan szép hiábavalót, amivel a hosszú száműzetést színezik, színezzük,
Te legotthontalanabb Hazahívott, Mária-anyácska
lásd meg a fényévnyi terekben, időtlen időkben, mindig és mindig majd bennük is, bennük is Tennen Fiadat
(… és segíts, hogy ne vesszenek el ők is, mint ahogy mi sorra elvesztünk, vagy legalább ilyen mértékben megmentődjenek!)
|
A gyermek imája
|
Jézus-baba, hát eljöttél.
Ide a ronda panelbe, hozzám. A kék égből jöttél, mondják, én meg a lila óvodából.
Nézd, a többiek alszanak már. Ketten vagyunk ébren.
A holdautó pörög és berreg.
A robotember nyikorogva lépked.
A lézerpisztoly villog és sivít.
Ezek az ajándékaim, bizony, most kaptam őket.
De Te csendes vagy, nincs semmi mutatványod. Csak fekszel itten a gipszjászolban. Mert Te jó vagy. A rossz én vagyok, mert szaladgálok, izgek-mozgok folyton. Fetrengek is, ugrálok is. És azt a nagyok nem szeretik. Azt szeretik, ha ülök vagy állok. De a legjobban azt szeretik, ha alszom.
Jézus-baba, tedd, hogy csak akkor kelljen aludnom, ha álmos vagyok. Maradj mellettem éjjel, amikor annyira félek. Mert jön lefelé a gonosz manó a csőben. Tudod, az, amelyik a rossz gyerekeket a lábuknál fogva behúzza és leviszi a csatornába. Ahogy a nagyok mondják, hogy ez megtörténhet. És akkor a fejem nem fog átférni a lyukon. Össze fog törni darabokra. Mert előbb-utóbb ez lesz a vége. Még az anyukám is ezt mondja néha. Hogy értem jő a gonosz manó. Mégsem viszik arrább a csőtől az ágyat.
Értem jő a gonosz manó. Ha csak meg nem javulok.
Jézus-baba, segíts javulni! Meséld el, mi kell egy igazi, érvényes javuláshoz!
Ők már – tudod, ők itt – vajon végképp meg vannak már javulva? És hogy jobban hallják egymást, azért ordítanak? Csak egy kicsit vedd le a hangjukat, kérlek. A nyomogatós fekete irányítóval a távolból is megteheted. Amit nekem nem engednek megnyomni soha. Pedig jaj, de szeretném. Futtatni előre meg hátra a videón a képet. De az árt. És ami a holmiknak árt, az a legtilosabb. A kár hamar megvan. S hiába nem akarattal, ők megvernek mégis.
Jézus-baba, szólj nekik. Látod, minden játékom tud valami izgalmasat. Te sem lehetsz butuskább. Hiszen ma este rád mutattak és úgy szólítottak: megváltó. Hogy ez pontosan mit jelent, nem értem.
Van beváltás (forintot dollárra)
van kiváltás (láncot a zaciból)
Van felváltás (ezrest a közértben)
van leváltás (ez érte apukámat)
és visszaváltás is van, a sok-sok nehéz és büdös üveggel.
De ez a megváltás – ez még valahogy homályos. Mindenesetre – ha ez valami jó dolog – válts meg engem is. Ki ne hagyjál belőle.
Mert engem ki szoktak hagyni.
Az óvodában a játékból
itthon a beszédből
az utcán a fagylaltból
és engem csúfolni is szoktak
az óvodában az orrfolyásért
otthon a kényeskedésért
az utcán a csámpás lábam miatt
pedig – azt mondják – mindez csupa katonadolog, helyt kell állni, mert később jönnek azok a bizonyos nehézségek
de Te ezt nálam sokkal jobban tudod talán, hiszen téged egyszer nagyon meg fognak kínozni, van erről egy képem, sőt föl is szögeznek majd egy keresztre
– ha ezt egyáltalán előre megmondták neked –, én ezért nagyon sajnállak, Jézus-baba, olyan kicsi vagy, és külön rám mosolyogtál, amikor a gyertyák égtek
talán még nem is olyan biztos, hogy ez a szörnyű történés meglesz, a tavasz még messze van, csak most kezdődött a tél.
Tanácsolom: próbálj egy kicsit lassabban nőlni. De ha mégis valamivel nagyobb leszel, hógolyózunk
és én fogok rád vigyázni,
kő a hógolyóban ne legyen
persze vigyáz rád az anyukád is, itt van, egészen melletted. Szelíd anyuka, nincs karcos gyűrű a kezén. Ráér – csak ringat téged. Az apukád is csendes: nem randalíroz, csak békén örvendez. Akarták, hogy Te megszülessél. Pedig milyen szegények
istálló
szalma
és mindenféle állatok
nekem állatot nem engednek, elég gond vagyok nekik én magam is, mondják.
Bizony, szomorú, hogy ekkora gond vagyok szerencsétlen anyukámnak.
Ha elmennék innen, biztosan könnyebb lenne neki. De én nem merek egyedül elmenni.
Rosszaság
hogy lógok a nyakán, amikor siet,
hogy benyálazom az arcát,
amikor éppen kifestette magát,
hogy nyaggatom a meséért,
amikor a tévét nézi.
Igen, talán akkor lennék jó, ha hipp-hopp, nem lennék,
de azért, Jézus-baba, mégse engedd, hogy a gonosz manó darabokra szaggasson a csőben,
hanem úgy intézd, hogy valahogy egészbe maradjak, úgy vigyél el, mert akkor, ha az anyukám mégis sírna értem, rögtön vissza tudnék jönni,
és akkor talán kapnék legalább egy plüssmackót, mert egyelőre ilyesmit sem kapok,
mert a mackó fölfeslik, és a fűrészpor a szőnyegekbe beleeszi magát,
helyette itt a lézerpisztoly, nem csinál kárt, nagyon ártalmatlan,
illik szépen megköszönni,
és volt ám nekem első apukám is
egyik napról a másikra elpárolgott, állítják mind a nagyok,
és – Jézus-baba – ez is rettenetesen félelmetes, hogy egy erős felnőtt csak úgy megy az utcán és hirtelen pára lesz belőle, mint a vízből, ha sokáig forraljuk,
és ez mindenkivel akkor megtörténhet, Jézus-baba, egészen váratlanul,
ezért aztán félek a téren, különösen, ha fúj a szél, mert a szél még aztán a párát is elfújja.
Most is félek például.
De ha kiáltok, jönnek és megszidnak.
És akkor mégjobban félek.
Szerencsére szívjóságból ma este egy parányi fényt hagytak.
A Te csillagod világol a jászol fölött.
Látni téged, Jézus-baba.
Ne áruld el, mit tudsz. Ne áruld el nekik.
Mert akkor irigységből bántanak.
Jézus-baba, érdekes: ha üres a zsebem, a játékból kilökdösnek, de ha szebb valamim, agyon akarnak érte ütni.
Jézus-baba, tente-tente. Várj, betakarlak. Jól megleszünk mi ketten. Úgy sincs öcsikém.
Én vigyázok rád,
Te vigyázol rám.
Majd – ha már olvasni is megtanulsz – írok neked levelet is. Kívánságlistát.
Amit kérek, nem drága dolgok. Én inkább arra vágyom, Jézus-baba, anyukámnak ne legyen szüksége annyira pénzre, mert közben a lelkét is kifacsarják, s ez borzasztó lehet neki,
az új apukám legyen egy kicsit a régi,
óvoda csak vasárnap legyen,
és az az egy darab maradék nagymamám öregedhessen meg végre.
A nagymamám nem az a versbeli, hanem
sárgabarackszínű haja van
és lila a körme, mint az óvodánk fala. Mindig eszembe jut egyikről a másik.
De azért a nagymamám nem rossz, nehogy azt hidd, Jézus-baba.
Pénzt is ad, csak tilos elköltenem.
Matrica, vattacukor, mesekönyv. Ezek a legtilosabb költekezések.
A matrica ragad,
a vattacukor maszatol,
a mesekönyv porfogó.
Majd, ha én keresem rá a pénzt.
De addig is, annyira szeretnék!
Van egy dobozom, a pénzemet abban tartom. Már majdnem tudok számolni. A nagymamám örül ennek, mert az életben ez a legfontosabb.
Csak már öregedne meg a nagymamám végre. Mert addig nincs idege a gyerekre.
Majd ha már végképp megöregszik, lesz neki rám idege is. Megígérte.
Hát ebben például segíthetnél, Jézus-baba. A nagymamám is biztosan szépen megköszönné.
Talán ma jön az alvás. Ma van a szeretet éjjele. Ez délutántól reggelig tart. Ilyenkor muszáj nekik szeretni.
Jézus-baba, meglátod, minden jóra fordul. Csak bízzál Te is bennem. Nem akarom, hogy meghalj. Nem akarom, hogy a felnőttek csúfoljanak. Az, akit a képen láttam felfeszítve, egy másik volt. Nem Te. Nem Téged.
Csak bízzál bennem, ez nem fog előfordulni újra, ezt nem szabad elkövetni minden évben, hogy télen megszületsz, és tavasszal mindig megölnek és nagy keservesen tudsz csak feltámadni
csicsija, Jézus-baba,
mi ketten tartsunk össze,
gyere hozzám játszótársnak,
akkor is légy, ha nem látnak
Isten éltessen, nyugodtan nőj csak nagyra, aztán alapíts majd egy csapatot, és vegyél be – legalább Te – abba a csapatba, engem, aki még nem tudtam egészen megjavulni, s ezért el vagyok küldve mindenhonnan
nyárra is maradj itt
csak el ne áruld a terveinket, mert akkor ezek kidobnak a kukába, engem meg kiröhögnek, ahogy ez már lenni szokott idáig mindig
meleg
fény
álom
|
Apokrif imák
– alkalmakra
| ma még minden megtörténhet |
| ami tegnap sem történt meg |
|
most még jövő ami estére a múlt |
|
kecsegtet a jelen teli van a pult |
|
most még gyúrható ami estére bekövül |
|
kibújtak a tervek álmom fátyla mögül |
|
Kettős ingembe hál’ Isten visszatértem |
|
tegnapi tudatlan: talán ma megértem |
| amit elkezdtem, be kell azt fejezni |
| amit tanultam, ki kell azt fejezni |
| ami téveszme, le kell azt fejezni |
|
nyílnak-kattannak a zárak |
|
merre futsz, hovajutsz, kicsi én? |
|
szomorú, szomorú ami lett |
|
elszakadt, elszaladt az a tett |
|
add meg a mi méltó bérünk |
|
hogy mérhessük, mennyit érünk |
| |
| Te írd meg a kérvényünket |
| fesd táblánkra szenvedésünk |
| ne engedd, hogy tovább féljünk |
|
| |
| szenteld meg a harag napját |
| tartsd fiánál meg az apját |
|
| a jajgatást vissza ne tartsam |
| és ne hivatkozzam érdemekre |
| csupaszságomat ne röstelljem |
| és ne reklamáljam sorsomat |
| az ítélethozót és a végrehajtót |
| és még az élvezkedő tömeget is |
|
|
Bocsássatok meg, hogy még rosszabbá |
|
|
a föl nem ismert történet által. |
|
|
már szabad a sebet bekötni |
|
már szabad a választ kérni |
|
már ami volt, csak Isten érti |
|
már szabad újra lábra kelni |
|
a szenzációt széthirdetni: |
| |
| Giling-galang szól a harang |
| tetszhalott csak aki halott |
| hagyjatok most csapot-papot |
| ál-tanítvány, hű tanítvány |
| egymás mellett hű s a hitvány |
|
| |
| az Istenség jelzőt váltott |
| az eltörlésért legyen áldott |
| „Bosszúálló” nincsen többé |
| „Irgalmas” lesz mindörökké |
|
|
(az égbe van – ki égbe ment) |
| A vigasság még nem gazság |
| mulatozzunk – hátha hagyják |
|
|
| Semmi ez ahhoz képest, ami az volt |
|
– törlesztés. Részesedem. |
| Semmi ez ahhoz képest, ami az lesz |
|
Nyereség (győzelem) esetén
| A vesztes fél látványa kedvemet szegte, |
| ami több itt, az lett ott kevesebb. |
| A világ egy fikarcnyit sem gazdagodott. |
| Ez az egész nem annyira fontos, |
| a küzdelem szép volt, bár néha szégyenletes. |
| Csak a döntetlenek számítanak igazán. |
| Add, hogy föl ne zabáljam – |
| Add, hogy föl ne zabáljam – |
s valahogy mégis megemésszem |
| add, hogy különvaló lehessen – |
| add, hogy különvaló lehessen – |
bár a legszervesebb részem |
| add, hogy közel érezzem – |
| add, hogy közel érezzem – |
ha távol van is a térben |
|
De ha meghal – lelkét ne kampózzam vissza |
|
s magammal többé meg ne kínáljam |
|
maradjon is üres, ha üres az ágyam |
A gonosszal való viadalkor
| (hiszen ismerem erőnléted és klasszikus fortélyaidat) |
| karon fogva vonszolnál oldaladra. |
| (hiszen méltánylom érveid és sajátos logikádat) |
| és dobhártyaszaggató szócsövön át ordítanál fülembe. |
| Megmutatod a szörnyűségeket |
| nem kapom el a tekintetem |
| (hiszen nagy stílművésze vagy a szenvedtetésnek) |
| vagy dilettánsként kezelj |
| és orromat a saját mocskomba oktatólag beleverjed. |
|
|
Igen, igen; sok mindent rád hagyok |
|
de köztünk még sincs alku tárgya |
|
| tetőtől talpig megszemléllek |
| de nem bonyolódom véled hitvitába |
|
|
színváltó köpenyed szétnyitom |
|
s aki mögötte van, szinte semmi |
|
| mert én viszont akarok lenni
|
|
|
a halhatatlan csalhatatlan |
|
|
Azt hisszük, pontosan tudjuk súlyodat. |
|
S titok, kit szeretünk benned. |
|
Azt hisszük, pontosan tudjuk a veszteséget. |
|
S titok, kit szerettél bennünk. |
|
Ima az átkozottakért
|
Szánd meg őket is. Ha Te nem léteznél, ők sem volnának szánandóak. Mert ha Tőled „eltekintünk”, a zsarnok élete (akár a tömeggyilkosé is!) „sikeres” élet. Ha Te nem néznéd őt a működésben, ő lenne a nyertes; hiszen amíg élt, élvezettel élt, saját kénye-kedvére. De mert mindig is voltál és mindig is mértél: iszonyatos az ő sorsuk a Te irgalmad nélkül.
Tudom, Júdást – félig-meddig eszközödet – már megszántad. Csak teste függött az ágon: lelkét lábad elé tette, s Te tovább görgetted, újkori próbákra. Hát az embert elárulókat is szánd meg; nyúlj utánuk, ahol éppen vannak
a gyehenna hő-anyagába
az öröksötét alsó-levegőbe
a nemlét nyálkás pocsolyavizébe
nyúlj utánuk, akik nem kiáltottak Hozzád a mélyből, mert a nyomorultak azt hitték, a magasban vannak; sőt néhányan még azt is hitték, ők maguk a példa. Helyedbe és nem a nyomodba akartak lépni.
Aztán sorról sorra bizonyosodott be, milyen az, amikor kés kerül a majom kezébe!
Vlagyimir Iljics vágott vele (felületes diagnózis, műtét pontatlan kézzel),
Adolf kasztrált és csonkított (téves diagnózis, de a kéz, sajnos, nagyon is pontos),
Joszip Visszarionovics pedig a kést egyszerűen markolatig döfte (találomra is találat). A szörnyű választékból ezúttal csupán három frissen néven nevezett. Elmentek mind; de írmagjuk bizony itt maradt.
A szorgos és makacs Iljicsek, akik látják a bajt, de nem látják a kórokozót,
a szívós és könyörtelen Adolfok, akik ráfogják a baj okát a mindenkori „másra”,
a színjátszó és szadista Joszipok, akik unalomból és félelemből ölnek.
A tanítványok száma – lásd be – a mínuszban is végtelen. Különböző fokon, de mégiscsak beteg elme oktat itt tudásra, s már milyen régen!
A rövidlátó,
a vizionáló,
a vak
egyképp a magáét látni tanít.
Hát szánd meg őket,
vedd magadhoz a kést,
ne küldd őket többé hozzánk
csodadoktor-álruhában,
ne általuk serkents minket
a keresésre,
könyörülj rajtuk és könyörülj rajtunk.
Könyörülj Vlagyimir Iljicsen és szétszórt fiain: a tehetetlenségben is erőszakosokon, akik akarva-akaratlan, de bűnösként állnak minden ordótól lecsupaszítva, kinevetve és kiközösítve, bambán és értetlenül a huzatos utolsó órán –
könyörülj Adolfon és kései maradékán, mert gyűlöletben halnak a gyűlölet halála helyett, és rémálmokkal mennek a hosszú aluvásba, ahol is minden kínzatást hiány nélkül, rendre visszakapnak –
könyörülj Joszip Visszarionovicson és soknyelvű ivadékain, hiszen nem lesz hatalmukban a megcsúfolt szabadság, sem kisajátítható köztársaság az égben, hanem minden féreg alá rendeltetnek, s a lumpendémonok majd rajtuk tapodva vigadoznak –
Lásd, testvéreinkért imádkozunk, mi, Káintól érintett Ábelek – egy Ábel érintette, tisztultabb Káinért.
Mentsd meg őket, mert csak így menekszünk mi is; ne lökd őket új s új alakban vissza, ha csak a borzalom elavult módozatai öltenek bennük modernebb formákat, de küldd őket (ha lehet, s ha van ilyen) alázatra és tanúságra, hogy kiáltva kiáltsák: jaj annak, aki azt hiszi, gonosszal lehet a gonoszt kiűzni. Küldd őket potenciális áldozatnak, hogy a kiegyenlítődés végre beteljen ezen a hóhér nevelte Földön.
Szegény testvéreink, ez a másképpen-más fokon bűnös három. A széles választékból ez a három néven nevezett.
Uljanov
Schickelgruber
Dzsugasvili
kár volt a születésben megszentelt neveket hamissal és hangzatossal felcserélni. Súgd meg nekik – ha ugyan a halál óráján meg nem súgtad.
Az ő Istenük is voltál – bármily szomorú, de az övék is.
Te tudod, mi tudjuk: nincs kivétel.
A Tőled jött Krisztus sem válogatott. Segíts hát rajtuk, s mi tagadás, ezáltal rajtunk
hiszen látták és láttuk, híres hatalmuk mivé lett
amikor az egyiket lassúdan megölték
a másik hirtelen megölte magát
a harmadik az ágy lábánál
verődött tudatborulásig
fekete mesében fekete királyfik
mentsd ki őket,
hogy még dacból se kövesse
példájukat senki,
mert elég volt
az optimista halálmenetből
az összecserélt útjelekből
a fölvérző simogatásból
az okosak hazugságaiból
az ostobák igazságaiból
és elég volt, hogy folyton-folyvást ismétlődjék ez
a kibírhatatlan
elképzelhetetlen
beláthatatlan
leírhatatlan
megbocsáthatatlan
s félek, jóvátehetetlen
Isten és ember elleni merénylet.
|
Ima kétezer küszöbén
|
Isten,
a küszöbhöz érve szűkszavú az ember. Már becsöngetett és most vár a nem előbb és nem később nyíló kapunál. Nincs kedve fecsegni; nehéz a vallomás, és az illúziókkal jórészt leszámolt. A híres vagy hírhedt (utólag kiderül) harmadik évezred majd kötelességszerűen bebocsátja.
Isten,
a dicsőítő jelzőidet elkoptatták, a körülírások pedig mesterkéltek,
puszta neveden szólítunk hát, s még ez is csak közelítés – még ez sem telitalálat:
Isten!
A mi népünk így hív, így átkoz, ezen a néven felejt el. Egyébként a szerte elterjedt néhány száz hangalakhoz több milliárd kusza értelmezés.
Mondhatnánk: milyen reménytelen.
Egy az Isten – és mi ennyien vagyunk rá.
Mohóságunkban majdnem ízekre téptük
– de Isten nem magántulajdon,
mint az övéké, csak annyira miénk.
Tagadásunkkal majdnem megöltük
– de Isten nem halandó,
csak mi halunk meg,
ha kigyilkoljuk.
Közönyünkkel majdnem kihűtöttük
– de Isten nem fagyhat meg, hanem
mi leszünk jég, ahogy megszűnünk szeretni.
S most lassacskán egy újabb ezredév mögöttünk. A második, Krisztus óta.
Mondhatnánk: gyerekidő.
De azt is mondhatnánk
túl sok a lázálomhoz
túl sok a hamis tudathoz
túl sok a zsibbadtsághoz
túl sok idő
többnyire csali-ligetekben
csaknem-útvesztőkben
sötétzárka-önmagunkban
kétezer évig – alig változva – élni!
Kétezer év. A türelmes Isten egyetlen pillanata: de talán a legfontosabb; melyben kitetszik, mire ment az új szövetséggel az ember.
Ilyenkor a bérlő – kénytelen-kelletlen – leltárt készít:
mi maradt
mi jött hozzá
és mi veszett el
A mérleg különös, mert
ami volt, megmaradt
és nem veszett el semmi
Mondhatnánk: mily reményteli.
Csak ami hozzájött, az ne jött volna!
Isten!
Te tudod:
a szorgalom nem erény, ha a romboló szorgalmas
az ész nem érték, ha a szellem még felelőtlen
és a csók sem gyönyörűség, ha nincs már
benne a lélek varázsa.
Bizony, nem mindig jobb, ami több.
A fölösleg csapdájába estünk. Fölösleg csak a rosszból van; semmi, ami jó, nem fölösleges. A jó Istenig fokozható. A gonoszság mértéke azonban hamar betelik.
És most itt állunk. Hová nyílik kétezer? Válaszolj, Isten!
Vértől maszatos talpunkat csiszatoljuk:
a szelídek és ártatlanok a lábtörlőink
csak a bűntudat zavarát leplezzük
hetyke füttyögetéssel
A tenyerünkhöz nőtt bunkót
világfi módjára sétapálcaként meglengetjük
Köszörüljük a torkunkat,
hogy aztán mint az érctrombita zengjen
de hiába
mocskosak és terheltek leszünk,
hebegünk vagy hadarunk majd,
szinte mindegy
érvényes nevünk mindenképp elmosódik.
Nem átlépünk akkor az új ezredév küszöbén – némi feltételezett méltósággal –, hanem botladozva, szégyenkezve, úgy-ahogy általbukunk rajta
lesz ami lesz
vár aki vár
történt ahogy történt
dac, csőlátás és áthárítás
az alázat, a rátekintés és a vállalás helyén.
Tápászkodás utána
vállrándítás undok mozdulata: valahogy ezt is meg lehet tán úszni. Csomagjaink a kezünk ügyében.
Isten, elegáns, formatervezett koffereinket nézd majd szánakozva
mert voltaképpen szörnyűségeket cipelünk bennük
a kilyukasztott ózonpajzs
a felszabadított atom
a magunkra eresztett AIDS
mintadarabjai, csinosan cédulázva – minket kétezren túl is elkísérnek.
Ezek a szerzemények; tetszetős, tudományos rendbe rakva.
Hozományunk pedig a jobb sarokba hanyagul begyűrve:
a rongyolt gyermeki ing
a gubancolt védőháló
a berozsdált iránytű
az elhalványult képmás
az összefirkált tereprajz
a rabbá tett szabadság
a félreértett egyenlőség
a fölhígított testvériség
tekints ezekre is, Isten!
Ha segítesz
talán még
meg lehet varrni
ki lehet csomózni
ismét átfényezni
alapszínét visszaadni
hitelesen átmásolni
a gúzsból kikötni
értelmében fölmutatni
újra besűrítni
ha Te segítesz, Isten!
Mert kihez forduljon végtére az ember?
Így kétezer előtt, feje fölött lyukas ózonpajzzsal, atomsugárral a sarkában, halálos kórral a nyelve hegyén?
Kihez forduljon az ember? Hol talál a nyilvánvaló elkövető egy csekélyke védelmet? Folyamodhat-e kegyelemért?
Isten, segíts!
Ne csak a néhány (szám szerint tán nem is kevés) igazakért – hanem nyúlj le mindenkiért.
Még egyszer, Isten. Valamennyire, valahogy. Ha nem is oly erővel, mint kétezer éve (mert Az nem ismétlődhet, oly végleges!), de valami biztató jeleddel jelenj meg újra, mert látod, a büntetést helyetted úgyis mi magunk elvégezzük
mi készítjük a Föld halálát
már az áldott napot is ellenséggé tettük, vegyi úton, elég találékonyan –
játékos kezünkből az energialabda bármely percben a talajnak ütődhet, csak egy kis ügyetlenség vagy sanda rosszakarat –
testünkből hovatovább kipusztul minden immunitás, ami a káros ellen zseniális összhangban védett –
és az ok elég világos:
(üdv a kivételeknek!)
minden test összemártózott
minden testtel miközben minden lélek
minden lélektől elzárta magát.
A nyavalyák irtózatosak, de legalább beszédesek. A meglottyadt szellemizomzat már régóta nem áll ellen semmi gonosznak. A test, mint a gazdát utánzó szolga, most csak a példát követte.
Mondhatnánk: a világsorsban nincsenek véletlenek.
És van, nem pedig véletlenül lett az Isten.
Kétezer előtt és kétezren túl, érintsd meg hát könyökünket,
Isten,
így korrigáld a Tőled megszokott – talán túlságosan is nagy – tapintattal a cselekvések irányát
nyúlj az állunk alá, és a fejünket emeld meg, hogy merjünk néha feljebbre is nézni
S mivel leszórt kukoricaszemeidet felzabálták a pokol mindenevő kutyái
fényes kavicsokkal a járható és járandó utat mutasd meg újra,
hajolj le még egyszer
állat és angyal közé, ahol mi élünk, a veszélyzónába,
és a két illesztett tölcsér közötti szűk közlekedőrést
koccantsd meg ujjad hegyével
mert itt vagyunk mi, megszorulva, s többnyire csak jajra juttat – mert inkább lefelé visz – kapkodó, harcos moccanásunk.
Mondhatnánk: legyen a Te ereszkedésed a nyomorában „logikus” világsors szent véletlene
a betervezhetetlen fordulat
a mesébe száműzött csoda
a meg nem érdemlett ajándék
Tedd, Isten,
hogy az alvadt, tapadós vérdugó visszafelé leváljon s enyhén felénk lejtő jobb vállad sugárzó mágnesével
vonzzál minket erősen a mélyből a peremre törő áramlásba
Tebenned bíztunk eleitől fogva
csak középtájt elfeledtük
S Te bíztál bennünk az eleitől fogva
mi pedig itt megrekedtünk
Isten
lazíts a jövendő idők nyakunkra szoruló hurokján,
ne hagyd, hogy az önítélet kétezren túl
ily dicstelenül beteljen,
gyere, Isten, akár büntetni is,
mert Néked még a büntetésed is irgalmasabb,
mint a jutalom,
amit embernek készített az ember
|
Ima a könnyű búcsúért
|
mert attól félek, nehéz lesz a búcsú,
– Uram, hallgass meg engem –
amikoron itthagyom csontnyelű gyöngyház fésűmet, hű társamat harminc éve idestova, holott akitől kaptam volt, bezzeg másokkal mulatoz már réges-régen; csontnyelű gyöngyház fésűmet itthagyom. A tükör alatt hever majd, mindössze két foggal csorbult teljessége még ujjam dermedt maszatját őrzi, a gyöngyház befoltosul. Más, tétova kezek emelik egy más, csúcsosabb koponyájú fejhez, némiképp viszolyogva, de a viszolygást legyőzve mégis, és a fésű remegve megáll az új, dúsabb anyagú hajban…
– Uram, irgalmazz:
ne kívánjam, hogy ez a fésű, mint élezett fejsze, akkor a csontot oldalvást behasítsa, s vérét-velejét vegye a friss gazdának, hanem
– Uram, add nekem akarnom,
haladjon a fáradt fejbőrt épp csak megcsiklandva, ne cibálja, oldja a bogokat erőszak nélkül; a színre is más hajat hagyja el csusszanva, miután azt a tarkóra vezette.
– Uram, tedd, hogy ne sértsen
a már szinte megtörtént jövő: ahogy a fésű ázik, kék fajanszkagylóban, faggyúmirigyeim utolsó termését gondosan megválasztott vegyszer öli ki, míg a márkajelzés – többszöri öblítéssel újra fölragyog, s a fésű, oldalára henteredve a bolyhos frottíron, fertőtlenítve tőlem s elhűtlenedve ezáltal, tovább kínálja magát…
– Uram, kegyelmezz:
rugalmas hüvelykeddel told vissza a torkomba az átkot, és hatalmas talpaiddal lépj mellkasomra, kipréselvén az áldást, hogy hát fésűmet a hidegedő tükör alatt jóindulattal nézzem (vagy legalábbis közönnyel);
– Uram, idegeníts el
vacak kis cuccaimtól, a képtől a falon, amely már negyven esztendeje figyel egyre közelb s közelb nyomulva hozzám: a társalgósarokból, a hátam mögül az ebédlőasztal fölé kúszva, mígnem most már az ágyammal átellenben egész látóköröm betölti,
– Uram, szabadíts meg
ettől a nem különösebben értékes képtől, vedd ki a szememből ezt a másfél centiméternyi keretkopást a jobb alsó csücsökben, amit ismerek, még gyermekeim egy-egy arcrészleténél is pontosabban… Ne lássam, térbe hólyagosodva hunyt pillával is, ezt a valamiféle parázsló tűz körül enyelgő társaságot: a társaságot, a helyhez és alkalomhoz annyira nem illő tüllökben, bársonyokban. Ugyan mire kellenek még mindig nékem ezek az eltévedt, kacér hölgyikék és az a néhány fehér harisnyás gavallér, kezükben a hódolat pózában kimerevült görbe tollas kalpagokkal? Miért, hogy ők voltak tanúi annyi csacska és gonosz csevegésnek, az ímmel-ámmal legyűrt vagy benyelt vacsoráknak, testi játékaimnak később, mostanság pedig annak, hogy itt az ideje lassan, tusakodva halódnom – éppen velük átellenben….?
– Uram, vedd el tőlem
a pusztán megszokott, de használhatatlan látványokat, mert olyan édesek, hogy mézük a fogyó életbe folyton visszamérgez és görcsös lesz nékem miattuk halnom, valamint a dísznaptár miatt is, melyen rutinos mozdulattal cseréltem az ó- és új évek tömbjeit, jószerivel tán még egy hónappal is ennek előtte…
– Uram, távoztasd tőlem
az áttetsző, vajszínű papírra zöld és piros filccel vésett életjeleket; a napi programok zaklatott, tömpe felkiáltójeleit és kései terveimnek egy-egy naivul megvastagított kérdőjelét. Túlságosan fáj a lapok sima surrogása, túlságosan hiányzik majd fültelen fülemnek ez a diszkrét zajocska, ahogyan egyik hét a másikra, folyamatosan átbukik. És
– Uram, ne riasszál el
a biztosan bekövetkező tépés hersegő zajától, amellyel egy dolgos teremtés részben sajnálattól ingerelve, részben kikerülhetetlen kényszer hatása alatt, de mindenképpen módszeresen, a hónapok csokrába fogott hétnapjaimat először kettőbe, majd négyfele szaggatja széjjel…
– Uram, intézkedj,
hogy elbírjam, miként hanyatlanak jelentésüktől megfosztott dátumaim, a másnak úgyis megfejthetetlen töredékek – nem az égő tűzbe, nem magas hegyekről a szálló szélbe (mert sem égő tüzünk, sem szálló szelünk nincsen, és hegytetőink visszalaposodtak), hanem a lábbal ügyesen irányított, de oly hamar megtelő pedálos kukába…
– Uram, ó, ne követeljem
oly eszeveszetten a „máj. 6. A. újra eljött”, „fél 4-re I.-hez”, „levél Cserebökénybe”-féle firkák érvényességét;
– Uram, ó, arra se vágyakozzam,
hogy egy, a szívemnek bármily kedves túlélő komolyan vegye szálkás betűrejtvényeimet, és ráncolt homlokkal töprenkedjen, a számomra oly érthető rövidítéseken, mint példázatul: „T. elment”, „R. egykor megbocs.” „Tel. ma B.-nek.”
– Uram, fosszál meg
a kicsinyesség langymelegétől, mert oly jó volt tapicskolnom benne, és oly jó volt plüsspapucsban törökmintás szőnyegen járni; és tejeskávét szürcsölni a nefelejcsgirlanddal körbemázolt ronda porcelánbögrémből, az is milyen jó volt, és most hamarosan
– Uram, jaj, ne üvöltsek –
se papucs, se szőnyeg, se bögre, én, rossz tulajdonosuk őket sorsukra hagyom, kallódásra, ki tudja: tán szemétre, mert a papucs nemcsak csámpás, de nem pászol nekik mérete sem, s éppen ez a szőnyeg nem illik majd éppen azokhoz a bútorokhoz; a bögrét pedig – ha van kegyelet – nejlonba gumizva fölteszik a kamra legfelső polcára, mögé ott is az üres üvegeknek, ha viszont kegyelet sincsen, szemérmesen elpucolják, együtt több haszontalansággal egy szomszédos kapualjba, leple alatt az éjnek…
– Uram, világosíts meg,
ne legyek ostoba, miként régi korokban, amikor még „ősengem” a „velem-temetés” úgy-ahogy megnyugtatott, amikor még tágas vagy szűk sírjaimban a helyet kedvenc lovammal, szerszámokkal, némely becses kösöntyűvel megosztva azt hihettem: elkísér és tovább szolgál innen bármi.
– Uram, ne engedtessék meg
komédiamód, hogy felsoroljam a leltárt az e tekintetben jogosan botránkozó utódoknak, a leltárt, a szenvedélyes ragaszkodást bizonyító kicsinyítő képzőkkel, stílustalanul és gügyögve: a tollacskám, a lámpácskám, ez a gyűrűcske! a kettes kulcsom, a hálóréklim gombocskája, a dörzsfolt a szekrényajtón, a parkettán az a jobbról balra cakkosodó repedés! – mert még ahhoz is, ahhoz is ragaszkodom…
– Uram, irtóztass el
a hiábavaló buzgalomtól, amellyel fakult leveleim egybemasnizom vékony és vastag csomagokká, amikor pedig az első óvatlan, utánam történő percben úgyis áttekinthetetlenül szétesik minden, egy-egy kutakodó és türelmetlen szakítás vagy az olló szakszerű nyisszantása nyomán, mert
– Uram, fel kell ismernem –
már a legprecízebb rendszeretet sem ment meg engem az átköltözés viszontagságaitól, s egyetlen fényűzésem: a pakk nélküli távozás eleganciája.
– Uram, könyörgök
a gyors feledésért Hozzád, a kézreálló és szemrevaló dolgok hiteles leértékelését könyörgöm, ne legyen nekem drága többé ez a sok szépséges olcsóság és
– Uram, segíts,
hogy megértsék, én most nem hús-lélek szeretteimről szóltam, nem arról a fájdalmas, ámde reményteljes búcsúról, amely személy és személy közt megesik közelest; hiszen velük lészen még találkozásom, vajha más, éteribb közegben vagy rögzített formációkban ismét, újra meg újra. Csak az eszközeinktől muszáj elhalni véglegesen,
– Uram, így igaz, ugye?
Ez az az ok, amiért odalesz a testünk is, a páratlan, de eleve enyészetre szánt műremek… Ezért
– Uram, ne sirassam
hónom hajlatát, könyököm bőrredőit, bokacsontom ívét, körmöm félholdjait, a csigaképp kunkorodó speciális szőrzeteket, arcom domborzatát, sem lélegzetem sugárútját, sem szívverésem fészkét és a hasonlókat, de
– Uram, hallgass meg engem –
gyönyörét az éppen ily nyelven szólásnak, a fogalmazás konkrét erejét és az aktuális igehirdetéseket: én, szegény bűnös! csak egy kicsinyég (talán túlnan is), ha nem is mindörökké
– hadd sirassam
Ámen
|
|