Ószövetségi tilalom. Az Újszövetség nem oldotta fel, de nem is tér rá vissza. Minden „szakaszra” érvényes. A tiltás gyakorlati háttere ma már számomra megfejthetetlen; mi van mögötte? – ez az érdekesebb. A bibliai szövegkörnyezet az ünnepek megtartásáról, a szükséges „áldozatról” beszél. A kovásztalan kenyérről – gondolom, az „istennélküliség” állapotára emlékeztető szimbólumról – részletesen, több helyütt is szó van; de a gödölyét illetően az Írás szűkszavú: egyetlen, a fejezet végére dobott mondat az egész. Nincs kommentár, sem indoklás. A gödölyét ne főzd meg az anyja tejében. A „gasztronómiai utasítás” – sejthetően – fontos szellemi parancsot (is) rejteget.

Különös isteni magatartás. Magával az elpusztítás, fölemésztés tényével kapcsolatban tartózkodó. Nem biztat, de szemet huny. Mintha az Isten sem akarná „önhatalmúlag” megakadályozni, ami bármily kegyetlen, de úgy látszik, időnként elkerülhetetlen. A frissen-világrajött még föl sem ocsúdik – s már szét is darabolták. A bába-emberiség mohón fölfalja az újszülöttet. S ezt az Isten is – kénytelen-kelletlen, de a szabad akarat ügyében szavatartóan – elnézi. Némely gödölyéknek – s majd a Báránynak is – vérét veszik. (Az ártatlanok kiontott vére eszmélteti a vérben bűnösöket.) De a többit – szép sorjában, hiábavalóan – egyszerűen csak megfőzik. Elfogyasztják, felélik a kiteljesedésre, tanulságra érkezőt, anélkül hogy titkát igazában megfejtették volna. Nem juthat elaggottságában természetes halálra. Nem szaporodhat, nem szülhet saját megszenvedett, kitanult tökéletlenségénél jóval tökéletesebb utódokat.

Isten nem bólint a dologra, nem helyesel a hebehurgya elsietettségre. De figyel. S egyvalamit határozottan kinyilatkoztat: ha már meg kell lenni aminek meg kell lenni, és annak is, aminek nem biztos, hogy meg kellene lennie – hát legalább a módra legyen az ügybuzgó szakácsnak gondja. Ne az anyja tejében! Az Istenért! Ne az anyja tejében!

Már az Újszövetség kegyelmes idejében élünk, mégis néha az Ószövetség botránkoztató borzalmai között. Nem olyan könnyű a korrekció. Az „elkövetések” folyamatosak. A rontott recept – századokon és századokon keresztül – kézről kézre jár. A „sötétsapkások” jogosítvánnyal kotyvasztanak; „konyhaművészetük” – amíg az általános mérgezés föl nem lép – bírálhatatlan.

Folyik a csöndes belefojtás; bizony mindig, minden eszmét, az anyja tejébe.

Mi történik?

Az anya megszüli magzatát. A szervezet bölcsen tejet termel, hogy legyen mivel a még zsenge-gyöngét táplálgatni, addig a kritikus pontig amin túl aztán már a „szülött” feladata, ha életben akar maradni, a „hogyan tovább”.

Szörnyű szentségtörés: valamit, amit eredete, rendeltetése szerint arra szánt a kozmikus intelligencia, hogy fölneveljen, végül is arra használni, éppen ezt használni erre, hogy váljék a megsemmisítés bűntársává, sőt eszközévé olykor…

Több mint szadizmus. Ez ellenlépés. A színének a visszájára fordítása. Az élet az elemi szakrális „jóérzék” nélkül marad; minden szabad lesz, ami lehetséges s minden lehetséges, amit az ember ki tud magyarázni. Az ember pedig elég okos ahhoz, hogy a saját ostobaságát igazolja. És elég ravasz ahhoz, hogy a tejbe fullasztást tejben fürösztésnek tüntesse fel. A gusztustalan művelet eleinte még ártatlannak látszhat – néha produktívnak is. A lassú elhalasztás – persze csak a kondértól bizonyos távolságra – eleinte összetéveszthető holmi szükségszerű fölerősítéssel. A hányingerig tömködés a szeretetteli emlőből szoptatással.

Aztán előbb-utóbb tálalják a levest. Büdös és fekete. Ki kell kanalazni az utolsó cseppig. Annak is, aki főzte-forralta, de annak is, aki elmulasztotta, hogy idejekorán beleszagoljon…

Számtalanszor megtörtént ez. Számtalan variációban, mert a „gödölyék” sem egyformák. Akad közöttük szerencsére halhatatlan. Vannak makacs túlélők, és vannak eleve korcsnak születettek is, ahol bizony kétes a nemző és kihordó személye. A „megengedés” azonban következetes: az ördög is fialhat. És még az ördögi torzszülöttnek is meg kéne a maga minimális idejét hagyni: azért, hogy létrejövetelének célja kendőzetlenül világosan kitessék. A kígyót kifejlődötten, de még a marás előtti pillanatban taposni el – ehhez kell lelkierő és bátorság; ez az a tett, amit utólag se szeplőz az „eljárásunk” fölötti kétely vagy a „milyen széppé fejlődhetett volna, ha…” hazug romantikája. De ennek a fordítottja is igazság: ami már megmutatta igazi természetét – hogy alapjában jó –, bajosan változik később gonosszá. A tiszta ügyek nem szoktak „elfajulni”, ami jó, az tökéletlenségeivel is az; s ami rossz, éppen tökéletesítve válik csak még rosszabbá.

Vagyis: a felismeréshez, a „konzekvenciához” – egy éppen annyi és egy szemernyivel sem több – kifutási idő szükséges. Az „anyatej” semmilyen esetben sem fordítható szembe a mindenkori anya szándékával. Még a gonoszt sem helyes megölni az anyja tejében. Más eszköz, tőle független, tárgyilagosabb erő kívántatik. Mindennek megvan (a Kozmoszban is) a maga rendeltetésszerű használata. A visszaélés megbosszulja magát.

Mindenre volt már ezen a földön példa. Minden változatra, minden megtévesztő csavarra, amit mi szimplifikálva úgy nevezünk, hogy a „történelem mechanizmusa”.

Az őskereszténység még nem irtotta önmagát. Ezért vált kiirthatatlanná. A létrehozó isteni indulat tejét nem vérezte be. Krisztus embereit kívülről gyilkolták. S tán törvényszerű, hogy míg a „belső gyilkos” lankadatlan, a „külső gyilkosok” – a következetes nyilvánvalóság fölényével szemben – előbb-utóbb elfáradnak. A más irányból érkező erőszak szinte garantálja a túlélőket, a fontos eszmék későbbi győzelmét. Az egymás között, a „közös alap”-ról gyakorolt terror a valódi veszély.

A krisztusi gondolatot a pogány Róma – bármily félelmetes apparátust is vonultatott fel ellene – nem tudta megtörni. De hajszál híján megtörte a diadalmas egyház, amikor az inkvizíciót a híveire szabadította. Isten nevében művelte az istentelent. A szeretet szavait idézte a csigára húzott jajgatóknak. Az „ördögűző” az „ördögöt” kereste széles körben, ahol nem volt, csak éppen ahol volt, a saját hátán nem vette észre. Az ördög röhögött, jó hecc, az ártatlanok szenvedtetése… maga se tudná ördögibben!

Az inkvizíció felmérhetetlen kárt okozott, a jövőbe is átsugárzóan, a nagyszerű isteni vállalkozásnak. Majdnem megfőzte a gödölyét, az anyja tejében. Majdnem, mondom, mert ez a „gödölye” a Halhatatlan. A fanatizmust is ki fogja heverni, amivel a jelen szégyeníti meg. A dogma kalickájába soha be nem kényszeríthető, a senki-semmi által ki nem sajátítható, a lábainál fogva örökösen leráncigálni vágyott, hamis kérésekkel molesztált Isten most szomorú. Mások iránti gyűlölettel akarják Őt szeretni. Látványosan, „intézményesítve”, mint példázatul Iránban, vagy burkoltan, leplezve, „egyénileg”. Nem oly nagy a különbség, mint ahogy a felületen látszik. Nincs miért büszkének lenni, amíg itt-ott a személyi lélek is kitermeli, öntökéletességének bűvöletében, a maga gyűlöletének tárgyát; mert az már pusztán hatalmi kérdés, mit tenne vele ahelyett, amit a valóságban csak korlátozottan tehet meg.

A világteremtő szeretetre hivatkozni a gyűlölet meghirdetése közben: mi más? Főzöd a gödölyét, az anyja tejében…

A tizennyolcadik század vége három szót röptetett fel egy filozófiai színtérről, végezetül a politikai színtérre hullajtva. Három fogalmat, amelyik ha nem blöff, hanem autentikus módon meg is valósítja a mögötte súlyosodó ígéretet: minőségileg magasabb állapotba emelheti az emberiséget. Szabadság, egyenlőség, testvériség. Tulajdonképpen szellemi célok, az anyagban is alkalmazhatóan; de kizárólag az anyagban értelmezve és alkalmazva könnyen félrevisznek. A rész, a töredék fölértékelődik kerek egésszé. A küzdő megelégszik a dolgok kilátszó csücskével – nem tapogat feljebb, nem keres tovább. Kezdi a gödölyét – speciális módon – a felhígított anyatejben megfőzni.

Az ember azt hiszi, ha a külvilág nem veri bilincsbe, már szabad. Azt hiszi, ha deklarálja az egyenlőséget, már egyenlő is. Azt hiszi, a testvériség – ám ha civakodássá torzult formában is egyáltalán nem vonatkozik az „ellenségre”. Így lesz szabadsága káprázat; marad önmaga rabtartója. Így lesz egyenlősége demagógia: mert a származásban vagyunk egyenlőek (bármily furcsa!) és a végső azzá-válásban – nem pedig a pillanatnyi eredményben. Így lesz a testvériség is kirekesztéssé mindazok számára, akik ilyen vagy olyan ideológiai okból nem férnek bele.

Az elrákosodott francia „forradalom” még nem adott a látszatra. Sőt csinnadrattával, szinte kérkedve követte el, amit elkövetett: egyébként magasztos eszmék segédletével a láncreakcióval működő tömeges gyilkosságot. Mementó lehetett volna a huszadik század első felében hasonlóval kísérletezőknek; milyen az, ha a nevelő tejben végül a nevelt tetemei úsznak. De a „megvalósult szocializmus” – a kései utód, a csak térben és időben előírt megváltásterv – nem tanult. Nem azt tanulta meg, amit kellett volna. Álszentebb lett, alamuszibb. A kegyetlenségben „titkosabb”. A rémdrámát a kulisszák mögött játszotta el, miközben a színpadon „böcsületes szocreált” rendezett. Volt, akivel elhitette: kötelesség a saját fajta tejébe dögleni bele – ettől ízesedik majd a víg közös lakoma. Az őrült, sátáni nácizmus egyszerűbb képlet: mindent és mindenkit eltüntetni a föld színéről, ami és aki nem ő. Pokoli, de ezt meg lehet érteni. Pokolibb, mert nem lehet megérteni: kéjjel gyilkolni, elsősorban a miénket. Ez történt mostanság, közel s távol. Magasiskola. A boszorkánykonyha szakácsai minden kitüntetést – ettől a sötét kitüntetőtől! – megérdemelnek. Nagy reményt égettek ki a szegény kis emberek szívéből: hogy itt és így egy csapásra megoldódik, ami másutt és másképp van hét bogra kötve.

Van azonban egy változat, amely az előbbiekhez képest is „fejlődés”: „modernebb” és „civilizáltabb.” A nemes anyát rögtön a szülés után elpusztítják kölykével egyetemben, de a tejét előbb agyafúrtan lecsapolják. „Ez ugyanaz a tej, csak fertőtlenítve” – mondják, kínálják, erőszakolják. „Nincs az igazságos forradalom megfojtva, csak át van alakítva”. A jó édes szülő már régen elárulva, meggyalázva, elföldelve. Fölötte a talajt is eldöngölték. De a tejét – vegyszerezve, megfagyasztva, majd újralangyosítva és a fölétől átszűrve – fittyet hányva az erkölcsi higiénia alapvető szabályainak: kisajátítva és megsavanyítva árusítják. Már régen „aromásított” savó az, amit iszunk, amikor még mindig tejnek címkézik.

Hogy megtörtént-e ez? Kivérzett anya tejében az árva magzat alámerülése? Majd a maradék, de már pancsolt lében a kábult társaság felső lépcsőről vezényelt kedélyes úsztatása?

Kinek megtörtént, kinek nem. Aki élvezte, az a szemét behunyta. Aki irányította, csoda lenne, ha nem hazudna.

Kivonulás, 23. Ne főzd meg a gödölyét az anyja tejében. Az engedetlenség évezredes.

Friss, habos tejek csurognak a még vemhes, ámbár már „mindenórás” időnk melléből. Vigyázzunk. Vigyázzanak a bábák: ha az újszülött lubickol, a sok sürgő-segítő kéz közül véletlenül ki ne csússzon…

Mert ez is egy változat (s talán a legfájdalmasabb): a különböző jóakaratok kapkodása és versengése juttatja a régen várt gödölyét a mélyre.

Folyik a tömeg, már nincsenek cseppjei sem: egybefolyik, színtelen és gyors mozgású. Az emberek „intézik” ügyeiket, miközben az élet intézi el őket. A céltalanságról nincs tudomásuk, hiszen éppen azt hiszik, valamilyen fontos cél érdekében sietnek. Az arcokon elszántság és önelégültség. Kicsi tervek, nagy futószalag. Nem jó az utcán. Vagy fölveszed a ritmust, vagy félrelöknek. Ne ácsorogj, ne bámészkodj! Ezt már az aluljárókban sem szabad. Rend a lelke mindennek – ha nem ismerjük a rend lelkét, akkor is. A jellegtelenség egyenletes. A sebtiben fölpancsolt színek sem segítenek: ami itt színes, az egyúttal rikoltó. Nem nagy a választék, mit szeress.

A nap aranya egy pillanatra az árkádok alá bevillan. Találkozik a másik arannyal, a már elnehezült sárga fémmel az úgyszintén csak egy pillanatra megnyitott tenyérben. Nem biztos, hogy piszkos, talán csak szürke bőrű a kéz, amelyből a gyűrűbe szorított arany maszatosan, átmelegedve, fel-felkínálja magát.

A kirakat mögötti bársonypárna persze elegánsabb, s ezért megtévesztő. Legális dolognak látszik a vásár; természetes dolognak látszik a pult üvege alatt az aranyárut – némi tülekedés után – megszemlélni. Aranyat venni blokk ellenében: szabályos, hétköznapi ügylet. Aranyat hozni vámcédulával – már-már hazafias tett. „Országgyarapítás.” Hát veszik is – hozzák is: S közben „nem tudják mit cselekszenek”. Ez a súlyos mondat eredetében sem volt elmarasztalás – inkább felmentés. Igazában senki sem tudja, mi van a tettei mögött. De van, aki akarja tudni, s van, aki „örül, hogy él”. A vegetáció mindig problémamentes. Az „irányuló” létezés viszont telített a gonddal.

Aranyat az én családom is birtokolt. Nem sokat. Elúszott az is. Maradt egy medál, benne apám és anyám szivárványos képe. Két boldogtalan ember, aranycellába zárva. Az aranykereszt amit sohasem viseltem. Mert a kereszt aranyból: alapvető szellemi tévedés. Az arany a kereszt fölött ragyog; a kereszt maga mindig fekete. Még ha végül hét piros rózsa is nyílik rajta.

Aztán én is „szereztem” valamicskét. Kaptam is, vettem is… Mentségemre és a világ szerencsétlenségére szóljon: talán kenyérre kell majd, az utódaimnak. Ámbár lehet, hogy ez is csak önáltatás. A hagyatkozás: ragaszkodás. Ezt már másutt megírtam.

Mindenesetre az arany a „legstabilabb”, ingathatatlan, időt álló érték. Valamitől az; éppen az arany, és semmi más.

Mert az arany a kezdet. Még mostani, meggyalázott állapotában is emlékeztet. A módjával viselt arany: szimbólum, amire a feledékeny, hebehurgya emberiségnek szüksége van. Az ,aggatott” arany: kutyakomédia. A sötétség feldíszítése. Szánalmas igyekezet, pótolni kívül, ami belül nem ragyog. Majomparádé – talán így pontosabb. „Mindenem van” – ezt kiáltja a különben toprongy lélek. „Erős vagyok” – reklámozza a váltásra erőtlen.

A zsúfolást csak a bizsu viseli el. A bizsut nem lehet megalázni, mert sohasem volt önértéke. A bizsu nem hazudik. A bizsu olcsó, és nem is sugall mást, mint bolondos olcsóságot. A töméntelen bizsu, mint dekoráció, megmosolyogtat. Nem bűnös, legfeljebb komolytalan. De a tömény arany az emberi testen elborzaszt: valami közös vétek manifesztálódik hirtelen, valami tétova szégyen és vad kétségbeesés, hogy ezek vagyunk mi, erre is képesek voltunk, hogy most eredményként mutogassuk a kudarcot.

(Igen keveseknek van erre ma Magyarországon módja – szigorúan megfeddnek –, igen keveseknek, hogy így ékeskedjenek, talpig aranyban. Igaz. De ha tehetnék, itt is megtennék, sokan. A sóvárgás él, s akiben él – a „megvalósítónál” alig különb. Az beszéljen, aki a szőlőt – bár a keze ügyébe esik – mégsem szakítja le. És az beszéljen, aki az elérhetetlen fürtről valóban tudja, zamatos-e vagy keserű.)

Mert az arany fokozatosan lesüllyedt. Történetét Hamvas Béla jól sejti. Sejti, hogy az arany eredeti szubsztanciájában üdvösség, bőség, boldogság, virágzás, tudás. A Teremtő első teremtése. Fény: isteni lét. Florenszkij az ikonfestészet ürügyén bizonyítja ugyanezt: az ikonon nem ott használ aranyat az ikonfestő, ahol ábrázoló értéke lenne, nem „színez” vele, s ami „logikus” lenne: nem a fémes fényűt jelzi a fémmel. Az ikonfestő (akiben még a Közvetlen Megbízó működik) nagyon ügyel arra, hogy az aranyhatás a festék hatásával ne folyhasson össze. Az ikonon az arany: az Istenlény mennyei fénye. A Nap körül felizzó égbolt erre a feledettségében is feledhetetlen élményre, a részesültségünkre emlékeztet – akár tudunk róla, akár nem.

Viszont a fizikai arany már nem egyéb, mondja Hamvas, mint az ősi Teremtés fényállapotának a materiális alakja. Leszállás, besűrűsödés. Fokról fokra. A régi birodalmakban, például az inkáknál még az „istenség” jelképe volt. René Guenon ír erről. Bármennyi arany halmozódott is föl, senkinek sem jutott eszébe kisajátítani, szétosztani. Az uralkodónak sem. Nem volt az övé. Az aranynak a mágikus jelentésétől való megfosztása, „zsebre tétele” irtózatos és elképzelhetetlen bűn volt, de mivel „előrelátóan” elképzelték, irtózatos büntetést helyeztek kilátásba érte.

Hiába. Eljöttek az aranyért a „birtoklók”. S a „szétdarabolásért” mészárolni kellett. Az őrzőknek vérét venni. S ezzel az aranyat az anyagba verték, összekeverték vele.

Az aranycsinálók kísérlete – fizikai úton a fizikait – szélhámosságba fulladt, az arany szellemi megfejtése, „visszarendezése” pedig a beavatottak titka maradt. A kései utódokra már az arany keserves kikaparása várt, földből, vízből, ahol lehet: a nevével is tökéletesen minősített aranyláz.

Úgy tetszik, a kézzel markolható arany gyilkossá, a reprodukálhatatlan arany csalóvá, az elrejtett arany pedig őrültekké tette az embereket.

Most itt tartunk. Gyilkosok, csalók, őrültek. Persze, egyikünk sem ilyen brutálisan. Inkább finomkodva, leplezve, vállvonogatva. Csak egy kicsit öljük meg a másikat, vér nélkül, szőrmentén; csak egy kicsit hamiskodunk, önvédelemből, és tébolyunk tulajdonképpen csak a zabolátlan individualitás.

Az arany – eredeti lényegében – a nyelvbe költözött. Ott tartja magát, rangja szerint, méltóságban. Értékét mindennapi metaforák, megszokott szólások, jelzős szerkezetek vigyázzák. Használjuk a szavakat. Beszélünk – de, mint annyi minden mást, azt sem tudjuk igazából, mit is beszélünk.

A világpiac „aranyalaphoz”, „aranyfedezethez” viszonyít. Amiről azt hisszük, hogy kimeríthetetlen hasznot hajt, az „aranybánya”. Akinek sok pénze van, az „aranyborjú”. A legendás futballcsapat „aranycsapat”. Az „aranyifjú” életét még vidáman, felelősség nélkül éli. „Aranyköpés” és „aranymondás” árnyalatnyi különbséggel közli, hogy valakiből valami olyan szakadt vagy kerekedett ki – tudat alatt vagy tudatosan –, ami örök érvényű. Az „aranyszabály” áthághatatlan, nem változik, s maga alá rendel minden más szabályt. Az „aranyigazság” vitathatatlan. „Aranybetűkkel” pusztíthatatlanul följegyezték.

Az „aranyember” minden kitűnő jellemvonása mellett elsősorban is jó. „Aranyszívű.” Miért az? Hiszen az arany tapintásra, akár a kő. Mégis: mitől aranyszívű az egyik, s „kőszívű” a másik? Nyilvánvaló, valami más tulajdonságról van itt szó, amit az arany tud, a kő pedig nem. Ezért, s csakis ilyen „feljebb gondoló” logikával fogadható el az „aranylábú”, „aranyszájú”, „aranykezű” – mint a sikeres, ősi teremtő mozdulat frissességét, eredményességét idéző nyelvi hűség. (Érdekes, aranyeszű nincsen „gyémánteszű” van. Az ész – a hideg, éles, csak ide érvényes és csak itt érvényesíthető – már az aranyállapot, a „primer világ” után születhetett. A nyelv tudja ezt.)

Beszélünk, de félreértünk.

„Ki korán kel, aranyat lel.” Kevés közmondást csúfoltak meg annyira, mint éppen ezt. Talán azért, mert kizárólag fizikai síkon értelmezték, s a tapasztalat azt mutatta, a korán kelés, a mindennapi tisztes szorgalom és a meggazdagodás között nincs oksági összefüggés, sőt… mintha a legszegényebbek kelnének mindig a legkorábban, s a leggazdagabbak azok, akiket sietségre semmi sem késztet. Pedig ez a közmondás igaz. Szellemi tartalmára fordítva: Aki a lélek tompa éjszakájából idejében felébred, az részesévé válik a fénynek.

„Nem mind arany, ami fénylik” – ezt a szólást viszont a tapintható, érzéki valóság is igazolja. Így aztán az ember hajlamos, hogy rábólintson, és nem érzi szükségét, hogy „magasabban” is átgondolja. Pedig ez a figyelmeztetés arról is szól, hogy nem minden hívogató, „toborzó” fény valódi. A mesterséges fényben csalóka kiutak látszanak. Ne feledjük, az útvesztőben sohasincs teljesen sötét; éppen ellenkezőleg, mindig villog valami. Nem kell a ravasz „megvilágításnak” rögtön beugranunk. Megváltó eszmének hinni „gyártott” ideológiákat. Zörgő, foltot hagyó pléhkorszakban éltünk – most aztán türelem és figyelem: a sok „felcsillanás” között melyik a valódi.

Az „arany középút” intelmét kisajátították, eltorzították a nyárspolgárok; ezért aztán a nagyratörő, kockáztató személyiség sem törődött azzal, hogy lesajnálás helyett a fogalmat megtisztítsa a megalkuvás vádjától, megvizsgálja eredeti értelmét. Azt gondolom, az arany középút az egyensúly állapota. A megszenvedett földi és az áhított égi világ ötvözete az egyes-egyedi emberben. A mérték betartása, a mérce ismeretében. Időzített mágnesként működik. Aki túlságosan felhevülten előreszalad, azt a közösbe visszarántja. Aki kullog, vagy már-már reménytelenül elkóborolt, azt egy idő után újra a mezőnybe vonzza. Az arany középút az, ami nem engedi végleg szétszakadozni az emberiséget. A gőgöst lehiggasztja, a csüggedőt segíti.

A platina ritkább, mint az arany. A gyémánt és társai drágábbak. Természetesen nekik is megvan a maguk története. A nagy árulást például ezüsttel követték el. Az árulásért a Hold híg ezüstjével fizettek.

De a kezdetet egyedül az arany hordozza. A Nap aranyajándékában a szívszorítóan messzi boldogság – mint reminiszcencia és előérzet – ott van. A vigasztalás egyúttal bölcsesség is: „A szegények aranya”, „Mindenkire egyformán süt az Isten napja.” Az egyetlen egyenlőség, ami a földön megvalósult demagógia nélkül. Ahogy ülünk a kerti padon vagy a parti sziklán, fölfelé fordított, napimádó arccal, vagy az utca szennyes forgatagában egy pillanatra gépies mozgásunkat megakasztva, megmártjuk szemünket a sugarakban (bevallva vagy sem), ugyanarra vágyunk és (kérve-kéretlenül) ugyanazt kapjuk mindannyian. Ezért az őszi „aranyidő” édes nosztalgiája, amikor „aranyba játszik a fény”.

Mert a sárba döngölt arany szenved. De a sárral nem olvad össze. Ahova tartozik, oda húz, abba a hazába.

Goethe mondja: „zöld az élet aranyfája”. Nem képzavar, hanem a spirituális igazság pontos kifejezése. A zöld: a remény, a nedvdús élet, az újra és újra kipattanó rügyek, a burjánzás és folyamatosság színalakja. Az arany pedig az a bizonyos Romolhatatlan. Belőle sarjadt és belőle fog fakadni ezután is, ami nem a halálé, minden.

„A szegénység nem szégyen”; a közmondás tapintatos. Hogy akkor hát mi a szégyen – nem mondja ki. Bizony a gazdagság a szégyen; a szűk körű gazdagság a széles körű világnyomor közepén. S mivel a gazdagság viszonylagos: többé-kevésbé szégyenben élünk mind. De mivel a szegénység is viszonylagos, szégyenünket ritkán ismerjük el. Minden nemzet a szegényeit titkolja, s a gazdagjait reklámozza. A képeslap szállodasort – nem nyomornegyedet mutat. Ami kellemetlen, ami zavarja az elképzelést, ami bűntudatot ébreszthet, arról a legjobb tudomást sem venni. Úgy tetszik, még a hazugságot is könnyebb elviselni, mint a szégyent. Magyarországon nincsenek szegények – ki lett itt hirdetve, évtizedeken által –, s aki mégis észreveszi, az gyanús. Az a félvak-félsüket, langyos közmegegyezés bomlasztója. Ha pedig megpróbál tenni is valamit, az már egyenesen veszélyes. A „törvénytelen” jót cselekvő, a személyes felelősségű, a „hivatalosság” mögé nem búvó: már-már ellenség. Így volt ez mindmáig.

S hogy most mi van? A nyomorúság kinőtte a ráborított cifra takarót, leplezetlenül és leplezhetetlenül mutatkozik úton-útfélen. Mert egyre többen jutottak oda, ahol már büszkeség sincs, mert a tét már nem az elviselhetőbb élet, hanem a puszta fennmaradás maga. Nincs előlük menekülés, pedig nem üldöznek. Csak ott állnak a patikában, tehetetlenül a kiválthatatlan recepttel; ott állnak a közért pénztárgépe előtt fél liter plusz tej miatt filléreket guberálva, ott ülnek a hideg és sötét szobákban, igaz, erre még most sincs tanú, hacsak nem a „sajgó szívű”, de azért a „kötelességét híven teljesítő” díjbeszedő. Sokasodnak a napközben éhes gyerekek – az iskola a kezeit mossa. Fiatal emberek koldulnak: normális munkáért, egy akármilyen saját zugért, amiből és ahol – ha csak egyik napról a másikra is – el lehet kezdeni az „önállóságot”. Középkorú szülők robotolnak, a leghajmeresztőbb dolgokat is elvállalják a nyolc órán túli második nyolcban, hogy fiukat-lányukat sínre állítsák valahogy, s közben szüntelenül bocsánatot kérnek, hogy az ígéretekből csak ennyire futotta. S ez a pénz hiánya miatti szegénység gyakran megduplázódik az egészség hiánya miatti szegénységgel. Újratermeltük a „szegénybetegeket”. S bár kiállíthatja önmagának is az imigyen megvalósult eszme a „szegénységi bizonyítványt”, a felelősség alól még sincs társadalmi felmentés. Mert igaz, hogy a gondoskodás elsősorban az állam-anya feladata. De az nem igaz, hogy az ellökött, küszöbre kitett csecsemőt nekünk ezért ott szabad hagyni. Aki elnézi, vállvonogatva, sajnálkozással azt, ami van: bűnrészes. S mert bizonyos fokig mindannyian elnézzük, bizonyos fokig mindannyian bűnrészesek vagyunk. Ki nagyobb, ki kisebb mértékben. S ez alól a lelkiismeret-altató apró „megcselekvések” sem mentenek fel: a félkézzel is odavethető gesztusok, a lényegi áldozatot nem kívánó látszat-önzetlenségek. Persze, ez is több, mint a semmi. A semminél minden több. Csak éppen tudni kell – elégültség nélkül –, hogy ez a semminél több valójában még milyen kevés.

A szégyenben élő, valamelyest is jómódú, valamit is „birtokló” ember azonban leleményes. Hamarosan megtalálja az indokokat, amelyek alapján önmagát az ítélet alól kivonhatja. „Ha mindenemről lemondanék, akkor sem tudnám az összes nyomorúságot megszüntetni.” Így – a „logika” szerint. És mit mond erre Terézia nővér? „Tudom, hogy ez a segítség csak egy csepp a tengerben, de e nélkül egy cseppel kisebb lenne a tenger.” Így a „Logosz” szerint.

Az egyik beszéd hárítás, a másik beszéd vállalás. A „hiába tenném”: önigazolás. A „magukra vessenek” érvrendszere ennél is rosszabb. Megbélyegzés. Cinizmus. „Nálunk, aki dolgozik, nem lehet szegény.” Vagy: „Az ő hibája. Iszik, dorbézol, lusta, pazarol.” Az első – mindig is hamis – állításon ma már csak keserűen nevetünk… De ez a második, ez az esetenként „úgy-kell-neki-megérdemli” – kárörömmel is fölhabosított butaság! Ez az undokabb. Talán azért, mert az erényekkel már rendelkező ember – éppen, mert ilyen – nem vetheti meg az erényekben még szűkölködőt. Ha részvéten és azonosuláson kívül mást is érez az „alávetettek” iránt, akkor valami baj van – saját magával is. A felebarát – felebarát. A mocsokban is. Késsel a kezében is. Akkor is felebarát, ha megjelenési formájában, szörnyűséges tartalmaiban elborzaszt, mert potenciálisan minden, amit én elértem (vagy elérni véltem!), benne is ott szunnyad. Ráadásul Magas Bérlőtárssal szunnyad ott. Incifinci ember; akkor te finnyáskodol? Hiszen a krisztusi megnyilatkozás („…amit közületek a legkisebbel megcselekesztek, velem cselekszitek azt”) nem tesz kivételt. Kibúvót se hagy. Nem mérlegel, nem okoskodik: ki érdemli, ki nem? Oka-e valaki vagy nem oka annak, amibe jutott? Bizony, az az említett „legkisebb” közülünk nem mindig szimpatikus. Nem mindig ártatlan. Sőt talán néha nem is ő az áldozat. Úgy túl könnyű volna. Szeretetet érdem szerint osztani, s a takarosan beszegett hálát mindjárt praktikusan zsebre gyűrni: jó lesz az még valamire! De a világnak nem erre az üzleti jellegű, korlátozott, fegyelmezett szeretetre van szüksége, hanem igenis a „szeretet túlkapásaira” (Simone Weil kifejezése); ez az az energia, ami a leragadt pályáról képes talán még ezt az egészet továbblendíteni. Mégis: ha valaki annyira „reális”, amikor a kérő fél ott áll előtte, legalább azt ne felejtse: az általa „vétkesnek”, „érdemtelennek” minősített ember holdudvarában talán ott szenved egy csomó vétlen és érdemes személy. Ezeknek a sorsát emelhetjük meg, ha előítéleteinkről lemondunk, „beavatkozunk” mégis.

Ki a szegény? Hol kezdődik a szegénység? S ki számít tehetősnek? Ha valakinek nincs pénze, hogy egy számára fontos színházi előadást megnézzen, és ugyanarra nekem van; ha én megnézhetem háromévente egyszer a tengert, és ő ugyanazt soha de soha nem engedheti meg magának; ha a mi családunk minden másnap húst tálalhat, amíg az ő családjuk hétszámra se; ha neked minden idényben jut egy pár cipőre, s neki bizony nem telik, csak sarkalásra – már indokolt a homályos, lappangó szégyenérzet. De még elhessegethető a lelkiismeret tompa sajgása; elhessegethető a viszonyítással: egy harmadikhoz, negyedikhez képest mi vagyunk szegények. S ez amennyire bosszantó, legalább annyira megnyugtató is. Azt hisszük, ez az „egyensúly”, pedig ez az, ami már a kibillent állapot. Azt hisszük, ez a „rend” pedig ez csak a bomlott hálón találomra kötött csomók aszimmetriája. Azt hisszük, hogy ami velünk történik, s ahogy velünk cselekszenek, az felment az alól, amit nékünk kéne mások érdekében tenni. Részvét és azonosulás: két testvérindulat. Ha megértenénk – ha teljes mélységében megérthetnénk, hogy az az emberroncs az utcasarkon, akin éppen undorral átlépni készülünk, mi magunk is lehetnénk, sőt lehetünk a következő vagy „hétmérföldes” létpillanatban, a közöny és érdektelenség megszűnne. A szellemünk személyes érdekeltsége is működne bennünk, amikor azt a másikat a hóna alá nyúlva felemelnénk s legalább megpróbálnánk beemelni az embertársi kollektivitásba. De nekünk – nézzünk szembe! – ennél sokkal „egyszerűbb” dolgokra sincs erőnk. Nem arról van szó, hogy az egyetlen takarónkat vonakodunk a fázóval megfelezni, hanem még csak arról, hogy a féltucatból is fájó szívvel nélkülözzük azt az egyet, amitől olykor-olykor (külső tetszelgés vagy belső kényszer miatt) a fagyoskodók javára mégis meg kell válni…

Az adakozónak ritkán van méltósága. Az adakozó a „megajándékozott” méltóságát is nehezen tűri. A körömollóval körbenyiszált papírrózsát – száz forintonként cserébe – el kell fogadni. A jókívánságot meg kell köszönni. Hatásában hinni. A hálát meg kell előzni. Egyenlő partnerként kezelni azt, aki kényünk-kedvünkre kiszolgáltatott: ez az igazi ajándék, ezt adjuk igazán, ez az, ami tőlünk függ, ez az, ami külön értékké teszi az egyébként természeteset.

„Boldogok a lelki szegények…” Hányszor értették félre! Milyen csonkán idézgették! Milyen gúnyos hangsúllyal „mondogatták oda” a „naiv” hívőknek a „kitanított” ostobák! Az üzenet egyébként kétkamrájú, kettős lakatra jár. Boldogok az elsősorban lelkükben élők. Akik a lelküket gazdagítják. De akkor boldogok igazán, akkor fogják „meglátni” őt: ha a lelkük egy bizonyos irányban nem teng túl: káprázatok között, fölépített szenvedélyekben, taszításokban és vonzásokban vergődve. A lélek álgazdag, elburjánzott élete is rejthet csapdát, sokszor ravaszabbat, mint a test csapdái. Nem minden szegény „minta”. Nem minden szegény él tiszta életet, de minden szegény – helyzeténél fogva – a valóságos Istenhez közelebb van. Mert amije itt nincs, s amit majd a határon túl eredeti formájában valószínűleg rögtön megajánlanak neki – azt könnyebben felismeri. Hiányait tévesztés nélkül töltheti be. Sóvárgása csömör nélkül kielégszik. (Nagy utazás, fürdőzés, fények és ruhák, áradó szeretet, megkülönböztetett figyelem; meghívás a Felső Társaságba, ragyogás és lakoma: övé lesz mind.)

A gazdagról és a mennyek országáról szóló példabeszéd sem azt jelenti – gondolom –, hogy aki gazdag, az eleve ki van zárva. Csak azt jelenti: hátrányosabb helyzetű. A teve előbb csúszik át a tű fokán, mint ő a kapun. Mert az „enyémhez” való ragaszkodást, a szerzés tapadókorongos szüleményeit nehezebb leválasztani, mint a teve hátáról a púpot… Az „ügyesség” eredménye, a „színes anyagiak”: átpréselhetetlen málha. Ezért a masszív, komolyan vett tulajdon: hosszú, kínos agónia. Amíg csak a csupaszra súrlódó lélek egyenként be nem dob mindent a zúzdába. És aztán végre az új közegbe lépve: ez a földi javakból frissiben kiforgatott „érkező” „idegenesen” tájékozódik. Nem találja föl magát. Amit a lentiért kínálnak neki: a magas kárpótlást föl sem fogja; elszalasztja. Ez a mértéktelen birtoklás kockázata. A belebonyolódás abba, amit inkább tisztázni és oldani kellett volna. Az anyaggal való egyesülés nemző kísérlete után tehetetlenség a szellemi nászra. Az a „sikeres” gazdagság átka, hogy olyanná válsz, amilyenné, miközben szép csendesen, „gazdagodol”. A gazdagságod a rejtekhelyre is besurran, és módszeresen kifoszt téged.

Akkor hát rossz a gazdagnak és jó a szegénynek?! Ha szegény mondja: részben igaz, részben vigasz. Ha gazdag mondja: káromlás és ízlésficam.

Sem a sok, sem a kevés nem megoldás. Mindenből az az éppen annyi kéne.

Különben is: az áldozat megsajnálhatja hóhérját. De a hóhér nem sajnálhatja meg önmagát. A síró hóhér vagy paranoid, vagy már nem hóhér többé.

A szegénység – itt és most – fáj. Irigyelni csak a fölvállalt szegénységet lehet: az érvényét nem vesztő, másfajta gazdagság érdekében történő tudatos leszegényedést. Példázatul a sokgyermekes családok lépcsőzetes szegénységét, amit „ők maguk idéztek elő maguknak”, s ezért nincs a földön náluk bátrabb.

Van, aki azt vitatja, mi, „jogos” és mi nem. Mi az, ami „jár” valakinek; osztásának, juttatásának az aktuális „jogosság” az alapja. Persze a jog is valami. De a jogban nincs szeretet. A jog maximum korrekt. A jogban nincs rugalmasság. A jog gyorsan kilyukad. A jog változik; csűrhető-csavarható. Az igazság örök; egyértelmű. Ezért az igazság több a jognál. Simone Weil jól tudta ezt. Ha egy öregasszony hónap huszadikán zsemlét lop, a jog szerint tolvaj. Az igazság szerint az állam lopta meg őt.

Minden rendszerek szégyene, ha a jog bőrét nem az igazság dobjára feszítik. A rendszerünk szégyene a kukában turkáló, amúgy ápolt ruhájú idős házaspár bocsánatkérő tekintete. Európa szégyene az éhező, fázó, rettegő megerőszakolt Románia. És a fehér faj szégyene valamennyi homokba fúló, fekete csontváz-kisgyerek.

Világszégyen, hogy amit kellene, annak egy parányát sem tudjuk megcselekedni. Világszégyen, hogy az igazságosságtól át nem hatott „államiságot” az igazságtól legalább megérintett „személyek” ellenállása még mindig nem törhette meg. Mert még mindig nem vagyunk képesek bizonyos javakat a magunk számára nem elfogadni, és ugyanakkor nem megengedni, hogy bizonyos, javaktól másokat megfosszanak.

A szégyenből, egyelőre – úgy tetszik – nem tudunk teljesen kikapaszkodni. Szmog borult ránk. Egyre csak ülepszik. (Vagy nagyon lassan vékonyodik már?) Ki tudná azt közülünk, ezzel a tüdővel, „egy levegővel” szertefújni? De van, ami rajtunk áll: a bármily kis hatósugarú szellemi ködmentesítés. És a környezetigazítás napi gyakorlata, csapatban vagy magányosan, akár „jegyzik” ezt valahol, akár nem.

Mindenesetre kevesebb dikció, több akció. Fontos a kérés következetessége is: gyöngüljön meg bennünk az, ami még erős, hogy erősödhessen, ami még gyönge.

Addig? Talán ahogy Hamvas mondja. Addig „marad saját szegénységünk”.

 

Ravasz csapda; mert eleinte virág borította magaslatnak, nemes célnak látszik: másnak lenni, mint ami a feladatom szerint vagyok. Mást tudni, mint amit jól megtanultam. Mást csinálni, mint amit eredményesen csináltam eddig. Mondhatnám: nagyszerűbbnek lenni, mint amilyen saját „megkötöttségemben” lehetek.

A szó most nem azokról szól, akik sötét sorsukban világosabb sorsért sóvárognak, nem azokról, akik a nemüket kívánnák enyhítésért fölcserélni, s nem is azokról, akik a mindennapok névtelenségében élve óhajtják a csupa ünnepnek vélt hírességet. Ezt az ember részvéttel megérti, s rögtön meg is mosolyogja. Még látszatra sincs benne semmi fenséges, mert a nehezebbtől a könnyebbnek hitt felé tart a vágyakozás iránya. Az effajta hamis vágyképet a benne érdekelt személyes lélek is gyorsabban fedi fel; gyengeségét hamarabb elszégyelli. Rájön, a hasztalan képzelgésben elfáradva, hogy a heroizmus éppen a rászabottak vállalásában rejlik. Itt nincs kelepce, legfeljebb zsákutca. A vegytiszta önzés visszakullog, erejét veszti, és előbb-utóbb elenyészik. A teher marad, de viselője nyugodtabb.

Az igazi veszedelem, a szellemi veszedelem azonban az, amikor a nehezebbet irigyeljük el attól, aki ezt el is bírja. Nagyobb súlyra vágyunk, mint amekkorával megterheltek. Mintha az amúgy kiválóan működő segéd-kisujj hirtelen fogni, az ügyes kéz meg futni akarna, s a fürge láb egyenesen az őt irányító agyközpont szeretne lenni… Őrültség és lehetetlen: testi példázattal egy pillanat alatt belátható. A szervek tudják a dolgukat; bebizonyosodott, egy parányi résszel együtt bomolhat a hatalmas egész. A tapasztalat vizuálisan is előttünk van: mi micsoda, mi mire való, s a „sajátos képesség” elvesztése mire vezethet. Ami a szervezetben „leáll”, az nem képes átlényegülni, egyszer s mindenkorra vége. A fizikumban nincs funkcióváltás, s nincs erre késztető hisztéria sem. A fizikumban szigorú, isteni rend van – szabadság nélkül. Úgy látszik, a lélek, mert befejezetlenségében szabadabb, hát „rendetlenebb” is. S éppen a nagyratörő lélek az. Ebben-abban sokat kapott, de a sokat is el lehet unni, s magasabb szférába átkémlelve végképp lebecsülni. A tisztségviselő elveszti kedvét a tisztségében, tanítói babérra vágyik, a tanító pedig prófétaságra. Aki buzdít, mindjárt egymaga lenne az egyes-egyedüli jogos végrehajtó.

A luciferi hang súg, fejlettségünk közepes fokán csalogat a számunkra realizálhatatlan „tökéletesebb” működésre. A kegyelem csillanását véljük ott, ahol a kísértés sztaniol-ezüstje villan. Ami sajátosan a miénk, leértékeljük. Nincs többé élvezetünk benne. Ellustulunk éppen abban a feladatban, amiben az „adományt” gyarapítanunk kéne. Energiáink az ábrándok habjába vesznek. Nem csupán tisztelettel, kötelező devócióval fordulunk a magasabb „megvalósulás” felé, hanem eljátszunk a gondolattal, hogyan léphetnénk át az új mezőbe teljes magunkkal, hátrahagyva a régit. Az önismeret az átvágyakozás mámorában megrészegül: elhisszük, hogy birtokában vagyunk mindannak a „tehetségnek”, ami a „feljebb soroláshoz” kell, vagy legalábbis minimális igyekezettel megszerezhetjük azt. Addig ringatjuk vágyképeinket, míg a fejünkre nem nőnek. Kiderül róluk, hogy csak káprázatok, de közben elpusztítottuk – mert elhanyagoltuk –, ami a mienk volt valóban. „Semmik vagyunk s minden leszünk” – énekli a tömegesített, elbódított tudatlanság; az igazság pedig az, hogy „minden vagyunk és semmik leszünk”, ha beugrunk a csábításnak, vagy ha a téveszmékbe fokozatosan belelovaljuk magunkat.

Nem véletlen, ahol élünk, amiben élünk, s az sem esetleges, amit életünkkel ki kell fejeznünk. Az életfeladat bővíthető, javítható, de nem cserélhető. Aki a saját életfeladatát cserbenhagyja, sohasem kapja meg az áhítottat. Lépése az űrbe viszi, nem pedig a létra következő fokára.

Más dolog a hívás: akit szólítanak, az szólítva van – a legmélyebbről akár –, anélkül hogy folyton ajánlkozna. A lélek – ha nyitott és elkészült – mindent megérhet egy perc töredéke alatt. A kegyelem villámfény, sosem ölt lassúdad, csillámló formákat.

A tisztségviselő hallgassa a tanítókat, a tanítók a prófétákat; aki el tudja beszélni, beszélje el, aki tenni tud érte, tegyen. Az elöljáró ügyeljen az irányra. Aki pedig a másik „adományát” többnek tartja, a sáfárkodást azzal nehezebbnek, hajtson fejet előtte. A csodálat nem tilos, csak a tolakodás az. Érzékenységünk a „nagyság” látványára a magunk viszonylagos „kicsiségéből” fölpillantva: természetes.

Tiszta fájdalom járja át a törekvő szívét, ha a már Isten-közelség állapotában létezők léte megérinti őt. Tiszta fájdalom, mert tudja, még nem érdemli ezt. Embermértékkel él, bár majd az Isten mérlegén méretik. S hogy bizony nem a szolgálat szeretete, hanem tulajdonképpen még mindig csak a mohó, határt nem ismerő hiúság és gőg ösztönöz oda feljebb: ez a beismerés a keresett „választóvonalhoz” furcsamód közelebb visz, míg a folytonos önáltatás sodor minket távolabb.

Aki azért akar magasabbra mászni a fán, gyötrő-nyaktörő mutatvánnyal, hogy az alatta állók hangosan dicsérgessék: értelmetlen kockázatot vállal. Aki azért megy, hogy a legfelső gyümölcsöt is elérje, már nem törődik a bámulattal.

Ugyanakkor a lélek csendjét-békéjét meg-meghullámosító késztetés – a változásra, változtatásra – valamilyen formában mégis igaz. A belátással nincs ellentétben, mert a hang nem azt mondja: az vagy, ami lennél; mindazonáltal belesüppedő közönyt sem sugall: vagy, aki most vagy, hanem azt mondja: az vagy, akivé lehetsz, az adott korongon csiszolva a legfényesebbre magad.

Meg kell fordítani a fohász tartalmát. „Uram, hadd legyek az, ami akarok” – gyerekes kérés komolytalan. Hanem „Uram, szeressek az lenni, de a legteljesebben, ami éppen vagyok!”

Hatalmas erő kell annak, aki örökös meditációban tölti a földi létet. Biztos idegrendszer, isteni kézben csomóra fogott. De még hatalmasabb erő annak, akit elhívtak a szünet nélküli irgalmasságra. Mert „aki irgalmasságot gyakorol, tegye örömmel”. Nincs ennél nehezebb. A könnyek, az elhagyatottság, a kín, a nyomor világával nem alkalomszerű, hanem állandó testközelben – és mégis örömmel. Halálig munkában, halálig szegényen – és mindezt örömmel.

Az ember magára erőszakolhat, grandiózus akarással, sokféle hősiességet. A nincstelenséget, a derékroppantó munkálkodást; az önző ént féken tarthatja, sőt megtagadhatja – másokért. Egyet azonban nem tud akarattal a világra szülni: az öröm borúlatlan ragyogását mindezekhez. Akik ezt megkapták, Tőle kapták, abból, ami Nála van. S ezért azok közül „a legkisebb is nagyobb nálunk”. Ezt mondja a belátás. S meddő átvágyakozás helyett marad a termékenyítő áhítat.

A sekélyes, elsősorban a praktikumhoz szoktatott gondolkodás számára a krisztusi feddés ingerlő. Átsuhan a lelken a szentségtörés: Krisztus, aki maga az Igazság, ezúttal igazságtalan?

„Egy Márta nevű asszony befogadta házába. Ennek volt egy húga, Mária. Ez odaült a lábához, és hallgatta szavait, Márta meg sürgött-forgott, végezte a háziasszonyi teendőket. Egyszer csak megállt: – Uram méltatlankodott –, nem törődöl vele, hogy húgom elnézi, hogy egyedül szolgáljalak ki? Szólj neki, hogy segítsen nekem. Az Úr azonban így válaszolt: – Márta, Márta, sok mindenre gondod van és sok minden nyugtalanít, pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta, s nem is veszti el soha.” (Lukács 10,41-42)

Hogyan? Hát a teendő, a fizikai szolgálat nem fontos? Krisztus elutasítja Márta szorgalmát? A vendéglátás szíves szeretetét? Mária tétlenségét nemcsak megvédelmezi, de fel is magasztalja? Az választaná a jobbik részt, ráadásul a múlhatatlant, aki nem csinál semmit, csak ölbe tett kézzel figyel? De hát a világban dolgunk van, sok-sok keserves dolog, a világot szüntelenül előbbre kell mozdítani, egyről kettőre, a munkálkodás Isten parancsa, hogyan volna lehetséges, hogy ezt kétségbe vonja éppen az Isten Fia?

A szent szövegben azonban minden összefügg, s aki nemcsak „beleolvas”, rátalál a betániai asszonyra, aki Máté evangéliuma szerint a leprás Simon házában él, János szerint a feltámasztott Lázár otthonában. Sőt úgy tetszik, Jánosnál ez a betániai asszony ugyanaz a Mária, aki egy más helyzetben csak ült és hallgatott… Most viszont drága olajat önt Jézus fejére, miközben a tanítványok (vagy csak Júdás?) rosszallják ezt. „Mire való ez a pazarlás?” A szegényekre hivatkoznak, akiknek jól jött volna az illatos olaj ára. Jézus viszont itt azt feleli: „Szegények mindig lesznek veletek, de én nem maradok mindig veletek. Amikor az illatos olajat a testemre öntötte, a temetésemre tette.”

Mi ez? Következetlenség attól, akiben az Ok lakozik? Miért értékelődött itt fel hirtelen a külsőlegesség, egy rutinnak tetsző konvencionális gesztus a sokkal bensőségesebb, nyilvánvaló „nagyobb jó” rovására?

János számára (6,35-36) Krisztus egy más alkatommal így beszél: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz, nem szomjazik soha.” S Jézus az, aki megint máskor, többször is kenyeret szaporít az éhezőknek, nem mondván, teljenek be helyette az igével, hanem igenis megeteti a népet, földi kenyérrel. Ez utóbbit, szinte nyomatékosításul, mind a négy evangélista feljegyzi.

Nem a „főszereplő” önkénye vagy szeszélye szabja meg, hol így, hol úgy a követendő példát, s a tanulság sem egy bestsellertörténet árnyalatlan, leegyszerűsített „üzenete”. Az Isteni Személy nem „változik”, csak éppen figyelemmel van az alkalomra, a helyre és időre. Ebben – az összefüggéseket is kutatva – a türelmesen kereső lélek végtére megnyugodhat.

Ha Mária más körülmények között, a közönséges hétköznapok sokaságában egyedül hagyná Mártát a foglalatosságban: lusta volna és érzéketlen. Joggal korholhatná a derék Márta. Ezen a napon azonban Márta bizonyult restnek és érzéketlennek, mert elmulasztotta a szellemi alkalmat, a magasabbrendűt, a vissza nem térőt, a megszokott, percnyi „fontosságok” miatt.

Mikor minek van itt az ideje, a betániai asszony is ezt ismeri fel: az utolsó alkalmat arra, hogy Urának kézzelfoghatóan is kinyilváníthassa szeretetét. Akkor, ott a fizikai cselekvés az elsődleges.

János (a négy apostol közül talán a legmélyebb szellemi közlést közvetítő) Krisztust egy oly alkalommal hallja, amikor Krisztus a lét végső értelmét, a fizikain túli eggyéolvadás misztériumát érinti meg: a tettől való szabadulás útjának végcélját. Az Istenbe érkezés pillanatát. A viszonyítási pontot, amelyhez igazodik – kellene, hogy igazodjon! –, ami itt zajlik „alant”, minden.

A síkok törvényei azonban szigorúak. Az éhes embert „menet közben” nem szabad földi táplálék nélkül hagyni; a teremtett test szükségleteit nem hagyhatja kielégítetlenül maga a Teremtő sem. Isten fejet hajt saját teremtése előtt: tiszteli benne az általa alkotott, átmeneti kényszerűségeket. Jézus a mindennapi étkezés alkalmát nem becsüli le: a természetes éhséget természetes kenyérrel csillapítja.

A kiegyenlítés szavait, amelyeket Jézus Krisztus a kísértőnek felel, Máté jegyzi fel (4,4). A mérleg nyelvét pontosra húzó, általánosításában is egyszerű szavakat:

„…nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden tanítással is, amely az Isten szájából származik.”

Nemcsak… hanem. Is.

A létet nemcsak fizikailag, hanem szellemileg is fenn kell tartani. Gyakran adódhat olyan élethelyzet, amelyben a cselekvés elmulasztásának szellemi tétje is van. A „szellemi” elmulasztása azonban mindig visszahat a fizikai létre.

Fontosnak vélt munkálkodásainkat, a csip-csup tennivalókat, a tüsténkedést meg lehet és meg is kell rostálni; van felesleges, van szükségszerű és van egyenesen kívánatos „munkálkodás”. Az Érvényes Szóban azonban nincs üresjárat, nincs hanyagolható „töltelékszöveg”: mert az szab irányt, az ad fényt az iránynak, és az vezet haza.

Így kap az egyébként oly fárasztó fáradozás értelmet, a tévelygés világosságot, és csak így oldja fel a rettegést a biztonság bizonyossága.

Szellemi „iskolázottságunk” egyik próbaköve: felismerjük-e, mi éppen az alkalom parancsa; és képesek vagyunk-e a szellem primátusa alatt – de sznobériától és dogmáktól mentesen rangsorolni a soron levőt.

Napjainkban megsűrűsödtek a „választás” alkalmai. A kapkodás vált jellemzővé. Pedig nem mindegy az Alap, ahol a lábát a „történelembe nyúló” ember megveti. Igaz, sietnie kell. De nem pánikban, sem eufóriában. Hanem lankadatlan méltóságos figyelemmel: az ocsú csupán ocsú marad, a búza pedig mindig búza. A felismerés az, ami a cselekvést megelőzi.

Várakozni ezután is, vagy továbbra is keresni? A kategorikus döntés megkönnyebbítene, mert eligazítana, egyszer s mindenkorra. De a kategorikus döntések – az alap igenen és alap nemen kívül – csak részben igazságosak; általánosíthatók ugyan, még sincsenek elég tekintettel a személyre.

Egy dolog a bizonyos: akire a kérdés vonatkozik: van. Nem úgy, ahogy földhözragadt fantáziánkkal elképzeljük, nem ott, ahova rövidlátásunk helyezi, s nem azért, hogy közvetlen hasznot hajtson. Minden bizonnyal a legegyszerűbben, mondhatnám a „kétszer kettő” egyszerűségével létezik, ezért olyan nehéz rátalálni vagy fölismerni bonyolódottságunk jelen fokán.

A nevét kiejteni csaknem lehetetlen félreértés nélkül: hangosan patetikus, suttogva szentimentális, kicsinyítve infantilis, jelzőkkel korlátozott, körülírva pedig mesterkélt. „Ó”: túl titokzatos. „Az”: túl profán. Pontatlan a névmás, ha ennyire más név, amit jelölni kell.

Inkább az ige minősíti, súlyos csönd után: – – – van. A lehető legtárgyilagosabban. Van. Ez az egy, és csak ez az egy, ami „a Napnál is világosabb”.

Az egyezményes szólítás tehát („Isten”) tájékozatlanságunkért bocsánatkérés is egyben. A megszólított nagyvonalúságát és a megszólító bizalmát egyaránt feltételezi.

A visszajelzés mindig konkrét, és ha célba jut, tüstént vérré válik. De a válasz sokszor megreked a végtelen űrben a rejtőzködő Isten és a magára maradt ember között. Az elzárkózott ember pedig néma; és süket a kicsukott Isten kérezkedő szavára. A különbségek nem elhanyagolhatók.

Ahogy Pascal mondja: „Csak háromféle ember van: az egyik fajta az, amelyik megtalálta Istent és szolgálja, a másik, amelyik minden igyekezetével keresi, de még nem találta meg; végül a többi, aki úgy él, hogy nem keresi és nem is találta meg. Az elsők értelmesek és boldogok, a legutóbbiak balgák és boldogtalanok, a közbülsők boldogtalanok és értelmesek.”

Akinek tehát nincs az Isten, s ez nem is fáj neki, annak dilemmája sincsen: türelmesen várakozzon-e rá, vagy éppenséggel fölkutassa? El van az foglalva a szorgos szerezgetéssel, örül az aprónak, amit az idő – szédítő futása közben – a sapkájába potyogtat; örül annak, amit a szűkülő tértől ügyesen kizsarolhat. Halálig leköti az alamizsna vagy a zsákmány leltározása. Látszatra meg is gazdagodhat, miközben lényegében folyamatosan kifosztja magát. Dilettáns tragédia az élete; monológsorozat párbeszéd helyett. Csupa „véletlen” szerencse és „indokolatlan” csapás. Ez az ember nagyon is rászorul aztán az olykor kegyelmes „deus ex machinára”. Most azonban nem erről az emberről beszélünk. Hanem arról, vajon hogyan lehet mi „boldogtalan de értelmeseknek” boldoggá és értelmesekké válnunk?

Aki várja vagy keresi Istent, egyaránt kínzó hiányt érez. Mással betölthetetlen hiányt. Ez a hiány mindent, ami nem Isten, elnyel: benyeli a sikert, a hírnevet, a pénzt, a szerelmet; a hiány, minél több effélét gyömöszölünk a torkába, annál tátongóbbra nől. Hiába: Isten hiánya mindent fölemészt, s egyedül Isten emészti föl a hiányt.

A találkozás sürgős. Ön- és közérdek. A legszemélyesebb és a legegyetemesebb igény. Mert nemcsak az egyes ember, de az a nép is veszélyeztetett, amelyik ügyet sem vet a szörnyűségek vagy éppen a bimbózó gyönyörűségek szellemi okára. És az egész emberiség elhülyülhet, ha nem tudja, voltaképpen kire is vár; az egész földi vállalkozás elkomolytalanodhat, ha a vállalkozó nem tudja, voltaképpen miért is töri magát.

De miképpen?

A statikus állapot nyugalma vagy a szüntelen mozgásbanlét nyughatatlansága?

Az újkori „Isten-találók”: tanácsadóink.

Simone Weil egy helyütt szigorú. A magatartás, amelyik az üdvösséghez (a találkozáshoz) vezet, szerinte:

„…várakozást jelent, meghatározhatatlan

ideig tartó figyelmes és hűséges

mozdulatlanságot, melyet semmilyen ütés

nem mozdít ki a helyéből. Leghívebb mása

ennek az a szolga, ki az ajtó mellett áll,

hogy rögvest kinyissa, ha ura kopogni kezd…

A keresés kártékony. A keresés tévútra

visz. Az ember nem kell, hogy egyebet

tegyen, mint várja a jót és félbeszakítsa

a rosszat. Izomerejét csupán azért kell

igénybe vennie, hogy a rossz ki ne vesse a sarkából.”

Hamvas Béla egy helyütt indulatos. Azt kiáltja:

„ahhoz, hogy az ember Istenhez

átvághassa magát, igenis, valami

őrült szenvedély kell.

Az igazi lényünk üvegkoporsóban

van: mindent lát, hall, tud,

de üvegen keresztül. És ezt

a koporsót nagy erővel,

előbb-utóbb be kell törni”.

Pilinszky János a „várakozás szentségében” él: „Arra várakozunk, ami már réges-régen megtörtént… és az után vágyódunk, amit kétezer esztendeje, jól-rosszul a kezünk között tartunk.” De ugyanakkor a metafizikai rettegés miatti lustaságot elutasítja (a kitérést a szembesülés elől): „A restséggel szemben egyedül az igazság szakadatlan keresése lehet hatásos. Mivel egyedül az biztosítja, hogy fölismerjük, mit is kell tennünk, s hogy valóban meg is tegyük, amit egyszer fölismertünk.” Mintha egyszerre volna jelen a két elem: a rendíthetetlen helyben állás és az egy pillanatra sem nyugvó szellemi megcselekvés. A kétely nélküli „engagement immobile”, a mozdulatlan elkötelezettség, és a kételyeket éppenséggel kihívó és megsemmisítő fürge harcmodor. Az és-és rugalmassága a vagy-vagy merevsége helyett. Talán a lélek más és más állapotában más és más módszer az elevenebb – és a kettősség nem egymás ellen, hanem egymás mellé rendeltetett.

Hiszen a Szentírás is így működtet, „iker szólással”:

„Kérjetek és kaptok,

keressetek és találtok,

zörgessetek

és ajtót nyitnak nektek.

Mert aki kér, az kap,

aki keres, az talál,

s aki zörget,

annak ajtót nyitnak.”

„Hasonlítsatok azokhoz az emberekhez

akik urukra várnak, hogy mihelyst

megérkezik a menyegzőről és zörget,

rögtön ajtót nyissanak neki.

Boldogok azok a szolgák, akiket

uruk megérkezésekor ébren talál.”

„Igyekezzetek a szűk kapun bejutni,

mert mondom nektek,

sokan akarnak majd bemenni rajta,

de nem fognak tudni.

A ház ura feláll

és bezárja az ajtót,

ti meg kint maradtok

és zörgetni kezdtek az ajtón:

Uram, nyisd ki nekünk!

Akkor azt fogja nektek mondani:

Nem tudom, honnan valók vagytok,…

…Vannak utolsók, akik elsők lesznek

és vannak elsők

akik utolsók lesznek.”

„Vigyázzatok,

nehogy elnehezedjék a szívetek

a mámorban, a tobzódásban meg az élet gondjaiban,

és készületlenül érjen benneteket

az a nap,

mert mint a tőr, úgy fog lecsapni

a föld színének minden lakójára.”

„Én vagyok a kapu.

Aki rajtam keresztül megy be,

üdvözül.”

„Legyetek hát éberek,

mert nem tudjátok,

melyik órában jön el uratok.”

Hiszen Hamvas is (az egyik kiszakított példa), miközben a lobogó „áttörésre” biztat, nagyon is ismeri a bibliai „éberség” rezzenéstelenségének fontosságát; az egykori „lefűződés” előtti paradicsomi lét által az emberbe rejtett emlékezetet: az el nem csábuló és meg nem vesztegethető „változatlant”. Felszólításai erre az éberségre – profetikusak.

Hiszen Weil is (a másik kiszakított példa), miközben minden izomerejével a gazda házának ajtófélfájába kapaszkodik, és a hajlék tisztaságát a végsőkig oltalmazza: a világ labirintusát is végigjárja. Úgy mondja, a labirintus bejárata szépségével csalogat befelé mindnyájunkat. De egykettőre a sötét járatokban találjuk magunkat, végzetesen egyedül, forogva-tévesztve, tájékozottság és tájékozódási képesség nélkül. De aki mégsem adja fel: az végül eljut a labirintus középpontjáig, oda, ahol Istenben vész el és születik újjá.

A szövegek tehát – szakrális tapasztalatok lenyomataként – együtt hatnak. A tanítások egymás „kioltására” nem használhatók. Az Írás is: hol szolgának tekinti az embert, hol pedig vendégnek. Ha szolga: érkeznek hozzá. Ha vendég: ő érkezik.

„Az a szolga, aki ismeri

ura akaratát, de nem áll készen,

hogy akarata szerint járjon el,

sok verést kap.

Aki azonban nem ismeri és így tesz olyat, amiért

büntetést érdemel,

csak kevés verést kap.

Mert aki sokat kapott,

attól sokat követelnek,

és akire sokat bíztak,

attól annál többet kívánnak.”

„Amikor eljött a vendégség

kezdetének

ideje, elküldte szolgáit,

mondják meg a meghívottaknak:

Gyertek, már minden készen van.

De ezek elkezdtek mentegetőzni…

… … … … … … … …

Mondom nektek, azok közül,

akik hivatalosak voltak,

senki sem eszik lakomámon.”

Kötelesség a hűséges

helyben munkálkodás.

Kötelesség a halogatás nélküli

elindulás is.

 

De mindenképpen az engedelmesség; abban, ebben. És persze a világos megkülönböztetés.

 

– Ne ölj! –

 

Mert ami hasonlít a várakozáshoz, nem biztos, hogy az várakozás. Ami mintha keresés lenne, nem biztos, hogy az keresés valóban.

Nem várakozás

a tunyaság

a kábultság

a káprázat

a képzelgés

az önteltség

és a csodalesés.

(Ez az, amit Hamvas nem tart elégnek.)

Nem keresés

a csavargás

a tévelygés

a kapkodás

a türelmetlenség

a pánik

és a behelyettesítés.

(Ez az, amitől Weil óvakodik.)

Van, aki mindentől tartózkodik.

Van, aki mindenbe beleártja magát.

Az egyik gyengeségében mindent

Istenre hagy.

A másik gőgjében elvenné Isten

kenyerét.

Pedig aki vár, az rendet csinál.

Pedig aki keres, olykor ráhagyatkozik.

A szolga fölismeri urát.

A vendég viszont a címet ismeri.

Mert nem az Isten az,

aki nyájasan, pomparuhában

közeleg –

Mert nem az az ablak Istené,

amelyik a sötétből hirtelen

kivilágol –

Istennek nincs külseje

és sötétség már nincsen Isten

fényessége mellett

Isten nem kopog.

Nem hízeleg.

Hazaér –

Nem kell bemutatkoznia.

Isten ajtót nyit.

Nem faggat.

Beereszt –

még csak nem is igazoltat.

Az „azonosítások” a találkozás előtt történnek:

Isten, ereszkedőben, megnézi emberét.

Az ember, emelkedőben, Istent a

homályból kilátja.

A szilárd ilyenkor egy kissé

lágyabb lesz.

A lágy ilyenkor egy kissé

megszilárdul.

Jön az úton mozgás nélkül.

Felé megyünk, várva moccanatlan.

A zárba itt csak Krisztus

kulcsa illik.

S ott Krisztus a küszöb a házba.

Kempis Tamás intelme:

„Ha nem keresi az Istent, az ember

nagyobb kárt okoz magának, mint

összes ellensége okozhat neki.”

Keresztes Szent János följajdulása:

„Uram, kérlek, tekints le,

halálomon vagyok már,

Mindenhatóm, Te mintha távolodnál.

Ó, jöjj, örök egy Isten,

lelkemnek éke, édessége jöjj el!”

A várakozás izzó szenvedélye.

A keresés hűvös szigora.

Valami kölcsönösség;

valami önkéntes csere:

A várakozás pattanásig telik.

A keresés az értelemben nyer

higgadtságot.

A várakozás az adventé,

a lehetőséget a megtestesülés adja,

a keresés a keresztúton zajlik,

és Pünkösd a neve a találkozásnak.

Fölsejlik a szellemi jövő:

a szolga beavatódik

a vendég átköltözik.

„Ha megteszitek, amit parancsolok nektek, a barátaim vagytok… Nem nevezlek többé szolgának benneteket, mert a szolga nem tudja, mit tesz ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert amit hallottam az Atyámtól, azt mind tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket…”

Isten barátja: a létezés magasabb, örömtelibb foka. Közlik akkor, hogy amit eddig a szóra tettünk, megtennünk miért is kellett. És rámutatnak helyünkre a kozmikus lakomán.

Ami közben van, ami addig van, ami a várakozásban megtart és irányt jelez a keresésben, nagyon nehéz és nagyon könnyű:

„Ezt a parancsot adom nektek: szeressétek egymást!”

– Ne ölj! –

Nincs kommentár.

A parancs őrjítően szűkszavú.

Használati utasítást nem tartalmaz.

Esetenkénti felmentést nem jelöl meg.

Nem szól a körülményekről.

A lábjegyzetet hozzá – megszegésekor – maga az ember gyártja. Az ember az, aki több-kevesebb sikerrel megmagyarázza, hogyan kell az általános tilalmat „voltaképpen” érteni.

 

– Ne ölj! –

Ez az a parancs, amit vagy mindenki betart, vagy senki sem lehet biztos abban, hogy ő be tudja tartani.

Függ a tényleges gyilkos indulatától a potenciális áldozat indulata.

Függ az „intézményes” akarattól a személyi akarat.

Mondogatják, hogy az önvédelem jogos.

Mondogatják, hogy megáldják a fegyvereket is.

Könnyű annak nem ölni, akit

nem öldösnek.

Könnyű annak nem ölni, akinek

senkijét sem vették célba.

Könnyű annak nem ölni, akit

„hivatalból”, tömegesen nem

küldenek.

A próba ott van, amikor a dolgok igazolhatók. Amikor a szívben szinte egy isteni ellenparancs is működni kezd:

ne hagyd – nem hagyhatod –,

hogy értelmetlenül megöljenek

ne hagyd – nem hagyhatod –,

hogy elpusztítsák, akiket szeretsz

ne hagyd – nem hagyhatod –,

hogy a „gonosz fél” győzzön.

A polgári törvénykezés a védekezőt a támadóval szemben előnyben részesíti. A háborúban pedig az öldöklésért majdhogynem kitüntetés jár. Úgy látszik, a világátlag számára a „ne ölj!” teljes következetességgel nem megvalósítható. Néha muszáj a szerencsétlen embereknek ölni, hogy a gyilkos nagyszabású tervét megelőzzék.

Nem tudjuk, az ilyen kényszer alatti cselekvés milyen ítélet alá esik, csak bízhatunk Isten igazságosságában, amely mérlegel, és a „kezdeményezővel” a „megakadályozót” egy rekeszbe nem csukja. Valószínűleg van mentség; de ennék mértéke sem egyforma.

Valószínűleg annak van a legkevesebb félnivalója, aki nem a maga bőrét, hanem a rábízottak életét védte meg, ha csak így védhette meg.

Ha egy horda ki akar irtani egy népet, helyes-e, ha az a nép minden ellenállás nélkül aláfekszik a késnek?

Ha a tulajdon gyerekét, anyját vagy csak egy „idegen”, de éppen mellé helyezett vétlen embertársát készülnek felnyársalni, mondhatja-e akkor a derék emberek többsége: én pedig nem ölhetek, sajnálom?

De ott kell lennie a másiknak is, a kivételnek, aki – mintegy párhuzamosan – igenis azt mondja: borzasztó, hogy most sem ölhetek, de most sem ölhetek, mert semmilyen körülmények között nem szabad. Velük halok, testemmel oltalmazom őket, ez az, amit tehetek, de ezt aztán habozás nélkül!

A kétféle magatartás együtt érvényesíti egymást. S nem eldönthető, hogy a „tisztakezűnek” vagy a „bevérezett kezűnek” kínzóbb-e a kételye, miközben választásában kitart.

Az azonban bizonyos, hogy aki bármiért is, de megszegte a lét legelemibb törvényét, az viseli a következményeket. A tett a bal oldali serpenyőbe kerül, s a lehető legmélyebbre azt lehúzza. De aki egyúttal, éppen ez által a tett által tölti meg a másik, jobb oldali serpenyőt is (a mentett életekkel, a jó győzelme nyomán fakadó sokasodható jóval), annak a mérleg nyelve segítségére van: a kiegyenlítődés megtörténik, hiszem.

Aki pedig egyszerűen vállalta a halálra szántak sorsát – különösképpen ha önként, mintegy hozzájuk csatlakozva tette –, mértéken felül áll; közel ahhoz, hogy „mérlegeltből” „mérlegelővé” váljon maga is.

A háborúba hajtottak, a találomra, vakon gyilkosok felett is bizonyára körültekintő az ítélet. Hiszen ritkán önkéntesek az „önkéntesek”. A gyilkolásuknak nincs személyessége, a harci eszköz „kezelésekor” nincs előttük a látvány: az általuk halottá vált halottaknak sem arca, sem száma; ezt helyettesíti a propaganda, a mindenkori „ellenségképpel”, a megsemmisítendő fantommal. Ártatlanabb és felelősség nélkülibb dolognak látszik a második világháborúban a rakétát kilőni, a tankokkal előregördülni, a bombát ledobni, mint az első világháborúban a „szembenállót” szuronnyal átszúrni, fölhasítani a gyomrát, közelharcban. Minél régebbi időbe megyünk vissza, a csataképek annál kegyetlenebbek, mert az egymást mészárlás „elidegenítő effektus” nélkül zajlott: aki ölt, látva látta, hogyan és ki hal meg a keze által.

Manapság csak egy gombot kell megnyomni ahhoz (közhely!), hogy emberek milliói pusztuljanak el. Lehet, hogy aki ezt a láncreakciót beindítja (bárha nem!), úgy egyébként egy tyúknak a nyakát sem tudná elvágni. A Hirosimára küldött repülőgép személyzete is csak később fogta fel, mit jelentett az a kis libbentő mozdulat, ami az atombombát kioldotta a város felett.

Hallatlan primitivitás van a tökéletesített háború mögött. Fejlett ésszel kitalálni, hogyan lehet az ölés még s még hatékonyabb: egyre satnyább szellemi érzékre mutat.

Hamvas – aki egyébként semmiféle erőszaknak nem ad menlevelet – furcsa módon a háborúról mint kultuszról beszél. „A háború is művelés, a harcos katona is kultuszt művel, amikor harcol és öl… A beavatás értelme : nemhogy szabad a harc – harcolni és ölni kell. Ez az a misztérium, amibe Krishna a harcost beavatja. Vért kell ontanod? Vért fogsz ontani. Testvéred vérét fogod ontani? Testvéred vérét fogod ontani. Feladatodat és sorsodat nem te választottad meg… neked jutott a művelések között a legnagyobb misztérium: a háború.” – Döbbenetes szavak.

Még sincs így.

Talán így volt

– mielőtt a Krisztus-impulzus

megérkezett.

Talán így volt

– amikor harc közben a test

még a testhez tapadt.

Talán így volt

– hogy az ember csömört kapjon végre.

Talán így volt

– hogy megszülethessen

a „hős” fogalma.

Ma már nincs így. Az új szövetségben új az Istennek az emberhez és az embernek az emberhez való viszonya. Isten módosított. Hiszen kiderült, hogy az ember – bár bokáig gázolt a vérben – a háborút nem volt képes megunni. Inkább mechanikussá tette, és így még „fekete szépségétől” is megfosztotta. Az újkori háborúkban nincsenek valódi „hősök”, az érmék és ordók semmit sem érnek; karikatúratéma a vezérek érdemrendje. Ma már a hősiesség a névtelenségbe költözött, vagy még inkább azokba, akik átálltak az áldozat oldalára.

A „felkelés” indulata:

természetes emberi.

Éhen halni egy másik helyett:

természetfölötti az emberben.

Szembefordulni a kínzókkal:

nehéz és kockázatos.

Azonosulni a kínzottakkal:

még nehezebb, mert ez már

nem a halál kockázata, hanem

biztos tudata a halálnak.

Aki harcol, még megmenekülhet.

Aki velük tart, velük is hal –

mindaddig, amíg egy kézen

megszámolható a kivétel.

Nem tudom, lett volna-e Auschwitz, ha minden

zsidó mellé odaáll egy keresztény a menetbe.

Nem tudom, lett volna-e Kolima, ha minden

száműzötthöz csatlakozik egy még szabad.

Krisztus beépülése az embertörténetbe, fordulat. Minőségi váltás; az egymás közötti és egymás iránti viselkedés új értelmezése.

Nincs többé szemet szemért és fogat fogért, legalábbis nincs a megtorlás a közvetlen-re és az azonnal-ra bízva.

Hanem van helyette: „aki megüti jobb

arcodat, annak tartsd oda

a másikat is”.

Nincs többé: „szeresd embertársadat és gyűlöld ellenségedet”.

Hanem van helyette: „szeressétek

ellenségeteket és

imádkozzatok érte”.

Kényelmesebb volt az Ószövetség parancsa.

S az Újszövetség parancsa majdnem

teljesíthetetlen.

Ha valaki megüt, valahogy elviseljük. De fölkínálkozni az újabb ütésnek?

Ha valaki rosszakarónk, imádkozni még csak imádkozhatunk érte. De hogy még szeressük is?!

Talán isteni kérés ez; nem annyira parancs. Kísérlet a gonoszban teljesedők megmentésére.

Hátha abbahagyja, s a második rúgás után a harmadikat már nem rúgja.

Hátha megrendülve elkezd viszontszeretni.

Hátha van hatás a példában.

A türelem mértéke az, ami itt vitatott. Hol az a türelmi pont, amin túl a gonosz vérszemet kap, s éppen végtelen tűrésünk által, semmit meg nem értve annak szándékából, szabadul rá a világra?

Melyik az a perc, amikor – éppen a Teremtés érdekében – a tőrt a hadonászó kézből mégiscsak ki kell csavarni?

Nem tudom. Nem tudjuk. De időről időre megtörténik, hogy amíg az egyik a szent szövegnek szó szerint átadja magát, a másik hozzátesz, egy még le nem jegyzett, titkos üzenet birtokában

s azt hiszem, mindkettőnek

igaza van,

s tévedés lenne az egyik

a másik nélkül.

Gyönyörű a kínai diák, fehér ingben,

a tankok ellenében

Gyönyörű a cseh lány,

ahogy virágot dug a puskacsőbe

Gyönyörű a fiú Erdélyben,

a golyó előtt térdre hullva

Gyönyörű az a „négy-öt” magyar,

a mécses körül, megveretve, kart karba öltve

Gyönyörű Gandhi, testét

bambuszbottal összetöretve

Gyönyörű Martin Luther King,

ahogy végigvonszolják a porban

(S nem véletlen, hogy sokszor éppen az erőszak nélkülieket ölte meg a legbrutálisabb erőszak. Nemcsak az embert nyúzók, de az embert mentők is kihívják a sorsot, sőt, úgy tetszik, az utóbbiak fokozottabban. A merénylők mindig orvul jönnek, s míg egy-egy főbűnös a legtöbbször könnyű sebbel megússza, a „példa-embert” mindig pontosan eltalálják. Az alávaló gyakrabban menekül meg, mint a fölévaló. A sátán ugyanis félelmében még ravaszabb, veszélyeztetettségében még ügyesebb.)

De nem kevésbé gyönyörű az elszánt nép is,

ha fagyban-sárban, vérben és szennyben,

fedezékben és fedezetlenül

magát végül is cselekvésre adja

Gyönyörű, ahogy nem számít

sem az életkor, sem a foglalkozás,

sem az, hogy nő vagy férfi

Gyönyörű, ahogy ilyenkor félórák

forrasztanak össze örök barátságokat

Gyönyörű, ahogy az egyébként egy kiskanálhoz is

foggal-körömmel ragaszkodók

ünnepi ingükből is tépést csinálnak

Gyönyörű, ahogy a náthától is rettegő

kiteszi magát a roncsolásos halálnak

Gyönyörű, ahogy a hitetlenek is meggyújtják

hosszú szárú gyertyáikat

s gyönyörűek a lyukas közepű,

hamis szimbólumoktól megfosztott

nemzeti zászlók – hacsak beléjük nem varrnak

(elsietve) egy új,

de másképpen rosszat.

Krisztus beépülése a földtörténetbe, fordulat. Minőségi

váltás; a békesség és háborúság más értelmezése.

A „békeharc”: fából vaskarika. Két, önmagában tiszta értelmű szó zavaros összetétele. A békének már nincsen harca, és a harcnak még nincs békéje. A hivatalos (hivatásos) „békeharcos” álruhás agresszor. A „békegalamb” többnyire agyaggalamb.

A koppenhágai, kisajátított béke-világkonferenciát 1986 őszén tömegverekedés nyitotta. Go home, kágébé, kiáltozták a terembe erőszakkal benyomulók. Pukk, pukk, sziájé, ordították a „meghívottak”. (Egy férfi még el is játszotta az ujjaival, ahogy a gyerekek szokták, a pisztolylövést.) Komédiába torkollott, amiről már összehívásakor is látszott, hogy bohóctréfa. Egy „hívatlan vendég” számon kérte az oroszoktól Afganisztánt, egy „hívatott” résztvevő rögtön előrukkolt Nicaraguával, pocskondiázta Amerikát. A zárás sem volt különb: széttépett feliratok, eltört transzparensek durva verekedés „hányás-zacskók” osztogatása. Függetlenül attól, hogy melyik félnek volt igaza: itt aztán teljes dicstelenségében láthattuk, a „békeharc” milyen is. Hazug alapon nincsen béke

mert a béke nem

sikeres akaratátvitel

mert a béke nem

kényszerű belenyugvás

mert a béke nem

a bágyadtság felsőfoka

mert a béke nem

a fáradtság mélypontja

mert a béke nem

fedőréteg az izzó láva felett

mert a béke nem

a küzdők közönyös cserbenhagyása

mert a béke nem

párbeszéd a csonkolt nyelvűkkel

nincs köze

az olvatag címlapmosolyhoz

a mézes rádiószózatokhoz

a parádés díszszemlékhez

A békességet bizony nehezebb megnyerni, mint a háborút.

A békességre bizony nehezebb

rátalálni,

mint a háborúságra.

Clausewitz „katonai” író szerint: „A háború a politika folytatása más (mégpedig erőszakos) eszközökkel.” A marxizmus is, mint annyi más, téves ideológia, ezt a tételt igazolásul használta fel. Ezzel nevezte ki a politikát olyan nagy hatalommá, amelyik, ha érdeke úgy kívánja, eltörölheti a „ne ölj” személybe oltott sugallatát s helyettesítheti a faliújságra írható kollektív jelszóval: „márpediglen ölnünk helyes, elvtársam, cimborám, testvérem!”

A „békepolitika” deklarálva csak burkolt készülődés, erőgyűjtés az újabb csatára; ha pedig fontolgatás nélküli tettekben él, az már több, mint a folyton méricskélő, gyanakvó politika.

Talán mondhatjuk: a béke a politika meghaladása más (mégpedig nemesebb) eszközökkel.

Igaza van Alesz Adamovicsnak, a „pacifistának”: ha a helyzet már olyan, hogy a könyörgő gyermeket röhögve ölik le, akkor már azt is, aki leölte, tüstént keresztül kell lőni. De már nem volna szabad megengednünk magunknak, hogy olyan helyzetek szülessenek, amikor már nincs választás. Az embernek magának kéne olyan szellemi finnyásságra szert tennie, hogy ugyanolyan leküzdhetetlen undort érezzen a másik legyilkolásával szemben, mint amilyen undorral az emberevés gondolata tölti el.

Végzetes tévedés a Biblia, az Utasítás képes beszédét harc és béke tárgyában egységesen, egy az egyben értelmezni, s a háború szükségszerűségének, „előírtságának” igazolására használni fel; vagy éppen „hol így, hol úgy” szeszélyességgel vádolni a megnyilatkozót.

A krisztusi kijelentések nem ellentmondásosak a „ne ölj” parancsával, ha elfogadjuk, hogy a felhívás a küzdelemre itt a személyes lélekre vonatkozik:

„Ne gondoljátok,

hogy békét jöttem hozni a földre.

Nem békét jöttem hozni,

hanem kardot.

Azért jöttem, hogy szembeállítsam

az embert apjával, a leányt anyjával,

a menyet anyósával.

Az embernek a tulajdon családja lesz

az ellensége.

Aki az apját vagy anyját jobban szereti,

mint engem, nem méltó hozzám.

Aki nem veszi vállára a keresztjét

és nem követ, nem méltó hozzám.

Aki meg akarja találni életét,

elveszíti,

aki azonban elveszíti értem életét,

az megtalálja.” (Máté evangéliuma)

A dolgokat nem lehet többé pusztán vérségi alapon megítélni. A család nem „takaró” többé. A felelősség az egyénre hullott s az egyénnek egyre inkább az a feladata, hogy az anyagi kötésből kioldja magát. Ez azonban belső harc nélkül nem megy. A tíz parancsolat egyike: „Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú életű légy a földön”, valószínűleg elsősorban az emberiség egészére vonatkozik; a múltját ismerő, az elkezdőnek tisztelettel adózó, annak munkálkodását folytató emberi fajra. A múlt átlátása nélkül nincs megalapozott jövő. A megtörténtek egyetemleges „lekezelése”, „kiradírozása” a föld- és embertörténetből léggyökerű, talajából könnyen kifordítható, kurta kis jövendőt eredményez. Az érdemi tisztelet mellé hozta Krisztus a lehetőséget és kötelességet, hogy az egyes-egyedi lélek a maga útját, az egyedül Krisztusban egyeztetett igazságét járja, s többé ne a régi módon, ne az ősök módján kívánjon boldogulni. Saját keresztjét vigye, s amit elveszt a vámon, majd százszorosan nyerje meg a réven.

Ezt a harcot nem vasak vívják. Ezt a kardot nem a kézben forgatják; ez a kard ott forog a lélekmélyen, élével a már feleslegesültet sorban-rendben lemetszi.

A markolható, a valódi kard Jézusnak sem kedves. Amikor elfogják, s egyik kísérője levágja a főpap szolgájának fülét, hogy Jézust az elfogatástól megvédje, Jézus a kard használatát megtiltja:

„Aki kardot ragad,

az kard által vész el.”

(Máté evangéliuma)

Ez az „eset” itt a fizikai valóságban zajlik, arra is vonatkozik. De nem csak arra.

A kiegyenlítődés, a „ki miben vétkezik, abban bűnhődik” törvénye ez. Az erőszakost előbb-utóbb erőszak éri, a krónikus hazudozót előbb-utóbb csúnyán becsapják, aki zsarnok, előbb-utóbb rabszolga lesz, aki részvétlenül kicsukott valakit, azt előbb-utóbb ridegen kicsukja valaki. Előbb-utóbb. Gondolkodjunk itt évezredekben.

Elmész, fölismersz, visszatérsz.

Visszatérsz, fizetsz, elmész megint.

Amíg nincs tökéletes bűntelenség, amíg a legkisebb adósság van, addig az embernek maradéktalan békéje sincs.

Krisztus szomorú, szigorú szavai; minket nagyrabecsülő őszintesége:

„Azt hiszitek, azért jöttem,

hogy békét hozzak a földre?

Nem azt, hanem – mondom nektek –

széthúzást.

Ezentúl, ha öten lesztek egy házban,

megoszlanak egymás közt:

három kettő ellen,

és kettő három ellen.” (Lukács evangéliuma)

A kapott szabadság – legalábbis kezdeti stádiumában – együtt jár a szüntelen ütköztetéssel. Nem örül ennek a Hírhozó, de a fejlődési szakaszokat, Ő aztán tudja, nem lehet sem átugrani, sem kikerülni. A „széthúzás” (napjainkban igazán látványos) virágkorát éljük, s reményünk abban van, hogy a részeredmény legalább „három:kettő” a valahogy mégiscsak összetartó jó javára, mindaddig, amíg az „öt” isteni egységre nem léphet; a végeredmény odább van.

Addig is

a küzdelem elfogadása a béke; a felismerés nyugalma: nincs mit tenni, a szellem világosságáért, a tágasabb létezésért folyamatosan és állandóan küzdeni kell, s nem tanácsos már az első kínálkozó, valamelyest szellősebb és naposabb barlangban elégedetten szuszogva elheverni.

Addig is

a cél bizonyossága a béke ; a szilárd tudat, hogy van hova beérkezni megharcolt harcaink múltával.

Addig is

békét ad a biztonságérzet; a melegítő hit, hogy Az, aki indított az úton, útközben is segít.

Másféle harc

másféle béke.

Másfajta haladás

másfajta pihenő.

Most:

forradalom vér nélkül

és majd:

konszolidáció az Istenben.

Ez a „hagyatkozó” Krisztus végrendelete

(János szavával):

„Békességet hagyok rátok.

Az én békémet adom nektek.

Nem úgy adom, ahogy

a világ adja.”

Honnan tudták? Honnan a bölcsek és honnan a pásztorok, hogy ki az, aki megszületett? S miért éppen ők, ők először, s nem valaki mások az annyiféle foglalatosságú és minősítésű, egyébként fürge és mohó sokaságból?

Márk a Születés misztériumáról titokzatosan hallgat. Máté evangéliuma a bölcsekről beszél, a napkeletiekről, akik kiszámították, a csillagkonstellációból számították ki, hogy az idő beteljesedett. Lukács viszont a pásztorokról szól, akik megkapták a hírt, angyali kinyilatkoztatásban, a lélek megérintése által. János nem részletez, hanem összefoglal, a legmagasabb szakralitás nyelvén: „Kezdetben vala az Ige… és az Ige testté lőn és közöttünk lakozék.” Ez már a beavatottság foka. A tömör érvényességé. Amiben minden benne van. Elvenni belőle tilos. Hozzátenni locsogás. De teljességében átvilágítani és megélni: a személy dolga. És az érett személyek szellemi zamata által egyszer tán csak „megemészthető” földi ittlét dolga.

Mindenki tanuló az univerzumban: óvodától az egyetemig. Vannak bukók, vannak ismétlők. Vannak előrerukkolók. S vannak, akik „oktatásukat” észre sem veszik.

Ami igaz, az igaz: nem könnyű a tanítványnak, ha felismeri a Mesterét. Mert akkor követni kell. Nem dicsérgetni, nem a szavait szajkózni, nem kisajátítani, nem megzsarolni, nem kihasználni Őt, hanem követni. Ki, ahogyan képes rá. A bölcsek módján, elsősorban az eszével, vagy a pásztorok módján, elsősorban az érzéseivel. S egyszer talán a kettő szintézisében, egész lényével, végre.

A Gyermek körül semmi sem véletlen. A köréje gyűlt társaság sem az. A krisztusi impulzus megérkezett, a kor „legokosabbjaihoz” és a kor „legegyszerűbbjeihez” fordult a híradással. Az olló szétnyílt szárnya között így fogta be a minden rendű és rangú emberiséget. Jött a végtelen csillagövön át, kettős megváltó erővel: a világfelismerés és a világszeretet sugallatával; hogy ugyanazt az Istent kell felragyogtatnunk az agyunkból, mint a szívünkből.

Mégis: tapasztaljuk, hogy jelenünk a mai „pásztorokat” lemosolyogja, s a mai „bölcseket” igyekszik a kasztból kivetni. Bizony, a primitív, a visszamaradott nézi le itt az eredendően, természetesen egyszerűt; szimpla, egysíkú anyagtudós a bonyolultabb, több síkon egzisztáló életkutatót. Megteheti. Megtehetik. Mindenkinek szabadságában áll a szabadságát szűkíteni vagy rosszul használni. Butának vagy őrültnek nyilvánítani a gyermeki tisztát vagy a túlgondolót. „Nem tudják, mit cselekszenek.” Hamis ok: hamis következtetés. Hamis cél: előbb-utóbb hamissá torzul az igyekezet is. Így hát legyen elnéző, akit lenéznek. A csillagok és a lélek mély biztonságával legyen az. Ne sértse a „felszín fecsegése”.

A látszatra „fentiek” között ma ő uralkodik, a valóban „lentiek” között pedig a megrögzöttség. Amott az alázat hiányzik, imitt a szellemi kíváncsiság. Fájdalmas dolog ez. „Szülessék meg bár ezerszer is Krisztus Betlehemben és nem benned – örökre elvesztél.” (Angelus Silesius)

Krisztus ezért akiknek hírt adott, felelősséget is adott. Akik akkor – a többiek helyett is, szinte a többiek képviseletében először megláthatták, először találkozhattak Vele, azoknak, azok utódainak ma sincs mentsége. Sem a gyávaságra, sem a lustaságra, sem a közönyre. A hírt széltében-hosszában, horizontálisan és vertikálisan terjeszteni kell. Kopogtatni kell az ajtókon – sőt olykor dörömbölni talán –; mindenki ajtaján. (A Heródesekén, a farizeusokén, az álírástudókén is.) Mert végső soron senki sincs kizárva. Mindenki fogadhat. Krisztus óta az emberen múlik – legnagyobbrészt – az ember.

Csak élni kellene végre teljes mélységében ezzel a kegyelemmel. Tudni, amit hiszünk. És hinni is azt, amit tudunk már.

Az új évezred ezt várja tőlünk. A pásztorlelkű bölcseké lesz a jövő.

„Tövit töröm s a gallya jut.” Egy korai József Attila-vers motívuma. Annak a gyakorló szakasznak a rögzülése az életidőben, amikor a költő még rosszul céloz: azt hiszi, az a töve a bajoknak, ahol már az elágazás burjánzik. A vers – legalábbis felszíni hangzata – profán dologról szól; arról, hogy az ember szakadásig igyekszik, s alig kap valamit ezért cserébe. Pontosabban: nem azt kapja, amit érdemel. Lám, a tövével foglalatoskodik, s mégis gyér gallyacska a fizetsége. Aztán a fatörzsből – gyors metamorfózis! – tőke lesz, „a” tőke, amit – sérülés ide, csonkulás oda – meg kell dönteni. A vers magasból indul, de a röppálya hirtelen lekonyul, és a téma a földre koppan. Ami az esést túléli és újra szárnyal, az a „tövit töröm s a gallya jut” rezonanciája, más és más szférában. A sokszor és sokféle képzettársításban elhangzó panasz. A hiábavalóság, a csökkentség érzete: hogy a mindent akarásból úgyis csak egy silány részecske sikerül. A világ ügyeiben és az önügyekben – ami végül is ugyanaz. Ha tisztes öregséget készítenél mindenkinek, legfeljebb csak a definiálható éhhaláltól mentheted meg őket. Ha védelmet követelnél a gyengének, elérheted, hogy verés előtt a kötél ne ázzon. Teremthetsz állati körülményekből félállatit. Mosókonyhából albérletet. Albérletből örökös teher-lakást. Talán kivédheted az infarktust, ha képes vagy szorongató neurózisaidat becézgetve a kebledre vonni. Létezni akarsz, s megköszönöd, ha hagynak vegetálni. Megrendítő és elringató, határtalan tenger-szerelemre vágysz, hogy aztán kénytelen-kelletlen elheverj egy-egy bányató szortyogó-fortyogó büdösében. Egyáltalán: ide nekem az oroszlánt is! Aztán – rohadt realitás! – fintorogva bár, de lám, csúsztatjuk a döglődő egeret is zsebre. Szabadság – ordítjuk, végre szabadság, ezt ordítjuk boldogan. Később aztán nagyon fel vagyunk háborodva. A tövit töröm s a gallya jut! – ezt kiáltjuk, ha nem is ebben az irodalmi formában, ha nem is ügyelünk a szabatos fogalmazásra, hanem egészen köznapi szidalmakkal s egészen kamaszos méltatlankodással: hát velünk végül is mindent lehet?! Hát ebben a keserves életben csak ennyire mentünk miközben törtük a tövét hű de szorosan, hű, de lankadatlan, hát csak ez sikerült, ez a néhány hitvány gallyacska, legfeljebb – no bumm – egy-egy tetves ág, mennyei szerencsével az is? Hogy van ez, kérem szépen, hogy van ez itten?

Fejszét kell cserélni? A csorbult eszközt köszörülttel felváltani? Ezen múlik? Nosza! És aztán? És aztán? Te bolond. Szaporábban, daraboltan hullanak a gallyak, s csak szóródik a szemét még többfelé. Egyébként nem történik semmi.

Bamba szituáció. Ácsorgás. Nézzük a kezünket, mint a hónapos csecsemő. A tövit töröm s a gallya jut – józan ésszel nem lehet megérteni. Bárki bele is őrülhet nyugodtan. Olyik bele is őrül. A másik az effajta döntögetést meghidegedve abbahagyja. Felszedi a heverő gallyacskákat, befűt a forgáccsal. Tűrhetően megvan. Vállat von. Nem olyan hosszú ez a közepes banzáj, ez az úgynevezett élet, a halálig. De mindig akad – s nem is kevés, aki azt képzeli, addig vagdalkozott, amíg neki sikerült, neki aztán igen, tövet találni körös-körül, oldalvást az ág-bogak helyén. Csapatot alkot és hozzá ideológiát. Itt aztán nincs segítség. A káprázat foglyait a rövidlátó lelkesedés, szédült vagdalkozás időnap előtt a sírba viszi, s a megcsupált gallyak serkenve, még szemérmetlenebbül tekerednek tovább. Csakazértis!

József Attila később – az érettség bizonyos fokán – a fejszét letette. Rájött: talán az ásó az, ami a tőhöz használatos, s arra, ami a felszínen van, ollót csattogtatni célszerűbb. Félre a fejszével! Gallyazzunk, ha muszáj, adjunk egy kis pofát neki, nyesegessünk, de előbb a gyökeret tárjuk fel; nem mindegy, mit irtasz, mint ahogy az se mindegy, mit öntözöl: a sátán bozótját vagy az isteni erdőt. Meg kell vizsgálni. S ha nem az: hát ki kell forgatni. Ha tövét szakítottad, veszik is a töve. Ha pedig a fogadó talaj a mérgezett – vagy alant az a bizonyos „titkos féreg foga rág” – láss hozzá, és a földjével foglalkozzál. Tövét gondozd, és akkor majd a tőről részesedsz.

Csak hát a kitakart látványt is el kell bírni. Eligazodni és dönteni. Mi? Mit? Hogyan? Az egyenes feleletet kurta kérdőszavak vonzzák.

József Attila a gyökerek közé behullott. Még odapillanthatott, a ködön át, a zsenialitás sejtelmeivel, de már erő híján. Épp csak a megrendülésre futotta.

 

Az Isten itt állt a hátam mögött

S én megkerültem érte a világot.

 

Humusz lett ő – áldozat.

 

És most hagyjuk ezt a mégiscsak leegyszerűsítő „kertészkedést”. Az effajta képes beszédbe nagyon bele lehet szeretni. Sőt ha nincs mérték, el lehet veszni benne. S az olvasó „szólongatását” is hagyjuk. A tegező felszólítást, a számonkérést. Az egyes szám második személy védekező álságait (mintha rólad lenne szó, s nem rólam). Jó lenne mellőzni a többes szám első személy felmentést sugalló kollektivitását is (mintha csak általában lenne szó rólunk, s nem megkülönböztetetten, kedvetlen barátom, mégiscsak rólad)!

Ezennel átköltözünk harmadik személybe. Hozzájuk, melléjük. Akik a tér ugyanazon kivetített pontján éltek, itt: Magyarországon. S bár egymástól nagyjában függetlenül, mégis ugyanoda jutottak. A tő közvetlen közelébe. S kegyelmi tudásuk formája szerint szolgáltak onnan híradással.

Három, égre függesztett fejfa. Három, széltében-hosszában betöltött kereszt. Érkezési sorrendben.

A születés szinte egyidejű. Még az első nagy világborulás előtt. A kivonulás is csaknem azonos. Átívelve a második nagy világ-borulást.

A rendelkezésükre álló évtizedek száma – a bűvös hét – is majdnem ugyanaz. Várkonyi ebben egy kis ráadást kapott: a másik kettőhöz viszonyítva még körülbelül hét évet. A „felső elgondolásba” az ilyen csekély plusz-mínusz kilengés, nagyvonalúság belefér. Sőt ez hitelesíti, szemben a mindig mániákusan pontos babonával.

Három ember, dicsőségben, siker nélkül. Mert közülük Kodolányi rövid sikere a teljes sikertelenségnél is félrevezetőbb. Mindig „mellészerették”, „mellékoszorúzták”, sztorit habzsoltak ott, ahol ő pedig leírta a való történteket.

Egyiküket sem ismertem személyesen. Bánhatnám, nagyon bánhatnám, mégsem bánom. A hús-vér találkozások az egyszerre mélyen és magasan egzisztáló „küldöttekkel” mindig veszélyesek. Mivelhogy az „ismerkedő fél” rendszerint még csak ott lapul középen, s amit onnan lát, azt túlbecsüli. Akit, amit talál: összehasonlítja saját, előre gyártott képzeteivel. Nem stimmel, sehogy se stimmel! S ez kiábrándító. Mert a magunk gyúrta bálványnál nincs szebb. A valóság viszont ritkán árnyéktalan. A fenség ritkán – talán sohasem – maradéktalanul fenséges. A kínlódó gyakran kínt okoz. A rajongók pedig könyörtelenek. Nincs a szívükben megbocsátás, elnézést csak „lefelé” ismernek. Bár a legjobb szándékkal, de a „mesterről” fecsegni kezdenek. Elcsámcsognak az emberi esendőn, az ellentmondásokat megcsócsálják; a pillanatnyi benyomást, a perc viselkedését emelik örök érvényűre. Anélkül hogy voltaképpen hazudnának vagy megfigyeléseik teljesen hamisak lennének, a képet valahogy mégis félreviszik. S végső soron maguknak ártanak ezzel, mert a személy leszállításával akarva-akaratlan lefokozódik bennük a tanítás is. A hívek – mohó kíváncsiságukban, türelmetlen szeretetükben – póruljárnak.

Élet-tanúnak lenni: kitüntetett barátságban, választott testvérségben vagy fogadott gyermekként – ó, az más! Mit nem adnék érte. Mit nem adnék érte. De erről lekéstem: Lustán születtem. Halogatva-vonakodva. Minden értelemben.

A steril szöveg, a „hagyaték” a részem. Az ezzel való, igenis, örömteli bajlódás. Nem „tanulmány szinten”. A szakrális műről való „ismertetés” vagy „elemzés” csak szellemi képregény, a legtöbb esetben. Besűrítés vagy éppen felhígítás – kényszerűen az. Csak annak a néhány „továbbgondolónak” van rangbéli esélye. Mert egyébként ki mindenki értékel itt! Uram isten. Aki a dolgokat tudja, azt is tudja: ezt nem sértésnek szántam. A kristálygömböt kormos kézzel is meg lehet forgatni. Csillogtatni. Sőt a tudatlanság ma már nem biztos, hogy bocsánatos bűne! – össze is lehet téveszteni (tévesztetni) akármiféle ördögien hasonló közönséges üveggolyóval. S ez a rosszabbik rossz. A maga nemében ilyenkor is születhet „briliáns dolgozat”, csak persze, a tárgy lényegétől idegen. (Mint amikor a babuska a királytigrisre magabiztosan rámutat, s közben elgügyögi, büszkén, pontosan, mi mindene van – a Misi-cicának! Meg is dicsérik érte. Eleinte! De előbb-utóbb – hogy helyesen azonosítson – rá kell ám paskolni a kezére.)

Kevés az autentikus beszélő. S ezek a kevesek szüntelen érzik a szomorúságot (néha szégyent) mások alacsonysága miatt. Észlelik a közlések kiszolgáltatottságát. Amikor a titokból nem feloldás, hanem összebonyolítás lesz; az egyébként oly áttetsző pedig megvilágítás helyett inkább megzavarosíttatik; s a „hozzászólás” nem érintettségből, hanem hovatovább üres divatból fakad. A hozott, nedvdús transzcendens intelligenciát a pusztán anyagban szerzett, szárazon zörgő műveltség váltja fel s próbálja nagyképűen helyettesíteni azt; részleteiben olykor találóan, csak éppen tragikusan magára hagyva (szerencsétlenebb esetben meggyalázva) az egészet.

Én bizony nem merek, nem merek róluk írni. Köréjük írom, a lábaikhoz gondolom, amire – általuk is – jutottam.

Általuk is, de természetesen nem csak a „nagy triász” által. Hogy most mégis, szinte kizárólagosan rájuk támaszkodom, azt megszabja a téma fegyelme. Ők nyilatkoznak a legrokonibb módon, magyar jelrendszerben, ugyanarról. S mindhárman ott pihennek a feltárt és gondozott tő közvetlen közelében. Már nincsen munkaeszközük: fölöslegesült minden, amit oly biztonsággal forgattak; filozófia, vallásbölcselet, embertudomány, földtörténet, varázsos teremtőerő, a szólás és írás tehetsége már ugyan minek nekik? Nekünk kell az, amit mindezzel – ezek segédletével! – a létből az életbe visszahoztak. Nekünk kell az a szemünk elől erőszakkal lemeszelt dimenzió, a leltár éléről durván, árulkodóan kivakart istenség, a mérlegbe be nem kalkulált szellemérték. Nekünk kell a végtelen perspektíva, merthogy egyre inkább úgy tetszik, karámból karámba terelnek minket, s mi hagyjuk magunkat, a legkisebb résen is uzsgyi, mi már boldogan csusszanunk keresztül, s még az a képességünk sincs meg, hogy a helyzetet – az újban a régi kelepcét – rögtön észrevegyük. Eddig csöbörből a vödörbe. Aztán ha hordóba: van-e ok a lelkendezésre?

Mi akarunk szabadok lenni. Mi akarunk szabadok lenni. Kalauzok jártak előttünk, számolhatatlanul sokan. Ők hárman is. Egyenruha nélkül. Magányosan. De mi balgák voltunk mindig. Jobban bíztunk az ilyen vagy olyan hivalkodó formaruhában. A testületi „jelzőtábla-mutogatókban”. A valójában egysütetű álvezírek különféle, igézően megtévesztő stílusgyakorlataiban. Jobban szerettük a tömegesség langymelegét, mint a kiválással járó átmeneti vacogást. S akik a tömegbe szorulnak – egymás sarkára lépve, araszolva –, sehogy se láthatnak túl egymás feje búbján.

Körülbelül itt tartunk most. Szorosan egymás mögött. Csoszogva, tapadva-lökdösődve, izgatottan. És nagyon reménykedünk, megint! Mivelhogy valami ajtó mégiscsak kinyílott. De a kapu, az a kapu, zajtalan szárnyaival – még a falba simul. Félek, nem vesszük észre. Vagy az irány más, vagy csak elmegyünk mellette. Hiába – a terelés: többnyire elterelés. Nehéz a sodrásból kiállni. Pedig hívnak. Néven szólongatnak. A három megnevezett is: Várkonyi, Kodolányi, Hamvas. A legutóbb, az előbb és a legkorábban dolgavégzett.

Van, aki teljesítményüket, találataikat lefitymálja. Biggyeszt. Megírták ezt már mások, másutt, régen. Nem új. Csak ismétlés. A tudálékosok neveket is sorolnak, azoknak a nevét, akikre választott embereim gyakran hivatkoznak maguk is.

Ismerek egy apáról fiúra szálló társasági játékot. A játék elején az indító mond egy értelmes, összefüggő mondatot. Ez az alap. Fülbe súgja. Az első a súgást átadja a másodiknak. Az a harmadiknak, ahogy ő hallotta – s így tovább. Időnként valaki hangosan kimondja: nem az eredetit, hanem amivé torzult. Amivé torzították, mulatságból szándékosan, süketségből akaratlan. Minél nyakatekertebb, minél cifrább baromság keletkezik, annál nagyobb a taps, a siker… Hát körülbelül az ilyen „egyénien jópofa”, olykor bravúros szövegkimódolókat becsüli meg a környezet is, akik pedig azt az egyetlen alapigét még tisztán kihallják, vagy a zagyvaságokból kihámozva tartalmában ugyanúgy kiáltják világgá, utánzóknak minősíttetnek.

Ha egy gondolat végigvonul az évezredeken, s fölbukkan hol itt, hol ott, makacsul, akkor és ekkor is, hol olyan, hol ilyen, a továbbhordozóra is jellemző sajátos szellemi fűszerezettséggel, lelki illattal, a fiziológiai meghatározottságoktól, az éppen konkrét időtől és tértől sem függetlenül: az nem utánzás, hanem egybehangzás. Ismétlés csak annyiban, amennyiben erre az ismétlésre – felületességük, figyelmetlenségük, restségük okán – az embereknek szükségük van.

Persze, eretnekség vádjával is ki lehet átkozni vagy éppen ebben-abban flegmának, vagy ehhez-ahhoz képest dogmatikusnak tartani őket. A támadások közül ez a legfájdalmasabb. Amikor két szín üti egymást, árnyalatai miatt. A zöld a pirossal hamar kibékül, sőt harmonizál is (rafináltan) vele; a kék a szürkét egyenesen vonzza, a barna és a lila összesimul, a fekete és a barna is megfér újabban valahogy; a fehér és fekete együtt pedig maga a kiegyenlítődött elegancia. Csak a napsárga nem illeszkedik a kénsárgához, az okkersárgához, a narancssárgához; a smaragdzöld a méregzöldhöz, a türkizzöldhöz, a mohazöldhöz; a vérpiros a bordóhoz vagy a rózsaszínhez; és a kék valamennyi fajtáját legjobban az égi kék, az „azúr” taszítja. Nagy igazságtalanság, de így van. Nehezebb békében élni a másképpen ugyanazzal, mint a tökéletesen ellentétessel. A hasonlóságon belül minden eltérés irritál, késztet a „kiigazításra”, amíg a nyilvánvaló különbözés hidegen hagy: mert tulajdonképpen – mit hazudjak? – az igazában nem érdekel minket. Az egyikhez közünk van, a másikhoz nincsen. S amihez közünk van, azt bizony meg is szenvedtetjük. Úgy látszik, ebbe bele kell nyugodni. Úgyis tisztázódnak majd a „pontatlanságok” – pofonegyszerűen tisztázódnak –, de hogy már itt, vitában és szenvedélyben, azt nem hiszem. Nem tudjuk, nem tudhatjuk, valójában milyen az a szín, amelyben ott minden árnyalat egybeolvad. Majd elválik. Nem ez a találgatás a sietős. Hanem a választott „colourt” következetesen alkalmazó „piktormunka”. A szellemi kisvállalkozás bátorsága, szorgalma, szemben a folyton hőkölő, lusta, „leállamosított” tudattal. A szó szerint is „elbaltázott” emberügy rendezése emberügyi szakértők bevonásával, kóklerek, pancserek és kufárok helyett. Hajlandóságból köthető szövetség a mindenáron kötendő szövetkezés helyett.

Szövetség abban, ami ingathatatlanul igaz és Egy. De alázat, és a különvaló szelíd elismerése abban, hogy ez az igaz és Egy senkiben sem jelenhet meg ilyen vagy olyan fokú csorbítás nélkül. Mert a Kép tőlünk hiányzó cserepe mindig egy másikunknál van. Zajlik a csöndes cserebere; táblánkon a türelmes illesztgetés. S közben a kibicek gyakran a kezünkre csapnak. A kibicnek semmi sem drága: mert hogy a játszma érte is folyik, még nem tudja szegény.

Három emberszellem – talán már szellemember – ránk hagyott hagyatéka. Válogathatunk belőle. Közpréda. Szerencsére és sajnos.

Egyetlen szóval sem éltek vissza annyit, mint a szellemmel, mondja Hamvas. Persze minden szóval visszaéltünk, s visszaélünk ma is. Senki sem lehet biztonságban afelől, hogy nem követ-e el szentségtörést, miközben „szentségfelmutatás” a legőszintébb szándéka. Így aztán illesztgetjük – az irgalmat is belekalkulálva – egymás mellé az éppen illeszkedőt.

A töve és a gallya…! A töve vagy a gallya, ami körül mostanság a buzgalom akkora? Hamvas úgy szól, hogy a mai világ belső magvát kell alapjában megújítani, mert enélkül mindaz, amivel az ember gyógyítani kívánna, maga is megromlik a középpont romlottságától. Az elrontott életrend első okát kell megkeresni!

Megtörténül-e ez? Történik-e egyáltalán ebben az irányban oknyomozás? Hallgatnak-e a szakértőkre, akiknek hiteles névsora, tekintettel a „nevezetes névtelenek” megnevezhetetlenségére, nem közölhető”?

A politika és az erkölcs kettészakadt. (Nem napjainkban: már régen.) A hatalom igazság nélkül maradt. Amit már Pascal is látott: vagy az erőt kéne igazságossá, vagy az igazságot erőssé tenni. Elavult követelés? Ma, amikor a nyomorultak, betegek, nincstelenek, öregek vérlázító igazsága nem érdemel mást, csupán unos-untig hangoztatott, de a gyakorlatba még véletlenül sem átültetett híg „együttérzést”? Ma, amikor földi-világszerte ismét és nyíltan a pénz diktál, nálunk azzal a speciálisan ravasz formájával, hogy egyáltalán nincsen. Ez a megbízhatatlan akadozó-tünedező pénzecske rángat ide-oda, esetenként meg is erőszakol, de mindenképp egyenként szabályoz minket: hogy abból, ami végre nagy kegyesen jogilag meg van engedve, mi az, amit meg is tehetünk tényleg.

Az állam vezetése mindig hasonlított arra a zenei tevékenységre, amit a karmester tölt be, mondja Hamvas. A partitúrát kéne vezényelni, a partitúra az egyetlen rendszer. Az államvezetés abban a pillanatban bukott el, amikor a karmester nem ezt vezényelte, hanem a saját önkényét… Ma – ebben a percnyi léthelyzetben – annyit módosíthatunk, hogy talán már nem is annyira „saját önkényről” van itt szó némely dobogó tetején. Már nem a hamleti meghatározás érvényes, amely szerint „őrült beszéd, de van benne rendszer!” (akár önkény-teremtette is), hanem annak az ellenkezője: „Józan beszéd, s rendszer valahogy még sincs mögötte!” Félő, az állványról nemcsak a Nagy Mű partitúráját sodorták le a rossz szelek, de mindenféle kottalap hiányzik. A dirigens csak úgy megszokásból, bizonytalanul, találomra bökdös a levegőbe, széles gesztusokkal, izzadtan, maga is titkoltan remegve. Néha koppint a pálcával egy erélyeset (ez önbizalmát ideig-óráig visszaadja), a zenekar pedig fütyül rá, a tagok duzzognak, „fumigálnak”, s ki-ki a maga hangszerével a maga nótáját – vagy azt az ősrégi darabot mégis, csak úgy emlékezetből – elcincogja. Ebből a macskazenéből kéne az eredeti dallamot kiszűrni. Aztán – szüntelen dúdolás közben – a partitúrát laponként összeszedegetni. Beszámozni. Visszacsempészni. „Karmester úr, csere van!” – hallatni a határozott lábdobogást. S előkotorni, kinevelni a tárgyban vizsgázott, szigorú teszt alapján választott újat; sok-sok próbával képessé tenni, hogy azt a gyűrt-simított kottát ne csak nézze, de lássa is. Ne csak leolvassa, de értse is. Ne csak vezényelje, hanem át is élje. Mit tudom én. Mit tudom én, mit tehet ez a szerencsétlen, lezüllesztett zenekar: mozgósítható-e még valaha, a szabvány alá duplán lesüllyesztett zeneárok mélyén. Ismerik-e még a ledorongolt szólisták, mikor, a partitúra melyik pontján kell egyedül és helyettesíthetetlenül belépni? S hol az a pont, amelytől kezdve a kiválás már elválást jelent; elválást az Egésztől, s az élmény dúsítása helyett csak érzékelhető harmóniazavart? A szólista sohasem hagyatkozhat csupán a karmesterre. Neki csukott szemmel is birtokolnia kell az időt, ami előszólítja és visszahívja. Hogy közben a karmesterre is figyelmez: az részben gyanakvás, részben konvenció, részben kollegialitás.

Ezt a „zene-világot” is el kell hagyni. Nagy a kísértés: letapadni egy-egy csábító formánál, amiben a dolgokat végre – legalább közelítőleg – megtaláltuk.

De bizony mégis az „egyenes beszéd” a legnehezebb! Hogy volt Éden. És elvesztegettük. Legfőbb bizonyítéka, hogy volt: a szörnyű hiányérzet. Az égő kérdőjellé görbült gerincoszlopok szerelme. Az üres csípők kettőspontjának várakozása. A lecsillapíthatatlan sóvárgások. Ahogy a hirtelen megkívánt sós mogyorót mohón a szánkba vesszük. Ahogy aztán később a nyelv unottan félrelöki. Ahogy egy kendő szélén végigfutó ismerős csík látványába bele tudnánk halni. Ahogy aztán végül a legszebb naplementének is háttal állunk. Nem az; nem az itt semmi. Folyton mérjük, folyton hasonlítjuk – tudva vagy tudatlan ezt a sokféle változatos semmit ahhoz a Valamihez, ami egynemű és változatlan.

Az elveszett Paradicsom, mondja Várkonyi. Aranykor, mondja Hamvas. A Vízözön világa előtti világ, mondja Kodolányi. Nem röstellik: egy kinyilatkoztatást ismételnek. Több más ismétlő nyomán. Mentik, ami menthető: a létkatasztrófa fekete dobozát. Mikor volt és mi volt ez a katasztrófa előtti, bűnbeesés előtti, „zendülés” előtti lét – gyerekes kérdés, ami az időre vonatkozik, különösen. De minden bizonnyal korlátlan lét volt, ahol a látható világ természetes módon kiegészült a láthatatlannal. Hamvas szavai. Az én kiemelésem. Természetes módon! Ó, Isten! Természetes módon. Valahogy hasonlóan, mint ahogy most az utcaseprőt láthatom az ablaküvegen át. Valahogy úgy, mint ahogy a harminc éve halott házmestert magamban felidézem. De mégsem a világosságtól és távolságtól függő szemlencsével, nem is emlékező reprodukcióban. Ennek az akkor-természetes módnak a természete: ez a titok. A két világ magától értetődő, hétköznapian valóságos egysége. Mert ma már csak kukucskálunk: ahol a roppant szakadás egyenes, kemény vonala némiképp felhullámzik, a rést keressük. S nem mindig avatott kézzel tágítgatunk. rajta. És Odaát is óvatosabbak. Lerángatni – csak úgy ukmukfukk – nem hagyják magukat. Jön, aki jön.

Az ember akkor harmóniában élt Istennel, a világgal és önmagával. Halhatatlan lény volt, tehát tökéletes. Várkonyi szavai. És most: az ember halálra szánt. Ön- és közveszélyes. Még az Isten sincs tőle biztonságban.

A „Vízöntő” népei lettünk, olyanok, amilyennek Kodolányi a Vízözön-ben megírta. S csaknem úgy élünk, ahogy Várkonyi a vízözön előtti földet apokaliptikus képekben látta. Közben még „tökéletesedtünk” is: boldogtalanságban, a bűnben való csököttségben, és mindenek felett kegyetlenségben. A jajszó – a valamelyest ártatlanok jajszava – nemsokára megint eléri az Ég küszöbét. Civilizált barbárság ez. Hamvas szavai: a tudattalan, mint megáradt óceán, az emberi tudatot elborítja. Ez a mai ember sorsában az özönvíz. Már nem fenyeget. Már itt is van, és az emberiség nagy részét már el is borította… A magasabb függ az alacsonyabbtól. Az ember fejjel lefelé kezd élni.

Nem elég, hogy kívül – de ebben a pózban!

A földet szaglászva, az égre rúgva! Kényelmetlenül, nehézkesen, és épp ezért hogy annyira ingerülten, nem is csoda. Feloldhatatlannak látszó paradoxon: ahhoz, hogy az ember ismét magasabbra lásson, talpra kéne pattannia. A száznyolcvan fokos fordulat megtételéhez szükséges energiaforrás viszont a magasban van. A „fölszippantó” kegyelemre pedig nem lehet számítóan számítani.

A kézen állás gyakorlata még a földnek se jó. Nagyon kicsiny körben lehet csak matatni, a felszínen mindig, és mindig csak fél kézzel, mert az ingatag egyensúlyt valahogy tartani kell. A föld is el van hanyagolva. S ennek oka éppen a túlságos földközeliség. A begörcsölt kézállásból – praktikus szempontból is egyre nyilvánvalóbb – váltani kéne. De nem megy az, hogy rögtön talpra! Végzetesek, sőt: komikusak az esések. A négykézláb már az állaté; s mi nem mehetünk semmiféle miattunk korcsosult, tőlünk lemaradt, értünk deformálódott állati vállalásba vissza, legfeljebb feloldhatunk majd egykor minden állatit, ha már mi magunk végképp megtisztulunk attól, ami éppen olyan-amilyen állattá tette őket. Befogadhatjuk az állatvilágot. Ami fölösleg beléjük költözött, belőlük költözött oda. Várkonyi mondja, Lorenzre hivatkozik: az állatvilág nem egyéb, mint szétdarabolt ember. Hamvas a kígyóban látja az önmagába száradt Én kivonatát, a hangyában pedig a monoton, bemerevedett „nyüzsgés a nyüzsgésért” kollektivitást. S víziójában előrajzolja a jövő madár-rovarát, az újabb „visszamaradt” embert. Elnevezi csirihaunak. A csirihau az a lény, aki rend nélkül, vezetés nélkül, civakodásban, marakodásban, kapzsin és vérszomjasan, szeretetet már hírből sem ismerve él, ráadásul a saját „realitásával” teljesen megelégedve. A sárkánygyík még nagyszerűen elborzasztó. A csirihau már csak undorító, kisszerűen. A csirihau az, amivé nem szabad válnunk; a csirihau az, amit nem szabadíthatunk magunkból tömegesen a világra. Egyáltalán: ne képezzünk újabb állatokat, ha még gyengék is vagyunk a jelenlegieket megváltani. Nincsen számunkra négykézláb. Egyetlen aktuális mozdulat van: lassan, nagyon lassan, bármily groteszk csavar vagy mosolyt fakasztó billegés után, átmenni térdelésbe. Ez az a helyzet, ami most az emberen múlik, amit megtehet, a nyaktörés kockázata nélkül, vagy az előbb-utóbb sárba fulladás helyett. A térdelés pozitúrája, amelyben a kéz művelésre és fohászra egyaránt szabad, és amely állapotban már tőlünk függ a pillantás iránya. Ahol mindenki térdel, senki sem megalázott. Egyik sem telepszik a másik hátára. A handabandának, helycserének tehát nincs oka.

A „tornacsarnokot” is hagyjuk. Vissza az egyenes beszédhez: az ember nem ott kezdődött, ahol már kificamodott, lesüllyedt állapotában a tudomány rátalált. Hamvas az Égi Embert nevezi primer embernek, a primitív ember már csak lemaradt csökevény. Várkonyi régi emberről beszél, s a vademberrel nem azonosítja. Kodolányi felidézi Gilgamest, aki még kétharmad rész isten, és talán ezért képes arra, hogy a választóvízen az új világ magvait átvigye. Mi azonban eredményeinket az elkorcsosultan lehanyatlott „leletember-félékhez” viszonyítjuk, s az imigyen könnyedén kimutatható fejlődéssel ugyancsak nagyra vagyunk. A hagyományt egyezményesen lenézzük, ájultan fejet hajtunk kizárólag a tudománynak. Mert a hagyomány korhol és ránk pirít, a tudomány viszont hízeleg nekünk.

A tudomány persze nagyon fontos. Különösen a magával az anyaggal közvetlenül foglalkozó tudományok „felfedései” nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy a fent meghirdetettet a lent-ben is tetten érjük; mintegy hozzáemeljük a rendíthetetlen felső világhoz a leszakadt, képlékeny alsó világot. A pusztán ideológiai érvvel szemben a tudományos érvnek mindig igaza van, egyebütt azonban a tudomány sokféleségében is a hagyomány beosztottja; ha a tudományban kétely támad, a hagyománnyal kell összemérni. Mert – Hamvas mondja – hagyomány csak egy van: mint ahogy egy emberiség, egy szellem és egy Isten. Ez az egy azonban, bár mindenütt ugyanaz, időkre, népekre, nyelvekre alkalmazva jelentkezik. Ezért – gondolom – a hagyományt lehet és kell is aktualizálni. Éppen ez a spirituális lecke. Az örök hozott és a menet közben szerzett szüntelen összevetése. A tudományellenesség butaság és veszteglés. A tudomány abszolutizálása viszont gőg és csapda. Mert: nem a tudomány mondja meg, mi igaz a mítoszból, hanem a mítosz, hogy mi igaz a tudományból. Várkonyi higgadtan szól, mit bánja, ha meg is kövezik érte. Kodolányi pedig elmeséli, milyen az, amikor a „függetlenült” történelem játszik önállósdit, a logikátlanságok, következetlenségek, árulások, hiú reménykedések, fogadkozások és közáltatások, a vérfürdők – összességében a jó iránti tehetetlenség- mindenkori világát meséli el. A világot, amely fenyegetett állapotát az utolsó percig nem veszi komolyan. S ez: az a világ is, amelyben mi élünk, lényegében aligha különbül.

A vörös „Jel” most nem az égből közelít. A baljós zümmögés most egy nagyon is földi pokolgép ketyegésére váltott. Többé nem szorulunk „külső” büntetésre, holmi kicselezhető vízáradatra; mi magunk fogjuk megbüntetni magunkat. Tűzözön által. Az sokkal „hatékonyabb”. Ez is haladás a fekete mezőben. A potenciális üdvtörténet során először történik meg, aminek tán csak nem szabad megtörténnie: az ember időt s fáradságot nem kímélve, saját eszével, a tulajdon két kezével állítja elő azt, amivel a saját korát elpusztíthatja. Az atomfizika – a kor reprezentatív tudománya – előreszaladt. Most Ádám haraptatott a tudás almájából újra egy jókorát az ezt még morálisan megemészteni képtelen, az erre még éretlen emberiséggel. Most már köpni késő – most már nyelni kell. Fölerősödni az óriás falathoz. Fölgyorsult az evolúció, minden nagyon közel van. Kozmikus méret szerint tapintásnyira. Az összeomlás is de az evolúciós váltás is, magasabbra. Csak százezer évre érdemes berendezkedni, mondja Hamvas, de ezzel nem lazsálást hirdet, hanem túllátást az apró-cseprőn, megbirkózást a folyton változóval. Mert azt is mondja, szánalmas és bárgyú reménykedés, hogy a világ megjavul, a válság szépen elmúlik, és a történet (a személytelen izmus) csak úgy magától, tőlünk függetlenül az emberiséget a boldogsággal meg fogja ajándékozni. Könnyezni való baromság. „A világ javulása az én javító tevékenységemtől függ. A világ megváltozását csak a magam megváltozása teszi lehetővé” – mondja egészen egyszerűen, egészen személyesen. Várkonyi programja is ehhez csatlakozik: a kimondás, a megnevezés, a dolgok értelmének fölfedése teszi teljessé az életet, mert megadja az anyagi, testi lét szellemi, metafizikai jelentését. Kodolányi pedig eljut a „Vagyok, aki Vagyok” nyilatkozó hegyistenétől a mélybe szállt Megváltóig – az „Én vagyok” gyönyörűséges bimbójáig az emberi lényben. A „Megjelenés” óta át nem hárítható a személyes felelősség, de azóta megkérdőjelezhetetlen a visszajutás lehetősége is egyben.

Ez a lehetőség azonban nem a Politikai Halálisten (Hamvas kifejezése) hajcihőjén múlik. A Politikai Halálistennek lehetnek – vannak is – szörnyetegei, voltak tetszetős hősei éppen: a hatalombitorlók és álüdvözítők; és (nagy ritkán) helyre ráncigálói annak, ami a folyamatos jelenben éppen elbicsaklik. Végül azonban: amott, színről színre, ügyeire, ügyködésére visszatekintve – ahogy Pilinszky írja – „a Kreatúra könyörög, leroskad, megadja magát”.

Szegény „fölértékelt” politika! Lássuk be, szerényebb státus illeti. Lenne bár csalhatatlan törvényszabó helyett a csalhatatlan Törvény végrehajtója. Sinkó Ervin is idejutott: ez életművének kulcsa, a „messianisztikus elem”. A nélkül a valami nélkül minden megfeneklik, a legforróbb is kihűl, a nélkül a valami nélkül minden rossz úgy megy el, hogy később – más göncökben – izmosodva visszatérjen.

A politikába nem érdemes „lelkestül” belebonyolódni. De nem helyes előkelően kivonulni sem. A hermetikus elzárkózás pedig lehetetlen. Amit érdemes, ami helyes és amit talán lehetne: a politikát szüntelen kontroll alatt tartani, utasító „halálistenségétől” megszabadítva csupán felhasználni az átmenetben.

A felület iránti érzék teremti a történetet – mondja Hamvas. Pascal után. („Az ember érzékenysége a kicsiny dolgok és érzéketlensége a jelentősek iránt különös értékfelcserélésnek jele.”) Pascal pedig Püthagorasz után. („Abban a pillanatban, amikor a középpont iránt való érzék elvész, belép a felület érzéke.”) De ez nem von le semmit. Sőt. Tripla impulzus. El a talajfelszíntől. A tő irányába. Arra a tájra, ahol Weöres Sándor kirándulóangyal oly otthonosan mozgott, amíg vissza nem csábították az égi hasonlók. Ő kegyelemből élt a „belső körön”, elejétől végig. A többségnek azonban el kell jutni, legalábbis elindulni oda. S már nem kétharmad-istenként, mint Gilgamesnek. Nem lehet már bennünk az „istenit” pengeéllel kikerítni: az – a Golgota óta – a vérünkkel keveredett össze. Akhillész egy pontján volt csak sebezhető. Nekünk minden porcikánk sebezhető már – s ahogy Török Sándor, az alázatos tanító-tanítvány mondja: nekünk az egyetlen sebezhetetlen pontot kéne kitapintanunk végre. S ebben a gondolkodás segít elsősorban. Az antropozófia doktora, Rudolf Steiner (az egyik árnyalattól némiképp vitatott másik árnyalat) mondja: a gondolkodásunkról való szüntelen gondolkodás. A kapott eszmét a gondolkodásunkkal kell sajátunkká tennünk, különben az ember megint szolgaságba kerül. Márpedig az a birodalom, ahova tartozunk, végső soron a szabadság birodalma. Ez a büntetésben az az ajándék: az ember amiben vétkezett, éppen abban tökéletesedhet. A gondolkodás eszköz a korrekcióra, s a magasabb szellemi rang feltétele. A gondolkodás szülte tett – gondolom – azonban már maga a jóvátétel, s annak nyomán egy kitüntetett, felsőbb állapot alsó lépcsőfoka. A sorrend megszabott. Ugrándozni komolytalan. A Kozmosz gyors, de nem kapkodó. A Kozmosznak van méltósága. A Kozmosz normális. S egy bizonyos mértékig türelmes. De mindenképpen tervszerű. A nemző-szülői ölből idő előtt lemászott magzat, az elbitangolt gyermek, a csellengő kiskorú végre fölserdül, s ereje teljében, okosodva-megnyugodva már a Nemző szülő támaszára tér majd vissza.

Egyetlen egy állapot van – gondolom –, ami az átvilágító gondolkodás állapotánál is magasabb. Ez a mindenkori Terézia anyák (akár híresek, akár hírtelenek) már „átvilágított” állapota. A sűrített szeretet. A szenvedő „másokért” feladott „énesség”. A perctől percig áldozati élet. Ez mindennél több. Ez a tökéletes megfelelés a hívásra – a rés nélküli simulás a Mágnesként Vonzóhoz.

Hamvas, Várkonyi, Kodolányi. Isten reklámemberei, ha ez túl frivolul nem hangzik. Állnak a dús tárház előtt, s mindenkit hívnak, aki arra vetődik: a másutt már annyiszor bebóvlizott népséget szépen, ékesen, zengzetesen tessékelik beljebb. És a népség, ha egyáltalán „leáll” – nagy baj ez –, csak a kirakatot bámulja. A fényes kínálatot az üveg mögött. Úgy tetszik, ide nincs valutája.

Nemcsak a leírónak, az elolvasónak is van feladata. Mindennek vége, ha a „szövegek” csak elszórakoztatnak, de nem mozgósítanak. Hiszen már minden meg van írva – többszörösen, különböző módszerekkel elismételve, mint a lassú felfogású – már-már gyógypedagógiás! – gyereknek; mindenütt, minden nyelven meg van írva: magyarul is, Magyarországon. Minden meg van írva, és megvalósítva szinte semmi. Körös-körül inkább a cáfolat megvalósításával törődtek, s amit ma közel-távol látunk, „a megvalósult szocializmus” dermesztő látványa nem más, mint a megkísérelt sötét cáfolatnak a cáfolata. A napnál is világosabb kudarc. Aki a világ urának hitte magát, most a halál torkában van – mondja Hamvas. Aki kételkedett, habozott, félt, „realitásában” lett áruló – sugallja Kodolányi. Aki a véges értelmet szembefordította a lélek végtelen princípiumával, az öncéllá tette magát – mondja Várkonyi.

Van még egy szó, amelyikkel még a „szellem”-nél is gyakorlatiasabban, elbolondítóbban visszaéltek. Ez a szó: a nép.

A sok ember együtt még nem nép; a nép csak az a valódi közösség, amelyben az ember tevékenysége meg tud hatványozódni és meg is hatványozódik. A merő sokaság, a tömeg az ember egyéni létének lefokozását jelenti, a nép, a transzcendens eredetű ősközösség az ember egyéni létének felfokozása. Aki tömegben él, az értelmileg, érzelmileg, tevékenységében, tudásában, életének abszolút értékében lesüllyedt állapotában él. Aki viszont a népben él, az mindezek fölemelt állapotában él – mondja Hamvas, és összegez: a nép egyetlen feladata, hogy megszentelt életet éljen. Mit jelent ez? – kérdezem. Nem jelent sem kegyes sápítozást, sem belenyugvó, tompa tétlenséget. Nem jelenti, hogy az édes, mulandó perc örömódája meg volna tiltva. Azt sem jelenti sajnos, hogy a napi gyötrődés megszűnt egy csapásra.

Csak azt jelenti, hogy a nép végre olyan kocsiban ül, amelyikről tudja, körülbelül honnan jött és körülbelül merre kell hajtani azt. Aki a bakon van, legyen kátyúban a keréknél. Fönt éberen, lent készségesen. Fontos az útközben minden szakasza: minden mozzanat és tapasztalat; kívánatos a meg nem tiport, makulátlan nemzeti zászlók szélben lobogása. De a majdani megérkezés a legfontosabb.

A zökkenőket ki lehet bírni. A zsákutcából ki lehet hátrálni. A lejtő alja még egy új hegy lábához is vezethet.

De a sivatag. De a szakadék. De a mocsár.

A Pokolművek századunkban felgyorsult és fejlett technikájú működése így-úgy, de érintett mindannyiunkat.

Volt, aki szemlélődött, de hogy igazában

mi folyik itt, meg sem látta.

Volt, aki látta ugyan, de félelemből

hallgatott róla.

Volt, aki kényszer alatt munkát vállalt benne.

Volt, aki elő is segítette, élvezettel.

És szerencsére volt, aki ellenszegült.

Mindazt, amit végül túléltünk, úgy látszik, meg kellett élnünk. Mindazoknak, akik belehaltak, úgy látszik, meg kellett halniuk.

A tetoválások azonban levakarhatatlanul megtörténtek. A horogkereszt és a vörös csillag ott az emberiség bőrén, egymás után, mégis egymás mellé bevésve. Csak az áldozatok teste teljesen makulátlan.

A kereszt szárait csupán meg kellett törni, csak ki kellett oltani a csillag fényét, s a karommal görbülő kereszt máris foglyul ejt, a vérrel itatott csillag máris ingoványba csal.

Elferdítették a szent szimbólumokat, hogy felhasználhassák őket. Így lett a tiszta, vonzó jelből torz, rontó ábra – lesúrolhatatlan.

Itt már nem elég mosakodni, itt már bizony vedleni kéne.

Különben az ész megáll, s szörnyűek a végkövetkeztetések. Amit Hamvas mond, sokan mondják: „A hajmeresztő nem az, hogy az igazságtalanság megtörténik, hanem hogy szabad és meg van engedve. Íme, szabad. Nem szakad le az ég…:”

De már kevesebben vannak, akik az okokban is egyetértenek: „Szabad azért, mert ez az Apokalipszis végső szakasza, és az Antikrisztusnak felsőbb hatalom adatott.”

S talán a legkevesebben vallják – pedig ez a legkevésbé vitatható: „Eltűrni. Nem bosszúért imádkozni és nem gyűlölni, hanem egyre szorosabb szövetségbon állni az Úrral. Szövetségben állni a világossággal.”

A türelemnek is van azonban határa: azon túl átcsaphat cinkosságba.

Meg van engedve? Majdnem hihető – hiszen körbe- és visszatekintve súlyosak a bizonyítékok. Nincsenek friss szavak az iszonyatos, nem oly rég múlt szenvedésre: a koncentrációs táborok és a gyűjtőlágerek népét valójában ugyanaz a kétálarcú hóhér verte halálra, csak éppen jobb kezében korbáccsal, bal kezében pedig bunkóval. Aki a korbácsot megúszta, megkapta a bunkót. S akadt olyan is, akinél a jobb kézre álló korbács kezdte, s a bal kézbe illő bunkó fejezte be.

A kemény ideológia csak fogas a gyilkos eszközöknek. Van honnan leakasztani, van hol pihentetni őket. Kivételes és őszintébb az a gyilkos, aki „jobbító szándékkal” nem álcázza magát. A történelem kevés ilyet ismer: csaknem minden zsarnok lobogtat valamiféle, az őrültségét törvényesítő megbízólevelet. Az egyik a fajtáját akarja „kiemelni”, a másik az „osztályát”, a harmadik egész népét boldogítaná azzal, hogy egyoldalúan a néppel azonosítja magát. A népe helyett boldog: az ájult rajongás, a teljes énfeladás elemi kötelesség, az állampolgár egyetlen joga.

Vezér vagy főtitkár, esetleg elnök úr, ha ugyanarra a rugóra jár, szinte mindegy. A múlt nem múlt még el. A világ völgyeiben még sokan sírnak. A világ csúcsait még mindig felhő fedi. Ha egy helyütt enyhül az idő, más helyütt újra befagyasztják. Itt a rossz mintha elapadna – ott megint földuzzad. Ha „mennyiségileg” nem is oly látványosak, de „minőségükben” a legjelenebb jelen fájdalmai sem alábbvalóak. A pokol kerülete csökkenhet; mélysége nem. Fölbugyog – a legkülönbözőbb területen, váratlanul –, s szedi annak rendje s módja szerint az áldozatát. S mintha tehetné valóban büntetlenül.

– Ha isten volna – mondják a megkínzottak –, akkor ezt nem engedné.

– Ha viszont van Isten és ezt megengedte – ezt is mondják –, akkor az ilyen Isten nem kell.

A „szörnytörténet” tárgyi bizonyítékai cáfolhatatlanok; nincs szív, amelyet akár csak a részleges áttekintés föl ne dúlna. Mindenkinek megvan a maga üveg alatti múzeuma, ott él saját bekövült emlékeivel, halottaival, akik haláluk módja miatt el nem feledhetők. A szembesülés az utoljára viselt cipővel, a kedvenc dallal, a megszokott illattal, az együtt szeretett tájjal esetenként minden „kollektív” gyötrelemmel felér.

Amit elvettek, annak nyomában begipszelt kráter maradt; amit sosem adtak meg, annak üres helyét csúszkáló szőnyeg fedi.

Embert lehetett (szabad volt?)

gázfürdőben megfojtani,

Embert lehetett (szabad volt?)

arccal a mocsárba nyomni.

Csecsemőt lehetett (szabad volt?)

a falhoz verni.

Csecsemőt lehetett (szabad volt?)

éhhalálra szánni.

Asszonyt lehetett (szabad volt)

kísérleti állatként

a neméből is kioperálni.

Asszonyt lehetett (szabad volt?)

elölről-hátulról,

háromnak ötször meggyalázni.

Gyereket lehetett (szabad volt?)

kiképezni az ölésre.

Gyereket lehetett (szabad volt?)

a lelke szabadságában megölni.

Lehetett – és itt-ott mennyire szabad még! – elkárhozottan is üdvözült mosollyal hazudni; földi paradicsomot hirdetni a bozótba hajtott bujdosóknak.

Új és új „stílusvariációk” – mert haladni kell a korral! – hihetetlen energiával, világszerte. De a sötét „téma” ugyanaz: a más pusztuljon el. Akármiben, akármiért más (más a nyelve, a színe, a hite, a kasztja, az eszméje), pusztuljon! S ez az indulat nem áthárítható: ez nem ám a „kívül uralkodók”, hanem a „bennünk uralkodó” vétke. Gyakran a mi gőzünk emeli a rossz hatalom légballonját a magasba.

A „kitaszítók” vagy „beolvasztók” egyaránt vétkesek. A marakodás – rápillantásra – egységesen émelyítő, de a támadók felelőssége nagyobb, mint a védekezőké. S valahol, valaki mindig támad; valahol, valaki mindig talál indokot a gyűlölködésre.

Aki menne, lasszóval fogják vissza.

Gúzsba kötik, aki amúgy is maradna.

S aki Isten hírivel jön, azt is kirugdossák.

Ahogy az egyik kelés lelappad, a szegény földön rögtön kifakad a másik. S mert – következetességgel gondolkozva – hatmilliárd közül kettő sem teljesen ugyanolyan, s legyen bár csak az egyikük agresszív: ez vezethet végső soron ahhoz, hogy a „mindenki háborúja mindenki ellen”, az apokaliptikus jóslat a fekete oldalával beteljesedjék. Így győzhet az anyagba szorított, negatív értelmezhetőség, és így sikkadhat el Isten nagyszerű terve: hogy egykor (már az időtlen időkben) minden egyes független szellem szabadon fölragyoghat s a különféle rangú igazságok ütköztetésében derül ki majd az Egy és Oszthatatlan.

Egyelőre bizony markába röhög a Gonosz, és ennek nincs semmi akadálya – mondták és mondják itt-ott, ma is. – Ha meg van engedve, akkor jaj, akkor hiába…

A kétségbeesettek az Apokalipszis előreküldött mintakollekcióját fölértékelik. Elhiszik, ez már az Apokalipszis maga.

A figyelemfelhívást összetévesztik

az eseménnyel.

Az izzasztó próbát a drámai előadással.

Az első csengetést az utolsóval.

A baljós névjegyet a rettegett látogatással.

A keserű kóstolót a mérgezett vacsorával.

Az intelmet a megtorlással.

Olyan soká tartott a kiszolgáltatottság, s olyan minden képzeletet felülmúló a különböző címkéjű kínzókamrák felszereltsége (akár a hardver, akár a szoftver),

– hogy talán bocsánatos bűn lett kiátkozni az Istent

– hogy talán bocsánatos bűn lett egy közönyében hátat fordító, horkoló Istent látni a parányira is érzékeny, irányító és éber Isten helyén

– hogy talán bocsánatos bűn lett beletörődni: lám, az Isten is belefáradt, hogy „számon tartsa”.

De talán így lesz

valódi erény a hűség,

amely elhagyottan is kitart

de talán így lesz

valódi erény a reménység,

amelyik nem tart igényt semmiféle táplálékra

de talán így lesz

valódi erény a szeretet,

amelyik viszonzás nélkül is megőrzi magát

és így lesz

valódi tudás a tudás,

amelyik már nem szorul

folytonos bizonygatásra.

Most pedig?

Végre megmoccant megint az Isten.

Legalább itt,

ameddig a szem ellát,

látjuk és látni fogjuk

ahogy a hóhér álarca megreped

ahogy a kínzószerszámok

hirtelen megrozsdállnak

ahogy a kötél elpattan

ahogy a kormot a tájról az esővíz lemossa

ahogy a vér újra visszatér medrébe

ahogy a szónok tátogni kezd

ahogy a némák beszélnek, kiáltva

ahogy az ércszobor elmállik

ahogy a dísztribün lesüllyed

ahogy mernek nevetni a téveszméken

ahogy a sokéves tompa éjjelt

egyetlen éles perc széthasítja

ahogy a kinevezett „minden”

megnevezett senkivé lesz

s ahogy a semmibe vett én

majdnem mindenné válhat.

Látjuk most, és látni fogjuk

legalább itt

ameddig a szem ellát

ha eddig (a sűrű ismétlődések okán) meg nem láttuk:

– Isten végre kinyilvánította –

nincs megengedve, ami tilos egyszer s mindenkorra.

Isten csupán a szokottnál is hosszabban

elnézte elfajzott ivadékait

Isten csupán a szokottnál is erősebben

övéit megpróbálta

Isten csak a szokottnál is

jobban megszomorodott

mert Isten ezúttal a szokottnál is

többet bízott szövetségeseire

és a szokottnál is többet kockáztatott.

Fel kellett gyűlnie annak, ami felgyűlt

hogy az ember végre észrevegye

igazában mi bűzlik itt.

Veszélybe kellett hozni azt,

ami veszélybe került

hogy az ember végre fölfogja

mi is a tét igazában.

Másutt még telik, de nálunk már – ameddig a szem ellát – kicsordult a pohár.

Mi volt az utolsó csepp, s több-e az utolsó az elsőnél – ki meri megítélni?

S ki tudja, mennyi kell még a szemhatáron túliak poharába? Ki tudja, mennyi a kiszabott mérték, amin felül aztán már egy körömfeketényi tér sincs a gonosznak?

Egy bizonyos: hogy megengedve addig sincs; Isten most, itt kinyilvánította.

Ami érvényes, nem előbb-utóbb, hanem pontosan akkor érvényre jut.

A szélhámost pontosan akkor

(s előtte egy perccel még nem!)

leleplezik

a rácskészítőt pontosan akkor

(s előtte egy perccel még nem!)

saját ketrecébe zárják

a megszállót pontosan akkor

(s előtte egy perccel még nem!)

kiebrudalják.

Az „istenített” megtudja, pontosan akkor, amit előtte egy perccel még nem tudott:

milyen a közutálat.

A díszdoktor újra suszterlegény lesz

(mindkét szakma szégyenére)

és szimpla tömeggyilkos a Hadúr.

A kitüntetések bumerángok:

fejbekólintják a kitüntetőt.

Ilyenkor természetes az általános röstelkedés

de akit illet,

a diadal is természetes.

A pohár ilyenkor nem csak kicsordul, de újra üres lesz, azt hiszem; fölborul, s aztán, mint az elmosott és megtörölt kristály: tiszta. Szájával fölfelé fordul; a választás már a töltögetőé. Nektár vagy újra méreg?

Ez az a ritka pillanat, amikor úgy kéne, úgy lehetne megölni a rosszat, hogy az a petéjét ne rakhassa le a születő jóban.

Higgadt törvénykezés helyett

ne a bosszú gerjedelme.

Nyugodt büntetés helyett

ne a lázas megtorlások.

Kivezetés helyett ne megint vissza a körforgásba.

Aki a fűt-fát beígéri,

legalább a felét teljesítse.

A fülrepesztő hurrát

legalább egy perc

torokszorító csönd kövesse.

S ne csak az ujjongás mámora,

de párhuzamosan

a szánalom józansága is éljen.

Szánalmas a lejárt paprikajancsi,

ha a rugóját fölpöcögtetik

– bár fontos, hogy „lefogjuk” –

szánalmas az öreg krokodil,

ha emberkönnyet akar sírni

– bár fontos, hogy „meg ne hatódjunk” –

szánalmas a férfi

ha rongycsomóként húzzák ki

a páncélkocsi gyomrából;

szánalmas a nő,

ha a kendője gyér haján hátracsúszik

– bár fontos, hogy

„meg ne kegyelmezzünk” –

szánalmas a szadista,

ha jótevőnek képzeli magát,

szánalmas minden bűnös,

akinek volt mit megbánnia,

mégsem bánta meg

– bár fontos, hogy

„legyen végük”.

De mindent a jóban-győztesnek sem szabad.

Fontos a bíró méltósága; a történtek után ez a legfontosabb.

Fontos nemcsak a ma, hanem a holnap.

Fontos nemcsak a holnap, hanem a ma is.

Nemcsak a múlt ismerete, hanem a múlt kiismerése.

Nemcsak a jövő kontúrja, hanem a betöltött jövő.

„A fejsze már a fák gyökerén van” – rögzíti Máté a Pusztába kiáltó szavait. Azóta vár ez a fejsze valahol: rezzenéstelenül, becélozva; s nincs eldöntve, mikor és minek a gyökerét vágja ki majd a kertépítő Isten:

a gyógyíthatatlanul átférgesedett

a föllocsolhatatlanul kiszáradt

a megtermékenyíthetetlen,

elgyümölcstelenedett

emberiét

vagy

a nemes vessző mellett magába sorvadt

az eleven zöld közül kitetsző

végre feleslegesült

ördögiét.

Közben persze világok érnek véget:

– „rossz világok”

– „jobb világok”

de addig nem ér véget a világ

és ideiglenes engedély sincs

a kártevőknek.

A hely szelleme – genius loci, Európa – még most is zavarban. Depresszióin már túljutott, de túl az eufórián is. Normális állapotában most lassan-lassan bevallja: a kór nyomai megmaradtak, bárha kipusztult (vagy végső stádiumában van) a kórokozó. Csak a kuruzsló hisz a nyom nélküli gyógyulásban, az orvos tudja, az „érintettség” teljesen meg nem szüntethető. Ami megtörtént, megtörtént. E földrésznyi szervezetbe a kétféle rettenet örökre bele van írva. Nem lehet tagadni: a „nemzeti szocializmus” démonát Európából szabadították a világra, az „internacionális szocializmus” démona pedig éppen az így és ekkor keletkezett szellemi repedésen keresztül fúrhatta Európa testébe magát. A hangzatos elnevezések mögött tudjuk, ki és mi lakozott. Két anti-szellemiség: a fasiszta „lelkület” és a bolsevik „tudat”. Felváltva: előbb a fekete szárnyú, majd a vörös szárnyú bukott angyal vert minket kemény szárnyaival. A „magasabbrendű faj” és a „másfajta raj” életidegen ideológiája megerőszakolta az elgyengült realitást; egymás után két torzszülött nyilváníttatott sosem volt szépségű újszülöttnek; kíméletlenül „előírt” lett a hamis megváltás ilyen vagy olyan tervezete. A mesterségesen felduzzasztott gőg – nációban vagy osztályérdekben működve – megtette a magáét. A szerencsésebbek pedig, akiket a vajákos ceremóniák legalább részben elkerültek, hajlamosak voltak a balsorsúakat kirekeszteni. S éppen a Közép – csökkentett vagy hisztériás szívműködéssel – került permanens életveszélybe. Miközben a kisajátított, részeg küldetésmániák helyenként mindent letaroltak, Európa valódi küldetése csaknem elveszett. Végül is – elég nagy tét! – már a genius loci puszta létezése forgott kockán.

Most – a vészhelyzet múltával, lábadozóban – a diagnózis finomítása még hátravan. S a terápia talán a megtörténtek megtörténhetőségét is számba veszi. Hogyan romolhatott le Európa ellenálló képessége ennyire, immunrendszere miért nem védekezett? Mi volt a szellemi oka a politikai oknak, ami csak látszatra ok, valójában már csak következmény?

Mit követett el Európa megelőzőleg, illetve mit nem tett meg, amiért aztán csaknem egy egész századot büntetésben kellett eltöltenie? (Mert nincs nagyobb büntetés, mint éppen a vállalt feladatot veszni látni!)

…Talán öntelt voltál és felszínes, genius loci, Európa:

nem hatott meg Afrika tömény szenvedése

az ázsiai kegyetlenség nem taszított eléggé

a derűs közönyt az ausztrálok természetéből

elirigyelted

és a kelleténél jobban elbűvölt Amerikában a

a matéria csillogása – részben a reklámszintű

happiness, részben a vadromantika.

S hogy van Antarktisz, azt nem is vetted észre.

Talán nagyon is magadba szerettél, genius loci, Európa: s mint általában az önszerelmes, nem a lényegedet vizsgálgattad, hanem a látszataidra ügyeltél jobban. „Fehérek között egy európai”: a híres idézet érvénye csaknem elveszett, bárha gyakorta föl-fölmondtuk, mint az elővezetett gyermek az illedelemből tapsoló társaságnak a hangzatos, de homályos versigéket.

És a többmenetes öldöklésről, a leplezett vagy fitogtatott gyűlölködésről, végső soron az önsorvasztásról – pedig ez a legsúlyosabb! – még nem is szóltunk.

…Bizony, majdnem üres héj lettél, Európa, anélkül, hogy a kihullott termésed, ahol kell, megfogant volna,

lettél majdnem lyukas mogyoró, ahol pedig a termés – a legjobb esetben – zsugorodva szorul az egyik csücsökbe.

Szivárvány tested teljességén a betegségfoltok átütöttek: a szorongás sárgasága, a sötétlila vértolulás, majd a sorsukra hagyott nyomorgók cementszürkesége. És a fényes, lakkos rózsaszíntől sem lettél szebb, amivel itt-ott tetszelgőn átkented magadat.

Nem tanultál, hanem felejtettél, nem emelkedtél, hanem – legalább tömeged kétharmadában – előzékenyen lesüllyedtél: közelítve a lesben lapuló gonosz szintjére.

Mindenesetre, genius loci, Európa, nagyon meg is bűnhődtél már. Minden porcikádat a fájdalom általjárta:

hol az üvöltő fájdalom

hol az elfojtott fájdalom

hol a letagadott fájdalom

hol az elzsibbasztott fájdalom

hol pedig a narkotizált…

Az a baj, hogy miközben a szerencsétlenek csaknem eljellemtelenedtek, még a legszerencsésebbek sem lettek itt tökéletesebbek. A „példa”-államok. A „bezzeg”-népek. Nem vonz a rikító, javakkal mért boldogság. Az olajozott demokrácia túl sima közlekedése a még mindig egyirányú síneken. Kellemes ingajárat. De az ingajáratok – még a legdúsabb tájon is – előbb-utóbb halálosan unalmasak. A „szabadoknak” is meg kéne most szabadulniuk: mindattól, ami beidegződött, mindattól, ami bár bevált, de már mechanikus.

Mert most, végre, idő van. Kairosz a kronoszban, egy keserves aion vége, a végtelen szalagon ismét egy újabb csomó. Európa szívdobbanása nincs a torkában többé – de nincs elszorítva sem. A szörnyű görcsök oldódhatnak. Emberi erő és isteni kegyelem végre összejátszhat.

Az előrevetített vágykép – Európa mint a világ szintézise (az igazában még soha meg nem valósult) – most talán átugorhat a reális mezőbe.

De semmi sem folytatható ugyanúgy – még az a kevés jó sem –, ahogy abbamaradt, a tragédiáknak előtte. Ha megtörtént a katarzis is, akkor vesztett ügy nincsen. Amit kibírunk, az utána hasznunkra válik.

…Genius loci, Európa, most magasabb rangra léphetsz; s akiket áthatsz és áthatnak Téged: valamennyi nemzet együtt veled

– a segélyezők és segélyezettek

– a friss vért adók és a vérükkel fizetők

– a korán ébredők és a felriasztottak

– a már tiszta agyúak

– és az az egy Keletre láncolt

   óriás, a lassan józanodó.

Genius loci, hely szelleme Te: emelkedőben, kábulat után légy

éberebb: újra és újra ne kövesd el a régit!…

Európa rongyolt, s éppen középen elvékonyodott testét kétfelől gyógyítják: fentről ráhajolva az Isten, lentről az ember, még remegő gólyalábon. A varrat helye majd (ha a műtét sikerül) csak díszítésnek látszik, mert bár más és más a különböző népek öltésformája, de ott fog haladni mind az isteni ujj rajza nyomán. Ha! Ezen áll vagy bukik a jövő.

Mert a rosszakarat még most sem tétlen. Nincs olyan rozsdás fegyver, amit át nem nyújtana, fényezett pengeéllel, a továbbra is manipulálható (mert eddig is manipulált) tömegnek.

Márpedig ahol a gyűlölet újra lábra kap, ott lyuk támad Európa mára már nagyon is megviselt testén; és az erőszakkal ejtett seben keresztül – mielőtt beforrad – a felsebző most már Európából egyenest a nihilbe csusszan. Ez az optimális eset a „rosszban”, de az is lehet (bár ne lehetne!), hogy – az ördögnek vetett koncként – a jó is áldozatul esik: ártatlanok hullanak ki együtt a visszaeső bűnösökkel; és a szép Európa mégiscsak cafatokra szakad. A határok spiritualizálása mindaddig önáltatás, amíg a nemzetek maguk el nem kezdenek valamelyest spiritualizált életet élni; a másság iránti gyűlölet akkor apad el, ha a részvét a mások iránt végre fölbuzog. A kiszolgáltatottal szembeni nagyvonalúságon ismerszik meg egy nemzet nagykorúsága, s a kisebbségi helyzetbe szorult (szorított) nép méltósága abban van, hogy nem helycserére, nem fordított agresszióra, hanem igazságos részesedésre törekszik. Önmaga akar lenni, nem a másik ellenére, hanem a másik mellett.

A lokális villongások az egész Európa-testre kihatnak: közérzetére, munkakedvére, mozgásképességére; nem lehet büszke, amíg e tekintetben is nem tisztább, mint az őt környező világ. Az afrikai primitív törzsi háborúkat, a sivatagi arab-zsidó harcot, a latin-amerikai klikkek puccs-uralmát, az ázsiai pogromokat, a déliek utálkozó „elkülönülését” Európának nincs erkölcsi joga elítélni. Európában is hasonló folyik: ha egy fokkal „kulturáltabban”, s ezért rafináltabban is. Amelyik „tagnemzet” pedig kivétel, azt talán csak helyzete, s nem eredendő nemessége mentesíti. Hiszen bizonyítani csak az tud, akit próba elé állítanak. Akinek nem kellett „ringbe lépnie”, adjon hálát, és a mindenkori gyengébbeknek segítsen.

A „nacionalizmus” csak fedőszó, amivel két, szöges ellentétben álló indulatot mosnak össze : az agresszív, kizáró, leépítő elpusztítási ösztönt és a határozott, beemelő, megvalósító életösztönt. A tények részletes ismerete nélkül sohasem tudhatjuk, éppen mi van a szó mögött, ezért talán jobb, ha nem használjuk. Ami történik – objektíven rögzítve –, kommentár nélkül is pontosan megmutatja magát.

Európa feladata: a régi, de a jelenben végre „fedés” nélkül kitapintható türemléseket valahogy (de hogy?) egyszer s mindenkorra elsimítni.

Ez a sokat emlegetett „Európa-ház” feltétele is. Mert egy házban lehetnek különböző méretű, berendezettségű és más-más szintű szobák; de ha csak egy szoba is poloskás, az egész ház értékét devalválja, s ha csak egy lakásban zajlik a folytonos dulakodás, bizony, az egész ház nyugalma oda.

…Ez a „belső” lecke, Európa, genius loci. S ezzel párhuzamosan a „külső”: a helyes kapcsolódás a környezethez, a „széles e világhoz”.

Ne légy gőgös: nyújtózz mindenfelé. Értsd meg, nem vagy egyedül! Illetve nem csak Te vagy a világon – és a többi sem felesleges.

Légy nyitott, légy empátiával, de ami nem a Tiéd (az Istenért!)

ne importáld

ne majmold

és ne is kívánjad.

Ne hidd el, hogy Kelet és Nyugat csupán politikai fogalmak, bárha azzá is szűkítették őket. (Van „keleti” Nyugaton, és „nyugati” Keleten. Mire jó ez?) És vedd észre, hogy Észak és Dél is mond valamit.

Jegyezd meg, genius loci, Európa, ismételd:

 

    

Kelet eredetileg azt sugallja:

csak káprázat a földi élet

Nyugat eredetileg azt sugallja:

csak a földi élet a való

    

Kelet azt is jelenti

jobb nem tenni, mint tenni

Nyugat azt is jelenti

csinálni kell folyton

    

Kelet köldöknéző

Nyugat tükörimádó

    

Kelet meditál

Nyugat kivitelez

    

Keleten a szenvedés érdem

Nyugaton a szenvedés modortalanság

    

Kelet a civilizációt okolja

Nyugat a „barbár” természetiséget

    

Keleten az Istenben semmi emberi

nincsen

Nyugaton az Isten túlságosan is emberképű

Észak?

Hűvös logika.

 

Dél?

Lobbanó szenvedély.

Észak:

koravén.

 

Dél:

inkább kamaszos.

Északon

kegytárgy az Isten.

 

Délen

babona.

Az északi Krisztus jégszobor.

 

A déli viaszbaba.

Észak lelke megdermedt.

 

Dél lelke túlforrósodott.

Nyugat fényhozói gyakran Keleten születnek,

 

de Nyugatról jött Kelet kísértete.

 

És Te, genius loci, Európa, végre az lehetsz (lehetnél!), amire szántak: szintézis. Metszőpont a kereszten…

Európa, ha jól beszél, azt mondja:

– az élet kétarcú, s mindkét arca igaz, nem káprázat sem a látható valóság, sem a láthatatlan;

– az anyag ajándék és eszköz, formálható és formálhatok vele;

– szükséges a dolgokat megszeretnem, hogy legyen mit odaadnom, azután;

– nem szabad a szenvedést keresni, de amikor jön, teljes mélységében át kell azt élnem;

Európa, ha jól gondolkodik, azt gondolja:

– jobb nem tenni a rosszat, de a jót tenni jobb mindenekfelett;

– mindig egy másik ember szemébe nézz, ha önmagadra vagy kíváncsi;

– a civilizációt ne átkozd, de ne is áldozd fel a „szent természetit” érte.

És a legfontosabb: amit jól beszél és jól gondol el, azt meg is képes tenni- ez a felnőtt Európa harmóniája. Egyszerre menlevél és garancia a fennmaradásra.

Európa Istene az Istenember, aki nemcsak „hasonlít”, de fölismerhető. Európa Krisztusa nem oltárdísz, hanem lakótárs. A tudósnak hite van, és a hívőnek tudása. Tapasztalás és intuíció egymás mankója, barátja. Ez a jövő Európája, vagy ismét kudarcot vall a rászabott küldetésben.

…Mert genius loci, Európa, Közép vagy magad is! A „lelkes agy”, a glóbusz közepe. És ahol a magva van, ott a közepe a Középnek. És addig tart a Közép, ameddig a középpont sugara elér, s ott ér véget, ahol azt fölfogni már nem képesek.

A határ nem centizhető; sőt, rugalmas. Ezért hát nem kell félni. Aki mégis kimarad, az magára vessen: süket és vak volt, nem hallotta meg az Idő szólítását, és nem látta meg a nyújtózkodást a Térben; újra és újra vétkezik a lehetséges, de küzdelmes jó ellenében, a kényelmes, befészkelődött rossz javára.

Miközben írok, mind a tíz parancsolat működik. Akkor is működik, ha egyikét-másikát néha megszegem, szakmai ügyetlenségből vagy éppen esztétikai kényszer alatt. De a tizenegyediket – az íratlant, a külön, a csak az írónak rendeltet – a legnehezebb betartani.

Az írás az erőszakos, sorsnak alávetett én-ből fakad, önnemzés útján.

Ami így kihajt: kényes és gyorsan elvirul.

Az írás az isteniből fakad, behatol a sors fölé igyekvő, türelmes Én-be, megtermékenyíti. Ami így jön létre: ellenálló és hosszan virágzik.

Az írás az emberhez beszél, úgy általában.

Az írás az egyes embert szólítja meg.

Az írás szakaszjegy a térben.

Az írás érvényes csaknem a végállomásig.

Az írást meg kell fizetni.

Az írás megfizethetetlen.

Az írás önhitt.

Az írás tudatra ébredt.

Az írás lázong és lázít.

Az írás kibékül és megbékít.

Az írás hanyagolja a Mintát.

Az írás a Mintát gazdagítja.

Az írás, bár részleteiben érdekes, de egészében érdektelen.

Az írás viszont minden sorában közérdekű.

Az írás szétválaszt.

Az írás megkülönböztet, azután összeköt.

Az írás elítél.

Az írás megítél.

Az írást utoléri az idő.

Az írás utoléri az időt.

Az írásnak Isten nem olvasója.

Az írás Istenbe belehangzik.

Túl sok az írás –

és az írás túl kevés.

Az írás – mint folyamat – többnyire eredményes.

Az írásnak – mint folyamatnak – az eredménye sohasem száz százalék.

Derék írók vagyunk, voltaképpen szorgalmasak. És nehéz életűek – olykor sikeres mimikrivel. Az „érthetetlen” szenvedést rejtegetjük szemérmesen, hogy legalább magyarázgatni ne kelljen. Rájöttünk, hogy a prométheuszi kín (rövid, mámorító szünetekkel) valahogy együtt jár a dologgal. Legalábbis most, és ezzel a mosttal évszázadokat jelöltem.

Valamikor a művész „beavatott” volt; églakó, kiszállási engedéllyel a földre. Talán Goethe az utolsó „küldött”, talán ő az utolsó, aki hírt hozott, és széttöretés nélkül megúszta. Azóta a távolság nagyobb lett, a közlekedés kockázatosabb. Ahogy Hamvas mondja: A költészet az életet átviszi a létbe, de a létet lehozza az életbe. És mérhetetlenül könnyebb az örökbe átmenni, mint onnan visszajönni. A legtöbben odavesznek, kettétörnek. Félsorsuk lesz: csak a láthatatlanban valósulnak meg, s nem a láthatóban.

Ez az oka – mondom én –, nem pedig a társadalmi igazságtalanság (ami legfeljebb besegített) a hirtelen haláloknak, szörnyű tébolyoknak, émelyítő eltévelyedéseknek, személyiségszéthullásoknak, amire százával hozhatja a példát az irodalomtörténet. A mű felépült – alkotója leépült. A terhelést a szellemi szervezet nem bírta ki: a művész, különösen az író (s éppen a legjava) mostanra otthontalan ingázóvá vált; fekete vonat hozza-viszi, erejét maga az utazás morzsolja fel, hogy sértetlenül letegye, amit hozott: csak erre ügyelhet. „Tragikus művészsors” sóhajtják patetikusan, anélkül hogy egy kukkot is értenének abból, ami valójában történt-történik. És sajnos, még az sem magától értetődő, hogy az „ingázó” meg is találja, meg is kapja, amit akart, s ha megtalálja, a rázós „útközben” még mindig szétszórhatja, sőt a bibliai egy tál lencséért el is cserélheti.

Lassan-lassan (évszázadokban mérve) át kell változtatni az otthontalanságot kettős állampolgársággá, az ég kárpitját a föld takarójához közelebb húzni, hogy ami „fent” van, akadály nélkül lejusson, s ami „lent” van, tisztítva felemelkedhessék; éppen az író már biztonságos helyismerete, gyors akklimatizációs képessége, „közlekedési kultúrája” által. Ez az „együtthatás” aztán már ellehetetleníti az irkálást, és a megírást szentesíti egyedül. A kapkodó nézelődő ismét átlátóvá válik, és a lopott vagy szerzett „értesülések” helyett ismét a megrendítő tapasztalás hitelesíti a szót. Az emberi fül megint szomszédos lesz az angyalok ajkával.

A szándék azonban ma, a „fekete vonatozás” fázisában sem tilos. Nem tilos arra törni, hogy műben és személyben egyaránt megvalósuljon az ember. Csak az elbizakodottság tilos, hogy ez maradéktalanul – a jelen jelenében – sikerülhet. És tilos még a gonosz átfestése, mégoly tehetségesen is, ragyogó színekre.

Egyáltalán: a három „T” egyedül Istené. A politika majomsága igazában akkor mutatkozott meg, amikor kikapta az isteni kézből a törvénytáblát, s kénye-kedvére alkalmazta. Amit – tárgyunkban – Isten tűr, nagyvonalúan: az a kellemes, de lényegében felesleges írásos fecsegés. Amit támogat: az a felelős írás komolysága. S az író alázata – de nem megalázkodása.

Pilinszky János mondja: „A művészi szép egyfajta alázat gyümölcse. A művészet: inkarnáció.”

Egy kis módosítással: a művészet reinkarnáció. Nemcsak beleszületés, megtestesülés a műben, hanem újraszületés is: az írásból kiszállva az egykori „beszálló” lélek már nem teljesen ugyanaz; ha ép maradt, egyben tisztább, „áttetszőbb” is lett.

Bach természetes egyszerűséggel vallotta, hogy neki Isten a munkaadója (miközben zsenialitásával földi „munkáltatók” packáztak). Ez a világos felismerés – s csakis ez! – a művésznek (s nem csak a zseninek) nyugalmat ad. Szilárdságot nemcsak munkában, hanem a „következményekben” is. Hiszen a világ pillanatnyi megrendelései ritkán esnek egybe azzal, amire a magasabb megbízatás késztet. El kell viselni az esetleges kitaszítódást. A csöndet, a vastag vattapárnát, amivel az érvényes művet szinte azonnal leborítják, így próbálva azt – tudatosan vagy tudatlanságból – meg nem történtté tenni. Nem az a véletlen, ha ez történik, hanem az a véletlen, ha nem mindig így történik. Bár ezt a véletlent – ami a jót szolgálja – már nem helyes véletlennek hívni; kegyelem ez, ami nem, jár, csak adható.

Mint ahogy kegyelem az is, ha a szakrális érintettség az esztétika megjelenítőerejével párosul. Esztétika nélkül ugyanis nincs sem írás, sem írás; szakrális érintettség nélkül viszont csak írás létezik. Az írás emelkedettsége nem azt jelenti, hogy írója elveszik a fellegekben, nem azt, hogy tárgyát a föld feletti súlytalanság állapotában lebegteti, s nem azt, hogy magát a „kicsiny dolgoktól” mereven távol tartja. Pilinszky szavaival: „A művészet… minél szellemibb, annál tapinthatóbb. És fordítva: minél tapinthatóbb, annál szellemibb.” Természetesen a gondolat is lehet „kitapintható”, csak a gondolkodásszerű az, ami elpancsolt, szétmosott, agyoncsócsált vagy éppen laposra kiszárított. Az érzelemnek is „van tartása”, csak az érzelgősség az, ami túlcukrozottan a sorok között elfolyik.

Az esztétikai erő, az alkotónak egyéni formába „összerántó” képessége akár egy almahéjat is méltó témává avathat, s a végtelen Kozmoszról is lehet közhelyesen locsogni. Vagy mindenben él az isteni, vagy semmiben sem. S nekünk ahol, amikor nyomát pillantjuk, ott és akkor kell tetten érni; s mindig az éppeni megnyilvánuláshoz szükséges és odaillő eszközökkel a közlést a magasabb Én-en keresztül kifejezni.

Mert ha csak az Én értelmez, akkor az istenit tolakodóan leárnyékolja: ez még nem írás. Mert ha csak az isteni dominál, az Én-t teljesen feleslegesítve: az már nem írás.

Az írás az (megismétlem), amikor az isteni elem találkozik az emberivel, meghatározza a mű spirituális tartalmát, de a születendő mű formáját, a variációk lehetőségét a személyre bízza, a valódi személyre, s nem annak maszkjára.

Az írás befogadás és teremtés egyszerre; minőségét, különbözőségét a közreműködés részaránya és az író szellemi érettsége határozza meg. Ezért aki ír bennünk, annak nincs, nem lehet neme; illetőleg, aki ír bennünk, kétnemű.

Férfiak és nők, vegyesen, mindenféle könyveket írogatnak. A Könyvet azonban a „felvilágosított” személyiség írja.

Simone Weil, ez a szigorú istenangyala a „kisbetűs” írásról megvetve beszél: „Egy könyvet meg lehet írni jól vagy rosszul; másrészt eredhet jóból is, meg rosszból is… A »képzelt jó« és a »képzelt rossz« azonban ellentétes hatást vált ki. A képzelt jó unalmas és lapos. A képzelt rossz változatos, érdekes, ingerlő és csábítással teli… Ha az alkotás másodrendű (tündöklően vagy silányan az), akkor önkiárasztás, ha valóban elsőrendű alkotás, igazi teremtés, akkor lemondás önmagunkról.”

Éppen ezért Weil a szellemi irányítást nem bízza írókra – csak a zseni hivatott erre, mondja, mégpedig a nem-démoni zseni, ami viszont alig akad a földön. Ezen a ponton nem merek vitába szállni vele. Túl sok fiók-prófétát láttam, ál-igehirdetőket, de azért egy-kettő akad közöttünk (pedig nem zseni itt senki), aki nem csupán ön kiáraszt, hanem az igazságot ereszti be…

Nekem az önmagunkról való teljes lemondással van vitám. Ha ez megvalósul, már-már életszentség; s ilyen fokon már nincsenek „művészi szépen” leírt szavak; ilyen fokon az író nem író többé. Elhallgat, mert amit megtudott, túl tömény és túl éteri egyben ahhoz, hogy anyagba lehessen fordítani. Az író kockázata: hogy kiürül és lehullik; az író kockázata: annyira betöltődik, hogy fölészáll. Az első eset tragikus és gyakori. A második eset fenséges és igen-igen ritka.

Azt hiszem, a mérték a fontos. Amennyire meg tudjuk tenni, lemondani az amúgy is pusztulásra szánt, kisebbik én-ről; amennyire lehet, nem „önkiárasztani”. De a maradandó Énben megszenvedett közlésnek hitelessége van, mert csak a beáramló tűzben tisztára égetett-forgatott Én képes a mindig többet és magasabbat – fokról fokra – fogadni. Ne feledjük: az írás (mint folyamat) önszabadítás is. S aki végleg kiszabadult, más területen működik tovább.

A kétféle „indítékot” és célt Hamvas Béla is megfogalmazza: „Az esztétikai egzisztencia számára a mű tükör és kiélés, hiúság és ájultság, ösztön, mohóság, szofizmus, önkény. Az orfika részére valami, amiben önmagát magasabb fokon valósítja meg.” Az igazi művet a konfesszionális tudat hozza létre; a gyónás, a vallomás, a mérleg, a vizsgálat…

„Metamorfózis, amikor az ember nem kifejezi önmagát, hanem megteremti azt, ami nála több; művészet, amikor az ember magát önmaga fölé emeli a műben.”

„Olyan mű, amely életéhséget elégít ki vagy igazol, nem tekinthető művészetnek.”

„A művészi alkotás a halálkészültség magasabb foka.” Ugyanarról szól, de csak majdnem ugyanúgy. Lám, a „beáramló” Hamvasnál és Weilnél is „átment” a személyiségen; a személyiség szűrt és egyben hozzá is tett valamit.

Még a Bibliában sincs, ugyanarról sem, két szóról szóra egyforma beszéd a négy apostol szájából. Az alkatot az isteni üzenet sem kerülheti meg; Krisztus embertestben véghezvitt megváltása is ezt bizonyítja.

Amikor Pavel Florenszkijt olvastam, az ikonról és az ikonfestőről, elfogott a gyönyörű kísértés: voltaképpen ikonokat kéne írni: „Az ikonfestő megmutatta Őt nekem a képben, de nem ő teremtette azt; az ikonfestő félrevonta a függönyt, és most Ő, aki a függöny mögött volt, nemcsak előttem áll a maga objektív realitásában, hanem ugyanúgy az ikonfestő előtt is: ő talál rá, számára mutatkozik meg, de nem ő az alkotója, ehhez még a legihletettebb pillanatai sem lennének elegendőek.”

Aki nem tud igazi ikont készíteni, az „rosszul fest vagy rosszul él… Mert bár az ikon nem műalkotás, hanem bizonyosság hordozója, de ahhoz, hogy igazából az lehessen, egyebek közt a művésziség követelményeinek is meg kell felelnie”.

Lám, még ez a „közvetlen leképzés” sem volt meg a „mesterség” kitanulása nélkül!

De lehetne-e manapság (s száz évekre gondolok megint) „ikonokat írni”? Az ikonfestészet hanyatlása, majd eltűnése igazolja, hogy nem lehetne. Az ikonokat napjainkban másolják- ez csupán egy virágzó üzletág.

Utoljára talán az eposzokban volt valami halvány ikonszerűség, de a szó többet fedett el mindig a megnyilatkozóból, mint a festék. A szóba szinte azonnal belekeveredett az emberi sors – a festékben a sorstalan istenség tovább tartotta magát. A hangzás – úgy tetszik – félrehallhatóbb, a „lefordítás” félreérthetőbb, mint amennyire félrenézhető a kép: Az írás tehetsége behatárolt tehetség. Ezt el kell ismerni, bele kell nyugodni.

Mond azonban Florenszkij valamit, amit Hamvas és Weil is mond, alapjában ugyanúgy, mégis újként, rá jellemzően: „…Amikor művészet révén szakadunk el az ébrenlétben működő tudattól, a két szféra határának átszelésekor két mozzanat, azaz kétfajta kép jöhet létre: az egyik a mennyei világba való fölemelkedésnek, illetve belépésnek, a másik pedig az e világba való alászállásnak felel meg. A fölemelkedés képe: a nappali hívságok ledobott öltözéke, a lélek kövülete… az alászállás képe: a misztikus lét két világ határán kikristályosodott tapasztalata.”

Vagyis – akár az álomnál – nem azt kell jelentősnek felfogni, amit az „átlépéskor” otthagyunk a határon, hanem amit „visszatéréskor” sikerül a messzi túlról lehoznunk. Az ihletettség állapotában is válogatni kell: mi az, amit fölmutatni érdemes. A valóságtól az imaginárius felé haladó művészet – Florenszkij szerint – alacsonyabb rendű, a fordítottja viszont magasabb rendű realitást valósít meg.

Igaz. A szimbolizmus (például) mélyebben járja át a földit, mint a naturalizmus (például) átjárhatja az égit. De a határon rekesztett csomagocskák, a meglehet szennyezett és alaktalan batyu sem maradhat gazdátlanul; azt is vissza kell hozni, átmosva, rendberakva. Különben később akadály lesz: torlódik, feljebb az utat elállja. Az álom hanyagolhatja a felszállás még földközeli képeit – a művészet nem teljesen. Amíg vannak ilyenek, addig bizonyos értelemben számolnia is kell vele.

Wilhelm Worringer az Abszolút megközelítésének „kettősségét” – megint csak a maga módján – „absztrakciónak” és „beleérzésnek” nevezi:

„A beleérző hajlam feltételezi az ember és külvilága közötti boldog, panteisztikus meghitt viszonyt, addig az absztrakciós hajlam abból a nagy belső nyugtalanságtól ered, amit az ember a külvilág jelenségeivel szemben érez.”

Az absztrakcióban – mondja Worringer – az összes képzet erős transzcendentális színezetet kap, az alkotó valamiféle szellemi tériszony ellen védekezik. Amíg a beleérző hajlam az egyéni léttől akar megszabadulni, addig az absztrakciós hajlam egyáltalán az emberi lét véletlenszerűségétől. De még a beleérző hajlamnál is működik az önelidegenítés ösztöne, mivel az átélés segítségével az „átélő” feloldódik egy másik tárgyban.

Megszabadulni – ezt sugallja és próbálja minden írás, ez igaz, ezt tudjuk, de ez nem annyira érdekes. Amit Worringer hozzátesz, az az igazán érdekes; ahogy ugyanolyan pontról, de – mert egy egész kör kerületét maga mögött hagyva – mégis magasabbról tekint le a művészet ilyen vagy olyan kísérletére: „Tiltakozik bennünk valami az ellen, hogy a fejlődést spiritualizmus és szenzualizmus örök taposómalmának tekintsük…” Worringer fölfedezi azt a művészetben, ami egyúttal a világ-küldetés útja is; a kettősséget, a dualizmust újra egységbe kell vonni:

„Vannak olyan könyvek, amelyek új fluidumot árasztanak, új módon táplálja őket az élet: egy új gondolkodói érzékiség termékei. A látomások egzakttá válnak. A gondolkodási folyamatok érzékivé.”

Melyik mű ilyen? Magyarázhatatlan. Csak ráismerni lehet. Ez már nem ez vagy az, s nem a kettő egymás mellett; hanem egy egymással beoltott harmadik megjelenés:

a megszüntetve megtartott Én fegyelmezett

kiárasztása

a misztériumban megmerítkezett esztétikum

a felső képekbe átszentelt alsó képvilág

Valami, ami épp csak elkezdődött világszerte; valami, amiről még nem trombitálnak. Valami, ami az irodalmat újra érvényesíti, rangjára emeli és ismét helyettesíthetetlenné teszi.

Az már kitetszett, hogy a maradó, létjogosult írás

nem monoton leckefelmondás

és nem lelki rágógumi

nem kibővített agitációs plakát

hamarosan pedig az is kitetszik, hogy

nem is furfangos rejtvény, amit meg lehet ugyan (némi fáradsággal) fejteni, de minek? „Megfejtettségében” sem közöl újat; általa sem boldog-okosabbak, sem jobbak nem leszünk, sőt: a hiábavalóság-érzet még kínzóbban ránk szakad.

Ezzel az új „írással” egyelőre és többnyire csak kísérletező „művész” (a korábban említett „kettős állampolgárság” várományosa) azonban saját meghatározó szellemi alkatát is át kell hogy alakítsa. Ez a dolog megvalósulásának feltétele vagy következménye. (Hogy mi történik meg előbb, az nem előírt. Van, aki a lépés előtt már tudja, hova is lép, s van, aki előbb lép, s aztán eszmél, hova is jutott.)

A brahman, a tisztán papi indíttatású szellem önként átvesz valamit a kshatriya, a lovagi védelmező lényéből. Egy parányit alászáll. Vagy a kshatriya válik képessé arra, hogy lényének egy részét a brahmani erő rendelkezésére bocsássa. Egy parányit megemelkedik. A művészben – az íróban – legalább egy ponton találkozik a lét két más és más minősége : a sattva (a szenvedélyek fölötti kiegyenlített szellemiség) és a ragas (a szenvedélyes tevékenység).

Hamvas nem hisz ebben; úgy véli, ha a szellemi ember „kilép” és cselekszik, akkor feladja önmagát, vagy nem lép ki s akkor összeütközésbe kerül önmagával. Mert vagy nem marad a keze tiszta, vagy nem élhet aszerint, amit tud. Ezért a szellem ma vagy kritikus, vagy elveszett. Nincs tevékeny szent – mondja Hamvas –, Platón „tevékeny szent”-elmélete tévedés.

Mindez igaz – azt gondolom – a politika, a hatalom kérdésében. De nem igaz, ha az írást is cselekvésértékűnek fogom fel. Annál is inkább, mivel különös beképzeltség jele volna, ha a megszentelődésre csupán törekvő író bármiféle szenttel összetévesztené magát!

És nem igaz ez a tagadás az egészen hétköznapi, a szinte kizárólag fizikai megcselekvésekben élő (sokszor névtelen) szentekre tekintve. A csapdába a világ irányítására vágyó, a feladatát a közvetlen uralomban látó „szent” beleeshet; a magát a nyomorban, szenvedésben elvegyítő, folyamatos aprómunkát végző valóban „szentéletű” azonban nincs veszélyben. Csak a gőg az, ami így megtörettetik; csak az „úri tevékenység” különféle válfajai kockáztatják a töretlen életszentséget.

Az ember mint jelenség, az egykori mély alvásból álomra váltott; és az álmot előbb vagy utóbb, de törvényszerűen ébredés követi.

Az írás ébresztgető

– az írás visszaaltat.

Az írás szabad tett

– az írás kényszercselekvés.

Az írás spirális csigalépcső

– az írás egysíkú körpálya.

Az írás tiszteli a jelent

– az írás a jelennek behódol.

Az írás hallgat a múltra

– az írás önkényeskedik vele.

Az írás a jövővel óvatos

– az írás teli van jóslatokkal.

Az írás nem azonosul a korral

– az írás viszont roppant korszerű.

Az írás új

– az írás csak újszerű.

Az írásban már áhítat

– ami az írásban még rettegés.

Az írás élet-halál kérdés

– az írás pusztán stíluskérdés.

Az írás leszármazottja az „Írásnak”

– az „Írásnak” az írás idegen.

Az írásnak koránt sincsen vége

– de az írásnak alighanem befellegzett.