azaz a Népszínház utca eleje. Már a megállóoszlopoknak sem lehet hinni! Hazug – jobb esetben csak pontatlan minden kiírás. Ez esetben mégsem teljesen félrevezető, hiszen a Népszínház utca valóban a Körútba torkollik, s a legalább valamelyest tájékozott utazó könnyen megtalálja a felszállóhelyet.

Ameli Ladár sokat utazik, de az ilyen–olyan útvonalakat hamar elfelejti. Mintha fölösleges volna megjegyezni, mintha úgysem ismétlődne soha semmi, emlékezete – idegesen mozgékony koponyája szitáján – a zavaró konkrétumokat kiszórja. Egyébként Ameli Aladár Krisztián az igazolványba bejegyzett neve. Ilyen néven csak röhögni lehet; ez a név a családi hagyományba kapaszkodó és súlyosbításul gyógyíthatatlanul romantikus anya vétke. De az ifjú Ameli a helyzethez és a jelleméhez illő megoldást már gimnazista korában megtalálta. A második keresztnevet nem kötelező használni. Az Aladár-t pedig úgy kell tekinteni, mintha rövidíthető volna, a szerencsésebb Alajos, Adalbert mintájára. Az Alajos tulajdonképpen Lajos. Az Adalbert Albert. Aladár pedig Ladár! Hogy ilyen név nincs, az elhanyagolható. Van, ha az ember magának megcsinálja. Úgyis ostobaság minden megnevezés – a címkék hamisak. Önpropaganda a név is: önajánlás, behízelgő vagy elrettentő – a legrosszabb, ha teljesen közömbös. Meg lehet érteni a reménytelenül szürke Kovácsokat, ha Zsaklinnak, Koppánynak, Alidának és Valternek keresztelik reménytelenül egyforma porontyaikat. Legfeljebb groteszk a hatás. Aladárként élni viszont szimplán komikus. De: „Ladár…” – s máris megteremtődött egy icipici rejtélyesség, egy parányi vibrálás ebben a beinjekciózott világban, ahol nem történik soha semmi, s ha mégis: hát csak szörnyűség. Mint most is: meghalt Argil Dralla, harmincéves korában, ő meg él, szégyenletesen egészségesen, s ráadásul a harminchárom évéből – az anyja szerint – hetet nyugodtan letagadhat. S most utazik, mára lecsapta a melót, utazik a döcögő járgánnyal a köztemetőbe, Argil Drallát ma temetik, déli egykor pontosan, s éppen ilyen megtévesztő szeptemberi napon, amikor békesség és belenyugvás van a levegőben, a frontvonulat az idegrendszert időlegesen megkíméli.

Ameli Ladár az az ember, aki ritkán mászkál temetésre. Puszta illemből nem megy el, a konvenciót nemcsak megveti, de veszélyesnek is tartja. A cécót mindenképpen rühelli – de ha Argil Dralla kibírja, kibírja ő is, a szemlélő.

Ladár szeret elmélkedni, de az elmélkedések eredménye általában nem tölti el örömmel. Akkor érzi igazán jól magát, ha alszik, vagy ha sikerül valamit, ami az értelmes cselekvéshez hasonló, cselekedni. Emiatt a „Lakáskozmetika” géemkában is meggyűlik a baja. A számára osztott (s kétségtelenül jól fizető) ablakpucolás nem az a munka, amelyikben a karitatív szempont érvényesíthető. Szabott árral dolgoznak – s a felmérő a vállalkozást nem engedi még egy négyzetméterrel sem becsapni. A méltányosság (nyugdíjasnak, betegnek, kiskeresetűnek, sokgyerekesnek) a „kollektíva” zsebére megy, s mint ilyen minősül közösségellenes partizánakciónak. Ladár nem tudja pontosan, hogy került s miért éppen ebbe a buliba. Ladárt semmiféle egyetemről nem távolították el: föl sem vették. Ladár történelemből kegyelemkettest kapott az érettségin, mert a fejébe vette, hogy ami pedig nincs úgy, azt ő nem hajlandó mondani. Kizárólag a történelemtanár szimpátiáján múlott, hogy sikerült egy olyan tételt találni – odacsempészve –, amiben kockázat nélkül kinyithatta a száját. De a villámkérdésekre nem válaszolt. Már az elnök kérdéseivel sem értett egyet, nemhogy amit felelni kellett volna, azzal. Ennek ellenére Bak Elemér tanár úr – akit talán saját neve és fiatalsága tett Ladárral szolidárissá – kifejtette, hogy szorít Ladárnak a továbbiakban, ha már ő leragadt – három gyerek atyjaként, huszonhét évesen. De hiába szorított. Ladár a középiskolás szintnél csak a választott tárgyakból tudott lényegesen többet, de amivel és ahogyan többet tudott, éppen ez a többlet akadályozta meg, hogy a választott egyetemre fel is vegyék. A felvételi vizsgán – magyar-filozófia szakon – olyan írásbeli dolgozatot szerkesztett, ami beillett volna vádiratnak, a szóbeli beszélgetésen pedig igyekezett mindent megcáfolni. Labilis személyiség, nem szaporítják vele az amúgy is neurotizálódott értelmiséget; ez az a típus, aki semmihez sem ért, de mindenbe beleugat; ebben a bizottság megegyezett. Ladár valóban nem értett profi módon semmihez; de úgy gondolta, hogy a „megtaníthatatlan” jelenléte a legfontosabb: elég a szenvedélyes kedv, a továbbkutató önálló vélemény – az egyetem éppen arra való, hogy aztán megtanítsa a „megtaníthatót”…

Az ablakpucolás nem a legrosszabb meló. Mindenesetre jobb, mint a nyomdai segédmunka, jobb, mint a képesítés nélküli, kifutószintű népművelés, jobb, mint az Állami Biztosítónál ügynökölni, s hülye kiadványokat reklámozni a „Lobogó” könyvkiadó pinceirodáiban: annál is jobb. Az ablakpucolás megadja a némaság jogát, a szabad mozgást biztosítja, objektíven mérhető munka, s legalább az anyagiakban függetlenít.

Ameli Ladár most utazik, mert meghalt Argil Dralla, a fekete fiú, s itt búcsúztatják, nem Lusakában, ahonnan tizenkét évvel ezelőtt el kellett jönnie, ha még egy kicsit élni akart, s ahova évente tervezte a végleges visszatérést, hiába, hiszen betegsége – az a furcsa vérképzési rendellenesség, mely megakadályozta, hogy elég oxigént szállítson a vére – mindvégig az európai orvostudományhoz kötözte. Két hétre pedig talán nem mert hazalátogatni… Véletlen-e, hogy itt halt meg? Véletlen-e, hogy hamvasztották, zsugorították a porig? Argil Dralla úgysem fér az urnába, úgysem nyugszik. Ő „pásztor”. Ahol telihold van, oda vándorol. Ameli Ladár meg sem próbálja utolérni. Csak a nyomát megy megnézni ezzel a döcögő huszonnyolcassal a köztemetőbe. Nincs az alkalomhoz öltözve, persze. Akin a ruha jól mutat, nem is az az alkat. Középtermetű, éppen százhetven centi magas. Gyomrosodásra hajlamos, s bár válla széles, melle egy kissé beesett. Normál súlyú. Csak a lábszárán és az alsókarján szőrös: kunkorodásra képtelen, világosbarna, puha szőrszálait a szél ide-oda lebbenti. Lábfeje széles, a rüsztje boltozatos; hamar szétesik rajta a sportcipő, a kisujjnál feslik meg legelébb. A bokája viszont karcsú és nőies. A keze külső része ápolt, ujjai hosszúak és keskenyek. Bal keze tenyerén – az elszarusodott hólyagok között – egy réges-régi vágás hegesedése a bőrt összerántja. Körme ovális, de a húsra túlságosan rátapad. A nyaka vékony, s bár az ádámcsutka jól beágyazott, egy ér a nyak jobb oldalán szüntelenül megugrik. Arca tojás alakú, álla szelíd, a szája vékony. Az orra nagy, de nem vastag. A szeme barna, s mivel rövidlátó, gyakran könnyezik. Ez a nedves csillogás bizalmat kelt; felkelti az együttérzés képzetét. Mély szem – de nem az örvény elveszejtő mélysége. S hogy túl szép ne legyen: a sűrű, középen összetartó sörteszemöldök ellensúlyozza. Bár ezt az árulkodó szemet a dús pillák egyenes növése is takarja. A haja frissen mosva sötétszőke, és világosbarna zsírosodóban. Nem sörény, nem is tarkón divatosra felnyírt sapkafrizura. Úgy-ahogy megvágott, oldalt választott haj ez, egy makacsul homlokba eső (s onnan ingerülten vissza-visszasimított) tinccsel. Egyszerre gyerekes és öreges frizura. Ladár szakállt, bajuszt nem visel, s csak négynaponta borotválkozik. A borosta miatt árnyékos, az árnyék miatt szenvedő az arca. Fogai épek, elefántcsontszínűek, rágófelületük enyhén csipkézett. Füle szabályos, a cimpák izmosak. Mindezzel a bűnügyi nyilvántartó se menne sokra. Egyébként is minden leírás csak bővített útlevéladat. Elfedi, nem pedig fölfedi a személyiséget. Külön-külön nem él semmi; együtt, mozgásukban, egymáshoz való viszonyukban határozzák meg a részek, milyen legyen az egész. Az arányok, a szagok, a színek. A hang lejtése és zenéje. A gesztus és a mimika. Ladár esetében a szándékosan mélyített hang: mintha brácsát játszana egy hegedű. A gesztusok túl hevesek: megmankózzák a szavakat. A mimika visszafogott. Csak az orrlyuk tágul vagy szűkül: ez az öröm és a bánat; csak a szájvonal szorul vagy lazul: ez a düh és a lelkesedés. Ha a szempilla lecsukódik: ez Ladár önfegyelme. S Ladár gondolkodik, ha a fogával ráharap az alsó ajkára. Valamiféle nyáladzás: ez tehetetlenség vagy kétségbeesés.

Ladárnak „aurája” van. Ezért föl sem tűnik a gönce. A farmernadrág nem divatosra koptatott. Az ing fehér, fölgyűrt ujjú és vasalatlan. A mellény világoskék, foltosra fakult, teli pattanó, fényes patenttal. Ladár oldalán zsákszerű vászontarisznya. A mellénye zsebében fogkefe és a fémkeretes, balüveghiányos szemüveg. Nincs „előnyomtatás” a ruháján; egyesületnév, stupid jelszó, márkahirdetés. Natúr, szöveg nélküli hanyagság. Gyűrűje, karórája, fésűje, pénztárcája nincs. Ha volt is, elvesztette. A feszülő farmerzsebben a személyi igazolvány homorúra gyötörve. A papírpénz szakadozott és ráncosra gyűrött, a fémérmék kétoldalt a mellény zsebét lehúzzák. Összességében, Ameli Ladár – ahogy itt ül a villamoson, és az indulást várja – az átlagnál mégis megnyugtatóbb; nem harsog, nem botránkoztat, nem mocskos, nem böfög és nem ereget. Egy harminchárom éves fiatalember, aki csak ennyire vitte, s valószínűleg nem is viszi többre a büdös életben, ahogy ezt anyja és apja megfogalmazta volt.

Ladár türelmetlen. Legszívesebben megtolná a villamost. Indulhatnának. Az ülőhelyek foglaltak, néhányan állnak is – miért kell a zsúfoltságot mesterségesen megteremteni? Hiszen a műszak vége, a délután kettő még messze van, még nem ontják a gyárak a népet, s a váltás sem áramlik, öt perccel negyed egy után. Az iskola se ereszti ki még a diákot. Ez holtidő.

Ladár szeretné tudni, kik ezek, ennyien, akik mégis utaznak, mi a céljuk, s egyáltalán, miért olyan fontos, hogy egyik helyről a másikra eljussanak… De semmit sem lehet megtudni. Ennek a negyven percnek nincs értelme. Negyven perc a koszos huszonnyolcason, a homályos ablakok mögött, teljesen értelmetlenül! Negyven perc mínusz. Negyven perc alatt igazán történhetne valami, talán csinálhatna valamit, ő maga, Ladár; hogy szűnjék ez az őrjítő feleslegesség… Ezt a luxust nem volna szabad megengedni: ölbe lógatott kézzel végállomástól végállomásig. Persze, olvashatna. A tarisznyában van könyv, a „Beszélő Füzetek” éppen. De Ladár csak ha nem látják, akkor tud olvasni. Mintha a szeretkezésnél is intimebb foglalatosságot űzne. A mondatok csak a magányosságban telnek meg vérrel, így – beszorítva az izzadságtól nedves műbőr ülésre – élvezhetetlen a betű, s valamiképpen illetlen is; minél komolyabb a könyv szellemi anyaga, annál nagyobb illetlenség ebben a közegben a lapokat feltárogatnia. S a szakadék is áthidalhatatlanabbnak látszik az üzenő magas világ és a süket középvilág között. Sárga fedelű Albatrosz-krimi, az való villamosra. Ladár nem sznob. Olvas krimiket, de élénken emlékezik ifjúkori elhamarkodottságára: arról minősített, ki milyen könyvet tart a kezében. Azóta tudja: ez marhaság, hiszen a tömeggyilkosnak vagy a betonagyúnak is ezer indoka lehet, hogy a táskájában Goethét hordjon, és a lángelme is rászomjazhat valamiféle primitív izgalomra. Mégis: Ladár utálná, ha ezek közül a teljesen közömbös emberek közül csak egy is azt hinné, hogy ez az ő színvonala, ez az alacsonyság. Különben Ladár nem törekszik arra, hogy másokban jó benyomást keltsen, megveti apja és anyja erre irányuló szánalmas igyekezetét, de tartózkodik attól, hogy felszínes ítélet alapján bárki olcsónak bélyegezhesse. Igazában ez a kincse: ez a gőg, ami abban a percben eloszlik, amikor vitáiban megközelítően egyenlő partnerre talál, vagy valaki a segítségét kéri… A villamos közönségére azonban őbelőle még áttételesen sem tartozik semmi, pillanatnyilag így gondolja.

A harmincöt-negyven perc majd csak eltelik! A véletlen összecsukta, esetleges társaság már menetközben kicserélődik úgyis. Idegenek. Ez elég nagy szégyen, hogy ennyire idegenek: Ladárnak ők, s Ladár nekik. Mintha sose szívtak volna egy levegőt, olyan meg nem történt lesz ez az együttlét; üres út, egyike a kényszerű, számtalan üres utaknak. Márpedig nincs félelmetesebb az ürességnél. Ha valami kényelmetlen vagy fájdalmas, vagy egyenesen iszonyú, abból még születhet valami használható. A csapdákat le lehet győzni, a veszélyből meg lehet térni okosodva. Az odüsszeuszi utazás ezért gyönyörű. Vagy bolyongás a labirintusban: a választás kockázata, az ember odapusztul, ha a helyes fordulatot elvéti. Van tétje a sétafikának! De ez a sok üresjárat, ez szárítja meddőre az agyakat… Ez a monoton lötyögés… Ott kell lennie, demonstrálnia, hogy Argil Drallát valóban sokan szerették. Mehetne taxival. Ladár gyakran taxizik, hajlamosabb a legvadabb pénzszórásra, mint a legcsekélyebb gyűjtögetésre. De viszolyog attól, hogy a sofőrrel – a cím elkerülhetetlen közlése után – beszédbe elegyedjen, viszolyog az udvarias kérdezősködéstől: kije halt meg; és miben, és hány évesen…?

A vezető már bent ül az üvegkalitban. A vezetővel menetközben beszélgetni tilos. A vezető: nő. Ladár hátulról látja a hátát, a törzsbe csúszott nyakat, a tömzsi felsőtestet. A hatalmas loknikontyot nejlonháló tartja egybe.

A HÁLÓ

anya hajában még ennél is förtelmesebb. Piros háló. Lyukas. Aranyflitteres pillangókkal. Képes minden este fölkötözni, hátul a madzagját masnira köti. Beáll a tükör elé, és valami penetráns szagú vitaminos krémmel az arcát elszántan pacsmagolja, s közbe-közbe rémítően vicsorog, magánhangzókat artikulál, a szájizmait lazítja:

a…á…e…iii…a….á…e…uuu… mint a szamárordítás. Tényleg, hogy nem jártam otthon, van három hónapja is.

„Egy vacak levlapot megereszthetnél!” – Aki firkál, panelszerkezeteket használ, megszólít és aláír, az nem én vagyok, mit lehet egy levelezőlappal közölni?

„Ha pedig megbetegednék, úgysem írnám meg, nem érted?”

„Miért nem, miért nem…?” – anya fegyelmezetten hisztérikus, nem emel a hangján, befojtja, s ez még természetellenesebb, a hajháló szakadt részén egy tincs kibuggyan, ugyanaz a tincs, ami nálam, a fejformánk, a hajminőség azonos, de csak az… Magyarázhatok neki, teljesen hiába, pedig nem buta, csak más rugóra jár az esze, és piszkosul szeret szenvedni, nem ismerek embert, aki a könnyekben ilyen kéjjel tapsikolna, s ez a jobbik eset, amikor sír.

„Hogy lehetsz, Ali, ilyen kegyetlen? Hogy lehet ilyen kegyetlen egy alapjában véve vajszívű gyerek?”

„Nem vagyok Ali…”

„De nekem Ali vagy… Hogy éljek így, távol tőled, te azon a szörnyű Pesten, mi itt, szegény apáddal, hát mégiscsak ez nevelt fel, ez a város…”

Petőfis fordulat, a Füstbe ment terv hangulata, csak éppen semmi kunyhó, semmi fekete kenyér. Szép, tágas lakás, félkör alakú erkély, töméntelen felesleges kacat, töméntelen tetves cserepes növény. Egy fikarcnyival sem különb Pestnél az a város. Ami más volt, az is eltűnik mind, a szabad terek, nádas viskók a városszélen, eltűnik minden emlék, beépítik, korszerűsítik, semlegesítik… csak hogy a „város” rangnak valahogy megfeleljenek… Nincs hova visszatérni, csak a lakás a régi, de abban is folyton cserélődik minden, érdemes lenne fölleltározni, mi maradt meg harminc év alatt… Hol a kagylófotel, amibe – a karfa és az ülőpárna közé – a morzsát beleszórtam? Hol a szőnyeg, a tarka torontáli, amin nem látszott, hogy naponta rálöttyentem a teát? Hol a konyhaasztal, aminek a szélén elnyomtam a csikkjeimet… amikor még cigiztem? Hol az én kedves, otthonos rendetlenségem? Hol a párnám, amiből a toll kifoszlott? De hát mit sipákolok, mint a Hófehérke hazatérő törpéi…

„Legalább ha valami bajod van, akkor értesíts rögtön, hogy a szememet, legalább este, nyugodtan lehunyjam… Legalább ennyit ígérj meg!”

Egyszerűen képtelen felfogni, hogy önzésre biztat. Ráállt egy vágányra, az ő nyomvonalán aztán semmiféle váltó nem működik. Szeretném tudni, mi nemes van abban, ha valaki a saját nyomorúságát a környezetére rázúdítja? Tételezzük fel, de úgysem érti, tételezzük fel, hogy súlyosan megbetegszem, hát miféle piszokság lenne feleslegesen riogatni, egy bajt szaporítva duplára… Hiszen, ha meggyógyulok, csak az aggodalomtól kíméltem meg, ha pedig meghalok, ráér a gyászt később kezdeni. Világos.

„Egy kis logikát, anya!”

„A sírba üldözöl, Ali, a híres logikáddal. Ezentúl nem tudok másra gondolni, minthogy azért hallgatsz, mert volna miről panaszkodnod. Ez is logikus. És az is, hogy ha ne adj Isten, én robbanok le, hát forduljak fel némán, magamra hagyva, mert, tételezzük fel, előbb megy el szegény apád, mint én, hát kit hívnék, mint az egyetlen fiamat, de hogy tegyem meg, ha ez az önzés csimborasszója, szerinte?!”

„Ha te azt igényled, én jövök. Számíthatsz rám. De én nem igénylem. A kettő nem tartozik össze.”

„De nagyon is összetartozik. Egyetlen erkölcsi mérce van. S ha te meg tudnál lenni a kínlódásban az anyád nélkül, én is megleszek nélküled. A kölcsönösség minden kapcsolat alapja!”

„A kapcsolat nem üzlet. Nem adssza-nesze. Ne gőgösködj. És ne lovald bele magad. Kérlek, anya. Valószínűleg én leszek az, aki egyik napról a másikra befejezi. Ez a sorsomban potenciálisan benne van, ha egy kicsit ráéreznél arra, ami valójában vagyok…”

Igen. Ezt nem kellett volna kimondani. Gyengeség volt. Játszadozni az öngyilkossággal, ízléstelen. Halálra rémíteni anyát. Ráadásul kilencven százalék, hogy ilyesmire sose kerül sor, ez igazán a legvégső eset, ha a tébolyból menekszik általa az ember, például, vagy nem akar tehetetlen nyűgként élni a világ nyakán, például, vagy belekeveredik egy összeesküvésbe, és a tortúrákat nem bírja, az ablakon kiugrik… Nem valószínű, hogy bármelyik bekövetkezik. De a kivonulás eshetőségét mint végső eszközt a szabadulásra, fenn kell tartani… Anya az előszobában, megbomlott köntössel, az a ronda háló csak csillogott-villogott, anya meg elkezdett fojtottan sírni, rohadt reggel, majdnem lekéstem a vonatot, mert fojtottan sírt, ráadásul abban a szánalmas hálóban, és meg kellett esküdnöm, hogy nem emelek kezet magamra, mert azzal az ő szerencsétlen életét is kioltom, amelynek úgysincs más célja, csak én… Ez külön megőrjít, hogy valakinek egy másik ember legyen az egyetlen célja, ráadásul a felnőtt fia, az egész emberiség helyett, miféle ostobaság, sőt bűn ez, miféle horizontszűkülés… és szinte kivétel nélkül mind ilyenek, az ember előre tudja, mit felelnek, még az a legjobb, ha nem beszélgetünk, csak motoz valamit szótlanul, sőt, ha ül moccanatlan, és nem is néz, mert ha néz, attól külön meg lehet őrülni, mert vagy nyaldos a tekintetével, úgy működik a szeme, mint a tehén nyelve a csapzott borjúszőrön, vagy pedig szemrehány… Egy kis tárgyilagosság, kérem, sem Isten, sem szörnyeteg nem vagyok, nem én vagyok az…!

„Mért nem gondolkodsz, anyám, miért nem gondolkodsz, végre?!”

„De fiacskám… de hát mit akarsz tőlem, fiacskám?!” A hajhálón az egyik lepke sárga. A másik vagy zöld, vagy türkisz. Nem emlékszem pontosan. Ó, ha ez az asszony egy kicsit megülne! Mint egy szobor. A lábához telepednék, csámcsognék, horkantanék, piszkálnám az orromat, ő nem kommentálna semmit, csak lenne, mint egy lelet, amit csodálunk, de nem használunk semmire már, s éppen ezért tudjuk érdek nélkül szeretni… Argil anyapárti. Feltétel nélkül az.

„Benne voltál. A testét laktad kilenc hónapig. A többi nő mind kilök magából, tíz perc alatt. A köldökzsinór nyúlik. A kötelek közt a legrugalmasabb. Majd ha meghal, a nyisszantást akkor érzed…”

Ó, Argil, nyitott, á-ba hajló a hangjai…

Ladár felugrik. Megkocogtatja az üvegkalitkát. A gömbfejű nő hátrafordul, és közönnyel megvonja a vállát. Ladár elgyávul. Itt senkinek se sürgős. Visszatelepszik. Csárda, mozi, alkalmi áruk boltja. Innen kezdődik a dzsumbuj. A Körúttól, közvetlenül.

Fölhangzik az erélyes csöngetés, végre. Átmenet nélkül, már lódul is a kocsi. Az ajtók hörögve csukódnak. Egy úr odalenn az öklét rázza. Az indítást nem lehet olyan soká halogatni, hogy valakit le ne hagynának. Az egy-két gazdátlan fogantyú csattogva verődik össze. A sarkon baromfibolt. A cégéren fejlett, fekete tollazatú, vörös tarajú kakas, kukorékolásra feszített csőrrel. A kakas sír; a pilla nélküli madárszemből szabályos zománckönnyek potyognak.

A SÍRÓ KAKAS

– vágás előtt – nem az a látvány, amit temetőbe menetkor az ember szívesen nézegetne. Gúny ez, kihívás. Nem elég, hogy torkát metszik, fölzabálják, még ki is csúfolják a riadalmát. Nem valami étvágygerjesztő csalogatás; talán a szadistáknak. Ebben az összefüggésben nem is olyan nevetséges apa handabandázó vegetarianizmusa, persze, apa indokai nem filozofikusak, nem arra hivatkozik, hogy tulajdonképpen állatot enni majdnem olyan barbár dolog, mint embert enni, és tulajdonképpen civilizált kannibalizmus, ahogy a csontot szopogatjuk, nem, ilyen kifinomult indokai az öregnek nincsenek. Egyszerűen félti az egészségét, valaki rádumálta, hogy ötven után minden zsíros falat árt, a koleszterinszint alattomosan emelkedik, s ha mégis enne húst, legfeljebb csirkét, halat, az öreg viszont utálja a csirkét, halat, száraz, betapad a felső műfogsorába, se íze, se bűze. A jó remegős cupák, a füstölt szalonna, a hízott liba, a rántott karaj…! De az mind-mind csupa méreg. A zöldségfélék tisztítják a beleket, az epét nem terhelik.

„Csak változatosan kell elkészíteni, nem úgy, ahogy az anyád, tessék-lássék, a saláta odacsapva! De anyád és a fantázia…”– apa biggyeszt, a szájzugba ez a biggyesztés

már beleráncosodott, az alsó ajka lefelé görbül, az állát zárójelbe teszi, le se tudja már törölni a fitymáló pózokat. Saját magával bezzeg fenemód nagyra van. Zakóban jár melózni, állítólag egy csoportvezetőnek a Nemzeti Bankban kötelező. Erről lehet megismerni nálunk a manipulált, a lojalitásba belekukult, megbízhatóságát szüntelenül bizonyító középréteget: zakó és nyakkendő, sörpocak, bár apa tornázik, irtózatosan hiú, talán még anyánál is hiúbb, és mindenféle illatos arcszeszeket használ, „pre” és „after”, paskolja az arcát, és hetente kétszer úszni jár.

„Az embernek megáll az esze… Csak füttyenteni kéne, és a legtöbb pipi csak hanyatt dőlne nekem, még ma is. De én erre nem érek rá. Csak a nők keresnek minden mögött ágyjelenetet.”

Hordja haza a különféle recepteket, külföldi lapokból kivágva. Áhítattal ejt ki ilyen szavakat: olívaolaj, koriander, tárkony, vasfű, gyömbér, csombor… Képes esténként nekiállni a külön kotyvasztásnak… egész tűrhető kajákat üt össze, de napi egy órát is elpazarol, az a tojásos padlizsán és a tejfelbe forgatott zukkini, patisszonsalátával… vagy a marimált paprika… szívesen megenném most is, kifordul a számból a vizes, szürkés rózsaszín párizsi… megenném, csak dumálni ne kéne róla cserébe, folyton-folyvást, csak szidni ne kéne cserébe az elmaradott, húsfaló, kelet-európai szokásokat, csak helyeselni ne kéne, hogy bizony, az egészség az első, nincs ideges ember, csak bolond, a kedélyállapot akarat kérdése, bizony az övé egy vesztes generáció, miközben megvan mindene. A bőrré aszott kölyköket a tévében szörnyülködve, de a leghalványabb lelkifurdalás nélkül bámulja.

„A mértéktelen nemi élet! Arra nem gyöngék? Minek szaporodnak? Ha egyszer nincs mit enniük! Egy csapásra megoldanám, ha rajtam múlna… – nyalogatja a szaharinos vaníliakrémet, csámcsog, a fotelban hátradől. – Te is, Ala… megcsúfoltad a legszebb reményeimet…”

„Nem vagyok Ala.”

„Nekem Ala vagy. Tipikus kallódó sors. Az egész nemzedék, megjegyzem. Csak a piszok nagy lila szöveg, ezek a koravén dolgok… Kefélsz te legalább eleget?”

„Az apád jó ember… – Argil félrehajtja egy kissé a fejét, mosolyog. – Barátom. Kenyérre kenheti, aki tud vele bánni.”

„Bánni!!! Miért kell az egyik embernek a másikkal, a saját szüleivel, bánni?!”

„Irgalomból, barátom.”

Vagy kényelemből, Argil. Hogy csönd legyen. Csupa-csupa rohadt megalkuvás. Ebbe is bele lehet, Argil, előbb-utóbb dögleni. Nem kell hozzá halálos kór.

Büdös van. Ladár konstatálja, hogy az emberek – így együtt – büdösek, de úgy tartja igazságosnak, hogy magát se mentesítse. Levegőtlen ez az egész. A Rákóczi útra a mellékutcákon keresztül belátni. S egyelőre nem száll le senki, csak újabbak jönnek. A zsúfoltság tehát némiképp fokozódni fog. A villamosvezető, külleméhez képest kellemes hangon, mintha rádióba beszélne, a következő megállót úgy mondja be.

Ladár az útitársakra rá se hederít, úgy hiszi. Nem akarja a figyelmét a belsejéből kiemelni. Ezek itt nagyon jól megvannak; ha muszájból is, de elégedetten döcögnek úticélocskájuk felé. Ez nem „temetős” fuvar. Az egyórás temetésekre a zöme már elment, a kétórásokra még el sem indultak. Egy-egy ráérős özvegy, ha ilyenkor nekivág. Az özvegyek valahogy mind egyformák. Valahogy gőgösek. Már nem érheti őket meglepetés: a halál intézkedett. A halott a továbbiakban végre magántulajdonuk. Nem követelőzik, nem csesszint félre.

Bevillan az ablakon a Köztársaság tér zöldje. Ladár szakszerű mozdulattal a mocskos üvegen egy kört tisztít magának.

A KÖZTÁRSASÁG TÉR ZÖLDJE

milyen békés. Oázis a szürkeségben. Pedig sok volt a vér, ha a szemtanúk nem hazudnak. Mindenféle vér, keveredve. Az ember nem emlékszik, nem emlékezhet arra, ami kétéves korában történt. De én látom, határozottan látom mégis magam előtt a kiságy rácsát, látom az ujjaimat, ahogy a rosszul enyvezett, kijáró rácsot csavargatják, látom, a rács kiesik, valami bő flanelgatya tekeredik a lábam szárán, alig tudok lépni, de ott az ablak és az ijesztő hangok, a kezem fölnyújtom az ablakkeretig, és akkor valami csörömpöl és villan és fáj és csúszik, aztán fehérség és szúrós szag, és tépik a fehéret a kezemről, alatta piros, szörnyű dolog, és anya nem véd meg, engedi, engedi… Pedig nem volt vészes sebesülés. Egy kisebb repesz és az éles üveg együtt a hüvelykujjamat majdnem levitte, a tenyeremet feltépte. Egy kicsit most is nehezen mozog még ez a hüvelykujjam, örök emlék, mondta Éva néni az elsőben, ötvenhatos szuvenir, anyunak mondta családlátogatáskor. Anyával állítólag hónapokig nem álltam szóba, s azt a csalódást most is érzem, ugyanolyan elevenen, mintha… elárult volna, cserbenhagyott volna. Hazudott, mert nem mindenható, nem mindenható ő sem… Apa elmeséli egy társaságnak:

„Ala a szerencse fia. Ha csak egy centit odébbmegy, az ütőeret elvágja…”

Valami albérlet volt, valami koszos mellékutcában. Talán éppen erre. Utána kapott apa állást odalenn, Szalánckán, szolgálati lakással. Azóta is azt szolgálja meg, azt a „fészket” a „békés, idilli környezetben”. Muris, hogy majdnem meghaltam. Muris, hogy véremet ontottam egy olyan ügyben, amiről összevissza fecsegtek folyton, homlokegyenest ellenkezőleg, de ami mégis történés volt, egy pont, amikor a szalagon csomót köt az idő, viszonyítási alap, hevület, döntési kényszer, s ez ezeknek megadatott, nekünk pedig semmi… Már minden elkövetés lehetetlenült, mert a folytonos szitkozódásban a jogos dühök lecsapolódnak, másrészt aki gesztenyét süt, semmiféle magas lángját nem igényli semmiféle egyetemes kohóknak, jó a piciny tűzhely az éppen megfelelő tüzecskével, ez kell a gesztenyének, s aki mást akar, az hőbörödött, antiszociális elem, be se kell csukni, ki kell nevettetni, elég az, nagyon is elég. Milyen zöld ez a tér! Teli van gyerekkel. Napközisek. A napközi a legundokabb intézmény. A tréningruhámból mindig kilógott a hasam. Apa jött értem, én a terem közepén tviszteltem, csak úgy, magamban, vagy inkább rángatóztam, tetszett, hogy habzik a szám, és mindenki le akar fogni, de senkinek se sikerül, és akkor apa beugrott középre, azt hittem, csatlakozik a tánchoz, de ő egy hatalmas pofont adott, elszédültem, meg is siketültem egy percre, rémülten támolyogtam a falhoz, s apa fennhangon mondta:

„Így kell ezt. Ez a legjobb idegnyugtató.”

Húzkodtam a nadrágomat. Folyt az orrom. A többiek röhögtek, a napközis nő, a nevét a franc tudja már, szinte kielégült az örömtől. Lehet, hogy meg fogok őrülni… De az még soká lesz. Addig még történnie kell valaminek, nem annyira velem, mint általam, de épp abba dilizek bele, hogy reménytelen

 

Ladárral szemben egy kilencéves-forma fiú ül, félfenékkel, mert padszomszédja, a szuszogóan kövér öregasszony egyre kijjebb szorítja az ülésen. A fiú gyáva, nem meri elhárítani az ütemes lökéseket. Kapaszkodik a padba. Táskája nincs, nyakában fakópiros kendő, a trikóján King-Kong a szőke nővel. A fiú Ladárra pislog, de Ladár a Nap mozi plakátját nézi. Mellényzsebéből kikikandikál a fogkefe sörtefeje.

A FOGKEFE

zsebbe nem való. Mamám egy fogkefével is elmenne. Egy fogkefével is elmenne, ha lenne neki hova. Nemtom mér nincs neki. A szertárban elférne, van ott az a díván. De a hülye hájfej Dodó bácsi se akarja. Állatira be van szarva a szertáráért, pedig mamám nem nyúlna semmihez. Csak feküdne többnyire, és nem verné az a rohadék Pista, de én karatére fogok járni és megfogom az ingénél, és sutty, kettéhasítom, hogy kijön a bele a rohadéknak, és nem tudja elővenni a szíjat. Mert a kezét is levágom. Mind a két kezét. A szemét pedig kiszúrom, és tapsolok neki, hogy fogjon meg minket, erre csörög a dió… Mamám fog örülni, annyira. Mamám csak sikítani tud. A rohadék Pista jön a lépcsőházban, mamám már sikít. Nemtom mér nincs helye, ahova menne, és a rohadék Pista engem nem is verhetne, nem vagyok az édes fia. Az én igazi apám egy cafkánál lakik jelenleg, nem annál a cafkánál, akinél eleinte. Ez egy másik cafka, és ránk nem kíváncsi. Az én igazi apám. A nagyi is egy vén bagoly, huhog, mindig csak azt, mamád az oka, mamád az oka, és összevissza nyálaz, és bedugja a két nagy melle közé az orromat, különben rendes csaj, sohasem üt, lehet neki mindenfélét mondani, olyan oltári szemtelenségeket. Összecsapja a kezét, a szeme forog baromi gyorsan, hol tanultad, hol tanultad, te szerencsétlen gyermek, ez én vagyok. És ad enni, csak nem szabad vinni haza mamámnak, úgyis az a börtöntöltelék zabálja meg, a zsebembe viszek pitét, ma is viszek, de mamám is tud dilinyós lenni, hogy egye meg a főztjét a vén boszorkány, ő kergetett a világba… A nagyi már vár, megint nagyon fogom bosszantani, és aztán majd űrruhám is lesz, valódi szkafander, amiben lebegek, egy csövön bejön az oxigén, de nem nyúlhat hozzám senki, mer csak föllebegek a plafonra egyszerűen, és az ablakon is kilibegek. Lesz nálam bomba, mininitrogén, ledobom a szertárra, és a rohadék Pistát külön lelövöm lézerrel, amikor a kátéeszből kijön. Egészen feketére fog zsugorodni, de még kalimpál egy kicsit a lábaival. És lesz robotom is, csak nekem engedelmeskedik, és sok pénzt fog lopni énnekem, esetleg mamám is kap egy zsákkal. És a Holdon fogok nyaralni, lesz egy látcsövem, senki nem menekülhet előlem, a számítógépemmel beprogramozom őket, és piff piff… A nagyi ugrálni fog, kapkodja a lábát, mer azt hiszi, őt is lelövöm, pedig csak a gonoszokat, a fasisztákat, mint a mókus fenn a fán, az úttörő oly vidám, az ajkáról ki se fogy az ének, én lettem mostan a nótafa, a nótafa a Farkas Berci-őrsben…

 

Ladár futólag odapillant. Milyen jól idomított, csendes kölyök, gondolja. Az öregasszony már teljesen kiszorította a pad szélére, egy kanyar, és lepottyan – a fiú mégsem védekezik. Az öregasszonynak szakálla és bajsza van, még nem annyira öreg, hogy Ladár sajnálja. Még van benne agresszivitás, még nem adta fel a játszmát, még mindig azt képzeli, vele nem eshet meg, ami mással, ő magnak megmarad. Puccos. A füléből fityeg valami karika. Csatos, modern szandálja már szinte súrolja Ladár bokáját. A terpeszkedés nem ismer határt. Ladár óvatosan odébbhúzza a lábát, az öregasszony mordul valami pardonfélét.

A NAGYUJJNÁL FELFESLETT ADIDAS-CIPŐ

lám, teljesen mindegy. Hiába világmárka. Rongyos ez is. De nem a szegénység! Az volt a szegénység. A kávébarna fűzőscipő. Anyuska másodévben elöl kivágta. Kikandikáltak az ujjaim. A strumpflit mindig be kellett tűrni, hogy a lyuk ne látszódjék. A téren is mindig figyeltem. A lyuk nem látszik-e? Volt, hogy a sarkánál is kivágta anyuka. Most ilyenek a kismamacipők, csak vászonból vannak, és sokkal puhábbak. Nekem mindig hólyagos volt a sarkam, és lett az a bütyköm. És még az a tyúkszem is jött a talpamra. Ami most már enyhült. De még az esküvőmre is úgy mentem… a jobb talpam nem érintette a földet. Mintha nem is a földön járna a menyasszony… Ez volt az én híres táncos járásom. Jó a fiataloknak. Nem irigység. Csak jó nekik. Bérlettel villamosoznak. Nekem nem adott anyuska, még szakaszjegyre sem. Gyalogolj, az egészséges. Fagylaltra sem adott. Kis lapáttal kenték. Árt a toroknak. Karácsonykor almát csomagolt a sztaniolba. Ma kilószámra zúdítják a kukába. Az ember röstelli kiszedni. A ruhát is úgy kellett elkérni. Az első emeleti lánytól. Akit tilos volt tegezni. És levélben kellett megköszönni a levetett ruhát. Háromszor másoltam le. Anyuska rávágott a körmömre a főzőkanállal, hogy ne legyen benne paca. Kisasszony, két esszel, mélységes, elipszilon… A házmester adott ingyenjegyet a moziba. A reklámjegyeket. Hordtam cserébe a vödröt a lépcsőmosáshoz. Tízliteres vödröket, tízévesen. Tizennégy éves koromban már zavartak dolgozni. Nem szerettem dolgozni. Sodrófával keltegetett, szegény anyuska, sodrófával, hajnalonta. Elábrándoztam, félrefuttattam a tűt, el is vettek a gépről, söpörtem a szabászatban a sok fércet. Próbakisasszony szerettem volna lenni. Mint a Jules Médi az Egyesült Selyemben. Tudtam volna vonulni. A kilóm is éppen stimmelt, ötvenkettő a százhatvanhéthez. A Színházi Magazin-ból bámultam az elsőbálosokat. Tüllseszli, szalagos cipő. Strucctollas pelerin. Én hol táncoljak? Rendes munkáslány nem hancúroz cseléddel, a vursliba nem vihorász, nem áll le pörögni kocsmai mulatságon… Rendes munkáslány kenyeret keres, és majd szüli a gyerekeket az urának… Elsikkasztották a fiatalságomat. Ami későn jön, az smonca. Meglett az imprimé is. Meg a vágyott lakkbetétes cipő. Kairóból tavaly az a krokodiltáska. A Horthynénak volt krokodiltáskája, a jótékonysági bazáron. Srác az nem lett. Az én derék uram nem bánja ma sem. Van mit a tejbe aprítani. De fiatal koromban… nem lehet azt pótolni. Ezek itt nem tudják. Nem is érdekli őket. Nem irigység. Övék a jövő. De azért valami jussom nekem is van. Még. Fújhatom a pénzemet. A szochazás nyugdíjat. Ha most, amikor már kezdene jól menni, munka nélkül, végre, most meg jönnek a nyavalyák… A nyavalyát is akkor szereztem. Harminckettőben, tizenegy évesen éreztem először. Amikor vittem a vödröt teli vízzel. Szúr, de borzasztóan ám, az oldalam… akkor kaptam be egy életre, ami most aztán kitör… El lehet képzelni, hogy mégis rák. A leletek kimutatják. Még ma megtudom. Három után a leletet kiadják. A főorvos úr személyesen kezel, személyesen engem, aki végeredményben annak a rezsimnek az áldozata vagyok…

 

A kisfiú feláll, sportszatyrát a hóna alá kapja, felnőttes komolysággal utat kér. Az öregasszony mellé villámgyorsan egy hasonlóan testes, de fiatalabb nő telepszik, fenekével erélyes félkört súrol magának a padon, könyökét mintegy véletlenül az öregasszony karjába nyomja. Az öregasszony hunyászkodva préselődik az ablakhoz. A nőn zöld minden. A harisnyanadrág, a szoknya, a blúz és a kardigán. Az út bal oldalán butikot majmoló kötöde, narancssárga műanyag ernyővel, az egyre sivárodó tájból erőszakosan kiválik. Ladár megborzong

A ZÖLD ÉS A NARANCSSÁRGA

így együtt, okádék. A színek nagy botrányokozók. A szürke a legtisztességesebb. Nem vonja el az egyéniséget. Fehér, kék, fekete – ezek is viselhetők. S talán még – nőkön – a halványlila és az őzbarna. A legordenárébb dolog azonban az egyazon szín különféle árnyalatait keverni. Még a piros-zöld sem annyira ízléstelen, mint együtt a méregzöld cipő, a türkiszzöld harisnya, mohazöld szoknya, smaragd blúz, és az almazöld kardigán. Le kéne cibálni róla a ruhát: megtanítani. Azt hiszi, hogy divatos, ez a szegény tehénke. Nem sértés. Mindannyiunkban van valami animális. A kisugárzás jellege szerint igenis létezik megfelelője az állatfajban, kinek-kinek. Ez a nő tehén. Kérődző. A napi gondokat többször visszaböfögi, átcsócsálja, nehezen emészt. Többeket táplál, és nagy keserűsége, hogy még ökörnek is befogják a szekér elé, holott szívesebben nyalogatná egész nap a borjait, a gazdájának lelkesen tejelne… Csak ne kéne két műszakban melózni, s éppen Kőbányán. Vagy Pestre bumlizni és Kőbányán lakni, romos kis pajtaszerű házban. Tehén ez, jóravaló, derék tehén, rajta ahogy belehemperedett – a legelő minden zöldje. Egy ilyen típusú nő élettársul a legrosszabb. Meg lehet mellette az unalomtól dögleni. Arinak volt ekkora melle, persze, egészen karcsú dereka, és két dudamelle, nem ez a löttyedt fajta, hanem kemény, mindent tudott a két melle, azzal sírt, kacagott, veszekedett, hízelgett. Elég volt a mellére nézni, s a hullámzás minősége elárulta a lelkiállapotát. A haját copfba fonta, ez az egyetlen vastag copf a hátán futott le, igen, ezt a copfot szerettem a karomra tekerni, és így megdönteni a fejét, játékosan, de azért egy icipici figyelmeztető fájdalmat okozva… A Fekete gyémántok-ban az a Szafrán vagy milyen Peti tekeri a karjára Evila haját, hogy miközben veri, meg ne szökhessen. A szadizmus fontos színező elem, ne tagadjuk álszent módon, egy kicsit meggyötörni a másikat, a szeretkezésnek külön ízt ad, persze nem igazán… Arinak se volt ellene kifogása, sőt, élvezte, imádott játékosan megalázkodni, otthon úgy elkényeztették, hogy valóságos hiányérzete volt valami életszerűen durva után. Jólesett ez a piti kis hatalom… Petróleumtól bűzösen, be az ajtón, reggelente, az éjszakai meló után, milyen marha is egy tizenkilenc éves srác, azt hittem, ha már egyetemre nem, hát a segédmunka hősies, nyomdában különösen… Amire disznómód kényes vagyok, a kezem, az ujjaim, merő vágás, karcolás, fekete, ragadós szutyok. A munkaruhám olajos, a tornacipőm cuppog a gépzsírban, még a hajam is petróleumszagú. Anya a fürdőszobaajtónál, hiába kértem, ne, ott ácsorgott hajnalok hajnalán.

„Hogy nézel ki, Ali? Szándékosan tönkreteszed magad, nem győzöm a szomszédoknak magyarázni…”

„Le vannak a szomszédok szarva!”

A kád is fekete csíkos lett, még azt is súrolhattam, nemcsak azokat az irdatlan gépeket, egész éjjel, és otthon is a kiokítás, az utasítások… Nem szabad az effajta segédmunkásoktól a keresetet sajnálni. A körmöm is levált. Szemgyulladást kaptam. Tovapucoltam, negyedpénzért is, fél év után. Le a kalappal, aki kibírja, én nem bírtam. Befuccsolt; nemcsak a fizikumom, az idegeim is. Ari vigasztalt egyedül. A megadása, a tehénszeme, a hódolata. De az ilyen nőnek férj kell és gyerek; biztonság. Hát az ölembe ültettem szépen, és elbocsátottam duruzsolva, semmi harag… nehezen értene meg, szeretett, és én nem szerettem, ez volt az ügyben a korrekt, hogy ezt előre közöltem, mégis, minden szakítás kivégzésszerű.

„Az igazi férfi nőügyekben bűntudatot nem ismer, Ala!”–

apa kidülleszti a mellét, a sarkán hintázik. Apa gondosan trimmelt uszkárfajta. Ha kutya lenne, öntudattal viselné télen a kamásnit és a háttakarót. Ari színe a fehér volt. A farmer akkor jött be, s hozzá az egyszerű, fehér trikó, az átderengő rózsaszínnel. Kombinét nem viselt. A nagy mellű nők jószívűek. De a nagy mellű nőkkel mindig kitolnak valahogy. Argil ült a heverő mellett a földön, a lábát maga alá húzta, állát térdére fektette, bűnvallóan:

„Barátom, mint a kutyák… Olyanok vagyunk, mint a kutyák. Összeragadunk, szétmegyünk, kész. A gyerek! Az a valami. Egy saját gyerek, barátom…”

Argil hófehérjei. Meg a halványkék ingek és a galambszürke öltöny. Csak néha, ha nagyon elkeseredett, öltötte fel nemzeti viseletét, a tarkabarka tunikát. Már nem állt jól neki. Mintha egy szelídített ló vadon élő zebrára mázolná magát. Argil igazában nem párduc, mint általában a feketék. Argil dús sörényű versenyparipa, talajt szaggató patákkal, mozgékony fülekkel, mámorosra táguló orrlyukakkal. Versenyparipa, de hajtó nélkül, hám nélkül, csak úgy száguld a vakvilágba, sebesen

 

A zöld nő a cekkerét és a két nejlonzacskót a lába közé fogja. Kardigánját leveti. A hónaljszőrzete csapzott. Az izzadtságszag felerősödik. Ez friss izzadtságszag, nem annyira kellemetlen. Ladár feszeng, mert a nő Ladárt nézi szúrósan, vizsgálódva.

EZ A VÁSZONMELLÉNY

harmincnégyes méretben hatszázhúsz forint, Edinek kell. Rákóczi út kilencvenhat, kapualj balra, Uni-ruci. Neccharisnya az árkádok alatt. Hatvankilenc ötven. Nem elfelejteni. Csizmáért a jövő héten. Műszőrme bélés. Ezerhatot nem. Ezernégy a maximum. Kádszappantartó piros nem kell. Ovális tükör nincs. Nyolcas tipliért holnap a Skálába. Kedvezményes illatszer. Vécéspré, egyet fizet, kettőt kap. Mindenképpen, ajándéknak is! Krepphuzat a Bizományiban. Csekély színhiba. Na és. Pézsma harmincezerért. Vízbe fojtani, aki. Egytől egyig. Amíg én havi négyet. Ha semmi nem jön közbe. Megvenni a csizmát a jövő héten. Marad ötszázhatvan. A gázosokra félre. Zsír van. Liszt van. Krumpli, gülbaba kell még. Teleki tér. Le a Telekinél. Forinttal is olcsóbb. Aprólék ki ne olvadjon. Kár volt a butikig elgyalogolni. Rablók. Eti szőlőt nem eszik. A szőlő savanyú. Eti almát nem eszik. Savas. Be van áztatva. Csak be a gépbe. Addig az étel rotyog. Platnin nem ég le. Csavarás. Phuj. De centrifuga jövőre. Kiárusítás. Harminc százalék, pettyes frottír. Képernyőcsere. Ezerkettő. Novemberben Pali kap. Talán nyolcszázat is. November hétre. Munkaszünet. Lesz munkaszünet. Illik a zöld a szememhez. Még majd zöld kesztyű. Ruhát be, vacsorát fel, takarékon. Lámpát el. Óra ötkor. Ma egy kicsit lazítottam.

 

Ladárnak fogalma sincs, a nő mit bámul rajta, de borzasztóan rühelli, ha nézik.

A NÉZÉS

Argilt is kihozta a sodrából. A fejét a két kezébe fogta.

„Utálok a metrón utazni, barátom, utálok. Én le az egyik oldalon, azok föl a másik oldalon. Megszámoltam. Százból hetvenöt rám tátja a száját, még a nyakuk is kifordul, jé, néger, jé… Aztán az is rossz, ha rám se mernek nézni, csak el, a fejem felett, például amikor a pulykát vettem a csarnokban, megbízásból, karácsonyra.”

„Túl érzékeny vagy, Argil. Ha néznek, az is baj, ha nem néznek, az is baj.”

„Barátom. A tapintatuk is sért. Mi ez a feketeség? Lepra talán? És ha lepra? A leprás nem ember? Nem testvérek vagyunk?” – megrázta a vállamat. A foga egészen közelről, nedvesen csillogott.

„Nem akarnak elfogadni, az van a szemükben… kitaszítás, fölény, és én egyszer elvesztem a nyugalmam, pedig Isten ments verekedni, én a vért gyűlölöm, a saját véremet is, élni szeretnék, jó emberek között, de ezek gonoszak és ostobák…”

„Talán csak ostobák.”

Argil fogalmai, az imigyen kettéosztott világról: jók és rosszak. Nem, kor, osztályállás, nemzetiség, bőrszínre való tekintet nélkül, csak így: jók és rosszak… Mint a kisgyerekek. Gyereklélek. A mohón szerzett tudáshoz pluszként valamiféle kollektív ősemlékezet. Argil tekintete. Az a fehér fényesség. Argil figyelme. Ahogy saját monomániájából kiszállva, a másik monomániáját is át tudta venni néha. Argilhoz érdemes volt beszélni. Argilhoz érdemes beszélni. Argil hallja, és csak egy parányit szomorú.

„Idő nincs, barátom. Ha húsz évig nem találkozunk, nekem te akkor is vagy. S ugyanúgy vagyok neked, ha innen el kell tűnnöm. A halál nem szüntet meg, csak átalakít. Megmondta a nagyapám apja, és – Argil veri a combját, lüktet a szeme – úgy is lett. Szól ma is hozzám, úgy le tud szidni, hogy az csuda – már nevet, gurgulázva, az állát szégyenlősen leszegve – Nagyapám apja olyan volt, mint nálatok a király régen. Az erejét még ma is át tudja vinni. A túlsó mezőkről. Nem hiszed, te európai? A múlt nem múlt el, és a jövő megtörtént már, valahol, ennek az egész ügynek előre és hátra fantasztikus távlata van, amennyit befogsz belőle, annyi a szellemi értéked, de a legtöbb ember szellemi koldus, barátom, mégis, gőgjében még a kalapját se teszi ki maga elé, hogy a gazdagabbjától gyűjtögessen… Sajnálom az embereket. Titeket is másért, az enyimeket is másért. Aj, de nyomorultak…”

„Majd te, Argil!”

„Ha a betegséget legyőzöm. Orvos nem lehettem. A kórházlakó Argil Dralla. Egy év az orvosin, oda. Egy év a Kertészetin, feleslegesen. Aztán két év a Közgázon, hogy ne teljen az idő hiába. Aztán át az Agrárra. Négy esztendő. És most: agrármérnök, Magyarországon… Sose veszem hasznát. Ha csak meg nem gyógyulok véglegesen. És majd alkalmazom hazai viszonyokra. De az erőt tőlem nagyapám apja még megtagadja. Valami bűnöm lehet: csak álmokat ad.”

Hányszor felingerelt, a lázas álmaival!

A zöld ruhás nő ugrik, szinte az utolsó pillanatban. Nem ült összesen öt percet. Mint a kos, a fejével csinál utat magának. Az öregasszony könnyebbülten újra kiterjeszti határait.

A vezető a fülkében erélyesen csönget.

– Igyekezzünk a leszállással!

– Kérem a felszállást befejezni!

Batyuk, kosarak. Az öregasszony mellé nem ül senki, az ülésre valami demizsont pakolnak. Az öregasszony méltatlankodva fölhúzza a szemöldökét. A demizson ragacsos, szörppel teli. Nincs kalauz, nincs hatóság, hogy intézkedjen. Az a kárvallott, aki majd belecsücsül a maszatba.

A villamos lassan mászik. Ladár csak most veszi észre közvetlen padszomszédját. Balra Ladár eddig valahogy nem figyelt. Jellegtelen, középkorú férfi, térdesedett kordbársony nadrágban, laza csomójú, apró mintás nyakkendőben. A hóna alatt nyitott irattáska, egy pulóver a kikandikáló iromány mellé hanyagul begyűrve. Egy szemüveges úr. A szemüveget percenként leveszi, áttörli a nyakkendője csücskével. Eredményt nem vár tőle: ez csak mechanikus mozdulat. Egy kissé nyugtalan. Megszólítja Ladárt, némi habozás után, halkan:

– Bocsánat… hol kell a Ganz-Mavaghoz leszállnom?

Ladárnak szimpatikus a modora. Nem „fiatalemberezték” le. És „Mavag”, a-val! Mosolyog.

– Sajnálom, de

NEM VAGYOK ISMERŐS A VONALON!

Én sem. Pedig nem ártana tudni. A praktikus apróságokat, negyvenöt éves korban. Hogy a szerelő ne veregethessen vállon. Minden tartály kilyukad. Az a pléhizé az áteresztő labdaccsal. Hogy csöpög, az nem tragédia, de hangja van, behallatszik a szobába, nekem szilencium kell, abszolút csönd a munkához, koncentráció, de az aszfaltot is akkor törik, amikor otthon ülök és dolgoznék. Mintha az agyamat fúrnák. De a csöpögés még rosszabb, a kínaiak így vallattak, csöpp-csöpp, szabályos időközökben a tarkóra, hát nekem az idegrendszerem a tarkóm, nincs bepárnázva, már azt hittem, letépem az egész konstrukciót, a szomszéd rendes, hol az elzáró csap, megmutatta…

„De ez nem megoldás, Veseli úr, hívni kell a Gelkát, addig is vödörből leönteni, alkalmasint.”

Egy ócska vödör nincs az egész lakásban, Pálma azt is felpakolta, már három éve, hát igen, majd rájössz, hogy ki voltam én…, a gennyes slágerstílusa, hát igen, a vödör hiányzik! S fölemelni a telefont, egy vécétartályról kommunikálni, rettenetes dolog, a megfelelő vulgáris szavakat keresgélni, és akkor az izgalom, ért-e hozzá, akit küldenek, mert a múltkor eldugult a kádlefolyó, és küldtek egy olyan balfácánt…! Ha író lennék, biztosan élvezném, de én tudós vagyok, állítólag, ha nem indolencia tudósnak deklarálni valakit, aki a már régen megismert faktumokat rakosgatja jobbról balra, hátha más fénytörésben másnak látszanak. Egy-egy variációt részletesen dokumentálni, szaklapoknak és aztán populáris formában, ugyanaz, háromszázért, TIT-keretben. A duguló elfolyult, nem, a lefolyó dugult el, az IKV-vel konzultáltam, kijött az a furunkulusos cigánygyerek, ült a kád szélén, egy hosszú acélmicsoda a kezében, csak ült összeroskadva, és tőlem kérdezte meg:

„Piszkáljam? Maga mit gondol? Le kell esztet a drótot dugni?”

De ez talán, ez a bajuszos, ez szakember. Két órát is mahinált a létra tetején, rendes a szomszéd, hogy a létrát kölcsönadta. Most nem csöpög. Persze, alig lehet elhinni.

„Biztos, hogy most már jó lesz?”

Az ipse erre megveregeti a vállamat:

„Veseli bácsi, nyugodt tessék lenni…”

Ha író volnék, a groteszk szituációt méltányolnám, „Veseli bácsi”, esküszöm, a szerelő legalább harmincöt éves volt, és mégis szenilis vén hülyévé degradálhatott, lenézhetett engem, csak mert speciel a manuális dolgokhoz nem értek. Pedig az identitás a legfontosabb. Meg kell őrizni a szellem identitását… Fogalmam sincs, a Ganz-Mavag hányadik, legalább az ablakhoz helyezkedtem volna, de ez a fiatalember odacsörtetett, óne udvariasság. Meg kellett volna érdeklődnöm, amikor vállaltam az előadást, de az is kellemetlen. Hol a Ganz-Mavag, még azt se tudja, aztán földtörténettel jön ide! A végállomáson kellett volna tisztázni, de sehol egy uniformis, sehol információ, mintha mindenki minden praktikus ismeretet kötelezően már az anyatejjel szívna magába! Pedig nem lehet késni. Az Akadémiáról esetleg, de innen nem. A melósok két percet se várnak, mennek zuhanyozni. A közművelődési pasas előre figyelmeztetett. Kettőkor otthagyják akár a mondat közepét. Fél kettő után öt perccel már a hatos egységben kell lenni, ez húsz perc a kaputól, per pedes. Nem gyár ez, labirintus, orientálódni is nehéz. A kapunál is van némi vegzatúra, ki maga, mi maga, mit akar, igazolvány, belépőcetli. Az előadás időtartama szigorúan harminc perc. Ott, a gépek között. Miközben műszakzárásra tisztítják a gépeket. Legalább egy érdeklődőt találjak. Egyetlenegyet: Igazán nem vagyok maximalista. Csak ez a sorozat lemenjen, úgyse csinálok többet, rongyos háromszáz forintért, csakhogy a naplóba beírhassák, ez is megvolt, kulturális jópont. A telefonkönyvet is felolvashatnám nekik, ezzel az erővel. „Meddig tartott hazánk éghajlatában a jégkorszak?” Kedves barátaim! Nem. Tisztelt hallgatóim! Földünk, ugyebár körülbelül négy és fél milliárd éves… Egy-két millió, plusz-mínusz úgyse számít nálunk, ezt megszoktuk, ugyebár. (Aktualitás!) A fejlődéstörténet utolsó s legrövidebb szakasza a pleisztocén, nevezzük negyedidőszaknak, magyarán. Ez körülbelül hatszáz-nyolcszázezer évig tartott. Milyen hosszú idő ez, amikor a napi nyolc óra alig akar véget érni! Így tessenek elképzelni. (Aktualitás, humor.) Régebben azt hittük, hogy az egész pleisztocénban, azaz negyedidőszakban a jég uralkodott, de a legújabb kutatások arról győztek meg bennünket, hogy a negyedidőszaknak, azaz pleisztocénnak csak az utolsó harmadát tette ki a jégkorszak, előző, jóval hosszabb szakaszában a mainál egy kissé melegebb időjárás uralkodott. Még ennél a mai napnál is melegebb! (Aktualitás, humor.) Már ami az átlaghőmérsékletet illeti. S mivel az emberi faj is ebben az időszakban jelent meg a Földön, fűtésre, ugye, nem volt gondjuk… ó, a boldogok! (Összekacsintás.) Legalábbis eleinte. Mert aztán gyors lehűlés következett. Ahogy szokott lenni! (Humor, összekacsintás.) Több eljegesedési szakasz. A Föld pályaelemei megváltoztak. A Nap sugárzása csökkent. A Nap és a lét viszonya… Erről kellene beszélni. És tudni. Többet és mást. Mi a Nap, energiáját – a definiálhatón túl – mi fűti, milyen erő? Mi ez a kozmikus összefüggés? Mi ez a csoda, ahogy minden a Nap felé tart? Mindeneknek mi az ősoka? Mi a Nap-kultuszok közös alapja? Ki van a Napban, hogy vele pusztul minden, ember, állat, növény, és csak a puszta ásvány bírja a sötétet? Mert kérem, ha elborul, viszi az életkedvünket, viszi magával… mert kérem, ha felragyog, egyszeriben ez az egész, egyébként nagyon vacak kis életünk is viselhetőbb… Tetszettek ezt valaha megfigyelni? Erről kellene beszélni. Amiről még kérdezni is csak dadogva tudok… Szóval az utolsó eljegesedés körülbelül tízezer évvel ezelőtt ért véget. Azóta élünk a mérsékelt, de változékony éghajlatú földtörténeti jelenkorban, vagyis a holocénban. De mennyire változékony… (Összekacsintás.) S bár nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de a földrengésről is, mint olyanról, bizonyára szívesen hallanának valamit… (Aktualitás, humor nélkül.) Holnap veszek egy vödröt.

 

A középkorú, jellegtelen úr, meg-megránduló szájszéllel, mintha a szörpös demizsont fikszírozná. A demizson gazdája – idősebb, sötétkék öltönyös, kalapos férfi békítően megszólal. Tájszólása nem pontosítható. Talán nem is tájszólás, csak nyelvromlás.

– A hoarmodik megálló. A Ganz Mávag főkapuja. Nem teszem ezt a piszkos földre, a bacilusnyak. Kourházba megyen.

– És valaki üljön bele, aztán? – a kövér öregasszony hangja szoprán; Ladárt ez meglepi.

– Az aulja nem ragod. Szivaccsal letürűtem. Ez csak a nyoka, ahogy kibuggyontotta a dugó. Bodzaszörp, sajót eltevés. Kevés cukor, sok vitomin.

Az öregasszony enyhül. Az más, ha nem ragad az alja. Udvarias kérdésre normális magyarázat. A parasztnak se könnyű: azt is verték a múlt rezsimben eleget.

A villamos egy kicsit felgyorsít, a piac bódéi ritkulnak. Elsuhan egy mellékutca, sárga, szűk ablakos házak. Ladár szórakozottan visszatekint, aztán úgy felejti, oldalra csavarva, a nyakát.

SÁRGA, SZŰK ABLAKOS HÁZ ÉS A DEMIZSON

Szakállas nagypapa végnapjai. Valahol itt zajlottak. Zajlottak! Itt enyésztek el, valami kórházszerű hodályban. Ezen a környéken kellett leszállni. S mi a fenéért cipeltük anyával azt a nagy, fonott demizsont? S hány éves is voltam? Tíz, tizenkettő? Anya nem akarta engedni, hogy én vigyem a demizsont.

„Belevág a kis kezedbe!”

De az a kurva demizson tényleg dögnehéz volt.

„Vidéki bor az orvosoknak, nem pancsolt, saját fejtésű!”

A szomszédtól vettük, a bolti árnál olcsóbban. Képes volt anya felvonatozni vele. Nádfonatú demizson. Ez itt már piros-fehér műanyag. Hova lett a szakállas nagypapa demizsonja? S miféle nagyapa az, akit haláláig mindössze hatszor-hétszer lát az egyetlen unokája? Akiről, ha szó esik a családban, mindig hozzá kell tenni az emlékezetbe ugrató jelzőt is: „Tudod, az a szakállas…” Ki volt ludas ebben, végül is? Az öreg vagy anya? Vagy inkább apa? Netán a „körülmények”? A körülményekre mindent rá lehet fogni. Ez a gyávák, gyengék, közömbösök menedéke. A „körülményekkel” takarózik az egész generáció.

„Nem engedték a körülmények, hogy ügyvéd legyek…”

„Az én helyzetemben örülhettem, hogy egy árva fillér nélkül megkérik a kezemet…”

„Nem olyan idők jártak, hogy tiltakozhattunk volna.”

„A körülmények hatására belenyugodtunk…”

Ócska szövegek. S hozzá az apró sóhajok, pihegő kebel vagy hullámzó mellkas, jelentőségteljesen tágra nyitott szemhéjak, mártírpóz: ebben tökéletesen egy mindkettő, az egyébként „hidegháborús” harcban álló férj és feleség… tökéletesen szenvelegnek és szemérmetlenül hárítanak, áthárítanak mindent a saját aktivitásuktól lecsupaszított „körülményekre”. A körülmények kinevelik a lapító cinkosokat, olyannyira, hogy aztán az a néhány szembeszegülő komplett hülyének látszik….

„Édes fiam, a körülmények hatalma… ne menj fejjel a falnak, a fal keményebb…”

„Nem lehet szél ellen pisálni, sok lúd disznót győz…”

„S amit szabad Jupiternek, nem szabad a kis ökörnek, édes fiam…!”

Ezek az egy-egy tapasztalattal megtámogatott falvédőbölcsességek! Ez a szüntelen, piti reálpolitika! Semmit se kockáztatni, soha!

„Arany középút, régi latinok!”

„De a langyosokat Isten kiköpi a száján!”

Erre csak pislognak. Apa megkérdi:

„Mióta lettél, mint egy vénasszony, szentes?!”

…Azt hiszem, tél volt. Anya elvette a demizsont, hurcolta, hangosan beszélt, utánunk néztek.

„Ha hazavinnénk, megszokott környezetéből kiszakítva, nagyapádnak se lenne jó… Nagyapa világéletében világfi volt, a nagyvárosi közeghez szokott, különben is, ki ápolja, itt legalább állandó orvosi ügyelet, én pedagógus vagyok, nem hagyhatom a tanítványaimat cserben, szegény apád egy lepedőt megforgatni se képes, nem hogy emelgetni egy súlyos testet, amellett nem is az ő apja, az enyém, ha nem is volt soha igazi apa, bárénekes, amíg ki nem kopott, édes jó anyám, te már, Ali, nem ismerted, az Isten nyugosztalja, a lelkét kisírta, te ezt meg sem értheted, sose volt családcentrikus, nélkülöztük a legelemibb gondoskodást… jobban érdekelték a csokornyakkendői, mint hogy én szültem neki egy aranyos unokát… a csokornyakkendőit babusgatta, legalább nyolcvan csokornyakkendője volt. Ápolót se tudok mellé fogadni, az ápoló egy vagyon, és hely sincs, hiába nagy a lakás, nem lehet elszeparálni… Elfekvő, csak a neve csúnya. Ez a legjobb megoldás, csak tartsák itt, amíg… Anya oldalra nézett, finoman rebegett a szempillája – …amíg az állapotában változás nem történik.”

Nekem magyarázkodott? Vagy csak önmagának? Na, engem akkor az ügy vajmi keveset érdekelt. Otthon akartam maradni, csúszkálni a jégen a haverokkal, Aladár, reád szarik a madár, mindig ezt kiabálták, de én sem maradtam adós… helyette taposhattam a latyakos havat a kényelmetlen, új csizmacipőmben, rám erőszakolták, hogy meg ne fázzak. Mindig rám erőszakoltak valamit: ha nem sapkát, hát sálat vagy azt az undorító angórapulóvert, azt a buzi pulóvert, amelyiknek az alsó ajkamig ért a nyaka, és a szőrön a lehelet kicsapódott, és a szám is undorító, nyálas szálakkal lett tele…

„Ne köpködj, te neveletlen!”

Kit érdekelt akkor a szakállas nagypapa, akit életemben hatszor-hétszer ha láttam, akkor is úgy fogta meg a fejemet, az állam alatt feltámasztva, mintha mikrofon lenne, és vég nélkül traktált a bécsi sikereivel, és kacsintott hozzá. Az ajándékot mindig csak ígérte, de már az ígéretet is meg kellett köszönni…

„Milyen szép biciklit küldök majd neked, kaptál már olyan szépet, mint amit tőlem fogsz kapni? Őszintén valld be, öcsi.”

Apa szülei korán meghaltak. Már anya sem találkozott velük.

„Egy árvagyerekhez mentem férjhez… egy árvagyerekhez, bizony…

„Korai árvaságomban az élet megtanított, hogy…”

Az árvagyerek ötvenhét éves. Meg kell a szívnek szakadni!… Nagyanyó, nagyapó, fehér hajú, jóságos, ráncos! Biztosan remek dolog. Befőtt, házi puszedli, faragás az öreg bicskával, ölben lovaglás, mese, mese, mátka… De egy idegen ember feküdt az ágyon, egy mérges, kedélyes kicsi ember, kénsárga szakállal. A szobában sötét volt. Az ablak. Mint a börtönablak. Szűk és rácsos. Magasan a mennyezet alatt. Az a kicsi ember nem is hasonlított a szakállas nagypapára.

„Adj pacsit, öcsi… Intézkedjen, szólj tubarózsaanyádnak. Ki akarok menni a lakásomba. Nem hozzátok, ott én nem szeretek, a központi fűtés köhögtet, szárítja a hangszálakat. Otthon kifeszíthetnénk egy kötelet az ágytól a legfontosabb helyekig. Abba belekapaszkodom, és haladok a kötél mentén, előre… Saját ötlet! Az egyik nővér itt nagyon kedves, ambicionálja, nem csak a lakásért, remélem, hogy költözzünk össze. Egy kicsit kövér, de az én helyzetemben az ember ne legyen annyira válogatós…”

„Papa, nem röstelled, még most is…?!” – Anya komolyan felháborodott.

Az öreg ráordított:

„Unintelligens liba! Pedagógus!! Tucatjával futkos a Körúton. Nyárspolgár… gyógyíthatatlan nyárspolgárok! Öcsi, a művészember számára más a norma…”

Hadonászott. Viszolyogtam tőle, de anyától is. Az ápolónőt szerettem volna látni, de sohase láttam meg, mert a szakállas nagypapa néhány nap múlva újabb agyvérzést kapott, és meghalt. Anya kétségbeesett zokogása:

„Legalább ne haraggal váltunk volna el… legalább egy jó szót szóltunk volna egymásnak… De ki hitte volna, hogy máris? Mint pedagógus több türelemmel lehettem volna…”

Pedagógus! Nem tanár, nem tanító, nem nevelő! Pedagógus. Nagyon elromlott ennek a szónak az akusztikája. Öntelt, beszűkült gárda. Az örök szervilisek. A körülmények hű szövetségesei. Tisztelet a kivételnek. A gimnáziumban Bak Elemér. Akárhogy is, nem kellett volna hagyni, hogy az öreg az elfekvőben haljon meg. Ez nem érdem kérdése, de nem is a vérségi kötelék a döntő… Senkit sem szabadna hagyni, ha módunkban van, ha a legcsekélyebb mód nyílik rá, senkit sem, ilyen kirekesztve, ilyen… ridegen. Nem azért, mert „rokon”. Mindannyian rokonok vagyunk, nincs „idegen” ezekben a kérdésekben. Aki éppen segítségre szorul, az a testvérem… Hajaj. A homlokomat tapogatják.

„Nem vagy te lázas, haver? – Szakics Előd is kiröhög. – Már benőhetett volna a fejed lágya, egy harmincéves férfinak! Ingyen pucolsz ablakot, ha egy kicsit sírnak? A mai világban?! Hát hülye vagy te, koma?”

Befizettette az a tetű a különbözetet.

„A géemká nem apácazárda…” –

mintha gitáron kísérné, ujjaival pengeti a levegőt. Pedig ez semmi. Egy nagy nulla, ahhoz képest, mekkora a szükség. Argil ezt tudta. Mint egy lángoló kard, mint az eleven lelkiismeret, a nap huszonnégy órájából tizenhatot rohangált ide-oda, nem lehetett tőle olyat kérni, amit ne akart volna teljesíteni, persze, alig sikerült valami, alig-alig, s Argil képes volt akkor sírni, leült a földre, a lábát maga alá húzta, lehajtotta a fejét, és programszerűen, a cselekvést helyettesítve, sírt legalább.

„Barátom. Negyvenezer forinton múlik, és megmenthetném őket. Két repülőjegy ára, s ki tudom őket a halálból hozni.”

Különböző, számomra áttekinthetetlen históriák. Üldözöttekről, megkínzottakról, politikai gyanúsítottakról, titokzatos betegségben sorvadókról, akik mind-mind Argilra bízták a sorsukat, ámbár valószínűbb, hogy Argil kérés nélkül avatkozott bele, szinte kereste a bajokat, kereste a legkilátástalanabb gubancot, aztán, már ő maga is belegabalyodva, a szerencsétlenekkel együtt jajgatott. Nála jobban csak Jarmilla kínlódott. Ez a Jarmilla, valami lengyelmagyar keverék, a szőke hajú Jarmilla doktorasszony, Argilnál hat évvel idősebb.

„Mindig mászkál, mindig bolyong. Pedig csak én tudom, milyen beteg, pedig csak én tudom, hogy egy kortyot sem szabadna innia, pedig csak én tudom, mikor és milyen injekció…”

Argil bűntudatosan hallgatta, mozgott a füle, mint a zabolázott paripának, kezet csókolt és duruzsolt szerelmesen, Jarmilla elolvadt.

„Legalább egyszer-egyszer boldog voltam, ráírhatják a síromra.”

Argil bevallotta – mellészegődtem, kísértem egy-két sarkot, rohant a Honvéd kórházba, friss betegek érkeztek, gyerekek, az övéi, mármint az ő népe közül. Az utolsó filléreit is elköltötte valami sípoló fújókákra – bevallotta:

„Én Jarmillát tönkretettem. Nem lett volna szabad engednem, nem lett volna szabad feleségül vennem. Lusakából anyám is megírta. Anyám és az egész család az angol mellett perfekt franszia. Nem helyes angazsálni magam. Jarmilla csak engem szeret. Én az Ügyet szeretem. Jarmilla küzdött, hogy vegyem el. Mondtam neki: Jarmilla, királynőm, én vagyok egy fekete fickó, ráadásul beteg. A viccek kezdődnek így: megy egy beteg, sánta néger a sivatagban… nem a házasságok! De a magyar nők makacsok. Makacsok, mondhatom. Most aztán látod. Jarmilla jó. De nem szül nekem gyereket. És nem szalad velem. Jarmilla nem igazán szereti a fekete embereket. Jarmilla csak engem szeret.”

„A fekete ember többségében nem túl szeretetreméltó, Argil. Ezt tudnod kell. Te igazában nem vagy már afrikai. Talán már néger sem vagy.”

„Tudod, mi vagyok én?!” – Argil megtépte nyakán a halványkék inget, a zakót ledobta. A bőre színe szürkére váltott, apró grízes pattanások szeplőzték, szépségéből kifordult, kesernyés füstszag kísérte:

„Én vagyok a magyar néger. Szégyen, gyalázat. Sose kerülök vissza. Sose tudok rajtuk segíteni. Sose csinálok nekik termőföldet, virágzó kerteket. Nyomorult népem. Jaj, de borzasztóak. De ha most negyvenezer forintot kapnék…”

Csak ötezret tudtam adni.

„Sose kapod vissza – mondta –, Jarmilla már eladta a rókabundát, a családom küld táviratilag, gyógyszerelésre, a családom gazdag, ajaj, elbújhatnának mögötte az itteni gazdagok, de én nem szeretném őket fejni, nyolc testvérem eszi az anyám szívét, a Dralla egy gazdag és befolyásos család, talán ezért nem örültek, az őseink miatt se, hogy én egy szegényke magyar lányt, egy kis doktort, pedig nem szabad előítélettel lenni, hiába első az én törzsem, odahaza, de hát borzasztóak az emberek, barátom, akár feketék, akár fehérek.”

A magyar néger. Mint egy morbid vicc, igen. Két fajta között, lebegve. S hová térsz vissza – ha hited szerint, visszatérsz –, milyen bőrbe kötve? Szabadító akartál lenni, Argil, de magad sem voltál szabad. Orvul elgáncsolt a tested. Egy négyzetmétert se tudtál a homoktól elperelni, s még csak nem is gyógyíthattál közöttük, téged gyógyítgattak, a véget halogatva, magabiztos európaiak.

A demizson megzöttyen. Az idősebb, sötétkék öltönyös férfi odakap, könyökével Ladár térdét véletlenül megböki. A feje tetején döccen a kalap.

– Már elnézést – mondja – a fiatalúrtól.

– Oké – Ladár mechanikusan ránevet. Nem veszi észre a mechanizmust, csak félig van jelen. A foga kivillan, s aztán még arra sincs gondja, hogy a száját becsukja. Az idősebb, sötétkék öltönyös férfi a demizsonra támaszkodik.

A FOGSOR

esztékából is megteszi. Mér kő verekennyi. Mér kő. E nagy cula legénnek. Most tessék. Dolugidőben. És minggyá kórház. Minggyá Pestre. A kés rossz helyre szaladt. Mér ilyen tehetetlen. Teszetosza. Mér kocsmázik. Otthun is van. Most bezzeg csak szeszt ne, tata. Majd a drága traubit! A betétes üveggel. A bodza kiadósabb. Vízzel. Ebbü kínálhat is. Az éhenkórászoknak. Hát egy foga nem sok, elül annyi sincs. Hát azt kibokszúta a büdös olajos cigán. Mer leáll ilyennel. Mer nem kapott tűlem ezér eleget. Ne állj le szarrágóval, kecskeszopóval. De leáll. Pedig még a pumpával is ütöttem. Rám nem mondhatni, hogy kíméltem vóna. Kirojtuztam még a kocsimentő kötelet is rajta… Ki én. Most meg a kocsi is. Tán a generátorfa nem tölt nekije. A baj nem gyün egyedül. Koszos villanyoson, mindenféle népekkel. Ez is egy huligán, a fehér fogival. Ki kéne a belüket taposni. Istenesen. Dógoznyi nem. Kicsinyáni a heverést, dolugidőben. Négykor kelni büdös. Este meg a dajdaj. A rossebes tévé. Az idén nem hozott a paprika. Dohánt kéne, szóluk az elnöknek, nem kő az újtól fényi… A szőlő kifagyott. Elhullott három kokas, a disznyó, na, szépen hízik, mind az öt, gyarapodásra nem vóna panasz, ha rendes dógos kéz vóna, az asszony szűkületes, alig tudja a lábát vonszulnyi, még má bebukik az ólba, a doktornak megmondom, fódozza má a gyereket gyorsan össze. Nekem ezt a tragacsot kő megreparánnyi, még má beoxidálódott a kábelsaru, képes a megszakító beégnyi, de nem csudánám, ha az osztófejdekli megrepedt vóna, a szerelő egy-kettő legombulja az ezrest, ha az ember házilag nem tunná megreparánnyi… Otthun, esküszök, a fiú is lábra kapott vóna hamarabb, de most má… Csak egyen. Azt, ami van. Kórházi koszt, hát nem hazai. Majd vasárnap kap levest. Ződséggel. A kórházit se lehet bennhagyni az államba! Mi annyit dógozunk ezét a pénzér, hogy na! Akkor a gyarapudás megvan. Büdös éhenkórászok. Ezek itt mind. Nincs egynek se böcsülete. Előttem. Ezek nem mennek egyről kettűre. Aztán csak főfordúnak. Mer azt hiszik, a magamfajta nem gondúkozik, pedig gondúkozik. Nagyon is. Csak a tragacsot indíjjam meg. Kedden beviszem az asszont a halasi piacra. Mit kő egy orvosnak adni? Én ezt nehéz munkával kerestem. Nem mint egyesek, csak szónokúnak, meg dirigálnak, meg kitanálnak annyi marhaságot, hogy abbú a rendes ember meg nem ért egy bötűt se. Összefogdosnám őket, istenesen, egy ketrecbe… akkó kapnának enni, ha meg is dóguznak érte a két kezükkel. Nem mondom, orvos az néha kő… attul nem sajnálom, általánosságban… De porculán fogsor! Arra engem nem lehet apailag köteleznyi. Mer ezeknek minden kőne. Ingyiben. Hát hogy a kocsi is! A baj nem jár magába. Mit villogtassa itt a foga fehérit…? Az annya taknyusa. Mind. Ketrecbe, istenesen…

 

A kocsi megint döccen. Talán a sinek rosszak, talán a vezető ügyetlen. Az idősebb, sötétkék öltönyös férfi ide-oda kapkod; gyámoltalan. Ladár – ezt is mechanizmusból – megsajnálja.

– Leül…?

– Nekem szótt? Hát itt má leszállok, mer ha igaz, ez a Koltóji…

A hang felbúg a mikrofonban. Sejtelmesen, fojtottan, mintha rég elfeledett parfümös szépasszonyt idézne, romantikus regények hősét, valami izgalmas kokottot.

Az idősebb, sötétkék öltönyös férfi megigazítja a kalapot izzadó homlokán. Markolja a demizsont, s mielőtt leszáll, köszön illendően. Ladár arra gondol, talán jobb egy ilyen ember fiának. Talán őriz még a falu valami őstisztaságot. Talán jobb lett volna parasztcsaládban születni. A szüntelen kapcsolat a természettel megóv a mesterkéltségtől. Ladár hirtelen vágyat érez egy fehérre meszelt szoba után, az ablakban muskátli, a tetőn nádfödél. Kakas jelzi a hajnalt. A kerítésnek támasztva áll egy ócska bicaj. A határ harmatos. Ilyen kedves, egyszerű bácsira vágyik, mint a demizsonos. De a demizsonos eltűnik, s Ladár elfelejti, egy perc alatt. Lassú ez az utazás, nagyon lassú. Túl hosszú ez az út, azért, hogy az ember a köztemetőbe elérjen. A Kerepesi bezzeg itt van, a központban. Halott temető. Mohás, csúszós kőangyalok. Gyom a kőpárnák repedéseiben. Értelmetlenné csonkult nevek. Láncok. Védőrácsok. Egy lélek az ajtón se be, se ki… Hamar elül a forgalom, ha vége a dísztemetésnek. A hivatal nem ér rá a folyamatos gyászra. Csupaszak a sírok, évfordulótól évfordulóig, a kampók üresek és hidegek az újkeletű kolumbárium falában. A „hálás utókor” pedig nem jár temetőbe. Az utókor tudniillik sohasem hálás. Csak a jövő hálás a jelennek, azért, hogy ha van miből megképződnie. Ladár a villamos ablakából az óriáskeresztek hátát látja csupán; a keresztek befelé néznek. Rajta kívül senki sem kíváncsi erre a tájra. A kövér öregasszony védekezően karba teszi a kezét. Padszomszédjának nem örül. Egészen fiatal nő telepszik mellé, viharos könnyedséggel. Tárt térdekkel ül, a combfix harisnya fölött vé alakban vezet a meztelen hús az árnyékos völgybe. Nem kihívó, inkább pihenő póz ez. Jobb kezével bal keze ujjairól a hiányos körömlakkot pattintgatja. A pofacsontján sok a festék, a szeme körben mályvaszínűre mázolva, de a szája natúr s egy kissé cserepes. A haja, mintha mocskos volna, csimbókokba ragasztva mered körbe-körbe; a kifelé szúró tövisekkel silány korona. Nincs több ez a nő húszévesnél. Szürke lemberdzseket, szürke szoknyát visel és szűzies, csipkés fehér blúzt. Két fukszialila műanyag tallér lóg a füléből. A cimpája gennyes és gyulladt. A táskája is fukszialila, és a cipő is. Ez a nő fáradt, álmos. Hátradől, s ahogy a szemét lehunyja, pillantása Ladár sliccére esik. Lecsúszott egy-két centit a cipzár húzókája.

A CIPZÁR

a mocskos disznóknak nyitva… Ennyi tisztelet nem sok. A legritkább eset, a moslék istenüket, hogy az ember a tiszteletet megkaphassa. Allergiám van erre. Hát a lánnyal mindent lehet? Hát miért? Én nem adom meg a tiszteletet? Nem tekintem kuncsaftnak a nyúltökű Kelement? Hát cikizem én, vagy akár a Lajost, aki merő egy pigmentfoltos, nem csoda, ha hozzám visszatérnek, a modor is számít, nem mintha az az egy gimnázium, erre születni kell, van olyan, hogy született intelligensség. Az osztályfőnök is megmondta. Az aranyos Gizi néni. Az a cuki pofa. A nyakába is ugranék, ha véletlenül… Gizi néni tisztelte bennem az Embert. Nagy E-vel. De ez valahogy kiveszett. Az Ember tisztelete. Nagy E-vel. Amit én hajtok, az nem normális. És akkor az a kis méltánylás. Teljesen ki van a szakmából spórolva. Mert persze leadják magukat minden stricivel. Mert kell nekik a farok. Túróst a védelemért! Mert kell nekik. Lavsztoriznak. Aztán az utolsó kilóból is kiforgassák a hülye kurváját. Csak hülye kurvákkal ne kezdjen az ember. De teli van velük a placc. Az ember már nem tudja, hol szobrozzon, hogy egy kis nyugta legyen. Ráfázni azért nem szeretnék, nem bírom, ha pofoznak, az arc az szent, Gizi néni is megmondta, a fatertól se bírtam, majd most szokom meg, önálló kereső létemre, hogy pofozzon egy moslék pasas, s még le is gombolja, amit összematracoltam keservesen… Mindenesetre a Rigóban már pancsos. Majré van. Nagyon úgy néz ki, hogy a kacskakezű Gyula a terepet behappolta. Nagyon úgy néz ki, hogy az önállóságnak lőttek. Azt én pedig nem bírom, hogy egy kani rángasson. Azt a fatertól se bírtam. Csak szedte ki a muter bukszájából, még a bélást is. A hülye muter meg melózott a Ruggyantában. Hát tudja, ki fog nekik melózni. Ma már ezt egy nővel nem lehet. Ma már megvan az egyenjogúságunk. És a tisztességes üzleti hangnemet ki kéne harcolni. Az nincs a tarifában, hogy lebüdöskurvázhassanak. Sértegessék az önérzetem közepét. Gizi néni megmondta: lányok, az életben legfontosabb az ambíció! Akarjátok valamire vinni!!! Én ezt meg tudom szívlelni. Invidualista vagyok, na és? Úgysincs ebben az országban igazi demokrácia. A Hájettbe be se engednek, pedig csak az üvegliftet akartam megnézni… meg a szökőkutat… Mér különb az a kettő, aki vihogva bement előttem? Az emeletre fel, egyenesen… mert az tök, hogy kurvák voltak, szagról megismerem. Fehér nerc keppjük volt, bár lehet, hogy csak vadmacska, meg tömjénkölni, mint a templomban. Szeretném tudni, hol szerzik az engedélyt a Hájettbe meg a többi luxushelyre. Hogy csak úgy besétálhatnak, és nem kell a bunkó zsernyákokat kukkolni. Túrós ez, nem demokrácia. Esküszöm, még papírjuk is van! Talán még nyelveket is beszélnek. Isten bizony, én is megtanulok, csak egy kicsit keveredjek ki, nekem volt nyelvérzékem, oroszból négyest kaptam, de ehhez társaság is kéne, összeköttetés, az összeköttetés itt minden, de egy menő ürgét még nem sikerült leakasztanom, persze, be vannak szarva, édszbetegség… pedig azoktól kaphatják be, elsősorban, sokkal inkább, akik mindenféle külföldi pasassal üzletelnek, de a fantáziájuk erre nem hat ki, csak a bundát látják meg a brill fülbevalót, pedig az nem is szexis, ez szexis, ez a lógó, csak a fület begyullasztja, nekem érzékeny a szervezetem, a bizsut nem bírja, de meg fogom szokni. Az akaraterő minden. A kitartás. Ami a legtöbbnek egyáltalán nincsen, és leadják magukat, egy adiért rábuknak a janira, fuj, megvan a véleményem, Nyugaton ez sincs, például a török lányok térdelve csinálják és alma a mellüket fogdosni! Vagy ha igen, külön tarifa. A mell is szent. Ezek meg csöcsörésznek ész nélkül, erre is allergiás vagyok, nekem érzékeny a szervezetem. De ezzel nem törődik senki. Egyáltalán, a mi érdekeinket senki se képviseli. Nyugaton kivonulnak és tüntetnek, külön táblákkal és napszemüvegben, mert az arc az szent. Itt egy nagy túrós, az első bunyerák bevihet, nekem ez havi két lepedő, hogy a tükeres igazolja a munkaviszonyomat. Csak kizsákmányolják az embert. És akkor még a forgalom is egyre kevesebb. Gazdaságilag meg lehet érteni. Nekem az a lakás mégis meglesz. Nem Rózsadomb, egy kicsit kiesik, de önálló. Fogok a tulajdonossal tárgyalni. Az első felét kápé megkapja, és törlesztek havonta. Bennem van tisztesség. Csak kezest ne kérjenek. Esetleg a tükeres, de az nekem külön adó. Meg fogom mutatni, hogy egyedül is boldogulok. Nem járhatok örökké szobára. Kezd ciki lenni. A Róbert Károly körútnál, aki egy király volt, leszállok, az az utca mögötte van, remélem, lakótelep, és nincs körfolyosó, a forgalmazás könnyebb. Nyugaton masszíroz az ember, vagy manikűröz, de ez itt kisipar, és ha engedély nélkül, azért is ugyanúgy besittelnek. Semmi szabadság. De ma lefekszek időben, megnézem a Kisértethajó-t, negyedik folytatás, és aztán lefekszek időben, esküszöm, a csontjaim ropognak, talán reuma. Nincs ez megfizetve. Ha valami valutás, nem mondom! De arra már felhajtó kell. De én önerőből. Erre büszke vagyok. Csak ez a lakás sikerüljön. A tükeresek jól keresnek, hihető… ki se festettem a szám, bár ugyanolyan jogom van lakást venni, jogállamban élünk, legalábbis látszólag… Hapikám, ne mutogasd magad, nem vagyok én tinédzser, azoknak mutogasd, ezek a maiak, csak szórakoznak, egy kóláért, esküszöm, ledöntheted bármelyiket…

 

Ladár megérzi a tapadó pillantást. Zavar nélkül, akadásig húzza a cipzárat. Úgyis visszaszalad. Ez egy ilyen cipzár. Ki kéne cserélni. De akkor már egyszerűbb eldobni a nadrágot. Ez bizonyára pazarlás. De Ladár többek között azért vállalja az ablakpucolást, hogy kényelmesen élhessen: megkímélhesse magát olyan bonyolultan aprólékos dolgoktól, mint a megfelelő szakember kinyomozása, a nadrág oda-vissza cipelése, és tárgyalás, tárgyalás egy nyomorult cipzárról, holott beszélni csak a leglényegesebb kérdésekről volna szabad.

Ladárnak a fiatal nő nem ellenszenves. Kurva, ezt rögtön megállapítja. Vele ugyan hiába szemez. Se ideje, se kedve. De azért nem kell durván megalázni. Az arckifejezésből is megérti, hogy nem. Azt a típust, akinek készpénzzel és rögtön fizetni kell, Ladár különben is csak regényből ismeri. A férfiakat, akik erre fanyalodnak, nem érti. Még a gnómok is kapnak nőt, manapság, duma kell hozzá, némi sváda. A nők nemcsak anyagi előnyökért kamatyolnak, nemcsak gazdasági érdekből mennek olykor elképesztő figurákhoz férjhez. A nők sznobok. Imádják az ilyen-olyan, többnyire kétes hírességeket. Ha púpos az ipse, esetleg impotens vagy homokos, az se baj. Van, aki sportból szeretkezik, a legolcsóbb sport, nem kell hozzá felszerelés, pálya… A rendesebbje meg lefekszik csupa romantikából. A nők nem szeretnek egyedül lenni. A csóró is megszerezheti tőlük a napi adagját, ha a „beetetést” nem spórolja el. De úgy látszik – Ladár tudomásul veszi –, mégiscsak járnak a kurvákhoz is. Talán mert „illegális tevékenység”. Az egyetlen „illegális tevékenység”, amit meg mernek kockáztatni. Az elcsökevényesedett virtus.

Ladár nem haragszik a kurvákra. Amíg megélnek, jelenlétük bizonyára szükségszerű. S működésük tartalmaz valami – egyébként annyira hiányzó – nyers őszinteséget. Nem burkolják az üzletet hamis ideológiákba. Ez a szemben ülő, fáradt kis kurva, csüggedten széttárt lábaival, alszik már; nem tolakodó. Nincs is híján a jóízlésnek egészen. A szürke szoknya és a dzseki harmonizál a fukszialilával. A fukszialila divatszín. A cipő is jó. Lapos, keskenyedő orrú, puha bőr. Majdnem balettcipő.

A FUKSZIALILA BALETTCIPŐ

talán valamivel világosabb árnyalatban, Nedda örökké izgő-mozgó lábán… Nedda! Már az gyanús volt, ha valakit egyébként úgy hívnak: Edit. A Ladár az más. Egy csúfolódás visszacsúfolása. Aladár, reád szarik a madár! De az Edit viselhető név. A Nedda feltűnési viszketegség, persze, fel kellett neki valahogy tűnnie, bár a hajával is próbálkozott, ami igaz, az igaz, gyönyörű haja volt, hosszabb, mint Arinak, no nem is fonta copfba, hagyta, hogy zuhogjon, és a hatás kedvéért folyton rázta a fejét, nyavalyatörősen, és a lábával is folyton toporgott, mintha civilben is táncolna, az embernek kedve szottyant megnyomni valahol, hogy álljon le végre, még nézni is idegesítő volt azt az örök mozgást, ezt az örökös önérvényesítést: itt vagyok, csodáljatok… Már az irodába is úgy robbant be, mintha ő lenne a Nebántsvirágban a sztár, hozta a szerződését.

„Te egy értelmes fej vagy, kérlek, ha nem is te vagy itt a góré, de egy értelmes fej, velem ezt nem lehet megcsinálni, háromszázért esténként nem táncolhatok, nem a mani, hanem a művészi hiúság, ki értse meg, ha nem te, látom a szemedből, te is meg vagy a kultúrával fertőzve. Most besüllyesztettek a karba, de én nyolc évig tanultam a Puci néninél, a záróvizsgán én voltam a Barbara Streisand a Kabaré-ban, no nem küllemileg, olyan rondára még sminkelni se hagyom magamat… Javítsátok ki, kérlek, négyre, a kollektív megengedi, és igazságos is, mert én az első sorban keringőzök, és a második felvonásban velem, kiemelten velem tesz néhány lépést a bonviván, ez felfogható szólónak, te egy értelmes fej vagy, te, mint a Kultúra, javítsd már ki négyre…”

Meg is evett volna a Krasznai. Nem engedett az egy tollvonásnyi önállóságot. Előadó a kultúrházban. Ugyanolyan segédmunka, mint a nyomdai. Csak nem annyira büdös. Ha az ember a pálinka- és dohányszagot megszokja. Sükér. Álváros. Még kisebb, mint Szaláncka. Szolgálati lakással. Szolgálati disznóóllal, de végre anyáék nélkül. Senki se sápítozott, ha hajnalban ruhástul döglöttem az ágyra. Vagy ha úri kedvem úgy tartotta, és belehugyoztam a mosdókagylóba. Mivel a budi kint volt az udvaron. De hatáskör…!? Különösen pénzügyekben!

Krasznai utálta a művészeket. Nemcsak a ripacsokat: a valódiakat is.

„Zsebre vágnak ezerötszáz-kétezer forintot húsz percért, amíg az én havi fizetésem cugehőrrel, levonás nélkül, jó ha a hatot kiteszi! Milyen jogon?!”

Ott fúrta őket, ahol tudta. Mindent szívesebben rendezett, csak műsort ne! Mint a személyes kegyet, úgy utalta ki a gázsikat.

„Ráadásul ezek mind adócsalók. A fennkölt lelkek. Mint a villám, úgy osztanak, szoroznak, Próbáld meg csak öt forinttal átrázni őket. Köpik a százalékokat.”

Én háromezret… háromezer-kettőt? kaptam akkoriban.

Nagyon rossz éhesnek lenni. A hideg, préselt töpörtyű penészíze. De eszembe se jutott, hogy a színészektől irigyeljem. Fél ház előtt játszottak, s minél komolyabban, annál gyérebb taps mellett. Bezzeg a malackodás, az ugrabugra, a csinnadratta, az ilyesmivel Krasznai is engedékenyebb volt, az ilyesmi nem olyan hajmeresztően ráfizetéses. A takarítónő – a körbeszart vécéket is ő mosta – kettőkettőt keresett. Mégis bűvölten gyűjtögette az unokájának az autogrammokat. A takarítónő Krasznai bérét sokallta.

„Bizalmasan, csak magának, Aladárka, mert maga derék fiú, mindig elhúzza nekem ezeket á francos mázsás foteleket, én ezt a Krasznait szívemből be tudnám fojtani a vödörbe. Bármikor mernék vele helyet cserélni, Aladárka, bármikor. Senki se venné észre a cserét, csak a koszról, ami mindent megenne…”

Nem emelhettem Neddának egy centet sem, még ha akartam volna sem. De a sodrása mulattatott. Volt valami lelki lustaságom akkoriban. Igen, így lehet nevezni azt a tunya állapotot. Krasznai sohasem mulasztotta el az orrom alá dörgölni, hogy képesítés nélküli népművelő vagyok, és csak azért alkalmaztak, mert nincs még családom.

„Barátocskám: nincs család, nincs kerékkötő!”

…És bírom fizikailag a székcipelést, csomaghurcolást… Nedda szállt rám, nem én őrá. De kétségtelenül hagytam magam. Pihentetett ez a passzivitás, még az is pihentetett, hogy Nedda rám mászott, lovaglóülésben, mozogni is alig kellett, csak elfogadni. Neddát nem kívántam. De éppen jól jött; nem igényelt semmi aktivitást, ő akart tombolni, látványosan. Azt hiszem, statisztát keresett, hogy a saját statisztaságát ideig-óráig valahogy elviselje. Pedig elég jól emelgette a lábait, ritmusérzéke is volt, kétségtelenül a legügyesebben mozgott a karban, többre mégsem vihette. Ezt elég nehéz lett volna megmagyarázni neki. Hogy az alkatában van a hiba. Komikus hatást kelt. Nyúlánk termet, karcsú derék, lapos mell – centiméterrel mérve magas nő, talán százhetven is. De ebből a magasságból a combja és a lábszára az egyharmadát alig teszi ki: kurta, vaskos lábak, az embernek röhögnie kell, hiába, ahogy emelgeti, dobálja, kriksz-krakszol velük… Egyébként ez az aránytalanság csak akkor zavart, ha táncolt. Neddának ezt senki nem mondta meg. Én sem. Ilyesmit nem lehet megmondani. Ilyet csak az anyjától tűr el az ember – ha eltűr… Az ilyen felvilágosításhoz nagyon erős szeretet kell, önzetlen szeretet, amelyik azt is vállalja, hogy az őszinteségéért egy életre meggyűlölik… A „mesternő” is elmulasztotta ezt a szakmai akadályt közölni vele, a „mesternő” a folyamatos kiképzésért nem kevés lóvét mart le. Neddát a hosszú haj is félrevezette. A homályos példa. Mezítláb akart táncolni, s a klubban, előadás után, a feszültségtől részeg színészek ütemes tapsa közepette ezt gyakran meg is cselekedte. Forgott, lábujjhegyen szaladt előre meg vissza, szemét lehunyta, még zenét se kért, forgott, hajladozott, amíg össze nem roskadt izzadtan, félholtan.

„Mondd, hogy én vagyok az Isadora… Isadora Duncan…”

És én ráhagytam. Ezért szeretett. Csupán ezért. Én meg annyira nem szerettem, hogy közömbösségemben hajlandó voltam nárcizmusához az őt visszatükröző tavat játszani. Nekem aztán oly mindegy. Hogy avatkozhatnék bele? Milyen jogon? Még sohase láttam nőt, aki ennyire imádta volna magát. Ennyire… leplezetlenül, ennyire szemérmetlenül. Állt a tükör előtt, csücsörített.

„Te édes… megzabállak… – Csókot lehelt a foncsorozott üvegre. – Ezt az orrot nézd meg… a vonalát… és a szám… szinte ártatlan. A pillám egy kicsit sűrűbb lehetne. Ámbár így természetesebb. Milyen jó neked, Ladi! Ölelhetsz engem…”

Simogatta a bőrét, megborzongott. Félelmes is volt, egy ennyire beteljesíthetetlen, reménytelen önszerelem… Hogy ezt enyhítsem, erre voltam hivatott. Váratlanul érkezett mindig, s díszgyertyákat gyújtott érkezése örömére. Meg volt győződve arról, hogy az egész világ érte bolondul, s karrierjének kizárólag az irigyei tesznek keresztbe.

„Még a sorsom is Isadora Duncan… csupa végzetesség…

Hosszú selyemsálat tekert a nyakára, közösülés közben se vette le, csak ha táncolt, akkor. Lebegtette; seperte a sállal a földet.

„Isadora Duncan tragikus halála… Ifjú szeretőjével kocsikázott, és a selyemsál rátekeredett a kerékre. A saját lobogó selyemsála fojtotta meg…”

Szórakoztatott. Nedda a lila balettcipőben. De kezdett terhemre lenni. Kezdtem aggódni: hogy rázom le, ha végképp elég…? A szakítás. Az a majdnem sértően nyers szakítás, aztán. S nem az én részemről. Én csupán azt találtam mondani, hogy Nathalie Wood szebb, mint ő. Részben modernebb, részben finomabb. Áttetszik a húsán a lelke. Csaknem belém rúgott. Mintha szöges korbáccsal vertem volna rajta végig. Enyhítettem a közlésen.

„De hiszen meghalt már… éppen most halt meg…”

„Ez árulás – mondta Nedda. – Piszok árulás. Megrendíteni egy amúgy is üldözött művész önbizalmát!”

Még aznap este összemászott a fővilágosítójukkal, a fővilágosító írt egy cetlit, odatették a gipszplakett alá az íróasztalomra, melyben is otromba gazembernek neveztettem, akit párbajra kéne hívni, ha ebben az országban létezne még a lovagiasság fogalma… A fővilágosító hatvanéves volt. Learatták a környező kis falvakat, aztán továbbtájolt a társulat. Nahát, Nedda… De eltűntél! Isadora Duncan, szegény kis karikatúra. Az ember korán megundorodik. Különösebben nem érdekes. De Argil ilyesmitől is tudott szenvedni. Ragadtak rá a nők, de hogy miért, neki nem volt mindegy.

„Mint a tenyészcsődört, felvezetnek. Egzotikum! Nem vagyok egzotikum. Én nem fogom kiszolgálni az alantas igényeiket. Belátok az agyukba, barátom, nekem van erre képességem. Ki akarják velem próbálni. Én így nem tudok. És nem is akarok. Mint egy harmadrangú dzsesszdobos. Argil Dralla nem tenyészcsődör. Hogy én kellek, bizonyítsák be…”

Nedda egy percig sem élvezhette volna Argil Drallát. Argilban volt méltóság. Még ha eltúlzott méltóság is, ami néha gőgnek hatott. Ami bosszantott.

„Mit vagy magaddal olyan nagyra?”

Agril elrohant, nem került elő hetekig. Aztán, mintha mi sem történt volna, három rövidet csöngetett….Neddából azért kurva sose lesz. A mérhetetlen hiúsága nem engedi meg.

 

Egy kéz megérinti Ladár vállát. Ladár fölnéz. Egy lány áll mellette, nagyon csúnya, sovány lány, nyírott fiúfrizurával, margarétavirágos, ódivatú dzsörzéblúzban. Kis fekete táskát szorongat. Ladár emelkedik. Talán adja át a helyét valakinek?

Észreveszi a lány karján sután fityegő szalagot; sebtében húzkodta fel, két megálló között, a rajtaütésre készülődve. Ellenőr.

Ladárt mindenféle ellenőrzés felháborít. Alattomos dolog. Lesben állni, lecsapni. Randa munka – teljesen függetlenül attól, hogy az ellenőrnek igaza van, vagy sem. Az ellenőrnek valahogy érdeke a tetten érés. Az ellenőr a szabálytalanságnak drukkol, miközben érvényesíti a szabályt. Az ellenőr megszégyenít. Ezért minden lyukasztott jegy diadalérzet, ahogy az ember a sürgető mozdulatra elegánsan odanyújtja. Ladárnak ez most nincs módjában. Ladárnak van ugyan valahol két összegyúrt villamosjegye a farmerzsebben, de kezelni elmulasztotta. Nem szándékosan. Elfelejtette, mint annyi minden mást, amit nem tartott elég lényegesnek ahhoz, hogy folyton észbentartsa.

– Nincsen – mondja Ladár. A hangja rekedtre és támadóra sikerül.

– Nincsen? – A lány ijedt. A szalag a csuklójáig csúszik. A szavakat óvatosan ejti, halkan, majdnem szótagolva. – Ez esetben szíveskedjék ötven forint bírságot, valamint kettő forintot nyugta ellenében a helyszínen fizetni…

– Nem fizetek – Ladár makacs:

– Nincs magánál… önnél pénz? – kérdezi a lány betanult higgadtsággal.

– Van. De nem fizetek.

– Miért? – A lány szeme megrebben. – Ez esetben kénytelen vagyok jegyzőkönyvet felvenni, s mint ahogy a kedves utas bizonyára tudja, három napon túl a bírság automatikusan dupla.

– Nem baj az – Ladár flegma. – Kell a pénz a magyar államnak. Irkáljon csak.

A lány körülnéz; némi támogatásra, legalább együttérzésre számít. De a bérletesek fölényesek. A zuglyukasztók pedig örülnek: ők a készülék mellett ácsorogtak, és rögtön „érvényesítették”, az első gyanús jelre. Megúszták. Minek avatkoznának bele?

A lány szerepéből egy pillanatra kizökken.

Ne izéljen már – mondja szinte könyörögve –, kinek jó ez a balhé?

– Majd kitöltjük együtt! – Ladár szelídül, már majdnem barátságos; mosolyog. – Adjunk egy kis munkát a hivatalnak.

A lány vállat von, dühét leplezi. Kotorászik a táskájában.

– Kérem az igazolványt. Személyi adatok.

Ladár elővakarja a hullámos személyijét. A villamosjegyek és egy használt papírzsebkendő utánahullanak. Ladár az ülés alá rúgja.

– Ne tessék szemetelni! – A lány emel a hangján. Ladár készül a jelenetre. A hangos vallatásra. Ahogy a „hatóság” egyeztet. Név, lakás, anyja neve… Már nagyon bánja az egészet.

De a csúnya lány – kényelmetlen pózban, a két lábán himbólázva – csöndben másolja ki az adatokat. Csak a szája mozog, ahogy ír, valószínűleg gyöngybetűkkel. Az igazolványt visszanyújtja.

– Köszönöm. Viszontlátásra.

Ladár – túl a kellemetlenségen – megállapítja, hogy ez a lány a helyzethez képest szépen viselkedett. Majdnem gyengéden figyeli, ahogy a tömegben továbbfurakszik.

– A menetjegyeket kérem ellenőrzésre… uram, szíveskedjék a jegyét!

A férfi, akihez a lány szól, rövid ujjú, ropogósra vasalt ingben álldogál, hátára vetett pulóverének két ujja elöl a nyakán lazán megkötve. Diplomatatáska a hóna alatt. A fogantyút most elengedi. Kapkod, dülöngél, majd újra megkapaszkodik.

– Mit molesztál, másodszor is? Hányszor mutassam meg, még jó, hogy csak a jegyemet. Másra nem kíváncsi?

A csúnya lány pulykavörös.

– Elnézést, ha már egyszer. De ezek után, igenis, kérem újra! Igenis.

– Magának erre nincs joga. Maga egy taknyos. Jellemző! Ilyet tesznek ellenőrnek!

– Én a munkámat végzem.

A kocsi élvez. Még a felháborodók is élvezik.

– Tudnék magának testhezállóbb munkát. Bár ezekkel az uszonyokkal… Miért nem fonja be a szőrt a lábán, drágica?

Ladár – csakúgy, mint mindenki, aki a zsúfoltságtól teheti – a lány lábára néz. Satnya képződmény. Fekete, hosszú, egy kicsit sem göndörödő szőrzettel a fehér bőrön. Mintha mocskos lenne. Vagy penészes.

A lány könnye kibuggyan. A csuklójára csúszott karszalaggal a szemét kapkodva törli.

– Szíveskedjék a megállóban elhagyni velem a szerelvényt.

– Le is szállok. Naná, majd továbbmegyek, kisokos, amikor itt szállok át a buszomra… Miért kell engem kipécézni, pont? Pont én mutassam, hát még hányszor? De ha akarsz valamit, csak szóljál, vannak erre bokrok…

Ladár a saját hangját csodálkozva hallja.

– Hagyja abba. Azonnal hagyja abba. Szégyellje magát!

– Én…? Még én szégyelljem? Amikor kipécéznek? Nem vagyok ugyanolyan utas, mint bárki? – A vasaltinges a maga körül kissé megritkult térben körbemutogat. A ropogósra vasalt ing kipattan, gombhasítékában fölbukkan a mellkasra tetovált ortopéd halálfej, az átlós csontokkal. – Engem kell kiszúrni? Mindig?

– Rendőr az nincs – mondja a kövér öregasszony, a sarokban. A kurva rávakkant.

– Mer éppen a hekus hiányzik. Koptyon má le, hapikám…

– Ne merjen utánam jönni! – A lány a lépcsőről szól vissza, sír; meg sem kísérli abbahagyni. A vasaltinges utánacsörtet.

– Oda megyek, ahova akarok. Ugyanolyan jogom van, mint másnak! Hiénák, tisztára…

Ladár elveszti őket szem elől. Átszállóhely. Az utasok részben cserélődnek. A zsúfoltság növekszik. A karszalag bágyadt kékje a hímzett óarannyal még egyszer, utoljára föltűnik az úttesten. Józsefvárosi pályaudvar.

HALOTT PÁLYAUDVAR

talán vonat se indul innen, sehova. És nem is érkezik. Argil leszállt volna utánuk, sőt, Argil még itt a villamoson nekiugrott volna a tetováltnak. Aki nyilván nemrég jöhetett ki a börtönből, a bűnözők, különösen börtön után, ingerlékenyek. De talán csak egy kikupálódott vagány volt, akit a „rendes emberek” befogadtak, de a kisebbségi érzés megmaradt. Védekezik. Ostoba védekezés. Okkal, ok nélkül. Gorombasággal, trágársággal… Még én is! Ugyan kinek mutattam meg…? De a pénzügyeikkel megőrjítenek. Két forint…! A tét két rongyos forint!! Elfelejtettem lyukasztani. Ez a csirke úgyse hitte volna el. S ha elhitte volna, akkor sincs szabadsága, hogy mérlegeljen. Az eredmény a fontos: a népgazdaság két forinttal károsodik. Ez a „pénzesdi” tulajdonképpen valami egészen primitív dolog. Ha belegondolunk, még a cserekereskedelem is normálisabb volt. Életszerű. Neked ez kell, nekem az. Fogható. Adjad – vigyed. De ez a nyomtatott papír: számolják, gyűjtik és féltik, és észre sem veszik, hogyan csinál közönséges rabot belőlük… Közhely! Mert nemcsak a magántulajdon, a túl sok személyi tulajdon is teher, sőt: bűn, túl a legszükségesebben… Persze, ha nincs pénzed, egy darab kenyeret se kapsz a közértben, ami az éhhaláltól megmentene. De akinek meg „plussz” pénze van, kitöri a nyavalya, hogy elértéktelenedik.

„Kicsiny ezüsttárgyakba érdemes fektetni. Bármikor mobilizálható kicsiny ezüsttárgy, Ala… bár nekünk lett volna eszünk, Ala, a hatvanas években, a konjunktúra idején…”

„Vagy telek, fiacskám. Fillérekért vehettél, ötvenhat után. Ma egy vagyon.”

Apa és anya.

„A képek se rosszak. Egy-két akvarell, ceruzarajz. Bevált mesterektől. Ami soha nem megy ki a divatból, amin nincs rizikó. Ha az ember nem rest, elkap egy-két olcsó hagyatékot…”

– Krasznai undorító mohósága, s mindez „művészi hobbi”, a „képzőművészet pártolója” címszó alatt! A nyers halmozásnál még utálatosabb. Tessék múzeumokba járni. Kiállításokra. S nem mint a kisgyerek: ami megtetszik, azonnal megragadni, kisajátítani, szájba venni és megjelölni önnön nyálunkkal… A képgyűjtés nagy biznisz. Semmi más. S mindenfajta gyűjtögetés erkölcstelen. Lakásra spórolni… nevetséges. Kuporgatással múlnak el a legtermékenyebb évek. Valahogy mindig lesz. „Hiénák?” Padosék a hiénák. Pados úr és neje. Mintha szívességet gyakorolnának, úgy adták ki a garzonjukat, havi ötezerért…

„Tájékozódjék, fiatalember, mi az ár a piacon! Mi humanitárius alapon állunk, nagyon megválogatjuk a bérlőt, épp ezért. Nem szeretnénk, ha gondatlanul lehasználná a lakást valaki, vagy ne adj isten, a hátunk mögött több személyt becsempészne. Ez, fiatalember, bizalmi kérdés! Ha már nő is van, főzőcske is van, a főzőcske gőzt csinál, meglazul a csempe. Buli esetén a parketta karcolódik. Egyedül magának adjuk, épp ezért jutányosan.”

Szakics Előd szerint tényleg főnyeremény, ötezer, rezsivel együtt, mások hatot is elkérnek és fél évre előre kell fizetni, és zálogot adni, garanciát…! Igazán hálás lehetek. Mégsem albérlet, és Budapest! Pados úr és neje. Átlag háromnaponként a legváratlanabb időpontban felrohannak, kulcsuk van… körbeszaglásznak, az asszony még a szemetemet is ellenőrzi, nincs-e vatta benne, ki is takarítanak, ezt is meg kéne köszönni, de miközben Padosné porszívózik, beszél is, vagy cédulát hagy a gázrezsón:

„Kérem, máskor a szőnyegbe valami fehér port nem beletaposni.”

„Szíveskedjék a kávézaccot az erre kijelölt nejlontasakban tárolni”

vagy még hivatalosabban:

„Alulírottak felhívjuk a figyelmét a fürdőkád rendeltetésszerű használatára, benne dinnye stb. nem hűthető.”

Miért nem hűthető dinnye (satöbbi) a fürdőkádban? Miért? Kinek árt az a dinnye? S az a megjátszott műtapintat, ha éppen – nagyon ritkán – egy-egy lánnyal tetten érnek…

„Mi igazán nem vagyunk bigottok. A vendéglátást nem lenne reális megtiltani. Csak legyen szíves az ágyneműt saját kezűleg lehúzni, ezek után…”

Argil, te nevettél rajtuk, görcsösen és kényszeredetten, csak a szemed fehérje tágult még kétségbeesettebbre.

„Tőlünk a fajüldözés igazán távol áll, de beláthatja, az ember a saját tulajdonában egyszer csak egy négerrel ütközik össze… egy ilyen négernek, mert maga még naiv, fiatalember, vonzatai vannak… ma egy néger, holnap kettő, aztán beszivárog az egész horda… különben szimpatikus, jólelkű gyerek, de arra való az eszpresszó…”

Mindenesetre Padosék a túl sok feleslegtől megóvnak. Letejelem harmadikán az ötöst. Áldásos ablakpucolás, áldásos „Csini lakáskozmetika!” Az albérlet kétezer volt, a mosdásért külön kellett „átalányt” fizetni. Rohadt emlékek. Ügynök. Teljesen anakronisztikus tevékenység. Az ácsorgás az ajtók előtt. A szégyent újra s újra legyőzni. Pofázni, hülyeségeket. Az ügynöknek fejedelmi sokat kéne keresnie, hogy a szüntelen megaláztatást ellensúlyozza. Ha egyáltalán lehetséges a megaláztatást ellensúlyozni. S legalább valami tisztességes portékával házalna, mint a régiek! Valami… hasznosíthatóval, aminek a hatásában és minőségében maga is hisz, s így a kínált árucikkel legalább bizonyos fokig azonosulhat. De életbiztosítás, kárbiztosítások, egyre rafináltabb feltétetekkel! Észre se vettem, s már le is beszéltem hálából a nyájasabbakat, akik beengedtek – ahelyett hogy rábeszéltem volna. Vigéc, jutalék nélkül! A kifli- és tejkorszak. Anya pakkjai. Ahogy két pofára megzabáltam a kolbászukat, s közben azt hajtogattam: „pakk”, mint Nyilas Misinek, micsoda komikus és ósdi dolog!

„Gyere haza, Ali! Szegény apád behoz a bankba, ha más meg tudta tanulni, te is meg tudod, egzakt számszaki munka…”

„Az Ön munkakörében a farmer hátrányos. Kössön nyakkendőt, az fél siker!”

Így a tökkopasz főnök, mini-Rákosi.

„Az ügyfelek az első benyomásból ítélnek. De maguk mind ilyenek, egyre nehezebb az utánpótlás ebben a pedig patinás szakmában!”

Hogy is bírtam ki egy kerek évig? A kötetlenség! Leültem egy padra a Vérmezőn, két-három órát is elüldögéltem. Gondolkoztam. Egyik dologról a másikra ugorva. Járt, kattogott az agyam. A kiadónál még ezt sem lehetett. Nyolcórás munkaidő. Szabott munkaidő. Gyalázatos bér. És a propagandista se különb, mint az ügynök. Ráadásul gyakran írásba is kell adni a hadovákat. Reklámozni a sok vacakot. Szinopszisok és plakátok. Alagsor. Neonfény nyáron is. És egy kicsit mindenki őrült. A zseni is, a dilettáns is, a középszer is. Mindenki azt hiszi, az ő könyve kivétel. Úgy általában, igen, szürke massza, tömegtermelés, de ő, mint kiemelkedő, hangsúlyozott propagandát igényel, fotót és vastag szedést, kurzív, figyelemfelkeltő sorokat, előkelő helyet, lehetőleg a jobb oldalon az egyre silányabb, olcsóbb prospektusokban. A propagandista csak eszköz. A saját kútfejéből úgysem meríthet semmit: utasításra lelkendezik, utasításra fanyalog. Vezényszóra „lövi be” a műveket, vezényszóra jelenlékteleníti el. A propagandistának a legkényelmesebb, ha semmit sem olvas; egyéni ízlése, véleménye, világszemlélete így legalább a meghirdetettel olyan erősen nem ütközik. Ügynök és propagandista: egy tőről fakad.

„Helyettesítésre fölvesszük. Ön nem fog szülni, hehe. Az egyetemi végzettségtől eltekintünk. A gördülékeny stílusa jó ajánlólevél.”

Az öltözködésbe nem szóltak bele, írjuk javukra. A propagandista annyira a háttérben mozog, hogy akár tréningruhában is dolgozhatna. Kivéve az összértekezleteket. Ilyenkor helyesebb nem kiválni. Ilyenkor úgy kell csinálni, mintha a kultúrpolitikának mégiscsak részese lenne az ember. Mintha a brancsba tartozna. Mintha az égvilágon rajta is múlna valami. A sima ruha a lojalitás jele. Bennem azonban soha nem volt lojalitás. Apa és a példák!

„Japánban elpusztulnál. Japánban első a munkaadó, az Isten és a császár után.”

„Még mindig jobb, mint az a szörnyű lustaság. Olyan lusták tudnak lenni, ezek az enyimek…” – Argil! E tájt akadtunk össze. Négy esztendeje. Akkor én voltam a csóróbb. Szerette az elegáns vendéglőket. A pincérek is ismerték.

„Reserviert… Erre parancsoljon, doktor úr.”

Argil kínos vihogása.

„Barátom, tudod, mi a vicc? Ezek a pincérek nem is tudják, hogy ledoktoráltam… Ezzel akarnak kigúnyolni… vagy hízelegnek. Barátom, még meg is hajol előttem a fizető, ha a visszajáró ötvenest odatolom. Én ezt nem ambiszionálom. De mulattat.”

Ambíszió. Az egy csuda volt, ahogy a magyar nyelvet beszélte. Ízesen. Még a szólásokat is beleszőtte. Csak a fedett, á-ba hajló a hangjain nem tudott úrrá lenni. Francia hatásra gyakran sz-nek ejtette a cé-ket, az er-t pedig egy kicsit fölpörgette. „Gyakorrhta.”

„Gyakorrhta láttam Londonban… Gyakorrhta megtörtént Párisban… A finneknél gyakorrhta tapasztalom…”

Halott pályaudvar. Józsefváros. Argil repülővel röpködött. Amikor csak a betegsége nem kötötte helyhez. Argil három nyelven tudott. Angol, francia, olasz. A magyaron és az anyanyelvén kívül. Disznóság. Elfelejtettem a nevét. Annak a törzsnek. Ahol a nagyapja még király volt. Argil oda utazhatott, ahova és amikor akart. Világpolgár, folyamatosan érvényes útlevéllel. Csak haza nem mert menni. Bezzeg az én savanyú kis útjaim. A soha meg nem kérvényezett nyugati út. Huszonnyolc éves korig a kieg parancsnoksághoz kell engedélyért mászni. Féltem fölhívni magamra a figyelmet. Utazgatni tud, katonáskodásra alkalmatlan…?! De miért nem mentem tavaly? Vagy az idén? Firenzét akarom látni. A Dávid-ot. Argil azt mondja, egy cseppet sem győztes a tekintete. Messzire néz. Ez a nyomorult pénz. Elfolyik. Pedig van. Most van. És mégsincs. Ahogy jön, megy is. De hogy mire… Egy valamirevaló út harminc-negyvenezer. Három hónap alatt játszva összedobom. A szarvasbőr remek a pucolásra. És már a kezem se akar leszakadni. De hogyan tartsam egybe menet közben a pénzt? Tegyem én is a takarékba, vagy borítékoljam, cédulázzam, mint anya? S mindig kér valaki… És a göncök. Ha már nagyon muszáj, meg kell venni. Rám nincs, aki mosson. Még csak az kéne! Kimosom. Kimegy a formából, rögtön. A cipzár bedöglik. A kékből barna lesz. Az ing elszakad. A zokni kinyúlik. Teli van rongyokkal” a gardrób alja. Folyton pótolni kell. Elfolyik a pénz. Pedig már nem is cigizem. Két okból nem cigizem. Egyrészt sose találtam a dobozt. Az öngyújtót se. Állandóan tarhálni kellett, mert az enyémet senki soha nem adta vissza. Másrészt a leszokás” nagyon jó akaratkoncentrációs gyakorlat volt. Úgy kell élni, hogy az ember ne legyen rabja semminek. Hogy egy cellába kerülve se lehessen elviselhetetlen sóvárgása. Nő után, cigaretta után, pia után… Egyáltalán: fel kell mindenre készülni. Ez a hülye fogkefe is azért csücsül a zsebemben. Ha bármi történik, ez az egyetlen fényűzésem: fogat mosok, naponta kétszer…

Még a kávét kéne kiiktatni, valahogy. A neszkaféból dupla adag kell, reggel, napközben pedig minimum egy tízes a presszókban. Négyszer-ötször is. Az már nagyon szimpatikus tag, akitől a kínálást elfogadom. Amikor megfizetnek keményen. Hogy ebből Szakics Elődé a hatvan százalék, az a megrendelőre nem tartozik. Így se kevés, ami leesik. A fizikai melós a szalag mellett a két kezét összetenné… de hát én mi vagyok? Nem fizikai munka ez is?

„A fiam, az egyetlen fiam ablakpucoló”

– anya sápítozik, a fejét ingatja, még sírni is képes rajta. Az ő egyetlen fia! Ha kettő lenne belőlünk, akkor oké, hogy az egyik reggeltől estig létrázik, a mocskot vakarja? Festés után kromofággal, zsilettel…?

„És az életcélod, Ala?” – apa hintázik a sarkán: „Nem vagy már tinédzser…

Az életcél belül van, nem kívül. Kár magyarázni. Szakicséknak is. Lefolyatják a sörüket. Építkeznek. Szakics. Huszonkilenc éves és háromszoros apa. Beszűkült családfenntartó. Ámbár a kölykök helyesek. Az egyik belepisált a sapkámba. Szakics büszkén, ragyogva mutogatta:

„Nédd má… Nédd má, de jópofa…”

Tényleg, Szakics is tartozik. Úgy rémlik. Cementre kérte. Ki tartja számon? Aki kér, annak adunk, amíg van miből. Így helyes. A pénz erre való. Csak folyjon el. Nem kuporgatni. Majd egyszer elmegyek Firenzébe is. Addig meg kéne egy idegen nyelvet perfekt tanulnom. Csak dadogni tudok. Mint a gyengeelméjűek, úgy kérek egy pohár vizet. Argil szédületes nyelvérzéke! Úgy akarok kimenni, hogy minden együtt legyen. Pénz, nyár, kedv. Egy partner se ártana. De nem ezek itt… Bulgária! Az utazás karikatúrája. Az ilyenből elég. Talán hat éve. Sátor, kemping a tengerparton. Pechemre éppen ítéletidő. Reggelre kivitte alólam a gumimatracot az eső. Mint a disznó, feküdtem a sárban. Mert fű az sehol. Egyszer sem fürödtem a tengerben, fekete jelzés, emeletes hullámok és hideg… A városban tömött buszok. A sátor a hátamon, a konzervekkel együtt huszonkét kiló. Valahogy felkapaszkodom, lógok az alsó lépcsőn, egy kézzel tartom magamat. A hátamon a zsák egyre nehezebb. Beszakad a hátam. Hátrapillantok. Hát egy gyerek a zsákon! Ráültették. Plusz nyolc kiló.

„Ez a te formád! – Anya nevetett, kivételesen normálisan: – Elmész üdülni, és ott is csak te cipelsz másokat! Ilyen nem fordul elő csoportban!”

Csoportban engem nem fognak terelni. Argil se hagyta magát. Argil még Jarmilla mellől is „gyakorrhta” el-elszökdösött. Mindenütt voltak kapcsolatai. Az egész világgal levelezett. Állítólag még a pápának is írt. S állítólag a pápa válaszolt is neki. Argil utazott, de minden útjáról csüggedve tért meg. Amit keresett, sohasem azt találta. Egyszer majdnem rács mögé dugták. Akkor éppen Mongóliába tartott. Valamelyik reptéren túl durván tapogatták végig, s ő a biztonsági tisztet meglökte.

„Barátom, mint a barmot, úgy fogdosott. Csenevész kis sárgás ember. Csak le nem köpött éppen…”

Argiltól sok pénzt kaptam. De sokat adtam is neki. Ha valaha vezettem volna valamiféle nyilvántartást, ki tartozik kinek, hát nem tudom… Argilon kívül a kölcsönöket mindig mindenkinek visszafizettem. De Argil meggyőzött. A kölcsön félmegoldás. Kérni kell, és adni. Kérni alázatosan és csak nagy szükségben, komoly indokkal – adni azonban nagyvonalúan. Argilnak semmiféle erkölcsi gátlása nem volt, hogy a segítséget elfogadja. Hiszen sose neki kellett, személy szerint. Nekem ez így mégse megy. Szép volt, a kettőnk viszonyában. De csak ott. Talán a pazarlás is vétek. Talán mégis össze kéne rakni, hogy aztán legyen miből szétosztani. Akik igazán rászorulnak, azoknak. De hát én is csak egy szar vagyok. Megesz a fene a könyveimért. Ha széthordják, idegesít. A Szilágyi Domokos-kazettámat mániákusan őrzöm. Mi ez, ha nem ragaszkodás? A tulajdonhoz, még mindig? Azt kéne odaadni, amit túlságosan megszerettünk; ami nekünk nem fontos, azt könnyű… Szédülés az ablakokban. Utcai front, nyolcadik emelet, belváros. A párkány keskeny. Mindennap ellenállok, Argil. „A legszebb évek.” Csak suhanni kéne, bukórepülésben, mint egy rosszul sikerült angyal, fejjel a kövezetre. Hiába bolyongtál, Argil. Európában összevissza. Nincs személyiségcsere. Be vagyunk kötözve. Halott pályaudvar. Innen nem vezet út, kifelé, sehova. Fölészállhatsz, alászállhatsz, ami önmagad vagy, annak. De kár menekülni. Naivitás.

 

Ladáréktól balra ketten ülnek az egyszemélyes ülésen. Ladár látószögében kicsiny folyosó nyílik, a párra egyenesen. Talán a Körúttól jöttek – talán itt szálltak fel, az Orczy téren. Mindenesetre fölzajosodtak. A fiú ül a lány ölében. A lány húsos, zsíros: az alkata ilyen. De erről az alkatról nem vesz tudomást, további bugyor, dudor rajta a blúz, a bőrnadrág a vastag combon szinte repedezik. Egy zsakettkabát, mindezek tetejébe, csillogó üvegkitüntetéssel. A lány tizenöt-tizenhat éves; az arc még félig gyermekarc. A feje közepén narancssárga taréj. Minden ujján – a még félig gyermekujjakon – fémgyűrű. Mindegyik gyűrű más kővel szikrázik. A fiú, akit a hízott karok megtámogatnak, nyamvadt, a bőrén lila foltok. Túl meleg, túl hosszú a sál a nyakán, a sál vége a földre ér. A lánynál alig valamivel idősebb – vékony szálú, csatakos fürtjei alatt mégis kopaszodik már. A cipője magasított sarkú, hegyes orrú „maszek cipő”, sehogy se illik a tréningnadrághoz. A lány a fiút láthatóan zsákmányolja. Nyújtott nyelvvel felsziszeg, betolja nyelvét a fiú szájaba. Vidámak. Valami állati vidámság. Hangosak. Torokhangok. Magyarul beszélnek, de Ladár alig érti. Morzsolódnak a szavak. A szótagok összecsúsznak.

– Naná naja bebaszk naná neki

– Vgyázz má figyuzz tájojj le

– Lepra

– És akkó figyuzz még kőne

– Ot mradt mer becsípte haláli

– Beff a belit kiatta naná

– Lepra

– Tájojj le beszark

– Oltári figyu

Röhögnek. A lány rikácsolva, a fiú nyerítve. Botránkozva nézik őket. Ladár szánakozik. Hopssza-hopssza. A lány a fiút az ölben megringatja.

ÖLBEN

hat-hét éves koromban utoljára. Anya átfonta a kezét a hasamon. Az ölében ültem, majdnem minden este. Néha átvett apa is. Apa a lábát nem zárta össze. Nála féltem. Mintha becsúsznék egy lyukba, középen. Valahova vissza. Anya puha. Belesüppedek. Hintázom. A nyakamban csiklandó langyos lehelet. Édes bizsergés.

„Már nem bírlak el. Szokjál le rólam. Ali, nem vagy már kicsi… Szokjál le rólam.”

A székek semlegessége. A ripszvászon dörzsérintése a fotelben. A porszagú szőnyegbolyhok. Nem véd semmi. Minden oldalról levegő… Második gimnázium. Az utolsó két óra elmaradt. Tornacipőben haza. A nesztelen tornacipő. Hecc. Az öreglányt megijesztem. Esetleg hátulról befogom a szemet. Még otthon kell lennie, délutános. És akkor anya a szobában. Ül az ölében annak az idegen ürgének. Nem meztelen. Csak piros az arca. És egészen… kikerekült, majdnem cipószerű. Az idegen ürgének épp csak az ingujja feltűrve, az oldalt választott haja megborzolva lóg a szemébe. Nagyon fiatalok, így hirtelen anyát alig tudom azonosítani, anya rémisztően boldog. Semmi malackodás, inkább valami felnőttekhez sehogy sem illő irreális eufória.

„Menj ki egy kicsit, Alikám – anya hangja csilingel, kislányhang ez, alig van zavarban. – Kérek tőled tíz percet.”

Aztán az idegen ürge eltűnt. Anya még csak nem is mentegetőzött.

„Ez volt, Ali, a lánykori szerelmem. Az első szerelmem. Éppen csak átutazott.”

Apának is elmesélte. Egy kicsit letompítva, inkább öniróniával. Apa azt mondta, erre élénken emlékszem, hogy a meg nem valósulás a szerelem tartósításának az egyetlen módja. De egy árnyék szerencsére nem vetélytárs. Anya fölhúzta a szemöldökét. Határozottan sajnálkozva nézett apára… Én senkit sem szerettem még. Tisztára dalszöveg. Még senki se forgatott ki önmagamból. Ha az a szerelem. Még Júlia sem. Pedig ha Júlia eljön velem, amikor a férje rajtakapott minket, akkor odafejlődött volna. Mert az a dolog legalább fájt. Hogy nem tud választani. Inkább bevonult a gyogyóba, altatókúrára. Egyszerűen „kikezeltette” magát belőlem, mint egy influenzából. De lehet, hogy csak a vereség fájt. Júlia… Ennek is két esztendeje! Három hete láttam, a kacatokat rendezte egy kirakatban, gombostű volt a szájában, térdelt, lógott a bőr a nyakán. Egészen kiment a formából. Nemcsak a teste, a lelke is elpetyhüdt. Az valahogy meglátszik… Ölben ülni kellemes. Nem anya, nem feleség, nem szerető. Egy ideál. Valami egyesített eszmény. Apa, azt hiszem, csak az árnyakat lehet igazán szeretni. Egy alak. Nem öreg, nem fiatal. Rokon is, nem is. Ismer és mégsem. Egyszerre nő és férfi. Barát és ellenfél. És legyen szép. A legtöbb szépség megtörik, ha az arc megmozdul. A legtöbb mély tekintet fölsekélyesedik, ha a száj beszélni kezd. Ne olvadjon belém, mert akkor az izgalom megszűnik. Ne akarjon beolvasztani sem, mert akkor én szűnök meg. Ne legyen azonos, csak hasonló. Semmit se kelljen előtte eltagadni, és ő se hazudjon. Valamiféle szellemi iker. Valamiféle távoli nagynéni, akinek nem szükséges magyarázkodni folyton, mert mindenről értesülve van, és mindent ért. Akitől el lehet menni, és akihez vissza lehet térni, szabadon… És a haja ne lógjon a homlokába. Ehhez ragaszkodnék. És ne legyen kifúrva a füle. Sose viseljen térdig pántolt cipőt. A pénz neki se legyen szempont, egyáltalán. Gyerekáldáshoz ne ragaszkodjon, az esküvői cirkuszt ne követelje. Ugyanazt olvassa, amit én. Ha kérdezek, tudjon válaszolni. Ha kérdez, csak lényegeset. Sokat hallgasson. Ne ismerje az unalmat. Egy tiszteletbeli nagynéni, magányos, kertes házban, persze, tevékeny, aki a szennyest maga után kimossa… Argil a fejét rázta, kedvenc mozdulatával, mintha valóban zümmögő darázs lenne minden gondolat.

„Barátom, ez nekem magas. Te úgy felteszed a mércét, hogy még véletlenül se találhasd meg soha. Neked nem asszony kell. Akit te hívsz, az az Isten. Nekem, látod, elég, ha szőröstül-bőröstül elfogadnak… persze egy igazán szép nő és nagyon okos is, no meg jó, aki akar nekem tuszatnyi gyereket szülni, mert gyerek nélkül nincs értelme a szerelemnek, eredetileg ez az egész azért van, csak a ti civilizásziótok megmérgez mindent, és minket se kell sajnos félteni, a fekete ember nagyon tanulékony, ha a gonosz a minta…”

„Argil, amit te csinálsz, az is csak bizonygatás! Miért nem szeretsz soha fajtádbelit? Hanem mindig és kizárólag csak fehéret?”

Megsértődött. Elódalgott. Aztán az a vallomásos este. Fél üveg vilmoskörte után. Nem lehetett az üveg nyakát a kezéből kicsavarni.

„És ha árt…? Nem érdekel. Barátom. Hát fekete lánnyal nem megy. A fekete lány nekem már idegen. De csak lefekvésre. Minden másban a testvérem. Kérje a véremet. Jó. Az övé. De a vesszőm nem. A vesszőm önálló. Annak nem lehet parancsolni.”

Tény, hogy Jarmilla nem fogant meg. Jarmilla tapintatosan és körülírva, de kétségkívül Argilra hárította, pontosabban Argil betegségére, mely potenciazavart nem okoz, de valószínűleg teljes nemzőképtelenséget… Nekem ehhez semmi közöm. Argil nem ismerte be, úgysem. Nagy tiszteletköröket róva, de ő meg Jarmillát vádolta, kétségkívül, nem akar félvér gyereket! Argil imádta a kisgyerekes anyákat. Viharos, lobbanó és többnyire plátói vagy tragikusan be nem teljesíthető „szerelmei” mind-mind kismamák voltak, csinos, intelligens kismamák, akik ráéheztek a gyesen a romantikára. Argil a gyerekükbe is beleszeretett: hordta őket a hátán, hagyta, hogy a dróthaját visongva tépdessék, a kisdedek fényképét ellopta, a tárcájában tartotta a szíve fölött, s mint egy mámoros atya, úgy mutogatta:

„Ez az Alizkáé… a Bettike. Bettike csodálatos. Az a kék szeme. Tapsikál. Úgy hív, hogy Bubu…”

Aztán persze a férjek is előbb-utóbb a színre léptek, a balhé kitört. Argil lógatta a fejét.

„Nem tehetem. Az igazi apát nem tehetem tönkre. Az agy kiadja a parancsot…”

Argil. Elhiszem, hogy majdnem megölted. Azt az álomhajút. Az álomhajú szőkét, a karonülő, gőgicsélt csemetével. Ordítottál, sírtál – férfi létedre gömbölyű könnyekkel –, bőröd kesernyés füstszaga fölerősödött, még én is beijedtem, hogy nem bírok veled.

„Ott ültek a villamoson, én meg előttük álltam, az a szegény kicsi a zsúfoltságban nyugtalan, bőgött, le akart mászni, és az anyja, barátom, madonnaarc, szelíd mosoly, teli lett a szívem édességgel, grimaszoltam a gyereknek, hókuszpókusz, hurcolni szegénykét, abban a bűzben, a gyerek kacagott, és akkor a madonnaarcú, talán azt hitte, nem értem, de ez nem mentség, a madonnaarcú azt mondta a gyereknek: ha rossz leszel, hamm, bekap, odaadlak ennek a csúnya majomnak, és a gyerek felbőgött, rúgott egyet a lábacskájával, felém… Ha emberevő lennék, az ilyen nőt akkor is kiköpném, beletaposnám a földbe, meg kellett volna ölnöm, és meg is tettem volna, csak az a gyerek, az a szegény kis ártatlan gyerek volt az útban…”

Aztán Mária – négygyerekes elvált asszony – a sebet begyógyította. A négy gyerek rajongott Argilért. A legnagyobbat angolul tanította. A kisebbekkel focizott, a hathónapost pelenkázta.

„Velük boldog lennék. Mégsem hagyhatom cserben Jarmillát…”

Minél gyöngébb lett, annál makacsabbul ragaszkodott ahhoz a téveszméhez, hogy Jarmillának van szüksége rá – s nem megfordítva. Jarmilla – azt hiszem, irgalomból – ráhagyta. Argil a baját „kifelé” mindig palástolni igyekezett, még én sem sejtettem, hogy ez már ennyire a vége… Egyedül Jarmilla tudta a helyzetet pontosan, Argil egyedül Jarmilla előtt nem hősködött. Argil… te tulajdonképpen hálátlan voltál Jarmillához. Nem tudom, megmondtam én ezt neked?

 

– Bocsánat – a középkorú, semleges küllemű férfi harákol – most már a Ganz-Mavag, netán?

– Igen, uram – bólint a kövér öregasszony. – Sajnos, gyakran járok erre…

A folytatásra senki sem kíváncsi. A középkorú férfiú, a kitrottyosodott kordbársony nadrágban, hóna alá gyűri a nyitott irattáskát. Kelletlenül sodródik kifelé. Magával viszi a beszáradt izzadtság savanyú szagát. A megüresedett helyre egy büdös öregúr pottyan. Szesztől, a gyomorban megpimpósodott szesztől büdös. A hangulata rózsás. A vezető beleénekel a mikrofonba:

A papagájhajú lány lelöki öléből a fiút, az félig négykézláb, röhögve tápászkodik. A lány megnyergeli. Az utolsó pillanatban, a felszállókat is széttaszigálva, a villamosról leugranak. Általános szörnyülködés.

– Mai fiatalok! – mondja a kurva.

Egy nő, két-hároméves kisgyerekkel, beszorul Ladár lába közé. A részeg atyafi emelkedne, jóságos galantériával. Ladár megelőzi.

– Tessék…

– Csak egy megállót megyünk…

A mama a helyet nem fogadja el.

A gyerek megböki Ladár mellényén a fényes patentot. A mama bágyadtan tiltja. Ladár mosolyt fakaszt. Játékosan megrángatja a szőke haj végét.

– Mi van, hugica…?

A mama sóhajtva kiigazítja:

– Fiú…

– Mi van, öcsi? Ugye, milyen érdekes?

ILYEN

gomb nekem. Pitt. Patt. Pitt. Patt. Ki. Be. Bácsi megy. Anyu és Gabi megy. Miért? Villamos megy. Hova? Cipő, színű. Milyen? Színű. Bácsi beszél. Miért? Kérem. Köszönöm. Jó fiú nem piszkál. Miért? Piszkálni jó. Kezicsókolom. Szia. Gabi tudja. Gabi nagyfiú. Megy. Hova? Miért? Pitt. Patt. Pitt. Patt. Ki. Be.

A mama a gyerek kezét lefogja.

– Ne piszkáld a bácsit.

– Nem zavar – Ladár hagyja –, na mi van, öcsi?

A részeg odahajol, lebukfencezik a kalapja. A gyerek kacag.

– Nekem is van. Öt unokám. Nem tetszik elhinni?

A mama nem válaszol. Fintorog, a gyereket a padsorból kihúzza.

– Nem tetszik elhinni? Aranyosak. Ilyenkor még mind aranyosak. Mi leszel, katona? Kapsz tőlem tíz forintot… – A részeg kotorász a zsebében, Ladár vállára rá-rábukik.

A mama elfordítja a fiúcska nyakát, természetellenes pózba szorítja. Egyébként is rendkívül tevékeny anyuka. Igazgatja a sapkát, a zoknicskát fölhúzkodja, a cipőcske fűzőjét göbre köti. Ha egy másodpercre munka nélkül marad, nyugtalan.

– Tessék helyet foglalni mégis… – Ladár próbálkozik.

– Egy megálló – mondja az anyuka, s szilárd mártírmosollyal a gyerek nyáladzó száját megtörli.

– Ha nem, nem… – A részeg elteszi a kerek fémpénzt. – Nincs ennek már értéke… Gurigázni, arra még jó. De azt tetszik hinni, el vagyok keseredve? Laci bácsi sosincs elkeseredve. Az élet szép. Csak az emberek rosszak.

A gyerek tekergeti a fejét. Sikerül a kezét kiszabadítania az anyukaféle kalodából. Ujja hegyét – az ablak mellé furakodva – újra Ladár patentgombjához érinti.

– Kucc… – Ladár mókázik. – Mi van, öcsi?

MI VAN, ÖCSI,

nem túl eredeti szókincs. Sőt, egészen bornírt, ahogy itt ülök, szélesre tátom a pofámat, lihegek, egy ilyen srác, igaza van a tatának, s neked is, Argil, aranyos, valami csuda, ámbár egyre több a tukma-böszme kölyök, luftballonfejük van, nem igaz, hogy minden kisgyerek szép, némelyik visszataszítóan ronda. Sose lesz gyerekem. Talán ha nem fújok ki időnap előtt, majd örökbe fogadok egyet. Akit mindenki eldobott. Ha majd történik velem valami igazi, ha majd vált az életem… akkor talán mégis lehetne saját… de csakis az anyja nélkül. Nem bolondítanám, nem őrjíteném, csak én foglalkoznék vele. A legjobb lenne még iskolába se adni, a tanító kénytelen hazudni. A kettős nevelés ártalmai! Könnyen megszüntethető, ha a kedves szülő alkalmazkodik. Ha a kedves szülő is azt szajkózza, amit az iskola. A véleménykülönbség nem egészséges… Megpróbálnám otthon tanítani. Taníttatni. Mint régen. Házhoz járt a nevelő. Nagy nevelők! Az én gyerekem nem lenne kreatúra. Nem lenne már óvodista korában konformista állampolgár. Különben is, ez az utódnemzés valahogy felemás és többnyire felelőtlen. Egy ilyen gyerek egész embert kíván. Valakit, aki már mindent csak a gyereke szempontjából mérlegel. S ez szükségszerűen az egyéniség alárendelése. A boldog gyerekek szülei nem törekszenek különleges sorsra. Nincsenek világmegváltó álmaik. Mindent átplántálnak az „utódba”. Majd ha öreg leszek, és nem akarok már semmit… Ha már megtettem azt a keveset, amit tehetek. Ha megtalálom a cselekvés módját. Akkor elhozok egy árvát Fótról. Ha időnap előtt ki nem fújok. Nem, öngyilkos nem leszek. De fönntartom a lehetőségét. Az öngyilkosságban az az aljas, hogy egy csomó embert kétségbeesésbe sodor, egy életen át nyomorít az emlékkel. A hátramaradottak mind felelősnek érzik magukat, sőt, bűntudatuk van. Az lehet öngyilkos, akinek se kutyája, se macskája. Az nyugodtan. De itthagyni egy gyereket, gyötrődve, szorongva…?

„Az öngyilkosság mindenképpen aljas. – Argil hadonászik. – Ha csak nem szegény tébolyodott valaki. Ha csak nem mások helyett vállalja önként a halált. Mint Kolbe atya. Te meséltél róla! Az igen… De egyébként… közönséges gyilkosság. Indiában szigorúbban büntetik, mint ha mást öltél volna meg. Nincs jogod. Az élet nem magántulajdon. Én meg fogok halni, mire a levél a sárba lemegy, ez a rögeszmém néha, te meg dobálózol a nagy szavakkal, piszkos fehér mentalitás, nyíltan mondom a szemedbe…”

Az élet nem magántulajdon? Afrikában talán. Ahol az éntudat még kezdetleges. Ahol még nincs a hártya megkeményedve az individuumok között. Ahol még van átjárás az egyik lélekből a másikba. De ez Európa. Külön létezünk, összetéveszthetetlenül külön. Külön cellák, külön magányok. Ne félj. Nem leszek öngyilkos. Nem adom fel. De megnyugtat, hogy megtehetem… Ha már az öregek sem élnek, egyszer…

 

– Mi van, öcsi? Csavard le ezt a patentet… Ne hagyd magad! Rajta!

– Különben jó kisfiú – a mama mentegetőzik –, különben…

– Nekik a jó! – a részeg szeme nedvesedik. – Ilyen kicsi szeretnék lenni… mert kérem, a világ szép. Csak az emberek rosszak.

Csuklik. Kellemesen érzi magát.

A MÁMOR

nem megvetendő. Ha nem követné kijózanodás. Ha valóban nem lenne valami rejtett értelme a létnek, mert ha nincs, ugyan miért ne menekülhetne az ember kábítószerekbe? Rózsaszín ködben lebegni a halálig! Nem töprengve, nem szenvedve feleslegesen! De még akkor is: a józanság órái…! A még töményebb iszonyat. Olyan kábítószert nem találtak ki, amelyik folyamatosan hat, és garantál minimum negyven szenvedés nélküli évet. Nekem az ital sem használ. Két pohár bortól ólmos fáradtság. A szervezetem védekezik. A lelki szervezetem.

„Barátom, pedig az ital visszaemel a mennybe. Az ital meg a tánc… Két nagy szentség! – Argil issza a rumot, bámulatosan bírja, csak a homlokát veri ki a gyöngyveríték: – Hogy is hívják? Sorompó? Az nyílik ki. Érted? Tánszolok és kívül vagyok. Iszom és kívül vagyok. Ez nem képzelgés. Rálátok erre. Erre a szánalmas, beteg fickóra. De te ne… Neked már fal van a sorompó helyén. Ti már nem tudjátok áttörni.”

„Így nem is, Argil. De valahogy másként mégis csak ki kéne ebből a vedlett bőrkötésből bújni… rálátni… Magamra, a másikra, az egészre… Nem belesüppedve. Nem egocentrikusan. Egy magasabb síkról áttekinteni.”

Olyan értelmetlen ez a völgybeli, közeles látvány, hogy éppen ez az értelmetlenség és igazságtalanság feltételezi: kell lennie egy síknak, ahol a mérleg korrigál; abszolút pontosan működik. Ahol elrendeződnek a dolgok… Mert ha világos lenne a jó célja és a rossz oka, akkor nem csinálnák. Nem hülyítenék magukat ragasztóval. „Magyar módra”… Állami Biztosító. Ügynökölök. Házaspár. Három szoba. Minden ragyog.

„Életbiztosítás? Jöjjön beljebb!”

– szinte örömmel invitálnak. Szinte kéjesen.

„Életbiztosítás? Ezt nézze meg!”

A harmadik szoba gyerekszoba. Töméntelen játék. Matchboxok, öt polcon. Asztali foci. Lovagvár. Géppisztoly. Tank. A falon körbe-körbe bekeretezett, nagyított fotók. Egy túlságosan nagy fülű fiúcska. Hat hónapos, egyéves, kétéves, hároméves, négyéves… majd egyre nagyobb. Aláírások, tussal. „Ödi a táborban.” „Ödi a kutyával.” „Március tizenötödikén a Talpra magyar-t szavalja.” Összerendezve, időrendben. Körbe-körbe. Az utolsó képen „Ödi kilencéves.” Ödi nevet, még jobban eláll a füle. Mint valami hivatalos emlékkiállítás, olyan az egész. A férfi a teremőr. Az asszony a tárlatvezető. Csillog a szemük. Vonszolnak képtől képig.

„Nejlonzacskót húzott a fejére… – az asszony úgy meséli, mint egy régen-régi forradalmat. – Bekente belül technokollal. Fölvette a steppelt síruháját. Űrhajóst játszott. Súlytalansági állapotot.”

„Az volt a baj – a férfi buzgón folytatja –, hogy spárgával a zacskó nyakát is összekötötte.”

„Képzelje el – a nő mohón átveszi a szót. – Képzelje el. Nem tudta kibogozni. A nejlon meg csak nyúlik, ugye!”

„És mi jövünk a moziból, tizenhat éven felüli filmet játszottak, Éjszaka indul útjára a gyönyör…”

„Itt fekszik a padlón megfulladva. A steppelt dzsekibe belegabalyodva.”

„Hallott már ilyet?!”

Fogták egymás kezét. Beleőrültek a tragédiába. Ez az egyetlen élvezetük. A közönség. A friss részvét. Csak a vendégkönyv hiányzott, éppen. Állami Biztosító! Élet- és vagyonbiztosítás… Mi a biztos?

„A halál. Az a biztos” – anya közönyösen vállat von…

 

– Már fönn ne maradjak! – az öreg részeg indul bukdácsolva – föl se kellett volna szállnom. Engedelmet… Ez megy a Körútra?

– Ez a temetőbe megy – mondja Ladár minden él nélkül.

– Arra még ráérünk! – A részeg az áttételt is érzékeli. – No ez jó vicc…

Örül a saját eszének. A mama a gyerekkel előreengedi.

A lépcsőn se tűri, hogy a részeg disznó segítség ürügyén a gyerekhez hozzá merjen érni. A gyerek egy pillanatra visszanéz, téblábol. Ladár integet. A gyerek nem látja. A mama fölkapja, oktatva szidogatja.

Soha többé nem találkoznak. Soha többé, ő meg az a fiúcska. Ladár – futólag – arra gondol, hogy minden elválás tragikus, az érintőleges, véletlenszerű találkozások utáni válások is. Félelmetes anarchia vagy éppen félelmetes rend van az egészben. Az együttlétek foszlékonyak vagy talán – a látszat ellenére – szálaikban szakíthatatlanok. Ami egyszer megvolt, meg is marad. A fényes patentgomb és a pattintgatás mozdulata, a fölfedezés – akár emlékszik rá, akár nem –, a gyereké. Egyébként nem tudni semmit. Bele lehet csöndesen bolondulni, annyira külön-külön létezik mindegyik minta ezen a szédületesen hullámzó, végtelen, anyagszerű lepedőn.

Ladár beharapja az alsó ajkát a fogával. Szikrázóan fehér hajú asszony veti magát a részeg még túl friss s ezért undorral üresen hagyott helyére. Rózsás arcú, energikus tekintetű. Sportkosztümben. A lábán túracipő, csontvékony lába szára lötyög a cipőben. Három vastag dossziét babusgat, a dossziék fölmaslizva… Alighogy leül, azonnal beszélni kezd. Az arca még jobban kipirul. Magas hangon, mély meggyőződéssel beszél, hangja az egész kocsit uralja.

– Ez itt az életem regényes története. Három kötetben. Ferenc Jóska-békeidők és a Horthy-korszak hiteles krónikája, mely a felszabadulást sem nélkülözi, és belenyúlik a napjainkba. Már a minisztertanács is olvasta, név szerint a népfront is. Ténagy elvtárs hangsúlyozta a tanulságokat, egész népünk okulására. Csak a pecsét hiányzik. Egy élet munkája. Tizenkét esztendeje dolgozom rajta, de nincs teljesen befejezve, Kapás Dénesné a tervhivatalból az utolsó rész után a végleges engedélyt megadja. A folytatásra jogosult vagyok. Ebben benne lesz minden. Ahogy történt. Egy erzsébetvárosi születésű leány hiteles élettörténete, számtalan epizóddal.

Körülnéz, büszkén. Levegőt vesz, egyre mámorosabb.

– Magyarország története a legapróbb részletességgel elbeszélve egy erzsébetvárosi születésű, csillogó szemű leány élettükrében… Korabeli dokumentumokkal. – Nyitja a masnit, a kézzel írott papírhalmaz a térdén szétesik. – A nemzet rendelkezésére bocsátva, csak a papírköltséget kérem téríteni. A magyar nemzet okulására. A csillogó tekintetű leány 1908 október harmincegyedikén, mindenszentek napján látta meg a napvilágot szülei szerény, ámde patyolattisztaságú lakásának, Dembinszky utca hat, harmadik emelet kettő, kisebbik szobájában, melynek ablaka a szürke, ámde napsugártól megvilágított szomszédos tűzfalra nyílott, mely egy ötemeletes bérpalota tartozékát képezte, mely monumentális látványával a már ötesztendős csillogó szemű leánykát sokszor elkápráztatta, aki ezen az estén született, nem sejtvén, hogy nyomorra és háborúra, amely most már a harmadik világháború képében fenyeget irtózatos szörnypofájával, mert Noé bárkáját ott kezdték ácsolni, a Dembinszky utcában; egy csillogó szemű leánygyermek, fénykép mellékelve, dokumentum, teljesen hiteles, koszorúba font copffal, így hordták, tipikus igazoltan.

A ragasztgatott, barna árnyalatú képet a javításokkal tűzdelt kézirattal anélkül hogy eleresztené – Ladár esetlenül széttárt tenyerébe csúsztatja.

– Tessék ellenőrizni. Ez én vagyok, dokumentum, teljesen hiteles. Két oldallal arrébb a Kleopátra cicám. Jól látszik a két fehér folt a szeme körül. Szintén elpusztult a vérzivatarban. Nincs semmi mellébeszélés, hamisítás. A teljes tényvalóság. A csillogó szemű leányka édesatyja tüdőbaj következtében mely korunkra felszámolódott a párt áldásos politikája nyomán meghalt…

A kurva és a kövér öregasszony, szemben, nevetnek. Az egész villamos heherészik. Az ingyencirkusz a vegyes társaságot összehozza.

– Én és a sokat szenvedett magyar nemzet, jelvényekkel, újságkivágatokkal, fotókkal. Dokumentum, teljesen hiteles…

Ladár az irományba kényszeredetten belelapoz. A nőn semmi sem látszik, ha hallgat. Csak a szemöldöke gyanús, a dús, középen összenőtt

DÉMONI SZEMÖLDÖK

Mit röhögtök? Nem sokkal rosszabb a szövege, mint egy átlag fülszöveg. Csak stilizálni kéne egy ügyes szerkesztőnek. Mit röhögtök? Bolond. Elég baj az neki. Vagy talán némi szerencse. A bolondok legalább őszinték. Nincs semmi ellentét a gondolkodásuk és a beszédük között. Ami a szíven, az a szájon. Ezt csak a bolondok tudják produkálni, maradéktalanul. A bolondnak lehet hinni. Nem hazudik. A bolondok szava legalább önmagukhoz képest igaz. Egy élet hiteles története… na és? A dús, középen összenőtt, démoni szemöldök. A koncentrált akarat. Nem egy híres embernek van ilyen bozontos, egy pontba bokrosodó szemöldöke. Ennél a nyanyánál az ügy félreszaladt. Csak a vágy maradt meg. Vagy eleve csak ennyit kapott: a vágyat a kifejezésre. A megörökítésre. A fontossági tudatot kapta, ami nélkül nyilván nem létezik igazi irodalom sem. Mert ez kéne hozzá, hogy az ember egy sort is le merjen írni. Ez a képtelen önteltség, hogy számítok, hogy számít a véleményem, sőt egyedül az számít… Ez a bolondéria, ami itt, ebben a nyanyában… Csak persze tehetséggel. De a tehetséget nem lehet tanulni… A gyötrő szégyenérzet, már egy levél fogalmazásakor. Valóságos testi kín. Anyagba foglalni, leredukálni, egyszerűsíteni. Vagy föltupírozni. Ebből nem osztottak nekem. Az exhibicionizmustól hányingert kapok. Hogy meri bárki feltételezni, hogy a saját személye olyan érdekes? Hogy meri követelni a figyelmet? A nyanya se tesz rosszabbat. Elhiszi, hogy ami vele történt, az az egész világ ügye… Jelt akar hagyni maga után. Egy jajkiáltást, hogy disznóság elmúlni nyom nélkül, hatás nélkül. És másokat is fel akar erről világosítani. A zseni se akar mást. Csak kegyelmet is kapott hozzá, ami a kiröhögtetéstől megóvja. Nekem semmi ilyen nem adatott. Semmi különleges, egy irányba ható, körülhatárolható kiválóság. De legalább tudom ezt. Argilnak is csak „képességei” voltak. Zenére, táncra, verselésre, rajzolgatásra. Mindenből egy kicsi. De tehetsége csak a szenvedésre. Én meg hőbörgök. Nem fogadom el. Ezt-azt. Sorolhatnám tételesen. De hát akkor hogyan? Csak a nyugtalanság. Talán nem „nyughatatlanság”. Hanem a nyugtalanság tehetsége. És ha dilettáns vagyok? Egy szegény kis handabandázó pasi, semmi más, tiltakozásaival, rögeszméivel együtt is csak dilettáns, akiben a sóvárgás erős csak, az érvényes létezésre, de semmiféle eszköze nincs, hogy az áhított célhoz akár egy jottányit is közelítsen. A célhoz, ami ráadásul egyelőre befoghatatlan, dagályosság nélkül nem is definiálható… Ugyan, mi a különbség? Egy kicsit az én szemöldököm is összenőtt. Fenntartott hely, itt mellettem, a „figuráknak”. Anya.

„Ez a te formád, Ali.

 

– Nagy munka – Ladár a paksamétát óvatosan visszacsúsztatja. Erőt, egészséget…

– Van! – A fehér hajú öregasszony határozott. – Nekem bejósolták az ezredfordulót. Mindaddig, amíg nem teljesítem százszázalékosan a küldetésemet. Még csak hatvanöt százaléknál tartok. Ki van számítva, pontosan. Nem légből kapott dolgok ezek. Alátámasztja a statisztikai hivatal.

– Egy kicsit csendesebben! – A kövér öregasszony, a rangidős jogán, beavatkozik. – Drága lelkem. Ez közjármű.

A fehérhajú iszonyúan megsértődik. Mint egy igazi író, most majdnem olyan méltóságteli. Elcsomagol mindent, a szalagot megköti, újra masnira. Bezárkózik az arca, környezetére végtelen, ám megbocsátó megvetéssel tekint. Csak a szája mozog tovább, hangtalanul. Számára nincs szünet: dolgozik.

Ladár nem szentimentális, de a látvány fáj neki. Átnéz balra az asszony feje felett. Tőle balra aggastyán, bottal. Egy matróna karjába akaszkodik. A matróna kétrét hajlott, tikk-takkol a feje. Emeletes éthordót tart a bal kezében, s egyúttal az ülés csőperemét fogja. Ladár szívesen átadná a helyét, de a pár háttal áll, s úgy tetszik, nem is lehet őket egymástól szétválasztani. Az aggastyán szemmel láthatóan erősebb. Az éthordót mégis a matrónára hagyja, sőt, szinte teljes súlyával maga is ránehezedik. Mégis: a matróna nyugodt, még a fejrángása is metronómszerű, ritmust és szabályt sugall – viszont az aggastyán hisztérikusan izgatott. Dirigál, bicskanyitogató „főparancsnok”-modorban.

– Jobbra! Mozdulj már! Hogy tartod az éthordót? Nem tudod körbe letörölni? Csupa maszat lesz a nadrágom.

– Körbe van törölve – mondja a matróna halkan, inkább duruzsolva. – Ne idegeskedj.

– Nem vagy képes megállni a lábadon? Berúgtál te is? Mint az a hányadék?

– Sok jó ember kis helyen is elfér… Csak te ne idegeskedj.

– Folyton strabancolni. És akkor egy üres villamost juszt sem megvárni!

– Ne morogj. Van zúza a levesben.

– Kit érdekel a zúza? Máj nincs?

– Máj nincs. Nem akarlak becsapni.

– Becsapni. Te, engem! Ahhoz korábban kéne felkelni!

Valaki, akinek Ladár csak a vállát látja, talán nő, talán férfi, a helyét végre átadja.

– Ülj le te – mondja a matróna.

– Naná, majd állok. Még szép. Vedd át az éthordót a másik bal kezedbe. Hosszú haj, rövid ész… Neked mindent mondani kell?

A matróna, mintha gyereket óvna, igyekszik a másikat a tömegtől elszigetelni. A testével fedezi.

Ladár rákiált.

– Tessék már leülni… ide… Halló!

A matróna csak a fejét fordítja hátra, kínos lassúsággal.

– Köszönöm, nem. – Artikuláltan suttog, mosolyog irgalmat kérve. Nem hagyhatom. Nagyon beteg. Szegény párom. Tessenek nekem hinni.

Visszagörbed. Ladár dühös.

PHILEMON ÉS BAUCIS

no persze, a gyakorlatban ilyen. Az egyik mindig áldozat. Nem túl biztató perspektíva. Nincs itt semmiféle legendás „egytörzsűség”. Még az ágak is szétfejlődtek. S aki jobb, rendszerint azt falja fel a rosszabb. Bár már az öregúr sem felelős. Legyünk igazságosak. Ismerni kellett volna régen, a szklerózis előtt. Gonosz volt-e akkor is? Van-e ilyen ereje az agyérelmeszesedésnek, hogy kiforgassa, ellenkező előjelűvé az egész személyiséget? Vagy csak az teljesedik be, már álarc nélkül, ami a jellemképletben eredetileg is adott volt?

„Rohannom kell. Teliholdkor. Húz a telihold. S nem tudom szétválasztani: mi vagyok én, és mi a betegség bennem? – Argil kétségbeesett megtérései, Jarmilla szoknyájához: – Ne nekem bocsáss meg. Csak a betegségnek.” –

Argil veri a mellét. Teátrális. Meg is mondtam Jarmillának. Jarmilla védte: Argil akkor teátrális, ha nagyon csendes. Ha kicsiket lép, és a kezét nem lóbálja. Meg amikor félig lehunyja a szemét. Argilnál ez a teatralitás. A fékezettség az ő modorossága. A fekete ember más ember. Ez nem minősítés. Csak más, az azonosságokon túl, sok lényeges dologban… Argil és Jarmilla. Még nekik sem sikerült semmiféle Philemon és Baucis história. Argil halt meg. De Jarmilla vesztett többet. Persze, lehet úgy is élni, mint anya meg apa: laposan. Az unalmas hétköznapokért tapintatosan, de szívósan egymást okolva.

„Szegény apád…”

Szegény. Az elmaradhatatlan epiteton ornans apa neve mellől. Miért szegény?

„Te mint férfi, Ali… hát ő már nem, elég régen, hát ez a helyzet, nem mintha nekem hiányozna, annyira, de elég megterhelő, inkább pszichikailag, nem tudom, érted-e, nem ízléses részletezni, de te vagy, Ali, az én egyetlen bizalmasom, még ha el is zárkózol, olykor…”

„Te mint férfi, Ala, változatosság az élet sója, én tisztelem, szeretem ezt a drága asszonyt, aki a te anyád, mellesleg, de semmi inger, sőt, nem tudom, érted-e, mintha a tulajdon nővéremmel, ennyi év után, Ala, engedd el a sztorikat, bár te vagy az én legjobb haverom, ha az ötperc nincs éppen rajtad…”

Valószínűleg anya mond igazat, és apa lódít. Amikor a friss „pipihúsra” célozgat. Túl sokat főzőcskézik, túl sokat tökölődik a külsejével. Valószínűleg hiányt pótol. Anya is ezt teszi, amikor az ifjúság megmentőjét játssza… Aki értő, ám következetes szigorral nyesegeti a hibákat, s a követendő eszményeket a már-már elfeledett erkölcsi normák alapján jelöli ki a támasz nélkül lézengő ifjúságnak… Pedig tényleg ilyesmit művel. Csak ne dumálna róla.

„Neked, barátom, süketnéma szülők kellenének. – Argil vigyorog, a fogínye szélesen, állatszerűen tárulkozik. – Téged még az is bosszant, ha meghallják a gorombaságaidat.”

Argil szülőpárti. Volt. Az ősöket a tisztelet megilleti.

„Az én nagyapám apja még ölt. Parancsot adott az ölésre. Mégsem nevezem gyilkosnak. Hódolok emlékének. Az eredet szent.”

„Túl sok a szent, Argil. A te életedben. A ti életetekben.”

„A tiedben meg túl kevés. A tiétekben.”

Két hónapja, három hónapja hogy haza se szagoltam. Határozottan hiányoznak. Furcsa. Megint látnom kell őket. Egy nap, és torkig vagyok. De az az egy nap határozottan hiányzik… Sokáig fognak élni. Anya él tovább, a nők makacsabbak. De előbb egymástól egyre jobban elidegenednek. A bűnbakot elrontott életéért egyik a másikban egyre mániákusabban fedezi fel. Rám fognak szállni, együtt és külön-külön, egyre töményebben. Csak össze ne kelljen költöznünk. A távoli jövőben. De bedugni őket valahova, no, magamat le is köphetném… Nem tudom, mi a megoldás.

„Szeretni kell – Argil megint vigyorog: – A szeretet meghozza.”

De mi hozza meg a szeretetet? A tehetség nem tanulható. A szeretet talán igen? És mi a szeretet? Hogy most legszívesebben leugranék a villamosról, és az első vonattal mennék haza, Szalánckára, mert… édes öreganyám, kellett neked a tatával éppen erre utazni, és éppen ma, hogy a jó büdös franc enné meg az egészet, Argil, most kezdlek siratni…

Ladár erőszakkal küzdi magát a felszínre. Már nem a kurva ül vele szemben. A cserét észre sem vette. Ez a hölgy illatos. Finom, diszkrét illat. Az ilyenre mondják: francia parfőm. A hölgy szétterített papírzsebkendőkön ül. Választékosan, korához illően jól öltözött. Ötven és hatvan között járhat. Csak az arany túl sok rajta. A karján, az ujjain, a nyakában. És még egy bross is a pepita kiskabát gomblyukában, funkció nélkül. Odakünn a Törekvés Művelődési Központ fantáziátlan betontömbje. Semmi „körúti” hangulat. A hölgy gyanakvó. A fejtartásán is látszik – ahogy az állát egy kissé megemeli, oldalvást a levegőben –, sértett. Föltűnő a szájmozgása; az öregedő nők mókusszerű, izgatott csócsálása, mintha a csukott ajkak mögött az elcsent diót rágcsálná szüntelen. Nem kíván a padszomszédjához érni. A pepita midiszoknyát elrendezi. Formás, karcsú lába egymás mellett nyugszik, csak néha-néha, reflexszerűen ugranak meg a térdek. A környezettől látványosan elhatárolódik, minden moccanás zavarja. Ladár a tarisznyája oldalán dobol az ujjaival.

HOSSZÚ UJJAK

arisztokratikus ujjak. Ma már ez semmit sem jelent. A tolvajoknak is hosszú az ujjuk. És keskeny a kezük, hogy a ridikülökbe jobban beférjenek. Mindenki lop. Tolvaj az egész világ. A baráti körben már csaknem mindenkit kiraboltak. Az ilyenek címre mennek. Csöngetnek, kérnek egy pohár vizet, aztán nekiugranak egyenest az ember torkának. Bár a medált az utcán is letéphetik. Fényes nappal. Volt rá példa a baráti körben. A zsebmetszők is elszaporodtak. De még mennyire. Ha már a Kék fény is felhívja a figyelmet! Nem szabad halogatni. Kerül, amibe kerül: legyen csak rács az ajtón. Meg az ablakon is. Apácarács. Meg lehet azt oldani, esztétikusan. Csak meg kell a megfelelő iparost találni… Bár ezek is rablók. Ennek is megmondom: uram, öt megállót utaztam Önért, egy abszolúte piszkos villamoson, mert taxi ugye, akkor nincs, amikor kéne, öt megállót, de ha ki akar rabolni, tárgytalan. Nem vagyok smucig, uram, de határozott elképzeléseim vannak arról, mennyi egy ilyen rácshálózat, az anyagköltséget natürlich belekalkulálva… Nemcsak a Rózsadomb a kurrens. Van úgy, hogy előre kiszemelik az áldozatot. Hazáig követik. A gyerekek is be vannak szervezve. Néni kérem, újságpapírt… S amíg megyek a kamrába, már babrálnak is a zárral. Érdeklődnek a csibészek. Kanadai zár, lánccal. Néni kérem, hogy működik…? És ilyenkor sehol egy rendőr a környéken. Nekem magamnak kell energikusan intézkednem. Amim megmaradt, abból már nem fognak kifosztani! Garantálom! Én, aki csaknem mindenemet egy férfinak odaadtam. Egy well educated gentleman, és mégis…! Sasának van igaza. Sasa egy testben, lélekben elegáns, up to date teremtés, hogy nem az, ellensége sem állíthatja, mégis pregnánsan fejezte ki, darling, ezek mind szélhámosok, ahol egy nősténymacska sárlik, arra mennek, és téged taccsra tesznek, szofort… Kétségtelen, benne vagyok a gödörben. Take it easy? Ötven Eunoctin, talán elég, csak aztán az embernek véletlenül kimossák a gyomrát, tapogatják mindenféle taknyosok, tanulmányozzák, no, no, emelt fővel élni tovább, a társaság elhalmoz bámulatával, a csapás nem csekély, az a perszóna huszonkét éves, de az én Istenem megbünteti, egy-két év, és az úr lebénul vagy meghülyül végképp, finom lesz a sweetheart-ot pelenkázni, bár ez bevágja az első ócska ispotályba, de igaza van Sasának, én vagyok olyan nemes lelkű, gyógyíthatatlan idealista, hogy akkor majd a megcsúfolt kezem kinyújtom érte… A magányos nő szabad préda. Nincs hinterlandom. A házmestertől is megtudhatják. De engem nem szed rá többé senki. My home is my castle. S én a first lady! Ott dögölhet meg a küszöbön, semmiféle ürüggyel senki a lábát be nem teszi, én kérem, elvesztettem a hitemet, de amim maradt, azt meg fogom védeni, így szólóban is. No problem! Apácarács, sűrű… Egy gyerekfej nem sok, de azon keresztül aztán az se…

 

A VASTAG NYAKÖRV

felháborító. Rózsa Sándor megpányvázná a szerelvényt. Futtában felugrana, az ablakon át, Le a nyakából. A gyűrűket is. Mind a három karperecet. A briliánst is, vagy mi a nyavalyát. Az öreg hölgy látogatása! A felékszerezett múmia. A szegények közt szétosztani. Habozás nélkül. Afrikában a gyerekek éhen halnak.

„Ezt nem lehet, barátom, letudni. Egy-két popkonszerttel. Ötven év múlva az utolsó szálig kiirtják az erdőket. A talaj végképp kimerül. Elnyel mindent a sivatag. Meghal a népem. A fekete kontinens az utolsó óráit tölti. Valamiféle siralomházban. Meg van fogalmazva. Tizenkét példányban! Mindenkinek össze kéne fognia. Kivonulni az utcára. Transzparensekkel. Egy fillért se fegyverekre. Se itt, se ott. Egyszerre sztrájkoljon a világ. Minden rendes ember feküdjön az útra keresztbe. Egy órára álljon le az élet. S aztán oda minden felesleget… S csak akkor kezdődik az igazi munka. Ipar, mezőgazdaság, csupa-csupa empíria, tanítani őket, sok-sok évig, az eldugott falvakban is, nekem vannak konszepszióim, az egész bolygót behálózzák, már reflektált János spanyol király kabinetirodája… például…”

Anya és Argil. Egyszer találkoztak. Szokása szerint betoppant. Mármint anya. Váratlanul. Csak úgy, Pestre felvonatozott. A habszivacs matracon aludtam a lábainál. Argil is odatévedt. Ő is csak úgy. Anya jópofa volt. Meg kell hagyni. Próbálta Argilt nevelni. Hogy rangsorolja a feladatokat. Az irreálist a reálistól válassza el. Argil tiszteletteljesen hallgatta, megköszönte a tanácsokat. Megkérdezte anya keresztnevét.

„Eszter – a nevet szeretettel ízlelgette: – Eszterke, kérem, nem tudom mindezt megígérni. De a törődés nagyon, nagyon jólesik.” – Megcsókolta anya kezét ott, ahol a karóra a bőrt egy kissé benyomta. Anya határozottan elpirult. A hajához nyúlt, megszigorított egy tincset.

„Ali… – kivittem anyát az állomásra, másnap reggel, taxival, én, mert ő ilyesmire a pénzt sajnálja –, Ali, ez a fickó őrült… De zseniális őrült. Kár érte, nagyon.”

A teljesen normális emberek nem tudnak semmit. A teljesen normális emberektől földobom a tappancsaimat. Mintha fűrészporral lenne tele a szájuk. Argil zseniális őrültsége… ki tudja? A bujkáló zsenialitás tette-e időnként őrültté, vagy a bujkáló őrültsége tört-e ki időnkénti zsenialitásban? Vagy csak a korai halál dolgozott benne? Ahogy a lélek erejét a fizikum gátja szüntelen visszaverte? Különben Argil is hordott ékszert. Vékony aranyláncon valami kék, áttetsző követ, a közepébe szorult moszattal.

„Hogy viselhet fityegőt, Argil, egy férfi?”

„Ebben magnetikus erő van. Akitől kaptam, beletette. Alváskor is hordom. Röpít.”

Nyilván levették a nyakáról. Párizsban halt meg. Egyedül. Egy áttekinthetetlen, „halaszthatatlan” ügy szervezése közben. Ékszer. Barbár dolog. Egy színes, szív alakú kavics szebb tud lenni. Ostoba közmegegyezés: kinevezett érték. Anya imádja. Szerencsére nem ezeket a nagy, közönségesen csillogó micsodákat.

„Egy-egy finom, míves, régi kis darab… Ali, nincs abban semmi megvetendő. Fölhúzom a gyűrűt, nézegetem, gondolok erre-arra, vajon ki viselte előttem, vajon ki vette kinek, és vajon te zálogba csapod-e, ha már nem leszek?”

De ez itt más. Meg tudnám érteni azt az egyik napról a másikra evickélő flótást, aki egy ilyen múmiát hirtelen dühében megtámadna… A megkívánást sem tudom teljesen elítélni… Egyszer loptam. Az ám. Még iskolába se jártam. Szalánckán. Önkiszolgáló csemege, mellettünk. Újdonság. Tejért és kenyérért küldtek. Kiszámított pénzzel. Hideg szürkület. Az orrom folyik. A zsebkendőm madzagon, a kabátujjamba varrva. Kétoldalt a fülemnél lifeg a sapkám kötője. A mackónadrágom sáros. A polcok telis-tele. Rajzos címkék, szörpös üvegek. Ropogó celofánzacskók. Dobozok szalaggal. Cukor és motoros csokoládé. Ezt szoktam kapni, ilyen motoros csokoládét. De most nincs annyi pénzem. Ott van előttem. Egyet becsúsztatok a zsebembe. Egyszerűen muszáj becsúsztatni.

„Ohó – teddiber bundás, hasas férfi a vállamat fogja, nem eladó, vevő ő is. – Lopkodunk, lopkodunk? Egy tanárgyerek?!”

A közértes zavarban. Ismer engem. Anyámat is ismeri. Ez egy nagyon kicsi város.

„Ugye, véletlenül tetted a kosár helyett a…”

A harag. A teddiber bundást meg akarom ölni. Nem loptam. A bácsi hazudik. Csak nézegettem. Fogdostam. De ezt még tegnap tette édesanyám a zsebembe…

„Hát, kicsibe ilyen aljasat…”

Nem loptam. És a csokoládét nem adom. Az enyém. Futok ki az utcára. A tejet, kenyeret otthagyom kosarastul. Már magam is elhiszem az ártatlanságomat. Beesek az ajtón. Zokogok. Úristen, hogy tudtam zokogni!

„Gyere azonnal, anya. Egy piszok azt állítja, hogy én loptam. Ezt a csokoládét, ami itt volt, már régtől, a zsebembe…”

Anya fölkapott valamit a pongyolára. A továbbiakra nem emlékszem tisztán. Csak a megkönnyebbülésre. A boldogságra. A győzelemre. A szabadulásra. Mert anya igazolta. Az egész bolt előtt vállalta, hogy még látta is nálam, mielőtt ezért a kis kenyérért, tejért leszalajtott. A közértes bocsánatot kért. A teddiberes pasas fölszívódott. Anya otthon megcsókolta a maszatos pofámat.

„Soha többé ne tedd, Ali. Nem éri meg.”

Tulajdonképpen vehetnék neki karácsonyra valami apróbb smukkot. Valami szimbólumszerűt. Két levél, két virág, két gömböcske, mit tudom én, ettől külön meghatódna. Ez valami csökevény, ez a díszítési mánia. Akár a bennszülöttek. Drágakő vagy üveggyöngy, a lényeg ugyanaz. De ha anya ennek örül, szegényke… A világ nem dől össze.

 

A kövér öregasszony az elegáns hölgyet ellenszenvvel tűri. Naccságák mindig lesznek! A fehérhajú szeme már csukva, arca rózsapiros, nemcsak az ajka, az orrlyuka is mozog, az ihletből már extázisba csapott, a környezetet nem érzékeli. A hölgy, aki az „előadásról” lemaradt, azt hiszi, kapatos. De az a gondja, hogy meg-megcikkanó térdét fegyelmezze, hangulatából semmit el ne áruljon ezeknek. A villamos megáll. A vezető késve mondja be, egy kissé bosszúsan és hadarva:

s ebben van valami titokzatosság, valami nagyzolás is. Északi-sark – Déli-sark; a fölfedezések izgalma. Nyilván létezik egy Déli Járműjavító is. Sőt: Nyugati, Keleti. Monstre világcég. S eléggé elegáns, a többihez képest. A tévéhíradó fényképez előszeretettel ilyen gyárkaput, ilyen portállal, ahol még minden betű a helyén. S ahol a „régi” és az „új” ilyen látványosan megkülönböztethető. Ladár halvány késztetést érez: le kéne szállni. Körülnézni alaposabban. Vagy itt, vagy a következőnél. Tulajdonképpen mindenütt. Sose járt ezen a vonalon; legalábbis nem emlékezik. Ha igen, hát elfelejtette. Kiesett. Mint annyi más, fontos apróság. Mint annyi más, kevésbé fontos „esemény”. Valószínűleg nem is fog erre utazni egyhamar. Minden megálló ismeretlen. Vár a felfedezésre. Helynevek, tartalom nélkül. Az elnevezések eredete is homályos. De az ember célra tart. Az út meghódítására nincs idő. A találkozás a tájjal alig érintőleges.

Ladárra zökken a szeptemberi nap egy foltja. Ladár izzad, hunyorog; mintha tükröznének. Fejét – Argil mozdulatával – a mellére ejti. Az állát a tarisznyával támasztja. Mint a lovak, megmegrángva, úgy merül rövid félálomba.

A melós – talán nem is sokkal idősebb Ladárnál – ahogy hátulról előre furakszik, egy pillanatra megreked. Izzad ő is; háromgombos bordó trevirapulóverét a hasán körbe egy kissé feltűri. Barna műbőr szatyrát az összetekert munkaruhával lába közé szorítja. Csusszan egyet Ladár álla alatt a tarisznya.

A TARISZNYA

erre jó. Hogy csússzon és akadjon. Mit lehet ebbe pakolni? Flanc. Randa. Be se engedném a házamba. Majd az enyimet. Ha lenne házam. Be se, tarisznyával. Meg pláne ondolált fejjel. A szülő is hibás. Aki a gyeplőt elengedi. Furikázik! Furikáznak. Otthunról tömik pénzzel. Ezeket mind otthunról tömik. Ha a rendőr igazoltassa, áll a balhé. Aztán édes jó apuci elboronálja. Nekem nincs édes jó apucim, semmilyen értelembe! Egy szar beteglapér ennyit gecizni, felülvizsgálat, esztéká, vállalat, felülvizsgálat, esztéká, vállalat, há mi vagyok én, pimponlabda, nekik kéne ennyit mászkálni a lerobbant gerinccel, ez nem vicc, okosok, majd azér megyek táppénzbe, hogy fölforduljak, Marikám amit hazahoz, hideg vízre elég, ha csak azt is el nem kezdik mérni, ez a jövő, hogy mindent mérnek, nem mintha az ember el lenne keseredve. Amíg meló van, nincs az ember elkeseredve teljes mértékig. A Sörgyárnál beszállok a fuvarba, emelni nem kell, a Sopkovics megígérte, csak pakolni, tíz-húsz kilókat, az a félmázsához képest fáklyásmenet, benne van az izmaimban, nem lehet a gyakorlatból teljesen kigyönni. Marikám vacakol a petefészkivel, az ember a frontot tartsa, ha sokat ugatnak, kilépek, s gyüvök ide a Sörgyárba. Nem lekókadni. Nem beszarni. Majd döglök az ágyban!! Nem mindegy, hol jajgatok? Ott a röngeny, kimutatta. Meszes a csigolya, tisztességesen. De azér még élni kell. Ha a sufnit le bírnám bontani, valami alapot lerakni má lehetne. Meg kell fogni a dolog végit. Nem csak ugatni. Mind lerendelném őket, a gép mellé meg a ponyvákhoz. Az anyjuk keservit. Majd én megmondom, ki a táppénzcsaló! Engem nem fognak beszorítni. Az első ajtónál több a levegő. És közelebb a hatos kapu, ha ott szállok le, elöl. Az ember az eszit is használja, ha már a természetfelelős vagy kicsoda adta neki. Átvágom magam, itten má befülledt a levegő, legyen egy kis friss má, ezt még nem mérik, de majd egy nagyokos benyújtja újításnak, légköbméter, még majd megérjük, ez a jövő, addig kell a dógokat egyenesbe tenni, nem ajánlom, hogy beszorítsanak, tán csak jár a levegő nekem is, tán csak jogom van…

 

A melós újra nekidurálja magát. További lyukat fúr a könyökével, előre. Azonban egy még nála is határozottabban nyomakodó, barna arcú, masszív, téglalap térfogatú férfiúba ütközik. A barna arcú masszív a másik irányba, a hátsó peronra tart. Egymást akadályozzák; a tolatásban hasuk, válluk összesimul, mint a szerelmesek, toporognak egymás keblére préselve, szívják egymás leheletét. A melós lehelete tisztább: ánizsos, gyógyszerszagú. A barna arcú férfiúé fokhagymás. Fintorognak kölcsönösen.

– Szabad? – kérdi a barnaarcú, és lök egyet.

– Forduljon oldalvást!

– Forduljon maga!

– Előre akarok menni!

– Én meg hátra.

Már a nyakukat is feszítik, hogy legalább össze ne csókolózzanak.

– Nem tudok. Értsen szót.

– Maga is értse meg! – A masszív férfiú a melós fülébe dalol. – Nem maga tehet róla…

– Hát nem! – A melós békülékeny – Ha rajtam múlna…!

– Látják, mekkora a tömeg. Mégse indítják gyakrabban a kocsikat. Ez nekik a minimum öt perc, maximum hét! A munkafegyelem nulla.

– Fütyülnek a népekre.

– Pancserek.

– Meresztik a seggüket a telefonnál.

– Fejitül bűzlik…! Pátyolgatni, simogatni… Jaj így, úgy, csak rá ne lépjünk senki tyúkszemére…

Fokozatosan fordulnak laposra, elcsúsznak egymás mellett, araszolva. A barnaarcú bőrzakójának gombjavesztett bal szárnya tekeredik a melósra, de végre elsodródnak. A masszív férfiú lassabban halad, mert a tapadó, foltosra pattogzott bőrkabát visszavisszafogja. Ladárék ülése mellett lecövekel, fújtat. A tenyerével támaszkodik. A tenyere hossza az ujjak hosszának kétszerese. Árulkodó arányok.

Ladár szuszog, édesdeden.

NAPPAL ALSZANAK

az egész éhenkórász banda. Éjszaka lumpolnak. Ilyen nájt klub, olyan diszkó. Ilyen bunda, olyan farmer. Hi-Fi-torony, videó. Erotik-só… Tiszta Amerika. Dolgozni azt senki. Szolidaritás semmi. A közösség semmi. Minden konyhába bekopogtunk. Vittük az eszmét. Akkor nem voltak restek az elvtársak. Az igazi elvtársak. Nem a félelvtársak. Ezek mind félelvtársak! Mit fél: negyed… A beteg anyámra zártam rá az ajtót, mert hívtak. Vagy első a párt, vagy nem első. Egy szájból nem lehet egyszerre hideget, meleget. Négy órát aludtam naponta. Ha! Mit négyet? Hármat. Ahova szólítottak, oda mentem. És csináltam. Bele a közepébe! Reggel hattól este nyolcig. Mit nyolcig? Kilencig, tízig. Éjjel olvastam. A nehéz klasszikusokat. Marx, Engels, Lenin. És Sztálin. Bizonyos mértékig… Mit bizonyos mértékig? Ki nyerte meg nekik a háborút? Próbáld meg a grúzok előtt szidni! Engem miért nem börtönöztek be? Például? Nem volt azért mindenki, mint a ma született bárány, ártatlan. Ma száz közül ötvenet, mit ötvenet, hetvenötöt le lehetne sittelni. Ha az eszméhez ragaszkodnánk, fehéren, feketén! Itt már mindenki azt pofázik, amit akar. Cipi-cupi, puszi-pacsi, csak senkit nem bántani! Hadd fossák le a vörös zászlót. Hadd irkálgassanak. Hadd uszítsák azt a maradék rendes prolit! Hatvanéves koromra, mit hatvan, ötvennyolc, kényszernyugdíj! Egy negyvenévesnek átpasszolva! Igazgató, persze, két diploma, mit kettő, három, de osztályöntudat semmi! Mi többet tudtunk, húszévesen… Az élet a legjobb iskola. Ezek…? Csavargó huligánok, jó dolgukban petőfizgetni, vonulgatni, s három napra viszik be őket, mit három, kettő, tessék-lássék, azt a kis kezelést egykettőre kiheverik, rinocéroszbőrűek, és már újra az utcán, és még hősök is, ők a hősök, mi meg le vagyunk szarva, a tulajdon családunk által részben, mert az asszonyt megtanítottam, nem úgy verik a cigányt, fogtok ti még cilinderben átsétálni a küszöb alatt, fogtok még rimánkodni, drága Jónás elvtárs, ez így tovább nem mehet, drága Jónás elvtárs, nyakig vagyunk a pácban, mit pácban, szarban… Az eszme nem tehet róla, hogy az a sok ganéj. Én már ötvenhatban is megmondtam. Mit ötvenhatban. Ötvenhétben… Eltoltuk, gyerekek. És tudjátok, hol toltuk el? Rögtön lőni kellett volna. Az első napon. Mit az első napon? Az első órában. Nem lődözni. Lőni! Meghalt volna egyből ezer ember. Mit ezer? Kétezer. De a többi élve marad. És építi szépen tovább. Az igazi szocializmust. Nem ezt az Amerikát. Puszi jobbra, puszi balra. Aztán majd megint kitör… Kolbein is egyetért. Résen kell lenni. A kis csapatnak… Mária utca kilenc. Egy kicsit kiesik, de az ügy szempontjából hasznos. A derék öreg Kolbein. A régi szép idők! Tartsunk össze. Akkor még volt a mozgalomban szépség, mit szépség? Romantika!!!

 

A masszív bőrzakós sóhajt egy horkanásszerűt, testét – új erőre kapva – a hátsó peron irányába továbbcsúsztatja. Eltökélt, módszeres. A leszállásig van még ideje. Addig is körbe-körbeforog, tipor a környezetén.

A melós tolatás közben elbizonytalanodik, ha nem röstellné, fordulna vissza. Talán mégis a másik ajtót kellett volna választania. Minden attól függ, hol áll meg majd a villamos. Van úgy, hogy a szerelvény még a megálló előtt fékez. Ahogy a vezető – pláne női vezető! – úri szeszélye tartja. Akkor az egész helyezkedés kárba veszett. S a levegő se több. Valami hülye fölhúzta az ablakokat.

– Egy kis levegőt, nem lehetne…? – Kérdésének nincs egyéni címzettje. De az elegáns, felékszerezett hölgy megijed, térde ugrik, mókusszerű szájmozgása élénkül. Már az ablakcsattanást is hallani véli.

– A huzat senkinek sem használ – mondja erőszakolt nyugalommal. De erre sem reagál rögtön senki. Csak a kövér öregasszony világosítja fel, némi habozás után, kellő fölénnyel.

– Ne féljen, aranyoskám. Az utasoknak erre nincs hatáskörük. Csak úgy csukogatni, nyitogatni. Jól néznénk ki. Az ablakok speciális kulcsra járnak.

A fehér hajú nő mohón bekapcsolódik, behajol Ladár arcába.

– Nem szabad a levegőtől óvakodni. A levegő az egyik őselem, tűz, víz, levegő, bűvös hármasság. A levegő, s ezt bővebben kifejtettem, a leghatásosabb gyógyszer, persze, kilencre belélegezve. Tessék hallgatni az idősebbre!

Ladár a valóságba visszaúszik, kábult. Sem a melóst, sem a bőrkabátost nem látta, látószögéből mostanra teljesen eltűntek. Fogalma sincs arról, hogy ő viszont számukra mégis létezett. Nem gondol arra, hogy miközben neki megszűnt a világ, ő a világnak nem szűnt meg. Ha gondolna rá, valószínűleg bosszantaná, személyi szabadsága sérelmének vélné, hogy tudta nélkül és a kölcsönösség halvány feltételezhetősége nélkül észlelték, értelmezték s önkényesen tán még el is játszogattak vele: pontosabban az ő ürügyén saját zavaraikkal. Ladár már csak az elegáns hölgy küszködő arcát látja. Az arcon a sértettség küszködik a diadallal. Kioktatta egy nyilvánvalóan ostobább, de az idősebb jogán, őt, a nyilvánvalóan fiatalabbat. A hölgy végül elmosolyodik, megbocsátón. Keze az arany nyakörvön matat, mintha tágítaná.

– Boldogok a lelki szegények – súgja Ladár felé, hirtelen, indokolatlan rokonszenvvel.

BOLDOGOK A LELKI SZEGÉNYEK,

ezt eltorzították, éppen az ellenkezőjére, asszonyom, prédikálnék róla, ha még húszéves lennék és nem harmincon túl, talán az életem felén is túl, borzasztó, hogy már ennyi, és még nem tettem semmit, az életcél belül van, igaz, de mások érdekében kívül is kell, hogy hasson. Nem szimpla köldöknézegetés. Petőfi ilyen korában már el is porladt, ez kabarétréfának is elcsépelt, mégis, az egész bagázs ezt zümmögi, dobálóznak Petőfivel. Nem az a pláne, hogy olyan fiatalon végezte, hanem az a pláne, hogy elég volt a műre az ifjúsága, meg tudta csinálni néhány év alatt, mi pedig semmit sem tudunk véghezvinni… De nem kell Petőfivel példálózni, a zseni az zseni, de tételezzük fel: Kerekes Mihály, egy átlagember a múlt századból, vagy a század elején akár, szántóvető vagy hivatalnok, semmi rendkívüli, harminchárom éves korára már jobbára visszatekintett, ki is röhögték volna, ha még mindig „készül”. Jézus harminchárom éves korára Krisztussá érett, fölvitte a keresztjét a hegy tetejére, és volt ereje a keresztre fel is mászni, mi még ezt se találtuk meg, a saját keresztet, keresgélünk, válogatunk, finnyásak vagyunk, nem elég nagy, nem elég különleges… De én vagyok a hibás, ezért, egyedül? Itt még a mártíromság is kulcsra van zárva, speciális kulcsra, mint a villamosablak. A statisztéria tanulékony és buzgó tagja, az lehetsz, a nagy ügyeknek álcázott luftballoneregetés szertartásain. Harminchárom! Dante és a sötét erdő. Én ezt a sötét erdőt születésemtől járom, és semmiféle jó élű fejszét a kezembe nem adtak… Minek is ébredtem fel? Messze még az a kurva temető, s csak marhaságokat beszélnek, „boldogok a lelki szegények”, asszonyom talpig aranyban, azok valóban boldogok, de valóban szegények is, csak a lelkük teli és kerek, „a lelkükben élő szegények”, a fordítás így pontos… De nem vagyok már húszéves, hogy alkalmi prédikátornak felcsapjak.

 

Ladár fáradt. Éjjel kettőig olvasott. Ladár az olvasást félig alva sem tudja abbahagyni. Azután meg a zene. Most csak legyint. A legyintés kétértelmű. Az elegáns hölgy meg is bánja, hogy közeledett. Sikkesen oldalt fordul: így enged utat a fehér hajú nőnek, aki a szívére szorított dossziékkal energikusan felugrik.

– Le kell szállnom – közli a fehérhajú; egy kicsit vár; talán valaki visszatartja. – Anyaggyűjtést folytatok. Az egész vonalon, tudományosan.

Csörtet kifelé.

– Ja! – súgja az elegáns hölgy a kövér öregasszonynak. – Szegény páriának nincs ki a négy kereke… most látom.

– Agyalágyult – fogalmaz az öregasszony kurtán. – Minek szépíteni?

Ladár a szinonimákat elmormolja. Hülye, bolond, őrült, tébolyodott, elmebeteg, süsü, dilis, dilinyós, félkegyelmű, lüke, lökött, ütődött, habókos… Mennyi fokozat. Mennyi árnyalat! Nincs ki a négy kereke. Több van neki egy kerékkel. A mínusz is baj, a plusz is baj. Csak a középszer az igazán biztonságos.

Felsír a villamossín, a vezető dühödt; sorozatban csap rá a csöngőre. A villamos majdnem megáll, azután csúszik tíz métert tovább. Nagyot zöttyen. Néhányan megtántorodnak, összeborulnak. Egy egészen apró, felháborodott sikoltás.

– Nem ő tehet róla – mondja a kövér öregasszony. – Gyakran járok erre. Felelőtlenül átmászkálnak.

Durva imperatívuszban hangzik. Mint egy obszcén felszólítás, káromkodás helyett. Mindenki, aki fönn van, megérti. A gyalogosok elképesztően könnyelműek.

– A közlekedési morál nálunk ijesztően alacsony – az elegáns hölgy, torkát köszörülve, megjegyzi –, külföldön, no már az igazi külföldön ilyesmi a legnagyobb zsúfoltságban is elképzelhetetlen. Ott egy álom közlekedni.

– Itt is az. Taxival – a kövér öregasszony a népi demokráciát tapintatosan, de határozottan megvédi. – Járjon taxival, aki kényes.

A támadás – így, logikai lóugrásban – igazságtalan. Az elegáns hölgy bólogat, lüktet mókusszerű szájmozgása. Aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók. Nincs mit csodálkozni. A fiatalembernek (ez Ladár) a legkisebb gondja is nagyobb, mint hogy lovagias védelmet nyújtson. Hiába hosszúak az ujjai, arisztokratikusan.

Ladár szórakozik. Az egyik eb, a másik kutya. Az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Ladár – tudtán kívül, talán csak fáradtságból most szintén sematikus.

– A középső ajtót is szíveskedjenek igénybe venni! – A vezető sürget, a „szíveskedjenek” hangulati értéke csúfolódó és goromba.

Mindenki föltolakodott. Az elnéptelenedett járdasziget mellett elhúz a kocsi. A megállóban csak a fehér hajú, szigorú szemöldökű nő marad. Az irányítóoszlopról másol, ceruzával, a felső dosszié kemény tetejére. A következő szerelvényt várja.

– Kérem, ha senki, akkor szerénységem! – A nyájas, kék szemű, derűsen kopaszodó férfi, egy kissé mórikálva, Ladár mellé telepszik. A másik oldalról csusszant ide, szinte észrevétlen.

– Nem akarnak leülni – mondja Ladárnak barátságosan. A lépcsőn meg lógnak. Nem helyes.

– Sőt – mondja Ladár, valahogy most egyre ingerültebb. Kollektíva elleni vétség, kifejezetten.

A derűs kék szemű a gúnyt nem veszi észre. Éppen rálát egy középmagas, csinosnak mondható, hosszú szőke hajú kislányra. A hosszú hajat színes gumi fogja össze a tarkón. A kislány törékenynek látszik, talán a feltűnően elkeskenyedő álla miatt. Nem illik rá a bő, hóbortos, fekete-szürke, szalagos flanelruha. A derűs, kék szemű férfi tekintete nem tolakvó; inkább apás, afféle „gazda szeme…” tekintet.

A kislány azonban – oldalról – Ladárt bámulja, szuggerálva, hunyorogva. A lüktető eret Ladár nyakán.

EZ A LÜKTETŐ ÉR

hogy végig tudnám puszizni, gyöngéden, be az ing alá, egészen, ő a pamlagon feküdne, és épp így besütne a napocska, én meg cirógatnám, és ő cirógatna engem, anyácska mondja, ez a legszebb a szerelemben, nem ám, amikor végbemegy minden, hanem a gyöngédség, ez egy olyan igazi gyöngéd fiú, ez nem az a típus, aki be se mutatkozik, és már dugni akar, én kérem, erre nem vagyok alany, te nem olyan neveltetést kaptál, vágd a szemükbe, anyácskának igaza van, várt lány várat kap, és még tizennyolc se múltam, ez még nem annyira öregség, minek rohanni, a bimbónak nem tesz jót, ha erőszakkal feszegetik, csupa züllött csaj, meg lehet őket nézni, az egész osztály egy nagy kupi. Csak tartsanak téged bambának, hosszú távon te győzöl, anyácska nagyon tudja mondani, anyácska rendkívül talpraesett, és egyáltalán nem olyan vén a harminchat éve mellett. Anyácska sajnos korán kezdte, mert az ő idős édesanyja, sajnos, nem óvta, sőt küldte az oltár elé… most aztán a levét egy életre ihatja, én nem akarom ilyen korán kezdeni, mert aztán a lejtőn nincs megállás. De hát a csendes andalgások, a hársak alatt, meg a platán… Egészen biztosan vannak még regényes szerelmek, mint a Love Story-ban, ha halál a vége, az se baj, csak mély legyen. Anyácska azt mondja, a Hiltonban meg a Fórumban van még angol keringő és hosszú ruha, csak a csóróknak lehet bedumálni, hogy egyedül a rángatózás meg a toprongy a módi, persze, mert ez olcsóbb, akármilyen környezet megteszi, akár egy pince is, a sötétben letapiznak, húzkodnak a klotyóra smárolni. Amelyik meg tisztességes, tanul, mint az állat. Vagy sportol, de baromira. Az meg azért nem ér rá romantikázni. Pedig a május meg a holdfény gyönyörű létező dolgok, még Ady is képes volt a tenger morajlását hallgatni és szagolgatni a pamlagon hagyott virágot, egy forradalmi Ady Endre! Nem derogált neki. Ahogy anyácska mondja. Az igazi férfiak gyengédek, persze, csak a méltó nőhöz. Hol az az igazi férfi, aki nem lusta egy kis extra szöveget is nyomni, nem a sóderdumát, hanem extrát, amibe benne van az érzelem és egy kis költészet… és képes várni, legalább három hétig. Anyácska szerint a fokozatosság nagyon fontos, és maga az út, az udvarlás, sokkal-sokkal szebb, mint a vége. Ami mindig ugyanaz az összefekvés. Egy kulturált partner ezt egyből csípi. Ez a srác hasonlít arra a színészre… na… hogy is hívják… Rimbaud-t szaval folyton, csak persze van köztük homokos, ez nem homokos, a hatodik érzékem, mert ilyen igenis van! – megsúgja. Ez egy hegedűs, valamelyik zenekarból. Akik kultúrmissziót teljesítenek, nem feledve a régi magyar motívumokat… Ilyen bágyadt szeptemberi nap lenne, Kosztolányi, szeptemberi áhítat és Petőfi. Látod, amottan már hó takará el a bérci tetőt, én a fotelben ülnék, és ő játszana a hegedűn, édesbús melódiát, és a szíve csordultig telne reménytelen szomorúsággal, és én akkor se szó, se beszéd, átölelném, a hegedű lehullana a porba, a szőnyegre, megvigasztalnám, te édes, egyetlen szerelmem, és átfogná a derekam, a mellemet is engedném elborítani apró, parázsos csókjával, és akkor megszédülne, és megszédülnék én is, ez ellen anyácskának se lehetne kifogása, és a csajok se röhögnének, hogy ziher totál szűz vagyok még… Nagyon rondák tudnak lenni. A srácok is sorba lelécelnek, persze, akikért nem kár, olyanok…

„Hja, cuci, a mai energiatakarékos világban…”

Azt hiszik, szellemesek… Állnék az ablaknál, és intenék neki, nem kell ahhoz keszkenő, csuklóból, lágyan, és másnap is eljönne, lehetne neki a finom lelki történéseket mesélni, nem kell ahhoz rögtön házasság, legyen szakma, lehetőleg diploma a kezében, én várok, mert ha egyszer már férjhez mentem, nem szeretnék elválni, már csak a gyerekek miatt sem, mert minimum négy gyerekünk lesz, egy belőle lehetőleg iker, és szépen fogunk élni, lehetőleg nem marakodva. Ha a drágám elfárad, leheverek a lábaihoz, lehetőleg medvebőr szőnyegre, lebontom a hajamat, ahogy Fritz Kahn tanácsolja, mert vannak dolgok, amik sose avulnak el, hiába fejlődik a társadalom. Csak már megtörténne! Csak már lenne egy ilyen fiú! Csak jönne már! Dalol a vérem, jössz-e már… Így tanulni se lehet, bár egy lánynak elég a közepes. Talán ha volna bennem kezdeményezőkészség. Több. De le nem szólíthatom mégse. A szememből kéne olvasnia. Ha egy kicsit oldalt fordulna és észrevenne. Talán Ő az. Talán sorsszerű, hogy a Dulónak éppen ma hozzák a tüzelőjét, és minket csendben hazazavart. Nekünk találkozni kellett… Ahol én alszom, az a te ágyad. József Attilába is megvolt, proletár ide, proletár oda, a vágy a gyengédségre. Megfőlök ebben a göncben. Nem is áll jól. Ide hát annyira nem akarok kiríni. Hogy egy fehéret vagy valami pasztellszínt felvegyek. Anyácska szerint a ruha az idomokat csábosan sejtesse. Anyácska szerint szándékosan elcsúfítjuk magunkat. De hát nem bírnám, ha még jobban körülröhögnének. Nem lehet a sorból annyira kilógni. Az ósdit én sem csípem. Hát az a zakó, nyakkendő, az is egy szégyen! Az volt szép, az a feszes fehér nadrág, lakk térdcsizma, egy daliás testőr és suhogó krinolin… Nézz már erre, könyörgök, huszonötig számolok, ha addig se nézel ide, hiába, a Zalka Máténál elválunk, szerelmem, bezzeg a gondnoknő, ez a felvágós, ez idebámul, juszt se veszem észre, juszt se köszönök neki, gondnok az Egészségházban, na és, másfél szobánál többre neki se futotta, és a földszinten ráadásul. Talán harminc is megvan, mégse vette el senki, mert hogy az ő igényei, ugyan kérem, savanyú a szőlő, anyácska megmondta. Tizennégy… tizenöt… Szép nő, a korához képest. Na, nyilván a kozmetika. És teli van menő rongyokkal. Nem rossz: lila meg barna. Gondnoknő, fuj, de szimpla! Orvos mellé, írnoknak. Négy órára. Én az irányt erre veszem. Karcsúsított fehér köpeny. Oda aztán előbb-utóbb betoppan. A férfiak a betegségben irtó gyámoltalanok. Forró homlokára hűvös tenyerem rátapasztom. Tizenkilenc… Csuklómra csókot lehel. Ez a hála csókja, de az áram, a bűvös áram tagjait elönti. Szerelmem, nézz már ide, ne csak az ablakon ki, te marha, centinként pusziznám a nyakadat, ó, ez az édes, édes lüktető ér… Huszonhárom… huszonnégy…

 

Ladár átnéz a derűs, kék szemű férfiú feje felett. A kislányról tudomása sincs, a rajongó tekintetből semmit meg nem érez. Számára az őzbarna kosztümös, lila blúzos nő az, aki a masszából egyre plasztikusabban kiválik. A barna-lila nő Ladártól egy kissé messze áll, beszorítva. Csak az arca és olykor-olykor a törzse látszik, mintha a dús aljnövényzetből nőne felfelé – deréktól lefelé a tömeg takarja. Ladár ébredés után részben ingerlékeny, részben lassan elpárló álomfoszlányok lebegtetik. A látvány megszólítja. A két szín együtt. Az arc szomorúsága. S ahogy áll, a barnalila nő. A beszorítottságban is külön, némi méltósággal s értő türelemmel, mégis.

Ő AZ

Ő az az áldott nagynéni! Éppen az a fajta. A szemüveget előkotorni, gyorsan. De törött a bal üveg… Félszemű Jumurdzsák, no nem… Pedig közelről kiderülne minden. Az apró foltok a bőrön. A tág pórusok. A feketés, tisztátalan gombostűfejek a száj zugaiban.

„A nőket nem nagyítóval kell szemlélni, Ala! – Apa hintázik a sarkán, a keze a zsebében. – Különben is, sötétben minden tehén fekete.”

Gyűlöletes. Szánalmas. Gyűlöletesen szánalmas. Sötétben szeretni. Behelyettesítve. Annál már az onánia is becsületesebb. Legalább a társ nincs megalázva. Ámbár ez is kérdés, hiszen a gondolat megképződik, a másikat megidézzük. Mindenképpen bedobjuk, a tudta nélkül a partiba, kedvünk szerint ezt-azt művelünk, sőt, műveltetünk vele… Ha a gondolat látszana! Egyre jobban zavar. Mert nem hogy a szó és a tett, de a gondolat és a szó se fedi egymást teljesen. Még ha őszinteségünkkel kérkedünk, akkor se. Nem tudom megvalósítani. Senki se tudja. Csak hamvába holt kísérletek. És egy-egy kivételes egybeesés. De a folyamatosságban lehetetlen. Csak a korrekció mértékében különbözünk. Ez a nő, ez a nagynéni-fajta, megértené ezt is. Eltűrné, hogy gyémántfúróval a koponyáját meglékeljem: szüntelenül szembesítsem tulajdon szavait a tulajdon gondolataival, mint magamnál, ugyanolyan kíméletlenül. Figyeljék meg – ha valakit is érdekelne, ha előadhatnám valahol is –, figyeljék meg, kérem, egy perc alatt micsoda belső hullámverés, hány és hány hullám, olykor egymást semlegesítő, és kinyitod a szád, és már csupa simaság, de ha véletlenül ki is csusszan valami a háborgásból, hát az már mennyire öbölbe határolt, mennyire megfogalmazott… S nem nagy dolgokban csupán. Egészen piti, vacak kis ügyekben. Hogy a leves moslék. Hogy poloskafészek az ablakkeret. Hogy bele tudnék rúgni egy-egy pöfeteg pofába. S helyette…?

„Talán egy kicsit sótlan.”

„Erre bizony ráfért a lemosás.”

„Pardon, pardon…”

Részben önvédelem. Részben kímélet. Fogcsikorgatva is kímélet.

„Viszketést kapok tőletek, anya, momentán, menjetek ki a szobából vagy én megyek ki, egyszerűen nem bírlak benneteket momentán elviselni.”

Helyette?

„Kiszellőztetem a fejem, sziasztok…” S a szemrehányó tekintet, még így is, cserébe!

„Fiacskám, mintha menekülnél tőlünk, hogy veszi ki magát, így minden ok nélkül, tizenegykor, éjjel?”

Bár zavar ez a szelídítés, de az áttétel nélküli közlés már elborzaszt. Kamaszkoromban és huszonévesen sportot űztem belőle. Még a művelődési házban is képes voltam a robbanásra. Amikor Krasznai sorba jelentgette fel az írókat a megyei pébén. Magnóra vette a válaszaikat, hogy megörökítse az utókornak… azzal az ürüggyel: Még dicsekedett is, így kell ezt, nem ám hagyni ezt a kis országot felforgató elemek kénye-kedvére, akinek ennyire rossz itt minden, a francba is, disszidáljon… Kitört belőlem. Csak két szót üvöltöttem, azt is munkaértekezleten:

„Te tetű… Te tetű… Te tetű…”

Alig úsztam meg a bíróságot. A becsületsértési pert. Csak Krasznai hiúságának köszönhettem, nem akarta szellőztetni a sértést még szélesebb körben. Kegyesen megelégedett azzal, hogy eltűnök a süllyesztőben. Ügynöknek. Ahol aztán gyakorolhattam, hogyan kell a színét folyamatosan a visszájára fordítani, ha meg akarok valahogy élni… Nem véletlen, hogy a gondolat láthatatlan. A megjelenítése egy az egyben életveszélyes. S bizonyos esetekben erkölcstelen is. Szegény kis ürgékre ezt-azt rázúdítani. A szellemi, testi nyomorukkal szembesíteni… Vagy éppen a saját torzulásunkra csillárt gyújtani. A gondolat látványát az ember nem bírja el. Ha majd – valami új, ezután kifejlődő szervvel – közvetlenül érzékelni tudjuk, nyilván megkapjuk hozzá az erőt is az elviselésre. Akkor már a szó is feleslegesül. Az már egy fejlettebb fok lesz. Miért rekedne meg a mostani „emberformánál” az evolúció? Nem logikus. A teremtésnek mindig is voltak tartalékai. Meglepetései, ha úgy tetszik. A „szellemember”, vagy mit tudom én, hogy lehet ezt előnevezni… Lényegi találkozások, át- meg átható vegyülések, persze az anyag is finomabb, nem ez a durva szőr-csont-izom-hús kollekció, a praktikusság szétparcellázott eszközeivel… Mi leszünk a jövő Neander-völgye. Az ő Neander-völgyi emberük. Óriási technikánk megmosolyognivalóan kezdetleges, gyilkos ösztöneink félelmetesen primitívek – majd az ő szemükben. Akkor kap igazi rangot a gondolat, ha valóban az lesz: önmagában, anyagi segédlet nélkül ható erő… Egyelőre ez scifi. Mint Vernénél egykor a Hold-utazás. Pedig az is elég fantasztikus, hogy az orrunk alatt keresztbe van a szánk. És két oldalt kajla fülünk a hallásra. Ez az egész képződmény, a test biológiai rendszere; maga egy fantasztikus regény, amit csak a megszokás írt át ilyen közérthetően realistára, a mindennapi megvalósulás lúgozta ki belőle a rácsodálkozás döbbenetét. Természetesre fakultak a csodák. Egyszer majd, egyszer…!!! Lüke Aladár, millió év, mi az neked…?! Addig is ez a küzdelem: korrigálni, már magát a gondolatot, nem csak a szót, s a szakadék máris kisebb… aztán ezek szerint cselekedni is… anyagivá váltani, mert ez az aktuális, ez az érvényes, az út jelenlegi szakaszán… De maradéktalanul? Ehhez szentek kellenek, vagy nagyon is ráérős, örök önmarcangoló megszállottak, a napi robotból némiképp szabad egzisztenciák, mindenesetre nem az átlagos nyugati lélek. Argilnak pedzettem… Argil értette:

„Én ilyenkor hallgatok. Ha nem jöhet ki, ami belülről kívánkozik. Ilyenkor egy betűt se húztok ki belőlem. Csak a szemem forog. Annyira konszentrálok, ne mondjak mást, ha az igazat nem. Csak néha irgalomból. De érdekből soha. Jarmilla püföli a hátam: hogy az a konok fekete fejem… A cselekvésben pedig akadályoz az ördög.”

Ó, Argil, az igazi kapcsolat a bátran megdézsmált jövő: ha meghódítunk a majdani, mégoly távoli általánosból egy darab most még rendkívülit. Ez az a nő, ez az a nagynéni-fajta, szomorú, de a potenciális örömtől föl-földerengő arcú, akivel csak ülnénk egymás mellett vagy futkosnánk kisded dolgaink után, amelyekbe azért akadna néha egy-egy fontos is – mindegy! Egy szót sem kellene szólnunk, mert ami közöttünk van, evidencia szintjén lenne jelen, nem gyalázhatna minket semmi kicsinyes félreértés, a gyanakvás az értelmét vesztené, a mérgező gyanakvás… Nem volna szükség a gyötrő gyémántfúróra, még arra sem! Megkínálnánk egymást egymásból, s világos lenne minden, te szép, lila-barna asszony, akit néven kellene nevezni végre, valami illő néven szólongatni, mert ez is mániám, a nevekben titok van, te nem lehetsz játékos Babett, unalmas Emma sem, nem hideg Hilda, és nem buja Barbara. Nem tiéd a túl direkt szimbolikájú Éva, és nincs benned semmi halvány, áldozati Mária. Nem vagy egzaltált Natali, józan Erzsi még kevésbé. Eszter lehetnél. De Eszter: az anya. Talán nincs is naptárneved. A Krisztinát elviselném. Krisztián és Krisztina. De én, mióta az eszemet tudom, Aladár vagyok, Ladár, legjobb esetben, a Krisztiánok nem ilyenek, vagy szenvelgőbbek, vagy aszkétábbak, de nem ilyenek, mint én… Azt hiszem, hogy önmagát bírálja, arra van az embernek elsősorban jogosítványa. Én adok neked, lila-barna nő, egy gyógyító nevet: Kamilla, Kamilla régen is, ma is, Kamilla, kortalan, időtlen megszólítás, magas is, mély is, egyszerre lány és anyóka, egyszerre rokon és idegen: Kamilla… Nem látom a tested. Mondd, miért olyan rohadtul fontos a test, Kamilla? A burok? Ez a porladó, sebezhető, könnyen foltosodó és deformálható hús? Miért vagyok olyan kicsinyes, hogy még a tested szépségét is követelném? Miért nem vagyok a többinél különb én sem?… Ha erre tekintene. Ha fölfigyelne, inthetnék. Fölajánlhatnám a helyem. Nem kunszt az ismerkedés. Csak a szót kell megtalálni. Ami egyenértékű a gondolattal. De ez a bökkenő, jó Hamlettel szólva. Amikor a gondolat megfogalmazhatatlanul elterebélyesedik, szaga, színe, tapintása van – és ebből csak „szövegre”, trivialitásra futja, vagy a banalitásra. Nyilván nem venne komolyan. Egy a tucatból, lézengő fiatalember, süket dumával. A tekintet ennél többet ér. A kedves tekintet.

„Ali, ti miért nem vagytok soha kedvesek? – anya közli, mint egy tudományos felfedezést. – Ha köszöntök, ha feleltek, ha kérdeztek, ha magyaráztok: soha semmi kedvesség. Lottyadt kézfogások. Nem azt mondom: goromba, de az egész generáció kedvesség nélkül. Savanyú, közönyös fapofával.”

Találó. Néha anya is betalál a tízesbe. Szeretnék kedves lenni. Ha az nem azonos a kétszínűséggel. A modorral. Az illemmel. A pokolba az illemmel. A kedvesség valami szívélyes túlcsordulás, belülről árad kifelé, nem pedig töltögetik, kistölcsérrel. Argil kedves volt. A lénye. A hangja. A szeme állása. A hajlongása. Te is kedves vagy, Kamilla. És légy egy kissé infantilis, de csak annyira, ami megóv attól, hogy magadat befejezett felnőttnek tekintsed. Aki mindent tud, és mindent jól tud ráadásul. Kamilla, rajtam kívül bármiben kételkedhetsz. De bennem, a szeretetemben, ne kételkedj soha. Ne légy féltékeny. Jarmilla a féltékenységével gyötörte Argilt. Nemcsak a szerelmi románcaira volt féltékeny, hanem egy egész fajra. „A” feketeségre. Argil széles, hadonászó kézmozdulatára, ahogy rajongva és meghitten a „földit” üdvözölte. A telefonokra, ahogy a torokhangok és gurgulázó nevetések sisteregnek.

„Szappannal mosná le rólam a feketeséget… Magyarosítani akar. A magyar néger!”

Apa anyára nem féltékeny, anya pedig ez ügyben sértően magabiztos. Nem azért, mert bízik, hanem mert tudja, hogy a „csalás” már objektíve lehetetlen. Én, ha szerelem lenne végre, talán átharapnám a torkodat, ha lenne okom rá, de az akkor már nem féltékenység, hanem egy árulás megtorlása…

„Ali, én mint anya, imádlak. De mint pedagógus – hidd el, egy nyolcéves gyerek néha következetesebb.”

Kamilla, mi sose jutnánk odáig, hogy üljünk egymással szemben, és kártyázgassunk… Kártyázni különben is csak gyerekindulattal érdemes. Ha az ember még dühöngeni és ujjongani tud. Belefelejtkezni a játékba. Egy kicsit vádaskodni. Egy kicsit kárörvendezni. Nem azért a nyavalyás pénzért, húszfilléres alapon póker, családi buli. De tönkreverni a társaságot, főképp apát, mert apát ez bosszantja, anyát nem érdemes, még kártyázni se érdemes vele, folyton figyel közben, nem a kártyát, engem figyel, gyönyörködik és szörnyülködik, „papizik a baba”, „bepisilt a baba”, szakasztott azzal a csecsemőkoromtól megrögzült arckifejezéssel.

„Egy jó hancúr minden filozófiánál többet ér” – apa biztat, de valójában nem bánná, ha herélt lennék, az osztálytársaimat is mind kiutálta, féltékeny volt rájuk, a dús hajukra, az izmaikra, a gátlástalan, mocskos dumájukra is féltékeny; a többi, a faggatózása, aggodalmaskodása csak sóder, így akarja a nyulat a bokorból kiugratni, sose tudnék neki részleteket elmesélni, az én sikereimen élvezkedne, csámcsogna rajta, terjesztené vagy irigykedne. Apa iszonyú pletykás, anyánál is pletykásabb.

„Ala, hát megemlítettem, mi rossz van abban…?”

Ha ez az érettség, nem akarok beérni. És nem akarok „kitapasztalni”, „várni”… Leszállnánk a villamosról, Kamilla, most, mindjárt… ha nem kéne ott lennem a temetőben időre. Ez a nő talán nem is magyar. És miből él? Hogy bírja a szürke melót? Hogy kerül erre a lehasznált, sivár vonalra? Van-e valakije? Talán gyereke is? Mindez nem számítana. Ha leszállhatnánk a villamosról. Együtt. Kézen fogva.

„Minden metamorfózist szenved. – Argil sír. Belebukott, már nem is tudom, hanyadik ügyébe. – De a jó és szép, barátom, gyakrabban változik, és idő előtt leggyakrabban. A metamorfózis a legkegyetlenebb dolog. És csak az örök, egyedül…”

Nem szeretném, ha velünk is megtörténne. Hogy meg- és átváltozunk, egymáshoz viszonyítva is, törvényszerűen. Te elváltozol tőlem, és én elváltozom tőled. De hiába. Naivitás. A folyót nem lehet megállítani. Közhely. Talán jobb is, ha mindezt megelőzzük: úgy válunk el, hogy sosem találkoztunk. S ki tudja? Kinyitja a száját, és a csalódás szörnyű traumája… Úgysem néz rám vissza. És még azt sem látom, ilyen messziről, milyen színű a szeme. Nem kék. Ez az egy bizonyos. A haja nem lóg a homlokába. És az az izé, ami hátraszorítja, valami ráf. Anya évekig így hordta a haját. Simán, hátra, valami ráffal. Szerettem azt a frizuráját. Azt a legjobban. Ledumálták róla, ódivatú, s negyvenen felül visszatetsző ez a hangsúlyozott, lányos nosztalgia. Most pudlikutyafeje van. S az az undorító lepkés hajháló! Öregedni nem úgy kell, hogy az ember elveszítse az eredeti egyéniségét, hanem úgy, hogy egyre bátrabban kifejezze. Ami nem azonos a vén bohóccal. Ez se könnyű. De hát mi a könnyű…? Az ágybavizelés. Ez az egész képzelgés egy nagy hülyeség. Lila-barna ideál! Egy bérszámfejtő vagy csoportvezető, lefogadom. Nem a foglalkozása, az semmit meg nem határoz, ő maga, a lénye olyan. Kiderülne. Vagy görbe a lába. Vagy vastag a bokája. Elefántláb: azt utálom a legjobban. Ráadásul vaksi. Másképp már régen észrevett volna. Odatolatni, megszólítani: komikus. És nem jó, még elgondolni sem jó a magyarázkodás pillanatait. Argil ezt így mondta:

„Soha ne menj oda, ahol zavarsz vagy zavarba jössz.”

A sérülékenyek méltósága. De akkor, Argil, nagyon kevés hely marad. Számodra. Számomra. Nagyon-nagyon kevés. Bye, bye, Kamilla. Sose utaztunk egy kocsiban…

 

A nő arca fordul, profilba. Így még fiatalabb. Ágaskodik, hogy a fogantyút mások keze felett elérje. A peron irányába néz, mintha keresne valakit, s meg is lelné a tömegben: egyre nyugtalanabb. Már csak kifelé figyel. Ladárról tudomása sincs, s valószínűleg nem is lesz soha. Valószínűleg – mert ez csak egy utazás, egyetlen alkalom, egyetlen vonal. Semmi sem bizonyos. Nem minden esetleges, ami annak látszik. De nem minden sorsszerű, ami dramatikus. A találkozások talányosak, s a válások olykor időlegesek.

A vezető – mintha őt is súlyok nyomnák – a mikrofonba elsóhajtja:

Ladár dacosan rántja tekintetét ismét a tájra. A hangulat faluszéli. Süppedt házak és parányi kertek a parányi udvarokban. Mintha régi fotó elevenedne, színesben. A munkásmozgalmi kiállításokon vannak ilyen képek. „A proletariátus nyomornegyedei a huszadik század harmincas éveiben.” Csak a fotókon emberek is álldogálnak, a munkáscsalád apraja-nagyja, soványan, görbén, dokumentáltan rongyosan. Itt azonban süt a nap, a kertecskék ápoltak, antenna a viskók tetején, és sehol egy élő… Csak a masszív, bőrkabátos férfiú üget – mint egyedüli leszálló – nyakába húzott fejjel egy kicsit előre, majd némi megtorpanás után ellenkező irányba. Talán fel sem száll senki. Mint egy rezervátum, minden olyan mozdulatlan, és békés is, ezáltal.

A derűs, kék szemű férfi Ladár mellett a zakóval harmonizáló, feszes csomójú nyakkendőjét tapogatja. A szőke hajú diáklányt az újabb átrendeződés már takarja. Így Ladár kifele fordított tenyere az, ami megelégedését kivívja – pontosabban a kifehéredett, eltokosodott vérhólyagok Ladár ujja tövében.

EZ A MI DOLGOS IFJÚSÁGUNK

nekem ne szidja senki. Igenis, ha van perspektíva, van lelkesedés! Nem hagyom őket szidni! Arra vettük az irányt, hogy a tartalékokat felfedezzük. A célkitűzés helyes. A kérdésfeltevésben van a hiba. Ez maximális nagyságrendű probléma! A termelés volumene százalékosan tizeneggyel emelhető optimálisan, nincs itt baj egy hangyányi. Az extenzív és intenzív oldal egyszerre fontosságú területén, ez a kor követelménye, és ki járjon élen a harcban, ha nem az ifjúságé a főszerep, aki természeténél fogva minden újra fogékonyabban áll hozzá a problémához. Lendület és kitartás, illetve a mindennapok forradalmisága, ez az, amit teljes világosságában kell megvilágítani, és nem kell a dolgokat sötét szemüvegen keresztül nézni, elvtársak, van ezekben a gyerekekben tartalék, kezdve a tervezéstől a kivitelig bezárólag, a teljes bizalmat beléjük lehet helyezni, akció keretében. A jól szervezett akció közösségteremtő erő, és igenis a munka frontján helytállni és egyéni példával járni az élen, van olyan forradalmi, mint az illegalitás, vagy teszem azt, egy rendszer megdöntése. Csak ezt kell megértetni velük, nem nagy szavakkal, csak így, például, mint ember az emberrel. A kor szintjén tudatosítani a következő lépések szükségszerűségét. Ebben az országban olyan ifibrigádok vannak, hogy na még! Nem a csöveseket kell általánosítani, nem a burzsoá eszméktől megfertőzött elenyésző hányadot, hanem a becsületesen helytálló többséget. Persze, ehhez, elvtársak, példát is kell mutatni! Mindez egy jubileum alkalmából különösen aktuális. Elmondható. Huszonöt éves a Növényolaj. Jelenlegi formájában, mindenesetre. Egy egész kis új gárdát kineveltünk… Egyszerűen, közvetlenül, nem ám papírról, az előregyártott szöveg már lejárt. Ezt már minden nyugati kis szenátor tudja. Közvetlenül, mintha a népből jönne! Ráadásul onnan is jön. Ezért nem kell huhogni. Lebecsülni az eredményeket. Bepiszkolni a saját fészkünkbe. Drága fiaim, és ti szép magyar lányok, asszonyok… még a nap is az őszt megcsúfoló módon ragyog ezen a nevezetes napon, amikor nekem jutott az a megtiszteltetés, trösztileg, hogy a vándorzászlóval többszörösen kitüntetett kollektíva minden tagját szeretettel és tisztelettel köszöntsem azon alkalomból, hogy ezelőtt huszonöt éve, mely alatt felnőtt egy egész generáció… mely alatt… Még ennél is egyszerűbben! Nem kell a keresetlen, őszinte szótól félni. Boldogság és büszkeség tölt el, amikor az ünneplő sokaság közepette… A fiatalokra kell alapozni! Elsősorban a fiatalokra! Személyes példamutatással. Szerencse, hogy a vezér elvitte a kocsit. Begyöpösödött ötvenesek. Azt hiszik, ha nincs a kocsi a seggük alatt, a tekintély is oda! Az az ócska Volga. Csak a benzint zabálja. S mindig lerobban, a kritikus pillanatban. A pilóta is torkig van vele. Egy bizonyos szinttől fölfelé már rájöttek, hogy nem Nyugat-majmolás a nyugati márka. Nekünk fel kell zárkóznunk, mármint a megjelenésben. Nem folyton az a halványkék ing, bordó nyakkendő… új stílus! Taxival még lassúbb is. Még átszállni sem kell, egyenes vonal. A személyes példa, igenis! Bele fogom szőni a beszédbe, a zajló mindennapi életet, a maga tarkaságában, ahol az elvtársak és elvtársnők is huszonnyolcassal utaznak. Teljesen spontán. Ez a jövő útja. A jövő zenéje. És nem szabad a konzervatív tendenciáknak engedni. Akkor nem lesz hézag az ifjúsággal, egy hangyányi! Az ő nyelvükön, az ő szívükkel! Én rájuk kimondottan büszke vagyok, más konzervatív gondolkozásokkal ellentétben, ezt nem kell hangsúlyozni, nem jól veszi ki magát, úgyis kiderül már az első mondatok után, a huszonöt év mintegy jelképes története, a fegyverbarátsággal mintegy ötvözve, erőltetés nélkül, spontán, „papír nélkül kockázatos”, jámbor drága Kittike elvtársnő, kockázatos, persze, de hol a haladás, ha soha senki semmi újat, másrészt aki szilárd elvi alapon áll, és ráadásul teli hittel, annak nincs félnivalója, elvtársak, új forma, régi tartalom, legalábbis lényegileg, jövőnk záloga az alkotó ifjúság, és a múlt mindaddig nem ismétlődhet

 

A nyájas, kék szemű férfi fényes, csaknem vadonatúj cipőjén egy foltot vesz észre. Nem tudja eldönteni, piszok az vagy gyári hiba. Zakóját kétoldalt lehúzkodja; kivillantja, elrendezi a halvány rózsaszínű mandzsettákat. Az after shave kesernyés illata Ladár orrát – nem kellemetlenül – megcsapja. A villamos már egy ablak és kapu nélküli, sárgásszürke tűzfal mellett halad. A tűzfal egyhangúságát az ottfelejtett, mésszel odafröccsentett felirat is hangsúlyozza:

– Éljen augusztus 20!!!

A mázoló buzgalmából háromszoros felkiáltójel inkább segélykiáltás, mint hozsanna.

Ladár földerül. Orrlyuka tágul, az after shave illatát befogadja.

AFTER SHAVE, ÉLJEN AUGUSZTUS HÚSZ,

szeptember huszonharmadikán. Miért ne volna aktuális? Csak kivárás kérdése minden. Röpke tizenegy hónap, és az lesz újra. A végtelennek tűnő szakaszoknak is eljön a vége. Az iskolaévek. Ficsor… Ficsor elégségessel csúszott át az érettségin. Ficsor semmit sem tudott, csak röhögni. És röhögtetni. De azt nagyon. Már akkor kopasz volt, csak a füle mellett meg a tarkóján lógott néhány bébipuhaságú hajszál, hosszan lebegve. Már az maga kabaré, ahogy Ficsor kinézett.

„Gyere, haver, ne lógasd füled-farkad. Ne légy majrés, játsszunk felvonulást.”

Május harmadikán! Papírrózsát tűztünk a mellünkre, s festettünk alá tojásnyi vércseppeket. Ficsor piros filctollal, vastagon felírta egy rajzlapra, Éljen május… és a sarokba zöld kisbetűkkel: harmadika. A rajzlapot rászögezte a fejes vonalzó tetejére. Így vonultunk a főutcán, délután négykor, végig. A kutya se lepődött meg, eleinte. Lusták elolvasni a táblák feliratát.

„Hülye kispolgárok, pedig ebben filozófia van! Hát nem lehet ezeket még meghökkenteni sem?!” – Ficsor kiáltozni kezdett, a kedve rám is átragadt. Hömpölygött, rohant, kirakatot bámult a jónép, mi meg ordítoztunk utcahosszat:

„Éljen május… harmadika!”

A mondat eleje határozott, konstruktív felszólítás, öblös megafonhang – a csattanó tárgyilagos lejtésű, normális, hétköznapi. Milyen fiatalok voltunk! Ott az utcán, ketten. Fiatalok és kergék. Nem hagytam, hogy Ficsor túltegyen rajtam.

„Éljen a megbonthatatlan… halkonzerv!”

„Éljen és virágozzék a nagy… dísztök Máli néni kertjében!”

„Munkásököl vasököl… pécsi kesztyű, ami köll!”

„Le a fegyverkezési hajszával… Dani bácsi, fel a gatyával!”

Nem jut eszembe a többi. Pedig milyen jó hecc volt. Némelyik szellemes, némelyik csak baromság persze. Aztán leültünk a főtéren a zebrára.

„Addig ülünk – közölte Ficsor, mert azért már volt egy kis csoportosulás –, amíg be nem tiltják az atomfegyvereket. Mind a két részről, természetesen.

Már-már komolyan vettük. Ez volt benne az igazán szívszorító. Ahogy ültünk, Ficsor haja, mint egy elfuserált glória lebegett a tavaszhoz képest hűvös szélben, nekem pedig fázott a fenekem, és viszketett kegyetlenül. Egy-két járgány kikerült, néhány gyalogos is, de egyre nagyobb lett a dugó, egyre fenyegetőbb a helyzet, piszok jampecok, huligánok, hippik… ezek voltak a legenyhébb jelzők, aszerint, hogy melyik évjárat szidott éppen. Ráadásul engem csaknem mindenki ismert, látásból, kisváros, az anyám a központi általános tanára, az apám a bankban a hitelcsoport főnöke… de akkor már ki kellett tartani, a rendőrök húztak fel a nem létező gallérunknál fogva; nem annyira az inkább jelképes verésre emlékszem, hanem a bánásmódra, közben arra az érthetetlen, illogikus módszerre, ahogy kérdeztek, és nem engedtek felelni, kuss, mondta mindenre az egyik, és válaszolt helyettem, a jegyzőkönyvbe mondta a szándékainkat.

„Kuss, ne zavarjatok mindent még jobban össze…”

Állítólag, apa szerint, ez volt a jóindulat, mert mi csak zagyválunk, zagyválunk, és amikor azt hisszük, a legjobbat beszéljük, akkor mondjuk ki saját magunkra a legterhelőbbet… És állítólag, anya szerint, egyedül a szülőknek, a szülők presztízsének köszönhetjük, hogy megúsztuk ennyivel, Ficsor is az én révemen szabadult, mert Ficsor mamája a téeszben „csak” kisállatgondozó, az apja lelécelt régen, szóval ők, az Ameli szülőpár járták ki, hogy minősítsék gyerekes csínytevésnek. Az iskola is kiverte a huppot, Bak Elemér vállalt végül értünk személyében garanciát. Éppen „enyhüléses” év volt, elsülhetett volna rosszabbul is. Anya így is belebetegedett, meg akart esketni, hogy Ficsorral többé nem közösködöm, én védtem Ficsort, körömszakadtáig védtem, anya sírt.

„Neked az anyádnál egy Ficsor is fontosabb!”

Éljen augusztus… a nyár utolsó hónapja! Bak Elemért meg fogom keresni. Ha még ott dekkol a suliban. Ficsor nincs már. Csak Ficsor Árpád féregirtó kisiparos létezik. Akinek az a legforróbb kívánsága, ha a világ dolgain töprenkedik, hogy legalább az ezredfordulóig föl ne fedezzék az abszolút hatásos, csótány elleni szert.

„Öregem, az nekem betenné a kaput végleg… Nekem a lakótelep biztos megélhetés, hosszú távon. Sőt, aranybánya. Igazán lelassulhatna a vegyipar.”

„Ficsor: Le a… csótányokkal!”

Már nem értette, vagy csak nagyon halványan. Figyelmeztetett. Propagandista, az nem jövő. A kisvállalkozásé a jövő. Persze, ahhoz meg kell komolyodni. Ő agyon is csapná a srácát, ha olyan balhékat engedne meg magának, mint mi, hatvannyolc-hatvankilencben… Igaz, az ő srácának otthon van az anyja, nem mászkál el a háztól bagóért, ráér a családi harmóniával törődni. Kinder, Küche, Kirche, egy nőnek ma is érvényes, ebből a hármasságból csak a templomot lehet hanyagolni, de a konyha és a gyerek hétszentség.

„Röhögj egyet már, Ficsor…!”

Majdnem megsértődött.

„Hooó… Az a Ficsor megszűnt. Akit mindenki csak kihasznált. A csörgősipkás udvari bolond.”

De hát… én is: mikor röhögtem utoljára? Csak úgy, abbahagyhatatlanul, oldalnyilallásig, mikor jött utoljára belőlem a nevetés, függetlenül attól, hogy van-e rá különleges okom? Röhögni Argil se tudott. Egyetlen perc után a nevetést is elszégyellte, kivéve, ha gyerekekkel játszott. Akkor megengedte magának lelkifurdalás nélkül a jókedvet. Argil az iróniát alig ismeri. Argil rögtön kétségbeesik. Argil ezen a villamoson már többször kiborult volna. Pozitív és negatív értelemben. Megpofozta volna azt a tetovált, vasalt inges, diplomatatáskás alakot, aki a csóró ellenőrkét kicikizte. Tuti, hogy beavatkozott volna a roskadt nénike és a pökhendi bácsi ügyébe. Azok is… hova lettek? Észre se vettem: mint a pára, fölszívódtak, és én észre se vettem! Annak a fiúcskának, akár a zsebe mélyéről is, de adott volna valami „örök emléket”. Ezzel az antipatikus kövér öregasszonnyal, itt szemben, már régen meghitten társalogna. Beleolvasott volna az őrült nő kéziratába. És így tovább. Nincs minden variáció kimerítve. Argil nem engedné a lila-barna Kamillát sem eltűnni, Argil odaférkőzne, és a biztos kudarc tudatában is megpróbálná, hogy szót értsen vele. De Argilnak nem kell Argil temetésére menni. Argil szabad. Most szabad csak igazán. Még nem lehet vele kapcsolatban múlt időben ejteni az igéket. Talán nem is kell, soha. Nekrosz az ő állapota. A test halála. Biológiai halál. Nem azonos a rettenetes thanatosz-szal. Az istenek alkonyával, a teljes elszakadottsággal. Erről sem beszélgettünk. S arról sem, hogy azért valahogy mégiscsak van az idő. Folyamatában. Kronosz. A végtelen folyamat. Egy szakasz, egy aión, számodra, Argil, véget ért. Egyetlen csomóba szaladt össze, megsűrűsödött, kairosz, mondja a görög, de nem volt elég türelmed végighallgatni, két óra után mintha parazsat dugtak volna a fenekedbe, sok hibád van, Argil, nem foglak holtodban elv nélkül eszményíteni… El sem búcsúztunk. S ha belegondolok, annyi mindent nem tisztáztunk, még azt sem tudom biztosan, utoljára összevesztünk-e, vagy csak a szokásos elrohanás, mert én aztán nem kíméltelek, sem szánalomból, sem tapintatból, én mindezek helyett szeretni próbáltalak… Azt talán el is mondtam neked, mi az érvényes szeretet, nem a philadelphia, a vérségi köteléken alapuló, az már nem, Krisztus után; és nem elég a philó sem, hogy mint ember az embert, némiképp kötelességből, szeretlek, én azt szerettem volna veled közölni, hogy altapó… egészedben ismerlek, átlátlak, együtt a jóval és a rosszal, próbálom látni lényed eredetét és torkolatát… Bevallom, mindez jobbára megrekedt a szándék fokán. De ebbe belenyugodni sosem akartam. Hogy a jéghegyből csak a csúcsát látjuk folyton. Fogalmazzunk közhelyben megint. Ezért faggattalak, talán kínoztalak is. Ugyanolyan törvényt szabva rád, mint magamra. Te a logikát megvetetted. Én csak keveselltem. A logika a pusztán tárgyi tudatban tükröződő gondolkodás. Ennél több a logosz, az okok világa. Megint a görög. Megint az oktatásnak tűnő közlések… Megint a kényszer, hogy rálássak az egészre.

„Barátom, te többet tudsz, de kevesebbet érzel. Amit érezni kéne, te azt is átfilozofálod.”

Közben majd behugyozom…! Hány óra? A zsebórámról letörött a nagymutató. Azt hiszem. Ha még egyáltalában létezik valahol az a zsebóra. S bármily emelkedettség, behugyozom, perceken belül, mégis…

 

Ladár a combját összeszorítja, az alsó lábszár enyhe ikszbe szalad. Az arca bamba; részben a gondolatai vonják ki belőle az értelmet, részben az erőlködés, hogy a biológiai ingert visszafordítsa. Ha az ember mélyre merül, nem figyel az arcára, meg sem igazítja. Ezért az „értelmes arc” csalóka. Gyakran nem jelent mást, csak felszínességet, gyanakvó éberséget. De ha a lila-barna nő tekintetét rávetné, véletlenül, végre, mégiscsak a bambaságot észlelné, és semmi sem vonzaná Ladárhoz. Ladár most hirtelen egyáltalán nem érdekes; az arab fiú az érdekes, aki vakító fehér vászonnadrágban és vakító fehér garbópulóverben üléstől ülésig cikázik. A vakítóan fehér garbón három gránát alakú folt, talán gyümölcs, talán olaj. A kezét a zsebéből egy pillanatra sem húzza ki, a két könyökével kormányoz; inkább szokásból, mint szemtelenségből durva. Hogy került elő, csak valószínűsíteni lehet. Lám, ezt az egyet mégiscsak kiköpte a csöndes Mázsa utca. Lök és tipor, de sem anyanyelvén, sem magyarul, sem gesztusaiban, sem mimikájában nem kér bocsánatot. Neki ez a természetes. Az after shave fanyar illatát legyőzi az arab émelyítően édes kölnije, a fűszeresen édes pacsuli.

A FŰSZERESEN ÉDES PACSULI

felkavarja a gyomromat, nemcsak behugyozok tüstént, de kidobom a taccsot is, az lesz a szép muri, senki se mossa le rólam, hogy piás vagyok, nem kellett volna kettőig olvasni, és akkor még magnózni hajnalig, „Schweitzer spielt Bach”, Prelúdium és Fúga, Schweitzer úgy muzsikált, hogy kifejezte vele a teljesített életét, nem az élet teljesítése helyett búgatta az orgonát. Ő a feladatát megtalálta. Ez a legnagyobb dolog, azt hiszem, ha rátalál az ember arra, ami egyedül rá vár, behelyettesíthetetlenül. Ha ez megvan, a többi szinte mellékes. A gáncsok, a megaláztatás, a mellőzöttség, az értetlenség. A férfi elviseli. Csak azt nem viseli el, ha mint a feszített íj, évekig remeg fölhúzva, de még a céltáblát se tették elé. Abba pimpósodik bele, hogy mindenhez ért egy kicsikét: gitárt penget, szobrot mintáz, egy-egy versfélében két jó sora van, a prímszámok rejtélyén töpreng, meditál szüntelen – de semmiben sem kiemelkedő, semmiben sem „Schweitzer”. Csak a szándékaiban. Ez a legrohadtabb. Megkapni a vágyat, hogy leprásokat ápoljunk – és a lepratelepet soha meg nem kapni hozzá. S ha véletlenül, kegyelemből rábukkanunk valami effélére mégis, hol az eszköz, hol a konkrét tudás, amivel az ember aztán valóban használhat? Lepratelepen siránkozva és egészségesen őgyelegni, képletesen is szégyenletes, akkor talán jobb soha meg nem találni. Argilnak nem kellett keresnie: születésében megkapta, a szenvedéses Afrikát kapta meg, és a nyomorult, mire ment vele? A betegség kényszerűen megfutamította, de ezt sohasem ismerte be, nem nézett szembe a ténnyel, hogy a kalciumhiány az csonttörés, az izomgörcs az mozgásképtelenség, a láz az önkívület, az infúzió az odakötöttség, és a diagnózis: a korai halál maga.

„Itt kell legyőzni a halált – ha csak egy kicsit is jobban volt, reménykedett, a térdét ütögette, mint elkopott tamtamdobot. – Itt a földön, barátom… Az akarat! Akarom. Akinek van dolga, az legyőzi! Egy-két év, és megbirkózom vele. Csak nem feladni. Csak nem jajgatni. Ha észreveszed a halált, nagyapám apja mondta, a halál is észrevesz téged.”

„Argil, hiába a bújócska. Aki szalad, azt utolérik. Állj elé, nyitott szemmel. És úgy forgolódj, hogy sem a napot, sem az órát nem tudhatod.”

De az évet tudhatta. Nekem se mondta meg, körülbelül mikor. Körülbelül meddig. Jarmilla szolidaritást vállalt, ő se beszélt róla világosan. Argil betegsége, mint egy kellemetlen, mindig rosszkor érkező „reumatikus fájdalom” a külvilág tudatában egy kissé elkenve létezett. Ehhez baromi erő kellett, persze, fizikai erő is. A fehér ember már hatszor fölfordult volna, már hatszor meggyilkolta volna a depresszió. De Argil harminckilenc fokos lázzal még „intézkedett”. Sántán, bicegve, de szaladt az „ügyeiben”.

„Ha fél óráig nem fáj valamim – mosolygott, és semmi póz nem volt ebben – , mintha nem is én lennék. Barátom, meg lehet a fájdalmat szokni. Eltört a bal csuklóm. Éppen.”

Amíg a saját baját következetesen bagatellizálta, a mások nyomorúságát néha eltúlozta. Ó, ha az akarat már önmagában hatóerő lenne! Akkor Argil megváltotta volna a népét. De neki így kellett meghalnia, nem akinek nevét harci krónikák századokig őrzik, nem íróként, aki legalább a híradást és az S.O.S. jeleket levéste, nem a gazdaságban funkcionáló lángelmeként, aki teremt az övéinek kenyeret és vizet… és orvosként sem, aki éjt nappallá téve gyógyíthatja a szegények elvakart fekélyeit.

„Engem tövestül kiszakított az ördög – ritka csüggedt pillanata volt, a mentő szedte össze az utcán, s ugyanabba a kórházba vitték, ahova éppen látogatóba indult egy frissen operált guineai csecsemőhöz. – Kiszakított az ördög, s elbánt velem, idegen földön. Barátom, örülj az egészségnek, minden nap dobj füvet a tűzre, vagy gyújtsál gyertyát.”

Argil, te tudtál volna velem örülni. Te nem hagytál volna el az örömben sem. Az úgynevezett boldogságban. Mert silány barátság az, amelyik a bajban kitartó csupán. Könnyebb az együttérzés, ha a másik szerencsétlenebb. Az önkéntelen önzés is belejátszik: hogy ehhez képest én… nekem… És a saját „jóságunk” tudata, lám, mi aztán a másikat, mint annyian, nem hagytuk cserben… csak úgy potyognak az önmagunk által adományozott jutalomfillérek a lelki perselyünkbe! Látványosan javul az egyébként gyalázatos erkölcsi közérzet, én ezt tudom, Argil, mert én hazudni magamnak se szeretek, és oly tökéletlen barát voltam, hogy nem voltam képes gyermeki üdvrivalgásaidat mindig hasonlóval viszonozni. Fellobbanó örömeidben nem követtelek; mentségem, hogy nem éreztem azokat reálisnak soha, de súlyosbító körülmény, hogy néha irigyeltelek, mi a frásznak örülsz úgy, betegen és feketén, amikor én itt roskadok lelombozódva, bár egészségesen és fehéren? Egészségesen, igen. És tele nyugtalansággal. A megkülönböztető tehetség – az egyirányú, éles tehetség minden jele nélkül. Megváltóképzetekkel, tanítványok és tanítás nélkül, aki nevetséges bohócként föl-fölkínálkozik, ugyan feszítsék már keresztre, szíveskedjenek, de félrelökik folyton, le a Golgotáról; még jobb latornak se kell… Te ráfoghattál mindent a betegségre – tehetetlenséget, szélmalomharcot, az idegesítően látszat nélküli „intézkedéseidet”, a megvalósíthatatlan terveidet… De én, Argil?! Mindjárt elhányom magam. Én kit és mit okoljak? Persze, hogy ott vannak a betonfejűek. Előttem. Szorosan. De ha kinyírnánk őket, az egész nemzedéket, szőröstül-bőröstül, az önmagában mit segítene rajtam? Te ilyet nem is sugalltál soha. Ilyen piti lázadást. Mindjárt elhányom magam. És bepisálok. Mégiscsak ki kéne egy ablakot nyittatni, de nem bírom a fontoskodást egy csukott ablak ügyében, s körülbelül ez a maximum, ami a hatásköröm, szerencse ez az áldott fizikum, az a kis szédülés a harmadiktól fölfelé a párkányon nem számít, le kell küzdeni. Majd a tenyerem is hozzákérgesedik. Még mindig szebb, mint a nyomdában volt. Tulajdonképpen eszményi lenne, ha úgy pucolnám jó pénzért az ablakokat, aránylag szabadon, hogy nem jutna közbe folyton az eszembe, hogy nekem valami egészen más dolgom van… s csak csápolok körbe-körbe, mint a hülye, bekötött szemmel, hogy azt a valami egészen más dolgot megkaparintsam. Hát nem idióta az (újabb szinonimák: buggyant, hibbant, félnótás, hangyás), aki olyasmit keres, amiről nem tudja, voltaképpen mi az, nem tudja, hol van, csak azt az egyetlenegyet tudja, de azt aztán mániákus biztonsággal, hogy neki muszáj keresni? Mi ejtett rabságba? Rögeszme vagy sugallat?… Nem szabad hánynom. Máskor nem virrasztok hajnalig. Mozart: Rekviem. Liszt: Rekviem. Egyik se illik Argilhoz. Argil nincs a zenében. Pontosabban: nem az ünnepélyes zenében van. Argil az életet végig ünnepként élte, a hétköznapokat is, a maga szertartását evésnek, ivásnak is megadta.

„Amit neked kotyvasztok, abba belekotyvasztom a lelkem is. Váljék vérré benned!”

Különös, fanyar zamatú húsok. Még a teflon-sütőt is magával hozta, mint a teniszütőt, könnyedén, elegánsan lóbálva.

„Jöttem a Nagy Fehér Embert megetetni.”

Nem. Nem foglak szentté avatni. Holtodban sem. Néha őrülten a terhemre voltál. Ha rád tört a beszélhetnék, nem érdekelt, hány az óra. Éjjel fél háromkor, a gondnokot felzavarva, némi botránnyal, de bejutottál a kapun. Kicsöngettél az ágyamból. Hányszor, de hányszor.

„Bolond vagy, koma? Éjjel fél három.”

„Nem vettem észre – csodálkoztál, letelepedtél: – Meditálgattam. Bolyongtam. Telihold van. Ha nem is látni a felhőktől. Telihold! Barátom… mintha hívtál volna.”

„Aludtam. Mint a bunda.”

„Akkor az álmodban!” – bólogattál, és én szerettelek volna megrázni, egyáltalán, hallatlanul irritált a himbálózásod, a jókedvű nyerítésed, a fölhúzódó vastag hús az ajkadon, a sötétrózsaszín fogíny… Ilyenkor idegen voltál, s bizony, találkozásainkhoz hozzátartozott a „heves eszmecsere”, az emelt hang, olykor-olykor egy-egy szenvedélyes szidalom, a szomszédok méltán gondolhatták, hogy valami komoly balhé…

„Te csak beállítasz. Én nappal melózom. Ha nem alszom hat órát, kong a fejem, csöng a fülem, szédülök. Úgy is az lesz a vége, hogy ott kötök ki, az aszfalton.”

„Nem – konokul, nyugodtan közölted. – Te nem. Te nem fogsz meghalni. Azt én megérezném. Mint a teliholdat. Csak egy kicsit maradok. Ha letelik az egy óra, szóljál. De biztosan érdekelni fog, holnap jön a Főnök Magyarországra, audenszián fogad, és bizonyos afrikai körök értesülése szerint fel kívánja használni a tervezetemet, ami összefüggésben rendez bizonyos kérdéseket, nemcsak a partikuláris érdekeket figyelembe véve, és egyúttal az emigrászió helyzetéről is képet adok, Londonból hoztam bizonyos értesüléseket…”

A maradék konyakomat – üvegből – megittad. A fél karod egy csíkos sállal fölkötve. Törés, ficam? Csak a válladat vonogattad.

„Miért nem akkor jöttél, amikor megbeszéltük? Ott ültem a téren, mint kakas a rácson, vártalak.”

Mély bűntudattal kérted a bocsánatomat.

„Akartam. Hidd el, barátom. De akadályoztatva voltam.”

Azt meg se kellett kérdeznem, ki által, mi által. A telihold, az ördög, egy sürgős rohannivaló vagy egy súlyos roham.

„Nekem is lehet rád, Argil, néha, szükségem. És akkor eltűnsz. Nem gondolod, hogy ez így egy kissé egyoldalú?”

„Én tudok rólad mindent, mindig. Akár hiszed, akár nem.Léteznek magnetikus kapcsolatok. Hatezer kilométerre van az anyám, de tegnap este is vele voltam. Alig egy hete beszéltem nagyapám apjával. Ült az ágyam szélén, és egészen biztatóan nyilatkozott…”

„Te összekevered a valóságot az álmaiddal.”

„Nagyon erősen kell álmodni, barátom. Én olyan erősen képzelek végig valamit, olyan részletesen, hogy a végén, nekem, mintha megtörtént volna, pontosan olyan…”

„Neked. De akiket be méltóztattál szervezni az álmaidba, azoknak nem. Azok maradnak egy helyben, a szarban, ugyanúgy.”

„Hátha rajtuk is változtat. Ha elég erős az agyamban a kép. Ha nem is tudnak róla, rögtön. Érezned kell, barátom. Ha szédülsz, érezned kell, hogy Argil megtart téged. Argil Drallának sok barátja van. De te vagy az egyetlen lelki rokonom, itt a földön…”

Ezek a géemkás haverok megbízhatóak. Még sose ráztak át, se a gubával, se a munkával, se a közös programokkal. Üzletemberek. Mérget lehet venni a szavukra. Mégsem bízok rájuk semmit, ami belőlem lényeges. S nekik se jut eszükbe, hogy panaszládának használjanak. Egy-két pókerparti, egy-két üveg jó bor, a gazdasági helyzet, a politikai helyzet, a családi helyzet, de csak úgy, szőrmentin, „nagy általánosságban” minden. Meglehetősen pihentető. És meglehetősen felesleges. Ami igaz, az igaz. Argil, veled nem volt soha unalmas. Argil, téged érdekeltelek. Nem csak te beszéltél, nem igaz; tudtál meghallgatni is, akár fél napon át, a szemeddel hallgattál meg, és megkönnyebbedtem valahogy, mire már rohantál tovább. Mintha leloptad volna a zsákot a hátamról, titokban. S nem voltál az ígéreteidben sem teljesen link, nem… ha pontosan betartottad a megbeszélt időt, már az ajtóban büszkén mutattad az órádat (gyönyörű órád volt, Seiko):

„Sikerült… már öt perce ácsorgok, hogy pontra belépjek!”

Gyanítom, erre treníroztál egész délután. Hogy az idő ki ne fogjon rajtad. Ez aztán föl is emésztette az energiáidat. Kifárasztott ez a mindenki más számára természetes apróság: a ketyegő órához igazítani a tetteidet. Ültél a heverő lábánál, és hallgattál engem, gyanítom, lázasan. Hallgattad az eszmefuttatásaimat, a lázongásomat, a tervetlen terveimet, és nem hallgatod soha többé. Ha csak így nem, hogy belül fortyog az egész, de azért fogalmazok, ez az én fényűzésem, a ki nem mondott dolgok keretes, veretes megfogalmazása, ahogy a szóhoz a gondolat egyre közelít, ellenőrzés alá vonom a csavargó tekergőt; ha van egy láthatatlan magnó, amely rögzíti a gondolatot is, visszajátszáskor ne kelljen majd annyira röstelkedni, esetleg találgatni: mit jelent ez a kusza borzalom, mit jelent ez a zagyva töredék? Mit akartam kifejezni vele? Igen, kívül-belül szerkeszteni kell, az is minőség, hogyan gondolom, amit gondolok… Te, Argil, mit sem törődtél a fegyelemmel. Lám, kezdem megszokni a múlt időt. Tudtad átkozni, még a saját fajtádat is. Tomboltál, verted a padlóhoz a sapkádat.

„Engem okolnak. Jaj, Istenem. Hát nem bírtam keresztülvinni. Hiába, szavamat adtam. Szélhámos dolog, a sógorom a minisztériumban otthon, azt írta, bentrekedtek a fiúk, be fogják őket börtönözni, hát Londonban se tudtak segíteni, a diplomászia egy szörnyű csavarosság, hova utazzak, kihez? Írok megint a pápának, a pápa rendes ember… Hát én szélhámos vagyok? Menni inkább Jarmillával, venni egy vadkertet, tartani egy vadkutyát, menni vadászni vagy terelni az állatokat, én még ejtettem tigrist, és most forog körülöttem az ördög, csak forog-forog…”

Percenként futott a klotyóra, percenként mosta a kezét. Soha nem tudtam kiigazodni Argil ügyeiben. Ma sem tudom, mi volt a fantázia és mi a realitás bennük. Fogalmam sincs, hol és miféle fiúk, miféle szövevénybe keveredtek, hogyan avatkozhatott bele Argil, és mit vártak tőle egyáltalán? Nem a gyarmatosítást, újra, ez az egy biztos. De az határozottan bosszantott, hogy csak úgy röpködhet, ide-oda. Londontól Párizsig. Irigyeltem az útlevelét. És a nyelvtudását. Ez a fekete fickó világfi. Akkor jut dollárhoz, amikor akar. Csak táviratozik a tisztelt, kiterjedten szaporodó famíliának. Én pedig egy gyöpbe ragadt, helyhez kötött kis magyar vagyok, legfeljebb forinttal. Oroszul gagyogok, spanyolul, németül dadogok. Elmehetek mindezzel a búsba. De nem Indiába. Valahol olvastam, hol, csak azt ne kérjék számon, annyi mindent összeolvasok, aztán a lelőhelyet elfelejtem, olvastam, hogy az indus vendéglátó a vendégtől, miután minden jóval ellátta, így búcsúzott, őszinte szomorúsággal: sajnálom, hogy minden igyekezetem ellenére sem tudtam önt megszeretni… Így kéne élni, ilyen egységben. Japán nem vonz. A virágos mosolytakaró. A személyesség nélküli általános szívélyesség, nem, nem érvényes.

„A ti generációtok nem kedves!”

Hát inkább akkor – örök vigyorba merevült hazugsággal – ne is legyen. De fapofa se. Ezt el fogom mondani anyának. Fapofa se kell, hüllőtekintet se kell, lagymatag, csak az ujjak hegyére korlátozott kézfogás se… Akkor inkább a nyers indulat, bármily kényelmetlen, kellemetlen… de ne legyen a bent és a kint között orcapirító distancia… S ha mégis, fékezzük egy csöppecskét, hát ne érdekből, hanem szánalomból… mintha nemrég gondoltam volna erre… ezekre… itt… nemrég… mégsem ismétlés. Medermélyítés, szélesítés. Figyeled, Argil? Most segíts, hogy be ne vizeljek. Egy ilyen triviális dologban segíts. Argil, egykomám… és múljon el ez a hülye émelygés, tűnjön el ez a ronda arab, ó, Argil, ez nem a te nyugtalanságod, nem a te mozgékonyságod, Argil, az ég bocsássa meg, de ez nem a szenvedés népe, ezek szenvedtetők, ez a borzalmas küldetésük, hogy a kés pengéje kinyíljon már a zsebükben… Ez nem faji előítélet, csak megállapítás, ami enged kivételt, de tömegükben irgalmatlanul igaz. Argil, ezek a kést, a viszályt szeretik, te gyűlölted, Argil; ennek az arabnak émelyítő szaga van, elkenő szaga… Argil, intézkedj. Nem vagyok jól, és ez a villamos döcög, talán sose érünk a végállomásra, és ez a megálló a többinél is hosszabb, keservesebb, ilyen hosszú megálló talán nincs is, hát sose lesz vége…?

 

A felékszerezett hölgy – ahogy az arab a cipőjével az ő cipőjét megsúrolja, kecses ívben mindkét lábát oldalra hajtja. Mókusszerű szájmozgása már szinte hallható, tekintetével a nyájasan kopaszodó, kék szemű férfi védelmét keresi.

– Nem olyan fekete az ördög – mondja a nyájas kékszemű, halkan –, ők is csak emberek…

– Teli van velük az ország. – A hölgy inkább formálja a szót, semmint suttogja. – Ezeket etetni, erre telik!

– Megtérül – a kékszemű cáfolhatatlanul közli. – Tessék elhinni, a népgazdaságnak ez valahol megtérül.

Az ékszeres hölgy fölrántja a szemöldökét. Nem vitatkozik. Táskáját mindenesetre a hóna alá szorítja, a nyakörvet – mintha önmagát fojtogatná – védi az ujjaival. Ebben a kényelmetlen pózban marad egy darabig. A kövér öregasszony szundít. Ladár vizelési ingere fokozatosan megnyugszik. A tompa nyomás már elviselhetőbb. A gyomra lecsillapszik; valahonnan szellő szalad át, egy ablakot talán mégiscsak kinyitottak. A villamos, mintha vonat lenne, egy új városba ér. Centrum. Centrum Áruház. Aranykerék Étterem. Zöld házak piros ábrákkal, dagadt, félkör alakú erkélyek. Nyüzsgés. Kocsik, buszok. Általános élénkülés.

átszállóhely. A kövér öregasszony felriad.

– Épp a fele út… Már aki a temetőbe tart. Annak épp a fele! – A környezetét gyorsan informálja.

Nagy a gomolygás. Préselődnek a testek. A lila-barna nő a peronra kicsusszan, s Ladár legközelebb már csak a tilosban, a járdasziget és a járda közötti kocsiúton pillantja meg. Hiányos üvegű szemüvegét kapkodva az orrára biggyeszti, hogy legalább utánanézzen. Szép, sudár alak. Nincs elefántlába.

A szőke diáklány – már lentről – „pá-pá”-t int, remény nélkül, hogy legalább a „kalandot” befejezze. Ladár föl sem fogja, hogy a búcsúintés neki szól. A szerelvény mozog már. Ladár megemelkedik, hogy messzebbre lásson. Legalább a nő hátát, mielőtt a tömeg benyeli. De erre is késő.

– Úgyis leszáll. Nemsokára, nyilván! – A fekete ruhás, idős asszony élelmes fürgeséggel Ladár mögé csúszik, egy parányit lök rajta, s már ott is ül a helyén. Ladár kihúzódik az ülések közül, a csorba szemüveget lekapja a szeméről, visszadugja a zsebébe. Álldogál. Így a hólyagjának is kényelmesebb, a tolakodás mégis bosszantja. A fekete ruhás idős asszony „berendezkedik”. Fonott kosárban palánták, egy reklámtasakban miniásó, minikapa és egy füles műanyag flakon üresen. Vastag nejlonzsákocskában két kiló virágföld.

– Pardon – mondja az ékszeres hölgynek, és a zsákocskát erélyes mozdulattal a lába alá benyomja. A szerszámos tasakot a nyájas, kék szemű férfi két nadrágszára közé tuszkolja.

– A palántákra kegyed vigyáz… Nem szennyez, patyolattiszta! – A palánták a kövér öregasszonynak jutnak.

Az elegáns, ékszerezett hölgy kényszeredetten biccent. A nyájas férfiú készséges:

– Ugyan kérem… Emberi kötelesség!

A kövér nő a sarokban bólogat. A harisnyáját félti, összehúzódik. Az arab odébbcikázik, enyhítésül.

A felékszerezett és a feketeruhás körülbelül egykorúak. De a kor önmagában keveset számít. Ordító a kettejük különbsége. De Ladár ezt az elhanyagolt, barna bokacipős, fáslis lábú feketeruhásat se szánja. Viszont élénkek, húsosak

A PALÁNTÁK.

Mi lenne, ha levizelném a virágait? A növénynek jót tesz. Erőszakos banya. Az erőszakos banyákat nem szeretem. Azt hiszik, ez a kegyelet, folyton a temetőbe kimászni, a csontokat becézni, van ebben valami állati primitív, s akkor még nem restellik a csontot az élővel azonosítani, „kimegyek Ferihez a temetőbe”, még csak nem is pontosítva, Feri sírjához, nem, nem, Ferihez egyenesen, és nem borzasztja, hogyha az netán valóban a Feri, akkor szegény Feri fekszik egy koporsóban, kukacok nyüzsögnek rajta, benne, és szegény Feri meg se tud moccanni, ha a Feri ott van, akkor ez egy horror, a legkegyetlenebb fantázia által kitermelt rémregény, amibe elsősorban a szerető hozzátartozónak kéne beleőrülnie, szabályosan beleőrülnie, hogy az a másik, az imádott Feri, a pótolhatatlan férj, a példás apa ott rohad, mi meg felülről szólongatjuk a virágillatos világból, és nem tudunk még annyit sem segíteni rajta, hogy legalább oldalt fordítsuk a koporsóban, legalább a szemüregéből kisöpörjük a férgeket… Illúzió, önnyugtatás, nem más… nem a halált, a halál tükörképét győzik csak le, Argil… Ezek mint egy az egyben lakásváltozást könyvelik el: Feri kiköltözött a temetőbe, Istenkém, egy kicsit szűkös, egy kicsit kiesik, de mégiscsak tapintható hajlék, és a hangsúly a tapinthatón van, az ápolhatón, öntözhetőn… Ha én Feri volnék, kitörne a nyavalya, hogy a rég hanyagolt, levedlett hüvelyemmel társalognak, a semmit tűzködik körbe virággal, miközben én – ami a Feriből érvényesen maradt – mindenhol vagyok, csak ott nem, ahol a szórt csontom éppen. Nem kell ehhez misztika, feltétlenül. A materialista is megértheti, akkor is, ha csak annyit fog fel, hogy az ember tetteiben, szavaiban, a hagyott emlékekben él tovább. Ez nem világnézet kérdése kizárólag, hanem a szellemi intelligenciáé. De az özvegy mohón captat a Ferijéhez. Visz neki ezt-azt, a kőre csecsebecsét. Nem sokkal különbözik a régi egyiptomiaktól. Pedig milyen sokat tudtak, a régi egyiptomiak! Szilárdan hitték a folytatást. Csak éppen azt nem tudták, hogy a folytatás nem valami zökkenőmentes, pusztán egy lépcsővel feljebb helyezett azonosság, hanem olyan „másság”, ahol étel, ital, eszköz, állat, szolga vajmi felesleges… Tulajdonképpen nincs ez ma sem másként. Tombol a sírkultusz. Miért nem lehet ezt megmagyarázni? Értelmesen?

„Szóval, Ali, ki se jössz majd hozzánk… Ott áll majd a sírunk, teli gyommal, letaposva. Ferdén roskad a kereszt. Halottak napján sehol egy árva gyertya…” Anya sápadt, belelendül.

„Már megint dramatizálsz! Ha muszáj, rendbehozatom. De nem ott foglak siratni benneteket. Ha azt siratásnak nevezzük.”

„Meg sem siratsz? És ezt így belemondod a pofánkba? – Apa ordít, az ajtót nyitja, a jelenet rémes. – Mars ki… hálátlan dög, ki a házamból…!”

„Semmit, de semmit nem értetek… Nem siratni kell a holtakat, hanem részben elengedni őket, részben utánuk küldeni… ami fontos nekik. A jót nagy erővel felidézni. Kísérni, de nem beléjük kapaszkodni… Ezt ne nevezzétek, leegyszerűsítve, siratásnak!”

„Hideg a szíved, fiam. Ahol nem szabadna, ott is az agyadat használod… Infantilis erőlködés.”

„Koravén…! Koravén teóriák. Nekünk ez magas… Apa megy ki végül a szobából, az ajtót bevágja. – Az elbutult középréteg a te magvas fejtegetéseidet nem képes követni. Persze, az más kérdés, hogy akarja-e egyáltalán…”

„Ali, Ali. Mire jó? A szülőket így gyötörni, feleslegesen?”

– Anya arca csupa maszat. A szempillafesték szétolvadva, fekete karikák a szeme alatt, mintha bunyóból jönne. Ahogy felkaparta, még a füle is véres.

„Nyugodj meg. Az egész csak… utópia. Úgyis ti temettek el engem. Nagyon is valószínű. S sajnos, nem tudom megakadályozni, hogy nemzeti gyászünneppé nyilvánítsátok a jeles napot…”

„Szadista! – Anya ököllel veri a szekrény falát, a kínainak álcázott váza megugrik a szekrény tetején. – Ezzel készítesz ki a legjobban… Te szadista.”

Nem vagyok szadista. Legalábbis nem szándékosan. De velük nem lehet őszintén beszélni. Nem bírják el. Senki nem bírja el. Erre már gondoltam. Nemrég… Argil azt mondta, ismerjem be. Mégiscsak van bennem szadizmus. Jólesik, ha miattam kétségbeesnek. Argil ebben tévedett. Semmit sem rühellek úgy, mintha szenvedtetek. A világból ki tudnék futni. Akkor inkább a mazochizmus. Ha nem lehet ember valamiféle izmus nélkül. Ámbár a mazochizmus is undorító – még az írmagját is kiirtom… ha észreveszem! Nagyon alattomos. Az önkínzás. És kistestvére, az önsajnálat. Lukács György. Nem vagyok lukácsista, az aztán igazán nem vagyok. Ellenségem se állíthatja. De az tetszett. Amikor megkérdezték tőle, mi a titka. A hosszú életének, egészségének, energiájának. S azt felelte, „sose foglalkoztam a saját lelkemmel”, vagy valami ilyet. Persze, ezt kétféleképpen lehet érteni. Egy bizonyos értelmezésben riasztó; valaki, aki a lelkét elhanyagolja, de egy másik értelmezésben – s csak abban – helyes. Nem emésztette fel a nyavalygás a fontosabb dolgokra szánt erőt. Nem nyavalyogni! Gondolkodni! Másokban. Mindenkinek megvan a maga önigazsága. S mindenki azt hiszi, az érvényes egyedül. Tisztelni az önigazságokat, de nem abszolutizálni… piszok nehéz. S mégiscsak kell, igenis kell, hogy bizonyos fokig önmagunkat komolyan vegyük. És megvalósítsuk. Hogy ezt az elkoptatott frázist használjam. Tudniillik csak úgy lesz módunk másokért is tenni, ha előbb kijövünk a gányóból, mi magunk. Ellentmondások. Mindig, megint. Sokszor úgy érzem, egy élet kevés. Bármily hosszú is az az élet. Ami nem valószínű, az én esetemben. Talán ez a mazochizmus, ez a jósolgatás. Most elcsíptem. Sugallat vagy rögeszme – ez az, ami nincs eldöntve, semmilyen téren… Ha belevizelnék a kosárba, rá erre a tátikára vagy mitommire, vagy mintegy véletlenül, letördelném a szárakat, egy-két levelet kicsipkéznék, talán az szadizmus, de én ezt nem teszem meg, de hiszen, elveim szerint, már maga a gondolat is…

 

A fekete ruhás, barna cipős asszony környezetét ráérősen leltározza. Kikandikál Ladár felsőzsebbe csúsztatott szemüvege.

A SZEMÜVEGESEK

megbízhatóak. Abban a tekintetben, hogy lehet tőlük minimális emberi szívességet kérni. Az intellektuelek már csak udvariasságból is lesegítenek. Elég egy rossz mozdulat! A palánta nagyon kényes. Ámbár ez a fajta a legszívósabb, nem olyan mutatós, meglehet, de az őszi ültetvényezést jobban bírja. És egészen fagypontig kitart. Begónia és büdöske, „peremvirág”, hivatalosan, de Tátén ez csak büdöske volt, szinte úgy nőtt, a kerítés tövében, szabadon. Mariska lelkem mindig védte, ha a férje ki akarta irtani, hát örülne most is, ha látná, a sírjuk telis-teli, de nem látja, azt csak a primitív népek gondolják, minimális iskolázottsággal, hogy a halottak bármit is érzékelnek, nem érzékelnek azok semmit, slussz-passz, punktum. Mariska lelkem, neked aztán édes mindegy, és a te Nándinak is, egy biztos, a zsugát már nem tudja hajnalig verni, nem tudja a betétkönyvet a sublótból kilopni, nem kell, Mariska lelkem, a szép két szemedet kisírni miatta… A szemünk, az hasonlított, különben senki se mondta volna, hogy testvérek vagyunk, te gyógyíthatatlan ideálista, én már csak józan reálista, aztán mégis minden rám maradt, a minimális kímélet nélkül. Nem kötelező negyvenévesen elsorvadni, a sógor is élhetett volna még, tőlem igazán, ötvenkettő nem kor, de nem… Neki kellett kinyiffannia! A legelső alkalommal. Elpucolt két nap alatt. Döncikém legalább harcolt. Döncikémben volt életösztön. Minden hónap végén számolta a napokat. Hogy a nyugdíjfizetési napot még megérje.

„Minden hónap, Tusikám, nyereség, amit megérek. Minek károsodj?”

Döncikém nagyon akart élni. Szeretett élni. Még akkor is, azokkal a szörnyű csövekkel a hasában. Döncikém bizakodott. Még az utolsó héten is eldanolta, amikor az a sápkóros szobatársa meg akarta téríteni, eldanolta:

„… se bort, se sört, se cigányt? Meg ne öleld a szép lányt? Rá se nézz a nőre…? Hej, tiszteletes jóatyám, akkor kezét csókolom, nem kérek belőle…”

Volt benne humor. Optimizmus.

„Ne strapáld magadat, a te fájós lábaiddal, Tusikám, hogy aztán folyton kikutyagolj a temetőbe… Te csak élvezd az életet, Tusikám, nincs több élet, csak ez az egy, akármilyen, élvezni kell! Vannak bűvészek és művészek, a te urad életművész, Tusikám, meg kell találni mindenben azt a csepp jót, amibe bele lehet kapaszkodni, csak nem lelombozódni! Egyél majd rendesen, ne hagyd a kezedből kifolyni a kis tőkédet, próbáld a kamatokkal beérni, de arra is vigyázz, végleg benn ne maradjon, a végén költsd el az utolsó fillérig, a röhögő örökösöknek egy fityinget se, ők se adnak neked, spórolják a kölykeiknek, direkt szerencse, hogy erre nincs gondunk, soha nem hibáztattalak… És holtomban ne nézz meg, nincs azon mit nézegetni, magadra gondolj kizárólag, mert nekem akkor már úgyis mindegy.”

Jó tanácsok. Döncikém tanácsai. Még a ruháit is eladtam. Hogy meg ne bolonduljak, ha a fogasra nézek. Csak a kamatokban tévedett. Annyira Dönci sem volt okos, hogy ezt a mizériát előre lássa. Az a kis pénzecske percről percre értéktelenedik. Az állam hetet vall be. De van az infláció huszonegy is. Hárommal kell beszorozni, mindig, amit mondanak. Mint a háború után… Aztán fel a csillagos égig! Időben ment el az én Döncikém. Akárcsak Mariska lelkem meg a hóhányó Nándija. Nem mintha kívánkoznék utánuk. Annyira nem lehet ronda az élet, mint a halál. Süt a nap. Még szeptemberben is. És igenis meg kell találni az előrevezető utat. Tátén nagyon jó volt. Ott volt a legjobb. Lánykoromban. Az a hatalmas kert. A virágok. Imádtam a virágaimat. Nem sajnáltam a szomszéd gyereket bottal elveretni. Nem én, amikor a tátikáimat lelopta. Vagy azok a vandál tyúkok. Kővel ütöttem agyon, ahányat eltaláltam. Mindig ott kapirgáltak, a porcsinrózsa körül. Szegény ártatlan virágok. A gonosz ember utazik rájuk, egyenest. Meg lehet figyelni. Minimális jóérzést nem tanúsítanak. Pedig a közmondás is mondja. Aki a virágot! Tátét el kellett adni. Felzabálta Döncikém betegsége. Ha még soká tart, a maradék is ráment volna. Így meg magától értéktelenedik el. Ha Döncikém nem olyan szívós, Táté még ma is megvan. Kiadtam volna bérbe, feles művelésre. Én csak a virágokkal bíbelődtem volna. De nem lehetett. Vonatozni kétszáz kilométert és ott ülni Döncikém ágya mellett, ez a kettő nem jön össze. Tömni az orvosokat, ápolónőket pénzzel, narancsot, csokoládéparfét hordani a nyugdíjból… Nem mintha hánytorgatnám. Vagy megbántam volna, így utólag. Az élet a legdrágább kincs! Az a koszos liba, valami segédszemélyzet, megyek be, sose felejtem, ott áll a pedálos szemetesláda mellett, a talpa a pedálon, „meghalt a bácsi…”, és már emelkedik is a fedél, a nemesített törpeszegfűimet, tegnapról, a sárkányzölddel, elnyeli… Volt pofája a csokrot kidobni, mit tudnak ezek, részvét az nulla… Ha az a három sír nem volna, már elvesztettem volna a minimális életkedvemet, régen… De milyen kellemes, pláne ilyen csöndes szeptemberben, kiballagni, hetenként akár kétszer, az időmbe belefér, és lehet tervezgetni, mit ültetek, hova… És a drágáim milyen jól fejlődnek. A talajviszonyok kedvezők. Valóságos kis virágoskert. Eltelik az ember szíve gyönyörűséggel. Különösen rügyfakadáskor, tavasszal. Amikor egy-egy kis zöld hajtás kibújik. Persze törődni kell. A fagy ellen védeni, szakszerűen. A rózsa kezdett tetvesedni, a sprét nem feledtem otthon, csak befújom, négy ág is egy tőről… klívlandi frész, sajátos színárnyalat, föl lehet úgy fogni, mint saját kikísérletezést. A törpefenyőt csak októberben hozom ki, nagy földlabdával persze, azt még meg kéne oldani, hogy a három terület ne legyen annyira szétparcellázva, pénzkérdés ez is, de a befektetés megtérül, nem egy halva született ötlet, nagyon is megfontolandó, ha ilyen szépen, dúsan fejlődnek a virágok, meg is lehet őket szedni, hébe-hóba, halottak napján, ünnepeken… Kedvezményes áron, a gyászolóknak. Végül is a sajátom! Döncikém, büszke lennél rám, ha látnál. Nem hagyom magam. Bálint gazda a rádióban hosszú őszt ígér, ki kell minden száraz napot használni, egy kicsit a földet lazítgatni, a kút nincs messze, ebből a szempontból jó helyen vagyok, illetve vannak a drágák, és micsoda egészséges levegő! „Hol tetszett lebarnulni, Tusi néni?” Nem hinnék el. Csak az a tél, az a tél, az a tél… A minimális testmozgás se, tétlenségre kárhoztatva, néhány cserepes kaktusszal egy szobában…

 

– Tessék. Ide csücsüljön le, édesanyám! – A derűsen kopaszodó férfi felkel, Ladárhoz súrlódik, előkapar egy szánalmas anyókát a tömegből, és két kézzel az ülésre lenyomja. – Én még tudok egy kicsit ácsorogni. Szégyen, gyalázat…

Nem derül ki, mire céloz ezzel. A szánalmas anyó gyengeségét kárhoztatja, vagy a társadalmi lelkiismeretre utal, amely hagyja, hogy egy szinte magatehetetlen tagja létét önképességére bízva így tartsa fenn, csúszva-mászva, araszolva.

A szánalmas anyó a tömegben lapult, már egy fél megállónyit, bizonyára. A derűs férfiú kétségtelen érdeme, hogy észrevette és onnan kikanalazta. A derűs férfiú a sarokbéli öregasszony elismerő pillantását szerény hunyorgással elhárítja, Ladárhoz még egyszer-kétszer odadörzsölődik, majd tervszerűen, helycserével a másik oldalra átcselezi magát. Öt megállót fél lábon is kibír. Hacsak – s miért ne? egy hely közben meg nem ürül újra.

A szánalmas anyó, mintha összehajtották volna, ül zsugorodva. Nem mond köszönetet. Számára már nem válik egyedekre a világ. A „szánalmas” jelző nem csupán öregsége miatt jogos. S nem csupán szedett-vedett külseje miatt. Külön-külön az öregség és a szegénység nem oly hatásos. Nyomorog, de legalább fiatal! Vén, de legalább pénze van! A felmentést a tehetetlen részvét alól a szemlélő könnyedén megtalálja. De a kétféle „semmi sincs”, így együtt, már nem hagy kibúvót. Hogy az anyó milyen öreg, azt az arckifejezése mutatja. Azzal, hogy már nem fejez ki semmit. Már nem telik néki sem kétségbeesésre, sem haragra. Nem bizonyos, hogy hall, nem bizonyos, hogy lát, s nem bizonyos, hogy egyáltalán törődik-e még mindezzel. A lélek csak hálni jár belé – egyébként másutt kószál, szabad tereken, az elhasznált porhüvelyt hanyagolja. A nyomorról pedig az össze nem illő gönc vall – éppen a „jobb” darabokkal. Semmi sem az övé, amit az anyó magára akasztott, bugyolált, biggyesztett, húzkodott. Nem a saját pénzéből vette, ha még kevésből is, nem rendes eladótól, még ha alkalmiban is. Csupa „kapott” holmi. A bordó kalaptok, közepén a merev filcfarokkal. Szürke halszálkás, igen jó anyagú férfi gyapjúkabát. A strasszal díszített estélyi cipő – és egy első osztályú minőségű és fazonú bőrretikül, szakadt vállakasztóval és rontott zárral. A harisnya harmonikázik, s csak diszkréten lyukas, egy-két helyen. Jószívű adakozók reklámja. A hamis irgalom majommá alázott tárgya. De az anyónak nincs véleménye. Ami van, van. Ül, mint ahogy állt, ezidáig.

Ladár megint émelyeg. Szagot érez, pedig az anyónak még szaga sincs. A szag a látvány nyomán, Ladárban támad.

ÁZOTT EGÉRSZAG

nem testi, nem penetráns, nem kellemetlen. Ugyan… ázott egérszag, miért éppen…? Hiszen sose szagoltam még ázott egeret. Így megöregedni… hát ez az, amit nem szeretnék. Ugyanakkor, mint már kifejtettem, kinek másnak, magam magamnak, a leghosszabb élet is kevés, hogy mindent tisztázzunk… De földolgozhat-e bármit is az elme, már ilyen állapotban? A nyilvánvaló vegetáció állapotában. Talán mégis csak akkor kell innen eltakarodni, amikor még önmagával azonos az ember. Amikor, hogy mi történik vele, még érzékeli. Ha fájdalmas is, de így érdekes. Felfedezés. Bátorság kell hozzá; s ez a bátorság nem vész el, csak besűrűsödik, egyetlen forró magba. Át lehet vinni. Persze, nem előírható, hogyan és mikor… Persze, egyelőre el sem tudom képzelni, a konkrétumban, milyen is lehet, amikor majd én kerülök sorra. Amikor minden általánossá emelt elmélkedés helyett én leszek a tét, egyszerűen… Anya ül a tévé előtt, sopánkodik.

„Harminchatezer halott! Harminchatezer halott, egyszerre!”

„Nem az a lényeg. Harminchatezer nem több, mint egyetlenegy. Csak egy halállal halt mindegyikük. Anya, nem érted?”

„A cinizmusod. A részvétlenség.”

Úgysem értik. Az ittmaradóknak tűnik csak borzalmasabbnak. De akik átmentek, azoknak édesmindegy: ők egyedül, vagy még harmincötezer-kilencszázkilencvenkilenc… legfeljebb a sorsközösség enyhít odaát. S talán áldozati ereje van az „egy ügyben tömegességnek”. Odaát. Ha pontos lenne ez a szó; odaát. De az út a térből nem térbe vezet, legalábbis nem azonnal, mégha az újjászületést feltételezzük is. „Lélekvándorlás…” Élc tárgya, gúny. Primitív leegyszerűsítések. Pedig a Bibliában is vannak utalások. A szélről, mely nem tudni, honnan jön, és hová megy. Kelj fel és járj…

„A mód az, ami megrettent, anya. Nem a puszta mennyiség. A módon borzadozzál! Földrengés, hurrikán, vulkán, szörnyű, de még szörnyűbb a háború, a fajirtás… Amit mi magunk csinálunk mi magunkkal…!”

„Mi magunk…? Ki? Talán apád vagy én?”

„Egy bolygón élünk, anya. Ember. Közös gyűjtőnévvel.”

„Nekem ugyan semmi közöm. Terrorista állatokhoz.”

Teljesen felesleges beszélni. Csak megzavarom. Apával még rosszabb. Azt hiszi néha, hogy érti, amit mondok, és ilyenkor a modernségével henceg.

„Ki kell a szentimentalizmust kapcsolni. Túl sokan vagyunk a planétán, igazad van, Ala… Egyszer már volt vízözön, egy egész korszakot elsöpört, hát most majd jön az atom… aki megmarad, azé az új világ. Szükségszerű. No nem most. Majd az ükunokánk unokája… Nem is baj, sokszor azt gondolom, nem is baj, Ala, hogy a nemzetségünknek magva szakad.”

A „nemzetségünknek”! A csóró kis Amelik! A vér szava. Amely megkülönböztet rokont és idegent. No nem. Az atomháborúra azért nem szavazok. Szükségszerű – ezt én nem tudom elfogadni. Argil még az öklét is rázta:

„Az is bűnös, aki azt mondja, az atomháború lehetetlen, és az is bűnös, aki azt mondja, minden hiába, ez lesz a vége, úgyis. Kidolgoztam a védekezést, az egész világra kiterjedően: öt percre kéne csak az egész világon egyszerre a mozgásnak megállni… Mint a mesétekben. Csipkerózsa. Nem kell száz év, csak öt perc tiltakozás. Ahogy már annyiszor javasoltam. Ide most le is fektettem, ebbe a kockás füzetbe…”

A kockás füzet tetején matrica: indián fiúcska, tollas harci díszben, szétterpesztett lábbal, nyilával az eget célozza.

„Ez giccs, Argil. Már meg ne haragudj. S az elképzelésed a legjobb esetben is gyermekszínvonal.”

„Hát igen – Argil vicsorított, a fogíny vad rózsaszínje fenyegetően kivillant. – Ti aztán nagyon is felnőttetek…”

„Ti éppúgy gyilkoljátok egymást!”

„Nem éppúgy. Jobban. De nem ilyen… eltervelten.”

„Ne veszekedjünk. Legalább mi ketten ne!”

„Ki veszekszik? Csak nem nyugszom bele, barátom…”

Én sem nyugszom bele, Argil. De harminchárom éves vagyok, és füzetkékbe írogatásra képtelen. Hogy kellőképpen belehülyüljek az életbe, csak azt kéne fegyelmezetten kivárni. Ennek a szánalmas anyónak jó. Úgy fog elmúlni, hogy észre sem veszi. Fantasztikus a kalapja. Az a végződés a kalap tetején. Az öregasszonyok kalapja sosem sima. Szalag, bojt, mütyür. Kell nekik az a kiálló valami, ehhez ragaszkodnak. Radar. Üzen egy titkos adó. Ezt a cipőt nem szabadna hordania. Mamusz. A lábára az való. Drapp mamusz, barna hajtókával. Puha talp… csoszog a két mamusz mellettem… Már Budapesten… Siettem valahova. Nem emlékszem, hova, csak arra, hogy átkozottul siettem. És akkor karon ragadott. Belecsimpaszkodott a karomba. Az a bolyongó néni. Hajadonfőtt. Az ősz haja féloldalt az arcába lógott, a hullámcsatok kihullottak. Tél volt. Dermesztő hideg. A néni nem viselt harisnyát. Kék-lila lábán csak a mamusz. Különben elég tisztességes télikabát.

„Kísérjen haza, fiatalember. Az Isten is megáldja, nagyon szépen kérem. Félek, hogy elcsúszom…”

„Hol tetszik lakni?”

„Három sarok.” – A néni bizonytalan kézmozdulata. – „Vagy erre, vagy arra…”

Már akkor tudtam, hogy ott kéne hagynom. Vagy szólni a „hivatalos közegnek”. De csak hagytam, hogy hurcoljon. Minden kapu alá benézett. A fejét rázta.

„Honnan tetszett jönni?

Nem felelt. Haragosan cibált, mellékutcából mellékutcába. Mintha én lennék az oka, hogy amit keres, nem találja. Akkor éppen volt órám. Percenként, fölrántottam a pulóvert a csuklómon. Valahonnan – már nem tudom, honnan – jóvátehetetlenül elkéstem.

„Milyen ház volt, mégis…?”

„Én honnan tudjam, fiatalember? Ha maga se tudja?”

Mintha órák teltek volna el. Az emberek gyanakodva megálltak, mit akar ettől a szegény öregtől a büdös huligánja… Fogalmam sem volt, hol tudom letenni, értelmetlenül vánszorogtunk innen oda, mégsem voltam képes a kezét kifejteni a karomból, és otthagyni a járdaszélen.

„Balek vagy, Ala… ez is csak veled történhet… – Apa röhögése. – Miért nem vitted legközelebbi közkórházba, azonnal?”

Baleknek is kell lenni, apa. Minden kornak megvannak a maga balekjai. És minden korosztálynak… Végül is ott kötöttünk ki, a Balassa klinika portáján. De véletlenül. A néni fölismerte. Onnan szökött el. A portás még le is szidott. Nem láttam az ingén a kórházi pecsétet? Hogy lehet ilyen málé egy felnőtt fiú? A néni bevádolt: én kényszerítettem tévutakra, szándékosan… Ez a rossz a jó cselekedetben. Hogy meg se köszönik. Sőt. De talán éppen ettől jó cselekedet. Az ember vigyáz, hogy bele ne keveredjék, de ha mégis belekeveredik, csak úgy ukmukfukk nem léphet ki belőle. Szánalmas anyóka, légy szíves, ma rám ne számíts. Légy szíves…

 

– Aki nem akar megöregedni – mondja a kövér öregasszony a sarokban, maga elé, hirtelen indulattal –, az idejekorán akassza fel magát!

Az ékszerezett hölgy finom, udvarias félmosollyal, mint szellemességet nyugtázza.

– Minden kornak megvan a maga szépsége – közli a fekete ruhás, barna cipős nő –, erről tanulmányok szólnak. Nem is egy. Ha nem csalódom, ez már a

A mikrofonhang megerősíti. A kövér öregasszony bólint.

– Megismerem. Erről a kupoláról.

– Csillagvizsgáló! – mondja a felékszerezett hölgy, csúfondárosan.

– Művelődési ház – az öregasszony feddően fölvilágosítja –, a kőbányai prolinak is jár valami!

A nyájas, kék szemű férfi – már a túloldalon – türtőzteti magát. Ez nem az a helyzet, amikor az ember agitációba kezd. Van egy társaság, amelyet már úgysem lehet átnevelni. Meg kell várni, amíg kipusztulnak, szép türelmesen. Nem szól hát. Inkább sodródik, még tovább, nagy önfegyelemmel.

Ladár igyekszik úgy helyezkedni, hogy háttal kerüljön. Unja már őket, nagyon. Egy örökkévalóságig egy kocsiba zárva! Hallgatni a sok locsogást. A pro és kontra üres dumát. Fekete szemüveges, krémszín öltönyös úrba ütközik, az úr szarvasbőr kesztyűs kezében póráz, s hogy a póráz végén kutya is van, valahol a peronra szorulva, inkább sejteni csak. Az utasok – elsősorban akik állnak – zúgolódnak.

– Kutyát az első kocsiban szállítani tilos!

– Szájkosárral is tilos…

– Tévedés, szájkosárral szabad!

Kellemesen elvitatkoznak. A sötét szemüveg azonban gazdáját a nagyobb atrocitástól megóvja. Szegény vak! Illetve ez egy gazdag szegény vak. Az öltönyéről ítélve. De mintha még süket is lenne, a megjegyzésekre nem reagál, csak izmos hüvelykujjával jelzi, egy megállót utazik mindössze, békén hagyni szíveskedjenek. Egy kis figura mulatságosan izeg-mozog a sötét szemüveg tükrében, Ladár figyeli ezt a komikus kis figurát; meghökken

A SÖTÉT SZEMÜVEGBEN

ez a girnyó, ez a nyakatlan kis pocok én vagyok, s ennek az embernek fogalma sincs rólam, nem lát, csak érzékel, nyilván szagról, mert meg nem tapogathat, annyira nem érdeklem őt, a girnyó, a masszából egy darab, miért lennék számára érdekes, az ő érdekessége is csak a vaksága, a másság, amit az ember elvetemedett perceiben képes megirigyelni, vajon mi lehet az a hetedik érzés, ami neki van, és nekem nincs, vajon ez a kétségkívül szörnyű fogyatékosság nem jelenti-e egyben valami kétségkívül nagyszerű többlet birtoklását? Szeretnék vak lenni. Egy hétig. Nem tovább. S azután újra látni. Persze, nem sokra mennék vele. Mert aki már látott egyszer, az vaknak sem igazi. Tud hasonlítani, viszonyítani, vannak emlékképei, s a született vaknál ezért bizonyára keservesebben szenved. Föl tudja mérni a veszteséget. De aki soha, egy percre se látta a külvilágot, annak egy arc, egy… szobor, egy fa micsoda és milyen? Hogyan gondolkodik? Beszél, mint vak a színekről… Gőgös lekezelés. Hátha jobban ismerik a színek természetét? A színek belső képét, azt a valamit, amitől megnyilatkoznak, éppen ilyen vagy olyan színben… A vakok titkát nem lehet megfejteni. Ahogy a halottakét sem. Csak aki már azzá vált, az tudhatja. S annak talán már nyilvánvaló, pofonegyszerű is az a „másság”, nincs is benne talán semmi bonyolult és félelmetes, de a határt át kell lépni hozzá, a kíváncsi kukucskálás nem ér semmit, vagy legalábbis nagyon keveset. Talán létezik egy kozmikus csodálkozás, egy ámulásos, kuncogásos ráismerés, hogy jé, de hiszen ez így természetes, és mily mesterkélt, mily kezdetleges a másik! A született vakok világa magas rendű világ. A süketnémáké is az. Bármily tragikus lét – közellét mégis… Azért persze mégsem cserélnél, Ladár, te szűkölő, fontolgató, te nem különb senkinél, mégsem cserélnél egy élettartamra ezzel a vakkal, egy élettartamra a debilnek látszó süketnémákkal… A felismerések és a felismerések megvalósítása között óriási szakadék van, nehéz felismerni az igazságot, de még nehezebb gyakorolni a következetességig; csak szó, szó, szó, a hamleti dilemma, némiképp módosulva: a tett hiánya az, ami a gondolatot halványra betegíti; inkább nem merünk gondolkodni, nehogy saját szavunkon kelljen fognunk magunkat… Így aztán az embernek előbb-utóbb azt kell beismernie, hogy tulajdonképpen ostoba, vagy azt kell felismernie, hogy tulajdonképpen gyáva. Az a kutya ott a peronon többet ér: legalábbis következetességben. Amit tud, maradék nélkül teszi is. Nem volna szabad emberpótlékká alázni a kutyákat – semmiféle állatot nem volna szabad ember helyett, emberszinten szeretni, és még kevésbé elvárni, az állat is úgy szeressen, mintha ő lenne anyánk helyett anyánk, fiunk helyett fiú, és soha el nem hidegvő szeretőnk. Én túlságosan tisztelem az állatokat. Olyan… olyan fantasztikusak. A millió fajtájuk. Az a töménység, amit hordoznak. Mintha belőlem szívtak volna ki valamit, valami fölöslegesen borzasztót, lásd az a szerencsétlen cápa, vagy valami használhatatlanul túlformázottat, lásd a tengeri csillag, például, de mind-mind… ami bennük van, jó, hogy nem bennem, persze esetenként, ritka esetben, kár is, lásd a kutya következetessége, amit a közhasználatban úgy emlegetnek: hűség, vagy a röpülés képessége, sajnos, nem az enyém, a madaraké… Én állatot sose tartanék. Se helyem, se időm, se türelmem. De ha mégis: csak a legnyomorultabbját. A legocsmányabbat. Véletlenül se kedvtelésből. Minden állattal szemben homályos bűntudatom van. Mintha… én okoztam volna őket. S mintha nekem kéne a rejtvényt megfejteni. Hogy mitől lettek, s mitől éppen ilyenek, amilyenek?… Az a bűzlő, döglődő kutya… nagyobb volt, mint én. Ha lett volna még ereje két lábra állni. Mennyire sírtam, ott a téren!

„Kutyus, nem vihetlek haza, értsd meg!”

Nem értette. Kiválasztott engem. Engem választott ki, pedig voltunk lent kölykök, egy egész csapat. Odakúszott a lábamhoz. Remegett. Mind a négy lába remegett. Mocskos sebek a vörhenyes bundájában. Azóta se láttam ilyen ronda, visszataszító kutyát. És buta is volt. Ráadásul beteg. Fölfújódott a hasa. A szemében egyáltalán nem csillogott értelem. Az undorító pofáját a markomba nyomta. És jött utánam. Jött velem. A srácok fergetegesen röhögtek.

„Aladár… reád szarik a madár… Aladár… kutya, kutya, kutyatár…”

Anya kinyitotta az ajtót. A kutya a csöngőszóra összefosta a lábtörlőt.

„Anya, nem tehetek róla…”

Anya hisztizett. Kiabált. Mi meg csak álltunk a küszöb előtt, a kutyával. Anya lassan csillapodott. Két kiabálás között már tartott egy kis szünetet. Nézte a kutyát. Aztán – még mindig kiabálva beengedett minket az előszobába.

„Nyomorult pára.., itt fog megdögleni. Ez hiányzott nekem… pont ez hiányzott!”

Adott egy ócska konyharuhát; a gázóra alá tettük, a sarokba. A kutya ráállt a rongyra; nem feküdt le, állt és remegett.

„Hátha veszett… Apád úgyis kidobja. Apád allergiás a kutyaszőrre. Hacsak estig meg nem döglik.”

Megdöglött, szerencsére, szép nyugodtan, még az estét se várta be. Lassan ereszkedett le a rongyra. Sem enni, sem inni nem akart. Csak a helyet akarta, úgy tűnik, és az asszisztenciát. S akkor anya azt mondta, a kutya teste fölött mondta, nem nekem, s hogy mondja, talán maga sem vette észre:

„Mégiscsak haza kellett volna hozni…”

Mert ez a dolog nem sokkal a szakállas nagypapa halála után történt. Nem sokkal utána, hogy meghalt abban az… ebben az elfekvőben. Akkor még nem tudtam: most már tudom, velünk az a kutya mit akart…

„Ölj tigrist! – Argil magyaráz. – Ölj oroszlánt, ölj kígyót! Nem az állatot ölöd, hanem ami lakik benne. A vadászat nem dicsőség. Nem szórakozás. A vadászat kötelesség. Kényszer. Ti csúfot űztök a vadászatból. Sem éhség, sem veszély. Mégis pusztítgattok.”

„Én nem.”

„De a fajtád igen!”

„Ne általánosíts, Argil. Én sem általánosítalak téged.”

„Igazságod van, barátom. De mégiscsak meghatározza a fa törzse a fa levelét. Bármilyen sajnos.”

„Argil, ne vonj mechanikus párhuzamokat. Az embernek nagyobb a felelőssége, és a lehetősége is több a választásra… és igenis, az alma a fájától olykor messze esik…”

„Hiszen tudom én. Bocsáss meg, barátom. Folyton általánosítani: könnyű. És disznóság. De egyáltalán nem általánosítani: óvatlanság. És hülyeség.”

A vakok általában szegények. Ez a vak azonban túl elegáns. Gyanúsan elegáns. Hátha nem is vak…? Talán csak kötőhártyagyulladása van. Vagy a Kék fény körözi. Nem mindenki vak, aki sötét szemüveget visel. Hol a fehér botja? Ki kéne rá nyújtani a nyelvem… De nagy az erkölcsi kockázat. Mert ha nem vág képen: egy vakra öltöttem nyelvet!…

„Infantilis dolgaid vannak, Ali…”

„Másrészt ezek a koravén töprengések, Ala, Ala!”

„Sose akarok, mint ti, anya, úgy felnőni és úgy megkérgesedni!”

„Hogy ösztönlény legyek csupán, sose egyezem bele, apa.”

 

A vajszín öltönyös, sötét szemüveges úr védetten szemlélődik. Nem vak. Nincs kötőhártya-gyulladása. Nem bűnöző. Ladárnak – ahogy fogja a fogantyút a feje fölött – szétnyílik a mellénye, a hóna alá belátni

NEM IZZAD

ye, pedig ezek itt izzadnak, Kelet-Európában mind, isn‘t it darling? No, no, nem mind, darling, vannak itt is kivételek, do not forget, ez az én ókantrim, itt voltam születve, itt születtem, itt gyüttem a mama hasábul, lehet mondani. Darling, ne gyüjj velem, it is not necessary, really, ez nem neked való, nincs semmi számodra érdekes, take a walk, please, Váci utca, az való neked, kaphatsz felfrissülést bagóért, mama mondta, a pruszlikot bagóért nem adom, what‘s pruszlik…? Mellényke, zsinórral kivarrva, éjszaka a varrógép kattog, kattog, nem ketyeg, a küszöbre nem szabad rálépni, a küszöbön olyan réz… masni, nem, nem masni, how to say, szalag, no-no… pánt!!! Rézpánt, ki van szidolozva, a szidol fehér folyadék zöld üvegben, szúrós szaga van, nincs már forgalomban, egy kicsi üzletben, perhaps. Gyuri, ne zabálj folyton, leeszed a húsomat… Zsíroskenyér. Vajaskenyér, porcukorral. Vafedli. Vehetsz tíz fillérért vafedlit. Törött fagylalttölcsér. A vafedli. A törmelék… töredezett… omladozó ház elején bemélylés. Szűz Mária-szobrocska a bemélylésben. Meg kell találnom. I must find it. Ye. Nem feladni! Keményen bele! Nem ott volt, ahova taxival. Ennyit még lehet tévedni. Taxival nem is tudom tájolni. Száznyolcvan. A többi a magáé, my friend, negyvenkettő óta itt mindent eltöröltek, hol vannak a kicsi, fehér házak, a kicsi, zöldellő kertek, volt az udvarban egy olyan, amin porolták a ruhát, porolókészülék, ye, poroló… de az utca sincs meg, más a neve, lakótelepülés, de azért valaminek maradnia kellett, én fogom felismerni biztosan, ha az iskolát megtalálom, az egy hatalmas kőiskola volt, onnan a Tüszenics-kocsma három sarok, Tüszenics, Tüszenics, csak el ne felejtsem megint, három hónapig gondolkodtam rajta, tudtam, valami té, valami nics, de tegnap visszaemlékeztem, és a házat is meg fogom találni, a helyét biztosan… hacsak nem hagytam magam mögött, hacsak nem visszafelé kellett volna még egy kicsit keresni. I must find it, nem ismerek lehetetlent, minek ez a sötét szemüveg, hiszen itt nem vagyok híres ember, businessman, mégis jó, itt vagyok és mégse, ezek azt hiszik – mennyi rossz arcú, ápolatlan ember! – poor fellow, vak, az én kutyám, ye, vakon is elvezetne, olyan kutya ez, thousand dollars, de a helyét ő sem találja, nem tudok neki adni nyomot, mama, gyüvök, villanyossal, ez olyan, mint régen, mocskos és sárga, volt szakaszjegy és átszálló, nem szeretnék sírni. Hol a gyerekkorom? Hol a Vizi Gyuri? Mister George Vizy, ez nagyon-nagyon érdekes, interesting, darling, really… de nem szabad sírni. Sírni nem illik. That‘s fine: takar a sötét szemüveg, Vizi Gyuri, bőgj csak. Bármi van ott: a hely ugyanaz. A helyek nem változnak. Mister George Vizy megtalálja. Villanyossal könnyebben. Szakasz és átszálló. Nincs jegyem. De tudok fizetni. Mindent ki tudok fizetni. Georges Vizy can pay. Valami volt. A villanyos végén. Ami kiállt. Azon ültem. Nem került pénzbe. A neve… mi volt a neve, ami kiállt? Amin ültem. Ha megint tujázol, Gyuri, kipofozlak… Tujázni! De ez nem annak a dolognak a neve, amin ültem, ez maga a csinálás. A dolog. Tujázni. Legalább ezt el ne felejtsem. Ott hátul… hogy hívják, my God!… nem, nem God. Istenem. Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem, de a Te szemed nyitva, atyám, amíg alszom, vigyázz reám, vigyázz az én szüleimre… azt a kiállót… ott hátul… hogy hívják, Istenem?

 

A vajszín öltönyös úr orra töve gyöngyösödik. Megint nagy a hőség. Ladár véletlenül rálép a hosszú, laza pórázra, a póráz egy kissé szűkebb lesz, a kutya a peronon fölherreg.

– Nana – beszáll egy vidám kurjantás. – Kuss, te fasírttöltelék!

– Egy ilyen kutyát etetni! – Csak a hangok. Női hang. Nem ellenséges. Tárgyilagos. – Egy ilyen kutyát etetni, napi százas, minimum!

Ez a megjegyzés egységesíti a közhangulatot. Akinek erre telik: vak, nem vak, nem lehet szimpatikus, ezen a vonalon.

A vezető gombnyomással nyitja az ajtót. Ellentmondást nem tűrően, majdnem mámorosan közli:

– Amíg az utas a kutyával el nem hagyja a szerelvényt, a szerelvény nem indul.

A vajszín öltönyös úr éppen erre készül. De a felszólítás felháborítja. A nyaka, mint a szemüvege, majdnem olyan sötét lesz.

– Itt gyerekek is vannak – teszi hozzá a vezető a hatásvadász érvet.

A vajszín öltönyös úr, már a peronon, sötét szemüvegét a homlokára tolja. A szeme zöldesszürke, mocsaras, de most szikrázik.

– Maga nekem nem parancsol. Ott szállok le, ahol akarok. Hogy éppen itt akarok, az a szerencséje. Ye.

– Még csak nem is vak! – kiált a melós. A gerince egyre jobban sajog, s a Sörgyárig még két megállót kell ácsorognia. – Még csak nem is vak, kérem szépen!

– Majd a maguk kedvéért megvakulok! – A vaj szín öltönyös úr előbb a kutyát ugratja le, majd ő is utánalép, feltűnően ruganyosan. Esztétikus, begyakorolt a mozgása. – Csőcselék!!

– Tűnés! – A vezetőnő rácsönget. – Amíg szépen van… Vén buzi.

A vajszín öltönyös úr – már a járdaszigeten – visszafogja az őrjöngő, hatalmas kutyát. Úgy látszik, rögtön szétrobban a dühtől. Aztán az arca hirtelen felragyog. Ladár – ahogy a fejek fölött kikukucskál – csudálkozva tátja ezt a fiúsra pimaszult ragyogó arcot.

– Nyasgem! – üvölti a vajszín öltönyös, antilopcipős úr, teli torokból. Nem tudja abbahagyni. – Nyasgem… nyasgem… üvölti boldogan. Még a szeme is belekönnyedzik, a fekete szemüveget mégsem teszi már vissza.

A villamos továbbhúz.

– A külső nem minden – mondja a felékszerezett hölgy –, ez most pregnánsan kitetszett.

A kövér öregasszony helyesel.

– De azért az ember adjon magára…

– A vezető is hibás. Minek engedte fel?

– Nincs hátul is szeme. Ebben a tumultusban!!!

Ladár kíváncsi. Ide sose fogja megtudni, a vajszín öltönyös úr miért viselt sötét szemüveget? Sose fogja megtudni, nem gyilkos volt-e? Ámbár Jean Gabinra hasonlított: a dús, ezüstgöndör haja. Talán valami sztárféle, inkognitóban. De hogy kerülne, a felsőbb körökből, erre a vonalra…? Hiszen ez a huszonnyolcas. Félig kimustrált, zötyögő, bentről kifelé tartó villamos. Ez a tény eléggé behatárolja az utazóközönség körét. Itt csak azzal találkozhatni, akinek ehhez az úthoz van köze. Esetlegesen akár, de a dolga erre vezet. Ezen a vonalon nincs kirándulóhely, a végcél semmiképpen sem holmi élvezkedés. Ezen a vonalon minden kalkulálható, semmi sem rendkívüli. Nem valószínű kisiklás, baleset.

Ladár arrább viszi a lábát egy másik, rátipró láb elől:

– Nem történt semmi…

– Millpardon! – A bőr nyakkendős fiatalember futó, túlságosan is futó mosollyal szabadkozik, ott ugrál előtte, szemmagasságban Ladár ádámcsutkája

AZ ÁDÁMCSUTKA

azt kell, az ádámcsutkát, egy perc alatt összeroppantani. Igen, most már teljesen világos, tovább nem halogathatom. A két hüvelykujj alul-felül közrefogja. Ember vagy csirke, nincs olyan különbség, a technika ugyanaz. Az erőkifejtés, rögtön az elején, arra kell súlyt helyezni. Hogy ne adhasson hangot, mert ha hangot ad, lőttek… Két megállót gyalog megyek, a Maglódinál lepattanok, onnan át a három mellékutcán, a patikánál jobbra, de inkább a patika mögött, és igenis, fényes nappal, sokkal kevésbé feltűnő. Besétálsz, kisétálsz, az egész munka öt perc ténylegesen. Nem tahó módra. Hogy sikítson. Mire rájön, hogy oppá, most nem cicere, már kész is. Nem szadistáskodni. Arra fizetnek rá. A paccerek. Hogy tűzbe jönnek. Nesze neked, na még egy, na még egy…! Ezek tahó dolgok. A szükségesnél egy centivel se többet. Az ádámcsutka. Már múltkor kinéztem. Nő létére elég jól látszik neki. Nő! Oda ne vágjam magam. Egy banya. Háromszoros nagyanya. Már csak ezért megérdemli, foglalkozna az unokáival, de ennek az kell, ha hetente megdöngölik, nem sül ki a szeme, az én nagyanyám piszkavassal verné ki a haveromat, csak merne egy viccet is megereszteni. Piszkos hátsó gondolattal. Sárló szukák. Meg kell büntetni. Nem majrézni. Megbüntetni. Az ádámcsutka. Elég bársonyos. Nem lesz rossz ez. Kezdek egészen megnyugodni. Nem fogom az idegeimet folyton lestrapálni. Az ilyen jobb, ha pusztul. Társadalmice is. Csak ül a pénzén, hogy egy jótékonysági célra, mondjuk ifjúsági alap, estibe sincs, ingyen akar ez mindent, hát nem, nagysád, van még igazság, elég volt, tessen kiszállni, végállomás? Pont úgy nézek ki, mint az unokaöccse Szolnokról, a szomszédok is úgy tudják, Szolnokról, egy hűséges unokaöcs, miért gyanakodna rám bárki, hogy jutnának Újpestre, egészen más irány, rendes munkahely, a személyibe bejegyezve, segédraktáros, rendes nyolc osztállyal, még csak nem is ismételtem soha, de ahhoz, hogy az ember valaki legyen, hát álljon meg a menet, talán egy kis lehetőséget…! Meg lehetne Amerikát itt is csinálni. Nagystílűen. Nem koszos kis csibészekkel. Hanem kiépített hálózattal. Amibe az ember főnök lehet. Nem csak úgy betördösni, gyilkolászni, ahogy kedvük szottyan… Terv is van a világon. Nyugaton ez művészet. Van kifutása. Raktárban rohadni! Há má hogyne! Az anyjuk büdös jó istenit. Havi háromnyócért. Huszonnégy éves koromra. Ebben a korban Nyugaton egy gengszternek a szakmában már félelmetes híre van. Alapíthatnék egy egész dinasztiát. Én leszek végül a keresztapa. Csak el kell kezdeni, valahol. Álmodozni könnyű. Csórikáim. Ilyen nagy balhé, olyan nagy balhé, de aztán szép engedelmesen masíroztok a fakabát után. Száz forintér leütitek a vénasszonyt, pedig vagyonok hevernek, de ahhoz kell modor is meg fellépés, igaza van nagyanyámnak, az ilyen fiú, mint te, a puszta megjelenéséből is megél, nagyanya bízik bennem, ő egyedül, jössz te még hozzám Mercedesen, mert neki még a Mercedes a non plusz ultra! Ma megcsinálom. Ma van a nagymama névnapja. Szerencsét hoz. Miért ne csinálnám meg? Se ingem, se gatyám. A szarrágó banyája. Még a Camparit is sajnálja tőlem. Előbb-utóbb úgyis feldobná a talpát, mi van még hátra neki? Hát egy kicsit besegítünk… Most kell megalapozni a jövőt, még aránylag fiatalon. A Kaporszakállú nincs, meg azok a krampuszok sincsenek. Hát akkor mitől vónék berezelve? El nem kapnak, van annyi gógyim, itt a kesztyű a zsebemben, csak neki kell durálni magam, és nagyon jó, hogy itt ez az ádámcsutka, ennél a tényleges se lesz másabb… Egy kis tréning, autószugecció nem árt… Mindent egyedül! Ez a fontos. Ha nincs bűntárs, nincs bűn sem. Ha nem sikerül, sose bocsátom meg magamnak…

 

A villamos döccen, azután megáll. A bőr nyakkendős fiatalember – aki egyébként szabályosan oldalt választott hajat visel – Ladár válla közé esik.

– Millpardon – mondja újra és újra mosolyog, megint azzal a gyorsan hervadó mosollyal.

– Kérem – mondja Ladár is, újra. – Nem történt semmi… Még csak ez hiányzik! A hír elterjed: áramszünet.

ÁRAMSZÜNET

Argil, lekéslek. Nem téged, persze, de azért mégis. Nem szabad az ördögöt felidézni. Hogy nem történik semmi rendkívüli. Mert akkor történik. De rendkívülinek is csak ilyen semleges, kisstílű zökkenő. Áramszünet. A teljes tehetetlenség. Hacsak nem veszed a válladra a kocsit. Hacsak nem növeszt ez az ócska szerelvény szárnyakat. Csodálatos lenne. Nem kétéltű: háromélcű közlekedési eszköz. Ha kell, gombnyomásra elhagyja a síneket, és a levegőben halad tovább… Hát igen. Itt kezdődik a nagyság. Valamit föltalálni. Nem én, már. Nem mi. Az utánunk jövők. A srácok. A fiatalok. No nem ez a bőrnyakkendős. Tipikus álértelmiségi feje van. Kígyófeje. Mit bámul úgy a nyakamon? Esküszöm, megmostam, hapikám… Ez valami számkukac. Vagy friss diplomás… Imádom a hőzöngésüket. A gőgjüket. A „tudományosan megalapozott” gőgöt, az érces mondataikat, ahogy mindent tudnak, és ezt a mindent tudást ráömlesztik a világra, értekezéssel válaszolnak, idézetekkel kérdeznek, nincs egy természetes szavuk. Sommásan ítélkeznek, nem lehet őket megrendíteni. Rajtuk kívül mindenki szellemi fogyatékos, a tenyerük nyirkos, a kézfogásuk lagymatag, erre ma már gondoltam egyszer… és mindent, ami nem saját maguk, lenéznek, és ezt a lenézést könyörtelenül tudtára is adják annak, aki gyanútlanul velük vitába száll… Hát nem. Ilyen nem lettem. A hideg ráció gyermeke. S már nem is leszek. Valószínű, hogy ehhez kevés a tárgyi tudásom. És sok az a bizonyos valami bennem. Amit nem tudnék pontosan megjelölni. Az a szkepszis, ahogy a legszakszerűbb fejtegetéseket hallgatom. Minél szakszerűbb a szöveg, annál üresebb. Mintha… kitérő lenne, zseniális elterelő elem. Persze, azt a másikat sem kérem: a szervilis, ifjú káder szerepkörét, köszönöm… Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyunk elégedve, kizárólag a pénz kevés… ezek, ha lázadoznak, csak a gazdasági helyzetet bírálják, mert ebbe a címszóba tartozik a kevéske fizetésük, amiből lakást, bútort kéne teremteni, és ez érthető, reális lázadozás, jogos egzisztenciális félelmek, de ezen kívül mást semmit sem reklamálnak: nekik, ahol a gazdasági csúcs, ott a szellemi horizont, pedig ez a kettő nem törvényszerűen esik egybe… Nem, nem ezek találják majd fel a szárnyas kocsikat. Te sem, Argil. Én sem… Csak azt tudnám, mi a fenéről jutott éppen ez az eszembe? Mi indította el? Három percre nem tudunk visszanyomozni az agyunkban. Hogy tudhatnánk hát egy egész életmúltat észben tartani? Pontról pontra? Fogalmam sincs, miért éppen ezeket gondolom, most, amikor ráadásul áramszünet, és végképp lekésem, és arról sincs fogalmam, ez a bőr nyakkendős hapi, aki az orromba liheg, kicsoda, és neki vajon van-e rólam fogalma, és mit nyer vele, hogy a nyakamat bámulja? Semmi közöm hozzá, és mégis, hátha… Hátha fontos lenne visszapergetni mindent, miről jutottam mire, most például, de mire mennék vele, ha nagy verejtékesen sikerülne, annyira töredék, annyira részeredmény úgyis. Azt sose tudhatom meg, a jelenlétem, ó, nem, nem a cselekvéseim, a legparányibb, de mégis ide-oda mozdításaim, nem, hanem csak a puszta jelentétem hatott-e valakire, s ha igen, milyen lóugrásokkal, honnan hova hatottam, azzal, hogy a másodperc töredékéig bár, de mások számára is létezem… Önkényesen értelmezhetnek, eszköz lehetek, elragadhatnak tőlem valamit, és én is ezt teszem, tulajdonképpen ez is egy fantasztikus regény. Itt szorongok az első kocsi elején, de már arról sincs fogalmam, mi van a kocsi végében, nemhogy a második kocsiban. Az utánunk jövő villamoson. A másfelé járó villamoson… Satöbbi. Ez a satöbbi maga a végtelen…

 

– Két percig se tartott – a nyájas, világoskék inges férfi kihirdeti. Ezért nem kell soha pánikba esni!

Valóban, már halad a villamos. Ladár megpróbál a bőr nyakkendős fiatalemberről leválni. A fogkrém szaga nem közömbösíti a szájszagot. De csöbörből vödörbe kerül; a már elfeledett arab irányába moccan; az arab arca rángatózik, a keze még mindig a zsebében. A csuklóján fémlánc. Túl sárga.

AZ ILYEN FÉMLÁNCOK

még a bilincsből maradtak vissza. Hőbörödött csajok a bokájukon is hordják. Ha nő volnék, kisülne a szemem. A rabszolga szeret rabszolga lenni. Szereti, ha mások gondolkodnak helyette, csak enni, inni legyen, és a robotot ne vigyék túlzásba…

„Te is általánosítasz – mondta Argil –, az én népem sose volt rabszolga. Afrika nem Amerika. Az amerikai fekete is más, az már elkorcsosult fajta. Megbízhatatlan, lusta…”

„Most meg te általánosítasz, újra!”

Argil a fejét lehajtja, bólogat, sóhajt.

„Haj, haj, barátom. Nem tudunk mást, csak vádaskodni. Mintha csak úgy lehetne megvédeni magunkat, hogy közben mást megvádolunk… Szomorú vagyok. Szomorú vagyok, magamra!”

„Talán haragszol…!”

„Nem. Szomorú vagyok magamra. Az rosszabb. Nehezebb rendbe hozni. Dirr-durr, hiába adok két pofont, jobbra-balra a pofámra, a szomorúság marad… Azt hiszed, benned már semmi előítélet sincs?”

Igazad volt, hogy a frászba ne lenne, Argil! Ezt az arabot se tudom csak úgy, önmagában nézni… Különben is, ez önmagában is olyannak látszik, mint a róla gyártott előítélet!

„Tudod, Argil, nemcsak a gőgben mutatkozhat a faji előítélet… hanem az eltúlzott részvétben is, a nagylelkű felkarolásban, az »annak ellenére, hogy te… én mégis« – féle hamis gesztusokban. Mi tudjuk egymás másságát szeretni. S nem akarunk létrehozni egy álegyformaságot. Ugyanolyan ember, mint én… Hazug! Patetikus! Ember, mint én, de nem ugyanolyan! Ebben-abban különbözik, ebben-abban azonos. A józan felmérés még nem ítélet, nem foszt meg semmitől, nem minősít alá és fölé senkit, önmagában még nem diszkrimináció!”

„A többség mégis diszkriminálja a kisebbséget. Pusztán azzal, hogy amiből több van, az adja a normát az igazodásra. Ha nem a többség, akkor a hatalmon lévő fajta. A konszentrált sűrítmény, a mennyiség nevében. Ti itt mind fehérek vagytok! Ez egy tipikus fölényhelyzet. Az utcán utánam kiálthat az utolsó mocskos részeg is: hé, te Kunta Kinte, megint megszöktél? Neki van előnye! A sok azt hiszi, mindig neki van igaza a kevéssel szemben. Ez nagyon nagy baj, barátom. Ez az általánosítások legveszélyesebbike. Az egyik évfolyamtársam Csoki-Mukinak csúfolt. Erre én: paraszt… az évfolyamtitkár megrótt, ez becsületsértés. Miért…?”

„Azért nem lehet könnyű Jarmillának. Ezt lásd be…”

„Jarmillának nálunk még rosszabb lenne. A mienk ősi família. »Arisztokraták.« Szegény kis magyar orvosnő, Lusakában, fehér, ráadásul se rang, se vagyon! Jarmillának nem kívánom! Sokat szenvedne. Ott egy nő már öreg az ő korában. A mellőzésbe belehalna. Ha egyszer mégis visszamegyek…” – Argil tekintete üveges, ábrándosan megnőtt a szeme fehére. – Őt nem vihetem magammal. Sose fogadnák be.”

„De hát ez is gyalázat!”

„Bizony, barátom, gyalázat – Argil a tenyerét tárogatta, a tenyér világos húsa a kézfej sötétszürkéjétől bántóan, kellemetlenül különbözött. – Hát ha még azt tudnád, de úgy igazán, tapasztalatból, belülről: egy-egy törzs közt nálunk milyen óriási különbség van… Még egymás nyelvét se értjük. De ez nem csak nyelvi különbség. Szigorú, íratlan hierarchia. Hogy melyik, milyen rangú? Én például… – Argil önkéntelen büszkeséggel valami követhetetlen és megjegyezhetetlen szót mondott – … vagyok. A legnemesebb törzs. Uralkodásra termett. Sok az ellenségünk… – Argil csúfondáros grimaszt vág. Magát csúfolja. – Néha ez az egész olyan… menthetetlen… N‘est pas?…

A fajüldözött is fajüldöző. Ezért a reménytelenség. Rohadt állatok vagyunk, Argil, s ez az, amiben tévedhetetlenül egyenlőek, egyedül ebben, de ezzel ne dicsekedjünk, te legalább megpróbáltad, úgy kiválni, hogy nem leválni, azonosulni és mégis rálátni, egyszerre sétáltál két táborban, árulás nélkül, grandiózus tervekkel és kevés munícióval, a megbékélést kerested, s még az se biztos, hogy legalább holtodban, legalább magad magadnak megtaláltad… Egy kicsit, Argil, tudod, én is négernek számítok. Amikor kérek egy vödröt, létrát, és fölhúzom a még rongyosabb farmeremet. Egy kicsit, Argil, én is szenvedek, bárhogy megvetem magam érte, hogy ez nekem még fontos, hogy még mindig ilyen porba tapadt a szemléletem, törődöm a pillantásokkal… A fizető pillantásai a fizetettre, nem könnyű megszokni, nem is megszokni akarom, hanem észre se venni, ha egyszer ez van, ha egyszer ezt választottam…

„A lichthofablak kimaradt, uram…”

„Öcsém, a függönyömre vigyázzon!”

„Ha közben takarítok, fiatalember, nem zavarja?”

Figyelnek. Rohannak be, ha a létra reccsen: nem a szekrényt töröm-e fel éppen? Bizalmatlanok. Hátha a börtönből szabadult a jómadár, azért nem kap íróasztalt. Vagy annyira gyagyás, hogy egy valamirevaló szakmát se volt kitanulni képes? Netán pénzéhes szerencselovag, aki így akar, két év alatt, harácsolva meggazdagodni? Kirúgott egyetemista, fölforgató elem? Amikor mindenki törekszik valamire, ennek, ez elég?! Ez perspektíva? Főállásban?

„Mert, ha mellékesen, fiatal barátom, az nem szégyen. Manapság a fizetéséből senki sem él meg. De ezzel foglalkozni…? Manapság, amikor megfújják a bársonyszéket, úgy csúsztatják az ülepe alá az ifjúságnak…”

A sajnálkozók a legrosszabbak.

„Igyon egy kávét. Pihenjen. Szegény gyerek. Azt a szép kezét tönkreteszi. Azelőtt ez nem volt. Hogy egy jobb fiú közönséges ablakpucoló…”

A közönyösek levegőnek néznek. Az öregek és az elvált asszonyok hízelegnek. Félnek, hogy nem jövök többé, és nekik kell fölmászniuk.

„Hogy maga milyen ügyes… hogy maga milyen derék fiú…”

A kisnyugdíjasok sértődősek. Muszáj, hogy elfogadjam a pénzüket. Legfeljebb lecsalom az összeget a negyedére, a kasszába azután befizetem a teljeset. De a kisnyugdíjasoknak ezt nem szabad észrevenniük. Nagyon félnek, gyanakszanak. Mi van „mögötte”? Hátha kisbaltával visszamegyek, és agyoncsapom őket az éj leple alatt. Majdnem lehetetlen a jót gyakorolni! Géemkában! De ha csak úgy, maszek, becsöngetnék, kezicsókolom, jöttem segíteni, ugyan, be sem engednének… Nem olyan egyszerű. Az a bizonyos saját lepratelep… Ma már, ezen a villamoson, gondoltam erre, de nem tudom, ezt se tudom, minek kapcsán, hát ez a híres, bonyolult agy, ennyire kezdetleges…?

„Irgalmas szamaritánust játszani, Ali, ez nem megoldás!”

Nem játszom irgalmas szamaritánust, anya. Nem zsebelem be az elrebegett köszöneteket. Nem jószívűségből teszem, ha néha sikerül valamit tennem. Hanem igazságérzetből. Hogy valamit – akár egy tollpehelynyit – helyrebillentsek a hamis mérlegen. De még ez is felemás. Hiszen még így is több marad, mint a feltétlenül szükséges. Eladom magam, végül is, a szabadságomért. Paradox helyzetben élek. Argil is úgy élt, ellentmondások között. Nincs halál – mégis le akarta, még itt a földön, győzni! Nem vagyunk, nem vagyok elég következetes. Még nem. Ez már volt az eszemben, annak a kapcsán… annak a kapcsán…

„Hát mi a megoldás, anya?”

Dicséretére legyen mondva, legalább nem lefetyelt további hülyeségeket. Hallgatott. És sajnos, sírt… Talán mégis szalag mellé kellett volna állnom. Nem a sorsuk enyhítését kívánni – hanem magát a sorsukat. Önként. Talán. De én is csak egy szar alak vagyok. Nekem, mint neked, Argil, nincs mentségem. Az én egészségem klappol. Ezt biztosan tudom, mert voltam beteg is. Nagyon beteg. De erre még emlékezni se akarok. Még az emléke is elgyengít… Micsoda kietlen vidék… egybefutó sínek. Hol járunk? Hány irányból, mi minden fut itt össze! Utálok kérdezősködni, kis arabom, mássz ki a bordámból a könyököddel, a pacsulidtól megfulladok, és még a képedbe találok hányni, és akkor még azt hiszed, előítélet…

– mondja a vezetőnő komoran, s ránt egyet a villamoson. Az utasok megint megdőlnek.

– Nincs a hivatása magaslatán – szól a felékszerezett hölgy –, ami azt illeti…

– Valami gyorstalpaló tanfolyam, mi más? – biccent a fekete ruhás, barna cipős asszony.

Ladár ismét sodródik, a régi helye felé, az újabb örvénylésben.

– Legalább mi nők, tartanánk össze! – A kövér öregasszony mindkét padszomszédját megfeddi. – Ne járassuk le egymást furton-furt!

Az arab – mintha hirtelen megpillantotta volna egy üldözőjét vagy áldozatát – az utolsó pillanatban a kocsiról letépi magát, odalenn körülnéz, forog a kobrafeje, azután félresodorva a felszállókat, újra fenn terem a peronon.

– Én az egyenjogúságnak híve vagyok – mondja a felékszerezett hölgy. – Nem a vezető női mivoltára céloztam. Hanem általában a mai vezetőkre. Úgy értem, itt, helyben… – Belezavarodik.

– Nem szabad általánosítani!

Ladár ezt a mondatot a kövér öregasszony szájából hallja. Ladárt ez meglepi; elhatározza, odafigyel az öregasszonyra, majd – de egyelőre zakatol benne a megálló neve, Éles-sarok, Éles-sarok,

ÉLES-SAROK

már nem lehetünk messze, éppen ez az öregasszony mondta, az előbb, nem oly régen, hogy fele út, éppen, akkor most már túl a felén, de bizonyára a végcéltól távol, még mindig… Egy író mi mindent tudna ebből kihozni, de hát ebben is van valami kezdetleges: a mohóság, rögzíteni, rögtön, mindent, jaj, talán így nem semmisül meg, jaj, nem múlik el véglegesen, és aztán a szánalmas eredmény, a szándékhoz képest talán még a remekművek is szánalmasak… Mint a levelek. Ezért nem írok levelet, egyszerűen görcsöt kapok, amit gondolok és amit leírok, még csak nem is hasonlít egymáshoz, pedig kamaszkoromban eljátszogattam, aztán az egész bedugult… Bizonyára nem vagyok elég szerény sem… Az író nem markol, kiválogat… Ezt az utat is, ha megírná, ami egyébként zseniális ötlet, bár vannak világirodalmi előzményei, mi mindent volna kirekeszteni kénytelen, például akiket meg se látott, s például akik őt meg sem látták, vagy mit tudom én, milyen trükkel szűkítene, bővítene… De akárhogy is, hány és hány gazdag viszonylat sorvadna el, mégis, fel sem fedezve, csak azért, mert tőle függetlenül zajlott éppen; hány új és új összefüggésről kéne pusztán szerénységből lemondani, stílus ürügyén megalkudni, szerkesztés címén szegényíteni az anyagon, olyan önfegyelemmel, ami egyúttal a korlátok beismerése… És a vázlatosság, a vázlatosság is zavaró, engem legalábbis zavar, a tudat, hogy előttem, mögöttem, egy másik kocsiban, egy másik városban, egy másik országban mi minden van jelen, egyidejűleg, és ebből a roppant egyidejűségből még egy teljes másodpercet sem lehet maradéktalanul kikapni, amiben benne lenne minden, ami abban a megcédulázott másodpercben történt – s nemcsak a fizikai cselekvés síkján, hanem szellemi értelemben csakúgy. Minden csak vázlat, ehhez a vágyhoz képest. S ehhez a totalitásvágyhoz képest minden csak kísérlet, lásd világirodalmi példák, de nem kell olyan messzire menni, ragyogó magyar vállalkozások, s mégis, az eredmény csodálatosan csalóka, mert erősebb a torzóképzet, ha az egész van megmintázva, körös-körül némi hiánnyal, mintha csak egy rész, de az kiszakítottságában is befejezve… Én nem írok. Én olvasok. Tudok olvasni. Szeretek olvasni. Az irodalom szenzációs részleteket közöl. Minden nagy mű csak egy részlet, de ilyen értelemben sokat lehet az íróktól tanulni. A részletekben fantasztikusan bölcsek. Már a java! A külön-külön feldolgozott részletekből kéne egy újabb, valami összesítő könyvet írni… de nem a leltárok nyelvén, hanem egy új keverésű kötőanyaggal, hogy létrejöjjön egy még erősebb kohézió… Így, ilyen kétségekkel nincs írás, a kamaszkori állapot valószínűleg nem tér már vissza. Megint a kérdés, ez bezzeg visszatér: rögeszme vagy sugallat, ugyan mi volt? Ki dönti el és mikor?… Nem vagyok elég szerény és ugyanakkor elég mohó sem. Tudom, hogy elmúlik minden – ha rögzítem, ha nem. De ha mégis megpróbálnám, hát szeretném befogni a végtelent. A dilettánsok is ezt akarják. Tehát dilettáns lennék, legalábbis igyekezetemben. És kitalálni történeteket, csakhogy engem igazoljanak, figurák sorsát formálgatni a nekem tetsző fikció törvényei szerint, legyünk őszinték, hát nem egy kissé ízléstelen, s akkor még el is hinni, sőt, elhitetni a világgal is, hogy illetékesek vagyunk az általános megváltás ügyében, mi, szegény kis szentjánosbogarak, fényhordozók…! Nem tudnék belenyugodni, ha író lennék, a korlátaimba. Valóban fényhordozó szeretnék lenni. Minél kevesebb segédeszközzel, minél kevesebb fikcióval, minél kevesebb önmutogatással. Nem kiárasztani, kiterjeszteni azt a fortyogó, sistergő, gomolygó valamit, ami én vagyok, állítólag, hanem legalább átmenetileg megszüntetni, mint a nagyműtétek alatt, amikor a szívműködést rákapcsolják az okosabb gépre; megszüntetni a szubjektumot, és hagyni, hogy a világ, a világ sokfélesége hasson, hogy ne én legyek a fontos egyszer a keserves büdös életben végre, ne az én még oly jól álcázott nyüszítésem, ha én író lennék, hanem a többiek kerüljenek középpontba, s együtt, így közeledni, mindannyian… a Logoszhoz, az okok világához… a dikéhez, az igazsághoz… De hát ez már talán nem is az író dolga. Hatásköri túlkapás. Az ilyen talán már nem is író: kevesebb vagy több, de nem író, mindenesetre. Dilettáns vagy szent. Igen, igen. Rögeszme vagy sugallat? Sose leszek író. Nem tudnék megelégedni a kevéssel. Savanyú a szőlő…? De hát a sok penészes fürtöt lezabálni, csak azért, hogy bebizonyítsuk, mi aztán tudunk ám magasra is ugrani, kérem…?! Ebben a kocsiban legalább ötvenen szorongunk. S mind az ötvennek önmaga a legfontosabb. Ha bevallja, ha nem. Minden – az őszi nap, a temető, az atomhalál – csak önmaguk tükrében látszik. Egy egészen kicsiny, vastag keretű, kopott foncsorú tükörben. Ötven kis világegyetem, ötven megrendíthetetlen magabiztosság, összességében idestova ötmilliárd kis célközéppont, ez valami röhejes, fatális tévedés, annyira átlátszó, és mégis mindenki lihegve beugrik, és pörög, a csillogóvillogó tükörgömb ötmilliárd törékeny darabkából mesterien összetapasztva, tudatlanul pörög egy fel nem ismert középpont körül… mert valódi középpont csak egy lehetséges. És akkor káprázat a többi. Ha író lennék, valaha is, elsősorban magamra nyújtanék nyelvet. Mert én is csak egy vagyok az ötmilliárdból. Ebből az ötvenből, itt. Szeptember akárhányadikán, a huszonnyolcas villamoson, közel a peronhoz. Nekem önmagamon kívül más is fontos: csak ennyi a differencia. Ez az is. De hogy jövök ahhoz, hogy vájkáljak bennük? Ki hatalmazott fel rá? Honnan a „jog”, hogy a legmagánabb magánlakokba behatoljak? Ebből a ronda tulajdonságból, hogy a hibát a másikban keressük, első reflexünk szerint, mindig a másikban, szabad-e erényt kovácsolni? Írói erényt? Dolgozz magaddal, nyomorult, vesézd ki, lúgozd át, ne mást, magadat, meg fogsz magadban, ne félj, sajnos, mindent találni, és nem lesz aztán az a ragacsos, nyálas siránkozás, mártírtudat, hanem lesz az enyhe undor, mert nincs borzasztóbb látvány, mint amit mutat az az önismeret… Akkor pofázz bele mások életébe, ha ezt kibírod! Azt hiszem, így tisztességes. Így volna tisztességes. Ha író lennék, valaha még. S ha hiszem a mérleg nyelvét – csak a mércére figyelnék, azt hiszem. Igazándiból csak a mérce érdekelne. S ez néha – törpeperspektívából úgy tetszik – embertelen. A könyörületességet is be kéne kalkulálni. De a könyörületesség, mint írói eszköz, nem működik… Nem is szeretnék író lenni. Végül is. Sokkal többre vágyom, épp ezért a kevesebbel is beérem. Argil képessége is csak a műfordításhoz volt elég. Hűségesen fordított, beleélve. Franciát, angolt magyarra – s mindent, csak úgy passzióból arra a becézett honi afrikai nyelvére… Amit keresett műfordítással, el is költötte műfordításra, gyanítom. De nem volt ingyenélő. Amikor éppen lábon volt, szakértői munkát végzett téeszeknek. Segédkezett a mentőknél. S bár Jarmilla, mint osztályos orvos, némi mellékeshez is jutott, nem szerette Jarmilla jövedelmét költeni. De hát a legtöbb „nekem kell megoldani” munkájáért egy fillért sem kapott. Írásból megélni amúgy is csak véletlenül lehet. Az már nem erkölcsös, ha tervszerű akció következménye. Az öreg Kölcsey is mondotta volt: Ki kenyérén írogat, az méltóbb szánásra, mint aki napszámért kapál… De az írók nagyon szeretik a pénzt. Volt módomban látni. A kiadónál. Persze, ez is csak előítélet. Talán inkább a megbecsülést szeretik. Amit a pénz mennyisége kifejez. Lám, megint csak ott tartok, mit csinál egy „másik”? Az egyetlen méltó magatartás: önmagamat bírálni, persze szenvelgés nélkül, tárgyilagosan… az önigazság hangoztatása saját esetünkben gyakran csak önkényeztetés. Felmentés a bűntudat alól. Önigazsága a másiknak legyen. Nekem rohadt kis tévelygéseim vannak, s csak nagyon-nagyon ritkán a saját önző érdekeimtől mentes tiszta igazam. Ez is egy alapállás. De a felismerés még nem megcselekvés. A következetesség erősen hibádzik… mint már ezt… valamikor… éppen ezen a hosszú úton…

Mi az?! De hiszen még el sem indultunk, még csak most volt Éles-sarok, a sínek, a csatlakozás… Rajtam kívül ment ez a villamos. Vagy én mászkáltam a villamoson kívül. Épp csak fölötlött bennem egy s más… Már nem is tudom pontosan, mi… Nem történet… nem esemény… inkább valami summázat… Ilyen rövid megálló! Amikor eddig mindegyik csak nyúlott, nyúlott! Ez aztán a rideg környék! Szerelőkocsik, daruk, rozsdás vagonok, elhagyott sínek. Félelmetesen óriási tartályok. Nem szeretnék itt leszállni. Nem szeretnék itt lakni. Nem szeretnék ide járni, se melósként, se főnökként. Megint az önzés. A többinek jó? Naponta, télen-nyáron. Közéjük állni. Az volna valami. Ahogy ezt ma már… ilyesféleképpen… mintha gondoltam volna, fogalmam sincs, minek a kapcsán. Nemcsak az öregek szenilisek, tulajdonképpen mindannyian azok vagyunk, egy órát nem vagyunk képesek pontosan rekonstruálni, visszafelé, egyetlen órácskát, minden szétszalad, s nincs más remény, csak hogy mégis őrzi egy központi memóriarendszer, bevésődik valahova az összes gondolat, és ezért nem mindegy, nem lehet mindegy semmi… Aki ír, talán csak nyomatékosít: segít a vésőnek, legyen mélyebb a rovátka; az ipse bizony beleizzad, hogy láthatóvá tegye azt a bizonyos láthatatlant… Talán mégis több alázat kéne. Talán a jól megvilágított részlet is sejtet az egész mintájából valamit – ha mást nem, a dolog technikáját, ahogyan és amilyen irányba fűződnek a szálak… az anyag minőségét, merre csomósodik és hol vékonyul… Talán mégiscsak „savanyú a szőlő” viselkedés az írásról eleve lemondani… Fanyalogni valamitől, amit képtelenek voltunk meghódítani: nem túl nagy dicsőség, Ladár! Csak ami már az enyém, azt adhatom önként oda. Hogy már nincs rá szükségem… Vagy hogy találtam fontosabbat helyette. Ha már egyszer a birtokomban volt, kiismertem, használtam, akkor megtehetem. Bizony, Ladár, valljuk be, legalább ebben légy következetes: a tehetség hibádzik. A megbízatásod – ha egyáltalán van – nem erre szól. Hagyd békén. A „művészt” és a „művet”. Ne ócsárold. Másfele keresgélj, apuskám… Érdekes pillanatok. Amikor az én beszél az énhez. Szinte kitapinthatóan ketten vannak. És nem kórosan. Már nem kórosan. Nagyon erős fegyelmező, ha magam szedem magamat ráncba. Argil gyakran tette át a korholást harmadik személybe, képes volt egészen rálátni.

„Argil Dralla egy szerencsétlen flótás. Forog körülötte az ördög. Argil Dralla ugrál-ugrál, de csak cuppog a szarban, egy helybe!”

Ült a szőnyegen, és verte a mellét az öklével. És Ladár? Ameli Aladár Krisztián? Egész életén keresztül ezt fogja hát csinálni? Létra tetejéről mosogatni a koszos ablakokat? Még legalább harminc évig, ha csak nem akarja – valamelyik hetedikről – szaltóugrásban befejezni? Mert mire jók az elveim? Hogy a nehezet csak tovább nehezítsem… Minden „normális” hapsi leadja a jattot a festő-mázolónak. Hogy az olajfestésnél vigyázzon. Ne hagyja a fröccsöt rákeményedni az üvegre… De hát nem kötelessége ez? Rendesen végezni, amit úgyis végezni kell? Ezért külön pénz jár? A rohadékok így persze még külön is, juszt is ráspriccelnek… így akarnak móresre tanítani, hogy majd csak helyrebillen a lökött agyam, aztán vakarhatom a tíz körmömmel, dörgölhetem a büdös kromofággal, zsilettel kaparhatom, háromszor annyi ideig tart, amíg sikerül végre szép tisztára… mert ha utálom is ezt a munkát, mégse végzem hanyagul, egyszerűen nincs pofám rosszul dolgozni, mintha magam maradnék szutykos, ha az ablak is az, a kezem után… Nekem ez jutott, ez a piti munka, jelenleg. Hát akkor ebben leszek tökéletes! Gőg? Csak gőg? Vagy helyes önkorrekció? Követendő példa? Amin mindenki röhög, és senki sem követ? Akkor is. Ez a tőlem és körülményeimből telhető abszolútum. Ha van az a központi óriási memória, rögzíti ezt is. Makulátlan ablak: nagyon kicsi, mondhatnám, kisszeri öröm: de legalább ezt tudom másoknak nyújtani… Még majd meghatódom a saját jóságomtól. Még majd képes leszek glóriát nyomni a saját fejemre! Ladár, te egy izgága ürge vagy. Egy izgága ürge, aki csinálni akar valami érvényeset, valami közeredményében rendkívülit, s aki mindezeknek híján úgy csiszatolja a hideg üveget a szarvasbőrrel, mintha ezáltal éppen most és éppen ő mosdatná ki bűnéből a világot…Komikus figura. Műfajtévesztő. Aki a bohózatban hőst játszik. De talán fordítva. A szomorújátékban ő a bohóc. És a bohóc látja világosabban, hogy amiben közreműködnek, mennyire tragédia… Ez az idő –, hatvan év, de ha kilencven? – kevés. Minden jelenlét átmeneti. Valami menő, pénzes filmrendező mondta, a nevét elfeledtem, amikor megkérdezték tőle, miért lakik egész életében szállodában, miért nincs otthona; hogy ilyen rövid időre, mint az emberi élet, nem érdemes véglegesen berendezkedni. Az ő szájából, az ő helyzetében ez inkább ingerlő, mint meggyőző volt. Hitelét vesztette a pénze miatt. Ott lakott, ahol éppen megkívánta. Csak nincstelenül kunszt ugyanez: gyűjtögetés nélkül, „letelepedés” nélkül átdolgozni az éveket. De ez az átlagnak nem perspektíva, Ladár. És ne ejtsd ezt a szót, „átlag”, lebecsüléssel. Ladár fiam, az átlag nem sértés. Az átlag a törvényfa törzse. Összeköti a gyökeret a koronával… Nem fogom azt hirdetni a huszonéveseknek, hogy saját fészket ne kívánjanak. Megértem, ha a küszöb előtt üvöltenek. Igazuk van, ha nyomorogni nem akarnak. Igazságuk van, nemcsak joguk – mert a jognál több az igazság –, ha ők is meg akarják szerezni a magukét, fel akarják nevelni a kölykeiket bőségben, biztonságban, nemcsak szülni őket rakásra… Igazságuk van, ha háborognak de nekem is igazságom van, egy másfajta igazság, amikor ebbe a versenybe nem szállok bele, a közmondás fordítottja érvényes a számomra: Amit szabad a kis ökörnek, nem szabad Jupiternek. Ha ezt hangosan kimondanám, öntelt, felfuvalkodott hólyagnak tartanának, hogy jövök én holmi jupiterséghez, milyen alapon kiáltom ki magam bármiben is különlegesnek, tényleg, talán csak a duma különleges, de hol a tett? Ladár egy kissé most undorodom tőled. Éntőlem. És persze szánni is tudlak. Meg a makacsságodat csodálom. Nem vagy azért egészen elveszett, fiacskám. Csak ne olvadj el a gyönyörűségtől, ha magadra nézel. Ez nagyon-nagyon fontos. Nyekk… ez fék, kisanyám, nem kapanyél, nyekk… Már megint megálló? Hova rohan ez a villamos?… Argil elkószált, Ladár még utazik…

 

– Bocs – Ladár fölrezzen, és a felékszerezett, középkorú hölgynek utat nyit – … Hol vagyunk…?

– szól a fekete ruhás, barna cipős asszony, s gyorsan áttelepszik ahogy megüresedett helyére. A palántáit, csomagjait átrendezi. A papírzsebkendőket, melyeken a hölgy ült ezidáig, összehajtogatja, és kosarába csúsztatja.

Ladár – némi habozás után – a régi helyére, az ablak mellé visszazöttyen. A gyomra – a változatosság kedvéért – most görcsöl. Ecetes lesz a nyelve – böffenteni képtelen.

Itt sokan leszállnak. A bőr nyakkendős, oldalt választott hajú fiatalember előzékenyen megérinti, már a lépcsőnél, az ékszerezett hölgy könyökét.

– Millpardon, szépasszony, segíthetek?

– Vannak még úriemberek – mormolja a hölgy, a bőr nyakkendős kísértésbe esik, kövesse-e, de azután nem hagyja magát eltéríteni, indul előre kitervelt célja felé.

A nyájas, kék szemű férfi maga elé enged mindenkit, sportosan ugrik le a már megránduló kocsiról. Nincs messze a Növényolajgyár. Két sötét öltönyös már várja a kapuban: a stílus új, a meghajlás szöge régi. A környék egyébként kizöldül. Serdülő fácskák és ápolt rózsabokrok. Akár egy üdülőkert. Az évszakok a bélyegzőórákig kísérnek. Az illat az illúziót az utolsó percig fenntartja. Talán könnyebb így, talán nehezebb.

A kövér öregasszony szuszog a sarokban. A szánalmas anyó súlytalanul dől Ladár oldalához. A szeme nyitva, a pillája nem rebben: a lélek gyakorlatozik, szakaszosan odahagyja.

– Szabad kérem, szabad? – Energikus férfi, oldatterpeszben a négyes ülést az állóktól elbástyázza. Tölténytárhoz hasonló nyersbőr táska a vállára akasztva, a feje búbján egy számmal kisebb, keskeny karimájú, hetyke nappakalap, négy-öt jelvénnyel telitűzdelve. Vastag talpú túracipő, begyűrt nadrágszárral. Kekiszínű zeke, keményített, hangsúlyos váll-lappal. A váll-lapon három díszítő fémgomb. Ladár ösztönösen behúzza a nyakát.

KATONASZABÁS

ez valami levitézlett, mundérjafosztott katona, de talán korengedménnyel nyugdíjba vonult, unatkozó vadász. A vadászat nem sport. Argil az ilyenfajta vadászokat megvetette. A sport… ha jó futó lettem volna. Vagy jó bunyós. És alkatomnál fogva izmosabb. A focira kellett volna rámennem. Talán. Sráckoromban nem ment rosszul. Sráckoromban szerettem. Az ordítást. Goooól… És csimpaszkodtunk egymás nyakába. Már nem is tudom, kikkel. Vadidegenekkel, akár. Nem voltam egyedül. A „csapat”. Lerágott csont… a százszor megénekelt nosztalgia! Rohadás a tévé előtt, vacak kis meccs, lusta játék, a jobb lábam megrándul mégis, és rángatózik az egész meccs alatt, végig. Komikus ez a mímelt részvétel, de kellemes mégis, a motyogás is kellemes, diadalüvöltés helyett a falaknak motyogom: goooól… elszégyellem, a fujokat is, a hajrákat is, csak a hülye beszél magában, apa magabiztos intelmei, ez is egy infantilis csökevény, ahogy anya mondaná, mégis hajrá, mi magyarok, az egyetlen küzdőtér, ahol szabad a zászlót lengetni, ahol ki lehet a sérelmeket üvölteni, nagyon fontos, bár afféle villámhárító, olcsó levezetés… Franc tudja, miért nem léceltem le, kallódni kint is lehet, illetve tudom, miért nem, mert nem akarok kallódni, se itt, se ott, s ha ide születtem, nem lehet véletlen, ideköt a dolgom, amiről még el sem döntöttem, rögeszme vagy sugallat… Nem megszökni, de nem is beleolvadni! Lásd: Erdély. Ahogy kitartanak. S ahova vágynék, gyanítom, nincs az az eszményi birodalom. Ahogy a jelek mutatják. Erőszak kontra erőszak. Viszonylagosságok vannak. Viszonylagos szabadság. Mászkálni igen! De mindig visszatérni…

„Az ördög elszakította Argilt, barátom. Argil hontalan. Egy hontalan családos… egy magyar néger.”

Egy amerikai magyar. Valószínűleg bediliznék. Megvan rá a hajlamom. Bármennyire félek erre emlékezni. De a menekülés nem segít. Éppen én pofáztam Argilnak… Katonazubbony. Váll-lapok. Lövészet. Kúszás. Körlet. Parancsszó. „Értettem.” Az egyetlen válasz minden badarságra. Huszonnyolc éves koromig rettegtem. Hátha mégis… Pedig huszonhárom éves koromban az alkalmatlanságit – piszok nagy áron – megkaptam. Nem ám protekcióval. Anya csak hüppögött. Apa volt az ellendrukker.

„Legalább egy kis móresre tanítanak. Némi rendszert bevisznek a zaklatott életedbe. A katonaságba még senki nem halt bele.”

Én belehaltam volna. Megrohadtam volna a fogdában, vagy leköptem volna a parancsnokomat. A hadbíróságon kötöttem volna ki. Tuti. A „hivatal” se segített. A „népgazdaság szempontjából” teljesen mindegy volt, behívnak-e vagy sem, sehol sem jelentettem „pótolhatatlan kiesést”. Gyerekkorom óta gyűlölöm a katonásdit, egyszer a téren betemettek a homokba, a fejemet kaviccsal lőtték, s amikor – a játékban szerepcsere! – én lettem a „győztes”, nem voltam képes a kölcsönt visszaadni, nem működött a bosszú bennem, túl rossz volt az élményem ahhoz, hogy én legyek az, aki egy másiknak ugyanezt okozza…

„Gyáva, beszari nyúl… gyáva, beszari nyúl…”

Az irgalom gyakran látszik gyávaságnak. Lidérces álmaim: vagy én vagyok egy oszlophoz kikötve, és késekkel vallatnak – vagy nekem kell késekkel vallatni egy oszlophoz kikötözöttet. Az utóbbi volt lidércesebb. Még az áldozat is biztatott az álmaimban. Mi lesz már? Meg kell tenned… meg kell tenned… Hideg verejték. Húgyfolt a lepedőn.

„Egy ekkora fiú… egy ekkora fiú!” – anya reggeli sopánkodásai.

Irtózom attól, hogy célpontlegyek. De attól még jobban irtózom, hogy célba én vegyek másokat.

„Beteges vonás, Ala. Majd ha jól megrugdossák a vesédet, visszarúgsz te is… Támadásra támadás!”

De hiszen van bennem védelmi ösztön. Gyilkos ösztön is. Hirtelen indulat. De a tervszerűség, a személytelenség, az elidegenített gyilkolás, a paranccsal felhígított egyéni felelősség… nem bírom. Velem született ez a szorongás. Sose hagy el. S akkor, azon a nyáron – ennek már tíz éve! – átvette az uralmat. Ősszel behívnak, a sorozás megtörtént. Ősszel behívnak… hetekig nem aludtam. Nem egyszerű álmatlanság: hanem az a valami. Az a szóval ki nem fejezhető rémület. Mintha kinyílt volna a hasam. Megsemmisültség. Megszűnt a kontroll. Vonyítás. Altatók. Hirtelen zuhanás, hirtelen ébredés. Arra a szörnyűségre. Valaki kiült belőlem az ágyam szélére, és érzéketlenül szemlélt. S én képtelen voltam azonosulni ezzel a tárgyilagos szemlélővel, csak az tudtam lenni, az a nyomorult, az a vinnyogó, az a véresre kapart herezacskójú… Mint valami kínvallatás… egészen kis szünetekkel újra és újra fölcsigáztak, és nem láttam sem a kínvallatás eszközét, sem a kínvallatót, csak magát az eredményt éreztem, erre mondják, „becsavarodott”, de nemigen sajnálják, mert nem látszik, nem definiálható az ilyen mérvű fájdalom oka, s még csak el sem panaszolható értelmesen.

„Uralkodj magadon, Ala… Miféle férfi az, aki nem tud az idegein uralkodni?”

„Tornázzál, Alikám, fogyassz vitamint, Alikám, jaj istenem, mit csináljak veled, Alikám?”

Akinek kitörik a keze, lába, sínbe teszik. Aki lázas, kap antibiotikumot. Van, ahol az operáció segít. Kivágják, ami felesleges. De erre nincs igazán orvosság. Tűrni kell. És semmi kísérő glória. Ez nem rák. Ez nem szív. Nem övezi részvéttel vegyes tisztelet. Anya legalább megpróbálta. Írjuk javára.

„Ali… beszélj… de hát milyen”?

Nem tudtam megmagyarázni. Most sem tudnám. Szerencsére nem lehet felidézni. Csak ha újra beleesnék. Márpedig mindent inkább: a lábamat tőből, sorvadó halált, bármily természetes fizikai fájdalmat, csak azt ne. Jaj csak azt ne még egyszer…

Megpróbáltam úrrá lenni. Visszajöttem a szalánckai szabadságomról Pestre. Hiába. Az utcasarkon kuporogtam és remegtem és bőgtem, amikor a mentők összeszedtek… nagy csődület… szerencsére Pesten, itt legalább nem ismertek. Valami klinika. Nap és felhő. Gyors váltakozás. Ábrák. Tesztek. Tizenkét bogyó naponta. Intravénás döfködések. Aztán a flepni. Kéretlenül. Alkalmatlan. Bár nem elmebetegség. Zárójelentés. Kívülről megtanultam. Kézujj- és pillatremor. Dermographizmus. Alakilag megtartott gondolkodás, orientált tiszta tudat, tartalmilag mikromán túlértékelések, izolatiótól való anxietas, tanatophobiával járó vegetatív rosszullétek, Charcot – s tünetképzésre való hajlam, hypobulia. Suicidum lehetősége. Élénk mimika, pantomimika, sensitiv alapszemélyiség, conflictus szituáció, melynek hatására… Psychosis maniaco-depressiva… neurosis depressiva…”

„Maga szenved. Az őrült nem szenved – a professzor tárgyilagos nyugtatása –, ez a legbiztosabb jel: ez a határvonal.”

Váratlan gyorsasággal könyörült meg rajtam, ez az… ez az… az. Fél év, vagy annyi sem. Mondják, rekordidő. Mondják, a veszélyhelyzet váltotta ki, így robbant a személyiség elfojtott tiltakozása. A tehetetlenség.

„Nem szimuláltál, te Ala?” – apa hümmögése. És anya, a kis praktikus:

„Végül is, Ali… most már, hogy túl vagy, végül is megérte…”

Hát katona nem lettem. És nem is tért a dolog vissza. Mintha kidühöngte volna magát. Argil így fogalmazna: mintha kidühöngte volna magát az ördög. Néha-néha még olyan furcsán elapad a világ. Jeges síkba, szín nélkül beszárad. Az a bizonyos „semmi ágán ül szívem… De aztán újra melegen és fényesen kidomborul. Már szelíd ez a hullámgörbe. Egyre szelídebb.

„Nyugodjon meg, fiatalember. Ez nem betegség. Csak alkat. Csak színező elem. Még nagy hasznát veszi.

Hát… nem hagy közönyben, mindenesetre. A szerencsétlenségemen múlott, hogy nem kellett bevonulnom. Meg tudom érteni, például a bulányistákat. Következetesek. Nem fognak fegyvert, ha egyszer meg van írva: ne ölj. Inkább mennek a dutyiba. Nem akarok katona lenni. De igenis dúl bennem védelmi ösztön… és sajnos, gyilkos indulat… gyilkos… gyilkos…

 

Ladár ráharap az alsó ajkára. A kezét összekulcsolja, az ujjak ropognak. Ideges taktust ver a lábával, nem veszi észre, azt sem, hogy a katonaszabású férfira bámul, holott már nem is őt látja. Az egy darabig farkasszemet néz, majd a tekintetét ingerülten elkapja. Ellenszenvét alig bírja leplezni.

FOGAK AZ ALSÓ AJKON

mindig kidugja, mint a patkány, mielőtt harap, aztán mint a levegőnek, kiadja az ukázt, egy ősbarom, nevelőtiszt… persze, a felesége veri, otthon olyan kicsi, mint jeges vízben a dákója, de itt pattog, mint a nikkelbolha, naponta újít, a cuncimókus, nem buzi, legyünk igazságosak, csak úgy néz ki, ilyeneket régen be se vettek, a pap mellett lóbálta a füstölőt, esküszöm, úgy néz ki, a csúcsos valagával, hogy maradt volna a jobb sorsra méltó anyjában, én viszem a bőrömet a vásárra, engem ütnek le egy óvatlan pillanatban, betör a nyugat, börtönlázadás, mér ne vennénk át, persze, mindig csak a rosszat… Egy nehéz gyerek fejbe kólint, és akkor még atyala-patyala, mit szeretnél, drága gyilkoskám, te édes, aranyos, hétpróbás gazember, mi nyomja a te szűzi lelkecskédet, gügyögd el a te jóságos őriződnek, aki apád helyett apád, ha már az elmulasztott, te patkány, a szülővízbe belefojtani… Aztán persze szaporodnak. A bűnesetek. Hát csuda? Ha én volnék a bíró… Azt a sok ravasz, alamuszi ügyvédet is lecsukatnám. Szerecsenmosdatás. Kutyából nem lesz szalonna. Tőlünk kérdezzék meg. Akik nap mint nap helytállunk. A sűrűjében. Hogy mit érdemelnek. Elássák a lóvét, aztán négy év múlva kijönnek a sittről, fölmarkolják. Élnek, mint Marci Hevesen. Kondicionáló torna, pszichológiai tanácsadás… Van, aki marlborót kap csomagban. Én örülök, ha telik a szimfóniára. A doktor bácsi egy sóhajtásra ágyba dugja őket. Harminckilenc fokos lázzal vettem át a szolgálatot. Minapában. Mert már alig kapnak madarat erre a munkára. A társadalmi presztízs nulla. A markukba röhögnek. A gazemberek. Még a fegyveremet, az én jó kis fegyveremet se vihetem be a csurmába. Spré és gumibot… vicc! Jogaik vannak. Jogaik, a koszosoknak! Amíg a tisztességes ember nyomorog. A citerás Berci a pofámba is vágta:

„Amit maga kap, hapsikám, egy hónapra, annál én a Napoletánában borravalónak is többet adtam, egyetlen este!”

Hát nem mondom. A citerás Berci is kapott tőlem. Rendesen. Borravalót. Nyoma nincs. Mehet a csúcsosvalagúhoz panaszra. Jelentem, elesett… Jól néznék ki, ha az ember gyereke nem találná fel magát. Ha folyton futnék eligazításra. Kussoljanak. Hulljon a férgese. Humánus bánásmód! Naná! És velem ki humánus? Amikor nyakra-főre beosztanak? Ennyi pénzért birkát se őriznek. Jobb tájakon. Nemhogy ezeket a villamosszékbe valókat. Ámbár az áram is kár rájuk. Egyik-másikra biztosan. Lecsapni a kisbaltával. Slussz. El van boronálva. Nem szennyezi többé az egészségeseket. Én még nem láttam megtért bárányt. Legalábbis a kezem alól nem került ki olyan. Engem nem tudnak átverni. Nyista vaker. Nekem aztán jöhettek az óhéber-dumával. Mindenkinek, amit érdemel. A német is megmondta. Ez nem leánykazárda. Hallod, csúcsosvalagú! Egyszer még te is ráfázol. Láttam én már karón varjút. Főfő fejest a cellában. Nem mind ott tanult meg franciául. De nem ám…! Ámbár egyet s mást megtanultak. Beletöltöttük a „tudást” a kemény koponyájukba. Kistölcsérrel. Na nem reklamálom. Voltak túlzások. Állítólag. De hát ez… ez a fertő. Én mondom. A Kovács Bandi! Itt mindent lehet.

„Nincs kézügyességem… értsék meg, nem tudok hajtogatni.”

De sikkasztani tudtál, szarházi… Háromszázötvenezret, csak amennyit rád lehetett bizonyítani… Ennyit mikor keresek meg?! A tisztességes ember? Aki mégis a többség… Ámbár kételkedem. Hányan futnak szabadon! De hányan! Hála az ügyvédeknek. Meg a titkos összeköttetések… És akik még nem buktak le. Majd ezután. Szép sorjában. Kell lenni rendnek. Igazságnak. Majd csak megunják a tisztességes emberek. Az a kevés. Nem kéne, csak egy kis összefogás. Raboltál, piszok strici?! Hol a szajré? Zacskót a fejére, dumm-dumm, egyévi állami koszt-kvartélynál többet ér, nem kell azért egészen a lincselésig elmenni, azt azért senki se kívánja, tévedés ne essék, a lincselést, bár ami igaz, az igaz, azok legalább férfiak… Mindjárt nem rabolnának! A lakásbetörés mindjárt kevesebb lenne! Ámbár akinek félmilliója van, csak úgy, parlagon, az se tisztességes… megeszem a fejem! Szőröstül-bőröstül megeszem. Csak meg kéne őket egy kicsit simogatni… mindjárt kiderülne. Elkobozni. Hivatalosan. Aztán vinni a két rablót, összebilincselve… Tudnám, mit csináljak. Azon a poszton. A tisztességes emberek védelmében. De el is megyek innen. Megteszem a lépéseket. Még ma. Még a mundért is utálom. Rondább, mint a raboké. A serifben van férfiasság. A kalap, a csizma, a pisztoly az övben. Nyíltan. És az egész valahogy elegáns. Nem ilyen kopott. Ilyen… polgári. Nem csuda, ha lazul a fegyelem. Ahol nincs félelem, ott fegyelem sincs. Aki jóhiszemű, csak tápot ad a bűnnek. Gyanakodni kell. Egészséges gyanakvás. Mindig – mindenütt. Esküszöm, itt is utazik néhány jövendő páciens, ez a patkányfogú, simapofájú, van rá fogadásom, téged még egyszer megkenegetlek, a szeme se áll jól, nekem aztán mesélhetnek… Még egy-két hónap, aztán itt hagylak, csúcsos valagú… elmehetnél a forró Suki Lajoshoz a hetesbe, köcsögnek… szép pár lennétek, egész nap agitálhatnád, ugyan ne szúrja az anyját legközelebb hasba, egy kis csöndes rugdosás is megteszi. Elvégre humanizmus is van a világon… Megállj, kicsinállak, mielőtt te csinálsz ki engem, azt még tudom, kinek kell a taplót a fülibe betenni! Én innen elmegyek, reménykedjünk, vannak még jobb helyek ebben a lezüllött országban, vannak még tisztességes emberek, nem ez a tingli-tangli tánctanoda, hanem egy normális fegyintézet, egy minta…

A villamosvezető hangja váratlanul dallamos, jambikus lejtésű, majdnem lágy, megenyhült. A merev konty omlásra kívánkozik a fején, a vállakig, s onnan tovább, a hát közepéig, hullámosan. Gitár… a nő most néhány másodpercre erotikus: kövérsége buja, s haja feketesége az andalúziai asszonyoké, Gitár utca… Egy könnyű, pengetős hangszer. A név nyitottságot sugall. Fehér házacskákat, félig leeresztett zöld redőnnyel. Gyorsan síró, de gyorsan is vigasztalódó népek az ablakok mögött. És alkonyat. Édes, fokról fokra csöndesedő este. Végül csak a zene világít; a húrról a gitár gyöngyhangjai peregnek. A bujdosó szeretők gyöngyhangjai, mint egy Lorca-versben. „Az elveszett szépség gázelje.”

De nincs itt semmi varázs. Ugyanaz a terep, fáradó, elhanyagolt zölddel. A nagy gyáregység kevésbé fontos része. Ki nem pucolt, ki nem glancolt tömbök. De azért mégis. Az alagsorban nyekereg egy harmonika. Ladár sose tudja meg, ki harmonikázott. Nem elég mozgékony. Nincs is olyan mozgékonyság, amely egyszerre mindenütt jelen lehetne. Az már isteni tulajdonság. Ladár irigyli az Istent.

A fekete ruhás, barna cipős nő fészkelődik.

– Ne haragudjon – mondja aztán Ladárnak –, mégis visszaülnék, szembe a menetiránnyal… Ha magának mindegy.

Ladár cserél. A szánalmas anyót – úgy tetszik – megtartja a levegő is. A fekete ruhás özvegy gyengéden billent rajta egyet, kifelé. A kövér öregasszony helytelenítően cicceg. Nem tudni, mit helytelenít. Az özvegy izgékonyságát vagy a tárgyszerűséget, ahogy a szánalmas anyóval bánik.

A kekizekés, vállgombos férfi mind a négyüket végigméri. Pozícióját nem adja fel. A társaságot – a terpeszállással elszigetelve – látszatra védelmezi. Mindenesetre őrzi őket, az alkalmi cella négyszögébe zárva.

Az arab megint fölbukkan; a fogantyúba kapaszkodik, két kézzel, és a csípőjét tekeregve forgatja. Szórakozgat.

Új felszálló – Ladár látókörében – a nyeszlett, ritka bajuszú, tolvajképű emberke. Üléstől ülésig surran, mintha paprikát dugtak volna a fenekébe, nem marad nyugton egy másodpercig. Boldogan vigyorog a szája akárha zsilettel vágva, fültől fülig. Ez a boldog vigyor gyanús ez a behízelgő lelkesedés, ahogy mindenki szeme közé odavigyorog.

A kekizekés, hetyke bőrkalapos férfi inkább megérzi, semmint látja. A zsebe felé sandít; az idegen kezet vérszomjasan lesi.

– Ajánlom, vigyázzanak! – sziszegi többértelműen, nekik négyüknek, mint aki a védnökséget átvette. Az akcióban nagyon reménykedik.

A kövér öregasszony húsos alsó ajka a kíváncsiságtól lefittyed. Oldalt fordítja a fejét, figyel. Ladár ezt az ajkat most oldalnézetből látja, karikatúraszerű élességgel.

A LEFITTYEDŐ AJAK

a túl vastag, tömör, rózsaszín hús a szürkésbarna síkból idegesítően kiválik, le kéne tépni vagy egy borotvával igazítani a síkhoz ezt az agresszív ajkat… és akkor még beszélt is, sértett, kántáló hangon, Argil akkor majdnem ellenséges volt, ha jól emlékszem, nem is találkoztunk utána többé, ez volt a „búcsútalálkozásunk”, melodramatikus fogalmazásban, utána elbolyongott, a „pásztor”, a „telihold éjjelén”, s nem tért vissza élve, akkor erre igazán nem gondolhattam, hogy ez az utolsó alkalom, a legutolsó, amikor még élőben folyik a vita… Az a nagyon ritka, depresszív hangulat éppen elkapott, csak ültem, ültem, vonogattam a vállam, a külvilágot nagyon utáltam, rohannak, zabálnak, vedelnek, elemes bútort vesznek és olasz cipőt, és magazint olvasnak, és bunyós filmeket néznek, csoportosulnak és szétverődnek, pofáznak és sunyítanak; így múlik el az élet; bölcsőtől koporsóig vegetálva…

„Argil, hagyjál békén! Egészen mással kéne törődni. Argil, engem tulajdonképpen nem érdekel a politika. A gazdasági helyzet. Engem végső soron semmi ilyesmi nem érdekel…”

„Nem érdekel!!! Nem érdekel, hogy egy földrész éhezik! Nem érdekel, hogy miket csinálnak a híres államférfiak! Nem érdekel, hogy kipusztul a népem! Nem fontos, hogy Dél-Afrikában a fajtámat halomra öldösik! Nem ügy, hogy ártatlan embereknek a reptéren csak úgy kirobbantják a belit! Nem számít, hogy az ír fiúk belehaltak az éhségsztrájkba… Egy lengyel papot agyonvertek, nem érdekes!!! A templomban gyilkolják egymást, éppen Ghandi népe! Bapu gyermekei! Micsoda szégyen… Tökéletesítik az atombombát. Na és? Nem érdekel!!! Senki se felelős, mi? Egymásra mutogatnak, mint a paprikajancsik… Száműzetés, internáló tábor, ezer meg egy Szibéria… Egy őrült próféta az Allahnak nevezett isten nevében… nézz Iránra! És kiket csuknak börtönbe, nem is olyan messze? Kiket üldöznek öngyilkosságba? Én mondjam meg, neked? Még a kiszakított testvéreiteket sem tudjátok megvédeni… A saját országodban meg az öregek nyomorognak, lesülhet a képedről a bőr, jobb, ha meg se kérded, miből élnek… Hát ami eszembe jutott… kapásból. De éjfélig; sorolhatnám. Éjfélig. Hát még benned is, a fehér ember egoizmusa…”

„Nem mondtam, hogy nekem nem fáj – azt hiszem, ordítottam. – Nem mondtam, hogy nem fontos. Nem mondtam, hogy dögölj ölbe tett kézzel… Csak nem ez a megoldás. Nem ez a végső orvosság, a tüneteket kezelni, amikor az okot kéne… hogy mitől így… miért ilyen állat alatti az egész?”

„Én veled nem vitatkozom” – Argil fejébe nyomta a fehér vászonsapkát, szeretett sapkát viselni, nyáron is, régen nyírt haja, mint az elektromossággal telített drót, fenyegetően kétoldalra vált. – „Én téged szeretlek, barátom vagy. Rokonom. Ezen a földön az első nagyapám apja után. De most haragszok.” – Ragozást tévesztett. Igazán dühös volt. A szemgolyója csillogó lében forgott: – „Te az Istennel indokolod a tétlenséget…”

„Nem akarlak bántani – csitultam. – Félremagyarázod. De ha még te sem érted, hát nem érted…”

Elszomorodott. Egy kicsit csöndben maradt.

„Különben is – rohamoztam –, te is mondtál olyat, hogy a jövő már megképződött valahol… el van döntve, nélkülünk is… Teli vagy ellentmondással!”

Argil a cipője orrát nézte.

„Kiforgatsz.”

Somfordált az ajtó felé. Volt benne valami riadtság. A menekülő vad méltósága, ahogy még egy utolsó cserjét keres, mielőtt lapuló füllel elszáguldana. Alulról fölfelé nézett rám, már a küszöbön. Ez az alulról fölfelé tekintet! A kiszolgáltatottság – a teljes odavetettség kétségbeesése. Senki nem néz így. Sem a sárgabőrű, sem a vörösbőrű. Sem a cigány. Csak a feketék… És a haldoklók, úgy hiszem.

„Barátom, két erőd van. A tied és az enyém. A tietek és a miénk. Az erődök hasonlítanak, de nem azonosak. Az én erődöm szomjazik és éhezik. A tied már a hányás stádiumában tart, ezért éppoly szomjas és éhes, mint az enyém, de bizony másra…” – Bólogatott. Élvezte a képes beszédet.

„Hova rohansz?”

„Eltűnök egy kis időre. Barátom. Melletted megtörpülök. Elmegyek egy kicsit nőlni…”

Próbált mosolyogni, a máskor rózsaszínű fogíny sápadtan világlott, hibátlan fogaiból már meglazult kettő-három. Húzta a bal lábát. Hogy a fehér dzsekijét felvegye, arra már nem volt a karjában izomerő. A vállára terítette, elbicegett. Nem emlékszem, hogy kezet fogtunk-e még… Mindegy. A barátom ma is. Nem követtük el azt a tévedést, hogy egymás képére formáljuk magunkat. S valahogy arra is vigyáztunk, hogy ami a személyiségből nem megosztható, meg se próbáljuk megosztani. Különvalóságunkat őriztük meg, szeretetteljes tisztelettel. Abból csak baj lesz, ha két ember átlépi egymásban a szakrális határt. Van látvány, amit nem bír el az emberi szem: beleborzong, csalódik, és ezáltal cserbenhagyja a másikat. A Kamilla-féle eszmény sem bírná el… A szerelem sem… a nagynénilelkű nő… Utazott itt… alig negyedórája… mintha vonzott volna, hogy kövessem… De már nem is emlékszem… a vonásaira… már meg sem ismerném… ez a tökéletlenség… ez már máskor is… mikor is? Már nem száll fel senki… már nincs mozgás…

 

– Ne bóbiskoljon, drága fiatalember! – A fekete ruhás, barna cipős özvegy Ladár térdét megkocogtatja. – Meddig megy? Hogy el ne aludja… Ladár megrázkódik, prüszköl.

– Irány a temető!

– Nem jó vicc! – mondja a kövér öregasszony. A kekizekés, bőrkalapos férfi ugrat egyet a szemöldökén. Ezzel jelzi: ezek mind ilyenek.

– Ugye, most jön a Kocka utca? – kérdi a ványadt, ritka bajuszú, tolvajképű emberke, s odadörgölőzik a bőrkalaposhoz, bizalommal.

– Nem jön – a kekizekés kioktatja. – Nem jön az egy centit sem. Következik!

A tolvajképű kezét a nem létező kalapjához emelinti. Furakszik kifelé, üdvteli vigyorral. A kekizekés bosszúsan tapogatja meg a tárcáját a farzsebében. Ladár – bár nincs mit féltenie – mechanikusan utánozza a mozdulatot.

TOLVAJKÉPŰ

emberke, disznóság, miért minősítem így, milyen alapon? Mi az, hogy tolvajképű? Miféle előítélet? A tolvajnak valószínűleg nincs tolvajképe. De az is lehet, hogy van. Semmi se biztos. S ha már feltételezni kell, helyesebb a jobbat feltételezni. Amíg az ellenkezőjéről meg nem győződünk. Persze, néha aztán már késő… amikor már leütöttek, kiraboltak. Ennek ellenére? Ennek ellenére is! Az erkölcsi törvények kíméletlenek. Különben is: ha egyszer bűn a magántulajdon, s még a legtöbb személyi tulajdon is felesleges: ellenállni, a végső következetesség jegyében szabad-e? A jó öreg Victor Hugo, a jó öreg romantikusok…! Jean Valjean, a szökött gályarab, és Digne város püspöke… A jó öreg Bienvenu.

„Nem lopta, én adtam neki. Az ezüst gyertyatartót itt felejtette, vigye azt is bátran!”

Tizenkét éves koromban elbűvölt. Bienvenu főtisztelendő. Elbűvölte minden olvasóját. Ez igen! Ez aztán csodálatos! Mégsem ismerek senkit, aki utánozta volna. Hasonló esetben, a tolvaj után szaladva:

„Uram, talán még erre is szüksége lehet… tessék!”

Aki a csodált eseményt maradéktalanul valóra is váltja, az nem hős, az csak hülye, egyszerűen. A világ szemében. Az ilyen fokú hülyeséghez nem vagyok elég bátor. Én csak okoskodom. Tusakodom. Kecske is, káposzta is. Aztán se kecske, se káposzta.

„Ez az Ala gyerek, Esztikém, mikben töri a fejét… koravén!”

„Ali, Ali, te született balek!”

Most már anyáék is két lakattal zárnak. De volt idő, amikor anya a konyhaablak párkányán, az ablakfélfa alatt hagyta a lakáskulcsot, csak úgy, becsúsztatva. Az egész ház tudta. Jó volt hazamenni: semmi ideges keresgélés, válogatás a kulcscsomón, csak egy megszokott mozdulat, a kulcs, mint a vaj, olvadt a zárban, írjuk anya javára, imádtam ezt benne, ezt a nagyvonalú, talán a predestináción nyugovó vállvonogatás:

„Ide nem törnek be. S úgyis csak az történik, aminek meg kell történnie.”

De nem volt következetes. Ő sem, ebben sem. Amikor megölték a földszinti Balogh bácsit, kilencszázhatvanhárom forintért és egy hiánycikként kezelt negyvenötös gumicsizmáért, engedett apának. Fölszerelték a lakatpántot.

„Alikám, más lett a világ…”

A lakatkulcsot háromszor vesztettem el. Szerintem most is éppen. A karikáról leakasztom, aztán sose találom többé. Amit el lehet veszíteni, azt én el is veszítem. Ami csak el tud romlani, az nálam el is romlik, azonnal…

„Nem is tudom, Ali… mit is, karácsonyra… neked értékes ajándék, a Dunába dobott pénz!”

Ez a pesti kulcs is… reggel még megvolt. Az ajtót valamivel bezártam. Ha bezártam. Apa az utcáról képes visszamenni, ellenőrizni, az öregség jele, mondogatja. Elég kétségbeejtő, ha az öregségnek csak ilyen jelei vannak, csupa-csupa negatívum, az ember úgy gondolná, az öregember kevésbé ragaszkodik, arra a kis időre, de éppen fordítva, még ezt se, erre a kis időre?!

„Barátom, egy kis toleranszia!”

Argil hirdetett toleranciát. Aki olyan gyakran megszegte.

„De belátom. – A feje lehorgadt. – Legalább belátom. Van bűntudatom. Rám szállt a nagyapám apjának a bűne. Egyszer kellett neki öletnie. Ez van még rajtam. Mindenkin rajta van, nemcsak a sajátja… másé is…”

Lehet, Argil. Talán ezért olyan cefetül nehéz. Ezt csak Krisztus bírta. S ő sem zokszó nélkül. Egy személyben fölvállalni a világ összes bűneit. Hogy jövök én ehhez? Hiszen csak egy rész, s már abba is majd beleroskadok… A bűntudattól mindenki menekül. S aki mégsem: arra aztán egyre több esik. Mert ha kevesebb a vállalkozó, az egy főre jutó teher nagyobb. Egyszerű matematika. Akinek csak bűntudata van, alighanem belepusztul. De akinek egyáltalán nincs bűntudata: csak a felszínen él, valószínűleg…

 

– Nagyon fürge, nagyon fürge – mondja a kekizekés férfi, és szőrös mutatóujjával a ványadt, ritka bajuszút követi. – Nagyon sürgős, nagyon sürgős…

végre – mondja a kövér öregasszony, legyez, fújtat. – Már csak két megálló, s ebből a gőzfürdőből kiszabadulok…

A nyamvadt, ritka bajuszú emberke odafenn éppen akadályozza a forgalmat: egy csúnya, gusztustalanul elhanyagolt küllemű kis nőt ölelget, aki szemlátomást itt várta, ebben a megállóban, s aki szemlátomást ujjongva viszi, sodorja az emberkéjét kettejük „titkos kéjlakába”. Nyalják, falják egymást, mint két korcskutya, póráz nélkül, gátlástalan örömmel.

– Minden zsák megtalálja a maga foltját!

A katonaszabású férfinak senki, még az özvegy sem helyesel.

A jelenet ugyan groteszk, de mégis megható. Az emberpár olyan csúnya, hogy nekik a boldogságot meg lehet bocsátani. Különben is: hangsúly kérdése. Minden zsák megtalálja a maga foltját: lehet optimizmus is, vigasztaló ígéret.

Ladár megint nyomást érez a húgyhólyagjában. Hogy vizeljen, első dolga lesz a temetőben.

Aludni talán a legjobb – Ladár szívesen szunyókálna. A nyál kesernyésen megül a szájában, az ajkak szélén kicsapódik. Ha már tehetetlen, szeretne legalább elmerülni.

A szakállas, mackószerű fickó – aki itt, a Kocka utcánál feltolatott csak az arcát látja Ladárnak a kekizekés férfi fémgomboktól csillogó válla felett. A szakállas, mackószerű fickó már nem fiatal, de a bronzbarna, dús szőrzet inkább fiatalítja, mint öregíti. A félhosszú, göndör haj is. A fekete öltönyt egy kissé kihízta, különben sem illik rá ez az öltözet. Mintha idomár öltöztette volna kényelmetlen jelmezbe. Csak Ladár arcát látja, s a bőre – a sok szőr mögött – pirosodva vibrálni kezd.

NYÁLADZIK

a szája, mintha nem is férfi volna, a homlokára beesik a haja, és ez a hosszú fekete szempilla, és van az a kis árok a szeme alatt, jólesik ez az arc… Nincs más dolgom? Egy idegen krapek pofáján édelegni, soha életemben nem bámultam férfiakat, most meg… úgy szeretném megsimítani a homlokát, a fürtöt félrefújni, mondani: én vagyok az, és akkor felpillantana… Soha életemben nem vonzottak a férfiak, még kamaszkoromban sem, még játékból sem próbáltam „homokozni”, komolyan, hát tiszta röhej, mit zabálok ezen az arcon, és határozottan melegem van, kellett nekem klakkba-frakkba vágni magam, fogadok senki sem lesz nyakkendőben, és ha igen?! Ez nekem egy teljesen távoli temetés, hiányzik ez nekem, minek kell kimásznom? Mert az a jó udvarias természetem, ha már egyszer küldtek gyászjelentést, a főnöknőm volt, hat éve, a maga módján rendes, és végül is ebben a szép időben nem árt a séta, pláne, ha ketyeg a taxióra, ilyesmire köteles a góré fizetett időt adni, ez szabály. Mikor járok én a városban délelőtt, szabadon? Mikor? Ennyi ráérő közt? Hát ebben az országban senki sem dolgozik? Határozottan pech, hogy ilyen közel van a temető. Határozottan pech, hogy itt a Konzervgyár is. Más két órát ellóg, legalább, ezen a címen, pusztán az utazgatással. Nekem összevissza nyolc-tíz perc az öt megálló, ahogy megsaccolom… Persze, az is nyereség. Minden perc nyereség, amit nem kell a szállítólevelek közt tölteni. Amikor ilyen derűsen süt a nap, dacára hogy itt az ősz. Naptárilag. Nyáron a napsütés nem izgi. Ilyenkor izgi. Ilyenkor értékes minden perc. Ilyenkor szépek az erdők. Persze, októberben még szebbek. Októberi erdő. Balra egy tisztás, arany levelek a fű között, tegnap még esett, csípős illat, ne ülj a fűre, hideg már, itt a ballonom, de Veronika nem törődött vele, az avar félig beborította, ráhajoltam, volt egy tincs a homlokán, meg sem kellett érinteni, olyan puha bébihaja volt, csak ráfújtam. És a szempillája, mintha nem is lett volna természetes, az embernek kísértése támadt, hogy odanyúljon és megrángassa… és amikor elszomorodott, az a néhány nyálcsepp a szája szélén… sohasem védekezett, talán ez volt a baj, bármit tehettem vele… Veronika. Veronika… Hát ez!!! Éppen egy férfipofában! De tisztára Veronika. Ilyen lenne a fia, ha rá hasonlítana. Ha esetleg férjhez ment volna, azóta. Vagyis majd egyszer lehetne ilyen. Jelenleg legfeljebb tizennégy. A fia. Ha esetleg. Ha esetleg nekünk… De nem szabad a nőknek beugrani. Miért vagyok én köteles rögtön elhinni? Nemegyszer megfogták, ilyen lépesmézzel, a kiskatonát! És ha tényleg állapotos lett volna, nem tűnik el… nem szívódik föl, olyan egy-kettőre. Járt volna még a nyakamra. Mint a többi pióca. Totál járt volna. Megkeresett volna a gyerektartással. Az anyagiakban nincs pardon. Kisközség, de nem a világ vége… a dürgést ott is ismerik. Egy tanult lány, érettségizett! Túl könnyen lefeküdt, az volt a baj, talán, igaz, csak velem, az első fecske én voltam, ezt nem lehet megjátszani, és ami igaz, az igaz, hányszor gondolok rá, a sok büdös ravasz kurva után, a háromnapos ganéjt könnyebb levakarni, mint némelyiket, ami igaz, az igaz, Veronikát én szerettem, csak beijedtem, teli lett a gatya, még szakma sincs a kezemben, és nősülhetek, aztán odaát a kihagyott mindzsákat az orromra húzzák, annyi klassz bige vár a harmatozásra, hát ejteni kellett… de neki se kellett vóna lekopni az első keményebb szóra… remegett a szája neki, verdesett az a hosszú pillája, legalább beszélt volna, de nem, mint egy hercegnő, elnézett mellettem, nagyon messzire nézett, én meg leszereltem, végre, előttem az élet, egy olyan taknyos sráctól, ami igaz, az igaz, nem is lehet teljességgel rossz néven venni… Veronika. A büdös kurvái, azt hiszed, szerettek?! Kiszívják a velőt. Csak arra mennek. Meg lemarkolják a dohányt… Veronika, ezt nem gondoltam volna… hogy éppen egy villamoson… éppen a temetőbe fele. Hát nem tudsz te rendesen, mint a sláger, az álmaimba megjelenni…? Hát kell neked üzengetni, egy idegen krapekkel? Hogy már azt higgyem, csíra vagyok? Ilyen vótál, hiába… Ilyen oltárian más, nagyon. Van oda vonat. Mibe kerül, hogy fölüljek rá? Egy szabad szombaton? Hátha ott van még. Mint a Solvejg. Akit szokott emlegetni. Hátha tényleg megszülte. Ami persze lehetetlen. Hátha nem ment férjhez. Vagy elvált. Hátha nem lett fölismerhetetlen trampli belőle. Hátha nem vágták ki az erdőt. Hátha kijön velem. És akkor elfújom megint a tincset, és bocsánatot kérek, térden állva, nem szégyen az, üss pofán, Veronikám… Még a lakást is kitúrta alulam, a Gabriella, bomba nő volt, ami igaz, az igaz, egy magyar Sophia Loren, micsoda dudákkal, a Gabriella, de még az apám óráját is elperelte, ott dugott a saját ágyunkban, és még neki állt feljebb, nyomta a sódert, mindenből kiforgatott, egy undor, térden állva kéne jönnie, már akkor se kéne… De ha te, Veronikám, ha te még tudnál engem, ha benned még vóna hajlandóság… és egyáltalán. Ami igaz, az igaz. Bocsáss meg akkor is… ha sohase látlak többé… most kérlek… bocsáss meg a szegény paccernek… édes Veronikám.

 

Az alvás nem sikerül Ladárnak. Ettől még türelmetlenebb. Az izmai megfeszülnek. Csuklani kezd, az útitársak ránéznek, Ladár legszívesebben leugrana a villamosról, hogy a maradék utat gyalog tegye meg. Legszívesebben – hirtelen indulattal – kitépné a dobozából az ablaktörő kalapácsot.

ABLAKTÖRŐKALAPÁCS

egy kalapács, amit sose használnak. Mint én, ebben a kocsiban… Teljesen haszontalan. Csak ülök, zötyögök, most még csuklom is, mint az a részeg, mikor is, valamikor itt mellettem, az út elején, ugyanúgy csuklom, és nem történik, általam, semmi. Minden perc számít, amit elvesztegettünk… Egy ilyen jó kis kalapács… mint Toldi Miklós a malomkövet, a fej fölött megforgatni… és elhajítani, a sűrűjébe bele…

„A te infantilis dolgaid, Ali…!”

Hetvenhatban még sírni is tudtam. Napnővérem, holdfivérem. Filmmúzeum. Assisi Szent Ferenc következetes. (Hekk.) A pápa előtt is az. Hirdeti az igét, az alapigazságot, hóban, fagyban, egy szál darócban. Az iszonyatos gazdaságot odahagyja. Sőt, kiszórja az ablakon a kincset, kacatot… a madarakig, a növényekig megy vissza. Neki talán még a kövek is beszélnek. Hogy nincs már bűne, azt róják fel bűnéül – a szélsőséges következetességétől félnek. Hogy ami írva van, az írva van. Vagy követjük, vagy nem. De ha követjük: nincs kibúvó. Átértékelődik minden………………….. (Hekk.) S akkor volt, hogy az a futó haver, az az ideggóc gyerek, hogy is hívták, Kudreisz vagy Kotreisz Gazsi, a zenekarból, melyikből is, Ego vagy Negro, már régen szétzüllöttek, akkor az a gyerek nekem támadt, a szó szoros értelmében majdnem a nyakamnak, hogy az egész Assisi-história, és rendező is, a Zeffirelli, egy genny, egy okádék, egy aljas manipuláció a ködösítésre… (Hekk. Hekk.)

„Kiráncigálja, a nagy szent kiráncigálja a rongyosokat, a félvakokat a kalyibákból, a mérgező festőpincéből, megmutatja nekik a napot, a fényességet, a vállukat átöleli, aztán átszellemülten vándorol tovább. Azok meg marsolnak a nyomorba, a pincébe, a döghalálba vissza. Erre van neked könnyed? Az Assisire? Nem azokat siratod, akik továbbra is ott rohadnak? Egy szál puska, a puszta ököl is többet ér… Aki változtatni nem tud ezen a világon, ne jöjjön a púderrel, mert tökön rúgom!”

Majdnem meggyőzött (Hekk.) Szinte röstelltem, hogy beugrottam Zeffirellinek. Pedig Kudreisz vagy Kotreisz tévedett. Illetve csak részigaza volt; bár nagyon is erős részigaza… Hiszen ez is érvényes. Az Assisi-féle út. Levág minden kerülőt. Toronyiránt megy, az anyag fölött, s ezért gyorsabban ér célba. De nem mehet mindenki toronyiránt. Itt lent ösvények vannak, kanyarok, vakvágány és állomás, rohanás és veszteglés, rendetlenség és ésszerűtlenség, minden egymásra dobálva (hekk), az út a többségnek ezen keresztül vezet, ezen kell nemcsak átcsörtetni, de ezt a terepet a szennytől, bűztől, és áttekinthetetlenségtől meg is tisztítani… valahogy… végre… (Hekk. Hekk.) Assisi irányában. Assisitudattal… de sokkal, sokkal nagyobb gyakorlatiassággal. Ezen a földön mintázgatva… azt a bizonyos Országot. Vannak már jelek. A lenézett politikában éppen. Nicosia. Ahol a küzdelmet papok vezetik. Persze, ez az egész… ez a… mozgalom… még kezdetleges. Teli van hibával. (Hekk.) De a jel már megjelent. Az a vallás súlyos kísértés, amelyik mindent a „túlsó síkra” hárít. Amelyik elvon a cselekvéstől, s bizonyos fokig lustaságra késztet, hogy egyszer, majd, kiegyenlítődik a mérleg nyelve, egyensúlyba kerül, csak úgy magától, úgyis… Argil, ezt én sem tudom (hekk) elfogadni. Argil, társszerző az ember most már a teremtésben, magam is úgy gondolom, ez rang és felelősség meg feladat, s persze hogy itt kell a „művet” tökéletesíteni, már-már azt hiszem, egyenesen a semmisüléstől menteni meg… Nem hagytad, hogy végigmondjam:.. elrohantál… De ha rossz az alap, előbb-utóbb újra és újra megroppan a legarányosabb ház is (hekk), ezt te is vallottad, csak valahogy sosem értél rá, nem értél rá vizsgálódni, túl közel kerültél a betonkeverőhöz, neked a két kezed mindig teli volt, lyukas vödreidet foltozgattad… s mégis: te még Isten gyámsága alatt álltál, engem pedig (hekk) felszabadított már az Isten, ennyi a különbség, s ez önmagában nem szól javamra, csak ha ezzel a szabadsággal meg is tanulok élni…

„Ala, fiam, egy fiatalember, ezzel a koravén mentalitással…!”

(Hekk.) Argil, ha nem tudsz válaszolni, ne válaszolj. De hallod! A gondolat hangját ott is hallani. Ha úgy van, ahogy sejtettük… (Hekk, hekk, hekk… ) Argil, segíts! Nagyon rosszul vagyok. Nem elég, hogy csuklom, a gyomrom is liftezik. Argil, te mestere voltál a fizikai fájdalmaknak. A kórházba se engedtél be Jarmillán kívül soha senkit. Annyira nem akartad, hogy tudomásul vegyék, annyira hitted, hogy a biológiai halált is le tehet győzni… Segíts. Nem hányhatok itt a villamoson…

– mondja a kövér öregasszony – Mi az? Miért nem mondja be?! Elaludt?

Valami „… globus”. Nem is egy, kettő. A felirat, az ablakon át szemlélve, hiányos. Ladár mélyeket lélegzik. Marja a gyomorsav, a csuklás nem szűnik. Papírzsebkendőt keres a farzsebében, hogy a verejtéket leitassa, s talál egy marék törött kekszet. Nem emlékszik, hogy került oda.

– Fogadjon el egy jótanácsot – a kövér öregasszony odahajol, diszkréten. – Emelje fel a bal kezét, és számoljon kilencig…

– Inkább az orrát fogja be, és tartsa vissza a lélegzetét – javasolja a fekete ruhás özvegy buzgón.

Ladár megköszöni.

– Anyám is ezt szokta mondani, valóban – közlékenységén maga is meglepődik, tétován az orrához nyúl, az orrcimpákat összecsippenti, vár a fulladásig. És a csuklás elmúlik…

– Köszönöm – mormolja.

A szegény ember fut a kocsi mellett; hogy az ajtót eléri, nem reméli. De a vezetőnő – jótékony kedvében – megvárja. A szegény ember hálálkodik, alázatosan és hangosan. A szegény ember – szegényember. Mint a mesékben. Nincs kora. Fakó micisapka, tizenöt éves vászonnadrág, lekopott sarkú nyári szandál, formáját vesztett, nyúló, körbe hullámos cvetter, két, üresen tátogó hatalmas zsebbel. Még a karjára akasztott nejlonszatyor is többször használt, agyonhajtogatott, a reklámbetűk is elmaszatolódtak. A szegényember nem piszkos, nem beteg, nem visszataszítóan ronda, nem is sovány kórosan – csak szegény. De van fejlődés. Már nem rongyos. Látványos rongyok híján szegénysége valahogy visszafogottabb; kevésbé lázít, kevésbé drámai. A szegényembernek édesmindegy Ladár figyelme. Arra koncentrál, hogy jegylyukasztás nélkül a megállót megússza.

Ladár a morzsalékkekszet majszolja.

SZEGÉNYEK

vannak vagy nincsenek, relatív kérdés: ki a szegény? Ma nem reggeliztem. Mégse vagyok szegény. Szabad akaratból döntöttem így. Még a teát sem ittam meg. Túl ideges voltam. A koplalás engem tönkretesz, a túlzabálás dettó. Normálisan kell táplálkoznom ahhoz, hogy a fizikai munkát bírjam. Hogy le ne szédüljek. Vitamindús ételek. Sok zöldség. Ha nem vigyázok, öregkoromra, mint apa, odajutok. Méricskélek a patikamérlegen, számolom a kalóriákat… No nem. Egyelőre a kaja nem téma.

„Reggeli, ebéd, vacsora… reggeli, ebéd, vacsora… aranyszabály! Ali szívem, el ne mulaszd!”

Sükéren csak a hasamon tudtam spórolni. Ha abból a népművelői fizetésből ki akartam jönni. Igen, Sükéren én is sokat voltam éhes. De valahogy az sem az igazi: ha az ember biztosan tudja, hogy ez hamarosan változik, s tulajdonképpen rajta múlik, hogy változtasson… Az igazi éhség kegyetlen. Éhen hal egy gyerek, minden másodpercben. Ázsiában, Afrikában. Indiát ellepik a koldusok. Itt bezzeg…

„Aki dolgozik, Ala, nem hal éhen. De azt senki ne kívánja tőlem, hogy az összes lógóst, csavargót én tartsam el!”

A szegénység sors is. Nem oka a szegénységének az igazi szegény. A labirintusban is megdöglik némely egérke, mielőtt elérné a szalonnát. Pedig ugyanúgy liheg, ugyanúgy igyekszik. Csak nem elég okos, vagy a szervezete gyenge. Talán bizony ő tehet róla?

„…nem hal éhen…”

A létminimum is szegénység. A tengődés. Az örökké redukált vágyak. Akinek nincs, azt erkölcstelen arra rábeszélni, hogy neki ne is legyen, soha… Lemondani annak kell – kéne! –, akinek már van miről… Miért ne ehetne meg minden nyugdíjas naponta két narancsot? Miért ne ülhetne le trécselni egy órácskát, habos kávét kavargatva, kuglófot csipegetve? Miért ne fűthetne, világíthatna kedve szerint, ahelyett, hogy a villanyóra, gázóra állása szabja meg: havonta hány nap a meleg, hány nap a fény…? Minden nyugdíjas. Kivétel nélkül. Oka talán a betanított munkás, oka talán, mondjuk, a postás, hogy az ő saját képességéhez viszonyítottan kemény munkáját annyival rosszabbul fizetik, mint a szerencsésebb, erőben vagy észben „tehetségesebb” többiét? Tehet-e az ember minden esetben a körülményeiről? A képességeiről? Igazságos-e valamiért, ami szerencse vagy kegyelem, nagyobb számlát benyújtani? Pedig még idáig se sikerült maradéktalanul eljutni, „mindenkinek a képessége szerint”, még ez a labilis, nagyon is a körülményekhez kötött „alacsonyabb igazság” se valósult még teljesen, szélhámosok aratnak, s nemcsak az a szélhámos, aki sikkaszt, kihasznál, és a fogható dolgokban becsap, hanem aki eszmékkel üzletel, árfolyamon alul, ahogy a piac diktálja. Aki híg szappanléből fúj gyémántbuborékot… A szellem szélhámosai a legveszélyesebbek. Kivételezettségre a legérdemtelenebb banda… Képessége szerint, igen, a „kis ökörnek” egyelőre így tisztességes. De Jupiter szégyellheti magát, ha jupiteri munkájáért jupiteri bért is igényel. Nem mind igazságos, ami jogos. Simone Weiltől tanultam. Mester és vitapartner, Simone Weil. Én meg? Én meg… néha azt hiszem, csak egy szellemi zsebhokis vagyok. Egy ágaskodó törpe. Ott kéne élni nekem is, nem is alatta, csak ott, a „létminimumon”. Kétezer-négyet havonta a bukszámba betenni, s a többit tervszerűen szétosztani. Nem csak úgy találomra, esetenként, nagyvonalúan, hogy jut is, marad is… Nemcsak így szórni, kölcsönbe, taxira, lemezre, könyvre, olykor egy márkás pia, gavalléria „kis női csukákra”… Számomra nincs értéke a pénznek, de talán ez nem is érdem, én nem gyűjtögetek, de költögetek, ez talán épp olyan etikátlan. Ha sok pénz van a zsebemben, kellemetlen… viszket valami belül, szabályosan viszket. Homályos, bizonytalan rosszullét. Kényelmetlen közérzet. De még nem fáj eléggé. Még nem fáj annyira, hogy nekem van és másnak nincs, nem fáj annyira, mint például egy gennyes fog lüktetése, olyan… fizikailag. Majd ha úgy fog fájni. Egyetemlegesen. Mindenkinek. Az lesz a szép világ. Addig csak tömögetjük a rést a saját lelkiismeretünkön. Kiadványok és összejövetelek. Kollektív kassza. Nem véletlen, hogy Argilt is így ismertem meg. Azon a felolvasóesten. Még a fürdőszobában is ültek. Szétnyitottuk az ajtókat. Egy kistányér állt a fogas alatt. Senki se számolta, de mindenki adott, a képessége szerint, így adni igazság. Adni igen. De kapni nem. Argil fantasztikusan sokat tett a tányérba, a teljes kosztpénzüket, Jarmilla később panaszolta. Ebben a módszerben az a nagyszerű, hogy az adakozó személyességét kikapcsolja. De ez talán baj is. Megfoszt, nem a hálától – a primitív hálasóvárgás mindig is elundorított –, hanem megfoszt az eredmény látványától, attól a bűntudatlohasztó gyógyflastromtól, hogy sikerült enyhítenem… Nekem szükségem van a személyes, a konkrét kapcsolatra: nem arra, hogy a másik tudjon rólam, hanem hogy én tudjak őróla. Intézményesítve nem olyan mérhető. Nem tudom követni. S amellett mindenfajta intézményesítés, még az ilyen kollektív magánakció is, bármily lassan, de kitermeli az önérvényesítőket. Túl sok pelyva keveredik a búzába. De az is igaz, hogy egyben nagy kockázatot is vállalnak. Azt a kis egzisztenciájukat kockáztatják. A biztonságukat, gyakran. Hiszen mindenkinek gyanús, aki más. És az is lehet, hogy én vagyok a „rendszeres” csatlakozáshoz – még mindig! – egoista. S burkolt egoizmus, ahogy „különműködéseimhez” ragaszkodom. Az utolsó fillérig képes vagyok kiforgatni a zsebemet. De ez nem nagy ügy. Mert tudom, hogy másnap újra lesz pénzem. Az volna nagy ügy: bármennyim van, a létminimumon felül, azt mint ami nem az enyém, mint amire nincs jussom, úgy kezelni…

 

A kövér öregasszony cihelődik. Mintha vonaton ülne, még biccent is a fent maradóknak.

– mondja, szinte agitálva; mint a sleppet, az utazóközönséget vonná magával, de csak a szegény ember követi, a gondosan elbliccelt jeggyel a markában. Az öregasszonynak utat enged; az oldalazva lemászik a lépcsőn, ő pedig fürgén követi. A szegény ember mindig siet. Kórházba be, kórházból ki. És a kórházon belül. A szegény embernek nincs ideje. Mert a szegény emberre sincs idő.

A fekete ruhás, barna cipős özvegy átsurran az öregasszony által sokáig bitorolt helyre. Ez már a harmadik cseréje, az utolsó variáció, körülbelül.

– Mégis inkább az ablak mellett…

A szánalmas anyó, néhány másodpercig egyedül, kísérletet sem tesz, hogy terjeszkedjen. Így is csak az ülés negyedét takarja. Kórházi megállóknál a társaság cserélődik. Erre bizton lehet számítani. Pedig a környék látszatra élettelen. Szétdobált szerszámok, feltépett kráterek. Finom por a hirtelen széltölcsérben. Egy idegen bolygóról közeli részfelvétel.

Már közel a végcél; a szánalmas anyó mellé leülni nem érdemes. De a kicsi lény – aki hipp-hopp, egyszerre csak itt van – átbújik a kekizekés zordon férfi karja alatt, és hipp-hopp, melléül mégis. A kicsi lény nem törpe. Magassága a gyermek és a felnőtt között. Nadrágot visel, valószínűleg férfi. A neme elhanyagolható. Ráncai inkább veleszülettek, semmint szerzett ráncok. A kicsi lényen minden szürke – a haja is, de a szürke legpuhább árnyalata. Mintha az összes szín ott lenne mögötte. A tekintet ebbe a szürkébe belesüpped, nem pedig lepattan róla. Furcsa. Ladár elábrándozik.

A FÖLDÖVKÍVÜLI

az űrből, egyenesen… Fantasztikus! „Í-ti” feje van. A teste nem torz. Csak lapos. Így szemből. Oldalról meg keskeny. Talán valami hormonzavar. De mégsem. Nincs benne semmi visszamaradott. Ez nem fejlődési rendellenesség. Alig foglal el teret. Még egy kis igyekezet, és átlátszó lesz egészen. Fantasztikus… A tudomány már engedékeny. Talán a naprendszeren kívül is vannak civilizációk. Olyan fejlettségi fokon, ami minket megsemmisítene pusztán azzal, hogy a kapcsolat létrejön. Még nem vagyunk rá elég érettek. „Civilizációk.” Rossz szó. Elrontott szó. Magasabb szerveződések. Így talán helyesebb. A föld forog egy ember alatti és egy ember fölötti mindenségben. Más tartalom, más formációk. És ez az arc… Ez az „Í-ti”-s fej. Az a kedves, naiv figura. A filmbeli. Hasonlít. A szeme. A két hatalmas szem, egymástól távol. Mintha körbelátna. A dagadt szemhéj, közvetlenül a homlokcsont alatt. Akár a középkori festményeken. De ott a szemrés még csak félig nyitott. Ez a szem, itt, már uralja az egész arcot. Az egész lényt. Mintha csak erre lenne szüksége. Orr, fül, száj szinte elhanyagolható. Kéz, láb mellékes. Az arc alsó része elsorvadt. A felső rész virágzik – a szem és a homlok. Argilnak is gyönyörű szeme volt, de még külön életet éltek, túlságosan is biológiai életet azok a vastag húsú ajkak… Ez a kis koma” itt, vagy hogy is kéne nevezni., fantasztikus… Nem a jelen, nem a múlt, talán a jövő, ha író volnék, engedném most a fantáziámat szabadjára, ha nem volna ez a hülye gátlás, megkérdezném, kikérdezném, de a szemébe belebukni, ez is jó, megnyugodott a gyomrom, gyönyörű ez a mindent uraló szem a háromszögarcon… gyönyörű, gyönyörű ez a részlet…

A kicsi lény Ladáit szeme sugarába fonja. A szeme sugara mosolyog – nem a vonásai változnak. Azután a sugár összeszűkül, s mint a stoplámpa – ahogy a kocsi ringatózik – ritmikusan jelez.

 

költő vagy afféle csupa megíratlan vers csupa apokrif ima   Segíts Istenem   újraellenem   mindeddig ellenem   felhasznált életem   ne a félelem   Te légy az élelem   egyetlen lételem   amelyben létezem   dadog a kérelem   embernek vére lent   embernek bére fent   ahol kihagy az értelem   ott az a sérelem   légy végre énvelem   Te idelenn   Én odafenn költő vagy afféle   fordítsd le a Miatyánkot   a Miatyánkot fordítsd le     fordítsd le  fordítsd  le  fordítsd  le  világnyelvekből   a  világ nyelvére   fordítsd vissza fordítsd vissza   fordítsd vissza

– a vezetőnő a megálló nevét elsivítja, mintha előző mulasztásait ezzel pótolná.

Ladár fölriad. Valami verstöredék, valami rímjáték porlad millió szilánkra. A fejét elképedve kapja félre: hogy a táj változott, az ablakon át ellenőrzi. Hulladéktelep. Mindössze egyetlen másodpercnek érzékeli, a kórháztól idáig, az időt. Mire a szemközti ülésre tekint, az már üres. A kicsi lény eltűnt. Hipp-hopp, ahogy jött, olyan hirtelen. Ladár keresi; még a kocsi tetejére is felpillant, de a kicsi lénynek nyoma sincs. Csak a hirdetőtáblácskát látja: pasztell selyem, egy csillanó csillagocska a dudorodó női fenéken. Aranypók. Mi ügyelünk a részletekre!

Ladár a fintort értékeli, hangtalanul, csak úgy belül, nevetni kezd. Önmagán nevet: a mohóságán, s nincs róla meggyőződve, nem csak fantáziált-e, félálomként, ezen a hosszú úton, kínjában…

A villamos már indul, amikor a nyomorék – hóna alatt óriási görögdinnyével – lábával csápolva felugrik a mozgó kocsira. Az elszörnyedés általános.

A vezetőnő kiabál.

– Aztán én menjek börtönbe maga miatt. Hogy ennyi esze nincs…! Még esze se…

A fekete ruhás, barna cipős özvegy bólogat.

– Ne itt akarjon valaki öngyilkos lenni! Van annak tapintatosabb módja…

A nyomorék – hivatalosan mozgássérült – föl se veszi a megjegyzéseket. A dinnyére koncentrál: a hóna alól ki ne csússzék. A nyomorék nőnemű, bár ezt fiúsra nyírt haj a és a hő szárú, lifegő férfinadrág leplezi. Az alsó végtagjaival van a baj; a rosszul beakasztott combok összekuszálódnak, az egyik térd a másikba akad, a láb szétcsúszik jobbra-balra. Úgy jár, úgy csápol előre, majdnem vízszintes derékkal, olyan komikus, túlzásnak tűnő meg-megroggyanással, mintha csak komisz kölykökként utánozná a járdán előtte haladót. Bot, mankó itt nem segít, a segédeszköz csak akadály. Belső motor szabályozza, hajtja: roppant energia.

A kekizekés, vállgombos férfi karon ragadja, és ellentmondást nem tűrően begyömöszöli az üres ülésre.

– Ugrálni… széééép volt… üüüügyes… kap egy kockacukrot!

– mint az ostor, végigver a nyomorékon a hangja. A nyomorék hivatalosan mozgássérült – azonban most is csak a görögdinnyét óvja. Ölébe csúsztatja, vajszínű pulóvere ujjával át- meg átfényezi. A hatalmas dinnye – szinte a hasából kinőve – tovább deformálja.

Ladár a lábát maga alá húzza; láthatatlanná válna legszívesebben, vagy átmenetileg vakká. Ha súlyos testi hibással találkozik, mindig zavarban van, szégyenkezik. A saját egészsége, „szabályossága” miatt. Bűntudatot is érez. Részben: hogy a tényeken nem tud változtatni, részben: mintha ő lenne az oka. Mintha az a másik helyette is viselne valamit. Mintha minden dologból – az effajta rosszból is – egy bizonyos mennyiség eleve ki lenne a világra osztva. Van, aki kibújik alóla, van, akire ráesik, s olyan is akad, aki önként vállalja.

Ladár egy gondolatsort megismétel. Az ismétlés a tudás anyja. Az ismétlés, magasabb fokon.

A NYOMORÉKOK

legalábbis a többség, ne általánosítsunk, nem bocsátanak meg. Ők – nekünk. Nem bocsátják meg a hiányukat, ami attól igazán hiány, hogy másnak mindaz megvan, ami nekik nincs. A nyomorékok nem szeretnek bennünket. Na és? Még szeressenek is? Otthon… a földszinten. A paralízises Csiszár Artúr. A paralízises Csiszár Artúr… Él-e még? Ha hazamegyek, utánanézek, mint annyi mást, el ne, feledjem. Teljesen mozgásképtelen, negyvenkét éves (volt akkor), az anyja, agilis kis asszony, tisztességesen ellátta, mint egy csecsemőt. Rab, az lett belőle Csiszár Artúr mellett, és a gerince is megroppant, nem bírta már emelni a böhöm nagy, tehetetlen testet, mert Csiszár Artúr imádott zabálni, tejszínhabot és piskótát, máglyarakást, az volt a kedvence, emlékszem, anya hányszor sütött neki, vitte le azon az eperlevélmintás fajansztányéron, tényleg, megvan-e még az eperlevélmintás fajansztányér, vitte le a földszintre neki, mert anyában mindig megvolt ez az izé… ez a készség a jóra, ezt írjuk javára, még ha sokat is fecsegett mellé, szörnyülködött, feleslegesen.

„Adj hálát az Istennek, Ali!”

„Néha az az érzésem, anya, hogy te azért jársz le a Csiszár Artúrhoz, hogy összehasonlítgasd velem, titokban és kéjjel… Így vigasztalódsz, hogy bár sok minden vagyok, de olyan mégsem…”

Ez fájt neki. Nagyon fájt. Hogy éppen akkor keresik benne a sátánt, amikor végre angyali szívvel csinál valamit. Fel is olvasott Csiszár Artúrnak. És megvitatta vele a tévéműsort. A világpolitikát. Csiszár Artúr sose hívta, nem is marasztalta. Anya csak úgy bekérezkedett. Csiszár Artúr mamáját legalább úgy sajnálta.

„Így lesz egy nyomorékból kettő.”

Csiszár Artúr engem nehezen tűrt meg. Kifejezetten sértegetett. Minden gesztusomat kiforgatta.

„A nyálas részvétetekből elegem van. Itt látható a madárfejű Lajcsika, diákoknak, katonáknak féláron, aztán az a finom kis borzongás, öcskös, ugye, hogy mi lenne, ha te is, véletlenül… hogy aztán annál kellemesebb legyen, újra az ajtón kívül…”

Azzal vádolt, körülbelül, amivel én anyát. Nem bírtam sokáig. Két-három alkalom elég volt, hogy lelohadjon az irgalmas kedvem. Vacak kis fickó voltam. Na, ma se vagyok egy legendás… Még nem, korántsem.

„Kinek fontos, hogy ide gyere? Neked fontos, öcskös… Rajtam nem segítesz. De magadat vállon veregetheted, lám, micsoda rendes tag, micsoda fejlett szociális érzület, hát ilyen nincs több, mint ez az Ameli fiú, most már mehet a csajokat kefélni, nyugodtan kefélhet, a napi jótékonykodási normáját letudta…!”

„Te is csak magaddal törődsz. Téged még ennyire sem érdekel a másik…! Meg se próbálsz belelátni. Hogy a másiknak is lehet valami gondja… Ha nem is vagyok ebben a… ebben a helyzetben. Kérdeztél te engem valaha, Artúr?!”

„Majd éppen velem vagy őszinte! Majd éppen tőlem kérsz tanácsot.”

„Miért ne? Amiért te… mozgássérült vagy, azért még belül…” – Dadogás lett a vége. Artúr meg ordított. Tépdeste a műbőrt a tolókocsi karfáján.

„Mozgássérült…! Ne légy tapintatos! Megőrjítesz az álszent tapintatossággal… Menj innen a fenébe!”

És én mentem. És ezzel szegény Csiszár Artúrt az egyetlen szórakozásától – hogy másokon kidühöngje magát – megfosztottam. Argil is azon hergelődött fel legjobban, ha „színesbőrű”-nek nevezték. A hamis, hazug tapintaton… Hagyni kellett volna Artúrt, bármit mond, és nem elmenekülni. Hiszen tényleg nekem fontos. Nekünk fontos. Akik megúsztuk.

„Ne haragudj, Eszti – mondta apa, egy kissé ingerülten, odaállt anya elé, hogy rá figyeljen, ne a tévét nézze. – Ne haragudj, Eszti, de talán ez túlzás… Talán ezt neked se kéne csinálni. Van neked elég dolgod a családban. Meg a tanítványaiddal. Mégha hálás lenne… de ez egy kekk, bisszig pasas… egyszerűen nem érdemli meg.”

Anya félretolta apát, hogy jobban lássa a képet, valami ócska krimi ment, emlékszem, félretolta apát, és valami olyasmit mondott, csendesen, mellékesen mintegy, a témát eljelentéktelenítve, hogy ez nem érdem kérdése. Egy ember, Csiszár Artúr helyzetében, nem tehet olyat, ami érdemtelenné tenné a segítségre. És szomorú, hogy ezt érvekkel kell megmagyarázni.

És én – bár az ügyben akkor már megfutamodtam – lelkesen helyeseltem anyának. Sőt, valami gorombaságot vágtam az öregfiú fejéhez.

„No, igen – apa vonult a konyhába, fölbontani az olajos kapribogyót. – Te mindig is az anyádhoz húztál, Ala… nem hiába akartam lányt. A lány az becézi az apját… az ölébe ül, a szakállát fésüli… felnéz rá, büszke.”

Ostoba vád. Én sohase húztam anyához. Én: én vagyok. Befolyásolhatatlan. De apa… hát igen. Mindig fordítva éreztem ezt az apa-fiú viszonyt. Mintha nekem lenne egy kajlafülű, nagyra nőtt, tudálékos, mégis butácska fiam, akinek bizony – a leggondosabb oktatás, nevelés ellenére is – sajnos mindig megmaradnak a szellemi korlátai. Apát sose akartam legyőzni. Sose volt a vetélytársam. Nekem anya… nekem anyát kellett legyőznöm. Őt kell legyőznöm, valahogy. Úgy, hogy közben meg ne öljem. De most nem erre akarok gondolni, hanem Csiszár Artúrra. Amikor két hónapra elvitték. Valami lelki pártfogók. A mamája éppen jött a fodrásztól, bidres-bodrosan, akkor mesélte, valami lelki pártfogók vették magukhoz, akik külön ezzel foglalkoznak, külön ezzel, egy csodálatos házaspár, minimális anyagi fedezettel vállalták, Artúrkát naponta kétszer fürdetik, kapott egy alig használt, modernebb tolókocsit, Artúrka az új környezetben ki van cserélve…

„Szia, Artúr, hazajöttél?” – Szitált az eső, ott ült az udvaron, a mamája ócska ernyőt szúrt a háta meg a tolókocsi támlapja közé, ott ült nyakig pokrócban, és valahogy tényleg ki volt cserélve… Ahogy válaszolt. Majdnem alázatosan. És ez sokkal rosszabb volt, mint a régi agresszivitása. És kérdezett. Némi tusakodás után kitört belőle. Hogyan lehetnek olyan gonoszak, alapvetően jó emberek? Alapvetően jó emberek, akik főztek rá, mostak rá, inget varrtak, tisztába tették egyetlen zokszó nélkül… De kiprédikáltak a kezéből minden könyvet, ami nem szigorúan, nem igazolhatóan felekezeti… a kazettáit elzárták, s ha mégis előadták, nagy-nagy könyörgésre, ecetes képpel, sóhajtozva tűrték a „világi” zenét, a férfi azt mondta, ezzel verünk Krisztus keresztjébe újabb szögeket, éjszakára behúzták a függönyt, és amikor ő kérte, ne sötétítsenek be, mert az iszonyatos érzés, hajnaltól, mint a koporsóban, akkor az asszony azt mondta, ez a rossz lelkiismerettől van, a kísértő lakozik benne, azt kell kiűzni… önmagát megtisztítani, minden eszközzel… De különben mindent, mindent megtettek érte. Egyetlen zokszó nélkül.

„És akkor megkérdeztem, figyelsz, öcskös, akkor megkérdeztem, tulajdonképpen miért hoztak el, miért teszik ezt az egészet… S azt felelték, Istenért, a mi Urunkért, az üdvözülésért, a mennyeknek országáért, egyedül… És akkor már nem tudtam ottmaradni náluk, öcskös, hát én teljesen ki vagyok hagyva?! Engem szeressenek, értem tegyék… valaki végre… – Csiszár Artúr könnyei a nyirkos pokrócra potyogtak. – Ha ezt nem kaphatom meg, inkább semmi sem kell. A mamának muszáj, a mama sem önkéntes… Inkább mindenért fizetek majd. Kuporgatom a járandóságomat. Fizetek a levesért, a vízért, a tiszta gatyáért, a társalgásért, ha nincs senki önként… élvezetből… mert én kellek neki, én!!! Nem olyan megalázó, öcskös, mint ez. Hogy általam szereznek az Istennél jópontokat.”

Bebiztosítás a túlvilágra! Akkor inkább az „istentelen” emberszeretők, mint az embertelen „istenszeretők”. Azt hiszem, a sokat emlegetett Krisztushoz annak is több köze van… Lehet, hogy beszéltem erről Csiszár Artúrnak. Lehet, hogy figyelt is. De sokat a helyzetén ez nem változtatott. Egyébként Argilt is ez ejtette kétségbe. Valami ehhez hasonló. Hogy magasabb dolgokra hivatkozva hagyjuk cserben az „alacsonyan” szenvedőket… Nem tudom, hol olvastam. Miféle híres pofa bölcsessége: aki a létezőkkel törődik, az elfecsérli az energiáját, ahelyett hogy minden erejét, idejét a létre, a lét kérdéseire fordítaná… Ez különút! Veszedelmesen meredek ösvény. És közvetlenül a pokol mellett vezet. Hártyaszerű válaszfallal. Én ezen nem akarok járni. Nem nekem találták ki az ilyet. A megváltó szeretetben nem válik szét a nyomorult teremtmény meg a diadalmas Isten. A személyt kell figyelemmel szeretni és megkülönböztetve, a Teremtő nevében, éppen. Nem kiszámítottan, egyengetve holmi égi karriereket. A hitnek legtöbbet a hit karrieristái ártanak. Lehet, hogy beszéltem erről Csiszár Artúrnak. De mit tudtam tenni érte? A Csiszár mama ötvenezer forintot kért. Anyától kérte. Elektromos nyugati tolókocsira, ennyi a vám. Artúr ne legyen a négy fal közé zárva, ha ő, a mama, a gerincével teljesen lerobban, vagy – ami ebben az esetben tragédia – Artúrka túléli őt. Volt, ha nem is ötven-, de harmincötezer forintunk. Öt százalékra, takarékban. Anya a kérésbe majdnem belebetegedett.

„Az utolsó tartalékunk. Nem adhatom oda. Értsd meg, Ali. Légy könyörületes…”

Nekem akkor még nem volt pénzem. Az a vicc, hogy ennyi ma sincs. Egy összegben. Pedig lehetne. De szétszórtam. Szétszórom folyton. Ma se tudnék rögtön segíteni… Ezután megromlott a viszony. A Csiszár mama szégyellte, hogy kért. Anya szégyellte, hogy nem adott. A puding próbája az evés. S a gyakorlat a teóriáké. Terézia nővér azt felelte az újságíróknak: nem érek rá politikával foglalkozni. Joggal felelhette. Ő igen. Mert őt a tevékenysége igazolta. Tudott a kérdésre – mit, kinek a nevében? – érvényesen, tényekkel válaszolni.

„Mert valami van… valaminek lennie kell… – anya kitárja az ablakot, a harangszót behívja, délelőtt, húsvét vasárnap –, … de hogy mi is az, pontosan, titok… talán nem is szabad feszegetni. Egy hangulat… odaátról még senki nem jött vissza. Ezen kár törni, Ali, a fejed… Majd meglátjuk, ha meglátjuk! Nem kell ehhez templomba járni, imakönyvet bújni… egyik vallás olyan, mint a másik. Nem is tudom, miért kellett szétparcellázni…”

„Menjetek már a sunyiba! – Apa leteszi az újságot, feláll, a sarkán hintázik. – Felvilágosult emberek! Isten nincs és nem is volt. Ez nyilvánvalóan nonszensz. Pihentagyúak és gyávák, gyengeidegzetűek menedéke. De az egyházakat nem hagyom bántani! Az egyházak nagyon is fontosak. Féken tartanak, tanítanak, csupa szépet és nemeset, vannak még szívmelengető ceremóniáik… Nagyon is jól ki van ez találva, fölösleges belekeverni a metafizikát. Kora, neme, állampolgársága, vallása… nagyon is kár, hogy megszűnt ez a rovat. Mindjárt tudta az ember, hányadán áll. A vallás forma. Nagyon is fontos formaság.”

A földszinten pedig Csiszár Artúrka. S még annyit sem tehetek, hogy önszántamból vele helyet cseréljek. Legfeljebb én is tolókocsiba kerülök, de ő nem kel ki belőle, ezáltal sem. Nagyon lehet Krisztust irigyelni. Nem a sorsát. A lehetőségeit. És a Kolbe atyákat. Akiknek módjuk volt az áldozattal cserélni………………………………………………….

A nyomorékok sem egyformák. Ez itt, szemben, speciel, egy virgonc nyomorék. Határozottan virgonc. Le se fütyül minket. Nyilvánvalóan mélységesen megveti ezt a sok barom egészségeset. Nem engedi meg magának, hogy a katonaszabású majom felbosszantsa. A tekintetében határozott lenézés van.

 

A kuszált lábú nyomorék (hivatalosan mozgássérült) rezzenéstelen pillával valóban Ladárra néz a púposodó dinnye fölött.

IDEGES

Ez a csinos fijú. Mijen ideges. Rángatózik a nyaka. Nekije. Mijért ojan idegesek. A főorvos úr is ideges. A főorvos úr meg van elégedve. Nem okozok csalódást. Nekije. Szépen stagnál. Az állapotom. Mehetek a büfébe. Jó a levegő. A temetői büfében. És több a pohár, mint a zsíros tányér. Jó mosogatni. Jól csúszik a szivacs. Ez most egy jó mosogatószer. Eneszká. Kíméli a kezet. Ha a kezemmel lenne. A főorvos úr is megmondta. Az szerencsétlenség lenne. A kéz sokkal fontosabb. A lábbal nem kell dolgozni. A láb, jópofa a főorvos úr, luxus. Én önellátó vagyok. Az is micsoda szerencse. Nem lehet hasonlítani. Szegény Palika. Nem stagnál. Nem stagnál elég szépen. De azért vagyok én. Nekije. Aki nem önellátó. Micsoda szerencse. Aki nem önellátó. Az igen. Az aztán nyomorék. Mindig szerencsés voltam. Engem a Jóisten nem hagy el. Ma is kaptam dinnyét. Görögöt. Szeptemberben. Nehéz. Nem baj, főorvos úr. Elcipelgetem. Nekem ojjan muszklim van, tessék megtapintani bátran. A büfében beteszem a jégre. Ha van hely, ha lesz ojjan szerencsém. Estére áthidegszik. Szegény Palika él-hal a dinnyéért. A görögért. A magot ki kell nekije előre szedni. Megakad a torkán, nekije nem ojjan fitt a légzőszerve. Lőrinc talán még nem pisált bele. A dinnyébe. Ha van ojan szerencsém. Akkor még édes. A jó dinnye kong. És reped. Nem kell soká nyiszatolni. Jó vérpiros. Mijen szépen süt a nap reája. Ez is mijen szerencse. Esőben mennyivel nehezebb. Ide-oda villamosozni, az ernyőt is tartani. Hogy annak a drága embernek egy kis örömöt okozzak. A stagnálással. Ami az ő érdeme, a főorvos úrnak. Köszi szépen, Jóistenem. Te mindig csak segítesz engemet. Hogy a szegény Palikát is mellém odaadtad. Kettecskén. Ha jő az alkonyóra, kettecskén… Én meg tudom keresni, ami kell. Nő létemre. Fenn tudom tartani. Sok nő hibátlan nem tudja. Tegnap meghozták a szenet. Szép fekete, kicsit vizes. Jöhet a tél. Hol a boldogság mostanában, Petőfi Sándor nagy költőnk, nemzeti. Nekem megvan a boldogságom. A kedéj. Viszem a dinnyét. Süt a nap. Palika vár már könyökölve. Szépen stagnálok. Az emberek pedig mijjen idegesek! Ez a szegény fijú. Itt srégen. Mennyire lehet sajnálni! Szegényke. Mijjen ideges…

 

Ladár úgy véli, a rászegeződő tekintet egyre ellenségesebb. Valami indulat van benne, mindenesetre, neki szóló, személyes. A szituáció kényelmetlen. Torkát megreszeli. Nyelvével az alsó ajkát belülről felduzzasztja. Ok nélkül böffent, röffent. Idegessége növekszik, saját maga idegesíti; a harákolás, a nyelve mesterséges állása, nem jön rá, miért, aztán

DE HISZEN EZ AZ ANYÁM

akkor már közel a temető, ha még nem is látszik belőle semmi, szedjük össze magunkat, momentán egyáltalán nem kell pisálnom, nyilvánvaló, hogy az idegesség, vegetatív tünet, nyilvánvaló, ez apa szavajárása, pedig csak az nyilvánvaló, hogy nem nyilvánvaló semmi se, az emberre ráragad, és ismétli, mint a papagáj… De hogy harákoljak, és a nyelvemmel, mint a makimajom, az alsó ajkamat piszkálgassam! Hát ez tisztára az anyám. Ül a tévé előtt, bámulja a képet, a szája így, pontosan így előretolva, hangot ad, röffent, böffent, észre se veszi.

„Anya, úgy tudsz idegesíteni!

„Meg se mukkanok, fiacskám…”

Mintha itt volna, bennem. Mintha… én lennék ő. Mintha… nem váltunk volna még külön. Ha tükörben láthatnám most magam… félek, hasonlítanék kísértetiesen. Sírkert utca, ronda, szürke fal, börtönfal, úgy rémlik, van erre egy börtön is, börtönben még nem voltam, ami késik, az nem múlik, mondaná apa, egyszer majd elkapnak valamelyik lakásbulin, de hát erre vigyáznak, nem csinálnak fölöslegesen mártírokat. Ez a hülye arab, föl-le, föl-le, mintha fel akarna a szürke falra mászni, ez egyszerűen keresztülnéz rajtam, ennek nem fog a szeme… Nem akarom az alsó ajkam a nyelvemmel piszkálni. Ezt a kísérti röfögést, böfögést sem akarom. De mintha nem is én… hanem anya. Anya bosszúja.

„Mit tudod te, Ali, milyen az egy anyának… egyszer csak nincs gyereke. Egyszer csak betoppan egy idegen. Szeme, haja, körme hasonlít… mégis idegen. Egy kannibál. Aki az én régi, kedves fiacskámat felzabálta.”

Ezt írjuk a javára; anyának vannak találó hasonlatai. De hát egyszer csak el kell vágni a köldökzsinórt. Ez törvényszerű.

„Én nem akarom elvágni – Argil teveszeme benedvesedett. – hatezer kilométerről is össze vagyok vele kötve. A testében hordott. Nagyon nagy botrány, hogy el kellett válnunk.”

Több hónapja nem is láttam Anyát. Hírem sincs róla. Én nem levelezek. Ő meg nem ír válasz nélkül.

„Értsd meg, Alikám, veled mi van, arra vagyok kíváncsi…”

Telefonom nincs. Nem bírom a nyilvános távhívást. A pénzbedobálást, kétpercenként ahhoz, hogy három percig a vonal kitartson. A zanzásított közlések. Mire belejönnék, elfogy a fémpénzem, verik a fülkeajtót…

„Dobj fel egy táviratot, barátom. Nincs semmi baj, sokat gondolok rátok, szerető fiatok… Én is ezt teszem, gyakorrrta… Lusakába!!”

A távirattól anya frászt kap. Apa pedig levonja a következtetést:

„Nem vagy te más, Ala, csak egy pénzpocsékoló, mihaszna bohém. Kiütközik a nagyapád vére.”

Nem hagyom magam „vérségileg” determinálni. Nem hagyom, hogy megbénítsanak a tudat alatti emlékek. A függőség. Az anyagiaktól független függőség anyától… Tizennégy éves koromig mindennap utánam szólt a vécébe:

„Ne húzd le… megnézem!”

És megnézte. Ellenőrizte – ha kellett, erőszakkal – a székletemet. Nem túl híg-e, nem nyálkás-e, nem túl büdös-e, nem túl sötét-e, nincs-e zöldes árnyalata… Állítólag kilenchónapos koromban majdnem meghaltam, bélfertőzésben, már egészen kiszáradt a fejem lágya, az öthónapos súlyomra visszafogytam, hetvenkét napig voltam kórházban, minden kijött belőlem, reszelt répán éltem és infúziót kaptam, és az orvos akkor mondta anyának, hajszálon függött a baba élete, tessék a székletét rendszeresen ellenőrizni… Nem tudta a sokkot kiheverni. Csak akkor enyhült ez a beteges szorongása, ha ő húzhatta meg utánam a láncot.

„Nagyon szép volt, Ali. Mára nyugodt vagyok.”

Tizennégy éves koromban kilöktem a vécéből. Dulakodtunk. Sokáig sírt, és hónapokig ott ólálkodott reggelente a vécé körül. Nevetséges. Elképesztően nevetséges história. Ennél csak az az elképesztőbb és nevetségesebb, hogy még ma is… minden áldott reggel van bennem egy kis habozás. Egy apró megtorpanás. Belenézek a vécécsészébe, mielőtt lehúzom: vajon mit szólna anya ehhez? Lehet, hogy elmesélem neki. Mint egy viccet. Elmesélem az öreglánynak, haza fogok menni, igen, már a jövő héten. Elmesélem, hadd örüljön. Nem leszek vele goromba. Ha gorombaság az egyenes beszéd. Van abban igazság, hogy ez az egész szülő-gyermek viszony végkifejletében elég kegyetlen. Talán ez ingerel fel annyira, amikor ott ülök köztük, én, a „kannibál”, és párhuzamosan mindenre emlékezem… Egy eperlevélmintás fajansztányér, az ölemben. Anya almát pucol, starkingalmát, csak azt szeretem, és csak vékony, átlátszó, kerek lapocskákra vágva… anya az almaforintokat az eperlevélmintás fajansztányérba pottyantja, és én majszolom sorba, sorba… A szeletkék, ha nem eszem elég gyorsan, megbarnulnak.

„Sokat adjál… még, még… de pucold lassabban…”

Terülj-terülj, tányérkám. A biztonság: hogy minden úgy van, ahogy akarom. És ameddig akarom. Csak egy órára! Visszamenni! Vissza az időben. A tányér is megvan, a starking is megvan, anya is megvan. Csak az az én nem vagyok meg. Azt a „kannibál” bizony megette…

 

– Még jó – mondja a kekizekés, katonaszabású férfi –, még jó, hogy nem visszafelé tolat… lépésben döcög, hogy mit mivel, mi a kutyaúristent? – A hang teszi ellenszenvessé. A hang minősége: a rekedtség. A beszéd technikája: az erőszakolt hangsúlyok. A nyelv sokat romlott. A tartalmat követte a forma. Az emberek nyafognak vagy recsegnek. Csak elhadarják vagy nyújtják, nyújtják a tőmondatokat. A hangszín túl magas, éles, vagy túl mély, tompa. A szókincs szürke – vagy tarkasága alpári.

– Nem engedik be a szerelvényt – mondja a fekete ruhás, barna cipős özvegy –, nyilván előttünk is vesztegelnek…

– Én időre megyek. Nem csak a temető van a világon. Ahol igazán nem számít, tíz perc ide vagy oda. Ezek – a kekizekés, hetyke kalapos kifelé rándít a fejével – bezzeg ráérnek sziesztázni…

Ladár nem látja azokat, akikről a kekizekés beszél. Csak a feje rándulásából sejti, hogy a peronon állnak. Ketten vagy többen. De, hogy a többes szám csak sértő lekicsinylés, az is lehet.

– Nem vagyok antiszemita – folytatja a kekszekés –, nekem minden ember egyforma, amíg a törvényt betartja. Csak hát… Némelyik még ki is hangsúlyozza, „ki, ha nem én?”, hát azt persze nem engedjük…

– Mi maga?! – Ladár bízik a gúnyban. A gúny a leghatásosabb leleplező. – Mi maga, király?! Hogy többes számban nyilatkozik?

A kekizekés, katonaszabású férfi visszavonul. Elfordul tőlük, mintha a másik oldal kilátására volna kíváncsi.

A poroltó készülék szabadon, takarás nélkül marad Ladár látószögében.

A POROLTÓ

jó hecc lenne, letépném, és a hab zutty, az ürge öntelt pofájába bele, mint a börleszkfilmeken, ugyanúgy, s körülbelül annyi hatással. Lerázzák, mint kutya a vizet, és semmi sem változik, sem ők, sem a kiszolgáltatottság. Csak úgy például… Kelet-Európában a zsidó, a néger Nyugaton, a cigányság világszerte, a nők az iszlámban, öregek a fiatalok közt, a fiatalok az öregeknél, népek a kisebbségben… A jelenség ugyanaz. Csak a fokozatok mások és az árnyalatok. Az ártatlanság fokozatai és árnyalatai. És a szankciók fokozatai és árnyalatai. A negatív megkülönböztetés azonos. A megkülönböztetés, mindig pejoratív értelemben, sohasem beemelve, hanem a kirekesztés szándékával mindig… Nem eltagadni kell a másik „ebben-abban” másságát, hanem tisztelettel belátni. „Minden ember egyforma”: legalább olyan süket demagógia, mint az a fixa idea, hogy valaki, valakik a normát, az igazodás mértékét kizárólag önmagukhoz rendelik szabni. Egyszer már gondoltam erre… ma… más összefüggésben, azt hiszem… nem lehet elcsípni… visszanyomozni… rögzíteni… Ha lenne most időm, egy fecni, egy ceruza, ezt le kéne firkantanom, vázlatosan, hogy egyszer majd rendszerbe foglalva kifejtsem, de most már tényleg az utolsó megálló következik, szóval, hogy befejezzem: minden ember – ember, csak ennyi az igaz, ilyen… közhelyszerűen, de emberségének más a fokozata vagy az árnyalata. Mint ahogy – erre talán már utaltam – az „elbánások” fokozatai és árnyalatai is mások. Hogyan is lehetett Isten minőségi jeleit ilyen vagy olyan bélyegekké torzítani…? Honnan a megbélyegzők pökhendi biztonsága? S nem hibás-e még a jóindulatú „megengedés” is:

„A négereket, Alikám, általában nem szeretem. De a te Argil barátod nagyon kedves…”

„Ala, nem cseresznyézem egy tálból a zsidósággal, mert félek, akkor nekem csak a mag jutna… de legalább öt kivételt ismerek… aki előtt le a kalappal…”

Nem kéne-e megfordítani: ezt vagy azt az egyet vagy hatot, tízet, százat – bár egyébként a fajtával, a nemmel, a csoporttal semmi bajom – mindentől függetlenül, a személyében marasztalom el… A harccal harc áll szemben. Koporsóba taszító vagy bölcsőbe ragasztó generációs indulatok. Férfikasztráló, gyilkos női bosszúvágyak. Hasfelmetsző fekete párducok. Fajüldöző rabbi Izraelben! Vagy – és az se jobb! – az idegen akolba csukott bárány tehetetlen szőrehullatása… Argil ül a szőnyegen. A cipőjét levetette, dörzsöli a csontjatörött nagyujját, sziszeg.

„…barátom, itt a Földön, a nagyapám apja is megmondta, a Gonoszisten meg az Angyalisten csatázik egymással… s mi vagyunk az Ő katonáik… A Gonoszisten katonái zsoldért harcolnak, zsákmányt és prédát ejtenek, de az Angyalisten katonái csak a zászlót őrzik, éjt a napra, meztelen seggel…”

Talán ilyen egyszerű az egész. Hogy az ember sereget választ magának. Lesz az „Angyalisten” közkatonája. Aztán előléptetik, fokról fokra. S egy szép napon ő is megpihen majd, mint a Nagyvezér, az Angyalisten jobb kezénél, mindeneknek végén. Sőt – gyakorolja a hatalmat… Ne haragudj, Puskin atyácska. Hiszen a te meséd is igaz: az érdem nélkül folyton magasabbra tolakvót a sor végére vissza kell űzni. A harag, amivel az aranyhal a kapzsi halászékra hozza háborgó hullámait, indokolt. „Méghogy te Istenné?!” – igazságos a visszamars, a tintafekete égbolt alatt. De végül is – ne haragudj, Puskin atyácska – mind Istenné akarunk lenni. Mégiscsak ez a megoldás. Mégiscsak ez a végcélja a tetves, ótvaros, vérben perlekedő emberiségnek. Ha tud róla, ha nem; alább nem adhatja. Ez az oka az annyiféle gyötrelmes nyugtalanságnak. S ezért van, hogy addig nem elég semmi.

 

Mintha Ladáron röhögnének, a kocsiban három srác viháncol. Az egyikük ide-oda húzkod egy méregzöld viaszkoszorút, a piros papírszegfűk lazult dróttal fityegnek. Olvashatatlan a felirat a visszájára tekeredett vastag selyemszalagon. A srác bújócskázik; mint a pajzzsal, úgy tör a koszorúval a megritkult tömegben utat magának; a másik kettő kergetőzve utána.

– Szia, malac… Állj má meg. Viselkeggyünk, viselkeggyünk… Úgyse tűnsz el.

– Hát ő az első osztályon utazik… Malac, a hátsó kocsi is ugyanoda megy, hallod?

– Haggyá már, szétesik a bigyó…

Az egyik – a koszorúval – bizonyára itt lapult valahol, az egész úton. A másik kettő hátul utazott, s csak most, az utolsó megállónál szálltak át, egy kis hepajra. Hogy már középiskolások, azt csak az úttörőnyakkendő hiányáról sejteni, egyébként sem a modor, sem a külső nem igazít el százszázalékos biztonsággal. Valahogy nivellálódtak a tinédzserek.

A srácok hangosak, „illetlenkednek”, ahogy az özvegy meg is jegyzi, de nem szemtelenek. Nincs bennük a környezettől egy csipetnyi félelem sem, még a hetyke kalapos férfi könyökét is megbillentik.

– Utánpótlás!!! – morogja a hetykekalapos, keskeny mosollyal, és hogy most a börtönökre gondol, azt azért nem gyanítja senki.

– Övék a jövő – mondja a nyomorék, minden mellékzönge nélkül, s a dinnyét szorosabban öleli magához.

– Malac, nem tudod, miből maradtál ki… – A két srác hadonászik, a koszorú egyre ziláltabb. – Mer te játszod az eszedet! Malac, ezt kapd ki, a hátsó kocsi tele van négerekkel… legalább tizenketten vannak! Valami szuper! Az öreg jaj aszittem kiugrik az ablakon, amikor csak jöttek, jöttek, jöttek, már körbekerítették egészen, a, öreg csaj kész volt, totálra…

– Aszitte megerőszakolják… hiába reménykedett… – Most már mindhárman teli torokból kacagnak. Olyan jóízűen, hogy minden megbotránkozás ellenére – muszáj nevetni egy kicsit mindenkinek.

– Malac, ha láttad vóna azokat a pofákat…! A négerek csak nyomulnak, nyomulnak, vartyognak, habrakolnak kifenve, kinyalva, a mancsukban virág, a többiek meg húzódnak vissza… Szuper szitu. Hűha, mi lesz itt? Totál be vannak gazolva. Puccs a huszonnyolcason!

– Szétmegy a díszbigyó… Maradj már! – Viháncolnak, új és új erőre kapva. – Malac, ezt kapd ki!

Ladár is nevet. Fojtottan, döcögősen.

EZT KAPD KI

Argil! Tudom, hogy te is nevetnél. Volt öniróniád. A humor sose, csak a gúny sértett. A srácok nem rosszindulatúak. Sőt. A srácok neked dolgoznak. A maguk módján… Miközben viszik ezt a borzalmas műkoszorút, nyilván valami kirendelt koszorúzásra, megszervezett spontaneitás, ebben nagyok vagyunk, valami hivatalos évforduló, vagy az iskola, az alap szerv névadója… nem kívánt törlendő! Szegény márványsírok! Szegény, cserbenhagyott nevek. Mint az üres héjak, a dombokra szerteszórva. Az ember valódi neve a teljes élete, azt hiszem – a számonkérés pillanatában egyetlen megszólítássá összerántva. Álnév, gúnynév vagy – a teremtés jóindulatából – becenév csak a többi. Argil Dralla: egy rövidítés, egy hieroglifa részlete, megfejtésre váró titok. Esettségedet szemérmesen takartad. Talán túl szemérmesen is. Nem szeretted, ha otthonodban – a Jarmilla-féle pótotthonban – betegségedben ütöttem rajtad. Tapintatból vagy büszkeségből, de sohasem akartál csecsemőgyengeségedben mutatkozni meg… előttem, akinek segíteni akartál, és akitől egyébként a segítséget elfogadtad… Feküdtél a széles heverőn, az ágynemű mintájában pancsoló kiskacsák és ugrándozó mókusok, feküdtél állig betakarva, a szemed alatt két szürkésfehér vájat, egy-egy pihe és cérnavég a hajadba ragadva, iszamlós veríték az orrod tövében, az álladon penészfolt gyanánt kiütköző borosta, bizony, csak Jarmilla láthatott így szépnek, ahogy a testedet ecetes szivaccsal mosta… Lesz-e méltó jutalma Jarmillának? Ennek a hűségnek, szeretetnek…? Megköszöni-e neki valaki, valaha…? Engem elhessegettél, mindig, nemcsak a kórházból, a betegágyad mellől is.

„Pillanatnyi indiszpozíszió.”

Én meg, ha éppen jó állapotban voltál, akkor rühelltem hozzátok járni, úgy éreztem, elfecsérelt idő, mert nálatok, Argil, mindig zsúfolt ház volt, részben Jarmilla „rokonai”; Jarmilla első férje nénjének a lánya, Jarmilla volt anyósának a harmadik férje – ezek állandóan ott laktak; részben néhány alkalmankénti szállóvendég; fekete diák, a tanyákról ideszakadt ápolónőtanonc… meg a rengeteg, csak úgy be- és kihullámzó „ismerős”, korra, nemre és fajtára való tekintet nélkül… Beleszédültem. Az áradatba. Az ezeregy hangba, vitába. Én azt az Argilt szerettem legjobban, akivel eszmét cserélni (ez a kifejezés itt helyén van) négyszemközt lehetett. Ő is így volt ezzel, minden bizonnyal. Hogy a leglehetetlenebb időpontokban keresett fel: ez volt, ez a személyesség barátságunk megkülönböztető jele. Még Jarmilla se tudott róla, hogy ez a dolog, kettőnk között, ennyire komoly…

„Nézze el, hogy nem értesítettem rögtön… Hiszen annyi barátja volt…”

Lehet, Jarmilla! Ide nekem nem volt más. Senki, akinek a dolgaimról beszélni érdemes. És hogy lesz-e valaha…?! …Utazott itt… de hol is szállt le… Kőbányán… vagy még előbb… a „nagynéni”… a Kamillának becézett… barna kosztümben, lila blúzzal… de már nem képződik meg, nemhogy a vonásait, de a kontúrjait, az alakját se tudom felidézni, rögeszme vagy sugallat, hogy az ember, idestova már harminchárom éves fejjel is keresi… és egyáltalán:

„Ali, Ali, Te nagy gyerek…!”

„Ala, Ala, hát nem vagy te koravén?! Mit töprengsz feleslegesen?”

Szúr a pofám, meg kellett volna borotválkoznom, mégis.

„Te ezt megengedheted magadnak, barátom. A gyűrött inget, a rojtosodott gatyát. De én nem engedhetem meg. Mert én a többieket is képviselem.” – Sugárzó fehér ingben, fehér nadrágban, fehér cipőben állt az ajtó előtt, angol arcszesz a sima bőrén, a hóna alatt francia dezodor, hibátlan foga frissen mosva… Így ismertelek meg. Igen, Argil. A fajtádat jól képviselted. De nem ezekkel a külsőségekkel. Nem igazán ezekkel. Hanem mert ha egyetlenegy is lettél volna, közülük, ilyen, már a milliók is emelkedtek, pusztán általad. Aki téged ismert, fiú, nem tud többé téged megkerülve az itt kószáló, didergő, „vartyogó, habvakoló” gyapjasokra nézni… Lehet, hogy balek voltál te is. De a balekok mindig előkészítenek valamit. Higgyünk ebben, Argil. Valamit, aminek nincs még teljes aktualitása, mert zöld még és kemény az idő. Most még tegnapi hősnek lenni könnyebb; a jövőnek, úgy tetszik, a jelenben csak balekjai vannak. Nekem sincs, Argil, tehetségem. Ha csak az nem tehetség, hogy tehetséget magamról nem is képzelek. Eleinte sajnáltam. Ma már nem sajnálom annyira. A tehetség kísértés. Gyakran azért van, hogy ne kifejezze a lényeget, hanem hogy éppen a tehetséges ember figyelmét a lényegről elterelje. Csak a zseninek nincs kockázata. A zseni és Isten között még közvetlen vonal működik; félreértés kizárva. De azért ne hidd, hogy leragadok, Argil Dralla! Ne hidd, hogy ettől az „ablakmosó-szabadságomtól” meghatódtam. Tovább fogok lépni. Feljebb. A részleteket ne kérdezd. Megkaptam azt, amit te nem kaptál meg: az erőt és az időt, talán. Érdekes, meghaltál, de nem azért siratlak, én is meg fogok halni, önmagam elősiratása, gusztustalan. Nem is a hiányodért jajongok: számomra létezel. Hanem az fáj, de piszokul, barátom, hogy eleve áldozatra voltál kiszemelve. Látod, ez ellen lázadozom. Ha a korláttalan akarat működtetné a világot, nem pedig a korlátolt cselekvés: nagyot döccenthettél volna előre a világon. Lehettél volna gyógyító, a szó szoros értelmében. De te türelmetlenül elsietted: baleknek születtél, testet rossz sejtekből építve. De nekem erőm és időm van. Nem leszek mártír. Ha kell, az alapoktól kezdem újra. Ha álom – hát álom. Álomból lesz az ige. És az igéből a kenyér. Megvan a dolgok rendje. A rögeszme káoszt teremt – a sugallat a káoszt eloszlatja…………. Ez az utolsó megálló iszonyúan hosszú. Kévébe jöttek a gondolatok, valahogy… és milyen gyorsan… így még sose… talán az alkalom… Argil. A temetés. Egyszerre… rétegesen… az egymásutániság csapdája, ha le akarnám írni… ha valamelyik firkász venné a bátorságot és összerendezné… kikerekítgetné szépen… a vázlatot… a részleteket… öntelten kukorékolná, mint a kakas a szemétdombon, „nézzétek, emberek, ez az én művem, ezt mind én csináltam, egyes-egyedül, tőlem kelt fel az Isten napja…” A síró kakas… Cégtábla. A síró kakas. Mikor láttam? Hol láttam? Ma? Vagy régen?…………………….. Hosszú, hosszú megálló… Hosszú, hosszú út. Ennyi ember, lehet, hogy haszontalanul összezárva? Miközben látszatra nem történik semmi? Értelmetlen pocsékolása a drága időnek? Hiábavaló együttlét? Az együttlét feleslegessége ilyen laza és esetleges formában…?

„Az együttlét, barátom, sosem felesleges. Az együttlét nem hiábavaló, soha. Sürgés-forgás. Cserebere. Nem minden történet látszik, barátom.”

Talán nincs elpocsékolt idő. Ha a szellem működik.

Ladár majdnem jól érzi magát. Elmúltak a fizikai kellemetlenségek. Hátradől; még a fekete ruhás, barna cipős özvegyet is enyhülten nézegeti. Szelíden mulat a kekizekés férfi agyagbutaságán. A szánalmas anyót szeretné megsimítani. A nyomoréktól ezt-azt szívesen kérdezgetne. Egy kicsit megnyílik, lágyan a szája. Nem bántja a rá szegeződő csúfondáros tekintet. Mint annyi mást – a csúfondáros tekintet gazdáját sem veszi észre. Pedig az feltűnő jelenség. Kockás és csíkos. A legújabb hóbort szerint, ami derékon felül van, nagy és tömött rajta minden, a nadrág viszont szűk a repedésig. Az alak egy óriási T betű: a bal lator keresztje. A feje aránytalanul kicsi. A szájában ananászízű rágógumi. Bőszen rágja: se lenyelni, se kiköpni nem tudja. Mint Ladár, annyi idős, de nem látszik a koránál fiatalabbnak.

NYITOTT SZÁJ

hamm, kapd be a legyet, faszikám, de nagyra vagy magaddal, de nagyra, hát én nem fogok előre köszönni, vagy azért a rongyos bartókér azt is elvárod? Mmmmm… senki se kéne, te ajánlottad fel, puszta hencegésből, naná, majd barátilag… aki ilyen hülye, hogy puszta hencegésből egy jóformán idegennek egy ezrest lenyálazzon, az megérdemli, hogy sose kapja vissza! Mert ha Jarmilla doktorkácska adta volna, a doktorkácska, mmmmmm… hát az igen, valamit valamiért, cipeltem a két karomban a suvickos fiúját eleget, a szerecsen apja nem markolhatta volna gyöngédebben, persze, az ápolóról azt hiszik, mechanikus munka, le lehet nézni, nem kell hozzá egyetem… az egyetem a suvickos fiúknak van fenntartva, mi etetjük őket, fürdetjük tejbe-vajba, és akkor kérek ezer forintot a doktorkácskától, nincsen, kedves Kazi, niiincsen, és akkor ez a faszi ugrik, mert ott mindig búcsújárás van, liheg, és egyből lenyálazza a bartókot… Valami piszkos maszek, de ezek nem válogatnak, császkálhatott náluk boldog-boldogtalan… Mmmmmmm… Nem mondom… néha lehetett jókat zabálni, ez a Jarmilla nem rossz teremtés, és a suvickos se volt rossz, tulajdonképpen, egészen muris manus volt, különb, mint a többi nigger… Mmmmm… néha egy kis hangulat, el lehetett viselni, rendesen, a flúgos szövegét is, a kultúrember megérti, idejön egy kicsit élvezkedni, mégis Európa, és akkor megcsavarja a tökit az a rohadt nyavalya, hát még bele se hülyüljön? Nem vagyunk barbárok. Kultúremberek vagyunk. De hát azért van a dolgoknak mértéke… Mmmmmmmm… Lehet valakit pártfogolni. Megsegíteni ezzel-azzal… de nem kell hozzá rögtön férjhez menni! Egy ilyen aránylag csinos spinkó. Egy ilyen aránylag jó eresztés! Diplomával, lakással. Azért van ebben egy kis perverzitás. Akárki akármit mond. Egy kis perverzitás… mmmmmm… nyilván tudott a suvickos valamit… nyilván megérte. Nincs ebbe kivetnivaló. Ebbe se. Csak hát most aztán nehéz lesz. Doktorkácska… Gyanús betegség! Az ilyen afrikai kórokról keveset tudni. Fertőz, nem fertőz…? Nekem, mint egészségügyinek, mindenesetre herótom van. A Jarmillácskától. Nem volna gusztusom megdönteni, a nigger után… Akit tulajdonképpen bírtam. Egy szerencsétlen flótás volt, na, és ha nem is használt, legalább nem ártott a sok hadovával, manapság ez is ritkaság, teli van az egészségügy sintérekkel, ez nekem csak ugródeszka, a kultúrember a körülményeibe nem nyugodhat bele, szegény suvickos, de szépen tudtál szavalni… hát sokra mentél, mondhatom. Mmmmmm… bezzeg ez a faszi, ennek semmi baja, él, mint hal a vízbon, az ezreseket csak úgy osztogatja… Mmmmm… jól van, faszikám, meresztgesd csak a szemedet, nehogy megismerj, nehogy köszönj, letörik a nyelved… Játsszál a pöcsöddel, de ne úgy, ahogy szoktál, hintsél rá porcukrot, és fogdosd rajt a legyeket… mmmmmm… illik kimenni a temetésre. Lássa az a Jarmilla, vagyunk még, kultúremberek. Ennyit a suvickos megérdemel. Tulajdonképpen lehet sajnálni, szegény flúgost. Tulajdonképpen bírtam. Tulajdonképpen……

A kocsiban hirtelen megélénkül minden. A kocsitest lassú rángásokkal fékez. A srácok a koszorúval már a lépcsőn lógnak. A nyomorék elsőnek áll fel, előrecsápol higgadtan; a dinnyét, mintha csecsemő lenne, a karjában úgy ringatja. A kekizekés kényelmesen halad a nyomában. Az özvegy a kosarát és a palántáit emelgeti, sóhajtva Ladárra néz. Ladár biccent, és a ládákat fölemeli a saját térdére. Vár a felállással az utolsó pillanatig. A mackószerű, szakállas férfinak se sietős, megérinti Ladár vállát, ahogy egymás mellé kerülnek a töredék időben:

– Tessék csak… a teherrel – mondja, s olyan baráti a szeme, hogy Ladárt meghökkentené, ha ráfigyelne, de Ladár továbbhalad, majd, mint akinek mulasztása van, a fejét hátracsavarva, a szánalmas anyót keresi. A szánalmas anyó a helyén marad. A táskájában kotorászik. Ujjai tapintásával keres valamit. Meg is találja. A villamosbérlet, piros bakelittokban. A szánalmas anyó a bérletet mechanikusan a levegőnek fölmutatja. Tartja maga előtt, mint léte utolsó igazolását, az egyetlen garanciát, hogy jussa van a visszaútra.

A peronon, a sarokban, három zsidó ember szorong. A leszállókat előzékenyen engedik el.

A szerelvény végre megáll.

– a villamosvezető hangja megkönnyebbült, csaknem vidám: ez már, baj nélkül, majdnem a cél. Ladár is – a maga során – lekászálódik a ládákkal, a hálálkodó özvegyet útjára bocsátja. Mintha nem is egyfelé mennének, a tömeg úgy szétspriccel. Csak a feketék ballagnak egy tömbben, némán és súlyosan. Ladár mindenkit elveszít. Néhány perc, s hogy kikkel utazott együtt, talán örökre elfelejti. Ladár az elhagyott kocsira visszatekint, hirtelen nosztalgiával. Az arabot látja, amint a csaknem kiürült peronon a három széleskalapos mögé surran. A szerelvény indul; ők továbbmennek, egymás árnyékában. A látvány baljós. De hogy ez itt még nem a végállomás, sőt, a végállomásról is át lehet szállni, újabb irányba: ez a tény önmagában akár reményt is kelthet – és Ladár a reményt választja.

Nem is volt – végeredményben – ez az út olyan hosszú. És talán még el se késett. Bejárat.

…Zsibong, nyüzsög a temető. Ladárt ez meglepi: a közönséges, de egészséges életteliség. Festett bódék, rajzos plakátok. Hurka, kolbász, üdítő. Fagylalt meg nyalóka. Törökméz és vattacukor. Kerítés, rács, sírkő: egyedi tervek – minőségi kivitel. Szárazságkor tilos a gyertya, tilos a mécs, locsolni is tilos.

Ez bizony az élők birodalma.

Árad a virágillat az árusok placcán. Az illat oly tömény, hogy szinte szilárd; Ladárt mellbe löki. Rózsa, szegfű, kékliliom, frézia és viola, fenyő és bazsalikom, együtt, keveredve. Káprázatos színek, a sokféleség harmóniája.

Ladár előtt kitárul a temető, nem az egész, csak egy részlet, ebből is, megint. Ragyog szeptember napja. Valami ősi öröm jelen van.

Ameli Aladár Krisztián – ő – e rövid megtorpanás után, viszonylag jókedvűen megy beljebb; s egyelőre – jobb híján – a kézreeső bádog szeméttartót billenti a tótágasból vissza, újra a talpára.”

Édes rokon!

Én vagyok az; annyi év után: Kamilla. Hogy egymástól elszakadtunk, ne is számoljuk, mennyi ideje. Nem fontos. A „miért” talán fontosabb – de legalább olyan homályos, mint a „mikor”. Már megbocsáss: öregszem. Legendás memóriám ki-kihagy: emlékeimben jószerivel csak élvezkedem. Mégcsak nem is vádollak, hogy itthagytál; az egyetlent, akiben volt még valamicske, a véreddel közös. Bizonyára okkal tetted – különben sem voltál soha, aki sokáig megül asszonyi ölben, az a törleszkedő, nyájas fiúcska. Később pedig zavarodat rám hárítottad; haragudtál, nem fonnyadok elég gyorsan, s cseperedvén – valld be! nemde szerelmes is lettél Kamilla nénédbe egy kicsikét. Bizonyára most már te sem birtoklod azt a feszes, áttetsző ragyogást, amely sokszor kísértésbe hozott, hogy arcodba harapjak, és frissen buggyanó véred egy-két cseppjével dúsítsam fel bágyadó életemet. Valószínűleg valamelyest én is szerettelek. Semmi mélység, semmi őszinteség, csak valami egyformaság, ami inkább taszított, mint összekötött… Ó, hisz ez fecsegés! Hab, mit a nagy vizek felszínén pancsol a szél. Szemed (a kék vagy barna?) mérsékelt érdeklődéssel, hűvös csodálkozással tekint a levélbe – ne tagadd, ne légy udvarias! Nem vártad Te ezt. Megvan a magad dolga és dolgaidnak minden következménye. Nincs neked igényed a társalgásra. Nem is válaszolsz majd, meglehet. Részben roppant lusta vagy, részben roppant szűkszavú. Igen, nem; sokszor valóban kifejezőbb.

…Hogy akkor minek firkálok, s a Te címedre éppen? Mi célom vele? Nincsen vele célom, édes rokon. Ez az egész levélügy teljesen céltalan. Fájdalom számomra, de semmit sem kívánok vele elérni. Olvasd el csupán. Ha te magad hallgatsz: az is természetes. Ó, nem… nincs a terveimben holmi folyamatos sirám. Gyanítom, semmi sem bosszant fel jobban, mint a panasz: tehetetlenségérzetedet csak fokozza. Tapintatlan cselekedet – ha mégoly súlyos is a terhünk – valaki másnak mutogatni azt. Erőlködéséből úgysem telik, csak szörnyülködésre. És a kisajtolt részvét nedvei hamar elpárolognak. De nincs is okom – jogom – a kétségbeesésre. Ha csak hasonlót találsz is – ennek ellenére – a papíron, tudd: hazudok, szerepet játszom, mint annyiszor. Eredendően mazochista és exhibicionista vagyok: ez szórakoztat néha még. Egyébként az exhibicionizmus elég gusztustalan, s talán csak legszemérmetlenebb, legkíméletlenebb formájában képes arra, hogy az önnön szennyessel a világ mocskát is kitakarja. Az óvatos vájkálás komikus; viszont mélyen turkálni a szemétben, belátom, tulajdonképpen undorító. Rossz szokás? A neveltetés hiányosságai? Nézd el nekem. Ilyesmire, ígérem, ritkán vetemedem.

Ó, kérlek, ne higgy, ne higgy nekem. Az én könnyem úgy kopog, mint a száláról fejtett hamis gyöngy: túl keményen, túl fényesen. S úgy is apad, miként fakad. Móka minden. Fogadj el, akinek éppen látszom. Hiszen Te valaha ismertél: megérdemled, hogy életteljesen hazudjak. Te érdemled meg egyedül; mindenki más a szimpla őszinteséggel is megelégszik. Engedd, hogy sétáljak önmagamban, föl-le, előre-hátra. Ez a meghatározottság rettenetes. Unom a határaimat.

Nem, édes rokon, ketrecbe nem tuszkoltok, bár jó ideje leköltöztem ide, a huzatos hegy gerincéről szélére a védett völgynek. De lejjebb nem megyek. Finom kis hely ez itt. Nagyokat csavargok. Sokat járok látogatóba. Engem kevesen keresnek – az is csupa idegen. De – ha erre gondolsz – egy cseppet sem vagyok magányos. Van, aki legalább elkísér – van, aki az ajtómat őrzi.

Tűrd hát el, édes rokon, tűrd el, hogy leveleim megírom. Ne várj tőlem következetességet: játszom. Ezt vedd komolyan. Mára elég. Ahogy középkorú személyhez illik, fáradok. Bár csak tegnap múltam tizenöt esztendős – holnap mégis nyolcvan leszek. Ily körülmények között foggal-körömmel ragaszkodni a ma idejéhez s oly esetleges nemünkhöz, voltaképp dilettáns igyekezet.

Édes rokon, íme a jókívánság, végezetül: kívánom, emlékezz reggelente éji álmaidra, a gonosz álomra kiváltképp: így lelsz gyönyört majd az ébredésben, miképpen változékony nénéd,

Kamilla

 

Kedves fiú,

elbűvöltél! Válaszod és mohó ajánlatod a barátságra: meglepett. Hát ily nagy Felétek az ínség? Nyegle vállrándítás helyett, no lám-lám, tétova kéznyújtás – gőg helyett majdnem alázat? Kedves fiú – figyelj. Öreg Kamillád (mert ma az, gyűrt bőrű és fehér hajú) nem bonyolódik ily ügyekbe. Öreg Kamillád irtózik a barátságtól, s hogy miért, háromszorosan, más-más értékű okokkal megindokolja azt. Mert sem Te, sem én nem arról a – hebehurgya szóhasználatban kificamodott – fogalomról beszélünk, amelyben barátságnak csúfolják a halvány szimpátiát, a hivatalos találkák gyakoriságát és a röptében mulattató hülyéskedést.

… …Volt egyszer egy barátom. Még fiatal voltam, persze, s még – talán emlékezel – énekesnő, akkoriban. Azzal a bizonyos híres Kamillával történt meg ez a barátság. Barátját – bár nő volt – elnevezte Kamillónak. Nem azért, mintha lett volna benne valami férfias vagy a kapcsolatban lappangott volna bármi szexualitás. A hasonlóság mértékét – a hasonlíthatóság mértékét jelölte vele. Kamilló: majdnem Kamilla. A lélekazonosság csodás, de bűnös káprázata. Kamilla (próbáld felidézni!) akkortájt csillogó életet élt – pontosabban csillogó dobozba csukva élte életét; a doboz belseje azonban halálfekete volt, s ez a halálfekete bársony közvetlenül az eleven bőrére tapadt. Kamilla szenvedett. Üvöltött, ha rácsukták az aranyozott tetőt – de üvöltését elnyelte a bársony fullasztó puhasága. Senki se értette, mi bántja: hiszen hangja – a szabadság rövid óráiban betöltötte a színtereket. Ez, ez a szublimált jajkiáltás volt minden menedéke – erre mondták: gyönyörű szoprán, ezt tisztelték istenáldotta tehetségnek. A szerelem messze ijedt tőle: a már-már zsarolásnak tetsző nagy igény űzte el. A kisajátítást a megrögzött kisajátítók sem szeretik. Amire ez a Kamilla eszeveszetten vágyódott, nem volt más, mint fellelni valakit, aki előtt nem kell viselkednie, még annyira sem, mint a tükre előtt, valakit, akinek kockázat nélkül, kifordítva is mutogathatja magát; s ez a valaki a puszta megrendülésével a legrondább tulajdonságaitól is megváltja majd. Ez a pogány Kamilla, bizony, mindezt emberben kereste! Szerencsétlenségére (vagy ki tudja, a hamis tudat is szerencse) egy napon ezt a lényt – a továbbiakban Kamillót – megtalálta. Kamilló vékony, majdnem sovány, bájos asszonyka volt – zongorakísérő és énektanár. Hallgasd csak, mit míveltek, barátság ürügyén, ezek ketten!

Történt, hogy Kamilla váratlanul, fizikailag is megbetegedett. Vissza-visszatérő lázrohamok kínozták, hónapokon át; minden lázroham egyúttal egy-egy lidérces vízió. Az orvosok mindenféle orvosságot kipróbáltak rajta – de egyre csak szorult a halálfekete bársony, kis híján múmiapólya. Kamilla kiszolgáltatottan rettegett. Nem vigasztalták a környezet könyöradományai. A sajnálkozás nem részvét, az érdek kiütközik a hódolat mögül. Hogy az ember csak batyu vagy a káröröm tárgya: külön gyötrelem. S a szőke kis Kamilló leszállt hozzá a pokolba – mint a kegyelem angyala, oly ártatlanul.

…Milyen volt ez a Kamilló? Tulajdonképpen egyetlen óriási tulajdonsága tette nélkülözhetetlenné: meg tudta semmisíteni magát, át tudott változni azzá, akit szeretett; külsejébe, idegeibe ült a másik szenvedése; s ez adta a gyógyírt, ez az önzetlen, sőt öncsonkító vegyülés! A látvány, hogy veszendő személyünk ily fontos – hogy miattunk kifordul egy harmonikus arc; lám, ostoba balhiedelem, hogy eredendően magányosak az anyaszülte lények! Kedves fiú, ezt a hirtelen mámort, ezt az édes káprázatot ismered-e? Amire a szerelem nem képes, mert zavaros ösztönök piszkolják, azt a barátság – a csupa tiszta indulat – megcselekedheti! Kamillánk lassan-lassan fölépült. Maga kapaszkodott ki a veremből, végül, de a Kamilló fonta és Kamilló tartotta kötélen. Nem, Kamilla nem háládatlan. Kamilla Kamillót ezért ma is szereti – szeretetét oly vastag üveg alá préselve, mely megtilt minden tapintást. Akkoriban pedig nyíltan is megvallotta.

– Kistestvér – mondta, mert így szólongatta Kamillót –, ha mindenki elhagy, én nem hagylak el. Mindenemet, ami megosztható, megosztom.

Kamilla egészségesen sem felejtette ígéretét. Nem fizetségképpen, hanem újra- és újrafakadó figyelemmel társul szegődött Kamilló egyébként meglehetősen kusza életéhez. Kamilló kiválóan tanított éneket, olykor hangképzést is vállalt. Hibátlan hallása és biztos esztétikai érzéke kedveltté tette művészkörökben. Saját hangja egy kissé fátyolos, nem túl nagy terjedelmű, de érzésdús társasági hang volt, amit ha időben kibontanak, talán még föl is szárnyalt volna – így azonban csak magánhasználatra csengett kellemesen. Kamillót ez nem sértette, amíg Kamillával nem találkozott, természetes egyszerűséggel simult a „művészetgondozók” egyre gyérülő kasztjába – hivatásszerűen művelte ezt az értékes szolgálatot, s mindezt úgy, hogy a családját sem rövidítette meg vele. Sőt, bohókás magaviselete részben színezte a szabályosan szürke hétköznapokat, részben pedig táplálta a többiek jó közérzetéhez szükséges fölényhelyzetet. Mellesleg, Kamillónak igen rendes férje és igen okos gyermekei voltak. Ismered, afféle „boldog család”. (Ez nem irónia; csak a kirekesztettek gúnyolódnak ezen.) Kamilló élete, a nagy barátság kezdetéig az álomtudathoz hasonlított, merem mondani, zsongító, bódító álomtudathoz. Kamilla ebből ébresztette fel, csupán azzal, hogy előélt valami mást – hullásban, röpülésben egyaránt drasztikus, követésre vonzó erővel. Mindketten elkövették az alaphibát: nem a különbözőséget szerették a másikban, súlyos tisztelettel, hanem gyanútlanul örvendeztek a lépre csaló hasonlóságnak. Tulajdonképpen a föllelhető, enyhet kínáló jó változott át kényszerítő szükségszerűséggé. S nemde, így történik legszebb kötéseinkben, kedves fiú? Szabadon és elkeseredetten szövetkezünk – s előbb-utóbb vagy bálványimádóvá vagy bálvánnyá képezzük magunkat. Nemhogy az egyformaság, de az egyenlőség képzete is szertefoszlik.

Kamilló a betegségtől visszaperelt Kamilla mellett az önfeladást eleinte önként vállalta, sőt, megajánlotta.

– Tudom – mondta, s az áhítattól kétoldalt behorpadt orcája –, tudom, hogy ez segít: a feltétel nélküli ragaszkodás. Fogadd el.

Kamilla úgy vélte, ha beavatja barátját a saját lényébe, érzéseibe, gondolataiba – az adományt már ezzel is viszonozza. Ideig-óráig úgy tetszett, a mérleg nem billen ki szélsőségesen; ki mit ígért: teljesíti. Kamilló látszatra fölolvadt Kamillában. De az olvadás változás is: a régi, bohókás, mindenki öröme teremtés egyre borúsabb, egyre elégedetlenebb lett saját sorsában. Még külsejében is átalakult. Mint Kamilla lenyomata, úgy járt-kélt a világban, s Kamillánál is „kamillább” módon döntött vagy nyilatkozott. A kedélyes rendetlenség megzavarodott benne; a zűrzavarban kincstári rend után áhítozott. Kamilla pedig – az öntelt és ostoba – fellazult; álarcát és páncélját messze vetette, amikor csak a kínált langyos tóban megmártózhatott. Ilyenkor sem tartás, sem szerep nem kötelezte. Gátlás nélkül láttatta magát.

Kamilló viszont – szinte észrevétlen, s hidd el, kedves fiú, akaratlanul – egyre jobban elfejlődött Kamillától. A cseppfolyósból valami új szilárdult: régi magától, de a másiktól, a „mintától” is idegen. Kamilla a fölismerést halogatta – szüksége volt Kamillóra, ez borzalmas, tudom, de mentségére szóljuk, féltette is Kamillát, hogy zord utakra téved, s ezek a zord utak – Kamilló esetében – nem a csúcsra, hanem a szakadékba vezetnek. Kamilla a felelősséget a gyöngéd szeretetnek fölibe helyezte. Terelte Kamillót: valami védelembe, ahol csak az ablak nagyobb a kicsi házon, de nem nyílt a terep, nem döngöli az igyekvőt újra és újra a talajhoz a szél. Kamilló azonban a hányingerig megutálta, hogy a nagy csatában az örök markotányosnő ő legyen. Követelte a saját kardot.

A karrierláz… Hallom, amint egyszerűsítesz, kedves fiú! Nem ily egyszerű. Lázadás volt ez; az irigység épp csak csipetnyi, éppen sejthető ízével fűszerezve. Hisz olykor a mártírokat is megirigyeljük, ha helyzetünk szintén halált tartogat, csak dísz és nyom nélkülit. Ne ítéld el Kamillót. Teljesíthetetlenre vállalkozott.

Ítéld el inkább Kamillát, miképpen én is megtettem azt – ítéld el Kamilla ízléstelen pőreségét, ahogy Kamilló előtt mutatkozott: ítéld el szétmázolt sírását, kofaszintű átkait, papagájgörcsösségű ismétléseit; megereszkedett lélekizomzatát, verejtéktől síkos, egy kissé torz arcát, csapzott haját, fenyegető, széles gesztusait… és képzeld el szegény kis Kamillót.

Mintha kulcslyuk elé térdeltette volna az Isten: nézze végig, mit csinál a fogoly a cellában, amikor azt hiszi, maga van. Ó, mennyire megértem, hogy kiábrándult! Kamilla azt kapta – bár fáj –, amit megérdemelt. S fő vétke nem az volt, hogy bizalmas szolgálót tartott – hisz a szolgálót a folyamat végére fölszabadította, sőt, úrrá tette külön birtokon –, hanem hogy egy küldöncnek válaszolgatott a Küldő helyett…

De hát ez a régmúltban történt. S oly hirtelen fejeződött be, mintegy alattomban, mégis gyors, pontosan ölő mozdulattal, hogy árulásnak neveztem, sokáig. Ma már – ily taszító öregségben – nem nevezem semminek. Óvakodom a szavaktól. A legtöbb definíció csapda.

Talán sikerült megmagyaráznom némiképp a Te fiatal elmédnek, miért ellenzem a heves barátságokat: a túl szoros kapocs így vagy úgy bevérez.

…Vagy talán csak nem süllyedtél annyira, hogy – mint a történelemben gyakran – a barátság nálad is az érdekszférák eufemisztikus fedőneve? Ahol Te élsz, egy másik bolygó, jóllehet; mégis: nem vagyok balek, tudhatod. Zsenge koromban, amikor még foglalkoztam oly képlékeny dolgokkal, mint a napi politika, eléggé meggyőztek arról, hogy a barátságnak álcázott függőség az elnyomás legkényelmesebb módja. Erre ne számíts: azt a mézzel kenegetett madzagot ne lengesd! Ohó! Mire föleszmélek, már Te vezetsz, s még a hálámra is igényt tartasz, te kis pimasz! Mert ugyan hova tévelyegnék nélküled, én, az oly kevéssé óvatos lelkületű, roncsolódott, de mégis szemtelen rokon? Ravasz fiú…!

Vagy annyira gyűlölsz? Valami múltbeli vétkem, kibogozhatatlan viszály az a megbocsáthatatlan, ami arra késztet, hogy szúrásra élezett pengéd még leplezd is festett viaszvirággal?…Nem akarlak rágalmazni. Tekintsd bizalmatlanságomat a sokszor rászedett vének természetes bizalmatlanságának; sóhajts: a szép Kamilla ennyire megöregedvén fél megbolygatni a poshadt nyugalmat.

Lehetne még egy érved. Gáláns és szentséges elémbe járulás: ifjú tanítvány agg mesteréhez. Kérlelhetnél: a kapott tudást és a lopott tapasztalatot osszam meg veled. A titkok közlése és befogadása a barátság felső foka. Ismered a szomorú Krisztust: Felétek is ismerik. Ami Vele történt, az lett a törvény, azóta. Még az ilyen ötöd-hatodrangú figurák, mint mi ketten, sem bújhatunk ki alóla. S nem vagyok elég erős, hogy az Ő megbántottságát – milliószoros kicsinyítésben sem, én, a milliószor kisebb – elviseljem. Mert őrjítő a tanítványok gyávasága, porhanyós még a kőszikla is. De a legőrjítőbb Júdás bátorsága: a még hús valóságú, élő Jézust árulja el. Úgy tetszik, a tanítást a kereszt hitelesíti: ez Júdás paradoxona. Rémtette teljesíti be a küldetést – de ez Júdásnak nem mentsége. A nyomorult Júdást semmiféle szakrális szándék nem vezette – csak belegyöngült az irigységbe, ez volt tragédiája. Micsoda kegyelem, hogy legalább utána fölakaszthatta magát!

Hajszoljalak-e hát a rosszba, kedves fiú, azzal a kevés jóval, amit talán, esetleg s feltételezve (lám, csupa kétely!) megtudnom engedtetett? Alkalmat adjak Néked a gonoszra, félek, puszta tetszelgésből? A te Kamillád nagyon kis vacak edény, vékony falú. Mitől, hogy a kozmikus, sűrűjét mutatva, éppen benne töltekezne? Ne kívánd, hogy butaságomat szétprédikáljam.

Ha elkedvetlenedtél, lesz majd vidámabb! Ezen levelem tedd csak félre. Nincs benne semmi sürgős. Itt lassan hull a hó: nem siet. Ha híg, mihelyst megérkezik, úgyis vége. Csontom sajog. Vált az idő? S ha vált, ugyan, mire?

Írjál arról, élesebb-e a napfény Felétek? Mikor hasad a hajnal (hozzánk viszonyítva, mert ez egyetlen, bár kezdetleges viszonyításunk), s hamar esteledik-e? A táj… Kíváncsi vagyok a tájra. Egyáltalán: a közömbös dolgokban több a tapintat. A tartózkodás nemesebb. A tolakodás viszolyogtat.

Küldj szíves üdvözletet! Rokon a rokonnak: némi cinkos szempillantás – de semmi csók!

Hadd maradjon jelöletlen a Te rejtőzködő, de már megcélzott öreg nénéd,

Kamilla

 

Jó öcsém –

mulattatsz. Elemzed nem kis bravúrral, s bosszúállás gyanánt, sejtem – hogy mily szadizmusba hajló lélekállapot terelt, midőn eljártam életem múltkor említett dolgaiban. A szadizmus vádja ellen minden felületesen jó érzésű ember tiltakozik; nos én nem, jó öcsém! S nem kell mindjárt a jobbágylányok vérében kéjelgő Báthory Erzsébetre gondolnod. Az az ember, akiből a szadizmus írmagjában is hiányzik, talán makulátlan, de már-már taszítóan embertelen. Ma a fiatal Kamilla ír: a villámszemű, nyers és szemtelen. Mit képzelsz? Hogy apró, nevelgető pofonkáid elhelyezd harsogó pofácskámon, hagyom? Hát figyelj: ki volt az a sóvár kölyök, aki összekunyerált pénzecskéjéből kínálgatott súlyos krajcárokat, csak hogy nénikéje hátán – közvetlenül a ruhakivágás fölött – az elgennyedt pattanást kinyomkodhassa? Emlékszel-e, hogyan csúszott nyelvecskéd az élvezettől a két ajkad közé, miközben hüvelykujjaid hosszú körmével a sárga, fájdalmasan lüktető dombot satuba fogtad? Emlékszel-e magas, diadalmas hangocskádra, mellyel arra kényszerítettél, hogy fejemet megalázva, vállamat görbítve a földet közelítsem? Kedvesed arcán ma is ezzel az indulattal pattintod ki a pörsenések fekete közepét, nem mulasztván el szétcsöppenteni nyálas ideológiádat: hogy téged nem hajt más, mint az önzetlen segítőkészség. Nem sajnálod a fáradságot, amíg ki nem gyötröd – tetemes nedvek kíséretében – a fertőzés gyökerét. Ó, a jelentéktelen, nagyon-nagyon lenézett apróságok jelentősége; árulkodás arról, hogy a legbarbárabb szadizmus is bennünk szunnyad, mint a gyönyörűséges mártíromság, csakúgy. A konok tagadás nem használ, jó öcsém. S ha már kiirtani szinte lehetetlen, tanuld meg a legkevésbé nemeset is nemesre ojtogatni. Ilyenfajta ösztön adja tán némely orvosoknak kezébe a kést s éppen ettől oly biztonságos, oly tévedhetetlen s eredményében jóságos az általuk ejtett vágás. A részvét – a szükséges tett gyakorlása közben – gyakran csak elbizonytalanít.

S arra a ronda, de ártatlan békára emlékszel-e, amelyet – hasonszőrű lurkókkal vigadozva – lassú halállal pukkasztottál szanaszét? Én még a kínhalált követő – mintegy rehabilitáló – temetésre is emlékszem: hogy sajnáltátok, mily színes dobozban, zöld fű közön kidekorálva fektettétek a szabályos gödörbe… álltatok a kupac fölött, patronokat durrantottatok, s akkor már – utána – őszinte megrendüléssel sirattátok: szegény béka… Ó, igen. A hóhérnak is vannak könnyei. Ó, igen. S ha a hóhért akasztják, az a legtörvényesebb cselekmény.

Végső soron azonban nem osztható ketté vegytisztán a világ: kevés a kizárólagosan brutalitásra képzett gyilkos, s kevés az abszolút bűntelen, türelemre született áldozat. Még a nagybeteg is boldogabb, ha saját szenvedésével édes társát is megszenvedteti. Légy következetes: van-e jobb infúzió a sötét, száraz órákban, mint a sóoldat, a szeretteink arcáról értünk csorduló? Alig ismersz oly példákat, hogy a távozó kímélje az ittmaradót. A betokosodott valóságban legnedvdúsabb ábrándképünk: a majdani koporsónk, s körülötte a zokogó gyülekezet. Ne tagadd; sokszor elképzelted már Te is! Szinte szeretnél meghalni, hogy valakinek végre fájjál, amúgy istenigazán. Ilyen tökéletlen, lásd, az ember. A tökéletes pedig – s ez a középszer hálátlansága – a szemlélőnek unalmas. Csak az útja volt érdekes: csak az útnak van sztorija, s nem az érkezésnek.

Egyébként a mindennapi, elemi szükségleted is, hogy egyél s föl ne fordulj, telis-tele van a szadizmus rejtett jeleivel. Még a legkevésbé érző növény is gyökérrel védekezik: a földbe kapaszkodó répa reccsenése, a tövétől vassal kiemelt burgonyagumók remegése… mintha a természet kárára lennénk, a táplálékszerzés atmoszférája kegyetlen – csak a szedhető, termésük hullajtó, kínálkozó bogyók és magvak adakozása erőszakmentes; ez a gyümölcsszüretek és az aratások mindenkori misztikája. A húsról pedig mit szóljunk? Mit szóljunk az álnok képmutatáshoz, ahogy a csirkét nyájasan nyugtatgatva hívogatjuk, s a hízómalacnak még a füle tövét is megvakarjuk? Egyáltalán: jutott-e arisztokratikus eszedbe, hogy minél különlegesebb az étel, előzménye annál irgalmatlanabb? Kevés az undorítóbb és borzalmasabb művelet, mint amikor tömik a libát. A rákot, csigát elevenen dobják a lobogó forró vízbe – a csigát még éheztetik is! Kimeríthetetlen a fantázia, ha az alantasban haladunk. Csak fölfelé, a valamivel eszményibb szférákba törekedve lesz minden – ha nem vigyázunk – eltervelten kommersz, sémaszerű…

Ma már, jó öcsém, mindent felzabálunk, és az eredet vajmi kevéssé érdekel! De gyerekkorodban meg kellett szoknod (erre neveltek!), hogy a tegnap még dédelgetett, tollapuha, lágyan pittyegő pipikének hátraszorítják a nyakát – nyissz, nincs többé neve. Sivalkodtál, öklendeztél: apróra kellett neked a mellet, combot darálni, hogy ne ismerd fel, ne különböztesd meg a masszában, ami igenis, megkülönbözött. A gyerekek hisztériája ősi tiltakozás – a felnőttek racionális közönye talán megalkuvás, egyfajta „lelki restség”, a környezet korrupciója.

Tudod, ma már elektromos nyársra szúrva sütik a csirkét, üveg mögött, látványosan. Szemléletesebb a kicsinyek oktatása.

– Nézd – mondja az anyuka a kislánynak. – Nézd, Emerencia…

Emerencia háromesztendős, a név, mint a durva, túl nehéz pokróc, úgy hull vállára minduntalan; összegörnyed, próbálja viselni. Az anyuka velem egykorú (mert így akarom, azért is!), sarkantyús csizmát hord, hegyes tatársipkát, és innen oda hurcolva, csak percekre lassítva nevelgeti gyermekét.

– A csirkének először lemetszik a lábát és a fejét…

– De előbb meggyilkolják – helyesbít Emerencia. – Előbb meg kell gyilkolni.

– Buta – mondja az anyuka. – Megdöglesztik. Késsel megdöglesztik. Aztán kitépik a tollát, megpucolják, aztán kibelezik, aztán, na, mit vágnak le…?

– A lábát és a fejét – suttogja Emerencia, s húzná az anyukát távolabb.

Az anyuka szilárdan áll a sáros talajon, a sarkantyús csizmában.

– Okos – mondja. – Aztán fölszúrják arra az éles rúdra, a nyársra, bekapcsolják a gépet, és elkezdik szép lassú tűzön sütögetni…

– A tűz fáj – Emerencia zsebre rejti a kezét.

– Aztán amikor sülni kezd, forgatják. Nehogy egyetlen oldala is kimaradjon. S közben – ha nem elég a saját zsírja – meg is locsolják. Így lesz szép piros. A combikája, a szárnyacskája, a mellecskéje… Megkóstolod?

Emerencia rémülten nemet int. De vacsorára, jó öcsém, már ő is megeszi. S mire felnőtt lesz, örül, hogy momentán nem ő forog a nyárson, s a csöppenő zsír alá kenyérkéjét élvezettel, gátlás nélkül dugdosgatja. Az erre kiszemelt ember a legízesebb táplálék: lassan fogy; s kedvenc falatját rajta minden ínyenc megtalálja.

Blanka nénit (nem ismered?) például a családja eszegeti, Blanka néni nálam a temérdek plisszét és zsabót vasalja, senki nem tud úgy vasalni, mint ő, oly idegesítően piszmogva, de csodálatosan. Etikus lenne, ha széttépném azt a sok rongyot, fodrot, de hát, jó öcsém, mégsem teszem meg. Nem vagyok én se különb. Blanka néninek van egy mamája, két férje (az új és a régi), három lánya és négy unokája. Blanka néni reggel hattól este tízig dolgozik: „baráti” házaknál mos, takarít. Mindezt szép summáért: ő keres a legjobban az egész családban. Semmit sem költ magára; ahogy kapja a pénzt, úgy osztja boldogan széjjel. Nem várja meg, hogy elvegyék, ez a grandiózus osztogatás, ez a kedvtelése. Az igazi, vérbeli szadistát az ilyen viselkedés felbosszantja. Ha örül az ostorzott, célt téveszt a korbács suhogtatása. Blanka nénit a környezete unottan zsákmányolja ki, már-már arra számítva, hogy mindezért Blanka néni rebeg köszönetet.

– Kamilla, kérem – szól Blanka néni, selypegve és szégyellős büszkeséggel –, a középső lányomék terráriumot kértek. Óriáskígyóval. Kamilla, kérem, eleinte furcsállottam. De most már lelkesedem. Impozáns a lakásban. Egy kicsit feldobja azt a lakótelepi egyformaságot.

Megkérdem tőle, ellenszenvemet nem titkolva, az óriáskígyó mekkora.

– Kiskorában az is kicsi – mondja Blanka néni –, még csak aranyhörcsögöt eszik. De lesz nagyobb is, s akkor fokozatosan áttér patkányra… A kifejlett példány már egy nyulat is elfogyaszt. Kamilla, kérem, ha a gondozás jó, szerencsés esetben egy-egy ilyen kígyó a négy-öt métert is eléri…

– És akkor mit eszik? – kérdezem. – Ha a nyúl már nem elég?

Blanka néni megzavarodik. Csücsörít. Mintha rám haragudna, vontatott a beszéde.

– Hát igen… zsúfoltan vagyunk abban a szobában – mondja, látszólag logikátlanul. Pedig sose volt logikusabb.

Jó öcsém, látod a képet? Blanka néni, amint a fene nagy kígyó torkán készségesen lecsusszan, sőt, besegít: türemlik lefelé… Ez Blanka néni, ez a dagadozó, majd ritmikusan ernyedő hullámzás… Figyeled, milyen feszítése van az ámbár következetes, de szadista gondolatcsavarnak? S mily lappadt a szelídség, már-már ábrázolhatatlan… Van időm javulásra, jó öcsém, remélem. Vad ifjúságom prédikációiddal ne rontsad. Volt egy jancsibabád: gombostűket szúrtál a szívébe. S azt nevezted gonosznak (Kamilla nénédet!), aki ezt tiltani merte. Én Téged csak egyszer ütöttelek meg: hirtelen dühből, az esernyőm csontnyelével sújtottam a fejedre. Berepedt a bőröd – mégsem volt ebben semmi szadizmus. A szadizmus alapeleme az elterveltség; sokkal inkább szadizmus volt, amikor napokon keresztül, mókázva, kékre-zöldre csipkedtelek.

A politika szadizmusa – a kiszolgáltatottak folyamatos és szórakozáspótló gyötrése – tehetetlen és öncélú. Gyógyíthatatlan káros szenvedély. Aki a szentséges lábakat szöggel átalveri és rögzíti a kereszthez, csak kegyetlen munkáját végző mesterember – de aki víz helyett ecetet kínál a haldoklónak, látod, jó öcsém, napjainkban csakúgy, az a szadista…

Egyébként errefelé oly unalmas. Ne kárhoztass bizarr játékaimért. A nagy estélyek és a kedélyes délutáni teapartik megszűntenek. Semmi szín, semmi illat. Száraz most a tél is: a szél is csak a hideg port kavarja. Nem jó kívül: mindenféle keverék szemcse a fogaim közt csikorog s szememet bevérzi. Szorosabbra vonják derekukon a hölgyek a perzsakabátot. (A perzsabunda az embrióbárány bőréből készül – annál finomabb és értékesebb a szőrme, minél korábban vágják ki az embriót az anyja hasából!)

Bárcsak képes lettem volna egy kis fájdalmat okozni Neked! A fájdalomszerzés összeláncol. Hamarabb hervadnak, sajnos, a jótétemények füzérei.

Pá, jó öcsém; némiképp tán viszontmulattatott, ifjonti hévvel

Kamilla.

 

Te drága gyermek:

meghatódtam. Gyöngéd célzásaid őszinte aggodalomra utalnak. Te attól tartasz, lassan, cseppenként elment a józan eszem; másként miért is foglalkoznék a praktikumtól olyannyira elszakadt témákkal, éppen ebben az egyre praktikusabbra szerkesztett világban? Miért nem arról írok és kérdezek, amiről ma minden normális ember ír és kérdez: hétköznapjaim és hétköznapjaid morzsolódásáról, a fapofával távolodó árakról és bérekről, a kínálat és kereslet bomlott rendjéről, a hivatal packázásairól, a történelem erőszakkal átszabott gúnyájában kényelmesen, büntetlenül rugdalódzó jogtiprók konkrét rúgásairól… Ez az – üzened –, ami húsba vág és érdekes!

Vagyon néked igazságod, Te drága gyermek. Firkáltam én, levélben, ennek-annak, sok ilyet is. A te nénéd nem laticelkamra, de nem is bakelittorony lakója. Felettébb közlékeny nőszemély, sőt, veszedelmes némber: ahogy imitt-amott híresztelik. Hiszen a súlyos beteg is szívesebben fecseg betegsége tüneteiről, akár ismételve és a leghívebb részletességgel, mintsem az előidéző okokkal szembenézzen. Ha pedig diagnózisára ráhibázik: mindjárt akad sarlatán, aki tévedését bebizonyítja. A komoly orvos hallgat: az igazi kúra titokban folyik. Fárasztó tevékenység a jelenségek leltározása – s kapkodással jár, mert a jelenség a tiszavirágnál is gyorsabb hervadású. A borzasztó (vagy csak bosszantó) ártalmak naponta nyílnak, s a tőről – egyik leszáradván – új és új büdöske feslik. A tövet kéne eltalálni, vagy bemérni legalább, te drága gyermek, nemde? Magyarázhatod Kamilla nénéd korával (most hatvan is elmúlt, ha jól számolom), ha a jelen divatnál többet elmélkedik, s érdeklődésével a félretett, lenézett dolgok csarnokában kutat; kopott csomagokat bontogat, és ámuldozik, ha a fakult borítás mögött a tartalmakat sértetlenül találja… Tudod, van az ősi példabeszéd: „Amely követ az építők megvetettek, az lett a szegeletnek feje.” Ez a példabeszéd nem fantázia szüleménye, nem árnyalja egyéni okoskodás és óvatosság sem, mely mondandóját manapság ravasz képekbe rejti. Evidencia ez – vitatni badarság, s nagy feladat megérteni. Nem azt a követ keressük mind, miközben vérrel, verítékkel tapasztott tégláinkat üggyel-bajjal rakosgatjuk egymás fölibe? Hagyj meg reményemben: azt a követ látom. S friss logikáddal ne figyelmeztess, hogy akad azért bőven valódi selejt is, nemcsak oly különlegesség, melynek értékét nem tudták felbecsülni. Ami használatlan és ami használhatatlan, nem azonos, korántsem. A ripityára törött zúzalék, monumentális torzók csakúgy az út szélére penderíttettek: nyomorult a vándor, ha meg nem különböztet, s tarisznyájába ebből válogat…

Tehát nem bolondság, Te drága gyermek, ez az irkafirka. Inkább vizsgálódás. Gyanakvás: a túl egyezményesen megítélt s a tudatból kiűzött fogalmak nem éppen súlyuk miatt hanyagoltatnak? S ne kedvetleníts azzal, hogy kedves magadat a legjózanabb normálisok közé sorolod: nincs lehangolóbb, mint az abszolút normalitás, amely a rendkívüliség minden fajtájára erkölcsösnek vélt szigorral vagy megbocsátó mosollyal tekint. Beszélgettél Te már ilyen, patikamérlegen kidekázott kortársaddal? Akiben minden jóból van egy csipetnyi, de semmiből se annyi, hogy a figyelmet felkeltse? És fűszer gyanánt, semmi kis rosszaság… Unatkoztál, drága gyermek, unatkoztál ólmos halálosan. Az ilyen partnert – se színe, se szaga, se íze – félretoltad. Ne reklamáld hát ezt az érdektelen állapotot. S ne bélyegezd idiótának, aki az őrültek rejtett bölcsességéből merít! Ó, hogy szeretném, ha megismerhetnéd az őrültjeimet! Mintha hozzám tanoznának, nemcsak a környékhez.

A főemberem újságot árul az árkádok alatt, s rágógumit, reklámtasakot, busz- és villamosjegyet, mellékesen. Nem szimpla őrült: valószínűleg nyomorék is, mert tolókocsiban ül, derékig pokrócba csavarva, a pokrócon felül azonban teljesen mezítelen a teste. Akár tél, akár nyár, inge a tolókocsi támlájára dobva. Meleget érez, szüntelen meleget, s vevőkörét példátlan agresszivitásával toborozza. Kísérője – mindig más és más esett küllemű nő – hódolattal körbeugrálja, ezt-azt a kezére adogat. A nap valamennyi szakában kisebb tömeg veszi körül; külön rendőrőrszem vigyáz, hogy esetenként közbeavatkozhasson. Az összecsukható asztalka oldalán zománclapocska: „Husika Dániel 75%-os rokkant.” A maradék huszonöt százalék azonban Husika Dánielben élénken működik; mintha odaszorult volna a máshonnan száműzött, fölösleges energia. Husika Dániel egyfolytában, kedélyesen sértegeti a vevőket – az igazat nyersen a képükbe vágja.

– Mi kéne? – ordítozza. – Esti Hírlap? Népszabadság? Nem vagy anélkül is elég hülye? Nesze neked, egy nyolcvanat szurkolj le, kisapám, cseszd meg a húsz filléredet, nehogy azt képzeld, jó cselekedet… Te meg mit szarakodsz két buszjeggyel, ha nincs harminc forintod, adok kölcsön, nálam kapható a világ legolcsóbb buszjegye, egy vonallal mehetsz a francba… Ne picsogj, anyukám, ha nem tetszik, ne vegyél, eridj a trafikba vagy feküdj a sínekre; Karenina Anna, írta Gorkij… Nesze neked, reklámszatyor, sutyerák… a két merev didivel mindössze hat forint, csórikám, s te vagy a jani…! Nem? Akkor vonulj a pármai kolostorba, írta Balzac… Kis haver, sóher az öreganyád? Sajnálja tőled a rágógumit, viszi a sírba a pénzecskéjét, Volpone, Anna Seghers regénye… Megjelent a Sirodalom, nesze semmi húsz oldalon…

Ebből is láthatod, Husika Dániel bámulatosan tájékozott – csak a neveket és a műveket párosítja (bizony nem tudom, véletlenül-e?) tévesen össze. Tájékozottsága a mai magyar irodalomra is kiterjed; csak úgy köpi jelesebb íróink, költőink nevét, s hallatlan nagyvonalúsággal ajándékozza meg őket egymás kötetcímeivel. Csak azért nem részletezem, drága gyermek, mert Te kicsiny, de szívós irodalmunkat már nemigen ismered, s föl sem fognád, miféle szemtelen merészség az érintettek ilyen csereberéje… Föl sem fognád, mit érez egyik-másik alkotó, ha arra téved, s azt a következtetést vonja le: minden mindegy, végső soron… minden behelyettesíthető, elidegeníthető, félreérthető. Minden rang elkölcsönözhető, minden tömény hígítható. Olyan a terjesztett szöveg, mint az utcára kitett leányka: a templomba indítottuk, de útközben kedvét töltheti rajta akárki csavargó… csak, látod, a hasonlat mindig tökéletlen, nem, mint a fentebb említett példabeszéd – mert azért ezek az írófélék abban hisznek, hogy a világba bocsátott ártatlan mű nem kurvul el, akárhogy böködik: átlát a kerítők hízelgésein, elviseli a bámész pillantásokat, a közönyt is valahogy kibírja; az alkalmi szeretők öleléséből kibomlik, s csak a ruhájára fröccsenthetik a megbecstelenítők ragacsos mocskukat. Szalonom ily írófélékkel gyakorta megtelik. No, őket ne irigyeld. Csupa határeset.

Husika Dániel pedig a mellét veri az öklével.

– Nem lehet rajtatok segíteni! – ordítja, a rendőr közelít. Nem kell nektek a jó… – A fémpénzt foga közé veszi, a papírpénzt a fény felé tartja: – Hamis… Nem hagyom magam kifizetni…

Husika Dánieltől lehet tanulni. Sajnálnám, ha egy napon bevonnák tőle az engedélyt. Egyébként is ragaszkodom az őrültjeimhez. Ragaszkodom Buhukához is.

Buhuka órák hosszat áll ugyanazon a sarkon. S míg Husika Dániel a meleget szűri ki, ő valószínűleg csak a hideget: júliusban is kabátot, bundacipőt visel és szoros muszlinkendő van a fején. Buhukának az a dolga, hogy minden járókelőt megszólítson és udvariasan felhívja figyelmét a szörnyű bűzre.

– Buhu… – mondja s az orrát kényeskedve befogja. – Nem tetszik érezni, milyen büdös van? Nem tetszik tudni, honnan jön ez a penetráns illat? – Kicsi szeme csillog, érdeklődése őszinte. Holmi reálisnak látszó, nyugtató válasszal meg nem elégszik. Pincéből? Műhelyből?

– Nem, nem – szelíden rázza a fejét. – A levegőből jön, attól félek… – közli. – A levegőből megy a csatornába. S nem a csatornából a levegőbe. És akkor a világnak vége!

Buhuka, szegény, valami túlfejlett hetedik érzékszervvel, a kozmikus rettegést érzi. Ami gomba alakban ott lebeg a Föld fölött.

– Nem tetszik tudni valamit csinálni? – kérdezi könyörögve. Bízik bennem – minden ismeretlenben bízik. Hátha arra sétál a megváltásban illetékes.

A telefonos őrültem éjjel hívogat. Megszerette a nevem csengését, a telefonkönyvből találomra választott.

– Kiskoromban a kamilla jót tett velem – mondja Kelemen Levente –, édes emlékezetű anyám, akihez később kantátát is írtam, kamillával borogatta több heveny garatgyulladásom… Kamilla! Nem tudok aludni, mióta a tévében azokat a csont-bőr fekete csecsemőket mutogatták… Ha felajánlanám a nyugdíjam tíz százalékát, és más is csatlakozna, fel lehetne számolni az egész éhínségkérdést, erre vonatkozóan számításokat is végeztem, csak tízmillió magyart véve alapul, s akkor majd a többi kultúrnép is felzárkózik. Magyar kezdemény, az állam is felkarolná! Tíz százalék általános jövedelemcsökkentés, szigorú ellenőrző bizottság, nehogy másra költsék, és meg van oldva… A magam részéről tizenötig is elmennék.

Az a rögeszméje, hogy nekem – a Te keserű, öreg nénédnek – kéne a tervet a felsőségnek előterjeszteni. Ha vele beszélek, zavar kísért és halvány szégyen. A rögeszme minősége jellemzi az őrület alatt lappangó lélek minőségét is. Létezik tán, drága gyermek, egy másik értékrend, amelyben Te meg én, a két büszke hivalkodó, arra sem érdemesíttetnénk, hogy kipucoljuk Kelemen Levente sárfagyos cipőjét…?

Tulajdonképpen durvaság, hogy a bolondot – korától függetlenül – kicsinyítő képzővel becézgetjük. Az egészség fölényhelyzete. Kockázat nélküli, öntudatlan hatalomgyakorlás. Az őszülő félkegyelműm se tiltakozik, amikor a hatéves srácok is Lajcsikát süvöltenek.

Lajcsika folyton siet; majdnem szalad. Mozgása a távgyaloglók technikáját utánozza, nőies csípője billeg, jobb könyökével kormányoz, időnként az oldalára szorítja, ez a kar, mint egy csökevény szárny ösztökéli, tovább és tovább. Bal karját bal könyékben egy kissé ficamodottan meghajlítva magasra tartja, s ujjai kosarában zsebrádióját mutogatja. Időnként lassít, a zsebrádiót a füléhez simítja, arca fölpuhul, elragadtatott.

– Csoda… – énekli vékony kislányhangon. – Zene, itt bent… csoda!

A csodát – széles gesztusokkal – körbekínálja.

– Csoda… nem hazudok… tényleg itt bent…

A srácok el-elveszik a készüléket, röhögve; babrálnak rajta, szétfoszlik vagy recseg a csoda, Lajcsika fülét az áram megrázza. Haragszik, sír, fenyeget az öklével, de ahogy újra visszacsavarják neki zenére, rögtön meg is békül, áhítattal siet tovább.

Minden csoda három napig tart. Drága gyermek, ez mily felháborító! De Lajcsika a cáfolat. Számára a csoda örök. Lajcsika mindkettőnknél boldogabb.

A munka hőse, Horváth János Jácint viszont utazik. Nénéd, betegeskedvén, ki tudja, látja-e még valaha? Amikor még vágytam idegen tájra – remélvén, az új tájjal alábbhagy a régi bánat –, a repülőn találkoztunk össze. A távoli utat tisztességgel befizette, s joggal képzelte magát a társaság egyenjogú tagjának.

Horváth János Jácint kék munkaköpenyben utazott – s ezt a munkaköpenyt még az ismerkedési vacsorán sem vetette le, csak két kitüntetést akasztott a vászonzsebre. (Miféle kitüntetések voltak, drága gyermek, ne kérdezd: nénéd sem a katonai rangjelzéseket, sem a kitüntetéseket nem tudja megkülönböztetni.) Illően bemutatkozott, a neve után inkognitóját is fölfedte: „…a munka hőse és világutazó”. Ebben a kék köpenyben táncolt – a tengerpartra is hozta magával. Sohasem fürdött. Bérelt egy kempingszéket, abban üldögélt, a köpeny homokba lógó csücskét aggodalmasan porolgatta. A széket megütötte, amikor egyszer összecsuklott alatta. A repülő ablakát azonban – ahonnan az álomlila felhőkre nézhetett – elhalmozta csókjaival. Érdem szerint jutalmazott és büntetett. Amiben hitt – vállalta következetesen. S ami járt neki az élettől, kétely nélkül vette el.

Én azonban – a szaporodó jelek intenek – nem szállok többé gépmadárra. Köhécselek, hátam fájdítom, hatvan év (vagy körülbelül annyi) nem csekélység; várom is a szenilitást, ha az némiképp szórakoztató. Te drága gyermek, el ne boruljon elméd ragyogása: épp csak egy parányi tébolyt, s máris tüzesebb a lelkednek fénye, tükre mélyebb! Már sóvárgom a tavaszt, a kissé dilis hónapokat. Raplis vénasszonynak az való, s nem ez a begyakorolt, napról napra téli ugyanaz… Egy kis meglepetést, ha mégoly hökkentő is, vagy később százszor elátkozott! Tégy kíváncsivá:

Kamilla

 

Te kegyetlen Krisztián…

el akartam kerülni, hogy neveden szólítsalak. Mit tudom én, új honodban miként szólongatnak új szeretteid, kiket bár kurtán, de kétségtelen elégedettséggel emlegetsz. Különben is: sohasem imádtad a nevedet, dagályosnak érezted, túlontúl ünnepélyesnek szertelen jellemedhez. Nem szeretted, hogy már maga a név súlya, a hasonlósága kötelez. Az igehirdetést demagógiának tartottad és a mártíromságot balekségnek. Mostani életedet nem részletezed; javallatomat a tisztes távolságról túlontúl megszívlelted: nem tudom, fölnőttél-e bármi, a neved sugallta eszményhez, vagy találtál-e helyette mindennapi használatra elég természetesnek ható beceformát, amely aztán megengedi az üres, de feledtető korhelykedést… Én mégis amellett döntöttem, maradok a régi Krisztiánnál, hogy ezzel is kifejezzem, mennyire nem méltó lényegedhez ez a sértegetés, amivel válasz ürügyén voltál bátor viruló nénédet elhalmozni. Talán ha valóban öreg lennék és nem harmincöt esztendős, erőm csúcsán éppen: talán akkor belenyugodnék, hogy Te felületesen mindent félreértesz, illetve közléseimet önkényesen, pillanatnyi hangulatod szerint értelmezed.

Mivel magyarázzam másképp, hogy a vádat, ugyanazt a vádat bezzeg oldalakon át variálod, miszerint kétségtelenül elvesztettem a stabil, az állandóságban funkcionáló emberi kapcsolatok megteremtésének képességét? A házi melegtől elbitangolt vadkutya lehet ilyen: gazdátlan és semminek nem is gazdája… Kegyetlen Krisztián, szinte szó szerint idézlek: Rám senki nem ügyel, s nekem sincs másokra gondom. Persze hogy jut időm – félig-meddig kínomban –, hogy mintegy sorsomtól kényszerítve szellemi táplálékaimat nyakatekert indoklással a periférián keressem. A hulladékfeldolgozás tipikus esete – írod Te, kegyetlen Krisztián! (S zárójelben felsorolod a léted fókuszába zsúfolt családtagjaidat, térképezed a kellemesen pulzáló boldogságod nem apadó forrásvidékét.) Ó, csak kacagtass! Hát mit képzelsz, az én kis családom nem tölthet el engem is szüntelen örömmel, nem vidíthat fel komor töprengéseimben?

Vidám mulatság az egybecsatolt élet. Csupa vitamindús humor minden mozzanata. Ki nem állom a hálátlan nyavalygókat, akik jódolgukban addig forgolódnak, amíg szét nem rúgják a fészket. Lásd, én bevallottan élvezkedem benne. De hogy erről írogassak Néked, oly távoli, tapinthatatlan tájra? Furcsa gusztus, mondhatom. Hiszen őket fotókópiáról sem ismered. De teljék kedved, miért ne?

…Kezdődik a reggel. Az ébredés élménye. A roletta még lehúzva: bolyhos sötét, anyaöl. Csöndes úszás, valamiféle ragyogó, lágy vízből kifelé. Az ébresztőóra dallamot ver, s ezzel a megszokott dallammal a külvilág fogad. Először Dénes úr kel fel: Dénes úr (mondjuk) a férjem. Dénes úr szelíden átteszi a karját a nyakamon. Természetesen egy ágyban alszunk – ennél nincs édesebb. Az a ragaszkodás, ahogy még álmában is magához kotorja a lábával a lábam! Idestova tizenöt éve, napra nap történik így! Ebben a színeváltó, robbanékony létközegben a változatlanság áldása, a biztonságé… s ezt már kora reggel, mintegy a napot meghatározva, érzékelem. Dénes úr nyöszörög, még alunna, de mennie kell, hivatal várja, félig értünk dolgozik, másrészt muszáj. Én is dolgozom, szintén értük, de inkább magamért, nekem ez fontos, tudod: az öntudat (aminél csak az éntudat fejlettebb formáció)! Mindketten felelős poszton: értsd úgy, hogy mindkettőnket mindenért felelősségre vonnak, s ezt már munkába induláskor tudjuk; egymás csókjából merítjük a türelmet és a könnyedséget, amellyel képesek vagyunk a szekatúrát külső hámrétegünkről lepergetni. Dénes úr vonzó férfiú; fiús bájából sokat megőrzött, van benne valami tisztán gyermeki: a jó gyermekek szorgalma, pontossága – és a dicséretszomj ezen erényekért cserébe! Szeretem Dénes urat – mint tizenöt éve, ugyanúgy. S ez az ugyanúgy a csodálatos.

Dénes úr reggel, este tetőtől talpig zuhanyozik, sohasem mulasztja el a fogát megmosni, naponta inget vált. Sohasem borostás, hozzásimulni élvezet. Hazatelefonál, ha húsz percet késik, megkímél az aggodalomtól. Dénes urat minden apróság érdekli az otthon ügyeiből, sőt, a háztartásban ő maga is cselekvőleg részt vesz. Még arra is ügyel, hogy a frizsider ne szellőzzön feleslegesen: villámgyorsan csukja, nyitja. Kincs az ilyen férj. Egyetlen szenvedélye (a családján kívül) a sakk, azt is itthon műveli, hetenként kétszer. Szerencsére haverja nincs, csak sakkpartnere. Üldögélek mellettük (ezt igényli!), hallgatom a dünnyögését, meg kell zabálni, olyan aranyos, amikor izgalmában a két orcáját beszívja, a homlokán – mintha évezredes bánat gyötörné – összeszaladnak a ráncok.

– Sakk! – diadalmas, csengő a hangja, büszkén rám tekint, én jutalmul megpuszilom az okos homlokát, győzelmét nyugtázom, ő a csuklómat csókolja meg. Nincsenek fölösleges viták, nemhogy marakodás – nálunk ez ismeretlen fogalom. Temperamentumos nagynénéd néha veszekedne, csak úgy, mert belébújt az ördög, de a csipkedésre Dénes úr csipkedéssel nem válaszol: hallgat, a szeme kérlelő, ijedt. Hamis kedvem egykettőre lelohad! Mint a villámhárító: Dénes úr az áramot nem vezeti tovább. Megvéd minket, ebben a folyton támadó világban, a tulajdon testével… Föl tudod fogni, ez a védettség mit jelent? Milyen szép így a márciusi reggel… a roletta fölszalad, már sejteni, ma is esik majd, de milyen biztató ez a kora tavaszi eső, már megjelent a fénycsík a felhők szélén! Ablakot nyitok: átszellőzik a lakás, a savanyú füstszag kimegy, a hamutartók újra kimosva. A kukák elhordják az unt tegnapokat…

És anyuka is jókedvű, isteníti a vejét, százszor is megkérdi, mi legyen a vacsora, mint egy kedves tojógalamb, körülöttünk totyorog, jár a nyomunkba, ezer és ezer tanácsa van, ha csak egy is érvényes, már érdemes odafigyelni. Különben is, mérhetetlen tapasztalatával szakadatlanul figyelmeztet minket, mi az, ami elkerülhetetlen, s mi az, ami leselkedik…

A gyerekek, ez a két, mindenki által mintának tartott leányka, Anette és Tímea, ó, Te kegyetlen Krisztián, el sem hinnéd, hogy megnevettetnek… Két eredeti egyéniség. Bizony, „bársonyon fut” az idő, tizenkét és tizennégy évesek, két hölgy, a legújabb divat szerint. Anette egy kicsit dundi; Tímea hirtelen nőtt, sovány – de az arcuk, mint két tojás, mellesleg mindkettő szakasztott Dénes úr, átmelegszik az ember szíve, elég, ha csak rájuk tekint, és minden emlék eszébe jut… Elevenek, cserfesek, hála az égnek, nem aludttej-savó kombináció! Nyelvelnek, elfoglalják a fürdőszobát, én rázom a kilincset, ők belülről vihorásznak, erre én a konyhában kinyitom a melegvíz-csapot, zutty, hideg víz folyik a zuhanyrózsából a nyakukba, visítanak, így játszadozunk. Egyébként engem utánoznak, ez is hízelgő: kidekorálják a sima képüket az én kenceficéimmel, úgy akarnak a huncutok elsurranni az iskolába. Igaz, nem kitűnő tanuló egyik sem, de Anette a biológiáért él-hal, Tímea pedig a legjobb tornász. Mint az összenőtt ikrek, úgy ragaszkodnak egymáshoz. Akármit kapnak, csereberélik, megfelezik. Igazi testvérek. Igazságosak. Jó arra gondolni, nemsokára két felnőtt ifjú lány életének, bontakozásának is tanúi lehetünk, azután, remélem mielőbb, az unokák… s még vidámabb lesz a családi este! A lánykák rendkívül őszinték: mindent tudok róluk, a legkisebb rezdülést is, ami lelkecskéjüket meg-megzavarja… Ömlik belőlük a szó, délutánonként közrevesznek és mesélnek, én természetesen becsukom a könyvet, valósággal átveszem az apró-cseprő bajaikat. Órák hosszat képesek beszélni. Hozzám a legbizalmasabbak, bár az apjukat is irtózatosan szeretik. Dénes úr gavallér apa: az utolsó petákját is ki tudják – a hízelkedő cicák – a zsebéből csalni.

Egyébként havi jövedelmünket úgy osztjuk be, hogy senki meg ne rövidüljön. Ami kevés marad, az minden hónapban másikunk egyéni szükségleteit elégíti ki, szigorú sorrendben. Ez az eljárás abszolút korrekt: senki sincs, még véletlenül sem, hanyagolva. Dénes úrral közelharcot kell folytatni, hogy a saját részét ne ajánlja fel az én javamra.

Már itt is a vacsoraidő, s a tündér anyuka jár körbe-körbe a kanállal, tömködi a sok finomságot a szánkba. Nekünk – vess meg érte: – a televízió a legkényelmesebb szórakozás. Mindenkinek van a látottakról véleménye, senki se rejti véka alá, nem vagyunk egyformák, az ízlésünk is különböző. Három szobánk és két tévénk van, éppen ezért egyikünk a másikat nem terrorizálja. Anyuka annyira tapintatos, hogy a rádióját füldugóval hallgatja. Az alkalmazkodás nemes tudománya, ó, kegyetlen Krisztián, amit Te sohasem gyakoroltál, csak elvártad!

…a mi harmóniánk egyúttal az alkalmazkodás dicsérete. A kölcsönös alkalmazkodás a szeretet fokmérője. Sok hidegszívű szeretetlen „nem képes alkalmazkodni”, s ezt még affektálva hirdeti is, sőt, henceg vele! Burkolt önzés az ilyesmi, akárhogy nyakonöntik modern ideológiákkal.

– Én, én vagyok a fontos, egyedül! – A személyiség ezt ordítja. – Az én vágyam, az én akaratom… Ahogy én gondolkodom, az a helyes. S ha van üdvözítő út, hát az enyém az!

Az ilyen ember észre sem veszi, hogy amíg a saját szabadságát védi, mindenki más a járomba kerül. Még az a bizonyos Bibliai is alkalmazkodott: az ártatlan szokásokat megtartotta, teljesítette az írott törvényeket, s óvakodott attól – amíg csak tehette –, hogy bárkit „különcségével” megbotránkoztasson. Az öntudat egyes szám első személyű; szörnyeteggé dagadhat, s fölfalhatja jámbor, kevésbé aktív környezetét. Az éntudat szélesebb, mélyebb és magasabb fogalom: belefér a kollektivitás, az empátia, és mások megértése csakúgy. Fejlesztésére a család a legjobb iskola. Hány és hány (egyéni s társadalmi) példát sorolhatsz: a közösségi lét prófétái magánviszonyaikban undorító zsarnokok… Pfuj. Hol a hitele az ő szólásuknak?

…Mert ne téveszd össze az alkalmazkodást a megalkuvással. A megalkuvás megcsonkít, az alkalmazkodás kiteljesít. Az alkalmazkodás szabad belátáson alapszik, a megalkuvás mindig fogcsikorgatáson. Aki alkalmazkodik, hisz a saját erejében; nem fél, hogy az közben szertefoszlik. A megalkuvó gyengeségből adja fel magát, vagy üzleti érdekből leszerződik. Az alkalmazkodás reálpolitika, a megalkuvás a rossz hatalom igazolása.

De vissza a tárgyra! Nincs az együttlétnél – különösen ily vad, márciusi estén – varázsosabb. Ne ugorj be annak, Krisztián, aki eszményíti a magányosságot! A magány deformál – ámbár néha tetszetős, bizarr alakzat az eredménye ezen deformációnak. A magány csupa roncsolt seb a keményre kalapált páncél alatt. A magány harapásra kész éhség; a magány mindenféle tébolyok melegágya. S a magányos ember végül – ha legalább pénze van – beleszeret a tárgyaiba. Cirógatja az asztallapok intarziáit, egy-egy bolyhos köpenyt magához ölel, prémekbe fúrja arcát, vonásait ékkövek tükrében keresi. Kocsit mosdat a kölykei helyett. Rabja valamilyen elegáns gyűjtőszenvedélynek: óra, érem, grafika, bélyeg a szerelme, velük meghitten elmatat. A szegénynek nincs módja ilyen pótlékokra. Legfeljebb kupakot gyűjtöget. A szegények hiánya szemérmetlenül kitakart, magányuk mezítelen, ópiumuk büdösebb; ha dörgölőznének, mint a rühes kutyát, kerülik messze… Még a Bibliai is vágyott az akolmelegre: gyűjtötte volna híveit szerencsétlenségében teste köré.

Lásd, aki így él, mint mostanság szerencsés Kamilla nénéd, az még az olyannyira elítélt „szerzésben” is talál magasabb értelmet. A kicsiny otthonban nincs olyan darab, amiről – ha rávetődik a tekintet – ne tudnám, kit örvendeztet majd holtom után. Ahogy anyuka is tudja, milyen kegyeletteljes mozdulattal kattantom majd össze az arany kígyókarkötőjét a csuklómon. Ha ilyesmire gondolok, végtelen nyugalom száll meg: nem hiába gürcöltünk, mindennek helye van, semmi el nem kallódik, s én szabhatom meg, még életemben, minek mi lesz a sorsa… ez is egyfajta utóélet, sőt, halhatatlanság… A halhatatlanságból ennyi a közember jussa. A családi pecsétjellel ellátott könyvekkel majd a dolgozószobáját rendezi be valamelyik unoka. A sosem használt perzsa Anette-é. A rosenthali porcelán Tímea öröksége. Az ezüst étkészlet… majd elosztják! Igazságosan. Bármit vásárolunk – jó Dénes úr is így van ezzel –, már ráakasztjuk a leltári számot. Még kesztyűt is úgy veszek – ha a bőre tartós, különleges –, hogy inkább féllel nagyobbat, mint az én kezem. Tímea, sajnos, széles tenyerű. Dénes úr pedig a fejénél kisebb „uniszex” kucsmát hord. Hálásan sóhajtanak majd, Tímea a kesztyűben, Anette a prémsapkában, s meghatottan egymásra néznek: ó, az édes, korán eltávozott szülők…

Mert mi úgy terveztük, majdnem együtt végezzük Dénes úrral. Nekünk ez jár, annyi szép év után! Nem öngyilkosság, Te kegyetlen Krisztián: inkább sorvadás, mint amikor az összenőtt gyökerű bokrokat megbolygatják: ha az egyiket kitéped, óhatatlanul fellazul a másik, nincs többé a földhöz kötése. Azt a kis időt kell majd csak – a két temetés között – valahogy kihúzni. Sokat beszélünk erről Dénes úrral. Suttogva, amikor a család elpihen, s kettős ágyunkba mi is lefekszünk.

Ezek az elalvás előtti órák a legdrágább kincseink. Én a fülemet Dénes úr szívére teszem: ez az egyenletes dobbanás az én altatóm. Dénes úr olvas még egy kicsit, a lámpa fénykörét elárnyékolja, nehogy zavarjon. Azután az újság lehanyatlik. Már szuszog. A lámpát én oltom el. Betakarom az oldalát. Megvárom, amíg a szuszogás egyenletes ritmusa beáll, s brummogássá mélyül. Úgy alszik, mint a csecsemők. Úgy horkol, mint egy mackó. Megszoktam: hozzátartozik az éjszakámhoz. S ha egy-egy szorongásos álom mégis megtámad: ez a hang hoz vissza az al-vagy felvilágból a józan, középső világra…

A test ügyeirő1 – nevezzük szexnek, erotikának, érzékiségnek, biológiai szükségletnek – szándékosan nem írtam. Konzervativizmusom bizonyos elemeit nem tudom levetkezni, ha a téma ennyire személyes. De becsületszavamra hidd el: végtelen könnyebbség a partner szüntelen jelenléte. Semmi kapkodás, semmi hisztéria. Semmi kellemetlen meglepetés. Bizalom: ahogy vagy, amilyen vagy, adhatod magad, a színjáték szükségtelen. Senki meg nem aláz. Senkit meg nem alázol. Kitapasztalt módszerek. Az a kapcsolat próbája, ha még a randa szemölcsödet is vággyal szeretik. Dénes úr csak a szépet és jót látja bennem – kötelez a magasztalása.

Te kegyetlen Krisztián, itt csak úgy zsizsereg a héjrepesztő tavasz… Ne légy hát aggályos, ne légy hát borongó! Délben már ki lehet gombolni a nagykabátot! Egy korai rügyet is láttam: milyen bátor, milyen hősies! Hátha nem jön már fagy az idén! Hátha rekordnyarunk lesz! Mi már tervezzük: fantasztikus terveink vannak, tulajdonképpen mindegy, hova. Csak együtt mehessünk!

A március a legforradalmibb hónap: bármily gőgös a tél, behódoltatja. Bárhogy csüggednél, az általános zendülés magával ragad. Tieiddel együtt köszöntelek – én és az egész famíliám:

Kamilla

 

Drága barom, Te,

három sort írtál. Három rideg mondat! Gratulálsz a boldogságomhoz, mely kerek, mint a frissen sült cipó – s nem akarsz éppen te lenni, aki elsőként kikezdi. Dolgaidra hivatkozol; mintegy elhárítod a továbbiakat.

Drága barom, Te; hát bedőltél, megint… Elfelejtetted, hogy Kamilla nénéd született hazug? Lánykora óta híres arról, hogy ugyanazon jelenségről kedve szerint képes bebizonyítani egyszerre a jót is, rosszat is. Csak egy kis igazítás az optikán: az augusztus nyárutó – az augusztus őszelő; a hatvanéves élőként öreg – holtként fiatal. A vörös szilva az éhesnek kék már, de még zöld a jóllakottnak. Javíthatatlan az ember: szubjektivitásával mindent benyálaz. Látta-e valaha valaki a valódit Janus két arca mögött?

Téged az idill elrettentett. Olvasván, felgyűltek saját keserveid, s értelmetlennek látszott, hogy azokat ily tetemes védőhájba göngyölődött nőszeméllyel, akár csak érintőlegesen is megosszad. Bizony, közérzeted most pocsék – nem hagyhatom! Ne irigykedj, hogy csak neked nem sikerült, lám, a röpke kis Kamillának igen… ne fájjon a fel-felbukkanó, s újra meg újra szétfoszló éden! Hát mit gondolsz? Az én családom nem béklyózza le a szellememet? Szigorú iskola az egybezárt élet. Minden mozzanata kioktat. El nem viselem a szorgalmas képmutatókat, akik szálanként hordják a szalmát szűk odújukba, hogy amit odapiszkoltak, betakarhassák, gondosan maguk alá kaparva… Mert – szép, nem szép – mindenki a saját fészkébe piszkít; kénytelen vele. De csak ott veszik észre, ahol az eltakarítást megkísérlik – ahol szellőztetnek. Okosabb a vegyes guanót eldöngölni, s befedni rétegesen! Lassanként meg lehet szokni az áporodott szagokat. Hidd el, ezt a bulit én sem élvezem!

…Kezdődik a reggel. Az ébredés élménye. A roletta még lehúzva: nyirkos sötét, kriptafalak. Verejtékes evickélés valamiféle szürke, olajos léből kifelé. Az ébresztőóra monoton zöreje; csak egyszer, egyetlenegyszer ne azt pöntyögné, primitív szerkezetével: „Já-nos bá-csi kel-jen fel… Já-nos bá-csi kel-jel fel…” S amíg föl nem pöckölöm a gombját, ismétli! Először Dénes úr kel fel. Mint említettem, Dénes úr a férjem. Dénes úr átdobja a karját a torkomon, nyújtózik. Pechemre egy ágyban alszunk, nincs ennél kényelmetlenebb. Az a birtoklási vágy, ahogy még álmában is magához kotorja lábával a lábam! Idestova tizenöt esztendeje, napra nap! A világ ugrásra kész nyomorító dresszúráival, s ez már itthon kezdődik, mintegy a huszonnégy órát meghatározva, világos fejjel érzékelem. Dénes úr nyikorog, még alunna, de mennie kell, hivatal várja. Szemrehányóan fölém könyököl, értünk dolgozik, másrészt muszáj. Ha nem rám, kire haragudjon? Persze, én is dolgozom, kell a keresetem, de ez nekem hobbi is, mert bár utálom a munkahelyi környezetem, mégis van ürügyem, hogy a lábam kitegyem az ajtón; reménykedhetem, hogy valami izgalmas történik még velem… Már induláskor tudjuk, a mechanikus homlokcsók hiába: sem őt, sem engem nem részesít védelemben. Tűrnünk kell a szekatúrákat; az alattomos méreganyag gyűlik a bőr alatt, hogy aztán este – a könnyebbedést alig várva – kockázat nélkül loccsanthassuk egymás arcába. Dénes úr vonzó férfiú, miként hallani. Fiús alkatából sokat megőrzött, van benne valami elemien infantilis: a túlbuzgó gyerekek strébersége, a mindent komolyan vevő precizitás – s ahogy él-hal a sikerért, ahogy folyton-folyvást és azon nyomban a legkisebb apróságért is a visszaigazolást igényli… nagyon fárasztó; bár én Dénes urat szeretem – mint tizenöt éve, ugyanúgy. S ez az ugyanúgy a csüggesztő. A jellemnek semmi váltása, semmi színesedés, semmi vihar okozta romantikus türemlés… a kapcsolatban semmi szárnyalás, semmi zuhanás, csak böcsületes araszolás a lineárison. Dénes úr reggel, este tetőtől talpig lezuhanyozik, akkor sem mulasztja el a fogát megmosni, ha valamiért (egyébként igen ritkán) nagyon elkeseredett. Naponta inget vált, a leghalványabb piszokcsík is ingerli, s elszörnyed, ha a mosólé szürke… Milyen legyen egy mosólé, kérdem én? Szegénykém. A makulátlanságért vívott sziszifuszi küzdelem szinte minden energiáját leköti. Mint a bébipopsi, olyan a képe, ha hozzásimulok, semmi elektromosság. Ha csak húsz percet késik, már hazatelefonál; megfoszt attól, hogy egy kicsit aggódhassam, hogy fölborzoljon legalább egy parányi bizonytalanság… Dénes úr még a háztartásban is cselekvően részt vesz, ezért cserébe azonban a csip-csup dolgokba is beleszól; újabban a frizsiderrel őrjít: az általa kívánt gyorsaság a cirkuszi bűvész gyorsasága, ha itthon van, inkább ki sem nyitom a jégszekrényajtót. Unalmas az ilyen férj. Semmi értelmes, nagyszabású szenvedélye, csak a család meg az a kurva sakk! Azt is itthon műveli, hetenként kétszer. Barátja nincs (hát természetes ez?), csak sakkpartnere. Üldögélek mellettük (erre kényszerít!), hallgatom a motyogását, meg kell pukkadni, olyan komikus, amikor az izgalomtól a két orcáját beszívja, a homlokán – mintha valami igazi gondolat gyötörné – összeszaladnak a ráncok.

– Sakk! – magas kappanhangon kiált, győztesen rám tekint, s hogy számmal érintsem a feje búbját, szinte kiprovokálja. Viszonzásul csókfélét lehel a csuklómra lagymatagul. Nincsenek egészséges viták, nemhogy felpezsdítő marakodás – nálunk ez ismeretlen fogalom. Temperamentumos és töprenkedő nagynénéd néha el-elkezd gobozni valamit – Dénes úr azonban nem bonyolódik bele a fonálba: udvariasan kisiklik, s nagynénéd maga marad, ölében a gombolyaggal. Dénes úr a lelki mozgásra késztető támadásokra sem válaszol, a szeme rémült, harcias kedvemet egykettőre leszereli. Dénes úr szigetelő; nem erősíti, még csak nem is közvetíti a villamosságot. Szentesíti ezt az amúgy is centire kimért, gondolkodásra lusta világot. Föl tudod fogni, ez a rabság mit jelent?

Milyen idegesítő az áprilisi reggel… a roletta fölszalad, már sejteni, ma is esik majd, milyen undorító ez a kora tavaszi eső, alig egy fénycsík, s a felhő máris letapasztja. Ablakot nyitok: a savanyú füstszag kimegy, és helyette a kipufogók benzingőze meg a kátránykavaró bűze jön be, a kukák hiába hordják el az unt tegnapokat, a ma se lesz különb, a hamutartót hiába ürítem, tele tesz az döglött csikkekkel ma is…

És anyuka is borzalmas. Szerelmes a vejébe, beteges, öregkori, korlátolt rajongással. Százszor is megkérdi, mi legyen a vacsora, mint egy tollavesztett kotlós, kárál körülöttünk, követ a klozetre, és teljesen kézenfekvő dolgokat tanácsol.

– Húzd le a vécét, fésülködj meg, vegyél kombinét… – Majd hosszan lamentál, fogja a gombot a kabátomon, nem enged. A halálra figyelmeztet, amelynek első zsákmánya ugyan ő lesz, de senki se remélje, még a gyerekek sem, hogy végleg elkerülhetik. Mindannyian feloszlunk, megesznek a férgek.

A gyerekek, ez a két, mindenki által problematikusnak nevezett leányka, Anette és Tímea… ó, drága barom, Te, el sem hinnéd, hogy felbosszantanak! Két túl eredeti egyéniség. Bizony, motoron fut az idő, tizenkét és tizennégy évesek, két dajna, a legújabb módi majmolója! Anette dagadt, Tímea csontos, szögletes, de az arcuk, mint két tojás! Mellesleg mindkettő kiköpött Dénes úr, elég, ha csak rájuk tekintek, s az egész tizenöt év felgöngyölődik, minden kellemetlen emlék. Még a gesztusaikban is Dénes úrra hasonlítanak, sokszor nem is tudom, azt a repülő pofont, amit ők kapnak, nem az apjuknak szánnám-e, eredetileg? No, az alaptermészetük nem a békés Dénes úré! Szemtelenek, civakodók – mintha beléjük szorult volna mindaz, amit én magamban elfojtottam. Tépik egymást; elfoglalják a fürdőszobát, én rázom a kilincset, dörömbölök, ők belül röhögnek rajtam. Hajrá a melegvízcsaphoz a konyhába, kinyitom, ellopom a meleget, zuhog a jéghideg a zuhanyrózsából a hátukra, ordítanak… így szórakozunk. Nincs gátlásuk: mindenemet elhasználják, beletúrnak a festékeimbe, fölhúzzák az elasztikus lurexharisnyámat… így akarnak elsurranni az iskolába. A lépcsőházból cibálom vissza őket. Nem kitűnő tanuló egyik sem. Anette állandó közepes, egyedül biológiából négyes, mert kísérleti állatokat fogdos a biológiatanárnak. Tímea gyakran áll bukásra, viszont tagja minden elképzelhető sportegyesületnek. Igazi testvérek: akármit kapnak, mindig a másiké tetszik jobban. Képesek az ajándékot kettéfűrészelni, nehogy a másik jobban járjon. Ezt nevezik „igazságnak.” Mint az összenőtt ikrek: úgy ragadnak egymáshoz; figyelik egymás minden lépését, és azonnal rohannak árulkodni. Ezt nevezik „őszinteségnek”.

Rettenetes az a gondolat – drága barom, Te, Neked bevallom –, hogy nemsokára két felnőtt fiatal nő él velünk egy fedél alatt, ebben a nem túl tágas panellakásban, s mi kénytelenek leszünk aláfesteni az ő követelőző, mohó életüket… S ha nem szerzünk pénzt, még ide is szülnek, képesek időnap előtt nagymamát csinálni belőlem… Akkor lesz csak cifra a családi este!

A lánykák így is kihasználnak, én vagyok a lelki szemétláda. Minden hülyeséget – ahogy belépnek az ajtón – rám zúdítanak. Ide-oda forgatják az arcomat; hogy melyikükre figyeljek, ebben is vetélkednek. Ömlik belőlük a szó, órák hosszat képesek nyúzni, kiveszik kezemből a könyvet, a velőmet kiszívják. Csak akkor hagynak faképnél, ha sikerül engem is a saját ostoba ügyecskéik miatt fölhergelni. Az apjukat másra használják. Dénes úr a madaruk, az utolsó fillért is ki tudják – a rafinált kis bestiák – a zsebéből hízelkedéssel csalni.

Egyébként havi jövedelmünket korrekt, papíron igazolt számítással úgy osztjuk be, hogy senki meg ne rövidüljön. Ami kevés marad, minden hónapban másikunk egyéni szükségleteit elégíti ki. A sorrend merev. Ha például nekem télikabátra van szükségem (prémmel), várnom kell, hogy az ára összejöjjön valahogy, a nekem járó részekből. A gyerekek viszont kikövetelik: a csonka összeget a szülői kötelesség nevében azonnal egészítsük ki. Ó, édes megkívánás: csak úgy bámulni egy-egy kirakatot, csak úgy megvenni valamit, soron kívül, nem szükségből, hanem kedvtelésből…! Nem fontolgatni, ki látja bűnös kívánságom kárát. Dénes úrral – ami igaz, az igaz – valóban közelharcot kell folytatni, hogy a saját részét rám ne tukmálja. Ha gyenge vagyok, és elfogadom, fél évig is hallom a szöveget a családapák önzetlenségéről, akik inkább hordják a kopottat, csakhogy az ő kis pintyőkéi…

…Már itt is a vacsoraidő. A szerencsétlen anyuka bolyong a kanállal, mindenféle gyanús kotyvalékot töm a szánkba. Nekünk – vess meg érte! – az a rohadt televízió az egyetlen szórakozásunk. Hiába van három szobánk és két tévénk – minden áthallatszik; a labdapattogás, a fütty, a sportriporter rikoltozása agyonzúzza a dráma legihletettebb pillanatait. Ráadásul a lányok ki-be rohangálnak, a két csatornát egyszerre nézik, nem érdekli őket tulajdonképpen egyik sem: tendenciózusan zavarognak. Anyuka rádiózik, nem használja a füldugót, attól fülrákot lehet kapni. Mindenki terrorizál mindenkit, s mindenki azt hiszi, ő az áldozat…

Az alkalmazkodás nyomorító tudomány, drága barom, Te; sohasem gyakoroltad, de elvártad, minden bizonnyal. Hogy mi még nem robbantunk széjjel, azt az én alkalmazkodási képességemnek köszönhetjük. Nem vagyok rá büszke. Sok szolgalelkű még dicsekszik is vele, nyakon önti farizeus ideológiával.

– Nem én vagyok a fontos – ezt selypegi –, nem az én vágyam, nem az én akaratom. S ha van üdvözítő út, hát az a csöndes besimulás.

Az ilyen ember észre sem veszi, s máris mindenki lába kapcája. Még az a bizonyos Bibliai is fellázadt: korbáccsal verte szét a kufárokat, a tulajdon anyjától is elszakadt a küldetése miatt. „Asszony, hol a Te fiad?” – A világteremtés legtárgyilagosabb kérdése, s a konvencionális érzékelőszervnek mégis milyen iszonyú e kérdés akusztikája! Szélsőség nélkül nincs igazi mestermunka, még a kollektivitás apostolai is zsarnoki módon a saját meggyőződésüket követték: a környezet tetszése vagy nemtetszése fikarcnyit sem módosított szellempályájukon. Az empátia döntéseinkben elbizonytalanít. S minél jobban megértjük mások indokait, annál kevésbé hiszünk saját ítéleteinkben. A nagyszabású karakter nem alkalmazkodik, legfeljebb megengedi, hogy ő legyen a mérce. Az alkalmazkodás a rendkívüliség gyilkosa. Aki beletört az alkalmazkodásba, hogy bármi eredetit alkotna, kétlem. Persze, aki szeretetből alkalmazkodik, kedves a szívnek. De – mi beojtottak – nem kedves emberek óhajtunk lenni, hanem jelentősek, sajnos. A reálpolitika pedig a kiemelkedő gondolat vérét cseppenként lecsapolja.

…De vissza a tárgyra! Nincs az együttlétnél – különösen ily vad, április estén – csüggesztőbb. Ne ugorj be annak, drága barom, Te, aki a magányosságtól elrettentene! Mert ugye, hirdetik, s mily fennen, hogy az ember társas lény, csak éppen a megszületés és meghalás természettől megszabott magányát nem kalkulálják bele. A kiszakadás és a visszaszippantás élménye még a legmesebelibb, optimális helyzetekben sem megosztható. Besegíthetnek a már ittlévők és a még ottmaradók: de ami történik, általad történik veled. A születésnél és halálnál a legszorgosabb sürgés-forgás is némiképp statisztéria. Nem gondolod-e, hogy ami a két pont között van, szüntelen gyakorlat, s ezért a magány, legalább átmenetileg, kötelező? Az ember főműve – ha más nem, szánalmas gyufavára – is az egyedüllétben sarjad: a magány sarkall, nem enged eltespedni, még kínzásában is gyümölcsöt érlel. A magány páncél nélküli, kristályos kövület; szabályos és csillogó a hasadása – részecskékre hasítottan is megkülönböztethető fényessége. A magány bevallott, kendőzetlen állapota minden kevésbé játékos száműzöttnek. Kemény egyetem, egészen csekélyke szünetekkel. Aki magányos, lelket talál ott is, ahol föl sem tételezte. Szólnak hozzá a tárgyak, párna, paplan simogatja. Szobrok és képek sóhajtanak. Szándékát közli vele minden eddig öntudatlan anyagszerű: hogy létre merülni vágyik, a boldog kollektivitás birodalmából ide, a boldogtalan, de tudatos szakadozottságba. A szél, a víz is beszél; hogy nekik jó már, finom és nemes a társaságuk, s hogy ez a társaság fogadóképes, ha az érkező valóban náluk kopog.

A harmóniának, minél áttetszőbb, annál sűrűbb magány az előfeltétele. A tanítványok, amikor aludtak a getsemani éjszakán, nem tudták, mit cselekszenek. De az Atya tudta, amikor egyedül hagyta Mintának küldött Fiát.

Lásd, aki így él, mint Kamilla nénéd, mostanság, az még az olyannyira vigasztaló szerzést, kuporgatást sem élvezi… Kicsiny otthonomban nincs oly darab, amiről – ha rávetődik a tekintet – ne tudnám, ki happolja majd el holtom után. Ahogy anyuka is tudja, milyen magától értetődő mozdulattal kattantom össze az arany kígyókarkötőjét a csuklómon. Az ilyesféle gondolatok depresszióba taszítanak: még életemben látom mindennek a sorát, amiért gürcöltem. A kacatok túlélnek ahelyett, hogy velem együtt megsemmisülnének. A könyvek családi pecsétjelét majd kivágják ollóval az unokák, eladogatják az antikváriumokban. A megkímélt perzsát Anette elcseréli. A rosenthali porcelánt Tímea bevágja a zaciba, és elfelejti kiváltani. Az ezüst étkészlet… majd elosztják. Igazságosan, kétfele, hogy mindkettőnek csonka maradjon. Mégis úgy vásárolunk, én meg a csacsi Dénes úr, hogy borzadva bár, de mindenre ráakasztjuk a leltári számot… Tulajdonképpen ízenként temetjük el magunkat. A gyerekek a hagyaték fölött biggyesztenek: hát csak ennyi…?

Méregetjük egymást Dénes úrral; ki megy el hamarébb? S ki jár jobban? Aki vegetálva, hosszan halódik, itt marad az örökké elfoglalt „gyerekek” kénye-kedvére? Vagy aki eltakaródik időben? Közös halál… ábránd! S ha imádkozunk is érte, a gyalázatos életösztön aláássa mindkettőnk imáját. Sokat beszélgetünk erről Dénes úrral, amikor közös ágyunkba – legalább a többiektől békén – mi is leroskadunk.

Ezek az elalvás előtti percek a legterhesebbek. Gyanakodva figyelem Dénes úr szíve dobbanását, aritmiáit hasonlítom a tegnapival. Altató nélkül úgysincs álom. Dénes úr makacsul olvas még egy kicsit: a lámpa fénykörét hiába árnyékolja, karikák táncolnak a csukott szemhéjam mögött. Azután – végre-valahára! – az újság lehanyatlik. Már szuszog is! A lámpát nekem kell eloltanom. Megvárom, amíg a szuszogás egyenletes ritmusa beáll, s fűrészeléssé élesedik. Úgy szuszog, mint a sündisznók. Úgy hortyog, mintha hártyát repesztenének. Nem tudom megszokni. Nem csoda, ha üldöznek szorongásos álmaimban, és robajjal rám szakad a mennyezet…

A test ügyeiről – nevezzük szexnek, erotikának, érzékiségnek, biológiai szükségletnek – még nem is írtam! Szándékosan. De becsületszavamra mondom: végtelenül hervasztó a partner állandó jelenléte. Semmi sóvárgás, semmi szenvedély. Semmi kellemes meglepetés. Megfelelsz, úgy, ahogy vagy, még az a kis színjáték is elsorvad, ami a dolog sava-borsa. Nem győznek le, és te sem győzöl. Célravezető módszerek. Ugyanazzal és ráadásul ugyanúgy – a fantázia halála. Az a kapcsolat próbája, ha – egy-egy ronda szemölcs ellenére – mégis funkcionál a fizikum. Eléggé bosszant, hogy Dénes úr csak a szépet és jót terjeszti rólam: lelkifurdalást okoz, ha csak egy icipicit is, könnyebbedésül, kibeszélem.

Drága barom, Te, hemzseg a tavasz, mint a frissen kikelt rovarok fészke… viszketek, idegességemben vakarózom. Valami allergia. Klorofillérzékenység, nem bírom a tömény zöldet. Nagykabátban járok, így tavasszal lehet beszerezni a kiadós tüdőbajokat, az ájer csaló. Mi már tervezünk, megvalósíthatatlan terveink vannak, s persze szorosan együtt… mindegy, hova.

Az április a leghamisabb hónap. Amit a március ad, legtöbbször lefagyasztja. Elég a hiszékeny cseresznyefa barna ronggyá zsugorodott virágaira néznem.

Viseld hát Te is koloncaidat, miként én a magaméit, igazított pofával:

Kamilla

 

Szívem öcsém!

Ne félj tőlem. S főként ne ítélj gyakorlott hordószónoknak, aki kimunkált érvrendszere birtokában közönségét szemrebbenés nélkül vezeti félre, terelgetvén információival hol jobbra, hol balra. Arról van szó, azt hiszem, hogy éppen a legnagyobb igazságok rejtekeznek paradoxonokban; mintha védekezne az igazság: az izzadt, kapkodó ujjak közül kisiklik, és csak a foszlány az, ami a markodban marad. Ennek a foszlánynak lesz aztán – ahogy hangulataidban forgatod – más és más a fénytörése. Önmagában nem igaz a boldogság – önmagában a boldogtalanság hazug. A pozitív és negatív együtt nyerik értelmüket. Az „egészet” kergetjük, de csak a rész az, ami megkaparintható. A szóhasználat árulkodik. „…elvégezted, mit kaptál vala részül”. Kevéske vagy hatalmas a porció, amellyel, amelyen munkálkodunk, eredménye még a teljesen erre szánt életben is részeredmény: megajánlott valami, egy parányi hely újratisztítása a befoltozott mindenségen. Az „egész” nem törött el – csak teleköpködtük. Homályos. Könnyebb cserepekben látni, mint a szívünket spongyaként elkoptatni rajta. S nehezebb ez a lassú, folyamatos megcselekvés, ha közben az ember a többi részre, a másoknak osztottra is figyelmez. A kor a csőlátóknak kedvez. Tekintetüket egy pontra szegezik, élesen és ingerülten. Mennyivel hatásosabb, azonnal érzékelhető az ő csiszatolásuk, mint némelyeké, akik a bekormozott látványt szélesebb spektrumban, egyéb mezőkön is keresik. Nénéd ilyen: túl kíváncsi, túl nyughatatlan; egyébként sem szerencsés, sem szerencsétlen családi élete nincs. Bizony, szívem öcsém, csak jóindulattal nevezhetsz középkorúnak. A férjemet elhagytam, mielőtt ő elhagyott engem. Gyerekem sose született. Van időm a meditációra.

A hajdani kacér Kamillára rá sem ismernél. Elcsontosodtam. A nemi jelleg küllememből szinte nyom nélkül kiveszett. A váltást még nem szoktam meg egészen: néha elfelejtem, hogy már sem szép, sem kívánatos nem vagyok (túl soká voltam az, még eleven az emlék), s úgy viselkedem, ahogyan csak szép és kívánatos nőknek szabad. Ilyenkor megszégyenülök. Mondd, hát mi jut nekem? A gondolatot csűröm-csavarom, így fakasztok italt szomjas életemhez. Bár a régi marad a tény, a szempont változik.

Ezért ne botránkozz meg, ha udvarias kérdésedre, mely mama (a te nagyanyád) halálára vonatkozik, a szomorú eseményhez látszatra nem illő fordulattal válaszolok. Nem tévedsz: szegény mamának tavaly sikerült végre a dolog. Mivel egyik lányát régen eltemette (ez fájdalmasan érint téged, hiszen ez a lány volt az édesanyád), most már sietnie kellett, ha nem akart velem is így járni.

Te nem szeretted mamát. Ezt nem is titkoltad, de nem is kérkedtél vele. Közömbös volt számodra, ahogy Te is közömbös voltál neki. Talán a túl nagy korkülönbség? Nálam is negyven évvel idősebb volt, lehettem volna unokája, jószerivel. Meg aztán meg is tett mindent, hogy ne szeressék, talán éppen azzal, hogy folyton-folyvást zsarolta a szeretetet. Követelte a csókot, a cirógatást, s már azért mélyen megsértődött, ha észrevette, hogy ez a másiknak nem a legfőbb élvezet. Sokan bosszúállónak tartották, de nem volt igazában az. Csak ahhoz ragaszkodott, hogy mint a pók, a hálót megszőhesse – megteremthesse a bosszú ideális körülményeit, de az áldozatot – rövid kínzás után – szentimentálisan ő maga szabadította ki. Aki elismerte uralmát, azt kényeztette, s automatikusan gyűlölt mindenkit, aki ezt kétségbevonta. Filléreket kuporgatott – s egy-egy nagyvonalú pillanatában ezrektől vált meg egyetlen csettintéssel. Viszonya Istennel felületes és egyoldalú volt: Istent is úgy kezelte, mint egy díszes libériájú lakájt, aki egyes-egyedül az ő kívánságait lesi. A gondviselés kegyeibe olykor – kitüntetésképpen – másokat is beajánlott: szilárdan hitte, hogy az ő szavának Istennél különleges foganatja van. Ezért, ha átkozódott, hamar visszaszívta, mint aki fél, hogy haragjában rosszul informálta a rögtön ítélő Bíróságot. Vagyis mama jellemét antagonisztikus ellentétek dúlták. Környezetét sok mindennel megismertette: a békével soha. Azt hiszem, elkeserítette a békesség, jelentőségének csökkenését látta benne; személyisége fontossága elleni merényletet. Maga támasztotta rengések epicentrumában gyönyörködött. A szervi, komoly betegség elkerülte, mégis úgy tudtuk róla (édesanyád is), hogy súlyos szívbajos. Ez volt szegény mama fő fegyelmező eszköze, ezt vetette be, ha lázadtunk, s nem paríroztunk elég gyorsan.

– Gonosz gyermek, meglásd, egyszer csak megáll a szívem! – Előlegbe el is játszotta. Akkor ült csak fel, amikor a körzeti orvos hívni akarta a mentőket. Rettegett a kórháztól, a közegtől, ahol otthon kivívott tekintélye alább szállhat – ahol burkolt parancs helyett nyíltan kérni szokás. Hosszú életében – az utolsó két hónapot leszámítva – mindössze egyszer volt kórházban, tumorgyanúval, de valójában ideges fejgörcsökkel. Egy kis vagyont szórt szét, hogy kiváltságait úgy-ahogy biztosítsa. Hihetetlenül kényes is volt, az injekcióktól ájuldozott. Honnan akkor mégis az az erő, amivel édesanyádnak (sajnos, hiába) a saját véréből is csapoltatott? Úgy mondják, meg se nyikkant a transzfúzió alatt. Ezek azok a titkok, lásd, amelyek részben megkönnyítik; részben megnehezítik a gyászt. Kérlek, legalább Te ne döbbenj meg, s ne követeld tőlem az egyezményes füllentést: „Halottról jót vagy semmit.” Fogadd el a korrekciót: a rosszat sem rossz szándékkal… Ha valahol most vetkezik, s a sok ránőtt, szennyes kacabajkát már eszmélve letépi: segíts neki a zárat, nyílást, gombot megtalálni. A tükörnek segíts, ne a lepelnek!

…érdekelnek a részletek? Érdekel, hogy lehet sikerélmény a halál kudarca?

Az utóbbi öt évben (ezernyolcszázhuszonhat éj és ugyanennyi nappal!) mama már csak sejtette a hangokat, képzelte a képet, mímelte a beszédet. Kilencven százalékban süket, nyolcvan százalékban vak volt, és berozsdált hangszálaival tulajdonképpen némaságra kárhoztatott. Mozgási készsége fokozatosan romlott, a lakást tizenegy éve nem hagyta el. Egy empire kárpitozott szék karfáját markolászva, a széket maga előtt lökve, taszigálva a szobája és a konyha között közlekedett. Ráadásul alvásigénye három órára csökkent. Iszonyú korbács lett a kitölthetetlen idő. Az orvosi vizsgálatok általános egészséget és általános kopást állapítottak meg. Az altatót nem szedhette, hogy napközben el ne szédüljön. A hallókészüléket nem tudta kezelni. A nagyítóját sohasem találta. Krákogva, rekedten, hol ordítva, hol suttogva, mint az ide-oda igazított hullámhossz a rádión, legalább beszélni próbált, éjjel is! Két témát variált: ifjúsága hódításait és vagyoni helyzetét. Ezen kívül pontos kronológiai sorrendben ismételte, kiket élt túl eleddig. Családtagot, barátot – sorolta a listát, utánaszámolt az ujjaival. Valami küzdött benne; talán a diadal a röstelkedéssel. Huszonötöt is kiszámolt, s a következő ujját – rám tekintve – lefogta.

– Te is öreg vagy már – sípolta. – De nem akarom! Ezt aztán az Isten ne tegye velem, igazán!

Pedig – bármily groteszk – megvolt a kockázat, hogy én halok meg előbb. Mióma, gyomorfekély, epekő, vesehurut: gyűltek a leleteim. Márpedig, ha utolsó szolgálóját is elveszti, mama nem bocsátotta volna meg nekem – én meg az ő még ennél is iszonyúbb végsorsát magamnak. Ti, szívem öcsém, szétspricceltek. Csak én maradtam, dobnak és dobverőnek egy személyben.

Hát hogyan lesz végül? Nem tudtam másra gondolni, bizony, már évek óta. Fájni nem fájt semmije, még annyira sem, hogy egy kis fájás lefoglalja. Huszonnégy órából huszonegy víz alatti sötétzárkában, a lábán béklyóval… hogy csak félig őrült meg, az a csoda. Már az ízeket sem érezte. Rab volt, a rabok étvágya nélkül. Ha nem az egyetlen cellatársát – vagy látogatóját –, hát kit gyötörjön? A szenilitás nem volt hozzá elég irgalmas. Uralkodási hajlamát fölerősítette, de nem takarta el előle az utolsó fűszálig kifakult, az utolsó kavicsig kiürült birodalmát.

A nejlonzacskók és bennük a gyűlő nyugdíj! Havonta beszedte járandóságát, legumizta a zacskók száját, szorongatta őket, és hogy vagyonkája melyikben mennyire szaporodott, képes volt naprakészen megjegyezni. Néha szükség lett volna a tartalékra: nem adott belőle. Úgy vélte, a gyermek fizessen azért a boldogságért, hogy együtt élhet egy ilyen anyával. Talán egyetlen érdemem, hogy hatalma utolsó szimbólumát, a zacskót, nem csavartam ki a kezéből. A lustaság nála nem párosult szelíd ráhagyatkozással, soha. Amit ő nem végzett el maga körül, pontosan tudta, hogyan kell azt a környezettel elvégeztetni. Hajcsár volt ereje teljében – s hanyatlásában sem mondott le erről. Utasított, majd megbírálta utasítása végrehajtását. S önállósága védelmében ragaszkodott ahhoz, hogy – már csúszva-mászva, odakozmálva, lötyögtetve – maga készítse el a borsólevest. Ez több fennakadást okozott, mintha engedi feltálalnom az ételt, s csöndben elkanalazza. Tavaly február elsején elkapott az influenza, csigolyafájdalommal kombinálva, három napig tehetetlenül, lázasan feküdtem. Eleinte azt hitte, bosszantom, azért nem ugrom, ha a szobafalon kopog a botjával, és ütemesen a nevemet kiáltja. Aztán valahogy fölfogta, mindketten idegenek kegyességétől függünk. Utolsó tiltakozásként végigöntözte a padlót egy csésze nekem szánt teával, s akkor élénk fantáziájával talán azt is elképzelte, mi lesz vele, ha valóban rám csukják a koporsófedelet. Mindenesetre, negyednap, amikor már levánszoroghattam friss zsömlyéért, tejért és sárga húsú csirkéért, meglepetésemre fáradozásomat megköszönte. Kiült a karosszékbe, és egészen higgadtan azt motyogta:

– Most már el kell határozni magam. Tovább így nem mehet. Csak mozogna rendesen a lábam! Vagy lennék teljesen béna.

Mintha önkéntesség, izommozgás kéne minden távozáshoz. Vagy tökéletes ernyedtség, végmegadás. Valamiféle elhatározás, mindenesetre.

Tudod, mint általában az öregek, mama addig is gyakran elesett, de szerencsével mindegyik esését kiheverte. Fölépülésem után azonban türelmetlenebbül taszigálta a vezetőszékét, óvatlan lett, mintha a nyúló döntést ki akarná provokálni. Annál az utolsó esésnél sem törött semmije; a fejét ütötte meg – máskor is történt ilyesmi. De most, ahogy bevonszoltuk az ágyba, szomszédi segédlettel, úgy maradt fekve. Egyszerűen elgurult tőle az a képessége, hogy nyögve, jajgatva bár, de a lábára álljon. Hányt, anyagcseréje nem működött. Agya nem borult el – megismert engem. Rettenetes pánikba zuhantam. Az eleven rothadás plasztikus képeit láttam. Meg sem tudom mozdítani. S ha mégis – akadnak jó pénzért jó emberek –, meddig így? És miért?

A körzeti orvos azonnal megírta a kórházi beutalót. Meg kell indítani az életműködéseket.

Nem, szívem öcsém, nem ecsetelem naturalisztikus hűséggel a továbbiakat. Kíméllek. Csak a lényeget részletezem, a bizonyítást, hogy veled ezt a különös sikerélményt megértessem.

Mama akkor is az eszénél volt, amikor a mentők érte jöttek. Nem csinált botrányt – pedig hogy féltem ettől! Sőt: viselkedett. Érdeklődött a mentők munkája iránt, és sajnálkozását fejezte ki, hogy ezt a nehéz hordágyat cipelik… Mindössze a zacskóihoz ragaszkodott: négy nejlonzacskót kötözött a derekára, hálóinge övével. Az egyikben egy kőhiányos aranygyűrű, egy medál és egy ezüst kiskanál volt, valamint egy réges-régi, inflálódott betétkönyv, később sem azonosítható szőke hajfürttel – a másikban papírpénz, nagyobb címletű (ezresek és ötszázasok) – a harmadikban cigaretta alakúra sodort százasok, néhány ötvenes – és a negyedik, legsúlyosabb zacskó tartalmazta a fémpénzeket, a húszastól a forintosig. Szorosan gobozta őket körbe: úgy feküdt ott, mint a már ártalmatlanná tett terrorista, utolsó kézigránátjaival. A látvány, szívem öcsém, kiborított. De nem rólam van szó – róla van szó, egyes-egyedül: Ahogy stációkban fosztatott meg mindenétől – s ahogy stációnként a fölösleget ő maga adta oda, egyre természetesebben.

Mama jó hírű közkórházba került, a belosztályra. A felvételkor először két zacskót koboztak el tőle: „értéktárgyait” és a betétkönyvet, meg a komolyabb papírpénzeket. Rábízták: a széfbe helyezi-e letétbe, „távozásig”, vagy legközelebbi hozzátartozójára bízza. Nem voltam meggyőződve róla, hogy engem választ. De csodálatomra a kezembe nyomta.

– Már úgyse érdemes hazamenni – mondta, és megkérdezte, ugye, ahol van, a világhírű Pajor-szanatórium? Nem, felelték, de oda viszik át, ha majd lábadozik. Ezt én is megígértem.

Két hónapig haldoklott. Három hétig itt, majd a belosztály mellett működő pszichiátrián. Ezt a családtagok miatt nevezik így, s nem elmeosztálynak. Mama végső stádiumában sem lett igazi elmebeteg, csak éppen, mint „reménytelen”, hely híján került ide, amíg szerzek két markos ápolót, akik majd otthon felváltva, éjjel-nappal ügyelnek rá, mosdatják, az ágyneműt cserélik, etetik, tisztába teszik… persze, tudtam, hogy hazudok az orvosnak, és az orvos nekem. Az infúzió az utolsó hónapban szinte hozzánőtt a karjához, s már ki sem gurították mellőle az oxigénpalackot. Tehetetlenségénél csak az én tehetetlenségem volt nagyobb. Folyton úgy éreztem, az ő sorsa már nincs az én hatáskörömben, ő azonban az én további sorsomat a kezében tartja: sokszorosan függök tőle. Eltorzíthat, megölhet. Vacak idegrendszerem, ingadozó egészségem nem bír el már sokat. Semmi esete sem bírja el a lappangó bűntudatot, amely egyetlen szemrehányásra képes aktivizálódni, s hosszútávon a lelket szétrágja… Mi lesz, ha rám néz és megkérdi, miért nem viszem haza, a saját zugába? Mi lesz, ha hálátlan leánynak nevez, aki szándékosan tör öreg anyja vesztére? Szorongva hajoltam fölé – de sípoló hangján sose vádolt. Bátortalan célzásai az elhagyott otthonról fokozatosan elenyésztek – a felesleges képzelgéseket ő maga fojtotta meg. A kínlódás rám hárított látványától is féltem, ahogy vergődik, huzalok és csövek közt, s tőlem is hiába könyörgi az enyhületet… De türelmes volt. Hogy tűz ég a talpán, hogy sebes a tompora, hogy gyatra kis vénáját keresve összevissza szurkálták a tűvel, szenvtelenül, tárgyilagosan beszélte el – híres dramatizáló hajlamait mellőzte. Még suttogni is megtanult. A kék foltjait bizonyos büszkeséggel mutogatta. A csókot – ő! – igyekezett elhárítani.

– Ne csókolj meg – suttogta szigorúan. – Elkapod… – Előre reszkettem, hogy teljesítem majd a követeléseit: banán, fagylalt, görögdinnye, tavasszal! Igyekeztem megelőzni; amit lehet, szereztem. De visszaküldött csaknem mindent.

– Ne pazarolj – mondta. – Add a kicsinek.

Vajon kire gondolt?

Aztán egy-két falatot mégis legyűrt, bár visszabuggyant a szája szélén. A kedvemért. Hogy ne hozzam hiába.

Mennyi bajt csinál majd szokásos hisztériáival, jeleneteivel, szinte szégyelltem… S az ápolónők azt mesélték, aranyos néni. Dicséri őket, viccelődik, s gyakran még nevet is. Attól tartottam, kiderül mérhetetlen önzése – a többi beteget piszkálja, s az ő rovásukra óhajt kiváltságokat… S akkor mama azzal fogadott, hogy ezeket a szerencsétleneket mennyire sajnálja – ezek sokkal jobban szenvednek, pedig mind-mind fiatalabb. Egy sincs kilencvenéves.

Amikor a rácsos ablakok közé átszállították, a félelembe majd beleőrültem. Mi lesz, ha észreveszi? Mama, hogy átkerült a divatos Pajor-szanatóriumba, legalábbis eleinte, eljátszotta. De az utolsó két hétben – mint aki a titkot megosztja – szabad kezét a szájához emelte:

– Pszt – mondta –, tudod, ezek bolondok… – Indulat nélkül a vállát megvonta. Nagyvonalúan tért napirendre. Én borzadtam, ő meg szórakozott is az eseményeken. Az elmeosztály élete – akár a film a vásznon – az ő magánzárkájánál érdekesebb.

Pedig ide újabb veszteségekkel érkezett. Az összesodort százasokat még az előző kórteremben elosztogatta. Az aprópénzes nejlonzacskót a hóna alatt szorítva csempészte át. A szabályok értelmében itt megfosztották a haját tartó fésűtől, csatoktól, üvegpoharától és porceláncsészéjétől, leerőltették ujjáról a jegygyűrűjét, s az egyszerűbb kezelés érdekében hasított állami inget kapott. Különben jól bántak vele. Isten tudja, miért és hogyan, a zacskót mégis nála felejtették. Rájárt az egész társaság: három nap alatt kicsalták, ellopták tőle – az utolsó kétforintost a háta alól szedte ki az ügyeletes nővér.

– Egyetlen fillérem sincs – mondta a mama, s ezt is harag nélkül –, nincs egy árva villamosjegyre valóm.

De nem kért többé. Örült, hogy a protézisét – amíg jól viselkedik – a szájában hagyják.

A bódítók hatása, szívem öcsém, így vélekedsz? Csakhogy a kábulat a kontrollt is megszünteti: gáttalanul kavarog az iszap, a tiszta víz is megzavarosodik. Mamát azonban a halála előtt valami csoda folytán leszűrték, s minden mocsok a szűrőben akadt.

Már csak a húsa volt az övé. Fitymálva csipdeste laposra fogyott testét, az itt-ott leffegő bőrcsomókat.

– Minek ez? – kérdezte. – Olyan teher… Minek nekem?

A halála előtti héten megtalálta kislánykori állapotát. A doktornőt a tanítónőjének hitte, s a kórházat iskolának. Elújságolta, hogy őt itt szeretik, nem fogják megbuktatni, és felsőbb osztályba léphet. Ugyanakkor tudta, ki vagyok, lányaként szólongatott. Csak az időrend vesztette el jelentőségét, az egymásutániságról derült ki, hogy valahol – a kritikus ponton – a jelent utolérheti a múlt.

Két tüdőgyulladást vészelt át – a harmadikat úgy akarták megelőzni, hogy kitették egy fehér támlásszékbe, amely, mint a gyermekhinta, elöl is fogta a testet. Lógott a keze-lába, bicsaklott a nyaka. De azért – csecsemőként – élvezte. Ha sokáig ott felejtették, sírással jelzett; fázott.

Szombaton újra belázasodott; újra megindult az infúziós palackok csöpögése.

– Nem tudom – mondta, a melegtől szinte jókedvűen átrózsaszínesedve –, hova visz az Isten. Ne aggódj. Majd csak történik valahogy.

Vasárnap délben siettem. Nem akartam gyáva lenni: az utolsó órában, bármily borzalmas is – fulladás, hörgés, dülledő szemek –, mellette leszek. De sikerült neki megkímélnie. Hajnalban halt meg, észrevétlen. Egyedül intézte: semmi feltűnés, semmi fakszni.

S lásd, szívem öcsém, azóta is, nem az életéért, hanem ezért a haláláért vagyok hálás neki. Nincs ebben semmi kegyetlen. A lehetőségeihez képest gyönyörűen csinálta. A rosszat eltörölte bennem.

Május van. Illat, illatár. Nyílnak a dupla szirmú orgonák. Nem töröm le őket a szárukról, nem hordom mama üres sírjára őket. A mamát hívom a bokorhoz inkább.

Szívem öcsém, egy kicsit hosszabban írtam. Megbocsátod-e? Talán a téma, talán a magány.

Ölelve ölelne

Kamilla

 

„Ladár”,

egy kissé megkésve válaszolok, ha ugyan ez válasz; tekintettel arra, hogy legutóbbi leveled egyszeri, felületes olvasás után elkallódott, s a nyár élményei közepette konkrétumait elfeledtem. Csak aláírásodra emlékszem: bosszantott ez az infantilis „Ladár”… De végül is fogadjuk el egymást olyannak, amilyenné a távolság és a körülmények deformáltak. Ámbár ez sem helyes, hogy deformációnak minősítem azt a fajta változást, melyen Te feltétlenül, s talán magam is – bizonyos tekintetben – keresztülmentem. Helyesebb csak annyit megállapítani, mások lettünk, hiszen süllyedésről vagy emelkedésről akkor beszélhetünk, ha legalább egy közös: a viszonyítási alap. S mit tudom én, mi ketten, merre és mihez képest…? Elvont dolgokon most nem is nagyon töröm a fejem, inkább az életet élem. Persze, hogy „az okoskodás a tett halála”, erre hivatkozik minden hebehurgya és minden kényszercselekvő is. Mégis, hogy folyton töprenkedjek s a színét folyton fonákjára fordítgassam, nem érek én rá arra… Negyven év! Majd meglátod, fölgyorsul a szervezeted, habzsolod az élményeket, semmi sem elég, fáradtságot nem ismersz. Most kell megélni, amit csak lehet… később már valóság, amit most még csak borzongva sejtesz: a hártyás kedély, a tompuló elme, a forgóban nyilalló csontok, krónikus álmatlanság és a torzkép eredeti ábrázatunk helyett. Egyelőre mindez inkább inspirál, mint lehangol; ez az igazi, vissza nem tekintő, előre nem tervező jelen idő… A sejtek védekező csatarendben; monstruózus ütközet készül, az utolsó – azután jön a csúfos vereség vagy a bölcs fegyverletétel: az öregség parancsuralma vagy az öregség szerződött békessége. Kinek mit vet a szerencse, s csak ritkán: ki-mire érdemes. Ez, „Ladár”, az „egyszer élünk” eufóriája. Érzem a pezsgést minden porcikámban! Most is két utazás között vagyok.

S hogy nem használtam fel az alkalmat személyes találkozásra, azért ne haragudj! Te követhetetlenül vándorolsz; kóborol a levél egyik címről a másikra, s randevúid, mint régen, éppoly megbízhatatlanok. Álcázod magadat: nyugaton élsz vagy keleten, s ezen a földön élsz-e egyáltalán, rejtély. Úgy látszik, ide-oda csempészed magad. De én – bizonyítottan kelet-európai – kedvemre nem bűvészkedhetem. Ahol eltűntem, ott kell felbukkannom.

…Hogy miből telik az utazgatásra? Nézd, nincsenek a nyakamon csemeték, akik felfalják a hasznot, és zoknit, cipőt szaggatnak. Én ugyanis nem vagyok átlagpolgár. Független üzleti vállalkozásba fogtam; ez az új perspektíva. Magamat tartom, magam ügyeskedek. Családsegítő Szolgálat. Munkatársaimat és ügyfeleimet csak igen enyhe mértékben zsákmányolom ki, a szocialista kereteket szigorúan betartva. Sokat dolgozom, nagy a rizikó. A nyári kikapcsolódást el ne irigyeld! Mert az utazást el nem veheti tőlem senki. Lesz mire emlékeznem sanyarú időkben. Persze, a lehetőségeim nem korlátlanok. Még ha milliomos lennék, se mehetnék oda, ahova, és úgy, ahogy akarok. Ezt meg kell szokni. Szabályosan (s én nem kockáztathatok!) két választásom van. Csatangolhatok „egyénileg”, illetve kulloghatok nyájban, „csoportosan”. Mindkét esetben kísért a pondrótudat: ezt önszuggesztióval el kell hessegetni, másképp a gátlások megölik a gyönyörűséget.

Ha turistaútlevéllel megyek (s a valutám csak a „megengedett”), már a határon túl azonnal visszazuhanok húsz évvel ezelőtti anyagi állapotomba. Minden fillért számon tartani kényszerülök. Napra elosztom, mennyit költhetek élelemre, mennyit buszra, villamosra, mennyit múzeumra, képtárra, mozira. Hangverseny, színház szóba se jöhet! A szállást szinte lehetetlen megtervezni, mindig drágább, mint az előirányzat. Arra is nagyon vigyázok, hogy „rendkívüli költségek” címen még tartalékoljak is egy icipicikét. Ez lenne hivatott enyhíteni valamicskét bizonytalanságérzetemen, ha el nem fogyna már az első héten. S tagadhatatlan a bőséges kínálat hatása, a jelentkező vásárlási inger… vagy a vásárlási kötelezettség, tekintettel az itthon ragadt barátokra, a figyelem apró, elhanyagolhatatlan jelei! Ez a beosztás, s a folyamatos rettegés, vajon elég lesz-e, csaknem teljes energiámat leköti. Ha ne adj Isten, az öntudatos tömegközlekedési dolgozók sztrájkolnak, fölborul minden. A nyelvi nehézségek pszichésen is megviselnek: nemcsak a saját dadogásom idegesít, hanem a szakadatlanul fülembe karattyoló idegen szó zöreje, dallama is; az otthontalanság és kiszolgáltatottság érzését fölfokozza. Nincs kihez szólni – nincs kitől kérni. Hirtelen szegény leszek, és ami még rosszabb, a személyiségemet is a többi cucc közt összegyűrve hordom. Nincsenek a hozzám tartozó, színesítő körülményjegyek rám írva; foglalkozásom, életfelfogásom, a másokhoz viszonyított társasági helyzetem ismeretlen; a puszta megjelenés (ha nincs pénzem) az, amire támaszkodhatom. A magára maradt külső az egyetlen ütőerő, amivel érdeklődést válthatnék ki, némi megkülönböztetést a masszától. De ehhez – valljuk be, „Ladár” – sem elég feltűnően bolondos, sem elég feltűnően fiatal nem vagyok. Az a kis fontosságtudat, ami itthon karbantart és úgy-ahogy éltet, utazás közben elpárolog… s ráadásul szinte egész idő alatt nincs a számban egy ízletes falat, részletekben és hideg vízzel mosakszom, piszkosnak és elhanyagoltnak érzem magam, a hajam összeragad, töppedten simul a koponyámra, a szállásom ablaka vagy szeméttelepre vagy halpiacra nyílik, s vagy a konyha vagy a diszkó van a szobám alatt… Mire megtalálom, amire a legkíváncsibb vagyok, már zárva van, vagy a vonatomat lekésném…

Ha viszont előfizetek egy társasútra, a szituáció némiképp módosul, s a fent említett pondrótudat más variációban támad. A kollektív lelkületet kezdi ki, s ezért talán még megalázóbb és veszélyesebb. Nem én, hanem mi vagyunk senkik: ajkbiggyesztéssel fogadott „magyar csoport”. Nyugaton gúnyosan lekezelnek. Keleten közömbösen átnéznek rajtunk. (Esetenként a közöny beváltható nyílt gyűlöletre.) Szívességet tesz a szálloda, az étterem, hogy minket befogad, s hol milyen a temperamentum s az illemismeret foka, a személyzet indulatait aszerint fogja pórázra vagy engedi szabadjára. Együttesen szemléljük más együttesek hozzánk viszonyított kivételezettségét. Nekünk a legfelső vagy a legalsó emelet jár (néhol szuterén). Legfelső, ha nincs lift, legalsó, ha különben láthatnánk a tengert. Ha van eldugott galéria: nekünk ott terítenek, ahol a hőség és félhomály nyáron is megül. A terasz – a könnyű szélben lebegő piros ernyőkkel – nem a mienk sosem. A rulett tilos; csekély belépti díjért bámulhatjuk – ahol pedig nációnkat a kutya se kérdi, ott egyszerűen nincs tét a birtokunkban. Ne hidd, nem sóvárgok szerencsejátékokra, de azt alig tudom megemészteni, hogy amire munkás hétköznapjaimban reklámmal unszolnak (költsem a pénzem mindenféle hülyeségre), attól éppen a pihentető nyaralás alatt veszik el a jogomat. Hogyan az enyém, ami felett nem rendelkezem? Az étkezés azonban még így is tűrhető: legalább meleg étel kerül a hasunkba, s a programok – nyolcvan százalékban – jól szervezettek. Sem elkalandozni, sem lemaradni nem tanácsos. Terelgetnek ide-oda. Mi pedig egy kis tömb vagyunk az idegen világban; legalább csoporton belül érvényesíthetjük személyiségünket, sőt az ösztönző rivalizációtól sem fosztatunk meg: egymás között játsszuk a who is who-t. Nincs olyan rövid út, amelyen ki ne válna a csoport bohóca, a csoport hangadója, a csoport üdvöskéje, és az a peches, aki mindannyiunk közutálatának tárgya. Valamelyest ez is – az otthoni viszonyok reprodukálása – elszórakoztat, s az a dühös védekezés is bizonyos tartást ad, amivel a külhoni szokásokat, erkölcsöket, a gazdasági és kulturális színvonalat bírálgatjuk. S ha elkerülhetetlen, hogy valamiért mégis lelkesedjünk, az elismerést irigységünk megmérgezi. Csak az elkeseredésünk őszinte, ha véletlenül az aljassággal és butasággal, a szándékos gonoszsággal, másutt pedig a már nem is lázadozó, vigyorgó nyomorúsággal szembesülünk; sajnos, azzal is tehetetlenül…

Mi jó van hát az ilyen utazásban? Nevetsz, hallom. Hol itt a gyönyörűség? Megfelelő szerénységgel, „ráedzéssel” azért megtalálhatod. Persze, nem annyira arra a buborékpattantó, hirtelen örömre gondolok, ami az embert az élmény pillanatában rögtön csontolvasztó boldogsággal hálássá és elragadtatottá gyöngíti. Nem, ahhoz túl sok a nyűg, túl sok a korlát – nemcsak helyzetünkben, hanem óvatos mértéktartáshoz szoktatott agyrendszerünkben szintén. Az utazás, „Ladár”, nekem valamiféle hasznos munka, amelyet aprólékosan, reménykedve megtervezek, majd a kellemetlenségek közepette a lehető legfigyelmesebben elvégzek, s eredményét csak később, emlékezés formájában élvezem. A jó élmény, megfigyelted-e, nem a jelen időben futja ki magát. Édessége a jövőben van (amikor még csak előképzeljük) és a múltban (amikor már csak fölidézzük). Részt veszünk valamiben; mint a szivacs, megszívjuk magunkat, s ez a tevékenység lefoglal. Később – már túl a dolgon – buggyantjuk ki cseppenként a nedvességet. Csak a fájdalom az, ami szinkronban van a perccel, az élességét az emlékezés már tompítja, s gyáván romantikussá csipkézzük, ha jöttét sejteti a jövő. A legborzalmasabb fizikai vagy pszichikai szenvedést sem képes később ugyanolyan elevenen „visszaélni” a szervezet – a kín gyakorlása közben pedig megszűnik minden előreküldött pátosz, lefoszlik minden erőszakolt költőiség. De lásd, más törvényű a szépség meghódítása. Hogy ne csak általánosságokban fecsegjek: amikor még semminemű reális remény nem volt arra, hogy az országhatárt átlépjem, elalvás előtt három helyet rajzoltam elő, felváltva, magamnak. Teremtett egy Velencét, egy Egyiptomot és egy Riviérát a fantáziám. Néha álmodtam is, hogy ott vagyok. Velencém lila volt és gyöngyházcsillogású, illata fűszeres, ember nem lakta. Egyiptomban óriási volt a sivatag, s én álltam a piramis tetején. A Riviérám… tarka, folyton változó kavalkád, nagyon gazdag és egészen fiatal napozó nőkkel és férfiakkal, a tenger pedig zománckék – a vize még csak nem is hasonlított ahhoz a közönséges vízhez, ami a csapból folyik…

Nos, azóta tíz napot töltöttem Velencében, Egyiptomban egy hetet és fél hónapot üdültem az Adrián. Velencét akkor, ott, a valósulásban mesterségesnek, kimázoltnak, díszletszerűnek ítéltem, a szaga poshadt csatornaszag, és az izzadt, kövér, lármás emberek a látványt tovább maszatolták. Egyiptomból egy park nagyságú sivatagrészletet láttam, konzervdobozokkal és cukorkáspapírokkal a szennyes homokban, s nem vitt út a túlságosan szürke piramisra. A tengerpart pedig keskeny sáv volt, holmikkal és teljesen átlagos fürdőzőkkel zsúfolva; szögletes, alattomos kavicsok gyötörték a meztelen talpamat. A tenger színe? Zavaros terepszín.

Mostanában azonban – ahogy újraélem a helyszíneket – az már egy harmadik, talán a legvéglegesebb változat. Velence harangkongás s egyszerre felhussanó galambsereg, déli forróság, csend, csobbanás és a két lábam a régen kidobott szalmacipőben. Egyiptom az alacsony csillagzatú éjszaka, párás mellek fehér lepedőben, és a nagyon ismerős Szfinx: az állat teste, az ember feje, és az isteni tekintet… A tenger: zúgás és levegő; óriás felület, amelyen ahogy képződik, úgy simul el minden – nyers nyugalom még háborgásában is. A tömeg nincs a képben, magamat se látom, csak a nézésemet érzem: előttem vibrál egy zöldes közeg, fölöttem a nap rezzenéstelen. Akkor, ott, ezt a pillanatot nem is vettem észre. Vajon ki tudja, hogyan választja és szűri, éppen azt, amit, az emlékezet? S oly pocsékoló-e a természet, hogy a többi képet örökre eltörli, mint magnószalagról a fölösleget? Nemigen hiszem. …Némely fotót előhívnak – amíg a többi a celluloidszalagon várakozik; csak úgy lehet ez is.

Hangulatok, mondod, egy kissé drága mulatság útra kelni, ha mindössze ennyi az érdeme és haszna: tűntével birtokolni a napot. Bizony, nem lebecsülendő nyereség ez sem. Hígítható esszencia ínséges időkben.

De, ha valamivel objektívebb szempontot akarsz: az utazás segít a megismerésben. Érdekesek a különbségek, s a mégis összekötő azonosság még érdekesebb. Tőlünk távoli tájon oly másképp zajlik az élet; más az illem, más a szokás, még a törvény is más, kegyesebb vagy kegyetlenebb a földrajzi szerencse. Minket elborzaszt némely kedvenc nemzeti eledel, fintorgunk a különös ízlésen, hajlamosak vagyunk egzotikumként szemlélni az ott legtermészetesebbet. Tudásunk lexikonszerűen gyarapszik: újabb és újabb, addig ismeretlen címszavak vésődnek egymás alá, rövid és frappáns kísérőszöveggel. Nápolyi piac, montreali áruház, párizsi vendéglő, isztambuli vásár, moszkvai tél, varsói színház, kubai népgyűlés, bolgár kolostor… a képek és szobrok, valamint a „műemlék” gyűjtőnévbe gyömöszölt épületkomplexumok külön oldalt kapnak – a valódi szellemi értékek egymással össze nem vonhatók. A rendkívüliség még az ömlesztett látványból is kiválik, s külön-külön rögzül, az elhanyagolható többi kárára. Fölgyűlnek a részletek: az ellentmondó, feleselő ezerféleség, a világnak ez a zavarba ejtő, bár gazdag ornamentikájú rendetlensége; s akkor ezt az egy bizonyos ponton túl már taszító idegenséget valami jel gyógyítóan feloldja: összekapcsol a földbe vájt üregben kuporgó tuareg asszonnyal a kézmozdulat, amellyel kölykét magához rántja. Az indiai koldus arcában nagyapám fájó, hunyó szeme. A gyászoló néger vonagló háta apámé, amikor anyámat temette. A sikátorok jajgatása: kórházi éjszakám. A sárba vert utcalány tápászkodása: kudarc után saját kapaszkodásom. A sportnadrágos úr, a jelvényekkel tűzdelt kalapban ott pöffeszkedik Pesten is, a Mátyás pincében. És a síró arab gyerek, ha a rendőrbot eltalálja? Ó, a sírás nemzetközi. A bánat is az. A kiszolgáltatottság, az ilyen vagy olyan divatú gúnya alatt. Ezért, „Ladár”, ha sokat utazol, ronda, önző kétségbeeséseid megszűnnek, felváltja a nemesebb, internacionális kétségbeesés. Valami univerzális gyógyszert keresel; a lokális nyugtatókat kiköpöd. Jellegzetes nyavalyáid részben könnyebben elviseled, részben pedig cselekvési ingered fölgyorsul.

…Állj meg Pompejiben, s tedd a lábad az út kövezetébe vésett ezredekkel előtti ábrára: az egykori bordélyba vezet. Aztán jött a láva, a hamu. Talán már akkor a kijelölt célban volt a hiba.

Szeretek utazni. Hosszú úton lekopik a gőg. Lehetnék én a tetves kis sárgabőrű. Persze, az elegáns Krőzus is lehetnék. S hogy nem vagyok: hálálkodjam vagy szórjam átkaim? Én csak magamhoz viszonyíthatok, még mindig ez a legerkölcsösebb. Mi csak magunkhoz viszonyíthatunk. Öreg fának hintatartó, olykor gyümölcsefosztott, de még korántsem korhadt ága.

A csomagom lapos – a vámvizsgálat akadálytalan. Mit visz, mit hoz? Nincs az a röntgen…!

„Ladár”, van még egy kis szabadságom. Egy kicsi még van: igyekszem vele jól gazdálkodni. Holnap repülök tovább!

Írjál, ha írhatsz!

„Camille”

 

Kedves öcsémuram!

Ne biztass engem további világ körüli útra. Vándorolni folyton-folyvást, kis tanári nyugdíjamból nem telik erre. Különben is: megfogadtam, nem teszem romlásomat állandó közszemlére, én leszek a józan kivétel. Sportos, karakán öregecske, inkább szikár, mint petyhüdt húsú. Inkább csendes munkálkodás, mint a zajos csörtetés, a maradék öröm után. Ma még szenvelgésnek tűnhet a lemondásom: ha az ember egészséges, ad magára, és az alkatával is szerencséje van, nem kell okvetlenül már hatvanesztendős korban a vénség előtt fejet hajtani. S én – önteltség nélkül állíthatom – tartom a formámat; pusztán azt nem akarom megérni, hogy a kikerülhetetlen hanyatlást mások vegyék rajtam észre először, ráadásul szórakozás közben, ami mindig megalázóbb, mint a kapa mellől kidőlni… Szóval nyugodtan utazhatnék: figurám még nem keltene visszatetszést, talán még a gúnyos lefitymálást is elkerülném. A társaság eltűrne, ha elég szerényen viselném öregségemet, ha mértékkel panaszkodnék, zokszó nélkül ülnék négyszáz kilométert a buszon éppen a kerék fölött, és természetesnek tartanám a magányos kóborlást, amíg az alkalmi kompániák jókedvűen összeszervezkednek. Az öreg ne legyen se néma, se fecsegő. Rontja a hangulatot mindkét esetben. Viselkedjen a sírig, s akkor úgy-ahogy befogadják. Ez a viselkedés, öcsémuram, ez az, ami nemcsak fáraszt, de bosszant is. Igazságtalannak érzem, hogy ezt várják tőlem, hiszen azt hihetnéd, az öregkor jussa a kockázatmentes, teljes őszinteség, nem pedig az, hogy minél idősebb vagy, annál udvariasabb hazudozásra kényszerítsenek… Ha ezt megteszed, cserébe megbocsátják neked jövendő sorsukat. Mindenáron részt venni, mi abban az élvezet?

A lapot magunktól letenni méltóbb, semmint megvárni, amíg a kezünkből kicsavarják. S amellett én is voltam fiatal (mostani helyzetemben minden fiatalságnak számít, az átmenet is, ami a jelent megelőzte), s akkori ítéleteimet éberen őrzi az emlékezetem. Szegény néhai férjemmel (a Te Norbert bácsiddal) eljutottunk egyszer Mallorca szigetére. Ott találkoztam a „Múmiatruppal” egy éjszakai mulatóban. Bevonultak az iszonyatos küllemű, mindkét nembeli vének, papagájtarkaságú gönceikben. Nagyon fiatal, nagyon barna spanyol idegenvezető ugrálta körül őket: segített pezsgőt bontani, poharat tölteni, letottyanni és feltápászkodni, az asztal mellé némelyiküket tolókocsiból ültette… Hangosak voltak, gátlástalanok és vidámak. Rángatták nyakukat a flamenco ütemére. Később egy közülük – aki narancssárga-türkizzöld kockás szoknyát viselt rózsaszínű, flitteres trikóval, s ebből sejthetően valamikor nő lehetett, a fizetett fiúval maga is táncra perdült. Nem tette le a félmankóját, azzal célozta meg a ritmust, a mankó táncolt a béna bal lába helyett. Feltehetően jól mulatott. Én és a drága Norbert bácsi öklendeztünk, s megfogadtuk, mi ezt soha… Hát ő rá öt évre, hirtelen… De ez már más történet. Lehet, öcsémuram, hogy ez a tiltakozás bennem végül is nem más, mint a hiúság tiltakozása. Talán nem is erény, inkább hiba. Talán még mindig túlértékelem a környezetet, a külvilág véleményét lesem; s miközben belső méltóságra hivatkozom, tulajdonképpen az bánt, milyennek látnak az emberek?

„Kedvezményes utak nyugdíjasoknak?” Nem, a hasonszőrűen lefokozottak összezártsága igazán nem vonz. A vegyülés pedig az erőfeszítést nem éri meg.

Egyedül útrakelni, hátizsákkal, szöges cipőben, valami egzotikus, általam még sohasem tapasztalt vidékre? A soha vissza nem térés kockázata egyre valószínűbb; s én a konvencionális halálhoz – nyilván gyávaságból – ragaszkodom. Az a prospektus pedig, amit zárt szemhéjam mögött estelente meg-megcsillantanak, már egészen más tájakra szoktat. Ez a vetítés izgalmas. A képek a jövendő helyszínről még nem elég élesek; a fókuszt még csak próbálgatom pontosabbra húzni. De szokatlanul merész, már-már forradalmi az ajánlat. Gyorsan, messzire, minden poggyászt hátrahagyva.

…Addig is, mint jeleztem, sportos, szorgos öregecske, a kertben eldolgozgatok. Sokkal jobban frissít, mint az ácsorgás idegen árkádok alatt, mint a hiábavaló tolongás és futkosás, hogy utolérjem az utolérhetetlen horizontot.

Ha látnál, tán nem ismernél kényes nénédre. Fakó farmernadrág, ócska pulóver és szegény Norbert bácsi zekéje; siltes vászonsapka, ősszel és tavasszal. Most, kánikulában, nyúzott fürdőruha, szalmakalap. A legtöbb gondot a cipő okozza: a szandál nem tartja a bokát, a gumicipőbe viszont befülled a láb. Megoldhatatlan kis problémáim egyike! Reggel hatkor kelek – én, a hajdani hétalvó! – s akár hiszed, akár nem, napestig el tudom a ház körül foglalni magam. hogy elképzeld: a „birtok” kétszáznegyven négyszögöl, a „kastély” rajta: egy szoba, hálófülke, teakonyha, zuhanyozó, kis, fedett terasz. És egy sufni a kert végében a „gazdasági épület”. A napszámos természetesen én vagyok egyedül. Segítséget nem lehet kapni, és ha mégis, oly trehány munkát végeznek – a félhavi nyugdíjamért –, hogy semmit sem ér, újra kell csinálni az egészet. No meg a legtöbb tennivalót szeretem is! Csinos házacska, gondozott kerttel. Persze, nem az álombeli…

Tudod, kedves öcsémuram, lánykoromban sokat álmodoztam; miközben ujjaim gyér hajacskádban matattak, mosolyogtam rád, de messze járt a lelkem. Te a karomba csíptél, durcásan: Gyere vissza… Hát végre visszajöttem. Azt az álombeli lakhelyet a valóságban még csak meg sem pillantottam soha. Nem kellett senkitől sem elirigyelnem, egyszerűen hasonló sem létezett… Fehér ház volt, oszlopos, és magasan állt, hegyen vagy dombon; mindenesetre előtte futott le a kert, hosszan. Innen ráláttam a tájra, s amit láttam, abban volt víz, völgy és hegyorom, de furcsa módon síkság is. Engem boldogított a teremtés teljes választéka! Délutáni, nyugovás előtti, felhőtlen napfényben ragyogott minden, s a kertben harmóniában fért meg egymás mellett a narancsfa és a közönséges falusi szeder. Amit csak kívántam, megtermett, s mindenből a minta. A föld fekete és zsíros volt, az ásó élvezettel forgatta. Az éléskamra tele válogatott javakkal. A szobák tiszták és illatosak. A párnák… élénken emlékszem a kikeményített, ropogós párnákra, a patyolatra. Ember nem lakott a környéken, még állat is alig: inkább csak suhanóban egy-egy őz és néhány magas röptű madár… Mégis, akire gondoltam, ott termett hirtelen. Biztonságos, nyugalmas, mégsem unalmas terep. Együttéltem valamiféle édes társammal. Ki volt az? Ne kérdezd. Huszonnyolc évig voltam szegény Norbert bácsi felesége. Huszonnyolc évig titkon azon keseregtem, hogy Norbert bácsi nem az a bizonyos, mégsem. Ma pedig hajlamos vagyok azt hinni, talán mégis ő fogta a kezem abban az álombéli kertben.

Ehhez képest tanyácskám – ez a kétségtelen reália – meglehetősen fantáziátlan. Fotót nem küldök róla, fotón minden szebb; csal a beállítás, csalnak a színek. Érd be a tárgyilagos leírással: állítólag fejlődő településen fekszik; tó mellett, de valahogy teknőben. Mintha – valami fontos dologhoz viszonyítva – alacsonyabban lenne az egész. Ez eleinte idegesített. Ekkora területet bajos mesterségesen föltölteni, s még ha sikerülne is, a régi szinten maradt szomszéd telkek látványa elvenné az illúziómat. Körös-körül be vagyok építve, szinte beszorítva erre a kis, itt-ott megcsonkított téglalapra: mondhatom, öcsémuram, a kertnek – bármily ügyes kerítéssel leplezem – pocsék a formája! Nagyon elszabták annak idején. Logikátlanul jelölték ki: melyik darab, meddig, kié? Különben – nem elhanyagolható szempont – a nagyváros aránylag közeli. Nyaralónak, idényre megteszi, egész évben, hófúvásban is itt lakni már nehezebb. Ez az egymás nyakára telepedettség nagy átok: mindenki lát, hall mindent, intim elvonulás a „természet lágy ölére”, ez már csak legenda! Ha lugasba bújsz, még jobban figyelnek, mi történik a lugasban. A legokosabb, kedves öcsémuram, megszokni, s a kandi pillantásoktól mit sem zavartatni magunkat… A levegőt nem lehet véglegesen elrontani. A nap, a tó, a növényzet szaga, hála Istennek, erősebb, mint a szüntelen füstölésé, amit valahogy mindig az orrom alá hoz a gyakori szél. A permetlé, a vegyszer is büdös. Dehát a szükségszerűséggel nem vitatkozom. Csak a magnó és a rádió ne bömbölné a legváratlanabb időben az én fülemnek idegen zenét…! Tudod, a csend a legritkább. Az az áldott, termékeny csend, amikor a fű növését hallani. Amikor megmozdul a túrás a vakond járata fölött. Amikor fészket rak a fecske az ereszcsatornád peremén. Munka viszont van: így július tájt a hervadás késleltetése, előkészület az őszi gyümölcsszüretre. Ez az enyém javarészt haszonkert: krumpli kivételével zöldségszükségletemet megtermi. Nem, nem a mintát az álombeli kertből, hanem apró, borzas fejű, lyukas levelű káposztát, köszvényes ujjakra hasonlító répácskákat, szeptemberi poshadt paradicsomot, torz paprikatörpécskéket. A bab már zölden szemet ereszt, s félig üres a borsó hüvelye. Az alma mindig férges. A körte mindig lepotyog. A barackot elveri a jég. A cseresznye keserű. A meggy túl magasan, ott rohad az ágon. A dió… hát a dió az egyedül, ami büszkén, magára utaltan is terem: s oly előzékeny, hogy burkát repesztve sértetlenül a ponyvára hullik. Summázva: a termés elég gyatra. Valami hibádzik: nem a lelkesedésben. Talán a szakértelem, talán a talaj minősége vagy az elszemtelenedett kártevők… talán ez a mostanában ellenséges időjárás… de én még ennek az eredménynek is örülök! Pedig a virágok is meg-megtréfálnak. Az előírást betartom: abban a hónapban helyezem földbe a magvakat, amelyben a zacskó bélyegzése javasolja. A viselkedésük mégis szeszélyes. Az egyik sor kikel, a másik nem, ugyanabból a virágmagból. Befolyásolhatatlan. Az évelők közül az egyik dúsan fejlődik, a másik – bárhogy pátyolgatom – csenevész marad. Mintha eleve elrendeltetne – már a talajjal való érintkezés pillanatában –, melyiknek kell elsorvadni, s melyik virulhat; melyik teljesedhet s melyik vegetál satnyán, örökké kornyadozva… Nevess ki, de nekem nincs szívem ezeket a korcsokat sem az egészséges mellől kitépdesni, noha szakavatott kertészek mondják, a kicsi csak elszívja kínlódásában a nagyobbiktól az erőt, a fejlődésben végül azt is megakadályozva. Így az én kertemben közepesre nőnek a virágok. A zacskós virágmagvak egyébként is sok meglepetést okoznak. Rózsaszín porcsinrózsát vetek: sárga lesz a szirma. Harangvirágot ábrázol a kép, de estikét nyomtattak a tartalom rovatba. A betűnek hiszek: aztán nevelgetem a kisarjadt, szívós szarkalábat. Soha többé nem lehet kiirtani… Kétségtelen, derűs anarchia. Ami véletlenül kialakul, azt kell szeretni!

És a gyom, a fő ellenség…! Aki a gyomirtást tökéletesen akarja elvégezni, előbb-utóbb egy kicsit belehülyül. Öcsémuram, volt olyan tavasz, nyár, ősz, amikor naponta három órát gyomoltam. Csupa seb lett a kezem, a zöldesfekete beült a körmöm alá, amíg csak a tél le nem koptatta. Mégis: mire egy területtel végeztem, a másikon már kezdhettem újra. Nem tudtam egyetlenegyszer sem elérni, hogy (legalább egyetlen napig!) az egész egyszerre legyen tiszta! Vállrándítással akkor a burjánzást magára hagytam. Mire eszméltem, a gyom megfojtotta a kertet. A bokor nagyságú giz-gaz alatt az a kicsike termés, az a kicsike szépség is elpusztult. Kedves öcsémuram, bizony mondom, nem megoldás ez sem! Csak ne légy fölényes, és a vegyszeres gyomirtást ne ajánlgasd! Ezekkel a vegyi hatásokkal valami baj van: vagy mindent kiéget a vegyszer, vagy a gyomot se… Egy fajtája még föl is üdíti, ellenállóbbá teszi a gyomnövényeket. Mit lehet itt tenni? Végezni a munkát, látványos sikerélmény nélkül, laza rendszerességgel. Ez a legnehezebb tevékenység. Alázatra szoktat. Én már úgy vagyok (ne csúfolj érte!), hogy némely kedves virágú, a megtévesztésig az ültetetthez hasonlító, a nemest utánzó gazocskát megszerettem; nem bántom, hiszen színfolt az is. Csak az erőszakos, mély gyökerű tarackot utálom, meg azt a nem is tudom, miféle liánt, ami eredetétől öt méterre is elfut, mindenre rácsavarodik, s csak áldozatával együtt tudod megsemmisíteni…

Ehhez a hálátlan küzdelemhez képest a fű ápolása élvezet! Feltéve, ha nem angol gyepre vágyol: mert akkor folyton nyírhatod, taszigálhatod az akadozó gépet a fűben, s még öntözheted is; ha nincs szerkentyűd, foroghatsz magad a locsolóval, mint a ringlispíl, körbe-körbe! A „gyepszőnyeg” a perzsaszőnyegnél is kényesebb. S jaj annak, aki rátapos. Nézni is csak módjával szabad: zsenge felületén hátha lyukat éget a mohó tekintet… Az ilyen fűnek megszállottjai vannak, szerencsétlen szektariánusok. Még a fákat is megátkozzák, hogy leveleiket lefelé hullajtják. Négykézláb tépik a mohát, és olajat öntenek a vakondtúrásba. No, öreg nénéd a közönséges, strapabíró, hellyel-közzel ritka, imitt-amott rozsdálló fűvel is megelégszik. Én még a sárga kutyatejet is sajnálom lekaszabolni. Amikor a feje már befátyolosodik, bele-belefújok a fehér bóbitába, s mint a gyerekek, babonásan kívánok valamit.

A vízzel nem szabad takarékoskodni. Hajnalban és este kitartóan locsolok. Lassú áztatással; nem a tövekre irányított vad vízsugárral. A napot – melynek éltető sugárzására magam is csak áhítozom – nem tudom befolyásolni. De a nedvesség, az enyhület némiképp tőlem függ. Bizonyára tudod, ha forró a föld, tilos locsolni. Ne szánd meg a kertet, bármily szomjas: a fölhevült testet a hirtelen hideg megöli. A természet megtanult tűrni. És raktározni is. A túléléshez legszükségesebbeket.

Mennyi munka! S csak vázlatosan szóltam. A helyes metszés tudományát a magam kárán tanulgatom. Hány termő ágat vesztettem, csak mert kontárra bíztam! A túl tömény permetlé hány szép fácskámat sorvasztotta el! Mily nehéz a kellő hígítás fegyelme! S a bokrokat formára nyesni – hát még egyformára! – mily felesleges!

Kedves öcsémuram, irigylem a kertek lelkét. A növényét. Az ártatlan buzgalmát minden zöldellőnek. Azt a soha nem lázadó természetességet, ahogy sorsukat viselik. Ki-ki a magáét. Tóparton vagy fű között. Árnyékban vagy éles fényben. Táplálva és gyönyörködtetve a felettes világokat. És lesem – talán ellesem! – a kert halálát, nem szűnő csodálkozással. Ezt a bizalomból fakadó nyugalmat.

…De hát reméljük, messze még a tél. Még napközelben élünk, a nappal hosszú. Körülöttem mindenki tüsténkedik. Festik a kerítést, nem túl ízléses, világító harsánypirosra. Tudod, öcsémuram, nem merem megkockáztatni, hogy a magamét natúrba hagyjam: ilyen szoros közelségben nem jó vért szül a különcség. Veszem hát én is a pemzlit, és mázolom a rácsot, egy valamivel diszkrétebb árnyalatú keverékkel. Nálunk, hiába, a természetes mezsgye nem divat. Az ember alkalmazkodik. Nem okos a szomszédokat ingerelni. Különben is: ha példás a kertem, az a baj. Mindenféle szemetet sandán átdobálnak. De próbálnám csak elhanyagolni: a hét határból származó összes hernyóért engem okolnának. Mértékkel, óvatosan teszek-veszek. Nyájasan köszöngetek: minél jobban vicsorog valaki, annál nyájasabban. Ez elvi kérdés nálam – mondhatnám; de az az igazság, hogy csupán félek. Nincs nekem senkim, aki, ha tettlegességre kerülne a sor, megvédne. Néha összekacsintok azzal az egy-két derűsebb, jóindulatú családdal; együtt lessük, változik-e az idő, s néha eltrécselünk: hogyan lehet a perzselő aszályt bírni, huzamosan? „Magasabb” témáink, öcsémuram, nincsenek. Mire feljönnek a csillagok, s a „fentebb styl” közöttünk megszületne, ki-ki magára zárja az ajtót. Egyetlen nagy hortyogás a vidék. S ott vár a kedd, ahol a hétfő abbamaradt. Fogom kis szerszámaimat. Amim nincs, azt kölcsön nem kérem. A szívesség nagyon drága; többnyire megfizettetik, tízszeresen. Jómagam, amit nélkülözni tudok, inkább úgy adom: örökbe. Könnyebb a lelkem, ha nem kell csorbítva visszavárni.

Lásd, írtam: hasznosabb dolgoktól loptam az időmet. Július: ez a tetőpont – még nem a megénekelt „szeptember vége” – s már van hulló szirom, zsugorlevél, száraz gallyacska. Nagyon kell sietni. A nap csak egy percig áll a delelőn. Minden bukik, ami nem emelkedik.

Ég áldjon; vajha tanyáján köszönthetne

Kamilla néni

 

Szívtelen –

hát nem írsz. Unod Te ezt. Vannak még bizonyára lelkesítő céljaid, s lefoglal a leghatékonyabb eszközök keresése. Levelezésünknek nem látod a végét, és semmi kedved sincs halálod napjáig magadat – puszta udvariasságból – válaszadásra kötelezni.

Enyém a mulasztás. Elfelejtettelek tájékoztatni, még az elején: hangulataimba az elvhű konzekvencia éppúgy beletartozik, mint a hirtelen pálfordulás. Én sem szándékozom hiábavaló firkálással tölteni hátralévő életemet, most megnyugtatlak! Sőt hogy még egyszer ennyit írok, mint eddig, az is valószínűtlen.

Apad az indulatom; az a fajta indulat, ami az ifjú embert arra készteti, hogy „igazságain” a világgal vitatkozzék. A felén túl sem meggyőzni, sem meggyőzetni nem kívánunk oly hevesen. A figyelem elterelődik. Ijesztő gyorsan fogy minden dolgok mennyisége, s az áhított minőség képződése ijesztően lassú… Nézd, minek szépítsem? Ötvenöt meg ötvenöt az száztíz. A legoptimistább számítások szerint is átléptem a felezőt. Negyvenéves korunkban, ojjé, egy kis bizakodással a „duplázást” is elhihetjük. Ötvenéves korban is kecsegtet még holmi kivételes szerencse reménye. Természetesen szellemi épségben és nem magatehetetlenül: a bűvös száz esztendő! De ötven év után minden év s a szervezet minden apró, kellemetlen és egyre jóvátehetetlenebb fölfeslése megmutatja: milyen hiú ábránd idealizálni a vég körülményeit; talán jobb volna túllenni rajta, mint a keserű orvosságon. Minek halogatni, ami elkerülhetetlen?

Szívtelen, a halálfélelmet ismered-e? Azt mesélik, a skorpió annyira retteg a tűztől, hogy ha meggyújtják körülötte a füvet, nem sokáig bírja: önként ugrik bele. Csak azt ne képzeld, eltervelt öngyilkosságra uszítlak! A skorpió története kifejezi: ha olyan szörnyű a pusztulás, mint amilyen az előérzete, nem menekülne egy tény érzete elől magába a ténybe. A szorongás tehát rosszabb, mint a szorongást kiváltó okok. Vagyis a hiba bennünk van, gondolkodásunkban, s nem a tárgyban feltétlenül, amire gondolkodásunkat irányítjuk. Már nem spekulálok hosszú életre, s nem követelek sem osztott kegyként sem érdemlett jutalmul gyötrésmentes öregséget, átalvásos halált, pillanat szülte véget. Amit kérek: bárhogy is lesz, tegyem majd félelem nélkül.

Megnyugtató és szomorú is egyben, hogy a dolgok történésének első fele a másodiknál mindig hosszabb. Még ha stopperrel mérve a két szakasz egyforma is. Tudniillik már maguk a másodpercek sem egyformán múlnak. Tedd az órádat magad elé az íróasztalodra. (De mily nagyképűség, bármilyen asztal megteszi, sőt akár tarthatod a tenyeredben.) A harmincadik másodpercig türelmetlenül sürgeted a kismutatót; hogy ilyen hosszú harminc másodperc, alig hitted! Sürgeted: ugorjon, haladjon, teljesítse be, amire vállalkozott… S mielőtt átugrik, már szinte egymásra zsúfolódik, az utolsó kettő követhetetlenül gyors; s mint az áramütés, az utolsó pittyenés oly kivédhetetlen. Hogy mi meddig tart, hát ilyen tökéletlen szerkezetekkel mérjük!

Az ember néha elszánja magát: szívét, izmait, ízületeit óvja, a rendszeres tornát elkezdi. Közben szívverése szapora, végtagjai csikorognak, verejtékezik, forog vele a szoba. Csak azért is folytatja, de nincs ebben semmi gyönyörűség. Inkább mérkőzésféle, naponta: a fizikumod a hanyatlással győzködik, s úgy tetszik, te győzöl, amíg a szőnyegről fel tudsz kelni. Próbáld ki, számold a gyakorlatokat! Tízig ólmos nehéz, lassú. Tíz és húsz között ritmusos, a mozgás artisztikus, a művelet kedvteli. Csak a feléig légy kitartó, utána meglásd, már nem hagyod abba!

Vagy olvasol: túl vastag a könyv. Ha a közepére jutsz, már nem teszed le. Onnan már olvastatja magát, még ha egyébként egy kissé unalmas is. Belegabalyodtál, nem tehetsz mást, szépen haladsz a végkifejletig. Ha izgalmas kétrészes filmet nézel, késleltetnéd az időt: tartson még… de a második rész hiába hosszabb az elsőnél, egykettőre lepereg.

S ott áll egy halom borsó előtted; kilátástalan, monoton feladat. De csak addig, amíg a fejtetlen halom nagyobb, mint a kupac az üres héjakkal. Hamupipőke kivételes helyzetben volt. A te madaraid kalitkában ülnek, különleges célra nem használhatók. Azt is köszönd meg, ha – miközben görnyedsz – legalább csicseregnek. Vesd a munkának magad, egyedül vagy, jobb, ha tudod!

És az utak: az a temérdek, fárasztó messzeség… Vonattal, kocsival vagy gyalog. Ha a távolság feléig elvánszorogtál, utána már repülésnek érzed! Csak ha ritka, nagy öröm vár az út végén, akkor nyúlik meg az utolsó negyedóra: magad nyújtod azt is, mert sejted, alighanem a vágyakozás az ember legboldogabb állapota, a töredék időt – a teljesülés előttit – ezért dédelgeted!

Ússz át, Szívtelen, ha van tó ott, ahol éppen lakozol, alapos tréning után s erőd maximális teljében, ússz át a túlsó partra! Ne add föl. A tó közepéig csaknem reménytelen. Görcsöl a lábad, légszomj kínoz. Értelmetlen, ostoba hősködés az egész – szidod magad. A túlsó part is csak part kövekkel. Oda is Te érkezel, Te, a százszor megunt, lecserélhetetlen kis életeddel. A bizonykodás mire? De ha a közepén átvergődtél, nincs már vissza; vagy teljesíted, vagy belefulladsz. Csónakra ne igen számíts! Aki a csónakban ül, hogy te fuldokolsz, többnyire föl sem fogja. Hát ússzál csak tovább. Istenemre meglásd, ez a táv már rövidebb! Ha félholtan is, de hamarosan visszanézhetsz: ahol áthasítottad, ahol átszenvedted, ott a vizet meg is hódítottad. Tied a tó. Pedig a mélység beforrt utánad, semmi sem kiabál, mégis diadal. Az elején ne add föl! Persze, vigyázz; amikor a célt beméred, akkor légy óvatos, az a part nem káprázat-e? Nincs megszégyenítőbb, mint ha kiderül: nincs is, amit áhítottál – vagy egészen más irányban van, mint amerre tempóidat vezetted…

Tudod, kiábrándultam a hasonlatokból. A metaforákkal is csínján bánok. Nem elég pontos; nem elég pontos semmi. Minden dologban létezik valami mással összevonhatatlan; egy parányi hamisítás minden művészkedés feltétele. Még az analógia a legszellősebb: a szubjektivitást nyíltabban fölvállalhatja. Elcukrosodik számban a nyál, ha oly szavakat kell kiejtenem, mint „élet”; a hozzáfűzött kommentár is szirupba ragad, vagy köpésre ingerlően áporodott, savanyú… Mert arról van szó, hogy ahogy élek, éldegélek, erről a… folyamatról egyre gyakrabban egy nagy-nagy kirándulás jut az eszembe.

Képzeld el, Szívtelen, hogy egy szép napon – amire sokáig várakoztál – kedved és lehetőséged nyílik, hogy becserkéssz egy általad választott tájat; melynek ha vannak is síkságai, sőt imitt-amott völgyei, valamitől számítva (mondjuk a tengerszinttől) összességében mégis emelkedik. Valahol csúcsa van s eddig a csúcsig kirándulásod célja önmagában ez: a csúcsot elérni, élvezetes kitérőkkel, nyaktörő akadályokkal akárha. A csúcson aztán egy kissé elidőzöl, visszapillantva megállapítod, meredek volt-e az ösvény. Utólag elborzadsz, vagy a megtett távot lekicsinyled. Körültekintesz (ha nincs éppen szerencsétlenségedre éjszaka vagy sűrű függönye a ködnek), amire képes, ezt-azt, rögzíti a szemed; kapkodsz – mert a csúcson nincs berendezkedés. Lefelé, a te kis dombodról, hegyedről, mint fölfelé, az út ugyanannyi. A táj sem csúnyább, higgyük. A lankán az erőlködés is kevesebb. Pihenőnek az az egy-két illatos csalit igazán kellemes. Mégis. Kóborolni nincs már a régi kedved. Ez a kirándulás második fázisa; az élénkség csitul. A füves rétre, bogáncsra, de még a tüskebokorra is egy kissé szórakozottan nézel. Még itt vagy ugyan: hátadon az üresedő zsákocska, de már nem ér semmi elementáris meglepetés. Kifakult a zöld. Már csak ismétlés a fölfedezés is. Egyre többet gondolsz odahagyott otthonodra. Föl-földúsítod a halovány emléket. Komótosan ballagsz, nevetgélsz olykor, a virágokból tépni s egy szerény csokorra valót gyűjteni rest nem vagy. De tulajdonképpen már – ha mersz nagyon őszinte lenni – szívesebben lennél otthon. Leköt, vonz ez a házad-hazádról való gondolkodás. Egy parányit aggódsz is: nem rabolták-e ki, nem zúzták-e széjjel… s ilyen messzeségből vajon hazatalálsz-e? Lesz-e, aki fogad? S aki fogad, megdorgál-e, Te sáros, Te tépett, vagy meg is fürdet, talán? Mi lesz az étel, mi lesz az ital? És még sok minden lényeges apróság… De a kirándulás – mielőtt véget ér – eljelentéktelenedik. Az élményről viszont – majd otthonodban – a beszámolás kötelező.

A kép – amit most festettem – persze, árnyalatlan. S csak az időben haladásra igaz. Az út végén, ha nem is a meghódított csúcsot és környékét, de legalább annak a finoman erezett, tapasztalattal hitelesített, bejelölt lenyomatát, az érvényes térképet gondosan összehajtogatva az iszákodba teszed. Lesz még mehetnéked, szinte sejted!

S ez a nagy tömeg! Viszolyogva írom: „emberiség!” Valahonnan, szakadatlanul és mégis szakadozva, széthúzott mezőnyben; valahonnan – valahova. Milyen válogatott borzalmak, egymás gyötrésére mennyi lelemény, nációk és formációk iszapbirkózása… Haladás? Talán csupán a kínzóeszközök tökéletesítése. Hajlamos az alany (aki egyben tárgy is), hogy azt a bizonyos előrehaladást megkérdőjelezze.

Pedig – mégis szimbólum! – csúsztunk lefelé egy roppant kristálykehely oldalán, s vergődtünk a fenekén épp eleget. De attól a ponttól – tudod, ahol a kút a legmélyebb – valahogy már elrugaszkodtunk. Valami nagy erejű kéz segített – s odatapasztott a kehely szemközti falára. Hát ott kapaszkodunk, s hiszem, végre fölfelé. Túl a felén. Aki most már visszacsúszik, magára vessen: így a mindenfajta könyörtelenek. Én azonban reménykedem. Bízom az új és új mentőakciókban. Éppen a mélység a biztosítéka, hogy a perem is létezik.

Egyébként augusztus; már megdöccent az esztendő, már ereszkedik a nyár teste. Ami múlik, siratjuk; de fantáziánkkal máris elkezdjük cserbenhagyni. A „következő” izgalmasabb.

Szívtelen, nem írsz hát? Nem kérlellek. Felelős vagy. És az én buzgalmam is fogytán. Túl a felén, túl a felén minden. Fuss békével!

Kamilla

 

Barátocskám!

válaszod, a tanáccsal tömött, tulajdonképpen jóindulatú. Talán Tolsztoj mondotta vagy mondatta volt valamelyik még tévelygő, elkeseredett hősével, hogy az élet egy darab ürülék, amit az istenek fokozatosan legyömöszölnek minden ember torkán – ezt idézed, de meg is cáfolod azonnal. Te már tudod – írod –, hogy Tolsztoj tévedett, hasonlata hatásvadász és bizonyos mértékig ízléstelen. Persze – szerinted – később sem lett az öreg okosabb: az egészséges ösztönöktől és az örömelvtől egyaránt idegen teóriákkal nyomorítgatta a szegény kis emberek amúgy is gyorsan lappadó életét. Pedig – s mily magabiztosan állítod ezt! – semmi értelme az erkölcsi forradalmaknak, mint ahogy a társadalmi forradalmak sem javították meg végső soron a világot: ha valami másként rossz, az legfeljebb elgondolkodtató, de semmiképpen sem ad okot a lelkesült győzedelmi hurrákra! Te rájöttél, s engem is erről akarsz fölvilágosítani: kerek égen-földön nincs semmi „magasabb”, ami a szüntelen jellemnyirbálást vagy a szüntelen közcselekvés kényelmetlenségeit megérné. A legfőbb intelligencia és a legnagyobb erő: a nihillel szembenézni. Minden melankólia és csalódás oka – hevesen bizonygatod – a heroikus célképzet; a makacs hit, ebben-abban… Csak bele kell nyugodni, hogy a körülöttünk és velünk forgó mechanizmus semmi másért nincs, mint önmaga kedvéért; csak rá kell ébredni, hogy minden feltételezett „örök” egyszerű humbug: a végleges megszűnés tényétől visszahőkölő tudat gyávasága – s rögvest szabadabb a lélegzet, a pillanat rögvest élvezetesebb. A szellemi koloncot lehagyva a törekvések jelenközpontúak. Jogos igény, hogy ami gyorsan múlik és soha nem tér vissza, abból annyi gyönyört sajtoljunk ki, amennyit csak lehet. S ha mindezt úgy tehetjük, hogy örömeink érdekében embertársainkat sem kell közben bántanunk – az már külön szerencse, mert a kényes – s úgy látszik, kiirthatatlan – erkölcsi normák sem háborítanak. Vagyis – írod, Barátocskám – szó se legyen holmi szenvelgő és fennkölt eszmékkel fertőzött életmodorról…! Ne hagyjam, hogy a bús Megváltó és hasonszőrű utódai beugrassanak! A lét alighanem arra való, hogy a legszükségesebbre szorított fáradozások után elszórakozzuk az időt, élvezkedvén ki-ki kedvére. (Megjegyzed: azokról nem beszélsz, akiknek a munkájuk az egyetlen és legízletesebb szórakozás, azok betegek, s csak ez a tömény ópium csillapítja gyógyíthatatlan fájdalmukat.) Beszámolód plasztikus:

…üldögélsz valamiféle fehér-kék, mozaikköves teraszon, rálátsz valamiféle védett öbölre, csendes szellőcske fú, hozza fűszeres füvek illatát; a nap nem perzsel, szelíden a levelek közt átvilágol. Te olvasol. Szemed néha megkönnyedzik, szemüvegedet puha bőröcskével át- és áttörölgeted… néha felállsz, s arcodon egy-egy virág bársony szirmát szétmorzsolod. Jó így neked. „Elrendelés”, „sors”, „haza”, „végzet” – e szavakat megmosolygod, mivel az ember a legalapvetőbb dolgokban tehetetlen, s csak komikussá válik, ha megkötözve is ficánkol.

Hát ilyképpen írsz, Barátocskám. Verjek ki a fejemből minden hülyeséget, és szórakozzam! Válasszak koromnak, ízlésemnek és pénzemnek megfelelő szórakozásokat. Amit javasolsz, nem okvetlenül duhajkodás – vagy uram bocsá‘ – a kurválkodás egyik-másik válfaja. A lényege – értem én – a kellemesség, a könnyű közérzet. Figyelmeztetsz: még az óriás boldogtalan József Attila is azt mondta, fél az olyan embertől, aki nem tud játszani… Én pedig azt mondom – sőt konokul ismétlem! –, aki végigjátszódja az egész, másra kapott időt, az az ember még félelmetesebb.

De hajlanék én a szíves tanácsra. Hiszen csak huszonhárom éves vagyok – tételezd fel. Nemrég fejeztem be tanulmányaimat, a szám még fűrészporral teli. Hej, de leöblíteném. Tagjaim elzsibbadtak. Hej, de megmozgatnám őket! Nevetnék, de még túl egyenes, túl merev az ajkam. Amit kellett, eddig jobbára azt csináltam. Milyen igaz: tegyem, amit szeretnék, végre…! Ha nem most, mikor? Ha családom lesz, várhatok újra húsz évet, amíg szülötteim az önállóságot megengedik. Akkor már a jókedvet az irigység is bepöttyözi, hogy miért nem fiatalon kaphattam meg, ami – ilyen üzleti a lelkület! – „járt” nekem. Ne halogassak: Barátocskám, te is ezt üzened! (Viszont ne feledd: dolgoznom kell, napi nyolc órát, s ez csak a minimum; készülődés, villamosozás, s az életfeltételek szerény fenntartása újabb négy óra… S legalább hét óra alvást kíván a szervezetem. A kötelességek! A kötelességek és kötelezettségek sem kiiktathatók. A sok „muszáj”. A parányi önképzés, ami a temérdek fölös tudás mellé a gyakorlathoz szükséges… Szabadon mi marad? S hol a terasz, hol az egyenletes csillogása a napnak, s hol az a bizonyos nyugtató, védett öböl…?)

Tehát ha hiszek neked, Barátocskám, már csak néhány rövid kérdés: mikor? mit? miből? s nem utolsósorban: kivel? Ezek egy fiatal „értelmiségi” kérdései. Az idézőjel arra szolgál, hogy kifejezzem vele: értelmiségi voltomról korántsem vagyok meggyőződve, s ha tanácsaidat hosszú távra megfogadnám, végképp lemondhatnék arról, hogy valaha is az legyek. A diploma legtöbbször a szorgalom bére, nem az észé. Keserves munkával adathalmaz-rögzítés az egyetem öt-hat esztendeje. Az pusztul ki belőled, aminek föl kellett volna fejlődnie: az önálló gondolkodás képessége és a világ kíváncsi továbbértelmezésének igénye. A diplomával a környezetjobbító hevület is megcsappan, az univerzális recepttel az oly változatos hétköznapi nyavalyák ellen mit sem érsz; saját medicináid pedig – ha sikerült ilyet kikeverni mégis – csak gyanakvást keltenek; enyhe esetben röhögnek monogramos porcelántégelyecskéden – de hogy kirúgják a kezedből, arra is fölkészülhetsz! Értelmiségi – irányított értelemmel! Csodagép, amelyen előre beprogramozható a művelet. Nem mondom, gépnek remek.

De ne hagyd, hogy a tárgytól kalandozzam. Ugye, az a szórakozás, ami valóban szórakoztat? Ebben egyetértünk? Lényege a tényleges pezsgés, nem a „bebeszélt” mámor, a pótcselekvések kényszere vagy a kiüresedett szokás. Vegyük hát, Barátocskám, a lehetőségeimet sorra!

Pénzem nincs. Amit keresek, abból egyről kettőre épphogy megélek. Hogy a „fészkemhez” gyűjtögessek, sehogy sem akar sikeredni. Már a jelenben elfecsérlem a jövőt. Bizonyára a véremben van a könnyelműség – Neked be merem vallani, néha narancsot veszek. Imádom a szagát, a puszta héját pedig rühellem a tehetősbektől begyűjteni. A könyv sem olcsó, s bizony van úgy, hogy havonta kettőt megkívánok… A párizsi – pedig nem vagyok ínyenc – tizenöt napig lecsúszik a torkomon, de a tizenhatodikon egy kis malacsült elcsábít… befalok akár húsz dekát is! Vess meg érte! Aztán adós vagyok az albérlettel. Parlagi dolgok ezek, küszködöm ellenük, én szegény tökéletlen, de hiába! Az az oka, az a generációkon át luxushoz szoktatott természetem; a nejlont is ledobja a testem, szikrázom tőle, és a hólyagos kiütés ellep – méregdrága vászonra pazarolhatok! Szóval, amihez pénz kell – legalább közepes pénz –, azt fölösleges tervezni. Az utazgatás reménytelen. Üdülés a szakszervezettel: inkább valamiféle alkalom az önfegyelem gyakorlására. Alkalmazkodás a házirendhez, és két-három izzadó, horkoló vagy egyszerűen csak merőben idegen szobatárshoz. Valahogy nem az igazi, várton várt (összesen két hét) szabadság az ilyen.

De – biztatgatsz – csak egy kicsiny türelem, s eljő megint az oly sokszor megénekelt farsang, a báli szezon! Köszönöm, Barátocskám. A lapok tele hirdetéssel. Ordítanak a falragaszok. Szörnyplakátok az oszlopokra tűzve. Bizony, mindenki bálozik! Nemcsak orvosbál, jogászbál – de sváb bál, cigány bál is (s egyik a másikkal fölcserélhető!). Minden rendű és rangú mulatságok, névnapokra, közünnepekre és szakmák szerint. Intézmények és szállodák, mind-mind a bálokat rendezik. Sőt magánszemély is, aki magára ad valamit. Elég, ha egyre elmész. Mert én megpróbáltam, négyszer is. Jegyet vásároltam – a vacsora egyheti fizetésem. Az ital a második heti. Ha partnerrel mentem, vele táncoltam egész éjjel. Ha társasággal: a társaság táncoltatott. De ma már az emberek a bálokon sem ismerkednek! S tulajdonképpen nem is igen táncolnak. Mesélték nekem: valaha volt olyan, hogy táncrend, lekérés, bemutatkozás, randevú… és a nagy parketten köröskörül székek. De a mai bálon az asztal a főszereplő. A kaja, pia. Én meg jobban szeretek otthon enni – nagy ritkán, a finom falatot, csontig szopogatva. Persze, a szalonspicc kedélyes, de egy-két korty föl nem vidít, inkább elszomorít, hogy egy kis boldogságért erre kell fanyalodnom. Ha viszont egy kicsit is eleget iszom, kihányom rögtön. A gátlásoldó részegségig nem jutok el soha. Bálok…?! Unalmas lakomák, ahol még a „specialitások” sem különböznek. Csak a díszmásnit cserélik, a forgatókönyv sokszorosított. S ráadásul bosszant, hogy a többség („csak azért is vigadok a pénzemért”) vágja a vigyorgó pofákat. Esküszöm, a diszkó őszintébb. Bűz, piszok, sör és pogácsa, sötétség, zaj, a magánvonaglások tetszés szerintiek. Ha nem is szórakoztatott – ott, akkor, legalább nem kellett viselkednem.

– Ne táncolgass! – a válladat megvonod, látom. A tánc infantilis csökevény. A primitív népek őskifejezése, lázadáspótló vagy önhergelés. A kapcsolatteremtés mitikus kísérlete, a feltételezett égiekkel. Bizonyos koron túl a táncikálás mesterkélt, sőt komikus. Egy kis beszélgetés, helyette, budai eszpresszókban, illatos kávé és halk zongora… barátok vagy inkább (legyünk szerények) egy rokonszenves kompánia… No, tudod, a rokonszenvvel baj van. Ezeket a társaságokat többnyire az ellenszenv mozgatja: a jelenlévők iránti burkolt, s a távollevők iránti nyílt ellenszenv. Persze, kötődnek ideig-óráig szövetségek, halvány vonzalmak is, de aztán elég a változékony realitás egyetlen kaján pöccentése a kaleidoszkópon: s más alakba ugrik az ábra, egyetlen perc alatt. A jól felfogott egyéni érdek minden közös eszmei kötődést kilazít, vagy a közös eszme nyer folyton-folyvást új, praktikum szabta értelmezést. A legoptimálisabb esetben (ha a banda juszt is összetart): kialakul az ideális karének. Karnagy és kórusa; legfeljebb egy-két kurta szólóbetét. De a karének már a líceumban sem vonzott, Barátocskám! Dirigensnek nem vagyok elég agresszív, s hogy a karban szimpla tag legyek, ahhoz kevés az alázatom. Vagy talán a szólamok hamisak kissé, ezért, hogy az összhangzat a beolvadáshoz szükséges eksztázist – bár néha óhajtanám! – belőlem sehogy se tudja kiváltani. A színlelőket pedig – akik ott vannak és csak tátogatnak – megvetem. A megfigyelés, a szemlélés is lehet szórakoztató: de ha nem vagy résen, hutty, egy óvatlan pillanatban belerántanak… s az már igazán nem szórakozás! Véres, verejtékes munka; végtelen próbafolyamatok, s előadás (tapssal!) mily kevés! Csak egyszer próbálnád meg, a kerekasztal mellett, az estéből hajnalba duzzadó vitákat, a sértődések, békülések sós hullámmarását saját, édesvizekhez szoktatott bőrödön… Nem küldenél presszóba, nem küldenél romantikus vendéglőbe, ahol mellesleg a személyzet csúfolódva a pofádba bámul, miközben ösztöndíjad, fix fizetésed tetemes részét legombolja rólad, s még biztat is: beszélj csak, hőbörögj, minél lázasabban, annál részegebben, ebből, ebből a kétségbeesett szájtépésből lesz a sunyítók haszna!

Vagy félreértettelek? Te kártyapartikat és konvencionális csevelyt javasolsz? Ezt nem hihetem. Az udvariasság panelmondatai elaltatnak, s a hiba nélkül gyakorolt illemtől félek. Tudod, az erkölcsi törvény van, az illemszabályokat hozzák. Ölni nem illik – vallja az illemtudó, mégsem bíznám rá az életemet; hátha közben változik a szabály!

A kártya pedig – tét nélkül – nem érdekes. A kicsiny tét: karikatúra, a nagy tét (apánk zsebórája, „birtok”, asszonyállat): bűn. Persze, a bűn is szórakoztat; kiváltképp, ha nem rajtunk követik el, hanem mi vagyunk az elkövetők. Csakhogy az ilyen szórakozás nagyon drága; ludas Matyi háromszor, de a sors hétszeresen veri le… A kártyában, ha valami, hát az utolsó rongyig veszteség kockázata vagy a csillagászati nyereség káprázata az érdekes: de gombban, tökmagban kombinálni, filléres alapon izgulódni elég komikus, nemde? Ennél csak az szánalmasabb, ha összeül három-négy nyomorult azzal a nyílt szándékkal, hogy egyet maguk közül még nyomorultabbá kopasszanak… Barátocskám, hogy ez lelkesítsen, kéne?!

A televíziót ne ajánld. Arra használd, amire való: az információszerzés kényelmes, ámbár jócskán hézagos eszköze. Egyébként amikor a műsor silány színvonalát az átlagnéző igényeivel magyarázzák, tulajdonképpen az átlag alattira alapoznak. Én az átlagot (talán illúzió) többre tartom. A tévé a műfajon belül is azt kínálja, ami a legolcsóbb. A sosem úgy volt múltat szuggerálja; avult krimi, típuswestern, sok-sok „happy” történetke, s csak ritkán egy kis valódi nosztalgia. Utólag át nem rajzolt dokument még ritkábban. De a legtakarékosabban a jelen idő ábrázolásával bánnak. A „kicsengés” a lényeg, s hanyagolandó minden igazság, ami nem tud a kívánalmak szerint „kicsengeni”. A képernyőből kiábrándultam.

Koravén lettem? A mozi se vonz. Irtózatos mázolmányok a mozi portálján. Rikoltozó reklámszavak. „Gyilkosság – erotika – kaland.” „Szerelem – szenvedély – halál.” „Lélektani dráma.” „Színes bohózat.” „Pofonparádé.” Egy-két naiv kérdés, lebegő vásznakon, a fejed felett: „Ki ölte meg az olajmágnás unokahúgát?” „Hogyan történhetett meg az évszázad katasztrófája?” Az ember rohan; teli gonddal vagy éppen akkor megközelítendő napi céljaival. Semmi köze az olajmágnáshoz. Ennek következtében az unokahúgához még kevésbé. Akkor miért érdekelné, ki ölte meg? A katasztrófák magyarázatára pedig egyáltalán nem kíváncsi. Túl sok katasztrófa (a legnagyobb kinek ez, kinek az), s túl sok magyarázat…

Ez a közöny talán hiba. Ha néha rászánom magam, s azért az egy-kettő remélhető kivételesért kivételt teszek, alig bírom a film végéig. Barátocskám, a tévé mellett legalább nincsen büdös; a karfán idegen, durva télikabátokkal nem súrlódom. A legtorokszorítóbb résznél nem röhögnek, böfögnek a pofámba. Éppen jó filmet nem szabad így tömegben megnézni, különben (ez hát a közeg?) rettentően elszomorodsz. Sajnálod az alkotót; tulajdonképpen a harsány, buta padszomszédaidat is sajnálod – s már-már önmagadat vádolod, mert nem tudsz a kevélynek tűnő szólástól szabadulni: disznók elé, kár, kár, gyöngyöket…

Színházban azért más a helyzet, persze. A színház viselkedésre kötelez. A közönségre itt nem lehet panasz. A közönség fegyelmezett. A színészért öltözött fel – áldozott érte forintokat! –, a színészt tapsolja elsősorban; a darab szinte mellékes. Nagyoperett, tragédia – a világ lébecol vagy fuldokol a deszkákon: ha siker, egyaránt siker, a megnyilvánulás ugyanaz. A színház a mutatványért van, úgy mondják. A produkciót a mutatvány tartja össze, nem amit fölmutat. Tudod, a darabokat is úgy választják: melyikbe lehet a rendezőnek, társulatnak, mint egy bő kesztyűbe, belebújni, s a lötyögő ujjakat önnön húsukkal tölteni ki… Kesztyűnek senki sem kínálkozik. Ha akad egy-egy-feszes, testesülésre, töltekezésre váró gondolat: bizony, amíg köré szabják az anyagot, várhatja… Így azután – bizonyos optikával – egyformák a különböző színházi esték. Vagy legalábbis: hogy azt az egy-egy élményt kiszűrjük, túl sok unalmas estébe (s túl sok pénzünkbe!) kerül.

A természetben nem csalódom – javaslod. Hét végén hátizsák, túracipő… irány a hegyek! Igen ám, de ezek a hegyek valahogy messze vannak… Átszállás, tülekedés, cipekedés. Már a hegy lábánál fáradt vagy. S a szigorú beprogramozást az idő sem tűri: ha csak szombatod van, szombaton esik. Ha csak vasárnapod: vasárnap. Esetleg zuhog két nap egyfolytában – hogy hétfőre szakadjon fel a felhő, amikor már hivatali tiszted asztal mögé beszorít. A szórakozás – rájöttem – valamiféle lazaságot, időfölösleget követel; a pontosan ettől eddig-et nem szereti. Csak a kötelesség az, amit bármilyen körülmények között végre lehet (és kell!) hajtani. Kötelességből negyven kilométert is elmenetelek, akárha sárban, fagyban. Kötelességből megalszom vizes sátrakban; kötelességből (és irgalomból!) embertársaimtól a legvadabb bűzöket is eltűröm. De hogy minderre szórakozás gyanánt késztessenek? A munkában teherbíró vagyok, zokszó nélkül; a szórakozásban fáradékony és kényes. Dolgozni egyedül is tudok – a partnert a „pihenésben” hiányolom. A modorom a munkában – úgy mondják – türelmes és belátó. Csak a „párosban” leszek türelmetlen és maximalista. Nekem ahol a szünet, ott a veszély.

Az olvasás! Az olvasás is szórakozás, méghozzá nemcsak elviseli, de kívánja is a magányt. Az olvasás a legjobb kikapcsolódás: hazug biztatás… legalábbis számomra (szerencsétlenségemre?) hazug. Ami nem érdekel (mert üres vagy hivalkodóan túltömött), az hogyan kapcsoljon ki? Ami pedig érdekel (mert hálásan elfogadom vagy dühödten vitatom), az természetszerűleg még erősebben „bekapcsol”. Én olvasmányaimban szüntelen jelen vagyok. Meggyötör, s ha olykor vigasztal is – az olvasást szórakozássá lefokozni…?

„Take it easy” – „Make your life” – mondanád, ha Amerikában élnél, mint ízig-vérig amerikai; de hát hol élsz Te, és mivé is lettél, csakugyan? „Vedd könnyen, néném, csináld meg az életedet…” Talán bizony hobbit is válasszak? Összeragaszthatnám gyufaszálból a világ székesegyházait. Színes kagylócskákból készíthetnék monumentális faliképet. Horgolhatnék csipkéből polip alakú csillagtakarót, bütykölhetném régi sportkocsik szerkentyűit, kuporgathatnám gyér pénzecskémet, hogy szaporítsak egy legyező-, egy pohár-, egy lámpagyűjteményt… Legyezők, amelyek szellőt nem hajtanak, poharak, amelyekből nem isznak, lámpák, amelyek sosem adnak világot. Csupa-csupa halott. Lehetnék horgász is – s elverhetném lóversenyen majdani családom utolsó filléreit. De mondd, nem nevetséges ez? Nem az általános vereség bevallása, nem megalkuvás: hülye hobbi, híján a szent mániáknak…?

Minden olyan kicsinyített, Barátocskám. Elszürkített, behatárolt. Motoros jachtok nem közlekednek – a csónak a nádasban plattyog. Az élvezetek száz meg száz csatornán – kecsegtetve – nem sziporkáznak. Amiből választhatsz, nem oly bolondító. Gyorsan meg lehet unni az egészet. Hamarabb, mint más, káprázatosan mulattató, bódító tájakon. Az ügyetlen mintákkal szegényesen pingált üvegen jobban átlátszik a mögöttes világ. Most nem tréfálok. A lényeget nem fedi dús díszítőelem: a korlátozott létnek is megvan a maga előnye. Ha netán végigpróbálod ezt is, azt is, csak hogy elkábulj kellemetesen, a variációk egykettőre kifogynak. Marad a „spleen” – a hiábavalósága minden mulatásnak. Másfele kell kereskedned – mást kell keresned. Látod, talán ez a mánia. Nem eltölteni, hanem betölteni az időt.

De azért kedves, kedves a Te szavad… A szeptember rossz nekem. Rossz nekem, a huszonhárom dacos évemnek, ez a szelíd, napról napra engedelmesebben fakuló vegetáció; idegesít, hogy napról napra hosszabbra zökken a sötétség, s a decemberi fordulóig nem tehetünk ellene semmit, de semmit… Reggelente már hideget köpnek a kapualjak. A távolodó nap délben még megtéveszt, de mindent elárul az alkony, a meleget hirtelen és mohón leszívja. Ezt a megadást, ezt nem akarom. Jogom van tudni: miért?

Bye-bye – vagy mégsem. Derűs őszt kíván – ha van ilyen –, derűs őszt:

Kamilla

 

Atyámfia,

portámon már régóta szól a zene, reggeltől estelig, sőt, éjnek évadján, olykor. Hát így mulatozol? – ne kérdjed, s ne ily gúnnyal, ha mégis kérded: miért?

Atyámfia, halk zene ez. Halkra fogott sztereó. Aláfesti a filmet: a kukker fordított felén át szemlélt, kicsire és távolira zsugorodott tulajdon életemet. Minden kockának megvan a hangulata; mintha megkívánná a leépülés a maga zenéjét… ha a személyesség elhallgat, fölzeng a körülvalóság egyszeriben. Ládd, ide kellett jutnom, hogy a zene természetét megértsem. „Ide” – írom, s nem vénségre, betegségre, magányra gondolok, hanem arra, hogy íme eljöttek azok a bibliai „nemszeretem idők…” Mert lehetnék sokkal öregebb, nyavalyáim sokkal-sokkal kínzóbbak, és lehetnék sokkal-sokkal elhagyatottabb. Nem a korom számít, nem is a foltozhatatlan egészség, s nem az egyedüllét egyre szaporodó órái; mindez együtt sem indok, hogy ily nagy szavakat használjak: végakarat, esetleg parainesis (fennköltebben); hiszen nálam százszor rosszabb helyzetűek is gyanútlanul szürcsölik életüknek azt a néhány csepp még kínálkozó mézborát, s felhőtlenül képesek tervezgetni a felhős holnapokat is. Esetemben másról van szó.

Pajkos – mondhatnám, gyermekien évődő – leveledre egy kerek hónapig – vajon hiányoltad-e, Atyámfia? – nem is válaszoltam. Nem találtam a hangot, amelyen megértethetném: már bizony végén vagyok az egésznek. Ez nem afféle kilesett orvosi jóslat, nem is önsajnáltató (önvigasztaló) attitűd… hiszen már régóta tudom, senki nem sajnál senkit „mélységesen”, a magunkról kivallott legborzasztóbb diagnózisok sem rendítenek meg senkit „alapjaiban”; meghalni, miután egyetemlegesen kötelező, valójában banális dolog. Sőt, úgy tetszik, még másokért halni sem – akár megcsúfoltatván, mint az a Középső a Golgotán –, még az sem elég botrány; közöny és feledés azt is kikezdi. Nincs „pótolhatatlan űr” – a felület, amelyből kiváltál, szinte rögtön összeforr. Tehát, hogy könnyet ejts, s szemed csücskében hosszan morzsolgassad, nem szándékom. Miért zokognál? Ez történik – bármily soká nem oly soká! – veled is. Amit közvetítek: néhány megfigyelés. Talán hasznát veszed a saját „nemszeretem idődben”.

…Mert ott vagyok, ahol bízvást szólhatok: „nem hívom az órát; de jöttét sem rettegem”. Ládd, befelé is, kifelé is küszöb: csak nem te nyitod az ajtót. Egykor belöktek vagy besompolyogtál, tán tolakodtál is, hogy itt lehess. Most tiéd csak a küszöb érintése: az óvatos kitapintás, majd a pontos elhelyezkedés: a kuporgás vagy a feszes vigyázz… Van-e az ajtón túl jelentősége ennek vagy annak a póznak? Mindenesetre választhatok.

A lényem már nem „elférfiasodott”, inkább visszafejlett nem nélkülivé. Magamba tekintek, s ha néven kell neveznem, akit látok, zavarban vagyok. Ez nem a pederaszták és leszbikusok gyötrő zavara, nem a heréltek kényszernyugovása. Nemcsak a hús tehetetlensége okozza; a lélekről pergett le az oly megtévesztően különböztető színezés: már rokolya, rékli vagy dolmány, pantalló, egyik sem illik rá, nem „comme il faut”, ilyen ajtóban várakozva. Valami köntös célszerűbb. Valami átmeneti, könnyű darab, oldásra, omlásra kész, hogy csak úgy kiléphess belőle, egyszerűen. Így járok-kelek szobámban, a séta félkörét a meg-megmoccanó kilincs körül egyre szűkebbre vonva. Ott hever a sarokban az elhordott jelmez és minden kellékek, a mezítelenség ölt majd idejében – új ruhát.

Ládd, (hosszú?) életemben sokszor és sok mindenről írtam; a határozottságot még az olykor bizonytalan bölcselmeim sem nélkülözték. Talán mondtam néhány okosat – most mégis mosolygok. Itt már – az említett közelségben – valahogy minden másképpen van. Semmi sem patetikus, s nincs polémia semmivel. Profán és szakrális: megférnek egymás mellett, sőt, átderíti egyik a másikat. Ez már nem a prófétálás szakasza; nem a nagy üzenetek kora. Azok – ha elhangzottak – menet közben hangzottak el. A kereszt tövében sincs már igehirdetés: csak valami egészen köznapi teljesülés van. Szelídség, megtördelés, természetes elgyöngülés, s talán még a cserbenhagyottság fájdalmai. A példa megmutatja magát: nem való hősködés, már a tettek után… Neked, aki mégis csak a hegy alján halsz, vízszintes kényelmesen, saját üregedben, még örülni is szabad.

Atyámfia, nagyon jó az apróságok öröme. Egy-egy csésze átmelegedő füle a kézben. A párna hajlata. Egy tiszta, kikeményített kendő ropogása. Friss esőcsepp a homlokodon. A fény meghatározott, szívednek kedves szöge. A lila és zöld bizonyos árnyalata egy régi celofánon. Szagtalan virágok rejtett illata. Érdek nélkül tetszik végre a részletekben megnyilatkozó világ. („Szerencsétlen volna, aki foltokat látván a napban, annak fényességét nem ismerné meg” – ó, most értem igazán!)

Még elszórakozni se méltatlan – most már. Mert aki akkor akarja kezdeni a hajléképítést elfektetett tégláiból, amikor már ki kéne költöznie a házból, nem komoly ember az, Atyámfia, a szigorú utódok előtt hitele nincsen! A kapkodást kinevetik, s még a jó minőségű habarcsot is kételkedve tolják félre. Ezért igyekezz: s ha készen kész, amire anyagodból futotta, senki meg nem szólhat, hogy utána élvezettel bámulod a legparányibb szemcsék csillogását is a padlóra hulló sugárban. Az örömre sosincs késő. Elkésni csak a bánattal, a cselekvéssel és az érvényes közléssel lehet. De ha úgy esik: légy alázatos: az utolsó perc is több, mint a „soha”. A dac és vállvonogatás – hogy úgyis mindegy már! – végleg elveszejt.

Atyámfia, azt is tudd: így mindeneknek túlján, így szeretek élni! De igazában nem azokkal élek – sajnálkozva bevallom –, akik csupa jóindulattal napról napra megsegítenek, eltársalognak velem, törődnek tárgyaimmal, finom süteménykével meglepnek, sőt, cirógatnak is – nem velük élek, bárha egyikük-másikuk a lakozást velem megosztja. Ne ijedezz, ha majd odajutsz: az ember itt már azokkal él, akik a lelkét lakták be – sokkal, sokkal korábban. Ezek nem feltétlenül halottak, de mind eltávozottak. A viszonyunk, a kommentár, amit a dolgaimhoz fűznek, mégis megmaradt. A kedveseim szüntelen kontroll alatt tartanak. Hol egyikük, hol másikuk (férj, szerető, apa, anya, barát, gyermek) emeli fel feddően az ujját, vagy megdicsér, büszke pillantással. Néha összeszólalkoznak az ügyeimen. Hallgatom őket, és nem unatkozom. Megbántani se tudnak – mint egykoron. De elégedetten nyugtázom helyeslésüket. Indulataikat békítgetem. Az egyik tesz még a tűzre, a másik szellőztet. A harmadik cigarettával kínál, a negyedik elfújja a gyufát. Amiért valaki fölmagasztal, ugyanazért valaki elmarasztal. Változatos, aktív társaság – a hatásuk a jelenlévőknél intenzívebb. Ezek a mostaniak aligha osztanak, szoroznak, ha arról gondolkodom, mivé lettem és mi által…? A hálám mindössze annyi, hogy rajtuk – maradék energiámmal – formálgatni én igyekszem. De nemhogy jutalom – bizonyosság sincs semmiben, ezért oly nehéz az áhított „’rények” gyakorlása…

Bizony, az újonnan szerzett szeretetek nem pótolják az elvesztett régi szereteteket. Aminek nincs – és nem is lesz – emléke, mint az enyvhibás matrica; ha mégoly díszes is, már nem tapad szorosan szívünk érfalára… Vágyaim kigyomlálódtak, de a csalános helyén egyetlen, mégis sokágú vágyam föllombosodott. Atyámfia, nem azokat sóvárgom, akik boldoggá tettek, s én nemkülönben őket – hanem azokat, akik nagyon fájtak nekem, s én csakúgy nekik: a keserves, mozgalmas éveket élném újra, türelemmel, kavicsról kavicsra vizsgálódva, mint egy rutinos nyomozó, aki lezárt bűnügyben nyomoz, felveszi a pert újra, indítóok, enyhítő körülmény, érdekli minden; s csak egyet akar: valami más, enyhébb ítéletet. Magam fölött, s felette, akiről éppen töprenkedem. Jótevőimet áldja az Isten; hóhéraimat nekem kell megáldanom. Ahol kötöztem sebet, a seb gyógyulása azonnal megfizette. De ahol a sebet én ütöttem, legalább a jól-rosszul beforrt hegeket engedtetne látnom.

Atyámfia, írtam (valaha), a felén túl minden fölgyorsul – de én tökéletlen, hogy az „utolsó óra” így megnyúlik, honnan tudhattam volna? Az „utolsó óra” nem időegység, hanem állapot a végső stációban. Jelentősnek hitt eseményekre nem emlékezem; fontosnak tartott emberek neve nem jön a számra többé – ami csak ma történt, a fejemből elszáll. Viszont feltündökölnek az apróságok, a mellékszereplők karakteresebbek, s félszázados históriákat idézek élességgel…

Állok egy bérház udvarán, a kezemen fehér cérnakesztyű, és egy piszkos rácsot simogatok. Penészszag van, és a fehér kesztyű ujjai egyre feketébbek – egy kissé megszeppenek, de nem hagyom abba, az elkövetés édes, és a nap egyetlen foszlánya csak ugrik rácsról rácsra, még a nap is a követendő mocskot jelöli, aztán valaki – nem biztos, hogy az anyám – kiáltva kérdi: „Miért csináltad?” Talán ma tudom…?

Egy fasorban ló halad, szekérrel. A bakon öregember, rongyos ruhában. Megállítja a lovat (rángás a ló tomporán, a farok és a legyek játéka, csípős bűz, mégsem kellemetlen), kalapját leemeli és megszólal: „Lusták Mihály vagyok… nem akar felülni a magasba a gyerek?” Valaki – nem biztos, hogy az anyám – helyettem válaszol, határozott „nem”-et: a ló és a szekér meglódul újra, távolodik, s ahogy távolodik, elkap a kétségbeesés; mintha mindent elvinne az a szekér, az a ló, az a férfi, mindent, ami érdekes, érdemes, és nem jön, nem jön soha értem vissza… Fekszem a földön és sírok, és mire fölráncigálnak, mire a talpamon állok, már üres a fasor; a fák mint a seprűnyelek, fenyegetően egyenesek. Talán bizony vaklárma volt?

És a rövid mondatok, a gesztus és mimika:

– Menj ki innen!

– Hagyja el a termet!

– Nem a te dolgod!

Az elküldés, kizárás, letaszítás bélyege sokkal erősebb, mint a visszahívás, befogadás, fölemelés pecsétje. Mégis föl-fölcsendülnek a jó szavak is már, a lágy mozdulatok:

– Gyere be hát…

– Idevárjuk…

– Megosztom…

Eddig elfeledett arcok, egészen kicsiny ügyekben.

De mesélhetnék Néked hasonlót ezret is; a tárgyak huncutsága! Egy csat, egy gomb megképződik hirtelen: s én nyugtalanul kutatom, mihez viseltem, mit gomboltam be vele? Leülök a csendes estebédhez, s amíg közelebb húzom az asztalhoz a széket, a csuklóm forgása nyomán egyszeriben a harminc éve fölégetett székemet keresem… kávécskám kihűl, amire magam elé tudom képzelni újra: barna bőr, rézszögekkel, csíkok futottak rajta, s mit nem adnék érte, ha azt is láthatnám: a csíkok függőlegesek-e vagy vízszintesek? Pedig mi múlik ezen? Mi múlhat, Atyámfia? Miféle előgyakorlat ez? Miféle mindenre kiterjedő számonkérés előszele?

S miféle végakarat, amelyben a javakat még szét sem osztják! Atyámfia, amim van, még éltemben vigyétek. A hagyatkozás: ragaszkodás. Különben kevés foghatóval rendelkezem. S hogy egyebekben mire vittem – ki a megmondhatója? Hiszen a teljes előzmény nem ismeretes; s így az sem: mihez képest? Néha emelt a jószerencse, néha a balszerencse buktatott. A szerencsétlenségben pedig tartósan megmaradni nem volt erőm; gyengeségemben kiküzdöttem belőle magam. Így szerencsétlen biztosan nem lettem, de valószínűleg a nagyság is elkerült. Atyámfia, képzeld el Krisztust, amint a kereszt alól kibújik, valami ügyes leleménnyel… Az a régi nyilatkozó szabatosan fogalmazott: „Nagyság és szerencse két különböző dolog… nagyságot a szerencsétlenségben megismerni s tisztelni ritkának adatott.”

Ne udvarolj, Atyámfia. „Vitathatatlan érdemeimre” ne hivatkozz! „Hízelkedni mindenütt alacsonyság” – hát még az egy vérből valóknak! A világ ítéletére se hallgass, tanuld „való nagyságot hiú ragyogványtól megválasztani”. Nénéd amiben fáradozott, abban eléggé nem jeleskedett. S amiben jeleskedett, tette azt túl kevés fáradsággal. Van mit megbánnom, de nincs mit szégyellenem, végső soron csak egyet: döntéseimben nem figyeltem következetesen az egyetlen objektív viszonyítási pontra – az előbb-utóbb kinyíló ajtóra… Mert bizony, azon túl fölöslegessé váló kacatok maradnak most hátra – s néhány azon túl szükségessé váló személyi holmit riadtan hiányolok.

Más világ a másvilág; hogyan, hogy erre jobban mégsem ügyeltem?!

De azért nem vagyok gyáva. Egy kissé izgatott, egy kissé óvakodó – de gyáva nem. Tud fájni az ismételhetetlen, mielőtt az ismétlőbe lépek. Tud fájni a meggyűrt szalag, a kihűlt cipő, az utánam küldött tekintet: az esetleges elesettsége az örökkön örök szilárd trónja előtt.

„Szeretnék néha visszajönni még…”?

Nem szeretnék, Atyámfia. Ott szeretnék maradni, végleg, ha van, a tágas csarnokban, az ajtó mögött. Inkább fölötte, semmint közepette az alagsor labirintusának. De Te élj, kedvben, erővel, hatékonyan. A szféráknak az „evilág” nem közömbös. Ezért nem sugallom – s ha úgy véled, hát rosszul véled –, hogy nem fontos a szorgalom, a fogaskerekek portalanítása, az avult berendezkedés átgondolt cseréje, a féregűző felforgatás, a barkácsmunka a gyorsan rozsdálló szerkezeteken. Nagyon is fontos dolgok ezek: dologidőben; de nem a hetedik napon. És nem sugallom – s ha úgy érted, hát rosszul érted –, hogy csak a fohász a fontos, a rálátás és készülődés, majd megpihenés, eszmélkedés és tanúságtétel… Bár nagyon is fontos dolgok ezek: a hetedik napon; de nem dologidőben.

Béke, haza, közjó: még be nem teljesített fogalmak. Palánta vagy: ahova ültettek, ott szabott az éter formádnak határt. Ne sóvárogd az elegáns idegenségeket. Nem véletlen a nyelvezet, amelyen tiltakozol. Nem véletlen a harc álcázott fajtája sem. Nem véletlen az oly csekély elégedettség. De gyökérrel gyökerezve továbbszaladni nem lehet… csak nőlni lehet, magasabbra.

Atyámfia, az írás már terhemre van. November. Szúr az agyagvázában száradó krizantenumok szaga. Nincs világ az ablakom előtt, köd és halál összejátszanak. Csak a halk zene szól, és szelíden zökkennek a vetített képek, idebenn. Semmi szentimentál‘ érzület: temess el!

Bal kezeddel szórd rám a földet, a jobb kezeddel bontsd meg hantomat. Ami rajtad áll, temesd el belőlem tisztességgel, de amit nem tudsz befogni, káromolva meg ne sirasd. Így parancsolja – könyörögve kéri – hajdani nénéd

Kamilla

 

Te:

túlírt a legkurtább búcsúlevél. A távozásnak csöndje van csak. Te: én mindent megpróbáltam. Fiatalodtam, öregedtem; csaknem kigyógyultam s már majdnem meghaltam. Történeteket meséltem, kreáltam néhány szituációt. Kitaláltam egy-két toprongy figurát. Azután elhagytam az effajta kezdetlegességeket. Mindenféle hő érzelemmel sokkoltalak és belebonyolítottalak mindenféle hökkentő, mert szokatlan gondolmányba. Nehogy azt hidd: Rád – magamra voltam kíváncsi.

Talán a műfajban van a hiba. Minden levél zsarolólevél. De nem szabad a válaszra várni. Hiszen Te sem vagy igazán – s igazán Én sem vagyok. Dupla csalás az egész. Mégis: ha nem is álarc nélkül, de az álarc alól – az álarc alá beszéltem. Tudd be érdememül.

Ismeretségünk felületes; a ráismerés odébb van. Sem a megszólítás, sem a bemutatkozás nem valódi. Ami valódi: a magam rangján szerettelek. Te süket – én néma: ilyen pár leszünk, amíg át nem látjuk egymást, majd színről-színre, Te meg

Én

 

Ószövetségi tilalom. Az Újszövetség nem oldotta fel, de nem is tér rá vissza. Minden „szakaszra” érvényes. A tiltás gyakorlati háttere ma már számomra megfejthetetlen; mi van mögötte? – ez az érdekesebb. A bibliai szövegkörnyezet az ünnepek megtartásáról, a szükséges „áldozatról” beszél. A kovásztalan kenyérről – gondolom, az „istennélküliség” állapotára emlékeztető szimbólumról – részletesen, több helyütt is szó van; de a gödölyét illetően az Írás szűkszavú: egyetlen, a fejezet végére dobott mondat az egész. Nincs kommentár, sem indoklás. A gödölyét ne főzd meg az anyja tejében. A „gasztronómiai utasítás” – sejthetően – fontos szellemi parancsot (is) rejteget.

Különös isteni magatartás. Magával az elpusztítás, fölemésztés tényével kapcsolatban tartózkodó. Nem biztat, de szemet huny. Mintha az Isten sem akarná „önhatalmúlag” megakadályozni, ami bármily kegyetlen, de úgy látszik, időnként elkerülhetetlen. A frissen-világrajött még föl sem ocsúdik – s már szét is darabolták. A bába-emberiség mohón fölfalja az újszülöttet. S ezt az Isten is – kénytelen-kelletlen, de a szabad akarat ügyében szavatartóan – elnézi. Némely gödölyéknek – s majd a Báránynak is – vérét veszik. (Az ártatlanok kiontott vére eszmélteti a vérben bűnösöket.) De a többit – szép sorjában, hiábavalóan – egyszerűen csak megfőzik. Elfogyasztják, felélik a kiteljesedésre, tanulságra érkezőt, anélkül hogy titkát igazában megfejtették volna. Nem juthat elaggottságában természetes halálra. Nem szaporodhat, nem szülhet saját megszenvedett, kitanult tökéletlenségénél jóval tökéletesebb utódokat.

Isten nem bólint a dologra, nem helyesel a hebehurgya elsietettségre. De figyel. S egyvalamit határozottan kinyilatkoztat: ha már meg kell lenni aminek meg kell lenni, és annak is, aminek nem biztos, hogy meg kellene lennie – hát legalább a módra legyen az ügybuzgó szakácsnak gondja. Ne az anyja tejében! Az Istenért! Ne az anyja tejében!

Már az Újszövetség kegyelmes idejében élünk, mégis néha az Ószövetség botránkoztató borzalmai között. Nem olyan könnyű a korrekció. Az „elkövetések” folyamatosak. A rontott recept – századokon és századokon keresztül – kézről kézre jár. A „sötétsapkások” jogosítvánnyal kotyvasztanak; „konyhaművészetük” – amíg az általános mérgezés föl nem lép – bírálhatatlan.

Folyik a csöndes belefojtás; bizony mindig, minden eszmét, az anyja tejébe.

Mi történik?

Az anya megszüli magzatát. A szervezet bölcsen tejet termel, hogy legyen mivel a még zsenge-gyöngét táplálgatni, addig a kritikus pontig amin túl aztán már a „szülött” feladata, ha életben akar maradni, a „hogyan tovább”.

Szörnyű szentségtörés: valamit, amit eredete, rendeltetése szerint arra szánt a kozmikus intelligencia, hogy fölneveljen, végül is arra használni, éppen ezt használni erre, hogy váljék a megsemmisítés bűntársává, sőt eszközévé olykor…

Több mint szadizmus. Ez ellenlépés. A színének a visszájára fordítása. Az élet az elemi szakrális „jóérzék” nélkül marad; minden szabad lesz, ami lehetséges s minden lehetséges, amit az ember ki tud magyarázni. Az ember pedig elég okos ahhoz, hogy a saját ostobaságát igazolja. És elég ravasz ahhoz, hogy a tejbe fullasztást tejben fürösztésnek tüntesse fel. A gusztustalan művelet eleinte még ártatlannak látszhat – néha produktívnak is. A lassú elhalasztás – persze csak a kondértól bizonyos távolságra – eleinte összetéveszthető holmi szükségszerű fölerősítéssel. A hányingerig tömködés a szeretetteli emlőből szoptatással.

Aztán előbb-utóbb tálalják a levest. Büdös és fekete. Ki kell kanalazni az utolsó cseppig. Annak is, aki főzte-forralta, de annak is, aki elmulasztotta, hogy idejekorán beleszagoljon…

Számtalanszor megtörtént ez. Számtalan variációban, mert a „gödölyék” sem egyformák. Akad közöttük szerencsére halhatatlan. Vannak makacs túlélők, és vannak eleve korcsnak születettek is, ahol bizony kétes a nemző és kihordó személye. A „megengedés” azonban következetes: az ördög is fialhat. És még az ördögi torzszülöttnek is meg kéne a maga minimális idejét hagyni: azért, hogy létrejövetelének célja kendőzetlenül világosan kitessék. A kígyót kifejlődötten, de még a marás előtti pillanatban taposni el – ehhez kell lelkierő és bátorság; ez az a tett, amit utólag se szeplőz az „eljárásunk” fölötti kétely vagy a „milyen széppé fejlődhetett volna, ha…” hazug romantikája. De ennek a fordítottja is igazság: ami már megmutatta igazi természetét – hogy alapjában jó –, bajosan változik később gonosszá. A tiszta ügyek nem szoktak „elfajulni”, ami jó, az tökéletlenségeivel is az; s ami rossz, éppen tökéletesítve válik csak még rosszabbá.

Vagyis: a felismeréshez, a „konzekvenciához” – egy éppen annyi és egy szemernyivel sem több – kifutási idő szükséges. Az „anyatej” semmilyen esetben sem fordítható szembe a mindenkori anya szándékával. Még a gonoszt sem helyes megölni az anyja tejében. Más eszköz, tőle független, tárgyilagosabb erő kívántatik. Mindennek megvan (a Kozmoszban is) a maga rendeltetésszerű használata. A visszaélés megbosszulja magát.

Mindenre volt már ezen a földön példa. Minden változatra, minden megtévesztő csavarra, amit mi szimplifikálva úgy nevezünk, hogy a „történelem mechanizmusa”.

Az őskereszténység még nem irtotta önmagát. Ezért vált kiirthatatlanná. A létrehozó isteni indulat tejét nem vérezte be. Krisztus embereit kívülről gyilkolták. S tán törvényszerű, hogy míg a „belső gyilkos” lankadatlan, a „külső gyilkosok” – a következetes nyilvánvalóság fölényével szemben – előbb-utóbb elfáradnak. A más irányból érkező erőszak szinte garantálja a túlélőket, a fontos eszmék későbbi győzelmét. Az egymás között, a „közös alap”-ról gyakorolt terror a valódi veszély.

A krisztusi gondolatot a pogány Róma – bármily félelmetes apparátust is vonultatott fel ellene – nem tudta megtörni. De hajszál híján megtörte a diadalmas egyház, amikor az inkvizíciót a híveire szabadította. Isten nevében művelte az istentelent. A szeretet szavait idézte a csigára húzott jajgatóknak. Az „ördögűző” az „ördögöt” kereste széles körben, ahol nem volt, csak éppen ahol volt, a saját hátán nem vette észre. Az ördög röhögött, jó hecc, az ártatlanok szenvedtetése… maga se tudná ördögibben!

Az inkvizíció felmérhetetlen kárt okozott, a jövőbe is átsugárzóan, a nagyszerű isteni vállalkozásnak. Majdnem megfőzte a gödölyét, az anyja tejében. Majdnem, mondom, mert ez a „gödölye” a Halhatatlan. A fanatizmust is ki fogja heverni, amivel a jelen szégyeníti meg. A dogma kalickájába soha be nem kényszeríthető, a senki-semmi által ki nem sajátítható, a lábainál fogva örökösen leráncigálni vágyott, hamis kérésekkel molesztált Isten most szomorú. Mások iránti gyűlölettel akarják Őt szeretni. Látványosan, „intézményesítve”, mint példázatul Iránban, vagy burkoltan, leplezve, „egyénileg”. Nem oly nagy a különbség, mint ahogy a felületen látszik. Nincs miért büszkének lenni, amíg itt-ott a személyi lélek is kitermeli, öntökéletességének bűvöletében, a maga gyűlöletének tárgyát; mert az már pusztán hatalmi kérdés, mit tenne vele ahelyett, amit a valóságban csak korlátozottan tehet meg.

A világteremtő szeretetre hivatkozni a gyűlölet meghirdetése közben: mi más? Főzöd a gödölyét, az anyja tejében…

A tizennyolcadik század vége három szót röptetett fel egy filozófiai színtérről, végezetül a politikai színtérre hullajtva. Három fogalmat, amelyik ha nem blöff, hanem autentikus módon meg is valósítja a mögötte súlyosodó ígéretet: minőségileg magasabb állapotba emelheti az emberiséget. Szabadság, egyenlőség, testvériség. Tulajdonképpen szellemi célok, az anyagban is alkalmazhatóan; de kizárólag az anyagban értelmezve és alkalmazva könnyen félrevisznek. A rész, a töredék fölértékelődik kerek egésszé. A küzdő megelégszik a dolgok kilátszó csücskével – nem tapogat feljebb, nem keres tovább. Kezdi a gödölyét – speciális módon – a felhígított anyatejben megfőzni.

Az ember azt hiszi, ha a külvilág nem veri bilincsbe, már szabad. Azt hiszi, ha deklarálja az egyenlőséget, már egyenlő is. Azt hiszi, a testvériség – ám ha civakodássá torzult formában is egyáltalán nem vonatkozik az „ellenségre”. Így lesz szabadsága káprázat; marad önmaga rabtartója. Így lesz egyenlősége demagógia: mert a származásban vagyunk egyenlőek (bármily furcsa!) és a végső azzá-válásban – nem pedig a pillanatnyi eredményben. Így lesz a testvériség is kirekesztéssé mindazok számára, akik ilyen vagy olyan ideológiai okból nem férnek bele.

Az elrákosodott francia „forradalom” még nem adott a látszatra. Sőt csinnadrattával, szinte kérkedve követte el, amit elkövetett: egyébként magasztos eszmék segédletével a láncreakcióval működő tömeges gyilkosságot. Mementó lehetett volna a huszadik század első felében hasonlóval kísérletezőknek; milyen az, ha a nevelő tejben végül a nevelt tetemei úsznak. De a „megvalósult szocializmus” – a kései utód, a csak térben és időben előírt megváltásterv – nem tanult. Nem azt tanulta meg, amit kellett volna. Álszentebb lett, alamuszibb. A kegyetlenségben „titkosabb”. A rémdrámát a kulisszák mögött játszotta el, miközben a színpadon „böcsületes szocreált” rendezett. Volt, akivel elhitette: kötelesség a saját fajta tejébe dögleni bele – ettől ízesedik majd a víg közös lakoma. Az őrült, sátáni nácizmus egyszerűbb képlet: mindent és mindenkit eltüntetni a föld színéről, ami és aki nem ő. Pokoli, de ezt meg lehet érteni. Pokolibb, mert nem lehet megérteni: kéjjel gyilkolni, elsősorban a miénket. Ez történt mostanság, közel s távol. Magasiskola. A boszorkánykonyha szakácsai minden kitüntetést – ettől a sötét kitüntetőtől! – megérdemelnek. Nagy reményt égettek ki a szegény kis emberek szívéből: hogy itt és így egy csapásra megoldódik, ami másutt és másképp van hét bogra kötve.

Van azonban egy változat, amely az előbbiekhez képest is „fejlődés”: „modernebb” és „civilizáltabb.” A nemes anyát rögtön a szülés után elpusztítják kölykével egyetemben, de a tejét előbb agyafúrtan lecsapolják. „Ez ugyanaz a tej, csak fertőtlenítve” – mondják, kínálják, erőszakolják. „Nincs az igazságos forradalom megfojtva, csak át van alakítva”. A jó édes szülő már régen elárulva, meggyalázva, elföldelve. Fölötte a talajt is eldöngölték. De a tejét – vegyszerezve, megfagyasztva, majd újralangyosítva és a fölétől átszűrve – fittyet hányva az erkölcsi higiénia alapvető szabályainak: kisajátítva és megsavanyítva árusítják. Már régen „aromásított” savó az, amit iszunk, amikor még mindig tejnek címkézik.

Hogy megtörtént-e ez? Kivérzett anya tejében az árva magzat alámerülése? Majd a maradék, de már pancsolt lében a kábult társaság felső lépcsőről vezényelt kedélyes úsztatása?

Kinek megtörtént, kinek nem. Aki élvezte, az a szemét behunyta. Aki irányította, csoda lenne, ha nem hazudna.

Kivonulás, 23. Ne főzd meg a gödölyét az anyja tejében. Az engedetlenség évezredes.

Friss, habos tejek csurognak a még vemhes, ámbár már „mindenórás” időnk melléből. Vigyázzunk. Vigyázzanak a bábák: ha az újszülött lubickol, a sok sürgő-segítő kéz közül véletlenül ki ne csússzon…

Mert ez is egy változat (s talán a legfájdalmasabb): a különböző jóakaratok kapkodása és versengése juttatja a régen várt gödölyét a mélyre.

Folyik a tömeg, már nincsenek cseppjei sem: egybefolyik, színtelen és gyors mozgású. Az emberek „intézik” ügyeiket, miközben az élet intézi el őket. A céltalanságról nincs tudomásuk, hiszen éppen azt hiszik, valamilyen fontos cél érdekében sietnek. Az arcokon elszántság és önelégültség. Kicsi tervek, nagy futószalag. Nem jó az utcán. Vagy fölveszed a ritmust, vagy félrelöknek. Ne ácsorogj, ne bámészkodj! Ezt már az aluljárókban sem szabad. Rend a lelke mindennek – ha nem ismerjük a rend lelkét, akkor is. A jellegtelenség egyenletes. A sebtiben fölpancsolt színek sem segítenek: ami itt színes, az egyúttal rikoltó. Nem nagy a választék, mit szeress.

A nap aranya egy pillanatra az árkádok alá bevillan. Találkozik a másik arannyal, a már elnehezült sárga fémmel az úgyszintén csak egy pillanatra megnyitott tenyérben. Nem biztos, hogy piszkos, talán csak szürke bőrű a kéz, amelyből a gyűrűbe szorított arany maszatosan, átmelegedve, fel-felkínálja magát.

A kirakat mögötti bársonypárna persze elegánsabb, s ezért megtévesztő. Legális dolognak látszik a vásár; természetes dolognak látszik a pult üvege alatt az aranyárut – némi tülekedés után – megszemlélni. Aranyat venni blokk ellenében: szabályos, hétköznapi ügylet. Aranyat hozni vámcédulával – már-már hazafias tett. „Országgyarapítás.” Hát veszik is – hozzák is: S közben „nem tudják mit cselekszenek”. Ez a súlyos mondat eredetében sem volt elmarasztalás – inkább felmentés. Igazában senki sem tudja, mi van a tettei mögött. De van, aki akarja tudni, s van, aki „örül, hogy él”. A vegetáció mindig problémamentes. Az „irányuló” létezés viszont telített a gonddal.

Aranyat az én családom is birtokolt. Nem sokat. Elúszott az is. Maradt egy medál, benne apám és anyám szivárványos képe. Két boldogtalan ember, aranycellába zárva. Az aranykereszt amit sohasem viseltem. Mert a kereszt aranyból: alapvető szellemi tévedés. Az arany a kereszt fölött ragyog; a kereszt maga mindig fekete. Még ha végül hét piros rózsa is nyílik rajta.

Aztán én is „szereztem” valamicskét. Kaptam is, vettem is… Mentségemre és a világ szerencsétlenségére szóljon: talán kenyérre kell majd, az utódaimnak. Ámbár lehet, hogy ez is csak önáltatás. A hagyatkozás: ragaszkodás. Ezt már másutt megírtam.

Mindenesetre az arany a „legstabilabb”, ingathatatlan, időt álló érték. Valamitől az; éppen az arany, és semmi más.

Mert az arany a kezdet. Még mostani, meggyalázott állapotában is emlékeztet. A módjával viselt arany: szimbólum, amire a feledékeny, hebehurgya emberiségnek szüksége van. Az ,aggatott” arany: kutyakomédia. A sötétség feldíszítése. Szánalmas igyekezet, pótolni kívül, ami belül nem ragyog. Majomparádé – talán így pontosabb. „Mindenem van” – ezt kiáltja a különben toprongy lélek. „Erős vagyok” – reklámozza a váltásra erőtlen.

A zsúfolást csak a bizsu viseli el. A bizsut nem lehet megalázni, mert sohasem volt önértéke. A bizsu nem hazudik. A bizsu olcsó, és nem is sugall mást, mint bolondos olcsóságot. A töméntelen bizsu, mint dekoráció, megmosolyogtat. Nem bűnös, legfeljebb komolytalan. De a tömény arany az emberi testen elborzaszt: valami közös vétek manifesztálódik hirtelen, valami tétova szégyen és vad kétségbeesés, hogy ezek vagyunk mi, erre is képesek voltunk, hogy most eredményként mutogassuk a kudarcot.

(Igen keveseknek van erre ma Magyarországon módja – szigorúan megfeddnek –, igen keveseknek, hogy így ékeskedjenek, talpig aranyban. Igaz. De ha tehetnék, itt is megtennék, sokan. A sóvárgás él, s akiben él – a „megvalósítónál” alig különb. Az beszéljen, aki a szőlőt – bár a keze ügyébe esik – mégsem szakítja le. És az beszéljen, aki az elérhetetlen fürtről valóban tudja, zamatos-e vagy keserű.)

Mert az arany fokozatosan lesüllyedt. Történetét Hamvas Béla jól sejti. Sejti, hogy az arany eredeti szubsztanciájában üdvösség, bőség, boldogság, virágzás, tudás. A Teremtő első teremtése. Fény: isteni lét. Florenszkij az ikonfestészet ürügyén bizonyítja ugyanezt: az ikonon nem ott használ aranyat az ikonfestő, ahol ábrázoló értéke lenne, nem „színez” vele, s ami „logikus” lenne: nem a fémes fényűt jelzi a fémmel. Az ikonfestő (akiben még a Közvetlen Megbízó működik) nagyon ügyel arra, hogy az aranyhatás a festék hatásával ne folyhasson össze. Az ikonon az arany: az Istenlény mennyei fénye. A Nap körül felizzó égbolt erre a feledettségében is feledhetetlen élményre, a részesültségünkre emlékeztet – akár tudunk róla, akár nem.

Viszont a fizikai arany már nem egyéb, mondja Hamvas, mint az ősi Teremtés fényállapotának a materiális alakja. Leszállás, besűrűsödés. Fokról fokra. A régi birodalmakban, például az inkáknál még az „istenség” jelképe volt. René Guenon ír erről. Bármennyi arany halmozódott is föl, senkinek sem jutott eszébe kisajátítani, szétosztani. Az uralkodónak sem. Nem volt az övé. Az aranynak a mágikus jelentésétől való megfosztása, „zsebre tétele” irtózatos és elképzelhetetlen bűn volt, de mivel „előrelátóan” elképzelték, irtózatos büntetést helyeztek kilátásba érte.

Hiába. Eljöttek az aranyért a „birtoklók”. S a „szétdarabolásért” mészárolni kellett. Az őrzőknek vérét venni. S ezzel az aranyat az anyagba verték, összekeverték vele.

Az aranycsinálók kísérlete – fizikai úton a fizikait – szélhámosságba fulladt, az arany szellemi megfejtése, „visszarendezése” pedig a beavatottak titka maradt. A kései utódokra már az arany keserves kikaparása várt, földből, vízből, ahol lehet: a nevével is tökéletesen minősített aranyláz.

Úgy tetszik, a kézzel markolható arany gyilkossá, a reprodukálhatatlan arany csalóvá, az elrejtett arany pedig őrültekké tette az embereket.

Most itt tartunk. Gyilkosok, csalók, őrültek. Persze, egyikünk sem ilyen brutálisan. Inkább finomkodva, leplezve, vállvonogatva. Csak egy kicsit öljük meg a másikat, vér nélkül, szőrmentén; csak egy kicsit hamiskodunk, önvédelemből, és tébolyunk tulajdonképpen csak a zabolátlan individualitás.

Az arany – eredeti lényegében – a nyelvbe költözött. Ott tartja magát, rangja szerint, méltóságban. Értékét mindennapi metaforák, megszokott szólások, jelzős szerkezetek vigyázzák. Használjuk a szavakat. Beszélünk – de, mint annyi minden mást, azt sem tudjuk igazából, mit is beszélünk.

A világpiac „aranyalaphoz”, „aranyfedezethez” viszonyít. Amiről azt hisszük, hogy kimeríthetetlen hasznot hajt, az „aranybánya”. Akinek sok pénze van, az „aranyborjú”. A legendás futballcsapat „aranycsapat”. Az „aranyifjú” életét még vidáman, felelősség nélkül éli. „Aranyköpés” és „aranymondás” árnyalatnyi különbséggel közli, hogy valakiből valami olyan szakadt vagy kerekedett ki – tudat alatt vagy tudatosan –, ami örök érvényű. Az „aranyszabály” áthághatatlan, nem változik, s maga alá rendel minden más szabályt. Az „aranyigazság” vitathatatlan. „Aranybetűkkel” pusztíthatatlanul följegyezték.

Az „aranyember” minden kitűnő jellemvonása mellett elsősorban is jó. „Aranyszívű.” Miért az? Hiszen az arany tapintásra, akár a kő. Mégis: mitől aranyszívű az egyik, s „kőszívű” a másik? Nyilvánvaló, valami más tulajdonságról van itt szó, amit az arany tud, a kő pedig nem. Ezért, s csakis ilyen „feljebb gondoló” logikával fogadható el az „aranylábú”, „aranyszájú”, „aranykezű” – mint a sikeres, ősi teremtő mozdulat frissességét, eredményességét idéző nyelvi hűség. (Érdekes, aranyeszű nincsen „gyémánteszű” van. Az ész – a hideg, éles, csak ide érvényes és csak itt érvényesíthető – már az aranyállapot, a „primer világ” után születhetett. A nyelv tudja ezt.)

Beszélünk, de félreértünk.

„Ki korán kel, aranyat lel.” Kevés közmondást csúfoltak meg annyira, mint éppen ezt. Talán azért, mert kizárólag fizikai síkon értelmezték, s a tapasztalat azt mutatta, a korán kelés, a mindennapi tisztes szorgalom és a meggazdagodás között nincs oksági összefüggés, sőt… mintha a legszegényebbek kelnének mindig a legkorábban, s a leggazdagabbak azok, akiket sietségre semmi sem késztet. Pedig ez a közmondás igaz. Szellemi tartalmára fordítva: Aki a lélek tompa éjszakájából idejében felébred, az részesévé válik a fénynek.

„Nem mind arany, ami fénylik” – ezt a szólást viszont a tapintható, érzéki valóság is igazolja. Így aztán az ember hajlamos, hogy rábólintson, és nem érzi szükségét, hogy „magasabban” is átgondolja. Pedig ez a figyelmeztetés arról is szól, hogy nem minden hívogató, „toborzó” fény valódi. A mesterséges fényben csalóka kiutak látszanak. Ne feledjük, az útvesztőben sohasincs teljesen sötét; éppen ellenkezőleg, mindig villog valami. Nem kell a ravasz „megvilágításnak” rögtön beugranunk. Megváltó eszmének hinni „gyártott” ideológiákat. Zörgő, foltot hagyó pléhkorszakban éltünk – most aztán türelem és figyelem: a sok „felcsillanás” között melyik a valódi.

Az „arany középút” intelmét kisajátították, eltorzították a nyárspolgárok; ezért aztán a nagyratörő, kockáztató személyiség sem törődött azzal, hogy lesajnálás helyett a fogalmat megtisztítsa a megalkuvás vádjától, megvizsgálja eredeti értelmét. Azt gondolom, az arany középút az egyensúly állapota. A megszenvedett földi és az áhított égi világ ötvözete az egyes-egyedi emberben. A mérték betartása, a mérce ismeretében. Időzített mágnesként működik. Aki túlságosan felhevülten előreszalad, azt a közösbe visszarántja. Aki kullog, vagy már-már reménytelenül elkóborolt, azt egy idő után újra a mezőnybe vonzza. Az arany középút az, ami nem engedi végleg szétszakadozni az emberiséget. A gőgöst lehiggasztja, a csüggedőt segíti.

A platina ritkább, mint az arany. A gyémánt és társai drágábbak. Természetesen nekik is megvan a maguk története. A nagy árulást például ezüsttel követték el. Az árulásért a Hold híg ezüstjével fizettek.

De a kezdetet egyedül az arany hordozza. A Nap aranyajándékában a szívszorítóan messzi boldogság – mint reminiszcencia és előérzet – ott van. A vigasztalás egyúttal bölcsesség is: „A szegények aranya”, „Mindenkire egyformán süt az Isten napja.” Az egyetlen egyenlőség, ami a földön megvalósult demagógia nélkül. Ahogy ülünk a kerti padon vagy a parti sziklán, fölfelé fordított, napimádó arccal, vagy az utca szennyes forgatagában egy pillanatra gépies mozgásunkat megakasztva, megmártjuk szemünket a sugarakban (bevallva vagy sem), ugyanarra vágyunk és (kérve-kéretlenül) ugyanazt kapjuk mindannyian. Ezért az őszi „aranyidő” édes nosztalgiája, amikor „aranyba játszik a fény”.

Mert a sárba döngölt arany szenved. De a sárral nem olvad össze. Ahova tartozik, oda húz, abba a hazába.

Goethe mondja: „zöld az élet aranyfája”. Nem képzavar, hanem a spirituális igazság pontos kifejezése. A zöld: a remény, a nedvdús élet, az újra és újra kipattanó rügyek, a burjánzás és folyamatosság színalakja. Az arany pedig az a bizonyos Romolhatatlan. Belőle sarjadt és belőle fog fakadni ezután is, ami nem a halálé, minden.

„A szegénység nem szégyen”; a közmondás tapintatos. Hogy akkor hát mi a szégyen – nem mondja ki. Bizony a gazdagság a szégyen; a szűk körű gazdagság a széles körű világnyomor közepén. S mivel a gazdagság viszonylagos: többé-kevésbé szégyenben élünk mind. De mivel a szegénység is viszonylagos, szégyenünket ritkán ismerjük el. Minden nemzet a szegényeit titkolja, s a gazdagjait reklámozza. A képeslap szállodasort – nem nyomornegyedet mutat. Ami kellemetlen, ami zavarja az elképzelést, ami bűntudatot ébreszthet, arról a legjobb tudomást sem venni. Úgy tetszik, még a hazugságot is könnyebb elviselni, mint a szégyent. Magyarországon nincsenek szegények – ki lett itt hirdetve, évtizedeken által –, s aki mégis észreveszi, az gyanús. Az a félvak-félsüket, langyos közmegegyezés bomlasztója. Ha pedig megpróbál tenni is valamit, az már egyenesen veszélyes. A „törvénytelen” jót cselekvő, a személyes felelősségű, a „hivatalosság” mögé nem búvó: már-már ellenség. Így volt ez mindmáig.

S hogy most mi van? A nyomorúság kinőtte a ráborított cifra takarót, leplezetlenül és leplezhetetlenül mutatkozik úton-útfélen. Mert egyre többen jutottak oda, ahol már büszkeség sincs, mert a tét már nem az elviselhetőbb élet, hanem a puszta fennmaradás maga. Nincs előlük menekülés, pedig nem üldöznek. Csak ott állnak a patikában, tehetetlenül a kiválthatatlan recepttel; ott állnak a közért pénztárgépe előtt fél liter plusz tej miatt filléreket guberálva, ott ülnek a hideg és sötét szobákban, igaz, erre még most sincs tanú, hacsak nem a „sajgó szívű”, de azért a „kötelességét híven teljesítő” díjbeszedő. Sokasodnak a napközben éhes gyerekek – az iskola a kezeit mossa. Fiatal emberek koldulnak: normális munkáért, egy akármilyen saját zugért, amiből és ahol – ha csak egyik napról a másikra is – el lehet kezdeni az „önállóságot”. Középkorú szülők robotolnak, a leghajmeresztőbb dolgokat is elvállalják a nyolc órán túli második nyolcban, hogy fiukat-lányukat sínre állítsák valahogy, s közben szüntelenül bocsánatot kérnek, hogy az ígéretekből csak ennyire futotta. S ez a pénz hiánya miatti szegénység gyakran megduplázódik az egészség hiánya miatti szegénységgel. Újratermeltük a „szegénybetegeket”. S bár kiállíthatja önmagának is az imigyen megvalósult eszme a „szegénységi bizonyítványt”, a felelősség alól még sincs társadalmi felmentés. Mert igaz, hogy a gondoskodás elsősorban az állam-anya feladata. De az nem igaz, hogy az ellökött, küszöbre kitett csecsemőt nekünk ezért ott szabad hagyni. Aki elnézi, vállvonogatva, sajnálkozással azt, ami van: bűnrészes. S mert bizonyos fokig mindannyian elnézzük, bizonyos fokig mindannyian bűnrészesek vagyunk. Ki nagyobb, ki kisebb mértékben. S ez alól a lelkiismeret-altató apró „megcselekvések” sem mentenek fel: a félkézzel is odavethető gesztusok, a lényegi áldozatot nem kívánó látszat-önzetlenségek. Persze, ez is több, mint a semmi. A semminél minden több. Csak éppen tudni kell – elégültség nélkül –, hogy ez a semminél több valójában még milyen kevés.

A szégyenben élő, valamelyest is jómódú, valamit is „birtokló” ember azonban leleményes. Hamarosan megtalálja az indokokat, amelyek alapján önmagát az ítélet alól kivonhatja. „Ha mindenemről lemondanék, akkor sem tudnám az összes nyomorúságot megszüntetni.” Így – a „logika” szerint. És mit mond erre Terézia nővér? „Tudom, hogy ez a segítség csak egy csepp a tengerben, de e nélkül egy cseppel kisebb lenne a tenger.” Így a „Logosz” szerint.

Az egyik beszéd hárítás, a másik beszéd vállalás. A „hiába tenném”: önigazolás. A „magukra vessenek” érvrendszere ennél is rosszabb. Megbélyegzés. Cinizmus. „Nálunk, aki dolgozik, nem lehet szegény.” Vagy: „Az ő hibája. Iszik, dorbézol, lusta, pazarol.” Az első – mindig is hamis – állításon ma már csak keserűen nevetünk… De ez a második, ez az esetenként „úgy-kell-neki-megérdemli” – kárörömmel is fölhabosított butaság! Ez az undokabb. Talán azért, mert az erényekkel már rendelkező ember – éppen, mert ilyen – nem vetheti meg az erényekben még szűkölködőt. Ha részvéten és azonosuláson kívül mást is érez az „alávetettek” iránt, akkor valami baj van – saját magával is. A felebarát – felebarát. A mocsokban is. Késsel a kezében is. Akkor is felebarát, ha megjelenési formájában, szörnyűséges tartalmaiban elborzaszt, mert potenciálisan minden, amit én elértem (vagy elérni véltem!), benne is ott szunnyad. Ráadásul Magas Bérlőtárssal szunnyad ott. Incifinci ember; akkor te finnyáskodol? Hiszen a krisztusi megnyilatkozás („…amit közületek a legkisebbel megcselekesztek, velem cselekszitek azt”) nem tesz kivételt. Kibúvót se hagy. Nem mérlegel, nem okoskodik: ki érdemli, ki nem? Oka-e valaki vagy nem oka annak, amibe jutott? Bizony, az az említett „legkisebb” közülünk nem mindig szimpatikus. Nem mindig ártatlan. Sőt talán néha nem is ő az áldozat. Úgy túl könnyű volna. Szeretetet érdem szerint osztani, s a takarosan beszegett hálát mindjárt praktikusan zsebre gyűrni: jó lesz az még valamire! De a világnak nem erre az üzleti jellegű, korlátozott, fegyelmezett szeretetre van szüksége, hanem igenis a „szeretet túlkapásaira” (Simone Weil kifejezése); ez az az energia, ami a leragadt pályáról képes talán még ezt az egészet továbblendíteni. Mégis: ha valaki annyira „reális”, amikor a kérő fél ott áll előtte, legalább azt ne felejtse: az általa „vétkesnek”, „érdemtelennek” minősített ember holdudvarában talán ott szenved egy csomó vétlen és érdemes személy. Ezeknek a sorsát emelhetjük meg, ha előítéleteinkről lemondunk, „beavatkozunk” mégis.

Ki a szegény? Hol kezdődik a szegénység? S ki számít tehetősnek? Ha valakinek nincs pénze, hogy egy számára fontos színházi előadást megnézzen, és ugyanarra nekem van; ha én megnézhetem háromévente egyszer a tengert, és ő ugyanazt soha de soha nem engedheti meg magának; ha a mi családunk minden másnap húst tálalhat, amíg az ő családjuk hétszámra se; ha neked minden idényben jut egy pár cipőre, s neki bizony nem telik, csak sarkalásra – már indokolt a homályos, lappangó szégyenérzet. De még elhessegethető a lelkiismeret tompa sajgása; elhessegethető a viszonyítással: egy harmadikhoz, negyedikhez képest mi vagyunk szegények. S ez amennyire bosszantó, legalább annyira megnyugtató is. Azt hisszük, ez az „egyensúly”, pedig ez az, ami már a kibillent állapot. Azt hisszük, ez a „rend” pedig ez csak a bomlott hálón találomra kötött csomók aszimmetriája. Azt hisszük, hogy ami velünk történik, s ahogy velünk cselekszenek, az felment az alól, amit nékünk kéne mások érdekében tenni. Részvét és azonosulás: két testvérindulat. Ha megértenénk – ha teljes mélységében megérthetnénk, hogy az az emberroncs az utcasarkon, akin éppen undorral átlépni készülünk, mi magunk is lehetnénk, sőt lehetünk a következő vagy „hétmérföldes” létpillanatban, a közöny és érdektelenség megszűnne. A szellemünk személyes érdekeltsége is működne bennünk, amikor azt a másikat a hóna alá nyúlva felemelnénk s legalább megpróbálnánk beemelni az embertársi kollektivitásba. De nekünk – nézzünk szembe! – ennél sokkal „egyszerűbb” dolgokra sincs erőnk. Nem arról van szó, hogy az egyetlen takarónkat vonakodunk a fázóval megfelezni, hanem még csak arról, hogy a féltucatból is fájó szívvel nélkülözzük azt az egyet, amitől olykor-olykor (külső tetszelgés vagy belső kényszer miatt) a fagyoskodók javára mégis meg kell válni…

Az adakozónak ritkán van méltósága. Az adakozó a „megajándékozott” méltóságát is nehezen tűri. A körömollóval körbenyiszált papírrózsát – száz forintonként cserébe – el kell fogadni. A jókívánságot meg kell köszönni. Hatásában hinni. A hálát meg kell előzni. Egyenlő partnerként kezelni azt, aki kényünk-kedvünkre kiszolgáltatott: ez az igazi ajándék, ezt adjuk igazán, ez az, ami tőlünk függ, ez az, ami külön értékké teszi az egyébként természeteset.

„Boldogok a lelki szegények…” Hányszor értették félre! Milyen csonkán idézgették! Milyen gúnyos hangsúllyal „mondogatták oda” a „naiv” hívőknek a „kitanított” ostobák! Az üzenet egyébként kétkamrájú, kettős lakatra jár. Boldogok az elsősorban lelkükben élők. Akik a lelküket gazdagítják. De akkor boldogok igazán, akkor fogják „meglátni” őt: ha a lelkük egy bizonyos irányban nem teng túl: káprázatok között, fölépített szenvedélyekben, taszításokban és vonzásokban vergődve. A lélek álgazdag, elburjánzott élete is rejthet csapdát, sokszor ravaszabbat, mint a test csapdái. Nem minden szegény „minta”. Nem minden szegény él tiszta életet, de minden szegény – helyzeténél fogva – a valóságos Istenhez közelebb van. Mert amije itt nincs, s amit majd a határon túl eredeti formájában valószínűleg rögtön megajánlanak neki – azt könnyebben felismeri. Hiányait tévesztés nélkül töltheti be. Sóvárgása csömör nélkül kielégszik. (Nagy utazás, fürdőzés, fények és ruhák, áradó szeretet, megkülönböztetett figyelem; meghívás a Felső Társaságba, ragyogás és lakoma: övé lesz mind.)

A gazdagról és a mennyek országáról szóló példabeszéd sem azt jelenti – gondolom –, hogy aki gazdag, az eleve ki van zárva. Csak azt jelenti: hátrányosabb helyzetű. A teve előbb csúszik át a tű fokán, mint ő a kapun. Mert az „enyémhez” való ragaszkodást, a szerzés tapadókorongos szüleményeit nehezebb leválasztani, mint a teve hátáról a púpot… Az „ügyesség” eredménye, a „színes anyagiak”: átpréselhetetlen málha. Ezért a masszív, komolyan vett tulajdon: hosszú, kínos agónia. Amíg csak a csupaszra súrlódó lélek egyenként be nem dob mindent a zúzdába. És aztán végre az új közegbe lépve: ez a földi javakból frissiben kiforgatott „érkező” „idegenesen” tájékozódik. Nem találja föl magát. Amit a lentiért kínálnak neki: a magas kárpótlást föl sem fogja; elszalasztja. Ez a mértéktelen birtoklás kockázata. A belebonyolódás abba, amit inkább tisztázni és oldani kellett volna. Az anyaggal való egyesülés nemző kísérlete után tehetetlenség a szellemi nászra. Az a „sikeres” gazdagság átka, hogy olyanná válsz, amilyenné, miközben szép csendesen, „gazdagodol”. A gazdagságod a rejtekhelyre is besurran, és módszeresen kifoszt téged.

Akkor hát rossz a gazdagnak és jó a szegénynek?! Ha szegény mondja: részben igaz, részben vigasz. Ha gazdag mondja: káromlás és ízlésficam.

Sem a sok, sem a kevés nem megoldás. Mindenből az az éppen annyi kéne.

Különben is: az áldozat megsajnálhatja hóhérját. De a hóhér nem sajnálhatja meg önmagát. A síró hóhér vagy paranoid, vagy már nem hóhér többé.

A szegénység – itt és most – fáj. Irigyelni csak a fölvállalt szegénységet lehet: az érvényét nem vesztő, másfajta gazdagság érdekében történő tudatos leszegényedést. Példázatul a sokgyermekes családok lépcsőzetes szegénységét, amit „ők maguk idéztek elő maguknak”, s ezért nincs a földön náluk bátrabb.

Van, aki azt vitatja, mi, „jogos” és mi nem. Mi az, ami „jár” valakinek; osztásának, juttatásának az aktuális „jogosság” az alapja. Persze a jog is valami. De a jogban nincs szeretet. A jog maximum korrekt. A jogban nincs rugalmasság. A jog gyorsan kilyukad. A jog változik; csűrhető-csavarható. Az igazság örök; egyértelmű. Ezért az igazság több a jognál. Simone Weil jól tudta ezt. Ha egy öregasszony hónap huszadikán zsemlét lop, a jog szerint tolvaj. Az igazság szerint az állam lopta meg őt.

Minden rendszerek szégyene, ha a jog bőrét nem az igazság dobjára feszítik. A rendszerünk szégyene a kukában turkáló, amúgy ápolt ruhájú idős házaspár bocsánatkérő tekintete. Európa szégyene az éhező, fázó, rettegő megerőszakolt Románia. És a fehér faj szégyene valamennyi homokba fúló, fekete csontváz-kisgyerek.

Világszégyen, hogy amit kellene, annak egy parányát sem tudjuk megcselekedni. Világszégyen, hogy az igazságosságtól át nem hatott „államiságot” az igazságtól legalább megérintett „személyek” ellenállása még mindig nem törhette meg. Mert még mindig nem vagyunk képesek bizonyos javakat a magunk számára nem elfogadni, és ugyanakkor nem megengedni, hogy bizonyos, javaktól másokat megfosszanak.

A szégyenből, egyelőre – úgy tetszik – nem tudunk teljesen kikapaszkodni. Szmog borult ránk. Egyre csak ülepszik. (Vagy nagyon lassan vékonyodik már?) Ki tudná azt közülünk, ezzel a tüdővel, „egy levegővel” szertefújni? De van, ami rajtunk áll: a bármily kis hatósugarú szellemi ködmentesítés. És a környezetigazítás napi gyakorlata, csapatban vagy magányosan, akár „jegyzik” ezt valahol, akár nem.

Mindenesetre kevesebb dikció, több akció. Fontos a kérés következetessége is: gyöngüljön meg bennünk az, ami még erős, hogy erősödhessen, ami még gyönge.

Addig? Talán ahogy Hamvas mondja. Addig „marad saját szegénységünk”.

 

Ravasz csapda; mert eleinte virág borította magaslatnak, nemes célnak látszik: másnak lenni, mint ami a feladatom szerint vagyok. Mást tudni, mint amit jól megtanultam. Mást csinálni, mint amit eredményesen csináltam eddig. Mondhatnám: nagyszerűbbnek lenni, mint amilyen saját „megkötöttségemben” lehetek.

A szó most nem azokról szól, akik sötét sorsukban világosabb sorsért sóvárognak, nem azokról, akik a nemüket kívánnák enyhítésért fölcserélni, s nem is azokról, akik a mindennapok névtelenségében élve óhajtják a csupa ünnepnek vélt hírességet. Ezt az ember részvéttel megérti, s rögtön meg is mosolyogja. Még látszatra sincs benne semmi fenséges, mert a nehezebbtől a könnyebbnek hitt felé tart a vágyakozás iránya. Az effajta hamis vágyképet a benne érdekelt személyes lélek is gyorsabban fedi fel; gyengeségét hamarabb elszégyelli. Rájön, a hasztalan képzelgésben elfáradva, hogy a heroizmus éppen a rászabottak vállalásában rejlik. Itt nincs kelepce, legfeljebb zsákutca. A vegytiszta önzés visszakullog, erejét veszti, és előbb-utóbb elenyészik. A teher marad, de viselője nyugodtabb.

Az igazi veszedelem, a szellemi veszedelem azonban az, amikor a nehezebbet irigyeljük el attól, aki ezt el is bírja. Nagyobb súlyra vágyunk, mint amekkorával megterheltek. Mintha az amúgy kiválóan működő segéd-kisujj hirtelen fogni, az ügyes kéz meg futni akarna, s a fürge láb egyenesen az őt irányító agyközpont szeretne lenni… Őrültség és lehetetlen: testi példázattal egy pillanat alatt belátható. A szervek tudják a dolgukat; bebizonyosodott, egy parányi résszel együtt bomolhat a hatalmas egész. A tapasztalat vizuálisan is előttünk van: mi micsoda, mi mire való, s a „sajátos képesség” elvesztése mire vezethet. Ami a szervezetben „leáll”, az nem képes átlényegülni, egyszer s mindenkorra vége. A fizikumban nincs funkcióváltás, s nincs erre késztető hisztéria sem. A fizikumban szigorú, isteni rend van – szabadság nélkül. Úgy látszik, a lélek, mert befejezetlenségében szabadabb, hát „rendetlenebb” is. S éppen a nagyratörő lélek az. Ebben-abban sokat kapott, de a sokat is el lehet unni, s magasabb szférába átkémlelve végképp lebecsülni. A tisztségviselő elveszti kedvét a tisztségében, tanítói babérra vágyik, a tanító pedig prófétaságra. Aki buzdít, mindjárt egymaga lenne az egyes-egyedüli jogos végrehajtó.

A luciferi hang súg, fejlettségünk közepes fokán csalogat a számunkra realizálhatatlan „tökéletesebb” működésre. A kegyelem csillanását véljük ott, ahol a kísértés sztaniol-ezüstje villan. Ami sajátosan a miénk, leértékeljük. Nincs többé élvezetünk benne. Ellustulunk éppen abban a feladatban, amiben az „adományt” gyarapítanunk kéne. Energiáink az ábrándok habjába vesznek. Nem csupán tisztelettel, kötelező devócióval fordulunk a magasabb „megvalósulás” felé, hanem eljátszunk a gondolattal, hogyan léphetnénk át az új mezőbe teljes magunkkal, hátrahagyva a régit. Az önismeret az átvágyakozás mámorában megrészegül: elhisszük, hogy birtokában vagyunk mindannak a „tehetségnek”, ami a „feljebb soroláshoz” kell, vagy legalábbis minimális igyekezettel megszerezhetjük azt. Addig ringatjuk vágyképeinket, míg a fejünkre nem nőnek. Kiderül róluk, hogy csak káprázatok, de közben elpusztítottuk – mert elhanyagoltuk –, ami a mienk volt valóban. „Semmik vagyunk s minden leszünk” – énekli a tömegesített, elbódított tudatlanság; az igazság pedig az, hogy „minden vagyunk és semmik leszünk”, ha beugrunk a csábításnak, vagy ha a téveszmékbe fokozatosan belelovaljuk magunkat.

Nem véletlen, ahol élünk, amiben élünk, s az sem esetleges, amit életünkkel ki kell fejeznünk. Az életfeladat bővíthető, javítható, de nem cserélhető. Aki a saját életfeladatát cserbenhagyja, sohasem kapja meg az áhítottat. Lépése az űrbe viszi, nem pedig a létra következő fokára.

Más dolog a hívás: akit szólítanak, az szólítva van – a legmélyebbről akár –, anélkül hogy folyton ajánlkozna. A lélek – ha nyitott és elkészült – mindent megérhet egy perc töredéke alatt. A kegyelem villámfény, sosem ölt lassúdad, csillámló formákat.

A tisztségviselő hallgassa a tanítókat, a tanítók a prófétákat; aki el tudja beszélni, beszélje el, aki tenni tud érte, tegyen. Az elöljáró ügyeljen az irányra. Aki pedig a másik „adományát” többnek tartja, a sáfárkodást azzal nehezebbnek, hajtson fejet előtte. A csodálat nem tilos, csak a tolakodás az. Érzékenységünk a „nagyság” látványára a magunk viszonylagos „kicsiségéből” fölpillantva: természetes.

Tiszta fájdalom járja át a törekvő szívét, ha a már Isten-közelség állapotában létezők léte megérinti őt. Tiszta fájdalom, mert tudja, még nem érdemli ezt. Embermértékkel él, bár majd az Isten mérlegén méretik. S hogy bizony nem a szolgálat szeretete, hanem tulajdonképpen még mindig csak a mohó, határt nem ismerő hiúság és gőg ösztönöz oda feljebb: ez a beismerés a keresett „választóvonalhoz” furcsamód közelebb visz, míg a folytonos önáltatás sodor minket távolabb.

Aki azért akar magasabbra mászni a fán, gyötrő-nyaktörő mutatvánnyal, hogy az alatta állók hangosan dicsérgessék: értelmetlen kockázatot vállal. Aki azért megy, hogy a legfelső gyümölcsöt is elérje, már nem törődik a bámulattal.

Ugyanakkor a lélek csendjét-békéjét meg-meghullámosító késztetés – a változásra, változtatásra – valamilyen formában mégis igaz. A belátással nincs ellentétben, mert a hang nem azt mondja: az vagy, ami lennél; mindazonáltal belesüppedő közönyt sem sugall: vagy, aki most vagy, hanem azt mondja: az vagy, akivé lehetsz, az adott korongon csiszolva a legfényesebbre magad.

Meg kell fordítani a fohász tartalmát. „Uram, hadd legyek az, ami akarok” – gyerekes kérés komolytalan. Hanem „Uram, szeressek az lenni, de a legteljesebben, ami éppen vagyok!”

Hatalmas erő kell annak, aki örökös meditációban tölti a földi létet. Biztos idegrendszer, isteni kézben csomóra fogott. De még hatalmasabb erő annak, akit elhívtak a szünet nélküli irgalmasságra. Mert „aki irgalmasságot gyakorol, tegye örömmel”. Nincs ennél nehezebb. A könnyek, az elhagyatottság, a kín, a nyomor világával nem alkalomszerű, hanem állandó testközelben – és mégis örömmel. Halálig munkában, halálig szegényen – és mindezt örömmel.

Az ember magára erőszakolhat, grandiózus akarással, sokféle hősiességet. A nincstelenséget, a derékroppantó munkálkodást; az önző ént féken tarthatja, sőt megtagadhatja – másokért. Egyet azonban nem tud akarattal a világra szülni: az öröm borúlatlan ragyogását mindezekhez. Akik ezt megkapták, Tőle kapták, abból, ami Nála van. S ezért azok közül „a legkisebb is nagyobb nálunk”. Ezt mondja a belátás. S meddő átvágyakozás helyett marad a termékenyítő áhítat.

A sekélyes, elsősorban a praktikumhoz szoktatott gondolkodás számára a krisztusi feddés ingerlő. Átsuhan a lelken a szentségtörés: Krisztus, aki maga az Igazság, ezúttal igazságtalan?

„Egy Márta nevű asszony befogadta házába. Ennek volt egy húga, Mária. Ez odaült a lábához, és hallgatta szavait, Márta meg sürgött-forgott, végezte a háziasszonyi teendőket. Egyszer csak megállt: – Uram méltatlankodott –, nem törődöl vele, hogy húgom elnézi, hogy egyedül szolgáljalak ki? Szólj neki, hogy segítsen nekem. Az Úr azonban így válaszolt: – Márta, Márta, sok mindenre gondod van és sok minden nyugtalanít, pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta, s nem is veszti el soha.” (Lukács 10,41-42)

Hogyan? Hát a teendő, a fizikai szolgálat nem fontos? Krisztus elutasítja Márta szorgalmát? A vendéglátás szíves szeretetét? Mária tétlenségét nemcsak megvédelmezi, de fel is magasztalja? Az választaná a jobbik részt, ráadásul a múlhatatlant, aki nem csinál semmit, csak ölbe tett kézzel figyel? De hát a világban dolgunk van, sok-sok keserves dolog, a világot szüntelenül előbbre kell mozdítani, egyről kettőre, a munkálkodás Isten parancsa, hogyan volna lehetséges, hogy ezt kétségbe vonja éppen az Isten Fia?

A szent szövegben azonban minden összefügg, s aki nemcsak „beleolvas”, rátalál a betániai asszonyra, aki Máté evangéliuma szerint a leprás Simon házában él, János szerint a feltámasztott Lázár otthonában. Sőt úgy tetszik, Jánosnál ez a betániai asszony ugyanaz a Mária, aki egy más helyzetben csak ült és hallgatott… Most viszont drága olajat önt Jézus fejére, miközben a tanítványok (vagy csak Júdás?) rosszallják ezt. „Mire való ez a pazarlás?” A szegényekre hivatkoznak, akiknek jól jött volna az illatos olaj ára. Jézus viszont itt azt feleli: „Szegények mindig lesznek veletek, de én nem maradok mindig veletek. Amikor az illatos olajat a testemre öntötte, a temetésemre tette.”

Mi ez? Következetlenség attól, akiben az Ok lakozik? Miért értékelődött itt fel hirtelen a külsőlegesség, egy rutinnak tetsző konvencionális gesztus a sokkal bensőségesebb, nyilvánvaló „nagyobb jó” rovására?

János számára (6,35-36) Krisztus egy más alkatommal így beszél: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, többé nem éhezik, s aki bennem hisz, nem szomjazik soha.” S Jézus az, aki megint máskor, többször is kenyeret szaporít az éhezőknek, nem mondván, teljenek be helyette az igével, hanem igenis megeteti a népet, földi kenyérrel. Ez utóbbit, szinte nyomatékosításul, mind a négy evangélista feljegyzi.

Nem a „főszereplő” önkénye vagy szeszélye szabja meg, hol így, hol úgy a követendő példát, s a tanulság sem egy bestsellertörténet árnyalatlan, leegyszerűsített „üzenete”. Az Isteni Személy nem „változik”, csak éppen figyelemmel van az alkalomra, a helyre és időre. Ebben – az összefüggéseket is kutatva – a türelmesen kereső lélek végtére megnyugodhat.

Ha Mária más körülmények között, a közönséges hétköznapok sokaságában egyedül hagyná Mártát a foglalatosságban: lusta volna és érzéketlen. Joggal korholhatná a derék Márta. Ezen a napon azonban Márta bizonyult restnek és érzéketlennek, mert elmulasztotta a szellemi alkalmat, a magasabbrendűt, a vissza nem térőt, a megszokott, percnyi „fontosságok” miatt.

Mikor minek van itt az ideje, a betániai asszony is ezt ismeri fel: az utolsó alkalmat arra, hogy Urának kézzelfoghatóan is kinyilváníthassa szeretetét. Akkor, ott a fizikai cselekvés az elsődleges.

János (a négy apostol közül talán a legmélyebb szellemi közlést közvetítő) Krisztust egy oly alkalommal hallja, amikor Krisztus a lét végső értelmét, a fizikain túli eggyéolvadás misztériumát érinti meg: a tettől való szabadulás útjának végcélját. Az Istenbe érkezés pillanatát. A viszonyítási pontot, amelyhez igazodik – kellene, hogy igazodjon! –, ami itt zajlik „alant”, minden.

A síkok törvényei azonban szigorúak. Az éhes embert „menet közben” nem szabad földi táplálék nélkül hagyni; a teremtett test szükségleteit nem hagyhatja kielégítetlenül maga a Teremtő sem. Isten fejet hajt saját teremtése előtt: tiszteli benne az általa alkotott, átmeneti kényszerűségeket. Jézus a mindennapi étkezés alkalmát nem becsüli le: a természetes éhséget természetes kenyérrel csillapítja.

A kiegyenlítés szavait, amelyeket Jézus Krisztus a kísértőnek felel, Máté jegyzi fel (4,4). A mérleg nyelvét pontosra húzó, általánosításában is egyszerű szavakat:

„…nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden tanítással is, amely az Isten szájából származik.”

Nemcsak… hanem. Is.

A létet nemcsak fizikailag, hanem szellemileg is fenn kell tartani. Gyakran adódhat olyan élethelyzet, amelyben a cselekvés elmulasztásának szellemi tétje is van. A „szellemi” elmulasztása azonban mindig visszahat a fizikai létre.

Fontosnak vélt munkálkodásainkat, a csip-csup tennivalókat, a tüsténkedést meg lehet és meg is kell rostálni; van felesleges, van szükségszerű és van egyenesen kívánatos „munkálkodás”. Az Érvényes Szóban azonban nincs üresjárat, nincs hanyagolható „töltelékszöveg”: mert az szab irányt, az ad fényt az iránynak, és az vezet haza.

Így kap az egyébként oly fárasztó fáradozás értelmet, a tévelygés világosságot, és csak így oldja fel a rettegést a biztonság bizonyossága.

Szellemi „iskolázottságunk” egyik próbaköve: felismerjük-e, mi éppen az alkalom parancsa; és képesek vagyunk-e a szellem primátusa alatt – de sznobériától és dogmáktól mentesen rangsorolni a soron levőt.

Napjainkban megsűrűsödtek a „választás” alkalmai. A kapkodás vált jellemzővé. Pedig nem mindegy az Alap, ahol a lábát a „történelembe nyúló” ember megveti. Igaz, sietnie kell. De nem pánikban, sem eufóriában. Hanem lankadatlan méltóságos figyelemmel: az ocsú csupán ocsú marad, a búza pedig mindig búza. A felismerés az, ami a cselekvést megelőzi.

Várakozni ezután is, vagy továbbra is keresni? A kategorikus döntés megkönnyebbítene, mert eligazítana, egyszer s mindenkorra. De a kategorikus döntések – az alap igenen és alap nemen kívül – csak részben igazságosak; általánosíthatók ugyan, még sincsenek elég tekintettel a személyre.

Egy dolog a bizonyos: akire a kérdés vonatkozik: van. Nem úgy, ahogy földhözragadt fantáziánkkal elképzeljük, nem ott, ahova rövidlátásunk helyezi, s nem azért, hogy közvetlen hasznot hajtson. Minden bizonnyal a legegyszerűbben, mondhatnám a „kétszer kettő” egyszerűségével létezik, ezért olyan nehéz rátalálni vagy fölismerni bonyolódottságunk jelen fokán.

A nevét kiejteni csaknem lehetetlen félreértés nélkül: hangosan patetikus, suttogva szentimentális, kicsinyítve infantilis, jelzőkkel korlátozott, körülírva pedig mesterkélt. „Ó”: túl titokzatos. „Az”: túl profán. Pontatlan a névmás, ha ennyire más név, amit jelölni kell.

Inkább az ige minősíti, súlyos csönd után: – – – van. A lehető legtárgyilagosabban. Van. Ez az egy, és csak ez az egy, ami „a Napnál is világosabb”.

Az egyezményes szólítás tehát („Isten”) tájékozatlanságunkért bocsánatkérés is egyben. A megszólított nagyvonalúságát és a megszólító bizalmát egyaránt feltételezi.

A visszajelzés mindig konkrét, és ha célba jut, tüstént vérré válik. De a válasz sokszor megreked a végtelen űrben a rejtőzködő Isten és a magára maradt ember között. Az elzárkózott ember pedig néma; és süket a kicsukott Isten kérezkedő szavára. A különbségek nem elhanyagolhatók.

Ahogy Pascal mondja: „Csak háromféle ember van: az egyik fajta az, amelyik megtalálta Istent és szolgálja, a másik, amelyik minden igyekezetével keresi, de még nem találta meg; végül a többi, aki úgy él, hogy nem keresi és nem is találta meg. Az elsők értelmesek és boldogok, a legutóbbiak balgák és boldogtalanok, a közbülsők boldogtalanok és értelmesek.”

Akinek tehát nincs az Isten, s ez nem is fáj neki, annak dilemmája sincsen: türelmesen várakozzon-e rá, vagy éppenséggel fölkutassa? El van az foglalva a szorgos szerezgetéssel, örül az aprónak, amit az idő – szédítő futása közben – a sapkájába potyogtat; örül annak, amit a szűkülő tértől ügyesen kizsarolhat. Halálig leköti az alamizsna vagy a zsákmány leltározása. Látszatra meg is gazdagodhat, miközben lényegében folyamatosan kifosztja magát. Dilettáns tragédia az élete; monológsorozat párbeszéd helyett. Csupa „véletlen” szerencse és „indokolatlan” csapás. Ez az ember nagyon is rászorul aztán az olykor kegyelmes „deus ex machinára”. Most azonban nem erről az emberről beszélünk. Hanem arról, vajon hogyan lehet mi „boldogtalan de értelmeseknek” boldoggá és értelmesekké válnunk?

Aki várja vagy keresi Istent, egyaránt kínzó hiányt érez. Mással betölthetetlen hiányt. Ez a hiány mindent, ami nem Isten, elnyel: benyeli a sikert, a hírnevet, a pénzt, a szerelmet; a hiány, minél több effélét gyömöszölünk a torkába, annál tátongóbbra nől. Hiába: Isten hiánya mindent fölemészt, s egyedül Isten emészti föl a hiányt.

A találkozás sürgős. Ön- és közérdek. A legszemélyesebb és a legegyetemesebb igény. Mert nemcsak az egyes ember, de az a nép is veszélyeztetett, amelyik ügyet sem vet a szörnyűségek vagy éppen a bimbózó gyönyörűségek szellemi okára. És az egész emberiség elhülyülhet, ha nem tudja, voltaképpen kire is vár; az egész földi vállalkozás elkomolytalanodhat, ha a vállalkozó nem tudja, voltaképpen miért is töri magát.

De miképpen?

A statikus állapot nyugalma vagy a szüntelen mozgásbanlét nyughatatlansága?

Az újkori „Isten-találók”: tanácsadóink.

Simone Weil egy helyütt szigorú. A magatartás, amelyik az üdvösséghez (a találkozáshoz) vezet, szerinte:

„…várakozást jelent, meghatározhatatlan

ideig tartó figyelmes és hűséges

mozdulatlanságot, melyet semmilyen ütés

nem mozdít ki a helyéből. Leghívebb mása

ennek az a szolga, ki az ajtó mellett áll,

hogy rögvest kinyissa, ha ura kopogni kezd…

A keresés kártékony. A keresés tévútra

visz. Az ember nem kell, hogy egyebet

tegyen, mint várja a jót és félbeszakítsa

a rosszat. Izomerejét csupán azért kell

igénybe vennie, hogy a rossz ki ne vesse a sarkából.”

Hamvas Béla egy helyütt indulatos. Azt kiáltja:

„ahhoz, hogy az ember Istenhez

átvághassa magát, igenis, valami

őrült szenvedély kell.

Az igazi lényünk üvegkoporsóban

van: mindent lát, hall, tud,

de üvegen keresztül. És ezt

a koporsót nagy erővel,

előbb-utóbb be kell törni”.

Pilinszky János a „várakozás szentségében” él: „Arra várakozunk, ami már réges-régen megtörtént… és az után vágyódunk, amit kétezer esztendeje, jól-rosszul a kezünk között tartunk.” De ugyanakkor a metafizikai rettegés miatti lustaságot elutasítja (a kitérést a szembesülés elől): „A restséggel szemben egyedül az igazság szakadatlan keresése lehet hatásos. Mivel egyedül az biztosítja, hogy fölismerjük, mit is kell tennünk, s hogy valóban meg is tegyük, amit egyszer fölismertünk.” Mintha egyszerre volna jelen a két elem: a rendíthetetlen helyben állás és az egy pillanatra sem nyugvó szellemi megcselekvés. A kétely nélküli „engagement immobile”, a mozdulatlan elkötelezettség, és a kételyeket éppenséggel kihívó és megsemmisítő fürge harcmodor. Az és-és rugalmassága a vagy-vagy merevsége helyett. Talán a lélek más és más állapotában más és más módszer az elevenebb – és a kettősség nem egymás ellen, hanem egymás mellé rendeltetett.

Hiszen a Szentírás is így működtet, „iker szólással”:

„Kérjetek és kaptok,

keressetek és találtok,

zörgessetek

és ajtót nyitnak nektek.

Mert aki kér, az kap,

aki keres, az talál,

s aki zörget,

annak ajtót nyitnak.”

„Hasonlítsatok azokhoz az emberekhez

akik urukra várnak, hogy mihelyst

megérkezik a menyegzőről és zörget,

rögtön ajtót nyissanak neki.

Boldogok azok a szolgák, akiket

uruk megérkezésekor ébren talál.”

„Igyekezzetek a szűk kapun bejutni,

mert mondom nektek,

sokan akarnak majd bemenni rajta,

de nem fognak tudni.

A ház ura feláll

és bezárja az ajtót,

ti meg kint maradtok

és zörgetni kezdtek az ajtón:

Uram, nyisd ki nekünk!

Akkor azt fogja nektek mondani:

Nem tudom, honnan valók vagytok,…

…Vannak utolsók, akik elsők lesznek

és vannak elsők

akik utolsók lesznek.”

„Vigyázzatok,

nehogy elnehezedjék a szívetek

a mámorban, a tobzódásban meg az élet gondjaiban,

és készületlenül érjen benneteket

az a nap,

mert mint a tőr, úgy fog lecsapni

a föld színének minden lakójára.”

„Én vagyok a kapu.

Aki rajtam keresztül megy be,

üdvözül.”

„Legyetek hát éberek,

mert nem tudjátok,

melyik órában jön el uratok.”

Hiszen Hamvas is (az egyik kiszakított példa), miközben a lobogó „áttörésre” biztat, nagyon is ismeri a bibliai „éberség” rezzenéstelenségének fontosságát; az egykori „lefűződés” előtti paradicsomi lét által az emberbe rejtett emlékezetet: az el nem csábuló és meg nem vesztegethető „változatlant”. Felszólításai erre az éberségre – profetikusak.

Hiszen Weil is (a másik kiszakított példa), miközben minden izomerejével a gazda házának ajtófélfájába kapaszkodik, és a hajlék tisztaságát a végsőkig oltalmazza: a világ labirintusát is végigjárja. Úgy mondja, a labirintus bejárata szépségével csalogat befelé mindnyájunkat. De egykettőre a sötét járatokban találjuk magunkat, végzetesen egyedül, forogva-tévesztve, tájékozottság és tájékozódási képesség nélkül. De aki mégsem adja fel: az végül eljut a labirintus középpontjáig, oda, ahol Istenben vész el és születik újjá.

A szövegek tehát – szakrális tapasztalatok lenyomataként – együtt hatnak. A tanítások egymás „kioltására” nem használhatók. Az Írás is: hol szolgának tekinti az embert, hol pedig vendégnek. Ha szolga: érkeznek hozzá. Ha vendég: ő érkezik.

„Az a szolga, aki ismeri

ura akaratát, de nem áll készen,

hogy akarata szerint járjon el,

sok verést kap.

Aki azonban nem ismeri és így tesz olyat, amiért

büntetést érdemel,

csak kevés verést kap.

Mert aki sokat kapott,

attól sokat követelnek,

és akire sokat bíztak,

attól annál többet kívánnak.”

„Amikor eljött a vendégség

kezdetének

ideje, elküldte szolgáit,

mondják meg a meghívottaknak:

Gyertek, már minden készen van.

De ezek elkezdtek mentegetőzni…

… … … … … … … …

Mondom nektek, azok közül,

akik hivatalosak voltak,

senki sem eszik lakomámon.”

Kötelesség a hűséges

helyben munkálkodás.

Kötelesség a halogatás nélküli

elindulás is.

 

De mindenképpen az engedelmesség; abban, ebben. És persze a világos megkülönböztetés.

 

– Ne ölj! –

 

Mert ami hasonlít a várakozáshoz, nem biztos, hogy az várakozás. Ami mintha keresés lenne, nem biztos, hogy az keresés valóban.

Nem várakozás

a tunyaság

a kábultság

a káprázat

a képzelgés

az önteltség

és a csodalesés.

(Ez az, amit Hamvas nem tart elégnek.)

Nem keresés

a csavargás

a tévelygés

a kapkodás

a türelmetlenség

a pánik

és a behelyettesítés.

(Ez az, amitől Weil óvakodik.)

Van, aki mindentől tartózkodik.

Van, aki mindenbe beleártja magát.

Az egyik gyengeségében mindent

Istenre hagy.

A másik gőgjében elvenné Isten

kenyerét.

Pedig aki vár, az rendet csinál.

Pedig aki keres, olykor ráhagyatkozik.

A szolga fölismeri urát.

A vendég viszont a címet ismeri.

Mert nem az Isten az,

aki nyájasan, pomparuhában

közeleg –

Mert nem az az ablak Istené,

amelyik a sötétből hirtelen

kivilágol –

Istennek nincs külseje

és sötétség már nincsen Isten

fényessége mellett

Isten nem kopog.

Nem hízeleg.

Hazaér –

Nem kell bemutatkoznia.

Isten ajtót nyit.

Nem faggat.

Beereszt –

még csak nem is igazoltat.

Az „azonosítások” a találkozás előtt történnek:

Isten, ereszkedőben, megnézi emberét.

Az ember, emelkedőben, Istent a

homályból kilátja.

A szilárd ilyenkor egy kissé

lágyabb lesz.

A lágy ilyenkor egy kissé

megszilárdul.

Jön az úton mozgás nélkül.

Felé megyünk, várva moccanatlan.

A zárba itt csak Krisztus

kulcsa illik.

S ott Krisztus a küszöb a házba.

Kempis Tamás intelme:

„Ha nem keresi az Istent, az ember

nagyobb kárt okoz magának, mint

összes ellensége okozhat neki.”

Keresztes Szent János följajdulása:

„Uram, kérlek, tekints le,

halálomon vagyok már,

Mindenhatóm, Te mintha távolodnál.

Ó, jöjj, örök egy Isten,

lelkemnek éke, édessége jöjj el!”

A várakozás izzó szenvedélye.

A keresés hűvös szigora.

Valami kölcsönösség;

valami önkéntes csere:

A várakozás pattanásig telik.

A keresés az értelemben nyer

higgadtságot.

A várakozás az adventé,

a lehetőséget a megtestesülés adja,

a keresés a keresztúton zajlik,

és Pünkösd a neve a találkozásnak.

Fölsejlik a szellemi jövő:

a szolga beavatódik

a vendég átköltözik.

„Ha megteszitek, amit parancsolok nektek, a barátaim vagytok… Nem nevezlek többé szolgának benneteket, mert a szolga nem tudja, mit tesz ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert amit hallottam az Atyámtól, azt mind tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket…”

Isten barátja: a létezés magasabb, örömtelibb foka. Közlik akkor, hogy amit eddig a szóra tettünk, megtennünk miért is kellett. És rámutatnak helyünkre a kozmikus lakomán.

Ami közben van, ami addig van, ami a várakozásban megtart és irányt jelez a keresésben, nagyon nehéz és nagyon könnyű:

„Ezt a parancsot adom nektek: szeressétek egymást!”

– Ne ölj! –

Nincs kommentár.

A parancs őrjítően szűkszavú.

Használati utasítást nem tartalmaz.

Esetenkénti felmentést nem jelöl meg.

Nem szól a körülményekről.

A lábjegyzetet hozzá – megszegésekor – maga az ember gyártja. Az ember az, aki több-kevesebb sikerrel megmagyarázza, hogyan kell az általános tilalmat „voltaképpen” érteni.

 

– Ne ölj! –

Ez az a parancs, amit vagy mindenki betart, vagy senki sem lehet biztos abban, hogy ő be tudja tartani.

Függ a tényleges gyilkos indulatától a potenciális áldozat indulata.

Függ az „intézményes” akarattól a személyi akarat.

Mondogatják, hogy az önvédelem jogos.

Mondogatják, hogy megáldják a fegyvereket is.

Könnyű annak nem ölni, akit

nem öldösnek.

Könnyű annak nem ölni, akinek

senkijét sem vették célba.

Könnyű annak nem ölni, akit

„hivatalból”, tömegesen nem

küldenek.

A próba ott van, amikor a dolgok igazolhatók. Amikor a szívben szinte egy isteni ellenparancs is működni kezd:

ne hagyd – nem hagyhatod –,

hogy értelmetlenül megöljenek

ne hagyd – nem hagyhatod –,

hogy elpusztítsák, akiket szeretsz

ne hagyd – nem hagyhatod –,

hogy a „gonosz fél” győzzön.

A polgári törvénykezés a védekezőt a támadóval szemben előnyben részesíti. A háborúban pedig az öldöklésért majdhogynem kitüntetés jár. Úgy látszik, a világátlag számára a „ne ölj!” teljes következetességgel nem megvalósítható. Néha muszáj a szerencsétlen embereknek ölni, hogy a gyilkos nagyszabású tervét megelőzzék.

Nem tudjuk, az ilyen kényszer alatti cselekvés milyen ítélet alá esik, csak bízhatunk Isten igazságosságában, amely mérlegel, és a „kezdeményezővel” a „megakadályozót” egy rekeszbe nem csukja. Valószínűleg van mentség; de ennék mértéke sem egyforma.

Valószínűleg annak van a legkevesebb félnivalója, aki nem a maga bőrét, hanem a rábízottak életét védte meg, ha csak így védhette meg.

Ha egy horda ki akar irtani egy népet, helyes-e, ha az a nép minden ellenállás nélkül aláfekszik a késnek?

Ha a tulajdon gyerekét, anyját vagy csak egy „idegen”, de éppen mellé helyezett vétlen embertársát készülnek felnyársalni, mondhatja-e akkor a derék emberek többsége: én pedig nem ölhetek, sajnálom?

De ott kell lennie a másiknak is, a kivételnek, aki – mintegy párhuzamosan – igenis azt mondja: borzasztó, hogy most sem ölhetek, de most sem ölhetek, mert semmilyen körülmények között nem szabad. Velük halok, testemmel oltalmazom őket, ez az, amit tehetek, de ezt aztán habozás nélkül!

A kétféle magatartás együtt érvényesíti egymást. S nem eldönthető, hogy a „tisztakezűnek” vagy a „bevérezett kezűnek” kínzóbb-e a kételye, miközben választásában kitart.

Az azonban bizonyos, hogy aki bármiért is, de megszegte a lét legelemibb törvényét, az viseli a következményeket. A tett a bal oldali serpenyőbe kerül, s a lehető legmélyebbre azt lehúzza. De aki egyúttal, éppen ez által a tett által tölti meg a másik, jobb oldali serpenyőt is (a mentett életekkel, a jó győzelme nyomán fakadó sokasodható jóval), annak a mérleg nyelve segítségére van: a kiegyenlítődés megtörténik, hiszem.

Aki pedig egyszerűen vállalta a halálra szántak sorsát – különösképpen ha önként, mintegy hozzájuk csatlakozva tette –, mértéken felül áll; közel ahhoz, hogy „mérlegeltből” „mérlegelővé” váljon maga is.

A háborúba hajtottak, a találomra, vakon gyilkosok felett is bizonyára körültekintő az ítélet. Hiszen ritkán önkéntesek az „önkéntesek”. A gyilkolásuknak nincs személyessége, a harci eszköz „kezelésekor” nincs előttük a látvány: az általuk halottá vált halottaknak sem arca, sem száma; ezt helyettesíti a propaganda, a mindenkori „ellenségképpel”, a megsemmisítendő fantommal. Ártatlanabb és felelősség nélkülibb dolognak látszik a második világháborúban a rakétát kilőni, a tankokkal előregördülni, a bombát ledobni, mint az első világháborúban a „szembenállót” szuronnyal átszúrni, fölhasítani a gyomrát, közelharcban. Minél régebbi időbe megyünk vissza, a csataképek annál kegyetlenebbek, mert az egymást mészárlás „elidegenítő effektus” nélkül zajlott: aki ölt, látva látta, hogyan és ki hal meg a keze által.

Manapság csak egy gombot kell megnyomni ahhoz (közhely!), hogy emberek milliói pusztuljanak el. Lehet, hogy aki ezt a láncreakciót beindítja (bárha nem!), úgy egyébként egy tyúknak a nyakát sem tudná elvágni. A Hirosimára küldött repülőgép személyzete is csak később fogta fel, mit jelentett az a kis libbentő mozdulat, ami az atombombát kioldotta a város felett.

Hallatlan primitivitás van a tökéletesített háború mögött. Fejlett ésszel kitalálni, hogyan lehet az ölés még s még hatékonyabb: egyre satnyább szellemi érzékre mutat.

Hamvas – aki egyébként semmiféle erőszaknak nem ad menlevelet – furcsa módon a háborúról mint kultuszról beszél. „A háború is művelés, a harcos katona is kultuszt művel, amikor harcol és öl… A beavatás értelme : nemhogy szabad a harc – harcolni és ölni kell. Ez az a misztérium, amibe Krishna a harcost beavatja. Vért kell ontanod? Vért fogsz ontani. Testvéred vérét fogod ontani? Testvéred vérét fogod ontani. Feladatodat és sorsodat nem te választottad meg… neked jutott a művelések között a legnagyobb misztérium: a háború.” – Döbbenetes szavak.

Még sincs így.

Talán így volt

– mielőtt a Krisztus-impulzus

megérkezett.

Talán így volt

– amikor harc közben a test

még a testhez tapadt.

Talán így volt

– hogy az ember csömört kapjon végre.

Talán így volt

– hogy megszülethessen

a „hős” fogalma.

Ma már nincs így. Az új szövetségben új az Istennek az emberhez és az embernek az emberhez való viszonya. Isten módosított. Hiszen kiderült, hogy az ember – bár bokáig gázolt a vérben – a háborút nem volt képes megunni. Inkább mechanikussá tette, és így még „fekete szépségétől” is megfosztotta. Az újkori háborúkban nincsenek valódi „hősök”, az érmék és ordók semmit sem érnek; karikatúratéma a vezérek érdemrendje. Ma már a hősiesség a névtelenségbe költözött, vagy még inkább azokba, akik átálltak az áldozat oldalára.

A „felkelés” indulata:

természetes emberi.

Éhen halni egy másik helyett:

természetfölötti az emberben.

Szembefordulni a kínzókkal:

nehéz és kockázatos.

Azonosulni a kínzottakkal:

még nehezebb, mert ez már

nem a halál kockázata, hanem

biztos tudata a halálnak.

Aki harcol, még megmenekülhet.

Aki velük tart, velük is hal –

mindaddig, amíg egy kézen

megszámolható a kivétel.

Nem tudom, lett volna-e Auschwitz, ha minden

zsidó mellé odaáll egy keresztény a menetbe.

Nem tudom, lett volna-e Kolima, ha minden

száműzötthöz csatlakozik egy még szabad.

Krisztus beépülése az embertörténetbe, fordulat. Minőségi váltás; az egymás közötti és egymás iránti viselkedés új értelmezése.

Nincs többé szemet szemért és fogat fogért, legalábbis nincs a megtorlás a közvetlen-re és az azonnal-ra bízva.

Hanem van helyette: „aki megüti jobb

arcodat, annak tartsd oda

a másikat is”.

Nincs többé: „szeresd embertársadat és gyűlöld ellenségedet”.

Hanem van helyette: „szeressétek

ellenségeteket és

imádkozzatok érte”.

Kényelmesebb volt az Ószövetség parancsa.

S az Újszövetség parancsa majdnem

teljesíthetetlen.

Ha valaki megüt, valahogy elviseljük. De fölkínálkozni az újabb ütésnek?

Ha valaki rosszakarónk, imádkozni még csak imádkozhatunk érte. De hogy még szeressük is?!

Talán isteni kérés ez; nem annyira parancs. Kísérlet a gonoszban teljesedők megmentésére.

Hátha abbahagyja, s a második rúgás után a harmadikat már nem rúgja.

Hátha megrendülve elkezd viszontszeretni.

Hátha van hatás a példában.

A türelem mértéke az, ami itt vitatott. Hol az a türelmi pont, amin túl a gonosz vérszemet kap, s éppen végtelen tűrésünk által, semmit meg nem értve annak szándékából, szabadul rá a világra?

Melyik az a perc, amikor – éppen a Teremtés érdekében – a tőrt a hadonászó kézből mégiscsak ki kell csavarni?

Nem tudom. Nem tudjuk. De időről időre megtörténik, hogy amíg az egyik a szent szövegnek szó szerint átadja magát, a másik hozzátesz, egy még le nem jegyzett, titkos üzenet birtokában

s azt hiszem, mindkettőnek

igaza van,

s tévedés lenne az egyik

a másik nélkül.

Gyönyörű a kínai diák, fehér ingben,

a tankok ellenében

Gyönyörű a cseh lány,

ahogy virágot dug a puskacsőbe

Gyönyörű a fiú Erdélyben,

a golyó előtt térdre hullva

Gyönyörű az a „négy-öt” magyar,

a mécses körül, megveretve, kart karba öltve

Gyönyörű Gandhi, testét

bambuszbottal összetöretve

Gyönyörű Martin Luther King,

ahogy végigvonszolják a porban

(S nem véletlen, hogy sokszor éppen az erőszak nélkülieket ölte meg a legbrutálisabb erőszak. Nemcsak az embert nyúzók, de az embert mentők is kihívják a sorsot, sőt, úgy tetszik, az utóbbiak fokozottabban. A merénylők mindig orvul jönnek, s míg egy-egy főbűnös a legtöbbször könnyű sebbel megússza, a „példa-embert” mindig pontosan eltalálják. Az alávaló gyakrabban menekül meg, mint a fölévaló. A sátán ugyanis félelmében még ravaszabb, veszélyeztetettségében még ügyesebb.)

De nem kevésbé gyönyörű az elszánt nép is,

ha fagyban-sárban, vérben és szennyben,

fedezékben és fedezetlenül

magát végül is cselekvésre adja

Gyönyörű, ahogy nem számít

sem az életkor, sem a foglalkozás,

sem az, hogy nő vagy férfi

Gyönyörű, ahogy ilyenkor félórák

forrasztanak össze örök barátságokat

Gyönyörű, ahogy az egyébként egy kiskanálhoz is

foggal-körömmel ragaszkodók

ünnepi ingükből is tépést csinálnak

Gyönyörű, ahogy a náthától is rettegő

kiteszi magát a roncsolásos halálnak

Gyönyörű, ahogy a hitetlenek is meggyújtják

hosszú szárú gyertyáikat

s gyönyörűek a lyukas közepű,

hamis szimbólumoktól megfosztott

nemzeti zászlók – hacsak beléjük nem varrnak

(elsietve) egy új,

de másképpen rosszat.

Krisztus beépülése a földtörténetbe, fordulat. Minőségi

váltás; a békesség és háborúság más értelmezése.

A „békeharc”: fából vaskarika. Két, önmagában tiszta értelmű szó zavaros összetétele. A békének már nincsen harca, és a harcnak még nincs békéje. A hivatalos (hivatásos) „békeharcos” álruhás agresszor. A „békegalamb” többnyire agyaggalamb.

A koppenhágai, kisajátított béke-világkonferenciát 1986 őszén tömegverekedés nyitotta. Go home, kágébé, kiáltozták a terembe erőszakkal benyomulók. Pukk, pukk, sziájé, ordították a „meghívottak”. (Egy férfi még el is játszotta az ujjaival, ahogy a gyerekek szokták, a pisztolylövést.) Komédiába torkollott, amiről már összehívásakor is látszott, hogy bohóctréfa. Egy „hívatlan vendég” számon kérte az oroszoktól Afganisztánt, egy „hívatott” résztvevő rögtön előrukkolt Nicaraguával, pocskondiázta Amerikát. A zárás sem volt különb: széttépett feliratok, eltört transzparensek durva verekedés „hányás-zacskók” osztogatása. Függetlenül attól, hogy melyik félnek volt igaza: itt aztán teljes dicstelenségében láthattuk, a „békeharc” milyen is. Hazug alapon nincsen béke

mert a béke nem

sikeres akaratátvitel

mert a béke nem

kényszerű belenyugvás

mert a béke nem

a bágyadtság felsőfoka

mert a béke nem

a fáradtság mélypontja

mert a béke nem

fedőréteg az izzó láva felett

mert a béke nem

a küzdők közönyös cserbenhagyása

mert a béke nem

párbeszéd a csonkolt nyelvűkkel

nincs köze

az olvatag címlapmosolyhoz

a mézes rádiószózatokhoz

a parádés díszszemlékhez

A békességet bizony nehezebb megnyerni, mint a háborút.

A békességre bizony nehezebb

rátalálni,

mint a háborúságra.

Clausewitz „katonai” író szerint: „A háború a politika folytatása más (mégpedig erőszakos) eszközökkel.” A marxizmus is, mint annyi más, téves ideológia, ezt a tételt igazolásul használta fel. Ezzel nevezte ki a politikát olyan nagy hatalommá, amelyik, ha érdeke úgy kívánja, eltörölheti a „ne ölj” személybe oltott sugallatát s helyettesítheti a faliújságra írható kollektív jelszóval: „márpediglen ölnünk helyes, elvtársam, cimborám, testvérem!”

A „békepolitika” deklarálva csak burkolt készülődés, erőgyűjtés az újabb csatára; ha pedig fontolgatás nélküli tettekben él, az már több, mint a folyton méricskélő, gyanakvó politika.

Talán mondhatjuk: a béke a politika meghaladása más (mégpedig nemesebb) eszközökkel.

Igaza van Alesz Adamovicsnak, a „pacifistának”: ha a helyzet már olyan, hogy a könyörgő gyermeket röhögve ölik le, akkor már azt is, aki leölte, tüstént keresztül kell lőni. De már nem volna szabad megengednünk magunknak, hogy olyan helyzetek szülessenek, amikor már nincs választás. Az embernek magának kéne olyan szellemi finnyásságra szert tennie, hogy ugyanolyan leküzdhetetlen undort érezzen a másik legyilkolásával szemben, mint amilyen undorral az emberevés gondolata tölti el.

Végzetes tévedés a Biblia, az Utasítás képes beszédét harc és béke tárgyában egységesen, egy az egyben értelmezni, s a háború szükségszerűségének, „előírtságának” igazolására használni fel; vagy éppen „hol így, hol úgy” szeszélyességgel vádolni a megnyilatkozót.

A krisztusi kijelentések nem ellentmondásosak a „ne ölj” parancsával, ha elfogadjuk, hogy a felhívás a küzdelemre itt a személyes lélekre vonatkozik:

„Ne gondoljátok,

hogy békét jöttem hozni a földre.

Nem békét jöttem hozni,

hanem kardot.

Azért jöttem, hogy szembeállítsam

az embert apjával, a leányt anyjával,

a menyet anyósával.

Az embernek a tulajdon családja lesz

az ellensége.

Aki az apját vagy anyját jobban szereti,

mint engem, nem méltó hozzám.

Aki nem veszi vállára a keresztjét

és nem követ, nem méltó hozzám.

Aki meg akarja találni életét,

elveszíti,

aki azonban elveszíti értem életét,

az megtalálja.” (Máté evangéliuma)

A dolgokat nem lehet többé pusztán vérségi alapon megítélni. A család nem „takaró” többé. A felelősség az egyénre hullott s az egyénnek egyre inkább az a feladata, hogy az anyagi kötésből kioldja magát. Ez azonban belső harc nélkül nem megy. A tíz parancsolat egyike: „Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú életű légy a földön”, valószínűleg elsősorban az emberiség egészére vonatkozik; a múltját ismerő, az elkezdőnek tisztelettel adózó, annak munkálkodását folytató emberi fajra. A múlt átlátása nélkül nincs megalapozott jövő. A megtörténtek egyetemleges „lekezelése”, „kiradírozása” a föld- és embertörténetből léggyökerű, talajából könnyen kifordítható, kurta kis jövendőt eredményez. Az érdemi tisztelet mellé hozta Krisztus a lehetőséget és kötelességet, hogy az egyes-egyedi lélek a maga útját, az egyedül Krisztusban egyeztetett igazságét járja, s többé ne a régi módon, ne az ősök módján kívánjon boldogulni. Saját keresztjét vigye, s amit elveszt a vámon, majd százszorosan nyerje meg a réven.

Ezt a harcot nem vasak vívják. Ezt a kardot nem a kézben forgatják; ez a kard ott forog a lélekmélyen, élével a már feleslegesültet sorban-rendben lemetszi.

A markolható, a valódi kard Jézusnak sem kedves. Amikor elfogják, s egyik kísérője levágja a főpap szolgájának fülét, hogy Jézust az elfogatástól megvédje, Jézus a kard használatát megtiltja:

„Aki kardot ragad,

az kard által vész el.”

(Máté evangéliuma)

Ez az „eset” itt a fizikai valóságban zajlik, arra is vonatkozik. De nem csak arra.

A kiegyenlítődés, a „ki miben vétkezik, abban bűnhődik” törvénye ez. Az erőszakost előbb-utóbb erőszak éri, a krónikus hazudozót előbb-utóbb csúnyán becsapják, aki zsarnok, előbb-utóbb rabszolga lesz, aki részvétlenül kicsukott valakit, azt előbb-utóbb ridegen kicsukja valaki. Előbb-utóbb. Gondolkodjunk itt évezredekben.

Elmész, fölismersz, visszatérsz.

Visszatérsz, fizetsz, elmész megint.

Amíg nincs tökéletes bűntelenség, amíg a legkisebb adósság van, addig az embernek maradéktalan békéje sincs.

Krisztus szomorú, szigorú szavai; minket nagyrabecsülő őszintesége:

„Azt hiszitek, azért jöttem,

hogy békét hozzak a földre?

Nem azt, hanem – mondom nektek –

széthúzást.

Ezentúl, ha öten lesztek egy házban,

megoszlanak egymás közt:

három kettő ellen,

és kettő három ellen.” (Lukács evangéliuma)

A kapott szabadság – legalábbis kezdeti stádiumában – együtt jár a szüntelen ütköztetéssel. Nem örül ennek a Hírhozó, de a fejlődési szakaszokat, Ő aztán tudja, nem lehet sem átugrani, sem kikerülni. A „széthúzás” (napjainkban igazán látványos) virágkorát éljük, s reményünk abban van, hogy a részeredmény legalább „három:kettő” a valahogy mégiscsak összetartó jó javára, mindaddig, amíg az „öt” isteni egységre nem léphet; a végeredmény odább van.

Addig is

a küzdelem elfogadása a béke; a felismerés nyugalma: nincs mit tenni, a szellem világosságáért, a tágasabb létezésért folyamatosan és állandóan küzdeni kell, s nem tanácsos már az első kínálkozó, valamelyest szellősebb és naposabb barlangban elégedetten szuszogva elheverni.

Addig is

a cél bizonyossága a béke ; a szilárd tudat, hogy van hova beérkezni megharcolt harcaink múltával.

Addig is

békét ad a biztonságérzet; a melegítő hit, hogy Az, aki indított az úton, útközben is segít.

Másféle harc

másféle béke.

Másfajta haladás

másfajta pihenő.

Most:

forradalom vér nélkül

és majd:

konszolidáció az Istenben.

Ez a „hagyatkozó” Krisztus végrendelete

(János szavával):

„Békességet hagyok rátok.

Az én békémet adom nektek.

Nem úgy adom, ahogy

a világ adja.”

Honnan tudták? Honnan a bölcsek és honnan a pásztorok, hogy ki az, aki megszületett? S miért éppen ők, ők először, s nem valaki mások az annyiféle foglalatosságú és minősítésű, egyébként fürge és mohó sokaságból?

Márk a Születés misztériumáról titokzatosan hallgat. Máté evangéliuma a bölcsekről beszél, a napkeletiekről, akik kiszámították, a csillagkonstellációból számították ki, hogy az idő beteljesedett. Lukács viszont a pásztorokról szól, akik megkapták a hírt, angyali kinyilatkoztatásban, a lélek megérintése által. János nem részletez, hanem összefoglal, a legmagasabb szakralitás nyelvén: „Kezdetben vala az Ige… és az Ige testté lőn és közöttünk lakozék.” Ez már a beavatottság foka. A tömör érvényességé. Amiben minden benne van. Elvenni belőle tilos. Hozzátenni locsogás. De teljességében átvilágítani és megélni: a személy dolga. És az érett személyek szellemi zamata által egyszer tán csak „megemészthető” földi ittlét dolga.

Mindenki tanuló az univerzumban: óvodától az egyetemig. Vannak bukók, vannak ismétlők. Vannak előrerukkolók. S vannak, akik „oktatásukat” észre sem veszik.

Ami igaz, az igaz: nem könnyű a tanítványnak, ha felismeri a Mesterét. Mert akkor követni kell. Nem dicsérgetni, nem a szavait szajkózni, nem kisajátítani, nem megzsarolni, nem kihasználni Őt, hanem követni. Ki, ahogyan képes rá. A bölcsek módján, elsősorban az eszével, vagy a pásztorok módján, elsősorban az érzéseivel. S egyszer talán a kettő szintézisében, egész lényével, végre.

A Gyermek körül semmi sem véletlen. A köréje gyűlt társaság sem az. A krisztusi impulzus megérkezett, a kor „legokosabbjaihoz” és a kor „legegyszerűbbjeihez” fordult a híradással. Az olló szétnyílt szárnya között így fogta be a minden rendű és rangú emberiséget. Jött a végtelen csillagövön át, kettős megváltó erővel: a világfelismerés és a világszeretet sugallatával; hogy ugyanazt az Istent kell felragyogtatnunk az agyunkból, mint a szívünkből.

Mégis: tapasztaljuk, hogy jelenünk a mai „pásztorokat” lemosolyogja, s a mai „bölcseket” igyekszik a kasztból kivetni. Bizony, a primitív, a visszamaradott nézi le itt az eredendően, természetesen egyszerűt; szimpla, egysíkú anyagtudós a bonyolultabb, több síkon egzisztáló életkutatót. Megteheti. Megtehetik. Mindenkinek szabadságában áll a szabadságát szűkíteni vagy rosszul használni. Butának vagy őrültnek nyilvánítani a gyermeki tisztát vagy a túlgondolót. „Nem tudják, mit cselekszenek.” Hamis ok: hamis következtetés. Hamis cél: előbb-utóbb hamissá torzul az igyekezet is. Így hát legyen elnéző, akit lenéznek. A csillagok és a lélek mély biztonságával legyen az. Ne sértse a „felszín fecsegése”.

A látszatra „fentiek” között ma ő uralkodik, a valóban „lentiek” között pedig a megrögzöttség. Amott az alázat hiányzik, imitt a szellemi kíváncsiság. Fájdalmas dolog ez. „Szülessék meg bár ezerszer is Krisztus Betlehemben és nem benned – örökre elvesztél.” (Angelus Silesius)

Krisztus ezért akiknek hírt adott, felelősséget is adott. Akik akkor – a többiek helyett is, szinte a többiek képviseletében először megláthatták, először találkozhattak Vele, azoknak, azok utódainak ma sincs mentsége. Sem a gyávaságra, sem a lustaságra, sem a közönyre. A hírt széltében-hosszában, horizontálisan és vertikálisan terjeszteni kell. Kopogtatni kell az ajtókon – sőt olykor dörömbölni talán –; mindenki ajtaján. (A Heródesekén, a farizeusokén, az álírástudókén is.) Mert végső soron senki sincs kizárva. Mindenki fogadhat. Krisztus óta az emberen múlik – legnagyobbrészt – az ember.

Csak élni kellene végre teljes mélységében ezzel a kegyelemmel. Tudni, amit hiszünk. És hinni is azt, amit tudunk már.

Az új évezred ezt várja tőlünk. A pásztorlelkű bölcseké lesz a jövő.

„Tövit töröm s a gallya jut.” Egy korai József Attila-vers motívuma. Annak a gyakorló szakasznak a rögzülése az életidőben, amikor a költő még rosszul céloz: azt hiszi, az a töve a bajoknak, ahol már az elágazás burjánzik. A vers – legalábbis felszíni hangzata – profán dologról szól; arról, hogy az ember szakadásig igyekszik, s alig kap valamit ezért cserébe. Pontosabban: nem azt kapja, amit érdemel. Lám, a tövével foglalatoskodik, s mégis gyér gallyacska a fizetsége. Aztán a fatörzsből – gyors metamorfózis! – tőke lesz, „a” tőke, amit – sérülés ide, csonkulás oda – meg kell dönteni. A vers magasból indul, de a röppálya hirtelen lekonyul, és a téma a földre koppan. Ami az esést túléli és újra szárnyal, az a „tövit töröm s a gallya jut” rezonanciája, más és más szférában. A sokszor és sokféle képzettársításban elhangzó panasz. A hiábavalóság, a csökkentség érzete: hogy a mindent akarásból úgyis csak egy silány részecske sikerül. A világ ügyeiben és az önügyekben – ami végül is ugyanaz. Ha tisztes öregséget készítenél mindenkinek, legfeljebb csak a definiálható éhhaláltól mentheted meg őket. Ha védelmet követelnél a gyengének, elérheted, hogy verés előtt a kötél ne ázzon. Teremthetsz állati körülményekből félállatit. Mosókonyhából albérletet. Albérletből örökös teher-lakást. Talán kivédheted az infarktust, ha képes vagy szorongató neurózisaidat becézgetve a kebledre vonni. Létezni akarsz, s megköszönöd, ha hagynak vegetálni. Megrendítő és elringató, határtalan tenger-szerelemre vágysz, hogy aztán kénytelen-kelletlen elheverj egy-egy bányató szortyogó-fortyogó büdösében. Egyáltalán: ide nekem az oroszlánt is! Aztán – rohadt realitás! – fintorogva bár, de lám, csúsztatjuk a döglődő egeret is zsebre. Szabadság – ordítjuk, végre szabadság, ezt ordítjuk boldogan. Később aztán nagyon fel vagyunk háborodva. A tövit töröm s a gallya jut! – ezt kiáltjuk, ha nem is ebben az irodalmi formában, ha nem is ügyelünk a szabatos fogalmazásra, hanem egészen köznapi szidalmakkal s egészen kamaszos méltatlankodással: hát velünk végül is mindent lehet?! Hát ebben a keserves életben csak ennyire mentünk miközben törtük a tövét hű de szorosan, hű, de lankadatlan, hát csak ez sikerült, ez a néhány hitvány gallyacska, legfeljebb – no bumm – egy-egy tetves ág, mennyei szerencsével az is? Hogy van ez, kérem szépen, hogy van ez itten?

Fejszét kell cserélni? A csorbult eszközt köszörülttel felváltani? Ezen múlik? Nosza! És aztán? És aztán? Te bolond. Szaporábban, daraboltan hullanak a gallyak, s csak szóródik a szemét még többfelé. Egyébként nem történik semmi.

Bamba szituáció. Ácsorgás. Nézzük a kezünket, mint a hónapos csecsemő. A tövit töröm s a gallya jut – józan ésszel nem lehet megérteni. Bárki bele is őrülhet nyugodtan. Olyik bele is őrül. A másik az effajta döntögetést meghidegedve abbahagyja. Felszedi a heverő gallyacskákat, befűt a forgáccsal. Tűrhetően megvan. Vállat von. Nem olyan hosszú ez a közepes banzáj, ez az úgynevezett élet, a halálig. De mindig akad – s nem is kevés, aki azt képzeli, addig vagdalkozott, amíg neki sikerült, neki aztán igen, tövet találni körös-körül, oldalvást az ág-bogak helyén. Csapatot alkot és hozzá ideológiát. Itt aztán nincs segítség. A káprázat foglyait a rövidlátó lelkesedés, szédült vagdalkozás időnap előtt a sírba viszi, s a megcsupált gallyak serkenve, még szemérmetlenebbül tekerednek tovább. Csakazértis!

József Attila később – az érettség bizonyos fokán – a fejszét letette. Rájött: talán az ásó az, ami a tőhöz használatos, s arra, ami a felszínen van, ollót csattogtatni célszerűbb. Félre a fejszével! Gallyazzunk, ha muszáj, adjunk egy kis pofát neki, nyesegessünk, de előbb a gyökeret tárjuk fel; nem mindegy, mit irtasz, mint ahogy az se mindegy, mit öntözöl: a sátán bozótját vagy az isteni erdőt. Meg kell vizsgálni. S ha nem az: hát ki kell forgatni. Ha tövét szakítottad, veszik is a töve. Ha pedig a fogadó talaj a mérgezett – vagy alant az a bizonyos „titkos féreg foga rág” – láss hozzá, és a földjével foglalkozzál. Tövét gondozd, és akkor majd a tőről részesedsz.

Csak hát a kitakart látványt is el kell bírni. Eligazodni és dönteni. Mi? Mit? Hogyan? Az egyenes feleletet kurta kérdőszavak vonzzák.

József Attila a gyökerek közé behullott. Még odapillanthatott, a ködön át, a zsenialitás sejtelmeivel, de már erő híján. Épp csak a megrendülésre futotta.

 

Az Isten itt állt a hátam mögött

S én megkerültem érte a világot.

 

Humusz lett ő – áldozat.

 

És most hagyjuk ezt a mégiscsak leegyszerűsítő „kertészkedést”. Az effajta képes beszédbe nagyon bele lehet szeretni. Sőt ha nincs mérték, el lehet veszni benne. S az olvasó „szólongatását” is hagyjuk. A tegező felszólítást, a számonkérést. Az egyes szám második személy védekező álságait (mintha rólad lenne szó, s nem rólam). Jó lenne mellőzni a többes szám első személy felmentést sugalló kollektivitását is (mintha csak általában lenne szó rólunk, s nem megkülönböztetetten, kedvetlen barátom, mégiscsak rólad)!

Ezennel átköltözünk harmadik személybe. Hozzájuk, melléjük. Akik a tér ugyanazon kivetített pontján éltek, itt: Magyarországon. S bár egymástól nagyjában függetlenül, mégis ugyanoda jutottak. A tő közvetlen közelébe. S kegyelmi tudásuk formája szerint szolgáltak onnan híradással.

Három, égre függesztett fejfa. Három, széltében-hosszában betöltött kereszt. Érkezési sorrendben.

A születés szinte egyidejű. Még az első nagy világborulás előtt. A kivonulás is csaknem azonos. Átívelve a második nagy világ-borulást.

A rendelkezésükre álló évtizedek száma – a bűvös hét – is majdnem ugyanaz. Várkonyi ebben egy kis ráadást kapott: a másik kettőhöz viszonyítva még körülbelül hét évet. A „felső elgondolásba” az ilyen csekély plusz-mínusz kilengés, nagyvonalúság belefér. Sőt ez hitelesíti, szemben a mindig mániákusan pontos babonával.

Három ember, dicsőségben, siker nélkül. Mert közülük Kodolányi rövid sikere a teljes sikertelenségnél is félrevezetőbb. Mindig „mellészerették”, „mellékoszorúzták”, sztorit habzsoltak ott, ahol ő pedig leírta a való történteket.

Egyiküket sem ismertem személyesen. Bánhatnám, nagyon bánhatnám, mégsem bánom. A hús-vér találkozások az egyszerre mélyen és magasan egzisztáló „küldöttekkel” mindig veszélyesek. Mivelhogy az „ismerkedő fél” rendszerint még csak ott lapul középen, s amit onnan lát, azt túlbecsüli. Akit, amit talál: összehasonlítja saját, előre gyártott képzeteivel. Nem stimmel, sehogy se stimmel! S ez kiábrándító. Mert a magunk gyúrta bálványnál nincs szebb. A valóság viszont ritkán árnyéktalan. A fenség ritkán – talán sohasem – maradéktalanul fenséges. A kínlódó gyakran kínt okoz. A rajongók pedig könyörtelenek. Nincs a szívükben megbocsátás, elnézést csak „lefelé” ismernek. Bár a legjobb szándékkal, de a „mesterről” fecsegni kezdenek. Elcsámcsognak az emberi esendőn, az ellentmondásokat megcsócsálják; a pillanatnyi benyomást, a perc viselkedését emelik örök érvényűre. Anélkül hogy voltaképpen hazudnának vagy megfigyeléseik teljesen hamisak lennének, a képet valahogy mégis félreviszik. S végső soron maguknak ártanak ezzel, mert a személy leszállításával akarva-akaratlan lefokozódik bennük a tanítás is. A hívek – mohó kíváncsiságukban, türelmetlen szeretetükben – póruljárnak.

Élet-tanúnak lenni: kitüntetett barátságban, választott testvérségben vagy fogadott gyermekként – ó, az más! Mit nem adnék érte. Mit nem adnék érte. De erről lekéstem: Lustán születtem. Halogatva-vonakodva. Minden értelemben.

A steril szöveg, a „hagyaték” a részem. Az ezzel való, igenis, örömteli bajlódás. Nem „tanulmány szinten”. A szakrális műről való „ismertetés” vagy „elemzés” csak szellemi képregény, a legtöbb esetben. Besűrítés vagy éppen felhígítás – kényszerűen az. Csak annak a néhány „továbbgondolónak” van rangbéli esélye. Mert egyébként ki mindenki értékel itt! Uram isten. Aki a dolgokat tudja, azt is tudja: ezt nem sértésnek szántam. A kristálygömböt kormos kézzel is meg lehet forgatni. Csillogtatni. Sőt a tudatlanság ma már nem biztos, hogy bocsánatos bűne! – össze is lehet téveszteni (tévesztetni) akármiféle ördögien hasonló közönséges üveggolyóval. S ez a rosszabbik rossz. A maga nemében ilyenkor is születhet „briliáns dolgozat”, csak persze, a tárgy lényegétől idegen. (Mint amikor a babuska a királytigrisre magabiztosan rámutat, s közben elgügyögi, büszkén, pontosan, mi mindene van – a Misi-cicának! Meg is dicsérik érte. Eleinte! De előbb-utóbb – hogy helyesen azonosítson – rá kell ám paskolni a kezére.)

Kevés az autentikus beszélő. S ezek a kevesek szüntelen érzik a szomorúságot (néha szégyent) mások alacsonysága miatt. Észlelik a közlések kiszolgáltatottságát. Amikor a titokból nem feloldás, hanem összebonyolítás lesz; az egyébként oly áttetsző pedig megvilágítás helyett inkább megzavarosíttatik; s a „hozzászólás” nem érintettségből, hanem hovatovább üres divatból fakad. A hozott, nedvdús transzcendens intelligenciát a pusztán anyagban szerzett, szárazon zörgő műveltség váltja fel s próbálja nagyképűen helyettesíteni azt; részleteiben olykor találóan, csak éppen tragikusan magára hagyva (szerencsétlenebb esetben meggyalázva) az egészet.

Én bizony nem merek, nem merek róluk írni. Köréjük írom, a lábaikhoz gondolom, amire – általuk is – jutottam.

Általuk is, de természetesen nem csak a „nagy triász” által. Hogy most mégis, szinte kizárólagosan rájuk támaszkodom, azt megszabja a téma fegyelme. Ők nyilatkoznak a legrokonibb módon, magyar jelrendszerben, ugyanarról. S mindhárman ott pihennek a feltárt és gondozott tő közvetlen közelében. Már nincsen munkaeszközük: fölöslegesült minden, amit oly biztonsággal forgattak; filozófia, vallásbölcselet, embertudomány, földtörténet, varázsos teremtőerő, a szólás és írás tehetsége már ugyan minek nekik? Nekünk kell az, amit mindezzel – ezek segédletével! – a létből az életbe visszahoztak. Nekünk kell az a szemünk elől erőszakkal lemeszelt dimenzió, a leltár éléről durván, árulkodóan kivakart istenség, a mérlegbe be nem kalkulált szellemérték. Nekünk kell a végtelen perspektíva, merthogy egyre inkább úgy tetszik, karámból karámba terelnek minket, s mi hagyjuk magunkat, a legkisebb résen is uzsgyi, mi már boldogan csusszanunk keresztül, s még az a képességünk sincs meg, hogy a helyzetet – az újban a régi kelepcét – rögtön észrevegyük. Eddig csöbörből a vödörbe. Aztán ha hordóba: van-e ok a lelkendezésre?

Mi akarunk szabadok lenni. Mi akarunk szabadok lenni. Kalauzok jártak előttünk, számolhatatlanul sokan. Ők hárman is. Egyenruha nélkül. Magányosan. De mi balgák voltunk mindig. Jobban bíztunk az ilyen vagy olyan hivalkodó formaruhában. A testületi „jelzőtábla-mutogatókban”. A valójában egysütetű álvezírek különféle, igézően megtévesztő stílusgyakorlataiban. Jobban szerettük a tömegesség langymelegét, mint a kiválással járó átmeneti vacogást. S akik a tömegbe szorulnak – egymás sarkára lépve, araszolva –, sehogy se láthatnak túl egymás feje búbján.

Körülbelül itt tartunk most. Szorosan egymás mögött. Csoszogva, tapadva-lökdösődve, izgatottan. És nagyon reménykedünk, megint! Mivelhogy valami ajtó mégiscsak kinyílott. De a kapu, az a kapu, zajtalan szárnyaival – még a falba simul. Félek, nem vesszük észre. Vagy az irány más, vagy csak elmegyünk mellette. Hiába – a terelés: többnyire elterelés. Nehéz a sodrásból kiállni. Pedig hívnak. Néven szólongatnak. A három megnevezett is: Várkonyi, Kodolányi, Hamvas. A legutóbb, az előbb és a legkorábban dolgavégzett.

Van, aki teljesítményüket, találataikat lefitymálja. Biggyeszt. Megírták ezt már mások, másutt, régen. Nem új. Csak ismétlés. A tudálékosok neveket is sorolnak, azoknak a nevét, akikre választott embereim gyakran hivatkoznak maguk is.

Ismerek egy apáról fiúra szálló társasági játékot. A játék elején az indító mond egy értelmes, összefüggő mondatot. Ez az alap. Fülbe súgja. Az első a súgást átadja a másodiknak. Az a harmadiknak, ahogy ő hallotta – s így tovább. Időnként valaki hangosan kimondja: nem az eredetit, hanem amivé torzult. Amivé torzították, mulatságból szándékosan, süketségből akaratlan. Minél nyakatekertebb, minél cifrább baromság keletkezik, annál nagyobb a taps, a siker… Hát körülbelül az ilyen „egyénien jópofa”, olykor bravúros szövegkimódolókat becsüli meg a környezet is, akik pedig azt az egyetlen alapigét még tisztán kihallják, vagy a zagyvaságokból kihámozva tartalmában ugyanúgy kiáltják világgá, utánzóknak minősíttetnek.

Ha egy gondolat végigvonul az évezredeken, s fölbukkan hol itt, hol ott, makacsul, akkor és ekkor is, hol olyan, hol ilyen, a továbbhordozóra is jellemző sajátos szellemi fűszerezettséggel, lelki illattal, a fiziológiai meghatározottságoktól, az éppen konkrét időtől és tértől sem függetlenül: az nem utánzás, hanem egybehangzás. Ismétlés csak annyiban, amennyiben erre az ismétlésre – felületességük, figyelmetlenségük, restségük okán – az embereknek szükségük van.

Persze, eretnekség vádjával is ki lehet átkozni vagy éppen ebben-abban flegmának, vagy ehhez-ahhoz képest dogmatikusnak tartani őket. A támadások közül ez a legfájdalmasabb. Amikor két szín üti egymást, árnyalatai miatt. A zöld a pirossal hamar kibékül, sőt harmonizál is (rafináltan) vele; a kék a szürkét egyenesen vonzza, a barna és a lila összesimul, a fekete és a barna is megfér újabban valahogy; a fehér és fekete együtt pedig maga a kiegyenlítődött elegancia. Csak a napsárga nem illeszkedik a kénsárgához, az okkersárgához, a narancssárgához; a smaragdzöld a méregzöldhöz, a türkizzöldhöz, a mohazöldhöz; a vérpiros a bordóhoz vagy a rózsaszínhez; és a kék valamennyi fajtáját legjobban az égi kék, az „azúr” taszítja. Nagy igazságtalanság, de így van. Nehezebb békében élni a másképpen ugyanazzal, mint a tökéletesen ellentétessel. A hasonlóságon belül minden eltérés irritál, késztet a „kiigazításra”, amíg a nyilvánvaló különbözés hidegen hagy: mert tulajdonképpen – mit hazudjak? – az igazában nem érdekel minket. Az egyikhez közünk van, a másikhoz nincsen. S amihez közünk van, azt bizony meg is szenvedtetjük. Úgy látszik, ebbe bele kell nyugodni. Úgyis tisztázódnak majd a „pontatlanságok” – pofonegyszerűen tisztázódnak –, de hogy már itt, vitában és szenvedélyben, azt nem hiszem. Nem tudjuk, nem tudhatjuk, valójában milyen az a szín, amelyben ott minden árnyalat egybeolvad. Majd elválik. Nem ez a találgatás a sietős. Hanem a választott „colourt” következetesen alkalmazó „piktormunka”. A szellemi kisvállalkozás bátorsága, szorgalma, szemben a folyton hőkölő, lusta, „leállamosított” tudattal. A szó szerint is „elbaltázott” emberügy rendezése emberügyi szakértők bevonásával, kóklerek, pancserek és kufárok helyett. Hajlandóságból köthető szövetség a mindenáron kötendő szövetkezés helyett.

Szövetség abban, ami ingathatatlanul igaz és Egy. De alázat, és a különvaló szelíd elismerése abban, hogy ez az igaz és Egy senkiben sem jelenhet meg ilyen vagy olyan fokú csorbítás nélkül. Mert a Kép tőlünk hiányzó cserepe mindig egy másikunknál van. Zajlik a csöndes cserebere; táblánkon a türelmes illesztgetés. S közben a kibicek gyakran a kezünkre csapnak. A kibicnek semmi sem drága: mert hogy a játszma érte is folyik, még nem tudja szegény.

Három emberszellem – talán már szellemember – ránk hagyott hagyatéka. Válogathatunk belőle. Közpréda. Szerencsére és sajnos.

Egyetlen szóval sem éltek vissza annyit, mint a szellemmel, mondja Hamvas. Persze minden szóval visszaéltünk, s visszaélünk ma is. Senki sem lehet biztonságban afelől, hogy nem követ-e el szentségtörést, miközben „szentségfelmutatás” a legőszintébb szándéka. Így aztán illesztgetjük – az irgalmat is belekalkulálva – egymás mellé az éppen illeszkedőt.

A töve és a gallya…! A töve vagy a gallya, ami körül mostanság a buzgalom akkora? Hamvas úgy szól, hogy a mai világ belső magvát kell alapjában megújítani, mert enélkül mindaz, amivel az ember gyógyítani kívánna, maga is megromlik a középpont romlottságától. Az elrontott életrend első okát kell megkeresni!

Megtörténül-e ez? Történik-e egyáltalán ebben az irányban oknyomozás? Hallgatnak-e a szakértőkre, akiknek hiteles névsora, tekintettel a „nevezetes névtelenek” megnevezhetetlenségére, nem közölhető”?

A politika és az erkölcs kettészakadt. (Nem napjainkban: már régen.) A hatalom igazság nélkül maradt. Amit már Pascal is látott: vagy az erőt kéne igazságossá, vagy az igazságot erőssé tenni. Elavult követelés? Ma, amikor a nyomorultak, betegek, nincstelenek, öregek vérlázító igazsága nem érdemel mást, csupán unos-untig hangoztatott, de a gyakorlatba még véletlenül sem átültetett híg „együttérzést”? Ma, amikor földi-világszerte ismét és nyíltan a pénz diktál, nálunk azzal a speciálisan ravasz formájával, hogy egyáltalán nincsen. Ez a megbízhatatlan akadozó-tünedező pénzecske rángat ide-oda, esetenként meg is erőszakol, de mindenképp egyenként szabályoz minket: hogy abból, ami végre nagy kegyesen jogilag meg van engedve, mi az, amit meg is tehetünk tényleg.

Az állam vezetése mindig hasonlított arra a zenei tevékenységre, amit a karmester tölt be, mondja Hamvas. A partitúrát kéne vezényelni, a partitúra az egyetlen rendszer. Az államvezetés abban a pillanatban bukott el, amikor a karmester nem ezt vezényelte, hanem a saját önkényét… Ma – ebben a percnyi léthelyzetben – annyit módosíthatunk, hogy talán már nem is annyira „saját önkényről” van itt szó némely dobogó tetején. Már nem a hamleti meghatározás érvényes, amely szerint „őrült beszéd, de van benne rendszer!” (akár önkény-teremtette is), hanem annak az ellenkezője: „Józan beszéd, s rendszer valahogy még sincs mögötte!” Félő, az állványról nemcsak a Nagy Mű partitúráját sodorták le a rossz szelek, de mindenféle kottalap hiányzik. A dirigens csak úgy megszokásból, bizonytalanul, találomra bökdös a levegőbe, széles gesztusokkal, izzadtan, maga is titkoltan remegve. Néha koppint a pálcával egy erélyeset (ez önbizalmát ideig-óráig visszaadja), a zenekar pedig fütyül rá, a tagok duzzognak, „fumigálnak”, s ki-ki a maga hangszerével a maga nótáját – vagy azt az ősrégi darabot mégis, csak úgy emlékezetből – elcincogja. Ebből a macskazenéből kéne az eredeti dallamot kiszűrni. Aztán – szüntelen dúdolás közben – a partitúrát laponként összeszedegetni. Beszámozni. Visszacsempészni. „Karmester úr, csere van!” – hallatni a határozott lábdobogást. S előkotorni, kinevelni a tárgyban vizsgázott, szigorú teszt alapján választott újat; sok-sok próbával képessé tenni, hogy azt a gyűrt-simított kottát ne csak nézze, de lássa is. Ne csak leolvassa, de értse is. Ne csak vezényelje, hanem át is élje. Mit tudom én. Mit tudom én, mit tehet ez a szerencsétlen, lezüllesztett zenekar: mozgósítható-e még valaha, a szabvány alá duplán lesüllyesztett zeneárok mélyén. Ismerik-e még a ledorongolt szólisták, mikor, a partitúra melyik pontján kell egyedül és helyettesíthetetlenül belépni? S hol az a pont, amelytől kezdve a kiválás már elválást jelent; elválást az Egésztől, s az élmény dúsítása helyett csak érzékelhető harmóniazavart? A szólista sohasem hagyatkozhat csupán a karmesterre. Neki csukott szemmel is birtokolnia kell az időt, ami előszólítja és visszahívja. Hogy közben a karmesterre is figyelmez: az részben gyanakvás, részben konvenció, részben kollegialitás.

Ezt a „zene-világot” is el kell hagyni. Nagy a kísértés: letapadni egy-egy csábító formánál, amiben a dolgokat végre – legalább közelítőleg – megtaláltuk.

De bizony mégis az „egyenes beszéd” a legnehezebb! Hogy volt Éden. És elvesztegettük. Legfőbb bizonyítéka, hogy volt: a szörnyű hiányérzet. Az égő kérdőjellé görbült gerincoszlopok szerelme. Az üres csípők kettőspontjának várakozása. A lecsillapíthatatlan sóvárgások. Ahogy a hirtelen megkívánt sós mogyorót mohón a szánkba vesszük. Ahogy aztán később a nyelv unottan félrelöki. Ahogy egy kendő szélén végigfutó ismerős csík látványába bele tudnánk halni. Ahogy aztán végül a legszebb naplementének is háttal állunk. Nem az; nem az itt semmi. Folyton mérjük, folyton hasonlítjuk – tudva vagy tudatlan ezt a sokféle változatos semmit ahhoz a Valamihez, ami egynemű és változatlan.

Az elveszett Paradicsom, mondja Várkonyi. Aranykor, mondja Hamvas. A Vízözön világa előtti világ, mondja Kodolányi. Nem röstellik: egy kinyilatkoztatást ismételnek. Több más ismétlő nyomán. Mentik, ami menthető: a létkatasztrófa fekete dobozát. Mikor volt és mi volt ez a katasztrófa előtti, bűnbeesés előtti, „zendülés” előtti lét – gyerekes kérdés, ami az időre vonatkozik, különösen. De minden bizonnyal korlátlan lét volt, ahol a látható világ természetes módon kiegészült a láthatatlannal. Hamvas szavai. Az én kiemelésem. Természetes módon! Ó, Isten! Természetes módon. Valahogy hasonlóan, mint ahogy most az utcaseprőt láthatom az ablaküvegen át. Valahogy úgy, mint ahogy a harminc éve halott házmestert magamban felidézem. De mégsem a világosságtól és távolságtól függő szemlencsével, nem is emlékező reprodukcióban. Ennek az akkor-természetes módnak a természete: ez a titok. A két világ magától értetődő, hétköznapian valóságos egysége. Mert ma már csak kukucskálunk: ahol a roppant szakadás egyenes, kemény vonala némiképp felhullámzik, a rést keressük. S nem mindig avatott kézzel tágítgatunk. rajta. És Odaát is óvatosabbak. Lerángatni – csak úgy ukmukfukk – nem hagyják magukat. Jön, aki jön.

Az ember akkor harmóniában élt Istennel, a világgal és önmagával. Halhatatlan lény volt, tehát tökéletes. Várkonyi szavai. És most: az ember halálra szánt. Ön- és közveszélyes. Még az Isten sincs tőle biztonságban.

A „Vízöntő” népei lettünk, olyanok, amilyennek Kodolányi a Vízözön-ben megírta. S csaknem úgy élünk, ahogy Várkonyi a vízözön előtti földet apokaliptikus képekben látta. Közben még „tökéletesedtünk” is: boldogtalanságban, a bűnben való csököttségben, és mindenek felett kegyetlenségben. A jajszó – a valamelyest ártatlanok jajszava – nemsokára megint eléri az Ég küszöbét. Civilizált barbárság ez. Hamvas szavai: a tudattalan, mint megáradt óceán, az emberi tudatot elborítja. Ez a mai ember sorsában az özönvíz. Már nem fenyeget. Már itt is van, és az emberiség nagy részét már el is borította… A magasabb függ az alacsonyabbtól. Az ember fejjel lefelé kezd élni.

Nem elég, hogy kívül – de ebben a pózban!

A földet szaglászva, az égre rúgva! Kényelmetlenül, nehézkesen, és épp ezért hogy annyira ingerülten, nem is csoda. Feloldhatatlannak látszó paradoxon: ahhoz, hogy az ember ismét magasabbra lásson, talpra kéne pattannia. A száznyolcvan fokos fordulat megtételéhez szükséges energiaforrás viszont a magasban van. A „fölszippantó” kegyelemre pedig nem lehet számítóan számítani.

A kézen állás gyakorlata még a földnek se jó. Nagyon kicsiny körben lehet csak matatni, a felszínen mindig, és mindig csak fél kézzel, mert az ingatag egyensúlyt valahogy tartani kell. A föld is el van hanyagolva. S ennek oka éppen a túlságos földközeliség. A begörcsölt kézállásból – praktikus szempontból is egyre nyilvánvalóbb – váltani kéne. De nem megy az, hogy rögtön talpra! Végzetesek, sőt: komikusak az esések. A négykézláb már az állaté; s mi nem mehetünk semmiféle miattunk korcsosult, tőlünk lemaradt, értünk deformálódott állati vállalásba vissza, legfeljebb feloldhatunk majd egykor minden állatit, ha már mi magunk végképp megtisztulunk attól, ami éppen olyan-amilyen állattá tette őket. Befogadhatjuk az állatvilágot. Ami fölösleg beléjük költözött, belőlük költözött oda. Várkonyi mondja, Lorenzre hivatkozik: az állatvilág nem egyéb, mint szétdarabolt ember. Hamvas a kígyóban látja az önmagába száradt Én kivonatát, a hangyában pedig a monoton, bemerevedett „nyüzsgés a nyüzsgésért” kollektivitást. S víziójában előrajzolja a jövő madár-rovarát, az újabb „visszamaradt” embert. Elnevezi csirihaunak. A csirihau az a lény, aki rend nélkül, vezetés nélkül, civakodásban, marakodásban, kapzsin és vérszomjasan, szeretetet már hírből sem ismerve él, ráadásul a saját „realitásával” teljesen megelégedve. A sárkánygyík még nagyszerűen elborzasztó. A csirihau már csak undorító, kisszerűen. A csirihau az, amivé nem szabad válnunk; a csirihau az, amit nem szabadíthatunk magunkból tömegesen a világra. Egyáltalán: ne képezzünk újabb állatokat, ha még gyengék is vagyunk a jelenlegieket megváltani. Nincsen számunkra négykézláb. Egyetlen aktuális mozdulat van: lassan, nagyon lassan, bármily groteszk csavar vagy mosolyt fakasztó billegés után, átmenni térdelésbe. Ez az a helyzet, ami most az emberen múlik, amit megtehet, a nyaktörés kockázata nélkül, vagy az előbb-utóbb sárba fulladás helyett. A térdelés pozitúrája, amelyben a kéz művelésre és fohászra egyaránt szabad, és amely állapotban már tőlünk függ a pillantás iránya. Ahol mindenki térdel, senki sem megalázott. Egyik sem telepszik a másik hátára. A handabandának, helycserének tehát nincs oka.

A „tornacsarnokot” is hagyjuk. Vissza az egyenes beszédhez: az ember nem ott kezdődött, ahol már kificamodott, lesüllyedt állapotában a tudomány rátalált. Hamvas az Égi Embert nevezi primer embernek, a primitív ember már csak lemaradt csökevény. Várkonyi régi emberről beszél, s a vademberrel nem azonosítja. Kodolányi felidézi Gilgamest, aki még kétharmad rész isten, és talán ezért képes arra, hogy a választóvízen az új világ magvait átvigye. Mi azonban eredményeinket az elkorcsosultan lehanyatlott „leletember-félékhez” viszonyítjuk, s az imigyen könnyedén kimutatható fejlődéssel ugyancsak nagyra vagyunk. A hagyományt egyezményesen lenézzük, ájultan fejet hajtunk kizárólag a tudománynak. Mert a hagyomány korhol és ránk pirít, a tudomány viszont hízeleg nekünk.

A tudomány persze nagyon fontos. Különösen a magával az anyaggal közvetlenül foglalkozó tudományok „felfedései” nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy a fent meghirdetettet a lent-ben is tetten érjük; mintegy hozzáemeljük a rendíthetetlen felső világhoz a leszakadt, képlékeny alsó világot. A pusztán ideológiai érvvel szemben a tudományos érvnek mindig igaza van, egyebütt azonban a tudomány sokféleségében is a hagyomány beosztottja; ha a tudományban kétely támad, a hagyománnyal kell összemérni. Mert – Hamvas mondja – hagyomány csak egy van: mint ahogy egy emberiség, egy szellem és egy Isten. Ez az egy azonban, bár mindenütt ugyanaz, időkre, népekre, nyelvekre alkalmazva jelentkezik. Ezért – gondolom – a hagyományt lehet és kell is aktualizálni. Éppen ez a spirituális lecke. Az örök hozott és a menet közben szerzett szüntelen összevetése. A tudományellenesség butaság és veszteglés. A tudomány abszolutizálása viszont gőg és csapda. Mert: nem a tudomány mondja meg, mi igaz a mítoszból, hanem a mítosz, hogy mi igaz a tudományból. Várkonyi higgadtan szól, mit bánja, ha meg is kövezik érte. Kodolányi pedig elmeséli, milyen az, amikor a „függetlenült” történelem játszik önállósdit, a logikátlanságok, következetlenségek, árulások, hiú reménykedések, fogadkozások és közáltatások, a vérfürdők – összességében a jó iránti tehetetlenség- mindenkori világát meséli el. A világot, amely fenyegetett állapotát az utolsó percig nem veszi komolyan. S ez: az a világ is, amelyben mi élünk, lényegében aligha különbül.

A vörös „Jel” most nem az égből közelít. A baljós zümmögés most egy nagyon is földi pokolgép ketyegésére váltott. Többé nem szorulunk „külső” büntetésre, holmi kicselezhető vízáradatra; mi magunk fogjuk megbüntetni magunkat. Tűzözön által. Az sokkal „hatékonyabb”. Ez is haladás a fekete mezőben. A potenciális üdvtörténet során először történik meg, aminek tán csak nem szabad megtörténnie: az ember időt s fáradságot nem kímélve, saját eszével, a tulajdon két kezével állítja elő azt, amivel a saját korát elpusztíthatja. Az atomfizika – a kor reprezentatív tudománya – előreszaladt. Most Ádám haraptatott a tudás almájából újra egy jókorát az ezt még morálisan megemészteni képtelen, az erre még éretlen emberiséggel. Most már köpni késő – most már nyelni kell. Fölerősödni az óriás falathoz. Fölgyorsult az evolúció, minden nagyon közel van. Kozmikus méret szerint tapintásnyira. Az összeomlás is de az evolúciós váltás is, magasabbra. Csak százezer évre érdemes berendezkedni, mondja Hamvas, de ezzel nem lazsálást hirdet, hanem túllátást az apró-cseprőn, megbirkózást a folyton változóval. Mert azt is mondja, szánalmas és bárgyú reménykedés, hogy a világ megjavul, a válság szépen elmúlik, és a történet (a személytelen izmus) csak úgy magától, tőlünk függetlenül az emberiséget a boldogsággal meg fogja ajándékozni. Könnyezni való baromság. „A világ javulása az én javító tevékenységemtől függ. A világ megváltozását csak a magam megváltozása teszi lehetővé” – mondja egészen egyszerűen, egészen személyesen. Várkonyi programja is ehhez csatlakozik: a kimondás, a megnevezés, a dolgok értelmének fölfedése teszi teljessé az életet, mert megadja az anyagi, testi lét szellemi, metafizikai jelentését. Kodolányi pedig eljut a „Vagyok, aki Vagyok” nyilatkozó hegyistenétől a mélybe szállt Megváltóig – az „Én vagyok” gyönyörűséges bimbójáig az emberi lényben. A „Megjelenés” óta át nem hárítható a személyes felelősség, de azóta megkérdőjelezhetetlen a visszajutás lehetősége is egyben.

Ez a lehetőség azonban nem a Politikai Halálisten (Hamvas kifejezése) hajcihőjén múlik. A Politikai Halálistennek lehetnek – vannak is – szörnyetegei, voltak tetszetős hősei éppen: a hatalombitorlók és álüdvözítők; és (nagy ritkán) helyre ráncigálói annak, ami a folyamatos jelenben éppen elbicsaklik. Végül azonban: amott, színről színre, ügyeire, ügyködésére visszatekintve – ahogy Pilinszky írja – „a Kreatúra könyörög, leroskad, megadja magát”.

Szegény „fölértékelt” politika! Lássuk be, szerényebb státus illeti. Lenne bár csalhatatlan törvényszabó helyett a csalhatatlan Törvény végrehajtója. Sinkó Ervin is idejutott: ez életművének kulcsa, a „messianisztikus elem”. A nélkül a valami nélkül minden megfeneklik, a legforróbb is kihűl, a nélkül a valami nélkül minden rossz úgy megy el, hogy később – más göncökben – izmosodva visszatérjen.

A politikába nem érdemes „lelkestül” belebonyolódni. De nem helyes előkelően kivonulni sem. A hermetikus elzárkózás pedig lehetetlen. Amit érdemes, ami helyes és amit talán lehetne: a politikát szüntelen kontroll alatt tartani, utasító „halálistenségétől” megszabadítva csupán felhasználni az átmenetben.

A felület iránti érzék teremti a történetet – mondja Hamvas. Pascal után. („Az ember érzékenysége a kicsiny dolgok és érzéketlensége a jelentősek iránt különös értékfelcserélésnek jele.”) Pascal pedig Püthagorasz után. („Abban a pillanatban, amikor a középpont iránt való érzék elvész, belép a felület érzéke.”) De ez nem von le semmit. Sőt. Tripla impulzus. El a talajfelszíntől. A tő irányába. Arra a tájra, ahol Weöres Sándor kirándulóangyal oly otthonosan mozgott, amíg vissza nem csábították az égi hasonlók. Ő kegyelemből élt a „belső körön”, elejétől végig. A többségnek azonban el kell jutni, legalábbis elindulni oda. S már nem kétharmad-istenként, mint Gilgamesnek. Nem lehet már bennünk az „istenit” pengeéllel kikerítni: az – a Golgota óta – a vérünkkel keveredett össze. Akhillész egy pontján volt csak sebezhető. Nekünk minden porcikánk sebezhető már – s ahogy Török Sándor, az alázatos tanító-tanítvány mondja: nekünk az egyetlen sebezhetetlen pontot kéne kitapintanunk végre. S ebben a gondolkodás segít elsősorban. Az antropozófia doktora, Rudolf Steiner (az egyik árnyalattól némiképp vitatott másik árnyalat) mondja: a gondolkodásunkról való szüntelen gondolkodás. A kapott eszmét a gondolkodásunkkal kell sajátunkká tennünk, különben az ember megint szolgaságba kerül. Márpedig az a birodalom, ahova tartozunk, végső soron a szabadság birodalma. Ez a büntetésben az az ajándék: az ember amiben vétkezett, éppen abban tökéletesedhet. A gondolkodás eszköz a korrekcióra, s a magasabb szellemi rang feltétele. A gondolkodás szülte tett – gondolom – azonban már maga a jóvátétel, s annak nyomán egy kitüntetett, felsőbb állapot alsó lépcsőfoka. A sorrend megszabott. Ugrándozni komolytalan. A Kozmosz gyors, de nem kapkodó. A Kozmosznak van méltósága. A Kozmosz normális. S egy bizonyos mértékig türelmes. De mindenképpen tervszerű. A nemző-szülői ölből idő előtt lemászott magzat, az elbitangolt gyermek, a csellengő kiskorú végre fölserdül, s ereje teljében, okosodva-megnyugodva már a Nemző szülő támaszára tér majd vissza.

Egyetlen egy állapot van – gondolom –, ami az átvilágító gondolkodás állapotánál is magasabb. Ez a mindenkori Terézia anyák (akár híresek, akár hírtelenek) már „átvilágított” állapota. A sűrített szeretet. A szenvedő „másokért” feladott „énesség”. A perctől percig áldozati élet. Ez mindennél több. Ez a tökéletes megfelelés a hívásra – a rés nélküli simulás a Mágnesként Vonzóhoz.

Hamvas, Várkonyi, Kodolányi. Isten reklámemberei, ha ez túl frivolul nem hangzik. Állnak a dús tárház előtt, s mindenkit hívnak, aki arra vetődik: a másutt már annyiszor bebóvlizott népséget szépen, ékesen, zengzetesen tessékelik beljebb. És a népség, ha egyáltalán „leáll” – nagy baj ez –, csak a kirakatot bámulja. A fényes kínálatot az üveg mögött. Úgy tetszik, ide nincs valutája.

Nemcsak a leírónak, az elolvasónak is van feladata. Mindennek vége, ha a „szövegek” csak elszórakoztatnak, de nem mozgósítanak. Hiszen már minden meg van írva – többszörösen, különböző módszerekkel elismételve, mint a lassú felfogású – már-már gyógypedagógiás! – gyereknek; mindenütt, minden nyelven meg van írva: magyarul is, Magyarországon. Minden meg van írva, és megvalósítva szinte semmi. Körös-körül inkább a cáfolat megvalósításával törődtek, s amit ma közel-távol látunk, „a megvalósult szocializmus” dermesztő látványa nem más, mint a megkísérelt sötét cáfolatnak a cáfolata. A napnál is világosabb kudarc. Aki a világ urának hitte magát, most a halál torkában van – mondja Hamvas. Aki kételkedett, habozott, félt, „realitásában” lett áruló – sugallja Kodolányi. Aki a véges értelmet szembefordította a lélek végtelen princípiumával, az öncéllá tette magát – mondja Várkonyi.

Van még egy szó, amelyikkel még a „szellem”-nél is gyakorlatiasabban, elbolondítóbban visszaéltek. Ez a szó: a nép.

A sok ember együtt még nem nép; a nép csak az a valódi közösség, amelyben az ember tevékenysége meg tud hatványozódni és meg is hatványozódik. A merő sokaság, a tömeg az ember egyéni létének lefokozását jelenti, a nép, a transzcendens eredetű ősközösség az ember egyéni létének felfokozása. Aki tömegben él, az értelmileg, érzelmileg, tevékenységében, tudásában, életének abszolút értékében lesüllyedt állapotában él. Aki viszont a népben él, az mindezek fölemelt állapotában él – mondja Hamvas, és összegez: a nép egyetlen feladata, hogy megszentelt életet éljen. Mit jelent ez? – kérdezem. Nem jelent sem kegyes sápítozást, sem belenyugvó, tompa tétlenséget. Nem jelenti, hogy az édes, mulandó perc örömódája meg volna tiltva. Azt sem jelenti sajnos, hogy a napi gyötrődés megszűnt egy csapásra.

Csak azt jelenti, hogy a nép végre olyan kocsiban ül, amelyikről tudja, körülbelül honnan jött és körülbelül merre kell hajtani azt. Aki a bakon van, legyen kátyúban a keréknél. Fönt éberen, lent készségesen. Fontos az útközben minden szakasza: minden mozzanat és tapasztalat; kívánatos a meg nem tiport, makulátlan nemzeti zászlók szélben lobogása. De a majdani megérkezés a legfontosabb.

A zökkenőket ki lehet bírni. A zsákutcából ki lehet hátrálni. A lejtő alja még egy új hegy lábához is vezethet.

De a sivatag. De a szakadék. De a mocsár.

A Pokolművek századunkban felgyorsult és fejlett technikájú működése így-úgy, de érintett mindannyiunkat.

Volt, aki szemlélődött, de hogy igazában

mi folyik itt, meg sem látta.

Volt, aki látta ugyan, de félelemből

hallgatott róla.

Volt, aki kényszer alatt munkát vállalt benne.

Volt, aki elő is segítette, élvezettel.

És szerencsére volt, aki ellenszegült.

Mindazt, amit végül túléltünk, úgy látszik, meg kellett élnünk. Mindazoknak, akik belehaltak, úgy látszik, meg kellett halniuk.

A tetoválások azonban levakarhatatlanul megtörténtek. A horogkereszt és a vörös csillag ott az emberiség bőrén, egymás után, mégis egymás mellé bevésve. Csak az áldozatok teste teljesen makulátlan.

A kereszt szárait csupán meg kellett törni, csak ki kellett oltani a csillag fényét, s a karommal görbülő kereszt máris foglyul ejt, a vérrel itatott csillag máris ingoványba csal.

Elferdítették a szent szimbólumokat, hogy felhasználhassák őket. Így lett a tiszta, vonzó jelből torz, rontó ábra – lesúrolhatatlan.

Itt már nem elég mosakodni, itt már bizony vedleni kéne.

Különben az ész megáll, s szörnyűek a végkövetkeztetések. Amit Hamvas mond, sokan mondják: „A hajmeresztő nem az, hogy az igazságtalanság megtörténik, hanem hogy szabad és meg van engedve. Íme, szabad. Nem szakad le az ég…:”

De már kevesebben vannak, akik az okokban is egyetértenek: „Szabad azért, mert ez az Apokalipszis végső szakasza, és az Antikrisztusnak felsőbb hatalom adatott.”

S talán a legkevesebben vallják – pedig ez a legkevésbé vitatható: „Eltűrni. Nem bosszúért imádkozni és nem gyűlölni, hanem egyre szorosabb szövetségbon állni az Úrral. Szövetségben állni a világossággal.”

A türelemnek is van azonban határa: azon túl átcsaphat cinkosságba.

Meg van engedve? Majdnem hihető – hiszen körbe- és visszatekintve súlyosak a bizonyítékok. Nincsenek friss szavak az iszonyatos, nem oly rég múlt szenvedésre: a koncentrációs táborok és a gyűjtőlágerek népét valójában ugyanaz a kétálarcú hóhér verte halálra, csak éppen jobb kezében korbáccsal, bal kezében pedig bunkóval. Aki a korbácsot megúszta, megkapta a bunkót. S akadt olyan is, akinél a jobb kézre álló korbács kezdte, s a bal kézbe illő bunkó fejezte be.

A kemény ideológia csak fogas a gyilkos eszközöknek. Van honnan leakasztani, van hol pihentetni őket. Kivételes és őszintébb az a gyilkos, aki „jobbító szándékkal” nem álcázza magát. A történelem kevés ilyet ismer: csaknem minden zsarnok lobogtat valamiféle, az őrültségét törvényesítő megbízólevelet. Az egyik a fajtáját akarja „kiemelni”, a másik az „osztályát”, a harmadik egész népét boldogítaná azzal, hogy egyoldalúan a néppel azonosítja magát. A népe helyett boldog: az ájult rajongás, a teljes énfeladás elemi kötelesség, az állampolgár egyetlen joga.

Vezér vagy főtitkár, esetleg elnök úr, ha ugyanarra a rugóra jár, szinte mindegy. A múlt nem múlt még el. A világ völgyeiben még sokan sírnak. A világ csúcsait még mindig felhő fedi. Ha egy helyütt enyhül az idő, más helyütt újra befagyasztják. Itt a rossz mintha elapadna – ott megint földuzzad. Ha „mennyiségileg” nem is oly látványosak, de „minőségükben” a legjelenebb jelen fájdalmai sem alábbvalóak. A pokol kerülete csökkenhet; mélysége nem. Fölbugyog – a legkülönbözőbb területen, váratlanul –, s szedi annak rendje s módja szerint az áldozatát. S mintha tehetné valóban büntetlenül.

– Ha isten volna – mondják a megkínzottak –, akkor ezt nem engedné.

– Ha viszont van Isten és ezt megengedte – ezt is mondják –, akkor az ilyen Isten nem kell.

A „szörnytörténet” tárgyi bizonyítékai cáfolhatatlanok; nincs szív, amelyet akár csak a részleges áttekintés föl ne dúlna. Mindenkinek megvan a maga üveg alatti múzeuma, ott él saját bekövült emlékeivel, halottaival, akik haláluk módja miatt el nem feledhetők. A szembesülés az utoljára viselt cipővel, a kedvenc dallal, a megszokott illattal, az együtt szeretett tájjal esetenként minden „kollektív” gyötrelemmel felér.

Amit elvettek, annak nyomában begipszelt kráter maradt; amit sosem adtak meg, annak üres helyét csúszkáló szőnyeg fedi.

Embert lehetett (szabad volt?)

gázfürdőben megfojtani,

Embert lehetett (szabad volt?)

arccal a mocsárba nyomni.

Csecsemőt lehetett (szabad volt?)

a falhoz verni.

Csecsemőt lehetett (szabad volt?)

éhhalálra szánni.

Asszonyt lehetett (szabad volt)

kísérleti állatként

a neméből is kioperálni.

Asszonyt lehetett (szabad volt?)

elölről-hátulról,

háromnak ötször meggyalázni.

Gyereket lehetett (szabad volt?)

kiképezni az ölésre.

Gyereket lehetett (szabad volt?)

a lelke szabadságában megölni.

Lehetett – és itt-ott mennyire szabad még! – elkárhozottan is üdvözült mosollyal hazudni; földi paradicsomot hirdetni a bozótba hajtott bujdosóknak.

Új és új „stílusvariációk” – mert haladni kell a korral! – hihetetlen energiával, világszerte. De a sötét „téma” ugyanaz: a más pusztuljon el. Akármiben, akármiért más (más a nyelve, a színe, a hite, a kasztja, az eszméje), pusztuljon! S ez az indulat nem áthárítható: ez nem ám a „kívül uralkodók”, hanem a „bennünk uralkodó” vétke. Gyakran a mi gőzünk emeli a rossz hatalom légballonját a magasba.

A „kitaszítók” vagy „beolvasztók” egyaránt vétkesek. A marakodás – rápillantásra – egységesen émelyítő, de a támadók felelőssége nagyobb, mint a védekezőké. S valahol, valaki mindig támad; valahol, valaki mindig talál indokot a gyűlölködésre.

Aki menne, lasszóval fogják vissza.

Gúzsba kötik, aki amúgy is maradna.

S aki Isten hírivel jön, azt is kirugdossák.

Ahogy az egyik kelés lelappad, a szegény földön rögtön kifakad a másik. S mert – következetességgel gondolkozva – hatmilliárd közül kettő sem teljesen ugyanolyan, s legyen bár csak az egyikük agresszív: ez vezethet végső soron ahhoz, hogy a „mindenki háborúja mindenki ellen”, az apokaliptikus jóslat a fekete oldalával beteljesedjék. Így győzhet az anyagba szorított, negatív értelmezhetőség, és így sikkadhat el Isten nagyszerű terve: hogy egykor (már az időtlen időkben) minden egyes független szellem szabadon fölragyoghat s a különféle rangú igazságok ütköztetésében derül ki majd az Egy és Oszthatatlan.

Egyelőre bizony markába röhög a Gonosz, és ennek nincs semmi akadálya – mondták és mondják itt-ott, ma is. – Ha meg van engedve, akkor jaj, akkor hiába…

A kétségbeesettek az Apokalipszis előreküldött mintakollekcióját fölértékelik. Elhiszik, ez már az Apokalipszis maga.

A figyelemfelhívást összetévesztik

az eseménnyel.

Az izzasztó próbát a drámai előadással.

Az első csengetést az utolsóval.

A baljós névjegyet a rettegett látogatással.

A keserű kóstolót a mérgezett vacsorával.

Az intelmet a megtorlással.

Olyan soká tartott a kiszolgáltatottság, s olyan minden képzeletet felülmúló a különböző címkéjű kínzókamrák felszereltsége (akár a hardver, akár a szoftver),

– hogy talán bocsánatos bűn lett kiátkozni az Istent

– hogy talán bocsánatos bűn lett egy közönyében hátat fordító, horkoló Istent látni a parányira is érzékeny, irányító és éber Isten helyén

– hogy talán bocsánatos bűn lett beletörődni: lám, az Isten is belefáradt, hogy „számon tartsa”.

De talán így lesz

valódi erény a hűség,

amely elhagyottan is kitart

de talán így lesz

valódi erény a reménység,

amelyik nem tart igényt semmiféle táplálékra

de talán így lesz

valódi erény a szeretet,

amelyik viszonzás nélkül is megőrzi magát

és így lesz

valódi tudás a tudás,

amelyik már nem szorul

folytonos bizonygatásra.

Most pedig?

Végre megmoccant megint az Isten.

Legalább itt,

ameddig a szem ellát,

látjuk és látni fogjuk

ahogy a hóhér álarca megreped

ahogy a kínzószerszámok

hirtelen megrozsdállnak

ahogy a kötél elpattan

ahogy a kormot a tájról az esővíz lemossa

ahogy a vér újra visszatér medrébe

ahogy a szónok tátogni kezd

ahogy a némák beszélnek, kiáltva

ahogy az ércszobor elmállik

ahogy a dísztribün lesüllyed

ahogy mernek nevetni a téveszméken

ahogy a sokéves tompa éjjelt

egyetlen éles perc széthasítja

ahogy a kinevezett „minden”

megnevezett senkivé lesz

s ahogy a semmibe vett én

majdnem mindenné válhat.

Látjuk most, és látni fogjuk

legalább itt

ameddig a szem ellát

ha eddig (a sűrű ismétlődések okán) meg nem láttuk:

– Isten végre kinyilvánította –

nincs megengedve, ami tilos egyszer s mindenkorra.

Isten csupán a szokottnál is hosszabban

elnézte elfajzott ivadékait

Isten csupán a szokottnál is erősebben

övéit megpróbálta

Isten csak a szokottnál is

jobban megszomorodott

mert Isten ezúttal a szokottnál is

többet bízott szövetségeseire

és a szokottnál is többet kockáztatott.

Fel kellett gyűlnie annak, ami felgyűlt

hogy az ember végre észrevegye

igazában mi bűzlik itt.

Veszélybe kellett hozni azt,

ami veszélybe került

hogy az ember végre fölfogja

mi is a tét igazában.

Másutt még telik, de nálunk már – ameddig a szem ellát – kicsordult a pohár.

Mi volt az utolsó csepp, s több-e az utolsó az elsőnél – ki meri megítélni?

S ki tudja, mennyi kell még a szemhatáron túliak poharába? Ki tudja, mennyi a kiszabott mérték, amin felül aztán már egy körömfeketényi tér sincs a gonosznak?

Egy bizonyos: hogy megengedve addig sincs; Isten most, itt kinyilvánította.

Ami érvényes, nem előbb-utóbb, hanem pontosan akkor érvényre jut.

A szélhámost pontosan akkor

(s előtte egy perccel még nem!)

leleplezik

a rácskészítőt pontosan akkor

(s előtte egy perccel még nem!)

saját ketrecébe zárják

a megszállót pontosan akkor

(s előtte egy perccel még nem!)

kiebrudalják.

Az „istenített” megtudja, pontosan akkor, amit előtte egy perccel még nem tudott:

milyen a közutálat.

A díszdoktor újra suszterlegény lesz

(mindkét szakma szégyenére)

és szimpla tömeggyilkos a Hadúr.

A kitüntetések bumerángok:

fejbekólintják a kitüntetőt.

Ilyenkor természetes az általános röstelkedés

de akit illet,

a diadal is természetes.

A pohár ilyenkor nem csak kicsordul, de újra üres lesz, azt hiszem; fölborul, s aztán, mint az elmosott és megtörölt kristály: tiszta. Szájával fölfelé fordul; a választás már a töltögetőé. Nektár vagy újra méreg?

Ez az a ritka pillanat, amikor úgy kéne, úgy lehetne megölni a rosszat, hogy az a petéjét ne rakhassa le a születő jóban.

Higgadt törvénykezés helyett

ne a bosszú gerjedelme.

Nyugodt büntetés helyett

ne a lázas megtorlások.

Kivezetés helyett ne megint vissza a körforgásba.

Aki a fűt-fát beígéri,

legalább a felét teljesítse.

A fülrepesztő hurrát

legalább egy perc

torokszorító csönd kövesse.

S ne csak az ujjongás mámora,

de párhuzamosan

a szánalom józansága is éljen.

Szánalmas a lejárt paprikajancsi,

ha a rugóját fölpöcögtetik

– bár fontos, hogy „lefogjuk” –

szánalmas az öreg krokodil,

ha emberkönnyet akar sírni

– bár fontos, hogy „meg ne hatódjunk” –

szánalmas a férfi

ha rongycsomóként húzzák ki

a páncélkocsi gyomrából;

szánalmas a nő,

ha a kendője gyér haján hátracsúszik

– bár fontos, hogy

„meg ne kegyelmezzünk” –

szánalmas a szadista,

ha jótevőnek képzeli magát,

szánalmas minden bűnös,

akinek volt mit megbánnia,

mégsem bánta meg

– bár fontos, hogy

„legyen végük”.

De mindent a jóban-győztesnek sem szabad.

Fontos a bíró méltósága; a történtek után ez a legfontosabb.

Fontos nemcsak a ma, hanem a holnap.

Fontos nemcsak a holnap, hanem a ma is.

Nemcsak a múlt ismerete, hanem a múlt kiismerése.

Nemcsak a jövő kontúrja, hanem a betöltött jövő.

„A fejsze már a fák gyökerén van” – rögzíti Máté a Pusztába kiáltó szavait. Azóta vár ez a fejsze valahol: rezzenéstelenül, becélozva; s nincs eldöntve, mikor és minek a gyökerét vágja ki majd a kertépítő Isten:

a gyógyíthatatlanul átférgesedett

a föllocsolhatatlanul kiszáradt

a megtermékenyíthetetlen,

elgyümölcstelenedett

emberiét

vagy

a nemes vessző mellett magába sorvadt

az eleven zöld közül kitetsző

végre feleslegesült

ördögiét.

Közben persze világok érnek véget:

– „rossz világok”

– „jobb világok”

de addig nem ér véget a világ

és ideiglenes engedély sincs

a kártevőknek.

A hely szelleme – genius loci, Európa – még most is zavarban. Depresszióin már túljutott, de túl az eufórián is. Normális állapotában most lassan-lassan bevallja: a kór nyomai megmaradtak, bárha kipusztult (vagy végső stádiumában van) a kórokozó. Csak a kuruzsló hisz a nyom nélküli gyógyulásban, az orvos tudja, az „érintettség” teljesen meg nem szüntethető. Ami megtörtént, megtörtént. E földrésznyi szervezetbe a kétféle rettenet örökre bele van írva. Nem lehet tagadni: a „nemzeti szocializmus” démonát Európából szabadították a világra, az „internacionális szocializmus” démona pedig éppen az így és ekkor keletkezett szellemi repedésen keresztül fúrhatta Európa testébe magát. A hangzatos elnevezések mögött tudjuk, ki és mi lakozott. Két anti-szellemiség: a fasiszta „lelkület” és a bolsevik „tudat”. Felváltva: előbb a fekete szárnyú, majd a vörös szárnyú bukott angyal vert minket kemény szárnyaival. A „magasabbrendű faj” és a „másfajta raj” életidegen ideológiája megerőszakolta az elgyengült realitást; egymás után két torzszülött nyilváníttatott sosem volt szépségű újszülöttnek; kíméletlenül „előírt” lett a hamis megváltás ilyen vagy olyan tervezete. A mesterségesen felduzzasztott gőg – nációban vagy osztályérdekben működve – megtette a magáét. A szerencsésebbek pedig, akiket a vajákos ceremóniák legalább részben elkerültek, hajlamosak voltak a balsorsúakat kirekeszteni. S éppen a Közép – csökkentett vagy hisztériás szívműködéssel – került permanens életveszélybe. Miközben a kisajátított, részeg küldetésmániák helyenként mindent letaroltak, Európa valódi küldetése csaknem elveszett. Végül is – elég nagy tét! – már a genius loci puszta létezése forgott kockán.

Most – a vészhelyzet múltával, lábadozóban – a diagnózis finomítása még hátravan. S a terápia talán a megtörténtek megtörténhetőségét is számba veszi. Hogyan romolhatott le Európa ellenálló képessége ennyire, immunrendszere miért nem védekezett? Mi volt a szellemi oka a politikai oknak, ami csak látszatra ok, valójában már csak következmény?

Mit követett el Európa megelőzőleg, illetve mit nem tett meg, amiért aztán csaknem egy egész századot büntetésben kellett eltöltenie? (Mert nincs nagyobb büntetés, mint éppen a vállalt feladatot veszni látni!)

…Talán öntelt voltál és felszínes, genius loci, Európa:

nem hatott meg Afrika tömény szenvedése

az ázsiai kegyetlenség nem taszított eléggé

a derűs közönyt az ausztrálok természetéből

elirigyelted

és a kelleténél jobban elbűvölt Amerikában a

a matéria csillogása – részben a reklámszintű

happiness, részben a vadromantika.

S hogy van Antarktisz, azt nem is vetted észre.

Talán nagyon is magadba szerettél, genius loci, Európa: s mint általában az önszerelmes, nem a lényegedet vizsgálgattad, hanem a látszataidra ügyeltél jobban. „Fehérek között egy európai”: a híres idézet érvénye csaknem elveszett, bárha gyakorta föl-fölmondtuk, mint az elővezetett gyermek az illedelemből tapsoló társaságnak a hangzatos, de homályos versigéket.

És a többmenetes öldöklésről, a leplezett vagy fitogtatott gyűlölködésről, végső soron az önsorvasztásról – pedig ez a legsúlyosabb! – még nem is szóltunk.

…Bizony, majdnem üres héj lettél, Európa, anélkül, hogy a kihullott termésed, ahol kell, megfogant volna,

lettél majdnem lyukas mogyoró, ahol pedig a termés – a legjobb esetben – zsugorodva szorul az egyik csücsökbe.

Szivárvány tested teljességén a betegségfoltok átütöttek: a szorongás sárgasága, a sötétlila vértolulás, majd a sorsukra hagyott nyomorgók cementszürkesége. És a fényes, lakkos rózsaszíntől sem lettél szebb, amivel itt-ott tetszelgőn átkented magadat.

Nem tanultál, hanem felejtettél, nem emelkedtél, hanem – legalább tömeged kétharmadában – előzékenyen lesüllyedtél: közelítve a lesben lapuló gonosz szintjére.

Mindenesetre, genius loci, Európa, nagyon meg is bűnhődtél már. Minden porcikádat a fájdalom általjárta:

hol az üvöltő fájdalom

hol az elfojtott fájdalom

hol a letagadott fájdalom

hol az elzsibbasztott fájdalom

hol pedig a narkotizált…

Az a baj, hogy miközben a szerencsétlenek csaknem eljellemtelenedtek, még a legszerencsésebbek sem lettek itt tökéletesebbek. A „példa”-államok. A „bezzeg”-népek. Nem vonz a rikító, javakkal mért boldogság. Az olajozott demokrácia túl sima közlekedése a még mindig egyirányú síneken. Kellemes ingajárat. De az ingajáratok – még a legdúsabb tájon is – előbb-utóbb halálosan unalmasak. A „szabadoknak” is meg kéne most szabadulniuk: mindattól, ami beidegződött, mindattól, ami bár bevált, de már mechanikus.

Mert most, végre, idő van. Kairosz a kronoszban, egy keserves aion vége, a végtelen szalagon ismét egy újabb csomó. Európa szívdobbanása nincs a torkában többé – de nincs elszorítva sem. A szörnyű görcsök oldódhatnak. Emberi erő és isteni kegyelem végre összejátszhat.

Az előrevetített vágykép – Európa mint a világ szintézise (az igazában még soha meg nem valósult) – most talán átugorhat a reális mezőbe.

De semmi sem folytatható ugyanúgy – még az a kevés jó sem –, ahogy abbamaradt, a tragédiáknak előtte. Ha megtörtént a katarzis is, akkor vesztett ügy nincsen. Amit kibírunk, az utána hasznunkra válik.

…Genius loci, Európa, most magasabb rangra léphetsz; s akiket áthatsz és áthatnak Téged: valamennyi nemzet együtt veled

– a segélyezők és segélyezettek

– a friss vért adók és a vérükkel fizetők

– a korán ébredők és a felriasztottak

– a már tiszta agyúak

– és az az egy Keletre láncolt

   óriás, a lassan józanodó.

Genius loci, hely szelleme Te: emelkedőben, kábulat után légy

éberebb: újra és újra ne kövesd el a régit!…

Európa rongyolt, s éppen középen elvékonyodott testét kétfelől gyógyítják: fentről ráhajolva az Isten, lentről az ember, még remegő gólyalábon. A varrat helye majd (ha a műtét sikerül) csak díszítésnek látszik, mert bár más és más a különböző népek öltésformája, de ott fog haladni mind az isteni ujj rajza nyomán. Ha! Ezen áll vagy bukik a jövő.

Mert a rosszakarat még most sem tétlen. Nincs olyan rozsdás fegyver, amit át nem nyújtana, fényezett pengeéllel, a továbbra is manipulálható (mert eddig is manipulált) tömegnek.

Márpedig ahol a gyűlölet újra lábra kap, ott lyuk támad Európa mára már nagyon is megviselt testén; és az erőszakkal ejtett seben keresztül – mielőtt beforrad – a felsebző most már Európából egyenest a nihilbe csusszan. Ez az optimális eset a „rosszban”, de az is lehet (bár ne lehetne!), hogy – az ördögnek vetett koncként – a jó is áldozatul esik: ártatlanok hullanak ki együtt a visszaeső bűnösökkel; és a szép Európa mégiscsak cafatokra szakad. A határok spiritualizálása mindaddig önáltatás, amíg a nemzetek maguk el nem kezdenek valamelyest spiritualizált életet élni; a másság iránti gyűlölet akkor apad el, ha a részvét a mások iránt végre fölbuzog. A kiszolgáltatottal szembeni nagyvonalúságon ismerszik meg egy nemzet nagykorúsága, s a kisebbségi helyzetbe szorult (szorított) nép méltósága abban van, hogy nem helycserére, nem fordított agresszióra, hanem igazságos részesedésre törekszik. Önmaga akar lenni, nem a másik ellenére, hanem a másik mellett.

A lokális villongások az egész Európa-testre kihatnak: közérzetére, munkakedvére, mozgásképességére; nem lehet büszke, amíg e tekintetben is nem tisztább, mint az őt környező világ. Az afrikai primitív törzsi háborúkat, a sivatagi arab-zsidó harcot, a latin-amerikai klikkek puccs-uralmát, az ázsiai pogromokat, a déliek utálkozó „elkülönülését” Európának nincs erkölcsi joga elítélni. Európában is hasonló folyik: ha egy fokkal „kulturáltabban”, s ezért rafináltabban is. Amelyik „tagnemzet” pedig kivétel, azt talán csak helyzete, s nem eredendő nemessége mentesíti. Hiszen bizonyítani csak az tud, akit próba elé állítanak. Akinek nem kellett „ringbe lépnie”, adjon hálát, és a mindenkori gyengébbeknek segítsen.

A „nacionalizmus” csak fedőszó, amivel két, szöges ellentétben álló indulatot mosnak össze : az agresszív, kizáró, leépítő elpusztítási ösztönt és a határozott, beemelő, megvalósító életösztönt. A tények részletes ismerete nélkül sohasem tudhatjuk, éppen mi van a szó mögött, ezért talán jobb, ha nem használjuk. Ami történik – objektíven rögzítve –, kommentár nélkül is pontosan megmutatja magát.

Európa feladata: a régi, de a jelenben végre „fedés” nélkül kitapintható türemléseket valahogy (de hogy?) egyszer s mindenkorra elsimítni.

Ez a sokat emlegetett „Európa-ház” feltétele is. Mert egy házban lehetnek különböző méretű, berendezettségű és más-más szintű szobák; de ha csak egy szoba is poloskás, az egész ház értékét devalválja, s ha csak egy lakásban zajlik a folytonos dulakodás, bizony, az egész ház nyugalma oda.

…Ez a „belső” lecke, Európa, genius loci. S ezzel párhuzamosan a „külső”: a helyes kapcsolódás a környezethez, a „széles e világhoz”.

Ne légy gőgös: nyújtózz mindenfelé. Értsd meg, nem vagy egyedül! Illetve nem csak Te vagy a világon – és a többi sem felesleges.

Légy nyitott, légy empátiával, de ami nem a Tiéd (az Istenért!)

ne importáld

ne majmold

és ne is kívánjad.

Ne hidd el, hogy Kelet és Nyugat csupán politikai fogalmak, bárha azzá is szűkítették őket. (Van „keleti” Nyugaton, és „nyugati” Keleten. Mire jó ez?) És vedd észre, hogy Észak és Dél is mond valamit.

Jegyezd meg, genius loci, Európa, ismételd:

 

    

Kelet eredetileg azt sugallja:

csak káprázat a földi élet

Nyugat eredetileg azt sugallja:

csak a földi élet a való

    

Kelet azt is jelenti

jobb nem tenni, mint tenni

Nyugat azt is jelenti

csinálni kell folyton

    

Kelet köldöknéző

Nyugat tükörimádó

    

Kelet meditál

Nyugat kivitelez

    

Keleten a szenvedés érdem

Nyugaton a szenvedés modortalanság

    

Kelet a civilizációt okolja

Nyugat a „barbár” természetiséget

    

Keleten az Istenben semmi emberi

nincsen

Nyugaton az Isten túlságosan is emberképű

Észak?

Hűvös logika.

 

Dél?

Lobbanó szenvedély.

Észak:

koravén.

 

Dél:

inkább kamaszos.

Északon

kegytárgy az Isten.

 

Délen

babona.

Az északi Krisztus jégszobor.

 

A déli viaszbaba.

Észak lelke megdermedt.

 

Dél lelke túlforrósodott.

Nyugat fényhozói gyakran Keleten születnek,

 

de Nyugatról jött Kelet kísértete.

 

És Te, genius loci, Európa, végre az lehetsz (lehetnél!), amire szántak: szintézis. Metszőpont a kereszten…

Európa, ha jól beszél, azt mondja:

– az élet kétarcú, s mindkét arca igaz, nem káprázat sem a látható valóság, sem a láthatatlan;

– az anyag ajándék és eszköz, formálható és formálhatok vele;

– szükséges a dolgokat megszeretnem, hogy legyen mit odaadnom, azután;

– nem szabad a szenvedést keresni, de amikor jön, teljes mélységében át kell azt élnem;

Európa, ha jól gondolkodik, azt gondolja:

– jobb nem tenni a rosszat, de a jót tenni jobb mindenekfelett;

– mindig egy másik ember szemébe nézz, ha önmagadra vagy kíváncsi;

– a civilizációt ne átkozd, de ne is áldozd fel a „szent természetit” érte.

És a legfontosabb: amit jól beszél és jól gondol el, azt meg is képes tenni- ez a felnőtt Európa harmóniája. Egyszerre menlevél és garancia a fennmaradásra.

Európa Istene az Istenember, aki nemcsak „hasonlít”, de fölismerhető. Európa Krisztusa nem oltárdísz, hanem lakótárs. A tudósnak hite van, és a hívőnek tudása. Tapasztalás és intuíció egymás mankója, barátja. Ez a jövő Európája, vagy ismét kudarcot vall a rászabott küldetésben.

…Mert genius loci, Európa, Közép vagy magad is! A „lelkes agy”, a glóbusz közepe. És ahol a magva van, ott a közepe a Középnek. És addig tart a Közép, ameddig a középpont sugara elér, s ott ér véget, ahol azt fölfogni már nem képesek.

A határ nem centizhető; sőt, rugalmas. Ezért hát nem kell félni. Aki mégis kimarad, az magára vessen: süket és vak volt, nem hallotta meg az Idő szólítását, és nem látta meg a nyújtózkodást a Térben; újra és újra vétkezik a lehetséges, de küzdelmes jó ellenében, a kényelmes, befészkelődött rossz javára.

Miközben írok, mind a tíz parancsolat működik. Akkor is működik, ha egyikét-másikát néha megszegem, szakmai ügyetlenségből vagy éppen esztétikai kényszer alatt. De a tizenegyediket – az íratlant, a külön, a csak az írónak rendeltet – a legnehezebb betartani.

Az írás az erőszakos, sorsnak alávetett én-ből fakad, önnemzés útján.

Ami így kihajt: kényes és gyorsan elvirul.

Az írás az isteniből fakad, behatol a sors fölé igyekvő, türelmes Én-be, megtermékenyíti. Ami így jön létre: ellenálló és hosszan virágzik.

Az írás az emberhez beszél, úgy általában.

Az írás az egyes embert szólítja meg.

Az írás szakaszjegy a térben.

Az írás érvényes csaknem a végállomásig.

Az írást meg kell fizetni.

Az írás megfizethetetlen.

Az írás önhitt.

Az írás tudatra ébredt.

Az írás lázong és lázít.

Az írás kibékül és megbékít.

Az írás hanyagolja a Mintát.

Az írás a Mintát gazdagítja.

Az írás, bár részleteiben érdekes, de egészében érdektelen.

Az írás viszont minden sorában közérdekű.

Az írás szétválaszt.

Az írás megkülönböztet, azután összeköt.

Az írás elítél.

Az írás megítél.

Az írást utoléri az idő.

Az írás utoléri az időt.

Az írásnak Isten nem olvasója.

Az írás Istenbe belehangzik.

Túl sok az írás –

és az írás túl kevés.

Az írás – mint folyamat – többnyire eredményes.

Az írásnak – mint folyamatnak – az eredménye sohasem száz százalék.

Derék írók vagyunk, voltaképpen szorgalmasak. És nehéz életűek – olykor sikeres mimikrivel. Az „érthetetlen” szenvedést rejtegetjük szemérmesen, hogy legalább magyarázgatni ne kelljen. Rájöttünk, hogy a prométheuszi kín (rövid, mámorító szünetekkel) valahogy együtt jár a dologgal. Legalábbis most, és ezzel a mosttal évszázadokat jelöltem.

Valamikor a művész „beavatott” volt; églakó, kiszállási engedéllyel a földre. Talán Goethe az utolsó „küldött”, talán ő az utolsó, aki hírt hozott, és széttöretés nélkül megúszta. Azóta a távolság nagyobb lett, a közlekedés kockázatosabb. Ahogy Hamvas mondja: A költészet az életet átviszi a létbe, de a létet lehozza az életbe. És mérhetetlenül könnyebb az örökbe átmenni, mint onnan visszajönni. A legtöbben odavesznek, kettétörnek. Félsorsuk lesz: csak a láthatatlanban valósulnak meg, s nem a láthatóban.

Ez az oka – mondom én –, nem pedig a társadalmi igazságtalanság (ami legfeljebb besegített) a hirtelen haláloknak, szörnyű tébolyoknak, émelyítő eltévelyedéseknek, személyiségszéthullásoknak, amire százával hozhatja a példát az irodalomtörténet. A mű felépült – alkotója leépült. A terhelést a szellemi szervezet nem bírta ki: a művész, különösen az író (s éppen a legjava) mostanra otthontalan ingázóvá vált; fekete vonat hozza-viszi, erejét maga az utazás morzsolja fel, hogy sértetlenül letegye, amit hozott: csak erre ügyelhet. „Tragikus művészsors” sóhajtják patetikusan, anélkül hogy egy kukkot is értenének abból, ami valójában történt-történik. És sajnos, még az sem magától értetődő, hogy az „ingázó” meg is találja, meg is kapja, amit akart, s ha megtalálja, a rázós „útközben” még mindig szétszórhatja, sőt a bibliai egy tál lencséért el is cserélheti.

Lassan-lassan (évszázadokban mérve) át kell változtatni az otthontalanságot kettős állampolgársággá, az ég kárpitját a föld takarójához közelebb húzni, hogy ami „fent” van, akadály nélkül lejusson, s ami „lent” van, tisztítva felemelkedhessék; éppen az író már biztonságos helyismerete, gyors akklimatizációs képessége, „közlekedési kultúrája” által. Ez az „együtthatás” aztán már ellehetetleníti az irkálást, és a megírást szentesíti egyedül. A kapkodó nézelődő ismét átlátóvá válik, és a lopott vagy szerzett „értesülések” helyett ismét a megrendítő tapasztalás hitelesíti a szót. Az emberi fül megint szomszédos lesz az angyalok ajkával.

A szándék azonban ma, a „fekete vonatozás” fázisában sem tilos. Nem tilos arra törni, hogy műben és személyben egyaránt megvalósuljon az ember. Csak az elbizakodottság tilos, hogy ez maradéktalanul – a jelen jelenében – sikerülhet. És tilos még a gonosz átfestése, mégoly tehetségesen is, ragyogó színekre.

Egyáltalán: a három „T” egyedül Istené. A politika majomsága igazában akkor mutatkozott meg, amikor kikapta az isteni kézből a törvénytáblát, s kénye-kedvére alkalmazta. Amit – tárgyunkban – Isten tűr, nagyvonalúan: az a kellemes, de lényegében felesleges írásos fecsegés. Amit támogat: az a felelős írás komolysága. S az író alázata – de nem megalázkodása.

Pilinszky János mondja: „A művészi szép egyfajta alázat gyümölcse. A művészet: inkarnáció.”

Egy kis módosítással: a művészet reinkarnáció. Nemcsak beleszületés, megtestesülés a műben, hanem újraszületés is: az írásból kiszállva az egykori „beszálló” lélek már nem teljesen ugyanaz; ha ép maradt, egyben tisztább, „áttetszőbb” is lett.

Bach természetes egyszerűséggel vallotta, hogy neki Isten a munkaadója (miközben zsenialitásával földi „munkáltatók” packáztak). Ez a világos felismerés – s csakis ez! – a művésznek (s nem csak a zseninek) nyugalmat ad. Szilárdságot nemcsak munkában, hanem a „következményekben” is. Hiszen a világ pillanatnyi megrendelései ritkán esnek egybe azzal, amire a magasabb megbízatás késztet. El kell viselni az esetleges kitaszítódást. A csöndet, a vastag vattapárnát, amivel az érvényes művet szinte azonnal leborítják, így próbálva azt – tudatosan vagy tudatlanságból – meg nem történtté tenni. Nem az a véletlen, ha ez történik, hanem az a véletlen, ha nem mindig így történik. Bár ezt a véletlent – ami a jót szolgálja – már nem helyes véletlennek hívni; kegyelem ez, ami nem, jár, csak adható.

Mint ahogy kegyelem az is, ha a szakrális érintettség az esztétika megjelenítőerejével párosul. Esztétika nélkül ugyanis nincs sem írás, sem írás; szakrális érintettség nélkül viszont csak írás létezik. Az írás emelkedettsége nem azt jelenti, hogy írója elveszik a fellegekben, nem azt, hogy tárgyát a föld feletti súlytalanság állapotában lebegteti, s nem azt, hogy magát a „kicsiny dolgoktól” mereven távol tartja. Pilinszky szavaival: „A művészet… minél szellemibb, annál tapinthatóbb. És fordítva: minél tapinthatóbb, annál szellemibb.” Természetesen a gondolat is lehet „kitapintható”, csak a gondolkodásszerű az, ami elpancsolt, szétmosott, agyoncsócsált vagy éppen laposra kiszárított. Az érzelemnek is „van tartása”, csak az érzelgősség az, ami túlcukrozottan a sorok között elfolyik.

Az esztétikai erő, az alkotónak egyéni formába „összerántó” képessége akár egy almahéjat is méltó témává avathat, s a végtelen Kozmoszról is lehet közhelyesen locsogni. Vagy mindenben él az isteni, vagy semmiben sem. S nekünk ahol, amikor nyomát pillantjuk, ott és akkor kell tetten érni; s mindig az éppeni megnyilvánuláshoz szükséges és odaillő eszközökkel a közlést a magasabb Én-en keresztül kifejezni.

Mert ha csak az Én értelmez, akkor az istenit tolakodóan leárnyékolja: ez még nem írás. Mert ha csak az isteni dominál, az Én-t teljesen feleslegesítve: az már nem írás.

Az írás az (megismétlem), amikor az isteni elem találkozik az emberivel, meghatározza a mű spirituális tartalmát, de a születendő mű formáját, a variációk lehetőségét a személyre bízza, a valódi személyre, s nem annak maszkjára.

Az írás befogadás és teremtés egyszerre; minőségét, különbözőségét a közreműködés részaránya és az író szellemi érettsége határozza meg. Ezért aki ír bennünk, annak nincs, nem lehet neme; illetőleg, aki ír bennünk, kétnemű.

Férfiak és nők, vegyesen, mindenféle könyveket írogatnak. A Könyvet azonban a „felvilágosított” személyiség írja.

Simone Weil, ez a szigorú istenangyala a „kisbetűs” írásról megvetve beszél: „Egy könyvet meg lehet írni jól vagy rosszul; másrészt eredhet jóból is, meg rosszból is… A »képzelt jó« és a »képzelt rossz« azonban ellentétes hatást vált ki. A képzelt jó unalmas és lapos. A képzelt rossz változatos, érdekes, ingerlő és csábítással teli… Ha az alkotás másodrendű (tündöklően vagy silányan az), akkor önkiárasztás, ha valóban elsőrendű alkotás, igazi teremtés, akkor lemondás önmagunkról.”

Éppen ezért Weil a szellemi irányítást nem bízza írókra – csak a zseni hivatott erre, mondja, mégpedig a nem-démoni zseni, ami viszont alig akad a földön. Ezen a ponton nem merek vitába szállni vele. Túl sok fiók-prófétát láttam, ál-igehirdetőket, de azért egy-kettő akad közöttünk (pedig nem zseni itt senki), aki nem csupán ön kiáraszt, hanem az igazságot ereszti be…

Nekem az önmagunkról való teljes lemondással van vitám. Ha ez megvalósul, már-már életszentség; s ilyen fokon már nincsenek „művészi szépen” leírt szavak; ilyen fokon az író nem író többé. Elhallgat, mert amit megtudott, túl tömény és túl éteri egyben ahhoz, hogy anyagba lehessen fordítani. Az író kockázata: hogy kiürül és lehullik; az író kockázata: annyira betöltődik, hogy fölészáll. Az első eset tragikus és gyakori. A második eset fenséges és igen-igen ritka.

Azt hiszem, a mérték a fontos. Amennyire meg tudjuk tenni, lemondani az amúgy is pusztulásra szánt, kisebbik én-ről; amennyire lehet, nem „önkiárasztani”. De a maradandó Énben megszenvedett közlésnek hitelessége van, mert csak a beáramló tűzben tisztára égetett-forgatott Én képes a mindig többet és magasabbat – fokról fokra – fogadni. Ne feledjük: az írás (mint folyamat) önszabadítás is. S aki végleg kiszabadult, más területen működik tovább.

A kétféle „indítékot” és célt Hamvas Béla is megfogalmazza: „Az esztétikai egzisztencia számára a mű tükör és kiélés, hiúság és ájultság, ösztön, mohóság, szofizmus, önkény. Az orfika részére valami, amiben önmagát magasabb fokon valósítja meg.” Az igazi művet a konfesszionális tudat hozza létre; a gyónás, a vallomás, a mérleg, a vizsgálat…

„Metamorfózis, amikor az ember nem kifejezi önmagát, hanem megteremti azt, ami nála több; művészet, amikor az ember magát önmaga fölé emeli a műben.”

„Olyan mű, amely életéhséget elégít ki vagy igazol, nem tekinthető művészetnek.”

„A művészi alkotás a halálkészültség magasabb foka.” Ugyanarról szól, de csak majdnem ugyanúgy. Lám, a „beáramló” Hamvasnál és Weilnél is „átment” a személyiségen; a személyiség szűrt és egyben hozzá is tett valamit.

Még a Bibliában sincs, ugyanarról sem, két szóról szóra egyforma beszéd a négy apostol szájából. Az alkatot az isteni üzenet sem kerülheti meg; Krisztus embertestben véghezvitt megváltása is ezt bizonyítja.

Amikor Pavel Florenszkijt olvastam, az ikonról és az ikonfestőről, elfogott a gyönyörű kísértés: voltaképpen ikonokat kéne írni: „Az ikonfestő megmutatta Őt nekem a képben, de nem ő teremtette azt; az ikonfestő félrevonta a függönyt, és most Ő, aki a függöny mögött volt, nemcsak előttem áll a maga objektív realitásában, hanem ugyanúgy az ikonfestő előtt is: ő talál rá, számára mutatkozik meg, de nem ő az alkotója, ehhez még a legihletettebb pillanatai sem lennének elegendőek.”

Aki nem tud igazi ikont készíteni, az „rosszul fest vagy rosszul él… Mert bár az ikon nem műalkotás, hanem bizonyosság hordozója, de ahhoz, hogy igazából az lehessen, egyebek közt a művésziség követelményeinek is meg kell felelnie”.

Lám, még ez a „közvetlen leképzés” sem volt meg a „mesterség” kitanulása nélkül!

De lehetne-e manapság (s száz évekre gondolok megint) „ikonokat írni”? Az ikonfestészet hanyatlása, majd eltűnése igazolja, hogy nem lehetne. Az ikonokat napjainkban másolják- ez csupán egy virágzó üzletág.

Utoljára talán az eposzokban volt valami halvány ikonszerűség, de a szó többet fedett el mindig a megnyilatkozóból, mint a festék. A szóba szinte azonnal belekeveredett az emberi sors – a festékben a sorstalan istenség tovább tartotta magát. A hangzás – úgy tetszik – félrehallhatóbb, a „lefordítás” félreérthetőbb, mint amennyire félrenézhető a kép: Az írás tehetsége behatárolt tehetség. Ezt el kell ismerni, bele kell nyugodni.

Mond azonban Florenszkij valamit, amit Hamvas és Weil is mond, alapjában ugyanúgy, mégis újként, rá jellemzően: „…Amikor művészet révén szakadunk el az ébrenlétben működő tudattól, a két szféra határának átszelésekor két mozzanat, azaz kétfajta kép jöhet létre: az egyik a mennyei világba való fölemelkedésnek, illetve belépésnek, a másik pedig az e világba való alászállásnak felel meg. A fölemelkedés képe: a nappali hívságok ledobott öltözéke, a lélek kövülete… az alászállás képe: a misztikus lét két világ határán kikristályosodott tapasztalata.”

Vagyis – akár az álomnál – nem azt kell jelentősnek felfogni, amit az „átlépéskor” otthagyunk a határon, hanem amit „visszatéréskor” sikerül a messzi túlról lehoznunk. Az ihletettség állapotában is válogatni kell: mi az, amit fölmutatni érdemes. A valóságtól az imaginárius felé haladó művészet – Florenszkij szerint – alacsonyabb rendű, a fordítottja viszont magasabb rendű realitást valósít meg.

Igaz. A szimbolizmus (például) mélyebben járja át a földit, mint a naturalizmus (például) átjárhatja az égit. De a határon rekesztett csomagocskák, a meglehet szennyezett és alaktalan batyu sem maradhat gazdátlanul; azt is vissza kell hozni, átmosva, rendberakva. Különben később akadály lesz: torlódik, feljebb az utat elállja. Az álom hanyagolhatja a felszállás még földközeli képeit – a művészet nem teljesen. Amíg vannak ilyenek, addig bizonyos értelemben számolnia is kell vele.

Wilhelm Worringer az Abszolút megközelítésének „kettősségét” – megint csak a maga módján – „absztrakciónak” és „beleérzésnek” nevezi:

„A beleérző hajlam feltételezi az ember és külvilága közötti boldog, panteisztikus meghitt viszonyt, addig az absztrakciós hajlam abból a nagy belső nyugtalanságtól ered, amit az ember a külvilág jelenségeivel szemben érez.”

Az absztrakcióban – mondja Worringer – az összes képzet erős transzcendentális színezetet kap, az alkotó valamiféle szellemi tériszony ellen védekezik. Amíg a beleérző hajlam az egyéni léttől akar megszabadulni, addig az absztrakciós hajlam egyáltalán az emberi lét véletlenszerűségétől. De még a beleérző hajlamnál is működik az önelidegenítés ösztöne, mivel az átélés segítségével az „átélő” feloldódik egy másik tárgyban.

Megszabadulni – ezt sugallja és próbálja minden írás, ez igaz, ezt tudjuk, de ez nem annyira érdekes. Amit Worringer hozzátesz, az az igazán érdekes; ahogy ugyanolyan pontról, de – mert egy egész kör kerületét maga mögött hagyva – mégis magasabbról tekint le a művészet ilyen vagy olyan kísérletére: „Tiltakozik bennünk valami az ellen, hogy a fejlődést spiritualizmus és szenzualizmus örök taposómalmának tekintsük…” Worringer fölfedezi azt a művészetben, ami egyúttal a világ-küldetés útja is; a kettősséget, a dualizmust újra egységbe kell vonni:

„Vannak olyan könyvek, amelyek új fluidumot árasztanak, új módon táplálja őket az élet: egy új gondolkodói érzékiség termékei. A látomások egzakttá válnak. A gondolkodási folyamatok érzékivé.”

Melyik mű ilyen? Magyarázhatatlan. Csak ráismerni lehet. Ez már nem ez vagy az, s nem a kettő egymás mellett; hanem egy egymással beoltott harmadik megjelenés:

a megszüntetve megtartott Én fegyelmezett

kiárasztása

a misztériumban megmerítkezett esztétikum

a felső képekbe átszentelt alsó képvilág

Valami, ami épp csak elkezdődött világszerte; valami, amiről még nem trombitálnak. Valami, ami az irodalmat újra érvényesíti, rangjára emeli és ismét helyettesíthetetlenné teszi.

Az már kitetszett, hogy a maradó, létjogosult írás

nem monoton leckefelmondás

és nem lelki rágógumi

nem kibővített agitációs plakát

hamarosan pedig az is kitetszik, hogy

nem is furfangos rejtvény, amit meg lehet ugyan (némi fáradsággal) fejteni, de minek? „Megfejtettségében” sem közöl újat; általa sem boldog-okosabbak, sem jobbak nem leszünk, sőt: a hiábavalóság-érzet még kínzóbban ránk szakad.

Ezzel az új „írással” egyelőre és többnyire csak kísérletező „művész” (a korábban említett „kettős állampolgárság” várományosa) azonban saját meghatározó szellemi alkatát is át kell hogy alakítsa. Ez a dolog megvalósulásának feltétele vagy következménye. (Hogy mi történik meg előbb, az nem előírt. Van, aki a lépés előtt már tudja, hova is lép, s van, aki előbb lép, s aztán eszmél, hova is jutott.)

A brahman, a tisztán papi indíttatású szellem önként átvesz valamit a kshatriya, a lovagi védelmező lényéből. Egy parányit alászáll. Vagy a kshatriya válik képessé arra, hogy lényének egy részét a brahmani erő rendelkezésére bocsássa. Egy parányit megemelkedik. A művészben – az íróban – legalább egy ponton találkozik a lét két más és más minősége : a sattva (a szenvedélyek fölötti kiegyenlített szellemiség) és a ragas (a szenvedélyes tevékenység).

Hamvas nem hisz ebben; úgy véli, ha a szellemi ember „kilép” és cselekszik, akkor feladja önmagát, vagy nem lép ki s akkor összeütközésbe kerül önmagával. Mert vagy nem marad a keze tiszta, vagy nem élhet aszerint, amit tud. Ezért a szellem ma vagy kritikus, vagy elveszett. Nincs tevékeny szent – mondja Hamvas –, Platón „tevékeny szent”-elmélete tévedés.

Mindez igaz – azt gondolom – a politika, a hatalom kérdésében. De nem igaz, ha az írást is cselekvésértékűnek fogom fel. Annál is inkább, mivel különös beképzeltség jele volna, ha a megszentelődésre csupán törekvő író bármiféle szenttel összetévesztené magát!

És nem igaz ez a tagadás az egészen hétköznapi, a szinte kizárólag fizikai megcselekvésekben élő (sokszor névtelen) szentekre tekintve. A csapdába a világ irányítására vágyó, a feladatát a közvetlen uralomban látó „szent” beleeshet; a magát a nyomorban, szenvedésben elvegyítő, folyamatos aprómunkát végző valóban „szentéletű” azonban nincs veszélyben. Csak a gőg az, ami így megtörettetik; csak az „úri tevékenység” különféle válfajai kockáztatják a töretlen életszentséget.

Az ember mint jelenség, az egykori mély alvásból álomra váltott; és az álmot előbb vagy utóbb, de törvényszerűen ébredés követi.

Az írás ébresztgető

– az írás visszaaltat.

Az írás szabad tett

– az írás kényszercselekvés.

Az írás spirális csigalépcső

– az írás egysíkú körpálya.

Az írás tiszteli a jelent

– az írás a jelennek behódol.

Az írás hallgat a múltra

– az írás önkényeskedik vele.

Az írás a jövővel óvatos

– az írás teli van jóslatokkal.

Az írás nem azonosul a korral

– az írás viszont roppant korszerű.

Az írás új

– az írás csak újszerű.

Az írásban már áhítat

– ami az írásban még rettegés.

Az írás élet-halál kérdés

– az írás pusztán stíluskérdés.

Az írás leszármazottja az „Írásnak”

– az „Írásnak” az írás idegen.

Az írásnak koránt sincsen vége

– de az írásnak alighanem befellegzett.