A nagynéni levelei

Édes rokon!

Én vagyok az; annyi év után: Kamilla. Hogy egymástól elszakadtunk, ne is számoljuk, mennyi ideje. Nem fontos. A „miért” talán fontosabb – de legalább olyan homályos, mint a „mikor”. Már megbocsáss: öregszem. Legendás memóriám ki-kihagy: emlékeimben jószerivel csak élvezkedem. Mégcsak nem is vádollak, hogy itthagytál; az egyetlent, akiben volt még valamicske, a véreddel közös. Bizonyára okkal tetted – különben sem voltál soha, aki sokáig megül asszonyi ölben, az a törleszkedő, nyájas fiúcska. Később pedig zavarodat rám hárítottad; haragudtál, nem fonnyadok elég gyorsan, s cseperedvén – valld be! nemde szerelmes is lettél Kamilla nénédbe egy kicsikét. Bizonyára most már te sem birtoklod azt a feszes, áttetsző ragyogást, amely sokszor kísértésbe hozott, hogy arcodba harapjak, és frissen buggyanó véred egy-két cseppjével dúsítsam fel bágyadó életemet. Valószínűleg valamelyest én is szerettelek. Semmi mélység, semmi őszinteség, csak valami egyformaság, ami inkább taszított, mint összekötött… Ó, hisz ez fecsegés! Hab, mit a nagy vizek felszínén pancsol a szél. Szemed (a kék vagy barna?) mérsékelt érdeklődéssel, hűvös csodálkozással tekint a levélbe – ne tagadd, ne légy udvarias! Nem vártad Te ezt. Megvan a magad dolga és dolgaidnak minden következménye. Nincs neked igényed a társalgásra. Nem is válaszolsz majd, meglehet. Részben roppant lusta vagy, részben roppant szűkszavú. Igen, nem; sokszor valóban kifejezőbb.

…Hogy akkor minek firkálok, s a Te címedre éppen? Mi célom vele? Nincsen vele célom, édes rokon. Ez az egész levélügy teljesen céltalan. Fájdalom számomra, de semmit sem kívánok vele elérni. Olvasd el csupán. Ha te magad hallgatsz: az is természetes. Ó, nem… nincs a terveimben holmi folyamatos sirám. Gyanítom, semmi sem bosszant fel jobban, mint a panasz: tehetetlenségérzetedet csak fokozza. Tapintatlan cselekedet – ha mégoly súlyos is a terhünk – valaki másnak mutogatni azt. Erőlködéséből úgysem telik, csak szörnyülködésre. És a kisajtolt részvét nedvei hamar elpárolognak. De nincs is okom – jogom – a kétségbeesésre. Ha csak hasonlót találsz is – ennek ellenére – a papíron, tudd: hazudok, szerepet játszom, mint annyiszor. Eredendően mazochista és exhibicionista vagyok: ez szórakoztat néha még. Egyébként az exhibicionizmus elég gusztustalan, s talán csak legszemérmetlenebb, legkíméletlenebb formájában képes arra, hogy az önnön szennyessel a világ mocskát is kitakarja. Az óvatos vájkálás komikus; viszont mélyen turkálni a szemétben, belátom, tulajdonképpen undorító. Rossz szokás? A neveltetés hiányosságai? Nézd el nekem. Ilyesmire, ígérem, ritkán vetemedem.

Ó, kérlek, ne higgy, ne higgy nekem. Az én könnyem úgy kopog, mint a száláról fejtett hamis gyöngy: túl keményen, túl fényesen. S úgy is apad, miként fakad. Móka minden. Fogadj el, akinek éppen látszom. Hiszen Te valaha ismertél: megérdemled, hogy életteljesen hazudjak. Te érdemled meg egyedül; mindenki más a szimpla őszinteséggel is megelégszik. Engedd, hogy sétáljak önmagamban, föl-le, előre-hátra. Ez a meghatározottság rettenetes. Unom a határaimat.

Nem, édes rokon, ketrecbe nem tuszkoltok, bár jó ideje leköltöztem ide, a huzatos hegy gerincéről szélére a védett völgynek. De lejjebb nem megyek. Finom kis hely ez itt. Nagyokat csavargok. Sokat járok látogatóba. Engem kevesen keresnek – az is csupa idegen. De – ha erre gondolsz – egy cseppet sem vagyok magányos. Van, aki legalább elkísér – van, aki az ajtómat őrzi.

Tűrd hát el, édes rokon, tűrd el, hogy leveleim megírom. Ne várj tőlem következetességet: játszom. Ezt vedd komolyan. Mára elég. Ahogy középkorú személyhez illik, fáradok. Bár csak tegnap múltam tizenöt esztendős – holnap mégis nyolcvan leszek. Ily körülmények között foggal-körömmel ragaszkodni a ma idejéhez s oly esetleges nemünkhöz, voltaképp dilettáns igyekezet.

Édes rokon, íme a jókívánság, végezetül: kívánom, emlékezz reggelente éji álmaidra, a gonosz álomra kiváltképp: így lelsz gyönyört majd az ébredésben, miképpen változékony nénéd,

Kamilla

Kedves fiú,

elbűvöltél! Válaszod és mohó ajánlatod a barátságra: meglepett. Hát ily nagy Felétek az ínség? Nyegle vállrándítás helyett, no lám-lám, tétova kéznyújtás – gőg helyett majdnem alázat? Kedves fiú – figyelj. Öreg Kamillád (mert ma az, gyűrt bőrű és fehér hajú) nem bonyolódik ily ügyekbe. Öreg Kamillád irtózik a barátságtól, s hogy miért, háromszorosan, más-más értékű okokkal megindokolja azt. Mert sem Te, sem én nem arról a – hebehurgya szóhasználatban kificamodott – fogalomról beszélünk, amelyben barátságnak csúfolják a halvány szimpátiát, a hivatalos találkák gyakoriságát és a röptében mulattató hülyéskedést.

… …Volt egyszer egy barátom. Még fiatal voltam, persze, s még – talán emlékezel – énekesnő, akkoriban. Azzal a bizonyos híres Kamillával történt meg ez a barátság. Barátját – bár nő volt – elnevezte Kamillónak. Nem azért, mintha lett volna benne valami férfias vagy a kapcsolatban lappangott volna bármi szexualitás. A hasonlóság mértékét – a hasonlíthatóság mértékét jelölte vele. Kamilló: majdnem Kamilla. A lélekazonosság csodás, de bűnös káprázata. Kamilla (próbáld felidézni!) akkortájt csillogó életet élt – pontosabban csillogó dobozba csukva élte életét; a doboz belseje azonban halálfekete volt, s ez a halálfekete bársony közvetlenül az eleven bőrére tapadt. Kamilla szenvedett. Üvöltött, ha rácsukták az aranyozott tetőt – de üvöltését elnyelte a bársony fullasztó puhasága. Senki se értette, mi bántja: hiszen hangja – a szabadság rövid óráiban betöltötte a színtereket. Ez, ez a szublimált jajkiáltás volt minden menedéke – erre mondták: gyönyörű szoprán, ezt tisztelték istenáldotta tehetségnek. A szerelem messze ijedt tőle: a már-már zsarolásnak tetsző nagy igény űzte el. A kisajátítást a megrögzött kisajátítók sem szeretik. Amire ez a Kamilla eszeveszetten vágyódott, nem volt más, mint fellelni valakit, aki előtt nem kell viselkednie, még annyira sem, mint a tükre előtt, valakit, akinek kockázat nélkül, kifordítva is mutogathatja magát; s ez a valaki a puszta megrendülésével a legrondább tulajdonságaitól is megváltja majd. Ez a pogány Kamilla, bizony, mindezt emberben kereste! Szerencsétlenségére (vagy ki tudja, a hamis tudat is szerencse) egy napon ezt a lényt – a továbbiakban Kamillót – megtalálta. Kamilló vékony, majdnem sovány, bájos asszonyka volt – zongorakísérő és énektanár. Hallgasd csak, mit míveltek, barátság ürügyén, ezek ketten!

Történt, hogy Kamilla váratlanul, fizikailag is megbetegedett. Vissza-visszatérő lázrohamok kínozták, hónapokon át; minden lázroham egyúttal egy-egy lidérces vízió. Az orvosok mindenféle orvosságot kipróbáltak rajta – de egyre csak szorult a halálfekete bársony, kis híján múmiapólya. Kamilla kiszolgáltatottan rettegett. Nem vigasztalták a környezet könyöradományai. A sajnálkozás nem részvét, az érdek kiütközik a hódolat mögül. Hogy az ember csak batyu vagy a káröröm tárgya: külön gyötrelem. S a szőke kis Kamilló leszállt hozzá a pokolba – mint a kegyelem angyala, oly ártatlanul.

…Milyen volt ez a Kamilló? Tulajdonképpen egyetlen óriási tulajdonsága tette nélkülözhetetlenné: meg tudta semmisíteni magát, át tudott változni azzá, akit szeretett; külsejébe, idegeibe ült a másik szenvedése; s ez adta a gyógyírt, ez az önzetlen, sőt öncsonkító vegyülés! A látvány, hogy veszendő személyünk ily fontos – hogy miattunk kifordul egy harmonikus arc; lám, ostoba balhiedelem, hogy eredendően magányosak az anyaszülte lények! Kedves fiú, ezt a hirtelen mámort, ezt az édes káprázatot ismered-e? Amire a szerelem nem képes, mert zavaros ösztönök piszkolják, azt a barátság – a csupa tiszta indulat – megcselekedheti! Kamillánk lassan-lassan fölépült. Maga kapaszkodott ki a veremből, végül, de a Kamilló fonta és Kamilló tartotta kötélen. Nem, Kamilla nem háládatlan. Kamilla Kamillót ezért ma is szereti – szeretetét oly vastag üveg alá préselve, mely megtilt minden tapintást. Akkoriban pedig nyíltan is megvallotta.

– Kistestvér – mondta, mert így szólongatta Kamillót –, ha mindenki elhagy, én nem hagylak el. Mindenemet, ami megosztható, megosztom.

Kamilla egészségesen sem felejtette ígéretét. Nem fizetségképpen, hanem újra- és újrafakadó figyelemmel társul szegődött Kamilló egyébként meglehetősen kusza életéhez. Kamilló kiválóan tanított éneket, olykor hangképzést is vállalt. Hibátlan hallása és biztos esztétikai érzéke kedveltté tette művészkörökben. Saját hangja egy kissé fátyolos, nem túl nagy terjedelmű, de érzésdús társasági hang volt, amit ha időben kibontanak, talán még föl is szárnyalt volna – így azonban csak magánhasználatra csengett kellemesen. Kamillót ez nem sértette, amíg Kamillával nem találkozott, természetes egyszerűséggel simult a „művészetgondozók” egyre gyérülő kasztjába – hivatásszerűen művelte ezt az értékes szolgálatot, s mindezt úgy, hogy a családját sem rövidítette meg vele. Sőt, bohókás magaviselete részben színezte a szabályosan szürke hétköznapokat, részben pedig táplálta a többiek jó közérzetéhez szükséges fölényhelyzetet. Mellesleg, Kamillónak igen rendes férje és igen okos gyermekei voltak. Ismered, afféle „boldog család”. (Ez nem irónia; csak a kirekesztettek gúnyolódnak ezen.) Kamilló élete, a nagy barátság kezdetéig az álomtudathoz hasonlított, merem mondani, zsongító, bódító álomtudathoz. Kamilla ebből ébresztette fel, csupán azzal, hogy előélt valami mást – hullásban, röpülésben egyaránt drasztikus, követésre vonzó erővel. Mindketten elkövették az alaphibát: nem a különbözőséget szerették a másikban, súlyos tisztelettel, hanem gyanútlanul örvendeztek a lépre csaló hasonlóságnak. Tulajdonképpen a föllelhető, enyhet kínáló jó változott át kényszerítő szükségszerűséggé. S nemde, így történik legszebb kötéseinkben, kedves fiú? Szabadon és elkeseredetten szövetkezünk – s előbb-utóbb vagy bálványimádóvá vagy bálvánnyá képezzük magunkat. Nemhogy az egyformaság, de az egyenlőség képzete is szertefoszlik.

Kamilló a betegségtől visszaperelt Kamilla mellett az önfeladást eleinte önként vállalta, sőt, megajánlotta.

– Tudom – mondta, s az áhítattól kétoldalt behorpadt orcája –, tudom, hogy ez segít: a feltétel nélküli ragaszkodás. Fogadd el.

Kamilla úgy vélte, ha beavatja barátját a saját lényébe, érzéseibe, gondolataiba – az adományt már ezzel is viszonozza. Ideig-óráig úgy tetszett, a mérleg nem billen ki szélsőségesen; ki mit ígért: teljesíti. Kamilló látszatra fölolvadt Kamillában. De az olvadás változás is: a régi, bohókás, mindenki öröme teremtés egyre borúsabb, egyre elégedetlenebb lett saját sorsában. Még külsejében is átalakult. Mint Kamilla lenyomata, úgy járt-kélt a világban, s Kamillánál is „kamillább” módon döntött vagy nyilatkozott. A kedélyes rendetlenség megzavarodott benne; a zűrzavarban kincstári rend után áhítozott. Kamilla pedig – az öntelt és ostoba – fellazult; álarcát és páncélját messze vetette, amikor csak a kínált langyos tóban megmártózhatott. Ilyenkor sem tartás, sem szerep nem kötelezte. Gátlás nélkül láttatta magát.

Kamilló viszont – szinte észrevétlen, s hidd el, kedves fiú, akaratlanul – egyre jobban elfejlődött Kamillától. A cseppfolyósból valami új szilárdult: régi magától, de a másiktól, a „mintától” is idegen. Kamilla a fölismerést halogatta – szüksége volt Kamillóra, ez borzalmas, tudom, de mentségére szóljuk, féltette is Kamillát, hogy zord utakra téved, s ezek a zord utak – Kamilló esetében – nem a csúcsra, hanem a szakadékba vezetnek. Kamilla a felelősséget a gyöngéd szeretetnek fölibe helyezte. Terelte Kamillót: valami védelembe, ahol csak az ablak nagyobb a kicsi házon, de nem nyílt a terep, nem döngöli az igyekvőt újra és újra a talajhoz a szél. Kamilló azonban a hányingerig megutálta, hogy a nagy csatában az örök markotányosnő ő legyen. Követelte a saját kardot.

A karrierláz… Hallom, amint egyszerűsítesz, kedves fiú! Nem ily egyszerű. Lázadás volt ez; az irigység épp csak csipetnyi, éppen sejthető ízével fűszerezve. Hisz olykor a mártírokat is megirigyeljük, ha helyzetünk szintén halált tartogat, csak dísz és nyom nélkülit. Ne ítéld el Kamillót. Teljesíthetetlenre vállalkozott.

Ítéld el inkább Kamillát, miképpen én is megtettem azt – ítéld el Kamilla ízléstelen pőreségét, ahogy Kamilló előtt mutatkozott: ítéld el szétmázolt sírását, kofaszintű átkait, papagájgörcsösségű ismétléseit; megereszkedett lélekizomzatát, verejtéktől síkos, egy kissé torz arcát, csapzott haját, fenyegető, széles gesztusait… és képzeld el szegény kis Kamillót.

Mintha kulcslyuk elé térdeltette volna az Isten: nézze végig, mit csinál a fogoly a cellában, amikor azt hiszi, maga van. Ó, mennyire megértem, hogy kiábrándult! Kamilla azt kapta – bár fáj –, amit megérdemelt. S fő vétke nem az volt, hogy bizalmas szolgálót tartott – hisz a szolgálót a folyamat végére fölszabadította, sőt, úrrá tette külön birtokon –, hanem hogy egy küldöncnek válaszolgatott a Küldő helyett…

De hát ez a régmúltban történt. S oly hirtelen fejeződött be, mintegy alattomban, mégis gyors, pontosan ölő mozdulattal, hogy árulásnak neveztem, sokáig. Ma már – ily taszító öregségben – nem nevezem semminek. Óvakodom a szavaktól. A legtöbb definíció csapda.

Talán sikerült megmagyaráznom némiképp a Te fiatal elmédnek, miért ellenzem a heves barátságokat: a túl szoros kapocs így vagy úgy bevérez.

…Vagy talán csak nem süllyedtél annyira, hogy – mint a történelemben gyakran – a barátság nálad is az érdekszférák eufemisztikus fedőneve? Ahol Te élsz, egy másik bolygó, jóllehet; mégis: nem vagyok balek, tudhatod. Zsenge koromban, amikor még foglalkoztam oly képlékeny dolgokkal, mint a napi politika, eléggé meggyőztek arról, hogy a barátságnak álcázott függőség az elnyomás legkényelmesebb módja. Erre ne számíts: azt a mézzel kenegetett madzagot ne lengesd! Ohó! Mire föleszmélek, már Te vezetsz, s még a hálámra is igényt tartasz, te kis pimasz! Mert ugyan hova tévelyegnék nélküled, én, az oly kevéssé óvatos lelkületű, roncsolódott, de mégis szemtelen rokon? Ravasz fiú…!

Vagy annyira gyűlölsz? Valami múltbeli vétkem, kibogozhatatlan viszály az a megbocsáthatatlan, ami arra késztet, hogy szúrásra élezett pengéd még leplezd is festett viaszvirággal?…Nem akarlak rágalmazni. Tekintsd bizalmatlanságomat a sokszor rászedett vének természetes bizalmatlanságának; sóhajts: a szép Kamilla ennyire megöregedvén fél megbolygatni a poshadt nyugalmat.

Lehetne még egy érved. Gáláns és szentséges elémbe járulás: ifjú tanítvány agg mesteréhez. Kérlelhetnél: a kapott tudást és a lopott tapasztalatot osszam meg veled. A titkok közlése és befogadása a barátság felső foka. Ismered a szomorú Krisztust: Felétek is ismerik. Ami Vele történt, az lett a törvény, azóta. Még az ilyen ötöd-hatodrangú figurák, mint mi ketten, sem bújhatunk ki alóla. S nem vagyok elég erős, hogy az Ő megbántottságát – milliószoros kicsinyítésben sem, én, a milliószor kisebb – elviseljem. Mert őrjítő a tanítványok gyávasága, porhanyós még a kőszikla is. De a legőrjítőbb Júdás bátorsága: a még hús valóságú, élő Jézust árulja el. Úgy tetszik, a tanítást a kereszt hitelesíti: ez Júdás paradoxona. Rémtette teljesíti be a küldetést – de ez Júdásnak nem mentsége. A nyomorult Júdást semmiféle szakrális szándék nem vezette – csak belegyöngült az irigységbe, ez volt tragédiája. Micsoda kegyelem, hogy legalább utána fölakaszthatta magát!

Hajszoljalak-e hát a rosszba, kedves fiú, azzal a kevés jóval, amit talán, esetleg s feltételezve (lám, csupa kétely!) megtudnom engedtetett? Alkalmat adjak Néked a gonoszra, félek, puszta tetszelgésből? A te Kamillád nagyon kis vacak edény, vékony falú. Mitől, hogy a kozmikus, sűrűjét mutatva, éppen benne töltekezne? Ne kívánd, hogy butaságomat szétprédikáljam.

Ha elkedvetlenedtél, lesz majd vidámabb! Ezen levelem tedd csak félre. Nincs benne semmi sürgős. Itt lassan hull a hó: nem siet. Ha híg, mihelyst megérkezik, úgyis vége. Csontom sajog. Vált az idő? S ha vált, ugyan, mire?

Írjál arról, élesebb-e a napfény Felétek? Mikor hasad a hajnal (hozzánk viszonyítva, mert ez egyetlen, bár kezdetleges viszonyításunk), s hamar esteledik-e? A táj… Kíváncsi vagyok a tájra. Egyáltalán: a közömbös dolgokban több a tapintat. A tartózkodás nemesebb. A tolakodás viszolyogtat.

Küldj szíves üdvözletet! Rokon a rokonnak: némi cinkos szempillantás – de semmi csók!

Hadd maradjon jelöletlen a Te rejtőzködő, de már megcélzott öreg nénéd,

Kamilla

Jó öcsém –

mulattatsz. Elemzed nem kis bravúrral, s bosszúállás gyanánt, sejtem – hogy mily szadizmusba hajló lélekállapot terelt, midőn eljártam életem múltkor említett dolgaiban. A szadizmus vádja ellen minden felületesen jó érzésű ember tiltakozik; nos én nem, jó öcsém! S nem kell mindjárt a jobbágylányok vérében kéjelgő Báthory Erzsébetre gondolnod. Az az ember, akiből a szadizmus írmagjában is hiányzik, talán makulátlan, de már-már taszítóan embertelen. Ma a fiatal Kamilla ír: a villámszemű, nyers és szemtelen. Mit képzelsz? Hogy apró, nevelgető pofonkáid elhelyezd harsogó pofácskámon, hagyom? Hát figyelj: ki volt az a sóvár kölyök, aki összekunyerált pénzecskéjéből kínálgatott súlyos krajcárokat, csak hogy nénikéje hátán – közvetlenül a ruhakivágás fölött – az elgennyedt pattanást kinyomkodhassa? Emlékszel-e, hogyan csúszott nyelvecskéd az élvezettől a két ajkad közé, miközben hüvelykujjaid hosszú körmével a sárga, fájdalmasan lüktető dombot satuba fogtad? Emlékszel-e magas, diadalmas hangocskádra, mellyel arra kényszerítettél, hogy fejemet megalázva, vállamat görbítve a földet közelítsem? Kedvesed arcán ma is ezzel az indulattal pattintod ki a pörsenések fekete közepét, nem mulasztván el szétcsöppenteni nyálas ideológiádat: hogy téged nem hajt más, mint az önzetlen segítőkészség. Nem sajnálod a fáradságot, amíg ki nem gyötröd – tetemes nedvek kíséretében – a fertőzés gyökerét. Ó, a jelentéktelen, nagyon-nagyon lenézett apróságok jelentősége; árulkodás arról, hogy a legbarbárabb szadizmus is bennünk szunnyad, mint a gyönyörűséges mártíromság, csakúgy. A konok tagadás nem használ, jó öcsém. S ha már kiirtani szinte lehetetlen, tanuld meg a legkevésbé nemeset is nemesre ojtogatni. Ilyenfajta ösztön adja tán némely orvosoknak kezébe a kést s éppen ettől oly biztonságos, oly tévedhetetlen s eredményében jóságos az általuk ejtett vágás. A részvét – a szükséges tett gyakorlása közben – gyakran csak elbizonytalanít.

S arra a ronda, de ártatlan békára emlékszel-e, amelyet – hasonszőrű lurkókkal vigadozva – lassú halállal pukkasztottál szanaszét? Én még a kínhalált követő – mintegy rehabilitáló – temetésre is emlékszem: hogy sajnáltátok, mily színes dobozban, zöld fű közön kidekorálva fektettétek a szabályos gödörbe… álltatok a kupac fölött, patronokat durrantottatok, s akkor már – utána – őszinte megrendüléssel sirattátok: szegény béka… Ó, igen. A hóhérnak is vannak könnyei. Ó, igen. S ha a hóhért akasztják, az a legtörvényesebb cselekmény.

Végső soron azonban nem osztható ketté vegytisztán a világ: kevés a kizárólagosan brutalitásra képzett gyilkos, s kevés az abszolút bűntelen, türelemre született áldozat. Még a nagybeteg is boldogabb, ha saját szenvedésével édes társát is megszenvedteti. Légy következetes: van-e jobb infúzió a sötét, száraz órákban, mint a sóoldat, a szeretteink arcáról értünk csorduló? Alig ismersz oly példákat, hogy a távozó kímélje az ittmaradót. A betokosodott valóságban legnedvdúsabb ábrándképünk: a majdani koporsónk, s körülötte a zokogó gyülekezet. Ne tagadd; sokszor elképzelted már Te is! Szinte szeretnél meghalni, hogy valakinek végre fájjál, amúgy istenigazán. Ilyen tökéletlen, lásd, az ember. A tökéletes pedig – s ez a középszer hálátlansága – a szemlélőnek unalmas. Csak az útja volt érdekes: csak az útnak van sztorija, s nem az érkezésnek.

Egyébként a mindennapi, elemi szükségleted is, hogy egyél s föl ne fordulj, telis-tele van a szadizmus rejtett jeleivel. Még a legkevésbé érző növény is gyökérrel védekezik: a földbe kapaszkodó répa reccsenése, a tövétől vassal kiemelt burgonyagumók remegése… mintha a természet kárára lennénk, a táplálékszerzés atmoszférája kegyetlen – csak a szedhető, termésük hullajtó, kínálkozó bogyók és magvak adakozása erőszakmentes; ez a gyümölcsszüretek és az aratások mindenkori misztikája. A húsról pedig mit szóljunk? Mit szóljunk az álnok képmutatáshoz, ahogy a csirkét nyájasan nyugtatgatva hívogatjuk, s a hízómalacnak még a füle tövét is megvakarjuk? Egyáltalán: jutott-e arisztokratikus eszedbe, hogy minél különlegesebb az étel, előzménye annál irgalmatlanabb? Kevés az undorítóbb és borzalmasabb művelet, mint amikor tömik a libát. A rákot, csigát elevenen dobják a lobogó forró vízbe – a csigát még éheztetik is! Kimeríthetetlen a fantázia, ha az alantasban haladunk. Csak fölfelé, a valamivel eszményibb szférákba törekedve lesz minden – ha nem vigyázunk – eltervelten kommersz, sémaszerű…

Ma már, jó öcsém, mindent felzabálunk, és az eredet vajmi kevéssé érdekel! De gyerekkorodban meg kellett szoknod (erre neveltek!), hogy a tegnap még dédelgetett, tollapuha, lágyan pittyegő pipikének hátraszorítják a nyakát – nyissz, nincs többé neve. Sivalkodtál, öklendeztél: apróra kellett neked a mellet, combot darálni, hogy ne ismerd fel, ne különböztesd meg a masszában, ami igenis, megkülönbözött. A gyerekek hisztériája ősi tiltakozás – a felnőttek racionális közönye talán megalkuvás, egyfajta „lelki restség”, a környezet korrupciója.

Tudod, ma már elektromos nyársra szúrva sütik a csirkét, üveg mögött, látványosan. Szemléletesebb a kicsinyek oktatása.

– Nézd – mondja az anyuka a kislánynak. – Nézd, Emerencia…

Emerencia háromesztendős, a név, mint a durva, túl nehéz pokróc, úgy hull vállára minduntalan; összegörnyed, próbálja viselni. Az anyuka velem egykorú (mert így akarom, azért is!), sarkantyús csizmát hord, hegyes tatársipkát, és innen oda hurcolva, csak percekre lassítva nevelgeti gyermekét.

– A csirkének először lemetszik a lábát és a fejét…

– De előbb meggyilkolják – helyesbít Emerencia. – Előbb meg kell gyilkolni.

– Buta – mondja az anyuka. – Megdöglesztik. Késsel megdöglesztik. Aztán kitépik a tollát, megpucolják, aztán kibelezik, aztán, na, mit vágnak le…?

– A lábát és a fejét – suttogja Emerencia, s húzná az anyukát távolabb.

Az anyuka szilárdan áll a sáros talajon, a sarkantyús csizmában.

– Okos – mondja. – Aztán fölszúrják arra az éles rúdra, a nyársra, bekapcsolják a gépet, és elkezdik szép lassú tűzön sütögetni…

– A tűz fáj – Emerencia zsebre rejti a kezét.

– Aztán amikor sülni kezd, forgatják. Nehogy egyetlen oldala is kimaradjon. S közben – ha nem elég a saját zsírja – meg is locsolják. Így lesz szép piros. A combikája, a szárnyacskája, a mellecskéje… Megkóstolod?

Emerencia rémülten nemet int. De vacsorára, jó öcsém, már ő is megeszi. S mire felnőtt lesz, örül, hogy momentán nem ő forog a nyárson, s a csöppenő zsír alá kenyérkéjét élvezettel, gátlás nélkül dugdosgatja. Az erre kiszemelt ember a legízesebb táplálék: lassan fogy; s kedvenc falatját rajta minden ínyenc megtalálja.

Blanka nénit (nem ismered?) például a családja eszegeti, Blanka néni nálam a temérdek plisszét és zsabót vasalja, senki nem tud úgy vasalni, mint ő, oly idegesítően piszmogva, de csodálatosan. Etikus lenne, ha széttépném azt a sok rongyot, fodrot, de hát, jó öcsém, mégsem teszem meg. Nem vagyok én se különb. Blanka néninek van egy mamája, két férje (az új és a régi), három lánya és négy unokája. Blanka néni reggel hattól este tízig dolgozik: „baráti” házaknál mos, takarít. Mindezt szép summáért: ő keres a legjobban az egész családban. Semmit sem költ magára; ahogy kapja a pénzt, úgy osztja boldogan széjjel. Nem várja meg, hogy elvegyék, ez a grandiózus osztogatás, ez a kedvtelése. Az igazi, vérbeli szadistát az ilyen viselkedés felbosszantja. Ha örül az ostorzott, célt téveszt a korbács suhogtatása. Blanka nénit a környezete unottan zsákmányolja ki, már-már arra számítva, hogy mindezért Blanka néni rebeg köszönetet.

– Kamilla, kérem – szól Blanka néni, selypegve és szégyellős büszkeséggel –, a középső lányomék terráriumot kértek. Óriáskígyóval. Kamilla, kérem, eleinte furcsállottam. De most már lelkesedem. Impozáns a lakásban. Egy kicsit feldobja azt a lakótelepi egyformaságot.

Megkérdem tőle, ellenszenvemet nem titkolva, az óriáskígyó mekkora.

– Kiskorában az is kicsi – mondja Blanka néni –, még csak aranyhörcsögöt eszik. De lesz nagyobb is, s akkor fokozatosan áttér patkányra… A kifejlett példány már egy nyulat is elfogyaszt. Kamilla, kérem, ha a gondozás jó, szerencsés esetben egy-egy ilyen kígyó a négy-öt métert is eléri…

– És akkor mit eszik? – kérdezem. – Ha a nyúl már nem elég?

Blanka néni megzavarodik. Csücsörít. Mintha rám haragudna, vontatott a beszéde.

– Hát igen… zsúfoltan vagyunk abban a szobában – mondja, látszólag logikátlanul. Pedig sose volt logikusabb.

Jó öcsém, látod a képet? Blanka néni, amint a fene nagy kígyó torkán készségesen lecsusszan, sőt, besegít: türemlik lefelé… Ez Blanka néni, ez a dagadozó, majd ritmikusan ernyedő hullámzás… Figyeled, milyen feszítése van az ámbár következetes, de szadista gondolatcsavarnak? S mily lappadt a szelídség, már-már ábrázolhatatlan… Van időm javulásra, jó öcsém, remélem. Vad ifjúságom prédikációiddal ne rontsad. Volt egy jancsibabád: gombostűket szúrtál a szívébe. S azt nevezted gonosznak (Kamilla nénédet!), aki ezt tiltani merte. Én Téged csak egyszer ütöttelek meg: hirtelen dühből, az esernyőm csontnyelével sújtottam a fejedre. Berepedt a bőröd – mégsem volt ebben semmi szadizmus. A szadizmus alapeleme az elterveltség; sokkal inkább szadizmus volt, amikor napokon keresztül, mókázva, kékre-zöldre csipkedtelek.

A politika szadizmusa – a kiszolgáltatottak folyamatos és szórakozáspótló gyötrése – tehetetlen és öncélú. Gyógyíthatatlan káros szenvedély. Aki a szentséges lábakat szöggel átalveri és rögzíti a kereszthez, csak kegyetlen munkáját végző mesterember – de aki víz helyett ecetet kínál a haldoklónak, látod, jó öcsém, napjainkban csakúgy, az a szadista…

Egyébként errefelé oly unalmas. Ne kárhoztass bizarr játékaimért. A nagy estélyek és a kedélyes délutáni teapartik megszűntenek. Semmi szín, semmi illat. Száraz most a tél is: a szél is csak a hideg port kavarja. Nem jó kívül: mindenféle keverék szemcse a fogaim közt csikorog s szememet bevérzi. Szorosabbra vonják derekukon a hölgyek a perzsakabátot. (A perzsabunda az embrióbárány bőréből készül – annál finomabb és értékesebb a szőrme, minél korábban vágják ki az embriót az anyja hasából!)

Bárcsak képes lettem volna egy kis fájdalmat okozni Neked! A fájdalomszerzés összeláncol. Hamarabb hervadnak, sajnos, a jótétemények füzérei.

Pá, jó öcsém; némiképp tán viszontmulattatott, ifjonti hévvel

Kamilla.

Te drága gyermek:

meghatódtam. Gyöngéd célzásaid őszinte aggodalomra utalnak. Te attól tartasz, lassan, cseppenként elment a józan eszem; másként miért is foglalkoznék a praktikumtól olyannyira elszakadt témákkal, éppen ebben az egyre praktikusabbra szerkesztett világban? Miért nem arról írok és kérdezek, amiről ma minden normális ember ír és kérdez: hétköznapjaim és hétköznapjaid morzsolódásáról, a fapofával távolodó árakról és bérekről, a kínálat és kereslet bomlott rendjéről, a hivatal packázásairól, a történelem erőszakkal átszabott gúnyájában kényelmesen, büntetlenül rugdalódzó jogtiprók konkrét rúgásairól… Ez az – üzened –, ami húsba vág és érdekes!

Vagyon néked igazságod, Te drága gyermek. Firkáltam én, levélben, ennek-annak, sok ilyet is. A te nénéd nem laticelkamra, de nem is bakelittorony lakója. Felettébb közlékeny nőszemély, sőt, veszedelmes némber: ahogy imitt-amott híresztelik. Hiszen a súlyos beteg is szívesebben fecseg betegsége tüneteiről, akár ismételve és a leghívebb részletességgel, mintsem az előidéző okokkal szembenézzen. Ha pedig diagnózisára ráhibázik: mindjárt akad sarlatán, aki tévedését bebizonyítja. A komoly orvos hallgat: az igazi kúra titokban folyik. Fárasztó tevékenység a jelenségek leltározása – s kapkodással jár, mert a jelenség a tiszavirágnál is gyorsabb hervadású. A borzasztó (vagy csak bosszantó) ártalmak naponta nyílnak, s a tőről – egyik leszáradván – új és új büdöske feslik. A tövet kéne eltalálni, vagy bemérni legalább, te drága gyermek, nemde? Magyarázhatod Kamilla nénéd korával (most hatvan is elmúlt, ha jól számolom), ha a jelen divatnál többet elmélkedik, s érdeklődésével a félretett, lenézett dolgok csarnokában kutat; kopott csomagokat bontogat, és ámuldozik, ha a fakult borítás mögött a tartalmakat sértetlenül találja… Tudod, van az ősi példabeszéd: „Amely követ az építők megvetettek, az lett a szegeletnek feje.” Ez a példabeszéd nem fantázia szüleménye, nem árnyalja egyéni okoskodás és óvatosság sem, mely mondandóját manapság ravasz képekbe rejti. Evidencia ez – vitatni badarság, s nagy feladat megérteni. Nem azt a követ keressük mind, miközben vérrel, verítékkel tapasztott tégláinkat üggyel-bajjal rakosgatjuk egymás fölibe? Hagyj meg reményemben: azt a követ látom. S friss logikáddal ne figyelmeztess, hogy akad azért bőven valódi selejt is, nemcsak oly különlegesség, melynek értékét nem tudták felbecsülni. Ami használatlan és ami használhatatlan, nem azonos, korántsem. A ripityára törött zúzalék, monumentális torzók csakúgy az út szélére penderíttettek: nyomorult a vándor, ha meg nem különböztet, s tarisznyájába ebből válogat…

Tehát nem bolondság, Te drága gyermek, ez az irkafirka. Inkább vizsgálódás. Gyanakvás: a túl egyezményesen megítélt s a tudatból kiűzött fogalmak nem éppen súlyuk miatt hanyagoltatnak? S ne kedvetleníts azzal, hogy kedves magadat a legjózanabb normálisok közé sorolod: nincs lehangolóbb, mint az abszolút normalitás, amely a rendkívüliség minden fajtájára erkölcsösnek vélt szigorral vagy megbocsátó mosollyal tekint. Beszélgettél Te már ilyen, patikamérlegen kidekázott kortársaddal? Akiben minden jóból van egy csipetnyi, de semmiből se annyi, hogy a figyelmet felkeltse? És fűszer gyanánt, semmi kis rosszaság… Unatkoztál, drága gyermek, unatkoztál ólmos halálosan. Az ilyen partnert – se színe, se szaga, se íze – félretoltad. Ne reklamáld hát ezt az érdektelen állapotot. S ne bélyegezd idiótának, aki az őrültek rejtett bölcsességéből merít! Ó, hogy szeretném, ha megismerhetnéd az őrültjeimet! Mintha hozzám tanoznának, nemcsak a környékhez.

A főemberem újságot árul az árkádok alatt, s rágógumit, reklámtasakot, busz- és villamosjegyet, mellékesen. Nem szimpla őrült: valószínűleg nyomorék is, mert tolókocsiban ül, derékig pokrócba csavarva, a pokrócon felül azonban teljesen mezítelen a teste. Akár tél, akár nyár, inge a tolókocsi támlájára dobva. Meleget érez, szüntelen meleget, s vevőkörét példátlan agresszivitásával toborozza. Kísérője – mindig más és más esett küllemű nő – hódolattal körbeugrálja, ezt-azt a kezére adogat. A nap valamennyi szakában kisebb tömeg veszi körül; külön rendőrőrszem vigyáz, hogy esetenként közbeavatkozhasson. Az összecsukható asztalka oldalán zománclapocska: „Husika Dániel 75%-os rokkant.” A maradék huszonöt százalék azonban Husika Dánielben élénken működik; mintha odaszorult volna a máshonnan száműzött, fölösleges energia. Husika Dániel egyfolytában, kedélyesen sértegeti a vevőket – az igazat nyersen a képükbe vágja.

– Mi kéne? – ordítozza. – Esti Hírlap? Népszabadság? Nem vagy anélkül is elég hülye? Nesze neked, egy nyolcvanat szurkolj le, kisapám, cseszd meg a húsz filléredet, nehogy azt képzeld, jó cselekedet… Te meg mit szarakodsz két buszjeggyel, ha nincs harminc forintod, adok kölcsön, nálam kapható a világ legolcsóbb buszjegye, egy vonallal mehetsz a francba… Ne picsogj, anyukám, ha nem tetszik, ne vegyél, eridj a trafikba vagy feküdj a sínekre; Karenina Anna, írta Gorkij… Nesze neked, reklámszatyor, sutyerák… a két merev didivel mindössze hat forint, csórikám, s te vagy a jani…! Nem? Akkor vonulj a pármai kolostorba, írta Balzac… Kis haver, sóher az öreganyád? Sajnálja tőled a rágógumit, viszi a sírba a pénzecskéjét, Volpone, Anna Seghers regénye… Megjelent a Sirodalom, nesze semmi húsz oldalon…

Ebből is láthatod, Husika Dániel bámulatosan tájékozott – csak a neveket és a műveket párosítja (bizony nem tudom, véletlenül-e?) tévesen össze. Tájékozottsága a mai magyar irodalomra is kiterjed; csak úgy köpi jelesebb íróink, költőink nevét, s hallatlan nagyvonalúsággal ajándékozza meg őket egymás kötetcímeivel. Csak azért nem részletezem, drága gyermek, mert Te kicsiny, de szívós irodalmunkat már nemigen ismered, s föl sem fognád, miféle szemtelen merészség az érintettek ilyen csereberéje… Föl sem fognád, mit érez egyik-másik alkotó, ha arra téved, s azt a következtetést vonja le: minden mindegy, végső soron… minden behelyettesíthető, elidegeníthető, félreérthető. Minden rang elkölcsönözhető, minden tömény hígítható. Olyan a terjesztett szöveg, mint az utcára kitett leányka: a templomba indítottuk, de útközben kedvét töltheti rajta akárki csavargó… csak, látod, a hasonlat mindig tökéletlen, nem, mint a fentebb említett példabeszéd – mert azért ezek az írófélék abban hisznek, hogy a világba bocsátott ártatlan mű nem kurvul el, akárhogy böködik: átlát a kerítők hízelgésein, elviseli a bámész pillantásokat, a közönyt is valahogy kibírja; az alkalmi szeretők öleléséből kibomlik, s csak a ruhájára fröccsenthetik a megbecstelenítők ragacsos mocskukat. Szalonom ily írófélékkel gyakorta megtelik. No, őket ne irigyeld. Csupa határeset.

Husika Dániel pedig a mellét veri az öklével.

– Nem lehet rajtatok segíteni! – ordítja, a rendőr közelít. Nem kell nektek a jó… – A fémpénzt foga közé veszi, a papírpénzt a fény felé tartja: – Hamis… Nem hagyom magam kifizetni…

Husika Dánieltől lehet tanulni. Sajnálnám, ha egy napon bevonnák tőle az engedélyt. Egyébként is ragaszkodom az őrültjeimhez. Ragaszkodom Buhukához is.

Buhuka órák hosszat áll ugyanazon a sarkon. S míg Husika Dániel a meleget szűri ki, ő valószínűleg csak a hideget: júliusban is kabátot, bundacipőt visel és szoros muszlinkendő van a fején. Buhukának az a dolga, hogy minden járókelőt megszólítson és udvariasan felhívja figyelmét a szörnyű bűzre.

– Buhu… – mondja s az orrát kényeskedve befogja. – Nem tetszik érezni, milyen büdös van? Nem tetszik tudni, honnan jön ez a penetráns illat? – Kicsi szeme csillog, érdeklődése őszinte. Holmi reálisnak látszó, nyugtató válasszal meg nem elégszik. Pincéből? Műhelyből?

– Nem, nem – szelíden rázza a fejét. – A levegőből jön, attól félek… – közli. – A levegőből megy a csatornába. S nem a csatornából a levegőbe. És akkor a világnak vége!

Buhuka, szegény, valami túlfejlett hetedik érzékszervvel, a kozmikus rettegést érzi. Ami gomba alakban ott lebeg a Föld fölött.

– Nem tetszik tudni valamit csinálni? – kérdezi könyörögve. Bízik bennem – minden ismeretlenben bízik. Hátha arra sétál a megváltásban illetékes.

A telefonos őrültem éjjel hívogat. Megszerette a nevem csengését, a telefonkönyvből találomra választott.

– Kiskoromban a kamilla jót tett velem – mondja Kelemen Levente –, édes emlékezetű anyám, akihez később kantátát is írtam, kamillával borogatta több heveny garatgyulladásom… Kamilla! Nem tudok aludni, mióta a tévében azokat a csont-bőr fekete csecsemőket mutogatták… Ha felajánlanám a nyugdíjam tíz százalékát, és más is csatlakozna, fel lehetne számolni az egész éhínségkérdést, erre vonatkozóan számításokat is végeztem, csak tízmillió magyart véve alapul, s akkor majd a többi kultúrnép is felzárkózik. Magyar kezdemény, az állam is felkarolná! Tíz százalék általános jövedelemcsökkentés, szigorú ellenőrző bizottság, nehogy másra költsék, és meg van oldva… A magam részéről tizenötig is elmennék.

Az a rögeszméje, hogy nekem – a Te keserű, öreg nénédnek – kéne a tervet a felsőségnek előterjeszteni. Ha vele beszélek, zavar kísért és halvány szégyen. A rögeszme minősége jellemzi az őrület alatt lappangó lélek minőségét is. Létezik tán, drága gyermek, egy másik értékrend, amelyben Te meg én, a két büszke hivalkodó, arra sem érdemesíttetnénk, hogy kipucoljuk Kelemen Levente sárfagyos cipőjét…?

Tulajdonképpen durvaság, hogy a bolondot – korától függetlenül – kicsinyítő képzővel becézgetjük. Az egészség fölényhelyzete. Kockázat nélküli, öntudatlan hatalomgyakorlás. Az őszülő félkegyelműm se tiltakozik, amikor a hatéves srácok is Lajcsikát süvöltenek.

Lajcsika folyton siet; majdnem szalad. Mozgása a távgyaloglók technikáját utánozza, nőies csípője billeg, jobb könyökével kormányoz, időnként az oldalára szorítja, ez a kar, mint egy csökevény szárny ösztökéli, tovább és tovább. Bal karját bal könyékben egy kissé ficamodottan meghajlítva magasra tartja, s ujjai kosarában zsebrádióját mutogatja. Időnként lassít, a zsebrádiót a füléhez simítja, arca fölpuhul, elragadtatott.

– Csoda… – énekli vékony kislányhangon. – Zene, itt bent… csoda!

A csodát – széles gesztusokkal – körbekínálja.

– Csoda… nem hazudok… tényleg itt bent…

A srácok el-elveszik a készüléket, röhögve; babrálnak rajta, szétfoszlik vagy recseg a csoda, Lajcsika fülét az áram megrázza. Haragszik, sír, fenyeget az öklével, de ahogy újra visszacsavarják neki zenére, rögtön meg is békül, áhítattal siet tovább.

Minden csoda három napig tart. Drága gyermek, ez mily felháborító! De Lajcsika a cáfolat. Számára a csoda örök. Lajcsika mindkettőnknél boldogabb.

A munka hőse, Horváth János Jácint viszont utazik. Nénéd, betegeskedvén, ki tudja, látja-e még valaha? Amikor még vágytam idegen tájra – remélvén, az új tájjal alábbhagy a régi bánat –, a repülőn találkoztunk össze. A távoli utat tisztességgel befizette, s joggal képzelte magát a társaság egyenjogú tagjának.

Horváth János Jácint kék munkaköpenyben utazott – s ezt a munkaköpenyt még az ismerkedési vacsorán sem vetette le, csak két kitüntetést akasztott a vászonzsebre. (Miféle kitüntetések voltak, drága gyermek, ne kérdezd: nénéd sem a katonai rangjelzéseket, sem a kitüntetéseket nem tudja megkülönböztetni.) Illően bemutatkozott, a neve után inkognitóját is fölfedte: „…a munka hőse és világutazó”. Ebben a kék köpenyben táncolt – a tengerpartra is hozta magával. Sohasem fürdött. Bérelt egy kempingszéket, abban üldögélt, a köpeny homokba lógó csücskét aggodalmasan porolgatta. A széket megütötte, amikor egyszer összecsuklott alatta. A repülő ablakát azonban – ahonnan az álomlila felhőkre nézhetett – elhalmozta csókjaival. Érdem szerint jutalmazott és büntetett. Amiben hitt – vállalta következetesen. S ami járt neki az élettől, kétely nélkül vette el.

Én azonban – a szaporodó jelek intenek – nem szállok többé gépmadárra. Köhécselek, hátam fájdítom, hatvan év (vagy körülbelül annyi) nem csekélység; várom is a szenilitást, ha az némiképp szórakoztató. Te drága gyermek, el ne boruljon elméd ragyogása: épp csak egy parányi tébolyt, s máris tüzesebb a lelkednek fénye, tükre mélyebb! Már sóvárgom a tavaszt, a kissé dilis hónapokat. Raplis vénasszonynak az való, s nem ez a begyakorolt, napról napra téli ugyanaz… Egy kis meglepetést, ha mégoly hökkentő is, vagy később százszor elátkozott! Tégy kíváncsivá:

Kamilla

Te kegyetlen Krisztián…

el akartam kerülni, hogy neveden szólítsalak. Mit tudom én, új honodban miként szólongatnak új szeretteid, kiket bár kurtán, de kétségtelen elégedettséggel emlegetsz. Különben is: sohasem imádtad a nevedet, dagályosnak érezted, túlontúl ünnepélyesnek szertelen jellemedhez. Nem szeretted, hogy már maga a név súlya, a hasonlósága kötelez. Az igehirdetést demagógiának tartottad és a mártíromságot balekségnek. Mostani életedet nem részletezed; javallatomat a tisztes távolságról túlontúl megszívlelted: nem tudom, fölnőttél-e bármi, a neved sugallta eszményhez, vagy találtál-e helyette mindennapi használatra elég természetesnek ható beceformát, amely aztán megengedi az üres, de feledtető korhelykedést… Én mégis amellett döntöttem, maradok a régi Krisztiánnál, hogy ezzel is kifejezzem, mennyire nem méltó lényegedhez ez a sértegetés, amivel válasz ürügyén voltál bátor viruló nénédet elhalmozni. Talán ha valóban öreg lennék és nem harmincöt esztendős, erőm csúcsán éppen: talán akkor belenyugodnék, hogy Te felületesen mindent félreértesz, illetve közléseimet önkényesen, pillanatnyi hangulatod szerint értelmezed.

Mivel magyarázzam másképp, hogy a vádat, ugyanazt a vádat bezzeg oldalakon át variálod, miszerint kétségtelenül elvesztettem a stabil, az állandóságban funkcionáló emberi kapcsolatok megteremtésének képességét? A házi melegtől elbitangolt vadkutya lehet ilyen: gazdátlan és semminek nem is gazdája… Kegyetlen Krisztián, szinte szó szerint idézlek: Rám senki nem ügyel, s nekem sincs másokra gondom. Persze hogy jut időm – félig-meddig kínomban –, hogy mintegy sorsomtól kényszerítve szellemi táplálékaimat nyakatekert indoklással a periférián keressem. A hulladékfeldolgozás tipikus esete – írod Te, kegyetlen Krisztián! (S zárójelben felsorolod a léted fókuszába zsúfolt családtagjaidat, térképezed a kellemesen pulzáló boldogságod nem apadó forrásvidékét.) Ó, csak kacagtass! Hát mit képzelsz, az én kis családom nem tölthet el engem is szüntelen örömmel, nem vidíthat fel komor töprengéseimben?

Vidám mulatság az egybecsatolt élet. Csupa vitamindús humor minden mozzanata. Ki nem állom a hálátlan nyavalygókat, akik jódolgukban addig forgolódnak, amíg szét nem rúgják a fészket. Lásd, én bevallottan élvezkedem benne. De hogy erről írogassak Néked, oly távoli, tapinthatatlan tájra? Furcsa gusztus, mondhatom. Hiszen őket fotókópiáról sem ismered. De teljék kedved, miért ne?

…Kezdődik a reggel. Az ébredés élménye. A roletta még lehúzva: bolyhos sötét, anyaöl. Csöndes úszás, valamiféle ragyogó, lágy vízből kifelé. Az ébresztőóra dallamot ver, s ezzel a megszokott dallammal a külvilág fogad. Először Dénes úr kel fel: Dénes úr (mondjuk) a férjem. Dénes úr szelíden átteszi a karját a nyakamon. Természetesen egy ágyban alszunk – ennél nincs édesebb. Az a ragaszkodás, ahogy még álmában is magához kotorja a lábával a lábam! Idestova tizenöt éve, napra nap történik így! Ebben a színeváltó, robbanékony létközegben a változatlanság áldása, a biztonságé… s ezt már kora reggel, mintegy a napot meghatározva, érzékelem. Dénes úr nyöszörög, még alunna, de mennie kell, hivatal várja, félig értünk dolgozik, másrészt muszáj. Én is dolgozom, szintén értük, de inkább magamért, nekem ez fontos, tudod: az öntudat (aminél csak az éntudat fejlettebb formáció)! Mindketten felelős poszton: értsd úgy, hogy mindkettőnket mindenért felelősségre vonnak, s ezt már munkába induláskor tudjuk; egymás csókjából merítjük a türelmet és a könnyedséget, amellyel képesek vagyunk a szekatúrát külső hámrétegünkről lepergetni. Dénes úr vonzó férfiú; fiús bájából sokat megőrzött, van benne valami tisztán gyermeki: a jó gyermekek szorgalma, pontossága – és a dicséretszomj ezen erényekért cserébe! Szeretem Dénes urat – mint tizenöt éve, ugyanúgy. S ez az ugyanúgy a csodálatos.

Dénes úr reggel, este tetőtől talpig zuhanyozik, sohasem mulasztja el a fogát megmosni, naponta inget vált. Sohasem borostás, hozzásimulni élvezet. Hazatelefonál, ha húsz percet késik, megkímél az aggodalomtól. Dénes urat minden apróság érdekli az otthon ügyeiből, sőt, a háztartásban ő maga is cselekvőleg részt vesz. Még arra is ügyel, hogy a frizsider ne szellőzzön feleslegesen: villámgyorsan csukja, nyitja. Kincs az ilyen férj. Egyetlen szenvedélye (a családján kívül) a sakk, azt is itthon műveli, hetenként kétszer. Szerencsére haverja nincs, csak sakkpartnere. Üldögélek mellettük (ezt igényli!), hallgatom a dünnyögését, meg kell zabálni, olyan aranyos, amikor izgalmában a két orcáját beszívja, a homlokán – mintha évezredes bánat gyötörné – összeszaladnak a ráncok.

– Sakk! – diadalmas, csengő a hangja, büszkén rám tekint, én jutalmul megpuszilom az okos homlokát, győzelmét nyugtázom, ő a csuklómat csókolja meg. Nincsenek fölösleges viták, nemhogy marakodás – nálunk ez ismeretlen fogalom. Temperamentumos nagynénéd néha veszekedne, csak úgy, mert belébújt az ördög, de a csipkedésre Dénes úr csipkedéssel nem válaszol: hallgat, a szeme kérlelő, ijedt. Hamis kedvem egykettőre lelohad! Mint a villámhárító: Dénes úr az áramot nem vezeti tovább. Megvéd minket, ebben a folyton támadó világban, a tulajdon testével… Föl tudod fogni, ez a védettség mit jelent? Milyen szép így a márciusi reggel… a roletta fölszalad, már sejteni, ma is esik majd, de milyen biztató ez a kora tavaszi eső, már megjelent a fénycsík a felhők szélén! Ablakot nyitok: átszellőzik a lakás, a savanyú füstszag kimegy, a hamutartók újra kimosva. A kukák elhordják az unt tegnapokat…

És anyuka is jókedvű, isteníti a vejét, százszor is megkérdi, mi legyen a vacsora, mint egy kedves tojógalamb, körülöttünk totyorog, jár a nyomunkba, ezer és ezer tanácsa van, ha csak egy is érvényes, már érdemes odafigyelni. Különben is, mérhetetlen tapasztalatával szakadatlanul figyelmeztet minket, mi az, ami elkerülhetetlen, s mi az, ami leselkedik…

A gyerekek, ez a két, mindenki által mintának tartott leányka, Anette és Tímea, ó, Te kegyetlen Krisztián, el sem hinnéd, hogy megnevettetnek… Két eredeti egyéniség. Bizony, „bársonyon fut” az idő, tizenkét és tizennégy évesek, két hölgy, a legújabb divat szerint. Anette egy kicsit dundi; Tímea hirtelen nőtt, sovány – de az arcuk, mint két tojás, mellesleg mindkettő szakasztott Dénes úr, átmelegszik az ember szíve, elég, ha csak rájuk tekint, és minden emlék eszébe jut… Elevenek, cserfesek, hála az égnek, nem aludttej-savó kombináció! Nyelvelnek, elfoglalják a fürdőszobát, én rázom a kilincset, ők belülről vihorásznak, erre én a konyhában kinyitom a melegvíz-csapot, zutty, hideg víz folyik a zuhanyrózsából a nyakukba, visítanak, így játszadozunk. Egyébként engem utánoznak, ez is hízelgő: kidekorálják a sima képüket az én kenceficéimmel, úgy akarnak a huncutok elsurranni az iskolába. Igaz, nem kitűnő tanuló egyik sem, de Anette a biológiáért él-hal, Tímea pedig a legjobb tornász. Mint az összenőtt ikrek, úgy ragaszkodnak egymáshoz. Akármit kapnak, csereberélik, megfelezik. Igazi testvérek. Igazságosak. Jó arra gondolni, nemsokára két felnőtt ifjú lány életének, bontakozásának is tanúi lehetünk, azután, remélem mielőbb, az unokák… s még vidámabb lesz a családi este! A lánykák rendkívül őszinték: mindent tudok róluk, a legkisebb rezdülést is, ami lelkecskéjüket meg-megzavarja… Ömlik belőlük a szó, délutánonként közrevesznek és mesélnek, én természetesen becsukom a könyvet, valósággal átveszem az apró-cseprő bajaikat. Órák hosszat képesek beszélni. Hozzám a legbizalmasabbak, bár az apjukat is irtózatosan szeretik. Dénes úr gavallér apa: az utolsó petákját is ki tudják – a hízelkedő cicák – a zsebéből csalni.

Egyébként havi jövedelmünket úgy osztjuk be, hogy senki meg ne rövidüljön. Ami kevés marad, az minden hónapban másikunk egyéni szükségleteit elégíti ki, szigorú sorrendben. Ez az eljárás abszolút korrekt: senki sincs, még véletlenül sem, hanyagolva. Dénes úrral közelharcot kell folytatni, hogy a saját részét ne ajánlja fel az én javamra.

Már itt is a vacsoraidő, s a tündér anyuka jár körbe-körbe a kanállal, tömködi a sok finomságot a szánkba. Nekünk – vess meg érte: – a televízió a legkényelmesebb szórakozás. Mindenkinek van a látottakról véleménye, senki se rejti véka alá, nem vagyunk egyformák, az ízlésünk is különböző. Három szobánk és két tévénk van, éppen ezért egyikünk a másikat nem terrorizálja. Anyuka annyira tapintatos, hogy a rádióját füldugóval hallgatja. Az alkalmazkodás nemes tudománya, ó, kegyetlen Krisztián, amit Te sohasem gyakoroltál, csak elvártad!

…a mi harmóniánk egyúttal az alkalmazkodás dicsérete. A kölcsönös alkalmazkodás a szeretet fokmérője. Sok hidegszívű szeretetlen „nem képes alkalmazkodni”, s ezt még affektálva hirdeti is, sőt, henceg vele! Burkolt önzés az ilyesmi, akárhogy nyakonöntik modern ideológiákkal.

– Én, én vagyok a fontos, egyedül! – A személyiség ezt ordítja. – Az én vágyam, az én akaratom… Ahogy én gondolkodom, az a helyes. S ha van üdvözítő út, hát az enyém az!

Az ilyen ember észre sem veszi, hogy amíg a saját szabadságát védi, mindenki más a járomba kerül. Még az a bizonyos Bibliai is alkalmazkodott: az ártatlan szokásokat megtartotta, teljesítette az írott törvényeket, s óvakodott attól – amíg csak tehette –, hogy bárkit „különcségével” megbotránkoztasson. Az öntudat egyes szám első személyű; szörnyeteggé dagadhat, s fölfalhatja jámbor, kevésbé aktív környezetét. Az éntudat szélesebb, mélyebb és magasabb fogalom: belefér a kollektivitás, az empátia, és mások megértése csakúgy. Fejlesztésére a család a legjobb iskola. Hány és hány (egyéni s társadalmi) példát sorolhatsz: a közösségi lét prófétái magánviszonyaikban undorító zsarnokok… Pfuj. Hol a hitele az ő szólásuknak?

…Mert ne téveszd össze az alkalmazkodást a megalkuvással. A megalkuvás megcsonkít, az alkalmazkodás kiteljesít. Az alkalmazkodás szabad belátáson alapszik, a megalkuvás mindig fogcsikorgatáson. Aki alkalmazkodik, hisz a saját erejében; nem fél, hogy az közben szertefoszlik. A megalkuvó gyengeségből adja fel magát, vagy üzleti érdekből leszerződik. Az alkalmazkodás reálpolitika, a megalkuvás a rossz hatalom igazolása.

De vissza a tárgyra! Nincs az együttlétnél – különösen ily vad, márciusi estén – varázsosabb. Ne ugorj be annak, Krisztián, aki eszményíti a magányosságot! A magány deformál – ámbár néha tetszetős, bizarr alakzat az eredménye ezen deformációnak. A magány csupa roncsolt seb a keményre kalapált páncél alatt. A magány harapásra kész éhség; a magány mindenféle tébolyok melegágya. S a magányos ember végül – ha legalább pénze van – beleszeret a tárgyaiba. Cirógatja az asztallapok intarziáit, egy-egy bolyhos köpenyt magához ölel, prémekbe fúrja arcát, vonásait ékkövek tükrében keresi. Kocsit mosdat a kölykei helyett. Rabja valamilyen elegáns gyűjtőszenvedélynek: óra, érem, grafika, bélyeg a szerelme, velük meghitten elmatat. A szegénynek nincs módja ilyen pótlékokra. Legfeljebb kupakot gyűjtöget. A szegények hiánya szemérmetlenül kitakart, magányuk mezítelen, ópiumuk büdösebb; ha dörgölőznének, mint a rühes kutyát, kerülik messze… Még a Bibliai is vágyott az akolmelegre: gyűjtötte volna híveit szerencsétlenségében teste köré.

Lásd, aki így él, mint mostanság szerencsés Kamilla nénéd, az még az olyannyira elítélt „szerzésben” is talál magasabb értelmet. A kicsiny otthonban nincs olyan darab, amiről – ha rávetődik a tekintet – ne tudnám, kit örvendeztet majd holtom után. Ahogy anyuka is tudja, milyen kegyeletteljes mozdulattal kattantom majd össze az arany kígyókarkötőjét a csuklómon. Ha ilyesmire gondolok, végtelen nyugalom száll meg: nem hiába gürcöltünk, mindennek helye van, semmi el nem kallódik, s én szabhatom meg, még életemben, minek mi lesz a sorsa… ez is egyfajta utóélet, sőt, halhatatlanság… A halhatatlanságból ennyi a közember jussa. A családi pecsétjellel ellátott könyvekkel majd a dolgozószobáját rendezi be valamelyik unoka. A sosem használt perzsa Anette-é. A rosenthali porcelán Tímea öröksége. Az ezüst étkészlet… majd elosztják! Igazságosan. Bármit vásárolunk – jó Dénes úr is így van ezzel –, már ráakasztjuk a leltári számot. Még kesztyűt is úgy veszek – ha a bőre tartós, különleges –, hogy inkább féllel nagyobbat, mint az én kezem. Tímea, sajnos, széles tenyerű. Dénes úr pedig a fejénél kisebb „uniszex” kucsmát hord. Hálásan sóhajtanak majd, Tímea a kesztyűben, Anette a prémsapkában, s meghatottan egymásra néznek: ó, az édes, korán eltávozott szülők…

Mert mi úgy terveztük, majdnem együtt végezzük Dénes úrral. Nekünk ez jár, annyi szép év után! Nem öngyilkosság, Te kegyetlen Krisztián: inkább sorvadás, mint amikor az összenőtt gyökerű bokrokat megbolygatják: ha az egyiket kitéped, óhatatlanul fellazul a másik, nincs többé a földhöz kötése. Azt a kis időt kell majd csak – a két temetés között – valahogy kihúzni. Sokat beszélünk erről Dénes úrral. Suttogva, amikor a család elpihen, s kettős ágyunkba mi is lefekszünk.

Ezek az elalvás előtti órák a legdrágább kincseink. Én a fülemet Dénes úr szívére teszem: ez az egyenletes dobbanás az én altatóm. Dénes úr olvas még egy kicsit, a lámpa fénykörét elárnyékolja, nehogy zavarjon. Azután az újság lehanyatlik. Már szuszog. A lámpát én oltom el. Betakarom az oldalát. Megvárom, amíg a szuszogás egyenletes ritmusa beáll, s brummogássá mélyül. Úgy alszik, mint a csecsemők. Úgy horkol, mint egy mackó. Megszoktam: hozzátartozik az éjszakámhoz. S ha egy-egy szorongásos álom mégis megtámad: ez a hang hoz vissza az al-vagy felvilágból a józan, középső világra…

A test ügyeirő1 – nevezzük szexnek, erotikának, érzékiségnek, biológiai szükségletnek – szándékosan nem írtam. Konzervativizmusom bizonyos elemeit nem tudom levetkezni, ha a téma ennyire személyes. De becsületszavamra hidd el: végtelen könnyebbség a partner szüntelen jelenléte. Semmi kapkodás, semmi hisztéria. Semmi kellemetlen meglepetés. Bizalom: ahogy vagy, amilyen vagy, adhatod magad, a színjáték szükségtelen. Senki meg nem aláz. Senkit meg nem alázol. Kitapasztalt módszerek. Az a kapcsolat próbája, ha még a randa szemölcsödet is vággyal szeretik. Dénes úr csak a szépet és jót látja bennem – kötelez a magasztalása.

Te kegyetlen Krisztián, itt csak úgy zsizsereg a héjrepesztő tavasz… Ne légy hát aggályos, ne légy hát borongó! Délben már ki lehet gombolni a nagykabátot! Egy korai rügyet is láttam: milyen bátor, milyen hősies! Hátha nem jön már fagy az idén! Hátha rekordnyarunk lesz! Mi már tervezzük: fantasztikus terveink vannak, tulajdonképpen mindegy, hova. Csak együtt mehessünk!

A március a legforradalmibb hónap: bármily gőgös a tél, behódoltatja. Bárhogy csüggednél, az általános zendülés magával ragad. Tieiddel együtt köszöntelek – én és az egész famíliám:

Kamilla

Drága barom, Te,

három sort írtál. Három rideg mondat! Gratulálsz a boldogságomhoz, mely kerek, mint a frissen sült cipó – s nem akarsz éppen te lenni, aki elsőként kikezdi. Dolgaidra hivatkozol; mintegy elhárítod a továbbiakat.

Drága barom, Te; hát bedőltél, megint… Elfelejtetted, hogy Kamilla nénéd született hazug? Lánykora óta híres arról, hogy ugyanazon jelenségről kedve szerint képes bebizonyítani egyszerre a jót is, rosszat is. Csak egy kis igazítás az optikán: az augusztus nyárutó – az augusztus őszelő; a hatvanéves élőként öreg – holtként fiatal. A vörös szilva az éhesnek kék már, de még zöld a jóllakottnak. Javíthatatlan az ember: szubjektivitásával mindent benyálaz. Látta-e valaha valaki a valódit Janus két arca mögött?

Téged az idill elrettentett. Olvasván, felgyűltek saját keserveid, s értelmetlennek látszott, hogy azokat ily tetemes védőhájba göngyölődött nőszeméllyel, akár csak érintőlegesen is megosszad. Bizony, közérzeted most pocsék – nem hagyhatom! Ne irigykedj, hogy csak neked nem sikerült, lám, a röpke kis Kamillának igen… ne fájjon a fel-felbukkanó, s újra meg újra szétfoszló éden! Hát mit gondolsz? Az én családom nem béklyózza le a szellememet? Szigorú iskola az egybezárt élet. Minden mozzanata kioktat. El nem viselem a szorgalmas képmutatókat, akik szálanként hordják a szalmát szűk odújukba, hogy amit odapiszkoltak, betakarhassák, gondosan maguk alá kaparva… Mert – szép, nem szép – mindenki a saját fészkébe piszkít; kénytelen vele. De csak ott veszik észre, ahol az eltakarítást megkísérlik – ahol szellőztetnek. Okosabb a vegyes guanót eldöngölni, s befedni rétegesen! Lassanként meg lehet szokni az áporodott szagokat. Hidd el, ezt a bulit én sem élvezem!

…Kezdődik a reggel. Az ébredés élménye. A roletta még lehúzva: nyirkos sötét, kriptafalak. Verejtékes evickélés valamiféle szürke, olajos léből kifelé. Az ébresztőóra monoton zöreje; csak egyszer, egyetlenegyszer ne azt pöntyögné, primitív szerkezetével: „Já-nos bá-csi kel-jen fel… Já-nos bá-csi kel-jel fel…” S amíg föl nem pöckölöm a gombját, ismétli! Először Dénes úr kel fel. Mint említettem, Dénes úr a férjem. Dénes úr átdobja a karját a torkomon, nyújtózik. Pechemre egy ágyban alszunk, nincs ennél kényelmetlenebb. Az a birtoklási vágy, ahogy még álmában is magához kotorja lábával a lábam! Idestova tizenöt esztendeje, napra nap! A világ ugrásra kész nyomorító dresszúráival, s ez már itthon kezdődik, mintegy a huszonnégy órát meghatározva, világos fejjel érzékelem. Dénes úr nyikorog, még alunna, de mennie kell, hivatal várja. Szemrehányóan fölém könyököl, értünk dolgozik, másrészt muszáj. Ha nem rám, kire haragudjon? Persze, én is dolgozom, kell a keresetem, de ez nekem hobbi is, mert bár utálom a munkahelyi környezetem, mégis van ürügyem, hogy a lábam kitegyem az ajtón; reménykedhetem, hogy valami izgalmas történik még velem… Már induláskor tudjuk, a mechanikus homlokcsók hiába: sem őt, sem engem nem részesít védelemben. Tűrnünk kell a szekatúrákat; az alattomos méreganyag gyűlik a bőr alatt, hogy aztán este – a könnyebbedést alig várva – kockázat nélkül loccsanthassuk egymás arcába. Dénes úr vonzó férfiú, miként hallani. Fiús alkatából sokat megőrzött, van benne valami elemien infantilis: a túlbuzgó gyerekek strébersége, a mindent komolyan vevő precizitás – s ahogy él-hal a sikerért, ahogy folyton-folyvást és azon nyomban a legkisebb apróságért is a visszaigazolást igényli… nagyon fárasztó; bár én Dénes urat szeretem – mint tizenöt éve, ugyanúgy. S ez az ugyanúgy a csüggesztő. A jellemnek semmi váltása, semmi színesedés, semmi vihar okozta romantikus türemlés… a kapcsolatban semmi szárnyalás, semmi zuhanás, csak böcsületes araszolás a lineárison. Dénes úr reggel, este tetőtől talpig lezuhanyozik, akkor sem mulasztja el a fogát megmosni, ha valamiért (egyébként igen ritkán) nagyon elkeseredett. Naponta inget vált, a leghalványabb piszokcsík is ingerli, s elszörnyed, ha a mosólé szürke… Milyen legyen egy mosólé, kérdem én? Szegénykém. A makulátlanságért vívott sziszifuszi küzdelem szinte minden energiáját leköti. Mint a bébipopsi, olyan a képe, ha hozzásimulok, semmi elektromosság. Ha csak húsz percet késik, már hazatelefonál; megfoszt attól, hogy egy kicsit aggódhassam, hogy fölborzoljon legalább egy parányi bizonytalanság… Dénes úr még a háztartásban is cselekvően részt vesz, ezért cserébe azonban a csip-csup dolgokba is beleszól; újabban a frizsiderrel őrjít: az általa kívánt gyorsaság a cirkuszi bűvész gyorsasága, ha itthon van, inkább ki sem nyitom a jégszekrényajtót. Unalmas az ilyen férj. Semmi értelmes, nagyszabású szenvedélye, csak a család meg az a kurva sakk! Azt is itthon műveli, hetenként kétszer. Barátja nincs (hát természetes ez?), csak sakkpartnere. Üldögélek mellettük (erre kényszerít!), hallgatom a motyogását, meg kell pukkadni, olyan komikus, amikor az izgalomtól a két orcáját beszívja, a homlokán – mintha valami igazi gondolat gyötörné – összeszaladnak a ráncok.

– Sakk! – magas kappanhangon kiált, győztesen rám tekint, s hogy számmal érintsem a feje búbját, szinte kiprovokálja. Viszonzásul csókfélét lehel a csuklómra lagymatagul. Nincsenek egészséges viták, nemhogy felpezsdítő marakodás – nálunk ez ismeretlen fogalom. Temperamentumos és töprenkedő nagynénéd néha el-elkezd gobozni valamit – Dénes úr azonban nem bonyolódik bele a fonálba: udvariasan kisiklik, s nagynénéd maga marad, ölében a gombolyaggal. Dénes úr a lelki mozgásra késztető támadásokra sem válaszol, a szeme rémült, harcias kedvemet egykettőre leszereli. Dénes úr szigetelő; nem erősíti, még csak nem is közvetíti a villamosságot. Szentesíti ezt az amúgy is centire kimért, gondolkodásra lusta világot. Föl tudod fogni, ez a rabság mit jelent?

Milyen idegesítő az áprilisi reggel… a roletta fölszalad, már sejteni, ma is esik majd, milyen undorító ez a kora tavaszi eső, alig egy fénycsík, s a felhő máris letapasztja. Ablakot nyitok: a savanyú füstszag kimegy, és helyette a kipufogók benzingőze meg a kátránykavaró bűze jön be, a kukák hiába hordják el az unt tegnapokat, a ma se lesz különb, a hamutartót hiába ürítem, tele tesz az döglött csikkekkel ma is…

És anyuka is borzalmas. Szerelmes a vejébe, beteges, öregkori, korlátolt rajongással. Százszor is megkérdi, mi legyen a vacsora, mint egy tollavesztett kotlós, kárál körülöttünk, követ a klozetre, és teljesen kézenfekvő dolgokat tanácsol.

– Húzd le a vécét, fésülködj meg, vegyél kombinét… – Majd hosszan lamentál, fogja a gombot a kabátomon, nem enged. A halálra figyelmeztet, amelynek első zsákmánya ugyan ő lesz, de senki se remélje, még a gyerekek sem, hogy végleg elkerülhetik. Mindannyian feloszlunk, megesznek a férgek.

A gyerekek, ez a két, mindenki által problematikusnak nevezett leányka, Anette és Tímea… ó, drága barom, Te, el sem hinnéd, hogy felbosszantanak! Két túl eredeti egyéniség. Bizony, motoron fut az idő, tizenkét és tizennégy évesek, két dajna, a legújabb módi majmolója! Anette dagadt, Tímea csontos, szögletes, de az arcuk, mint két tojás! Mellesleg mindkettő kiköpött Dénes úr, elég, ha csak rájuk tekintek, s az egész tizenöt év felgöngyölődik, minden kellemetlen emlék. Még a gesztusaikban is Dénes úrra hasonlítanak, sokszor nem is tudom, azt a repülő pofont, amit ők kapnak, nem az apjuknak szánnám-e, eredetileg? No, az alaptermészetük nem a békés Dénes úré! Szemtelenek, civakodók – mintha beléjük szorult volna mindaz, amit én magamban elfojtottam. Tépik egymást; elfoglalják a fürdőszobát, én rázom a kilincset, dörömbölök, ők belül röhögnek rajtam. Hajrá a melegvízcsaphoz a konyhába, kinyitom, ellopom a meleget, zuhog a jéghideg a zuhanyrózsából a hátukra, ordítanak… így szórakozunk. Nincs gátlásuk: mindenemet elhasználják, beletúrnak a festékeimbe, fölhúzzák az elasztikus lurexharisnyámat… így akarnak elsurranni az iskolába. A lépcsőházból cibálom vissza őket. Nem kitűnő tanuló egyik sem. Anette állandó közepes, egyedül biológiából négyes, mert kísérleti állatokat fogdos a biológiatanárnak. Tímea gyakran áll bukásra, viszont tagja minden elképzelhető sportegyesületnek. Igazi testvérek: akármit kapnak, mindig a másiké tetszik jobban. Képesek az ajándékot kettéfűrészelni, nehogy a másik jobban járjon. Ezt nevezik „igazságnak.” Mint az összenőtt ikrek: úgy ragadnak egymáshoz; figyelik egymás minden lépését, és azonnal rohannak árulkodni. Ezt nevezik „őszinteségnek”.

Rettenetes az a gondolat – drága barom, Te, Neked bevallom –, hogy nemsokára két felnőtt fiatal nő él velünk egy fedél alatt, ebben a nem túl tágas panellakásban, s mi kénytelenek leszünk aláfesteni az ő követelőző, mohó életüket… S ha nem szerzünk pénzt, még ide is szülnek, képesek időnap előtt nagymamát csinálni belőlem… Akkor lesz csak cifra a családi este!

A lánykák így is kihasználnak, én vagyok a lelki szemétláda. Minden hülyeséget – ahogy belépnek az ajtón – rám zúdítanak. Ide-oda forgatják az arcomat; hogy melyikükre figyeljek, ebben is vetélkednek. Ömlik belőlük a szó, órák hosszat képesek nyúzni, kiveszik kezemből a könyvet, a velőmet kiszívják. Csak akkor hagynak faképnél, ha sikerül engem is a saját ostoba ügyecskéik miatt fölhergelni. Az apjukat másra használják. Dénes úr a madaruk, az utolsó fillért is ki tudják – a rafinált kis bestiák – a zsebéből hízelkedéssel csalni.

Egyébként havi jövedelmünket korrekt, papíron igazolt számítással úgy osztjuk be, hogy senki meg ne rövidüljön. Ami kevés marad, minden hónapban másikunk egyéni szükségleteit elégíti ki. A sorrend merev. Ha például nekem télikabátra van szükségem (prémmel), várnom kell, hogy az ára összejöjjön valahogy, a nekem járó részekből. A gyerekek viszont kikövetelik: a csonka összeget a szülői kötelesség nevében azonnal egészítsük ki. Ó, édes megkívánás: csak úgy bámulni egy-egy kirakatot, csak úgy megvenni valamit, soron kívül, nem szükségből, hanem kedvtelésből…! Nem fontolgatni, ki látja bűnös kívánságom kárát. Dénes úrral – ami igaz, az igaz – valóban közelharcot kell folytatni, hogy a saját részét rám ne tukmálja. Ha gyenge vagyok, és elfogadom, fél évig is hallom a szöveget a családapák önzetlenségéről, akik inkább hordják a kopottat, csakhogy az ő kis pintyőkéi…

…Már itt is a vacsoraidő. A szerencsétlen anyuka bolyong a kanállal, mindenféle gyanús kotyvalékot töm a szánkba. Nekünk – vess meg érte! – az a rohadt televízió az egyetlen szórakozásunk. Hiába van három szobánk és két tévénk – minden áthallatszik; a labdapattogás, a fütty, a sportriporter rikoltozása agyonzúzza a dráma legihletettebb pillanatait. Ráadásul a lányok ki-be rohangálnak, a két csatornát egyszerre nézik, nem érdekli őket tulajdonképpen egyik sem: tendenciózusan zavarognak. Anyuka rádiózik, nem használja a füldugót, attól fülrákot lehet kapni. Mindenki terrorizál mindenkit, s mindenki azt hiszi, ő az áldozat…

Az alkalmazkodás nyomorító tudomány, drága barom, Te; sohasem gyakoroltad, de elvártad, minden bizonnyal. Hogy mi még nem robbantunk széjjel, azt az én alkalmazkodási képességemnek köszönhetjük. Nem vagyok rá büszke. Sok szolgalelkű még dicsekszik is vele, nyakon önti farizeus ideológiával.

– Nem én vagyok a fontos – ezt selypegi –, nem az én vágyam, nem az én akaratom. S ha van üdvözítő út, hát az a csöndes besimulás.

Az ilyen ember észre sem veszi, s máris mindenki lába kapcája. Még az a bizonyos Bibliai is fellázadt: korbáccsal verte szét a kufárokat, a tulajdon anyjától is elszakadt a küldetése miatt. „Asszony, hol a Te fiad?” – A világteremtés legtárgyilagosabb kérdése, s a konvencionális érzékelőszervnek mégis milyen iszonyú e kérdés akusztikája! Szélsőség nélkül nincs igazi mestermunka, még a kollektivitás apostolai is zsarnoki módon a saját meggyőződésüket követték: a környezet tetszése vagy nemtetszése fikarcnyit sem módosított szellempályájukon. Az empátia döntéseinkben elbizonytalanít. S minél jobban megértjük mások indokait, annál kevésbé hiszünk saját ítéleteinkben. A nagyszabású karakter nem alkalmazkodik, legfeljebb megengedi, hogy ő legyen a mérce. Az alkalmazkodás a rendkívüliség gyilkosa. Aki beletört az alkalmazkodásba, hogy bármi eredetit alkotna, kétlem. Persze, aki szeretetből alkalmazkodik, kedves a szívnek. De – mi beojtottak – nem kedves emberek óhajtunk lenni, hanem jelentősek, sajnos. A reálpolitika pedig a kiemelkedő gondolat vérét cseppenként lecsapolja.

…De vissza a tárgyra! Nincs az együttlétnél – különösen ily vad, április estén – csüggesztőbb. Ne ugorj be annak, drága barom, Te, aki a magányosságtól elrettentene! Mert ugye, hirdetik, s mily fennen, hogy az ember társas lény, csak éppen a megszületés és meghalás természettől megszabott magányát nem kalkulálják bele. A kiszakadás és a visszaszippantás élménye még a legmesebelibb, optimális helyzetekben sem megosztható. Besegíthetnek a már ittlévők és a még ottmaradók: de ami történik, általad történik veled. A születésnél és halálnál a legszorgosabb sürgés-forgás is némiképp statisztéria. Nem gondolod-e, hogy ami a két pont között van, szüntelen gyakorlat, s ezért a magány, legalább átmenetileg, kötelező? Az ember főműve – ha más nem, szánalmas gyufavára – is az egyedüllétben sarjad: a magány sarkall, nem enged eltespedni, még kínzásában is gyümölcsöt érlel. A magány páncél nélküli, kristályos kövület; szabályos és csillogó a hasadása – részecskékre hasítottan is megkülönböztethető fényessége. A magány bevallott, kendőzetlen állapota minden kevésbé játékos száműzöttnek. Kemény egyetem, egészen csekélyke szünetekkel. Aki magányos, lelket talál ott is, ahol föl sem tételezte. Szólnak hozzá a tárgyak, párna, paplan simogatja. Szobrok és képek sóhajtanak. Szándékát közli vele minden eddig öntudatlan anyagszerű: hogy létre merülni vágyik, a boldog kollektivitás birodalmából ide, a boldogtalan, de tudatos szakadozottságba. A szél, a víz is beszél; hogy nekik jó már, finom és nemes a társaságuk, s hogy ez a társaság fogadóképes, ha az érkező valóban náluk kopog.

A harmóniának, minél áttetszőbb, annál sűrűbb magány az előfeltétele. A tanítványok, amikor aludtak a getsemani éjszakán, nem tudták, mit cselekszenek. De az Atya tudta, amikor egyedül hagyta Mintának küldött Fiát.

Lásd, aki így él, mint Kamilla nénéd, mostanság, az még az olyannyira vigasztaló szerzést, kuporgatást sem élvezi… Kicsiny otthonomban nincs oly darab, amiről – ha rávetődik a tekintet – ne tudnám, ki happolja majd el holtom után. Ahogy anyuka is tudja, milyen magától értetődő mozdulattal kattantom össze az arany kígyókarkötőjét a csuklómon. Az ilyesféle gondolatok depresszióba taszítanak: még életemben látom mindennek a sorát, amiért gürcöltem. A kacatok túlélnek ahelyett, hogy velem együtt megsemmisülnének. A könyvek családi pecsétjelét majd kivágják ollóval az unokák, eladogatják az antikváriumokban. A megkímélt perzsát Anette elcseréli. A rosenthali porcelánt Tímea bevágja a zaciba, és elfelejti kiváltani. Az ezüst étkészlet… majd elosztják. Igazságosan, kétfele, hogy mindkettőnek csonka maradjon. Mégis úgy vásárolunk, én meg a csacsi Dénes úr, hogy borzadva bár, de mindenre ráakasztjuk a leltári számot… Tulajdonképpen ízenként temetjük el magunkat. A gyerekek a hagyaték fölött biggyesztenek: hát csak ennyi…?

Méregetjük egymást Dénes úrral; ki megy el hamarébb? S ki jár jobban? Aki vegetálva, hosszan halódik, itt marad az örökké elfoglalt „gyerekek” kénye-kedvére? Vagy aki eltakaródik időben? Közös halál… ábránd! S ha imádkozunk is érte, a gyalázatos életösztön aláássa mindkettőnk imáját. Sokat beszélgetünk erről Dénes úrral, amikor közös ágyunkba – legalább a többiektől békén – mi is leroskadunk.

Ezek az elalvás előtti percek a legterhesebbek. Gyanakodva figyelem Dénes úr szíve dobbanását, aritmiáit hasonlítom a tegnapival. Altató nélkül úgysincs álom. Dénes úr makacsul olvas még egy kicsit: a lámpa fénykörét hiába árnyékolja, karikák táncolnak a csukott szemhéjam mögött. Azután – végre-valahára! – az újság lehanyatlik. Már szuszog is! A lámpát nekem kell eloltanom. Megvárom, amíg a szuszogás egyenletes ritmusa beáll, s fűrészeléssé élesedik. Úgy szuszog, mint a sündisznók. Úgy hortyog, mintha hártyát repesztenének. Nem tudom megszokni. Nem csoda, ha üldöznek szorongásos álmaimban, és robajjal rám szakad a mennyezet…

A test ügyeiről – nevezzük szexnek, erotikának, érzékiségnek, biológiai szükségletnek – még nem is írtam! Szándékosan. De becsületszavamra mondom: végtelenül hervasztó a partner állandó jelenléte. Semmi sóvárgás, semmi szenvedély. Semmi kellemes meglepetés. Megfelelsz, úgy, ahogy vagy, még az a kis színjáték is elsorvad, ami a dolog sava-borsa. Nem győznek le, és te sem győzöl. Célravezető módszerek. Ugyanazzal és ráadásul ugyanúgy – a fantázia halála. Az a kapcsolat próbája, ha – egy-egy ronda szemölcs ellenére – mégis funkcionál a fizikum. Eléggé bosszant, hogy Dénes úr csak a szépet és jót terjeszti rólam: lelkifurdalást okoz, ha csak egy icipicit is, könnyebbedésül, kibeszélem.

Drága barom, Te, hemzseg a tavasz, mint a frissen kikelt rovarok fészke… viszketek, idegességemben vakarózom. Valami allergia. Klorofillérzékenység, nem bírom a tömény zöldet. Nagykabátban járok, így tavasszal lehet beszerezni a kiadós tüdőbajokat, az ájer csaló. Mi már tervezünk, megvalósíthatatlan terveink vannak, s persze szorosan együtt… mindegy, hova.

Az április a leghamisabb hónap. Amit a március ad, legtöbbször lefagyasztja. Elég a hiszékeny cseresznyefa barna ronggyá zsugorodott virágaira néznem.

Viseld hát Te is koloncaidat, miként én a magaméit, igazított pofával:

Kamilla

Szívem öcsém!

Ne félj tőlem. S főként ne ítélj gyakorlott hordószónoknak, aki kimunkált érvrendszere birtokában közönségét szemrebbenés nélkül vezeti félre, terelgetvén információival hol jobbra, hol balra. Arról van szó, azt hiszem, hogy éppen a legnagyobb igazságok rejtekeznek paradoxonokban; mintha védekezne az igazság: az izzadt, kapkodó ujjak közül kisiklik, és csak a foszlány az, ami a markodban marad. Ennek a foszlánynak lesz aztán – ahogy hangulataidban forgatod – más és más a fénytörése. Önmagában nem igaz a boldogság – önmagában a boldogtalanság hazug. A pozitív és negatív együtt nyerik értelmüket. Az „egészet” kergetjük, de csak a rész az, ami megkaparintható. A szóhasználat árulkodik. „…elvégezted, mit kaptál vala részül”. Kevéske vagy hatalmas a porció, amellyel, amelyen munkálkodunk, eredménye még a teljesen erre szánt életben is részeredmény: megajánlott valami, egy parányi hely újratisztítása a befoltozott mindenségen. Az „egész” nem törött el – csak teleköpködtük. Homályos. Könnyebb cserepekben látni, mint a szívünket spongyaként elkoptatni rajta. S nehezebb ez a lassú, folyamatos megcselekvés, ha közben az ember a többi részre, a másoknak osztottra is figyelmez. A kor a csőlátóknak kedvez. Tekintetüket egy pontra szegezik, élesen és ingerülten. Mennyivel hatásosabb, azonnal érzékelhető az ő csiszatolásuk, mint némelyeké, akik a bekormozott látványt szélesebb spektrumban, egyéb mezőkön is keresik. Nénéd ilyen: túl kíváncsi, túl nyughatatlan; egyébként sem szerencsés, sem szerencsétlen családi élete nincs. Bizony, szívem öcsém, csak jóindulattal nevezhetsz középkorúnak. A férjemet elhagytam, mielőtt ő elhagyott engem. Gyerekem sose született. Van időm a meditációra.

A hajdani kacér Kamillára rá sem ismernél. Elcsontosodtam. A nemi jelleg küllememből szinte nyom nélkül kiveszett. A váltást még nem szoktam meg egészen: néha elfelejtem, hogy már sem szép, sem kívánatos nem vagyok (túl soká voltam az, még eleven az emlék), s úgy viselkedem, ahogyan csak szép és kívánatos nőknek szabad. Ilyenkor megszégyenülök. Mondd, hát mi jut nekem? A gondolatot csűröm-csavarom, így fakasztok italt szomjas életemhez. Bár a régi marad a tény, a szempont változik.

Ezért ne botránkozz meg, ha udvarias kérdésedre, mely mama (a te nagyanyád) halálára vonatkozik, a szomorú eseményhez látszatra nem illő fordulattal válaszolok. Nem tévedsz: szegény mamának tavaly sikerült végre a dolog. Mivel egyik lányát régen eltemette (ez fájdalmasan érint téged, hiszen ez a lány volt az édesanyád), most már sietnie kellett, ha nem akart velem is így járni.

Te nem szeretted mamát. Ezt nem is titkoltad, de nem is kérkedtél vele. Közömbös volt számodra, ahogy Te is közömbös voltál neki. Talán a túl nagy korkülönbség? Nálam is negyven évvel idősebb volt, lehettem volna unokája, jószerivel. Meg aztán meg is tett mindent, hogy ne szeressék, talán éppen azzal, hogy folyton-folyvást zsarolta a szeretetet. Követelte a csókot, a cirógatást, s már azért mélyen megsértődött, ha észrevette, hogy ez a másiknak nem a legfőbb élvezet. Sokan bosszúállónak tartották, de nem volt igazában az. Csak ahhoz ragaszkodott, hogy mint a pók, a hálót megszőhesse – megteremthesse a bosszú ideális körülményeit, de az áldozatot – rövid kínzás után – szentimentálisan ő maga szabadította ki. Aki elismerte uralmát, azt kényeztette, s automatikusan gyűlölt mindenkit, aki ezt kétségbevonta. Filléreket kuporgatott – s egy-egy nagyvonalú pillanatában ezrektől vált meg egyetlen csettintéssel. Viszonya Istennel felületes és egyoldalú volt: Istent is úgy kezelte, mint egy díszes libériájú lakájt, aki egyes-egyedül az ő kívánságait lesi. A gondviselés kegyeibe olykor – kitüntetésképpen – másokat is beajánlott: szilárdan hitte, hogy az ő szavának Istennél különleges foganatja van. Ezért, ha átkozódott, hamar visszaszívta, mint aki fél, hogy haragjában rosszul informálta a rögtön ítélő Bíróságot. Vagyis mama jellemét antagonisztikus ellentétek dúlták. Környezetét sok mindennel megismertette: a békével soha. Azt hiszem, elkeserítette a békesség, jelentőségének csökkenését látta benne; személyisége fontossága elleni merényletet. Maga támasztotta rengések epicentrumában gyönyörködött. A szervi, komoly betegség elkerülte, mégis úgy tudtuk róla (édesanyád is), hogy súlyos szívbajos. Ez volt szegény mama fő fegyelmező eszköze, ezt vetette be, ha lázadtunk, s nem paríroztunk elég gyorsan.

– Gonosz gyermek, meglásd, egyszer csak megáll a szívem! – Előlegbe el is játszotta. Akkor ült csak fel, amikor a körzeti orvos hívni akarta a mentőket. Rettegett a kórháztól, a közegtől, ahol otthon kivívott tekintélye alább szállhat – ahol burkolt parancs helyett nyíltan kérni szokás. Hosszú életében – az utolsó két hónapot leszámítva – mindössze egyszer volt kórházban, tumorgyanúval, de valójában ideges fejgörcsökkel. Egy kis vagyont szórt szét, hogy kiváltságait úgy-ahogy biztosítsa. Hihetetlenül kényes is volt, az injekcióktól ájuldozott. Honnan akkor mégis az az erő, amivel édesanyádnak (sajnos, hiába) a saját véréből is csapoltatott? Úgy mondják, meg se nyikkant a transzfúzió alatt. Ezek azok a titkok, lásd, amelyek részben megkönnyítik; részben megnehezítik a gyászt. Kérlek, legalább Te ne döbbenj meg, s ne követeld tőlem az egyezményes füllentést: „Halottról jót vagy semmit.” Fogadd el a korrekciót: a rosszat sem rossz szándékkal… Ha valahol most vetkezik, s a sok ránőtt, szennyes kacabajkát már eszmélve letépi: segíts neki a zárat, nyílást, gombot megtalálni. A tükörnek segíts, ne a lepelnek!

…érdekelnek a részletek? Érdekel, hogy lehet sikerélmény a halál kudarca?

Az utóbbi öt évben (ezernyolcszázhuszonhat éj és ugyanennyi nappal!) mama már csak sejtette a hangokat, képzelte a képet, mímelte a beszédet. Kilencven százalékban süket, nyolcvan százalékban vak volt, és berozsdált hangszálaival tulajdonképpen némaságra kárhoztatott. Mozgási készsége fokozatosan romlott, a lakást tizenegy éve nem hagyta el. Egy empire kárpitozott szék karfáját markolászva, a széket maga előtt lökve, taszigálva a szobája és a konyha között közlekedett. Ráadásul alvásigénye három órára csökkent. Iszonyú korbács lett a kitölthetetlen idő. Az orvosi vizsgálatok általános egészséget és általános kopást állapítottak meg. Az altatót nem szedhette, hogy napközben el ne szédüljön. A hallókészüléket nem tudta kezelni. A nagyítóját sohasem találta. Krákogva, rekedten, hol ordítva, hol suttogva, mint az ide-oda igazított hullámhossz a rádión, legalább beszélni próbált, éjjel is! Két témát variált: ifjúsága hódításait és vagyoni helyzetét. Ezen kívül pontos kronológiai sorrendben ismételte, kiket élt túl eleddig. Családtagot, barátot – sorolta a listát, utánaszámolt az ujjaival. Valami küzdött benne; talán a diadal a röstelkedéssel. Huszonötöt is kiszámolt, s a következő ujját – rám tekintve – lefogta.

– Te is öreg vagy már – sípolta. – De nem akarom! Ezt aztán az Isten ne tegye velem, igazán!

Pedig – bármily groteszk – megvolt a kockázat, hogy én halok meg előbb. Mióma, gyomorfekély, epekő, vesehurut: gyűltek a leleteim. Márpedig, ha utolsó szolgálóját is elveszti, mama nem bocsátotta volna meg nekem – én meg az ő még ennél is iszonyúbb végsorsát magamnak. Ti, szívem öcsém, szétspricceltek. Csak én maradtam, dobnak és dobverőnek egy személyben.

Hát hogyan lesz végül? Nem tudtam másra gondolni, bizony, már évek óta. Fájni nem fájt semmije, még annyira sem, hogy egy kis fájás lefoglalja. Huszonnégy órából huszonegy víz alatti sötétzárkában, a lábán béklyóval… hogy csak félig őrült meg, az a csoda. Már az ízeket sem érezte. Rab volt, a rabok étvágya nélkül. Ha nem az egyetlen cellatársát – vagy látogatóját –, hát kit gyötörjön? A szenilitás nem volt hozzá elég irgalmas. Uralkodási hajlamát fölerősítette, de nem takarta el előle az utolsó fűszálig kifakult, az utolsó kavicsig kiürült birodalmát.

A nejlonzacskók és bennük a gyűlő nyugdíj! Havonta beszedte járandóságát, legumizta a zacskók száját, szorongatta őket, és hogy vagyonkája melyikben mennyire szaporodott, képes volt naprakészen megjegyezni. Néha szükség lett volna a tartalékra: nem adott belőle. Úgy vélte, a gyermek fizessen azért a boldogságért, hogy együtt élhet egy ilyen anyával. Talán egyetlen érdemem, hogy hatalma utolsó szimbólumát, a zacskót, nem csavartam ki a kezéből. A lustaság nála nem párosult szelíd ráhagyatkozással, soha. Amit ő nem végzett el maga körül, pontosan tudta, hogyan kell azt a környezettel elvégeztetni. Hajcsár volt ereje teljében – s hanyatlásában sem mondott le erről. Utasított, majd megbírálta utasítása végrehajtását. S önállósága védelmében ragaszkodott ahhoz, hogy – már csúszva-mászva, odakozmálva, lötyögtetve – maga készítse el a borsólevest. Ez több fennakadást okozott, mintha engedi feltálalnom az ételt, s csöndben elkanalazza. Tavaly február elsején elkapott az influenza, csigolyafájdalommal kombinálva, három napig tehetetlenül, lázasan feküdtem. Eleinte azt hitte, bosszantom, azért nem ugrom, ha a szobafalon kopog a botjával, és ütemesen a nevemet kiáltja. Aztán valahogy fölfogta, mindketten idegenek kegyességétől függünk. Utolsó tiltakozásként végigöntözte a padlót egy csésze nekem szánt teával, s akkor élénk fantáziájával talán azt is elképzelte, mi lesz vele, ha valóban rám csukják a koporsófedelet. Mindenesetre, negyednap, amikor már levánszoroghattam friss zsömlyéért, tejért és sárga húsú csirkéért, meglepetésemre fáradozásomat megköszönte. Kiült a karosszékbe, és egészen higgadtan azt motyogta:

– Most már el kell határozni magam. Tovább így nem mehet. Csak mozogna rendesen a lábam! Vagy lennék teljesen béna.

Mintha önkéntesség, izommozgás kéne minden távozáshoz. Vagy tökéletes ernyedtség, végmegadás. Valamiféle elhatározás, mindenesetre.

Tudod, mint általában az öregek, mama addig is gyakran elesett, de szerencsével mindegyik esését kiheverte. Fölépülésem után azonban türelmetlenebbül taszigálta a vezetőszékét, óvatlan lett, mintha a nyúló döntést ki akarná provokálni. Annál az utolsó esésnél sem törött semmije; a fejét ütötte meg – máskor is történt ilyesmi. De most, ahogy bevonszoltuk az ágyba, szomszédi segédlettel, úgy maradt fekve. Egyszerűen elgurult tőle az a képessége, hogy nyögve, jajgatva bár, de a lábára álljon. Hányt, anyagcseréje nem működött. Agya nem borult el – megismert engem. Rettenetes pánikba zuhantam. Az eleven rothadás plasztikus képeit láttam. Meg sem tudom mozdítani. S ha mégis – akadnak jó pénzért jó emberek –, meddig így? És miért?

A körzeti orvos azonnal megírta a kórházi beutalót. Meg kell indítani az életműködéseket.

Nem, szívem öcsém, nem ecsetelem naturalisztikus hűséggel a továbbiakat. Kíméllek. Csak a lényeget részletezem, a bizonyítást, hogy veled ezt a különös sikerélményt megértessem.

Mama akkor is az eszénél volt, amikor a mentők érte jöttek. Nem csinált botrányt – pedig hogy féltem ettől! Sőt: viselkedett. Érdeklődött a mentők munkája iránt, és sajnálkozását fejezte ki, hogy ezt a nehéz hordágyat cipelik… Mindössze a zacskóihoz ragaszkodott: négy nejlonzacskót kötözött a derekára, hálóinge övével. Az egyikben egy kőhiányos aranygyűrű, egy medál és egy ezüst kiskanál volt, valamint egy réges-régi, inflálódott betétkönyv, később sem azonosítható szőke hajfürttel – a másikban papírpénz, nagyobb címletű (ezresek és ötszázasok) – a harmadikban cigaretta alakúra sodort százasok, néhány ötvenes – és a negyedik, legsúlyosabb zacskó tartalmazta a fémpénzeket, a húszastól a forintosig. Szorosan gobozta őket körbe: úgy feküdt ott, mint a már ártalmatlanná tett terrorista, utolsó kézigránátjaival. A látvány, szívem öcsém, kiborított. De nem rólam van szó – róla van szó, egyes-egyedül: Ahogy stációkban fosztatott meg mindenétől – s ahogy stációnként a fölösleget ő maga adta oda, egyre természetesebben.

Mama jó hírű közkórházba került, a belosztályra. A felvételkor először két zacskót koboztak el tőle: „értéktárgyait” és a betétkönyvet, meg a komolyabb papírpénzeket. Rábízták: a széfbe helyezi-e letétbe, „távozásig”, vagy legközelebbi hozzátartozójára bízza. Nem voltam meggyőződve róla, hogy engem választ. De csodálatomra a kezembe nyomta.

– Már úgyse érdemes hazamenni – mondta, és megkérdezte, ugye, ahol van, a világhírű Pajor-szanatórium? Nem, felelték, de oda viszik át, ha majd lábadozik. Ezt én is megígértem.

Két hónapig haldoklott. Három hétig itt, majd a belosztály mellett működő pszichiátrián. Ezt a családtagok miatt nevezik így, s nem elmeosztálynak. Mama végső stádiumában sem lett igazi elmebeteg, csak éppen, mint „reménytelen”, hely híján került ide, amíg szerzek két markos ápolót, akik majd otthon felváltva, éjjel-nappal ügyelnek rá, mosdatják, az ágyneműt cserélik, etetik, tisztába teszik… persze, tudtam, hogy hazudok az orvosnak, és az orvos nekem. Az infúzió az utolsó hónapban szinte hozzánőtt a karjához, s már ki sem gurították mellőle az oxigénpalackot. Tehetetlenségénél csak az én tehetetlenségem volt nagyobb. Folyton úgy éreztem, az ő sorsa már nincs az én hatáskörömben, ő azonban az én további sorsomat a kezében tartja: sokszorosan függök tőle. Eltorzíthat, megölhet. Vacak idegrendszerem, ingadozó egészségem nem bír el már sokat. Semmi esete sem bírja el a lappangó bűntudatot, amely egyetlen szemrehányásra képes aktivizálódni, s hosszútávon a lelket szétrágja… Mi lesz, ha rám néz és megkérdi, miért nem viszem haza, a saját zugába? Mi lesz, ha hálátlan leánynak nevez, aki szándékosan tör öreg anyja vesztére? Szorongva hajoltam fölé – de sípoló hangján sose vádolt. Bátortalan célzásai az elhagyott otthonról fokozatosan elenyésztek – a felesleges képzelgéseket ő maga fojtotta meg. A kínlódás rám hárított látványától is féltem, ahogy vergődik, huzalok és csövek közt, s tőlem is hiába könyörgi az enyhületet… De türelmes volt. Hogy tűz ég a talpán, hogy sebes a tompora, hogy gyatra kis vénáját keresve összevissza szurkálták a tűvel, szenvtelenül, tárgyilagosan beszélte el – híres dramatizáló hajlamait mellőzte. Még suttogni is megtanult. A kék foltjait bizonyos büszkeséggel mutogatta. A csókot – ő! – igyekezett elhárítani.

– Ne csókolj meg – suttogta szigorúan. – Elkapod… – Előre reszkettem, hogy teljesítem majd a követeléseit: banán, fagylalt, görögdinnye, tavasszal! Igyekeztem megelőzni; amit lehet, szereztem. De visszaküldött csaknem mindent.

– Ne pazarolj – mondta. – Add a kicsinek.

Vajon kire gondolt?

Aztán egy-két falatot mégis legyűrt, bár visszabuggyant a szája szélén. A kedvemért. Hogy ne hozzam hiába.

Mennyi bajt csinál majd szokásos hisztériáival, jeleneteivel, szinte szégyelltem… S az ápolónők azt mesélték, aranyos néni. Dicséri őket, viccelődik, s gyakran még nevet is. Attól tartottam, kiderül mérhetetlen önzése – a többi beteget piszkálja, s az ő rovásukra óhajt kiváltságokat… S akkor mama azzal fogadott, hogy ezeket a szerencsétleneket mennyire sajnálja – ezek sokkal jobban szenvednek, pedig mind-mind fiatalabb. Egy sincs kilencvenéves.

Amikor a rácsos ablakok közé átszállították, a félelembe majd beleőrültem. Mi lesz, ha észreveszi? Mama, hogy átkerült a divatos Pajor-szanatóriumba, legalábbis eleinte, eljátszotta. De az utolsó két hétben – mint aki a titkot megosztja – szabad kezét a szájához emelte:

– Pszt – mondta –, tudod, ezek bolondok… – Indulat nélkül a vállát megvonta. Nagyvonalúan tért napirendre. Én borzadtam, ő meg szórakozott is az eseményeken. Az elmeosztály élete – akár a film a vásznon – az ő magánzárkájánál érdekesebb.

Pedig ide újabb veszteségekkel érkezett. Az összesodort százasokat még az előző kórteremben elosztogatta. Az aprópénzes nejlonzacskót a hóna alatt szorítva csempészte át. A szabályok értelmében itt megfosztották a haját tartó fésűtől, csatoktól, üvegpoharától és porceláncsészéjétől, leerőltették ujjáról a jegygyűrűjét, s az egyszerűbb kezelés érdekében hasított állami inget kapott. Különben jól bántak vele. Isten tudja, miért és hogyan, a zacskót mégis nála felejtették. Rájárt az egész társaság: három nap alatt kicsalták, ellopták tőle – az utolsó kétforintost a háta alól szedte ki az ügyeletes nővér.

– Egyetlen fillérem sincs – mondta a mama, s ezt is harag nélkül –, nincs egy árva villamosjegyre valóm.

De nem kért többé. Örült, hogy a protézisét – amíg jól viselkedik – a szájában hagyják.

A bódítók hatása, szívem öcsém, így vélekedsz? Csakhogy a kábulat a kontrollt is megszünteti: gáttalanul kavarog az iszap, a tiszta víz is megzavarosodik. Mamát azonban a halála előtt valami csoda folytán leszűrték, s minden mocsok a szűrőben akadt.

Már csak a húsa volt az övé. Fitymálva csipdeste laposra fogyott testét, az itt-ott leffegő bőrcsomókat.

– Minek ez? – kérdezte. – Olyan teher… Minek nekem?

A halála előtti héten megtalálta kislánykori állapotát. A doktornőt a tanítónőjének hitte, s a kórházat iskolának. Elújságolta, hogy őt itt szeretik, nem fogják megbuktatni, és felsőbb osztályba léphet. Ugyanakkor tudta, ki vagyok, lányaként szólongatott. Csak az időrend vesztette el jelentőségét, az egymásutániságról derült ki, hogy valahol – a kritikus ponton – a jelent utolérheti a múlt.

Két tüdőgyulladást vészelt át – a harmadikat úgy akarták megelőzni, hogy kitették egy fehér támlásszékbe, amely, mint a gyermekhinta, elöl is fogta a testet. Lógott a keze-lába, bicsaklott a nyaka. De azért – csecsemőként – élvezte. Ha sokáig ott felejtették, sírással jelzett; fázott.

Szombaton újra belázasodott; újra megindult az infúziós palackok csöpögése.

– Nem tudom – mondta, a melegtől szinte jókedvűen átrózsaszínesedve –, hova visz az Isten. Ne aggódj. Majd csak történik valahogy.

Vasárnap délben siettem. Nem akartam gyáva lenni: az utolsó órában, bármily borzalmas is – fulladás, hörgés, dülledő szemek –, mellette leszek. De sikerült neki megkímélnie. Hajnalban halt meg, észrevétlen. Egyedül intézte: semmi feltűnés, semmi fakszni.

S lásd, szívem öcsém, azóta is, nem az életéért, hanem ezért a haláláért vagyok hálás neki. Nincs ebben semmi kegyetlen. A lehetőségeihez képest gyönyörűen csinálta. A rosszat eltörölte bennem.

Május van. Illat, illatár. Nyílnak a dupla szirmú orgonák. Nem töröm le őket a szárukról, nem hordom mama üres sírjára őket. A mamát hívom a bokorhoz inkább.

Szívem öcsém, egy kicsit hosszabban írtam. Megbocsátod-e? Talán a téma, talán a magány.

Ölelve ölelne

Kamilla

„Ladár”,

egy kissé megkésve válaszolok, ha ugyan ez válasz; tekintettel arra, hogy legutóbbi leveled egyszeri, felületes olvasás után elkallódott, s a nyár élményei közepette konkrétumait elfeledtem. Csak aláírásodra emlékszem: bosszantott ez az infantilis „Ladár”… De végül is fogadjuk el egymást olyannak, amilyenné a távolság és a körülmények deformáltak. Ámbár ez sem helyes, hogy deformációnak minősítem azt a fajta változást, melyen Te feltétlenül, s talán magam is – bizonyos tekintetben – keresztülmentem. Helyesebb csak annyit megállapítani, mások lettünk, hiszen süllyedésről vagy emelkedésről akkor beszélhetünk, ha legalább egy közös: a viszonyítási alap. S mit tudom én, mi ketten, merre és mihez képest…? Elvont dolgokon most nem is nagyon töröm a fejem, inkább az életet élem. Persze, hogy „az okoskodás a tett halála”, erre hivatkozik minden hebehurgya és minden kényszercselekvő is. Mégis, hogy folyton töprenkedjek s a színét folyton fonákjára fordítgassam, nem érek én rá arra… Negyven év! Majd meglátod, fölgyorsul a szervezeted, habzsolod az élményeket, semmi sem elég, fáradtságot nem ismersz. Most kell megélni, amit csak lehet… később már valóság, amit most még csak borzongva sejtesz: a hártyás kedély, a tompuló elme, a forgóban nyilalló csontok, krónikus álmatlanság és a torzkép eredeti ábrázatunk helyett. Egyelőre mindez inkább inspirál, mint lehangol; ez az igazi, vissza nem tekintő, előre nem tervező jelen idő… A sejtek védekező csatarendben; monstruózus ütközet készül, az utolsó – azután jön a csúfos vereség vagy a bölcs fegyverletétel: az öregség parancsuralma vagy az öregség szerződött békessége. Kinek mit vet a szerencse, s csak ritkán: ki-mire érdemes. Ez, „Ladár”, az „egyszer élünk” eufóriája. Érzem a pezsgést minden porcikámban! Most is két utazás között vagyok.

S hogy nem használtam fel az alkalmat személyes találkozásra, azért ne haragudj! Te követhetetlenül vándorolsz; kóborol a levél egyik címről a másikra, s randevúid, mint régen, éppoly megbízhatatlanok. Álcázod magadat: nyugaton élsz vagy keleten, s ezen a földön élsz-e egyáltalán, rejtély. Úgy látszik, ide-oda csempészed magad. De én – bizonyítottan kelet-európai – kedvemre nem bűvészkedhetem. Ahol eltűntem, ott kell felbukkannom.

…Hogy miből telik az utazgatásra? Nézd, nincsenek a nyakamon csemeték, akik felfalják a hasznot, és zoknit, cipőt szaggatnak. Én ugyanis nem vagyok átlagpolgár. Független üzleti vállalkozásba fogtam; ez az új perspektíva. Magamat tartom, magam ügyeskedek. Családsegítő Szolgálat. Munkatársaimat és ügyfeleimet csak igen enyhe mértékben zsákmányolom ki, a szocialista kereteket szigorúan betartva. Sokat dolgozom, nagy a rizikó. A nyári kikapcsolódást el ne irigyeld! Mert az utazást el nem veheti tőlem senki. Lesz mire emlékeznem sanyarú időkben. Persze, a lehetőségeim nem korlátlanok. Még ha milliomos lennék, se mehetnék oda, ahova, és úgy, ahogy akarok. Ezt meg kell szokni. Szabályosan (s én nem kockáztathatok!) két választásom van. Csatangolhatok „egyénileg”, illetve kulloghatok nyájban, „csoportosan”. Mindkét esetben kísért a pondrótudat: ezt önszuggesztióval el kell hessegetni, másképp a gátlások megölik a gyönyörűséget.

Ha turistaútlevéllel megyek (s a valutám csak a „megengedett”), már a határon túl azonnal visszazuhanok húsz évvel ezelőtti anyagi állapotomba. Minden fillért számon tartani kényszerülök. Napra elosztom, mennyit költhetek élelemre, mennyit buszra, villamosra, mennyit múzeumra, képtárra, mozira. Hangverseny, színház szóba se jöhet! A szállást szinte lehetetlen megtervezni, mindig drágább, mint az előirányzat. Arra is nagyon vigyázok, hogy „rendkívüli költségek” címen még tartalékoljak is egy icipicikét. Ez lenne hivatott enyhíteni valamicskét bizonytalanságérzetemen, ha el nem fogyna már az első héten. S tagadhatatlan a bőséges kínálat hatása, a jelentkező vásárlási inger… vagy a vásárlási kötelezettség, tekintettel az itthon ragadt barátokra, a figyelem apró, elhanyagolhatatlan jelei! Ez a beosztás, s a folyamatos rettegés, vajon elég lesz-e, csaknem teljes energiámat leköti. Ha ne adj Isten, az öntudatos tömegközlekedési dolgozók sztrájkolnak, fölborul minden. A nyelvi nehézségek pszichésen is megviselnek: nemcsak a saját dadogásom idegesít, hanem a szakadatlanul fülembe karattyoló idegen szó zöreje, dallama is; az otthontalanság és kiszolgáltatottság érzését fölfokozza. Nincs kihez szólni – nincs kitől kérni. Hirtelen szegény leszek, és ami még rosszabb, a személyiségemet is a többi cucc közt összegyűrve hordom. Nincsenek a hozzám tartozó, színesítő körülményjegyek rám írva; foglalkozásom, életfelfogásom, a másokhoz viszonyított társasági helyzetem ismeretlen; a puszta megjelenés (ha nincs pénzem) az, amire támaszkodhatom. A magára maradt külső az egyetlen ütőerő, amivel érdeklődést válthatnék ki, némi megkülönböztetést a masszától. De ehhez – valljuk be, „Ladár” – sem elég feltűnően bolondos, sem elég feltűnően fiatal nem vagyok. Az a kis fontosságtudat, ami itthon karbantart és úgy-ahogy éltet, utazás közben elpárolog… s ráadásul szinte egész idő alatt nincs a számban egy ízletes falat, részletekben és hideg vízzel mosakszom, piszkosnak és elhanyagoltnak érzem magam, a hajam összeragad, töppedten simul a koponyámra, a szállásom ablaka vagy szeméttelepre vagy halpiacra nyílik, s vagy a konyha vagy a diszkó van a szobám alatt… Mire megtalálom, amire a legkíváncsibb vagyok, már zárva van, vagy a vonatomat lekésném…

Ha viszont előfizetek egy társasútra, a szituáció némiképp módosul, s a fent említett pondrótudat más variációban támad. A kollektív lelkületet kezdi ki, s ezért talán még megalázóbb és veszélyesebb. Nem én, hanem mi vagyunk senkik: ajkbiggyesztéssel fogadott „magyar csoport”. Nyugaton gúnyosan lekezelnek. Keleten közömbösen átnéznek rajtunk. (Esetenként a közöny beváltható nyílt gyűlöletre.) Szívességet tesz a szálloda, az étterem, hogy minket befogad, s hol milyen a temperamentum s az illemismeret foka, a személyzet indulatait aszerint fogja pórázra vagy engedi szabadjára. Együttesen szemléljük más együttesek hozzánk viszonyított kivételezettségét. Nekünk a legfelső vagy a legalsó emelet jár (néhol szuterén). Legfelső, ha nincs lift, legalsó, ha különben láthatnánk a tengert. Ha van eldugott galéria: nekünk ott terítenek, ahol a hőség és félhomály nyáron is megül. A terasz – a könnyű szélben lebegő piros ernyőkkel – nem a mienk sosem. A rulett tilos; csekély belépti díjért bámulhatjuk – ahol pedig nációnkat a kutya se kérdi, ott egyszerűen nincs tét a birtokunkban. Ne hidd, nem sóvárgok szerencsejátékokra, de azt alig tudom megemészteni, hogy amire munkás hétköznapjaimban reklámmal unszolnak (költsem a pénzem mindenféle hülyeségre), attól éppen a pihentető nyaralás alatt veszik el a jogomat. Hogyan az enyém, ami felett nem rendelkezem? Az étkezés azonban még így is tűrhető: legalább meleg étel kerül a hasunkba, s a programok – nyolcvan százalékban – jól szervezettek. Sem elkalandozni, sem lemaradni nem tanácsos. Terelgetnek ide-oda. Mi pedig egy kis tömb vagyunk az idegen világban; legalább csoporton belül érvényesíthetjük személyiségünket, sőt az ösztönző rivalizációtól sem fosztatunk meg: egymás között játsszuk a who is who-t. Nincs olyan rövid út, amelyen ki ne válna a csoport bohóca, a csoport hangadója, a csoport üdvöskéje, és az a peches, aki mindannyiunk közutálatának tárgya. Valamelyest ez is – az otthoni viszonyok reprodukálása – elszórakoztat, s az a dühös védekezés is bizonyos tartást ad, amivel a külhoni szokásokat, erkölcsöket, a gazdasági és kulturális színvonalat bírálgatjuk. S ha elkerülhetetlen, hogy valamiért mégis lelkesedjünk, az elismerést irigységünk megmérgezi. Csak az elkeseredésünk őszinte, ha véletlenül az aljassággal és butasággal, a szándékos gonoszsággal, másutt pedig a már nem is lázadozó, vigyorgó nyomorúsággal szembesülünk; sajnos, azzal is tehetetlenül…

Mi jó van hát az ilyen utazásban? Nevetsz, hallom. Hol itt a gyönyörűség? Megfelelő szerénységgel, „ráedzéssel” azért megtalálhatod. Persze, nem annyira arra a buborékpattantó, hirtelen örömre gondolok, ami az embert az élmény pillanatában rögtön csontolvasztó boldogsággal hálássá és elragadtatottá gyöngíti. Nem, ahhoz túl sok a nyűg, túl sok a korlát – nemcsak helyzetünkben, hanem óvatos mértéktartáshoz szoktatott agyrendszerünkben szintén. Az utazás, „Ladár”, nekem valamiféle hasznos munka, amelyet aprólékosan, reménykedve megtervezek, majd a kellemetlenségek közepette a lehető legfigyelmesebben elvégzek, s eredményét csak később, emlékezés formájában élvezem. A jó élmény, megfigyelted-e, nem a jelen időben futja ki magát. Édessége a jövőben van (amikor még csak előképzeljük) és a múltban (amikor már csak fölidézzük). Részt veszünk valamiben; mint a szivacs, megszívjuk magunkat, s ez a tevékenység lefoglal. Később – már túl a dolgon – buggyantjuk ki cseppenként a nedvességet. Csak a fájdalom az, ami szinkronban van a perccel, az élességét az emlékezés már tompítja, s gyáván romantikussá csipkézzük, ha jöttét sejteti a jövő. A legborzalmasabb fizikai vagy pszichikai szenvedést sem képes később ugyanolyan elevenen „visszaélni” a szervezet – a kín gyakorlása közben pedig megszűnik minden előreküldött pátosz, lefoszlik minden erőszakolt költőiség. De lásd, más törvényű a szépség meghódítása. Hogy ne csak általánosságokban fecsegjek: amikor még semminemű reális remény nem volt arra, hogy az országhatárt átlépjem, elalvás előtt három helyet rajzoltam elő, felváltva, magamnak. Teremtett egy Velencét, egy Egyiptomot és egy Riviérát a fantáziám. Néha álmodtam is, hogy ott vagyok. Velencém lila volt és gyöngyházcsillogású, illata fűszeres, ember nem lakta. Egyiptomban óriási volt a sivatag, s én álltam a piramis tetején. A Riviérám… tarka, folyton változó kavalkád, nagyon gazdag és egészen fiatal napozó nőkkel és férfiakkal, a tenger pedig zománckék – a vize még csak nem is hasonlított ahhoz a közönséges vízhez, ami a csapból folyik…

Nos, azóta tíz napot töltöttem Velencében, Egyiptomban egy hetet és fél hónapot üdültem az Adrián. Velencét akkor, ott, a valósulásban mesterségesnek, kimázoltnak, díszletszerűnek ítéltem, a szaga poshadt csatornaszag, és az izzadt, kövér, lármás emberek a látványt tovább maszatolták. Egyiptomból egy park nagyságú sivatagrészletet láttam, konzervdobozokkal és cukorkáspapírokkal a szennyes homokban, s nem vitt út a túlságosan szürke piramisra. A tengerpart pedig keskeny sáv volt, holmikkal és teljesen átlagos fürdőzőkkel zsúfolva; szögletes, alattomos kavicsok gyötörték a meztelen talpamat. A tenger színe? Zavaros terepszín.

Mostanában azonban – ahogy újraélem a helyszíneket – az már egy harmadik, talán a legvéglegesebb változat. Velence harangkongás s egyszerre felhussanó galambsereg, déli forróság, csend, csobbanás és a két lábam a régen kidobott szalmacipőben. Egyiptom az alacsony csillagzatú éjszaka, párás mellek fehér lepedőben, és a nagyon ismerős Szfinx: az állat teste, az ember feje, és az isteni tekintet… A tenger: zúgás és levegő; óriás felület, amelyen ahogy képződik, úgy simul el minden – nyers nyugalom még háborgásában is. A tömeg nincs a képben, magamat se látom, csak a nézésemet érzem: előttem vibrál egy zöldes közeg, fölöttem a nap rezzenéstelen. Akkor, ott, ezt a pillanatot nem is vettem észre. Vajon ki tudja, hogyan választja és szűri, éppen azt, amit, az emlékezet? S oly pocsékoló-e a természet, hogy a többi képet örökre eltörli, mint magnószalagról a fölösleget? Nemigen hiszem. …Némely fotót előhívnak – amíg a többi a celluloidszalagon várakozik; csak úgy lehet ez is.

Hangulatok, mondod, egy kissé drága mulatság útra kelni, ha mindössze ennyi az érdeme és haszna: tűntével birtokolni a napot. Bizony, nem lebecsülendő nyereség ez sem. Hígítható esszencia ínséges időkben.

De, ha valamivel objektívebb szempontot akarsz: az utazás segít a megismerésben. Érdekesek a különbségek, s a mégis összekötő azonosság még érdekesebb. Tőlünk távoli tájon oly másképp zajlik az élet; más az illem, más a szokás, még a törvény is más, kegyesebb vagy kegyetlenebb a földrajzi szerencse. Minket elborzaszt némely kedvenc nemzeti eledel, fintorgunk a különös ízlésen, hajlamosak vagyunk egzotikumként szemlélni az ott legtermészetesebbet. Tudásunk lexikonszerűen gyarapszik: újabb és újabb, addig ismeretlen címszavak vésődnek egymás alá, rövid és frappáns kísérőszöveggel. Nápolyi piac, montreali áruház, párizsi vendéglő, isztambuli vásár, moszkvai tél, varsói színház, kubai népgyűlés, bolgár kolostor… a képek és szobrok, valamint a „műemlék” gyűjtőnévbe gyömöszölt épületkomplexumok külön oldalt kapnak – a valódi szellemi értékek egymással össze nem vonhatók. A rendkívüliség még az ömlesztett látványból is kiválik, s külön-külön rögzül, az elhanyagolható többi kárára. Fölgyűlnek a részletek: az ellentmondó, feleselő ezerféleség, a világnak ez a zavarba ejtő, bár gazdag ornamentikájú rendetlensége; s akkor ezt az egy bizonyos ponton túl már taszító idegenséget valami jel gyógyítóan feloldja: összekapcsol a földbe vájt üregben kuporgó tuareg asszonnyal a kézmozdulat, amellyel kölykét magához rántja. Az indiai koldus arcában nagyapám fájó, hunyó szeme. A gyászoló néger vonagló háta apámé, amikor anyámat temette. A sikátorok jajgatása: kórházi éjszakám. A sárba vert utcalány tápászkodása: kudarc után saját kapaszkodásom. A sportnadrágos úr, a jelvényekkel tűzdelt kalapban ott pöffeszkedik Pesten is, a Mátyás pincében. És a síró arab gyerek, ha a rendőrbot eltalálja? Ó, a sírás nemzetközi. A bánat is az. A kiszolgáltatottság, az ilyen vagy olyan divatú gúnya alatt. Ezért, „Ladár”, ha sokat utazol, ronda, önző kétségbeeséseid megszűnnek, felváltja a nemesebb, internacionális kétségbeesés. Valami univerzális gyógyszert keresel; a lokális nyugtatókat kiköpöd. Jellegzetes nyavalyáid részben könnyebben elviseled, részben pedig cselekvési ingered fölgyorsul.

…Állj meg Pompejiben, s tedd a lábad az út kövezetébe vésett ezredekkel előtti ábrára: az egykori bordélyba vezet. Aztán jött a láva, a hamu. Talán már akkor a kijelölt célban volt a hiba.

Szeretek utazni. Hosszú úton lekopik a gőg. Lehetnék én a tetves kis sárgabőrű. Persze, az elegáns Krőzus is lehetnék. S hogy nem vagyok: hálálkodjam vagy szórjam átkaim? Én csak magamhoz viszonyíthatok, még mindig ez a legerkölcsösebb. Mi csak magunkhoz viszonyíthatunk. Öreg fának hintatartó, olykor gyümölcsefosztott, de még korántsem korhadt ága.

A csomagom lapos – a vámvizsgálat akadálytalan. Mit visz, mit hoz? Nincs az a röntgen…!

„Ladár”, van még egy kis szabadságom. Egy kicsi még van: igyekszem vele jól gazdálkodni. Holnap repülök tovább!

Írjál, ha írhatsz!

„Camille”

Kedves öcsémuram!

Ne biztass engem további világ körüli útra. Vándorolni folyton-folyvást, kis tanári nyugdíjamból nem telik erre. Különben is: megfogadtam, nem teszem romlásomat állandó közszemlére, én leszek a józan kivétel. Sportos, karakán öregecske, inkább szikár, mint petyhüdt húsú. Inkább csendes munkálkodás, mint a zajos csörtetés, a maradék öröm után. Ma még szenvelgésnek tűnhet a lemondásom: ha az ember egészséges, ad magára, és az alkatával is szerencséje van, nem kell okvetlenül már hatvanesztendős korban a vénség előtt fejet hajtani. S én – önteltség nélkül állíthatom – tartom a formámat; pusztán azt nem akarom megérni, hogy a kikerülhetetlen hanyatlást mások vegyék rajtam észre először, ráadásul szórakozás közben, ami mindig megalázóbb, mint a kapa mellől kidőlni… Szóval nyugodtan utazhatnék: figurám még nem keltene visszatetszést, talán még a gúnyos lefitymálást is elkerülném. A társaság eltűrne, ha elég szerényen viselném öregségemet, ha mértékkel panaszkodnék, zokszó nélkül ülnék négyszáz kilométert a buszon éppen a kerék fölött, és természetesnek tartanám a magányos kóborlást, amíg az alkalmi kompániák jókedvűen összeszervezkednek. Az öreg ne legyen se néma, se fecsegő. Rontja a hangulatot mindkét esetben. Viselkedjen a sírig, s akkor úgy-ahogy befogadják. Ez a viselkedés, öcsémuram, ez az, ami nemcsak fáraszt, de bosszant is. Igazságtalannak érzem, hogy ezt várják tőlem, hiszen azt hihetnéd, az öregkor jussa a kockázatmentes, teljes őszinteség, nem pedig az, hogy minél idősebb vagy, annál udvariasabb hazudozásra kényszerítsenek… Ha ezt megteszed, cserébe megbocsátják neked jövendő sorsukat. Mindenáron részt venni, mi abban az élvezet?

A lapot magunktól letenni méltóbb, semmint megvárni, amíg a kezünkből kicsavarják. S amellett én is voltam fiatal (mostani helyzetemben minden fiatalságnak számít, az átmenet is, ami a jelent megelőzte), s akkori ítéleteimet éberen őrzi az emlékezetem. Szegény néhai férjemmel (a Te Norbert bácsiddal) eljutottunk egyszer Mallorca szigetére. Ott találkoztam a „Múmiatruppal” egy éjszakai mulatóban. Bevonultak az iszonyatos küllemű, mindkét nembeli vének, papagájtarkaságú gönceikben. Nagyon fiatal, nagyon barna spanyol idegenvezető ugrálta körül őket: segített pezsgőt bontani, poharat tölteni, letottyanni és feltápászkodni, az asztal mellé némelyiküket tolókocsiból ültette… Hangosak voltak, gátlástalanok és vidámak. Rángatták nyakukat a flamenco ütemére. Később egy közülük – aki narancssárga-türkizzöld kockás szoknyát viselt rózsaszínű, flitteres trikóval, s ebből sejthetően valamikor nő lehetett, a fizetett fiúval maga is táncra perdült. Nem tette le a félmankóját, azzal célozta meg a ritmust, a mankó táncolt a béna bal lába helyett. Feltehetően jól mulatott. Én és a drága Norbert bácsi öklendeztünk, s megfogadtuk, mi ezt soha… Hát ő rá öt évre, hirtelen… De ez már más történet. Lehet, öcsémuram, hogy ez a tiltakozás bennem végül is nem más, mint a hiúság tiltakozása. Talán nem is erény, inkább hiba. Talán még mindig túlértékelem a környezetet, a külvilág véleményét lesem; s miközben belső méltóságra hivatkozom, tulajdonképpen az bánt, milyennek látnak az emberek?

„Kedvezményes utak nyugdíjasoknak?” Nem, a hasonszőrűen lefokozottak összezártsága igazán nem vonz. A vegyülés pedig az erőfeszítést nem éri meg.

Egyedül útrakelni, hátizsákkal, szöges cipőben, valami egzotikus, általam még sohasem tapasztalt vidékre? A soha vissza nem térés kockázata egyre valószínűbb; s én a konvencionális halálhoz – nyilván gyávaságból – ragaszkodom. Az a prospektus pedig, amit zárt szemhéjam mögött estelente meg-megcsillantanak, már egészen más tájakra szoktat. Ez a vetítés izgalmas. A képek a jövendő helyszínről még nem elég élesek; a fókuszt még csak próbálgatom pontosabbra húzni. De szokatlanul merész, már-már forradalmi az ajánlat. Gyorsan, messzire, minden poggyászt hátrahagyva.

…Addig is, mint jeleztem, sportos, szorgos öregecske, a kertben eldolgozgatok. Sokkal jobban frissít, mint az ácsorgás idegen árkádok alatt, mint a hiábavaló tolongás és futkosás, hogy utolérjem az utolérhetetlen horizontot.

Ha látnál, tán nem ismernél kényes nénédre. Fakó farmernadrág, ócska pulóver és szegény Norbert bácsi zekéje; siltes vászonsapka, ősszel és tavasszal. Most, kánikulában, nyúzott fürdőruha, szalmakalap. A legtöbb gondot a cipő okozza: a szandál nem tartja a bokát, a gumicipőbe viszont befülled a láb. Megoldhatatlan kis problémáim egyike! Reggel hatkor kelek – én, a hajdani hétalvó! – s akár hiszed, akár nem, napestig el tudom a ház körül foglalni magam. hogy elképzeld: a „birtok” kétszáznegyven négyszögöl, a „kastély” rajta: egy szoba, hálófülke, teakonyha, zuhanyozó, kis, fedett terasz. És egy sufni a kert végében a „gazdasági épület”. A napszámos természetesen én vagyok egyedül. Segítséget nem lehet kapni, és ha mégis, oly trehány munkát végeznek – a félhavi nyugdíjamért –, hogy semmit sem ér, újra kell csinálni az egészet. No meg a legtöbb tennivalót szeretem is! Csinos házacska, gondozott kerttel. Persze, nem az álombeli…

Tudod, kedves öcsémuram, lánykoromban sokat álmodoztam; miközben ujjaim gyér hajacskádban matattak, mosolyogtam rád, de messze járt a lelkem. Te a karomba csíptél, durcásan: Gyere vissza… Hát végre visszajöttem. Azt az álombeli lakhelyet a valóságban még csak meg sem pillantottam soha. Nem kellett senkitől sem elirigyelnem, egyszerűen hasonló sem létezett… Fehér ház volt, oszlopos, és magasan állt, hegyen vagy dombon; mindenesetre előtte futott le a kert, hosszan. Innen ráláttam a tájra, s amit láttam, abban volt víz, völgy és hegyorom, de furcsa módon síkság is. Engem boldogított a teremtés teljes választéka! Délutáni, nyugovás előtti, felhőtlen napfényben ragyogott minden, s a kertben harmóniában fért meg egymás mellett a narancsfa és a közönséges falusi szeder. Amit csak kívántam, megtermett, s mindenből a minta. A föld fekete és zsíros volt, az ásó élvezettel forgatta. Az éléskamra tele válogatott javakkal. A szobák tiszták és illatosak. A párnák… élénken emlékszem a kikeményített, ropogós párnákra, a patyolatra. Ember nem lakott a környéken, még állat is alig: inkább csak suhanóban egy-egy őz és néhány magas röptű madár… Mégis, akire gondoltam, ott termett hirtelen. Biztonságos, nyugalmas, mégsem unalmas terep. Együttéltem valamiféle édes társammal. Ki volt az? Ne kérdezd. Huszonnyolc évig voltam szegény Norbert bácsi felesége. Huszonnyolc évig titkon azon keseregtem, hogy Norbert bácsi nem az a bizonyos, mégsem. Ma pedig hajlamos vagyok azt hinni, talán mégis ő fogta a kezem abban az álombéli kertben.

Ehhez képest tanyácskám – ez a kétségtelen reália – meglehetősen fantáziátlan. Fotót nem küldök róla, fotón minden szebb; csal a beállítás, csalnak a színek. Érd be a tárgyilagos leírással: állítólag fejlődő településen fekszik; tó mellett, de valahogy teknőben. Mintha – valami fontos dologhoz viszonyítva – alacsonyabban lenne az egész. Ez eleinte idegesített. Ekkora területet bajos mesterségesen föltölteni, s még ha sikerülne is, a régi szinten maradt szomszéd telkek látványa elvenné az illúziómat. Körös-körül be vagyok építve, szinte beszorítva erre a kis, itt-ott megcsonkított téglalapra: mondhatom, öcsémuram, a kertnek – bármily ügyes kerítéssel leplezem – pocsék a formája! Nagyon elszabták annak idején. Logikátlanul jelölték ki: melyik darab, meddig, kié? Különben – nem elhanyagolható szempont – a nagyváros aránylag közeli. Nyaralónak, idényre megteszi, egész évben, hófúvásban is itt lakni már nehezebb. Ez az egymás nyakára telepedettség nagy átok: mindenki lát, hall mindent, intim elvonulás a „természet lágy ölére”, ez már csak legenda! Ha lugasba bújsz, még jobban figyelnek, mi történik a lugasban. A legokosabb, kedves öcsémuram, megszokni, s a kandi pillantásoktól mit sem zavartatni magunkat… A levegőt nem lehet véglegesen elrontani. A nap, a tó, a növényzet szaga, hála Istennek, erősebb, mint a szüntelen füstölésé, amit valahogy mindig az orrom alá hoz a gyakori szél. A permetlé, a vegyszer is büdös. Dehát a szükségszerűséggel nem vitatkozom. Csak a magnó és a rádió ne bömbölné a legváratlanabb időben az én fülemnek idegen zenét…! Tudod, a csend a legritkább. Az az áldott, termékeny csend, amikor a fű növését hallani. Amikor megmozdul a túrás a vakond járata fölött. Amikor fészket rak a fecske az ereszcsatornád peremén. Munka viszont van: így július tájt a hervadás késleltetése, előkészület az őszi gyümölcsszüretre. Ez az enyém javarészt haszonkert: krumpli kivételével zöldségszükségletemet megtermi. Nem, nem a mintát az álombeli kertből, hanem apró, borzas fejű, lyukas levelű káposztát, köszvényes ujjakra hasonlító répácskákat, szeptemberi poshadt paradicsomot, torz paprikatörpécskéket. A bab már zölden szemet ereszt, s félig üres a borsó hüvelye. Az alma mindig férges. A körte mindig lepotyog. A barackot elveri a jég. A cseresznye keserű. A meggy túl magasan, ott rohad az ágon. A dió… hát a dió az egyedül, ami büszkén, magára utaltan is terem: s oly előzékeny, hogy burkát repesztve sértetlenül a ponyvára hullik. Summázva: a termés elég gyatra. Valami hibádzik: nem a lelkesedésben. Talán a szakértelem, talán a talaj minősége vagy az elszemtelenedett kártevők… talán ez a mostanában ellenséges időjárás… de én még ennek az eredménynek is örülök! Pedig a virágok is meg-megtréfálnak. Az előírást betartom: abban a hónapban helyezem földbe a magvakat, amelyben a zacskó bélyegzése javasolja. A viselkedésük mégis szeszélyes. Az egyik sor kikel, a másik nem, ugyanabból a virágmagból. Befolyásolhatatlan. Az évelők közül az egyik dúsan fejlődik, a másik – bárhogy pátyolgatom – csenevész marad. Mintha eleve elrendeltetne – már a talajjal való érintkezés pillanatában –, melyiknek kell elsorvadni, s melyik virulhat; melyik teljesedhet s melyik vegetál satnyán, örökké kornyadozva… Nevess ki, de nekem nincs szívem ezeket a korcsokat sem az egészséges mellől kitépdesni, noha szakavatott kertészek mondják, a kicsi csak elszívja kínlódásában a nagyobbiktól az erőt, a fejlődésben végül azt is megakadályozva. Így az én kertemben közepesre nőnek a virágok. A zacskós virágmagvak egyébként is sok meglepetést okoznak. Rózsaszín porcsinrózsát vetek: sárga lesz a szirma. Harangvirágot ábrázol a kép, de estikét nyomtattak a tartalom rovatba. A betűnek hiszek: aztán nevelgetem a kisarjadt, szívós szarkalábat. Soha többé nem lehet kiirtani… Kétségtelen, derűs anarchia. Ami véletlenül kialakul, azt kell szeretni!

És a gyom, a fő ellenség…! Aki a gyomirtást tökéletesen akarja elvégezni, előbb-utóbb egy kicsit belehülyül. Öcsémuram, volt olyan tavasz, nyár, ősz, amikor naponta három órát gyomoltam. Csupa seb lett a kezem, a zöldesfekete beült a körmöm alá, amíg csak a tél le nem koptatta. Mégis: mire egy területtel végeztem, a másikon már kezdhettem újra. Nem tudtam egyetlenegyszer sem elérni, hogy (legalább egyetlen napig!) az egész egyszerre legyen tiszta! Vállrándítással akkor a burjánzást magára hagytam. Mire eszméltem, a gyom megfojtotta a kertet. A bokor nagyságú giz-gaz alatt az a kicsike termés, az a kicsike szépség is elpusztult. Kedves öcsémuram, bizony mondom, nem megoldás ez sem! Csak ne légy fölényes, és a vegyszeres gyomirtást ne ajánlgasd! Ezekkel a vegyi hatásokkal valami baj van: vagy mindent kiéget a vegyszer, vagy a gyomot se… Egy fajtája még föl is üdíti, ellenállóbbá teszi a gyomnövényeket. Mit lehet itt tenni? Végezni a munkát, látványos sikerélmény nélkül, laza rendszerességgel. Ez a legnehezebb tevékenység. Alázatra szoktat. Én már úgy vagyok (ne csúfolj érte!), hogy némely kedves virágú, a megtévesztésig az ültetetthez hasonlító, a nemest utánzó gazocskát megszerettem; nem bántom, hiszen színfolt az is. Csak az erőszakos, mély gyökerű tarackot utálom, meg azt a nem is tudom, miféle liánt, ami eredetétől öt méterre is elfut, mindenre rácsavarodik, s csak áldozatával együtt tudod megsemmisíteni…

Ehhez a hálátlan küzdelemhez képest a fű ápolása élvezet! Feltéve, ha nem angol gyepre vágyol: mert akkor folyton nyírhatod, taszigálhatod az akadozó gépet a fűben, s még öntözheted is; ha nincs szerkentyűd, foroghatsz magad a locsolóval, mint a ringlispíl, körbe-körbe! A „gyepszőnyeg” a perzsaszőnyegnél is kényesebb. S jaj annak, aki rátapos. Nézni is csak módjával szabad: zsenge felületén hátha lyukat éget a mohó tekintet… Az ilyen fűnek megszállottjai vannak, szerencsétlen szektariánusok. Még a fákat is megátkozzák, hogy leveleiket lefelé hullajtják. Négykézláb tépik a mohát, és olajat öntenek a vakondtúrásba. No, öreg nénéd a közönséges, strapabíró, hellyel-közzel ritka, imitt-amott rozsdálló fűvel is megelégszik. Én még a sárga kutyatejet is sajnálom lekaszabolni. Amikor a feje már befátyolosodik, bele-belefújok a fehér bóbitába, s mint a gyerekek, babonásan kívánok valamit.

A vízzel nem szabad takarékoskodni. Hajnalban és este kitartóan locsolok. Lassú áztatással; nem a tövekre irányított vad vízsugárral. A napot – melynek éltető sugárzására magam is csak áhítozom – nem tudom befolyásolni. De a nedvesség, az enyhület némiképp tőlem függ. Bizonyára tudod, ha forró a föld, tilos locsolni. Ne szánd meg a kertet, bármily szomjas: a fölhevült testet a hirtelen hideg megöli. A természet megtanult tűrni. És raktározni is. A túléléshez legszükségesebbeket.

Mennyi munka! S csak vázlatosan szóltam. A helyes metszés tudományát a magam kárán tanulgatom. Hány termő ágat vesztettem, csak mert kontárra bíztam! A túl tömény permetlé hány szép fácskámat sorvasztotta el! Mily nehéz a kellő hígítás fegyelme! S a bokrokat formára nyesni – hát még egyformára! – mily felesleges!

Kedves öcsémuram, irigylem a kertek lelkét. A növényét. Az ártatlan buzgalmát minden zöldellőnek. Azt a soha nem lázadó természetességet, ahogy sorsukat viselik. Ki-ki a magáét. Tóparton vagy fű között. Árnyékban vagy éles fényben. Táplálva és gyönyörködtetve a felettes világokat. És lesem – talán ellesem! – a kert halálát, nem szűnő csodálkozással. Ezt a bizalomból fakadó nyugalmat.

…De hát reméljük, messze még a tél. Még napközelben élünk, a nappal hosszú. Körülöttem mindenki tüsténkedik. Festik a kerítést, nem túl ízléses, világító harsánypirosra. Tudod, öcsémuram, nem merem megkockáztatni, hogy a magamét natúrba hagyjam: ilyen szoros közelségben nem jó vért szül a különcség. Veszem hát én is a pemzlit, és mázolom a rácsot, egy valamivel diszkrétebb árnyalatú keverékkel. Nálunk, hiába, a természetes mezsgye nem divat. Az ember alkalmazkodik. Nem okos a szomszédokat ingerelni. Különben is: ha példás a kertem, az a baj. Mindenféle szemetet sandán átdobálnak. De próbálnám csak elhanyagolni: a hét határból származó összes hernyóért engem okolnának. Mértékkel, óvatosan teszek-veszek. Nyájasan köszöngetek: minél jobban vicsorog valaki, annál nyájasabban. Ez elvi kérdés nálam – mondhatnám; de az az igazság, hogy csupán félek. Nincs nekem senkim, aki, ha tettlegességre kerülne a sor, megvédne. Néha összekacsintok azzal az egy-két derűsebb, jóindulatú családdal; együtt lessük, változik-e az idő, s néha eltrécselünk: hogyan lehet a perzselő aszályt bírni, huzamosan? „Magasabb” témáink, öcsémuram, nincsenek. Mire feljönnek a csillagok, s a „fentebb styl” közöttünk megszületne, ki-ki magára zárja az ajtót. Egyetlen nagy hortyogás a vidék. S ott vár a kedd, ahol a hétfő abbamaradt. Fogom kis szerszámaimat. Amim nincs, azt kölcsön nem kérem. A szívesség nagyon drága; többnyire megfizettetik, tízszeresen. Jómagam, amit nélkülözni tudok, inkább úgy adom: örökbe. Könnyebb a lelkem, ha nem kell csorbítva visszavárni.

Lásd, írtam: hasznosabb dolgoktól loptam az időmet. Július: ez a tetőpont – még nem a megénekelt „szeptember vége” – s már van hulló szirom, zsugorlevél, száraz gallyacska. Nagyon kell sietni. A nap csak egy percig áll a delelőn. Minden bukik, ami nem emelkedik.

Ég áldjon; vajha tanyáján köszönthetne

Kamilla néni

Szívtelen –

hát nem írsz. Unod Te ezt. Vannak még bizonyára lelkesítő céljaid, s lefoglal a leghatékonyabb eszközök keresése. Levelezésünknek nem látod a végét, és semmi kedved sincs halálod napjáig magadat – puszta udvariasságból – válaszadásra kötelezni.

Enyém a mulasztás. Elfelejtettelek tájékoztatni, még az elején: hangulataimba az elvhű konzekvencia éppúgy beletartozik, mint a hirtelen pálfordulás. Én sem szándékozom hiábavaló firkálással tölteni hátralévő életemet, most megnyugtatlak! Sőt hogy még egyszer ennyit írok, mint eddig, az is valószínűtlen.

Apad az indulatom; az a fajta indulat, ami az ifjú embert arra készteti, hogy „igazságain” a világgal vitatkozzék. A felén túl sem meggyőzni, sem meggyőzetni nem kívánunk oly hevesen. A figyelem elterelődik. Ijesztő gyorsan fogy minden dolgok mennyisége, s az áhított minőség képződése ijesztően lassú… Nézd, minek szépítsem? Ötvenöt meg ötvenöt az száztíz. A legoptimistább számítások szerint is átléptem a felezőt. Negyvenéves korunkban, ojjé, egy kis bizakodással a „duplázást” is elhihetjük. Ötvenéves korban is kecsegtet még holmi kivételes szerencse reménye. Természetesen szellemi épségben és nem magatehetetlenül: a bűvös száz esztendő! De ötven év után minden év s a szervezet minden apró, kellemetlen és egyre jóvátehetetlenebb fölfeslése megmutatja: milyen hiú ábránd idealizálni a vég körülményeit; talán jobb volna túllenni rajta, mint a keserű orvosságon. Minek halogatni, ami elkerülhetetlen?

Szívtelen, a halálfélelmet ismered-e? Azt mesélik, a skorpió annyira retteg a tűztől, hogy ha meggyújtják körülötte a füvet, nem sokáig bírja: önként ugrik bele. Csak azt ne képzeld, eltervelt öngyilkosságra uszítlak! A skorpió története kifejezi: ha olyan szörnyű a pusztulás, mint amilyen az előérzete, nem menekülne egy tény érzete elől magába a ténybe. A szorongás tehát rosszabb, mint a szorongást kiváltó okok. Vagyis a hiba bennünk van, gondolkodásunkban, s nem a tárgyban feltétlenül, amire gondolkodásunkat irányítjuk. Már nem spekulálok hosszú életre, s nem követelek sem osztott kegyként sem érdemlett jutalmul gyötrésmentes öregséget, átalvásos halált, pillanat szülte véget. Amit kérek: bárhogy is lesz, tegyem majd félelem nélkül.

Megnyugtató és szomorú is egyben, hogy a dolgok történésének első fele a másodiknál mindig hosszabb. Még ha stopperrel mérve a két szakasz egyforma is. Tudniillik már maguk a másodpercek sem egyformán múlnak. Tedd az órádat magad elé az íróasztalodra. (De mily nagyképűség, bármilyen asztal megteszi, sőt akár tarthatod a tenyeredben.) A harmincadik másodpercig türelmetlenül sürgeted a kismutatót; hogy ilyen hosszú harminc másodperc, alig hitted! Sürgeted: ugorjon, haladjon, teljesítse be, amire vállalkozott… S mielőtt átugrik, már szinte egymásra zsúfolódik, az utolsó kettő követhetetlenül gyors; s mint az áramütés, az utolsó pittyenés oly kivédhetetlen. Hogy mi meddig tart, hát ilyen tökéletlen szerkezetekkel mérjük!

Az ember néha elszánja magát: szívét, izmait, ízületeit óvja, a rendszeres tornát elkezdi. Közben szívverése szapora, végtagjai csikorognak, verejtékezik, forog vele a szoba. Csak azért is folytatja, de nincs ebben semmi gyönyörűség. Inkább mérkőzésféle, naponta: a fizikumod a hanyatlással győzködik, s úgy tetszik, te győzöl, amíg a szőnyegről fel tudsz kelni. Próbáld ki, számold a gyakorlatokat! Tízig ólmos nehéz, lassú. Tíz és húsz között ritmusos, a mozgás artisztikus, a művelet kedvteli. Csak a feléig légy kitartó, utána meglásd, már nem hagyod abba!

Vagy olvasol: túl vastag a könyv. Ha a közepére jutsz, már nem teszed le. Onnan már olvastatja magát, még ha egyébként egy kissé unalmas is. Belegabalyodtál, nem tehetsz mást, szépen haladsz a végkifejletig. Ha izgalmas kétrészes filmet nézel, késleltetnéd az időt: tartson még… de a második rész hiába hosszabb az elsőnél, egykettőre lepereg.

S ott áll egy halom borsó előtted; kilátástalan, monoton feladat. De csak addig, amíg a fejtetlen halom nagyobb, mint a kupac az üres héjakkal. Hamupipőke kivételes helyzetben volt. A te madaraid kalitkában ülnek, különleges célra nem használhatók. Azt is köszönd meg, ha – miközben görnyedsz – legalább csicseregnek. Vesd a munkának magad, egyedül vagy, jobb, ha tudod!

És az utak: az a temérdek, fárasztó messzeség… Vonattal, kocsival vagy gyalog. Ha a távolság feléig elvánszorogtál, utána már repülésnek érzed! Csak ha ritka, nagy öröm vár az út végén, akkor nyúlik meg az utolsó negyedóra: magad nyújtod azt is, mert sejted, alighanem a vágyakozás az ember legboldogabb állapota, a töredék időt – a teljesülés előttit – ezért dédelgeted!

Ússz át, Szívtelen, ha van tó ott, ahol éppen lakozol, alapos tréning után s erőd maximális teljében, ússz át a túlsó partra! Ne add föl. A tó közepéig csaknem reménytelen. Görcsöl a lábad, légszomj kínoz. Értelmetlen, ostoba hősködés az egész – szidod magad. A túlsó part is csak part kövekkel. Oda is Te érkezel, Te, a százszor megunt, lecserélhetetlen kis életeddel. A bizonykodás mire? De ha a közepén átvergődtél, nincs már vissza; vagy teljesíted, vagy belefulladsz. Csónakra ne igen számíts! Aki a csónakban ül, hogy te fuldokolsz, többnyire föl sem fogja. Hát ússzál csak tovább. Istenemre meglásd, ez a táv már rövidebb! Ha félholtan is, de hamarosan visszanézhetsz: ahol áthasítottad, ahol átszenvedted, ott a vizet meg is hódítottad. Tied a tó. Pedig a mélység beforrt utánad, semmi sem kiabál, mégis diadal. Az elején ne add föl! Persze, vigyázz; amikor a célt beméred, akkor légy óvatos, az a part nem káprázat-e? Nincs megszégyenítőbb, mint ha kiderül: nincs is, amit áhítottál – vagy egészen más irányban van, mint amerre tempóidat vezetted…

Tudod, kiábrándultam a hasonlatokból. A metaforákkal is csínján bánok. Nem elég pontos; nem elég pontos semmi. Minden dologban létezik valami mással összevonhatatlan; egy parányi hamisítás minden művészkedés feltétele. Még az analógia a legszellősebb: a szubjektivitást nyíltabban fölvállalhatja. Elcukrosodik számban a nyál, ha oly szavakat kell kiejtenem, mint „élet”; a hozzáfűzött kommentár is szirupba ragad, vagy köpésre ingerlően áporodott, savanyú… Mert arról van szó, hogy ahogy élek, éldegélek, erről a… folyamatról egyre gyakrabban egy nagy-nagy kirándulás jut az eszembe.

Képzeld el, Szívtelen, hogy egy szép napon – amire sokáig várakoztál – kedved és lehetőséged nyílik, hogy becserkéssz egy általad választott tájat; melynek ha vannak is síkságai, sőt imitt-amott völgyei, valamitől számítva (mondjuk a tengerszinttől) összességében mégis emelkedik. Valahol csúcsa van s eddig a csúcsig kirándulásod célja önmagában ez: a csúcsot elérni, élvezetes kitérőkkel, nyaktörő akadályokkal akárha. A csúcson aztán egy kissé elidőzöl, visszapillantva megállapítod, meredek volt-e az ösvény. Utólag elborzadsz, vagy a megtett távot lekicsinyled. Körültekintesz (ha nincs éppen szerencsétlenségedre éjszaka vagy sűrű függönye a ködnek), amire képes, ezt-azt, rögzíti a szemed; kapkodsz – mert a csúcson nincs berendezkedés. Lefelé, a te kis dombodról, hegyedről, mint fölfelé, az út ugyanannyi. A táj sem csúnyább, higgyük. A lankán az erőlködés is kevesebb. Pihenőnek az az egy-két illatos csalit igazán kellemes. Mégis. Kóborolni nincs már a régi kedved. Ez a kirándulás második fázisa; az élénkség csitul. A füves rétre, bogáncsra, de még a tüskebokorra is egy kissé szórakozottan nézel. Még itt vagy ugyan: hátadon az üresedő zsákocska, de már nem ér semmi elementáris meglepetés. Kifakult a zöld. Már csak ismétlés a fölfedezés is. Egyre többet gondolsz odahagyott otthonodra. Föl-földúsítod a halovány emléket. Komótosan ballagsz, nevetgélsz olykor, a virágokból tépni s egy szerény csokorra valót gyűjteni rest nem vagy. De tulajdonképpen már – ha mersz nagyon őszinte lenni – szívesebben lennél otthon. Leköt, vonz ez a házad-hazádról való gondolkodás. Egy parányit aggódsz is: nem rabolták-e ki, nem zúzták-e széjjel… s ilyen messzeségből vajon hazatalálsz-e? Lesz-e, aki fogad? S aki fogad, megdorgál-e, Te sáros, Te tépett, vagy meg is fürdet, talán? Mi lesz az étel, mi lesz az ital? És még sok minden lényeges apróság… De a kirándulás – mielőtt véget ér – eljelentéktelenedik. Az élményről viszont – majd otthonodban – a beszámolás kötelező.

A kép – amit most festettem – persze, árnyalatlan. S csak az időben haladásra igaz. Az út végén, ha nem is a meghódított csúcsot és környékét, de legalább annak a finoman erezett, tapasztalattal hitelesített, bejelölt lenyomatát, az érvényes térképet gondosan összehajtogatva az iszákodba teszed. Lesz még mehetnéked, szinte sejted!

S ez a nagy tömeg! Viszolyogva írom: „emberiség!” Valahonnan, szakadatlanul és mégis szakadozva, széthúzott mezőnyben; valahonnan – valahova. Milyen válogatott borzalmak, egymás gyötrésére mennyi lelemény, nációk és formációk iszapbirkózása… Haladás? Talán csupán a kínzóeszközök tökéletesítése. Hajlamos az alany (aki egyben tárgy is), hogy azt a bizonyos előrehaladást megkérdőjelezze.

Pedig – mégis szimbólum! – csúsztunk lefelé egy roppant kristálykehely oldalán, s vergődtünk a fenekén épp eleget. De attól a ponttól – tudod, ahol a kút a legmélyebb – valahogy már elrugaszkodtunk. Valami nagy erejű kéz segített – s odatapasztott a kehely szemközti falára. Hát ott kapaszkodunk, s hiszem, végre fölfelé. Túl a felén. Aki most már visszacsúszik, magára vessen: így a mindenfajta könyörtelenek. Én azonban reménykedem. Bízom az új és új mentőakciókban. Éppen a mélység a biztosítéka, hogy a perem is létezik.

Egyébként augusztus; már megdöccent az esztendő, már ereszkedik a nyár teste. Ami múlik, siratjuk; de fantáziánkkal máris elkezdjük cserbenhagyni. A „következő” izgalmasabb.

Szívtelen, nem írsz hát? Nem kérlellek. Felelős vagy. És az én buzgalmam is fogytán. Túl a felén, túl a felén minden. Fuss békével!

Kamilla

Barátocskám!

válaszod, a tanáccsal tömött, tulajdonképpen jóindulatú. Talán Tolsztoj mondotta vagy mondatta volt valamelyik még tévelygő, elkeseredett hősével, hogy az élet egy darab ürülék, amit az istenek fokozatosan legyömöszölnek minden ember torkán – ezt idézed, de meg is cáfolod azonnal. Te már tudod – írod –, hogy Tolsztoj tévedett, hasonlata hatásvadász és bizonyos mértékig ízléstelen. Persze – szerinted – később sem lett az öreg okosabb: az egészséges ösztönöktől és az örömelvtől egyaránt idegen teóriákkal nyomorítgatta a szegény kis emberek amúgy is gyorsan lappadó életét. Pedig – s mily magabiztosan állítod ezt! – semmi értelme az erkölcsi forradalmaknak, mint ahogy a társadalmi forradalmak sem javították meg végső soron a világot: ha valami másként rossz, az legfeljebb elgondolkodtató, de semmiképpen sem ad okot a lelkesült győzedelmi hurrákra! Te rájöttél, s engem is erről akarsz fölvilágosítani: kerek égen-földön nincs semmi „magasabb”, ami a szüntelen jellemnyirbálást vagy a szüntelen közcselekvés kényelmetlenségeit megérné. A legfőbb intelligencia és a legnagyobb erő: a nihillel szembenézni. Minden melankólia és csalódás oka – hevesen bizonygatod – a heroikus célképzet; a makacs hit, ebben-abban… Csak bele kell nyugodni, hogy a körülöttünk és velünk forgó mechanizmus semmi másért nincs, mint önmaga kedvéért; csak rá kell ébredni, hogy minden feltételezett „örök” egyszerű humbug: a végleges megszűnés tényétől visszahőkölő tudat gyávasága – s rögvest szabadabb a lélegzet, a pillanat rögvest élvezetesebb. A szellemi koloncot lehagyva a törekvések jelenközpontúak. Jogos igény, hogy ami gyorsan múlik és soha nem tér vissza, abból annyi gyönyört sajtoljunk ki, amennyit csak lehet. S ha mindezt úgy tehetjük, hogy örömeink érdekében embertársainkat sem kell közben bántanunk – az már külön szerencse, mert a kényes – s úgy látszik, kiirthatatlan – erkölcsi normák sem háborítanak. Vagyis – írod, Barátocskám – szó se legyen holmi szenvelgő és fennkölt eszmékkel fertőzött életmodorról…! Ne hagyjam, hogy a bús Megváltó és hasonszőrű utódai beugrassanak! A lét alighanem arra való, hogy a legszükségesebbre szorított fáradozások után elszórakozzuk az időt, élvezkedvén ki-ki kedvére. (Megjegyzed: azokról nem beszélsz, akiknek a munkájuk az egyetlen és legízletesebb szórakozás, azok betegek, s csak ez a tömény ópium csillapítja gyógyíthatatlan fájdalmukat.) Beszámolód plasztikus:

…üldögélsz valamiféle fehér-kék, mozaikköves teraszon, rálátsz valamiféle védett öbölre, csendes szellőcske fú, hozza fűszeres füvek illatát; a nap nem perzsel, szelíden a levelek közt átvilágol. Te olvasol. Szemed néha megkönnyedzik, szemüvegedet puha bőröcskével át- és áttörölgeted… néha felállsz, s arcodon egy-egy virág bársony szirmát szétmorzsolod. Jó így neked. „Elrendelés”, „sors”, „haza”, „végzet” – e szavakat megmosolygod, mivel az ember a legalapvetőbb dolgokban tehetetlen, s csak komikussá válik, ha megkötözve is ficánkol.

Hát ilyképpen írsz, Barátocskám. Verjek ki a fejemből minden hülyeséget, és szórakozzam! Válasszak koromnak, ízlésemnek és pénzemnek megfelelő szórakozásokat. Amit javasolsz, nem okvetlenül duhajkodás – vagy uram bocsá‘ – a kurválkodás egyik-másik válfaja. A lényege – értem én – a kellemesség, a könnyű közérzet. Figyelmeztetsz: még az óriás boldogtalan József Attila is azt mondta, fél az olyan embertől, aki nem tud játszani… Én pedig azt mondom – sőt konokul ismétlem! –, aki végigjátszódja az egész, másra kapott időt, az az ember még félelmetesebb.

De hajlanék én a szíves tanácsra. Hiszen csak huszonhárom éves vagyok – tételezd fel. Nemrég fejeztem be tanulmányaimat, a szám még fűrészporral teli. Hej, de leöblíteném. Tagjaim elzsibbadtak. Hej, de megmozgatnám őket! Nevetnék, de még túl egyenes, túl merev az ajkam. Amit kellett, eddig jobbára azt csináltam. Milyen igaz: tegyem, amit szeretnék, végre…! Ha nem most, mikor? Ha családom lesz, várhatok újra húsz évet, amíg szülötteim az önállóságot megengedik. Akkor már a jókedvet az irigység is bepöttyözi, hogy miért nem fiatalon kaphattam meg, ami – ilyen üzleti a lelkület! – „járt” nekem. Ne halogassak: Barátocskám, te is ezt üzened! (Viszont ne feledd: dolgoznom kell, napi nyolc órát, s ez csak a minimum; készülődés, villamosozás, s az életfeltételek szerény fenntartása újabb négy óra… S legalább hét óra alvást kíván a szervezetem. A kötelességek! A kötelességek és kötelezettségek sem kiiktathatók. A sok „muszáj”. A parányi önképzés, ami a temérdek fölös tudás mellé a gyakorlathoz szükséges… Szabadon mi marad? S hol a terasz, hol az egyenletes csillogása a napnak, s hol az a bizonyos nyugtató, védett öböl…?)

Tehát ha hiszek neked, Barátocskám, már csak néhány rövid kérdés: mikor? mit? miből? s nem utolsósorban: kivel? Ezek egy fiatal „értelmiségi” kérdései. Az idézőjel arra szolgál, hogy kifejezzem vele: értelmiségi voltomról korántsem vagyok meggyőződve, s ha tanácsaidat hosszú távra megfogadnám, végképp lemondhatnék arról, hogy valaha is az legyek. A diploma legtöbbször a szorgalom bére, nem az észé. Keserves munkával adathalmaz-rögzítés az egyetem öt-hat esztendeje. Az pusztul ki belőled, aminek föl kellett volna fejlődnie: az önálló gondolkodás képessége és a világ kíváncsi továbbértelmezésének igénye. A diplomával a környezetjobbító hevület is megcsappan, az univerzális recepttel az oly változatos hétköznapi nyavalyák ellen mit sem érsz; saját medicináid pedig – ha sikerült ilyet kikeverni mégis – csak gyanakvást keltenek; enyhe esetben röhögnek monogramos porcelántégelyecskéden – de hogy kirúgják a kezedből, arra is fölkészülhetsz! Értelmiségi – irányított értelemmel! Csodagép, amelyen előre beprogramozható a művelet. Nem mondom, gépnek remek.

De ne hagyd, hogy a tárgytól kalandozzam. Ugye, az a szórakozás, ami valóban szórakoztat? Ebben egyetértünk? Lényege a tényleges pezsgés, nem a „bebeszélt” mámor, a pótcselekvések kényszere vagy a kiüresedett szokás. Vegyük hát, Barátocskám, a lehetőségeimet sorra!

Pénzem nincs. Amit keresek, abból egyről kettőre épphogy megélek. Hogy a „fészkemhez” gyűjtögessek, sehogy sem akar sikeredni. Már a jelenben elfecsérlem a jövőt. Bizonyára a véremben van a könnyelműség – Neked be merem vallani, néha narancsot veszek. Imádom a szagát, a puszta héját pedig rühellem a tehetősbektől begyűjteni. A könyv sem olcsó, s bizony van úgy, hogy havonta kettőt megkívánok… A párizsi – pedig nem vagyok ínyenc – tizenöt napig lecsúszik a torkomon, de a tizenhatodikon egy kis malacsült elcsábít… befalok akár húsz dekát is! Vess meg érte! Aztán adós vagyok az albérlettel. Parlagi dolgok ezek, küszködöm ellenük, én szegény tökéletlen, de hiába! Az az oka, az a generációkon át luxushoz szoktatott természetem; a nejlont is ledobja a testem, szikrázom tőle, és a hólyagos kiütés ellep – méregdrága vászonra pazarolhatok! Szóval, amihez pénz kell – legalább közepes pénz –, azt fölösleges tervezni. Az utazgatás reménytelen. Üdülés a szakszervezettel: inkább valamiféle alkalom az önfegyelem gyakorlására. Alkalmazkodás a házirendhez, és két-három izzadó, horkoló vagy egyszerűen csak merőben idegen szobatárshoz. Valahogy nem az igazi, várton várt (összesen két hét) szabadság az ilyen.

De – biztatgatsz – csak egy kicsiny türelem, s eljő megint az oly sokszor megénekelt farsang, a báli szezon! Köszönöm, Barátocskám. A lapok tele hirdetéssel. Ordítanak a falragaszok. Szörnyplakátok az oszlopokra tűzve. Bizony, mindenki bálozik! Nemcsak orvosbál, jogászbál – de sváb bál, cigány bál is (s egyik a másikkal fölcserélhető!). Minden rendű és rangú mulatságok, névnapokra, közünnepekre és szakmák szerint. Intézmények és szállodák, mind-mind a bálokat rendezik. Sőt magánszemély is, aki magára ad valamit. Elég, ha egyre elmész. Mert én megpróbáltam, négyszer is. Jegyet vásároltam – a vacsora egyheti fizetésem. Az ital a második heti. Ha partnerrel mentem, vele táncoltam egész éjjel. Ha társasággal: a társaság táncoltatott. De ma már az emberek a bálokon sem ismerkednek! S tulajdonképpen nem is igen táncolnak. Mesélték nekem: valaha volt olyan, hogy táncrend, lekérés, bemutatkozás, randevú… és a nagy parketten köröskörül székek. De a mai bálon az asztal a főszereplő. A kaja, pia. Én meg jobban szeretek otthon enni – nagy ritkán, a finom falatot, csontig szopogatva. Persze, a szalonspicc kedélyes, de egy-két korty föl nem vidít, inkább elszomorít, hogy egy kis boldogságért erre kell fanyalodnom. Ha viszont egy kicsit is eleget iszom, kihányom rögtön. A gátlásoldó részegségig nem jutok el soha. Bálok…?! Unalmas lakomák, ahol még a „specialitások” sem különböznek. Csak a díszmásnit cserélik, a forgatókönyv sokszorosított. S ráadásul bosszant, hogy a többség („csak azért is vigadok a pénzemért”) vágja a vigyorgó pofákat. Esküszöm, a diszkó őszintébb. Bűz, piszok, sör és pogácsa, sötétség, zaj, a magánvonaglások tetszés szerintiek. Ha nem is szórakoztatott – ott, akkor, legalább nem kellett viselkednem.

– Ne táncolgass! – a válladat megvonod, látom. A tánc infantilis csökevény. A primitív népek őskifejezése, lázadáspótló vagy önhergelés. A kapcsolatteremtés mitikus kísérlete, a feltételezett égiekkel. Bizonyos koron túl a táncikálás mesterkélt, sőt komikus. Egy kis beszélgetés, helyette, budai eszpresszókban, illatos kávé és halk zongora… barátok vagy inkább (legyünk szerények) egy rokonszenves kompánia… No, tudod, a rokonszenvvel baj van. Ezeket a társaságokat többnyire az ellenszenv mozgatja: a jelenlévők iránti burkolt, s a távollevők iránti nyílt ellenszenv. Persze, kötődnek ideig-óráig szövetségek, halvány vonzalmak is, de aztán elég a változékony realitás egyetlen kaján pöccentése a kaleidoszkópon: s más alakba ugrik az ábra, egyetlen perc alatt. A jól felfogott egyéni érdek minden közös eszmei kötődést kilazít, vagy a közös eszme nyer folyton-folyvást új, praktikum szabta értelmezést. A legoptimálisabb esetben (ha a banda juszt is összetart): kialakul az ideális karének. Karnagy és kórusa; legfeljebb egy-két kurta szólóbetét. De a karének már a líceumban sem vonzott, Barátocskám! Dirigensnek nem vagyok elég agresszív, s hogy a karban szimpla tag legyek, ahhoz kevés az alázatom. Vagy talán a szólamok hamisak kissé, ezért, hogy az összhangzat a beolvadáshoz szükséges eksztázist – bár néha óhajtanám! – belőlem sehogy se tudja kiváltani. A színlelőket pedig – akik ott vannak és csak tátogatnak – megvetem. A megfigyelés, a szemlélés is lehet szórakoztató: de ha nem vagy résen, hutty, egy óvatlan pillanatban belerántanak… s az már igazán nem szórakozás! Véres, verejtékes munka; végtelen próbafolyamatok, s előadás (tapssal!) mily kevés! Csak egyszer próbálnád meg, a kerekasztal mellett, az estéből hajnalba duzzadó vitákat, a sértődések, békülések sós hullámmarását saját, édesvizekhez szoktatott bőrödön… Nem küldenél presszóba, nem küldenél romantikus vendéglőbe, ahol mellesleg a személyzet csúfolódva a pofádba bámul, miközben ösztöndíjad, fix fizetésed tetemes részét legombolja rólad, s még biztat is: beszélj csak, hőbörögj, minél lázasabban, annál részegebben, ebből, ebből a kétségbeesett szájtépésből lesz a sunyítók haszna!

Vagy félreértettelek? Te kártyapartikat és konvencionális csevelyt javasolsz? Ezt nem hihetem. Az udvariasság panelmondatai elaltatnak, s a hiba nélkül gyakorolt illemtől félek. Tudod, az erkölcsi törvény van, az illemszabályokat hozzák. Ölni nem illik – vallja az illemtudó, mégsem bíznám rá az életemet; hátha közben változik a szabály!

A kártya pedig – tét nélkül – nem érdekes. A kicsiny tét: karikatúra, a nagy tét (apánk zsebórája, „birtok”, asszonyállat): bűn. Persze, a bűn is szórakoztat; kiváltképp, ha nem rajtunk követik el, hanem mi vagyunk az elkövetők. Csakhogy az ilyen szórakozás nagyon drága; ludas Matyi háromszor, de a sors hétszeresen veri le… A kártyában, ha valami, hát az utolsó rongyig veszteség kockázata vagy a csillagászati nyereség káprázata az érdekes: de gombban, tökmagban kombinálni, filléres alapon izgulódni elég komikus, nemde? Ennél csak az szánalmasabb, ha összeül három-négy nyomorult azzal a nyílt szándékkal, hogy egyet maguk közül még nyomorultabbá kopasszanak… Barátocskám, hogy ez lelkesítsen, kéne?!

A televíziót ne ajánld. Arra használd, amire való: az információszerzés kényelmes, ámbár jócskán hézagos eszköze. Egyébként amikor a műsor silány színvonalát az átlagnéző igényeivel magyarázzák, tulajdonképpen az átlag alattira alapoznak. Én az átlagot (talán illúzió) többre tartom. A tévé a műfajon belül is azt kínálja, ami a legolcsóbb. A sosem úgy volt múltat szuggerálja; avult krimi, típuswestern, sok-sok „happy” történetke, s csak ritkán egy kis valódi nosztalgia. Utólag át nem rajzolt dokument még ritkábban. De a legtakarékosabban a jelen idő ábrázolásával bánnak. A „kicsengés” a lényeg, s hanyagolandó minden igazság, ami nem tud a kívánalmak szerint „kicsengeni”. A képernyőből kiábrándultam.

Koravén lettem? A mozi se vonz. Irtózatos mázolmányok a mozi portálján. Rikoltozó reklámszavak. „Gyilkosság – erotika – kaland.” „Szerelem – szenvedély – halál.” „Lélektani dráma.” „Színes bohózat.” „Pofonparádé.” Egy-két naiv kérdés, lebegő vásznakon, a fejed felett: „Ki ölte meg az olajmágnás unokahúgát?” „Hogyan történhetett meg az évszázad katasztrófája?” Az ember rohan; teli gonddal vagy éppen akkor megközelítendő napi céljaival. Semmi köze az olajmágnáshoz. Ennek következtében az unokahúgához még kevésbé. Akkor miért érdekelné, ki ölte meg? A katasztrófák magyarázatára pedig egyáltalán nem kíváncsi. Túl sok katasztrófa (a legnagyobb kinek ez, kinek az), s túl sok magyarázat…

Ez a közöny talán hiba. Ha néha rászánom magam, s azért az egy-kettő remélhető kivételesért kivételt teszek, alig bírom a film végéig. Barátocskám, a tévé mellett legalább nincsen büdös; a karfán idegen, durva télikabátokkal nem súrlódom. A legtorokszorítóbb résznél nem röhögnek, böfögnek a pofámba. Éppen jó filmet nem szabad így tömegben megnézni, különben (ez hát a közeg?) rettentően elszomorodsz. Sajnálod az alkotót; tulajdonképpen a harsány, buta padszomszédaidat is sajnálod – s már-már önmagadat vádolod, mert nem tudsz a kevélynek tűnő szólástól szabadulni: disznók elé, kár, kár, gyöngyöket…

Színházban azért más a helyzet, persze. A színház viselkedésre kötelez. A közönségre itt nem lehet panasz. A közönség fegyelmezett. A színészért öltözött fel – áldozott érte forintokat! –, a színészt tapsolja elsősorban; a darab szinte mellékes. Nagyoperett, tragédia – a világ lébecol vagy fuldokol a deszkákon: ha siker, egyaránt siker, a megnyilvánulás ugyanaz. A színház a mutatványért van, úgy mondják. A produkciót a mutatvány tartja össze, nem amit fölmutat. Tudod, a darabokat is úgy választják: melyikbe lehet a rendezőnek, társulatnak, mint egy bő kesztyűbe, belebújni, s a lötyögő ujjakat önnön húsukkal tölteni ki… Kesztyűnek senki sem kínálkozik. Ha akad egy-egy-feszes, testesülésre, töltekezésre váró gondolat: bizony, amíg köré szabják az anyagot, várhatja… Így azután – bizonyos optikával – egyformák a különböző színházi esték. Vagy legalábbis: hogy azt az egy-egy élményt kiszűrjük, túl sok unalmas estébe (s túl sok pénzünkbe!) kerül.

A természetben nem csalódom – javaslod. Hét végén hátizsák, túracipő… irány a hegyek! Igen ám, de ezek a hegyek valahogy messze vannak… Átszállás, tülekedés, cipekedés. Már a hegy lábánál fáradt vagy. S a szigorú beprogramozást az idő sem tűri: ha csak szombatod van, szombaton esik. Ha csak vasárnapod: vasárnap. Esetleg zuhog két nap egyfolytában – hogy hétfőre szakadjon fel a felhő, amikor már hivatali tiszted asztal mögé beszorít. A szórakozás – rájöttem – valamiféle lazaságot, időfölösleget követel; a pontosan ettől eddig-et nem szereti. Csak a kötelesség az, amit bármilyen körülmények között végre lehet (és kell!) hajtani. Kötelességből negyven kilométert is elmenetelek, akárha sárban, fagyban. Kötelességből megalszom vizes sátrakban; kötelességből (és irgalomból!) embertársaimtól a legvadabb bűzöket is eltűröm. De hogy minderre szórakozás gyanánt késztessenek? A munkában teherbíró vagyok, zokszó nélkül; a szórakozásban fáradékony és kényes. Dolgozni egyedül is tudok – a partnert a „pihenésben” hiányolom. A modorom a munkában – úgy mondják – türelmes és belátó. Csak a „párosban” leszek türelmetlen és maximalista. Nekem ahol a szünet, ott a veszély.

Az olvasás! Az olvasás is szórakozás, méghozzá nemcsak elviseli, de kívánja is a magányt. Az olvasás a legjobb kikapcsolódás: hazug biztatás… legalábbis számomra (szerencsétlenségemre?) hazug. Ami nem érdekel (mert üres vagy hivalkodóan túltömött), az hogyan kapcsoljon ki? Ami pedig érdekel (mert hálásan elfogadom vagy dühödten vitatom), az természetszerűleg még erősebben „bekapcsol”. Én olvasmányaimban szüntelen jelen vagyok. Meggyötör, s ha olykor vigasztal is – az olvasást szórakozássá lefokozni…?

„Take it easy” – „Make your life” – mondanád, ha Amerikában élnél, mint ízig-vérig amerikai; de hát hol élsz Te, és mivé is lettél, csakugyan? „Vedd könnyen, néném, csináld meg az életedet…” Talán bizony hobbit is válasszak? Összeragaszthatnám gyufaszálból a világ székesegyházait. Színes kagylócskákból készíthetnék monumentális faliképet. Horgolhatnék csipkéből polip alakú csillagtakarót, bütykölhetném régi sportkocsik szerkentyűit, kuporgathatnám gyér pénzecskémet, hogy szaporítsak egy legyező-, egy pohár-, egy lámpagyűjteményt… Legyezők, amelyek szellőt nem hajtanak, poharak, amelyekből nem isznak, lámpák, amelyek sosem adnak világot. Csupa-csupa halott. Lehetnék horgász is – s elverhetném lóversenyen majdani családom utolsó filléreit. De mondd, nem nevetséges ez? Nem az általános vereség bevallása, nem megalkuvás: hülye hobbi, híján a szent mániáknak…?

Minden olyan kicsinyített, Barátocskám. Elszürkített, behatárolt. Motoros jachtok nem közlekednek – a csónak a nádasban plattyog. Az élvezetek száz meg száz csatornán – kecsegtetve – nem sziporkáznak. Amiből választhatsz, nem oly bolondító. Gyorsan meg lehet unni az egészet. Hamarabb, mint más, káprázatosan mulattató, bódító tájakon. Az ügyetlen mintákkal szegényesen pingált üvegen jobban átlátszik a mögöttes világ. Most nem tréfálok. A lényeget nem fedi dús díszítőelem: a korlátozott létnek is megvan a maga előnye. Ha netán végigpróbálod ezt is, azt is, csak hogy elkábulj kellemetesen, a variációk egykettőre kifogynak. Marad a „spleen” – a hiábavalósága minden mulatásnak. Másfele kell kereskedned – mást kell keresned. Látod, talán ez a mánia. Nem eltölteni, hanem betölteni az időt.

De azért kedves, kedves a Te szavad… A szeptember rossz nekem. Rossz nekem, a huszonhárom dacos évemnek, ez a szelíd, napról napra engedelmesebben fakuló vegetáció; idegesít, hogy napról napra hosszabbra zökken a sötétség, s a decemberi fordulóig nem tehetünk ellene semmit, de semmit… Reggelente már hideget köpnek a kapualjak. A távolodó nap délben még megtéveszt, de mindent elárul az alkony, a meleget hirtelen és mohón leszívja. Ezt a megadást, ezt nem akarom. Jogom van tudni: miért?

Bye-bye – vagy mégsem. Derűs őszt kíván – ha van ilyen –, derűs őszt:

Kamilla

Atyámfia,

portámon már régóta szól a zene, reggeltől estelig, sőt, éjnek évadján, olykor. Hát így mulatozol? – ne kérdjed, s ne ily gúnnyal, ha mégis kérded: miért?

Atyámfia, halk zene ez. Halkra fogott sztereó. Aláfesti a filmet: a kukker fordított felén át szemlélt, kicsire és távolira zsugorodott tulajdon életemet. Minden kockának megvan a hangulata; mintha megkívánná a leépülés a maga zenéjét… ha a személyesség elhallgat, fölzeng a körülvalóság egyszeriben. Ládd, ide kellett jutnom, hogy a zene természetét megértsem. „Ide” – írom, s nem vénségre, betegségre, magányra gondolok, hanem arra, hogy íme eljöttek azok a bibliai „nemszeretem idők…” Mert lehetnék sokkal öregebb, nyavalyáim sokkal-sokkal kínzóbbak, és lehetnék sokkal-sokkal elhagyatottabb. Nem a korom számít, nem is a foltozhatatlan egészség, s nem az egyedüllét egyre szaporodó órái; mindez együtt sem indok, hogy ily nagy szavakat használjak: végakarat, esetleg parainesis (fennköltebben); hiszen nálam százszor rosszabb helyzetűek is gyanútlanul szürcsölik életüknek azt a néhány csepp még kínálkozó mézborát, s felhőtlenül képesek tervezgetni a felhős holnapokat is. Esetemben másról van szó.

Pajkos – mondhatnám, gyermekien évődő – leveledre egy kerek hónapig – vajon hiányoltad-e, Atyámfia? – nem is válaszoltam. Nem találtam a hangot, amelyen megértethetném: már bizony végén vagyok az egésznek. Ez nem afféle kilesett orvosi jóslat, nem is önsajnáltató (önvigasztaló) attitűd… hiszen már régóta tudom, senki nem sajnál senkit „mélységesen”, a magunkról kivallott legborzasztóbb diagnózisok sem rendítenek meg senkit „alapjaiban”; meghalni, miután egyetemlegesen kötelező, valójában banális dolog. Sőt, úgy tetszik, még másokért halni sem – akár megcsúfoltatván, mint az a Középső a Golgotán –, még az sem elég botrány; közöny és feledés azt is kikezdi. Nincs „pótolhatatlan űr” – a felület, amelyből kiváltál, szinte rögtön összeforr. Tehát, hogy könnyet ejts, s szemed csücskében hosszan morzsolgassad, nem szándékom. Miért zokognál? Ez történik – bármily soká nem oly soká! – veled is. Amit közvetítek: néhány megfigyelés. Talán hasznát veszed a saját „nemszeretem idődben”.

…Mert ott vagyok, ahol bízvást szólhatok: „nem hívom az órát; de jöttét sem rettegem”. Ládd, befelé is, kifelé is küszöb: csak nem te nyitod az ajtót. Egykor belöktek vagy besompolyogtál, tán tolakodtál is, hogy itt lehess. Most tiéd csak a küszöb érintése: az óvatos kitapintás, majd a pontos elhelyezkedés: a kuporgás vagy a feszes vigyázz… Van-e az ajtón túl jelentősége ennek vagy annak a póznak? Mindenesetre választhatok.

A lényem már nem „elférfiasodott”, inkább visszafejlett nem nélkülivé. Magamba tekintek, s ha néven kell neveznem, akit látok, zavarban vagyok. Ez nem a pederaszták és leszbikusok gyötrő zavara, nem a heréltek kényszernyugovása. Nemcsak a hús tehetetlensége okozza; a lélekről pergett le az oly megtévesztően különböztető színezés: már rokolya, rékli vagy dolmány, pantalló, egyik sem illik rá, nem „comme il faut”, ilyen ajtóban várakozva. Valami köntös célszerűbb. Valami átmeneti, könnyű darab, oldásra, omlásra kész, hogy csak úgy kiléphess belőle, egyszerűen. Így járok-kelek szobámban, a séta félkörét a meg-megmoccanó kilincs körül egyre szűkebbre vonva. Ott hever a sarokban az elhordott jelmez és minden kellékek, a mezítelenség ölt majd idejében – új ruhát.

Ládd, (hosszú?) életemben sokszor és sok mindenről írtam; a határozottságot még az olykor bizonytalan bölcselmeim sem nélkülözték. Talán mondtam néhány okosat – most mégis mosolygok. Itt már – az említett közelségben – valahogy minden másképpen van. Semmi sem patetikus, s nincs polémia semmivel. Profán és szakrális: megférnek egymás mellett, sőt, átderíti egyik a másikat. Ez már nem a prófétálás szakasza; nem a nagy üzenetek kora. Azok – ha elhangzottak – menet közben hangzottak el. A kereszt tövében sincs már igehirdetés: csak valami egészen köznapi teljesülés van. Szelídség, megtördelés, természetes elgyöngülés, s talán még a cserbenhagyottság fájdalmai. A példa megmutatja magát: nem való hősködés, már a tettek után… Neked, aki mégis csak a hegy alján halsz, vízszintes kényelmesen, saját üregedben, még örülni is szabad.

Atyámfia, nagyon jó az apróságok öröme. Egy-egy csésze átmelegedő füle a kézben. A párna hajlata. Egy tiszta, kikeményített kendő ropogása. Friss esőcsepp a homlokodon. A fény meghatározott, szívednek kedves szöge. A lila és zöld bizonyos árnyalata egy régi celofánon. Szagtalan virágok rejtett illata. Érdek nélkül tetszik végre a részletekben megnyilatkozó világ. („Szerencsétlen volna, aki foltokat látván a napban, annak fényességét nem ismerné meg” – ó, most értem igazán!)

Még elszórakozni se méltatlan – most már. Mert aki akkor akarja kezdeni a hajléképítést elfektetett tégláiból, amikor már ki kéne költöznie a házból, nem komoly ember az, Atyámfia, a szigorú utódok előtt hitele nincsen! A kapkodást kinevetik, s még a jó minőségű habarcsot is kételkedve tolják félre. Ezért igyekezz: s ha készen kész, amire anyagodból futotta, senki meg nem szólhat, hogy utána élvezettel bámulod a legparányibb szemcsék csillogását is a padlóra hulló sugárban. Az örömre sosincs késő. Elkésni csak a bánattal, a cselekvéssel és az érvényes közléssel lehet. De ha úgy esik: légy alázatos: az utolsó perc is több, mint a „soha”. A dac és vállvonogatás – hogy úgyis mindegy már! – végleg elveszejt.

Atyámfia, azt is tudd: így mindeneknek túlján, így szeretek élni! De igazában nem azokkal élek – sajnálkozva bevallom –, akik csupa jóindulattal napról napra megsegítenek, eltársalognak velem, törődnek tárgyaimmal, finom süteménykével meglepnek, sőt, cirógatnak is – nem velük élek, bárha egyikük-másikuk a lakozást velem megosztja. Ne ijedezz, ha majd odajutsz: az ember itt már azokkal él, akik a lelkét lakták be – sokkal, sokkal korábban. Ezek nem feltétlenül halottak, de mind eltávozottak. A viszonyunk, a kommentár, amit a dolgaimhoz fűznek, mégis megmaradt. A kedveseim szüntelen kontroll alatt tartanak. Hol egyikük, hol másikuk (férj, szerető, apa, anya, barát, gyermek) emeli fel feddően az ujját, vagy megdicsér, büszke pillantással. Néha összeszólalkoznak az ügyeimen. Hallgatom őket, és nem unatkozom. Megbántani se tudnak – mint egykoron. De elégedetten nyugtázom helyeslésüket. Indulataikat békítgetem. Az egyik tesz még a tűzre, a másik szellőztet. A harmadik cigarettával kínál, a negyedik elfújja a gyufát. Amiért valaki fölmagasztal, ugyanazért valaki elmarasztal. Változatos, aktív társaság – a hatásuk a jelenlévőknél intenzívebb. Ezek a mostaniak aligha osztanak, szoroznak, ha arról gondolkodom, mivé lettem és mi által…? A hálám mindössze annyi, hogy rajtuk – maradék energiámmal – formálgatni én igyekszem. De nemhogy jutalom – bizonyosság sincs semmiben, ezért oly nehéz az áhított „’rények” gyakorlása…

Bizony, az újonnan szerzett szeretetek nem pótolják az elvesztett régi szereteteket. Aminek nincs – és nem is lesz – emléke, mint az enyvhibás matrica; ha mégoly díszes is, már nem tapad szorosan szívünk érfalára… Vágyaim kigyomlálódtak, de a csalános helyén egyetlen, mégis sokágú vágyam föllombosodott. Atyámfia, nem azokat sóvárgom, akik boldoggá tettek, s én nemkülönben őket – hanem azokat, akik nagyon fájtak nekem, s én csakúgy nekik: a keserves, mozgalmas éveket élném újra, türelemmel, kavicsról kavicsra vizsgálódva, mint egy rutinos nyomozó, aki lezárt bűnügyben nyomoz, felveszi a pert újra, indítóok, enyhítő körülmény, érdekli minden; s csak egyet akar: valami más, enyhébb ítéletet. Magam fölött, s felette, akiről éppen töprenkedem. Jótevőimet áldja az Isten; hóhéraimat nekem kell megáldanom. Ahol kötöztem sebet, a seb gyógyulása azonnal megfizette. De ahol a sebet én ütöttem, legalább a jól-rosszul beforrt hegeket engedtetne látnom.

Atyámfia, írtam (valaha), a felén túl minden fölgyorsul – de én tökéletlen, hogy az „utolsó óra” így megnyúlik, honnan tudhattam volna? Az „utolsó óra” nem időegység, hanem állapot a végső stációban. Jelentősnek hitt eseményekre nem emlékezem; fontosnak tartott emberek neve nem jön a számra többé – ami csak ma történt, a fejemből elszáll. Viszont feltündökölnek az apróságok, a mellékszereplők karakteresebbek, s félszázados históriákat idézek élességgel…

Állok egy bérház udvarán, a kezemen fehér cérnakesztyű, és egy piszkos rácsot simogatok. Penészszag van, és a fehér kesztyű ujjai egyre feketébbek – egy kissé megszeppenek, de nem hagyom abba, az elkövetés édes, és a nap egyetlen foszlánya csak ugrik rácsról rácsra, még a nap is a követendő mocskot jelöli, aztán valaki – nem biztos, hogy az anyám – kiáltva kérdi: „Miért csináltad?” Talán ma tudom…?

Egy fasorban ló halad, szekérrel. A bakon öregember, rongyos ruhában. Megállítja a lovat (rángás a ló tomporán, a farok és a legyek játéka, csípős bűz, mégsem kellemetlen), kalapját leemeli és megszólal: „Lusták Mihály vagyok… nem akar felülni a magasba a gyerek?” Valaki – nem biztos, hogy az anyám – helyettem válaszol, határozott „nem”-et: a ló és a szekér meglódul újra, távolodik, s ahogy távolodik, elkap a kétségbeesés; mintha mindent elvinne az a szekér, az a ló, az a férfi, mindent, ami érdekes, érdemes, és nem jön, nem jön soha értem vissza… Fekszem a földön és sírok, és mire fölráncigálnak, mire a talpamon állok, már üres a fasor; a fák mint a seprűnyelek, fenyegetően egyenesek. Talán bizony vaklárma volt?

És a rövid mondatok, a gesztus és mimika:

– Menj ki innen!

– Hagyja el a termet!

– Nem a te dolgod!

Az elküldés, kizárás, letaszítás bélyege sokkal erősebb, mint a visszahívás, befogadás, fölemelés pecsétje. Mégis föl-fölcsendülnek a jó szavak is már, a lágy mozdulatok:

– Gyere be hát…

– Idevárjuk…

– Megosztom…

Eddig elfeledett arcok, egészen kicsiny ügyekben.

De mesélhetnék Néked hasonlót ezret is; a tárgyak huncutsága! Egy csat, egy gomb megképződik hirtelen: s én nyugtalanul kutatom, mihez viseltem, mit gomboltam be vele? Leülök a csendes estebédhez, s amíg közelebb húzom az asztalhoz a széket, a csuklóm forgása nyomán egyszeriben a harminc éve fölégetett székemet keresem… kávécskám kihűl, amire magam elé tudom képzelni újra: barna bőr, rézszögekkel, csíkok futottak rajta, s mit nem adnék érte, ha azt is láthatnám: a csíkok függőlegesek-e vagy vízszintesek? Pedig mi múlik ezen? Mi múlhat, Atyámfia? Miféle előgyakorlat ez? Miféle mindenre kiterjedő számonkérés előszele?

S miféle végakarat, amelyben a javakat még szét sem osztják! Atyámfia, amim van, még éltemben vigyétek. A hagyatkozás: ragaszkodás. Különben kevés foghatóval rendelkezem. S hogy egyebekben mire vittem – ki a megmondhatója? Hiszen a teljes előzmény nem ismeretes; s így az sem: mihez képest? Néha emelt a jószerencse, néha a balszerencse buktatott. A szerencsétlenségben pedig tartósan megmaradni nem volt erőm; gyengeségemben kiküzdöttem belőle magam. Így szerencsétlen biztosan nem lettem, de valószínűleg a nagyság is elkerült. Atyámfia, képzeld el Krisztust, amint a kereszt alól kibújik, valami ügyes leleménnyel… Az a régi nyilatkozó szabatosan fogalmazott: „Nagyság és szerencse két különböző dolog… nagyságot a szerencsétlenségben megismerni s tisztelni ritkának adatott.”

Ne udvarolj, Atyámfia. „Vitathatatlan érdemeimre” ne hivatkozz! „Hízelkedni mindenütt alacsonyság” – hát még az egy vérből valóknak! A világ ítéletére se hallgass, tanuld „való nagyságot hiú ragyogványtól megválasztani”. Nénéd amiben fáradozott, abban eléggé nem jeleskedett. S amiben jeleskedett, tette azt túl kevés fáradsággal. Van mit megbánnom, de nincs mit szégyellenem, végső soron csak egyet: döntéseimben nem figyeltem következetesen az egyetlen objektív viszonyítási pontra – az előbb-utóbb kinyíló ajtóra… Mert bizony, azon túl fölöslegessé váló kacatok maradnak most hátra – s néhány azon túl szükségessé váló személyi holmit riadtan hiányolok.

Más világ a másvilág; hogyan, hogy erre jobban mégsem ügyeltem?!

De azért nem vagyok gyáva. Egy kissé izgatott, egy kissé óvakodó – de gyáva nem. Tud fájni az ismételhetetlen, mielőtt az ismétlőbe lépek. Tud fájni a meggyűrt szalag, a kihűlt cipő, az utánam küldött tekintet: az esetleges elesettsége az örökkön örök szilárd trónja előtt.

„Szeretnék néha visszajönni még…”?

Nem szeretnék, Atyámfia. Ott szeretnék maradni, végleg, ha van, a tágas csarnokban, az ajtó mögött. Inkább fölötte, semmint közepette az alagsor labirintusának. De Te élj, kedvben, erővel, hatékonyan. A szféráknak az „evilág” nem közömbös. Ezért nem sugallom – s ha úgy véled, hát rosszul véled –, hogy nem fontos a szorgalom, a fogaskerekek portalanítása, az avult berendezkedés átgondolt cseréje, a féregűző felforgatás, a barkácsmunka a gyorsan rozsdálló szerkezeteken. Nagyon is fontos dolgok ezek: dologidőben; de nem a hetedik napon. És nem sugallom – s ha úgy érted, hát rosszul érted –, hogy csak a fohász a fontos, a rálátás és készülődés, majd megpihenés, eszmélkedés és tanúságtétel… Bár nagyon is fontos dolgok ezek: a hetedik napon; de nem dologidőben.

Béke, haza, közjó: még be nem teljesített fogalmak. Palánta vagy: ahova ültettek, ott szabott az éter formádnak határt. Ne sóvárogd az elegáns idegenségeket. Nem véletlen a nyelvezet, amelyen tiltakozol. Nem véletlen a harc álcázott fajtája sem. Nem véletlen az oly csekély elégedettség. De gyökérrel gyökerezve továbbszaladni nem lehet… csak nőlni lehet, magasabbra.

Atyámfia, az írás már terhemre van. November. Szúr az agyagvázában száradó krizantenumok szaga. Nincs világ az ablakom előtt, köd és halál összejátszanak. Csak a halk zene szól, és szelíden zökkennek a vetített képek, idebenn. Semmi szentimentál‘ érzület: temess el!

Bal kezeddel szórd rám a földet, a jobb kezeddel bontsd meg hantomat. Ami rajtad áll, temesd el belőlem tisztességgel, de amit nem tudsz befogni, káromolva meg ne sirasd. Így parancsolja – könyörögve kéri – hajdani nénéd

Kamilla

Te:

túlírt a legkurtább búcsúlevél. A távozásnak csöndje van csak. Te: én mindent megpróbáltam. Fiatalodtam, öregedtem; csaknem kigyógyultam s már majdnem meghaltam. Történeteket meséltem, kreáltam néhány szituációt. Kitaláltam egy-két toprongy figurát. Azután elhagytam az effajta kezdetlegességeket. Mindenféle hő érzelemmel sokkoltalak és belebonyolítottalak mindenféle hökkentő, mert szokatlan gondolmányba. Nehogy azt hidd: Rád – magamra voltam kíváncsi.

Talán a műfajban van a hiba. Minden levél zsarolólevél. De nem szabad a válaszra várni. Hiszen Te sem vagy igazán – s igazán Én sem vagyok. Dupla csalás az egész. Mégis: ha nem is álarc nélkül, de az álarc alól – az álarc alá beszéltem. Tudd be érdememül.

Ismeretségünk felületes; a ráismerés odébb van. Sem a megszólítás, sem a bemutatkozás nem valódi. Ami valódi: a magam rangján szerettelek. Te süket – én néma: ilyen pár leszünk, amíg át nem látjuk egymást, majd színről-színre, Te meg

Én